Keresés
rovatok
séta | 2019 ősz
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula
Zeke Gyula: Állópult
A képen látható utcai bútordarab a tárgytörténet mostohagyereke. Egyetlen „rendes” szellemi család sem tekinti a sajátjának, magam legalábbis sosem találkoztam művészet-, bútor-, avagy vendéglátástörténeti munkában pulttörténeti fejezettel, melyet pedig szemidegfeszítve, tág pupillákkal olvastam volna végig.

Számos pult látható persze az említett területek monográfiáiban és képes albumaiban – az európai nagyvárosok negyedszázadon át gyűjtött kávéháztörténeti munkáiban magam külön is gyönyörködni szoktam bennük –, ám azok szinte kivétel nélkül beltéri, s azokon belül is kiszolgáló pultok, melyeknek vendég-oldalán állva vagy ülve több nyugati országban is olcsóbb a fogyasztás, mint a belső tér s még inkább terasz asztalainál. Az odabent vagy a járdán a saját lábukon álló pultok két tekintetben is jelentősen különböznek amazoktól.

Másfajta térélményt kínálnak (kivált, ha a szabad ég alatt állnak), s evvel szoros összefüggésben alkalmat adnak az érzéki szemlélődés kiterjesztéséhez.

Így van ez, gondoljuk meg, hiszen a kiszolgáló pultnál ülve a túloldal hölgye iránt önként támadó feszültség azon ágyból és vágyból már mindenestől kikopott ivók figyelmét is el szokta vonni, akik amúgy fél napokat ülnek szótlanul a helyükön. (Az iménti képben foglalt hímsovén megközelítés szociológiai alapjai bizonyára felszámolódnak majd a fejlett kapitalizmus viszonyai között…)

Becsülnünk érdemes azután e járdákra kitett darabokat azért is, mert – amint arról a polgári és a szocialista korszakok különféle vendéghelyeinek ránk maradt felvételei is tanúskodnak – minden időben ritka példányok voltak. Érthető is, hiszen az államosítások előtti idők drága járdabérleteit az ülő vendégség fogyasztásából inkább ki lehetett termelni, a szocialista emberről alkotott hivatalos kép kereteit pedig könnyen szétfeszíthette az utcai állópultoknál (is) zajló részegeskedés.

A mi csillaghegyi pultunk ráadásul a fajtáján belül is jeles aleset, hiszen nem kocsma vagy más vendégtér, hanem egy hentes előtt áll.

Nem sok, de van belőle a város más részein, más hentesek előtt is. Persze csak ott, ahol a hagyományos húsok és termékek mellett a régi kimérések kínálatához hasonló s helyben is fogyasztható ételeket is kapni. S ami a mi szempontunkból mindezekkel egy fontosságú: e helyeken nem csupán ásványvizet és üdítő italokat, de hűs dobozos sört is ihat a zajos kőműves, a kispénzű nyugdíjas és az oda látogató egyéb elemek.

Nem kerülheti el a figyelmünket a fémpult koszlott fehérsége, mely a Föld olvadó havára, nem a lábak kecses íve, mely délibábban szédelgő madárra, s nem a szerkezet könnyűsége, amely az álombeli repülések nyugalmára emlékeztet. Magam legutóbb lélekgyógyító rántottát ettem kicsiny serpenyőből, ám a dolgos köpenyű hentesektől ki-ki pacalt, főtt tarját, kolbászt és cseresznyepaprikát is kaphat. Ha mindeme javakkal és a söreikkel kivonulnak ide, az útszakasz egyetlen megmaradt akáca alá, és a holmijukat a középső polcra teszik, evés után összehúzódik majd a szemük, és az idő, kezes bárány, a lábukhoz telepedik…