Budapestet ma méltán fürdővárosnak tartjuk, és büszkék vagyunk fürdőváros múltjára is. A fürdésnek, a kiváló gyógyvizek felhasználásának azonban nemcsak újkori és török kori előzménye van, a terület az ókorban is fontos fürdőhely volt. Erről tanúskodnak a feltárt fürdők építészeti maradványai és az ásatások során előkerült, a fürdőélethez kötődő tárgyi leletek is.
Mi látható a római kori múltból? A fürdők romjai, kő- és téglafalak, mozaikpadlók, freskótöredékek, továbbá a fürdők maradványai közül előkerült egykori használati tárgyak, valamint olyan fürdőfelszerelések, amiket az itt lakók sírjaiba mellékletként tettek. Hogy ezek a leletek ne csak a szakemberek számára legyenek érdekesek, segítségül hívtuk az ókori szemtanúkat.
Ezért a kiállításon az antik szerzőktől vett idézetek segítségével mutatjuk be a rómaiak fürdőkultúráját, amelyet az Aquincumból előkerült régészeti leletekkel szemléltetünk.
A főváros területén az elmúlt 238 év kutatásai során huszonnégy fürdőt vagy fürdőnek meghatározható épületrészt tárt fel a régészeti kutatás, ebből öt helyreállítva meg is tekinthető. A katonaság, az itt állomásozó II. Segítő legio (legio II Adiutrix) fürdőjének impozáns maradványai a Flórián téri Fürdőmúzeumban látogathatók, míg a polgárvárosban előkerült fürdők az Aquincumi Múzeum régészeti parkjában tekinthetők meg.
Idővel a rómaiak is átvették, a fürdőfelszerelés elengedhetetlen részévé vált, gyakran többet is vittek magukkal karikára fűzve. Aquincumból három strigilis került eddig elő, ezek egyike a katonaság nagy közfürdőjéből származik. Emellett a rómaiak különböző kerámia, üveg, fém, kő edénykékben, palackokban olajokat is vittek magukkal, amellyel a fürdés előtt vagy után bekenték testüket, de illóolajokat adhattak a fürdővízhez is.
A római kori fürdőzők nem felejtették otthon a törülközőt és a fürdőpapucsot sem! Utóbbi gyakorlatilag csak anyagában különbözik a mi lábujj közepi strandpapucsainktól. Ezeken kívül tükröt, fésűt, csipeszt, körömreszelőt és egyéb pipere-felszerelést is vihetett magával a fürdőbe igyekvő. Az ókori írások tanúsága szerint a rómaiak meztelenül fürödtek, legfeljebb egy kis subligarnak nevezett köténykét használtak.
A római fürdők általában a kora délutáni órákban nyitottak és napnyugtakor zártak, bár vannak adatok éjszakai fürdőzésre, illetve arra is, hogy a fürdőket délelőtt a nők, délután a férfiak látogathatták. A közfürdőkben belépődíjat kellett fizetni, igaz, ennek összege kezdetben nagyon alacsony volt, egyes becslések szerint egy pohár bor ára lehetett. Az is előfordulhatott, hogy egy gazdag ember, például az aedilisi hivatal viselője megfinanszírozta a többiek számára a fürdést. A fürdő látogatói először az apodyteriumnak nevezett öltözőben levetkőztek, majd könnyű testmozgást végeztek.
A fürdőkhöz nagy tornacsarnokok, ún. palaestrák, esetleg labdajáték terek csatlakozhattak, mindezek híján a fedett előcsarnokban (basilica thermarumban) is lehetett sportolni. Nagy palaestrája volt Aquincumban a légiótábor fürdőjének. Ha a Flórián téren az üzletháztól átmegyünk az aluljárón a Kórház utca felé, a tornacsarnok déli fala mellett vezet utunk. Az aluljáró e szakasza az egykori tornacsarnoknak csupán egyharmada. Bár nagyobb fürdőkben – így a katonai fürdőben vagy a régészeti parkban megtekinthető ún. kettős fürdőben – nagyobb méretű medencék is voltak, a rómaiak úszni inkább természetes vizekben szerettek, a medencék általában ehhez túl sekélyek is voltak. A jóleső testmozgás után következett a fürdés.
