Keresés
rovatok
város | 2017 ősz
Fotó: Fortepan
Zeke Gyula: Hannibál tanár úr Óbudán
Vagy húsz év után, kapcsolgatás közben véletlenül botlottam bele valamikor a tavaszon Fábri Zoltán máig eleven klasszikusába, a Hannibál tanár úrba. S mivel saját jó szántamból tévét – a BL-fordulóktól eltekintve – csak evés közben nézek, megállt a kezemben a pohár, s szélesvásznú örömömben dolgomat felejtve újra végignéztem az egészet. Az ismerős ámulat közepette, amely „Budapest Fellinijének” filmjeit nézve rendre megszállja a szememet, egy új gondolatom is támadt.

Vajon a remekmű és a mára kivétel nélkül eltávozott nagyszerű színészek játéka feletti gyönyörködés mellett nem volna-e érdemes afféle mozgóképes várostörténeti forrásként is néznünk a filmet? Nekünk, óbudaiaknak különösen, hiszen jórészt itt készült 1956 nyarán. A kérdés általában is felteendő, hiszen várostörténeti szempontból is fontos kisebb-nagyobb részletek nem csupán a híradó-tudósításokban és a különféle dokumentumfilm-anyagokban akadnak bőséggel, de a magyar játékfilmográfia számos darabja is bővelkedik bennük.

Csak ami Óbudát illeti, hirtelenében az Egy erkölcsös éjszaka (Makk Károly – 1975), a Régi idők focija (Sándor Pál – 1977), a Keménykalap és Krumpliorr (Bácskai Lauró István – 1978) vagy a Vakáció a halott utcában (Palásthy György – 1979) című filmekre gondolhatunk, amelyek a maguk módján mind azóta eltűnt időrétegek mozgóképes tanúi. E filmek közül is kiemeli azonban Fábri Zoltán alkotását már említett régisége, hiszen a forgatás éve és hónapjai nem csupán azért váltak külön is érdekessé, mert közvetlenül megelőzték (s mondhatjuk: látomásos módon meg is előlegezték) a forradalmat, de azért is, mert egyben a panelkorszak előtti Óbuda utolsó várostörténeti pillanatait rögzítették.

A forgatókönyv 1956 májusában került ki a Magyar Filmgyártó Vállalat nyomdájából, a forgatás maga pedig – ha a film vágására és a különféle utómunkálatokra egy hónapot szánunk – a nyár hónapjaira esett, s szeptember közepe táján be kellett fejeződnie.

Így lehetett, hiszen a film Uránia mozibeli bemutatója (melyen a Szabad Nép október 18-i számának tudósítása szerint Nagy Imre is részt vett) október 17-re, szerda estére esett. Alig egy héttel előzte meg tehát a forradalom kirobbanását, s – ami már kevésbé ismeretes – egy nappal követte csupán a születésem napját – hogy is ne érdeklődnék iránta dobogóbb szívvel? Ez ideig pedig, sőt egészen a hatvanas évek közepéig különféle bontások ugyan voltak már Óbudán, ám panelház egy sem épült még.

A digitális korszak előtti idők képi forrásai ismeretesen három csoportba oszthatók. Fotókat és mozgókép-sorokat, továbbá rajzokat és festményeket vizsgálhatunk, amelyek várostörténeti forrás­értéke azonban – létrejöttük jobbára szépészeti indítékánál fogva – mindig kétesebb az előbbiekénél. Ami Óbuda festészetét illeti, van mit néznünk, s az eddig rejtekező festmények nem egy darabja épp e lap hasábjain kapott nyilvánosságot. Nem tudom megítélni, gondolom csupán, hogy Óbuda utcáit többen és többet festették, mint sok más kerület kültereit, azt azonban állíthatom, hogy a kerület múltjának fotóanyaga szegényesnek mondható, kivált, ha a hatvanas évek előtti évszázad korszakait nézzük. Igen megnő tehát a különféle mozgókép-anyagok jelentősége.

