Annak okait, hogy Luther 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögelt 95 tételével meginduló reformáció ilyen hamar ismert lett Óbudán – és Magyarországon –, a korszak eseményeiben és ezek következményeiben lehet fellelni. Egyrészt II. Lajos egyik gyámja, Brandenburgi György őrgróf a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, illetve Lajos későbbi felesége, Mária szintén támogatta az új hitet, így az udvar köreiben részben támogatásra találtak a megújult hitelvek. Mária királyné révén pedig Óbuda – mint királynéi uradalom – szintén hamar kapcsolatba került a reformációval. Másrészt az 1526-os mohácsi csatában a magyarországi (katolikus) egyház vezetőnek jó része elpusztult, amelynek következtében ideiglenesen meggyengült a katolikus egyház belső felépítése.
Végül 1541-ben, az ország három részre szakadásával Óbuda is a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak letelepedését és megerősödését. Mindemellett a törökök budai bevonulása következményeként a budai protestánsok is Óbudán találtak ideiglenesen menedéket.
A török hódoltság ideje alatt nem volt könnyű az élet Óbudán, hiszen a budai vilajet részeként a település török fennhatóság alá tartozott, ugyanakkor a helyi lakosoknak a komáromi uradalomhoz tartozván is kellett adót fizetni, sőt egy időben a váci várkapitány is megkövetelte az ingyenmunkát, a robotot. Ráadásul a Buda visszafoglalására indított hadjáratok alkalmával Óbuda rendszeresen hadszíntérré vált, ami együtt járt a lakosok kötelező kitelepítésével. Két hosszabb időszakról tudunk, amikor az óbudaiak elhagyták lakhelyüket: először 1596-ban, amikor Pálffy Miklós gróf egyetlen éjszaka alatt 195 megpakolt szekérrel együtt megszöktette a lakosokat, és csak 1606 után tértek vissza, illetve 1684 és 1688 között szintén el kellett hagyniuk házaikat. Természetesen azokban az időszakokban, amikor különböző katonai konfliktusok következtében fegyveresek támadtak a városra,
A Magyarországi Református Egyház megalakulását követően több egyházkerületből állt, amelyek közül a Dunamelléki Egyházkerület megszervezése Szegedi Kis János nevéhez fűződött. A XVI. században az egyházkerülethez öt egyházmegye tartozott, amelyek közül az egyik az óbudai (majd fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Annak ellenére, hogy erre a korai időszakra vonatkozóan, Óbuda tekintetében konkrét adatokkal nem rendelkezünk, már az előbbiekből is kitűnik, hogy ezekben az években is létezett református közösség a településen. Az 1620-as évektől kezdve pedig már több óbudai református lelkész neve is ismert, mint például Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629).
Ellenreformáció és protestáns üldözés
A XVII. század folyamán, a katolikus reformok (ellenreformáció) megerősödésével a hazai protestantizmus egyre nehezebb helyzetbe került, újból felerősödött a protestánsok üldözése.
Ugyanakkor ezek az erőszakos tevékenységek a hódoltság területén lévő gyülekezeteket kevésbé érintették, hiszen itt a királyi hatalom és a katolikus klérus nem gyakorolhatta hatalmát és befolyását. A török kiűzése után azonban ezeken a területeken is megváltoztak a viszonyok.
Óbuda esetében ezt az időszakot egy korabeli óbudai jobbágy, bizonyos Madarassy Gergely életén keresztül lehet érdekesen bemutatni. A Madarassy élettörténetével kapcsolatban fennmaradt adatokat mintegy mozaikszerűen összeillesztve kirajzolódik, hogy milyen lehetett egy XVII–XVIII. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már valószínűleg Gergely születését (kb. 1650) megelőzően is Óbudán élt, tehát a família óbudai története bőven a török időszakba nyúlik vissza. Azt is lehet tudni, hogy – sok más helybeli családhoz hasonlóan – a Madarassyak reformátusok voltak, és a török uralom alatt a település egyetlen használható középkori templomában, a Margit kápolnában (mai Szent Péter és Pál plébániatemplom helyén állt) tartották istentiszteleteiket.
Mivel a törökök nem foglalkoztak azzal, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, ezért – 1686-ig – a pesti és a budai gyülekezetek mellett Óbudán is viszonylag nyugodtan tarthatták összejöveteleiket a református gyülekezet tagjai.
