Először a táncosokat figyeltem a régi gyárépületben megbúvó próbacsarnokban, amikor egyszer csak feltűnt a látóterem szélén valami szokatlan. Odanéztem, és azt tapasztaltam, hogy éppen fejjel lefelé, elengedett kézzel, a térdhajlatával fékezve magát csúszik egy rúdon valaki, cáfolva a gravitációt. Közben a csodálatos táncos pár tovább gyakorolt, szemben pedig egy artista lány egyensúlyozott fél kézen, miközben kecsesen integetett a másikkal, kinyújtott lábaival tökéletes terpeszt mutatva be. Mindez a Recirquel Újcirkusz Társulat óbudai fellegvárában történt, mielőtt elkezdődött volna az interjú. Nem bántam meg, hogy egy kicsit korábban érkeztem Vági Bencéhez, a társulat vezetőjéhez, aki táncos-koreográfusból lett újcirkusz alapító és rendező. Elmesélte, milyen út vezetett idáig.
Hogyan kezdődött a táncos pályája?
Egy belső hang indított el, de volt benne valami sorszerűség is. A szüleim Németországba disszidáltak, Wuppertalban éltünk. Én már hatévesen a gyerekbalettben ugráltam, abban az épületben, ahol a zseniális táncos-koreográfus, Pina Bausch dolgozott.
Emlékszik rá?
Hatéves voltam, nincsenek róla éles emlékeim. Arra emlékszem, hogy volt ott egy néni, aki nagyon sokat dohányzott. Tehát ott kezdtem a tánctanulmányaimat, utána visszajöttünk Magyarországra, és itt folytattam. Táncosként Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János voltak a mestereim, ők indítottak el a táncos pályámon. Amint a gimnáziumot befejeztem, már a színházról is mindent tudni akartam, azt is, hogyan lehet világítani, hogyan kell a zeneszerzőkkel dolgozni, előadást létrehozni – nyilván mindezt a táncon keresztül. A Stern magazinban olvastam egy nagy cikket egy liverpooli egyetemről, és azt mondtam, hogy ez az, amit én is meg akarok tanulni. Szerencsés embernek tartom magam, mert fél évvel az érettségi előtt egy barátom kezembe nyomta azt az újságot. El is mentem egy nyári kurzusra, majd a következő tavasszal sikeresen felvételiztem. Liverpoolban nagyon sokat tanultam a színházról és a táncról. Azután táncosként dolgoztam több helyen a világban, Portugáliában, Brüsszelben, Londonban, Liverpoolban, majd visszatértem az egyetemre, és elvégeztem a zenés színházi rendező szakot is. Még táncoltam, de már nagyon-nagyon a színházcsinálás volt az, ami igazán érdekelt. Itthon sokat dolgoztam alkalmazott koreográfusként a Budapesti Operettszínháztól a kecskeméti Katona József Színházon át számos társulattal, de valójában nem találtam a helyemet. Mindig konfliktusom volt a rendezőkkel, másképpen képzeltem a dolgokat. Drága mesterem, Fekete Katalin azt mondta, hogy neked egy saját társulat kell, hogy megvalósíthasd, amit akarsz. Gondolkoztam is ezen sokat, de nem láttam a menetét.
Tehát ott dőlt el minden?
Választóvíz volt, úgy döntöttem, hogy jó lenne ilyet csinálni Magyarországon is. Megkerestem az artistaképzőt, hogy érdekelné-e őket egy ilyen együttműködés, a másik oldalon pedig a Szigetet, kell-e nekik egy ilyen produkció. A 2012-es Szigeten kaptunk egy pici lehetőséget. Otthonról vittük az alsógatyánkat is, annyira nem volt büdzsé, de nagyon jól sikerült.
Az első csapat szintén artistákból és táncosokból állt?
Tizenegy artistával kezdtük el a munkát, táncosok még nem voltak.
Az artisták valószínűleg másfajta instrukciókat is kaptak, mint amiket az eredeti szakmájukban megszoktak.
Teljesen másfajta instrukciókat kaptak. Meghívtam egy orosz nagymestert, Szergej Osztrenkót egy kéthetes kurzusra, aki nagyon jó barátom, és kőkemény Sztanyiszlavszkij-tréninget tanít a táncosok számára. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult.
