Keresés
rovatok
képző | 2026 nyár
Fotó:
Köblös Péter
Zoltán Sándor Dobozműve a Kiscelli Múzeumban

Az eredetileg Balássy Zoltán néven anyakönyvezett Zoltán Sándor az elsők egyikeként talált rá a dobozműre mint műfajra a legújabb kori magyar művészetben az 1970-es évek elején. Az 1980-as évektől csaknem kizárólag dobozműveket alkotott. A késő középkori német és németalföldi uralkodói és arisztokrata házi előzmények mellett a Habsburg Birodalom területén a XVIII. században kivirágzó, szakrális tárgyú apácamunkák és világi jellegű türelemüvegek világából merített. Az 1995-ben készült Schmidt-kert II. esetében az elölről megtekinthető, három oldalról fedett dobozban makettszerű, apró színpadra emlékeztető installáció látható. A fent említett, névtelen elődökre utal a kivágott és beragasztott „kézimunka különlegességek” felirat, közvetlenül összekötve a művet a Kiscelli Múzeum intézményével, amelynek gyűjteményében apácamunkák is találhatók. 

A dioráma-ábrázolás a Kiscelli Múzeum épületéül szolgáló egykori trinitárius kolostort és zarándoktemplomot jeleníti meg közvetlen környezetével a művész stilizált módján. Nem a valós látványból épül fel a jelenet, hanem a művész gyermekkori emlékfoszlányai elevenednek meg három dimenzióban a babaszobákhoz hasonlóan, tiszta, nagyrészt keveretlen színekkel. 

Saját kiskori ábrázolásait rekonstruálta felnőttként, hosszú, nyugatnémet emigrációjából való hazatérése után egy politikai rendszerváltás kavargásában, amikor a régen látott hazai környezet láttán megrohanták az emlékek. A művész egykor sokat sétált a Kiscelli Múzeum környékén, és hasonlóan misztikus, kísértetjárta, szellemektől lakott helynek látta-érezte, mint ugyanazon években a fiatal Ország Lili, akinek művészetét később tudatosan is megidézte. A cím önmagában is a gyermekkorra, a negyvenes évek végére, az ötvenes évek elejére utal, így hívták ugyanis akkoriban a helybeliek az örökhagyó Schmidt Miksa által eredetileg Attila-parknak nevezett kirándulóhelyet az épülettel és a kálváriával. A Kiscelli Múzeumot körülvevő földrajzi elemek itt látványban és időben is egymás mellé kerülnek, akár a mesékben – hiába is keresnénk helyüket a valódi térképeken. Balra a régi Óbuda egy szelete lebeg, míg jobbra az egykori kiscelli temető íves bejáratának stilizált mása emelkedik, amit az alkotó gyermekként csakugyan láthatott, mert még sokáig állt egymagában a temető felszámolása után a Nagyszombat utcai Városi Házak mellett, a mai Óbudai Egyetem helyén. A gyermekrajzokhoz hasonlóan lényegre törő, leegyszerűsített, dekoratív papírmasé figurák, lépcsőtöredékek, erdős tájat sejtető zöld síkidomok mellett számtalan készen kapott tárgy teszi sokrétűbbé a látványt. E szakmai fogások a korai avantgárd alkotók, illetve az amerikai Joseph Cornell és Louise Nevelson mellett az autodidakta művész hazai választott mestere, Bálint Endre erőteljes hatását bizonyítják, aki a szürrealisztikus ábrázolásokon és a montázson kívül ugyancsak szívesen alkalmazott talált anyagokat.

Zoltán Sándor (1943-2015) Schmidt-kert II. 1995 vegyes technika installáció 46,5 x 39 x 10 cm Leltári szám: KM95/5.

Nemcsak a látvány részletei keveredtek össze, olvadtak egymásba a gyermeki képzeletben, hanem a történelem eseményei is.  A minden fényt elnyelő, tompa fekete háttér és keretezés eleve halált, tragédiát sejtet. A „felnőtt” játék alakok és az elszórt feliratok a játékos ábrázolásmód ellenére az ártatlan kisgyermekkornál sötétebb, komorabb múltba kalauzolnak bennünket, felidézve a múzeumépület drámai történetét. A különböző színű, egymással szemben álló játékkatonák szerepe nyilvánvaló: a környéken lezajlott második világháborús hadműveleteket idézik fel, amelyek a templomépület szétlövéséhez vezettek. Így érthetővé válik a dombteteji múzeum barakk formája és alatta a turistajelzésre emlékeztető zászlócsíksor, amely a III. Birodalom és korábban a Habsburgok, közelebbről II. József uralmát jelenti, utóbbi vallási rendelete következtében az alapító rend száműzését és az épület kaszárnyává alakítását. A Habsburg császár militarizáló intézkedése mint a jóval későbbi német megszállás előképe jelenik meg, a két történelmi időszak egymást magyarázza. E korokat egészíti ki és folytatja – „felszabadulás” helyett – a vörös zászló és mellette a bevonuló szovjetek szavajárását idéző orosz felirat a kenyérről. Az eldobált játékok módjára hányódó, különféle alakzatok, tükörcserepek között megcsillanó Horthy-kori pénzérme arra figyelmeztet: nemcsak privát értéktárgyak, nemcsak a gyermekkor játékai, hanem egész történelmi korok nyugszanak itt. A lépcsők s a magában álló ódon bejárat voltaképpen egyetlen gigantikus temetőbe vezetnek. A temetőkapu mellett a mártírium attribútumaként, jelzésszerűen tör az ég felé egy pálmafa. Alatta a hasonlóképp sematikus, kálváriák alapzatáról kölcsönzött koponya egyszerre válik a világ legyőzött bűne és az áldozatok jelképévé. A történelmi kataklizmát a fekete égen olvasható, könyvből kivágott leírás teszi teljessé „az új üstökösről”–  a régiek számára katasztrófákat, uralkodók halálát vagy természeti csapást előrevetítő égitestről. A felnőttek világának zűrzavarában egyedül álldogál az előtérben egy fiatal, szorongó arckifejezésű fiú háború előtti iskolai fénykép formájában, félrecsúszott öltönyben, az elhurcolt és vissza nem tért gyermekek képviselőjeként. Rövidnadrágjában, csupasz lábszáraival, bokáig süllyedve mered ki a domboldalból, félig átitatva a talaj egyöntetű vörösével, amely ezáltal a könyörtelen emberi történelem vérfolyamának is értelmezhető. Mellette hosszú póznára kötözött gyufaszál, a korán ellobbanó élet metaforája. De a képmás akár az áldozatokkal azonosuló művész alteregója, lírai önarcképe is lehet: a kivágott fekete-fehér fotó térbe helyezésével mintegy leválasztotta egykori önmagát és elhelyezte a régmúlt panoptikumában. 

