A hely, épp való helyünk a világban ennél mindig valami szűkebb, bensőségesebb tér, fizikai és metafizikai, fogható és foghatatlan alakjában egyaránt. Ha tudunk, nevet adunk neki, ám jobbára átvesszük, amit a korábban élőktől már megkapott. Föld, Hold, Pokol, Bering-szoros, Éles sarok, Rákóczi tér… Így kapta nevét a Római-part is a XIX. század első felében, az aquincumi romterület kezdődő feltárása nyomán.
Akárhogy is, nekünk, budapestieknek ma már kicsit mást jelent: egyelőre gáttalan nyugalmat, sört, fákat, húsokat, sétát és persze a Dunát, amely e szakaszon nem csupán utas- és teherszállító hajókat, de kenukat, csónakokat és kajakokat is hord a hátán. (Már nem annyit, mint a harmincas vagy a hatvanas években, de még ma is számosat.)
Tavaszi sétáimon őserdei boldogsággal nézegettem és paskoltam például egy másfél méter átmérőjű, két méter hosszú rönköt, melyet egy korábbi ár a nagy, kék feliratú „Konferenciaközpont” előtti fövenyen rakott le, s amelyet valamikor május végén vitt magával a legutóbbi zöldár. Ezt kelletlen elviseltem még, ám ha egyszer eltűnik a szemem elől az a kecsesen vaskos, delejesen sokágú jegenye, amely a Café Fellini felé tartva a sétaút balfelén magasodik égnek, az én helyem, az én Római-partom végképp elváltozna már.
Így alakul át és vész oda amúgy minden hely a Földön, rombolás és építés által gyorsan, békén enyészve lassan, ám annál kérlelhetetlenebbül. Életünk megszokott tereinek e folyamatos fölszámolódása és átváltozása táplálja amúgy a halálvágy sóhajos óhaját: „Jobb is, ha én ezt már nem fogom látni…” Ha istenei visszatérésre szorítanák mondjuk ama főrendű keltát, ki Csillaghegyen két éve lelt kocsiján a túlvilágra kelt át, partja mai képe láttán nem csupán ő halna gyors, második halált, de a mi szívünk is elszorulna Juppiter kegyetlenségén.
Juhász Gyula barátom anyaga azonban bővelkedik a városrész újabb képeiben, ebből válogattam ki az itt látható nyolc lapot, amelyek mindössze nyolcvan-százhúsz évnyi távolságba visznek vissza minket, ám a rajtuk látható épületek és emberek épp úgy nem állnak és élnek már, mint ama kelta főrend, vagy a pompás ívű aquaductus és az aquincumi fórum.
Ez itt a gyűjtemény legrégibb lapja, a túloldal postai bélyegzőjén jól olvasható a dátum: 1901. aug. 6. Küldője nem csupán megcímezte, de a tőle telhető legcirkalmasabb betűkkel meg is írta a lapot a mesés nevű Teloris Janka kisasszonak /Sic!/, aki Újpesten, a Lőrincz utca 86-os számot viselő házban lakott. A sorok közül nem csupán az udvarlási szándék, de a közeledés komolysága is kitetszik. Önök is láthatják, hisz ezt már a lap képes felületére írta, nem otrombán tolakodó nagy, mindössze kis „cs”-vel csókolja a hölgyet, „y”-nal Üdvözly, és a nevét sem titkolja el. Józsy ő, aki mobilizációs törekvése jeléül először a nevét is y-nal írta, utóbb azonban a helyesírás szabályainak törvénytisztelő polgárként behódolva a betűt i-re javítani igyekezett. Csodálkozhatunk-e, hogy ennyi komolyság és érzés láttán a sétakocsi elé fogott csacsi is csak áll, és néz felénk félénk szempontocskáival, épp, mint az emberek, az álmatag kép különféle korú és nemű népei, kik reményeink szerint végigélték az életüket?
