A sindzsu résznél tart a Josivara fejezetben. Megnézte a Wikipédián, de ott rosszul tudják, az ottani szerkesztők szerint szerelmi öngyilkosság, boldogtalan szerelmesek közös öngyilkossága, pedig a tizenhetedik században még mást jelentett, bizonyítékot arra, hogy valaki szeret, különösen arra, hogy a magasabb rangú kurtizán, a taju, a hetéra szereti a férfi kuncsaftot, igazán szereti, nem csak a pénzéért, és ha mással is elmegy mégis, az összemérhetetlen, érdektelen üzleti tranzakció, nem von le a vonzalom mélységéből. Az udvari divatok és a polgárosodó társadalom kereszteződéséből született, a kurtizánnak, főként a magas rangúnak, úgy kellett űznie a mesterségét, mintha szabad akaratából, szívességként osztogatná a kegyeit, ha egyáltalán megtisztel valakit azzal, hogy részesíti a szerelemben, s minden egyes kuncsaftnak azt kellett éreznie, hogy ő a kiválasztott, ő az egyetlen, ő a legfontosabb. Fudzsimoto Kizan még a korszakban részletesen bemutatta a sindzsu rituálékat, a kis ismertetőben, amelyet a Josivara szokásairól írt. Az első a köröm letépése, az egészen közönséges dolog, mert visszanő, ez még kezdő szintnek számít. A második az írott fogadalom, azt gyakran saját vérével írja a nő, mert úgy hihetőbb. A harmadik a haj levágása, ehhez nincs mit hozzátenni, a nő éke a haja. A negyedik a tetoválás, akupunktúrás pontok szerint a nyakra vagy a karra, a szerető nevét vagy a jelét. De opció az is, ha éles szerszámmal felsérti magát, és a sebet a szerelmének ajánlja. Végül az ötödik, a legelszántabbaknak való gyakorlat az egyik ujj levágása – annak pszichológiai pillanatát Fudzsimoto Kizan szerint jól el kell találni, amikor a férfi elhiszi, hogy akár az ujját is levágná érte a kurtizán, de az utolsó pillanatban mégis megállítja a kifejezetten erre szolgáló kést emelő kezet. Az emberi nem persze találékony, úgyhogy kialakult a kereskedelem a levágott ujjakból, holttestek ujjaiból. Nehéz elképzelni, hogyan kendőzte el a taju ezentúl azt, hogy nem hiányzik egy ujja sem.

Fizikai fájdalmat érez, nem tudja túltenni magát túl azon, hogy a köröm letépése enyhébb szerelmi zálog, mint egy írott fogadalom, bár a saját vérrel írás kétségtelenül romantikus, és ha egy kultúra hisz az írott szó mágikus erejében, végső soron érthető. Az ilyen írott fogadalomnak még a megsemmisítése is részletesen kidolgozott rituálé, úgy kell elégetni, hogy a pernyét utána megihassa vízben oldva a fogadalomtevő. Vajon miért mutatja meg neki Péter ezt a könyvet, ezen tűnődik, rokonszenvet érez talán e gyakorlatok iránt, vagy az egész Josivara negyed iránt, amelyről néhány hete egész órás kiselőadást tartott, a konzumnők belső hierarchiájáról, a kommunikáció helyes és elfogadott módjairól és arról, hogy a fizikai szerelem a legmagasabb szinteken, a tajuk esetében még csak nem is volt kötelező, kurtizán a személyiségével és a művészeti tudásával bűvölte el faragatlan polgár vagy elpuhult arisztokrata partnerét, és az úgy ment haza, mint aki megfürdött és megtisztult a civilizáció tavában. 

