Mikor járt először az Óbudai Társaskörben?

1988–1989 körül lehetett, még nem fejeződtek be a felújítási folyamatok. Meghatározó időszak volt ez számomra. A Mókus utcai zenei általános iskolában tanultam, ahol Till Ottó volt az igazgató. Ebben az évben mind a ketten Aelia Sabina díjat kaptunk, amit itt a Társaskörben Merényi Judit adott át nekünk. Ennek az ünnepi eseménynek a keretén belül vibrafonon is játszottam. Még most is emlékszem, milyen boldog voltam, hogy egy igazi bronzplakettet is kaptam. Megvan a mai napig.

Nemcsak a díjat kaptuk együtt Ottó bácsival. Ekkor vettünk egyszerre búcsút a Mókus utcai iskolától is. Nagy váltás időszaka volt ez mind a kettőnk számára. Ő lezárt egy életművet, én akkor kezdtem el.

Mikor jutott először eszébe, hogy zenész legyen?

Zenei általánosba jártam, aminek nyilván praktikus okai is voltak, hiszen Édesanyám itt tanított a Mókusban a másodikon, a zeneiskolai részben, a mesebeli üvegajtón túl. Már első osztályban elkezdtem Balázs Oszi bácsinál dobolni. Nem tudom, hogy akkor tudtuk-e már, hogy zenész lesz-e belőlem.

Akkor lényegében otthonról jött inspiráció.

Zenében nőttem föl. Édesapám az Operaház brácsa­művésze volt. Édesanyám várandósként is sokat hegedült, hiszen hegedűt tanított, tehát mondhatnánk, a Kodályi „elvárást” is túlteljesítettük a zenei nevelés elkezdésének lehetséges időpontja tekintetében.

Ez mit jelentett a mindennapokban?

Ó, ez nagyon érdekes volt, képzelje, én gyerekkoromban nem hallgattam könnyűzenét. Ma már elképzelni is nehéz, nemhogy megvalósítani. Sok szép, nagy fekete lemezünk volt, amiknek a borítójára a mai napig emlékszem. Otthon mindig komolyzene szólt, általában operák – legtöbbször a Figaro.

Az úgy ment, hogy gyere, fiam, most leülünk zenét hallgatni?

Egyáltalán nem. Abban az időben egy háború után fölszabadult polgári lakásban éltünk, két, aránylag nagy szobában. A két szoba között hatalmas, nagy keretes ajtóval, ahova Édesapám egy hintát szerelt fel mozgékony gyermeke számára. Én naphosszat hintáztam, közben vagy meselemezt, vagy pedig operákat hallgattam.

Azt mondják, hogy a gyerek idegrendszerének fejlődése szempontjából az egyik legjobb dolog a hintázás, a zenehallgatással együtt pedig biztosan pozitív hatása van.

Közben kialakultak kedvenc lemezek vagy szerzők?

Szüleim jó ízléssel válogatták a zenéket,  főleg operákat. Édesanyám sokszor mesélte nekem – és mint minden gyerek, szívesen hallgattam újra és újra –, hogy csecsemőként fordítva bekötve a pólyába, Trisztán és Izolda zenéjére aludtam el. Kisgyermekként pedig a Figaro volt a kedvencem. Szörnyű, nem? (nevet)

Miért éppen a dobot választotta?

Anyukám először négy éves koromban vitt el zenei előkészítőre Balázs Oszkárhoz. Hamar kiderült, hogy igazi vásott, eleven gyerekként nem tudok fél órát egy helyben, nyugodtan ülni. Ma már tudom, hogy egy ennyi idős gyereknek lételeme a mozgás, nem is várható el ez. Amikor azonban első osztályos lettem, beleestem a „kiválasztottak” csoportjába. Nem akármilyen csoportot kell itt elképzelni! Balázs Oszkár fantasztikus pedagógiai érzékkel és sajátos metódussal, mondhatnám rituáléval választotta ki jövendőbeli tanítványait. Bekopogott minden első osztályba, összekacsintott a tanító nénivel, és  megkérdezte, hogy kik a legrosszabb gyerekek. A tanárnő persze beavatottként szép sorjában rámutatott az „átnevelésre” váró delikvensekre. Mondanom sem kell, ezúttal én is fennakadtam a rostán. Imádtam!

