Zarándoklatok (búcsújárás)

A zarándoklatok, a búcsújárás évszázadok óta fontos eleme a népi vallásgyakorlatnak, amelynek célja általában egy kegykép, illetve az azt őrző kápolna, templom, szent hely meglátogatása. (A kegykép azoknak a vallásos ábrázolásoknak az összefoglaló megnevezése, amelyekhez valamilyen természetfeletti jelenségek, imameghallgatások, csodák fűződnek, és ezért vallásos tisztelet veszi körül őket.)

A kereszténységet felvett magyar népnek – saját kegyhelyek hiányában – az első évszázadokban csak arra volt lehetősége, hogy az európai búcsújárásokhoz csatlakozzon.

A korabeli magyar zarándokutaknak hét kiemelkedő célállomása volt: Szentföld, Róma, Santiago de Compostela, Szent Patrik purgatóriuma, Aachen, Czestochova és Mariazell. Az utolsó három kegyhely annyira népszerű volt, hogy szinte magyar nemzeti búcsújáróhelynek számított.

A későbbi századok folyamán jelentős számban jöttek létre magyarországi kegyhelyek, pl. Szent István székesfehérvári, Gellért püspök csanádi, Kapisztrán Szent János újlaki sírjánál, vagy olyan helyeken, ahol a néphit szerint valamilyen csoda, látomás ment végbe. Kiemelkedő fontossága miatt külön meg kell említeni a Mária-tisztelethez kapcsolódó kegyhelyek zarándoklatait. Magyarországon jellemző volt, hogy nagyon sok templomot Szűz Mária tiszteletére, oltalma alá szenteltek fel, pl. Andocs, Márianosztra, Baja, Búcsúszentlászló stb.

A XVI. század első felében a reformáció és a török megjelenése miatt csökkent a búcsújárás gyakorlata, majd a század második felében a tridenti zsinat határozatai ismét új lendületet adtak a kegyhelyek látogatásának.

Természetesen a törökök által elfoglalt területeken ebben az időszakban továbbra sem volt tömeges búcsújárás. A török kiűzése a zarándoklatok tekintetében is fontos momentum volt, és a XVIII. század folyamán a búcsújárás megint népszerű eleme lett a népi és hivatalos vallásgyakorlatnak – a régi kegyhelyek újjáéledtek, illetve több új jött létre.

Mariazell

Óbuda szerepe a zarándoklatok történetében kettős. Egyrészt az óbudaiak is rendszeresen részt vettek különböző magyarországi vagy az országhatáron túli kegyhelyek búcsújárásaiban, másrészt a XVIII. századtól kezdve a település önálló zarándokhelyként volt számontartva.

Az egész magyarság – és az óbudai hívek – körében az egyik legkedveltebb és ezáltal leginkább látogatott kegyhely a stájerországi Mariazell volt.

A kegyhely története a XII. századig nyúlik vissza, amikor Magnus sankt-lambrechti bencés szerzetes Mariazell vidékére érkezve ott letelepedett, és napi imádságait a magával hozott, hársfából faragott Szűz Mária-szobor előtt végezte. A völgy pásztorai szintén a szobor előtt végezték el a napi ájtatosságaikat, és az időjárás viszontagságai miatt gallyakból és deszkából kis kápolnaszerű építményt (cellát) emeltek föléje. Henrik morvaországi őrgróf – súlyos köszvényből való csodálatos gyógyulása miatt – a XIII. század elején egy kápolnát emeltetett a kegyképnek, amelynek hatására a kegyhely híre rohamosan terjedt, és rövidesen a római pápák is elismerték hivatalos búcsújáróhelynek. A XIV. század folyamán I. Lajos király a pogányok felett aratott győzelmének hálájául templomot építtetett a kegyhelyen, ettől kezdve a magyar zarándokok kiemelt úti célja lett Mariazell. A török időszak viszontagságai után újult erővel indultak meg a zarándoklatok, amit jól jelképez, hogy 1691-ben 8765 résztvevőből álló zarándokmenet érkezett Magyarországról.

Az óbudai kegyhely

Egy Zichy-anekdota szerint 1622-ben Zichy Pál veszprémi várkapitány a Mariazelli Madonna közbenjárására szabadult ki Bethlen Gábor fogságából.

Hálából fogadalmi képet ajándékozott a stájerországi kolostornak, és ettől eredeztethető a Zichy család és Mariazell szorosabb kapcsolata.

1659-ben a Zichy család birtokába került Óbuda. Közel ötven évvel később az uradalom két ifjú ura, a két Zichy testvér, Péter és László egy, a XVIII. század legelején tett zarándoklatuk alkalmával fogadalmat tettek, hogy a Mariazelli Madonna szobráról hiteles másolatot készíttetnek, és annak elhelyezésére kápolnát építtetnek. László 1703-ban bekövetkezett halála miatt azonban a szobor elkészítésére és a kápolna alapítására több mint két évtizeddel később, az 1720-as évek közepén került sor. Ekkor az óbudai szőlőhegyen helyezték el az eredeti kegyszobor másolatát.