Madarassy Gergely az 1680-as évekre a település egyik legjobb módú jobbágyává vált, aki egy XVII. század végén készített adóösszeírás alapján egész telkes jobbágy volt, és egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő tartozott a birtokába. Egy 1697-es tanúkihallgatási jegyzőkönyv alapján az is kiderült, hogy a török időszak alatt öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az itt élt családok életének megkeserítője – az adók mellett – a település hadszíntér jellege volt, emiatt kellett többször is elhagyniuk házaikat, ami egyben azt is jelentette, hogy visszatértükkor az elejétől kellett kezdeni egy-egy jobbágygazdaság kialakítását. Az utolsó, 1684-es elköltözés után egészen 1688-ig, Székesfehérvár visszafoglalásáig vártak a visszatelepüléssel.
A viszonylagos béke és nyugodt vallásgyakorlás kb. tíz éven keresztül tartott, ekkor azonban a Zichyek erőszakkal elvették a reformátusok által használt templomot, és átadták a frissen betelepült, nagyobb létszámú katolikus németeknek. A templomuktól megfosztott reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, ahol szertartásaikat, összejöveteleiket – erőteljesen korlátozott keretek között – megtarthatták. A földesúri rendeletek miatt templomot, oratóriumot ezekben az időkben nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és lelkész sem gyakorolhatta itt hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be teljesen a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A helyzet egészen odáig fajult, hogy a XVIII. század elején több magyar család, köztük Madarassy Gergely is kénytelen volt újra elhagyni Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhetett vissza a településre. Az 1710-es években visszatért protestáns családok – szűkös keretek között egy celláriumban – újból a Madarassy-telken tartották összejöveteleiket, gyakorolták hitéletüket.
Minden felekezet életében fontos szerepet kap a hitelveknek megfelelő tanítás. Óbuda református egyházközösségének esetében ettől az időszaktól kezdve folyamatosan kimutathatók az itt szolgálatot teljesítő iskolatanítók, akiknek sora 1716-ban Pátkay Györggyel kezdődött. Az ezt követő időszakban nem sokat változott a helyzet: III. Károly és Mária Terézia sem könnyítette meg a protestáns felekezetek vallásgyakorlását, érvényesülését.
Óbuda, a protestáns fellegvár
Az 1730-as évek végén Madarassy Gergely meghalt, és mivel utódja nem született, ezért birtoka a földesúrra, vagyis Zichy Péter özvegyére, Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné éves adófizetés (25 forint árenda) ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is használják a Madarassy-fundust, sőt 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére is, ami a korábbi viszonyokhoz képest jelentős előrelépés volt. Mindenképpen szükség volt erre az imaházra, hiszen a törökök kiűzését követően a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetbe jártak.
Az ezt követő évtizedekben változatlan körülmények között élték életüket a gyülekezet tagjai; a település – és így e közösség – életében is annyi változás történt, hogy 1766-ban a Zichyek, egészen pontosan Zichy Miklós özvegye, Bercsényi Erzsébet visszaadta a kamarának Óbudát, és ettől kezdve a település kamarai mezővárosként működött. Ez a mindennapi életben nem sok változást eredményezett, viszont a református gyülekezet létszáma – az idevezényelt, illetve Pesten és Budán állomásozó katonaság református hitű tagjai miatt – folyamatosan növekedett. Többek közt ennek a következménye, hogy 1777-ben a közösség a kamarai prefektushoz fordult, hogy felújíthassák és kibővíthessék imaházukat. A prefektus engedélyezte a kérelmet, így el is kezdődtek a munkálatok. Rövidesen azonban kiderült, hogy minden törvényellenesen történt, mivel a prefektus jogköre vallási kérdésekre nem terjedt ki, ezt csak királyi engedéllyel tehették volna meg. Rögtön vizsgálatot indítottak az ügy felderítésére, amelynek következményeként a gyülekezet felszámolása is felmerült.
A vizsgálat évekig eltartott, de szerencsére pozitív eredményt hozott, hiszen engedélyezték az oratórium kibővítését.
Iskola és templom épül
Időközben 1780-ban II. József került az ország trónjára, aki – szemben a felmenőivel – a protestáns vallásokkal is toleráns volt, és ennek értelmében adta ki uralkodása elején híres türelmi rendeletét. Ebben engedélyezték a protestáns felekezeteknek vallásuk gyakorlását, sőt a 100 család feletti gyülekezetek – ha ki tudták fizetni a költségeket – templomot is építhettek (igaz, ekkor még torony és harangok nélkül, illetve azzal a kikötéssel, hogy a templom bejárata nem nézhetett az utcára).