Utóbbiban forró vizes medencék is álltak. Egy mérnöki becslés szerint itt a padló hőmérséklete 56–57 C°-os lehetett, a víz pedig 50–52 C°-os volt. Mérsékeltebb elgondolások 42–45 C°-kal számolnak. A magas hőmérséklet elérését fejlett épületgépészet, az ún. hypocaustum rendszer tette lehetővé. Ennek lényege az volt, hogy a helyiséget alulról fűtötték. Dupla padlója volt, a felső, lebegő padlót, amin az emberek jártak, kis kő- vagy téglaoszlopok, pillérek tartották. Aquincumban ezek leggyakrabban a magas hőmérsékletnek ellenálló trachit kőből készültek. A kazán egy falazott csatorna (praefurnium) volt, amely bevezetett a fűtött helyiség lebegő padlója alá. A fűtött helyiség falainak belső oldalára üreges téglákat vagy kis lábakkal rendelkező téglalapokat rögzítettek, így üreget képeztek. Ezek az üregek alulról nyitottak voltak a lebegő padló alatti tér felé, felül pedig bizonyos helyeken kéményként működő csöveken keresztül a külső tér felé. Amikor a fűtőcsatornában fát égettek, a fa égésével keletkezett forró füstgáz és az általa felmelegített levegő a kémények keltette huzat miatt a fűtött helyiség lebegő padlója alá és üreges falaiba áramlottak, és fokozatosan átadták hőjüket a padlónak és a falaknak. A fürdőmedencék számára a vizet a fűtőcsatornák fölé épített, bronzból készült bojlerekben melegítették.
A forró helyiségekben történt izzadás után a fürdőzők a kellemes hőmérsékletű tepidariumban, esetleg annak langyos vizű medencéjében temperálódhattak, majd a fűtetlen frigidarium hideg vizes medencéjében hűthették le magukat. A fürdési folyamat egyes szakaszait kedv szerint akár többször ismételhették, a fürdés sorrendje nem volt meghatározott, bár általában a hideg fürdővel ért véget, orvosi szakírók is így ajánlották. A tepidarium vagy külön erre a célra épült helyiségek adtak helyet a masszázsnak, kozmetikai, esetleg orvosi kezeléseknek is. A fürdők a társadalmi élet színterei is voltak, az emberek itt találkoztak ismerőseikkel, beszélgettek, esetleg játszottak – ez utóbbiról a fürdők szennyvízcsatornáiból gyakran előkerülő dobókockák, játékzsetonok is tanúskodnak. Aki pedig megszomjazott, megéhezett, felkereste a fürdők bejárata előtti büféket.
Budapest területén erre eddig kevés régészeti adatunk van, de tekintve, hogy a rómaiak termálforrást nem hagytak kiaknázatlanul, valószínűleg itt is éltek a természet adta lehetőségekkel. Egy olasz humanista a XV. század végén rajzolta le azt az oltárkövet, melyet egy Marcus Foniacius (Foviacius) Verus nevű ember állított a későbbi Szent Lukács és Császárfürdők forrásainak közelében a nimfáknak. Feltételezhető, hogy a gyógyító források közelében ez éppen úgy a gyógyulásért kifejezett köszönet megnyilvánulása volt, mint évszázadokkal később a Szent Lukács fürdő épületén elhelyezett hálatáblák. A rómaiak gyógyfürdőjét a hagyomány az egykori Fürdő-szigetre helyezi. Ez a dunai homokzátony a Hajógyári-sziget mellett, a pesti oldal felől volt. A XVIII. és XIX. századból származó leírások szerint ezen a szigeten 50–60 magas hőmérsékletű kénes forrás fakadt, és falakat is láttak itt, amelyeket Rómer Flóris is megtekintett és római eredetűeknek tartott. Ezt a homokzátonyt azonban 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, így a korabeli információkat ma már nem tudjuk ellenőrizni.
Ha a római kori fürdőkultúra folytonosságát érezni szeretnénk, sétáljunk ki a Római Strandfürdőbe. Itt ugyan a rómaiaknak nem fürdőjük volt, de innen indult ki az a vízvezeték, mely átszelve a polgárvárost, a katonai tábor felé tartott, és az aquincumi fürdők egy részének vízellátását is biztosította. A terület a maihoz hasonlóan fás, ligetes berek lehetett, ahol a források foglalata felett kútházak álltak, a rómaiak pedig a források iránti tiszteletüket isteneknek állított oltárokkal és a források foglalatába bedobált áldozati ajándékokkal fejezték ki.
(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)
Seneca LVI. erkölcsi leveléből
„Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő felett lakom. S most idézz fel képzeletedben mindenféle hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, amikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, amikor beugranak a medencébe! Ezen kívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes! Képzeld még a szőrtépdesőt: hogy jobban észrevegyék, átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra. No és, ahogy a lepénysütők kurjongatnak összevissza, a kolbászos, a cukrász meg mindenféle csemegeárus, jellegzetes hanghordozással kínálva portékáját.” (ford. Kurcz Ágnes)
A fentieket csaknem kétezer éve Seneca írta az ókor legdivatosabb fürdőhelyén, Baiaeban. Sorai fülünkbe idézik egy római fürdő mindennapjait, ami nem is áll messze a mai fürdőktől.
