1988-ban, 29 évesen mint aktívan működő zenész, hangstúdiót alapított. Hogyan jött ez az ötlete?
Kicsit korábbról kezdeném: 1985 körül költöztünk a szüleimmel a Rókahegyi útra egy félkész házba. Akkor a Korál együttesben játszottam, és fontos szempont volt, hogy legyen itt egy gyakorlóhelyiség is, ahol nyugodtan tudok dobolni, mert a dob egy hangos hangszer, és nem akartam senkit zavarni vele. Fontos volt az is, hogy a helyiséget próbateremnek is tudjuk használni. Megláttam a lehetőséget az épületben, azt, hogy mivel hegyoldalban vagyunk, félig a föld alá, de természetes fénnyel megvilágítva létrehozható ez a próbaterem.
Így tehát a zenekaraimmal, a Korállal, majd az Easttel is itt próbáltunk, aztán menet közben jöttek más együttesek is. Próbák közben jöttek az igények, hogy szeretnék felvenni, amit játszanak. Először egy négysávos kazettás magnóval készítettük a felvételeket, aztán klasszikus módon építkeztünk tovább, egyre több sávos felvételi eszközöket sikerült beszereznünk.
A stúdiómunkák, a technikai feladatok ellátásához volt valamilyen szakmai előképzettsége?
Gyerekkorom óta nagyon érdekelt a fizika is a zongoratanulás mellett, főleg, miután elolvastam egy könyvet Edisonról. A mamám könyvtáros volt, és könyvekkel is terelgette az érdeklődésemet ebbe az irányba, amikor látta, hogy ehhez van affinitásom. Az általános iskolában fizika tagozatra jártam. Emlékszem, amikor az első detektoros rádiót építettem a befőttesüvegek között a kamrában – mert ott jött le a tetőről az antenna –, és már csak a kipróbálás volt hátra, hogy a fejhallgatót rácsatlakoztassam a detektorra, teli voltam izgalommal, vajon működik-e, és a mamám abban a pillanatban hívott kintről, hogy azonnal menjek vacsorázni, amire én még egy perc türelmet kértem. Soha nem felejtem el azt a percet, amikor a kamra pislákoló fényénél megszólalt a világ a fejhallgatóban. Hallva a Föld rádiót, gondolatban kirepültem az éterbe, ami nagyon szíven ütött.
Ez a történet úgy hangzik, mint egy modern mese egy kisfiúról és a csodáról. Ami történetesen igaz is…
Igen. Innentől kezdve rádiókat, erősítőket építettem otthon egyedül, és imádtam a rádióamatőr életet.
Az iskolában a fizika volt a kedvenc tantárgyam, az akkor pályakezdő fiatal fizikatanáromnak, Csilla néninek a legnagyobb ajándék az volt, amikor első lettem a kerületi fizika versenyen. Jó tanár volt, szerettem. Abban az időben építettem mindenféle más eszközt is. A zenetanuláshoz elektronikus metronómot is fejlesztettem, ami akkor még újszerű dolognak számított, mert csak mechanikus metronómot használtak.
A középiskolás éveiben sem hagyott alább a lelkesedése?
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban folytattam fizika tagozaton, de emellett maradt párhuzamosan a zenetanulás. Zongoráztam, doboltam. Ez a három szegmens így együtt ment, és ennek köszönhetően évekkel később, amikor a Korállal próbáltunk, vagy felvételt készítettünk, már teljesen otthonosan mozogtam a stúdióközegben.
Mikor vette először kezébe a dobverőket?
Általános iskolás koromban. Itt születtem, a harmadik kerületben, és itt is nőttem fel. Az Ady Endre utcában laktunk, rengeteget bringáztam Csillaghegyen, Rómaifürdőn, a Duna-parton, fenn a Róka-hegyen is a lejtős utcákon, ahol akkor még alig volt forgalom. A Keve utcai általános iskolában tanultam.
Így kerültem el a kerületi zeneiskolába, ahol Balázs Oszkár dobtanár megtanított az iskolai ünnepséghez szükséges úttörőindulóra, majd azt mondta, nagyon szeretné, ha maradnék, és folytatnám a dobolást profi módon. Onnantól elkezdtem nagyon komolyan venni a dob és ütőhangszerek tanulását, és folytattam gimnázium alatt is.
Nyilván a gimnáziumi évek alatt került a rockzene közelébe.
