Mindig ilyen rugalmas? (Vis major helyzet miatt egész máshol találkoztunk, mint ahol szerettünk volna.)

Mindig. Már. 

Már? Régebben nem így volt? 

Nem, fiatalon militáns alkat voltam, és ennek őrületesen sok hátrányát érzem.

Milyen hátrányát?

A gimnáziumi időkben a saját kis harcaimat vívtam, a tanárok meg szintén a saját kis harcaikat vívták, nem volt zökkenőmentes a viszonyunk.

A Dunával zökkenőmentes a viszonya?

Én a folyóvizeket szeretem, nem az állóvizeket, képletesen meg valóságosan is. Gyerekkoromban sokat vittek Duna menti helyekre, volt egy horgász periódusom is egy ismerősöm révén, aztán eveztem, kicsit kajakoztam, szóval a Duna mindig fontos volt. Egy csodálatos véletlen folytán egyszer csak a Duna közelében lévő Szent István Parkba keveredtem lakni. Nagy folyónál élni káprázatos dolog, ezt a rómaiak is tudták, nem véletlenül verték föl a sátraikat Aquincum táján. Telt-múlt az idő, a Római-partra költöztem, ami a Duna másik oldala, itt megint lehet csónakokkal közlekedni, van kenum, meg kajakom. Már az is kikapcsol, ha a stégre leülök, belógatom a lábam a vízbe, és csak nézem, ahogyan a sodrás visz mindenfélét, jönnek-mennek emberek a parton. Sok könyvemben bukkan fel a Duna, evezésről is írtam, nagyon fiatalon, bár az akkor inkább Maupassant hatása volt, aki rengeteg evezős novellát írt. A folyók közel állnak a szívemhez. Ezoterikus értelemben minden folyadék az érzelem szimbóluma és szerintem a változó érzelem a legjobb. A Duna nagy varázsló. Huszonegy éve lakom itt. Hihetetlen.

Úszik a Dunán, jaj, egy bal kar.
Látványa borzongásra sarkall.
Ki vesztette el, és hogyan?
Azóta fél karral rohan?
Hálisten nem balkar! nagy halfar!

Hetvenkedő

Egyedül szeret evezni vagy társaságban inkább?

Fiatal koromban egy barátomnak volt egy négyszemélyes kielboatja, azzal gyakran mentünk családilag, a hölgyek elöl-hátul heverésztek, mi meg húztunk, de én jobban szeretek egyedül. Azt hiszem, mindent jobban szeretek egyedül, gondolom, ezért lettem prózaíró, mert jó egyedül üldögélni, és nem aggodalmaskodni, hogy mit szól a főnök, vagy dolgozik-e a beosztott, mert ez mind én vagyok. Az életem közepén tévéműsorokat készítettem, nem gondolva arra, hogy azontúl mindenki engem fog bámulni, megszűnik  a lehetőség, hogy én bámuljam őket. A pandémiában a maszk-korszak jól jött ebből a szempontból, mert az alatt kevésbé ismernek fel, újra lehetett bámészkodni. Persze, van, hogy így is felismernek, hiába próbálom baseball sapkával és napszemüveggel álcázni magam. A Dunán viszont nagyon jó, mert ott, ha nem akarja az ember, akkor nem érintkezik másokkal. Persze ott is sokszor odaköszönnek, én meg visszaintek, ennek ellenére gyakran az a véleményük  az embereknek, hogy barátságtalan vagyok.

Barátságtalan?

Néha. Például odajön hozzám valaki, és elkezdi mesélni, hogy „Jaj, olvastam a Dunapestet és milyen jó volt, és az Apák könyvét is olvastam, és az is milyen jó volt!”, akkor én menekülőre fogom, olyan kényelmetlennek érzem. Nekem még Örkény mondta, hogy egymás pofándicsérése sértésnek számít. Attól zavarba jövök, és úgy futnék. Nem beszélve arról, hogy amikor a tizedik ember jön oda, hogy valami nagyon fontosat szeretne nekem elmondani, az már sok.

