S ha mégis előre vetették álom-tekintetüket az időben, aligha gondolhatták, hogy jó másfél évezred múltán az Óbudai Szeszgyár kihívóan magas főépülete néz majd szembe velük. Mert, igen, a kiegyezés évében alapított üzem pőre, fehér háza szinte épp szemközt áll a valahai helytartói palota nyugati szárnyával, amelynek (az eddigi feltárások és visszatemetések utáni) romjai talán láthatóvá és beszédessé válnak még a mi életünkben. Mivel az időutazás gondolata mindig is vonzott, ki óhajtottam próbálni, vajon régóta nem működő szeszgyárunk harmadik szintjének ablakában állva látok-e valamit a hajdani palota földbe takarodott romjainak körvonalaiból, ám nem tehettem így. Nem, mert az üzem mai kezelője, a BUSZESZ Rt. illetékese (a meg nem nevezett tulajdonos kívánságára) nem tette lehetővé a számomra ezt. (Már amikor megláttam a cégnevet, kissé értelmetlennek tetszett. Zavart az ékezet hiánya az U-n, s midőn este szomorúságomban a saját magam főzte pálinkámat ittam, rá is tettem képzeletben.)
A 2007-ben megvásárolt üzemterület elkerülhetetlen jövőjével – úgy nagyjában – magam is egyetértek. Budapest elmúlt kétszáz évének története végtére leírható a gyárak lakógyedekkel szembeni folytonos visszavonulása történeteként (is), s miért pont Óbudánk másfélszáz éves szeszgyára volna az utolsó bástya? Hiszen óriás, szemnek és tüdőnek egyaránt kedves területet foglal el ókori nevét elhagyó folyónk, a Duna partján, ahol a mai idők ízlése szerint tervezett majdani lakópark házaiba nyilván sokan törekednek megtelepedni majd élethelyzetük reményeivel. A bontás és építés által Óbudának most újra megvan az esélye Aquincum eddig sosem látott rétegeinek feltárására és megmutatására.
Robosztus szépsége még inkább megmutatkozik, ha oldalról, mondjuk az Árpád hídi HÉV-megállóból nézegetjük. Ereszkedő gerincmagasságú, három traktusos, óriás mozdony körvonalai vetülnek így elénk, amelynek kéménye is van. Az épület fehérsége kivált jelentéses, azt közli csalókán a szemünkkel, mintha kései ipari forradalmunk rövid útja makulátlan lett volna, korom-, izzadság- és szenvedésmentes. Rátekintve ma már könnyű szívvel áltatjuk magunkat, és a démon muslincáktól zubogó, mocsaras cefréjére gondolunk, amely aztán a pálinkafőző üst csöpögtetőjéből átlátszó tisztán folydogál elő, és a töményes pohárkákba töltve kis időre megmutatja bűbájos nyakláncát.
Óbuda-Békásmegyer tudomásom szerint még érvényben lévő, 2013-as Építési Szabályzatában ezt olvassuk: „Ezek az épületrészek meghatározzák a terület távolabbi látványpontokból való feltárulását. Ezért ez a két épületrész mindenképp megtartandó.”
Az idők szeszei kissé bizonyára már elvették az eszemet: a próféta beszéljen a szabályzatból.