Tizennégy és tizennyolc éves koruk között nagyon sokan kezdtek el rockzenét játszani, így én is. Ehhez nagy lökést adott az is, amikor a Jeunesses Musicales nemzetközi zenei táborban összebarátkoztam egy német dobossal, és ő egy profi rock dobszerelésen olyan fantasztikus dolgokat mutatott, hogy annak hatására kezdtem az ütőhangszerek mellett rock dobszerelésen is gyakorolni. Különböző gimnáziumokba járó zenészekkel alakítottunk együttest, Takáts Tamás volt az énekesünk, és gimnáziumi rendezvényeken léptünk fel. Tomival a mai napig tart a kapcsolatunk, az East együttesben játszom vele. A gimnázium után a Konzervatórium Jazz Tanszakára jártam, ahol Kovács Gyula volt a dobtanárom.
Még a Konziba járt, amikor 1980-ban, 21 éves korában a Korál elhívta dobolni. Hogy találták meg, illetve miért pont önre esett Balázs Fecóék választása?
Az első dobosuk, Pados István elment Norvégiába, utána pár hónapig Papp Tamás dobolt. Fecóék valahonnan hallottak rólam, és egyszer csak várt egy üzenet otthon, hogy szívesen találkoznának velem. Kijöttek ide Csillaghegyre, meghallgatták, hogyan dobolok, és egy hét múlva már koncerten játszottam velük.
Milyen érzés volt zenésznövendékként egyik napról a másikra bekerülni az egyik legnépszerűbb bandába, és egyáltalán, a profi rockéletbe?
Amellett, hogy nagyon örültem a lehetőségnek, valahogy természetesnek tűnt fiatal fejjel, hogy ha az ember évekig tanul, akkor bekerül egy zenekarba, vagy úgy is mondhatnám, természetes, hogy az ember azt csinálhatja, amire készült. Az nagyon meglepett, hogy a Korál milyen nagy sikereket ér el, és nagyon örültem, hogy a közönség szeretetét is élvezhettem.
Emlékszem, hogy a hátközépig érő vörös hajú, mosolygós Dorozsmai Péter különösen népszerű volt, jóllehet, a koncertre járók rajongásának fókuszában elsősorban az együttesek frontembere és a szólógitárosa állt.
A rajongók szerették a Korál zenéjét, szerették azt is, ahogy dobolok. Persze, ha ilyen fiatalon találkozik az ember a rajongással, a népszerűséggel, akkor azokat valahogy kezelni kell, de igyekeztem, hogy soha ne szálljak el ettől, sőt…
Akkoriban a Pesti Műsorban mentek az „év zenészei” választások, ahol az olvasók szavazatai alapján többször is első lett a dobos kategóriában.
Nagyon jó érzés volt. Mindig az járt a fejemben, hogy hogyan lehet eggyel előre lépni, még többet mutatni, olyan dalokat csinálni, úgy dobolni, olyan lemezt készíteni, hogy továbbra is szeressenek minket. Azt hiszem, mindez sikerült, hiszen hosszú-hosszú évekig mentünk előre a Korállal.
Olvastam, hogy amikor a kilencvenes években Ákos kísérő zenekarában dobolt, zenét is írt az énekesnek, de gondolom, zeneszerzéssel már korábban is foglalkozott.
A Korálban és az East együttesben is írtam dalokat. Az East zeneileg az egyik kedvenc zenekarom, mert itt nem „rádiós slágereket” írtunk, hanem olyan zenét, ami legbelülről jött. Például én szereztem 1989-ben az ötvenhatos dalunkat is – a nagypapám a forradalom egyik áldozata volt, és úgy éreztem, hogy ennyivel tisztelegnék előtte.
Ha már szóba került az East… még a Korálban dobolt, amikor az Eastben is játszani kezdett. Hogyhogy?
A Korállal évente százötven koncertet adtunk, készítettünk három nagylemezt és kislemezeket is. Egyszer csak Fecó úgy érezte, hogy mennyiségben ez nagyon sok lesz, ezért kevesebb koncertet vállaltunk el, így 1985-ban lehetővé vált, hogy mást is csináljak. Hívott az East, hogy doboljak náluk. Nagyon klassz lemezeket csináltunk, amik hozták magukkal a fellépési lehetőségeket, Ausztriában, Svájcban, az NSZK-ban is játszottunk. Közben a Korállal 1986-ban leálltunk egy időre.
