Februárban két nagyobb urbanisztikai konferencián is előadtál Európában, Bolognában és Párizsban. Bolognában a posztpandémiás helyzetről volt szó, ami világszerte megmozgatta a városban gondolkodókat.
Olaszország kapta a legnagyobb pénzt az EU-tól a Helyreállítási Alapból, mert az első hullám alapján osztották a pénzt, és ott tört ki a pandémia 2020-ban. 2026 őszéig kell elkölteni az Alapból kapott támogatást. Hogyha valamelyik ország ezt nem költi el értelmesen, akkor nem kapja meg a pénzt, vagy vissza kell fizetnie. Magyarországon abból vannak a problémák, hogy ezt a pénzt az EU a kikötött feltételek teljesítéséig visszatartja, Olaszországban viszont arról folyik a diskurzus, hogyan használják fel. Ellentétben más országokkal, különösen Magyarországgal, Olaszországban a kezdetektől azt mondták, hogy ha a helyreállítás terhei és problémái jelentős részben a városokra, az önkormányzatokra testálódnak, akkor legyen a pénzek egy része közvetlenül az övék.
Sok társadalomtudósnak, és így városkutatónak voltak elképzelései arról, hogy a pandémia gyökeresen átalakítja majd a fenntarthatóságról alkotott nézeteinket, a városokat és úgy általában az emberi viszonyokat is. Hogy látod, hogyan alakította át a járvány a városokat?
A pandémia következményeivel kapcsolatban nagyon sokféle feltételezés volt. Még a legelején megjelent az a hipotézis, hogy ez tulajdonképpen a városok végét jelenti. Mert a városok lényege a népsűrűség, az emberek több szintes házakban élnek, és a pandémia elején az volt a feltételezés, hogy a járvány úgy terjed, hogy a sűrűn lakott városrészeket jobban sújtja, és meg is indult egyfajta kivándorlás a városokból. Magyarországon is érzékelhető volt, akinek volt víkendháza, vidéki rokonai, az fogta magát, és kiment. Felerősödött a Los Angeles-i szociológusok hangja, hogy na, most végre bebizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk New Yorknál. Meg is születtek a cikkek arról, hogy a New York-i, vertikális életnek most vége van, és a szétterült, horizontális Los Angeles ideje jött el.
Lehet sűrűn jól lakni és lehet sűrűn rosszul is lakni, és ahol sokan laknak egy lakásban és nagyon kicsik a lakások, az probléma, de, ha egyébként egészségesen sűrű egy város, az nem annyira az. Ahogy enyhült a pandémia, az emberek visszatértek, a városok nem néptelenedtek el. Volt egy másik várakozás, hogy az emberek visszatalálnak a természethez, elkezdték a házuk előtti kiskertet élvezni. De aminek igazán maradandó hatása van, az a home office. A járvány első évében nagyon sokan dolgoztak otthonról, valósággá vált, hogy a munkák harmadát lehet otthonról is végezni. Amikor a pandémia lecsengett, a vállalatoknak nagyon nehéz volt visszacsalogatni az embereket, beépültek a hibrid megoldások, pár nap otthonról, pár nap a munkahelyen.
És hogyan hat ez a városokra?
Erősen. Megváltoztatja a város közlekedését, a munkahelyek eloszlását, a szolgáltató szektort. Azok a cégek, amelyek a városközpontban voltak, rájöttek, hogy nem érdemes fenntartaniuk a drága irodájukat. Amerikai városokban lehet látni, hogy a belvárosi office towerek bajban vannak, az őket kiszolgáló kávézókkal, éttermekkel együtt. Külvárosokban, szuburbán településeken, állomások környékén coworking helyek nyíltak, amelyekben persze nem vagy otthon, de nem is kell bemenned a nagyvárosba. Színesebbé vált, hogy az emberek honnan, milyen formában, kikkel dolgoznak együtt. És ez nem múlt el a járvány után, ez a változás velünk maradt. Enyhült a reggeli csúcsforgalom, így a közösségi közlekedés is jobban meg tud tud birkózni a feladatával. A közösségi közlekedés hatalmas bajban volt a járvány alatt, kellett működtetni a közlekedést, de nem voltak hozzá utasok, most áramolnak vissza.