Nem sokkal később a másik testvér, Zichy Péter is meghalt, ezt követően özvegye átvitette a szobrot Zsámbékra, az akkori uradalmi központba, ahol egészen 1733-ig őrizték. Az óbudai katolikusok folyamatos könyörgése miatt, illetve Barwick Keresztély Ignác óbudai plébános hatékony közbenjárása eredményeképpen a kegyszobor visszakerült Óbudára, és ettől kezdve mindinkább elterjedt csodatévő erejének híre, ebből kifolyólag pedig meredeken emelkedett népszerűsége. Még ebben az évben az Óbuda-Kiscelli kegyhely XII. Kelemen pápától elnyerte Kisboldogasszony napjára (szeptember 8.) a teljes búcsútartás jogát, amely egyben azt jelentette, hogy a hivatalos egyház is maradéktalanul elismerte és széles jogkörrel ruházta fel a zarándokhelyet.

1738-ban a trinitárius rend két képviselője szerződést kötött az özvegy grófnővel, amelyben megegyeztek abban, hogy a rend kolostort alapít Óbudán, amelynek legfőbb feladata a kegyhely gondozása.

Két évtizeddel később, 1758-ban felépült a trinitárius kolostor és rendház, majd 1760-ban a templomot is felszentelték, amelynek a főoltárán helyezték el a kegyszobrot. Mindezeket követően a kegyhely tisztelete és híre tovább növekedett, így egyes alkalmakkor többezer zarándok látogatott el Óbudára. Szintén jól mutatja a zarándokhely kultuszának megerősödését, hogy egyre több csodaszámba menő eseményt jegyeztek le vele kapcsolatban. A trinitáriusok által vezetett mirákulumos könyvben az 1742–1777 közötti időszakkal kapcsolatban 51 csodás gyógyulásról és megmenekülésről adtak hírt.

A csodálatos történeteket tartalmazó könyvecske, illetve a trinitárius rend óbudai kolostorának protocolluma alapján megállapítható, hogy az ide zarándokolt hívek elsősorban a bűnbocsánat elnyerése, vagyis a purgatóriumi szenvedés lerövidítése céljából, betegségekből való gyógyulás érdekében és a lelki megnyugvás elérése miatt keresték fel a kegyhelyet. Ennek érdekében különböző fogadalmakat tettek a Madonnának – a legtöbb esetben szülők a gyermekeikért. A fogadalmak másik része olyan típusú ígéret, amikor többen egyszerre, egy cél érdekében tettek bizonyságot. Emellett voltak olyanok, akik az óbudai zarándoklat tekintetében fogadták meg, hogy minden évben felkeresik a Kiscelli Madonnát, illetve mások a stájerországi Mariazellbe tett zarándoklat helyett látogattak Óbudára, azonban ez utóbbihoz külön pápai engedély kellett.

Óbuda kapcsán az is megfigyelhető, hogy vallásos élmény megélésének következtében sokkal több volt a köszönő, mint a kérő zarándoklat.

Szintén érdekes kimutatás állítható össze arra vonatkozóan, hogy milyen típusú adományokat ajánlottak fel az óbudai kegyhely számára. Szép számmal találhatóak festett képek, kisebb mértékben ruhák, illetve szöveges, írott formában rögzített tanúságtételek. Ugyanakkor a tárgytípusok között hasonló arányban fedezhetőek fel a bajra szimbolikusan, illetve közvetlenül utaló emlékek is.

Izgalmas a kegyhely vonzáskörzetének vizsgálata, amely azt mutatja, hogy Óbuda tekintetében volt egy szűk (Buda, Pest, Óbuda, Tétény) és egy tágabb körzet (Komárom-Esztergom), ahonnan rendszeresen jártak ide zarándokok. Azonban az egyéni zarándoklattétel szempontjából lehetett találkozni északi irányból, Szlovákia felől, délről pedig Kecskemét, sőt Pécs környékéről ide érkező búcsújárókkal.

Voltak kiemelkedő létszámú búcsújárások is: egy 1749-es leírás arról számolt be, hogy Kisboldogasszony napján tízezer fős tömeg érkezett Óbudára, hogy tiszteletüket tegyék a kegyszobor oltára előtt.

Az Óbuda-Kiscelli kegyhely – az előzőekben olvasható elemzések által kimutatott – „aranykora” azonban csak az 1780-as évek elejéig tartott. 1783-ban ugyanis rendeletben feloszlatták a trinitárius rendet, a következő évben pedig az óbudai kolostort és a templomot is kiürítették. Az évtized közepén a kegyszobrot és a főoltárat elárverezték, amelyek Kühtreiber Antal óbudai molnár birtokába kerültek, aki a Szent Péter és Pál Főplébánia templomnak ajándékozta őket, ahol – egy mellékoltárként – még napjainkban is megcsodálhatóak.