Az East a megalakulásától, 1975-től instrumentális zenét játszott, és a nyolcvanas évek elején történt egy váltás, énekessel folytatta tovább. Ön már az énekes korszakban került az együttesbe.
Több énekes is megfordult az Eastben, az első Zareczky Miklós volt. Az East egy balettzene kapcsán keresett meg engem, hogy menjek le velük Pécsre egy előadáson dobolni. Ebből jött, hogy csináljunk együtt egyéb zenéket is, és akkor javasoltam, hogy próbáljuk ki Takáts Tomit énekesnek. Egyébként magunk között úgy mondjuk, hogy a régi East meg az új East, a régi volt ugye az instrumentális. Nemrégiben az Arénában játszottunk, ott is így volt megosztva a programunk, hogy a régi blokk és az új blokk Tomival.
Nekem úgy rémlik, hogy az énekes korszakában az East zenéje kicsit populárisabb lett az instrumentális évekhez képest. Jól rémlik?
Nyilván egy zenekar énekes közreműködésével közelebb kerül az emberekhez, populárisabb lesz, mint egy instrumentális együttes. Igazából az volt a jó az Eastben, hogy mindig azt játszottuk, amit akartunk, nem kellett senkinek megfelelni, ez volt az East varázsa. A szerelem sivataga című albumunkat már Takáts Tomival készítettük, azt meg kell hallgatni!
Az East zenei világában nagyon otthon érzi magát. Milyen műfajok, stílusok állnak még közel önhöz?
Minden műfajt szeretek, csak jól műveljék. Lehet az gyereklemez vagy kortárs zene, minden műfajnak megvannak az értékei. Ha zenészként és hangmérnökként nézem, akkor nekem az a dolgom, hogy a maximumot kihozzam abból az anyagból, amit a stúdióban elém tesznek. Lehet az a legegyszerűbb popzene, komolyzene vagy jazz. Felvételkor a zene nyelvén és a technika nyelvén is jól kell értenünk egymást, így gyorsan megszülethetnek az anyagok abban a formában, minőségben, ahogy azt az alkotók megálmodták. Például Eötvös Péterrel is sokat dolgozom, aki egy egészen fantasztikus, világhírű kortárs zeneszerző. Ő mindig keresi a hangzásban is a megújulást, aminek létrehozásában sokszor hív partnernek. Ebben nagy megtiszteltetés és öröm részt venni.
Mint zenész és hangmérnök egy személyben, a felvételek készítése közben aktívan ötletel, és tanácsokkal látja el a zenészeket és a zenekarokat?
A zenészek elvárják az embertől, hogy véleményt alkosson. Ezt nyilvánvalóan olyan mértéktartóan és finoman kell csinálni, hogy az észrevétel segítse a jó produkció megszületését. Kell lennie egy érzékeny antennámnak, hogy megérezzem, mit akar az alkotó.
Nyilvánvaló, hogy menet közben adok tanácsokat, mert sok tapasztalat van mögöttem. Tudom, hogy körülbelül milyen végeredmény várható, ha például nem így veszünk föl valamit, hanem úgy, nem ilyen mikrofonnal, hanem olyannal…vagy van úgy, hogy azt javaslom, hogy ne az eredetileg elképzelt hangszerelés legyen, változtassunk rajta. Nagyon összetett ez a dolog, de ez is a szépsége ennek a munkának.
Kicsit térjünk még vissza a stúdió kezdeti időszakára. A bővítésére nyilván a megnövekedett igények miatt került sor. Hogyan terjeszkedtek?
Annyira szerettek a zenészek idejárni, hogy szükségessé vált a bővítés, és egyre több kiváló hangmérnök kollégával dolgoztunk tovább. Mivel éjjel-nappal folyt a munka, úgy gondoltuk, jó lenne még egy stúdió. A mellettünk lévő telket eladásra kínálták, megvettük, és felépítettünk egy új stúdiót olyan terekkel kiegészítve, amik addig még nem voltak: pihenő, étkező, irodák, és ahol most ülünk, ez a terasz is egy kedvelt, hangulatos hely. A régi és az új épületet összekötöttük egy folyosóval, így egy nagy átjárható tér jött létre.
Manapság a Tom-Tom Stúdió az ország egyik legszínvonalasabb stúdiójának hírében áll.
