Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas életpályát tudhat maga mögött.
Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az Óbudai Gázgyárban töltött több mint harminc év csodálatos szakasza volt az életemnek.
Hogy került az Óbudai Gázgyárba?
Március 1-jén álltam munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt, a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok helyezkedtek el.
Sikerült hamar beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.
Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka világába.
Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába, ami június közepén fejeződött csak be. Visszaérkezésem után a termelt gázt mérő hatalmas dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul, melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően oldottam meg.
Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek át, szintén üzemmérnöki beosztásba. Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős, így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra, bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes, hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt égetően szükségessé vált.
Termelési felelősként mi volt a feladata?
Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom: a potens MDP-tagokat – akik valamilyen vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk, de képzettségüknek megfelelő beosztásban tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg, szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.
Nekünk jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból származó szén-monoxid mérgezés okozta a tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg, addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi kiesést eredményezve. Az események után az egyes gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek következtében biztonságosabbá vált a termelés, és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága is javult.
Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?
Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára, emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven. A pártba is többek között azért léptem be, hogy javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre a gyár vezetése méltatta eddigi ottani tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített. Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák patronálására és a labor személyi állományának megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát jelentett, melynek megoldásához kormányszintű intézkedésre volt szükség. Megoldás gyanánt a vezetőség végül egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet hozzunk be gázkéntelenítéshez. Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű gyepvasérc érdekében folyamatos helyi vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így kis mértékben a kéntartalma is.
A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett működési zavarok is előfordultak…
Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel működve, olyan pótanyagokkal karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást, addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi berendezések állagromlását ráadásul a korrózió elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta. A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén – a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat eredményező pontos okokat sohasem tudtuk meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak találtuk, hogy szakmai tudásukat miként írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés, és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat, megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek, hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az idő bizonyította – nem is akárhogyan!
Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?
Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján. Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte a földgázhasználat gazdasági fontosságát, elhatározta annak fejlesztését.
Ebben játszott hatalmas szerepet, hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett és üzembe állhatott előbb az albertfalvai, később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban igyekeztem a személyi állomány, valamint a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni a fejlődés alapjait, melyek néhány éven belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat. Vizsgálatainkkal tudományos szintű eredményeket értünk el, számos intézmény fordult hozzánk megbízásokkal. A változásokat az tette teljessé, hogy az Óbudai Gázgyár élére is új igazgató került, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárából „elcsábított”, gépészmérnök végzettségű, kiváló szakember, Zombor Gábor személyében. Szerencsés együttállásnak nevezhető, hogy előző munkahelyén folyamatszabályozási, automatizálási technológiák megvalósításával foglalkozott, amiben a Gázműveknél nagy lemaradás mutatkozott. A gázhálózaton telepített nyomásszabályzók problémáját az ő kezdeményezésére diszpécserközpont létrehozásával oldottuk meg.
A magánéletében rendeződtek a dolgok?
Úgy fogalmaznék, hogy rendeződni látszottak, legalábbis ami a lakhatási kérdést illette. A szakszervezeten keresztül nagy nehezen hozzájutottam egy szoba-konyhás, éléskamrából álló lakáshoz a csillaghegyi Pozsonyi utcában, de ide a kislányunkat még nem hozhattuk magunkkal, ő Kanizsán maradt, és a feleségem hétvégén utazott le hozzá. A helyzet konszolidálásához az kellett, hogy előbb 1959-ben megüresedett egy lakás a gyár területén lévő orvosi épületben, majd 1968-ban a tisztviselő telepen, ezekbe költöztünk át, és azóta is utóbbiban lakom. Nagy könnyebbségnek számított, hogy mindkét helyről percek alatt bent voltam a munkahelyemen. A megkezdett automatizálásokkal, fejlesztésekkel párhuzamosan az óbudai levegősbontó elkészültével a környezetszennyező üzemeket (pl. kokszgenerátor, kátrányleválasztó, vízgázgyár) fokozatosan kikapcsolhattuk, miközben a fogyasztási igényeket továbbra is megfelelő szinten tudtuk kielégíteni. Természetesen ezek a változások nem máról holnapra, hanem évek megfeszített, jól szervezett és egymás között elosztott munkája eredményeként jöttek létre. A ’70-es évek elejére aztán lassan megérett az idő arra, hogy a városi gázgyártás szerepét a tiszta földgáz alapú gázszolgáltatás kezdje átvenni, amire lélekben egy ideje már mindannyiunknak fel kellett készülnie. Ebben műszaki, gazdaságossági és környezetvédelmi szempontok egyaránt szerepet játszottak, és elsősorban a gyár romló infrastrukturális állapota, valamint a növekvő fogyasztói szükségletek tették indokolttá.