Maga sem tudja, hányszor ismételte már el a médiában John Lukacs bonmot-ját, amikor a kultúratámogatás megvonásáról siránkoznak, hogy a kultúrát is félteni lehet, de a civilizáció fontosabb. Hányszor leírta ezt a szót, és most bizonytalan, mit is értett rajta. Az a civilizáció, ha egy kurtizán betartja a formákat és a véres öncsonkításig terjedő eszközökkel védi a látszatot, hogy egy kifinomult, fennkölt, minden anyagiasságtól és matériától eloldott életet él, hogy lebeg a kisemmizett szamurájok dühe és a frusztrált ambíciókat cipelő polgárok felett? Ukijo? Ezért választotta őt Péter ehhez a nagy szerelmi kísérethez, ehhez az ijesztően vonzó utópiához, mert a civilizáltság bajnokának mutatja magát? Ezt kéri számon rajta, amikor az érintésére vágyik? Hogy a Heian udvarban csak verseket írnak a hölgy elsuhanó bokájáról, a lélegzése finom neszéről a paraván mögött, a Josivarában elrejtik a húst a zene és a kalligráfia mögé, folyhat a vér, de annak is rítusa van, az ujjlevágás is olyan rituálé, mint a teaszertartás, ez, ez a civilizáció? És ő mégis szexuális szerelemre vágyik? Képmutató vagy, Annamária, mintha ezt mondaná neki Péter, képmutató vagy Annamária, a testi vágyaid rángatnak, nem a spirituálisak. A te civilizációd nem valódi, mert a valódi civilizáció a vágyak elrejtéséről, elegáns menedzseléséről szól, a formáról, arról, hogy a nő szenved a tűsarkújában, a férfi szenved a nyakkendőjében, de betartják a formákat, azért tartják be a formákat, mert ezek a formák, mert így adják meg a tiszteletet egymásnak. Mintha Péter azt mondaná, téved, a civilizáció nem arról szól, hogy legyünk lehetőleg kedvesek egymással, miközben rohanunk kiélni a vágyainkat. A civilizáció aszkézis. A civilizáció az ellentéte annak, amit ő itt most Péterrel szemben képvisel: hogy vágyik az ölelésére, a tényleges fizikai karjaira, arra, hogy a testén érezze a kezét. Ez nem civilizáció. Ez csak erósz, csak vágy, ez Péternek kevés.

*

Péter, talán ez az utolsó levelem, próbálok mérlegelni, adagolni a szavakat, de mindig csak oda jutok vissza: az elementáris hiányhoz. Megkerestél, elcsábítottál, talán ez nem a megfelelő szó, milyen mélyen moralizálunk mindent, ami a szerelemmel kapcsolatos, ami a szexszel kapcsolatos, hatással voltál rám, mintha összekapcsolódtunk volna, mintha mindkettőnkön volna egy alkatrész, egy kulcs, amely a másikat nyitja, csak oda való, egy vegyület, ami csak arra köt rá, ezt hívják kémiának, persze, kémiának hívják, de milyen lapos ez a kifejezés ahhoz a viharhoz képest, ami bennem keletkezett, elcsábítottál a tehetségeddel, a személyiségeddel, a rám irányuló figyelmeddel, nem olcsó eszközökkel, a léteddel, és ebből a létedből ered most a hiány, a vágyakozás, utánad, vagy ki tudja, mi után, milyen beteljesülés után, egy beteljesülés után, ami csak katasztrófát szülhet, látom én is előre, nem kell a barátaim károgását meghallani, látom én magam is, hogy egy beteljesülés veled felrobbantja az életemet, köszönöm, hogy ezt nem teszed, hogy megvonod tőlem a testedet, hogy megvonod tőlem azt, ami mindenkinek először eszébe jut egy házasságon kívüli kapcsolatról, megvonod a szexualitást, amit vulgárisnak gondolsz, a testi vágy gyakorlatait, a szerelmeskedést. Sosem találkoztam még férfival, aki nem a szexuális fantáziáinak rendeli alá a nővel való kapcsolatát, tisztellek érte, hidd el, tisztellek, de fájdalmat okoz, lyukat ütöttél rajtam, egy robbanógolyónyi húst szakítottál ki, folyik el az élet, vérzek, felülök a villamosra, és vérzek, leülök az asztalomhoz, és vérzek, néha meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem, nem vérzek, az a veszteség, amit érzek, a vágy a legveszélyesebb dolog, a leggyönyörűbb dolog is, élsz, végre élsz, de egy hiányban, elviselhetetlen csonkaságban, elhiszed-e nekem ezt, a vágy eufória és remény, tudod, hogy nincs remény, de mégis reménykedsz, őrültségeket gondolsz, de nekilendülsz, és mész, mész, mész, ezt az energiát adtad nekem, kéretlen ajándékként, de már hiába próbálnád visszavenni, átszerkesztette a lényemet, a személyiségemet, van bennem remény, másfajta már, nem a gondolat, hogy együtt leszünk, csak hogy megnézzük az újabb képeidet, hogy bekapcsolod azt a finom korai polifóniát, vagy egy r’n’b énekest, és Madagaszkárról mesélsz vagy az anarchista David Graeberről, aki a feje tetejére állította az antropológia bevett módszereit, a gyüttmentek és az őslakosok egymás iránti bizalmatlanságáról, az ősökről, akiket tisztelni kell, mert ha nem tiszteled őket, azt sem tudod, ki vagy, én naphosszat hallgatnálak Madagaszkárról, ez vajon azt jelenti, hogy el akarom hagyni érted a férjem? Nem, nem akarom elhagyni, csak akarlak téged is az életemben. Ki ítélheti ezt meg, ki érti egyáltalán, micsoda seb a hiány, a hiányod. Ezt érzi minden bukott nő? Minden Emma Bovary? Minden Anna Karenina?