Örülök, ha ezt mondják. Folyamatosan próbálunk rászolgálni az elismerésre, ügyelünk, hogy az elkészült anyagok zeneileg és technikailag is a maximumot hozzák.
Ugyanolyan stúdióberendezéseket vásárolunk, amilyeneket Londonban vagy Los Angelesben is használnak. Hogy ilyen pozitívan értékelnek minket, az nyilvánvalóan a létrejött minőségi produkcióknak is köszönhető.
A magyar zenész szakma színe-java megfordult már itt…
Nagyon sok lemezfelvételt csináltunk. Charlie-nak, Zoránnak, Pressernek, hogy csak néhányat említsek… A Tátrai Banddel rengeteget dolgoztam. Nagyon szép időszak van a hátunk mögött. Az évek alatt rengeteg master anyag született, az érthetőség kedvéért úgy mondom, annyi, mintha kétezer cédényi zenét vettük volna fel, ami irdatlan mennyiség. Nagyon jó érzés, hogy a zenész szakma kilencven százalékával dolgoztunk már együtt. Mivel Magyarországon sok külföldi film forog, kapcsolatba kerültünk a filmes szakmával is. Körülbelül tíz éve megkerestek minket, hogy egy BBC-sorozathoz, a Robin Hoodhoz mi vegyük föl a filmzenét, keverjük a filmhangot.
Jól gondolom, hogy a Robin Hoodot követően sorban érkeztek az újabb külföldi megkeresések?
Igen. És folyamatosan adták egymásnak az információt a külföldi megrendelők, úgyhogy a mai napig rengeteg nagyzenekari felvételt csinálunk filmekhez. Ehhez bérlünk egy koncerttermet, amihez építettünk egy újabb stúdiót.
Időközben egy lemezkiadót is alapított.
A legtöbb kiadó érthető okokból nem vállal be nehezebben, lassabban megtérülő kiadványokat. Ez természetes dolog, mert sokszor más szempontjai vannak a művésznek, mint a kiadónak. A kiadó érdeke, hogy minél több emberhez eljusson a lemez, mi pedig azt gondoltuk, hogy arra a zenére is szükség van, amit esetleg nem tömegek akarnak megvásárolni, de helye van a polcon, meg kell örökíteni, hogy legyen nyoma, hogy gazdagítsa a kultúránkat. Azt mondtuk, hogy saját kiadó elindításával megszűnne az a korlát, hogy próbáljunk megfelelni a többi kiadó elvárásának. Ha mi úgy gondoljuk, hogy egy zene kiadásra érett, és ki akarjuk adni, akkor azt megtehessük. 1999-ben indult a Tom-Tom Records.
A kétezres években beköszöntött a letöltések korszaka, egyre kevesebb lemezt vásárolnak az emberek. Ez hogyan érinti a Tom-Tom kiadót?
Nemcsak engem, minden lemezkiadót érint természetesen. Csak lemezkiadásból megélni nagyon nehéz lenne. De hadd mondjak pár szót a lemezkiadási gyakorlatunkról.
Azért, mert a jazznek rétegközönsége van, és kevésbé eladható, attól még szerintem szegényebb lenne a világ, ha nem készülnének jazzlemezek. De a kortárs zenére is elmondható, hogy meg kell örökíteni a darabokat, mert fontos mérföldkövek a zenetörténelemben. Mint kiadó, olyan produkciókat is létrehozunk, amik amellett, hogy jó minőségű zenék, nagyon populárisak is. Említeném Caramel, a Quimby, Dés László lemezeit, vagy például A Pál utcai fiúk musicallemezét, amit legutóbb csináltunk. Tehát van egy olyan törekvésünk, hogy a sikeres, minőségi és populáris lemezek eladásával pótoljuk a mondjuk egy jazz kiadványnál jelentkező veszteséget. Összességében azt mondhatom, hogy a mérleg pozitív.
A produceri, zenei rendezői, hangmérnöki, lemezkiadói munkái mellett az aktív zenélés, a dobolás inkább már „csak” egy szerelem az életében?
