NAGYPAPA! Nekem is van nagypapám! Csakhogy ő Magyarországon él, mint Hilda nagymama. Soha nem láttam még őt. De most itt van. Tényleg létezik! Végre ellátogatott hozzánk, Erlangenbe. Négy éves vagyok. Egész nap az ölében ülök, ő pedig magyar népmeséket olvas nekem abból az új könyvből, amit Hilda nagymama küldött számomra. Élvezem, hogy odabújhatok hozzá, megbabonázva hallgatom. Néha annyira félelmetesek a történetek, hogy alig bírom elviselni, sok mindent nem is értek. De az ő védelmező ölében biztonságban érzem magam. Ő pedig végefogyhatatlanul olvas, olvas és olvas nekem. Néha köhécsel, krákog, akkor megáll a mese. „Kiszáradt a torkom, nem tudok így tovább olvasni” – mondja. IIyenkor a hűtőhöz kell sietnem, hogy egy üveg sört hozzak neki. Aztán megint folytatja az olvasást, fáradhatatlanul.
Egyszer vele és apámmal elmehetek a Kach borozóba, egy pincébe, ott nagyon sötét van, egy kicsit félelmetes. Bort rendelnek, nagypapa megengedi, hogy belekóstoljak.  „Szesztestvér” – mondja nekem. A szót nem ismerem, de elismerően hangzik. Megjegyzi: „ez Egri bikavér”. Kerekre nyílnak a szemeim. Két hétig marad nálunk, aztán hazamegy, Óbudára.
Gyakran gondolok rá, hiányzik. Amikor iskolába megyek és írni tanulok, folyton nyaggatom anyámat: „Hogy írják ezt magyarul?” Tudni akarom, mert képeslappal szeretném meglepni a nagypapámat. Tőle ritkán érkezik posta, akkor nekem címezve, de a levelei csak felnőtt témákról szólnak, olyan dolgokról, amiket nem értek. Panaszkodik a magas villanyszámlára, írja, hogy a felesége, Ilonka, akit nem ismerek, kórházban van és hasonlókat. A végén van egy rövid üdvözlet számomra is. Kicsit csalódott vagyok.
Évekkel később találkozunk legközelebb, 1969-ben. Budapestet ekkor láthatom  először saját szememmel. Tíz éves vagyok. A képzeletemben legendás hely ez, sóvárgó vágyakozás elérhetetlen színtere. Apám nem jön velünk, csak anyám. Ő rettenetesen zaklatott. Hamarosan megértem: a határon egy piros-fehér-zöld sorompó állja el az utunkat. Mellette hatalmas őrtorony. Fentről, a tetejéről, két katona szegezi le ránk a géppuskáját. Ilyet soha nem láttam még: félelmetes. Négy éves húgommal pisszenni sem merünk, amikor a vámosok  ízekre szedik és megvizsgálják a kocsit. Mindenbe beletúrnak. Keresztkérdések záporát zúdítják anyámra. Végre intenek, mehetünk.
Magyarországon vagyunk! A szívem majd kiugrik a helyéből az örömteli várakozástól. Minden annyira más itt. Az utak tele vannak kátyúkkal, rengeteg a por, sok  lovaskocsi mellett húzunk el, ilyenek Németországban nincsenek,  sohasem látott autók, a legtöbbjük sűrű fekete felhőket köpköd a kipufogójából. Az út hosszú, sok falu, kisváros, romos, borzasztóan szegényes házak sorakoznak az út mentén. Már sötétedik, amikor megszaporodnak a fények, régimódi Ikarus-buszok mellett haladunk el, nem zavartatják magukat, komótosan döcögnek a zötyögős úton.
