Ha falak közé viszed a munkáidat, azt mindig valamilyen intim térbe helyezed, ami talán az otthon és otthontalanság kérdését is feszegeti. A Mindenütt jó akciódban Pettendi Szabó Péterrel, akit korábban nem ismertél, egy hétre lakást cseréltetek, beléptetek a másik intim terébe. Hogyan alakítja a tér az embert?

Kihívás elé állítani magunkat, vásárra vinni a saját bőrünket – ez mozgatott. Sophie Calle fontos példa számomra, az, ahogy gondolkodik, ahogy saját magát beleviszi minden történetébe, miközben trükkösen védi is, fontos referencia számomra. Ezekben a terekben leginkább az foglalkoztat, hogy mi van a nagyon intim, sérülékeny tapasztalatokkal, amelyekhez nehéz nyelvet találni. Mint a legtöbb munkámban, itt is a gátlások oldása, a szégyentelenség foglalkoztatott. A zárt, szűk terek tapasztalata a sérülékenység, és az, hogy ehhez miként találunk olyan formát, hogy az az igazság, ami ott van, ne csak annak a térnek legyen az igazsága.

Nagyon érzékenyen reagálsz társadalmi, politikai történésekre, úgy tűnik, célod lebontani azokat a falakat, amelyek szűkítik, korlátozzák a szabadságot. De mintha a legfontosabbak a különböző női sorsok lennének – A Dunában úszik egy Marcsa, Kőműves Kelemenné –, ezekre fókuszálsz a munkáidban.

Erős tudásom volt erről – női szempontrendszer szerint tanultam meg látni a világot. Idő volt megtanulnom nem csak ezt vizsgálni, és tágabban látni. A Téglatan is ezért volt fontos, mert bár a gyújtópontja a női tapasztalat, szándékom szerint nem csak egy emancipatív törekvés áll mögötte. A körülöttem élő nők tudását az érzékenységben látom, ezekre lettek mondataim és visszajelzéseim.

Kezdetben csak egy „gyomor alapú” tapasztalásom volt minderről, később nőtt hozzá az értelmezési rendszer.

Mennyiben gazdagít ez téged, és vannak-e ebből fakadó hiányok? Mintha az „apu-projektek”, mint például a HolnAPUtán is erre utalnának.

Az talán az egyik legtökösebb beleállás volt. Holnapu figurája egy ál-védelmi pozíciót teremt meg, elringat a holnapután ígéretével. A projekt leginkább a biztonság hiányáról szól, akkor is, ha ott van ő. A társadalmunk felett álló apu azt állítja, hogy védelmez, mert a világ odakint veszélyes. Szerintem ez nem pontosan így van. Számomra attól izgalmas, hogy a személyes történeteimből jutottam el oda, hogy megvizsgáljam a tágabban vett otthonunk felett tornyosuló ál-oltalmazó apa karaktert.

Mint sok munkádban, itt is megjelenik az abúzus-történet.

Hétköznapjaimban is feladat elé állít a határaim kijelölése, és munkáimban is foglalkoztat.

Becsatornázom ebbe az anyagba a színházpedagógiai tapasztalataimat is. Tizenéves lány közösségekkel dolgozom, és évek óta találkozom bántalmazás-történetekkel. Régóta gyűlik bennem a düh a kiszolgáltatottságuk miatt. Nagyon nehéz úgy beszélni erről, hogy egyszerre konfrontáljon és belépést is engedjen a létrejött munka.

Szeretsz kényelmetlen helyzeteket teremteni? 

Provokálni semmiképpen nem szeretnék, mert megöli azokat a kapcsolódási lehetőségeket, amelyeket a munkáimban törekszem megteremteni, de a düh nagyon jó típusú energia is tud lenni. Felszabadít, segít meglépni helyzeteket. Ez a kettősség erősen jellemzi a „kifalazást” is, és sajátja a Kelemenné-problémának is.

