„Fehér köpenyben legalább tucatszor taszítottam, löktem, húztam be zsidókat a kápolna nyitott ajtaján, amikor a sor, a tömeg valamilyen okból hosszabb-rövidebb időre megállt” – emlékezett vissza Dr. Pintér Endre, a Margit Kórház későbbi sebész főorvosa arra, hogy a kórházban önkénteskedő végzős gimnazistaként ő is többeknek segített így megmenekülni. Amint ő is megírta: Kiss Mihály szerzetes-pap, a szalézi rendház vezetője az életével játszva bújtatott sokakat, és legalább 30-50 zsidót mentett meg a nyilas uralom alatt. Ezért nyolc évtizeddel később a Yad Vashem Intézet posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, a díjat 2022 decemberében ünnepélyes keretek között adták át.
A nyilas rémtettek, a polgári lakosság minden irányból érkező szenvedései és a szovjet katonák pusztításai az apokalipszis egymásra torlódó rétegeiként jelennek meg a pap soraiban, amelyeket akkor és közvetlenül azután jegyzett fel, hogy ő maga is folyamatos életveszélyben volt.
A szaléziak 1920-ban telepedtek meg Óbudán. A Bécsi úton korábban Fischer Ágoston, egy később villamosbalesetben meghalt atya gyűjtötte az árvákat és utcagyerekeket. Ő Senki Fiai néven hozott létre számukra otthont a Kiscelli utcában, halála után ezt vitte tovább az olasz alapítású rend immár Szent Alajos Otthonként – meséli Bertáné Dr. Varga Judit történész, a szalézi iratanyag kutatója, amikor itt, a szalézi rendház termében beszélgetünk. „A rászorulók segítése és nevelése amúgy is a szalézi lelkiség alapja. A rendalapító Don Bosco az iparosodó Torinóban a XIX. század közepén »a csavargók barátjaként« a csellengő gyerekekre tette fel az életét” – mondja, és arról beszél, hogy Don Bosco paptársaival együtt esti iskolákban tanította írni-olvasni a gyerekeket, akkor forradalminak számító szellemiségben és úttörő pedagógiával: a testi fenyítést tiltva, a szeretetet téve meg fő nevelési elvnek.
A szalézi karizmát az imádságos vidám lelkület határozza meg, amelyben a templom, az iskola és udvar hármas egysége jelenti azt a keretet, amely célja szerint a minőségi emberi életre készít fel. Ennek érdekében a hagyományos egyházi kereteket és külsőségeket is részben elhagyja – itt nincs rendi habitus, hiszen, mint mondják, a szaléziaknak feltűrt ingujjban kell dolgozniuk.
Munkából nem volt hiány Óbudán sem, ahová Kiss Mihály 1940-ben kapott igazgatói kinevezést. A győrszentmártoni születésű pap Olaszországban, a Szalézi Társaság központjában is tanult, de a teológiát 1916-ban egy lengyel kisvárosban, bizonyos Oświęcimben fejezte be; a település egy világháborúval később Auschwitzként lesz az embertelenség megtestesítője.
Angela Rotta pápai nunciushoz annak titkárán, a szintén szalézi Balázskövi Józsefen keresztül is bejárása van, így szerez be több ezer oltalomlevelet a zsidó származásuk miatt üldözötteknek.
A nyilas hatalomátvétel után azonban ezek az okmányok sem mindig segítenek. Miután Szálasi ötvenezer budapesti zsidó németeknek való „kölcsönadásáról” rendelkezett, a nyilasok a csillagos házakból és az utcákról válogatás nélkül szedték össze az embereket, hogy aztán Óbudáról egy hét alatt, lényegében ellátás nélkül masíroztassák az osztrák határhoz azokat, akik túlélték addig a halálmenetet. Ez ellen a katolikus egyház is erélyesen tiltakozott. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Szálasinak küldött levelében írta: „A zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjuikat, amelyet csak a szabadban töltött éjszakák szakítanak meg, kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mellett hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt, hullák is jelzik.”
A Bécsi úti szalézi rendházban ekkor már nagyrészt üldözött zsidó gyerekek voltak, ha hivatalosan nem is ebben a minőségben. A szaléziak saját tanítványaiknak ősszel már nem indították el az internátust, a felszabadult helyekre részben óbudai, részben máshonnan odakerült vagy a téglagyári menetekből becsempészett zsidók kerültek.