“Élvezzed a magányt. A magánzárka egyetlen előnye. Magányzárka…”

Sánta kutya

Ilyen szempontból tényleg jó a folyó, hogy az ember csak siklik, egyedül van, és mégis, a dunai élmények közösségi élmények is.

Főleg úgy, hogy a dunai emberek külön kasztba tömörülnek, és azon belül még kisebb, egymással ellenséges kasztokba. Az első csoport tagjai saját kezükkel hajtják az eszközüket, mint én. Mi összetartunk. Vannak a motorcsónakosok, ők sose tartják be a KRESZ-t. Túl közel mennek a kajakoshoz, aki, ha rutintalan, fel is fordulhat a hullámverésben, ilyenkor indul az eldurvult anyázás. Ami a Szentendrei úton elhangzik, az bizony a Dunán is, elég agresszívek a motorcsónakosok. Egyébként van egy furcsa természeti jelenség a Dunán, amit biológusok még nem írtak le, úgyhogy ezúton hívom fel a figyelmüket: a szél a hajat szőkévé festi. Bizonyíték: minden motorcsónakon szőke nő ül.

A legújabb könyve címében is benne van a Duna. 

A külvilág most a könyv segítségére sietett. Mi nem éltük át, hogy milyen a háború, 56-ban én hat éves voltam. A rossz hír az, hogy a háború szinte ilyen, mint ahogyan most élünk. Például elsétálunk egy sikkes étteremnél, ott a fölirat: ha a kedves vendégnek foglalása van, készítse elő a személyijét és az oltási igazolványát. Nincs “legyen szíves”. Katonai parancsot ad az étterem. Minden téren katonai körülmények között élünk, egy katonai parancsnokság szabja meg, hogy mit szabad, mit nem, függetlenül attól, van-e értelme. Mert a parancsnál nem lehet ezt mérlegelni, kivéve talán, ha népellenes a parancs. Azt hiszem, némelyik parancs már-már népellenes. A Dunapest című könyv első változatát még a járvány előtt írtam. Többek között azt próbáltam ábrázolni, hogy a mi kis civil életünk is emlékeztet bizonyos mértékig a háborús időkre. Valamint azt is, hogy boldogan és tudatlanul jövünk megyünk olyan tereken, ahol annyi borzalom történt, hogy akinek ez eszébe jut, szinte nem mer a járdára vagy az úttestre lépni, mert mindenhol embertársak vérét ontották. Ezt az érzetet, amit most én a regényben kifejeztem, a pandémia valahogy megtámasztotta. Dunapest a cím, egyik forrása a külföldi szereplő félreértése, a másik pedig, hogy a pestis szót idézi. A háború a pestis egyik durva változata.

“De csak úgy érdemes élni, hogy hiszünk a humanizmusban, a demokráciában, a szabadság-egyenlőség-testvériségben, meg az… izé… legfőképp abban, hogy emberek maradhatunk az embertelenségben.”

Dunapest

Mit gondol, látszik már a vége a pandémiának és a hozzá kapcsolódó rengeteg függő helyzetnek?

Ilyen ragály, amilyen most végigsöpör a világon, volt már, csak nem annyira figyeltünk fel rá, olyan furcsán közönyös az ember. Ha Indiában meghalnak sok-sok millióan, azt kevésbé vesszük észre, mintha a szomszédunk kiugrik az ablakon. Úgy vélem,  a klímaválság – ami most már egy unalmas szó – okozta ezt is. Például idegen rovarok szállnak ide, talán azokkal kéne foglalkozni, mert azok is migránsok, nem pedig azokkal a szerencsétlenekkel, akik csak át akarnak haladni ezen az országon. Ezek a migráns rovarok lényegében lemészárolják az itt lévőket. Az nem lenne akkora baj, de megeszik azokat a növényeket is, amelyek kellenének a méheknek, ezzel olyan láncreakció indul el, aminek csak egy része az, hogy a vírusok is tombolni kezdenek. Mindennek van valamilyen ellensége a természetben. A „civilizált”ember az egyetlen, akinek nem az oroszlán az ellensége, hanem a másik ember. Ilyen alapon én nem érzem úgy, hogy bárminek is vége lenne, sokkal inkább a világ pusztulásának kezdetén, közepén vagyunk most. Néhány száz évünk maradt, talán, és slussz, utána a Föld – ha nem teszünk valamit – lakatlan lesz.

