Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Adamik Zsolt
Lótifuti, és a hatalmas haddelhadd végén óriási fejetlenség
Ördögbőr grófja, és a Végzet Kacsája 4.rész
Nocsak, megint eltelt két hét? Hol is tartottunk? Ja, igen: Megtudtuk, hogy Kiskos kapitány aranyszíve a legnagyobb kincs szerte a Tengeróceánon – csak hát elrabolta a Pipacsboszorkány. Pedig de sokan szeretnék megtalálni – például a szigetharapdáló SivákMivák Károly is… Aztán átugrottunk Birsszirtre, ahol – hiába tette le a kalózságot – Basabusa bácsinak komoly gondot okoznak az Ellenőrcápák, illet
ve egy csapatnyi robotdinoszaurusz, akik az ő régi komáját, Ördögbőrt üldözik. Kinek a kezében ott figyel egy KACSA. Vajon miféle kacsa lehet ez? Nos, ezt megtudtuk a harmadik részből: az Egyfejű Könyvtáros szerint a kacsa maga a Végzet Kacsája, amit a bambuli törzs őriz, és ezer éve várja, hogy belekezdjen a Világ Legkisebb Meséjébe.
És bele is kezdett.
Most pedig megtudjuk, hogy került Ördögbőrhöz ez a kacsaságában nem mindennapi jószág. Hogy hogyan? Hát lótifutival. Pontosabban így:

Ördögbőr grófja úgy futott, ahogy a lába bírta.

Egy csomó mindent tanult aznap. Talán ezért volt olyan nehéz a futás a liánok, a dzsungelvirágok, a pisla boák illetve egyéb, alapvetően igen kellemetlen jószágok és az őserdőn keresztülszűrődő, párás, korareggeli napszúrkák alatt. Vagy maga a kilikpaudzsári dzsungel volt nehéz terep? Ördögbőr hirtelen nem tudta eldönteni, de igazából nem is nagyon akarta.

Futott. Az egyik kezével a kalapját tartotta. Kupán verte egy ág, amin egy, a helyzetet elemezni próbáló, de láthatóan értetlen kikukagyík trónolt. De Ördögbőr ment tovább. Mögötte pedig ott nyargaltak a robotdinoszauruszok. Meg az egész bambuli törzs.

Mayer Tamás illusztrációja

 

Hatalmas iramban loholtak a nyomában. Vad színekbe festve dübörögtek előre a kiismerhetetlen dzsumbujon keresztül. Aki látta őket, pl. a papagájok, tudhatta, hogy itt most bünti lesz. Dörgött-borgott az egész sziget. A robotdinoszauruszok rettenetes roárkodásban villogtatták a vörös szemüket, tövestül tiporták irgalmatlan tappancsukkal a fákat, megállíthatatlanul trappoltak Ördögbőr után. A törzs egyes tagjai (de legfőképp a könyvelő) olyanokat hejehujjogtak, hogy „TIPITA MIRUKI!”, ami kilikpaudzsáriul annyit tesz: „Semmi kedvem ehhez az egész hajcihőhöz, de ha már valaki képes volt ellopni a Végzet Kacsáját, ami a miénk, és a hóna alatt cipeli, hogy a segítségével megtalálja Kiskos kapitány aranyszívét, akkor leveszem a rezsóról a tökpörköltet, pedig a nagyi mennyire szereti, később majd visszarakom, kis lángon, s most fogom a lándzsám, és irgalmatlanul futok az illető tolvaj után. Sőt: ráeresztem törzsügyileg a robotdinoszauruszokat is.”

A kilikpaudzsári egy bonyolult nyelv. Ördögbőr hóna alatt pedig valóban ott ült egy kacsa. A kacsa úgy pislogott, mint aki ezt az egész futkosósdit eléggé élvezi.

Ördögbőr átugrott egy patakocskát, majd egy pillanatra megtorpant. Volt olyan 3 tengeróceáni perc előnye. A „TIPITA MIRUKI!” eléggé közelről hallatszott. A dzsungel mély volt, gubancos, lidérces ködökkel teli és csupa rejtély. Egy papagáj közölte, hogy „ripity-ruputy!”

– Most akkor merre? – kérdezte a tiszta por és őserdőkosz Ördögbőr. Jobbra-balra kapkodta a fejét. A kardjával akart matatni, de nem maradt szabad keze.

– Keletnek nagy gázzal, aztán a sziklasarkon kettőt pördülsz, majd a Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett megint balra. – válaszolta Ördögbőr viharvert oldaltáskája.

Ördögbőr nekilódult. Aztán megállt.