A még a húszas években forgalomba állított 72-es villamos, amelyre az Amfiteátrum Árpád Gimnázium felőli oldalán a film egyik emlékezetes jelenetében Hannibál tanár úr fölszáll. A korszak során valóban itt, a Fő tér – Vörösvári út – Bécsi út – Zsigmond király útja – Margit híd budai hídfő út vonalon közlekedett. Forrás: fortepan.hu

A film fiktív történelmi tere egyértelműen Óbuda. Az első kockák az amfiteátrumtól indulnak, nemsokára pedig a szemünk elé vetül a középiskola felirata: Óbudai M. Kir. Gróf Babelsberg Bruno Főgymnasium. Ez az épület pedig nem csupán áll ma is a Raktár utcában, de mindig is oktatási intézményként működött, s 1988 óta – sokak számára ismeretesen – az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak (AKG) ad otthont. Örömmel vethetünk futó pillantást ugyancsak e kezdő képsorban a kerület talán legszebb, mára példásan felújított és élő funkciókkal ellátott XVIII. századi épületére, a gyönyörűséges Selyemgombolyítóra. A filmbeli történéssor belső idejének felvázolása már problematikusabb. Midőn Nyul Béla, a gimnázium latintanára dolgozatjavítás közben hosszan a Magyar Kir. Philológiai Közlöny „Újabb adalékok Hannibál élettörténetéhez” című írását elutasító levelét nézi, jól és hosszan olvasható a keltezés: 1931. május 20-án, illetve az utána következő napokban, azaz a Horthy-korszak kellős közepén vagyunk. A gimnázium neve a kortársak, mármint a film lehetséges nézőinek nagy többsége számára ettől függetlenül is könnyen megfejthető utalás volt: nyomban gróf Klebelsberg Kunó, a Bethlen-korszak vallás- és közoktatásügyi miniszterének neve és személye vetült eléjük. Ne akadjunk fenn az apró időzökkenőn, hogy tudniillik gróf Klebelsberg Kunó minisztersége a Bethlen-kormány bukásával, 1931. augusztus 24-én szűnt meg, a halála pedig jó egy évvel azután, 1932. október 12-én következett be, s így még élő emberként, ráadásul gyakorló miniszterként semmiképp nem lehetett semmilyen oktatási intézmény névadója. Szemet szúrhat az is, hogy a filmben kulcsszerepet játszó aquincumi katonai amfiteátrum 1931-ben még a Királyhegy mandula alakú háztömbje alatt várta modern kori feltámadása évét, amely csak 1941-ben érkezett el. Amint arról az ásatást vezető régész beszámolt (ifj. dr. Gerő László: Az Óbuda-Királyhegyen feltárt római katonai amfiteátrum helyreállítása. Budapest, 1941, 9 p. = Klny. Technika, 1941/8.), a bontások és az 1935-ben megkezdett feltárások nyomán ekkorra váltak ugyanis láthatóvá az amfiteátrum „visszaépített”, mai alakban is ismert romjai. Mindezeken, ismétlem, nem érdemes fennakadnunk. Egyrészt azért, mert a történeti hitelesség kérdése egy játékfilm esetében hajlékonyabb mérce alá esik, mint egy dokumentumfilmben, másrészt és főként azért, mert a harmincas évek Budapestje városépítészeti, infrastrukturális és társadalomtörténeti tekintetben szorosabb rokonságban állt a hatvanas évek eleji város állapotaival, mint a panelkorszak és a vele párhuzamosan kibomló új társadalom- és várostörténeti korszak viszonyaival.

A Hannibál tanár úr tekercsei pedig – igaz, a második világháború és az államosítások okozta lepusztulás és városképi elszegényedés nagyon is látható nyomaival – még mindenestől azt az előző várost rögzítették.

