Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Adamik Zsolt
Ördögbőr grófja, és a végzet kacsája
folytatásos akciókalandregény, 1. rész
Az történt,
valamikor jó régen
hogy amíg nem figyelt,
a nagyszakállú Kiskos kapitány szívét
elrabolta
a

Pipacsboszorkány.

Belezárta a szívet egy ládikába. A ládikát belezárta egy vasdobozba, a vasdobozra rátette a csudalakatot, amit – és ezt tudta mindenki, aki kalóz, és az is tudta, aki nem – lehetetlen kinyitni.

Kivéve, ha tudod a varázsszót. De azt csak a Pipacsboszorkány tudta, aki pedig még aznap éjszaka, huss, meglovagolta a keleti szelet, és elviharzott.

Senki sem látta többé.

Csak a sarkcsillag. Csak a temetői varjak. Csak a szegfű illata. Meg a legkisebb mese a világon.

Kiskos kapitány szíve pedig aranyból volt. Vannak ilyen szívek. Van szív sárból meg kavicsból, tiríciumazbesztből és sósavból, sőt, van szív mákosbejgliből is. A Pipacsboszorkány szíve például egy csupalukas szatyorkában lakott, benne pici maszatok okosságból, bátorságból, meg szeretetből, meg bosziságból összegyúrva. Kiskosé – és ezt tudta mindenki, de legfőképp a kalózok: a legnagyobb, sárga aranytömb volt, ami a Tengeróceánon innen és túl valaha is létezett.

Ez nem afféle hasonlat. Kiskos nem volt jó ember, Kiskos kalóz volt: rabolt, fosztogatott, és röhincsélt, ha a jajgató túszokat a pallóról a cápák közé lökte. Még a Pipacsboszorkányt is bántotta volna, ha el tudja kapni.

De a szív, az más dolog. Arról tudni, hogy miféle, van, akinek meglehetősen bajos. Arra rá kell jönni, az nagy meló, Kiskos pedig lusta volt, és nem is sejtette, hogy a szíve aranyból van. Egyszerűbb volt ugyanis, ahelyett, hogy a szívére hallgat, dúlni-fúlni-fosztogatni.

A Pipacsboszorkány persze látta, miféle szív dobog Kiskosban. Azért lopta el. És ami még furcsább: Kiskosnak a legendák szerint elsőre fel sem tűnt, hogy valami hiányzik. Hogy benne már a semmi dobog. Aztán, mire a turpisságra fény derült, már kereshette.

Mert persze, hogy kereste Kiskos a szívét. Széthajózta a vizeket, vallatott és vagdalózott, a sellőket faggatta, mirgett-morgott-dühöngött-ordított haragjában, és felgyújtott pár szirtet is. De szív nélkül keresni: az egy igazi ugyan már. Kiskos kapitány a nagy kutatásban, kajtatásban lassan-lassan elfáradt, és egyszer csak nem mozdult többet. Megmakkant. Ült a kabinjában, ahová beköltözött a jéghideg. Reszketett a szíve nélkül. A Tengeróceán pedig nem kegyelmezett. Megkövült bánatában Kiskos, megkövült a hajó, megkövültek a matrózok, sziklák lettek mind, meg bércek is. Elemésztette Kiskost a szívnélküli szomorúság, és később, jó sok idő múlva ebből a kővé lett a hajóból lett Bivalybú szigete.

Van ez így. Van ez így.

 

Mayer Tamás illusztrációja

Krivaksz bácsi meg halász volt.

Reggelente a 65-ös busszal ment ki a Nubaj sziget déli partjára, a kicsike vitorlásához, amit már majd’ megevett a só meg a sirály, aztán Krivaksz bácsi fogta a hálóját, és ment bele a végtelen Tengerócenba, akár napokra is.

Krivaksz bácsi olyankor boldog volt. És boldog volt a Tengeróceán szintén, mert szerette Krivaksz bácsit.

Kölcsönösen tisztelték egymást, ami tényleg nagy szó.

Krivaksz bácsi ezen kívül még az is volt, hogy meg tudta jósolni, ki merre van éppen. Bárkiről meg tudta mondani, hol és merre tartózkodik a térképen. A kis zsebkagylója kellett csak hozzá. Ha abba belehallgatott, akkor a Tengeróceán megsúgta neki például, merre van a marlin, vagy a tengeri sün (ha éppen azt kellet szállítani a nubaji piacra a kedves vásárlóknak), vagy dr. Lúdmaróc Ervin halbiológus a kis egyszemélyes tengeralattjárójával, vagy akár a Mélyvízi Kreccsen, de azt inkább nem kérdezte meg sose.

