Magam sem emlékszem, ki említette elsőként nekem, talán az apai nagyanyám, de még inkább a nagybátyám, egyikőjük sem él már. A családba a nagyapám hozta, ez bizonyos, ám mire nekem a hatvanas évek közepére nagy nehezen megjött az eszem, ő már kezdte odahagyni a sajátját. Nem tőle hallhattam tehát, hanem leginkább a legkisebb fiától, fönt említett nagybátyámtól, aki 1938-ban született, s aki érzékeny éveiben a legtöbbet volt vele. Míg ugyanis a nővére és a bátyjai (köztük apám) tízéves korukban a két világháború közti református kántortanítói életrend képzési mintáját követve elhagyták a szülői házat, hogy nagykőrösi kisgimnazistaként onnantól az év nagyobbik részében kollégiumban, szüleiktől elszakítva éljenek, ő a háború miatt a fogékony kamasz éveiben is otthon maradhatott, és sok mindent hallhatott az apjától, amit a testvérei nem. E helyzet folytán számos történet hozzám is rajta, s nem az apámon keresztül jutott el.

Köztük volt ez is, hogy tehát a nagyapjuk, az én apai dédapám, nyéki Zeke Lajos (1844–1913) siklósi református lelkész pápai teológus korában kimentette a vízből a kis Eszterházy grófot.

A derék, szívmeleg eset, mondom, valamikor tizenhat éves korom körül jutott el hozzám, tehát úgy 1972-ben. Mivel kamaszkorom kezdete óta érdeklődtem a történelem iránt, tudtam nagyjából, hogy az Eszterházyak az ország egyik jeles főúri családja voltak, és büszke voltam a dédapámra azért is, mert már akkor úgy úsztam, mint a balta.

Azután telt-múlt az idő, Péter fényesen belobbant az irodalomba, és a Termelési regénytől kezdve a nyolcvanas évek szellemileg ígéretes éveiben nevezetes „fehér könyvei” nekem is alapolvasmányaimmá váltak. Még később, valamikor 1986 nyarán meg is ismerkedtünk, persze csak mint pályatársak – Németh Gábor vitt el az Elektromos pályára, abba a csütörtök délelőtti futball-társaságba, amelyről azóta többen is írtak már. Bennem a prózaírás gondolata akkor még épphogy motoszkált csupán, és jól emlékszem Péter mérhetetlen tekintélyére, pedig ott nagyrészt a kortársai közt volt, és én is mindössze hat évvel voltam nála fiatalabb.

Körülötte forgott ott már minden (a focit nem számítva, persze), ám ő a legkevésbé sem élt (nemhogy vissza, oda sem) ezzel a tekintéllyel, és ugyancsak mérhetetlen szeretet áradt belőle.

Amikor például az öltözőben csendben elvakkantottam, hogy ma vagyok harminc éves, olyan boldog ünneplésbe kezdett, fölemelte a karját, megfogta a vállamat, tartott egy darabig, majd elengedett, mint dobásnál a korcsolyában, és csak azt ismételgette sugárzó mosollyal: „Nézzétek! Harminc éves! Nézzétek!”

Akkortájt kezdtem forgatni a fejemben, hogy utánajárok a történetnek, és ha megtudtam, amit még lehet, átadom neki, végtére akkor is őt illeti, ha a nehezen megszámlálható Esterházyak sokadalmában nem érintené személyesen. Ismét telt és múlt azonban az idő, nagyjából az életem második fele, amitől Péter betegsége kezdetéig nemigen tartottam, van (lesz) még belőle elég, gondoltam mindig. Közben 2007-ban meghalt a nagybátyám, fő hírforrásom, és csupán abban bízhattam, hogy végre hozzájutok az ugyancsak református lelkész keresztnagyapám emlékiratához, amelyet 1946–1947-ben vetett papírra, amelyről valamikor a múlt évezred végén szereztem tudomást, s amelyben okkal remélhettem föllelni a történet további részleteit. Ismertem is őt személyesen, mert a dédapám legkisebb, tizenkettedik gyermekeként csupán 1895-ben született, és 1976-ban halt meg, ráadásul ugyanúgy hívták, mint az apámat és engem.