A home office másik oldalán, tehát a lakásokban is bekövetkezett valamilyen változás?
A nagyvárosokból vidékre áramlás, amit prognosztizáltak, nem következett be, mert amikor a városi középosztálybeli család hirtelen elköltözött falura, kiderült, hogy ott nincs elég erős wifi, nincsen takarítónő, nincs, aki vigyáz a gyerekre, nem tudnak mindenmentes élelmet vásárolni. És utána vagy teljesen hozzászoknak ahhoz az élethez, ami ott lehetséges, vagy pedig visszajönnek – nagyrészt visszajöttek.
Hatékonyan működött-e az olyan védekezés, amely – és a legtöbb országban így történt – a kormányzati központba vonta össze a feladatokat? Ott álltak a miniszterelnökök és mellettük az egészségügyi tanácsadók, de nem álltak mellettük a polgármesterek, akik igazából tudták azt, hogy mi folyik a végeken és hogyan kell megszervezni a dolgokat. Ebből a szempontból is érdekes, hogy rögtön a pandémia elején egyes pesti kerületek olyan önkéntes hálózatokat szerveztek, amelyek a kerületben élő egyedülállókhoz, tényleg bajba kerültekhez juttattak el segítséget.
Párizsban a fenntartható sűrűségről szólt a konferencia.
Párizs lakossága hivatalosan 2 millió, de mindenki tudja, hogy Párizs igazából 7-8 milliós város. A kormány, a város, meg a régió együttműködésében másfél évtizede azon dolgoznak, hogy létrehozzák Grand Paris-t, tehát Nagy-Párizst, 2014-ben létre is jött egy kormányzati szint a 7 milliós térségre. Ami még fontosabb, hogy elkezdték a közösségi közlekedés kiterjesztését: 200 kilométer új metróvonal épült, rengeteg állomással, olyan vonal is épül, ami a Párizs határain kívüli részeket köti össze körgyűrű-szerűen. Sokat vitatkoznak azon, hogy ha az egyébként családi házas területre – ez jellemzi a Párizs környéki elővárosokat – beépül egy metróállomás, azt hogyan kellene csinálni. A tradicionális modell szerint ahol metróállomás van, oda jön egy lakótelep, mert a metró környékére laksűrűséget kell vinni. A francia várostervezői hagyomány az, hogy a szakértők megmondják felülről, hogy is kell ezt csinálni, de mostanra eljutottak oda, hogy belátták, itt ez így nem mehet, mert elképesztő lakossági ellenállás van akkor, hogyha egy elég sűrű családi házas beépített területen hirtelen megjelenik egy teljesen másfajta beépítés.
A kertvárosi rész a tervezőknek éppen azt jelenti, hogy nem eléggé sűrűn lakott hely.
A kihívás az, hogy vannak-e nemzetközi példák, hogy hogyan lehet besűríteni a már létező településeket. Ez nemcsak Párizs, hanem minden város szempontjából fontos, hogy a lakók ne kényszerüljenek költözni, hanem a térségen belül is megtalálhassák a lakhatási lehetőségeket. Százan gyűltünk össze a konferencián, de csak öt-hat külföldit hívtak meg. Előadásomhoz releváns külföldi példákat gyűjtöttem. Érdekes, hogy a legjobb példák Izraelben találhatók; mivel küszködnek azzal, hogy növekszik a lakosság, de nincs elég terület, ezért a meglévő városrészeket kell besűríteni. Az alapterület, amit a lakások elfoglalnak a városi szövetben, nem változik, de egy nagyon kifinomult szabályozás, amit kialakítanak, lehetővé teszi, hogy a házak két-három emelettel nagyobbá váljanak, esetleg egy-két sarkon ki is türemkedjenek. A lakók a lakásukat felújítva kapják vissza, esetleg egy szobával többet.
Kulcskérdés az, hogy akad-e fejlesztő, aki nyereséggel tudja megvalósítani a projektet azzal, hogy eladja a plusz lakásokat. Az is szabályozva van, hogy az eredeti lakók hány százalékának kell hozzájárulni ahhoz, hogy beindulhasson az épület bővítése.