Akkor Ön most aggódik?

Nem. Van az a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni. Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. Ha valaki három évig fél attól, hogy majd betörnek hozzá, s a végén, bumm, tényleg, akkor elrontotta azt a három évét, nem igaz? Okosabb három évig bátran élni, aztán ha egyszer majd betörnek, megijedhetünk. Nyilván szorong az ember valamennyire, de amennyire az ész parancsolhat a tudatmellettinek – állítólag a „tudatalatti” félrefordítás – , annyira igyekszem kordában tartani a félelmet. Persze, ez nem megy maradéktalanul, egy csomó izom munkáját nem tudom irányítani. Ha túl magas a pulzusom, nem tudom azt mondani neki, hogy figyelj csak, most lassulj le, vagy a tüdőmnek, hogy most próbálj engem kicsit több oxigénnel ellátni, mert éppen teniszezem. Noha állítólag bizonyos jógik erre is képesek.

A bezártság miatt például szorongott? Kellett a tudatmellettinek parancsolgatni?

Szégyen és fájdalom, de nem. Én mindig otthon vagyok, munkahelyem emberemlékezet óta nem volt. Ez a lakhelyem kárpótol az összes korábbiért, elsősorban a Dunával, másodsorban a kerttel. Tulajdonképpen jól átvészeltem a szociális distanciát. Érdekes, hogy a gyerekeim se szenvedtek nagyon. Persze külföldre utazni nem lehetett.

“Visszaemlékezett, hányan tették föl neki ezt a kérdést annak idején – az első néhány hét volt a legnehezebb. Aki meglátta, összecsapta a két tenyerét: hát te itt vagy? megőrültél? mi az istennek jöttél haza???”

A New York – Budapest metró

Ha már külföld, New Havenben élt, és a világ egyik legjobb egyetemén tanított, miért jött haza? 

Egyszer már Franciaországból is hazajöttem. Akkor huszonnyolc éves voltam, latolgattam, hogyan lehetne örökre kint maradni. Párizsból azért jöttem haza, mert az első feleségem és a lányom itthon maradt, és az istennek nem engedték őket ki. Amerikai kalandjaim 1986-ban kezdődtek. Egy színdarabomat mutatták be, aztán kaptam ösztöndíjat, de csak öt hónapra. Kint hirtelen jött a lehetőség, hogy tanítsak a Yale School of Dramán, a világ egyik legjobb film- és színművészeti akadémiáján. Ott végzett Meryl Streep is. Az ilyen híres tanítványok vissza-vissza járnak, gondoltam, ellébecolok. Itthon dramaturg is voltam, franciául ugye drámaírót jelent, angolul nem nagyon jelent semmit, csak a szűk szakmában. Megkért a dékán, hogy vegyem át egy veszélyeztetett terhes kolléganő kurzusát, azonnal igent mondtam. Össze kellett kapnom magam, de végül jól boldogultam. Az amerikai művészeti egyetemeken szerződtetnek híres embereket, de azok praktikusan sosincsenek ott. Amikor Milos Forman volt a Columbia filmtanszakának vezetője, az évnyitón jelent meg, s, talán az évzárón. Olyan tanárt, aki ott is van és csinálta is már, amit tanít, nehezen találnak. Én akkor már öt mozifilmet írtam, ki is vittem őket videón, három egész estés darabomat mutatták be, tehát az az ember voltam, amilyen nekik nem volt. Gyakorlatiasan tanítottam, elég nagy siker volt. Aztán írtam újságba, mert az angolt hamar magamba szívtam. Arra készültem, hogy maradok örökre. Igen ám, de én azért mentem el, mert annyira utáltam a szocializmust. E ponton nem tudom magamban tartani, hogy elég gyakran véli a jobboldali sajtó, hogy baloldali vagyok. Pedig sose voltam a szocialista párt tagja, mint közülük elegen. Szóvá szokták tenni a Gerilla együttest, ami egy kamaszkori kaland volt, ráadásul az akkori rendszer lépten-nyomon be is tiltotta. Azt is fel szokták hozni ellenem, hogy KISZ-díjat kaptam – tény és való, de akkor ez ugyanolyan díjnak számított, mint a többi, mindenki megkapta, aki még elég fiatal volt hozzá. Mellesleg én ki voltam zárva a KISZ-ből, továbbá rendőrhatósági figyelmeztetést is kaptam korábban, aminek az volt az indokolása: az ön eszméi államellenesek. Szerintem, akik engem kritizálnak, mutassanak egy hasonlót, és akkor majd beszélgetünk. 

