Negyvennyolc évvel ezelőtt pedig az Élet és Irodalomban feldübörgött az úgynevezett paksi tulipános vita. Az előzmények: Paks nyugati, kishegyi városrészében 1973-ban kezdték meg a lakótelep építését. Tervezését a Pécsi Tervező Vállalat Ifjúsági Irodája kapta meg. Ekkor az építkezések első szakasza már le is zárult, a harmincas éveiben járó Csete György vezette kollektívának a félig készhez kellett alkalmazkodnia. Változtatni akartak ők a paneltömbök elhelyezésén és a lakás alapsémák sablontervein is, de ebből nem lett semmi – végül annyi maradt, hogy az emeletes panelházak szögletességét a végfalain hullámvonalas díszítésekkel próbálták oldani. A tulipános mintákhoz egyébként nem a „magyarosnak” tartott tulipán sziluett szolgáltatott mintát, hanem Csete visszaemlékezése szerint a szatmárcsekei temető kopjafái.
A kishegyi lakótelep építésére a leendő atomerőmű miatt volt – sürgősen – szükség. Az Ifjúsági Iroda csapata mindenképpen változtatni akart a panelházak sablontervein, a B1-es típus sivárságán, a telep beépítését változatosabbá, humánusabbá akarták tenni – a technológia és a korszellem szigorú realitásai között.
Miben állt a paksi tulipános házak újdonsága? A külső homlokzat néhány díszítésében, mert a fiatal építészek kész épülettípusokat kaptak, amikor pedig ezeket is kezdték átalakítani a házak alaprajzi megoldásával, már feloszlatták és szétszórták őket, az atomerőmű lakótelepe nem tűrte a szépelgést.
A kirobbant tulipán-vitában természetesen nem az építészet volt a fő téma:
A tulipános vita az Élet és Irodalom 1975. szeptember 27-i számában Nagypanel és tulipán címmel és az egykor bauhausos, majd MSZMP-s párt-szaktekintély Major Máté műegyetemi professzor írásával indult, amire Nagy László költő válaszolt Hol a tulipán? című cikkével, a Major – Nagy László csörte után pedig felsorakoztak a szakmabeliek és mások (a vitacikkek hetenként és novemberig követték itt egymást), majd már csak építész vitázókkal folytatódott a Magyar Építőművészet (főszerkesztő: Major Máté) című folyóiratban.
Major Máté indító cikkében ugyan a pécsi fiatalokat kedves tanítványainak nevezte (kedves tanítványait mellesleg később sem volt rest támadni), sőt lázadásukat is elismerte a konformizmussal szemben, viszont szerinte az újítás csak akkor lehet hasznos, ha annak ideológiai alapelvei is azok – ezek pedig szerinte a pécsieknél hiányoztak. A lakótelepi tömegépítkezések sivárságának oldására ő sem tudott megoldást, de a paksi tulipános kísérletet mindenképpen károsnak tartotta. (Érvelése szerint a szocializmusban a szecessziót csak a századforduló kártékony, nemzetieskedő = nacionalista vadhajtásának lehet tekinteni, így szerinte: nacionalizmus = előbb-utóbb fasizmus, sőt a népi ornamentika használata is központilag elvetendő.) Az idős professzor a fiatalok Bartók–Kodály-féle zenei párhuzamát sem fogadta el az építészetben.
Major cikke váltotta ki a költő – és ÉS-munkatárs – Nagy László tiltakozását. Nagy László gyakorlatilag semmiben nem értett egyet Majorral, de úgy is fogalmazhatunk, ő vette fel a „népies” kesztyűt: a kocka racionalitással szemben olyan költői képeket fordított, mint például ez: „mintha zord és üzleties Bauhaus betonanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”. A költő elutasította a korabeli lakótelep-építkezéseket, sőt az új házak rideg valósága láttán a Bauhausba és Gropiusba, mint az egyedüli építészeti igazságba vetett hitet is. (Utóbbihoz még hozzátette, hogy a közben Amerikában sztárépítésszé váló Breuer Marcell 1967-ben csalódottan látta, mivé alakult át Magyarországon a Bauhaus eszmeisége.) A költő egyébként a stilizált motívumokba nem tulipánokat, hanem emberalakokat látott bele és felvetette, vajon baj-e, ha az emberek szívesebben laknak ezekben a házakban, mint a csupasz panelekben.
Aki ebben a vitában akkor állást foglalt, már rég nem a paksi panelek valódi ornamentikájával foglalkozott, hanem a 15 éves lakásépítési program utolsó évében a lakótelepi élettel. Ami még mindenképpen tanulságos, hogyan vált egy egykor a kor építészeti viszonyai ellen is lázadó baloldali a hatalom berkeiben ellenszenves doktrinerré és mennyire nem volt képes valamit megérteni az aktuális (tulipánmintákkal!) lázadó generáció hozzáállásából. Mai szemmel különösen irritáló, ahogy Major Máté egyrészt nem osztott lapot a laikusoknak (egy költő nem szóljon bele az építészetbe) másrészt, ahogy fel sem merült benne, hogy építészet létezhet majd a Bauhauson túl is, a szovjetizált lakásgyáraknak pedig már amúgy sem volt sok köze a Bauhaus – ha nem is bartóki, de – eredeti forrásához. (Mára az is többé-kevésbé világos lett, hogy az Európában szétáramló Bauhaus inkább racionalizáló vírus volt, mint egységes stílus, szociális irányultsága pedig a magyar határokon sem jutott be: amit Bauhausként ajnározunk, az főleg tehetős városi polgárok villáiként, lakóházaiként épült meg.)
