Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Adamik Zsolt
2. rész Egy ördögbőrnyi illető éppen hogy csak színre lép
Lássuk csak, mi történt itt két hete! Hát mi történt volna? Izgalom! Kaland! Legenda! Megtudtuk, hogy a Pipacsboszorkány annak idején, amikor még nem nőtt pipacs a szívében az örömtől, elrabolta a veszett és grrrr kalózkapitány, Kiskos szívét. Huss, ott se volt! A szívet, ami színarany, sőt, a legnagyobb kincs szerteszéjjel a Tengeróceánon innen és túl, úgy elrejtette aztán, hogy sose talált rá senki.
De láthatóan keresik! Vagy legalábbis azt keresik, aki TUDHATJA, merre van, SŐT: azt keresik, aki talán szintén keresi. Szinre lépett SivákMivák Károly, aki olyan, mint a búbogáncs: senki se szereti, ha ráakaszkodik. Hiszen láthatóan elvetemült a fickó! Az Ördögbőr grófja – Rettentő kalózmesék című könyvben például úgy mesélnek SivákMivák Károlyról, mint aki a nagy szeretetéhségét azzal próbálta enyhíteni, hogy HAMM: felfalta az egész Kagylófok szigetet.
Van ez így.
És akkor lássuk, hogy folytatódik a kaland! És hogy vajon KIK azok az ELLENŐRCÁPÁK? És ki érkezik meg mindjárt hamarosan, sőt, MOST?

Birsszirten például éppen nyár volt.

Igazából mindig nyár volt.

Aminél nagyobb kincs nem is kell senkinek.

Pompázott a pompojafa. Bőven termett a kakubak – csak hordták és hordták a piacra a birsszigetiek a klampulákkal. Rogyásig volt minden. Hetedhétszámra sütött a nap – s a birszirtiek alig győzték magukra kenni a naptejet. Hetedhét határszigeten, a Tengeróceántól a Tengeróceánig mindenki jeges teát meg macifröccsöt szürcsölgetett a tengerparton, aztán este kirázták a homokot meg az eltévedt sirályokat napozóplédből, majd édesdeden aludtak a kalyibájukban egy jót.

Aztán reggel lett, és kezdődött az egész semmitevés elölről.

Minden a legnagyobb rendben volt. Nem volt semmi vész. Nyüzsgött a sziget, és mindenki vidáman és boldogan élt.

Egészen június 32-ig.

Amíg meg nem érkeztek az ellenőrcápák.

Nyakkendőben jöttek. Sokan voltak – mindegyik fején egy-egy vízzel teli szkafander. Ide-oda csoszikáltak az uszonyaikon. A stégeken vizslattak, ellenőrizték a strandot, bogozgatták a mindent meg a függőágyakat.

És utána cöccögtek.

A feketepont-szemükben elképesztő komiszság.

A szájuk csupa panaszcsipa.

– A Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság nevében kijelenthetem – mondta az egyik. – hogy ilyen hanyag szigetet még az életben nem láttam.

– A Jókedvbiztosítástani Szakszervizelés Kézikönyvének 787. oldalának 67. paragrafusa alapján szeretném elmondani, hogy ajaj, és hogy bünti lesz. – kotyogott közbe a másik. Közben egy lúdtollal veszettül jegyzetelt.

A harmadik nem szólt semmit, csak az egyik csokibarna birsszirtit méricskélte egy kihúzható tengericsillaggal. A birsszirti nem értette a dolgot, és a nehezítő körülmények ellenére megpróbálta továbbra is élvezni az életet.

Nem igazán sikerült neki.

Cöcc.

Basabusa bácsi egészen eddig a cöccig bírta.

A piactéren volt halárus, füvész, bánatbüfé, bogárbefőttbolt, lúdmaróc-elleni kencekofa, meg egy bitang nagy tábla, amin ez állt:

540 NAPJA KALÓZKODÁS NÉLKÜL!

(HURRÁ! CSAK ÍGY TOVÁBB, TÖKIK!)

Basabusa bácsi ennek a táblának dőlt neki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Pubi. – mondta olyan vidáman, mint három kosár vadalma. Három kosár elég mérges, és tulipiros képű vadalma. Három kosár tulipiros képű, rettentő komolyan mérges és csalódott vadalma, akiktől egytől-egyig elvették a rosszfiúk a rollert. – Pubikám.

– Igen? – tudakolt vissza a főellenőrcápa. Gonoszul csücsörített.

– Pubikám, minek ez? – nyögte Basabusa bácsi, és szétnyomott a tenyerében egy bánatbogáncsot. – Mi itt csak nyaralunk, meg heherészünk, meg elvagyunk, meg csináljuk jó széllel meg ezerrel a semmit. Ugyanis birsszirtiek vagyunk, könyörgöm!

– HÁT ÉPPEN EZ AZ! – emelte fel az uszonyát a főellenőr okosság. Ha lett volna mutatóujja, azt emeli fel. – NYARALNI NEM IGY KELL!

