Nem szokatlan ez a kiállítás abból a szempontból, hogy a művészpáros még Szüts Miklós életében és azóta is számtalan alkalommal állított ki közösen, mert bár alkotói hangjuk sok különbséget mutat, képeik pulzálása mégis nagyon hasonló. Szüts Miklós festészete inkább tömör és poétikus, Vojnich kompozíciói végtelenül tágasak, azonban a művek ideje és csendje megegyezik.
Egyikük sem tartozott a magyar neoavantgárd irányzathoz, együtt épülő, mégis teljesen sajátos utat jártak be, párhuzamosan futó, elválaszthatatlan életművük sokkal inkább a posztmodern lírai hagyományba, mintsem a különféle festészeti vonulatokba ágyazódik. Parti Nagy Lajos a megnyitón elhangzott beszédében maga is kiemelte, hogy a művek vonzereje azok irodalmiságában rejlik. Verstérként, nyelvszínpadként “olvassuk” e műveket, amelyek éppúgy col tempo nyerik el mélységüket, mint ahogyan a szövegek.
Az idő fontos motívuma e műveknek annyiban, amennyiben szólnak a múltról és a nincsről egyaránt. Szüts Miklós tavaly bekövetkezett halála óta ezeket a közös kiállításokat mindig az elmúlás fényében is látjuk, az emberi tünékenység felől is értelmezzük. Bár Szüts már nincs itt, minden térben érezzük a jelenlétét, amit a képei és a Másik, Vojnich életben tart és ápol.
Akár a Vojnich-, akár a Szüts-képekre nézünk, erről a hiányos jelenlétről is szólnak ezek a képek: Szüts Miklós drámai erejű, sötét és szenzibilis világaiban, valamint Vojnich üres és végtelen tereiben egyaránt a világba vetett, kereső-bolyongó ember nyomait érzékeljük, bár alakok egyetlen munkán sem tűnnek fel, a hiányuk az, ami tapintható. Szüts képeinek absztrakcióját egy interjúban azzal indokolta: „Ha emberek lennének a képen, azok mostról szólnak. Ezzel pedig nekem nem nagyon van dolgom.” A most látható festmények az elmúlást, a tünékenységet, az emberi lét pillanatnyiságát tételezik: azt, hogy bár körülöttünk minden örök és végtelen, folyamatosan örvénylő és fluidáló – vagy épp a csendben, mozdulatlanul álló táj vagy tér –, mi magunk csak egy pillanatra tudunk jelen lenni ezeken a helyszíneken.
Az emberi mulandóság mellett ezek a festmények az örökkévalóságot és az állandóságot is állítják: a végtelen kiterjedésű időt mutatják fel, azt, ami egyszerre elmúlt és eljövendő, de, ahogy Szüts is mondta, nincs közük a mosthoz, sokkal inkább az emlékezethez és a képzelethez. A tájak egyszerre érzelmiek és vizionáriusak, a terek meghatározhatatlan konkrétsága egyszerre kelt lebegőszerű érzeteket, ugyanakkor ezekben a csendes és mozdulatlan terekben is van valamiféle feszültség, fenyegetettség.
Akár Szüts, akár Vojnich műveit nézzük, érzékeljük, hogy az emberekre utaló, de jelenlétüket nélkülöző üres utcaképek, tájak, belső terek olyan átmeneti világok, amelyek csak kevéssé kapcsolódnak a realitáshoz, nincs közük az itt és most-hoz, az aktuálishoz. A kiállításhoz kapcsolódó szöveg is erre erősít rá: „a végsőkig lecsupaszított terek épp csak annyit őriznek meg a hétköznapi világ kellékeiből, amire jelzésértékűen szükségük van ahhoz, hogy a hely ábrázolása visszadhassa vagy létrehozhassa annak a különleges légkörét.
Érdekes e művek csendje. Szüts Miklós képei hallgatnak, mert tudják, hogy már nincs mit mondani, a szavak értelmetlenek, Vojnich festményeinek pedig azért nem szólnak, mert korábban már minden el lett mondva, így már elég csak lenni, mélyen elgondolkodni a saját létezésünkről, hosszan és ráérősen. Közösen. Szüts képei ezzel szemben a lemondásból fakadó elhallgatásról szólnak, ezáltal sokkolóbbak is.
Ha a közös pontokat keressük, akkor a misztikum és a sejtelmesség fogalmai mentén is össze lehet kötni e két alkotói hangot. Vojnich minimális gesztusokból építkező, puha, mégis elképesztő fakturális érzékiséggel bíró képterei épp annyira bizonytalanok és titokzatosak, mint Szüts drámai kontrasztokra építő tájai. Azonban, most, ebben a kiállításban talán azt is megértjük, hogy a misztikum miképpen tud férfias vagy éppen nőies minőségek formájában megjelenni.
