A fekete autó bőrkabátos utasai bizonyára már nem csöngetnének be értem, s vinnének magukkal több éves kirándulásra, ha közölném Önökkel, melyik óbudai ház kapualjában tekinthetik meg ezt a táblát. Mai lakói – és a tábla! – védelmében mégsem teszem meg, pedig dicséretet érdemelnek állhatatukért. A néprajztudomány egyik alaptétele – az tűnik el a leginkább, amiből a maga idejében nagyon sok van – íme, ismét igazolódik. Az itt olvasható tábla ugyanis az ötvenes évek elején minden államosított bérházra kikerült, s ott is maradt hosszú éveken át.
Magam az ittenin túl egyetlen zuglói házról tudok, amelynek a falán ugyancsak ott áll még. A feliratot nem könnyű kibetűzni, az üveg alól kikopik lassan a tábla kék festékrétege, amelyet valami mintanyomatra fújtak, s ennek elvétele után vált olvashatóvá a szöveg, ha helyesen rekonstruálom a korabeli technikát. Így szól tehát:
EZT A HÁZAT
A BÉRLŐK SZOCIALISTA
MEGŐRZÉSRE ÁTVETTÉK
A közlés középvonalas szimmetriája a helyenkénti kopások ellenére is jól kivehető. A tábla bal felső szegletében afféle mottóként egy intelem is áll, ez valóban már csak nagyítóval olvasható:
OTTHONOD VÉDELME, BÉKÉD VÉDELME.
Ritka, roppant ritka, hogy a történelem ilyen formában a szemünk előtt maradjon. Bérházaink falai a ma is tízezerszám látható lövés- és repesznyomokkal felfoghatók ugyan a múlt beszédes üzenő-felületeiként, arculatuk, stílusuk pedig bő szóra bírható a korról, amelyben épültek, ám ez áttételes üzenet, nem szólal meg magától és nem mindenkinek. A mi táblánk mondandója – látszólag legalábbis – könnyen megfejthető, hiszen magyarul, nyomtatott nagybetűkkel írták, s olvasni végtére régi kerületünkben hét éves kortól fölfelé (majdnem) mindenki tud.
Ám vajon értjük-e tényleg, amit látunk? Tudjuk-e még, hogy a magángazdaság főbb szektorait már 1949-ben kisajátító bolsevista hatalom azért államosította csak 1951 és 1952 során Budapest bérházait, hogy előtte a háztulajdonosokkal – a „háziurakkal” – saját költségükre rendbe hozassa őket?
Tudjuk-e azután, hogy a bérházak e bérlők általi szocialista átvétele megfosztotta ugyan magántulajdonától a háziurat, ám korántsem tette tulajdonossá a bérlőket, akik a fönti „megőrzés” mellett onnantól a kerületi tanácsnak, vagyis az államnak tartoztak lakbérfizetéssel?
Tudjuk-e végül, hogy a sokak által valóban gyűlölt háziúr többé sosem került ugyanabba a helyzetbe, hogy a bérlőit kizsákmányolja, ad absurdum kilakoltassa, ám evvel egyidejűleg az a kötelem sem terhelte többé, hogy a bérházát kifesse, felújítsa, s karban, egyszóval lakható állapotban tartsa? S emlékezünk-e még, hogy az állam – legendás vállalatán, az IKV-n (Ingatlan Kezelő Vállalat) keresztül – magára vállalta ugyan e kötelmeket, ám csak vonakodva, a lakhatóság még épp elfogadható határáig teljesítette őket, minek következtében a rendszerváltás éveire Budapest úgy nézett ki, mint valami történelmi lelenc, amelyet a nevelőszülei visszavittek Fótra?
A háziurak ugyan nem jöttek, s talán többé soha nem is jönnek vissza, a vakolat és a festék viszont továbbra sem akarnak föltelepedni a falakra, a törött-rothadt csövek-ereszek és a födémek sem cserélődnek ki maguktól a szeretett-gyűlölt pénz ösztönzése nélkül, házmesterek sincsenek többé, hogy kora reggel elsöpörjék a szemetet, s még a panelek hőszigetelése – Jaj, mi lesz itt, ha égni fog egyszer az a sok hungarocell! – sem valósulhatna meg a mérsékelten kedvelt EU pénze nélkül.
Íme, ennyi mindenről beszél nekünk ma is foszló betűivel ez a tábla.
