A Római-part múltjáról szólva megkerülhetetlen téma az egykori legendás evezős életet. A néhai csónakházakat, a pezsgő vízi életet dokumentáló fényképeket nézve ma is elmerenghetünk az elmúlt csaknem száz év történetén, a néhány évtizeddel ezelőtti időkről pedig még sokan őriznek saját emlékeket is. Budapest legszebb Duna-partját ma inkább a vendéglátás jellemzi, de szerencsére – és sokak áldozatos munkája révén – az evezés ma sem pusztán nosztalgia errefelé.

Az idei első közösségi vízitúrát a Rómaifürdő SE szervezte meg az Óbudai Sport és Szabadidő Nonprofit Kft. segítségével.

A túra napján, melyre harmincöt fokos hőséget jósoltak a meteorológusok, reggel nyolc után már meglehetős létszámban sorakoztak a résztvevők a vízisport egyesület Nánási úti telepén.

A kiránduláson az Anziksz is képviseltette magát egy fotós és egy krónikás személyében. Utóbbi nem minden fenntartás nélkül készült a kihívásra, hiszen evezős múlt nélkül, aktív és rendszeres sporttevékenységre távolról sem utaló fizikai állapottal nekivágva fogalma sem volt arról, mi vár rá a hőségben végigevezendő dunai kaland során. A regisztrálás és hajóbeosztás után egy kellemesen légkondicionált buszra szállt a társaság, tehát Leányfaluig nem kellett komolyabb fizikai kihívásnak eleget tenni. A parton némi keresgélés után mindenki megtalálta az induló tábort, ahol evező és mentőmellény válogatás után kialakult a hajók legénysége. Mi egy hétszemélyes kenut toltunk vízre. „Legénységünk” jelentős része hölgyekből állt. A hajó orrában és végén, az evezés szempontjából meghatározó helyeken egy profi evezős házaspár helyezkedett el, velünk lapátolt egy csinos édesanya hozzá hasonló adottságokkal bíró lányával – mint mondták, a család férfitagjai nem voltak elég bátrak a kihíváshoz –, rajtuk kívül fotósunk és jómagam forgattunk még evezőt.

A Duna szokatlanul magas vízállása miatt erős sodrásra számítottunk, így kapitányunk jó előre leszögezte, hogy pontosan kövessük utasításait, akkor nem lehet baj.

Szerencsére induláskor azt is elárulta, hogy egy pihenőt is beiktatunk a 17 kilométeres túra közben, amire a Lupa-szigeten kerül majd sor, ahol egy kiváló büfében pótolhatjuk az út közben elpárologtatott nedvességet. Enni is lehet – biztatott, bár onnan már nincs messze úti célunk, ahol kiváló, bográcsban főtt túramenüvel vár minket Fehér Ágnes, a Rómaifürdő SE egyik vezetője, a negyedszázados múltú Római Parti Hírek nevet viselő újság író-szerkesztője. Párja, az egykori világbajnok kajakozó, Rátkai János természetesen hajóból irányította a csapatot.

Az evezés, a társaság, a látvány csodálatos volt. A kánikula a vízen kellemes meleggé enyhült, az erős sodrás miatt a lefelé csorgó hajók szinte szárnyakat kaptak, így még én is vikingnek éreztem magam, látva, ahogy lapátolás közben meglepően jó tempóban maradoznak el mögöttünk a part menti fák.

Kiváló kormányosunk jóvoltából magabiztosan szeltük a habokat, és a nagy hajók keltette hullámok sem okoztak különösebb gondot.

Csodálatos módon még akkor sem éreztem magam végsőkig elgyötört gályarabnak, amikor néhány órás kényelmes lapátolás után feltűnt a Lupa-sziget. Sanyi bácsi büféje valóban kifogástalan hely egy rövid pihenőre. Remek szörpöket és üdítőket kap ott, aki ilyesmire vágyik, és helyi készítésű egytálétel, vagy finom házi virsli is akad a kiéhezett evezősöknek. Ami engem illet, úgy gondoltam, hogy egy ilyen kalandtúrán nem szabad megijedni a legkomolyabb kihívásoktól sem. Látva, hogy cseh sört csapolnak, megkóstoltam, milyen lehet. Bevált. A délutáni érkezéskor a Római-parton feneketlennek tűnő bográcsban csodálatos öreglebbencs várta a túrázókat Ágnes jóvoltából. Megkóstoltuk, ez is bevált. De még mennyire!