A Szepes megyei Gölniczbányán élő Nagys. Cseplák Vilma úrleány kapta e lapot, melynek hátoldalán nem csupán a föladás ideje (1902. aug. 9.) olvasható, de egy postatörténeti szemmel is ritka érdekes nyomat: „Római Fürdő postaszekrényéből”. Amint már láthatják, a feladója, Jolán keserű üzenetet közöl rajta barátnőjével és az utókorral: „Nagyon unom magam.” Íme, az emberiség egyik fő, valóban megoldhatatlannak tetsző problémája: nem elég, hogy alig élünk, és máris meghalunk, ebben a kis időben is még hosszan, végeérhetetlenül és gyógyíthatatlanul unjuk magunkat. Szinte megmozdul a kezünkben a toll, hogy Gölniczbánya megkerülésével magunk válaszoljunk valamit Jolánnak: kártyázzék, társalogjon, merítse idomait e nem feneketlen medencébe, vagy sétáljon egyet. Nem teszünk így azonban, mert a lelkünk mélyén (hiába feneketlen) nem hiszünk benne, hogy segíthetnénk rajta.
Kissé elszállt az idő, a pecsét tanúsága szerint már 1909. aug. 21-ét írunk. Kilenc aláírás található a lap hátoldalán, a képen látható – feltehetőleg hétvégi – kompánia ugyan akkor is számosabb ennél, ha a baloldalt álló vincellért és a két pincért nem számítjuk, ám a ránézésre is legalább két családból álló társulat nem minden ága állhatott rokonságban Hacsel Paula pozsonyi úrnővel, akinek kedvéért gép elé telepedtek az óbudai békeidők e jól öltözött népei. Több részlet is érdekes és kiaknázható lenne vendéglátós, társadalom-, avagy építészettörténész szemmel is a képen – én itt mindössze a kamaszkora küszöbén (s testhelyzetét nézve egy széken) álló fiúcska jó félig már kiivott korsó sörére, a törökülő gyermeksereg közt gubbasztó, meztéllábas prímásra, valamint a középső pincér lélekfehér hangedlijére hívnám fel a figyelmüket. Azt már csak afféle magánboldogságból jegyzem meg, hogy anyai nagyszüleim székesfehérvári, Csikvári út 3. szám alatt 1905-ben épült házának verandáját ácsolatában, arányaiban és az első emeleti korlátsor léceinek díszkivágat-sorában oly erővel idézi meg a vendéglő ferde hajlású, öreg szomorúfűz mögötti teste, hogy el-elkap a borzongás…
Emezt s a következő lapot sosem adták postára, nem is írtak rájuk, a datálásukra így csupán a mindkettőn látható, ötjegyű budapesti telefonszám fennállása adhat támpontot. Eszerint a felvételek valamikor 1936 előtt készültek. Az itt látható kerthelyiséget én a sűrű népség öltözete alapján harmincas évek elejinek látom. Alátámasztja ezt Gálosfai Jenőné közlése is, aki szerint „Berlinger Jakab 1930-ban vette át apósától, Lieb Mártontól a Római part 14. szám alatti kocsmát” (Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest, 2007, Óbudai Múzeum, 62. p.). Figyelemre érdemes részlet itt is akad, nézzék csak, miként oldotta meg a vendéglős a fogas-kérdést! Megpántolta, s szögekkel látta el a fák törzsét. Látjuk végre a Dunát is, amely eddig rejtőzködött előlünk, s kecses, gémlábon lebegő lámpatesteken ámulhatunk, amelyek esti fénye már csak a képzeletünkben gyúlhat fel. Egyelőre senki nem eszik, boros- és szódásüvegeket, valamint poharakat láthatunk csupán a délutáni asztalokon, mellettük beszélgető embereket, akiknek java részét nyugalmából Knöpfler Gyula, a Polgár tér 2. alatt működő fényképész sem zökkenthette ki.