Elsőtől nyolcadikig jártam dobolni Oszi bá’-hoz, és azt hiszem, hogy ez több szempontból is nagyon meghatározó élmény volt számomra. Minden gyereknek kívánom, hogy legyen az életében egy ilyen fantasztikus pedagógus.

Aztán lassan én lettem az ügyeletes „zenebohóc”: másodikban elkezdtem zongorázni, harmadikban meg hegedülni Édesanyámnál. Ez a három hangszer kísért itt a harmadik kerületben. Ötödikes koromban két évre még trombitára is beiratkoztam a második kerületben, mivel nálunk nem volt trombita szak.

Úgy hangzik, mintha eleve karmesternek készült volna, szinte minden hangszert kipróbált.

Igen, ez tényleg így van. Mindig azt gondolom, hogy a szüleimnél tudatosan vagy tudat alatt volt ebben valamilyen tervszerűség.

Mikor merült fel először, hogy karmester legyen?

Igazság szerint nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban egyáltalán eszembe jutott-e, hogy karmester legyek. Édesapám pedig egyenesen csodának tartja, hogy az lettem, hiszen 18 éves koromig mindennemű karmesteri lehetőségre egyértelmű nemet mondtam. A középiskola első éveiben Édesanyám zeneiskolai vonós kamarazenekarának vezénylésére kértek fel. Még 14 évesen egy nagyon kedves barátomtól kaptam egy pálcát ami – nem viccelek – 40 centi hosszú, vékony fém volt, és olyan hegyes, mint a veszett fene, egy halálos fegyver. Nagyon kínosnak éreztem volna, hogy azzal vezényeljek.

Ott álltam 15 évesen, nagyobb pálcával, mint amekkora én vagyok, ráadásul nehéz is volt. Végül is a gátlásokból adódóan ceruzával vezényeltem, hogy ne legyen annyira kínos. Akkor vezényeltem először.

Az Óbudai Danubia Zenekar jubileumi koncertjére készült kisfilmben mesélte, hogy előbb kötött le koncertidőpontot, mint hogy zenekara lett volna.

A konziban két kedves kamarapartnerem volt, akikkel gyakran trióztunk. Jó hallásomnak köszönhetően azonnal meghallottam, mikor ki hibázott. Szép lassan azt vettem észre, hogy a próbák alatt többnyire  az én zenei javaslatom érvényesült, és ez így minden résztvevő számára nagyon kielégítő volt, nagyon jól működött. Sőt, a hegedűs fiú annyira lelkes volt, hogy több diáktársunknak is elmesélte, hogy milyen ügyesen próbálok és kommunikálok az emberekkel. Később még egy kis kamarazenekart is alakítottunk a filozófia tanárral, aki amatőr fuvolista volt. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy megkérdezzem Szabó Tibort – a konzi akkori igazgatóját –, hogy esetleg alkalomadtán vezényelhetném-e az iskola zenekarát? Nagyon rendes volt, bízott bennem, és nemsokára ott találtam magamat egy konzervatóriumi zenekaros koncerten. Egy Mozart Sinfonia concertantét vezényeltem, a 4 fúvósosat, a K. 297b számút – négy évfolyamtársammal, négy fúvóssal, illetve az iskolai zenekarral. Ez az egyetlen Köchel-szám, amit megjegyeztem egy életre. A próbafolyamatok alatt jött oda hozzám egy csellista lány, és tette fel a nagy kérdést, aminek a folyományaként létezik ma a Danubia Zenekar.  Azt kérdezte, hogy nincs-e egy zenekarom, mert lesz egy Danubia bál, és ott kellene játszani. Habozás nélkül igent mondtam, pedig zenekarom nem volt.