A „Kelemenné-probléma” gyűjtőfogalom, asszociációs lehetőség, metafora. A Kassák Múzeumban látható Téglatan: Leomlott estig, felépült reggelre kiállítást számos, a témával kapcsolatos akciótok, kiállításotok előzte meg. Folyamatosan bővül, épül egymásra mindez?

A legelső a Ferenc téren a Kőműves Kelemenné kifalazása akció volt, de már korábban is foglalkoztam a témával a Vendégmunkásnő sorozatban, arra hivatkozva pályáztam meg a Kelemenné kifalazását, hogy csinálhassak egy köztéri installációt. Itt ért össze a többfajta jelenlétem, a színházpedagógia, a szocmunka és a képzőművészet, ahol az installáció teret enged olyan részvételi tevékenységnek, ami élettel telíti meg. Ehhez a projekthez kapcsolódóan alakult meg a többnyire nőkből álló Téglakar.

Miért pont a Kőműves Kelemenné balladája lett az alapsztori? A benne rejlő ősi titok miatt? Amiatt, hogy az ő szemén, egy téglán keresztül lehet újragondolni a történetet, a női vonalat? 

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a falak mennyi mindent látnak, és képesek hasonló tapasztalatokat keretezni. Mint ahogy az is, hogy miként lehet újraépíteni magunkat ilyen tanúk között. Az épületek és a falak történeteket rejtenek, beszélnek az időről, és széles dimenziókat képesek megnyitni. A ballada ezt tovább erősítette. Annak idején még a törökországi Erasmusom alatt  azt álmodtam, hogy hazamegyek, anyám és nagyanyám nézi a TV-t, és rájövök, hogy a falban tartanak egy kislányt. Pokoli álom volt, de hozzáadott a Kelemenné-történethez.

Ebben az álomban ott van egy áldozat és a szomorúság is, ami lesötétíti ezeket a tereket.

Mi mindennek a metaforája Kelemenné?  Hiszen kitágítottátok közéleti, politikai társadalmi kérdésekre is.

Azért jó kiindulópont Kőműves Kelemenné, mert ezek a problémák folyamatosan besorolódnak ezen címke alá. Annak idején, a Ferenc téren még nem volt ennyire erősen benne a politikai közbeszédben ez a téma, mostanra igen. Metafora maga a fal is, a falon innen és túliság. És persze itt van a biztonság kérdése, hogy képesek-e ezek a falak megadni azt. A Kassák-kiállítás előtt az OFF Biennálén szerepeltünk a Téglákkal. Megkérdőjeleztük, hogy szükséges várat építeni. Mindez a Kassák Múzeum kiállításában mélyült el.

Egy ideje azt látom, hogy az irodalomban és képzőművészetben erős lett a friss női hang. Érzékelsz te is váltást?

Mintha az egész kulturális életben lenne egy ilyen fajta áthangolódás. Lehet, hogy pont az a hang, amit  próbáltam megütni, találkozott ezekkel az igényekkel és lehetőségekkel. De azt is látom, hogy ez a beszédmód el is tud fáradni, viszont a gyakorlat nagyon foglalkoztat, az, hogy miként lehet ezt az átrendeződést nemcsak elméletileg működtetni, hanem életre hívni. A közeg viszont nem mozdul olyan gyorsan. Látom, hogy meddig lehet elmenni, hol vannak az ütközők.

A falak lebontásáról szól a kiállítás, amit mégiscsak egy falakkal körülvett közintézményben mutattok meg. Ugyanakkor aktív részvételre készteti a nézőt: állj fel a dobogóra, vágd ki a képet, tedd fel a sisakot, amiben szöveget hallasz. Az élmény akkor működik, ha aktív játszótárssá leszünk?