Tudnak az ilyen példák az erősen túlszabályozott Budapesten bármilyen tanulsággal szolgálni?
Tudnak. A városrehabilitációnak fontos új eleme lehetne a helyspecifikus újraszabályozás. Budapesten sikeres városi rehabilitációs példát alig tudok mondani, talán a középső Ferencváros, Tompa utca környéki, az 1990-es évek elején megvalósított felújításokat lehet ilyennek nevezni. A tömeges lakásprivatizáció után ennek a lehetőségei megszűntek, mindegyik ház társasház lett. Az, hogy összehozzál egy blokkban lévő, mondjuk 15 társasházat, és megbeszéld velük, hogy a kis udvaraikat összenyitjuk, adunk pénzt, és mindenki felújítja a házát, hát ez szinte esélytelen. A mai körülmények között egy izraeli típusú szabályozás segíthetne Budapesten, ha bizonyos határok mellett lehetne növelni a sűrűséget, akkor egy vagy két emeletet ráépítve, kicsit csökkentve a parkolási előírásokat, több ház is megújulhatna. Fontos a parkolási szabályozás, Bécsben például szintén kell parkolókat létesíteni új lakásokhoz, de vannak olyan helyek, ahol sokkal kisebb a norma. Ha Budapest ezt át tudná gondolni és be tudná vezetni, a kerületek és a főváros együtt tudnának működni, akkor biztos lenne újra városrehabilitáció, mert megérné.
1992 óta a harmadik kerületben laksz. Mit tartasz városfejlesztési szempontból Óbudán a legnagyobb kihívásnak?
Óbudában azt szeretem – és most az Anziksz borítójának belső oldalát nézem –, hogy elképesztően sok, saját identitással rendelkező részből áll. Csillaghegyen lakom, de majdnem mindegyik részt bejártam már. Nagyon szeretek bringázni, geoláda (kincskeresést és ismeretterjesztést kombináló játék névadó kelléke – a szerk.) gyűjtő is vagyok, ez is hozzásegít a településrészek megismeréséhez. A kerület elhelyezkedéséből adódóan a Dunakanyar és Budapest közötti átmenő forgalom az egyik legnagyobb probléma. Kapcsolódó kérdés, hogy a szentendrei HÉV-en lehet-e valamit javítani. Aki békási vagy csillaghegyi, az nagyon jól tudja, ha jön a HÉV, akkor lezárják a sorompót, és vagy 15 percig nem tudsz átmenni. Láttam Dublinban olyan példát, hogy jön egy helyi vonat, egyébként a tengerparton jár, előtte-utána sorompó, de amikor bent áll a megállóban, akkor nyitva áll. Amikor elindul a vonat, jelzést ad, csak akkor csukódik le a sorompó. És ez önmagában csökkenti a dugó kialakulását.
Ez Budapest és az agglomeráció közötti kérdés, sajnálom, hogy a 2019-es választás után nem tudtak leülni az ellenzéki vezetésű főváros, kerületek, agglomerációs települések, hogy megbeszéljék a közös kérdéseket. Értem, hogy az önkormányzatok el van foglalva a saját bajaikkal, a kormány nagyon sok pénzt elvett az önkormányzatoktól, kár, hogy arra még nem jöttek rá, fölösleges is várni, hogy visszakapják, inkább álljanak össze, beszéljenek a közös dolgairól. Nagy szükség lenne egy főváros-agglomeráció vízióra, jövőképre. A másik kérdés a lakótelepek ügye, hatalmas a békásmegyeri lakótelep, a belső közterületein nagyon sok mindent lehetne javítani. A lakótelepeket mindig úgy építették, hogy volt egy autómentes rész, a belső sétány, ami az évtizedek múltával lepusztult. Aztán volt a köztér-program, és pár ilyen sétány megújult, de ennél sokkal többet lehetne a lakótelepek belsejével csinálni. Ami még ennél is húsbavágóbb, az az energiatakarékos épületfelújítás, ami elindult a 2000-es években, és akkor erre EU-s pénz is került, a magyar paneles állománynak közel a fele megújult. 2013-ban irányt váltott a kormány, a közintézmények felújítása lett a prioritás, így leállt a panelprogram.
