Min-Seo voltaképpen nem is kávézni járt ide, hanem azért, hogy mélyen belélegezze a friss kávé, a cukros sütemények, a mandula, a dió, a datolya, a kifacsart narancs, a csokoládé, a kakaó, a tejhab, szendvicsek és a szendvicsekre tett rukkolaágacskák keserű

szagából összekeveredő illatot, amely alatt mélyen, mint egy melegebb áramlatot a tengeren, a konyhán készülő krémleveseket lehetett érezni, és amelynek tetején mint a hab a sörön úszott a reggeli látogatók parfümjeinek és arcszeszeinek illata. 

Estére eltűnt a parfüm és az arcszesz, helyettük az Aperol fanyar és a borok édes-bús illata töltötte be a legújabb divat szerint hófehér bútorokkal berendezett fehér teret, amelynek falán olyan életbölcsességek voltak olvashatók szürke betűkkel, hogy Happiness is not a destination, it is a way of life és hogy Be yourself! 

Igaz, a boldogságot célként és életmódként is elfelejtette definiálni az ismeretlen bölcs, megelégedett vele, hogy van. Ennél több baj akadt a yourselffel, hiszen milyen kevesen és milyen sok gyakorlással tudnak csak kilépni önmagukból, és ők nem akarnak visszamenni. De mi legyen azokkal, akiknek egyszerűen nincs önmagukságuk? Ha hiányzik belőlük, mint a tehetség? Mintha egy süket és vak angyal két szárnya közt hintáznánk a nagy fehér, jó szagú általánosságban – gondolta Min-Seo, és körülnézett. 

A hat kicsi asztalnál hat ember ült, négy a telefonja képernyőjére meredt, és a fülhallgatót addig sem vette ki a füléből, amíg evett és ivott, egy pedig a helyiség sarkában elhelyezett tévét nézte, miközben bal kézzel pörgette az asztalon a mobilját. 

Egy órája ült bent, azóta háromszor cserélődött az ablaknál ülő ember, négyszer a középső három asztalnál ülők – ott, a helyiség közepén, ahol mintegy színpadon volt, aki leült, láthatóan kevesebb időt töltöttek, mint az ablaknál –, a helyiség hátsó falánál lévő két asztal közül pedig az egyik sokáig üres volt, csak nemrég ült le egy középkorú, unott arcú nő, a másiknál meg ő maga ült. 

Azért választotta ezt a helyet, mert ez volt az egyetlen, ahonnét mindent átlátott. 

Először kísérletezett volna olyan edénydíszítéssel, amelyet nem levélerezetből, ágrajzból, a patakban talált kavics mintájából, a két tenyere vonalaiból, az égen vonuló felhőkből vagy a virágba borult japánbirs megannyi repkedő vörös szirmából absztrahál, hanem az emberek egymás közti útjaiból. Térképet szeretett volna rajzolni párbeszédekből, odafordulásokból és intésekből.  

Le akarta rajzolni a férfiak és nők egymásra vetett pillantásait, útjait a pulthoz, a pultos lány útjait, aki kiviszi a megrendelt italokat és szendvicseket és süteményeket, egyenes vonalakként képzelt el minden pillantást és intést és utat a hat asztal közt, és ívekben és körívekben rajzolta volna fel, ha valaki odafordul a másikhoz, ha int neki, ha rámosolyog, ha odabiccent, ha megkérdezi az egyik a másiktól, hogy hogy van, ha valaki azt mondja, reggel borult volt az ég, de úgy látszik, kisüt a nap, kettős körívet rajzolt volna, ha valaki úgy dönt, hogy átül másvalaki asztalához, és elgondolkodott rajta, hogy jelölje-e szívhez hasonló formával, ha egy férfi és egy női látogató közt történik ilyesmi, de ezt túlzásnak találta, ezért elvetette. 

Egy óra alatt kizárólag a magas, szürke pult mögött álló pincérlányt jelölő pontocskából indultak ki vonalak, amelyek itt és ott keresztezték egymást, és amelyek közül kettő kifutott a helyiség ajtajához. A lány, miután meggyőződött róla, hogy még mindig borult az ég, a saját nyomán visszament a pult mögé, de nem mondott semmit egyik vendégnek sem. 

A vendégek mozgását jelölő vonalak egyszerűen hiányoztak. 

Az ajtóban mindegyik megállt, körülnézett. Ha szabad volt az ablak melletti hely, leültek oda, ha nem, akkor a helyiség közepén található három asztal közül azt igyekeztek elfoglalni, amely mellől az ajtóra láttak. A fal melletti asztal, az, amely Min-Seo asztala mellett állt, nem igazán volt népszerű, talán mert annak, aki oda ült, át kellett haladnia az egész termen, és a szűk helyen kikerülhetetlen volt, hogy vállával vagy táskájával meglökje a középen ülőket, akiknek így arrébb kellett volna húzódniuk, hogy elengedjék. 

Úgy tűnik, ezt nem akarták megkockáztatni. 