Az óbudai reformátusok a változó körülmények között előbb elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen a továbbiakban adót fizetniük, majd – bár a helyi gyülekezet létszáma nem érte el a kívánt létszámot – a környező településekről annyian látogattak ide, hogy ebből kifolyólag előbb engedélyt kaptak egy iskola felállítására, később pedig egy kőtemplom építésére is. 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében megtörtént az alapkőletétel, majd tizenegy hét alatt felépítették a templomot, amelyet 1786. augusztus 27-én szenteltek fel. Még ebben az évben II. József engedélyezte a protestáns templomokhoz a tornyok építését és harangok elhelyezését, így
Ezzel teljes valójában elkészült az óbudai református templom, ami egyben fővárosunk legrégebbi református temploma is. Az épület homlokzata a kornak megfelelően copfstílusban készült, egyhajós belső terének kialakítása egyszerű, síkmennyezetes, oldalfalai tagolatlanok, amelyeken 3–3 ólombetétes, színes üvegű ablak található. A bejárattal szemben az orgonakarzat helyezkedik el, ahová 1848-ban helyezték el az orgonát. A templom egyik legrégibb berendezése, belső építménye a szószék, amely szintén az 1780-as évekből származó copf asztalosmunka.
Az 1838-as árvíz hatalmas pusztítást okozott Óbuda református lakosai körében is, összesen hét ház maradt érintetlen, a többi „elázott”. A templom is sérült: korabeli visszaemlékezések arról szólnak, hogy belsejében két méter magasan állt a Duna vize. A teljes helyreállítása a hívek adományiból, csak több évtizeddel később, 1878-ra készült el. A torony is ebben az évben kapott faszerkezetű süveget.
Az óbudaiak mindig is büszkék voltak arra, hogy különböző felkezetek itt élő tagjai mennyire békésen éltek egymás mellett.
A református templom mellett álló parókiát 1908–1909-ben tervezte Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917). Az építkezés alatt tárták fel a középkori királyi várat, aminek megőrzése céljából építtette meg Kós a parókia pincéjét, amelyben napjainkban is megtekinthető a vár maradványának kis része. Megemlékezve Kós Károly munkásságáról, akinek építész életműve az óbudai parókiával indult, hiszen ez volt az első megvalósult terve, 1983-ban az épület falára egy Csúcs Ferenc szobrász által készített emléktáblát helyeztek el.
Érdekesség, hogy az 1930-as években felmerült a templom bővítése, csakhogy az is ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a templom az Árpád híd tervezett útvonalának útjában helyezkedik el, ezért felmerült a lebontásának gondolata is. Azonban a II. világháború megakadályozta a hídépítést, majd a háborút követő újjáépítés közben megváltoztatták a híd tervezett útvonalát, így Budapest legrégebbi református temploma megmenekült.
Egyházi élet a szocializmusban
Annak ellenére, hogy a templom elkerülte a lebontást, az 1948 utáni időszakban a különböző egyházak, felekezetek életének, így az óbudai reformátusok életének is egy igazán embert és hitet próbáló fél évszázados időszaka következett. Vallási, egyházi szempontból ezt a korszakot leginkább az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) szimbolizálja, amelynek szervezetén keresztül az állam ellenőrizte és befolyásolta a felekezetek, gyülekezetek életét.
Ebben az időszakban a templom és a parókia épületén kívül az óbudai gyülekezettől is elvették minden ingatlanukat, és elkövetkezett az az időszak, amikor a hitéletet – legalábbis ennek közösségi, gyülekezeti gyakorlását – minden eszközzel a templom falai közé akarták beszorítani. Az 1956-os forradalmat követően a Kádár-kormány is rendkívül alaposan megszervezte az egyházak ellenőrzési rendszerét, és az 1960-as évek végére gyakorlatilag teljesen kiszorították őket a társadalmi élet magasabb, állami színtereiből.
A vallás gyakorlásának ténylegesen szabad voltára – vagyis arra, hogy senkit nem érhet a vallása miatt hátrányos megkülönböztetés – Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni. Ennek köszönhetően viszont egyre inkább visszatér Óbuda vallásos életének színes kavalkádja, és az évszázadok óta jelenlévő egyházi közösségek, köztük az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, és méltóképpen ünnepelheti meg a reformáció születésének 500. évfordulóját.
(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