Ötvenes értelmiségi nő vagyok. Van jó életem. A realitásokban remekül eligazodom, mindent kontroll alatt tartok, kivéve, amihez nincs erőm, mert nem érzem elég lényegesnek. Mihez nem volt erőm eddig? Például hogy milyen fotók jelennek meg rólam, hogy milyen megjegyzéseket fűznek epés és minden bizonnyal boldogtalan emberek ezekhez a megjelenéseimhez, vagy a cikkeimhez, ennyi veszéllyel járt a világ, éppen csak megcsipkedett létezésem szélein, éppen csak annyi keserűt kevert nekem a létezésbe, hogy élvezzem az édeset, nekem teljes az életem, nem hiányzik semmi, nem hiányzott semmi, amíg meg nem jelentél, a Josivarával meg a Heian udvarral, a kendóval és a no-mind tanával, Madagaszkárral, és hirtelen már nem az az Annamari vagyok, teljesen új vagyok, megtérni vágyom, úgy vágyom a szavaidra, mint a megváltóméra, taníts, ezt akarom, taníts, tanítsd meg a dimenziót látni, amelyet nem láttam, a te dimenziódat, ez a te dimenziód fájdalmas hiány bennem, fájdalmasabb, mint az, hogy nem nyúlsz hozzám, hogy nevetsz a testi vágyaimon, te az aszkézis szentje vagy, minden szentet csodálok és félek is tőlük, nem tudom, hová akarok kilyukadni ezzel a levéllel, csak írom, az egyik mondatból folyik a másik, magamat is meglepem, magamat is meglepem, hogy ennyire vágyom rá, talán nem a szeretet szó a fontos, a szeretet megnyugvás a másik boldogító jelenlétében, nem, nem szeretlek ilyen értelemben, a te jelenléted felkavaró, szorongást keltő, és vágy, erósz, hogy beléphessek oda, ahová csak neked van bejárásod, és én elhiszem, hogy bejárásod van oda, elhiszem neked, mert lenyűgöz a személyiséged ereje, te törekszel valami felé, kérlek segíts nekem látni, mi ez, kérlek segíts nekem betölteni ezt az űrt, ami abból fakad, hogy vágyom rád, ezt kell elmondanom magamnak reggel a tükörben, ezt kellett elmondanom Andrásnak is, történt valami, és megszerettelek, megnyílt bennem egy új kontinens, és akarom hogy kalauzom légy ott, talán mégis ez az utolsó levél, mert ha nem akarsz tanítani, hogy értsem, mi a te vágyad, akkor itt maradok egy banális helyzetben, én vágyom a másikra, ő nem vágyik rám, ideje tovább lépni, hány ilyet láttunk már, hányszor továbbléptem, hányszor kényszerítettem mást, hogy továbblépjen. Önző vagyok, mint minden szerelmes, akarnék valamit tőled, megérteni, hogy miért laksz a szívemben, legszívesebben rád kiabálnék, mondd már meg, mit keresel bennem, miért vagy itt, miért szorítasz a szívem táján, és mit kezdhetek veled, akarnám érezni a lélegzeted a nyakamon, érezni a karod szorítását a derekam körül, de miért, honnan jön ez a vágy, talán nem a te dolgod, hogy én ez megértsem, talán egyedül az én dolgom, de magányos és nehéz feladat ez, zárójelbe tenni mindenkit, mintha nem léteznének, csak a belső zűrzavart nézni, ahogy forrásba jön az anyag, és  nyomja az edény falát, emelgeti a fedőt, miféle tűz fűti ezt, hol volt bennem idáig ez a tűz? 

*

Drága Annamária!