Nagyon szeretek dobolni, játszom, amikor csak lehet. Az Easttel 2017. október 23-án adtunk egy életműkoncertet az Arénában, a Korállal tavaly májusban ugyanott játszottunk telt ház előtt. A Korál-koncertet hosszú felkészülés – próbák, bejátszó fellépések – előzte meg. Nagyon jó érzés, hogy tizenkétezer ember eljött, a régi rajongók is, sokan hozták a gyerekeiket, akik énekelték a Korál-dalokat. Jó lenne pár évente megismételni. A dobolással napi kapcsolatban vagyok, van úgy, hogy itt a stúdióban készülő felvételekbe beszállok játszani, ahogy annak idején is nagyon sok produkcióban részt vettem zenészként… ez egy természetes dolog. Régen a Korállal ültünk a mikrobuszban, és majdnem csak arról szólt az életem, hogy mentünk évi százötven koncertet játszani, most pedig meg kell osztani az időmet: van a hangstúdió, a lemezkiadó és a zenélés.
A produceri, a technikai munkáim és a zenélés szépen kiegészítik egymást, nem érzem egyiknek sem a túlzott jelenlétét, sem a hiányát. Inkább azt érzem, hogy még több időre lenne szükségem, de a nap sajnos csak huszonnégy órából áll.
Hogyan néz ki egy munkanapja?
Eléggé változatos és színes, mert mindig előáll valami új szituáció, vagyis ami előre nem látható, ezért nem tudok leírni egy általános napot, csak úgy találomra mondanám..ha készül valaki egy új felvételre, és megkeres minket, azt le kell szervezni: mikor legyen, milyen hangmérnökkel, milyen technikai eszközökkel – mivel több stúdió van, ez eléggé összetett munka, de szerencsére vannak ebben segítőim. Párhuzamosan mennek a lemezkiadói teendők, ki, mikor csinál új anyagot, az új dalokat meg kell hallgatni, azokat véleményezni, esetleg átalakítani – ezt a részét nagyon szeretem. Vagy ha producerként dolgozom egy lemezen, ki kell találnom, hogy az milyen arculatot kapjon, milyen hangszerelése legyen, és ha mondjuk hangmérnökként is beülök, akkor mindezt össze kell keverni, figyelni a keverési arányokra, hogy melyik hangszer szóljon az előtérben és így tovább. Közben megbeszélések vannak cégek embereivel. Kikérik a véleményemet komolyabb nehézségi fokú produkciók színpadra állításánál, hogy a hangosítást hogyan kellene megoldaniuk annak érdekében, hogy a legjobb minőségben szólaljon meg.
Mikor alszik?
Eleve éjszakai bagoly életet élek, de én ezt nagyon szeretem, már gyerekkoromban is szerettem éjszaka fent lenni. Az teljesen normális, hogy kettőig, háromig dolgozom, és utána tudok csak lefeküdni.
Nagyon tetszik, hogy ön nem egy rettegett stúdiófőnök, mint amilyeneket például amerikai filmekben láthatunk, hanem az ideérkező művészek barátja, és a legjobb kapcsolatban, hogy úgy mondjam, egyenrangú félként dolgozik mindenkivel.
A legtöbb zenészt ismerem, vagy játszottam is velük, nagyon jó hangulatban telnek az együtt töltött idők, nem is lehetne ezt másképpen csinálni.
Jelenleg mivel foglalkoznak a stúdióban?
Újabb és újabb fiatal előadókkal dolgozunk annak érdekében, hogy bemutatkozhassanak a közönségnek. Közben folyamatosan végezzük több külföldi filmprodukció hangutómunkáját is, vagy egy-egy Magyarországon forgató külföldi színész előző filmjének utószinkronját készítjük el amerikai, angol, ausztrál produkciók számára. Össze tudjuk kötni Londont, Los Angelest, Sidney-t online a csillaghegyi stúdióval, itt dolgozik a hangmérnökünk, itt van a színész, odakint ül az adott produkció rendezője, és a színésznek nem kell visszarepülnie a forgatási ideje alatt az előző filmje utószinkronjára. Így dolgozunk a nagyzenekari felvételekkel is. Budapesten játszik a kiváló zenészekből álló szimfonikus zenekar, vezényel a többnyire szintén hazai karmester, mi itt készítjük a felvételt, a külföldi partner pedig online részt vesz a munkában, és adja az instrukciókat. Nagyon izgalmas dolog ez, kinyílik a világ. És ha már nagyzenekarról beszélek: régi nagy álmom, hogy építsünk egy saját nagyzenekari stúdiót itt, a harmadik kerületben. Itt kezdődött minden Csillaghegyen, a kamrában, amikor megszólalt a fülemben a világ, most pedig azt szeretném, ha a világ sok pontján hallanák azt, amit mi csinálunk itt.