Föltehetjük hát a kérdést: vajon mennyit és mit látunk 1956 nyarának Óbudájából a Hannibál tanár úr kül- és beltéri kockáin. A forgatókönyv, szűkszavúan ugyan, de sorra veszi a forgatási helyszíneket. Némi csalódás már itt ér bennünket, azt látjuk ugyanis, hogy az óbudai utcák és épületek mellett több más kerületbe eső utcarész is megjelenik, ráadásul óbudai helyszínként. Nyul Béla belső udvaros háza – ahogyan a forgatókönyv írja, a „Nyul udvar” – forgatási helyszíne például a vízivárosi Fő utca 18-as szám alá esett, ma óriás irodaház áll a helyén. Mindössze a „Nyulék előtt” címet viselő jelenet helyszínét adta a Zichy utca 2-es számú épület. Az „Óbudai mozi előtt” játszódó jelenetsort a zuglói Angol utcában forgatták, az „Iskola-udvar” kockáit pedig Újpesten, a Dózsa György út 26. alatt. Az „Iskola-folyosó” jelenetet a Rippl Rónai utca 26. számú épületében vették fel, a „Nyul lakás”, a „Tan- és zeneterem”, valamint a „Tanári szoba” felvételi helyszíneiről pedig nem tudósít a forgatókönyv. A film belső történetében sem óbudai helyszín Muray méltóságos úr vállalata, a Titán előtere, melyet a forgatókönyv a Felszabadulás (jó ideje ismét: Ferenciek) terére visz, ám valójában a Horváth Mihály tér ma is jól felismerhető pontján, a valahai József­városi telefonközpont előtt forgatták. Továbbá és értelemszerűen ott a „Hullámfürdő” jelenet, amelyet a Gellértben és a Moulin Rouge-betét, amelyet a mulató részben visszaépített eredeti terében, a Nagymező utca 17. alatt vettek fel.

A film korhűen megépített kávéház belsője. A telefonnál a hírlapíró szerepében Kálmán György, a pult mögött kacér Lolaként Apor Noémi, oldalán egyik szeretője, a fasiszta tornatanárt, Vidrozsilt alakító Somogyvári Rudolf áll, a pulton pedig a ma nevezetes „auvárter”. Fotó: Inkey Tibor – Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótára

A film további kültéri felvételei már mind Óbudán készültek, ám az említett helyszínek mellett ez mindössze a Perc és a Mókus utcát, valamint a Fő teret és főként a Miklós teret jelentette. A forgatókönyv tervezett helyszínekről írhatott csupán, amelyek a forgatás során egy-egy ponton azután módosultak. Ilyen eset volt az első világháborús, Pomázról érkező vak hadifogolymenet – a magyar filmtörténet számomra egyik legerősebb képsora –, mellyel a hajnali Perc utcában fut össze az éjszakai kényszer-dorbézolásból gyalog haza józanodó Nyul Béla, hogy azután együtt forduljanak be a Mókus utcába, melyet a forgatókönyv nem említ. Azon kisszámú forgatási helyzetek egyike volt ez, melyet a korabeli sajtó is megglosszázott. Így ír Titok Óbudán című keretes szösszenetében F. Zs. az Esti Budapest 1956. augusztus 16-i számában: „A III. kerületi pártházba siető látogató érkezett. Kifulladva nyitott be az egyik, számára ismerős munkatárs szobájába. Látszott, hogy nemcsak a lépcsőmászástól, hanem az izgalomtól is liheg. – Elvtársnő – közölte suttogóra fogott hangon. – A Mókus utca tele van titokzatos feliratokkal. „Vesszen Nyul Béla!” Ez van a házakra írva, méghozzá sokhelyt olyan magasan, hogy azt csak létrán állva mázolhatták oda. De hogyan? Mikor? És miért? Ki ez a Nyul Béla?”

Az elvtársnő hiába gondolkodott, ő sem tudta megfejteni a titkot. Már volt, aki a tanácsot, a tűzoltókat akarta értesíteni. Végül is kiderült, hogy – pestiesen mondva – mese az egész. Filmmese.

A „Hannibál tanár úr” című film felvételeit készítik Óbudán, s a filmesek festették tele a Mókus utcát a „titokzatos” feliratokkal.” Az Esti Budapest (a Kádár kori Esti Hírlap elődje) tíz nappal korábbi számában még felvételt is közölt a Horváth Mihály téri forgatásról, melyen a TITÁN nagyvállalat bejáratának utcafrontján a korhű AMERICAN buffet AUTOMAT cégtábla alatt és a megrökönyödve bámészkodó járókelők előtt egy Horthy és egy Rákosi kori rendőr csevegnek kedélyesen egymással. (E helyt köszönöm meg a Magyar Nemzeti Filmarchívum Könyvtára és Fotótára, valamint az OSZK Színháztörténeti Tára és Fotótára munkatársainak a cikk írásához nyújtott készséges segítséget.) Sajnálatomra több olyan híradással nem találkoztam, amely a forgatás várostörténetileg is hasznosítható részleteiről adott volna számot.