– Pördülök? Ez komoly? – kérdezte. Bután nézett. Úgy bámulta a táskát, mintha a táska belebolondult volna a rohanásába. – Mi a fityfenének pörögjek magam körül?

 – Ja, semmi. – válaszolt a táska. Aztán kuncogva hozzátette: – Csak mókás lenne látni, hogy te tényleg mindent elhiszel.

– Háp. – nyugtázta a dolgot a kacsa.

És Ördögbőr megtanulta, hogy egy táskára sem kell feltétlenül hallgatni. Akkor sem, ha professzornyi agyat tartalmaz.

Egy csomó mindent tanult aznap. Például, hogy mennyire nehéz kacsát lopni egy elfeledett törzstől, még akkor is, sőt, pláne, ha az a kacsa maga a Végzet. Egy kacsa lopása ebben az esetben például másfél napnyi kuksolást, rejtőzködést és szúnyogcsapkodást jelentett egy bokorban, jól bevackolva. Ugyanennyi leselkedést, sőt: agyalást azon, vajon megéri-e ez az egész hajcihő.

Ördögbőr grófja olyan kis teszetoszának érezte magát mostanság. Jó sokáig nem találta a helyét ugyanis. Tök idegen érzés volt. Ő, a messzi földön rettegett kalózkapitány! Hogy olyasmin rágja magát, a szíve mellett jobbra, hogy kalózkodni illik-e!

Pedig amióta megállt a Ferihajó, és ő belakott egy kiskunyhócskát Bivalybún, mintha nem lett volna kedve semmihez. Illetve egy csomó mindennel próbálkozott, de tényleg: kalózkodás helyett ácskodott, kutatott, távcsővel leste a kozmoszt. Mégis: este, amikor lehullott a koromfekete kiskabát az égből, amit úgy is hívnak, hogy éjszaka, és a csupa ragyogás csillaggombbok ott villogtak a tengeróceán felett, Ördögbőr szívét furvást összeszorította a szomorúság. Hogy milyen jó lenne rosszalkodni kicsit! Nekilódulni a hajóval, és meg sem állni addig, amíg rosszalkodásra alkalmas szigetet, rabolni való fregattot, dúlásra kész szirtet nem talál! De hát mostanában mindenki azt mondta neki, hogy azt nem szabad.

Kalóznak lenni, rosszalkodni nem illik.

Így veszekedett vele a kisboltos, amikor (csupa kalózkodásból) összefirkálta a bivalybúi apróközért hátsó falát egy zsírkrétával. Amikor megpróbált elcsenni (csakis a rosszalkodás kedvéért) egy térképet a világítótorony mögötti fészerből, a világítótorony őre megkergette egy evezővel, és hasonlóképp vélekedett – csak kicsit hangosabban mondta azt, hogy MAGA PERNAHAJDER! A piacon pedig (csak csupán a csíny miatt) pukipárnát tett a lúdmaróckrémet kínáló néni lócájának aljára, a lúdmaróckrémes néni az öklét rázta Ördögbőr felé, és azt kiabálta:

– Hát a kutyafáját, TESSÉK MÁR ÚGY VISELKEDNI, MINT EGY NORMÁLIS EMBER!

És Ördögbőr megpróbálta. Ő majd mostantól nem rosszalkodik. Csak aztán jött az Egyfejű Könyvtáros, és megváltozott minden.

Az új fregattján, amin minden volt, ami a Ferihajón nem, egy ősrégi térképet követve elhajózott a Kilikapudzsári szigetekre, s az oldalán egy viharvert szütyővel, abban pedig egy nagyokos illetővel bevackolta magát a bambuli törzs falujának tövébe, egy bokor alján. Leselkedett, mint egy kalóz. Csapkodta a szúnyogot, mint egy hétpróbás briganti. Várta a megfelelő pillanatot, mint aki hatalmas csínyre készül.

És érezte, hogy a szíve úgy dibegdobog, ahogy csak egy boldog szív képes. Az érzés, hogy most rosszalkodik, egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Izgalmas, mert rosszalkodott. Ijesztő, mert olyan sokan mondták neki, hogy azt nem szabad, illetve, hogy ő, mint kalóz: ROSSZ.

És amikor a kacsa nekikezdett, éjfél előtt két perccel, Ördögbőr végighallgatta a mesét. Tátott szájjal. És amikor a törzs keresni kezdett egy bizonyos pupákot, akiről a kacsa azt állította, hogy el fogja lopni, összehúzta magát a bokor alján, és kikericsnek álcázta magát. Senki sem találta meg.