Az első kísérlet bevált, hogyan fejlődtek tovább?
Tényleg nagy volt a siker, éreztem, hogy folytatni kellene a munkát a fiatalokkal, jó lenne ezt tovább vinni. Egyszer csak jött egy telefon Gerendai Károlytól, hogy a Sziget huszadik születésnapján többek közt a mi előadásunkkal mondanának köszönetet az elmúlt két évtizedért. A MOM parkban volt az esemény, amin megjelent a magyar kulturális élet jelentős része. Ott volt Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója is, aki felajánlotta, hogy csináljunk egy előadást náluk. Kevés olyan embert ismerek a magyar kulturális életben, aki olyan odaadóan képes fiatalokat támogatni, mint ő. Kezdetektől fogva nagyon hitt bennünk.
A Müpában addig a komolyzene mellett leginkább klasszikus jazz- és táncelőadások voltak. Hogyan fogadták, amikor egy újcirkusz produkció is betette a lábujjhegyét?
Eleinte sokan furcsállották, hogy mit keres a cirkusz a Müpában, de ez mára megváltozott. A társulat Magyarország második legjobban eladott kulturális exportcikkévé vált, és a Recirquel mellett alkalmanként neves külföldi újcirkusz társulatok is fellépnek a Müpában. A klasszikus zenészek után mi járunk a legtöbbet külföldön. Tavaly 150 napot játszottunk Magyarországon kívül.
A másik váruk Óbuda, hiszen itt próbálnak, itt van az együttes otthona.
Ez sem véletlen, mivel tősgyökeres óbudai vagyok. Édesapám kenus volt, fel se merült, hogy Budapesten másutt is lakhatnánk. A Római-parton nőttünk fel. Négyen vagyunk testvérek, és mind a négyen itt is lakunk. Mindannyian kajakoztunk, én is hat éven át. Édesapámmal éles vitáink voltak a táncművészetről és kajakozásról, de végül elfogadta és szerette azt, amit választottam. Általánosba a Fodros utcai iskolába jártam, utána AKG-s voltam, onnan mentem továbbtanulni Angliába.
Bevált a Szentendrei úti próbaterem?
Sokáig kerestük a megfelelőt, mert nekünk minimum 16 méteres belmagasság kell. Amikor három éve megtaláltuk ezt a helyet, nagyon boldog voltam, nem mellékesen azért is, mivel itt lakom, gyakorlatilag gyalog járok a munkahelyemre. A többiek először morogtak is emiatt, de azóta 90 százalékban mindenki ideköltözött, amikor rájöttek, hogy itt nagyon jó lakni. Ma már az artisták zöme, sőt a menedzsment is harmadik kerületi.
Hogy épült föl a jelenlegi társulat?
Ez hosszadalmas folyamat volt. Amikor az első előadást csináltuk a Müpában, az artistáink 80 százaléka még iskolába járt. Egyszerre végezték az iskolát, érettségiztek, és készültek a bemutatónkra.
Mi a titka, hogy egy magyar társulatot elismerjen a világ?
Elsősorban a kitartó munka. A nemzetközi siker nem a szerencsén múlik. Egyrészt alapfeltétel, hogy legyen kiváló, amit csinálunk, legyen hatásos, és nagyon szeressék.
Például arra, hogy aki belevág, az olyan e-maileket írjon, úgy beszéljen angolul, úgy tudja egyben tartani a csapatát, ahogy azt elvárják, olyan menedzsmentet építsen ki, amilyet kell, és főleg ne egy év alatt akarjon mindent meghódítani. Bírja a kudarcot, amikor lemondanak egy felkérést, vagy felmond egy artista. Fel kell építeni egy olyan fantasztikus csapatot, ami itt is van, mind az artistákban, mind a menedzsmentet illetően, akik szívvel-lélekkel viszik előre az ügyeket. Nemrég tartottam erről egy előadást a Balassi Intézetben a többi társulat számára, és tátott szájjal hallgatták.
Kevés olyan színházi társulat van, akikről megalakulásuk után pár évvel sikeres dokumentumfilm készült. Az ötödik évében járó Recirquelről három évig forgatta Halász Glória rendező fikciós elemekkel átszőtt dokumentarista filmjét Mi ez a cirkusz? címen. Ez dokumentálja a fejlődési folyamatot?