Hosszú leveledre csak röviden tudok válaszolni, bocsásd ezt meg nekem. Találkoztunk egyszer, régen, nem is csak találkoztunk, egymás mellett éltük az életünket, párhuzamosan, én néha láttalak, Te néha láttál, de nem tudtunk egymásról semmit. Én leveleket írtam, Te ezekre a levelekre nem válaszoltál, nem kommunikáltunk. Eltelt negyven év és újra találkoztunk. Minden találkozás lehetőség a tanulásra és arra, hogy adjunk magunkból. Gyerekként nem tudtunk ezzel élni. Most tudunk, mert mögöttünk van sok minden, sok tévedés és önbizalomhiány vagy éppen túlzó bizalom önmagunkban és a vágyainkban. Én kíváncsi vagyok Rád, nem több, nem kevesebb, Téged akarlak látni, megismerni, talán megérinteni. Nagyon énesen írod le, hogy mit érzel, hiányt, vágyat, ezek múló dolgok, egy évet se adok nekik, amit én keresek, az évtizedekig, talán évszázadokig fennmarad. Nincs okod kételkedni az Irántad való érzéseimben, de csak azt tudom adni Neked, ami vagyok, nem válhatok valaki mássá, akire talán vágyol.

*

Hanyatt fekszik az ekrü ágytakarón és keres valamiféle kapaszkodót, választ arra, hogy Péter énesnek nevezte a vágyait. Tanulni egymástól, érti Pétert, tanulni kell egymástól, ez a szépség felnőttkorban, hogy már mindenkinek van története, Péternek a japán kultúrával van története, neki mivel is, van gyereke, van férje, sok történet van abban, aztán van története a médiával, sok jóindulattal és rosszindulattal a köztérben, vannak történetei, mesélne róluk, de vajon Pétert érdeklik-e az ő történetei, az ő világa, a belvárosi értelmiségnek mondott világ, akikről mindenki azt hiszi a körön kívül, hogy mindenkit lenéznek, aki körön kívül van, ezért aztán, aki körön kívül van, az lenézi őket, és így akik körön belül vannak, tudják, hogy a körön kívüliek nem megbízhatók, és a körön kívüliek tudják, hogy a körön belüliek nem megbízhatók, valamikor volt ennek talán valami alapja, valami értelme, forrása, talán pozitív oldala is, de most már csak gyanakvás, kölcsönös gyanakvás a végtelenségig. Nem szereti a belvárosi értelmiségi létet, otthonos, de nem úgy, mint egy választott hivatás, csak úgy otthonos, ahogy a gyerekkor helyszínei mindig otthonosak lesznek.

Neki ilyen érdeklődése, mint Péternek a kendo és a japán kultúra, vagy újabban Madagaszkár, nincsen, a budapesti kultúra érdekli, ahogy elvárható a budapesti értelmiségitől, sosem érezte még kevesebbnek, kisebbnek magát, mint most, Péter levele után, mi van neki, amit megmutathat, milyen világa, nincs saját feltérképezhető világa, csak az a világ, amit a sajtó, Péter képeivel, a címlapon hoz vagy a kulturális rovatban esetleg, ha van még olyan. Nincs világa, ő, Annamari, egy világtalan, súlytalan médiaember, a munkáját szereti, de a munkája is súlytalan, miféle küzdelmekről, súlyos harcokról számolhatna be, miféle háborúkat vívott meg ő, miben volt bátor, mit mesél majd az unokáknak, semmit, az élete simán, szépen fut, ahogy meg volt ígérve, bölcsőtől a nyugdíjig.

Japán kultúrára akar keresni, de véletlenül japán késekre dobja fel a linkeket a Google a telefonján. A japán kések boltját böngészi, egy wenge markolatú karcsú kés vonzza magához a figyelmét, újra és újra visszatalál rá a szeme, ahogy a kések végtelen választékában görget, Miyako Sorozat – Damaszk – Fa markolat – AUS8 – 80mm SHIZU HAMONO, van a funkciójában valami bizonytalan, nem szeletelő, nem hámozó, de nem is steak-kés, egy karcsú kés, ami csak önmaga, csak egy kés, az éle enyhe ívben hajlik át a hegyébe, elegáns, kis kezekbe való, amilyen az ő keze is, kicsi. Megkérik az árát, de kifizeti, legalább egy japán kése legyen, ha  már a japán kultúra szerelmese nem akar az ő szeretője lenni, elfogadni őt annak, ami, nem vágyni másra, nem akar ő vágyni másra, a vágy vágyik benne, ő nem akarja, akkor legalább ez a kés, ez a kés jele annak, hogy elfogadja a másságát, hogy nem akarja átváltoztatni, nem akarja mássá tenni, többé vagy akár kevesebbé, ő Pétert akarja, a képeit, a történeteit, a kezét, Pétert akarja hallgatni, ahogy japán késekről mesél, mert aki japán kardok közt otthon van, annak a kés is biztosan anyanyelve.