Keresés
rovatok
séta | 2015 ősz
Fotó: PIM
Zeke Gyula: „A soha meg nem ismétlődő magyar”
Krúdy Gyula 137. születésnapjára
„Krúdy tisztelői és barátai, vagy ahogyan Várkonyi itt írja, „lelki udvartartásának hű apródjai” egyébiránt az első halálnaptól, azaz 1934. május 12-től kezdve minden évben kijártak a sírhoz, 1949-ig bizonyosan, s talán azt követően is, ám erről a Rákosi-diktatúra sajtójában már nem maradhatott nyom. (Kárpáti Aurél például 1949-ben így indítja írását: „Az évfordulón nem mehettem ki sírjához. Így küldöm hát fejfájára a baráti emlékezésnek ezt a pár szál virágát.”

A nyolc és fél évtized előtti óbudaiak ajándékát, hogy élete utolsó három évében ide költözött Krúdy Gyula, mi, az „ódon” városrész mai lakói becsülhetjük igazán. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy ha nem így tesz, a hatvanas években előretörő panelhadtestek óriás, fehér tömbjei arra a kis területre is benyomultak volna, amelyet ma Krúdy-negyednek nevezünk, s amely intézményeivel és házaival, utcaköveivel és gesztenyefáival kicsinységében is oly sok örömöt ad mindazoknak, akik arra vetődnek.

Megmentésük jórészt az irodalmár hírlapíró, Kiss Károly (1930–1998) érdeme volt, aki sokáig reménytelennek tetsző erőfeszítései történetét utóbb a Budapest 1988/6. számában írta meg: A Krúdy-ház (32–35. p.). Jó, ha a katolikus templomot meghagyták volna, amelybe – hiteles beszámolók szerint – Krúdy el-elkísérte közeli házából (amely ma helyénvaló módon a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak ad helyet) az esküvői meneteket, hogy büntetlenül szájon csókolhassa a menyasszonyt, a pár mindkét tagja azt hihette ugyanis, hogy a másik rokonságából való idősebb úrral van dolguk. Ez is: az „öreg” Krúdy. Vajon akár ma ismét számos olvasói közül is hányan számoltak utána s tartják észben, hogy a magyar próza e (testben és írásművészetben egyként) kimagasló alakja mindössze ötvennégy és fél évet élt. „A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírravetője – írta róla Kellér Andor 1954-ben (!) – a legreálisabb kor- és arcképfestő és egyben ítélethirdető – bár úgynevezett »tanulságot« nem vont le, mert csak kifejezte a valóságot, a többit egy kézlegyintéssel az olvasóra bízta. Örök titok, hogy ez az író, aki állandóan »forgalomban« volt, akiről a nap bármely órájában számosan meg tudták mondani, hogy éppen hol tartózkodhatik, mikor írt? Méghozzá több mint százhúsz kötetet!” (Egy képeslap mellé. Emlék Krúdyról. Művelt Nép, 1954. augusztus 8., 2. p.)

Krúdyra a születésnapján, azaz október 21-én emlékezni így nincs több okunk, mint az év bármelyik másik napján, én például állandóan emlékszem rá, ha épp nem olvasom, akkor is.

Látom magamban a szóképeit, amelyek tarka rendezetlenségben függenek a tudatom falán, és azon kapom magam, hogy hosszan a sörömet nézegetem. Nem is szívesen beszélek erről ilyen alkalmi módon, miközben tudom, hogy az élet és az irodalom megragadható és elszalasztható alkalmak sokasága is. Bizonyára nem egymagam vagyok így Krúdyval, sokunkban van a szövegeivel való együttélésnek ez a boldog szemérme, amely ráadásul nem csupán egymással köt össze minket ismeretlenül, de az idő múltával egy csomó halottal is. Közülük való Várkonyi Títusz (1882–1954) hírlapíró, a talán még ma is sokak által ismert Várkonyi Zoltán színész és rendező édesapja, Krúdy szűk, legbelsőbb korhely-körének tagja, akinek írását jó szívvel ajánlom az Óbudai Anziksz olvasóinak figyelmébe.

Márai Szindbád hazamegy című 1940-es emlékregényében – amely egyébként a cikkben is felhozott Krúdy-reneszánsz felütése volt – ő „Várdali, az irodalommal fertőzött segédszerkesztő” (Budapest, 1992, Akadémiai-Helikon, 15. p.). Várkonyi Títusz neve – a magyar polgári hírlapírás számos más jeles nevével együtt – érdemtelenül halványult ismeretlenné a magyar közemlékezetben. Sokakkal ellentétben önálló kötete alig jelent meg, de jól írt, és a budapesti vonatkozású publicisztikája komoly hasznára lesz még az ezután írandó várostörténeteknek. Nézzük el neki, hogy Krúdyra emlékezve – sokak stilisztikai betegségében osztozva – maga is kissé krúdys hangot üt meg. (Márai fönt említett kötetében e tekintetben mélyebbek a bajok…)

Krúdy tisztelői és barátai, vagy ahogyan Várkonyi itt írja, „lelki udvartartásának hű apródjai” egyébiránt az első halálnaptól, azaz 1934. május 12-től kezdve minden évben kijártak a sírhoz, 1949-ig bizonyosan, s talán azt követően is, ám erről a Rákosi-diktatúra sajtójában már nem maradhatott nyom. (Kárpáti Aurél például 1949-ben így indítja írását: „Az évfordulón nem mehettem ki sírjához. Így küldöm hát fejfájára a baráti emlékezésnek ezt a pár szál virágát.” Emlékezés K. Gy. úrra. Világ, 1949. május 13., péntek, 2. p.). Várkonyi Títusz – eddigi ismereteim szerint – öt ilyen látogatást is cikkben örökített meg, egyikben sem ismételve a korábban már megírtakat. Ezen cikkének újraközlésével így Krúdy mellett rá is emlékezhetünk, hisz olvasóink közül bizonyára nem sokan akadnak, akik A Mai Nap számát annak idején a kezükbe vették. Ám hogy az említett emlékszövegek közül éppen ezt az írást választottam, arra mindenekelőtt a fönt címmé emelt Kosztolányi-mondat indított. A magyar próza másik legfontosabb alakja ugyanis – bár Krúdyról többször is írt – a jelek szerint sosem publikálta e mély értelmű szavakat, elszórta csupán a kávéházban és egyéb társasági beszélgetések során. Várkonyi Títusz így azzal, hogy Krúdy tízéves halálnapján a cikkében papírra vetette, meg is mentette a számunkra. Úgy remélem, bőven hasznosulni fog még a Krúdyról való közbeszédben és szakírásban.