A mai napig gondolkozom azon, milyen erő vitt rá erre a lendületes és gondolkozás nélküli válaszra. Sebtében elkezdtünk szervezkedni, és végül 1993-ban, a Néprajzi Múzeumban felléptünk a bálon.

Strauss-keringőket és -polkákat játszottunk az emeleten, egy széles folyosón. Összezsúfolva vagy ötvenen, mögöttem egy 70 centi magas kőkorlát, alattam 30 méter mélység. Izgalmas volt minden szempontból. Ezen a koncerten Szigeti József Zenekarnak hívtak minket – ne kérdezze, miért –, és úgy konferálták fel a zenekart, hogy közreműködik Szigeti József és kamarazenekara. Az összes szereplő legnagyobb derültségére, hiszen Szigeti József egy világhírű hegedűművész volt. Hát, így alakult meg a Zenekar.

Mikor lett Danubia?

Danubia ezután lett, amikor úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közös zenélést. A Társaskörben 1993. december 30-án adtunk egy óévbúcsúztató koncertet. Akkor Nyuszi néni (Wéber Éva) kérdezte, hogy mi a neve a zenekarnak. Gyorsan kellett dönteni, és miután a Danubia bálon játszottunk legelőször, Danubia Zenekar lett a neve. Ezért volt most a jubileumi koncertünk, december 30-án a Zeneakadémián.

Mikor lett Óbudai Danubia?

Jóval később, amikor nagy szerencsénkre Merényi Juditon keresztül Bús Balázs felkarolta a zenekart.

Merényi Juditnak sokat köszönhetnek…

Ó igen, rengeteget! Nagyon hálás vagyok neki. Gondolja el, mi az Óbudai Társaskörben próbálhattunk, hol a kisteremben, hol a nagyteremben. Ez számunkra óriási segítség volt. (Én rendeztem be a színpadot, nyitogattam és toltam be a kottaállványokat.) Sőt, Sárospatakon, a Zempléni Művészeti Napokon is sokszor felléptünk, amit ő szervezett. Judit mondhatni a „pótanyám” volt.

Közben a közös zenélés átalakult állandó munkává?

Állandó munkává nagyon későn alakult. Az első három-négy évben, ha volt koncertünk, próbáltunk, ha nem volt, nem próbáltunk. De 1994-től igyekeztünk legalább egy pár koncertből álló bérletet csinálni, és akkor már a Zeneakadémián is adtunk koncertet. Később már talán 7–8 bérletes koncertet is szerveztünk egy évben. Addigra majdnem úgy működtünk, mint egy „normális” szimfonikus zenekar.

Emellett mindenki dolgozott?

Mindenki tanult, és ez volt a jó. A zenekar 98 százaléka főiskolásokból állt, velem egyetemben. Amikor lediplomáztunk a kilencvenes évek végén, nehezebbé vált a közös munka, mert ebből nem tudtak megélni a zenészek. Akkor jött a kérdés, hogy ki finanszírozza a zenekart.

Hála istennek, 2000-ben három évre megkaptuk a kitüntető Nemzeti Ifjúsági Zenekari címet Rockenbauer Zoltántól – azt nem mondom, hogy biztos megélhetést jelentett, de azért biztos pont volt.

2002–2003-tól viszont volt néhány bizonytalan évünk, mert nem tudhattuk előre, kapunk-e támogatást vagy sem.

Említette, hogy a konziban két tanszakos volt. A Zeneakadémiára milyen szakra járt?

Érettségi után fölvettek a Zeneakadémia karmesterképzőjére, mellette pedig a tanárképző főiskolára mentem mint ütős. A négyéves főiskolát és az ötéves Zeneakadémiát szimultán végeztem. Mint ütős 1997-ben lediplomáztam a Főiskolán, karmesterként pedig 1998-ban a Zeneakadémián. Ez a diplomakoncert volt egyben a Danubia Zenekar ötéves jubileumi koncertje.