Erre jó példa, hogy a kigázosító kemencék felfűtéséhez igénybe vett generátorgáz földgázra való átállási munkálatainál koromképződés miatt belobbant egy 400 mm átmérőjű vezeték, amit csak a Ferihegyi reptérről kölcsönbe kapott szén-dioxidos tűzoltóautó segítségével tudtunk eloltani.
Mi okozta a legnagyobb gondot az átállásnál? És milyen előnyei voltak?
A gázcsőhálózat földgáz-kompatibilissé tétele, aminek súlya mellett a lakossági készülékek átállítása már eltörpült. Ahhoz, hogy ott földgázt vezethessünk, ahol addig városi gázt szolgáltattunk, meg kellett akadályoznunk a tokos csőkötések tömítéséhez használt kenderkóc kiszáradását, ami gázszivárgáshoz vezethetett, és robbanást is okozhatott. Az, hogy a főváros földgázszolgáltatásra való átállítása során nem történt munkahelyi baleset, robbanás – mint ahogy Európa más országaiban sajnos történt –, az a körültekintő, gondos, jól megszervezett és kivitelezett munkának volt köszönhető!
Az átállás – mely 1971-88 között ment végbe – legnagyobb nyertese kétségkívül a környezetvédelem volt. A városi gáz termelése során nagy mennyiségű, méreganyagokkal szennyezett víz termelődött, ami miatt kátrányszármazékok, fenol, cián kerültek a Dunába. A tisztítás érdekében először meg kellett oldanunk a szennyezett és szennyezetlen ipari vizek különválasztását, illetve az esővizektől való elkülönítését is, végső soron pedig felül kellett vizsgálnunk a komplett csatornahálózatot. Azonban bármennyire is igyekeztünk, mindig akadtak újabb gondjaink, melyek csak tetézték azt az alapproblémát, hogy a Gázgyár indítása óta amúgy is annyi szennyezőanyag mosódott be másfél-két méter vastagságban a területre, hogy azt csak komplett talajcserével lehet helyreállítani. A folyamatosan szigorodó szabályozások miatt a hatóságok komoly bírságokkal sújtották a vállalatot.
Hogyan lépett előre a vállalatnál, és nevezték ki az Óbudai Gázgyár igazgatójává?
Adódtak már előtte is problémás export eseteink, de végül egy jogosan visszaküldött osztrák kokszszállítmányunk ügye eszkalálódott odáig, hogy Zombor a labor vezetésével párhuzamosan, 1966-ban a szén és melléktermék kereskedelmi osztály vezetőjévé nevezett ki. Ez kezdetben csak afféle névleges megbízást jelentett, a feladatokat ténylegesen az osztály fő munkatársai látták el, egy idő után azonban elkezdtem egyre jobban beleásni magam az itt folyó munkába, a hazai és külföldi vevőink megismerésébe, majd átvettem az ügyintézéseket és a reklamációkat is, tudván, hogy az osztály tevékenysége a vállalat gazdasági eredményeire kiemelt hatást gyakorol. Tíz éven keresztül töltöttem be az osztályvezetői pozíciót, ami a laborral együtt nem kis leterheltséget rótt rám.
Igazgatói kinevezésemre 1978 végén került sor, annak következtében, hogy Stadingert a vállalat éléről Budapest Fővárosi Tanácsának elnökhelyettesévé nevezték ki, akinek a helyét Zombor foglalta el, így az óbudai termelő üzemág vezetése megüresedett. Azt, hogy engem bíznak meg a feladattal, nem tartottam valószínűnek, de Stadinger a kérdést eldöntő legfontosabb szervnél, a kerületi pártbizottságnál maga intézte jelölésem ügyét, ami nagyon jólesett, és meg is szavazták személyemet. Később tudtam csak meg, hogy Zombor a távozását követően nem akart igazgatói szintű vezetést Óbudán, elégségesnek gondolta arra a főmérnök jelenlétét, és vezérigazgatóként a továbbiakban rendszeresen éreztette is velem, hogy nem tekint óbudai igazgatónak. Bár még a megbízásom előtt felajánlottam neki, hogy ha csak teher vagyok számára, akkor nem fogadom el a kinevezést, ő ezt visszautasította. Annak ellenére, hogy az elején én voltam a legnagyobb segítője, egy korábbi, a hiúságán esett kisebb sérelem vezetett eddig a „se veled, se nélküled” kapcsolatig, ami a hátralévő hét közös évünket jellemezte, akadályozva igazgatói munkám eredményességét. Ennek ellenére bizalmas barátság kötött össze bennünket, rengeteg alkalommal vállaltam el helyette, hogy beszédet mondjak például egy kedves munkatársunk temetésén vagy nyugdíjba vonulásakor.
