1978 februárjában nyílt meg Békásmegyeren a Zipernowsky Károly Utcai Általános Iskola, melynek kinevezett igazgatója volt a kezdetektől. Merre dolgozott előtte, és hogyan kapta a kinevezést?
Huszonkét év volt már mögöttem a pedagógusi pályán. A katonaélet követelményei szerint követtem Imrét, az uramat, ahova helyezték. Így aztán tanítottam Badacsony környékén, a Balaton-felvidéken, ott kezdtem a pályámat nagy lelkesedéssel, onnan Budapestre, majd Szabadszállásra, a Kiskunságba kerültem, ahova a szívem mindig visszavágyik, mint Petőfinek. Utána ismét Budapest következett, és a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolába kerültem. Azért oda, mert a kedvenc festőm Fényes Adolf, és amint megláttam, hogy az ő nevét viseli az iskola, már nem is kerestem tovább. Meg is találtam ott a helyem, nagy óraszámban tanítottam, és a Goldbergerben szakkört vezettem. Ők lehettek a ludasok a kinevezésemben. Egyszer csak – nyakig festékes voltam – hívattak. Azonnal végiggondoltam, mit jártattam a számat, vajon miért hívat az igazgató. Ez ügyben hívtak, hogy nyílik egy iskola, sok igazán tiszteletre méltó igazgató, aki itt dolgozott a kerületben, pályázott ezekre az új iskolákra, de azt mondták, ha ezt egyszer megengedik, akkor elszabadul a pokol, és mindegyik régi igazgató új iskolát akar magának. Ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy olyan ember legyen, aki még nem volt igazgató a kerületben.
Én tiltakoztam, úgyhogy több elbeszélgetés volt velem, mert mondtam, hogy az én férjemet bármikor elhelyezhetik máshová. Azt mondták, nem fogják, vállaljam csak el nyugodtan. Gondoltam magamban, abba senkinek másnak nincs beleszólása, de mindegy. Hát, bizony összeült a családi tanács, mert tudtuk jól, nem lesz kis dolog indítani egy ilyen iskolát. Nem is volt könnyű: nyakig sárban, három építkezést végigcsinálva, úgy, hogy a műszaki érzékem a nullával egyenlő, műszakbejárásokat csinálni…
… ez azt jelenti, hogy az épület építése közben már ott volt az igazgató?
Még nem volt befejezve, és mindenért nekünk kellett szólnunk. Például fordítva állították be az ajtót, felül volt a küszöb… Nem sikerült megkedveltetni a kollégákkal az építőipart. Tapasztalat nem volt előttünk, tanulmányi útra kelni nem volt idő.
Hogyan alakult ki a tanári kar?
Élménydús időszak volt. Már akkor meghirdették az állásokat, amikor még a Fényes Adolf utcában tanítottam, ott kerestek először, és sok ugrásra kész pedagógus volt, aki el akart jönni a helyéről, tele lelkesedéssel, ötletekkel. Volt, aki azt mondta, hogy ő itt új életet akar kezdeni.
Egészen fiatal tanári karral indult az iskola.
Ott volt a homlokukon a jel, amiből lehetett látni, hogy ezek tényleg akarnak valamit, van elképzelésük, szeretik a gyerekeket, és az órát nem nézik – annyit dolgoznak, amennyit kell ott a nyitás körül. Nemcsak a szaktudásuk volt nagyon jó színvonalú – értették a tantárgyuk lényegét –, hanem az egyéniségük is. Ami nagyon-nagyon kell.
A másik meg az, hogy simili similis gaude, a hasonló a hasonlónak örül. Mindig azt mondtuk az igazgatóhelyettesekkel, ha jött valaki új, hogy milyen jól kijön majd ezzel a kollégával, azzal a kollégával, és tényleg így volt.
Az igazgatóhelyetteseket kijelölték vagy választhatta? Az egyikük, Szabó Magdi később igazgató lett a Váradiban, majd oktatási és kulturális főosztályvezető az önkormányzatban, másikuk, Marx Kati követte az igazgatói székben a Zipernowskyban, dr. Szunyoghné Panni kezdettől az alsó tagozat kiváló irányítója volt, majd a kerületi Pedagógiai Szolgálat munkatársa lett.
A szakmájukban is jók voltak, megvolt az iskolai végzettségük, de a legfontosabb a jellemük volt, ami ebben a beosztásban nagyon fontos. Az értékrendünk közel volt egymáshoz. Én is átvettem tőlük, ők is éntőlem, és biztos lehettem abban, amit ők elvégeztek. Magdika hozott haza a 40 éves jubileum után, és piszok jólesett, hogy ennyi év után, ami alatt sok minden lezajlott, azt mondta, hogy azért hozlak haza, hogy addig is veled lehessek. Ennyi idő után akár utálhatnánk is egymást.
