Zeke Gyula: Levelek

Városrészem vendégtereinek múltjában elmerülve az ÓBUDA-UJLAK című hetilap 1905. augusztus 12-i számának negyedik oldalán fél éve a következő híradásra akadtam: „Péntekre virradóra a Központi kávéház zenészei közül, amikor záróra előtt az utolsó accordot is befejezték, a »vén cimbalmos« szó nélkül otthagyta a bandát, s kiment. A többiek mi rosszat sem sejtettek, mert az öreg Berkes Andrásnak soha esze ágában sem volt öngyilkossági szándék. Csak midőn a kávéházból hazafelé igyekeztek, vették észre a Szentlélek tér sétaterének egyik fáján az ott lógó holttestet, melyben (…) az 55 éves cimbalmosra ismertek. Azonnal levágták, de már, bár meleg volt a test, minden élesztgetési kísérlet hiábavalónak bizonyult.”

Ó, Istenem, dörzsölgettem véres szemem az OSZK Mikrofilmtárának viseltes, pincefényű gépe előtt, hát mi lelhette a jóembert? Mi lelhette, mi érhette, hogy odahagyta ezt a világot, amelyben az emberek általában ki szokták várni a halálukat, következzék el az akárhol, bármiként és bármely időben?

Nem gondolt volna a feleségére, hét gyermekére, hozzátartozóira és a társaira sem, akik az írás szerint már élettelen teste körül hamarosan összesereglettek, és jajveszékelésbe fogtak?

Nem tudta ezt persze a cikk névtelen szerzője sem. „Hogy mi vitte rá az öreget az öngyilkosságra, senki sem sejti. Józan, szorgalmas és becsületes ember volt az öreg. Azok közül a gömöri cigányok közül, kik minden gyermekükből muzsikást nevelnek. Annak a bandának a feje is az ő fia, melynek cimbalmosa volt.”

Persze soha nem bizonyos semmi, talán a képen látható Valois Szent Félix kőkönyvében volt megírva a sorsa, én mégis azt gondolom, hogy komoly oka volt rá, ha így eltervezte és végbe is vitte a csúnya munkát. Semmi esetre sem az a „pillanatnyi elmezavar”, amelyet oly sokszor láthatunk leírva a hasonló esetek kapcsán. Nem, volt ott valami, amit már sosem tudhatunk meg, végtére – miként arról emberi nemünk története oly híven tanúskodik – Éva sem pillanatnyi almazavarában harapott a tiltott gyümölcsbe a Paradicsomban, káprázatba taszítva az emberiséget, képzavarba engem. Mert igen, káprázik a szemem e fiatal gesztenyefa dús levélzete láttán, amelytől nem állhatott távol történetünk megnevezetlen fája az akkori alakjában bizonyára nagyon más Szentlélek téren, miként a valahai Központi kávéházra is csak kívülről ismerünk rá a mai Új Sipos Halászkertre nézve.

A szomorú híradás azonban nem itt ér véget, tartogat a számunkra egy utolsó, igen különös bekezdést is:

„Reggel, amint a járókelők megtudták, hogy melyik fán lógott az akasztott ember, babonából minden elérhető levelét leszakgatták. Ezzel a talizmánnal ugyan nem sokra megy egyik szerencsétlen flótás sem.”

Meglepődésemben is azt gondoltam, hogy néprajzos barátaim hasonló esetek sokaságával bővítik ki majd a motívumot, de – hiszik, nem hiszik – nem találtak semmit. Találgathatjuk így csupán, hogy az idő micsoda mélyéből bukkant elő e borzongó hiedelem a múlt századelő meglehetősen bevett vallásokban élő s rá mégiscsak szekularizált sváb-zsidó Óbudáján. Meglehet, sosem tudjuk meg ezt sem. A levelek, melyeket hites címzettjeik a maguk számára „leszakgattak”, mindörökre olvasatlanok maradnak.