A Pécs Csoport kísérletét egyébként a hozzászólók többsége bírálta, de a tulipán-motívumok nyomában felszínre törtek a lakótelep-építéssel kapcsolatos negatív tapasztalatok. Az építészek túlsúlya miatt pedig a vita súlypontja egyre inkább szakmai lett: a lakótelepek lakóiról, a házak használóinak esetleges laikus véleményéről alig esett szó. (Sőt, a vitából tudatosan zárták ki a nem szakmabelieket, az Élet és Irodalom lezárócikkében le is írták: nincs elég hely a laikus hozzászólások közlésére).
Major Máté egyébként korábbi írásaiban is elismerte, hogy a kínzó lakáshiány nyomán választott nagyüzemi lakásépítés rossz épületeket is kitermel. A lakótelepek tömeges mérete, a gyorsaság, az olcsóság és a kis alapterületek magukkal hozzák a felületes munkát is. A „sablontelepeken” a mennyiség nem csapott át minőségbe. Így a vita lassan lezárult, de később már nemcsak a paksi lakótelep tulipándíszeiről szólt: az idő lassan a paneles tömegépítészetet is kikezdte. Sokáig kikerülhetetlennek tartották a házgyári technológiát, de idővel egyre gyakrabban vetődött fel az a kérdés is, hogy mégis nem kellene-e, nem lehetne-e valahogy változtatni rajta.
A szerkezeten a házgyári technológia miatt nem lehetett változtatni, így jött a ráncfelvarrás: a négy-, öt- vagy tízemeletes házak sivárságát először bizonyos rendszerben a színes panelek alkalmazásával próbálták oldani.
A Kádár-korszakban kettős célja volt az államnak a lakótelepek építésével. Egyrészt enyhíteni kellett a városba áramlók miatt kialakult krónikus lakáshiányt, másrészt ki nem mondott cél volt az elavultnak tartott, magántulajdonú családi házak arányának csökkentése az állami-tanácsi lakótelepekkel szemben.
Magyarországon 1961-ben indult el Pártunk és Kormányunk 15 éves lakásépítési terve – egymillió lakást akart felépíteni –, és ezzel párhuzamosan vették tervbe a földszintes Óbuda elbontását is. Lökést adott ennek az 1950-ben átadott Árpád-híd is, amely fontos közlekedési csomóponttá avatta a Flórián teret. Budapest Főváros Tanácsának végrehajtó-bizottsága 1957-ben írt ki új rendezési tervet a környékre, végül tíz év alatt a konkrét beépítési terv is megszületett. Először főleg öt-hatemeletes házakat képzeltek el, de a kínzó lakáshiány magasabb épületeket kényszerített ki. Az első – szovjet mérnökök által tervezett, szovjet típuspaneleket átvevő – házgyár éppen Óbudán kezdett működni 1966-tól. Az eredetileg Franciaországból vásárolt szovjet paneltechnológia enyhén szólva nem volt tökéletes, de akkoriban sokkal fontosabb volt a tömeges lakástermelés – és persze a lakótelepi lakások vitathatatlanul magasabb komfortja központi fűtéssel, meleg vízzel, beépített konyhával és fürdőszobával. Így született meg a most 53 éves óbudai Faluház is. (Akkoriban nagyjából 30-40 évre tervezték ezeket a panelházakat, és mennyi jövőre vonatkozó tévedést, mennyi fordulatot, mennyi véletlent hozott ez az 53 év!) Az ország legnagyobb lakóháza 15 házszámon át húzódik.
És mit hozott az elmúlt 40-50 év? Ma már központi programból finanszírozzák, hogy a tök egyforma lakótelepi tömböket színezéssel, mintákkal és óriáslogókkal különböztessék meg – gyakran az óriásira növesztett házszám lett a minta.
A szecesszió pedig köszöni szépen, jól van, nem hozta el a fasizmust. Egyes lakótelepeken a színezett panelekkel próbálkoztak, máshol a kőzúzalékos panelok ásványi pigmentjeivel próbáltak színdinamikázni. Az északi homlokzatra melegebb barnák, a déliekre hideg zöldek…máshol csak az erkélykorlátok színezésére jutott figyelem.
Mindennek 45 éve. A lakótelepek népe nem foglalt állást, pontosabban időről időre be- vagy elköltözéssel jelzett. Szívesen költözött ide a szoba-konyhából vagy a falusi vályogból, aztán évtizedekkel később el innen, ha tehette. Ami biztos: a hatvanas-hetvenes években a lakótelepekkel párhuzamosan legalább félmillió sátortetős ún. Kádár-kocka épült fel a magyar falvakban – szintén már-már spontán vírusként. Máig ezek és a lakótelepi tömbök az ország leggyakoribb és esztétikailag is legmeghatározóbb épülettípusai – és azóta tartoznak az esztétikai vakfoltunkhoz is, változatlanul.