Egy újonnan épült lakótelepen egy újonnan épült iskola milyen szakmai nehézségeket jelentett a pedagógus számára? Nyilván sajátos volt ez a helyzet. Mik voltak a jellemzői?
Ötvenhét helyről jöttek a gyerekek, belőlük kellett közösséget építeni. Nem nyavalyogni, csinálni. A szülők sokszor úgy jöttek a gyerekekért, hogy idegesek, fáradtak voltak, sokszor nem a pedagógussal volt bajuk, hanem az élettel magával. Akkor az ember leültette, beszélgetett egy kicsit vele, ugye, nem ránk tetszik haragudni. Jaj, dehogyis, Kati néni, képzelje el… Szépen lassan indult be ez a dolog, és végül is sikerült a szülők megbecsülését megszerezni. Az induláskor még telefonunk sem volt. Ott állt iskola, óvoda, bölcsőde telefon nélkül, közel háromezer gyerekkel. Sokat kellett az ilyesmiért harcolni, azt mondták, ha jeleztem, hogy lerágott csont. Mondtam, majd ha lesz, akkor lerágott csont. Ezeket a küzdelmeket kicsit fifikásan, de soha le nem mondva arról, hogy legyen eredménye, végig kellett csinálni. Ha szerettek, ha nem. Nem tudtam arra gondolni, hogy istenem, majd nem fognak szeretni. Istenem, hát akkor nem szeretnek, de gyerekekről volt szó.
Azért fel kellett vállalni. Az iskolavezetés nem népszerűségi verseny. Kaptam olyan kérdést is szülőktől, hogy miért terhes x tanító néni? Hát, mondtam, szívesen elmagyarázom, ha kell… Akkor azért átcsapott egy kicsit derűbe. Mondtam, ez nem apácazárda, és az én kolléganőim abban a korban vannak, amikor meg kell szülniük azt az egy-két gyereket, bocsássák meg, de ez van. Osztogatom az antibébi tablettát, de aki akarja, beveszi, aki akarja, nem. A férjeknek is csak van ebbe valami beleszólásuk.
Azt mondják, hogy a 40 éve kezdő tanári kar jó része a Ziperből ment nyugdíjba, nem volt nagy a fluktuáció a szaktanárok között, ami általában az iskolavezetést minősíti.
A tágabb iskolavezetőség tíz emberből állt, a kollégák választották, a „több fej többet tud” elve alapján. Minden döntést közösen hoztunk. Az iskola tanácsadója, Harmath Lászlóné is jó gazdánk volt. Sok tanárhoz nagyon ragaszkodtam, de nem mindenáron. Az távol állt tőlem, hogy elvtelenül bevágódjak valakinél. A gyerekek se sokra becsülik az olyan tanárt. Nem szerettem, ha egymásról egymás nélkül beszélnek. Kezdetben, ha bejött valaki a másikat mószerolni, akkor mondtam, te, itt van a folyosón, hívd már be – egyből átváltott. Ennek hamar híre ment.
Persze trágár kifejezések nélkül, mert azt nem szeretik a gyerekek sem meg mi sem, meg azt se, ha az ő szava járásukat átvesszük – azt meg kell hagyni nekik. Egyet kértem a tantestülettől, hogy ne tegeződjenek a szülőkkel addig, amíg ide járnak a gyerekek, ne bratyizzanak, mert akkor ne lepődjenek meg, ha utánuk kiáltanak a piacon, hogy állj meg, hé! A település akkoriban falujelleggel bírt, és valahogy jó volt a hangulat amellett, hogy tényleg látástól vakulásig, három műszakban is dolgoztunk.
A három műszak mit jelentett?
Reggel már hét órától óra volt, 11-12-kor jött a második műszak, és délután három óra fele a következő rövidített órákkal. Iszonyú volt.
Ez hány évig tartott?
Nem tartott tovább egy évnél. Utána már olyan megoldásokat kerestek, hogy buszokkal vittek át 16 csoportot a kiürült Lehel utcai iskolába.
Ebben az időben fizettek veszélyességi pótlékot a Békásmegyeren dolgozó pedagógusoknak?
Különleges munkahelyi pótléknak hívták. Mi eltekintettünk volna tőle, semmint különleges helyzetben legyünk, mert az óriási számot jelentett. Volt 11 párhuzamos osztályunk egy évfolyamon. Még „j” osztályunk is volt. Aztán lett 10, 9, és így épült le. Lassan épült le, de szörnyű gond volt ez is. Elbocsátani olyan pedagógusokat, akik végigcsinálták a legnehezebb időszakot… Szerencsére többen férjhez mentek távoli vidékre.
A Ziperből ment nyugdíjba, ez volt az utolsó munkahelye.
Igen, 1993-ban, „címzetes igazgató” besorolással.
Mire emlékszik legszívesebben ebből a 15 évből?