Hirtelen valami varázslatos, fényes csillogás, ezernyi ragyogó gyémánt elbűvölő játéka, ez a Duna hatalmas szalagja a vízben tükröződő fényekkel, rajta átívelő, világló drágakövek ezreivel díszített, mesésen gyönyörű hidak. Megérkeztünk! Először Hilda nagymamához vezet az utunk, egy nagy, régi bérházban lakik a forgalmas Frankel Leó utcában. Furcsa, kissé dohos szag fogad minket, keveredik a lecsó, a pörkölt ismerős illataival  ̶  ilyeneket gyakran főz anyám is. Három magas emeleten kell felmászni az ósdi, kopott lépcsőházban. A lakás ajtaja mögött sötét, keskeny folyosó kanyarog, tele bútorokkal, mindenféle furcsa dolgokkal, alig lehet átpréselődni közöttük. Egy apró konyhasarok mellett haladunk el, aztán egy meghatározhatatlan, cipősszekrényszerű valami mellett: „ez hűtőszekrény” – mondja nagymama, ezt megtartotta, „mert sohasem lehet tudni, mikor nincs áram vagy mikor romlik el a másik, ez remek, megbízható és nagyszerűen tartja a hideget”, értetlenül nézek rá. „Jégdarabokat kell bele tenni”  –  megint nem értem – „hetente egyszer szokott jönni a jeges” –  (nálunk ilyen nincs, talán  régen valamikor), a fal mentén, szorosan mellette következik egy régimódi lábpedálos varrógép. Átverekedjük magunkat a nappaliba. Ez is tele zsúfolva sötét, ódon bútorokkal: hatalmas étkezőasztal uralja a szobát, körülötte csupa szék, némelyik karfás, bal oldalt testes komód, mellette, sarokra állítva két ágy, jobb oldalt, vele szemben egy méretes szekrény, rajta szépen sorban, számtalan celofánnal bekötött üveg tele házi lekvárral. Alig lehet moccanni, megkönnyebbülés kilépni az erkélyre. Alatta, a nagy úton, nyikorgó sárga villamosok fékeznek a megállóban, következik egy másik utca, mögötte pedig a Duna.
Tivadar nagypapa is Óbudán lakik, nem messze Hilda nagymamától.
Elkísér minket nagypapához. „Altofen” – mondja németül. De furcsa… ‘Öregkemence‘. „Buda” tehát azt jelenti, hogy kemence?
Az út kijózanító. Itt is szürke por lep el mindent, a házakról omlik a vakolat, gyakran furcsa mélyedések láthatók. „Golyó ütötte ezeket a lyukakat” – magyarázza anyám, „a háborúból származnak, vagy 1956-ból, amikor a forradalom volt”. A göröngyös macskaköveken mindenhol mély gödrök tátonganak, helyenként feltúrt útszakaszok.  „Valószínűleg csőtörés vagy valamilyen meghibásodott vezeték miatt” – mondja, nagyon lassan és óvatosan kell vezetnie, mert nincs tábla, semmi sem jelzi a helyet. Apró, földszintes házakkal övezett kis sikátorok következnek, piszkos okkersárgájuk alig sejteti apám gyerekkori emlékei ragyogó napsárgáját. Végre megérkezünk. Szinte falusiasnak tűnik itt minden. Öreg fák szegélyezik az utcát, lombjuk eltakarja a kietlen szürkeséget. Kapu nyílik, egy kis udvar fogad minket telidesteli szőlőtőkével. Mögötte, az apró házikóban él nagypapa az új feleségével. Ilonka már nincs. A nappali szűkös, csak szorosan egymás mellett férünk el az asztal körül. Kicsit dohos itt is. A beszélgetés nehezen indul, akadozik. A húgommal csendben és illedelmesen ülünk a felnőttek mellett, a sarokba préselve, alig látunk ki az asztal széle fölé. Málnaszörpöt kapunk, a felnőttek bort isznak, műanyag palackból. Saját maguk készítették a kis udvarukon termesztett szőlőből. Nem maradunk sokáig. Tovább sietünk, számos helyre kell még ellátogatnunk.

Betűzöm, mi áll a plakátokon, a táblákon, mint egy kisiskolás. Egy furcsa szó lépésről lépésre  visszaköszönt. ‚Sz-ő-r-ö-z-ő‘ mormolom tanácstalanul, újra meg újra. ‚Szőr‘? Meg ‚öző‘? Mi lehet ez? Mit csinálnak itt a szőrrel?  Valami szőrtelenítő? Netán borbély? Hirtelen eszembe jut, amit anyámtól tanultam: magyarul az ‚s‘-t úgy kell olvasni, mint a német  ‚sch‘‚-t. Tehát: ‚Schörösöh‘. Tudom, mi az, hogy: sör. Régen a nagyapámnak kellett mindig hoznom. De mi az, hogy ‚öző‘? Valami sörkészítő, tehát sörfőzde? Még mindig nem értem. Anyám elmagyarázza nekem: ezek egyszerűen kocsmák. Gyakori az ilyen félreértés. Olykor sokáig töprengek, míg végre leesik a tantusz.
Megfejthetetlen rejtély egy távolról világító óriási neonfelirat a Margit híd budai hídfőjénél: ‚Vi-lág-mar-ha‘ olvasom újra meg újra. Nappal egyszer feltűnik: az ‚a‘ betűn valamikor ékezet volt, de az nem világít már.  Ugyanígy a ‚k‘-betű kis felfelé mutató farkincája. Világmárkából világmarha lett. Több mint húsz éven át üdvözölt változatlanul ez a meghitt látvány, amely számomra a hazaérkezés jelképévé vált. Amióta helyét át kellett adnia egy Samsung reklámnak, hiányérzetem van.