Az egy óra alatt senki nem nézett rá senkire a vendégek közül. A tekintetek a mobil képernyője, a tévé képernyője és a pincérlány közt mozogtak, minden negyedik pillantás pedig az ajtón túli világot fürkészte, mintha ott kezdődne az élet, egy másik élet, amelyet érdemesebb élni, mint ezt itt bent. 

Min-Seo – bár megfogadta, hogy nem manipulálja az emberek közti interakciók mintázatát, az ekim-et, ahogy elnevezte, és ezt a nevet akarta volna adni az újfajta edényeknek is: Ekim – ami törökül Októbert jelent, ám Min-Seo még ennyit sem tudott törökül, így a mozaikszó véletlen volt, amennyiben vannak véletlenek – a harminchatodik percben szándékosan leejtette a telefonját. A fém nagyot csattant a kövön, ám csak az ablaknál ülő fiú kapta hátra a fejét, ő sem Min-Seora nézett, hanem a pult felé, miközben a pultos lány épp csak egy pillanatra dermedt bele a tejhabgőzölésbe, aztán ügyet se vetve az ismeretlen zajra, folytatta tovább, amit csinált, mindenkinek hátat fordítva. 

A negyvenötödik percben Min-Seo cigarettát kotort elő a zsebéből, amelyet a kísérlethez vásárolt. Máskülönben nem dohányzott. 

Átsétált a középen álló asztalok közt, a kabátjával súrolta az egyik ott ülő lány vállát, de az fel sem nézett, úgy húzódott előbbre pár centit. Az ablaknál akkor már egy középkorú, idegesnek tűnő férfi ült, aki valószínűleg hosszabb üzenetet, esetleg emailt írt, néha megállt, feldúlt arccal meredt a képernyőre, megtörölte a homlokát, a tenyerét beletörölte a nadrágba, és újra pötyögni kezdett. A kávés csészéje és egy pohár üresen állt előtte, ennek ellenére a hosszabb szünetekben a szájához emelte valamelyiket, majd megdöntötte, mintha inna, de rájött, hogy nincs mit, ezért visszahelyezte az asztalra. 

Min-Seo az ajtóban rágyújtott. Nem szívta le a füstöt, mégis elkezdett köhögni. Igyekezett úgy tartani, hogy elhamvadjon a cigaretta anélkül, hogy a szájához közelítené. 

Negyvenig számolok. Ha addig senki sem kér egy szálat sem, eldobom – gondolta. Hatvankettőnél dobta el, majd bement. 

Úgy érezte, nemcsak a keze bűzlik, de a szája is, a ruhája ujja is, sőt az egész teste. Rendelt még egy mandulatejes lattét, és telenyomta mézzel. 

Időközben az egyik nő kijött. Úgy ment el mellette, hogy rá sem pillantott, bár a foga közt elmorgott egy viszlátot talán az ajtónak vagy úgy általában a világnak. 

A képernyőn a járványról szóló hírek futottak. Onnan, ahol ült, nem lehetett érteni, hogy mit mond a szőke, műanyag arcú bemondó, de a feliratok jól olvashatók voltak. Egyszer csak eltűnt a szőke nő, a feje helyén kék alapon fehér betűs lista villogott, akár a játékgépek képernyője egyszer régen, amikor még voltak játékgépek. Min-Seo mindenesetre nem volt benne biztos, hogy veszélyesebbek voltak, mint az úgynevezett híradók. 

A pincérlány a pulton könyökölt, a szájához tartotta a fejhallgató mikrofonját, úgy beszélt, halkan, idegesen. 

Min-Seo volt az egyetlen, aki hallotta a hűtődörmögésen és a rádióból szóló zeneszerű ritmusokon át, mit mond, de ő is inkább a szájáról olvasta le. 

– Be – ismételgette a lány.

– Mondom, hogy be. Most mondták. Holnaptól. Lakat. Kész. Vége. A vírus miatt. Se terasz. Semmi. Elvitelre csak.

Min-Seo nem lepődött meg. Várható volt, hogy bezárnak mindent. 

Minden olyan helyet, ahol találkozni lehet. Vagyis találkozni lehetne – helyesbítette magát.  

Rámeredt az összefirkált papírra, amelyen soha nem érintkező párhuzamosok futottak és csillagtúra-szerűen széthajló egyenesek tartottak az ajtóból a helyiség belsőbb részei felé, aztán összegyűrte. 

Fizetett. A pincérlány ideges mozdulattal vágta az orra elé a visszajárót, de továbbra sem nézett rá. 

Min-Seo lassan sétált vissza az utcába, ahol lakott. Megállt, mielőtt belökte volna a kaput. Végignézett a nyárfák hosszú során. A levelek táncoltak az enyhe szélben, egy-egy széllökés egymásnak csapta az ágakat, aztán elváltak megint, összecsattantak, összeakaszkodtak, kirúgták magukat, bólogattak, köröket írtak le és íveket, és Min-Seo, ahogy ott állt, meglátta a szél és a fák levegőbe írt rajzait.  

Papírt kotort elő, miközben a foga közt megtartotta egy pillanatra a zsebében talált ceruzát, majd rajzolni kezdte a számtalan ponton érintkező vonalakat, íveket és köríveket.