A digitális hangkibocsátás, és annak digitális rögzítése immár komoly múltra visszatekintő eljárás. A gyökerek éppen negyven évre tekintenek vissza, mikor a MIDI protokoll (Musical Instrument Digital Interface, magyarul kb.: digitális csatoló hangszerekhez) a zenekészítést (szándékosan nem mondom, hogy zeneszerzést, noha arra is alkalmas) alapjaiban alakította át. Az első lépés a szintetizátorokkal kezdődött. Ha valaki kottaíró programot használ, abban különösebb újdonság nincs, nem más, mint a szövegszerkesztés zenei párja. A hang digitális létrehozása a digitális filmkészítéshez hasonló: egyfelől olyan hangok hozhatók létre, amelyek a valóságban nincsenek, pontosabban csak a virtuális valóságban vannak, amelyeket éppen a digitális szerkezettel teremtünk. Másfelől olyan hangok hozhatók létre, melyek szimulálják a meglévő, nem virtuális hangot, és ideális esetben azok egymástól megkülönböztethetetlenné válnak.
A digitális hangokból fiktív zene jön létre. A számítógéphez kapcsolt MIDI-eszköz, amely az esetek többségében billentyűs hangszer, önállóan, hangszerként is használható (lásd digitális zongora). Voltaképpen nem hangrögzítésről van szó, hanem a digitális jelek speciális tárolásáról, e jelek pedig visszaalakíthatók a hangkártya és a megfelelő programok segítségével digitális hangokká. Egy letöltéssel a digitálisan eljátszott vagy megírt zenedarab lejátszható, illetve annak kottája megjeleníthető, nyomtatható, más fájlformátumba transzformálható.
Egy ma már muzeálisnak ható ’90-es évekbeli (vigyázat, több mint négyórás) digitális anyag:

Az internetes digitális zenei világban mint szélesen kiterjedt közösségi hálóban a szerzők és előadók tábora van jelen. Előbbiek között találunk profi zeneszerzőket és amatőr komponistákat egyaránt. Az előadók digitális bejátszásai nem valódi hangrögzítések, de mivel fel lehet játszani úgy is az anyagokat, hogy azok mint egyedi interpretációk szólaljanak meg, így az a furcsa esztétikai probléma jelenik meg, hogy az ilyen előadást hallgatva nem tudjuk, az mennyiben az egyedi interpretáció, illetve mennyiben a technikai beavatkozás terméke. A szekvenszer (így hívják a digitális mintát feldolgozó berendezést, illetve az azt használó zenészt is) tevékenységében a zenei előadóművészet technikai-mechanikai képességei ötvöződnek a digitális technika kreatív felhasználásával. A digitális előadás sokszor nem valódi előadás, azaz a legjobb esetben is azt lehet mondani, hogy némi jártasság a hangszerjáték és a zenei ismeretek területén szükséges – ám nem elengedhetetlen. Ebben a formájában a digitális zene egy új fejezetet nyitott a zenei előadóművészet történetében. A digitális előadás teljes mértékben élethű, érzelmeket kelt, miközben léte színtiszta szimuláció. S miként a képi világban is, olyan jelenségek megteremtésére képes, mely a valóságban nincsen. Gondolhatunk itt például a tempóvételre, a dinamikai árnyalatokra.

A zeneszerzéssel kapcsolatban is érzékeny a helyzet. Az egyik internetes fórum hozzászólásai között az alábbi rövid csörtét olvastam (stilisztikai és helyesírási javítások nélkül):

– Aki az életben egy nyomorult bocibocit nem játszott még el hangszeren, az szerintem sokkal, de sokkal nehezebben (ha egyáltalán…) tud computerrel zenét szerezni, mint az aki játszik hangszeren.
– Én nem értek egyet azzal, hogy komputer zenét nehezebb csinálni mint „igazi” hangszerrel. [Értsd: komputerzenét nem nehezebb csinálni, mint igazi hangszeres zenét.] Pont fordítva. Csak azt kell tudnod hogy kell az egeret használni. A poén az, hogy élvezhető-e vagy sem.