Trinitáriusok Óbudán

A trinitáriusok özv. Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna hívására 1738-ban telepedtek le Óbudán. A Mathai Szent János és Valois Szent Félix által a XII. században alapított rendet rabváltó vagy fogolyváltó rendnek is nevezték, mert szabályzatuk előírta, hogy az éves bevételük legalább egyharmadát a muzulmán/török fogságban lévő keresztény rabok kiváltására kellett fordítaniuk. Alapításuk ideje az európai keresztes hadjáratok virágkora volt, így létrejöttüket a keresztes hadjáratok alatt fogságba esett rabok kiszabadítása inspirálta. A keresztes hadjáratok elmúlta, illetve a török XV–XVI. századi erőteljes terjeszkedése miatt figyelmük egyre inkább a közép-kelet-európai területekre irányult. 1688-ban Bécsbe helyezték át központjukat, majd első magyarországi rendházukat 1693-ban alapították Illaván.

A trinitárius szerzetesek több nyelven beszélő, tudós szerzetesek voltak, akik széleskörű ismereteik és utazásaik során szerzett tapasztalataik miatt szívesen látott vendégek voltak a főúri családok által rendezett lakomákon.

Óbudára, illetve a Zichyekhez a komáromi rendház képviseletében érkeztek, ahol a grófi család hamar a pártfogásába vette őket, aminek eredményeként az 1700-as évek közepén megalakult óbudai rendházuk is.

Óbudai betelepedésük után rögtön nagy hasznára voltak a helyieknek, hiszen nagyon fontos szerepet töltöttek be az 1738–1739-es pestisjárvány idején a lelkipásztori teendők elvégzésében és a betegek ápolásában. A járvány elmúltával hozzáláttak a grófnőtől kapott feladatuk megvalósításához, a Kiscelli kegy- és zarándokhely kiépítéséhez, gondozásához és felügyeletéhez. A század közepén az erre a célra épített kéttornyú templomot és kolostort egészen az 1780-as évekig ellátták, azonban II. József sok más szerzetesrendhez hasonlóan az ő magyarországi működésüket is beszüntette, épületeiket katonai célokra lefoglaltatta.

Kegyszobor

A kegyszobrot az 1720-as évek közepén készíttette el Zichy Péter. Az eredeti szobor őrzője a kiscelli másolaton elhelyezett írással igazolta annak hiteles voltát. (A hitelesítéshez többek közt a másolatot az eredetihez kellett érinteni.) A festett faszobor az ülő Madonnát ábrázolja, jobbján a gyermek Jézus alakjával. Mária kék köpenyes, aranyszegélyű ruhát, Krisztus pedig aranyszínű ruhát visel, mindkettejük fején ékköves korona látható. Jézus jobb kezében almát tart, ami az eredendő bűn szimbóluma, és amit Jézus a világ megváltásáért magára vett.

A kegyszobrok öltöztetése a vallásos áhítat egy külön megjelenési formája, amelynek célja, hogy a liturgikus év eseményeihez illő színű ruhába öltöztesse a kegyképeket.

Az óbudai kegyszobor számára is több ruhát készítettek, a legrégebbi az aranyszínben pompázó, gazdagon hímzett, Szűz Mária és külön a gyermek Jézus részére kialakított öltözetek.

Mirákulumos könyv

Az 1777-ben kiadott könyvecskét egy rézmetszetes tábla rajza díszíti, amelyen a sugárzó felhők felett álló kiscelli Madonna látható, karján a gyermek Jézussal, alatta pedig a gyógyulásra váró betegek láthatóak. A metszet készítője Binder János Fülöp pozsonyi születésű rézmetsző mester, aki a korszak egyik legkeresettebb illusztrátoraként 1777-ben Nagyszombatról költözött Budára.

A címoldalt a rend provinciális engedélye követi, majd Szűz Máriát dicsőítő vers és ajánlás olvasható.

A bevezetés után a kegykép eredetének történetével ismerkedhetett meg az érdeklődő, a Zichy fivérek fogadalmától kezdve egészen a kegyszobor 1738-as elhelyezéséig.

A kötet többi lapja az Óbuda-Kiscellhez kötődő csodálatos gyógyulások, illetve balesettől való megmenekülések történeteit írja le, mégpedig típusonként csoportosítva. Összesen 51 csodáról tesz említést, utolsóként Hindebrandt György gyöngyösi lutheránusról, aki teljes elgyengülésében a kiscelli Máriához könyörgött, meghallgattatott, és meggyógyulván hálából katolizált.

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)