A 12 éves Bán Tamást, miután apját deportálták Buchenwaldba, egy ismerős cseléd, Hircsú Annus vitte el a szaléziakhoz, hogy egy időre rejtsék el a rendházban. A fiú visszaemlékezése szerint: „egy reverendában lévő idős papnak adott át, lelkemre kötötte, hogy mindenben engedelmeskedjek neki, és elment. A pap bácsi bevezetett egy nagy terembe, ahol tucatszám voltak hozzám hasonló korú fiúk, még néhány egészen kicsi, hat év körüli kisfiú is.”
Ő két éjszakát maradt ott, másokat hosszabban bújtattak. A rendház sem számított azonban biztonságosnak. Különösen, hogy a szomszéd, Bécsi út 171-es számú három emeletes épületet akkor már csak nyilas házként emlegették a környéken.
1944-ben már az egész első emeletet elfoglalták a nyilaskeresztesek, ide hordták össze az elkobzott zsidó javakat, és itt alakították ki a fogdát is, ahol módszeresen ütötték-verték az embereket.
Ide vitték be a szomszédok feljelentése után december közepén a szalézi szerzeteseket is. Az egyháziakat és a rendház gondnokait a folyamatosan részeg nyilasok szintén durván ütlegelték, egyebek mellett azzal vádolták őket, hogy a náluk talált selyemből angol kémeknek készültek ejtőernyőt varrni. Ebből természetesen semmi nem volt igaz, a rendház tartalékait azonban elkobozták és zsidók bújtatásával gyanúsították őket.
A rendházban tartott házkutatások előtt a szerzetesek a nagyobb gyerekeket novíciusnak öltöztették, a kisebbek egy részét pedig a kápolna feletti padlásrészen rejtették el; volt, hogy a kicsik onnan nézték a cserepek között, hogy a nyilasok hol keresik őket. Akiket megtaláltak, azokat egy részeg hadapród levetkőztette, hogy körülmetéltekre bukkanjon. Ha sikerrel járt, diadalittasan ordította: „Most vizsgáltam meg a gyerekeket, s az intézet tulajdonképpen zsidó gyerekotthonnak tekinthető, mind zsidó!”
A gyerekeket először még visszaengedték valamiért, és bízni lehetett abban, hogy a nyilas uralom napjai a front közeledtével meg vannak számlálva. December 24-én Kiss Mihály naplóbejegyzése szerint szokatlanul sokan gyóntak, mint naplójában írja, titokzatos csend üli meg a lelkeket. „Mindenki érzi, valami készülőben van. Csak sejtjük azt, meghatározni nem tudjuk. Még a kültelkekről sem szivárog be semmi hír.” Délben aztán leállnak a villamosok, az orosz megszállók elérték a Hűvösvölgyet, estére már az óbudai temető is orosz kézen volt.
A nyilasok ezután a Schmidt-kastélyban alakítanak ki lőállást, de a számukra már reménytelen helyzetben is visszatérnek a rendházba, hogy végezzenek néhány zsidó gyermekkel. „Éjfél után egy óra lehetett, midőn a szomszéd nyilas házból átjöttek hozzánk a nyilasok, körülbelül nyolcan lehettek, akik felsőbb parancsra hivatkozva felkeltették a házgondnok urat, vele együtt a gyermekek hálójába mentek, hogy a zsidó származásúakat felkeltsék s állítólag Pestre vigyék…” – írja naplójában a rendházfőnök, és a gyerekek után lopódzó, de a fegyverekkel szemben tehetetlen házgondnok elbeszélése alapján elborzadva örökíti meg a valós eseményeket.
Eszerint a nyilasok a gyerekeket a Nagyszombat utcán levitték a Duna-partra, ahol hármas csoportokra osztották, majd a sportegyesületi csónakháznál tarkón lőtték őket. A kivégzést egy fiú, Weinberger János túlélte. Ő a napló szerint, „amint társaival a vesztőhelyre ért, átlátta mi van készülőben, s amint kabátjaikat levetették velük s letetették, ő nekiugrott a Dunának, a morajló jégtáblák közé vetette magát s úszni kezdett.” Bár reflektorokkal keresték és gépfegyverekkel lőttek utána, nem találták el, lejjebb sikerült kimásznia, nem esett komoly baja. A szerzetes-pap bejegyzése szerint: „A Mindenható megőrizte, hogy legyen egy élő tanú szegény társainak szomorú sorsáról”.