Arrébb csoszogott és megpiszkált egy naptejeskonzervet. Lefitymált egy napernyőt, és fintorgott a lángosozó meg a kukoricaárus zsírbüfés láttán. A homok se tetszett neki: megvetően rugdalta.

– Nyaralni ugyanis – ahogy az a Szigetbeszüntetésügyi Főbiztosság Jókedvbiztosítástani Szakszervizeléses Kézikönyvének 665. oldalának 0.45638-dik bejegyzésében is széljegyzetelve van – úgy kell, hogy például nyakkendőben és fehér ingben vagyunk, és egy embernagyságú számológépen megpróbáljuk összeadni meg kivonni a bevételt a kalkulációs mifenékkel. – közölte végül. – Sőt – nézze, ide van írva: OSZTANI KELL MEG SZOROZNI EGY IRODÁBAN.

Mayer Tamás illusztrációja

Gyorsan körbekuksizott:

-… megjegyzem, irodát sem látok.

– Idefigyeljen. – morzsolgatta a levegőt Basabusa bácsi. Olyan feldúlt volt, hogy a dúlást, ami a távolból dübörgött, nyuszakolt és vonykolódott felé, észre se vette. Fel se tűnt neki. Később meg már verhette a fejét a falba. – Komoly kalózkodáson vagyunk túl. Fregatt, meg csörték, meg a Mese Széle, meg minden ilyesmi. PIHENNI akarunk, érti? Nem akarunk már meg többet Bajt meg Hajcihőt. Egy birsszirti élete életen át tartó NYARALÁS, ha nem tudná, és PUNKTUM.

– Ember, ha nem cápa lennék – temette a szkafanderébe az uszonyát az ellenőrcápa. – most konkrétan kettőbe harapnám. Ezt a tevékenységet mindenesetre függesszék fel. HOGY MONDJAM EL, HOGY NYARALNI FEKETE ZAKÓBAN KELL IDEGESEN, és – ahogy azt a 8e4763 cikkely VILÁGOSAN elmagyarázza – VIDÁMNAK LENNI PEDIG EGYENESEN TILOS.

– Dirribb-durrubb-AJJAJAJAJ – közölte valami, egy afféle bajjal terhes búfelhő már kicsit közelebb a parton. Egyre dübörgött. Géphangja volt, meg jajgatása. Néhány birsszirtinek most lett elege az egész hejehujából, és félig teli hűtőtáskával nekiálltak szanaszét menekülni magukat.

Az Ellenőrcápa arra pillantott. És rögtön felderült.

– NA. – mosolygott, akár egy üres paradicsomoskonzerv. – Ezt így kell csinálni, látja? Nyaralás közben menekülni kell. Meg feldúlni a minket kergetőknek mindent, ami csak az útjukba kerül. Milyen eszes megoldás!

Basabusa bácsi megnézte magának a közeledő haddelhaddot.

Nem hitt a szemének.

Megint megnézte.

Tükortojásra kerekedett szemmel.

Aztán elsápadt, és csak ennyit mondott:

– Jajmár. Mostmérmár nemárHÉ.

– Szevasz Basabusa, de jó, hogy látlak. – lihegte Ördögbőr grófja futás közben, a hóna alatt egy kacsával.

– Én egy kacsa vagyok. – közölte a kacsa.

Aztán ott se voltak.

Ördögbőr nem futott: Ördögbőr (hóna alatt a kacsával) iszkolt. A robotdinoszauruszok, akik mögöttük kattogtak, cserregtek, okádták a tüzet és csattogtatták a 765 fogukat, nem mondtak semmit. Csak rohantak az ormótlan fémtappancsaikon utánuk.

Mit sem törődtek Basabusáékkal.

– De ismerős valahonnan nekem az az első. – elmélkedett az ellenőrcápa a felvert por közepén. – Maga nem tudja véletlenül kicsoda az a bájos ember?

Basabusa a tenyerébe temette az arcát. És azt válaszolta:

– Életemben nem láttam EZT A PIPERKŐC NYÁMNYILA RIKITAKIMUMIKÉPŰ BALTAFEJŰ SENKIHÁZI RÚTUL OTROMBA KALÓZKAPITÁNYT HOGY ENNÉ MEG VALAMI A VÉRVIZEKBEN egy NAGYFOGÚ AHELYETT HOGY IDEJÖN BAJT KEVERNI AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAARGH

Ebben maradtak.

 

Nahát, most aztán tényleg beindult a kalandvonat, és biza mondom nektek, szárazföldi pockok és himpellérek, hogy nem lesz megállás! Két hét múlva nekilódulunk, és megnézzük, mit keres Ördögbőr grófja már megint a Birsszirten, megússzák-e szárazon a birsszirtiek a robotdinoszauruszok támadását, és hová vezet ez az egész, fura história!

Buta, aki nem tart velünk!