Igazgatóként milyen fontosabb feladatai voltak, és miként élte meg a Gázgyár leállását?
Legfontosabb feladatunk a földgázszolgáltatásra történő átállás jegyében azon vállalati egységeink fokozatos tehermentesítése volt, akik ebben a folyamatban kiemelt szerepet játszottak. Olyan szervezeti intézkedések történtek, amelyek eredményeként óbudai hatáskörbe került a gépjármű üzemeltetés, valamint az épület- és létesítmény-karbantartás, de a hálózati igazgatóság is megkezdte Óbudára költözését, amihez az infrastrukturális feltételeket nekünk kellett megteremteni.
Az építési és karbantartó osztálynál (ÉKO) új, hozzáértő személyi állományt kellett kialakítani, mert a vállalat számos ingatlannal (pl. kirendeltséggel) rendelkezett, melyeket ki kellett tudnunk szolgálni. Ugyancsak hozzánk tartozott az ipari üzemek gázmérőinek időszakos hitelesítése. A legfontosabbnak, egyben szívügyemnek ugyanakkor az átállás miatt felszabaduló, közel 200 munkavállalónk további, házon belüli foglalkoztatásának megoldását tekintettem. Közülük sokan több évtizede dolgoztak már az Óbudai Gázgyárban, megérdemelték a törődést és a jövőjükkel kapcsolatos személyes beszélgetést. Végül mindannyiukat sikerült elhelyezni.
Az Óbudai Gázgyár utolsó kiemelt termelő feladatát a kokszgyártás és kiszállítás adta, amire különösen a háztartásoknak még a ’80-as évek elején is nagy szükségük volt. A kigázosító üzem működő kokszoló kamráinak száma kamrafal-átégések, repedések miatt az eredeti 110-ről ekkorra már 50-re esett vissza, és fokozatosan csökkent. Az üzem több dolgozója lelkiismereti kérdést csinált a kamrák „megmentéséből”, de közülük is kiemelkedett Szabó János kőműves, aki az 1000 C°-ról 500 C°-ra visszahűtött, meghibásodott falú kamrába speciális hőálló védőruhában bejutva öt perces etapokban vakolta be a kezdődő falkorróziót vagy lyukadást. Minden javítható kamrát igyekeztünk működésben tartani, hiszen egyenként napi tíz tonna kokszot termeltek, ám így is egyre több vált javíthatatlanná, erősödő dilemmát okozva a Gázgyár leállításának kérdésében. A végső lökést a második világháborúban megsemmisült, majd az eredetinél gyengébb lemezanyagokból újjáépített északi gáztartó 1984 nyarán bekövetkezett berobbanása adta meg. Épp igazgatói értekezletet tartottam, amikor egy földet megrázó, hatalmas dörrenés szakította félbe a megbeszélést.
Ez a lángtenger beborította mondhatni a Gázgyár északi területének jelentős részét, és olyan erős hőhatást váltott ki, hogy az új kirendeltségi épület kb. 150 m-re lévő parkolójában álló gépkocsik ablakainak gumitömítései felületi olvadást szenvedtek. Istennek hála, a rossz idő miatt senki nem dolgozott a detonáció közelében, így a kisebb égési sérülésektől eltekintve nagyobb baj nem történt.