Önéletírása azonban csupán idén januárban, bőven már Péter, és nem sokkal a saját apám halála után ért el hozzám. Ám amit leírva találtam benne, szíven ütött.

Az itt Önök által is látható fotók alatt ugyanis az alábbi bekezdés állt:

„Kint fürdött a pápai földes úr, gróf Eszterházy Móric hat gyermeke a Pápa város határában álló Füzes malom mellett elhúzódó Széles vízben egy szép kora nyári nap délutánján. Édesapám ugyancsak ott a közelben tanulgatott, kezében valamelyik teológiai stúdium jegyzetével. Az egyik vakmerő és rakoncátlan kis gróf fiú bemerészkedett a mély vízre. Kezdő úszó volt és hamarosan segítségért kiáltott. Édesapám, kitűnő úszó lévén, minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és a már elalélt kis grófot kimentette a víz hullámai közül. A hálás szívű gróf Édesapámat már másnap a grófi kastélyba hívatta. Ettől kezdve éveken át a grófi csemeték nevelője volt.” Néhány oldallal odébb a keresztnagyapám megjegyzi még, hogy édesapja „nyolc éven át volt a gróf Esterházy család négy ifjú grófjának a nevelője.”

Kétségkívül Péter családjáról, a tatai ágról van szó, ezt nyomban láthattam, s nem csupán azért, mert a pápai uradalom az övék volt, de azért is, mert Péter nagyapja, az első világháborús miniszterelnök, gróf Esterházy Móric (1881–1960) utóneve a család többi ágában sosem fordult elő. A Wikipédián fellelhető családfa már valószínűsítette azt is, hogy az ő apja, tehát Péter dédapja, gróf Esterházy Miklós Móric (1855–1925) jó eséllyel lehetett a megmentett fiúcska. Ezt persze első ránézésre nem tekinthettem bizonyosnak, hiszen – amint az a képen is látható – a hat csemete közt két lány volt csupán, így a „rakoncátlan kis gróf” a négy fiú közül elvben bármelyik lehetett. Elvben igen, ám a valóságban nemigen, amint ezt egy kézenfekvő meggondolás második ránézésre máris mutatta.

A dédapám ugyanis, amint fönt írtam, 1844-ben született, Pápára a teológiára így legelébb tizennyolc éves korában, 1862-ban juthatott el. S ha igaz a keresztnagyapám közlése – ebben pedig hihetünk, hiszen csak az apjától tudhatta –, mely szerint a nyolc éven át tartó házi nevelősködés a vízi mentéssel kezdődött, vagyis Péter dédapjának hét éves korában, az némiképp növeli főszereplésének valószínűségét.

Hisz hét éves létére inkább feltételezhetjük róla a „kezdő úszó” állapot és a vízbe menéshez szükséges gyermek-bátorság együttes meglétét, mint az akkor nála még jóval kisebb öcsök esetében.

Van azonban egy további – persze ugyancsak közvetett – bizonyíték, melyre az itt látható fotók vezettek. Keresztnagyapám gondos gyűjtője és őrzője volt minden (család)történeti papírnak és fényképnek, s ezeket rendre be is építette emlékiratába. Magam egyelőre csupán egy másolt példánnyal rendelkezem, így nem tarthatom a kezemben és fordíthatom meg az eredeti felvételeket: van-e esetleg bármi írás a hátoldalukon. Az értékük azonban így is felbecsülhetetlen. Nekem azért, mert a dédapámról ez az egyetlen fénykép, amely fiatalon mutatja őt, a grófok fotóit pedig sehol másutt nem leltem fel az Esterházyak családtörténeti irodalmában. Keresztnagyapám a maga készítette képaláírásban IV. éves teológusnak mondja az apját, amit nem csupán a felvétel hátlapjáról, de tőle magától is tudhatott, hiszen apja 1913-as halálakor már tizen­nyolc éves volt maga is. A képen tehát a gyönyörű dédapám huszonkét évesen látható. Az Esterházy gyermekekről készült fotó idejét is nagyjából ekkorra, 1866–1867-ra tehetjük, hisz a középütt ülő legidősebb fiú, Péter dédapja, a fönt említett gróf Esterházy Miklós Móric itt legalább tizenkét éves fiú már.