Minek ugye a baj.

Szóval Krivaksz bácsi hófehér, napcsípte haját június 32-én épp a halbuborékolástól hangos, frissítően keleti szél fújta, ő pedig csukott szemmel állt a kis vitorlásának elejében, egyenesen belebámult a napba a szemhéján keresztül, és arra gondolt:

– Ennél nagyobb boldogság nincsen is a világon.

Nyilván ezért nem vette észre a hajócska mögött álldogáló, kétfregattnyi viharfelhőt.

Meg azt, hogy valaki közvetlenül mögötte is álldogál.

– Bocsásssz meg, jóembel. – közölte a kistermetű illető. – Ugye te fagy a Klivaksz.

Krivaksz bácsi azt se tudta, hova ugrott el a szíve hirtelen, annyira megijedt. Amikor pedig megfordult, egy ballonkabátos, pápaszemes, minden tekintetben savanyú figurával találta szembe magát.

Egy ideig szótlanul bámulták egymást. Krivaksz bácsi látta a hajót is a vitorlása mögött: ide hallotta a temetőnótákat és halálfejmuzsikát a bősz, fekete vitorlák közül, amikből volt vagy 100 és 1000. És látta a csontvázmatrózokat, meg a kormánynál szolgálatot teljesítő, tűfogú halembert is.

Mind őt nézték szótlanul egy óriási, sose látott, fát roppantó, sziklát zúzó, mennydörgő és dübörgő viharfelhő közepén.

– Úgy. – mondta végül Krivaksz bácsi. Valahogy megnyugodott: úgy, mint aki akkor nyugszik meg, ha kiderül, hogy ma már biztos nincs több fagyi a hűtőben, de holnap még lehet. Még talán mosolygott is. – Sose gondoltam volna, hogy élőben láthatom a Fekete Vészt. Nem mintha vágytam volna rá.

– Éhlőben, hahhaha. – nyihogott SivákMivák Károly, a szigetfaló kapitány, de úgy, mintha valami vicceset hallott volna. – Ezen a hajón allig akad valami, ami élőhnek mondható, Klivaksz.

– Az nem az én nevem. – tettette magát butának a bácsi. – Én KRI-VAKSZ vagyok.

– AZT MONDTTAM! – ordított SivákMIvák. – MIÉLT KELL VICCELŐDNNI!

Aztán megrázta magát. Az állkapcsát ropogtatta. Mosolyogni próbált.

– Kedves ulam, maga jóember. Én nem akalok magának losszat, higgyen nekem, úli becsületszamala. Nekem csak a maga kis képességéle fáj a fogam.

– Képességemre? – kérdezte Krivaksz bácsi. – Ha halat akar, maga SivákMivák Károly, a nubaji piacon bármit megkap. Kitűnő minőség, garantálhatom.

– Nem alla a képességéle. – sandított Krivaksz mellényzsebe felé SivákMivák. – Hanem hogy a Tengelóceán mit mond egy bizonyos illetőlöl. Annyi csak, HA nem teszi meg aszt, amit kélek, akkor sajnos sejtheti, mit teszek jómagam NUBAJ szigetével.

Kis csönd következett. SivákMivák a száját tátogatta kevélyen és incselkedve.

– Pedig szeletem azt a szigetet. Tök könnyű kimondani.

Krivaksz hallgatott. Elővette a zsebkagylót. Aztán nézett, kérdőn.

– Szóval. – fonta össze az ujjait SivákMivák. A Fekete Vészen az összes kalózmatróz csontváz és halember egyszerre vigyorogta el magát.

– A kéldés egyszelű, mint a pofon. (Vagy, mint megenni egy szigetet.)

 

Hol van, dlága komám, jóbalátom

 Ördögbőr grófja?

 

 

Fúha! Hát mi minden volt itt! Két hét múlva folytatjuk! És akkor már TÉNYLEG jön Ördögbőr, és lesz robotdinoszaurusz is, sőt: Basabusa bácsi és az ellenőrcápák szintén tiszteletüket teszik. Izgi, mi? De ha esetleg addig is olvasnál vagy meséltetnéd apát és anyát arról, mit művelt korábban a veszett és elvetemülten hatalmas szívű Ördögbőr grófja és az ő kalózkompániája, hogy hol gonoszkodott SivákMivák Károly, és mi minden történt a Tengeróceánon innen és túl, akkor olvasd el a Pagony kiadónál megjelent Ördögbőr grófja, rettentő kalózmesék című könyvet!

A második mese itt olvasható:

2. rész Egy ördögbőrnyi illető éppen hogy csak színre lép

A harmadik mese pedig itt:

A Világ Legkisebb Meséje