1873, a városegyesítés óta Óbudának – miként Budapest többi kerületének – saját polgármestere nem, csupán kerületi elöljárója lehetett. Bürgermeister Károly csónaképítő mester nehezen nyugodhatott bele e változásba, s a nevével tiltakozott ellene. A felvételen bizonyára az idősebb férfiú ő, már ha apát és fiát látjuk, s a két alak hasonlósága felhatalmaz erre. A telken ma is áll egy már szépnek tetsző, háború előtt épült, vasbeton csónakház. Mivel Bürgermeister különféle vállalkozásait is bőven taglalja, e ponton ajánlom figyelmükbe az év elején elhunyt kitűnő óbudai helytörténész, Elekes Attila két – könyvnyi méretű, képekkel és alapos jegyzetekkel is bőven ellátott – tanulmányát a Római-partról:
obudamultja.hu/romaipart_masodik_viragkora.pdf
obudamultja.hu/Romaiparticsonakhazak.pdf
Íme, újból egy képeslap, melynek írója a dátumot is közli velünk. Sándor Bandi küldte benne üdvözletét Nagys. Tarján Mancika úrhölgynek Siófokra egy „kellemes dunai kirándulás alkalmával” 1929. augusztus 11-én. A felvétel persze korábbi, mint a megírás ideje, ám bizonyosan nem megtévesztően sokkal. Nincs tömeg, hál’ istennek senki sem fuldoklik épp, s a Nap sem éget a mai perzselő erővel. A nagyítóm (az utolsó NDK-termékek egyike) sajnos nem elég erős hozzá, hogy a helyet megadó névtábla alatt elolvashassam a fehér cédulára nyomtatott hirdetést, ám fölhívhatom a figyelmüket a vízben a parttól tíz méternyire telepített kötélre, amely nyilván a Dunában való fürdés engedélyezett határvonala volt. Elekes Attila egyik említett tanulmányához egy 1929-es térkép is csatlakozik (Lásd hátlap – a szerk.), amely szerint a strand valahol a sétány ma beépített szakasza északi harmadának mentén húzódott.
A múlt századforduló és a két világháború közti korszak – egymástól amúgy több tekintetben különböző – képeslap-kultúrájában szokványosnak számított az ábrázolt épület megnevezése, ám jóval ritkább már az, amit felvétel terében itt olvashatunk: „RÓMAI PART – STRAND-ÉLET”. A jelenet elég egyértelmű, mindenki tudta s tudja ma is, hogy mit lát. A zsánerkép tartalmának megnevezése azonban láthatólag más üzenettel bír, egy kiépülő városrész büszke önfelmutatásaként vetül elénk: „Nézzétek csak, nekünk már ilyenünk is van!” A pecsét nehezen kivehető nyomata itt is elirányít az időben: 1932 augusztusában vagyunk. S olvassák csak a lap elragadtatott sorait: „Édes Jolánka! Nagy örömmel hallottunk a mátyásföldi letelepedésről! Mily öröm lehet! A saját otthon feletti boldogságot Veletek együtt átérezzük. Éljen, éljen! Mindnyájunktól sok meleg üdvözlettel csatoltan, szeretettel ölel Etusotok.” S hogy a postás is tudja, merre hány lépés, a címzésben még egyszer: „Nagyságos Szenyovszky Ferencné úrasszonynak Mátyásföld Baross Gábor u. 21. Saját ház.” Látják, eltelt pár képeslap, Jolán(ka) középosztályi révbe ért, és már nem unatkozik…
Nem akartam, hogy rossz vége legyen e sorozatnak, ám az időrend betartása csak ide vezetett. Ezt a lapot, amely a hazai polgári korszak alkonyán, valamikor a harmincas évek vége – negyvenes évek elején készülhetett, már nem írta meg és nem adta fel senki. A Tóvendéglő épületét 1965-ben bontották le, ám körülötte a ma is meglevő strand kiépítése már az 1950-es évek elején megkezdődött. Itt még a régi fényében, ám két pompás felvételen is üresen áll, munkátlan pincérekkel várja vendégeit, akik nem jönnek, mert ekkor már mással vannak elfoglalva. Magyarországon még nem, de Európa nagyobbik felében már háború van újra, és a világban világháború. Nem jönnek tehát, hiába P. 1.60 a menü, és P. 1.20 a halászlé. Íme, egy világ, egy partszakasz utolsó pillanatai, amint tisztán, fehér abroszokkal terítve várja, hogy mindörökre elnyelje az idő. Nekünk, most élőknek sem áll túl jól a sz(c)énánk. Nézem a képen a tó fenyegető, sima tükrét, kávémmal a Fellini fövenyén ülök, s csupán abban bízhatom, hogy a Dunában még nem a Léthé vize folyik.
