Semmit sem tud a történtekről, és talán mindenkinek jobb így, bár rémisztő belegondolni, hogy miközben a gyerekek ilyen reménytelenül csüngnek a szüleiken, milyen irtózatosan keveset tudnak róluk, és miközben kitágult pupillával azon szoronganak, hogy ők elhibáznak valamit, észre sem veszik, milyen árnyak gomolyognak körülöttük. Igaz, pompásan képesek olvasni a rezdülésekből, mindent tudnak és mindent értenek, ahogy mondani szokás, és a maguk módján akár a két szülő közti bonyolult dinamikát is értik, ám a különböző kedélyváltásokhoz, a kézremegéshez, a hang váratlan emelkedéséhez vagy süllyedéséhez mégsem képesek tartalmat rendelni. Vili tisztában van vele, hogy az elköltözésemnek mindannyiunk számára meghatározó jelentősége van, mégsem tudja – honnan is tudhatná? –, hogy pontosan mi vezetett idáig, és hogy ennek a változásnak milyen messzire ható következményei lehetnek.
Az is igaz, hogy ő éppolyan ismeretlen előttem, mint fordítva. Hamis illúzióba ringatja magát az ember, ha azt hiszi, pusztán azért mindent tud a gyerekéről, mert ezerszer látta már sírni és nevetni, látta az első mosolyt, látta azokat az első, tétova űrhajóslépteket, és még nála is jobban ismeri a kiszolgáltatottságát. Mindez ugyanis nem a teljes történet, hiszen ott vannak még a bátortalan álmok és a legapróbb ötletek, amelyeket sosem mondanak el, először azért nem, mert nem tudják, de igencsak hamar azért, mert nem is akarják elmondani, ott van az a másféle rend a maga eltérő formáival és színeivel, ott virítanak a titok iniciáléi mindenen, ami érinthető és elgondolható. Mit tudhatunk mi arról, mit jelent számukra felfedezni egy kavicsot, mit jelent rátalálni egy addig ismeretlen szóra?
Egy férfi telepszik le mellém. Elbóbiskolhattam, mert mintha a semmiből bukkant volna fel.
– Az a te kölyköd? – kérdezi Vilire mutatva, aki időközben lemászott a toronyból, és tanácstalanul megállt félúton a homokozó és a hinták között. – A srácom az előbb fejbe verte a kislapáttal. Fogalmam sincs, mi ütött belé, nem szokott ilyet csinálni. Jól viselte, nem sírt, pedig kapott rendesen. Zsiga rendesen megsorozta. Oké, csak egy rohadt műanyaglapát, de akkor is. Most biztos azt hiszed, hogy én meg ott álltam mellettük, és röhögve végignéztem az egészet, de ez nem igaz. Tényleg ott voltam, és elismerem, hogy nem avatkoztam be, de nem nevettem. Az égvilágon semmi mulatságosat nem találtam a jelenetben.
Szeretném jobban megnézni magamnak, de képtelen vagyok oldalra fordítani a fejem.
– Látod ott azt a szökőkutat? – A játszótér másik végébe mutat. – Ott voltam, mielőtt ez a kis incidens történt. Most biztosan az jár a fejedben, vajon ittam-e a kút vízéből. Biztosíthatlak róla, hogy nem. Megismétlem, nem ittam annak a kútnak a vizéből. Nem ittam a vízből, csak megmostam az arcom. Hirtelen rám jött, hogy fel kell frissítenem magam. Rendben, elismerem, inni is akartam belőle, de valami azt súgta, hogy ne igyak. Elvileg a játszótereken a kutakból ivóvíz jön, mégis rossz érzésem támadt. Egy hang azt mondta a fejemben: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Néztem, ki szól hozzám, de nem láttam senkit, csak ezeket a tetkós anyukákat mindenfelé. Feltűnt, hogy errefelé mindenkinek tetoválása van?
Egyetlen hang sem hagyja el a torkomat.
– Az ember lehozza ide a gyerekét, hogy nyugodtan ellegyen egy óráig, és aztán bárhová néz, ott vannak ezek a kivarrt kismamák. Mégis, hol élünk? Tehát, ahogy mondtam, nagyon szomjas voltam, de emlékeztem arra, amit a hang mondott: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Mire összeszedtem magam, és felpillantottam, Zsiga már a kislapáttal ütötte a srácodat. Tényleg megsorozta, szegény kölyök szabályosan előreborult a homokba, nem is védekezett, nem akart elmenekülni, nem sírt. Hősiesen tűrte. Le a kalappal. Nem mintha ez így rendben volna, azért is jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mármint azt, hogy nincs rendben. Nem, baromira nincs rendben. – A szemem sarkából látom, ahogy letörli a verejtéket a homlokáról. – De kurva meleg van.
Végre felé tudok fordulni. Valamivel távolabb ott az a kút, amiről magyarázott. Ugyanolyan, mint az összes többi játszótéri csap. Víz csordogál a talapzata mellől, és egy apró ér kúszva elhalad a rugós lovacskák között. Mellettük az élesen beragyogó napsugarak eltalálják a forróságtól kókadt petúniákat.
– Néha baromira unom ezt az egészet – folytatja. – Van egyáltalán haszna a földön tett látogatásunknak?
– Szerinted van?
– Szeretném hinni, hogy igen. Unom, persze, elegem van belőle, de attól még számít. Ez az egyetlen, ami számít. Elég például rá nézni – a gyerekére mutat, aki még mindig a kezében tartja a gonosz kislapátot, és a szeme sarkából mintha a következő áldozatát lesné –, és tudom, hogy a válasz igen. Te nem így vagy vele?
A tekintete a kút és a gyerek között vándorol. A kút felől induló parányi ér gyűrött faleveleket visz magával.
Játszótér, 1968 (Fortepan
