Nos, ami a harmadik évezred elejének Óbudáját illeti, amikor és ahol élnünk adatott, magam is csupán a bizonytalan kortárs kézremegésével húznám meg a vonalat, mert az afrikai országhatároknál látható egyenesek példája nyilvánvalóan csak az erkölcsrendészet – Igaz is, van még ilyen? – munkatársai számára lehet irányadó. Csókot váltani mondjuk a buszon már jó ideje nem megy eseményszámba – feltéve, ha nem láthatóan azonos neműek közt történik. Orrot túrni ugyanott még rosszallást válthat ki, miként a zsebkendő nélküli tüsszentés, vagy a fogazat esendő állapotát feltáró ásítás sem népszerű. A saját élet (nem eléggé) tarka eseteinek hangos, tegeződve párosodásra biztató, valamint egyéb „csúnya” szavakkal tűzdelt taglalása nemrégiben még normaszegésnek számított, pár éve viszont már senki nem ütközik meg, ha tetszőleges korú és nemű egyének okostelefonjukon (ugyancsak emelt hangon) több megállón át senkire nem tartozó hülyeségeket beszélnek. (A telefonálást mint a várható konfliktus elkerülésének legegyszerűbb módját egyébként is jó szívvel ajánlhatom polgártársaimnak. Ha anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy zökkenőmentes közlekedésük érdekében bérletet, avagy jegyet vásároljanak – ami az árarányok miatt amúgy is csacsiság –, bátran vegyék elő a mobiltelefonjukat. Még csak beszélniük sem kell, elég, ha a fülükhöz szorítják, és városunk ellenőrei zsúfolt ruháikban némán sorfalat állnak Önöknek…)

Csak elvonta, látják, megint elvonta a figyelmemet a mások élete, mely ugyan „magán”-nak a digitális kukkolás és keresztbe-kasul hallás elhatalmasodó kultúrájában egyre kevésbé nevezhető, arra azonban zajával és tolakodó képeivel kétségkívül alkalmas, hogy szétmaszatolja a határokat.

Szelíd figyelmeztetésképp választottam így kerületünk dombvidékéről Önöknek e találka képét, amely némán is mindegyre e határok fontosságára figyelmeztet.

Mert ama archaikus formába öntött vas és a köréje tekeredett kúszónövény háború(k) előtti – már-már Gulácsy-s finomságú és kortalannak tetsző – ölelkezését látva magam először általában szeméremmel elfordulok, mint akire nem tartozik a dolog, majd legyőzöm a szemérmemet, és hosszan nézem őket.

Mert szépek ősszel, szépek télen – így mutatkoznak most is –, szépek tavasszal és nyáron is e harmadik évezred eleji öregségükben, mint afféle mitológiai pár, kiket úgy megigézett első találkozásuk, hogy azóta mozdulni sem tudnak.

Házuk is van takaros kerttel, és a járdán kora reggelente egy idős hölgy seper pongyolában. Az út, melynek mentén a pár áll, zajos és büdös, az idő megy. A házat előbb-utóbb megveszi valaki… „Félek – írta a címben megidézett, vadul párolgó szövegében a fönti festő –, egy nap elvész anélkül (…), hogy a kert elzenélte volna nékem azokat a szent hazugságokat, melyekért (…) érdemes élni…”