A Goldberger gyár elvileg egy négy utcaszakasszal határolt trapéz alak a térképen – de bizonytalan kontúrokkal, mert régi térképeken valaha egészen az amfiteátrumig húzódott. Belül is sokarcú, a Perc utcai kapubejáratánál posztipari összevisszaság, a falakon kívül futó vezetékek, rozsdaövezeti összevisszaság, amiből azért szolidan kiköszön az egykori bejárat melletti V alakú beton tartóidomok ritmusos sora. Átmeneti mint az étterem, ahol az ebédvendégek már végeztek, de a délutániak még nem érkeztek meg. A Pacsirtamező utca frontjánál már jobban belelátni, itt el is indult némi dzsentrifikáció. Borbolt és parkoló, ami aztán észrevétlenül folyik át újra az ipari átmenetiségbe. Belül Ghost Fitness és Eurotextil nagyker, a Spider Falmászó Klub – aztán a Perc utcát hirtelen elnyeli a kilencvenes évek már-már kissé megfáradt társasház-építkezése.
Első határozott élményem erről a szívdobogtató összevisszaságról, amikor a Godot Galéria megvett itt egy nagyobb teret – ez a Godot Labor a Fényes Adolf utcában, de vajon miért éppen egy festőművészről nevezték el ezt a zárvány utcát? – és a fotóművész Göbölyös Luca hívott ide a végzős, METU-s hallgatóinak a diplomakiállítására. Akkor csak a Labor imponálóan hatalmas, központi tere mutatta meg magát vakító fehérségében.
De mégsem. Mert jártam már itt korábban – boldogult úrfikoromból ködlik haloványan valami zsákutcai tolongás egy bulihely előtt (Kék Yuk/Vörös Yuk?) Még az underground rock volt, vagy már a fiatalabb techno közönséggel? Nem derült ki, mert be már biztosan nem jutottunk.
Aztán határozottabb a térélmény a túloldalon és egy még nagyobb nagyteremben. Egy külföldi filmes produkciókat segítő magyar vállalkozás székhelyére ugrottunk be egy emeletre. Ajtón túl az egykori gyárterem tornateremre emlékeztetett, de bordásfalak nélkül. Csak a nagy lég, az üresség pazarló luxusával, majd a terem háromnegyedénél egy óriás függöny mögött a maradék száz négyzetméteren egy alfőnöki íróasztal állt egy széles, színpadi dobogón.
Aztán pár év múlva Bukta Imre óriás kiállítása újra a Godot Laborban, ami mellesleg az év kiállítása is volt 2022-ben, de a gyárépület újabb titokzatos terei nyíltak meg vele, körben mindenfelé, zegzugos lépcsőkkel és átjárókkal.
Szóval a Goldberger. Az óbudaiaknak nyilván nem újdonság a léte, de enigma a múltja és lassú átalakulása. Az Óbudai Anzikszban (2016/17 tél: https://obudaianziksz.hu/kutasi-csaba-textilipar-obudan)
Kutasi Csaba írt már erről kimerítően, 2023 telén pedig én leginkább a Selyemgombolyító épületére és Filatorigátnál állt valahai Filatóriumra fókuszáltam.
(https://obudaianziksz.hu/a-textiles-obuda/ )
Több mint kétszáz éven át, az 1990-es évekig Óbudán nagy hagyományai voltak a textiliparnak. Persze már a rómaiak is…
A feljegyzések szerint Aquincumban a posztókészítőknek is működött testülete, aztán a 18. században, posztósok és takácsok, textilfestők és kékfestő manufaktúrák éppúgy működtek itt, mint kalaposok, harisnyakötősök és selyemfeldolgozók. És persze gép- és alkatrészgyártók a szövő- és fonógépekhez, a gyapjúmosáshoz.
Érdemes előre leszögezni, hogy az ezzel kapcsolatos névdzsungel igazi, de némileg félrevezető is. Mert hiába volt itt a Goldbergereknek Textilnyomó, Textilfestő-, meg Pamutkikészítő gyára, meg Selyemkikészítő és Harisnyagyár, majd később Csillaghegyen, Budakalászon a Lenárugyár, ezek időben egymást váltották vagy rég bezártak, és épp a Goldberger olvasztotta sokukat magukba.
Óbudán Mária Terézia uralkodása idején izmosodott meg több textiles manufaktúra, és ebben kiemelkedő volt a Zichy család szerepe. Az első Zichy, idősebb Zichy István kamaraelnök még 1659-ben kapta meg – a komáromi uradalom tartozékaként – az óbudai kamarauradalmat, később a grófi címet. Nem mellékesen még tartott a török uralom, tehát az a juttatás még „látom”-ra történt, és talán ösztönzendő a katonai erényeket is csillogtató kamaraelnök harci kedvét. A lényeg: Óbuda a kor messze legnagyobb birtok-adományozásának részeként került a koronától a Zichyekhez, mivel az óbudai uradalom akkor Dunabogdánytól Szentendrén át egészen Zsámbékig és Budaörsig terjedt.