Legközelebb két évvel később jövünk csak Budapestre. Most apám is velünk tart. Enyhült a helyzet, már nem fél, hogy letartóztatják.
Innentől kezdve minden évben ellátogatunk Magyarországra, néha gyakrabban is. Mindig ugyanaz az útvonal. Erlangen, Passau, kanyargós országutak a Duna mentén, szép falvak, buja zöld rétek, legelők, az Alpok, mesebeli panoráma, aztán végtelen síkság, monoton autópálya, végre balra az a ronda betontorony az üvöltő reklámoroszlánnal, hurrá, már Linz közelében, félúton! Négyen ülünk a kis Citroënben, nagyon lassan kullog, nemhiába becézik kacsának ezt a kis járgányt, a hely szűkös, elöl a szülők, hátul húgom és én hatalmas kerek kartondobok közé szorulva, tele mosóporral, Persil, Dash, 10 kilós kartonvödrökben, rengeteg banán, narancs, olcsó nejlonharisnya és Norma csokoládé, sok furcsa készülék és alkatrész, ilyenek, hogy sarokcsiszoló, vagy szénkefék.  El nem tudom képzelni miért hívják így, semmi sem emlékeztet rajta egy kefére. Kis jószágunk száz kilométer per órás sebességgel tötyög, félúton vagyunk, aztán Melk kolostora, Bécs, mellettünk a Schönbrunni kastély, következik az iparvidék a finomítókkal, kis poros országutak Burgenlandon keresztül, álmos falvacskák, a Neusiedlersee,  „nézzetek csak arra! –  mondja anyám –  ott jöttünk át a határon, gyalog, a vasúti sínek mentén, és ott kellett a két tank között átrohanni”.
Aztán megint: az őrtornyok, a katonák a géppuskáikkal, a piros-fehér-zöld sorompó, várakozás órák hosszat, végtelen kocsisorok, majd egy határőr szigorú, elutasító arckifejezéssel, ki kell szállnunk, vakító zseblámpájával bevilágít az ülések alá az  egyenruhás, tetszés szerint húzza ki a táskáinkat, bőröndjeinket, turkál bennük, közben igyekszünk láthatatlanná válni, szótlanul, némán, mint a kisegér, aztán, sok szorongó perc, óra után újra beszállhatunk és mehetünk tovább.
Magyarországon vagyunk, végre, végre, felszabadultan, amilyen hangosan csak tudunk, elkezdünk énekelni: „Széles a Duna, keskeny  a partja, Relle család átugrotta, sáros lett a cipő talpa” – megelőzünk egy lovaskocsit, rajta fáradt arcú munkások, magukba roskadva, otromba, fekete csizmákban, minden szegényes és szürke rajtuk, csak a kopott műszálas pulóvereik virítanak élénk színekben, amilyenek csak itt léteznek. Göröngyös az út, kórusban énekeljük: „Megy a kocsi, porzik az út utána” – minden idegen, mégis valahogy ismerős, szívmelengetően otthonos, mindannyian izgatottak vagyunk, nyelvtörők bugyborékolnak belőlünk összevisszaságban, „Sárga bögre, görbe bögre”, „Blaukraut bleibt Blaukraut und Brautkleid bleibt Brautkleid”, gyorsan, egyre gyorsabban, igyekszünk egymást túlszárnyalni, és megint ott vannak azok a fák a fekete hollókkal, szorosan egymás mellett ülnek az ágakon, „ez a Rába, ott hátul valahol voltak azok az építési telkek, amiket Tivadar nagyapátok örökölt annak idején, most egy vagyonba kerülnek, de akkoriban kényszerítették, hogy eladja őket, nevetséges áron, lényegében államosították” – jegyzi meg apám. Kórusban mind „Gyere Gyuri, gyújts gyertyát, győri gyári gyufával”. „Az a város balra tőlünk Győr, németül Raab, száz évvel ezelőtt a legtöbben itt még németül beszéltek, ott a családi kripta, Dániel dédapád itt volt gőzmalom-tulajdonos, ami akkoriban a legmodernebb volt” – meséli apám, érezhető büszkeséggel a hangjában. Sík vidék következik, végtelen mezők, ameddig a szem ellát, egy idő után, tőlünk balra felcsillan a Duna vize. „Die Donau so blau, so blau” – szól bennem a keringő, de hiszen itt nem is kék a Duna vize, inkább valami meghatározhatatlan szürkés-fekete-barna zavaros