2000-ben vezényelte, majd lemezre is vette Melis László Henoch apokalipszise című művét. Hogyan kapcsolódtak össze Melissel?

Melis László Édesapám első hegedűs növendéke volt. Melisről azt a vicces történetet hallottam, hogy amikor Apámhoz ment órára, nagyon kínosnak érezte azt, hogy hegedű van nála, úgyhogy gitártokban hordta a hangszerét. Személyesen a Schola Hungaricában ismertem meg, Dobszay László híres gregorián kórusában. Ide egészen érdekes módon lehetett bekerülni. Mezei János és Soós András itt a harmadik kerületben 1986 környékén indították a Budapesti Énekes Iskolát. Ez annyit jelentett, hogy különösen jó hangú gyerekeket választottak ki a Mókus utcai zeneiskolából. Velük külön foglalkozásokat tartottak kisebb kamarakórusokban, majd ezekből a gyerekekből jó néhányat tovább küldtek a Scolába Dobszayékhoz.

Rendkívüli dolog volt, imádtam, mert kórusban énekelni amúgy is nagyon jó, a gregorián világ pedig maga a csoda – ha az ember megismeri és megszereti, lételemmé válik.

Dobszay László pedig fantasztikus volt Szendrei Janka nénivel együtt. Kiváló kórust csináltak a Scola Hungaricából. Minden évben volt  lemezfelvételünk is. Ebben a kórusban énekeltem és – már az én időm előtt is – Melis Laci is. Elképesztően tehetséges muzsikus volt, egy zseni, és ezt mindenki tudta róla. Nagyon jóban volt az Amadinda Ütőegyüttes tagjaival, ahogyan én is –  többször játszottam is velük. Laci megkért, hogy a Henoch apokalipszise felvételén én vezényeljek. Ez annyira jól sikerült egyébként, hogy később – nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt – a Dionysia című darabjának Müpában való előadásának vezénylésére is engem kért fel. Életemben ilyen nehéz darabot nem dirigáltam még.

Az ének egy újabb hangszer volt?

A mai napig nagyon szeretek énekelni, de soha nem voltam énekes. A Scola Hungaricában való éneklés más, mint egy klasszikus értelemben vett vegyes karban énekelni. (Mostanában elém került néhány mozgalmi dal, amit gyerekkorunkban üvöltve énekeltük, és az az igazság, hogy nagyon ügyesen lettek megírva. Nyilván van  hozzá kötődő rossz élmény is, de én egy későbbi korban nőttem fel. Ezeknek a nótáknak nagyon jó a harmóniájuk, a ritmikájuk, a dinamikájuk. Könnyen énekelhetőek, ezért mindenkinek a saját szólamában ad egy sikerélményt.) Kodálynak tökéletesen igaza volt: az együtt éneklés nagyon-nagyon fontos dolog. Lelket tisztít, közösséget formál, élményt ad.

Mi vezette arra, hogy elhagyja a Danubia Zenekart?

2005 januárjában Kocsis Zoltán lemondta a chemnitzi koncertjét. Én ugrottam be helyette két nagy koncertre, és annyira tetszett a zenekarnak, hogy a zenekari elöljárók a második koncert után bejöttek az öltözőmbe, és megkérdezték, lenne-e kedvem itt első karmesternek lenni. Igent mondtam, bár a Danubiás kollégák egyáltalán nem örültek ennek a döntésnek. Én azt gondoltam, hogy tizenkét év után szükségem van valami másra is, hogy meg tudjak újulni.

Úgy képzeltem – és így is csináltam eleinte –, hogy egy évben párszor kimegyek Chemnitzbe, és vezényelek, miközben itthon szimultán csinálom a Danubiát.