Vojnich üres enteriőrjei elhagyatott terek, kiüresedett világok, amelyeket korábban az emberek töltöttek meg élettel, most azonban ezek a jelenléttől megfosztott végtelen kiterjedésű, messzire nyúló, gyakran éles perspektívát felmutató grandiózus csarnokok és belső termek, elhagyatott ipari létesítmények egy ember utáni világot vízionálnak. A civilizáció élettelen nyomait rögzítő kompozíciók törékenyen remegő, apró finomsággal lüktető lelki terekké lényegülnek át, azonban ezekben a kihalt, sivár és fenséges terekben mégis mindig van valamiféle feloldás (többek között ezt gondolom női minőségnek): a fojtogató bezárt helyzetekből mindig van egyfajta menekülőút, kijárat:
Szüts Miklós gomolygó, kavargó, éles kontrasztokat felmutató, olykor egészen vad és expresszív kompozíciói ezzel szemben a nagy távlatok közötti összefüggéseket kutató művek, amelyek rezignáltak és gyakran reménytelenségről tanúskodnak, a nagy magányról szólnak. Nordikusan zárkózott akvarelljei teli vannak kétségbeeséssel és lemondással, Gaál József mondta ezekről: „a magány Szüts Miklósnál alkotói állapot, mert a mindennapokban beszédes, társasági lény. Meditatív képeit belengi valami gond, amely az alkotó, a néző és a kép gondja. A bezárkózó kép bebocsátva terébe, rejtett érzelmeket idéz, amely megteremti azt a szemlélődő magányt, amely festményeinek lényege. Felébresztik az emlékezetet, amely az apró semmiségek, az elmében elszórt és elfelejtett jelenségek metafizikai érzülete. Ahogy az emlékezet mellékösvényein egymásba torkolva időtlen érzéssé sűrűsödnek.” Gond, védtelenség és esendőség árad e képekből, idegenség és bensőségesség egyszerre jelenik meg, a képeket nézve saját mulandóságunkkal is szembesülünk, amely egyszerre szül szorongást, belső nyugtalanságot, ugyanakkor belenyugvást is, mert az egyedüllét sebezhetőségében van a bizalma.
A mostani kiállítás a rendszerváltás utáni művekből válogat.
Szüts festményein fokozatosan felerősödik a drámaibb, melankolikusabb hang, egyre fontosabbá válik az elmúlással való foglalkozás, míg Vojnich esetében továbbra is hangsúlyosan megmaradnak a kérdések festői felvetése. Szütsnél a mindent felemésztő űr tételeződik, amivel szemben erőtlenek vagyunk, hiszen nagyobb nálunknál, egy fekete lyuk, ami óhatatlanul is beszippant és elnyel. A fenséges és megragadhatatlan sötétség, a kifürkészhetetlen túlnan jelenik meg a Szüts-képeken, amely megragadhatatlan, ugyanakkor mégis töprengésre és kontemplálásra késztetik a nézőt. Megrendítő a művek közvetlensége is, érzelmi erejüktől képtelenek vagyunk szabadulni. Azonban, ahogy Parti Nagy Lajos a megnyitószövegében rámutatott, „Vojnich sose lép ilyen közel, illetve más, spirituális közelségbe lép, minden tere, minden tája színtér, minden gesztusa színrevitel, képei előtt elakad a lélegzetem”.
Elakad a lélegzetem akkor is, amikor a képeken megjelenő fényre összpontosítok. Vojnich távolságokat teremt, a fények mindig valóságos napszakot vagy évszakot sejtetnek, a szórt és reflexfényekből, felpuhult, pamacsosan lágy és elmosódó félhomály felerősíti a sejtelmességet. Szüts képein a világosság erősebben ragyog, olykor szinte vakít és megbabonáz, a képek időtlenségét és transzcendenciáját húzza alá. Vojnich fényei tompábbak, Szütsé pedig élesek, ezáltal félelmetesebbek. A festményeken a hideg, fehér fény és a gyakran éjszakai sötétség kontrasztja dominál, ami káprázatos, mégis fenyegető helyzetet teremt, amelyben örökre belénk vésődnek a legmagányosabb éjjeleink.
Egészen emlékezetes kiállítás volt a Szüts Miklós művészetének szentelt tárlat néhány évvel ezelőtt a Kiscelli Múzeumban, ahol szintén nagy szerephez jutott a fény és az árnyék párbeszéde. Azonban most is fontos kiemelni a kurátori munkát, Cserhalmi Luca és Kozák Gábor átgondolt és érzékeny rendezése ugyanis aláhúzza a két életmű mélységeit. A félhomályba burkolt terek és az élesen megvilágított képterek kontrasztja a kompozíciókon megjelenő misztikumot emeli át a térbe, míg a termekkel és terekkel való játék Vojnich kompozíciós megoldásait idézik meg. A grandiózus munkák külön falakat kaptak, Vojnich műveinek tágasságát és végtelenségét hangsúlyozza a rendezés, míg Szüts intim akvarelljei sűrű egymásmellettiségben egy szűkebb teret vettek birtokba, így a közvetlenségük még intenzívebben hat a befogadóra. Elegáns kiállítás, amely egyszerre tiszteleg a két életmű előtt, ugyanakkor interpretálja is a műveket.