lőre. Hídpillérek állnak elhagyatottan mindkét parton, és néznek értetlenül egymásra, „a háborúban felrobbantották a hidat, mondja anyám, most már nincs átjárás a folyón”. „Komáromi kisleány, vigyél által a Dunán, a Dunán” – énekeljük kánonban, egyre hangosabban, „ma már más ország van odaát, itt csak magyarul beszélnek, ott pedig szlovákul, ezen az oldalon Komáromnak hívják a várost, ott Komarnónak, régen más világ volt, németül mondták, »Komorn«, ezt mindenki tudta, ma már nem értik egymást az emberek, a kapcsolat megszakadt”. Kezd kicsit dombossá válni a táj, fanyar, csípős, iparszag van, ez Tatabánya, finom fehér por fekszik az egész város felett, „a gipszgyárból” – mondja anyám – valahol ott hátul, az egyik kicsi, görnyedt, házban lakik Terus néni, Hilda nagymama nővére. Velem csak németül hajlandó beszélni, »mi németek vagyunk« – mondja egyszer nagyon büszkén, amin meglepődök, hiszen annyira jellegzetesen magyar, nem csak a kiejtése, ő is, egyáltalán, miért kellene erre büszkének lenni? Később tudom meg, hogy itt sokáig nem volt ajánlatos németül beszélni. „Balra tőlünk, a dombról, a Turul madár figyel mindent, a monda szerint ő vezette a magyarokat Pannóniába, és megjósolta Emesének álmában, hogy fiút fog szülni, és sok király őse lesz” – mesélik a szüleim. Mindjárt ott leszünk, elönt az örömteli várakozás bizsergése,  hirtelen rázkódni kezd a kocsink, macskaköveken zötykölődünk, megpillantom az első kék Ikarus-buszt, ez már Budapest, a házakról itt is mállik a vakolat, az ott a Duna, áthajtunk az Erzsébet hídon, balra a Lánchíd, hűségesen őrzik a kőoroszlánok, jobbra a Szabadság híd a hegyes tornyocskáival, a szívem boldogan lüktet…
Gyakran megyünk  Gyuri bácsiékhoz, apám legjobb barátjához. Padtársak voltak Janka néninél az óbudai elemi iskola első osztályában. Ő szobrász lett, feleségével és lányával most egy műteremlakásokkal teli házban lakik Angyalföld munkásnegyedének kellős közepén. Eleinte náluk szállunk meg,  majd úgynevezett Ibusz-szobát bérlünk egy családnál, az Óbudai Kolostor utca egyik kertes házában. Ebben az utcában lakik apám unokatestvére is, és Marika néni. Ő apáca volt, de a rendjét feloszlatták. Így mégis hű maradt a kolostorhoz. Az első célunk mindig Hilda nagymama,  a Frankel  Leó utcában. Ő persze jobban szeretné, ha nála laknánk. De a lakása túl szűkös.
Természetesen Tivadar nagypapát és a feleségét is meglátogatjuk. A dohos kis házban ülünk megint a nagy asztal körül összezsúfolódva. És az idő megáll.
„Gabi lurkó” azaz édesapám és Hilda nagymama történeteinek zöme Óbudán játszódik.
Itt valahol kell lennie a Tímár utcának is, ahol apám és a barátai  az utca szélén golyóztak. Bárcsak játszhattam volna velük, olyan izgalmasan hangzik.
Gazzal benőtt, elhanyagolt romok egy nagy téren. „Ez az az Amfiteátrum” – mondja apám. „Ott a sarkon az Árpád Gimnázium”. Oda járt iskolába. Izgalmas lehetett az amfiteátrum romjai közt bújócskázni vagy Óbuda elvarázsolt kertjei egyikébe besurranni és gyümölcsöt csenni.
A másik, a rettenet történetei, csak néhány itt-ott elejtett megjegyzésből sejlenek fel az évek folyamán. Csillagos ház lett, ahol laktak. Apám vásárolt be a szomszédoknak, és intézett nekik ezt-azt, 13 évesen. Ő szabadon járhatott ki-be, mert nem számított zsidónak. Barátja és ő ugyanabba lányba voltak szerelmesek. Zsidó volt. Eltünt. Soha többé nem hallottak róla. 44-ben orosz katonák dörömböltek, „kaput! kaput!” – ordították, meséli egy barátja. És hogy erre kinyitotta, mert megijedt és szófogadó kisfiú volt. Ezen a ponton hallhatatlanná válik a hangja. Magába roskadva ül.