Egészen bizonyosan nem felel meg viszont a valóságnak a keresztnagyapám másik közlése, hogy a magában ülő férfiú a hat Esterházy gyermek apja volna. Lehetetlen ez, hisz az ide vonatkozó családtörténeti kötet közlése szerint a gyermekek apja gróf Esterházy Móric (Péter ükapja tehát) 1807-ben született, s 1890-ben hunyt el. (Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Írta Gróf Eszterházy János. Budapest, 1901. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Esterházy Miklós, 166. p.)

Ő tehát a gyermekei megszületése és a képen látható cseperedése éveiben hatvan év körüli férfi volt már, a felvételen viszont hetykén füstölgő szivarkával a szája szélén egy tán ha húsz esztendős fiatalember ül.

S ez a fiatalember a hosszas nézegetésemet követő meglátásom szerint nem más, mint maga a legidősebb fiú: gróf Esterházy Miklós Móricz. Túlságosan is feltűnő a vonások hasonlósága közte és a csoportképen látható legidősebb fiú közt ahhoz, hogy ne ekképp nézzünk rá. S ha nem tévedünk, arra is mindjárt magyarázatot lelünk, hogy mit keresett a dédapám hagyatékában épp ez a két kép. Ő ugyanis, amint azt az Arcanum rá vonatkozó találatai meglehetős pontossággal mutatják, a pápai református teológia elvégzése utáni években a környék egyházközségeiben jutott segédlelkészi állásokhoz, s csupán 1874-ben költözött Siklósra, hogy két évnyi segédlelkészség után 1913-as haláláig papként szolgálja felekezete templomát és hívőit. Márpedig 1874-ben a gróf tizenkilenc éves fiatalember volt, épp, mint a felvételen ülő, életkorának és végtelen társadalmi szabadságának minden ismertetőjegyét mutató férfiú.

S mi egyéb oka lehetett volna rá, hogy e két fényképet a távozó dédapámnak adja, mint a hála gyermek­életének megmentéséért és a házi tanítóskodás hosszú, közös éveiért?

Tisztázandó részletkérdésként Önök elé tárom még, hogy a fönt idézett családtörténeti kötet a képen látható hat gyermekkel szemben mindössze háromról tud, az 1855-ben született főszereplőnk mellett Franciska-Annáról (1856) és Berta-Mariannáról (1857). Vagy a szerző információi voltak hiányosak, vagy unokatestvérek is láthatók a képen, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudom a választ.

Hogy az eset történetként eljusson hozzám, ahhoz persze az is kellett, hogy a dédnagyapám tizenkét megszületett gyermekéből nyolcat eltemessen, és a halállal csak azért is dacolva tizenegyedikként megszülessen 1893-ban a nagyapám (s így 1931-ben az apám, majd 1956-ban én…), tizenkettedikként pedig a keresztnagyapám, az önéletírás szerzője. De ezt most csak mellékesen írom.

Nem csupán felmérni, még érzékelni sem vagyunk képesek a veszteséget, amely a soha meg nem születettek hiányában támad a Földön, ám valamennyien felmérhetjük, mi minden nem történt volna meg velünk az életben és az irodalomban, ha a dédapám nem a „Széles víz” partján tanulja az Írást. Csak oksági láncainkat veszíthetjük – mondaná Péter –, s én most gyermeki boldogsággal forgatom ujjaim közt a meglelt darabkákat.