Miért éppen Strand lett az első köteted címe?
Amikor a versek születtek, még nem gondoltam arra, hogy kötet lesz belőlük. Ezért a címmel kapcsolatban minden csak utólagos belemagyarázás a részemről. Például szívesen mesélem azt, hogy azért választottam ezt a címet, hogyha egyszer létrejön egy strandtörténeti tanulmány, mindenképp bekerüljek. Több ilyen ironikus magyarázatot is kitaláltam, amivel arra is szeretnék reflektálni, hogy hogyan működik az irodalom, milyen sablonok állnak rendelkezésre szerzőknek. Jó lenne erre a kérdésre pontos választ adni. Miért lett Strand a címe? Úgy is lehet értelmezni a címet, hogy a versek megírása után csak ennyit tudtam mondani. József Attilával szólva: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”.
Mikor fordultál a versírás felé? Ha jól tudom, művészettörténetet tanultál. A téli számban közöltük a Ladik Katalin performanszairól írt esszéd, amit a Kassák Múzeumban látott Költészet és performansz című kiállítás inspirált.
Ez a két terület szorosan összekapcsolódik az életemben. Talán azért, mert mindkettőben a művészet természetét lehet vizsgálni. Inkább a művészettörténet volt az új dolog az életemben, az írás megvolt egészen kicsi korom óta. Gimnazistaként a Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körébe jártam műhelyezni kéthetente, itt vettem részt először felolvasáson is. Az írókör vezetője, Balogh Robert pécsi író azt kérdezte a bemutatkozó kérdéseknél, hogy mióta írok. Kicsit gondolkoztam a válaszon, majd elárultam, hogy hétéves korom óta. A közönségben mindenki nevetett, mert úgy értették, hogy gúnyolódom a kérdésen. Pedig ez volt az igazság, nem vicceltem.
Minek a hatására kezdtél írni ilyen korán?
Néhány verssel kezdődött az oviban, amiket a rajzaimba írtam, még akrosztichon is volt köztük! Most gondolok csak bele, hogy a verseskötetnél is visszakanyarodtam a rajzoláshoz, a borítón látható képet én készítettem. Tulajdonképpen külső okai voltak annak, hogy írással rendszeresen kezdtem foglalkozni. Kaptam otthon egy füzetet, hogy gyakoroljam benne az írást, írjak mondjuk naplót. Sokáig gondolkodtam, mi tartozik bele a naplóba, és mi nem. A gondolataim is, vagy csak az, ami történt? Például felolvastak nekem egy Sissi életéről szóló könyvet ekkoriban, és ott sem értettem, miért nem írják, mikor megy a WC-re. Végig ezt vártam, majd bepisiltem az izgalomtól, hogy ennyi ideig vissza tudja tartani! Én mindent leírtam volna. A napló nem készült el, mert az első oldalt anyukám kitépte. Meglepődhetett, hogy olyasmit is leírok, amire az ember a nap végén nem szívesen emlékszik vissza. Azt javasolta, napló helyett írjak meséket. Így is történt.
Bár a kötet címe Strand, a leggyakrabban előforduló szó a versekben az anya.
Ezek a versek traumatikus élményekhez kapcsolódnak, amelyeket az anya alakjával köt össze a lírai én. Az ismétlődése ellenére mégsem az anyáról, hanem inkább arról lesz képünk, aki róla beszél. Vagy még inkább a beszédről, ami hol az anyának szól, hol az anyáról – látszólag. Azért látszólag, mert azután születtek, hogy a versben megszólaló lemondott arról, hogy valakihez beszéljen.
Hogy került be Noé a Strandba?
A kötet utolsó verse a Noé, ebből választottam az idézetet, ami a kötet hátsó borítóján olvasható: „Nem vagyok benne biztos, / hogy ezek az én traumáim, / szólt Noé a kiszáradt tenger partján.” Ez a vers a bibliai Noé történetét írja át, sajátítja ki. Ez a Noé nem tesz eleget a feladatának, nem menti meg az emberiséget és nem válik pszeudo-hőssé, mint az eredeti történetben. Ennek a versnek van egy olyan olvasata, mintha ő írta volna a korábbi lapokon szereplő verseket, vagyis a Strandot.