New York, nem az állam, a város,
félkörben tengerrel határos.
Húsz éve hetente jártam
utcáidon, és az állam
leesett tőled. Fölesne most?

Amerikában olyan emberekkel ismerkedhettem meg, mint Joseph Heller, vagy Arthur Miller, remekül éreztem magam. Egy baj volt, hogy prózai munkáimat nem tudtam kiadóhoz juttatni. Próbáltam, voltak részeredmények, de végül nem sikerült. Ez az egy negatívuma volt az ottani létemnek. Aztán váratlanul összeomlott a szocializmus. Gondoltam, ezt látnom kell, hazajöttem. Jól tettem, odakint angolul próbáltam írni, magyarul egy sort se. Prózát nem tudtam angolul. Hazajöttem kapitalizmus nézőbe. Nem bántam meg, sok fontos regényt írtam, ezek nem jöhettek volna létre, ha kint maradok. Igaz, sokkal komfortosabb és nyugodtabb életet élhettem volna ott. Megjegyzem, a lányom és a feleségem nem is akart hazajönni, mondtam nekik, ne haragudjatok, maradjatok, én megyek. Pedig New Yorkot tényleg imádom. Amerikában az is sokat számított, hogy a Yale-hez tartoztam, nagy presztízsű egyetem, mindenki tisztelgett előtte. Az is fontos, hogy a campus körzetében éltem. A nagy egyetemek közössége kozmopolita, mindenkit befogadnak, akit érdekesnek találnak, az egyik olasz, a másik japán, a harmadik arab, mindannyiuk kultúráját meg akarják kapni az amerikaiak, úgy tartják, profitálhatnak belőle. Igazuk van.

Mire jó írni e verseket?
Öt sor – valahova elvezet?
Tárhatsz föl érzést és reményt,
okot, sejtést, vagy eredményt?
Teneked legalább élvezet?

Hetvenkedő

A limerickekkel is saját szórakoztatása volt a cél, azért rejtegette őket ilyen sokáig?