Hajnalban pedig, épp az első napsugarak felragyogása után, a nagy kutatásba belefáradt bambuli törzs elaludt a kacsa körül. Szuszókázott a pici, a nagy, a könyvelő, és a fősámán.

Ördögbőr pedig előlopakodott.

Az aranyfészkében a kacsa mosolyogva figyelte. Már amennyire meg lehet állapítani, hogy egy kacsa vigyorog. Az őserdő susogott. Incselkedett a kalandot ígérő, langyos, nyugati szél. És ezt suttogta Ördögbőrnek a kacsa, amikor az kiemelte a fészekből, de úgy, mint aki nagy titkot oszt meg:

– És akkor Ördögbőr grófja, aki éppen azon töri a fejét, hogy szabad-e neki rosszalkodni, ellopta a Végzet Kacsáját.

– És? Hogy folytatódik a mese? – suttogta vissza Ördögbőr. Nagyon izgult. – Szabad rosszalkodni? Lehetek olyan, amilyen lenni szeretnék? Baj, ha mindenki azt mondja, hogy FÚ, TE MENNYIRE ROSSZ VAGY?

– Hát, azt nem tudom. – vonogatta a válla helyét a kacsa. – Az még nincs benne a mesében. A mese ugyanis úgy folytatódik, hogy én, a Végzet Kacsája komoly hápogásba kezdek.

És kettőt kacsintott.

Majd komoly hápogásba kezdett. Mint akit visznek, olyan hangosan. A törzs azonnal felébredt, a robotdinoszaurusz-őrség pedig rögvest haptákba vágta magát.

Ördögbőr bevetette magát a dzsungelbe, és futott, ahogy a lába bírta. Keletnek haladt nagy gázzal, aztán a sziklasarkon majdnem pördült kettőt – de aztán észbe kapott, és mégsem. A kacsa elégedetten fészkelte el magát a karjában. A Rikitakitumikra figyelmeztető tábla mellett Ördögbőr balra lódult, az arcát húsos dzsungelvirágok csapkodták, de nem állt meg. Szedte a lábát. Majdnem felbukott, de összeszedte magát, és lihegve loholt tovább.

A dzsungel egyre ritkult.

Ő meg alig tudott lefékezni a szakadék szélén. Majdnem belebucskázott.

Ha Ördögbőr nem kalóz, hanem turista, fényképezőgéppel meg csiricsáré ingben, elámul a kilátástól. A lába alatt egy pompás vízesés zubogott egy pofás és vad, csupa szikla és vész folyóba odalenn, ami kivezetett a Tengeróceánig. Ördögbőr még a vadiúj fregattja felső vitorláját is kiszúrta a folyó túloldalán, a parton, jó messze tőle.

A szakadék volt vagy 100 méter mély. Ördögbőr ráadásul kalóz volt, nem kiránduló. Ekkor Ördögbőr döndülést hallott a háta mögül.

– Óh. – motyogta, mint aki tudta, mire számíthat. – Robotdinoszaurusz. Miért pont robotdinoszaurusz? Miért nem mondjuk egy motorizált kecske?

És tényleg egy robotdinoszaurusz bömbölködött a háta mögött. Orbitális, brutyó, kittegő-kattogó, olajosan százfogú, háromméteres gépezet. Tüzet éppen nem fújt, de Ördögbőr úgy tippelt, hogy csupán egy rossz mozdulat, és már fújja is.

A rettentő mély szakadék úgy tátogott, mint valami kalózra éhes potyka.

– Heló. – próbálkozott Ördögbőr. Elengedte a kalapját, és integetett egy kicsit.

A robotdinoszaurusz kegyetlenvörös szemmel bámulta, moccantalanul. A „TIPITA MIRUKI!” egyre közelebbről visszhangzott. A robotdinoszaurusz megszólalt, kútmély géphangon:

Add. Át. A. Kacsát.

Ördögbőr pislogott. A robotdinoszaurusz nem.

És akkor azt mondta a kacsa, de csak úgy, mint aki magának mondja:

– És akkor Ördögbőr megkérdezte, hogy mitől is fél egy robotdinoszaurusz, úgy igazán.

Ördögbőr tátotta a száját. A kacsára nézett. Aztán a robotdinoszauruszra.

– Bocs, tudom, hogy nem ide tartozik, de… – kezdett hozzá. – Te, mint robotdinoszaurusz, a bambuli törzs csodagépe… na, hát voltaképp, izé, csak a szakmai kíváncsiság miatt, hogy hát félsz-e valamitől? Úgy igazán?  – SEMMITŐL. – válaszolt a robotdinoszaurusz.

