Keserűn néztem bele a róla jó évtizede írott szövegembe (Megálló a lejtőn. Budapest, 2008/9., 22–24. p.), keserűbben, mondhatom, mint amilyen csüggedten álltam a bontás utáni napokban a markos gép tarolta telken, melyen nemsokára iroda-, avagy lakóház emelkedik majd. Nézegettem némán a romokat, melyekből kitetszett (s nyomokban még e képen is látszik): jó anyagokból s komolyan építették meg annak idején a vendéglátó Óbuda ez ékességét.
Reméltem, kissé sugalmaztam is ama cikkben a feltámadást, hogy – gondoltam magamban – micsoda éttermet vagy romkocsmát lehetne csinálni ebből a helyből a harmadik évezred Óbudáján, ám – miként a saját feltámadásomat – valószínűleg ezt sem hittem komolyan. Már a törzsvendége is későn lettem, élemedett koromra vettem csak észre, hogy a belső tere s kivált a csendes, egyszerre buja és anyaméhmód zárt belső udvara afféle időkapszula, melybe telepedve kényemre a XIX. századba látogathatok. Nem is annyira sörözni és szivarozni, mint búcsúzni jártam oda így, ami amúgy is mindinkább a fő foglalatosságom. Búcsúzni a múlttól, az időtől, amelyet kamaszkorom óta oly viszonzatlanul szeretek, s amely kisemmizve hagy magamra napra nap. Vagy négy éve, az utolsó(nak bizonyult) látogatásom alkalmával Magdolna, a tulajdonos hölgy már csak a kedvemért nyitott ki, hogy az udvaron megihassam a sörömet, és a Remete-hegynek ereszthessem a füstáldozatot.
Kivált és különösen sajnálom, hogy nem tehettem szert arra a – ha igaz, közvetlenül háború utáni – PRESSZÓ KÁVÉ s ÜDÍTŐ ITALOK feliratú bádog reklámtáblára, mely az udvar hátsó traktusában hányódott, s melyen egy szalmaszálas, ormótlan üdítős pohár mellett fekete levélen egy csésze kávé volt látható kockacukorral, s amely fölött két közepesen pörkölt kávébab lebegett, mint az örök sötétbe vetett életmagok. Abban bízom csupán, hogy aki az elmúlt évek egy alkalmas éjjelén elvitte, pénzzé tette, s így előbukkanhat még a kockacukor színére fehéredett kereskedelemben. Abban is bízom továbbá, hogy az új építés során felszínre bukik majd némi Róma, falalapok, tárgyak, feliratok, kevéske Aquincum. Ennyit megérdemelnénk néhányan, még élő törzsvendégek. Mire Önök kézbe kapják a lapot, az írás napjaiban még pőre romterület bizonyára más arcát mutatja már. Most azonban kora tavaszi szomorúsággal jelenthetem: életünk elejének egy becses darabját ismét elnyelte az étvágytalanságban sosem szenvedő idő.
Igaz, az oldala – látják – megvan még.