Mintha a fenntartható sűrűség problémájára vagy a 15 perces város kihívására is egész jó választ tud adni a lakótelep. Úgy tűnik, finomodott a városkutatás lakótelepekhez való viszonya.
Az 1993-as szörnyű békásmegyeri gázrobbanásnál a házzal annyi történt, hogy a homlokzati panel kiesett. Egy régi építésű belvárosi ház egy ilyen robbanástól összeomlott volna. Ez is azt mutatja, hogy azok a jóslatok, amelyek arról szóltak, hogy a lakótelepek, lakótelepi házak csak 30-40-50 évig bírják, nem bizonyultak igaznak. Statikailag egy ilyen ház feltehetően száz évig is állni fog. Az kétségtelen, hogy van avulás, minden házat időnként rendbe kell hozni, az adott kor színvonalára kell feljavítani. Erre is vannak példák külföldön, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Nekem a német panelfelújítási program jut ilyenkor eszembe, amikor a német újraegyesítés után a németek először megvizsgálták azt, hogy lebontsák-e a panelházakat. Kelet-Berlin jelentős része panelház, hamar belátták, hogy a bontás nem reális opció. Akkor viszont tízéves felújítási programot dolgoztak ki, ami olyan szervezetten ment, hogy a lakásokból ki se kellett költözni, és mégis lezajlott egy intenzív korszerűsítés. Elképesztő dolgokat lehet elérni akkor, amikor a közakarat összeáll: a magasabb minőségű lakások mellett a panelházak is megújultak és a lakótelep is gazdagodott új szolgáltatásokkal, mozival, uszodával, piaccal. Nincsen benne a közgondolkodásban, hogy itt csodákat lehetne elérni, ha a kormány és az önkormányzatok a lakótelepek fejlesztéséről közösen gondolkodnának. Igazából nem nagy programokról beszélünk, kis ösztönzőket kell beindítani, amitől a piac, a közösségek és a lakók hozzárakva a saját eszközeiket, megújítanák a lakótelepeket.
Hogy látod, mennyire alkalmas a harmadik kerület zöld zónája – Mocsárosdűlő, Hegyvidék, Óbudai Sziget, Római – a Budapest tüdeje, rekreációs térsége funkcióra?
Nagyon. Sok város örülne, ha ilyen adottságú helye lenne, mint a Római. A 2010-es évek közepén szembesültem azzal, hogy az akkori fővárosi és kerületi vezetésnek az az elképzelése, hogy a part mentén kell az árvizek ellen védekezni mobilgáttal. Akkor 70 hektár felszabadul, és lakóterületként lehet vele számolni. A valóságban a Római part, ez a 200 méter széles és 3,2 kilométer hosszú térség sohasem volt lakóterület, mindig árterület volt. A Nánási út–Királyok útja vonaláig néhány évente kiönt a Duna, és igazából ennek az útnak a mentén kell az árvízvédelmet megoldani, az árterület pedig azt jelenti, hogy ha kiönt a víz, akkor utána fertőtlenítenek, meg takarítanak. Esetenként egy-egy üdülő megpróbál saját maga védekezni, körbeveszi magát betonfallal. Utána néhány évig megint nem lesz árvíz.
Persze, ilyenkor mindig felmerül az a probléma, hogy ha van egy civil csapat, amelynek nagyon kevés pénze van, vannak a szakértők, akik hajlandók ingyen dolgozni, mert akarják, hogy a dolog előre menjen, arra azonban már nincs ereje egy ilyen csapatnak, hogy egy ellentervet is részletesen kidolgozzon. Ehelyett leleményesnek kellett lenni: pár ezer forintból sikerült felépíteni egy mobilgát-elemet habszivacsból, és meg tudták mutatni a civilek az arra járó embereknek, hogy milyen lenne a mobilgát, aminek meg kellene védenie 55 000 ember lakóhelyét. Ilyen és ehhez hasonló akciókkal lehetett bemutatni a partmenti védekezés ésszerűtlenségét. A mobilgát végül szerencsére elbukott, és a 2019-es választások után elindult a közösségi tervezési folyamat. Ez azonban nagyon döcögősen halad, érthetetlen módon már sok éve folyik, látható eredmény nélkül.