A valódi kérdés az, hogy a hangszeres zene ismerete kell-e a komputerzene létrehozásához. A második vitázó egyszerűen a szubjektív ízlésre apellál. Így nem a zenei képzettség, hanem az esztétikai élvezet lesz a mérvadó (a szépség vagy legalábbis a kellemesség értelmében), és ebben, a második vitázó szerint, nincs szerepe az ódivatú „mesterségbeli tudásnak”.

De közelebbről megnézve második vitázónk utolsó két mondatát, más eredményre is juthatunk: az egérhasználat elsajátítása igenis művészeti szakértelem. Ez a zenekészítés új művészete, mely nem szorul a hagyományos zenei eljárásokra, a papírra, a tollra (ezen túlmenően a kottaíró programra sem) és a hangszerjátékra. Az „igazi” hangszerjáték ismeretének elvárása a tradicionális zenei ismereteket jelenti, míg ezek hiánya egy alternatív zenei képzettségre vonatkozik. Ez az alternatíva a hangok hangszeren való megszólaltatása helyett a billentyűparancsok és az egérkattintások elsajátítása. Szembe kell nézni azzal, hogy a felnövekvő generáció a zenetanulást a számítógéppel kezdi, és könnyen lehet, hogy a hagyományos zenetanulás másodlagossá válik. A programok használata oly könnyen elsajátítható, hogy a zenekészítés során nem kell bajlódni sem a hangszer megszólaltatásával, sem a kottaíró programmal, lúdtollról, kalamárisról nem is beszélve. Ezen elmélkedve a hagyományos zongorabillentyűzettől (a MIDI-keyboardtól) lassan és észrevétlenül átcsúsztunk a számítógép billentyűzetéhez. Azaz a zenéléshez nem szükséges már a digitális hangszer-imitáció sem.

A music production kifejezés mára egy önálló zeneipari tevékenység lett, DJ-ktől kezdve nagyon sokan utaznak a zenélés e nem tradicionális műfajában. Egy rövid (angol nyelvű) videó arról, mi is manapság a zenei producer, aki véletlenül sem keverendő össze a szocializmusban gyártásvezetőnek titulált producerrel. A zenei producer a sok-sok digitális kellékből elővarázsol valamilyen terméket, amelynek a sajátossága, hogy alapjában véve szoftvereket használ.

Azonban a mesterséges intelligencia is beleszól már történetünkbe. Tisztán komputer generálta és mesterséges intelligencia által létrehozott zene a következő:

De ne rémüljünk meg! Mint azt már láthattuk a Gutenberg-galaxis végéről szóló apokaliptikus víziókból, a divathullámok gyakran elsötétítik elménket, és hajlamosak vagyunk végletesen gondolkodni. Lám, könyvet még mindig olvasunk, miközben a neten bányászunk különféle szövegeket. A zenei kultúrával is hasonló a helyzet, mint a társművészetekkel. A fotó nem fojtotta meg a festészetet és a grafikát, a mozi nem irtotta ki a színházat, a videó nem szüntette meg a mozit. Az első normál barázdás sellaklemezek rajongói miatt nem zártak be a koncerttermek. Az LP, a CD, az mp3 majd a streaming sem tette tönkre a zenei életet. A hordozók persze egymással versengenek, így a sellaklemezt valóban darabokra törte az LP, ahogyan a CD az LP-t. És ez lett a sorsa a CD-nek az mp3 jóvoltából. Ma már pedig jószerével csak streamelt zenét hallgatnak a hallgatók. A digitális hangszerek sem teszik tönkre a hagyományos eszközöket: átalakul a széles, nem csak gazdasági értelemben vett piac.
Ha arra gondolunk, hogy Esterházy Péter spirálfüzetekbe írta regényeit, akkor aligha lehetünk bizonyosak abban, hogy egyszer kizárólag digitális hangokat fogunk hallani.