Néha vezényeltem az Operában, időnként más zenekarokat is. Elég sűrű időszak volt. A probléma abból adódott hogy Németországban az első karmesteri állás állandó jelenlétet igényel, és nem fér bele, hogy hetekre eltűnök. Csak a Danubia maradt az állás mellett, az is ritkábban. Öt év után kértem egy év szabadságot. Honvágyam volt. Hazajöttem. Felújítottuk Óbudán a Nagyszüleim lakását fönn a hegyen. Szép nyugodt időszak volt. Nem volt sok felkérésem sem – ha az ember külföldre megy, gyorsan elfelejtik. Nyár végén készülődtünk vissza a német életbe, amikor megkeresett Ókovács Szilveszter a Magyar Állami Operaházból, és felajánlotta a főzeneigazgatói széket. Végül is visszamentem Chemnitzbe, hogy közöljem velük a hírt, hogy tegnapelőtt óta főzeneigazgató vagyok Magyarországon – szerencsére jól fogadták. Erről viccesen még egy cikk is megjelent: a gazdag Chemnitzi színházról, aminek két főzeneigazgatója van. Egy évig párhuzamosan csináltam a Danubiát, az Operaházat és Chemnitzet, de ez együtt soknak bizonyult. Nagyon tetszett nekem az Operaház, nagyon szerettem itthon lenni, de megint döntést kellett hoznom. Beszéltem Ács Péter barátommal, a Danubia Zenekar ügyvezetőjével, és így esett Hámori Mátéra a választás. Ő vette át a zenekart, én pedig azt gondoltam, hogy folytatom az Operát, de ember tervez, Isten végez. 2013-ba elváltak útjaink az Operaházzal. A következő egy  év nagyon nehéz volt számomra.

Úgy érezte, hogy két szék között a pad alá…

Valahogy úgy. 2014-ben azonban egy nagyon kedves, idős barátom Németországból küldött nekem egy kis újságcikket, amiben Augsburgba kerestek főzeneigazgatót. Megnéztem és félreraktam. Aztán többször is írt, de engem kicsit sem érdekelt. Itthon szerettem volna lenni. Kitartásának és belém vetett hitének köszönhetően – amiért mindig hálás leszek neki – végül meglátogattam őt passaui otthonában. Leültünk, három nap alatt megírtuk a jelentkezést, és átvittük kocsival Augsburgba, a városházára. Majd bevitt a színházba, és kinyittatta nekem, hogy meg tudjam nézni, hol fogok majd dolgozni.

Visszagondolva erre, fenomenális ötlet volt tőle, hiszen minden operában  dolgozó tudja, hogy a színháznak van egy jellegzetes illata, ami az erre érzékenyeknél pozitív érzelmeket kapcsol be.

Hazajöttem, mint aki jól végezte dolgát, de nem hittem az egészben. Rengeteg jelentkező volt. Augusztusban jött a levél. Meghívást kaptam próbavezénylésre, 2014 szeptemberében pedig elkezdődött egy három fordulós próbavezénylés Augsburgban.

Miből állt a próbavezénylés?

Az első fordulón hat megadott darab közül kettőt ki kellett választani – az én esetemben ez egy Beethoven-mű volt és egy szimfonikus költemény Strausstól –, ezeket kellett próbálni a zenekarral. Arra voltak kíváncsiak, hogyan kommunikálok, hogyan tudom a zenével átadni azt, amit szeretnék, hogyan tudom feléjük közvetíteni mint karmester – és egyáltalán, hogyan működik a kémia közöttünk. Levezényeltem a hatvan percemet, megittunk egy kávét egy magyar trombitással a zenekarból, aztán hazajöttem. Gondoltam, egy érdekes tapasztalat volt. Újabb levél érkezett: továbbjutottam. Ekkor már Janáček Jenůfa című operáját vezényeltem próba nélkül. Nagyon jól sikerült, láttam, hogy nekik is tetszik. Utólag hallottam, hogy elsőre megijedtek, mert más tempókat vettem, végül mégis kellemesen érezték magukat. Az énekesek nagyon hálásak voltak a tempókért. A harmadik fordulóba ketten jutottunk be, ami majdnem egyhetes próbaperiódus volt, a végén két rendes bérletes koncerttel a Kongresshalléban. Elvezényeltem azt a két koncertet december 15-én és 16-án. A másik versenyzőt, akinek januárban lett volna a koncertje, már meg sem hallgatták.