Érdekes kérdés a Mocsáros, amit a fővárosi vezetés zöld és élhetőségi szempontok alapján megvédett, kivette a beépíthető területek közül. Itt tudják megmutatni, milyen egy tisztán zöld fejlesztés. A Hajógyári-sziget is egy külön történet. Ott gyakorlatilag van két fél sziget, egy zöld és egy ipari, és a kettő között nulla átjárás. Amikor a déli rész elképesztő fejlesztési terveiről a kormány hajlandó lemondani, akkor lehet talán majd újra egy szigetről beszélni.
A Hajógyárról az jut eszembe, hogy minden városkutató arról szokott beszélni, hogy Budapest rejtett potenciálja a rozsdaövezetekben van. Óbudán számos régi gyár van, mégse látom azt a nagyon erős beruházó lobbit, vagy bárkit, aki azon kezdene gondolkodni, hogy mit is kellene kezdeni a kiüresedett épületekkel, területekkel.
Budapest laksűrűsége elég alacsony, ha a város egészét nézed. Miután nincsen demográfiai vagy migrációs nyomás a városon – Budapest lakosságszáma 1, 7 millió körül stagnál, szemben Bécsével, amely már megint 2 millió felett van –, éppen azért problémás az olyan térségek fejlesztése, amelyeknek az előfeltétele a kármentesítés, tehát már az első lakás építése előtt elképesztő mennyiségű pénzt kell belenyomni. Ez alól a Rákosrendező a kivétel, amit a kormány elővett, és nagyon ellentmondásos módon külföldi finanszírozású giga-fejlesztést akar végrehajtani a fővárosi és kerületi beleszólás teljes kizárásával. Egyébként egy EU-s irányelv szerint kerülni kell új (zöldmezős) területek beépítését – ezt az irányelvet Magyarországon is komolyan kellene venni, nemcsak a fővárosnak, hanem az agglomerációnak is, ahol rengeteg területet átminősítettek lakóterületté. Ahhoz, hogy a barnamezők pozícióba kerüljenek, olyan szakpolitika kellene, amelyik megakadályozza a zöldmezős építkezést, a már átminősített zöldmezőket visszaminősíti, vagy legalább megpróbálja, és emellett az üresen álló lakásállomány problémáját is kezeli, egyrészt az üresen álló lakások megadóztatásával, másrészt olyan ösztönzőkkel, hogy az emberek a második-harmadik lakásukat visszavezessék a lakáspiacra. Ha mindezek megvannak, akkor jöhetne a rozsdaövezetek ügye. Azt is el tudom képzelni, hogy átmeneti hasznosításokban lehetne gondolkodni. Egy igazán jó példa van Budapesten a rozsdaövezeti fejlesztésre, és az pont Óbudán van: a Graphisoft Park. Ehhez kellett egy eltökélt fejlesztő, Bojár Gábor, akinek annak idején a fővárostól sikerült egy megállapodást kieszközölnie, a kármentesítést megoldották és a Gázgyár területén létrehozott egy világszínvonalú irodafejlesztést, ami nem attól lett jó, hogy milyen sok emeletes, hanem a teljes mértékben emberléptékű irodaházaktól és az igényesen kialakított környezettől. Igaz, ami a Graphisofton túl van, az továbbra is szennyezett. Még azt sem sikerült elérni, hogy a Hamvas Béla sétányt össze lehessen kötni a Római-parttal, legalább egy kerékpárúttal, mert nagyon szennyezett területen kellene áthaladni. Szennyezett területre nyilván se lakást, se irodaházat nem szabad építeni, de addig, amíg ez megoldódik, el lehetne gondolkodni, hogy átmenetileg egy kerékpárutat átvezessenek. Külföldön nagyon sok példa van arra, hogy átmeneti rendelkezésekkel, átmeneti hasznosításokkal a szennyezett ipari területeket bekapcsolják a város vérkeringésébe, ezáltal felértékelődnek, ami azután az eredeti probléma megoldásához is elvezethet.