Ehhez képest többen is mondták, hogy épp egy strandon olvasták el, vagy elkezdtek verset írni a strandról. Sőt, valaki azt is mesélte, van egy vízparti terápiás módszer PTSD kezelésére. De az is lehet, hogy ezt már én költöttem hozzá!
Hogy fogadta a családod a kötetet?
Összeszorított fogakkal! Egyik kedvenc sorozatomban, a Downton Abbey-ben hangzik el, hogy nem olyan nagy öröm, ha költő van a családban. Ennél a jelenetnél jókat nevetünk otthon. Celler Kiss Tamás költő, akivel néhány évvel ezelőtt egyszerre nyertük el a Móricz-ösztöndíjat, egyik versében a költészetet a családi szennyes kiteregetéséhez hasonlítja. Mindkét példának van valóságalapja. Sokszor kényelmetlen verseket írni, költőnek lenni. És a kényelmetlenséget csak fokozza, ha a versekben megjelennek a családi motívumok, ami nagyon sok első kötetnél így van. Ma nem ez a legnépszerűbb vélemény az irodalomról, de szerintem a szakmai reakciók számítanak elsősorban, mert minden szöveg ebbe a párbeszédbe akar kapcsolódni. A Strand négy évvel ezelőtt a JAK-füzetek sorozatban jelent meg. Ugyan nem sokkal később megszűnt a József Attila Kör – és ezért egyelőre sajnos az enyém az utolsó kötet –, második otthonomként tekintek rá, és arra a párbeszédre, amit itt sajátítottam el. Ez a párbeszéd nagyrészt arról szól, hogy jók-e egy versben a sorok, vagy a szóismétlések.
Milyen volt a szakma visszhangja?
Szerencsésen alakult a könyv utóélete. Kaptam meghívásokat felolvasásokra, fesztiválokra és folyóiratoktól felkéréseket új szövegekre. Írtak róla kritikákat, jelentek meg belőle versek szerbül, angolul és románul. Több negatív kritikára számítottam, és nagyon csodálkoztam, hogy bár négy éve jelent meg a Strand, még tavaly is jelent meg róla írás, a Molyon idén is olvasták. Ráadásul most a Strand-lapszámba is bekerültem!
Az új versesköteteden dolgozol. Mesélnél róla?
Részben azért kezdtem el új verseket írni nem sokkal a kötet megjelenése után, mert nem értettem egyet azokkal a megoldásokkal, amiket a Strandban megadtam. Több kritikus említi, hogy a verseimben jól működik egymás mellett a szomorúság és a humor. Szeretnék még viccesebb verseket írni.
Versek a Strand kötetből:
Nem olyan kék
Találtam egy fotót a neten,
egy nő állt rajta a lányával,
épp annyi lehetett, mint én.
Mindketten szőkék voltak,
mögöttük a tenger feszült,
és belemetszett ölelésükbe
a horizontvonal.
Neked nem volt napszemüveged,
nem fért bele a tenger.
Évekkel később kiteszem az
utcán talált pálmafás posztert
a fürdőszobába, pedig nem tudhatom,
milyen a tenger, még sose láttam,
de biztosan nem ennyire kék,
nem lehet ennyire könnyű.
Akkor semmi értelme nem volt,
hogy annyi ideig tartottuk magunkat,
mint oldalukra fordított halak, feküdtünk
egymás mellett az olajos dobozban.
Napozó
Árnyékban is le lehet barnulni.
Égbekiáltó hazugságnak tartottam,
nagyotmondásnak, ami elégtételt követel.
Akkor fogadtam el végleg, amikor magunkra
maradtunk, és hangját se hallatta többé, aki elment.
A szezon végén érezni lehetett
a megürült flakonok kigőzölgéseit.
Ott maradt a levegőben a napozókrémek
illata, mint a falevelek, amiket lesodortak
szárnyaikkal a költözőmadarak.