Ez a kiállítás ezzel hív be. És bár mintha ellene is menne mindennek azzal, hogy bekerült egy intézményi közegbe, egy alapvetően ezeket a kereteket lebontani akaró projekt. Van ellentmondás benne, de abban, hogy a dolog meg tudjon erősödni, segített ez a tér. Az intézmények ígérete az lenne, hogy mint egy inkubációs tér, segítenek a fejlődésben. Fontos volt, hogy a Kassák befogadott minket. Szemben a külső helyszínekkel, itt valós falak voltak, rajzoltunk rájuk, ami szintén a lebontás gesztusa.

Fontos volt megélni, hogy hogyan kell és lehet egy ilyen térben működnünk, a már létező szabadtéri munkáinkat áthangolni.

Mint minden munkádban, itt is erős a színházi elemek jelenléte, mindez részvételi színházként is működik. Mennyire volt fontos része a munkának a közösségteremtés?

Még egyetemistaként kezdtem el dolgozni a Katona Behívó színházpedagógiai programjában. Itt tapasztaltam meg először a közösségi színházcsinálást, lenyűgözött, ahogy felnőtt emberek felszabadultan játszanak. Ennek a tapasztalata mélyen belém ivódott, szinte természetes része minden munkámnak. A képzőművészet általában csendesebb, de a Téglakarral való minden megmozdulásunk egyfajta felülvizsgálat is.

Radikális, sokszor kemény, szexualitásra utaló szövegek jelennek meg a falakon, a videókban, az installációkban. Egy szabad téri akció jobban elbírja ezeket. Hogyan működik mindez térbe zárva? 

Erős feszültséget hordoz, amit az akusztikai hatások, tévéfelvétel, videó részlet is fokoz. De a befogadó szabad döntése, hogy ebbe mennyire mélyen megy bele. Valóban nem egy balzsamos tér, de el kell, hogy bírja, kutya kötelessége minden múzeumi térnek.

Lehetne azzal támadni, hogy ezek a szövegek az én túlkapásaim, de számomra ez a realitás. A múzeumnak dolga, hogy ezeknek a világoknak is teret engedjen. Itt, a Kassákban lehetőségünk van erre.

Ezek a szövegek olykor munkásmozgalmi dalok, de táplálkoznak a népdalból, gyerekdalokból is. Hogyan, milyen gesztussal kerültek egymás mellé?

Minden típusú szöveg vázol egyfajta viszonyrendszert, kijelöl szereplőket, és rajtuk keresztül erőviszonyokat. Termékeny dolog ezeket ütköztetni. Folyamatosan dolgozik az anyag az idegrendszeremben, de a többiek is hoznak javaslatokat, és közösen gondolkodunk róla, hogyan hangolják egymást ezek az anyagok. A sokszor nagyon ellentétes hangulatú szövegek erősítik is egymást, vagy feszültséget gerjesztenek, de szerintem bizonyos népdalok, gyerekdalok képesek a sebek és terek gyógyítására is. Nem a kikönnyítés ezeknek a funkciója, hanem hogy megmutassunk olyan erőforrásokat – a mozgalmiság, a gondoskodás is az – amivel amúgy mindannyian rendelkezünk. Ezeknek a fúziója izgat, és ebben látok potenciált.

A Kassák Múzeumi kiállítás tekinthető összegzésnek is. Lezárása a Kőműves Kelemenné-történetnek vagy mindez tud még bővülni?

Nagyon szeretném folytatni, úgy érzem, van benne még szufla, nem érzem, hogy fáradna. Ez a kiállítás részben részvételi és részben szerzői projekt lett. Több irányba lehet elindulni innen, lehet akár a részvételiségnek is több teret engedni, viszont fontos, hogy a jelrendszerét is fejlesszem. Szerintem ezek megférnek majd egymás mellett. Nemrég a tranzitosok meghívására az Urban Camp keretében tartottam egy workshopot, ahol azokkal az eszközökkel dolgoztunk, amelyeket a kiállításban használtam, de nem én rajzoltam meg a táblát, hanem a résztvevők maguk hozták létre a tárgyakat. Ez is egy út. Számomra izgalmas az a nyelvteremtési kísérlet is, ami megjelenik a kiállításon. Ez is tud még tovább épülni.