Ha jól tudom, Óbudán születtél és nőttél fel. Milyen emlékeid fűződnek a kerülethez?
Nem Óbudán születtem, de gyakorlatilag hároméves koromtól ott éltem, akkor költöztek oda a szüleim. Minden gyermekkori emlékem Óbudához kötődik. A házunk mellett volt az ovi, ahová jártam, később az iskolát is itt végeztem. A Kerék Általános Iskolát akkor még Ilku Pál Általános Iskolának hívták, vannak kellemes és kevésbé kellemes emlékeim is innen. Negyedikes voltam, amikor vívni kezdtem, aztán ötödikes koromban áthelyeztek egy másik osztályba. Amúgy is nehezen barátkoztam, és az évnyitón szembesültem vele, hogy most már nem a-s, hanem c-s vagyok. Még két másik osztálytársamat helyezték át, de ők addig sírtak, amíg visszatették őket. Én maradtam, talán nem sírtam eléggé. Nem volt gond, túléltem. Az osztály tesi tagozatos volt, én sportoltam, ezért tettek át, csak a sokk megmaradt az évek távlatából.
Rengeteget voltunk kint a házunk előtti játszótéren, akkor még ugye nagy játszótéri élet volt. Az ablakunkból a focipályára lehetett látni, ott néztük a meccseket, sokszor mi is fociztunk, a falhoz rugdostuk a labdát. Aztán ott volt a kenyérgyár a hosszú kéményével. Egyszer elmentünk a húgommal, marha kíváncsiak voltunk, iszonyú finom illat jött ki. Még pici gyerekek voltunk. Bakot tartottam neki, és felemeltem, hogy benézzen az ablakon, mondta, hogy fú, kiflit sütnek. Egy néni meglátta, hogy valaki leselkedik, és integetett. Jaj, jaj valaki integet, gyorsan vegyél le! – mondta a húgom. Kiderült, hogy azt akarja, menjünk oda a bejárathoz, és ad nekünk forró kiflit. Rimbaud-nak van az a verse, A kenyér-lesők, na pont ugyanolyanok voltunk. Megkaptuk a kis zacskó forró kiflit, volt benne vagy 4-5 darab. Ez hatalmas élmény volt.
Volt úgy, hogy hárman-négyen voltunk csak az egész moziban. Mellette a cukrászdában ettem olyan finom dobostortát, aminek nem háromszög alakja volt, hanem téglatest. Akkor láttam először, hogy tortát így is lehet csinálni.
Negyedikes korodban kezdted el a vívást, tudomásom szerint az indulás küzdelmes volt. Mi motivált, hogy ezt a sportágat űzd?
Az elején az tartott ott, hogy tesi tagozatosként kötelező sportolni, nem mondhattam azt, hogy abbahagyom. Nem akartam még egyszer osztályt váltani, azt mondtam magamnak, hogy nyolcadik után úgyis elmegyek, és abbahagyom a vívást. Annyi történt közben, hogy egyesületet váltottunk, az edzőm elment, és vitte az egész csapatot. Hatalmas váltás volt, hogy a Nemzeti Sportcsarnokban, rendes villanypástokon edzhettünk. Ez hatalmas pluszt adott. Volt ott egy már kialakult csapat, ahol volt néhány jóképű fiú, ez is egy kicsit lendített a dolgokon. Akkor már nagyon nem akartam abbahagyni. Aztán a gimi elején elkezdtek jönni a sikerek, a csoportban én lettem a legjobb, onnantól kezdve láttam, hogy ennek van értelme.
Átestél egy fegyvernem-váltáson, tőrözőként váltottál párbajtőrre. Ennek mi volt az oka?
A Dózsában összebalhéztam a vezetőedzővel, mert el akart küldeni egy olyan edzőhöz, akihez nem akartam menni. Nem azért, mert nem jó edző, csak úgy éreztem, hogy én nem szeretném. Így bekeményítettem – hogy mire, azt nem tudom. Átmentem a Honvédba, ahol abban az időben indult a párbajtőr, gondoltam, kipróbálom. Ráadásul a férjem párbajtőr-edző volt szintén a Dózsában, jött velem. Nem voltam sikertelen tőrözőként sem, mert bekerültem a válogatottba, de annyira mégsem voltam jó. Gondoltam, jópofa ez a párbajtőr, próbáljuk ki. Együtt csináltam egy ideig a kettőt, aztán nagyon hamar, az első évben bekerültem a párbajtőr-válogatottba. Közelebb állt hozzám a párbajtőr mentalitása.
