Keresés
rovatok
séta | 2018 tél
Fotó: Fortepan
Zeke Gyula: Nyári kép hideg napokra
Sétálni fölvetett fővel érdemes, írtam volt e hasábokon egyszer már, ám ez intelemmel éppúgy nem lehet betelni, mint a Jéger úr megfelelően keserű csokoládé fagylaltjával, melyet a tikkadt nyárban is fehér cukrászköpenyben, különös alakú sapkával a fején mért Bátaszéken, ahol életem egy korai vargabetűjének hála, bevégeztem általános iskolai tanulmányaimat.

Jéger úr boldogan bicegve nyújtotta felénk a pulton kissé áthajolva e megfelelően keserű gombócokat, az egyik lábát ugyanis Doberdónál – avagy Isonzónál, ebben már nem vagyok bizonyos – hagyta, boldog pedig ezért volt, mert jól csinálta a szakmáját, melyet szeretett, és a hazafias népfront oklevelénél mindig fontosabb volt számára a csillogás, amely megjelent a szemünkben, amint sorban álltunk a pultja előtt. Nem tűnt el teljesen az életemből az a boldog keserűség azóta sem, hisz ehettem sokszor Brüll úrék, valamint még a kilencvenes években is a Vörösvári út harmincvalahány alatti kicsiny Kakadu cukrászda hasonmód megfelelően keserű csokoládéfagylaltjából,

szóval azóta is gombóc van a torkomban, ha ezekre a hideg, sötétbarna gömbökre gondolok, és a fülemben, mintha őz lépne ágra, halkan visszhangzik a tölcsér ropogása.

Na, a jó Isten tudja, hogy e képről miért jutott eszembe az a megfelelően keserű csokoládéfagylalt, tán – mint rendre – itt is késésben van a tudomány, és csak ezután fogja kimutatni fehér köpenyében Amerikában valaki, hogy megfelelő erősségű és megfelelő szögben eső fénynél némely óbudai ház faláról is endorfin sugárzik, fotós legyen a tölcséres gépe mögött, aki elkapja. S ha ez így van, ezer szerencsénk, hogy itt élünk Aquincumban, és felvetett fővel sétálva a katonai amfiteátrum környékén, ilyen megfelelően boldog házra akadhatunk.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Nézzék csak, a zöld levelek épp annyit takarnak belőle, amennyit a teljes látás érdekében takarniuk is kell, s orrcimpánkat szinte megcsapja a dús levegő, melyet e kicsiny, zöld erőművek a Lajos utca felől bőven érkező széndioxidból készítettek. Elektromos vezetékek adnak találkát egymásnak a falon, jelezvén az aggódók számára, hogy a ház be van kapcsolva a Föld energiahálózatába, és ha a falak mögött olyanok is élnének, akiket nem boldogítanak eléggé a fönti emlékek, hát estéről estére törököt foghatnak kedvenc csatornájukon.

Az erkélyek úgy, oly lassan vonulnak az ég felé, mint a Budapest épületeiből mára kiveszett páternosterek, amelyek a nevüket – ugye hallják? – a halálfélelemben támadó vallásos érzületből kapták.

(Vajon hová dobták ki ezeket a rejtelmes örökmozgókat, s miként volt lehetséges, már ha így volt, hogy amíg őröltek, egyetlen embert sem szabdaltak szét?) Itt kapaszkodik végül a falon ez a kecses, rozsdásan is fiatal zászlórúd, amely – formája-anyaga tanúskodik róla – egyidős magával a negyvenes évek elején épült házzal, amely légiós hadijelvény tartórúd is lehetne, és akkor is szemszűkítőn szép, ha e sorok írója semmilyen zászlót nem látna szívesen lengeni rajta.

Kivéve talán, igen, azt mégis, a Jéger úr fehér köpenyét.