Volt időm 1972 óta, mióta itt élek, volt elég időm gyönyörködni benne, ám egy nap kivágták. Bizonyára csupán azért, hogy dőltében agyon ne üssön valakit. Hűlt helyénél toporogtam épp, amikor T. D. hívott – ez lett az utolsó beszélgetésünk. Panaszkodott, hogy se állni, se menni nem tud már rendesen, és csak szédeleg a földön. Vajon szédülnek-e a fák, jutott eszembe nyomban, és hogy mit szól most a szél… Fúj, gondoltam, és fütyül rá, bizonyára.

Igen magas életkort az akácfa nem ér el, negyven-­ötvenéves kora után csekély gyarapodást mutat, és a száz éven túl élő fák a ritkaságok közé tartoznak – írja róla a Wikipédia névtelen szakértője, el is véve mindjárt a kedvem a dőlés-párhuzam továbbgondolásától. T. D. ugyanis egész életében elég jelentős gyarapodást mutatott, igaz, a száz évet ő sem élte meg. De talán ez az itt látható csillaghegyi példány, ő megélte már, vagy ha még nem, jó esélye van rá. Mindig is ezt gondoltam a másutt kecsesen égnek induló akácok eme utcai fajtájáról, amely az átlagos emberi fej magasságában, avagy csupán kissé fölötte megrémül a magasságtól, és göcsörtös gömbbé torlódik. (Meglehet, emberi beavatkozás, mondjuk a folytonos metszés következtében, ám ha így, annál jobb.) Kamaszkorom óta bámulom e mesés alakzatok talányos kéregmozgásait, melyek mindig is vigasztaltak.

Örvendezem odúiknak, melyek szállást adnak a madaraknak, és évről évtizedre elégedetten nyugtázom, hogy a szemlélésük gyönyöre rendre elfeledteti velem a naphosszat támadó felednivalókat.

Ősi sejtgyülekezésük úgy idézi meg ráadásul a rákot – vetítsék csak emlékezetük foszló vásznára Vajda Lajos utolsó grafikáinak fekete, kétségbeesetten kapaszkodó halálgöbeit –, hogy mindjárt gyógyítja, szelídíti is.

Ami a kép láttán zavarja Önöket, zavart persze bennünket is. Mit keres ott oldalt az az egyszer használatos kávéspohár (Puff nekünk! Ráadásul…), és gondosan mellé tűzve az ugyancsak egyszer használatos műanyag kanál? Ám a kérdést ki is fordíthatjuk: mit talált meg az a nem tudom milyen korú, nemű és társadalmi helyzetű akárki, aki oda helyezte e tárgyakat, miután teljesítették egyetlen dolgukat a Földön? Nem a szemetet akarta eltakarítani, ez bizonyos, hisz ez esetben elment volna velük a következő utcai szeméttartóig. (Csillaghegyen sincs sok belőlük, de azért vannak.) Nem, valami fontos okból nem ezt tette. Én úgy hiszem, hogy a különféle üregek és lyukak betöltésére, használatára irányuló ősi késztetés tört rá ellenállhatatlan erővel.

Meglátni ezt az épp megfelelő méretű üreget a fában, és elhelyezni benne e tárgyakat a pillanat gyönyöre volt, bizonyára, utána már csak állt és nézett.

Tán sokan vagyunk, akik a művét nem látjuk szépnek, és mélységesen elszomorodunk tőle. Köszönettel tartozunk azonban az ismeretlen artistának. Valami fontosat mutatott meg a világból, amelyben élünk.