A túra után kicsit beszélgettünk Rátkai Jánossal, ám őt hamarosan elszólították a folyamatosan érkező egyesületi tagok, szerencsére párja, Fehér Ágnes szívesen beszélt tevékenységükről. Kettejüket nem kell külön bemutatni az Óbudai Anziksz rendszeres olvasóinak, hiszen a 2017. évi nyári számunkban már készült velük egy interjú. Rátkai János, mielőtt elszólították volna a közelgő németországi vízitúrával kapcsolatos feladatai, elmesélte, hogy egész Magyarországon, illetve Európában is számos helyen eveznek kezdő és a gyakorlott túrázókkal.

– Minden évben megyünk Nemzetközi Duna-­túrára, ahol különféle etapokat csinálunk. Idén Ingolstadttól evezünk lefelé, hét nap alatt érünk Erlauba, Passau alá. Reggel sátorbontás, utána napi átlagosan 40–60 km evezés.  De járunk másfelé is.

Már hagyomány az egyesület életében, hogy Pünkösdkor részt veszünk a velencei Vogalongán, ami óriási buli.

Ezrek gyűlnek össze, hogy a Szent Márk tér elől elindulva, érintve Burano, Murano szigeteket, végiglapátolják a kb. 25 km-es távot. Az utolsó néhány kilométer a Canal Grandén mindig hihetetlen élmény. Számunkra idén egy kicsit túl izgalmas volt ez a program, mert a dunai vízszint emelkedés miatt nem lehettünk biztosak abban, vajon elönti-e a telepünket az árvíz, vagy megússzuk. Szerencsére az utóbbi történt, de senkinek nem kívánom azokat az ébren töltött éjszakákat. A nagy túránk idén augusztusban a bolgár Dunán lesz. Indulás a Vaskapunál, a Kazán-szorostól lesz, és Bulgáriában, Szilisztrában fejezzük be az utat. Sokan vannak a baráti, ismeretségi körben, akik azt még nem evezték meg.

Népszerűek a Tisza-tavi túráink is: leviszünk egy rakás hajót, és barangolunk. Ez egyértelműen családi program – ha kell, megtanítjuk az apukát kormányozni, aztán mehetnek együtt felfedezni a tavat. Telente Hévízre járunk evezni. Érdekes élmény síruhában, mínuszokban kenuzni a meleg tóból kifolyó vizet elvezető, gőzölgő csatornán. Mozgássérültekkel is foglalkozunk immár húsz éve, ők is rendszeresen jönnek egy-egy busszal a Tisza-tavi táborba.

– Ami a mostani túrát illeti, épp magas a víz, hatalmas a sodrása, ezért úgy gondoltuk, hogy inkább felvisszük a hajókat és a jelentkezőket Leányfalura, és onnan csorgunk le – vette át a szót Ágnes. Azoknak, akik még nem voltak vízen, óriási élmény végigevezni 17–18 kilométert, és szenvedni se kell, hiszen segít a sodrás. Ez nem sport, hanem szórakozás.

A sport nálunk ott kezdődik, amikor valaki heti ötször három órában tolja a résztávokat. Mi szórakoztatni akarunk: legyenek együtt, legyen egy közös program, jó levegő, víz, nap.

Kezdetektől az volt a célunk – kilencvenkettőben alakult az egyesületünk –, hogy a Római-partra visszahozzuk a szabadidős lehetőségeket. Ne csak a régi fekete-fehér képeken nézegessük, milyen nagy élet volt itt régen. Ebből szerettünk volna valamit visszamenteni. Sajnos rengeteg csónakházat számoltak fel időközben, de az is igaz, hogy akkora igény, mint az ötvenes években – húsz csónakház egy három kilométeres szakaszon –, ma már nincs. A vízi turizmus együtt jár a sátrazással, együtt kell élni a természettel, és ez a mai emberek többségének kényelmetlen.

– Sokat foglalkozunk oktatással, bevezettük az iskolai evezős tanítást – folytatta Ágnes. – Ez is több, mint huszonöt éve megy, ma már nem testnevelés óraként, hanem délutáni sportfoglalkozások keretében. Ez jelenleg három-négy iskolát jelent a környékről. Idejönnek a gyerekek, aki még nem volt vízen, szárazföldi oktatást kapnak, utána vízre szállunk. Népszerűek a nyári táboraink is. Ezek bejárós táborok, tehát a gyerekek otthonról jönnek reggelente. Egy kis sportjátékkal kezdünk, aztán elevezünk a Hajógyári-szigetig. Ott biztonságosan gyakorolják a kormányzást, evezést. Nagy hajókkal visszük az aprónépet, a gyakorlottabbak pedig saját hajót kapnak. Turnusonként nagyjából húsz gyerek szokott jönni. Nagyon jó érzés, hogy felnőtt egy generáció, akik iskolás korukban jártak hozzánk, és most a saját csemetéikkel (sőt, akad, aki már unokával) vesznek részt a többnapos túrákon. Van sport szakosztályunk is, ahol nem célunk, hogy versenyzőket neveljük.