Az eredményeid azt mutatják, hogy a váltás bejött, hat világbajnoki, két Európa-bajnoki és öt Universiade-bajnoki címet birtokolsz, ebből nem egyet csapatban értetek el. Tartod a kapcsolatot az egykori csapattársaiddal?
Nem. Teljesen kiléptem ebből, semmiféle kapcsolatom nincsen velük.
Ez tudatos, vagy csak így hozta az élet?
Így alakult. Más területen kezdtem el működni, máshol kezdtem mozogni, nem maradtam a vívásban. Nyilván Várkonyi Marinával, Eöri Diával vagy bárkivel a csapattársaim közül, ha találkozunk versenyeken, akkor beszélgetünk, de egyszerűen így hozta az élet.
Volt valamilyen különleges rituáléd, babonád a versenyek során? Esetleg egy szerencsezokni?
Egy szerencsepóló, amit talán még a 89-es Universiadén kaptunk. Onnantól kezdve minden versenyemen abban a pólóban vívtam. Talán a mai napig megvan, 1-2 éve még biztosan a kezembe került.
A férjed is szakmabeli, nagyon eredményes vívóedzői karriert tudhat maga mögött. Nyomon követitek a vívóéletet? Hogyan látod a magyar vívást?
Nagy merészség lenne innen távolból véleményt mondani a magyar vívóéletről. Most már csak szurkolóként, de nagyon örülök annak, amerre halad. Az eredményesség is megvan és a jó mentalitás, amit például a férfi párbajtőrcsapat is képvisel. Jó helyzetben van a vívás, nem akarom és nem is tudom minősíteni, hogy ez minek köszönhető. Az Olimpiának nagyon nagy mércéje az, hogy egy nemzetnek hány versenyzője van kint. Több csapatunk kijutott, mellette pedig az egyéni versenyzők is szép számmal. A korábbi eredménytelenséget követően az utóbbi időben nagyon magára talált a férfi és a női tőr is.
Vívókarriered befejezése után egészen gyorsan a képernyő másik oldalára kerültél. Hogyan élted meg a visszavonulást a sporttól? Nehéz volt a váltás?
Nem volt nehéz, nekem mindig könnyű a váltás akkor, ha olyannal foglalkozom, ami érdekel. Nagyon új volt, nem tudtam semmit erről, bár azt hittem, hogy én vagyok a kommentátorok királya. Mindenhez így állok hozzá, aztán persze nem így lett. Nagyon érdekelt, hogyan kell ezt csinálni, megtanulni valami újat, eljutni a nulláról valahova. Belevetettem magam. Jól éreztem magam, nagyon jól érzem magam a mai napig is ebben.
A jó sportoló ismérve, hogy elég gyorsan adaptálódik és úgy tűnik, hogy te is adaptálódtál az új helyzethez. Sportkommentátorként nagy felelősség hárul rád, hiszen te vagy a kapocs a néző és a közvetített esemény között. Nem csupán szórakoztatsz, fontos információt adsz át. Milyen más készségeket, erényeket hoztál magaddal az élsportból, amit kommentátorként is tudsz hasznosítani?
Kicsit vitatkoznék azzal, ahogy kezdted a mondatot, ha azt mondanám igazad van, akkor nem lennék önazonos. Úgy javítanám ki, hogy nagy felelősség a tanítókra, az orvosokra, a nővérekre hárul. Mi ahhoz képest linkelünk, persze próbáljuk jól csinálni, de az életben a felelősség mást jelent. Az ember mindig próbálja jól csinálni azt, amit csinál. Nem mindig sikerül, de erre törekszünk. Nagyon jó csapatba kerültem, és mindenki máshonnan fogja meg ezt a dolgot. Van, aki rettenetesen érti szakmailag, de én ezt csak a vívásról mondhatom el, vagyis remélem, hogy legalább arról elmondhatom. A többinél abban segít a sportolói múlt, hogy vannak olyan szituációk, amelyekre ráérzek, miközben nézem. Beugranak olyan érzések, amelyek valószínűleg a sportolót is elfogják, miközben teniszezik vagy éppen síel. Szeretem látni az embert, aki izgul, aki teljesíteni szeretne, aki a legjobb akar lenni. Ezekre a lelki dolgokra tudok egy kicsit jobban ráérezni.