Mivel történészként a hazai kávés nyilvánosság múltjával foglalkozom, különösen becsesek számomra a film külső és belső kávéházas jelenetei, melyek egyben az itt felvetett kérdések szemszögéből is igen gyümölcsözőek, hiszen a felvételek a forgatókönyv szerint – a hentes- és a trafikjelenetekkel együtt – a mára mindenestől eltűnt Miklós téren készültek.

E tér neve az idősebbek számára még mondhat valamit, hiszen (igaz, hivatalos elnevezés híján) a köznyelv a hatvanas és a hetvenes években így nevezte azt a buszvégállomást, amely a mai Szentendrei út jobb oldali térszéledése volt csupán a Flórián tér és a Raktár utca közt hosszan elnyúlva, félúton. Az eredeti, nagyjából négyzet-, majd a különféle bontások következtében mind szabálytalanabb alakúvá váló Miklós tér azonban nem ott, hanem az említett iskolaépület és a Selyemgombolyító mögötti területen feküdt. E tér 1956 nyári, a korabelinek szándékolt üzletportálokkal és belsőkkel stilizált arcát mutatják a film kávéház előtti és környéki jelenetei. A forgatókönyv „Kiépített belső”-ként jelöli a kávéházat, amin nem csodálkozhatunk, több okból sem. Először is hét évvel vagyunk az államosítások után, amelyek meghagytak ugyan egy-egy eredeti lény(eg)éből mindenestől kifordított kávéházat, ám Óbudán eddigi tudtommal egy sem maradt belőlük. Fiktív a név is: Hajdani artistanőhöz nevű kávéház sosem létezett Budapesten. Túl jó állapotuk okán újonnan készítettnek tűnnek az utcafront reklámtáblái is, a beltéri jelenetek pedig szinte bizonyossá teszik, hogy a forgatás céljaira berendezett helyről van szó, amelyben egyébként nem folyik semmilyen egyidejű vendéglátó tevékenység. A Hajdani artistanőhöz az utcafront többször is jól látható cégtábláin Kávéház – Étteremnek nevezi magát, ami rendben volna, hisz a café-restaurant, vagyis a teljes melegkonyhai szolgáltatást is nyújtó kávéház intézménye az 1910-es évek elejétől fogva igen elterjedt Budapesten. Ez esetben azonban a forgatás során valakinek ügyelnie kellett volna, hogy az asztalokon valamiféle nyoma legyen (vagy legalább: maradjon) az ételfogyasztásnak, odabent a pultnál pedig a melegkonyhai tevékenység tárgyainak is. Ez nem történt meg, hacsak nem soroljuk ide Wilhelm hitoktató (Szendrő József) és Vidrozsil tornatanár (Somogyvári Rudolf) urak korsó söreit, amelyek hagyományos kávéházban csak palackozott formában voltak felszolgálhatóak. A Bor – Sör – Pálinka reklámtábla sem volt látható kávéházon, s az étterem-kávéházak falán is csak kivételképp. A képsorok alapos összevetése a térről rendelkezésre álló térképrészletekkel, valamint a film Inkey Tibor által készített standfotóinak egyike – a kávéház belsejéből kifelé tekintő felvételen jól látni a Selyemgombolyító jellegzetes födémívének egy darabját – kétségtelenné teszik, hogy a kávéházat a Miklós tér 4-es számú házban és az előtte húzódó járdaszakaszon alakították ki. Jóllehet nem egy ipartörténeti címtár áll a rendelkezésünkre az államosítások előtti időkből, a ház nem szerepel bennük, ez ideig így nem sikerült megállapítanom, mi és kié volt a hely a háború előtt, miként a további sorsáról sem tudtam kideríteni semmit. (Vajon akad-e még köztünk élő ember, aki legalább az ötvenes évekbeli állapotokra emlékezne, vagy vannak-e esetleg bárkinek felvételei a térről? Ha igen, kérjük, jelentkezzen a szerkesztőségben!)