Körülbelül húsz éve írok limerickeket, de ezt nem tekintem a mesterségem részének. Olyan, mint amikor egy profi sportoló, mondjuk egy teniszező az az edzőtáborban pihenésképp sakkozik. Azt nem tekintették sportteljesítménynek, én se tekintettem ezt semminek, csak szórakoztattam magamat, elsősorban várakozás közben. Egyszer olvastam néhány limericket, megtetszett az ötsoros, kötött rímelésű forma. Akkoriban főleg a Dunapark Kávéházban szerettem üldögélni, az elsőket az ottani szalvétákra írtam, és ott is hagytam. Aztán másféle szalvétákat szereztek be, vastag, itatósszerűeket, én tintával írok, töltőtollal, pacává váltak a vonalak. Attól fogva jegyzetfüzetbe irkáltam a versikéket. Amikor 70 éves lettem, szólt a kiadó igazgatója, hogy a születésnapomra adjunk ki valami különlegeset. Mire gondolsz? Valamit, amit te sose szoktál csinálni. Mondom, olyan nincs. Aztán félve fölvetettem, hogy van nekem olyan 1000-1200 limerickem, de nem tudom összeállítható-e könyvé. Örült neki. Átolvastam valamennyit, és kiválogattam belőle 350-et. Föltűnt, hogy ezek ciklusokba rendeződnek, az akaratomtól függetlenül. Azt hiszem, szerkeszteni tudok a legjobban, a regényeim is mindig olyanok, mint egy katedrális – egy nagy gótikus templom – szerkezete. Átadtam a kiadónak. Elég bizonytalanul. A közhiedelem szerint verseket nem vesznek az emberek, ezt meg is mondtam. Azt válaszolták, verseket nem, de ezt meg fogják venni. Gyönyörűre gyártották a borítóját, olyan, mintha bőrből volna, egy antik kiadó betűit használták. Mire megjelent, jöttem csak rá, hogy túl intimre sikerült ez a kötet. Vannak benne olyan dolgok, amiket az ember megtart magának, s csak a szerző halála után szokták előásni a fiók mélyéről. Rendben, gondoltam, akkor már ezzel se kell majd foglalkozni senkinek.

Hetvenedik születésnapjára készült ez a kötet. 

Különös a viszonyom a kor fogalmához. Az csak egy szám. Soha nem érdekelt. Amikor fiatal voltam, nem éreztem magam fiatalnak, most meg nem érzem magam öregnek. Az életkor voltaképp egy érzet. Addig nem öreg az ember, míg van benne kíváncsiság, bátorság, kalandvágy és nyitottság. Ezek az én legfőbb jellemzőim. Azt is mondhatnám, hogy ebből élek, ebből írok. Ezért aztán furcsálkodom, amikor kerek születésnapom van, és az aktuális kiadó ünnepség szervez. Odamegyek, de nem nagyon értem, mi ez a nagy hűhó. Nyilván vannak dolgok, amik már nem mennek, például hosszabb távot futni már nem merek, a térdízületeim tiltakoznak. Ez úgy 40-50 között kezdődött,  egy darabig nem törődtem vele. Akkor a két térdem azt mondta, nem hallottad mit mondtunk? – nyilalltak, fájtak. Ó, bocs, leültem. De miért is kellene futni? Az nem sport, mondta Woody Allen, az ember azért fut, hogy utol ne érjék, ha kergetik. A tenisz más, ott rövidek a sprintek. A kor arra való, hogy a többiek törődjenek vele. Mások korával se törődöm. Azt utoljára érzékelem, hogy ki hány éves. 

A kerek számokkor mindig várnak az embertől valami számvetést.

Amikor hatvan lettem, az Európa Kiadó büszke zászlós szerzője voltam, rendeztek egy zsúrt, a Lotz-teremben, a Divatcsarnok helyén. Ez tetszett, gyerekkoromban sokat jártunk oda cipőt és ruhát venni. Ilyen ünnepségen abba a helyzetbe kerül az ember, hogy beszédet várnak tőle. Én akkor azt találtam mondtam, hogy most megbocsátok mindenkinek, aki megbántott, vagy vétett ellenem. Ez jól hangzott. Nem vagyok biztos benne, hogy komolyan gondoltam, ez jött a számra. Kész. Egy embernek nem tudtam megbocsátani és az én vagyok, mert a legtöbbet én vétettem magam ellen. A hetvenedik születésnapomon emlékeztettem az egybegyűlteket, hogy a hatvanadikon ezt mondtam. Hozzáfűztem: Most magamnak is megbocsátok. Mindkét ízben nagyon röhögtek, pedig ez vérkomoly.