Amikor a film készítőivel kapcsolatba kerültünk, még nem gondoltuk, hogy ez a munka ilyen méreteket ölt, de szerintem a filmesek sem. Elkezdtek pályázni, és a végén már 12–20 fős stábbal dolgoztak a külső helyszínen, aztán jöttek hozzá a fikciós jelenetek az artisták álmairól. Fantasztikus lesz egyszer majd visszanézni, hogyan kezdődött minden!
Az újcirkusz fogalmát a Cirque du Soleil tette világhírűvé. A Recirquel Társulatot is szokás hozzájuk hasonlítani?
Az emberek többségének valóban az ugrik be az újcirkuszról, hogy az olyasmi, mint a Soleil, és mi kénytelenek vagyunk erre azt felelni, hogy igen, ez hasonló. Aki már látta mind a kettőt, megérti, hogy mi a különbség. Nálunk is van egy gazdag látványvilág, kiváló díszletek, Dohnányi Zenekar, Sárik Péter szerezte zene, de néző szempontból sokkal személyesebbek a mi produkcióink, mert nálunk látni az előadók arcát. Ha mi egy sátorban dolgozunk, ami lehet akár 3500 fős is, olyan az ültetés, hogy egész közelről lehet szemlélni az előadást, még a legrosszabb helyről is. Egy arénából ez nem látható, ott mindig iszonyatos távolságok maradnak, és én jobban szeretem a személyesebb tereket. Persze rögtön rá is cáfolok erre, mert mi rendezzük a társulattal a Budapesti Vizes Világbajnokság záróeseményét.
A Papp László Sportarénában?
Igen, több mint 200 művésszel, 80 artistával, 50 táncművésszel közösen. Ez egy háromszor akkora show, mint egy „átlagos” Soleil-előadás, amit élőben közvetít a tévé. Nagyon jó, hogy sok új emberrel, rengeteg külföldi és magyar művésszel dolgozhatunk.
Felerősödik a Soleil-vonal?
Nem egészen. Mi másképpen közelítünk, nem pusztán egy grandiózus látványshow-t csinálunk. Nem egy integetős esztrádműsorral fogunk búcsúzni, hanem egy komoly, kortárs tánc- és újcirkusz show-val. Nagy megtiszteltetés, hogy a szervező, a FINA ránk bízta ezt a produkciót.
Ezzel megváltozik a Recirquel profilja is?
Továbbra is a nagy művészeti fesztiválokat járjuk, mint eddig. Az elmúlt években voltunk Kolumbiában, Chilében, Montreálban, Hollandiában és az Izraeli Operaházban is, tehát olyan helyeken mozgunk, amelyek a magas kultúrát képviselik. Idén augusztusban a világ legnagyobb fesztiváljára, az Edinburgh Fringe-re megyünk. Huszonhárom előadásra szerződtek velünk. A fesztiválra kétmillió embert várnak, több ezer előadás fut, és mi kiemelt helyszínen, főműsoridőben lépünk fel.
Hányan maradtak a kezdeti csapatból, hogy alakult ki a mostani társulat?
A kezdő csapatból ma is velünk dolgozik négy artista. A többiek is régi motorosok. Én hiszek az állandó, közösségként is működő, alkotógárda szerű társulatban. Egyebek mellett azt is megtanultam Angliában, hogyan kell csapatban dolgozni. Egy ilyen produkciónál egy embernek kell tudnia, mi az irány, átlátni az egészet, és keményen összetartani, amit kell. A többieknek be kell állni – nem mögé, hanem mellé – és akkor lehet előre menni. Azt látom, hogy a lehetőségek korlátlanok.
Ha az ember magát korlátozza, az a legnagyobb baj. Elképesztő tehetségek vannak itt lépten-nyomon, engem pedig kifejezetten inspirál, hogy a tehetségeknek munkát és lehetőséget adjak.
Lesz Recirquel előadás Óbudán?
Jó lenne egy szabadtéri előadást tartani „itthon” is. Szerintem szeretnének minket az óbudaiak. Itt lakunk, itt vagyunk, szeretünk itt lenni, és az külön öröm, ha ott adhatunk, ahol mi is otthon vagyunk.