Első kézből értesülsz a világ sporteseményeiről. Tapasztalsz változást a sport világában az aktív sportolói éveidhez képest?
Rengeteg változás történt, a felkészülésben például tényleg egészen döbbenetes, hogy mi minden. Amikor Imre Géza 40 évesen világbajnok lett, akkor írtam egy cikket, és elgondolkoztam ezen. Annak idején az akkori idősekkel beszélgettünk, akik azt mondták, a vívás kiegészítő sportja a vívás, kész. Semmi mást nem kell csinálni, vívni kell, elmész a versenyre, vizet iszol aztán vagy nyersz vagy nem nyersz. Semmi máson nem múlik, csak rajtad és persze az edződön. Mi így készültünk fel, már az is különlegesség volt, hogy futóprogramot csináltunk intervallum-futásokkal. Az egyéni sportágak tényleg egyéni sportágak voltak, most ez masszőrrel, dietetikussal, pszichológussal történő csapatmunka. Ez nem minősíti, sem jobb vagy rosszabb, de ez nagyon nagy változás.
Melyik sportágat közvetíted a legszívesebben? Melyik jelenti a legnagyobb kihívást?
Nem nagyon tudok különbséget tenni, amit közvetítek, azt mindegyiket nagyon szeretem. A legnagyobb kihívást a vívás jelenti. Nekünk meg kell felelni a szakmának is és meg kell felelni a széles közönségnek is. A kettő között kell lavíroznunk, figyelve arra, hogy ne tűnjön úgy a szakmának, hogy nem érti, nem látja, nem tudja – de a közönség is értse. Ez azért nagy kihívás. A többi sportágba én is a közönségből kerültem be.
Számítógépes vállalatirányítási rendszerekkel is foglalkozol. Ez mit jelent pontosan?
Minden cégnek van egy vagy több rendszere, ami alapján működik. A világon a legelterjedtebb és legnagyobb az SAP, ennek a bevezetésével vagy egy moduljának a bevezetésével foglalkozom.
Ez annyira távol esik a sportvilágtól! Hogyan tudod egyensúlyba hozni a szerteágazó karriert és a magánéletet?
Pont azért jó, mert annyira más. Az SAP-vel folyamatosan foglalkozni kell 8 órában, de itthonról tudom csinálni, csak kéthetente kell Pestre mennem. Az Eurosport úgy működik, hogy megvannak azok az időszakok, események, amikor többet közvetítek, viszont a téli hónapokban csak hétvégente közvetítek sít, az azért nem olyan nagy megterhelés. Akad 1-2 olyan közvetítés, amikor szakkommentátorral ülök a stúdióban, akkor is utaznom kell, de nem túl gyakran. Az, hogy nem kell beülnöm egy munkahelyre, nagyon sok időt megtakarít.
Vívóként az összes saját magadnak kitűzött célt elérted. Manapság mi a célod, mi motivál a mindennapokban?
Vannak céljaim persze, de úgy érzem, hogy az embernek az életében egy nagy célja van, kevés a kivétel ez alól. Kitűz magának egy nagyot, nekem az volt, hogy világbajnok legyek, az összes többi már kisebb cél. Most éppen az volt, hogy legyen meg a középső gyerek jogosítványa és nyelvvizsgája, ez megvan. A kicsinél az, hogy tanulja meg rendesen kimondani az sz és s betűt. Ilyen kis apróságok, amelyeknek rettenetesen tudsz örülni. A világbajnokságért dolgoztam tíz évet és sikerült, most háromhavonta vannak ilyen kis örömeim, és ez így jó.