A Faluház lakógyári presztízse is erősen megkopott., így jött az EU-programmal megtámogatott ráncfelvarrás 2008-ban. (A felújítás végül 1,2 milliárd forintba került, ennek 40 százalékát a kerület adta – jórészt az említett uniós támogatásból –, egy- egy harmadát az állami panelprogram, illetve a lakók állták.) A válság után megjelent egy újabb elem is a homlokzatokon: a hőszigetelés. A legegyszerűbb/legolcsóbb a tíz centis hőszigetelő lapok felragasztása: ilyet kapott a Faluház is, kicserélték az 1800 nyílászáróját, a tetőn pedig összesen 125 napkollektort szereltek fel, ami azóta az óriásház melegvíz-szolgáltatását adja. (Kevesebb távfűtési energia fogy, csökkent a szén-dioxid-kibocsátás is, ami viszont a lakóknak legjobban számít: jelentősen csökkent a rezsi.)
És megszűnt a panelszürke egyenruha: a házak feltűnő színezést, ritkábban figurákat vagy óriásszámokat kaptak. A Faluház is új színezést is kapott, amihez a régi Óbuda egyik jelképe, a kék szőlő és a szőlő levelei adták a kiindulási pontot, innen a ház kékes-zöldes színei. Tervezőjük a fürtös kép óriásira nagyított pixeleit hozta össze az óriáspanel sejtegységeivel: foltszerűsége a szögletességet fedi el, a természeti színek a mögötte lévő tájjal próbáltak meg kapcsolatot keresni. (A lábazatokra egyébként először élénk, narancs-vörös festéscsík került volna, de győzött a graffiti elleni harc: a lakók határozottan egyetlen színt kértek, csak így lehetett gyorsan és hatékonyan védekezni a falfirkák ellen.)
A falak elé húzott hőszigetelések átalakítják ugyan a ház arculatát, gyakran még a nyílászárók ritmusát is megváltoztatják – de többségében ez történik. A színezések – ha nem is tulipánok, de ornamentikák – viszont sokat segítenek, a sötétebb és a világosabb árnyalatok megbontják a homogén felületeket, oldják a falszerűséget. (Ha a lépcsőzetesen színezéssel alulról felfelé haladtak, távolról nézve ez egy kisebb tömeg sziluettjét rajzolja ki. A másik koncepció az ablakok unalmas ritmusát igyekezett „kreatív” függőleges és vízszintes sávokkal összezavarni.)
Az építész szakma 2010-re jutott el oda, hogy az „Év homlokzata” versenyben először lakótelepi házakat is díjazzon, egy angyalföldi, Tomori Pál utcai panel győzött. A pályázatra egyébként másik 12 felújított lakótelepi ház is benevezett, a nyertesen kívül kései díjat kapott a paksi tulipános-panel is.
Az épületeket még ma is hajlamosak vagyunk leginkább esztétikai szemüvegen át nézni. Pedig itt van a piac is, ami könyörtelen népítéletet mond a különböző típusú, kertes vagy kert nélküli, falusi vagy városi lakásokról. A tulipános vitában egyébként Melocco Miklós írta le az egyik legidőtállóbb érzületét: „Inkább laknék a paksi házakban, mint a József Attila-telepen, de még inkább laknék a Wekerle-telepen”. Csak bele kell nézni az aktuális ingatlanhirdetésekbe – azok is beszédesek. A Pécs Csoport 50 éve nem egyszerűen utánozni, csak szerényen felhasználni akarta a népi értékeket. Major Máté ugyanakkor a népi kultúrát statikus keretek között képzelte el, ami már nem képes a fejlődésre. De a paraszti kultúra hozadékát nemcsak ilyen mechanikusan lehet elképzelni. A kortárs építészetben még mindig tud ihlető lenni – lásd éppen az új Néprajzi Múzeum betontestét díszítő acélfüggöny fémpixelezett, néprajzi motívumait. 2023-ban ez az épület képviseli Magyarországot a Velencei Építészeti Biennálén.
Felhasznált irodalom:
Simon Katalin: Eötvös Loránd Tudományegyetem, BTK : A tulipán-vita Lakótelep – humánum – organikus építészet (iskolakultúra 2006/6)
https://avorospostakocsi.hu/2016/08/08/tulipanvitatol-a-panelprogramig-avagy-az-uj-street-art-festeszete/
Élet és Irodalom: Major Máté: Nagypanel és tulipán. Élet és Irodalom (1975. szeptember 27.) Nagy László: Hol a tulipán? Élet és Irodalom (1975. október 4.) Major Máté: Itt a tulipán! Élet és Irodalom (1975. október 11.) Nagy László: Hol az építőművészet? Élet és Irodalom (1975. október 11.)