December 20-án, a születésnapomon – amikor megtudtam, hogy fiam lesz – jelent meg a cikk, hogy én lettem a főzeneigazgató. Így már negyedik éve, 2015. szeptember 1-től én ott vagyok.

És hogy érzi magát?

Nagyon jól. Tetszik Németországban, hogy – az itthoni gyakorlattal szemben – a zenekar választja magának a karmesterét. Így kezdetektől fogva nagyon kedveltek mint karmestert és embert egyaránt. Ez felszabadítóan hatott rám is. Itt értettem meg, hogy miért mondták annyiszor nekem, hogy „nyugati” karmester vagyok. Aki ismer, tudja rólam, hogy szeretem, ha jó hangulatban zajlanak a próbafolyamatok. Ez a hozzáállás itthon többször volt hátrány számomra, mert a zenekarok többsége hozzászokott az agresszív vezetéshez, ami egyfajta gyermeki lelkiállapotban tartja a zenekart, ellentétben a számomra kedveltebb felnőtt hozzáállással, amikor mindenki felelősséget vállal a saját munkájáért. Visszatérve a kérdésre, nagyon boldog vagyok. Zenészként és magánemberként egyaránt. Az augsburgi zenekarral fantasztikus volt dolgozni eddig is. Tavaly decemberben Dvořák Újvilág szimfóniáját játszva valami egészen új, lelki egység született meg közöttünk. Azt gondolom, sosem fogom elfelejteni ezt az emblematikus koncertet. A közönség is érezhette ezt az összehangolódást, és standing ovationnel ajándékozott meg bennünket. Most is borsódzik tőle a hátam.

Percekig nem tudtam megfordulni. Meghatódva álltam a színpadon, néztem a zenekart, és a szívem tele volt szeretettel és hálával. A szemem pedig könnyel. Szerettem volna meghosszabbítani ezeket a perceket.

Nehezen ment a meghajlás ilyen lelkiállapotban. A német zenekaroknál egyáltalán nem megszokott lelkes ölelgetések és „Most igazán megérkezett hozzánk, Herr Héja” – mondatok voltak biztos visszajelzői annak, hogy új, gyümölcsöző korszakba léptünk.

Mennyi idő van még hátra?

Az eredeti megállapodás szerint másfél év. Öt évre kaptam a szerződést, azonban nyáron meghosszabbították kettővel, tehát három és fél év van még.

Miért használnak pálcát a karmesterek? Volt karmester, aki azt mondta, hogy a pálcájában benne van az egész Wagner-életmű.

A pálca egy vizuális segédeszköz… amiben benne van a teljes Wagner-életmű…

De tényleg, azért van, hogy a kart meghosszabbítva látványosabb legyen a gesztus?

Egészen pontosan azért van, hogy jobban lássák a karmester mozdulatait. Van, aki pálca nélkül vezényel. A pálca a karunk meghosszabbítása, ennek is története van. XIV. Lajos korában a karmesteri pálca még egy nagy bot volt. Jean-Baptiste Lully a király előtt a Te Deum vezénylése közben karmesterbotjával megsebezte a lábát, a seb elfertőződött, és vérmérgezésben meghalt szegény. Azt hiszem, ő volt a szakmánk első áldozata.

Igaz, hogy a karmesterek tovább élnek, mint a hangszeres zenészek?

