rovatok
séta | 2017 nyár
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula: FEHÉR HÁZ ÓBUDÁN
Ha Aquincumba látogató császáraink estente meg kívánták tekinteni, miként süpped a Nap Pannonia Inferior puha dombjai közé, bizonyára az Óbudai-szigetre emelt helytartói palota ablakának kőpárkányára támaszkodtak, s hosszú perceken át álltak mélázva ott. Senki sem tudhatja már, hány esztendőt gondoltak vissza és előre az időben, jelenbeli gondjaik, az Ister túlpartjának roppant térségein nyomakodó barbárok mozgolódása és betörései nyilván sokkalta inkább foglalkoztatták őket.

S ha mégis előre vetették álom-tekintetüket az időben, aligha gondolhatták, hogy jó másfél évezred múltán az Óbudai Szeszgyár kihívóan magas főépülete néz majd szembe velük. Mert, igen, a kiegyezés évében alapított üzem pőre, fehér háza szinte épp szemközt áll a valahai helytartói palota nyugati szárnyával, amelynek (az eddigi feltárások és visszatemetések utáni) romjai talán láthatóvá és beszédessé válnak még a mi életünkben. Mivel az időutazás gondolata mindig is vonzott, ki óhajtottam próbálni, vajon régóta nem működő szeszgyárunk harmadik szintjének ablakában állva látok-e valamit a hajdani palota földbe takarodott romjainak körvonalaiból, ám nem tehettem így. Nem, mert az üzem mai kezelője, a BUSZESZ Rt. illetékese (a meg nem nevezett tulajdonos kívánságára) nem tette lehetővé a számomra ezt. (Már amikor megláttam a cégnevet, kissé értelmetlennek tetszett. Zavart az ékezet hiánya az U-n, s midőn este szomorúságomban a saját magam főzte pálinkámat ittam, rá is tettem képzeletben.)

A 2007-ben megvásárolt üzemterület elkerülhetetlen jövőjével – úgy nagyjában – magam is egyetértek. Budapest elmúlt kétszáz évének története végtére leírható a gyárak lakógyedekkel szembeni folytonos visszavonulása történeteként (is), s miért pont Óbudánk másfélszáz éves szeszgyára volna az utolsó bástya? Hiszen óriás, szemnek és tüdőnek egyaránt kedves területet foglal el ókori nevét elhagyó folyónk, a Duna partján, ahol a mai idők ízlése szerint tervezett majdani lakópark házaiba nyilván sokan törekednek megtelepedni majd élethelyzetük reményeivel. A bontás és építés által Óbudának most újra megvan az esélye Aquincum eddig sosem látott rétegeinek feltárására és megmutatására.

Fehér házunk másfélszáz éves csupán, ám a falai közt még mindig csodaszép belsőépítészeti elemeket őriz: öntöttvas lépcsőkorlátot, szegecselt tartóíveket, egyebeket.

Robosztus szépsége még inkább megmutatkozik, ha oldalról, mondjuk az Árpád hídi HÉV-megállóból nézegetjük. Ereszkedő gerincmagasságú, három traktusos, óriás mozdony körvonalai vetülnek így elénk, amelynek kéménye is van. Az épület fehérsége kivált jelentéses, azt közli csalókán a szemünkkel, mintha kései ipari forradalmunk rövid útja makulátlan lett volna, korom-, izzadság- és szenvedésmentes. Rátekintve ma már könnyű szívvel áltatjuk magunkat, és a démon muslincáktól zubogó, mocsaras cefréjére gondolunk, amely aztán a pálinkafőző üst csöpögtetőjéből átlátszó tisztán folydogál elő, és a töményes pohárkákba töltve kis időre megmutatja bűbájos nyakláncát.

Óbuda-Békásmegyer tudomásom szerint még érvényben lévő, 2013-as Építési Szabályzatában ezt olvassuk: „Ezek az épületrészek meghatározzák a terület távolabbi látványpontokból való feltárulását. Ezért ez a két épületrész mindenképp megtartandó.”

Az idők szeszei kissé bizonyára már elvették az eszemet: a próféta beszéljen a szabályzatból.