A napló arról számol be, hogy a nyilasok 12 fiút vittek a Duna-partra – hogy ez bibliai képes beszéd vagy pontos adat, nem tudhatjuk –, más visszaemlékezések alapján azonban az sem kizárható, hogy a rendházban bújtatott fiúk egy másik csoportját is a Dunába lőtték nyilasok a karácsony körüli napokban.
Álljon itt is a nevük, ahogy a naplóban szerepel: Ducz Bálint, a kerületi nyilas vezetőhelyettes, a Vörösvári úti Ducz cukrászdából; Nagyiványi N, óbudai nyilas vezető; Majláth N.; Mazán János; valamint Müller Tibor, aki annak ellenére vett részt a csoportos gyilkosságban, hogy valamikor még ministrált is a szaléziaknál.
Rajtuk kívül még egy dadogósnak mondott tizedes, Imre József tartozott a gyilkosok közé. Őt Néptörvényszék elé is állították, az ügyében Kiss Mihályt is kihallgatták. A nyomozás azonban eredménytelenül zárult. „El hagyták aludni. Benyomásom az, hogy a hatóság nem tette teljesen magáévá az ügyet, ímmel-ámmal tárgyalta azt, mert az egyedüli, aki rendőrkézre került a hebegő Imre J., aki először a német rendőrséget szolgálta anyjával együtt, később a nyilas párthoz szegődött, legutóbb az oroszoknak volt lelkes támogatója, s valami orosz őrnagy állt mögötte, jobban mondva az anyja mögött” – jegyezte fel a szalézi szerzetes a háború után.
A szovjetek megérkezése Kiss Mihály számára biztosan nem jelentett felszabadulást, noha a nyilas rémuralomnak 1945 újévére vége lett. A front hosszú hetekig Óbudán állt. „Az oroszok irgalmatlanul lövik Budapest összes kerületeit, nem kímélve a belvárost sem. A nagy tűzzápor miatt mentési akcióra gondolni sem lehet, a sebesültek minden segítség nélkül elvéreznek, kiszenvednek a főváros terein, utcáin. Üt Budapest nehéz órája” – olvasható naplójában, majd azzal szembesít, hogy a nyilasok után a szovjet katonák is teljesen kifosztják a rendházat, a papi szobákba piszkítanak, és a feljebbvalóik parancsával sem törődve heteken át részegen állomásoznak a környéken, miközben gyereklányt, apácát, öregasszonyt sem kímélnek.
1945 februárjának elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a szaléziak újra miséztek – ez volt az első katolikus szentmise Budán. A front ekkor még néhány száz méterre állt, az utcára kevesen mertek kimenni. A férfiak féltek, hogy őket is kényszermunkára viszik, mint Óbudáról közel tízezer embert, a nők pedig a nemi erőszak továbbra is fennálló közvetlen veszélye miatt.
Kiss Mihály szalézi atya egészsége a háborúban megrendült, 1947. február 3-án halt meg – a szerzetesrendek tevékenységének Rákosi alatti magyarországi betiltását,a szaléziak elleni koncepciós pereket, Dr. Sellye Vince tartományfőnök letartóztatását, Boldog Sándor István szerzetes kivégzését már nem élte meg tehát. A 260 egykori szalézi szerzetes közül az idősebbek 1950-t követően többnyire segédmunkások lettek, a fiatalabbak, ha tudtak, emigráltak. A Szalézi Társaság a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra, a Szalézi Tartományfőnökség és a Rendház most is a Bécsi úton működik. Hogy közben Magyarország is missziós terület lett, mutatja, hogy a jelenlegi rendházigazgató az indiai Sabu atya, a kápolnaigazgató pedig Pali atya Vietnámból. A rendházban él Szikszai atya, az utolsó szalézi szerzetes az 1950-es szétszóratás előtti időszakból.
Kiss Mihály egykori rendházigazgatót embermentő tevékenységéért az izraeli Yad Vashem Intézet néhány évvel ezelőtt posztumusz a Világ Igaza díjban részesítette, a kitüntetést tavaly decemberben adták át ünnepélyesen.