De vissza a textiles Óbudához: a 18. század utolsó évtizedeiben az Óbudán létrejött Katonaruházati Biztosság is hozzájárult megrendeléseivel a fejlődéshez.
Még a Zichy-kastélyban is működött egy selyem- és brokátkészítő üzem, de ezúttal ők nem ezért fontosak, hanem mert a Zichyeknek köszönhetően telepedett le Óbudán a Goldberger család. A családi hagyomány szerint a Goldbergek ősei az itáliai Padovából, esetleg Venetóból származtak és aranyművesek voltak, a realistább változat szerint Morvaországból vándoroltak be, mivel III. Károly császár 1726-os rendelete az osztrák tartományokban korlátozta a zsidók családalapítását: minden családból csak egy, általában az elsőszülött férfi nősülhetett meg és alapíthatott családot. A többiek vándorútra keltek, és talán így jutott el Óbudára is az első Goldberg/Goldberger. Fia, Ferenc 1755-ben már itt született, aki 1779-ben a mai Lajos utcában előbb egy szövetboltot nyitott, majd néhány évvel később egy cseh kékfestő mesterrel társulva az épület udvarában kékfestő műhelyt rendezett be. A „blauhaxlerkedés” – ez a kékfestők gúnyneve volt a parasztok és szőlőmunkások „braunhaxler”elnevezése nyomán, mivel az indigó mindent megfogott, a kékfestők lábát is – egyre nagyobbá fejlődött, a bérfestésből saját termelés lett, aztán pesti raktár, nagykereskedés és másik üzem, Óbudán pedig terjeszkedés, kartonnyomó manufaktúra és önálló családi lakóház.
„Ebben a házban rendezte be 1784-ben Goldberger Ferenc kékfestő manufaktúráját. E barokk műemlék épület két évszázadon át volt a világhírű textilnyomó és kikészítő gyár vezetésének székhelye. A gyár felállításának 200. évfordulóján a PNYV Goldberger Textilművek dolgozói. 1984”
Ez a táblaszöveg a Lajos utca 136-138. alatti barokk műemlék épület falán olvasható, mellette pedig a korábbi Textilmúzeum bejárata nyílik. Mai nevén ez a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, a múzeum 1972 óta működik, a névmódosítás oka pedig az, hogy jelenleg az Óbudai Múzeumhoz tartozik az intézmény, állandó kiállítása 2013 szeptemberében nyitott meg. A több mint 200 éves műemlékegyüttes földszintjén volt eredetileg a kékfestő üzem, emeletén lakott a Goldberger család. A négy generáción át folyamatosan bővülő gyárban az 1948-as államosításig készítették az Európa-szerte ismert nyomott textíliákat. A múzeum jelenlegi helyszínét Endrei Walter textilmérnök-technikatörténész és a városvédő Ráday Mihály találta és küzdötte ki. Endrei Walter néhány évig dolgozott is itt, a háború előtti Goldbergerben.
A múzeum a magyar textil- és ruhaipar emlékeit őrzi, bemutatja történetét és hátterét, a modern hazai textilipar elindulását és természetesen a Goldberger családi manufaktúrából gyárrá növekedését is.
Goldberger Ferenc kisüzeméből indult tehát az egész. Az adásvétel után jött a kékfestő: saját kikísérletezett festőmixtúrájával festette az anyagokat, a receptúrát gondosan őrizve. Ferenc halála után fia, Sámuel vette át az üzemet, az ő vezetése alatt indult el a manufaktúra a világhíres, három utcán is átnyúló nagyüzemmé válás felé. Vezetése alatt a munkások száma elérte a százat. 1845-ben úgynevezett Perrotin-gépet vásároltak a kékfestő tarkázás gépesítéseként, ezt továbbiak követték. 1856-ban szerezték be az első 30 lóerős gőzgépet. A Goldberger Textilgyár kliensei között a hazai ipar támogatójaként Kossuth Lajos is ott volt, a gyár termékeikre már külföldön is felfigyeltek.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején már az ország egyik legnagyobbjának számító textilgyárának számított, ennek megfelelően a magyar honvédséget is ruházták: ennek jutalmaként 1849-ben Haynau komoly hadisarcot vetett ki a családra. Sámuel éppen 1848-ban halt meg, az üzletet a felesége, Adler Erzsébet vette át. Ő azt is elérte, hogy idővel Ferenc József is meglátogatta az üzemet, később – 1867-ben nemesi címet is kaptak: így lettek Buday Goldbergerek.