A szabadon kezelt, de valós eseményeken alapuló kiscelli jelenet fölött a befoglaló dobozépület zsinórpadlására, mint afféle „fölöttes tudatba” száműzve személyesebb, egyszersmind rejtélyesebb történések zajlanak, a deszakralizált kiscelli épület szellemeit megidézve. Erről a zsinórpadlásról lógnak le fonálon az égitestek, a geometrikusan formált üstökös és a nap gömbje. A jobbra gyűlő csoportozat a cirill betűs Pável, vagyis „Pál” szóval az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia-templom környékét idézheti emlékezetünkbe, ahová a kiscelli kolostor főoltára került az átalakítás után, de egyszersmind Szent Pál apostol megtérésére, fordulatára is utalhat.  A bibliai eseményt azonban kifacsarja, mintegy visszájára fordítja a felső képmező közepén játszódó dráma: a háttérben feltűnő második világháborús, gyalázatos jelentésű és rendeltetésű, kötelezően felvarrandó sárga „zsidócsillag” előtt a kivégzésekhez használt homokzsákfal tornyosul, rajta az 1954-es évszám. Zoltán Sándor maga is a háborús generáció tagja volt, kézenfekvő lehetett tehát számára a tragikus 1945-ös évszám jegyeinek fölcserélése a „páli fordulat” groteszk utalásaként, jeléül annak, hogy a munkaszolgálatok és a koncentrációs táborok hazatért foglyait a feldolgozhatatlan emlékeken kívül a háború utáni kortárs közeg változatlanul lappangó ellenségessége is nyomasztotta. Az előrébb álló, botot szorongató műanyag figura és a talajról fenyegetően emelkedő alufóliatekercs képében nemcsak a korabeli felszabadítási emlékművek sémája idéződik meg a fasizmust jelképező kígyóval, hanem a bibliai Mózes egyiptomi csodatétele is. Ám hiába változtatja újra kígyóvá a botot az ókori próféta, éppúgy nem hathat a jelenkor hatalmasaira, ahogyan az egyiptomi fáraó szívét sem lágyította meg (Kiv 7,8–13), s a XVIII. századi kolostoralapító szerzetesek sem bírhatták jobb belátásra a Habsburg uralkodót. Bal oldalon pedig, a cérnatekercs és a különvált, semmihez sem kapcsolódó anyaggubanc mellett egyes szám első személyben olvasható „Aranyidőm” felirat az általában boldognak mondott gyermekkor elveszett, vissza nem térő éveit relativizálja. A kompozíciót a gyászkereten belül két oldalról függöny motívum szegélyezi, kesernyés iróniával megidézve a Shakespeare-i igét: „Színház az egész világ…”

Hazatérte után Zoltán Sándor eleinte a Balaton-felvidéki Diszelben, majd Tapolcán élt, kapcsolatba kerülvén Vörösváry Ákos műgyűjtővel. Vörösváry éppen akkor kezdte ezen a vidéken berendezni Első Magyar Látványtárát, amelynek koncepciójába jól illettek a többszörösen szimbolista, játékos, hazai és nyugat-európai párhuzamokat egyaránt magukba olvasztó dobozmunkák. Ugyanekkor, 1994-ben ismerkedett meg a művész a műgyűjteményéről országszerte híres Kolozsváry Ernővel, aki négy év után köszönt le Győr város polgármesteri tisztségéről, s a Városi Művészeti Múzeum létesítésére fordította energiáját. Kolozsváry hívta Zoltán Sándort Győrbe, számos dobozművével gyarapította gyűjteményét, s a rákövetkező évben tőle vásárolta meg a múzeum ezt az alkotást.

Köszönjük a művész lánya, Szilágyi Zoé képzőművész értékes információit.