Arra törekszünk, hogy minél több gyerek és felnőtt ismerje meg a vizet. Hetente négyszer van szakosztályi foglalkozás, ami igazából szabadidős sport.

Olyanok járnak ide, akik nem vállalják a heti hatnapos leterhelést, nem szeretnének világbajnokok lenni, de azt igenis szeretnék, hogy a szabadidejük egy részét jó levegőn, vízen, evezve töltsék el.

Ágnes megerősíti, hogy nem múlt el az evezős élet a Rómain. – Sokan jönnek hétvégenként, családok, társaságok. Feleveznek Szentendréig, a Lupáig, esznek-­isznak, jól mulatnak, aztán lecsorognak. Divatba jöttek a kenus legénybúcsúk, céges csapatépítő tréningek is. Ám amikor kitaláltuk a közösségi evezést a harmadik kerületieknek, magunk is rácsodálkoztunk, hogy az egyesületi tagságunk jelentős része nem óbudai. Valahogy jobban megtalálnak bennünket azok, akik nem a Duna közelében laknak. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a kerületieket is rávegyük az evezésre.  Most is volt olyan túrázó, aki annak idején az iskolai oktatás során járt ide Jánoshoz, ő tanította meg kenuzni. Itt laknak a Rómain, mégis a közösségi evezésről szóló híren felbuzdulva találtak ránk, nem is tudták, hogy itt akár heti rendszerességgel evezhetnének. Az árakat illetően azt szoktuk mondani, hogy jóval olcsóbb, mint egy mozijegy.

Ha egy család kibérel egy négyes kenut három-négyezer forintért egész napra, akkor jelentősen kevesebbet fizet, mintha beülnének két órára egy filmre.

A közösségi túrán nagyon fontos a biztonság, minden hajóba adunk tapasztalt kormányost. Erre is jó az előzetes felmérés, mert megismerjük az igényeket, tudjuk, kik szeretnének tapasztalt irányítót. Az egyesületi tagjaink vállalták ezt a feladatot. Olyan evezősök, akik évtizedek óta járják a vizeket, ismerjük őket, tudjuk, hogy szakszerűen és felelősségteljesen irányítják, segítik a gyakorlatlan jelentkezőket.

Ezek a közösségi evezések gyakorlatilag mindenkinek ajánlhatóak, kortól, nemtől és fizikai állapottól függetlenül. Az a lényegük, hogy minél többen kapjanak kedvet a Dunához. A hétköznapokban biztosítunk felnőttoktatást is a kajak és a kenu esetében, amire egyébként nagy szükség is van.

A Római-part olyan szempontból speciális hely, hogy itt általában stégről kell vízre szállni, ami bonyolultabb ügy, mint amikor a partra futtatott hajót tolják a vízre, meg kell tanulni a technikát.

Sokan mosolyognak, amikor meghallják, hogy a ki- és beszállást tanuljuk meg először, de amikor megtapasztalják, hogy a stégről a vízen billegő hajóba lépve mekkora az esély a borulásra, már nem is tartják furcsának a dolgot. Megtanítjuk a kezdőket evezni, kormányozni, elmondjuk, mit kell tenni borulás esetén. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy kapaszkodjanak a hajóba, ami nem tud elsüllyedni, és igyekezzenek a part felé haladni. A közösségi evezések esetében a biztonságot a motoros kísérő hajók is szolgálják. Ez egyébként olyan vízitúrákon is előírás, amiken tíz hajónál nagyobb csapat vesz részt.

Mik a terveink? Szeretnénk szinten tartani, amit elértünk. Nem igazán örülünk, hogy a Római kezd egyfajta vigalmi negyeddé alakulni, és a sport kicsit háttérbe szorul. Nagyon jó, hogy az önkormányzat abba az irányba gondolkodik, amit mi is szeretnénk, és jelentős támogatást ad a közösségi sporttal foglalkozó szervezeteknek a Rómain. Ami a vendéglátást illeti, kitehetjük a megtelt táblát, a sportban, szabadidős dolgokban azonban még bőven van fejlődési lehetőség.

Közösségi vízitúrák a Rómain:

–  június 15. Rómaifürdő Telep Környezetvédő Szabadidő és Diák Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Nánási út 53.
–  július 13. Külker Evezős Klub, 1039 Budapest, Szent János u. 7. Multi Szabadidő, Diák és Vízisport Egyesület, 1031 Budapest, Római-part 44.
–  augusztus 24. Óbudai Sportegyesület, 1031 Budapest, Rozgonyi Piroska u. 28.

További információk és jelentkezés: obudasport.hu/rendezvenyek/vizi-turak-a-dunan