Kezdjük azonnal a világnapokkal: milyen viszonyban áll velük?

Leginkább mosolygok rajtuk. Mármint az igaziakon. Persze vannak komoly és valóban fontos világnapok is, amelyeknek érdemes figyelmet szentelni, de a mai ember már csak a vállát vonogatja a legtöbbre. Egyfajta fricskaként készült el az első fiktív világnapom, ha jól emlékszem, konkrétan a karácsonyi bevásárlási hisztéria ihlette. Akkora sikere volt, hogy továbbiakat is megkockáztattam. És lőn, az emberek nem csak bosszankodni szeretnek.

És a rókákkal?

De szívesen mondanám, hogy rókamentő vagyok, vagy egy kedves rókapár nevelt fel az erdőben, de itt is csak ugyanolyan átlagember vagyok, mint az élet többi területén.

Tetszenek a kis ravaszdiak. Büdösek, rendben, de ezt el lehet nézni egy vadon élő állatnak, nem?

Egyébként az érzelmeim rabjaként gyűlölöm, hogy ketrecekben tartják őket, csak azért, hogy mi, emberek láthassuk, milyen is egy róka. Városi ember vagyok, mégis egyszer volt szerencsém látni egy veszekedő rókapárt a kukoricás szélén. Szerencsére nem érdekeltem őket, pedig még nem is voltam ilyen öreg tyúk, mint most.

Pumukli is vörös volt.

Igen, bár annak idején, amikor rajzoltam, engem nem igazán befolyásolt a hajszíne, mert tőlem maximum a testalkatát vagy az arcát kapta, a kifestők foglalkoztak a frizurájával. Egyébként érdekes, hogy még mindig sokat kérdeznek Pumukliról. A Rajzfilmgyárban csak egy aprócska porszem voltam. Igaz, a rajzfilmes pályára ott álltam rá, de amit mostanában csinálok, azt sokkal fontosabbnak érzem.

Miszerint?

Nem egy gépezet egy alkatrésze vagyok, aki bármikor pótolható. Ma azt és arról írok, amit szeretnék. Egy ideje a Mikkamakka Magazinban is megjelennek írásaim, rajzaim. Ők is abszolút szabadságot adnak nekem, olyan, mintha játszótéren lennék. És amikor az ember játszik, akkor mást pöfög ki magából, mint amikor előre megírt szabályok szerint végez sablonmunkát. Ha egyszer kipróbáltad a szabadságot, nem akarod alább adni, még ha ez áldozatokkal is jár. Mert amúgy van biztonságod, tartozol valahová, egy közösségbe, de itt csak én magam vagyok. Mindenféle támogató háttér nélkül. Így viszont az összes szavam, az összes vonalam 100%-ig öntisztaságú.

Nincs benne hozzáadott adalék, csakis az adott pillanat sűrítménye. Lehet, hogy más jobban szerkesztené meg, szebbet rajzolna hozzá, de vállalom minden butaságom és elrajzolásom.

Mi volt előbb, az írás vagy a rajz?

Hivatalos minőségben a rajz, már ha azt vesszük, hogy azért kaptam először fizetést. Bár írni is ugyanúgy írtam mindig. Persze nem meséket – iskolaújságokba írtam, később blogoltam, és ott kezdték a fülemet húzni, hogy írjak már könyvet vagy valamit, ami megmarad az utókornak. Már van néhány hivatalosan is publikált írásom, de ez az út még bejáratlan előttem.

Melyik létszükséglet?

Ha a belső késztetésre gondolsz, és nem a megélhetésre, akkor mindenképp az írás. Gondolatok milliói cikáznak az ember fejében, és már ki sem kell tennie a lábát otthonról, hogy eljussanak hozzá a külső ingerek. Persze mindenre van ezernyi újabb gondolat, válaszreakció, és ha valaki olyan, mint én, annak fontos, hogy visszacsatolást kapjon, vajon jól gondolkodik-e. Ezért elkezd írni, de persze manapság nem lehet csak úgy mindent direkt mód az emberek nyakába zúdítani, mert akkor sértődés van, támadás, értetlenkedés, butaság, olykor agresszív megnyilvánulások. Az én mesékkel tarkított világomba ez nem férne bele.

Így – kikerülvén a nyílt háborúkat – bepanírozom a véleményem egy világnapba. Például csinálok egyet az újra betonozásról.

Mennyire tartja fontosnak a közösségi médiában való részvételt alkotóként?