A Magyar Elektrotechnikai Egyesület megbecsülésére. A Magyar Tudományos Akadémián Király Árpád elnök húsz percig méltatta az iskola szellemiségét Zipernowsky Károly emlékének ápolásáért. De alapjában véve mindenre szívesen emlékszem, mert a küzdelmek ellenére érdemes volt.
Végezetül egy életkép: iskolánk egyik legégetnivalóbb kölyke, a „mindenki Lacikája” állt korán reggel a 4-es épületnél egy nagy fekete esernyővel. Hát ezt megnézem – gondoltam. – Tetszik tudni, Kati néni, rózsát oltottunk Dóri nénivel, és azt nem érheti eső, ezért tartom az esernyőt – mondta Laci. Ez a hatni tudás… A betontömbök között ez a rózsaoltás és Dóri néni örök emlék. No, és a nívódíjas tánccsoportunk Pócsi Jutka vezetésével. Az is szép emlék, hogy a második gyereket az első és második osztályban tanítókhoz „szülték”. Kiszámolták, hogy akkor menjen majd elsőbe, amikor a Marika, Szilvi, Jutka stb. néni lesz az elsős osztályfőnök. Aztán amikor azt mondták hozzáértők, hogy az iskola nagyon kedvez a hátrányos helyzetű, szegény gyerekeknek – ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Büszke vagyok arra is, hogy a tanítványaink közül sokan pedagógusok lettek, és visszajöttek a Ziperbe tanítani; a mostani megbízott igazgató, Herth Mariann is a Ziperbe járt, és rajta kívül is vannak még öten-hatan, akik ide jártak. És kellett, hogy a tanácsban legyenek támogatóim. Nem azt mondom, hogy mindig felhőtlen volt a kapcsolatom velük, de volt ott egy Héder Piri, a Héder Barna anyukája, egy nagy református nagyasszony. Később tudtam meg, hogy mindenben ő védett meg. Ne bántsák a Szilárdi Katit – mondta. Meg a Gyimesi Zoli. Az meg székely. Meglátta az anyagomban, hogy nagyszalontai származású vagyok, és azonnal a szárnyai alá vett. Enélkül nem megy, úgy látszik, de ez nem baj. Többnyire azért „titokban” becsültek.
Nagyszalontán született?
Nem, de a családom oda való. A nagyszüleim már följöttek, a Baross téren lakott a család, és aki jött Szalontáról, az mind ott szállt meg. A Keletiben leszálltak, és mentek Megyeriékhez.
Megyeri Sára Arany János édesanyja volt…
Igen. És én minden nyáron a Csonka toronyba mentem, engem oda mindig elvittek.
Nemcsak a munkája révén voltak fontosak a gyerekek, a család is fontos volt az életében.
Ahogy említettem, a férjem, Imre katonatiszt volt, ún. mérnök-katona. Amikor Szabadszálláson voltunk, egy technikai kiképzőközpontnak volt az én uram a parancsnoka. Nagyokat tanultam az ottani emberségből, intézkedésekből. Imre is végigcsinálta a rendszerváltást a HM-ben, akkor már Nyugatra is mehettünk. Tagjai voltunk a hadtudományi és haditechnikai klubnak, ami a Zrínyihez tartozott. Szabadszállásról kezdtünk el nagy társasággal utazni, fölszálltunk a buszra – kellett a nagy hajtás után, hogy mindig legyen egy kis eresztés. Bejártuk Közép-Ázsiát, Mongóliát, a Bajkál-tó környékét, Erdélyt, Ausztriát, Olaszországot, számos csatatéren is jártunk, még a Nílust is sikerült végighajózni, és ez is nagyon-nagyon jót tett az ember lelkének. Egy földrajztanár szerintem lényegesen jobban tudja a tárgyát tanítani, ha abba a folyóba mondjuk belelépett, amiről beszél az órákon. Volt egy autóbalesetünk a 44-es úton, nekem majdnem leszakadt a karom, hetven napig voltam kórházban. Azóta félek nagyon a kamionoktól. Imre erős agyrázkódást kapott, egy ideig még bírta, de aztán már három éve elment.
Kati lányom kajakozott. Versenyzőként nem voltak kiemelkedő eredményei, de több mint harminc éve edző, ma már mesteredző, az londoni olimpián aranyérmes Dombi Rudolf–Kökény Roland kajak páros edzője volt, maga is pedagógus. Anna kisunokámmal itt laknak a szomszéd lépcsőházban, hál’ istennek közel vannak hozzám mindenféle értelemben. Büszke vagyok a családomra. A példájuk hat rám. Rendszeresen sportolok: úszom, az úszótársak egyben jó társaság, baráti kör. Igyekszem értelmesen élni. A Ziper és az én drága kollégáim mint egy színes film, peregnek előttem.