Mentőcsónak
Nyár van, és mint egy mentőcsónakba,
kapaszkodom télikabátodba a fogason.
A sirályok maradnak
Olyan városban töltöttük a nyarat,
ahová szülni érkeznek a nők,
hogy gyermekeikből boldogabb
felnőtt váljék, és mosollyal az arcukon
szálljanak életük végén a sírba.
Mert boldogok, akik a tenger mellett
jönnek a világra. Miközben apadó hasukat
simogatják a szállodaszobák nyitott ablakaiban,
egy boldogabb életet képzelnek maguk elé.
Nem láttuk rezzenéstelen arcukat, csak a vizet
figyeltük, mint a sirályok. Nem hittünk a csodákban.
Ujjainkon számoltuk a nyár hátralévő napjait.
Vártuk, hogy visszatérhessünk otthonunkba,
ahol előre nem látható örömeink
váratlanul érnek majd utol.
Majdnem olyan kék
A benned épült strandon megállsz.
A medence körül felszáradtak a lábnyomok.
Itt csend van, senki nem beszél hozzád.
A domboldalon építőgépek teszik fel kérdéseiket.
Szavakat dobsz a vízbe. Elmerülnek.
Szemedben a vakfoltok eltakarják a kezed.
Nem látod, amiért nyúlsz. Nem töröd össze.
Előző nyáron ottfelejtetted a hátad.
Elhagyott testrészeid most visszailleszted.
Félig elmerült lábad térd fölött kilóg a vízből.
Azóta is visszasétál a fák alá, és a napozóágyra fekszik.
Iszik egy kólát, és közben nézi az eget, a felhőket
és a napszemüvegedben tükröződő medencét.
Majdnem ugyanaz a kék.
Késtél. A kijáratnál nem kapod vissza a letétet.
A környék kukáiból hallod, hogy valaki énekel,
szórakoztatja magát halászás közben. Már elment.
Mégis hallod, ahogy szól, mit talál neked odabenn.
Díszítősor bójákból
Anyám felhívott, a szél felerősödött, a Balaton-parti
jegenyefák levelei suhogó hangon sírni kezdtek.
Túlpart, a vitorlások, lángosok, vattacukor, azt válaszoltam,
jól vagyok. Aztán annyit mondott, mielőtt megszakadt a vonal,
hogy senki nem adhatja vissza nekünk ezt a húsz évet.
Közben felfigyeltem rá, hogy a nádasban vízibiciklik rohadnak,
zöld nyák nőtte be őket, felkapaszkodott rájuk a hínár,
és a sirályok fészket raktak egy lehámlott stég cölöpjeire.
A vízhatlan pelenkába öltöztetett gyerekek fagyival a kezükben
futkároznak a napozók körül, mintha a part egy medence széles
pereme volna. Nem értettem melyik húsz évre gondolt,
hiszen én még húsz se voltam, félretárcsázhatott.
Mégis pontosan tudtam, mit akar mondani. A torkomban
szorítást éreztem, fájt a lélegzetvétel, ahogy azoknak fájhat,
akik úszógumival indultak fürdeni, mégis vízbe fulladtak.
Vers a készülő kötetből:
Csobbanás
Száraz a hajam a drága hidratáló krémektől,
a számat bekentem fényes rúzzsal,
és az írás elől menekültem ebbe a versbe.
Mintha egy szívben utaznék,
bordó plüss borítja az üléseket
az üres vonaton.
Ha egy történet az elejétől kezdve rossz,
világos összefüggésben látszik innen.
Így képzelem el a nyarat,
talán mert zúgnak a fák.
Azt mondják, összesűrűsödik ilyenkor az élet,
de szerintem pont, hogy ritkul.
A nyugtalanság napernyői alatt
a nagyobb, zsúfolt strandokon
néhány hét alatt kifakulnak a vakációjellemek.
Drága hidratáló krémeket kentem a hajamra,
és fényes rúzst a számra,
mégsem csillogok, ahogy a kék medence,
mikor beleugranak, akik nem az írás,
hanem a napfény elől menekülnek.