Ennek egész egyszerű anatómiai okai is lehetnek. Egy komolyabb koncert akár egy kardiovaszkuláris edzéssel is felér. Az én sportágam a karmesterség. Egyszer talán az olimpiára is eljutok. (nevet)

A másik „sportom”, hogy szeretek beugrani koncertekre. Izgalmas kaland. Sok próbára sincs szükségem ilyenkor, mert az a tapasztalatom, hogy a  zenekar is jobban figyel ebben a helyzetben.

Ez számomra felér egy agytréninggel. És hála a sok gyermekkori hintázásnak, vagy csak egy jó adottságnak, nagyon gyorsan tanulok. Az Operaházban is így kezdtem. Bohémélet próba nélkül.

Kapott egy pálcát a jubileumi koncerten. Az milyen pálca volt?

A pálca egy jelkép volt csupán. A lényeg  a mellette lévő papíron volt, amit az összes zenekari tag aláírt.

Van kedvenc pálcája?

Van egy Ferrari pálcám. (nevet)

Milyen fából van?

Érdekes módon nem fából van, és persze nem Ferrari. Japánban vettem annak idején kiváló üvegszálas, parafa és rózsafa végű pálcákat és egy rózsafa végű pálcát, ami viszont szénszálas. Azért szeretem, mert könnyű. Emlékszem, amikor először vezényeltem vele, nagyon furcsa érzés volt, mintha semmi nem lett volna a kezemben.

Váltogatja a pálcákat?

Nem, nem váltogatom, mindig az dönt, hogy melyiket találom meg. Itthonra rendszeresítettem egyet, mert egyszer hazajöttem, és elfelejtettem pálcát hozni. Elég kellemetlen volt.

Így az egyik parafa végű üvegszálas pálcám itthon van a konyhafiókban, kint pedig egy van bent a színházban, egy pedig otthon.

A próbafolyamat után, az előadáson a karmester már csak emlékezteti a zenekart arra, amit próbáltak?

Nem egészen. Ideális esetben elpróbálod az adott darabot a zenekarral, a koncerten pedig megszólal az, amit próbáltál. Én úgy gondolom, ez adja az alapot az előadáshoz. Ezen felül minden egyes koncert fűszerezése más és más, ez adja az élő koncertek varázsát, báját. Magyarországon könnyebb ezt elérni, Németországban kicsit nehezebb, mert ott minden instrukciót beírnak a kottába – és ha beírták, akkor onnantól kezdve soha többet nem találkozik a tekintetünk. (nevet) Nekem szerencsém van. Augsburgban három év alatt eljutottunk oda, hogy megértették, hogy minden terem más és más, és függetlenül attól, hogy mit írtunk be, szükség van egyfajta szabadságra is a koncerten.

Milyen vendégkarmesternek lenni egy teljesen ismeretlen csapattal?

A vendégkarmesterség idillikus állapot számomra. Igazi szabadon szárnyalás. Csak a zene, a zenekar és én. Nem keresnek meg a szünetben, hogy Herr Héja, jövő héten kedden el kellene mennem a próba feléről.

Tulajdonképpen pontosan érzed, hogy milyen a zenekar, és a cél az, hogy a zenekar jól érezze magát, amikor veled játszik, és arra a koncertre, előadásra egy kicsit vagy sokkal jobb legyen, mint szokott lenni.

Vannak ma szupersztár karmesterek?

Persze. Gustavo Dudamel most egy szupersztár vagy Christian Thielemann, Antonio Pappano Angliában, Fabio Luisi vagy Valerij Gergijev.

Többször is említette, hogy szeret itthon lenni. Milyen ehhez képest külföldön élni?

Szeretek Magyarországon lenni. Ez a hazám. Ugyanakkor ott vagyok otthon, ahol a családom van. Jelenleg egy mesebeli faluban élünk, ahol az erdő karnyújtásnyira van. Csörgedező patakban kacsák hápognak, gyermekeink pedig boldogan etetik őket száraz kenyérmorzsákkal. Legnagyobb lányom pedig a mesékből ismert torony iránt rollerezik az iskolába.