Nekem egyelőre ez a legoptimálisabb lehetőség, ha szélesebb körben szeretném megismertetni a munkáimat. Eddig fantasztikusan működött. Igaz, hogy rengeteg időmet veszi el a kommunikáció és az egyszemélyes ügyintézés, de most ez van. A közösségi médiumok igazi nyerőkártyák az alkotók kezében, ha jól használják őket. Állítólag van, aki meg is tud ebből gazdagodni, nekem még nem sikerült. Viszont, ha azt nézzük, hogy manapság már a legtöbb hírt az internetről szerezzük be, és egyre több időt töltünk el a gép előtt, akkor egyszerűen kötelező ott lenni valamelyik oldalon. És akkor még nem is beszéltünk arról, micsoda lehetőség, hogy már valóban nem léteznek határok. Amerikában, Ázsiában, Afrikában is vannak követőim. Az is nagyszerű, hogy kapok visszajelzéseket, üzeneteket, beszélgetni tudunk egymással. Nekem mindig fontos volt a személyes kapcsolat, akár egyetlen ember véleménye is, így amikor csak tehetem, mindig válaszolok a kommentekre.

A Facebookon gyakran olvashatunk Béla bácsiról, rókákról szösszeneteket, de mikor vehetünk kézbe egy Egri Mónika-könyvet?

Mostanában mindenki ezt kérdezi, köztük jómagam is. Szerintem lenne már vagy két kötetre való is, „csak” össze kell szerkesztenem az anyagot.

Több kiadó is érdeklődött régebben saját könyv ügyében, reméljük, lesz is köztük olyan, aki komolyan gondolta a megjelentetésüket.

Sokan úgy vélik, hogy egy könyvet csak meg kell írni, és majd kiadják magánkiadásban. Nekem egyrészt erre pénzem se lenne, másrészt bízom abban, hogy egy kiadó sokkal jobban átlátja, mennyire van igény egy adott könyvre. Profi szerkesztőkkel, stábbal dolgoznak, ismerik a nyomdákat, a marketinget is ezerszer jobban tudják futtatni, mint én a Facebook-oldalamon. Nekem nem elég, hogy az egómat lecsitítsam azzal, hogy kiadtam egy könyvet. Annak jónak kell lennie szövegben és rajzban, minőségi papíron, minőségi kiadásban. Ha összejön, boldog leszek.

Kit olvas a kortárs gyerekirodalomból?

Kortárs gyerekirodalommal leginkább az Író Cimborák blogon találkozom, vagy amikor megkeresnek adott szöveggel illusztrálásra. Ritkán olvasok kortárs gyerekirodalmat, mert kicsit úgy érzem, hogy befolyásol. Nem szeretnék senkit még csak kifejezésekben sem utánozni. Csak így maradhatnak az én szövegeim frissek és függetlenek.

Az eddig illusztrált könyvei közül van-e kedvence?

Sopotnik Zoli Fahéjas kertje az egyik, mert hagytak kiszakadni a komfortzónámból. Sőt, még tologattak is rajtam. Az eredménye egy különleges atmoszférájú könyv lett, ami remélhetőleg méltó a szöveghez. A másik Toon Tellegen Mindenki más születésnapja című kötete, ami szintén bravúros szövegű.

A rajzok nagyon gyorsan, szinte hobbiból készültek el. Fekete-fehérek lettek, légiesek, viccesek.

A Kalligram Kiadónak két könyvet is készítettem, az Elveszett nagymama szintén nagy kedvencem, ott két színnel dolgoztam. Sajnos ez a könyv se igen jut el az átlag olvasóhoz. Tulajdonképpen azokat a lehetőségeket szeretem, amikor engednek kísérletezni, és nem csak a tömegigény a döntő.

Milyen munkája van készülőben?

Többek között a Kabóca Magazin egy könyve, amit még tavaly folytatásos meseregényként jelentettek meg az újságban, hajós mesekönyv, és lesz benne aranyos gyermekszakácskönyv melléklet is. Kijön ősszel egy mesekönyv, még titok, hogy kinél és kikkel, de egy kis mesével én is beszálltam a nagy egészbe.

Leginkább a saját könyve(i)men dolgozom. Ez már nem is csak az én ügyem – megígértem, úgyhogy megcsinálom.

Kinek tett ígéretet?

Leginkább azoknak, aki szeretnek és biztatnak. Páromnak, barátaimnak, az olvasóimnak. Plusz egy nagy ígéret az égben hangzott el, amikor Írország felé repültünk. Megígértem az Égieknek, hogy ha nem zuhanunk le, most már tényleg megírom a saját könyvemet. Sokáig tartott, de végül földet értünk.