A gépesítés és a terjeszkedés pedig nem állt le, sőt egyre nagyobbra hizlalta a sikeres vállalkozást. 1900 elején áttértek a gépek villamos hajtására, de ez már a mindent átható modernizáció korszaka volt Goldberger Bertolddal és a negyedik generációval.
Ha már újra elkezdünk körözni a valahai Goli külső vonalain, a Lajos utcában eljuthatunk egészen az egykori Pamutkikészítő gyár jellegzetes és jellegzetesen szép ipari épületéig. Akkoriban a gyárak olykor nem egyszerű ipari csarnokokként készültek, látványos monumentumok voltak, amelyek szimbolikus jelentőséget is kívántak adni a gyárban folyó termelésnek. A mai Lajos utca 102/b. szám alatt 1826-ban szintén egy kékfestő-manufaktúra jelentette az alapokat. Az elsőt az 1838-as dunai árvíz pusztította el, a második üzem kétszer is leégett. 1906-ban aztán már a Kartonnyomóipari és Textilkereskedelmi Rt. és Fürst Jakab és Fiai építették fel a mai gyárépület elődjét. Ma a földszinten lévő Pastrami Étteremről híres. Szemben pedig a Vidocq, ami ma is működik.
A Goldberger gyár termelésének és kiterjedésének csúcsát Goldberger Leó (1878–1945) vezetése alatt érte el. Leó Textilipari vállalkozóként a kezdettől a Nyugat előfizetője volt, sőt a lap kiadójának igazgatótanácsi tagja is. 1908-tól állt az óbudai gyár élén. 1920 után kezdett bele a hatalmas fejlesztésbe, a Goli ekkor fejlődött a kerület legjelentősebb gyárává. A munkások száma ekkor az ezret is meghaladta, leányvállalatokat hozott létre Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, Amerikában.
Ő vásárolta meg a „fényvésés” fototechnikai eljárás szabadalmát, amivel a nyomóhenger sokkal gyorsabban mintázhatott, az ő vezetése idején kezdték forgalmazni a gyűrődésnek jobban ellenálló műselyem kelméket, bevezették az ún. Bemberg-műselyem puhán omló kelméjét, amit a harmincas évek Párizsának legszebb mintáival és „Parisette” fantázianévvel dobtak piacra.
A Goldberger szárnyalását a II. világháború egy kicsit megakasztotta. Megszakadtak a tengerentúli kapcsolatok, a bombázások miatt is súlyos károkat szenvedtek, 1944-ben viszont sikerült megakadályozni, hogy a gyár berendezéseit Nyugatra szállítsák. Goldberger Leót viszont 1944. március 19-én, a német megszállás napján egyik első prominensként tartóztatták le. Vörösmarty téri lakásából vitték a mauthauseni koncentrációs táborba, abból a házból, ahol a gyár leghíresebb anyagáról elnevezett Parisette Kávéház működött. (Ma a Vapiano, korábban a Luxus Áruház volt itt.)
A gyárat 1948-ban államosították, más textilgyárakkal vonták össze, a hatvanas évek pamutipari vállalataiból hozták létre a Budaprintet, aminek még mindig a Goldberger-gyár volt a központja. Aztán, több mint kétszáz év után a nagyhírű Goldberger 1992-ben fejezte be.
Barnamező. Így hívják a Golihoz hasonló területeket, de talán nincs még egy hasonló a fővárosból kivezető fő közlekedési tengelyek mellett, belvárosi környezetben, igen jó közlekedési kapcsolatokkal. De a Goli már nem teljesen barnamezős. Mert lassan átalakul, a Godot Kortárs Művészeti Intézet hat éve több mint 1100 négyzetmétert foglalt el benne egy 700 négyzetméteres csarnokkal és a közvetlenül hozzá tartozó négyszintes épülettel.
A Goli épületrengetegének átmeneti karakterét semmi sem jellemzi jobban, mint egyik legkülönösebb eleme, a vasvázas víztorony. Először is nem mutatja meg magát akárhonnan, csak kicsit távolabbról, a Lajos utcából nézve tűnik fel. 1907-ben építették meg, és különlegessége többek között szerkezetéből következik. Szerkezete pedig a helyzetéből: egy épület tetejére telepítették. Így egyrészt a beton a súlya miatt szóba se jöhetett, másrészt az alatta lévő épület automatikusan magasabbra emelte az egész gyárat ellátó víz szintjét. Ma már természetesen régóta üres – de az extrém és elhagyott helyeket kedvelő falmászók, magasságmániás bloggerek és fotósok azért időről időre megmásszák.
(A nyitóképen: Fényes Adolf utca, a Tímár utcai kereszteződés után jobbra a Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat épülete, távolabb a Goldberger Textilnyomógyár kapuja. Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)