Félhomályos, narancsosan derengő novemberi délután volt, olyan, ami régebben puhának és biztonságosnak tűnt, egy ideje azonban inkább kiürült, elsötétülő zónának; mint ahogy annak tűnt a világ is, amely csupa éllé és csupa ostoba gyűlöletté lett, de amit realitásnak elfogadni nem lehetett. Akkor sem, ha összerág és összetapos, csak azért sem és sohasem, mert ha más tanításra már nem is, arra az egyre még emlékeztem, hogy a dolog hol kezd félelmetessé válni. És ahol félelmetessé válik, ott nem lehet megfutamodni.

A dolog pedig ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek.

Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás. Akkor sem hittem el, amikor a november, amit annyira szerettem régebben, makacsul és kitartóan, és amellyel szövetséget kötöttem minden emberrel szemben, akik félik ezt a hónapot, amikor le kell ereszkedni a sötét tartományokba, és meg kell találni belül a nap által beragyogott eget, amely épp úgy dereng, mint a töklámpások kedves és buta fénye, csak sokkal hatalmasabb, egyszóval amikor ezt a nekem igen kedves novembert már nem tudtam szeretni és nem néztem hosszasan és tiszta szívvel a novemberi ég fényeit sem kint, sem magamban, ahhoz, hogy moslékkal mosdassanak, akkor sem asszisztáltam.

Nem hittem már a könyvekben sem, egyetlenegyben sem, sem az egyetlenegyben, de mert az olvasás is afféle szokássá válik egy idő után, mint ahogy az ember egy bizonyos módon megdörzsöli a homlokát, ha gondolkozik, vagy hogy cukor nélkül avagy cukorral issza a kávét, jártam azért a könyvek után, igaz, különösebb meggyőződés nélkül. 

Aki azt hiszi, hogy könyvet találni egyszerű, téved. Már réges-rég nem érdekelt a nagy könyvpaloták híg kirakata, sem a nemzetközi bestsellerek, sem a hazai sellerek. Az igazak könyvei sem érdekeltek, semmilyen nyelven. Nem lehetett, hogy érdekeljenek – arról a világról beszéltek, amely a realitásnak nevezett mocsokban fuldoklott, nyakig merült benne, fürdőzött, mint a disznó a sárban, röfögött és az angyalokon röhögött, és belerúgott az angyalok tolmácsaiba. Végképp elszakadni látszott minden mindentől, szétomlani tűnt világ és az én, a világ és a könyv, a világ és a világ, mint az oldott kéve, szálakra, fecnikre, apró szöszökre hullott szét, és nyomában feketeség maradt és ragadós kosz. Ugyan, ki írhatta volna meg azt a könyvet, ami még mond valamit.

Mégis, legalább emlékezni lehetett azokra a novemberekre, amikor egyben volt ég és föld, kint és bent és minden könyv, mert amennyire nem igaz, hogy könnyű könyvet találni, annyira nem igaz az sem, hogy nehéz – csak épp a könyvek választják ki az embert, nem az ember a könyveket.

A belváros is a ragadós koszban fuldoklott, most még csak nem is élvezte, hiszen a nedves, rohadt hideg beleette magát előbb az orrlyukakba, aztán a fülkagylókba, utána az ujjakba, aztán a szegycsontba, és így haladt a szívig, és talán még tovább.

Úgy terveztem, felkapom a könyvet, és aztán jöhet az este, valamiféle örök este, amelyben derengenek még sorok és fények, mint ahogy az éjjeli tengeröbölbe mélyen beúszva is látszik még a part. Hiszen az éjjeli tengerben sincs semmi félelmetes.

Talán, ha nem az éjjeli tenger jut akkor eszembe, hanem valami más, még tartana az egész. Az egész, amit realitásnak neveznek, de nem reális. 

De a tengerre gondoltam, mert az embernek legyenek szövetségesei, igazi szövetségesei, mint a Jadran és a novemberi ég.

A férfi, aki a könyvet átadta, ismerhette a tengert, mégpedig nem az éjjelit, hanem a délelőtt tizenegy órait a trieszti öbölben, vagy legalábbis annak a mélykék békéjét. Egyszerűen látszott a szemén.

Meg tudom mondani, mikor rúgtam fel a moslékos vödröt: abban a pillanatban, amikor a könyvet átvettem.

Egyszerre lefoszlott a megrohadt mondatokból, megbüdösödött lózungokból, jártnak hitt utakból, megpenészedett igazságokból, féligazságokból, jó lesz az úgy is módon kirakott mozaikokból és puzzle-darabokból, félelemből és gyávaságból, megalkuvásból és hitetlenségből, vakhitből és butaságból, pipogyaságból és irigységből, lustaságból és a grandezza teljes, totális hiányából összeszőtt, realitásnak nevezett burok a világról.

Mondhatjuk, hogy egy szempillantás alatt, de egyrészt ki tudja, mennyi egy szempillantás, másrészt ki látja azt éppen akkor. Különös, hogy később mégis pontosan meghatározható.

Még a buszon elkezdtem olvasni a könyvet, találomra felütve valahol.

Ömlött belőle a kétség, a feketeség, a félelem, az éhség, a kétségbeesés; egy hatalmas szellem vívta a lapokon a maga háborúját a háború végén. Hát még ő is?

Visszapörgettem a lapokat.

Vihar utca 29., állt a legelső bejegyzés fölött.

Rápillantottam még egyszer.

A Vihar utca 29-től pár lépésre szálltam le azután pár másodperccel, hogy a leszállás előtt még belepillantottam a könyvbe, és azt olvastam az első bejegyzés fejlécében: Vihar utca 29. 

Hamvas Béla 1945. legiszonyatosabb napjaiban, félőrülten az éhségtől és a félelemtől, körülbelül mellettem lakott. Megkerestem volna a házat a sötétben, de Óbudán csak az tudja, melyik ház melyik, akinek megmutatják. Mifelénk értelmét veszti az utcanév és a szám is, Meggyfa utca van van három, ráadásul saját magára merőleges, és a Hévízi sem jobb, hát hogy a Viharba lenne épp ez egyszerű.

Végül a következő tavasszal kezdtem el olvasni a naplót, és olvastam egy tavaszon és egy nyáron át; olvastam a trieszti kikötőben, ahol két lap közt kifigyeltem egy medúzát, és olvastam még a következő év novemberében is, amikor a nap ragyogó színbe vonta Óbuda felett az eget.

Nagyanyámnak elmeséltem, mint oly sok mindent. Azt mondta, milyen érdekes, Zuglóban Hamvas Béla épp velük szemben lakott, és olykor találkoztak a közértben.

Péntek Orsolya

A szövegben az írótól származó idézeteket belső idézetként használtam.