Az események végre egyértelművé tették mindenki számára, hogy a Gázgyár elöregedett és balesetveszélyes, így 1984. október 15-ére kitűzték az utolsó kamratöltést és ürítést. Az alkalomra nagyon sokan eljöttek, akik valaha munkakapcsolatban álltak a Gázművekkel. Ők velem együtt utoljára láthatták a szokásos munkafázisokat: a szénoldali-kokszoldali kamraajtók levételét, a pajzskocsi kamraajtóra állítását, majd a kitológép kezelőjének kiáltását („Hagy rúgja meg!”). Erre megindult a kitológép, a kitolórúd feje az izzó koksz oldalához simult, és lassan nyomta maga előtt a közel tíz tonna mennyiségű kokszot a pajzskocsin keresztül a kokszoltó kocsiba. Ezt követte az oltókocsi szokásos útja az oltótorony alá, majd a zuhanyként ráengedett több köbméter víz, és az utolsó alkalommal felszálló hófehér gőztömeg. A csordultig telt művelődési házban rám várt a feladat, hogy az alkalmat méltató búcsúbeszédet megtartsam, amit sikerült a hangom elcsuklása nélkül megoldani, ám az azt követő, a Gázgyár történetét bemutató rövidfilmet már nem bírtam könnyek nélkül végignézni. Igazgatói mivoltom gyakorlatilag megszűnt azáltal, hogy nem volt mit „igazgatnom”, irányítanom, mert a Gázgyárban befejeződött a városi gáz termelése, és a tevékenység mindinkább a gázhálózattal összefüggő feladatokra, a folyamatos ellenőrzésre, illetve a biztonságos szolgáltatásra koncentrálódott. Ettől függetlenül – ha csökkenő mértékben is, de – akadt dolgom, többek között a feleslegessé vált épületek, vasszerkezeti elemek, gépek bontásának, leszerelésének, selejtezésének intézése.
Milyen volt a közösségi élet az Óbudai Gázgyáron belül?
Ha egy szóval kellene jellemeznem: csodálatos! Azt kell mondanom, hogy a Gázművek gondoskodó gazdaként igyekezett odafigyelni minden egyes dolgozójára, akik a fizetésük mellett minden évben az adózott vállalati eredmény után megállapított nyereségrészesedést is kaptak.
Szintén megünnepeltük munkásaink vállalatnál eltöltött jubileumi éveit, jubileumi fizetést juttatva számukra. A szakszervezet figyelemmel kísérte a jelentősebb családi életeseményeket (pl. gyermekszületés, házasság), és igyekezett anyagi támogatással enyhíteni az esetleges gondokon. Ezek mind pozitívan befolyásolták a munkahelyi kollektívát, a munkatársi kapcsolatokat, és hozzájárultak a baráti légkör kialakulásához. Természetesen díjazták az egyéni eredményeket is, melyek általában pénzjutalommal jártak, én is gyakran részesültem belőlük. A Gyár mindezek mellett támogatta a III. kerületi intézményeket, iskolákat, óvodákat, és példásan működött együtt Óbuda többi ipari üzemével is.
Mikor ment nyugdíjba, és mivel tölti azóta az idejét?
1986-ban töltöttem be a 60. életévemet, de egy évet még ráhúztam, így 1987. január 1-jével. Munkatársaim rendhagyó módon búcsúvacsorát rendeztek tiszteletemre a Gyár ebédlőjében, amit megtiszteltetésnek, de egyben túlzásnak is tartottam. Elérzékenyülten beszélgettem vendéglátó kollégáimmal, barátaimmal, felelevenítve a harminc év emlékeit, melyekből a kezdeti nehézségek ellenére egy eredményes, szép életpálya alakult ki, amire nosztalgikus érzelemmel, mindig boldogan fogok visszaemlékezni. Jóleső érzés volt számomra, hogy a munkatársaim, beosztottaim inkább tekintettek gondos apának, vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek.
Ezek a tárgyi emlékek azonban egy letűnt, mai szemmel gyűlölt rendszer termékei, és ily módon a történelem szemétdombjára kerültek, ezért „értéktelenként” elégettem őket. Számomra elegendő mindenkori barátaim, munkatársaim, szakmabeli kollégáim elismerése, tisztelete és megbecsülése, valamint a tudat, hogy személyem és munkám maradandó emléket hagyott maga után. A nyugállományban eltöltött harminckét évem jelentős részét a biatorbágyi telkünk kiépítésére, szépítésére fordítottam, illetve az otthoni kertünk gondozására, a család segítésére. Ma már napi fizikai aktivitásom leginkább a kutyasétáltatásban merül ki. Azonban az eltelt nyugdíjas évtizedek sem tudják feledtetni a múltat, és a 2019-es évben járva is elszorult szívvel emlékezem vissza szinte minden olyan eseményre, ami boldogsággal, örömmel töltött el – mondhatni – sikeres pályafutásom során. Akikkel együtt éltük át ezt az időszakot, azokat barátként őrzöm emlékeimben. Sajnos már alig találhatok rájuk az élők világában, bár még van egy-két személy, akit nagy ritkán látva megölelhetek, felidézve a régmúlt emlékeit. Tudom, hogy az én időm is közeleg, érzem ennek jeleit, de amíg élek, emlékezni tudok, nem felejtek, és rájuk gondolva egy-egy könnycseppel adózom drága emlékük előtt.
Ha készülő önéletrajzának címet kellene választania, mi lenne az?
„Végig az úton”.