Ördögbőr habozott. Aztán eszébe jutott valami. Fura, de a rosszalkodás juttatta az eszébe. Azon kapta magát, hogy úgy vigyorog, mint egy tejbetök.

– Az különös. – mondta. – Mert itt, a zubbonyom alján, a bal zsebem épp teljesen üres. Tele van semmivel.

A robotdinoszaurusz kattogni kezdett. Forgatta a szemét. A száját recsegtette, hogy válaszoljon, de aztán nem mondott semmit. Aztán mégis:

– …tele. Van. SEMMIVEL.

– Úgy bizony. – bólogatott Ördögbőr, mint aki roppantul sajnálja a kellemetlenséget, de hát mit csináljunk. – Csurig van SEMMIVEL. El se férne benne más. RENGETEG SEMMI VAN BENNE.

A robotdinoszaurusz agyalt. Átértékelte az életét. Mert végül is mi egy robotdinoszaurusz élete? Lópikula. Ezer éve egy kacsára vigyáz, és most itt van az illető, aki ellopta, és tele van a zsebe azzal az egy dologgal, amitől frászt kap egy robotdinoszaurusz. Ő ehhez a fickóhoz akkor inkább hozzá se nyúl. Ez nem így volt megbeszélve. Frincfrancot sem ér ez az egész. Azon gondolkodott, hogy ez nem járja. Úgyhogy hátat fordított. Döngve rohant el északnyugatnak. Majd átgázolt a Tengeróceán alján Bóbabéj szigetéig, ahol később nyitott egy kávézót, nagyon puccosat, és árulta a jó drága tejszínhabos kakaót (azoknak a butáknak, akik képesek kifizetni egy rakás pénzt a tejszínhabos kakaóért), míg csak be nem rozsdásodott.

Ördögbőr elégedetten nézett utána.

– Ördögbőr elővette az Egyfejű Könyvtárost, majd leugrott, egyenesen a vízesésbe a kacsával. – közölte a kacsa.

– Hogytessékmi. – ijedt meg Ördögbőr.

– Hallgass már rá! – mordult fel a szütyő. – Kapj elő, tegyél le arra tuskóra ott melletted, és sipirc! UGORJ! ROSSZALKODJ! ÉLJ!

Ördögbőr lerakta a szütyőt. Előhalászta belőle az Egyfejű Könyvtárost, akit Bivalybú óta hurcolt magával. Rátette a fatuskóra.

– „TIPITA MIRUKI!” – üvöltötte néhány méterre a bambuli törzs az esőerdőben.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Ördögbőr.

– Megoldom. És most ugrás!

Ördögbőr, hóna alatt a kacsával, egy „Jí-Há-t!” követően belevetette magát a szakadékba.

– Csobb! – jelentette be a vízesés.

– Kedves barátaim! – kiabálta az Egyfejű Könyvtáros a dzsungelből kibukkanó, bitangul kifestett törzstagoknak, akik meglepetten torpantak meg. Egy tuskón csücsülő, professzornyi fejre egyikük sem számított. – Önök most nyilván csalódottak. Egy illető ellopta a kacsájukat, miközben maguk ezer éve várják A MESÉT. Nos, el kell mondjam, hogy az Önök szerepe ebben a mesében, well: ennyi volt. Vége. DE! Hogy ne mondják, hogy át lettek verve a palánkon, hogy csőbe húzta magukat az élet, felajánlom magamat: a fejemben (mely EGY) rengeteg mese van. Az elkövetkezendő száz évre elég. Minden nap kettőt és egy felet mondok ezentúl esténként, ha most leteszik azokat a feneéles lándzsákat. Nos? Mit szólnak?

A fősámán álldogállt. A fejét vakarta. Aztán lefordította kilikapudzsárira, amit az Egyfejű Könyvtáros mondott. A törzs könyvelőjének kétszer kellett elmondani, hiszen könyvelő. De végül mindenki elégedett volt az alkuval, és hurráztak is. Visszavitték az Egyfejű Könyvtárost a faluba. Ő lett a bambuli törzs feje.

Kár, hogy a robotdinoszauruszoknak nem szólt senki arról, hogy már nem kell üldözni a kacsát.

Fúha! Micsoda rohangászás! Reméljük, élveztétek, és mertek majd rosszalkodni kicsit! De jaj: hát mi lesz itt két hét múlva? Csak győzzétek kivárni! Addig is, itt elérhetitek az előbbi három részt:

A Pipacsboszorkányról itt olvashattok.

A Végzet kacsájáról itt.

A második részt itt találjátok.

A harmadikat pedig itt.

Illetve lehet pogózni, mint a kalózok, hiszen most sem maradunk muzsika nélkül!