Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 ősz
Fotó: Oláh Gergely Máté
Zeke Gyula: LAJOS-UDVAR
Ha mulaszthatatlan kötelmeim végeztével a Margit híd budai torkolatában fonódó villamosra szállok, és a Bécsi úti otthonom felé veszem az utam, tekintetem rendre a Zsigmond tér 8-as számú ház homlokzatára emelem, hogy sokadszorra is megtekintsem csúcsán a könnyűn lebegő évszámot: 1898. A teste csupasz már szinte teljesen, ám a vakolatnak ez a darabja átlebegte a XX. századot, és azóta sem adta át magát a nehézkedés törvényének. E ház nem a „miénk”, még Újlak II. kerületi felét ékíti.

Ám már Óbudáé a szintén újlaki Lajos utca 70–72-es számú épülete, amely nem csupán jól látható kortársa, de csupaszodásban is hű párja a fent említettnek. Valamivel fiatalabb amannál, 1907 és 1908 közt emelték serény kezek a Galagonya és a Lajos utca sarkán. Nem sok fénykép maradt róla, ám egy közülük bizonyítja, hogy 1962-ben még egész testén ép volt a (bizonyára akkor is) sárga vakolat, melynek mára jó, ha a harmada megmaradt. Jól olvasható e fotón a sarok félkörívének magasában a jövőbízó, ám újabb évezredünkben már csak az avatott szem számára kivehető felirat: Lajos-udvar. Pompás épület volt ez a maga idejében a Lajos utcában, amelyről 1891-ben még így írt Viharos (Gerő Ödön: Az én fővárosom, 130. p.):

„valóságos kígyóvonal, a mely minden ötödik-hatodik háznál megbánja irányát, és nekifordul az ellenkező vidéknek.”

Laktereit ekképp hirdette 1908 szeptember végén a Budapesti Hírlap: „Háromszobás lakások elő-, cseléd-, fürdőszoba stb., klozet, gázfőző és villámvilágítás. Kilátás a Margitszigetre, nyári lakás szükségtelen. Portásnál ingyen városi telefon. Szemben park, télen jégpálya.”

Számos, a korszakban épült budapesti ház viselte homlokzatán ezt a valamilyen tulajdonnévvel párosított „udvar” nevet, evvel is kifejezésre juttatva az építtető egyszerre patriarkális és nagyvárosi szándékait, Óbudán azonban tudtommal mára ez az egyetlen ilyen ház maradt ránk. Utcafrontján minden korszakban üzletek és vendégterek is nyíltak, s élhetnek akár sokan, akik fröccseik mellett a mai Galagonya pincében gubbasztva emlékeznek még az 1974. június 6-án nyílt Lajostanya büfére (jó ideje kínai gyorsétterem költözött a falai közé), ott fogyasztott pörköltjeikre és söreikre, avagy akik életkoruk folytán cigarettázhattak és kávézhattak még az előtte ugyanott állt Menüett eszpresszóban.

A vonatkozó építészettörténeti munkák nem foglalkoznak a házzal, s ez ideig magam sem deríthettem fényt sem az építtető(k), sem az építész, sem a kivitelező(k) személyére. Ám az ránézésre, a pusztulásukban is csodaszép külső díszelemek megmaradt formavilágából, ritmikájából és különféle részleteiből is látható, hogy

a Lajos-udvar a századfordulós hazai építészeti modernizmus nem túl sok házzal példázható Jugendstíl-irányzatának egyik jeles darabja.

A csábító hirdetésre érkezett eredeti lakók az elmúlt százkilenc esztendőben messzi költöztek, ez egészen bizonyos. Egyetlen hírmondójuk ez a fürdőben ülő meztelen férfialak, aki a combján törölközővel ülve várja a csupár (Wilhelm Droste szíves szava) falon elkerülhetetlen omlása pillanatát.