„Kaputt” – mondjuk németül, ha valami tönkrement, kinyiffant, kész, vége, kampec. Németül fenyegettek az orosz katonák Budapesten: mindent kinyírnak.
Lépésről lépésre újabb történetek bukkannak elő.
A telet Hilda nagymama minden évben nálunk tölti, Erlangenben.
Kár, hogy a nagyapám soha többé nem látogat el hozzánk, kár, hogy szinte nem is ismerem. Otthon, Erlangenben gyakran gondolok rá. És valahogy sajnálom őt. A leveleiben mindig csak a nehézségekről ír. Szörnyű lehet ennyi gonddal és ilyen kevés pénzből élni.
A húsvéti szünetben Prágába utazunk. 13 éves vagyok. A város központjában szállunk meg, közvetlenül a Vencel téren. Hatalmas, málló vakolatú paloták veszik körül, zordak és szürkék, az egykori pompájuk csak egy jó adag fantáziával sejthető. Pont mint Budapest. A mi hotelünk is nagyon elegáns lehetett anno, most vastag por lepi be a cikornyás sárgaréz díszbejáratot, amely valamikor ragyogó aranyban pompázhatott.  Az előcsarnok nagy és tágas, de alig látni valamit, olyan sötétség honol, pedig sok a lámpa, de a legtöbb vak, a kiégett izzókat senki sem cserélte ki, a néhány épen maradt is csak gyér fényt ad, de még így is látszik, mennyire kopottak a bútorok.
Apám szerint nem árt vigyázni, mit beszél az ember, biztos lehallgatják, itt mindent teleraktak poloskával. Nem találunk.
A Vencel tér végén egy óriási fatákolmány hatalmaskodik, Vencel király híres szobrát bedeszkázták. „Hogy az emberek ne tudjanak ide virágot letenni” – mondja anyám. „Mert három évvel ezelőtt itt gyújtotta fel magát Jan Palach, egyetemista. Így tiltakozott  a szovjet csapatok bevonulása ellen, akik leverték a Prágai tavaszt. Pont mint az 56-os forradalmat.” Eszembe jutnak budapesti házak, a golyónyomok. A szívem összeszorul. Leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Halálra égett.
A tér másik végén, egy impozáns régi sarokház óriási kirakatablakai mögött rengeteg ember zsúfolódik. Egykor egy előkelő kávézó lehetett. Most egy egyszerű kifőzde. A belső tér teljesen dísztelen, kopár és egyszerű, de az étel olcsó és laktató, az íze meglepően finom. Mindig tömve van. Az állópultoknál melósok otromba gumicsizmában, csinos, fiatal irodisták vagy egy-egy bőszoknyás parasztasszony egymás mellett, tökéletes harmóniában. Mély benyomást tesznek rám az alumínium evőeszközök. A látvány bizarr. A villákon minden egyes fog más irányba mutat, az összes kanál elhajlott, derékszögben. Elsőre ez a kedvenc helyem. Szeretek itt lenni.
Az emberek mint Budapesten: A göröngyös, macskaköves utcákon hihetetlenül magas sarkú cipőkben bravúrosan  egyensúlyozó nők, fáradt arcú, szürke, elnyűtt  munkások, csak a műszálas  pulóvereik ragyognak élénk színekben. Idős nénik népviseletben, előttük kopott, régi bőrönd – mint amilyenekből Hilda nagymama szokta mindig elővarázsolni a kincseit –, színültig tele meseszép, festett húsvéti tojásokkal. Fillérekért árulják a remekműveiket. Nem tudok betelni velük. Aranylázban égek. Az összes pénzemet náluk fektetem be.
A szállodában Hilda nagymama távirata vár minket. Könyörög nekünk, hogy azonnal jöjjünk: Tivadar haldoklik. A nagypapám.
Apám úgy dönt: maradunk. Nem akarja, hogy így emlékezzünk az apjára.
Prágában maradunk. Csodálatos napokat töltünk itt. Felejthetetlen az aranycsinálók utcácskája a várban, a Týn-templom harangjátéka és az asztrológiai naptár óraműve. Különösen mélyen érintek az egykori zsidó gettó, a régi zsidó temető és egy kiállítás a Prágai zsidók életéről és szokásairól. Mindez Prága. És a húsvéti tojások. De ez is Prága: Tivadar nagyapám, aki Budapesten haldoklik.
Legközelebb már az Óbudai temetőben látogatjuk meg nagypapát. Búcsúzásul egy szál virágot teszek az urnája mellé. Az urnafülkét befalazzák a zárólappal. A táblán ennyi: Relle Tivadar 1892-1972.