Mi, akik itt állunk, a többségünk legalábbis, még a zsigereinkben hordjuk a múltat, amely a szemünk láttára szedelődzködik. Nem nehéz emlékeznünk rá, hisz majd’ valamennyien dohányfüstös konyhákban és szobákban nőttünk fel, s e füstből bőven jutott első munkahelyeinkre, nem beszélve az utcákról és az aluljárókról, a vendégterekről és a hivatalokról, a piacokról és a pályaudvarokról, a lelátókról és a koncertekről, amelyek szintén cigarettafüstben szédelegtek.
A különféle közösségi életterek füstmentesítése Magyarországon nagyjából a nyolcvanas évek óta zajlik. Lassú, de biztosan előrehaladó folyamat, amely meglátásom szerint a zárt vendégterek dohányzási tilalmát előíró 2011. évi XLI. törvénnyel vált visszafordíthatatlanná.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mondjuk egy baráti vendégség alkalmával még keveseknek jutott eszébe, hogy vendéglátóiknál a rágyújthatás ténye, vagy a lakáson belüli helye felől érdeklődjenek, ma ezt már szinte mindenki megteszi. Írországból jövök épp, ahol egyetlen dohányboltot sem találtam, s ahol utunk során a negyvenkét fős csoportból mindössze ketten dohányoztak állandó és szenvedélyes módon, mindig félrevonulva. Amint a kérdésemre egyikük elmondta, négy éve egy hasonló út során még a csoport harmada vonult el így rágyújtani. Ha meggondoljuk hát, hogy Magyarországon a XVIII. század eleje óta már szinte mindenki – pontosabban: minden felnőtt férfi – dohányzott, aki tehette, vagy hogy a tömegesebb női dohányzás a több téren zajló egyenjogúsodási törekvések egyik fő frontjaként csak a múlt század húszas éveiben tört utat magának, s hogy a harmincas években még a villamos belső terében, avagy csak a peronon való füstölés volt a nyilvános terekben való dohányozás fő vitakérdése, úgy meg kell állapítanunk, hogy a társadalom felnövő és felnőtt része túlnyomó többségének tüdejét átitató szivar- és cigarettafüstnek történelmileg gyors visszavonulót fújtak az új idők szelei.
A kiállítás történeti értelemben nem az első ugyan, hisz a Néprajzi Múzeum már 1989-ben otthont adott egy hasonló tárlatnak, s az érdeklődő kevesek 1996-ban is megtekinthettek egy dohányos expozíciót, amely az Egri Dohánygyár százéves fennállása alkalmából nyílt meg. Kitüntetett szerepe azonban a fönt mondottak miatt nyilvánvaló, kivált, ha észbe idézzük, hogy mindkét említett kiállítás Vörösváry László felbecsülhetetlen értékű gyűjteményén alapult, s hogy az itt látható expozíció ugyancsak a hazai galériakultúrában páratlan tekintélyre szert tett Első Magyar Látványtár Diszelben épp véget ért kiállítási anyagát értelmezi újra. A gyűjtemény ápolása és elénk tárása így ezúttal is elsősorban a galériatulajdonos fiú, Vörösváry Ákos érdeme, a tablók gazdag és bennfentes összefoglalói viszont a tárgy iránt régtől elkötelezett gyűjtő, Hornyák Balázs megjelenő félben lévő kötetéből valók. Mi, visszavonulót vonakodva fújó közönség köszönettel tartozunk végül mellettük Kiss Imrének, a múzeum igazgatójának és Kiss Emíliának (gondolom, boldog ismerősei, de nem rokonai egymásnak), a kiállítás kurátorának is.
Az újabb idők említett szelei a múzeum épületét is fújják, így nyilvánvaló, hogy a most megnyíló kiállítás nem lesz a múzeumpedagógiai program része, még ha a filmeknél szokásos korhatár megjelöléssel nem látható is el. Magam azonban erősen bízom benne, hogy közönségét nem csupán a dohányosok máig elkötelezett utóvéd csapatai adják majd. Az orvosnak, a politikusnak vagy a szociális gondozónak bal-, avagy (megengedem: olykor jobb)sorsunkra dolga megítélni, mi a jó és mi a rossz, a muzeológus, a társadalomtörténész és az író azonban nem tehet így. Figyelnie kell csupán, és elmondani a történetünket, jelen esetben a hazai dohányzás történetét, amely kiadós része volt az életünknek, és egy ideig még az is marad. Mert a dohányzás nem csupán kórtörténet és rettegés, hogy kit visz el következőnek a cipekedésbe bele sosem fáradó rák, és másfelől nem csak állami bevétel és kiadás kérdése.
Isten, meglehet, tényleg halott, és jó ízlésű ember ettől függetlenül sem adja oda magát a leszerepelt vallások csinos intézményeinek. Ám aki nem fél és nem tűnődik a túlpart viszonyai felől, valószínűleg nem ember már. Dohányfüstünk pedig e tűnődés közege, afféle lebegő előleg a nem e világból. És persze jeladás, áldozat és gyászmunka is. Nem kevesen talán épp ezért ragaszkodunk hozzá.
A kiállítás, melynek megtekintésére érkeztek, alkalmat kínál Önöknek, hogy a gyönyörködés, valamint tárggyal kapcsolatos személyes élményeik és emlékeik ápolása mellett e kérdésekről is elgondolkodjanak.
(Elhangzott a Krúdy-házban, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátópari Múzeum Füstölgéseink című dohányzástörténeti kiállítása 2019. június 14-i megnyitóján.)