A Hajdani artistanőhöz kávéház népes teraszán láthatólag háború előttiek a díszes vonalvezetésű, vasvázas székek. A jórészt német származású parasztpolgárok és részben német nyelvű zsidók által benépesített Óbudán hiteles a Pesten 1931-ben már elképzelhetetlen KAFFEEHAUS felirat is, a mely a billiárdot hirdető dákók é s golyók reklámképének része a z ablakon. Fotó: Inkey Tibor – Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótára

Mindezek ellenére is több érv szól amellett, hogy a kávéházas jelenetek művészi érvényességén túl a képsorokban a vendéglátás-történeti hitelesség jelenlétét is megállapítsuk. Először is Óbudán vagyunk, ahol a vendéglátás hagyományosabb intézményei, a borozók, a kisvendéglők és a sörözők a valóságban is valamelyest a maguk képére idomították a kávéházat. Kétségtelen emellett – s ez nagyban emeli a jelenetek történeti értékét –, hogy olyan térben vagyunk, amely ugyan valószínűleg nem volt soha kávéház vagy kávémérés, ám amely az államosításokat megelőzően valamilyen kiépített vendégtér vagy üzlethelyiség volt. Erről tanúskodik a pult és lambéria, amelyek a hatvanas évek elejéig sok eredeti funkciójától megfosztott térben megmaradtak, s csak azután szedték szét őket. Múlt századfordulós beépítésről árulkodik ráadásul a pillanatra megvillanó szecessziós „Nők” felirat a mellékhelyiség ajtaján, s az első emeleti lépcsőkorlát ugyancsak szecessziós faragványmintája. Hiteles az egyetlen biliárdasztal is, egy 1923-as rendelet ugyanis a kávéházak esetében egyre szállította le a korábban évtizedekig fennálló két biliárdasztal tartásának kötelmét. Eredetiek a kávéspoharak, az alpakka cukor- és hamutartók, a kávés tálcák, s ugyanígy a szivarok és a füst. Külön örömöt okozott a pult szélén álló hármas osztatú tálcaállvány, melyet a hazai pincérség – Szűcs Andor, idén kilencvenegy éves pincér barátom közlése szerint – a német elnevezést kissé domesztikáló módon „auvárter”-ként emlegetett. (Ld. Aufwärter – Kellner, Diener, Servante – tárgy-megnevezésként bizonyára a szobainas mintájára.) Valaha számos kisebb-nagyobb vendégtér pultján állt egy ilyen darab, mára teljesen eltűnt Budapestről, magam még régiségkereskedésben sem találkoztam vele sosem. A tálcák itt láthatólag tálszerű öntvények, melyekben süteményt tartanak, ám a tárgy későbbi, letisztultabb art deco változatának üvegtálca felületein már jobbára kávéspoharak és alpakka cukortartók sorakoztak. (Használatban csupán egyetlen darabról tudok, a bécsi Am Heumarkt kávéház pultján áll, a hely csak hétköznap tart nyitva.) Mindenestől hiteles végül a színészek vendég-viselkedése, nem csoda, hisz szinte mindannyian a kávéházban és (ami a nőket illeti) az első budapesti eszpresszókban nőttek fel a háború előtt. Itt említem meg a szintén dokumentum értékű Moulin Rouge-jelenetsort, s abban is a harmincas évektől kibontakozó dizőzkultúra egyik kései, csodás képviselője, Fazekas Nicolette nagyszerű énekét:

„Kis madár dalolt az ágon,

Mikor felém repült a párom…

Tarka lepkém, tarka lepkém,

Az nem lehet, hogy nem szeretsz…”

Nagyjából ennyi mindent ad nekünk Szabó Ernő, Greguss Zoltán, Kiss Manyi és mind a többiek nagyszerű játékán túl ez az „óbudai” film, az emberi méltóság és az európai kultúra XX. századi alászállásának e nagy erejű művészi tanúságtétele. S most, életemben tán hatodszor a film végére érve magam sem tudom, mitől vagyok boldog, amint nézem, hogy amfiteátrumunk sokat látott köveinek tövén puha ívekben Hannibál tanár úr meggyötört testére borul Az Est.

Katonai amfiteátrumunk másfél ezer éves álmából ébredve ismét valahai szerepére talált, a film készítői keresve sem lelhettek volna jobb helyszínre. Arénája nem csupán az ókori halálkéj kiélésének terepe volt, íme hű tégelye a modern kori ember megválthatatlan áldozatiságának is… Fotó: Inkey Tibor Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótára