Semmit sem tud a történtekről, és talán mindenkinek jobb így, bár rémisztő belegondolni, hogy miközben a gyerekek ilyen reménytelenül csüngnek a szüleiken, milyen irtózatosan keveset tudnak róluk, és miközben kitágult pupillával azon szoronganak, hogy ők elhibáznak valamit, észre sem veszik, milyen árnyak gomolyognak körülöttük. Igaz, pompásan képesek olvasni a rezdülésekből, mindent tudnak és mindent értenek, ahogy mondani szokás, és a maguk módján akár a két szülő közti bonyolult dinamikát is értik, ám a különböző kedélyváltásokhoz, a kézremegéshez, a hang váratlan emelkedéséhez vagy süllyedéséhez mégsem képesek tartalmat rendelni. Vili tisztában van vele, hogy az elköltözésemnek mindannyiunk számára meghatározó jelentősége van, mégsem tudja – honnan is tudhatná? –, hogy pontosan mi vezetett idáig, és hogy ennek a változásnak milyen messzire ható következményei lehetnek.
Az is igaz, hogy ő éppolyan ismeretlen előttem, mint fordítva. Hamis illúzióba ringatja magát az ember, ha azt hiszi, pusztán azért mindent tud a gyerekéről, mert ezerszer látta már sírni és nevetni, látta az első mosolyt, látta azokat az első, tétova űrhajóslépteket, és még nála is jobban ismeri a kiszolgáltatottságát. Mindez ugyanis nem a teljes történet, hiszen ott vannak még a bátortalan álmok és a legapróbb ötletek, amelyeket sosem mondanak el, először azért nem, mert nem tudják, de igencsak hamar azért, mert nem is akarják elmondani, ott van az a másféle rend a maga eltérő formáival és színeivel, ott virítanak a titok iniciáléi mindenen, ami érinthető és elgondolható. Mit tudhatunk mi arról, mit jelent számukra felfedezni egy kavicsot, mit jelent rátalálni egy addig ismeretlen szóra?
Egy férfi telepszik le mellém. Elbóbiskolhattam, mert mintha a semmiből bukkant volna fel.
– Az a te kölyköd? – kérdezi Vilire mutatva, aki időközben lemászott a toronyból, és tanácstalanul megállt félúton a homokozó és a hinták között. – A srácom az előbb fejbe verte a kislapáttal. Fogalmam sincs, mi ütött belé, nem szokott ilyet csinálni. Jól viselte, nem sírt, pedig kapott rendesen. Zsiga rendesen megsorozta. Oké, csak egy rohadt műanyaglapát, de akkor is. Most biztos azt hiszed, hogy én meg ott álltam mellettük, és röhögve végignéztem az egészet, de ez nem igaz. Tényleg ott voltam, és elismerem, hogy nem avatkoztam be, de nem nevettem. Az égvilágon semmi mulatságosat nem találtam a jelenetben.
Szeretném jobban megnézni magamnak, de képtelen vagyok oldalra fordítani a fejem.
– Látod ott azt a szökőkutat? – A játszótér másik végébe mutat. – Ott voltam, mielőtt ez a kis incidens történt. Most biztosan az jár a fejedben, vajon ittam-e a kút vízéből. Biztosíthatlak róla, hogy nem. Megismétlem, nem ittam annak a kútnak a vizéből. Nem ittam a vízből, csak megmostam az arcom. Hirtelen rám jött, hogy fel kell frissítenem magam. Rendben, elismerem, inni is akartam belőle, de valami azt súgta, hogy ne igyak. Elvileg a játszótereken a kutakból ivóvíz jön, mégis rossz érzésem támadt. Egy hang azt mondta a fejemben: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Néztem, ki szól hozzám, de nem láttam senkit, csak ezeket a tetkós anyukákat mindenfelé. Feltűnt, hogy errefelé mindenkinek tetoválása van?
Egyetlen hang sem hagyja el a torkomat.
– Az ember lehozza ide a gyerekét, hogy nyugodtan ellegyen egy óráig, és aztán bárhová néz, ott vannak ezek a kivarrt kismamák. Mégis, hol élünk? Tehát, ahogy mondtam, nagyon szomjas voltam, de emlékeztem arra, amit a hang mondott: ne igyál ennek a kútnak a vízéből. Mire összeszedtem magam, és felpillantottam, Zsiga már a kislapáttal ütötte a srácodat. Tényleg megsorozta, szegény kölyök szabályosan előreborult a homokba, nem is védekezett, nem akart elmenekülni, nem sírt. Hősiesen tűrte. Le a kalappal. Nem mintha ez így rendben volna, azért is jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mármint azt, hogy nincs rendben. Nem, baromira nincs rendben. – A szemem sarkából látom, ahogy letörli a verejtéket a homlokáról. – De kurva meleg van.
Végre felé tudok fordulni. Valamivel távolabb ott az a kút, amiről magyarázott. Ugyanolyan, mint az összes többi játszótéri csap. Víz csordogál a talapzata mellől, és egy apró ér kúszva elhalad a rugós lovacskák között. Mellettük az élesen beragyogó napsugarak eltalálják a forróságtól kókadt petúniákat.
– Néha baromira unom ezt az egészet – folytatja. – Van egyáltalán haszna a földön tett látogatásunknak?
– Szerinted van?
– Szeretném hinni, hogy igen. Unom, persze, elegem van belőle, de attól még számít. Ez az egyetlen, ami számít. Elég például rá nézni – a gyerekére mutat, aki még mindig a kezében tartja a gonosz kislapátot, és a szeme sarkából mintha a következő áldozatát lesné –, és tudom, hogy a válasz igen. Te nem így vagy vele?
A tekintete a kút és a gyerek között vándorol. A kút felől induló parányi ér gyűrött faleveleket visz magával.
Apámnál a fő szabály, hogy elsőre nem vehetünk meg semmit. Akkor sem, ha olcsó. Mindig lehet olcsóbb. Egyszer apám elhamarkodottan vásárolt, később vette észre, hogy az egyik félreeső helyen a csalamádé jobb áron volt. Azóta végig kell járni a piacot, árusról árusra, három óra minimum. Ilyenkor diskurálunk, csevegünk, hogy van Rózsika, lába javul, Lacikám, sikerült eladni az autót, közben figyelünk az árakra, nem veszünk semmit. Szaszerolunk. Ez apám szava. Babika, megyek szaszerolni, mondja, ha nyáron megérkezünk a kempingbe. Anyám nem megy vele, már maga a szó is idegesíti.
Apám azt szereti, ha jól jár, hogy utána mondhassa, látod Babika milyen fineszes a te férjed, vagy tőlem kérdezhesse, ugye milyen fineszes apád van? A finesz szintén az ő szava, de ezt anyám is szereti, mert franciás, és anyám szeret mindent, ami francia.
Biztos, hogy kell belőle öt, kérdezem apámat. Ez most akciós, válaszolja, és már teszi is be a csomagot a kosárba. De mi csak hárman vagyunk, mondom, mire ő, hogy öt van akcióban, nagyon megéri, jó az ár-érték arány. Nézd meg, milyen jó kis gázmaszk, kiált fel, miközben összedörzsöli a tenyerét. Mindig ezt csinálja, amikor izgatott. Anyu nem lesz mérges? Direkt mondta, csak azt vegyük meg, ami a listán van. Nem tudta, hogy lesz gázmaszk. Évek óta gondolom, hogy kellene venni otthonra. Apu, tulajdonképpen miért kell nekünk gázmaszk? Bármi lehet, kislányom. A lényeg, hogy mi felkészülünk. De mi lehet? Például az, hogy egyszer jön egy gáztámadás. Képzeld el, milyen jól fog jönni. De ki támad meg? Ezt nem lehet előre tudni. De miért támad meg? Ne kérdezz már annyit. A lényeg, hogy mi felkészülünk minden eshetőségre. A gázmaszk fontos, minden normális családnak van. És eddig nem baj, hogy nem volt? Nem válaszol, úgy csinál, mintha a listát nézné, de szemüveg nélkül nem látja. Mindent megvettünk, kérdezi. Vécépapír kell még. De nem a barna. Jó lesz ez. De azt anyu nem szereti. Észre sem fogja venni. Nem vitatkozom apámmal, ő is tudja, hogy észre fogja venni, sőt, ez lesz az első, amit észre fog venni.
A garázsba már egy ideje nem tudunk beállni, mert tele van mindenféle hasznos tárggyal. Anyám szerint nem hasznosak, de nem szokott beleszólni. Apám három maszkot a szörfdeszka tetejére pakol, egyet magánál tart, egyet a kezembe nyom. Gyere, mondja, ijesszük meg anyádat! Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, de apám izgatott, nem akarom elrontani a kedvét.
A bejárati ajtó előtt állunk gázálarcban. Apám úgy néz ki, mint a Csillagok háborújában a fejvadász, akivel Han Solo találkozik Mos Eisley-ban. Biztos én is úgy nézek ki. Sietsz valahová? Eltaláltad és képzeld, épp a főnöködhöz igyekeztem, meg akartam mondani, hogy végre megvan a pénz. Késő, miért nem fizettél határidőre? Jabba vérdíjat tűzött ki rád. Minden fejvadász téged keres, én meg is találtalak. Igen, de hát mondom, hogy megvan a pénz. Ha ideadod, elfelejtem, hogy találkoztunk. Ekkora összeget nem hordok magammal. Apám a fülembe súgja, csöngess. Anyám nem nyit ajtót. Most apám csönget, hosszan, határozottan. Halk jövök, papucsklaffogás, kulcs a zárban kétszer kattan. Bú, apám mély hangja zeng a lépcsőházban, anyám felsikít, a mellkasához kap, gyorsan leveszem a maszkot.
Minek ez a hülyeség? Gáztámadásnál hálás leszel. Anyám nem reagál, a bevásárló szatyorból szedi elő a dolgokat. Direkt kértem, hogy ne ilyen barna vécépapírt vegyél. Jó lesz ez, Babika. Nem jó, mert vékony. Nem vagy te egy kicsit háklis, kérdezi, és tudom, anyám ezt a szót is utálja. Pár mondat, és jön a szokásos. Anyám nem tud főzni, rosszul fogja a partvist, nem szereti az MDF piacot. Apám hibáiról kevés szó esik.
Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök, a gyilkosságot vagy a pedofíliát például utóbbiak közé sorolnánk legtöbben, ehhez képest elég sok gyilkos és pedofil megússza a börtönt, kisgyerekes anyaként engem főleg ez utóbbi esetek zaklatnak fel, ehhez képest, ha egy vonzónak és fiatalnak már nem mondható nő rendszeresen dührohamokkal terrorizálja embertársait, az a kevésbé bocsánatos bűnök közé tartozik, annál is inkább, mert nyilvánvalóan senki mást nem terhel ezért felelősség, csakis ezt a szerencsétlen nőt, aki hisztériázik ahelyett, hogy nyugton maradna és végezné a dolgát, egyszóval az ő választásán múlik a dolog, mert ő újra és újra a rombolást választja. Ne mentegessük hát ezt a bizonyos nőt, hiszen nincs tekintettel sem a hétéves fiacskájára, sem a hetvenkét éves anyukájára, és tönkreteszi az életüket, ahogy a saját életét is tönkreteszi. Úgyhogy jobb híján terápiába jár, és mivel nincs pénze, ezért egy alapítványon keresztül utalnak ki neki szakembert. Ezen a ponton talán ismét áttérhetünk az egyes szám első személyre, de tartsuk talonban az egyes szám harmadik személyt is, a későbbiekben még hasznunkra lehet.
Minden terápiában eljön az a pillanat, inkább előbb, mint utóbb, amikor a szakember megkér, meséljem el, hogyan emlékszem az első dührohamomra, és ettől minden alkalommal garantáltan felmegy bennem a pumpa, mert ez tévút, sehová nem vezet, nincs első alkalom, csak egy történet van, egy történet arról, hogy tizenkét évesen a szüleim nem engedik, hogy Xéniára változtassam a nevemet, bármennyire is könyörgöm, már rengetegszer elmeséltem ezt a történetet, kezdem azt hinni, hogy nem is igaz. Ha egy szakember az első alkalomról kérdez, nem tehetek róla, úgy érzem, már megint egy szerencsétlen kókler kezébe kerültem, mindazonáltal gyakorlott terápiába járóként igyekszem visszajelezni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem ez a kérdés, és miért tartom módfelett problémásnak. Hajlamos vagyok messziről kezdeni.
– Nem szoktam beleszeretni a pszichológusaimba, nem ezért váltogatom őket, nem mintha én váltogatnám őket, a lényeg, hogy tudom, a szerelem megjelenése törvényszerű a terápiás kapcsolatban, és bizonyos értelemben illene beleszeretnem végre valamelyik pszichológusomba, de velem ez még sohasem történt meg.
Azokban a helyzetekben, amikor megpróbálok úrrá lenni a dühömön, szánalmasan affektálóvá válik a hangom, izzadni kezdek, csikar a hasam, egyszóval a testemben minden szinten negatív változások következnek be, úgy is mondhatnánk, a testem elárul, de ez úgy hangzik, mintha valami szomorú, melankolikus dologról lenne szó, holott undorító, ami történik, különösen azért – már megint itt tartunk, ez nem jó –, mert nő vagyok, és egy nő nem engedhet meg magának ilyen kilengéseket. És ha mégis megtörténik vele, az rendkívül megalázó, és még akkor is megalázó, ha az a nő egyes egyedül van egy szobában, de ha valaki mással kettesben van abban a szobában, akkor pláne megalázó, tessék, ez a világ nagy igazságtalanságainak egyike.
Zakir Ahmedov: Lonely (2019)
– Az efféle szerelem megjelenése a terápiás kapcsolatban egyáltalán nem törvényszerű – mondja már-már jókedvűen ez a harcsabajuszos férfi, a szerelem szót a levegőbe macskakörmöket rajzolva idézőjelezi, Ivánnak hívják, nem túl előnyös a külseje, alacsony is, kopaszodik is, de a bal fülében lévő fülbevaló mégis lazává teszi az összhatást. Az a gyanúm, az ő fotele kényelmesebb, mint az enyém, a lábait keresztbe veti, és olyan szenvedéllyel tornáztatja a szandálból kilógó lábujjait, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Ez az Iván nem úgy néz ki, mint akinek önbizalomproblémái lennének, de azért biztos neki is vannak, mindenkinek vannak, az összes nyomorult embertársamnak vannak önbizalomproblémái. Az igazság az, hogy bántónak érzem a lábujjtornáztatását.
Lehangoló ez az iroda, már jártam ide egy másik terapeutához, egy nálam évekkel fiatalabb nőhöz, akinél flegmább élőlénnyel valószínűleg soha nem találkoztam, az egyik szemöldökét örökké felhúzva tartotta, ajka kacsaszájba tapadt össze, de ne afféle erotikus kacsaszájára gondoljunk, hanem egy ilyen homorú állas kacsaszájra, amitől az arcára a méla unalom ült ki, mit mondjak, nem túl szerencsés, ha valaki már a pályája elején ennyire unja a munkáját. Négy éve fordulhattam meg itt utoljára, még nem voltak ezek a fotelek, barna huzatú régi székeken ültünk, éppen olyanokon, amilyenek a szomszéd kultúrházban voltak még a kilencvenes években, egy méretes faliképen tucatjával sorakoztak a geometriai alakzatok, valószínűleg csoportos korrepetálások alkalmával használhatta valamelyik önkéntes matektanár, az én tekintetem többnyire ugyanazon a mosolygó paralelopipedonon állapodott meg. Ez a falikép már eltűnt, de a felmatricázott könyvespolc még itt van, ahogy a játszósarok is, ami hasznosnak is bizonyult, amikor még frissen elvált szülőként a gyerekkel együtt voltam kénytelen pszichológushoz járni.
Visszatérve erre az Ivánra, tudom, hogy ami mostanáig köztünk történt, édeskevés ahhoz, hogy bármely fél hisztériás rohamot kapjon, én mégis a határára kerültem alig tizenöt perccel azután, hogy leültem vele szemben, és csak a hosszú évek munkájának köszönhető, ha most azonosítani tudom a helyzetet, és a másik utat választom, ez az esetek igen kis százalékában sikerül csak, de ez a mai eset éppen olyan, amivel képes leszek megbirkózni.
Még utoljára besettenkedtek, és megvárták a pesti gyorsat, amely egy ideje meg sem állt, csak átloholt az állomásukon. Lényegtelenek voltak. Amikor elment, ahogy máskor is, a felforrósodott síneken rögtön a nyomában átosontak, és lefutottak vízig. A táblát, hogy itt nem lehet fürdeni, valamelyik téli vihar téphette le, a lánccal együtt ott hevert a fák alatt. Fürödtek. Nanna, akin rajtaragadt az óvodás neve, mint ahogy a gödrök az arcán és a csigák a hajában, térdig állt a part menti, sekély vízben, és reszketett.
– Beszélnek a fák! – kiabálta, és visszasusogott valamit az ezüstnyárfasornak. Értelmetlen, szavak nélküli sustorgás volt, de a fák válaszoltak.
Nanna akkor még a nagyanyjával élt. A szülei Ausztriában dolgoztak, havonta egyszer jöttek csak át, meg nyáron két hétre. Mindennap átvitték Nannát a füredi fizetős strandra, hiába tiltakozott.
– Pihenni akarunk – mondta az anyja, egy nagyon szőke, nagyon vékony nő. Nem lehetett szeretni. Nanna sem szerette. A fákat szerette, a tavat, az esőt és a nagyanyját.
– Nagyanya címére írj majd, ha átvisznek. Oda ne írj. Vagy nem tudom.
Nézett rá habozva, a fejével a tó másik oldala felé intett, a határ felé, Ausztria felé.
– Nem járhatnak tovább a falusi iskolába – hallották egy este a házból. Az ablak alatt kuporogtak, Nanna anyjának hangja felívelt, mintha kiabálni akarna, aztán lehalkult, amikor megvetően kiköpte, hogy falusi. Akkor Genovéva apja is megszólalt azon a dörmögő, lassú hangon, ahogy a betegekkel szokott beszélni.
– Nem akartam mondani, de úgyis Pestre megyünk. Kaptam egy… – megállt a mondat közepén, mintha szégyellné.
– Kapott egy főorvosi állást – vágott közbe az anyja – és kaptunk egy lakást is.
Ez volt az. A toronyházbeli két szoba a város szélén. Nagyapa úgy mondta volna, hogy a picsában. Kint a picsában. A piros függönyön át betűzött a nap, és Genovévának, ahogy felült, összeszorult a gyomra. Az előző nap leült a leghátsó padba, és lerakta a táskát maga mellé, hogy ne ülhessen oda senki. Az Nanna helye volt. Nannáé, aki most egy bécsi iskola utolsó padjában ül az ottani ötödik osztályban, a
maga melletti széken egy táskával. Így beszélték meg.
– Hogy hívnak?
A fiú, aki a kérdést feltette, szeplős volt, alacsony, és kissé, ő úgy érezte, fenyegetően, felé hajolt.
– Genovévának.
A vörös elnevette magát.
– Olyan név nincs. Te hazudsz – fújt az arcába, és azt kiabálta, hogy az új lány hazudik.
Névsorolvasásnál a tanárnő nyelve belebicsaklott a nevébe. Már a Kovalewszkit is alig tudta kibetűzni, de amikor a Genovévához ért, meg is állt, és azt mondta, álljon fel, akit így hívnak. Felállt. A falusi tanítónő ki tudta mondani, hogy Genovéva, azonnal, ahogy beíratták, öt évvel ezelőtt.
– Dzsé nélkül. Magyarul. Gével – mondta, és amikor ránézett a nőre, tudta, hogy megjegyezte. Nem csak a nevét.
– Kova Gé – kiabált utána a vörös fiú délután, amikor kiengedték őket. Az apja érte jött. Megkérdezte, milyen volt az első nap. Vállat vont.
– Nem értik a nevemet – válaszolta. Az iskola, ez a sárga-fehér lapos épület úgy nézett ki, mint a füredi strandon az öltöző, vagy a hangár, amiből áruház lett, amikor még kisebb volt.
A széles úton alig pár lépést kellett menni a házukig. Az egyik oldalon megszakadt az égig érő tömbök sora, a két épület közt ezüstnyár zizegett. A szemével belekapaszkodott a fába.
– Nanna nevét sem fogják érteni. És ő sem fog érteni egy szót sem – mondta az apjának, aki úgy tett, mintha nem hallaná, majd a rómaiakról kezdett mesélni.
– Ott följebb van az amfiteátrum. Megvan a vízvezeték darabja is. Aquincumnak hívták ezt itt. Az egészet meg Pannóniának. A Balaton is odatartozott. Nem jöttünk ki Pannóniából. Itt vagyunk, az északi részén. A Duna volt a határ. Az apja szavai összefolytak a fülében, mint régebben a tóról felhallatszó zsivaj, vagy a vonatzakatolás, ha átfutott az állomásukon a pesti gyors. Nem érdekelte Aquincum. És Pannónia sem. A rómaiak meg végképp nem.
Másnap, amikor sorba kellett állniuk, igyekezett minél távolabb kerülni a vörös gyerektől. Gusztávnak hívták, rajta mégsem nevetett senki. Talán mert fiú volt. Hosszú sorban vitték őket át a hosszú úton, felnézett a házukra, ahogy elhaladtak előtte. Nyitva volt a konyhaablak. Talán az ő ablakuk. Talán nem, mert nem jól számolta meg az emeleteket. Egy hallgatag, szemüveges lány baktatott mellette.
– Hova megyünk? – súgta oda neki. Az vállat vont.
– Nyilván a Rómaira. Mindig oda visznek tornaóra helyett. Nem mehetünk le a folyóhoz. Te sem mehetsz le. Megnyomta a hangsúlyt azon, hogy te sem, és elfordította a fejét. A bekerített, lebetonozott játszótér nevetségesnek tűnt előtte. A két tanítónő a kerítésnek támaszkodott. A
szőkének szép volt az arca, a barnáé nem. Lassan körbejárt a kerítés mentén, belül. A tér másik oldalán, úgy látta, egy darabon hiányzik a rács. Egy időre beállt a hinta körül ődöngő lányok közé, majd újra elindult. Nem nézett hátra, amikor kiment a résen. A fák koronáját figyelte, úgy sejtette, itt is a parton nőnek a legmagasabbra, és amikor megérezte a víz szagát, felgyorsított. A folyó mélyzölden nyújtózott a két part közt, szinte simának tűnt a rázuhogó déli napfényben, akár a tó szeptemberben, alig fodrozódott. Amikor a könnyű szél suttogni kezdett a fák közt, meglátta a jelet az egyik, közeli törzsön. Késsel vájtak bele a fába. Nem betű volt, inkább három, körben forgó láb. Régi lehetett a véset, egészen benőtte a fa. Végighúzta az ujját rajta, és hogy ne csússzon meg a parton, hátrált néhány lépést. Akkor vette észre, hogy a balkézről álló fán is ugyanaz a jel áll, mint a másikon. Mintha a szél hangján hallotta volna, amit álmában: a „a kétszer három láb közt”. Hozzásimult egészen az első fához, azon a rajzhoz. Nem félt. Nanna és ő soha nem félt, legalábbis az álmoktól, a fáktól és a víztől soha. Várt. A hatalmas férfi a folyó közepéből úgy bukott fel pár pillanat múlva, mintha levegőért emelkedne, Genovéva apja jött föl így a tóból, ha régebben szörnyet játszott, aztán megrázta a fejét, szétspriccelve a vizet. A férfi a folyó közepén nagyobb volt, mint az apja, és nagyobb volt bármilyen férfinál. A derekáig a vízben állt, körülötte örvénylett az addig nyugodt folyó, a haja zöldes, hosszú hínártömegként bukott le a hátára. Megmozdult újra, a dereka felé kapott, és Genovéva csak akkor vette észre, hogy a bőre kékesen dereng, szinte világít, és a haja tele van kagylóhéjakkal, amikor felemelte az oldala mellől a hangszert, az égnek tartotta, és belefújt. Hajóduda, lánccsörgés, rozsdás zsilip és vihar hangja hallatszott a kürtből, majd a férfi eltűnt a folyóban.
Most a hátát támasztotta a fának. Az ösvényen lepedőbe tekert lány futott felé, botladozott a lehullott levelek és ágak közt mezítláb, az arca vörös volt, levegőért kapkodott. Mintha sírt is volna, de Genovéva, ahogy előre lépett, elbotlott egy kiálló gyökérben. A lány olyan közel futott el, hogy érezte a lába és a fura lepedőruha szelét az arcán fektében. Feltérdelt. A lány a két kezét az égre emelte, és kiabálni kezdett. Sziszegő, éneklő hangok törtek elő a szájából, de elég volt az az egyetlen pillanat, amíg Genovéva lerakta a két tenyerét a földre, és feltolta magát, hogy eltűnjön. Ott, ahol a lány állt, most kis fa hajladozott a szellőben, nem hasonlított semmire, amit addig látott, mégis, a levelei szerint babérnak nézhette volna az ember. Odahúzódott hozzá. Akkor vette csak észre a férfit. Percről percre közelebb ért, mezítláb rohant, ugyanazon az úton, ahol előle a lány, a bőre sötét volt és olajtól csillogott. Genovéva elbújt a fa mögött. Különös volt, hogy nem hallja a férfi talpa alatt az ágak recsegését, sem azt, ahogy a lába a földnek ütődik. Aztán megértette. A férfi a levegőben futott. Amikor vele egy vonalba ért, a Nap kibukott a legmagasabb fa csúcsa fölött az égre. Elvakította teljesen. A szeme elé kapta a kezét, mindkettőt, így a karján érezte meg a férfi szorítását. Gyors érintés volt, erős és finom.
Jó ideig állt a kezével a szemén, mire fel mert nézni. Az ösvény üres volt, a folyó zölden nyújtózott a két part közt, a fák koronája remegett a könnyű szélben, a bokor, amelyhez odasimult, arcon legyintette a következő szellőfuvallattal. Amikor visszaindult, észrevette az aranyszálat a földön. Olyasmi volt, mint amit nagyanya és nagyapa karácsonyfáján látott régebben. Az ujja köré tekerte, úgy, összecsavarva dugta be a farmerja zsebébe.
A barna tanítónő kiabált valamit, talán már sokadszor, mert ingerült volt a hangja.
A szőke rábámult Genovévára.
– Hol voltál?
– Itt álltam – válaszolta nyugodtan.
– Nem szabad kimenni a kerítés mögül. Tilos, érted?
Megfogta a két karját a könyökénél, és lehajolva az arcába nézett.
– Tilos – ismételte meg hangosabban.
– Tilos – bólintott Genovéva, és erősen az ujjai közé csípte, amit talált.
Az anyaga nem olyan volt, mint az angyalhaj. Igazi aranynak tűnt, aranykígyónak. Alig tudta összetekerni.
Van valami alattomos a cipődobozokban, már eddig is tudtam. Öcsém is magához vett egyet, legyeket gyűjtött benne, mint Renfield a Drakulából. Aztán a legyeket felzabáltatta pókokkal, a pókokat madárkákkal. És hogy ezután mi történt? Vacsoránál, amikor összegyűltünk a vajas kifli fölött, tollakat hányt ki. Elkezdett öklendezni szegény, és jöttek a tollak, már egyébként is csomósan a kátránytól. Anyám felpofozta öcsémet, megragadta a grabancát, kivitte az erkélyre, mutogatta a galambokat, ott köröztek a telihold előtt. Nem magyarázta túl, hogy mi a tanulság, csak feléjük mutogatott. Nézd! Figyeld! Öcsémnek nagyon elege volt ebből az okításból. Ő találta ki, hogy vigyük le anyánkat Sch. úrhoz. De megint előreszaladtam, nem volt ez olyan egyszerű, sokáig tartott, évek mentek el közben.
Egyszer a bojler is elromlott. Eltűnt a meleg víz. Vacogtunk hárman a hidegzuhany alatt, összebújtunk, így melegítettük egymást. Én már nagyobb voltam, viszolyogtam az egésztől, a szappant nyalogattam közben, azt mondtam, azért kell hánynom. Öcsém nem viszolygott, neki kitisztult a gyomra, élvezte, ahogy anyánk emlője, mint valami sátorponyva, fölé borul. Különben is hideg volt a víz, vagy félórát álltunk alatta, súroltuk magunkat, egymást, de vacogtunk közben veszettül, úgy érezhette, legalább ez megvédi. Anyám csak rá figyelt, babusgatta, én elhánytam magam, erre aztán öcsém is elhányta magát, megint a tollak. Tehát mégis maradt benne, gondoltam. Ügyes! Betöppedt mind gyorsan a lefolyóba, eldugult, kellett hívni Sch. urat, csináljon valamit, de nem tudtuk kifizetni, anyám felajánlkozott neki, az meg nézett hol rá, hol rám, hol az öcsémre, nézett értetlenül, így járt a tekintete, furán csillogott a szeme, mint akit megviselt az üvegcsiszolás, a sok por a bútorok között, aztán se szó, se beszéd, megfordult, kiment. Néztünk utána, nem hívta a liftet, elindult a lépcsőn. A kilencedikről, igaz, lefelé.
Ekkoriban kezdtem szakkönyveket olvasni. A tankönyvemben ez állt: Ludwig Boltzmann az élete nagyrészét a statisztikai mechanika tanulmányozásának szentelte, aztán öngyilkos lett. Paul Ehrenfest folytatta a munkásságát, de aztán ő is öngyilkos lett. Most rajtunk a sor, hogy a statisztikai mechanika felé forduljunk.
Szegény öcsém nem olvasott semmit, gyűjtögette a legyeket a dobozában, aztán a pókokat. Tovább nem jutott, mert anyám bedeszkázta az ablakokat. Odakint a Flórián, dübörögnek az autók, mi itt ücsörgünk, kilencedik emelet. Néha azt hiszem, ellátok a Dunáig, de nem. Jönnek rovarirtók, anyám nem engedi be őket, félti az öcsémet. Az kiabál, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, de nem jönnek. Anyám felajánlkozik, azt mondja, megkaphatják a rovarirtók, csak hagyjanak minket békén. Azok néznek hol egymásra, hol rám, az öcsémre nem tudnak, ő bent kushad valahol. Aztán megfordulnak és elmennek, nézünk utánuk, gyalog mennek.
A Szőlő utcai “faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival. Fotó: Szőllősy Miklósné Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye
Orvosok is jönnek, egyre türelmetlenebb mindenki. Mi ez, karantén? Vizsgálgatják anyámat, az felajánlkozik, de az orvos nem foglalkozik vele. Még nem megy el, előbb benéz a szobánkba, amit az öcsém kisajátított magának. Egy könyv van a küszöbön, amiatt nem lehet becsukni az ajtót, statisztikai mechanika. Tehát itt felejtettem, már hiányzott. Öcsém meztelen, valami rongy van a derekán, mellette a doboza az állatkáival. Az orvos bemegy, kiszed egy mikroszkópot a táskájából, vizsgálgatja a pókokat. Nagyon érdekes, mondja. Több faj, idegbomlás. Ezt a szót használja, nem ismertem korábban. Vizsgálódik, jegyzetel, jó lesz az archívumba. Mennyi pók, és milyen sokféle, nahát! Jól bánik a pókjaival, fiatalember.
Túlzás talán fiatalemberezni az öcsémet, még csak kétéves, igaz, már jár-kel, jön-megy, néha beszél is. Anyám néha bekapcsolja a tévét, szereti a műveltségi vetélkedőket, el tud kacarászni, ha eltéveszt valamit. Leülök mellé a könyvemmel, tanulok. Segít, hogy be vannak deszkázva az ablakok. Zuhanyozni kéne, sok lelkierő kell hozzá, megfagyunk. Öcsém haldoklik. Egy ideje már félek bemenni hozzá, pedig mindig is közös szobában aludtunk, anyám meg a konyhaszekrény alatt. Azért most bemegyek, félelmem nem volt alaptalan, lesoványodott, a szeme mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről, olyan beesett egykor pufók babaarca. Azt mondja, vigyük le anyámat Sch. úrhoz. Honnan jutott eszébe Sch. úr, kérdezem. Hát, a könyvemben olvasott róla. Meg anyám is emlegeti néha, a kárpitos, a kárpitos! Egyszer felajánlkozott neki. Hűha, anyánk lefeküdt Schrödingerrel? Talán igen, talán nem. Vigyük le, nem bírom tovább. Te meg én, mondja az öcsém, te meg én majd megörököljük ezt a birodalmat. Ez itt mind a miénk lesz. Nincs több karantén, nincs több hidegvíz. Mi az, hogy nincs több hidegvíz, kérdezem, azért, mert anyám eltűnik, még nem javul meg a bojler. Dehogynem. Csak ki kell rakni innen, és minden felragyog. Ahonnan jajszavak szálltak, ott énekelnek majd, ahol kopár volt a föld, ott fű sarjad. Vigyük le, te meg én. Nézd, erős vagyok.
Erős, roppant erős, kétéves és élettelen, fekszik szegény a kis gyűjteményével, úgy szorítja magához a cipősdobozt a pókokkal, mint egy malacperselyt. Statisztikai mechanika. A valószínűsége annak, hogy egy számítás, egy szöveg, egy mondat betalál: zérus. Ezért volt jó bedeszkázni az ablakokat, mert így van még egy fal a szobában, aminek nekironthatunk. Azért nem változik semmi, mert ezt a házat ilyenre tervezték. A kilencediken nem telik az idő, a tizedik csak légbuborék, szigetelés. Nincs ott senki, pókok. Olvasom, hogy szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Jönnek-mennek. Többségük jó, igen, azt hiszem, szép számmal laknak az emeleten és fölöttünk is úgynevezett jó pókok.
Megint egy orvos, rárakja a sztetoszkópot az öcsémre. Zuhanyozzunk együtt, rendben, az orvos majd nézi. Összebújunk hárman, az öcsém sírva mondja, hogy csináljunk már valamit, vigyük le. Anyám fölötte lengeti a mellét. Az orvos a mosdókagylóból figyeli a jelenetet. Elhányom magam, eldugul a lefolyó. Fázunk.
Este kinézek az ablakon. Odakint denevérek, mint a Drakulában. Egy túltermett, húsos példány száll le az ablak elé, már majdnem bekopog a csontos kezével, de meggondolja magát, és továbbáll. Nagy a nyüzsgés az utakon, egy percre sem áll meg a forgalom. Érdekes, közben itthon fokozatosan megszűnik a jövés-menés. Le kéne menni. Nyirkos az ég. Öcsém egyre soványabb. Azt mondja, anyánk miatt van. A statisztikai mechanika szerint annak az esélye, hogy egy mondat megfelelő-e vagy sem, megjósolhatatlan. A statisztikai mechanika szerint az egymáshoz kapcsolódó elemek önálló megítélését éppen az egymáshoz való kapcsolódásuk teszi lehetetlenné, minthogy egymáshoz kapcsolódva szükségképpen instabil egészet alkotnak. A pókhálók például, egy illékony egész, hihetetlen mérnöki teljesítmény, amely megfeledkezik a porszívóról. A bútorok szövete Sch. úr kezében. A kárpit illata. Régi üzlethelyiségek, pincelejáratok. Kilenc emelet lefelé és még egy utolsó.
Sch. úr suttog valamit, amikor leérünk öcsémmel. Nézi a zsákot, nem is fekete, inkább zöldes, ebben a lenti gyér fényben nehéz megmondani. Kicsi zsák, ölbe tudnám venni, mégis ketten cipeltük le a lépcsőn. Körbenézek, de sehol egy lámpa, csak kívülről szűrődik be a közvilágítás. Az ajtó örökké nyitva. Ezt mondja Sch. úr, ha valaki kijön az ő dobozából, annak már szabad az út. Sok cicát elengedett már. És mennyi maradt a dobozban, kérdezem. Öcsém leroskad a sarokba, kezébe temeti az arcát. Itt az ideje, hogy egyen valamit. Hogy visszatérjen a pókokhoz.
Mennyi maradt a dobozban, kérdezem Sch. úrtól ismét. Méreget minket, méretet vesz. A bőrhuzat már megvan, csak egy erős támaszték kell. A bútorok pszichológiája is reménytelenül bonyolult, hát még a statisztikai mechanika, kár volt belefogni. Hogy mennyi maradt a dobozban, hát, csak egyetlenegy. Nincs meleg víz. Abban a dobozban mindig csak egyvalaki számára van hely.
1. Május 1-jén 16 órától személyesen Lackfi János mesél a gyerekeknek, és a képernyőhöz rögzült felnőtteknek. A világ legrövidebb meséiben állítólag nemcsak királylányok, meg hajóskapitányok a főszereplők, hanem a gömbhal, a rántotthús és a fészkes nyavalya is kiemelt feladathoz jut – ez utóbbi biztos csak az esti mese után lesz.
2. Május 2-án 19.30 órától Brahms – Ravel – Strauss – online ismétlés az Óbudai Danubia Zenekar FB oldalán. Az épp csak 35 éves dél-koreai születésű Dong Hyek Lim zongoraművész tizenkét éves korában hívta fel magára a figyelmet a moszkvai ifjúsági Chopin-verseny második díjával, azóta töretlenül ível felfelé karrierje. Ravel G-dúr zongoraversenyében alkalma lesz megmutatni, miért ünneplik világszerte ennyire. A koncertet Brahms II. szimfóniája nyitja, amely – ahhoz képest, hogy a zeneszerző kedvence volt a sajátjai közül –, a legritkábban játszott darabja a műfajban. A koncertet Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével zárul, amely az elképesztően sikeres, a zeneszerzőt szó szerint sztárrá avató, azonos című opera zenéjéből készült.
3. Május 4-én 20.30 órátólMagyariné szeretője című könyv felolvasását folytatják a szerzők Győrei Zsoltés Schlachtovszky Csaba. Az írókat hallgatva végre kipattanhatunk a napi rutinból, ülhetünk sárkányháton, járhatunk salétrommezőn, csaphatunk leideni palackkal mennykövet, ámulhatunk széklábbal hadonászó főbírón, tűzvészen és kínvallatáson a méltán nagyhírű Emmuska szerzőinek ördögrománjában. Aki pedig nem bír meglenni a szerzők nélkül a következő felolvasásig, de nem akar a könyvben nélkülük továbbhaladni se, az böngéssze Óbudai Anzikszot, itt rábukkanhat Győrei Zsolt írásaira
4. Bár Nick Cave júniusi budapesti koncertje későbbre tolódott, ne bánkódjunk, mert egyrészt jövő májusban bepótoljuk, másrészt elindult a 24 órás Bad Seed TeeVee, ahol videókat, interjúkat, élő adásokat láthatunk, ha véletlenül nem kapcsolunk arrébb Laura Marling élő Instagramos bejelentkezésére.
5. Ha a felsorolt programok ellenére sem bírjuk már az otthonlétet, és úgy érezzük, muszáj szippantani egyet a tavaszi virág illatú levegőből, ellátogathatunk az ELTE Füvészkertjébe. A koronavírus járvány miatt a Füvészkert eddig zárva volt, de április 27. hétfőtől előzetes regisztrációval újra látogatható. Az előzetes regisztrációt a facebook eseményben tehetjük meg. A Kertbe naponta nyitvatartási időben max. 400 fő léphet be.
+1. A Nemzeti Filmintézet nyolc évtized húsz felejthetetlen magyar vígjátékát teszi ingyen elérhetővé online 10 napon át a Magyar Film Napja alkalmából. Május 10-ig elérhető lesz többek között a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, A tanú, a Roncsfilm és a Csinibaba. A klasszikus magyar vígjátékok mától, azaz április 30-tól május 10-ig a magyarfilmnapja.hu oldalról érhetők el.
20:00 Winterreise Mundruczó Kornél / Proton Theatre / Óbudai Danubia Zenekar TAKE A SEAT! – online Trafó-estek Az előadás május 3-án 19:59-ig érhető el.
20:55 Szent Efrém Férfikar: Wings című hangversenye az M5 műsorán
Az elmaradt KOBUCI kert nyitó koncert helyett kaptuk ezt a videót–a Besh o droM, csakazértis megnyitotta a szezont!
A KISCELLI MÚZEUM tárgyakat gyűjt a koronavírus-járványhoz kapcsolódóan.
Milyen tudás marad meg a jövő generációi számára arról, hogy mit jelentett Budapest lakói számára a koronavírus okozta válság?
ÓBUDAI MÚZEUM virtuális tárlatvezetés tart az érdeklődőknek.
A rövid interjúk során olyan kérdéseket tettek fel a fiatal művészeknek, amelyeket szívesen megkérdeznénk Kassák Lajostól is, hiszen az ő művészi pályáját is kétségek, radikális váltások, folyamatos útkeresés és önképzés jellemezték.
Óbudai Polaris Csillagvizsgáló FB oldalán: A Shapley – Curtis-vita Horváth István virtuális előadása. Kulin György (virtuális) Csillagászati Szabadegyetem
MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból kezdeményezéshez. Az alábbi linken elérhetők online tartalmaik, ahol új blogbejegyzéseket, érdekességeket tesznek közzé a következő hetekben, de lehet böngészni műtárgyaik, kiadványaik között is, barangolni lehet virtuális kiállításokban, oktatási segédanyagaik (kisfilmek és játékok) pedig a pedagógusok és a diákok számára nyújthatnak segítséget a digitális oktatás során.
Az ÓBUDAI TÁRSASKÖR FB oldalán májusban is folytatódik a Társasköri Kultúrkarantén, zenékkel, videókkal, cikkekkel készülnek az elmaradt programokhoz kapcsolódva.
Az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAROnline énekóra – A zene, az kell! új projektjével az online énekoktatás ügyét szeretné segíteni. Rövid videókban magyarázzák el karmesterük, Hámori Máté vezetésével a klasszikus zene alapjait, a karmester szerepétől a népdalok fontosságán át egészen a számítógépes játék zenéket inspiráló nagy klasszikus művek bemutatásáig.
A Budapesti Fesztiválzenekar Karantén estjeit rendszeresen, élőben közvetítik FB oldalukon az óbudai próbahelyükről bejelentkezve.
Jött a hír. „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” Pedig dehogynem és igenis! Kerestem hozzád szavakat. Felütjük műveid akárhol, bármikor. Lesz vigasz. Mondom is a nagyobbik fiamnak, Simon, látod? – és elővettem a képedet: – Ő E.P. Még nem ismered. De fogol te még találkozni vele sokat!
Ezt a polcot mind teleírta – mutatok Rád: hattyúk, javított, haris, egy nő, függő, harmónia, KMP, kisssregény, tizenhatos, Hrabal, vessző száz, esti, semmi, napló, sorjáznak a könyveid.
– No, nem a méret a lényeg, ne ijedj meg. Ez a fickó érték, zsinórmérték – élcelődhettem volna, de sose késő. Tanítottad. Gondoskodom Rólad, hogy időben eljuss hozzá, mert jussa van neki is hozzád.
Tartalomhoz adtad a formát, amit persze gumiszobaként tágítottál, amiként a szemléletünket és a tudatunkat. Nálad borult a papírforma, a semmi formaság és a briliáns formakészség által feszegetted a műfaji kereteket. Mit neked szerkezet, legyen az akár egy Trabant is? Vagy Mercedes Benz? Én is csak egyszer fogtam veled kezet az életben, az életedben. Feledhetetlen kézfogócska, idejét sem tudom. Csak a szorítást, a testmeleget, az átható, kék tekintetet, meg azt a bizonyos pluszt. A műveket. Tulajdonképpen 24 esztendővel tovább volt velem a gyámom, bizonyos értelemben az apám, mint az édes. Hát kellett ez a kór (már megint az a fránya rák), hogy rádöbbenjek, mennyit nyom a hiány? Majd’ elfeledtem már. Elnéztem hosszan, homályos szemmel soraidat, „ültem asztalodnál, ittam borodból, láttam meztelen asszonyaid”, és faltam könyveid. Maradt a kvintesszencia. A szöveg, ami örök.
(Kedves Margit! Köszönettel vettem legutóbbi leveleit a zárdából. Két nyár is elmúlt, hogy nem válaszolt már. Reménykedtünk itten a csendes válságokban, de mára minket is meglegyintett a kafkai kor fuvallata. Pedig maga óva intett. Járjon szerencsével az élet után! Üdv az elefántcsonttoronyból: E.P. p.s. Semmit ne aggódjon, Petike jár! – írhattad volna például.)
Nem hiába szövegeltél, nem kerteltél, nyomtad a rizsát; plakátmagányban ázó éjjeleimtől az irodalmad mentett meg. (Minden szemnek, betűnek megvolt a maga helye, még a kékharisnyára is felszaladtak. Nemcsak a szemöldök.)
Nekem senki nem mondta, hogy Téged olvasni muszáj. Adtad magad, önként s dalolva. Kikapott a rendőr a kezeim közül, amikor a fűben fekve belelapoztam Fancsikódba a Jászain.
– Tilos itten olvasni! Hagyja el a területet! – Az anyád, fakabát! A neved se ejtette helyesen. Hiába, neki a szolgálati szabályzat a feljebbvalója. Veled volt még akkor, nálam Laing-től a Tényleg szeretsz? Tényleg. Megjelentél, szóba kerültél, lelkendeztünk, megvitattunk és gazdagodtunk folyvást. S hogy mi mindent meg nem engedtél magadnak!? Mindent bevállaltál, nekünk, helyettünk, magadért, a textúráért. Szó és szöveg szerint. Be lettünk vezetve, életbe, irodalomba, nyelvbe – miheztartás és bátorítás végett. Szánkba adtad a segédigéket is. Művelted a magyart. Egy simi az arcunkra, egy szelíd billentés az alfelünkre.
Tuggyuk ki vagy. Próféta voltál, szívem! És maradsz is. Szerencsénkre kor- és olvasótársaid lehettünk egyszerre. „Édes Péterem! Hát ide ejtett a jó Isten!” Köszönjük! Neki is. Te mindig betűhív voltál. Zsonglőre a nyelvnek, a magyarnak. Origója a jelennek, ami tegnaptól múlt.
Ön-irónia, el- és nem mellébeszélés, család- és közügyek, regények, emlékezéspróza, publik és kritika; minden, ami kezed alól kikerült az eleganciával, mint gróf és mértékkel, mint matematikus. Teljessé tetted az egészet.
Ültem a Bambi presszó pamlagán, bent a térben. – Mit adjak? Kávét-e, kalácsot? – kérdi Erzsikém, pincérnőm, miközben bambultam a bokája feletti csikóhal tetoválását. Ennek a halacskának csodálatos élete lehet, szívesen cserélnék vele, miközben eszembe jutott, mit mondtál negyed százada: „… a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.” Félremény. Hal.
Bem apó szobra mögött felharsant a Radetzky March. Rebben már a fekete sas szárnya, alo mars, te rozzant kaszárnya. Hát így. Ez a vég, barátaim.
Ritkán teljesülnek az ilyen listák maradéktalanul, de ezúttal a beszerzendő áruk mindegyikét megkaptam a boltban – pipa, mondhatnám –, így hát megpróbálom teljessé tenni a magamnak tett vállalásomat; Esterházy Péter Az olvasó országa című kötete ugyan 2018-ban jelent meg, nem késő talán még most sem előhozakodni vele.
Az olvasó országa
Hogy mondjunk így mindjárt az elején a könyvről mint tárgyról is valamit: a kötet maga – bár fekete – szép. A szokásos egyszerűség, ízlésesség, de posztumusz kötethez illőn kicsit gyászos. Tartalmilag 2003 és 2016 között keletkezett írások vannak benne, műfajuk szerint publicisztikák, esszék, jegyzetek és beszédek, szám szerint 173-an. Naná, hogy prímszám. Szerzőnk különös vonzódása a prímszámokhoz köztudott. Véletlen lenne a 173, vagy a szerkesztő rendkívüli figyelmessége?
Vannak itt tehát mindenféle írások, politikai jellegűek is. Nekem ez utóbbiak nem kedvenceim, mert…, ezt most hagyjuk, ne rontsunk ünnepet, de megosztó jellegük miatt ezek vezetnek oda, hogy néhányan szerzőnk irodalmi alkotásait is semmisnek nyilvánítják, noha kétségtelenül úgy van, hogy
„aki irodalmat politikai elfogultsággal olvas, az ostoba. Olvasó, tilos ostobának lenned. Szeretem azt mondani, hogy meglehet, a társadalom megosztott, de a könyvespolcaink nem. Hát… nem tudom. Határeset. Olvasó, ne légy ostoba”.
De bármennyit is óg-móg, zsörtölődik, bosszankodik, méltatlankodik, indulatoskodik is EP az írásaiban, lenne rá egy fogadásom, hogy legalább annyit, ha nem többet dicsér, elismer, magasztal, méltat, istenít, éltet, pozitív szavakkal illet embereket, tetteiket, cselekedeteiket (na, ugye, hogy lehet De szóval mondatot kezdeni).
Fotó: litera.hu
Rómaifürdő egyben
Egyáltalán, a kötetben minden az olvasóról szól, ami ugye már a címben is jeleztetik, na és persze a szerzőről is, aki történetesen óbudai, közelebbről pedig rómaifürdői, amit ő soha nem hallgatott el, sőt. Inkább gyakori szereplője e hely írásainak, bár a terjedelmes életműből nem könnyű előkeresni az ide vonatkozó részeket.
Közelítsük meg EP-t kicsit rómaifürdői oldalról, merthogy ugye alapvetően rómaifürdői lakos (volt), leszámítva a kitelepítés nem is oly rövid időszakát.
Tőle tudjuk például, hogy Rómaifürdőt mint helységnevet egybe írjuk. Nem lebecsülendő tudás ez, ugyanis, ha a pulya kimegy Rómaifürdő HÉV-megállójához (vár a tujára, pulya és tuja így együtt van immár), évtizedek óta kétféle tábla fogadja őt ott.
Az egyiken külön, a másikon egybeírva a helységnév. Amit rosszul tanulunk meg gyerekkorban, az úgy marad. Amit meg kétféleképpen, abból még súlyosabb zavarok is keletkezhetnek.
Rendszerek, oldalak
Más emlék, de nem megyek messzire a HÉV-megállótól. Nem történelemformáló eseményként említem, de még a rendszerváltozás idején egy bizonyos strand kétféle oldaláról csesztettük a rendszert. EP a Római strand északi feléről, én a déliről. Ő a kerítés gyerekek általi átugrásának, áttolásának mikéntjeit feszegette, míg jómagam a strand focipályájához való hozzájutást, annak ugyancsak a kerítésen átmászkálással kapcsolatos lehetőségeit taglaltam. Noha a foci már családi okok miatt is hozzá közelebb állt, ő fürdeni, és jó családapaként fürdetni akart, míg én focizni, máskor egyérintőzni szerettem akkoriban a strandon – már amikor el nem zavartak onnan. Ő országos lapban, vagy később könyvben tette szóvá rossz érzését a házától mintegy tíz méterre lévő strandkerítés okozta akadály miatt, míg én egy fővárosi lapocskában dödögtem, morogtam, hogy ha már megszüntették a környék sportpályáit, miért nem lehet igénybe venni a közintézmények, mint a strand vagy az iskolák ilyen udvari lehetőségeit.
Arányérzék ide vagy oda, azért így is jólesett egyformán gondolkodni Rómaifürdő sportéletéről, noha csak én tudtam arról, hogy ez közös ügyünk, hiszen ő vélhetően nem olvasta a Fővárosi Közmű újságot.
(Zárójelben: mindez a nyolcvanas évek végén játszódott le, ám azóta sem javult érdemben a helyzet. Csoda-e, hogy nincsenek ma Esterházy Marciink? Jó-jó, van egy, de ő Marcell, nem Márton, és nem focizik. Nem a lába ügyes, mint ahogy Az olvasó országa című kötetből is megtudjuk, inkább a keze meg a szeme.) Ő a strandon túli dolgozószobájából, míg én alig háromszáz méterre, a kempingen túlról bontogattam a kerítést – mindhiába.
Kinek ki a fontos?
Bár az írások és az olvasások nem überelhetnek semmit, nem voltunk egymástól mindig ilyen messze. Amikor Sasvári Edit (jelenleg a Kassák Múzeum igazgatója – akkor még kiscellista muzeológus) bemutatott minket a Pesti Vigadó aulájában, különös keveredést okoztam tétova udvariasságommal. A társaságban szintén ott lévő Szüts Miklós festőművész feleségének, Vojnich Erzsébetnek nyújtottam előbb a kezem, mire ő mosolyogva dorgált meg: Fiatalember, miért nem a fontos embereket köszönti előbb! Motyogni próbáltam valamit arról, hogy talán a hölgyet elébb, de már minden szem EP-re figyelt, mintha erre a kérdésre válaszolhatni csak egyetlen alkalmas személy lenne a Vigadó épületében – von haus aus, ugye –, a gróf úr úgymond, aki majd megmondja a tutit.
EP kicsit elgondolkodott a dolgon. Nem csinált úgy, mintha erre vonatkozóan határozottan ismerné Szent István intelmeinek, vagy legalább Werbőczy Hármaskönyvének ide vonatkozó részeit, nem. Érthetően nem hivatkozott a (neki „csak”) 11 hónapi katonai kiképzésén tanultakra sem, mely szerint a nagyobb rendfokozatú személy számít elsősorban, de ha alacsonyabb a rendfokozat, ám magasabb valakinek a beosztása, mint a másiknak, akkor meg az a király. Ilyen is van, talán a diplomáciai sorrend is hasonló lehet, de ezek itt most nem játszottak.
A jelentőségteljes várakozás (lehelet megszegik) közepette aztán EP csak valami ilyesmivel ütötte el a dolgot: hát, azért a hölgyek nekem is fontosabbak lennének. Nevet.
Halál elől
A 2010-es könyvhét miskolci megnyitóján mondta EP: „Úgy cirka tízévenként szoktam könyvhetet nyitni, és ilyenkor nehezen tudok ellenállni a kézenfekvő kísértésnek, hogy mintegy varázsigének tekintsem az idevágó mondatszokást – tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom…” Aztán sajnos nem telt el újabb 10 év, közbejött a felejthetetlen, 2016. évi megnyitó a Vörösmarty téren Déssel.
A Dunára vezető utca
Bár nem volt a hagyományos értelemben vett törzshelye, az olvasónak, főleg annak, aki itt él, vannak Esterházy-helyszínei a környéken, kicsit olyanok is, mint a Hrabal-hívőknek Prágában, vagy akár a Joyce-kedvelőknek Dublinban. A régi vendéglátóhelyek ugyan pusztulnak, a hírek szerint most bontják az egykori Sétahajót, a Halászkert lakóház lett már régen, más helyek is inkább vegetálnak, mintsem virágoznak. Nemigen lehetett őt látni a Duna-parti helyeken, ami az utóbbi évek nyüzsgését tekintve érthető is.
Aztán arra emlékszem még, hogy írt valahol, talán a Hasnyálmirigynaplóban valamelyik utolsó sétáinak egyikéről, amikor a Duna-part felé menet elfáradt.
Igen. Séta az Emőd utcán a Dunáig, vagy legalább csak a Dósa utcáig, közben egy kerítéskőre leülve, megpihenni járás közben.
Felidézi bennem mindazt, amit a környékről, a fiatalkoráról írt, egészen a gyerekkori iskolába menésről, a csillaghegyi focipályáról és az egyesületi évadzárók nagy pacalevéseiről, a házuk átépítésének időszakáról, az utcában a Duna felé menet egykor volt Halászkert halászlevéről (Egyé’ apa, egyé’ csak), az egykori Evezős vendéglő, aztán Pink Pelikán gasztronómiai kísérletéről, a hagyományos evezős környék teniszvilággá alakulásáról vagy a Római strandról. Miért ne lehetne ez az utca az övé (mondom most már sokadszorra, mintegy Karthágózva mindhiába)? Nem csak úgy, ahogy eddig is hívtuk a környéken néhányan, azaz Esterházy utcájának, mert nem jutott eszünkbe az Emőd utca neve, hanem valóban róla elnevezve.
Írás és olvasás
Az olvasó országa című kötet utolsó írásai 2016 tavaszáról, esetleg nyár elejéről valók. Aztán, miközben persze másutt többnyire zavartalanul ment tovább az élet, Rómaifürdőn 2016. július 14-én hirtelen nem is ősz, hanem mindjárt tél lett…
Ugyanakkor, hogy mégse hó és halál legyen ennek az írásnak a vége, rögtön hozzátenném, hogy valami kényszerből – talán azért, hogy visszanyúlva legyen kerek ez a történet – azonnal elkezdtem újra olvasni a Kis Magyar Pornográfiát és aztán tovább a kezdeti írásait. Mert hiszen Márainak igaza van (amit EP a kötetben vagy tízszer is idéz): „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült… (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas”.
Magam sem emlékszem, ki említette elsőként nekem, talán az apai nagyanyám, de még inkább a nagybátyám, egyikőjük sem él már. A családba a nagyapám hozta, ez bizonyos, ám mire nekem a hatvanas évek közepére nagy nehezen megjött az eszem, ő már kezdte odahagyni a sajátját. Nem tőle hallhattam tehát, hanem leginkább a legkisebb fiától, fönt említett nagybátyámtól, aki 1938-ban született, s aki érzékeny éveiben a legtöbbet volt vele. Míg ugyanis a nővére és a bátyjai (köztük apám) tízéves korukban a két világháború közti református kántortanítói életrend képzési mintáját követve elhagyták a szülői házat, hogy nagykőrösi kisgimnazistaként onnantól az év nagyobbik részében kollégiumban, szüleiktől elszakítva éljenek, ő a háború miatt a fogékony kamasz éveiben is otthon maradhatott, és sok mindent hallhatott az apjától, amit a testvérei nem. E helyzet folytán számos történet hozzám is rajta, s nem az apámon keresztül jutott el.
Köztük volt ez is, hogy tehát a nagyapjuk, az én apai dédapám, nyéki Zeke Lajos (1844–1913) siklósi református lelkész pápai teológus korában kimentette a vízből a kis Eszterházy grófot.
A derék, szívmeleg eset, mondom, valamikor tizenhat éves korom körül jutott el hozzám, tehát úgy 1972-ben. Mivel kamaszkorom kezdete óta érdeklődtem a történelem iránt, tudtam nagyjából, hogy az Eszterházyak az ország egyik jeles főúri családja voltak, és büszke voltam a dédapámra azért is, mert már akkor úgy úsztam, mint a balta.
Esterházy grófok 1867 körül, a középütt ülő legidősebb fiú Péter dédapja
Azután telt-múlt az idő, Péter fényesen belobbant az irodalomba, és a Termelési regénytől kezdve a nyolcvanas évek szellemileg ígéretes éveiben nevezetes „fehér könyvei” nekem is alapolvasmányaimmá váltak. Még később, valamikor 1986 nyarán meg is ismerkedtünk, persze csak mint pályatársak – Németh Gábor vitt el az Elektromos pályára, abba a csütörtök délelőtti futball-társaságba, amelyről azóta többen is írtak már. Bennem a prózaírás gondolata akkor még épphogy motoszkált csupán, és jól emlékszem Péter mérhetetlen tekintélyére, pedig ott nagyrészt a kortársai közt volt, és én is mindössze hat évvel voltam nála fiatalabb.
Körülötte forgott ott már minden (a focit nem számítva, persze), ám ő a legkevésbé sem élt (nemhogy vissza, oda sem) ezzel a tekintéllyel, és ugyancsak mérhetetlen szeretet áradt belőle.
Amikor például az öltözőben csendben elvakkantottam, hogy ma vagyok harminc éves, olyan boldog ünneplésbe kezdett, fölemelte a karját, megfogta a vállamat, tartott egy darabig, majd elengedett, mint dobásnál a korcsolyában, és csak azt ismételgette sugárzó mosollyal: „Nézzétek! Harminc éves! Nézzétek!”
Akkortájt kezdtem forgatni a fejemben, hogy utánajárok a történetnek, és ha megtudtam, amit még lehet, átadom neki, végtére akkor is őt illeti, ha a nehezen megszámlálható Esterházyak sokadalmában nem érintené személyesen. Ismét telt és múlt azonban az idő, nagyjából az életem második fele, amitől Péter betegsége kezdetéig nemigen tartottam, van (lesz) még belőle elég, gondoltam mindig. Közben 2007-ban meghalt a nagybátyám, fő hírforrásom, és csupán abban bízhattam, hogy végre hozzájutok az ugyancsak református lelkész keresztnagyapám emlékiratához, amelyet 1946–1947-ben vetett papírra, amelyről valamikor a múlt évezred végén szereztem tudomást, s amelyben okkal remélhettem föllelni a történet további részleteit. Ismertem is őt személyesen, mert a dédapám legkisebb, tizenkettedik gyermekeként csupán 1895-ben született, és 1976-ban halt meg, ráadásul ugyanúgy hívták, mint az apámat és engem.
Önéletírása azonban csupán idén januárban, bőven már Péter, és nem sokkal a saját apám halála után ért el hozzám. Ám amit leírva találtam benne, szíven ütött.
Az itt Önök által is látható fotók alatt ugyanis az alábbi bekezdés állt:
„Kint fürdött a pápai földes úr, gróf Eszterházy Móric hat gyermeke a Pápa város határában álló Füzes malom mellett elhúzódó Széles vízben egy szép kora nyári nap délutánján. Édesapám ugyancsak ott a közelben tanulgatott, kezében valamelyik teológiai stúdium jegyzetével. Az egyik vakmerő és rakoncátlan kis gróf fiú bemerészkedett a mély vízre. Kezdő úszó volt és hamarosan segítségért kiáltott. Édesapám, kitűnő úszó lévén, minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és a már elalélt kis grófot kimentette a víz hullámai közül. A hálás szívű gróf Édesapámat már másnap a grófi kastélyba hívatta. Ettől kezdve éveken át a grófi csemeték nevelője volt.” Néhány oldallal odébb a keresztnagyapám megjegyzi még, hogy édesapja „nyolc éven át volt a gróf Esterházy család négy ifjú grófjának a nevelője.”
Keresztnagyapám gépelt képaláírása az emlékiratban édesapja fiatalkori arcképéhez
Kétségkívül Péter családjáról, a tatai ágról van szó, ezt nyomban láthattam, s nem csupán azért, mert a pápai uradalom az övék volt, de azért is, mert Péter nagyapja, az első világháborús miniszterelnök, grófEsterházy Móric (1881–1960) utóneve a család többi ágában sosem fordult elő. A Wikipédián fellelhető családfa már valószínűsítette azt is, hogy az ő apja, tehát Péter dédapja, gróf Esterházy Miklós Móric (1855–1925) jó eséllyel lehetett a megmentett fiúcska. Ezt persze első ránézésre nem tekinthettem bizonyosnak, hiszen – amint az a képen is látható – a hat csemete közt két lány volt csupán, így a „rakoncátlan kis gróf” a négy fiú közül elvben bármelyik lehetett. Elvben igen, ám a valóságban nemigen, amint ezt egy kézenfekvő meggondolás második ránézésre máris mutatta.
A dédapám ugyanis, amint fönt írtam, 1844-ben született, Pápára a teológiára így legelébb tizennyolc éves korában, 1862-ban juthatott el. S ha igaz a keresztnagyapám közlése – ebben pedig hihetünk, hiszen csak az apjától tudhatta –, mely szerint a nyolc éven át tartó házi nevelősködés a vízi mentéssel kezdődött, vagyis Péter dédapjának hét éves korában, az némiképp növeli főszereplésének valószínűségét.
Hisz hét éves létére inkább feltételezhetjük róla a „kezdő úszó” állapot és a vízbe menéshez szükséges gyermek-bátorság együttes meglétét, mint az akkor nála még jóval kisebb öcsök esetében.
Van azonban egy további – persze ugyancsak közvetett – bizonyíték, melyre az itt látható fotók vezettek. Keresztnagyapám gondos gyűjtője és őrzője volt minden (család)történeti papírnak és fényképnek, s ezeket rendre be is építette emlékiratába. Magam egyelőre csupán egy másolt példánnyal rendelkezem, így nem tarthatom a kezemben és fordíthatom meg az eredeti felvételeket: van-e esetleg bármi írás a hátoldalukon. Az értékük azonban így is felbecsülhetetlen. Nekem azért, mert a dédapámról ez az egyetlen fénykép, amely fiatalon mutatja őt, a grófok fotóit pedig sehol másutt nem leltem fel az Esterházyak családtörténeti irodalmában. Keresztnagyapám a maga készítette képaláírásban IV. éves teológusnak mondja az apját, amit nem csupán a felvétel hátlapjáról, de tőle magától is tudhatott, hiszen apja 1913-as halálakor már tizennyolc éves volt maga is. A képen tehát a gyönyörű dédapám huszonkét évesen látható. Az Esterházy gyermekekről készült fotó idejét is nagyjából ekkorra, 1866–1867-ra tehetjük, hisz a középütt ülő legidősebb fiú, Péter dédapja, a fönt említett grófEsterházy Miklós Móric itt legalább tizenkét éves fiú már.
A felvételen nagy valószínűséggel gróf Esterházy Miklós Móric (1855-1925), Esterházy Péter dédapja látható tizenkilenc éves korában.
Egészen bizonyosan nem felel meg viszont a valóságnak a keresztnagyapám másik közlése, hogy a magában ülő férfiú a hat Esterházy gyermek apja volna. Lehetetlen ez, hisz az ide vonatkozó családtörténeti kötet közlése szerint a gyermekek apja grófEsterházy Móric (Péter ükapja tehát) 1807-ben született, s 1890-ben hunyt el. (Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Írta Gróf Eszterházy János. Budapest, 1901. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Esterházy Miklós, 166. p.)
Ő tehát a gyermekei megszületése és a képen látható cseperedése éveiben hatvan év körüli férfi volt már, a felvételen viszont hetykén füstölgő szivarkával a szája szélén egy tán ha húsz esztendős fiatalember ül.
S ez a fiatalember a hosszas nézegetésemet követő meglátásom szerint nem más, mint maga a legidősebb fiú: gróf Esterházy Miklós Móricz. Túlságosan is feltűnő a vonások hasonlósága közte és a csoportképen látható legidősebb fiú közt ahhoz, hogy ne ekképp nézzünk rá. S ha nem tévedünk, arra is mindjárt magyarázatot lelünk, hogy mit keresett a dédapám hagyatékában épp ez a két kép. Ő ugyanis, amint azt az Arcanum rá vonatkozó találatai meglehetős pontossággal mutatják, a pápai református teológia elvégzése utáni években a környék egyházközségeiben jutott segédlelkészi állásokhoz, s csupán 1874-ben költözött Siklósra, hogy két évnyi segédlelkészség után 1913-as haláláig papként szolgálja felekezete templomát és hívőit. Márpedig 1874-ben a gróf tizenkilenc éves fiatalember volt, épp, mint a felvételen ülő, életkorának és végtelen társadalmi szabadságának minden ismertetőjegyét mutató férfiú.
S mi egyéb oka lehetett volna rá, hogy e két fényképet a távozó dédapámnak adja, mint a hála gyermekéletének megmentéséért és a házi tanítóskodás hosszú, közös éveiért?
Tisztázandó részletkérdésként Önök elé tárom még, hogy a fönt idézett családtörténeti kötet a képen látható hat gyermekkel szemben mindössze háromról tud, az 1855-ben született főszereplőnk mellett Franciska-Annáról (1856) és Berta-Mariannáról (1857). Vagy a szerző információi voltak hiányosak, vagy unokatestvérek is láthatók a képen, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudom a választ.
Hogy az eset történetként eljusson hozzám, ahhoz persze az is kellett, hogy a dédnagyapám tizenkét megszületett gyermekéből nyolcat eltemessen, és a halállal csak azért is dacolva tizenegyedikként megszülessen 1893-ban a nagyapám (s így 1931-ben az apám, majd 1956-ban én…), tizenkettedikként pedig a keresztnagyapám, az önéletírás szerzője. De ezt most csak mellékesen írom.
Nem csupán felmérni, még érzékelni sem vagyunk képesek a veszteséget, amely a soha meg nem születettek hiányában támad a Földön, ám valamennyien felmérhetjük, mi minden nem történt volna meg velünk az életben és az irodalomban, ha a dédapám nem a „Széles víz” partján tanulja az Írást. Csak oksági láncainkat veszíthetjük – mondaná Péter –, s én most gyermeki boldogsággal forgatom ujjaim közt a meglelt darabkákat.
Az Esterházy család focis család volt? Négy fiú. Mindenki focizott?
Abszolút, édesapám örökös bérlettel rendelkezett a Fradi-pályára, még kint volt a régi falelátós meccseken. Mindenki Fradi-drukker volt, kivéve Györgyöt, ő Honvéd-drukker lett, mert megismerkedett Tichy Lajossal, aki nekem később edzőm volt…
Fotó: Esterházy családi archívum
… a Honvédban?
Igen, nyolcvanban ő volt az edzőm a Honvédban. Volt egy kis konfliktus, nem is konfliktus, katarzis a családon belül, hogy most akkor mi legyen? De akkor mindig annak drukkoltak, hogy egy Honvéd-Fradin legyen 3–3, én meg rúgjak két gólt. Ez sose sikerült. Persze, mindenki focizott. Én mondjuk tornával kezdtem a KSI-ben (Központi Sportiskola), mert az Ica néni tanárnőm a Keve utcai iskolában azt mondta, hogy biztos jó tornász leszek, mert nagyon ruganyos vagyok, de nem voltam elég hajlékony. Csányi Rajmund és Leopold József tanár úr voltak az edzőim, a mostani válogatott egyik edzőjével, Laufer Bélával együtt tornáztam, de aztán hamar rájöttem, hogy amikor a többiek már nagy terpeszben, vagy majdnem angolspárgában ültek, és lerakták a mellüket a földre, és lazák voltak, addig én púposkodtam, nem voltam elég laza. És akkor átmentem a KSI-n belül focizni, de 16 évesen abbahagytam, mert nem volt túl sok sikerélményem, nagyon kicsi voltam. Nem nagyon játszottam, nem is nagyon találták a posztomat. Bacsó Pista bá’ volt az edzőm, fogtam a cuccaimat, kivittem a KSI-telepre, és mondtam Pista bá’-nak edzés előtt, hogy befejeztem. Ez 1972-ben volt, egy szeptemberi napon, és aztán semmi. Pont változó korban voltam, nem az időskoriban, hanem a fiatalkoriban.
Aztán Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk.
Kispályán.
5+1 volt. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt. 1974-ben mentem le Csillaghegyre, és ott is együtt játszottunk Péterrel.
Fotó: Esterházy családi archívum
Egy évet játszottak együtt, aztán elvitte a Kerület. Pétert is vitték volna korábban?
Valóban hívta a Kerület, de hogy miért nem ment, azt nem tudtuk megfejteni, akkor még nem beszéltünk ilyen kaliberű dolgokról. Még nem tudtam neki tanácsot adni, mert nyilván én utána kerültem bele ezekbe a dolgokba. Szerintem nem érzett magában annyit, vagy neki megfelelő volt a heti két edzés, egy meccs, és mellette tudta írni a sok „marhaságot”, amit írt. Szerintem nem érzett magában annyi erőt vagy lelkesedést, hogy följebb menjen. Meg azért itt már gyerekkori játszótársai voltak. Péter, György és Mihály is serdülőkorukban kezdtek a Csillaghegyben. Péter tehetségesebb volt nálam, pengésebb volt, fifikásabb, csak nem lehetett tudni, hogy mi lett volna belőle, hogy esetleg bírja-e a szervezete, a tüdeje, szakad, mint a G-húr, vagy nem szakad, amikor a harmincadik sprintet kell lefutni? Ezt sose lehet tudni. Ha valaki jó a negyedosztályban, nem biztos, hogy a másodosztályban is jó vagy első osztályban.
De azt mindig elmondom, hogy mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen.
Ő meg mindig azt mesélte, meg is írta az egyik könyvében, valószínűleg ebben a tizenhatososban, hogy: mondom, menjél oda, azt mondja, de oda nem tud jönni a labda, és akkor ment oda a labda, és bepasszolta. És akkor azt mondta, de hogy?! Figyelj… Nyilván amikor még a Csillaghegyben játszottam, minden lassúbb… aztán az ember kerül följebb, följebb, negyedosztály, másodosztály, első osztály, válogatott, akkor minden sokkal gyorsabb lesz, az ember sokkal többet lát. Amikor először a Népstadionban játszottam, akkor nem láttam semmi mást, csak egy csövet. Azt sem tudtam, hogy mi van öt méterre mellettem. Amikor ülnek a kocsmában, és kérdezik, hogy lehet ekkora helyzetet kihagyni? Mondom, gyere oda, megkérdezik, hogy hívnak, azt mondod, hogy Kun Béla, még azt se tudod, hogy hol vagy, nem azt, hogy eltalálod a labdát! Milyen labdát!? Érted? Ezen át kell esni, meg kell szokni. Utána a horizont kitágul. Az első meccsem a Fradi–Honvéd volt, ha megkérdezték volna, milyen nap van, nem biztos, hogy válaszolok. Hetvenezer ember! Mész ki a játékoskijárón a Népstadionban, egyszer csak kiérsz, és ott a hetvenezer ember, hihetetlen!
A csillaghegyi “Yorke–Cole” páros: az álló sorban balról harmadik Esterházy Márton, mellette Péter, 1974
A Kerületben bombasztikus bemutatkozásként két-három gólokat lőtt a meccseken, komoly nézősereget vonzva.
Tíz meccsen rúgtam 21 gólt, arra emlékszem. Nagyon jó kis csapatunk volt. A Kerület a BLASZ I-ben játszott, ez egy osztállyal volt följebb, mint a Csillaghegy. Akkor kaptam az első pénzt futballért. Nagyon sok pénzt kaptam, három vagy hatezer forintot összesen. Ez 1974-ben sok pénz volt. Édesapám keresett két vagy háromezer forintot havonta. Két-három havi fizetést kaptam. A textilgyár volt a támogató, akkor így hívták. Híre ment Pesten, hogy a BLASZ I-ben van egy-két jó játékos. Akkor már írtak cikkeket is, hogy párosával meg hármasával rúgom a gólokat. Mészöly Kálmán hívott Budafokra, de nem engedtek el.
Akkoriban az volt a szabály, ha az egyesület nem ad ki, nem írja alá az átigazoló lapot, akkor nem mehetsz. Fél évet várnom kellett, még abba sem egyeztek bele, hogy azt a félévet a Kerületben játsszam le, és utána kiadnak.
Elmentem Budafokra, és ott edzettem, de nem játszhattam. Velük alapoztam, áprilisban járt le a fél év, és elintéződött az átigazolás. Nem játszottam folyamatosan az elején, mert nagyon komoly játékosok voltak ott, Tóth Kálmán – később Honvéd, Tatabánya –, Horváth Api a Fradiban, Harangi Cimbi Fradi, Tátrai Toncsi Fradi, Jakab Jancsi ment utána Tatabányára. Zöldi Gyuri, Kisteleki Pista, Vizi Sanyi, Kapitány Sanyi, sorolhatnám… Nagyon jó csapat volt. 1975 nyarán Mészöly Kálmán elment Békéscsabára, az egy kicsit megrázta a csapatot. Aztán Dobesch Gyula bá’ lett az edzőm. Nyáron leigazoltuk Noskó Ernőt a Dózsából, ő is remek futballista volt.
A Budafoki MTE gólvágója, 1976. Fotó: valogatott.blog.hu
Más játékot játszanak „ott fent”. Már profi játékos volt az öcsém, válogatott stb., amikor a karácsonyi szünetben újra együtt játszottunk, mint régen. Egy üveg pezsgővel korrumpáltuk a strand téli őrét, és bemásztunk a kerítésen. Egy csapatban voltunk, és egy idő után azt vettem észre – tényleg; meg voltam lepődve –, hogy a kis testvérem állandóan veszekszik velem. Konkrétan ordít. Hogy például mért nem oda, arra megyek. Már mért mennék arra, kicsi szívem, amikor annak nincs értelme. Olyan ingerülten legyintett, hogy most is összeszorul a gyomrom. Mintha idegen lennék, egy hülye idegen, aki életében még nem látott labdát. Nem értettem, mit mond. Miközben én magamat, tárgyszerűen, ebben a kispályás, pozíciós, passzolgatós játékban kifejezetten intelligensnek tudhattam. Mikor megint egyszer pofákat vágott, akkor ráordítottam, szóval szerinted most nekem ott kéne lennem?, és mutattam egy abszurd irányba. Legnagyobb meglepetésemre bólintott, erre én is bólintottam, rendben, odamegyek én, hadd lássa ez a felfuvalkodott álprofi, hogy milyen idiótaságot beszél, és futottam, és ahogy a mesében van, már ott is volt előttem a labda, csak bele kellett botoljak, hogy gól legyen. (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)
Hogyan jött utána a Fradi?
1976-ban már több NB I-es csapat hívott, de akkor a családdal együtt úgy döntöttünk, hogy maradok Budafokon. A Vasas is hívott, de ott volt Becsei, Izsó, Váradi, Kovács és még mások, borzalmasan jó játékosok voltak. Aztán úgy döntöttünk, hogy maradok, és jól is tettem, mert rúgtam harminc gólt az NB II-ben. Emlékszem, hárman versenyeztünk a gólkirályi címért: Dárdai Pali, Fülöp Feri meg én. Nagyon jó meccsek voltak, négy-ötezer ember is volt Budafokon. Egy évig még ott játszottam. Az nagyon jót tett nekem, hogy nem egy NB I-es csapat tartalék csapatában játszom, vagy néha beraknak pár percre az egybe.
Aztán 1977-ben hívott a Fradi, hívott a Csepel is, ők nagyon komoly anyagi ajánlatot tettek, de nem azt választottam.
Konkrétan adtak volna egy lakást Csepelen vagy Óbudán, bárhol, meg 150 ezer forintot akkor, amikor 80 ezerért vettél egy Zsigulit. Vehettem volna talán még egy lakást is abból a pénzből, de végül is úgy döntöttünk, hogy a Fradiba megyek.
A Fradi újoncai 1977-ben, Szokolai László, Major Ferenc, Esterházy Márton. Fotó: tempofradi.hu
De a Fradi nem jött be igazán…
Az ember csak a Fradiban játszhat, azt gondolta akkor mindenki. Péter is leírta, hogy az ember megszületik, és akkor Fradi-drukker lesz. Ez így is volt, és bekerültem abba az öltözőbe, ahol azok a játékosok voltak – a Nyíl, az Ebi, a Báró –, akiknek előtte még lengettem a zászlót. Akkor nyerték a bajnokságot, 1975-ben meg KEK-döntőt játszottak. Én meg egyszer csak bekerültem az öltözőbe. Nagyon jó játékosok voltak a csatársorban: Pusztai Laci, Szabó Feri, Kelemen Guszti, PogányLaci, Magyar Pista. Inkább a tartalékban játszottam, de aztán végül huszonegy meccs összejött nekem.
1978-ban elvittek minket katonának. Olyan szabály volt, hogy nyolc hónapra megyünk katonának, ha NB I-es játékosok vagyunk, és bizonyos számú meccsünk összejön.
Akkor húszan vagy huszonegyen voltunk válogatott és NBI-es játékosok: Kis Sanyi, Kis Laci, Izsó, Magyar Pista, Rab Tibi, Szabó Feri, Fülöp Feri… Levittek minket Nagykanizsára, ahol nagy szívatás volt, mert akkor 24 hónap volt a katonaság, azaz háromszor nyolc hónap.
Fotó: Szász Marcell
Ha volt katona, akkor tudja: van a kopasz (0–8 hónap), a gumi (8–16 hónap), meg az öreg csóka (16–24 hónap). Mi abban a pillanatban, hogy bevonultunk, öreg csókák voltunk, mert csak nyolc hónapra mentünk. A gumik annyira ki voltak ránk, mert már nyolc hónapja szórakoztak velük, és még 16 hónap várt rájuk… Az öreg csókák meg azért voltak ki ránk, mert 16 hónapja voltak a szívócső másik végén, mi meg bementünk, és amikor éjszaka az Il silenzio után bemondták – tilos volt, de szemet hunytak fölötte –, hogy az öreg csókáknak már csak 222 nap van hátra, akkor mi is elkezdtünk ujjongani – három napja vonultunk be… Ez egy nagyon speciális helyzet volt, ott szívattak, ahol tudtak, hihetetlen, hogy min mentünk keresztül, de bírtuk. Volt egy olyan történet – ezt sose felejtem el –, hogy bejöttek a gumik, őrvezető meg tizedes, és megfókáztattak minket. Belocsoltak 100 liter vizet meg egy kis habzót rá, hogy azzal fókázzunk. Egy-két srác elkezdett kiborulni, akkor összehívtam őket, mondom, srácok, énekeljünk vidáman, nem tudunk mit csinálni, ezeknek az a célja, hogy minket kicsináljanak. No, az lett a vége, hogy elkezdtük énekelni, a Fradi indulót, ezt, azt, amazt, mindent… Mondtam nekik, srácok, péntek este van, mit csinálnánk, most tök mindegy, kicsit izélünk… mindenki tekerte a rongyot, felmostunk vidáman. Ezeknek óriási volt a fejük, mert nem jött be az, amire gondoltak. Hogyha fölvesszük a kesztyűt, akkor elérték a céljukat. Így mi szívattuk őket.
Aztán átvezényeltek minket Tatára, mert meghívták a magyar hadsereg válogatottat Vietnamba. Egyhónapos túrán vettünk részt, előtte edzettünk Tatán. Életem egyik legjobb túrája volt, Vietnam és Laosz.
Schédli Józsi bá’ volt az edző, és kilenc center volt a keretben, kilenc darab eredeti center, és azt mondta a Mester – nagy Fradista volt –, hogy nála Szabó Feri a Fradiból, ő a center! És akkor Kis Laci a Vasasból balhátvéd volt, Fülöp Feri középpályás, Kis Sanyi nem tudom, mi volt. Kilenc center. Kilenc, nem csatár, center! Gyönyörű volt! És akármerre mentünk, öt-nyolc-tíz-ötven-hatvanezer ember előtt játszottunk, nem uli-buli meccsek voltak, de mindet megnyertük. Mentünk végig Vietnamon fentről lefelé, és olyan kocsikonvoj volt, mintha miniszterek mennének. Ment a kocsisor, egyszer csak megálltunk, meg volt terítve a mezőn, megkajáltunk, megittunk néhány üdítőt, visszaszálltunk, és mentünk le egészen Saigonig. Utána mondták a vezetők, hogy van egy jó hírük: a népi Laosz is meghívott minket egy meccsre. Mondom, nem lehetne inkább Thaiföldre, az is ott van. De oda azért mégse… Szuper túra volt. Amikor hazajöttünk, még egy hónapig szórakoztak velünk, de aztán leszereltünk hál’ istennek, és mentem vissza a Fradiba 1979 februárjában. Friedmanszky Zoltán volt az edző, nem nagyon kedvelt, nem is nagyon játszottam, el is cseréltek a Vasas Izzóba, ami akkor esett ki a másodosztályba, de ott is nagyon jó játékosokkal – Kistelki Pista, Szűcs Lajos, Varga Pista, Zöldi Gyuri, Pálinkás Bandi,Schuszter Ervin – játszottam fél évig, amikor a Honvéd aztán elvitt.
Fotó: Esterházy családi archívum
Az már a katonaság után volt…
Igen, de úgy vitt el a Honvéd, hogy kétszer is behívtak, egyet még el tudott intézni az Izzó, a másodikat nem. Az akkori szabály szerint, ha a nyolc hónap után nem játszom két évig az első osztályban, akkor 16 hónapra visszavisznek a seregbe, és ha nem nyúl utánam a Honvéd… Levittek sorkatonának Egerbe, és ha ott maradok tizenhat hónapig, akkor valószínűleg az ottani NB III-as csapatban játszom másfél évig. Ha akkor nem igazol le a Honvéd, akkor most nem beszélgetünk, ebben száz százalékig biztos vagyok, mert akkor Egerben lettem volna katona 16 hónapig. Hogy a Honvédhoz kerültem, az annak is köszönhető, hogy volt egy barátságos meccs az Izzó és a Honvéd között, nyertünk 6–4-re, és rúgtam négy gólt. Tichy Lajos volt az edző, Tóth Kálmán a gyúró, akivel együtt játszottam még Budafokon. Ő is segített egy kicsit, mondta a Lajos bá’-nak, hogy itt van, tessék, miért nem nálunk játszik? És akkor leigazoltak, így katona voltam 16 hónapig, de egyszer sem aludtam bent a laktanyában.
1980. januárban igazolt le a Honvéd, és pont jött egy egyhónapos argentin túra. Elég sokan voltunk arra a tizennyolc-húsz helyre, örültem volna, ha a csere cseréje vagyok, mert még nem volt biztos, hogy játszom.
Az volt a szerencsém, hogy az olimpiai válogatottnak Lakat Karcsi bá’ volt az edzője, aki három játékost elhívott a Honvédból – Kozma Misit, Nagy Antit meg Paróczai Sanyit –, így ez a három sztenderd játékos kikerült az utazókeretből. Billegett, hogy megyek, nem megyek, megyek… és szerencsém volt. Kimentem, hol játszottam, hol nem játszottam, de mindegy, ott voltam egy hónapig testközelben a többiekkel. Bodonyi Bélát ismertem régről, aztán jó barátom lett Gyimesi Laci meg az összes többi játékos is, Lukács Sanyi, Gujdár Sanyi, Dajka Laci, Garaba Imi. Amikor hazajöttünk, elkezdődött a bajnokság. Így állt fel a csatársor: Bodonyi, Weimper, Kozma. Nem a legügyetlenebb három csatár, az biztos, mind a három válogatott. Végül is egy Salgótarján elleni meccsen debütáltam mint kezdőjátékos. Akkor Weimper Pistának nem ment olyan jól a játék, és úgy döntött Tichy Lajos bá’, hogy én kezdek, és – sose felejtem el –, nyertünk 2:0-ra, és mind a két gólt én rúgtam. Onnantól lettem állandó kezdőjátékos. És akkor teljesen meglepően májusban behívott a válogatott keretbe Mészöly Kálmán szövetségi kapitány.
Budapest, 1980. október 26. Esterházy Márton (j, Bp. Honvéd) lövése megpattan a becsúszó Judik Péter (b2, Ferencváros) lábán a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen. Rab Tibor (b), Dajka László (b3), Murai Sándor (b4, takarva) és Jancsika Károly (j2, térdelő helyzetben) nézik a jelenetet. A végeredmény 4:2. MTI Fotó: Petrovits László
Skócia ellen debütáltam, ami egy megelőlegezett bizalom volt. Nagyon korán jött, és nagyon meglepett, de óriási élmény volt. Nyáron meg bajnokságot nyertünk, huszonöt év után, ami azért bármelyik csapat életében fontos esemény. 1955-ben nyert a csapat, és utána nyertünk mi. Ezt mindig elmesélem, hogy 1979 nyarán leigazolták Dajka Lacit meg Garaba Imrét, ezzel adtak egy nagy lökést a csapatnak, de még mindig nem volt elég, és akkor 1980 januárjában engem is leigazoltak, így végül is 25 év után bajnokságot nyerhettünk. Hiába mondom a srácoknak: gyerekek, ez matematika, a számok makacs dolgok, mert hát 25 év, az 25 év, próbálkoztatok, de nem sikerült, és abban a pillanatban, hogy az Imrét, a Dakát meg engem leigazolt a csapat, hát mit ad isten, rögtön bajnokságot nyertünk. Akkor volt egy nagyon jó időszaka a Honvédnak.
Törökország – Magyarország 0 – 6 1984.04.04. Esterházy Márton 1. gólja
Félpályáról megindul, és egy ütemtelen külsővel elpöccinti a kapus mellett.
Törökország – Magyarország 0 – 6 1984.04.04. Esterházy Márton 2. gólja
40 méterre a kaputól Sallai labdájával megindul, kényszerítőzik Bodonyival, és Csikar-szögből bevágja a hosszúba.
Magyarország – Svájc 3 – 0 1984.08.22. Esterházy Márton 1. gólja Beadás után becsúszva lő gólt.
Magyarország – Svájc 3 – 0 1984.08.22 Esterházy Márton 2. gólja Beadás után elé pattan és jobb külsős bomba.
Magyarország – Ausztria 3 – 1 1984.09.26. Esterházy Márton gólja Félpályánál megindul, és egy kényszerítő után futtában jobbal benyesi félmagasan a tizenhatosról.
Hollandia-Magyarország 1-2 1984. 10. 17. MLSZ TV Archív Az első gól Esterházy beadásból születik egy keveredés után, a másodiknál Esterházy Csongráditól kap zseniális 30 méteres ívelést, jobb térddel átveszi a tizenhatoson belül, és jobb külsővel ütemtelenül elpöccinti a kapus mellett.
Ausztria-Magyarország 0-3 1985. 04. 17. MLSZ TV Archív Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte.
Én háromszoros bajnoknak mondhatom magam – azért csak háromszoros, mert 1984 decemberében kikerültem az AEK Athénhoz. Ott kezdődött az igazi profi pályafutásom, de az az öt év a Honvédnál nagyon komoly volt.
Egy korábbi beszélgetés során azt mondta, hogy az 1970-es, 1980-as években a labdarugók lényegében áldozatok voltak itthon.
Szerintem most is azok. Nem véletlenül jelent meg az a cikk például a Dózsáról az 1970-es években, A lötyögés a semmibe. Szegény Göröcs Titi, aki nemrég meghalt, egy riport során a tévében elmondta, hogy nem csináltak semmit egész héten. Mi ugyanígy voltunk, edzettünk, edzettünk, nagyon sokat edzettünk, de nagyon rosszul. Én azt mondom, hogy ha azokat a játékosokat – én nem tartoztam közéjük –, akik istenáldotta tehetségek voltak, rendesen edzik, rendesen etetik őket az akkori orvostudománynak meg az akkori módszereknek megfelelően, akkor biztos sokkal jobb eredményeket ért volna el a magyar labdarúgás, amiben hihetetlen mennyiségű klasszis, világklasszis volt, egészen 1938-tól sorolhatnám – nem sorolom – a neveket. Erre akkor döbbentem rá, amikor huszonnyolc és fél évesen kikerültem az AEK Athénba – ami aztán tényleg nem egy holland vagy belga, vagy német, olasz vagy francia közeg volt –, ahol sokkal dinamikusabban és sokkal többet edzettünk.
Mi lett volna, ha ezt húszévesen kapom meg? Itthon futottunk, rengeteget futottunk, amikor Kutas bevezette a követelményrendszert. Egyik oldalon katasztrófa volt, mert egységesítette a futballt.
Kivette az edzők kezéből az irányítást, ugyanakkor pedig tudtuk azt, hogy ha elmegyünk Békéscsabára vagy Dunaújvárosba, Pécsre, Szegedre vagy bárhová, ott egy jó kondíciójú csapattal fogunk találkozni, mert mindenkinek futni kellett a követelményrendszert, a 10×400-at, a Cooper-tesztet, a 100×30-at. Ugyanakkor meg ez ment a minőség, a kreativitás meg az egyebek rovására. Aztán amikor az ember kikerül külföldre, akkor látja igazából, hogy ezt hogyan is lehetne csinálni, és annál lehetett volna még jobban.
Budapest, 1983. április 9. Esterházy Márton (Budapesti Honvéd) öröme gólja után a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban (2002-től Puskás Ferenc Stadion). A találkozó végeredménye 2:1. MTI Fotó: Németh Ferenc
Megnéztem az AEK-ban lőtt góljait, és azt tűnt fel, hogy egyrészt több alányesős átemelős gólt lőtt, meg elég sok szabadrúgás gólt is.
Az nem tűnt fel, hogy nem csatárt játszottam?
De, tízes mezben és középpályást.
Ez egy érdekes történet. Amikor kimentem, leültünk beszélgetni Thomas Mavrosszal, aki nagyon nagy név, olyan, mint nálunk a Bene Feri volt vagy a Nyíl vagy a Törő. Óriási név a görög labdarúgásban, ezüstcipős, egy igazi gólvágó. Ő volt a csapatkapitány, leültünk, és megkérdezte, hogy én hol játszom? Mondom, csatár vagyok. Kérdezte, hol? Mondom, nekem mindegy, játszhatok jobb oldalt is. Azt mondja, jobb oldalt a Dincikosz játszik… Hát, mondom, akkor centert. Centerben a svéd Hokan Sandberg játszik… Akkor, mondom, bal oldalt? Bal oldalon én játszom, mondta Mavrosz nevetve. Akkor miért kérdezed? A csatársorban nem volt hely.
Nagyon jó erőben voltam, sokat és gyorsan tudtam futni, végül támadó középpályást játszottam, és rengeteg gólom és gólpasszom volt. Azért lehetett több alányeséses gól, mert jobban indultam mélységből.
Volt egy-két nagyon jó szabadrúgáslövő, például Mavrosz bal lábbal bokából, de én ezzel a nyesővel operáltam. Számomra is meglepő néha, nagyon szép gólokat tudtam rúgni szabadrúgásból – ha odakerültem. Volt például egy olyan gólom – már nem tudom, hol játszottunk, talán Szalonikiben –, amikor jobb oldalról Thomas állt oda bal lábbal – baromi rosszul volt felállítva a sorfal –, a bíró mondta, hogy mehet, én meg jobbal a rövid felsőbe csavartam. Mindenki csak nézett, aztán mentünk vissza a középkezdéshez… Mert mire Thomas odaért volna, meg ellövi, addigra a kapus is észreveszi, én meg láttam, hogy simán be tudom oda nyesni. Fogtam és benyestem. Ott nagyon ritkán játszottam csatárt, sőt, szinte soha. Támadó közpályás voltam, de nagyon tetszett. Jó erőben voltam, elkerültek a sérülések, sokat tudtam futni és nagyon élveztem. Az volt a fura, hogy ott középpályás voltam, itthon a válogatottban meg csatár, balszélső, Kiprich, Nyilasi,Esterházy. Az egész más jellegű játék volt.
Thomas Mavrosz, Hokan Sandberg, Esterházy Márton az AEK Athén mezében, 1984. Fotó: sportplatz.hu
Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte. A hollandok ellen lőtt gólja pedig egészen klasszis teljesítmény.
Ez érdekes dolog, ezért is mondom, hogy áldozatok vagyunk. 21 éves voltam, amikor a Fradiban Szigeti Feri bácsi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi van a bal lábammal. Hát, mondom, Feri bá’, földig ér, csípőből jön ki, ragyogóan tudok rá támaszkodni. Kérdezi, és nem akarok hozzányúlni a labdához bal lábbal? Hát, mondom, tudnék, csak lehet, hogy megsérülök, mert olyan ügyetlen vagyok balossal. Ő kezdett gyakoroltatni velem bal lábbal rúgni, méghozzá úgy, hogy amikor lent voltunk nyáron Dunavarsányban edzőtáborban, beállított a kapu mögé, hogy rúgjam a hálóra a labdát hátulról, és amikor az jön vissza, rúgjak jobbal is, hogy ne menjen el a mozgáskoordináció. A játékosok mentek be az öltözőbe, és Ebiék kiabálták: Gróf, onnan nem tudsz gólt rúgni! Mondom, oké, köszi… Viszont fél év múlva lefeszített lábfejjel, ballal is kiválóan tudtam rúgni; most ha akarja, innen átrúgom a parlamentig a labdát! 21 éves voltam…
Hallom a sok nagy tudású edzőt meg szakembert, akik mondják, hogy ó, már 16–18 évesen nem lehet fejleszteni. Dehogynem, mindig lehet fejleszteni!
Amikor felnőttként kezdi az ember tanulni a teniszt, a síelést, azt is meg lehet tanulni. Nyilván nem úgy, mintha hatéves korában az ember elkezdene zsonglőrködni, mert akkor a levegővétel szintjén automatizmussá válnak azok a mozdulatok, amiket majd 18–20 évesen az ember alkalmazni fog. De mégiscsak balszélső tudtam lenni, nem is kevésszer! Amúgy nekem tök mindegy volt, hogy hol játszom, jobb oldalon vagy bal oldalon, a brazilok elleni gólomnál például jobbról indultam.
MARTON ESTERHAZY – ΜΑΡΤΟΝ ΕΣΤΕΡΧΑΖΙ – AEK ATHÉN 1984-87
2.08-nál a cikkben elmesélt szabadrúgásgól, 3.09-nél még egy hasonló, azonkívül bombák, emelések, csavarások, nyesések, gólok… Esterházy Márton – AEK
Az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben Péter leír egy jelenetet, amikor mind a három testvére meglátogatja Athénban a meccsén, és utána együtt vacsoráznak…
Az Utazás a tizenhatos mélyére felét mi diktáltuk Györggyel, mondtuk is Péternek, hogy végre lesz egy rendes könyve… Igen, sajnos elég kevés ilyen túra volt. Akkor még velünk volt Hegedűs Frici bácsi is, a család régi barátja, ők jöttek ki négyen. Szombaton volt a PAOK ellen bajnoki az Olimpiai Stadionban, és utána szerdán a Reál Madriddal játszottunk UEFA kupa meccset, nyertünk 1:0-ra. A szombati meccs után, vasárnap kimentünk Pireuszba, és Péterék teljesen odavoltak, pedig Pireusz az Olimpiakosz kerülete. Ott sétáltunk húsz méterre a parttól, egymás mellett álltak a halas tavernák, megismertek, és mindegyik hívott be, hogy Márton Eszte, ide, ide! Esztének hívtak, az Esterházyból. Egyébként érdekes dolog, volt a görögöknek tíz napilapjuk és négy sportlapjuk, mint a Nemzeti Sport, és a politikai lapban is volt tíz oldal sport – nem úgy, mint a régi Népszabadságnál, ahol egyoldalas volt, hanem tíz oldal sport volt, abból nyolc foci.
Amikor rúgtam egy vagy két gólt, vagy jól játszottam, akkor másnap tíz újság címlapján volt kinn a fényképem és a nevem, Eszte – nagyobb betűkkel volt az újságénál.
Fél év múlva nem tudtam úgy végigsétálni az utcán, hogy ne ismertek volna meg, vagy ne jöttek volna edzés után fotózkodni, autogramot kérni. Hamar ismert lettem, megtanultam a nyelvet. Fél év után élőben nyilatkoztam a tévében.
Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Reál Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Azt csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butrageno folyamatosan vigasztalta, ne sírj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta így! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a varázsnévre), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69.999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efhariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha ott eszünk.
Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, míg le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.
Kinek a nevét írják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő remire azt nyilatkozta, ami nem csak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. Így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt. (Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)
Fotó: Esterházy családi archívum
Ezt hogy?
Most nagyképűen mondhatnám, mert okos vagyok, de volt egy magyar–görög házaspár kint, Lazaridiszék, akik nagyon sokat segítettek nekem. Meg tetszett is a görög nyelv, szeretem a nyelveket. Az elején nem hallottam semmit, nem tudtam elválasztani a szavakat. Úgy sokkal könnyebb, ha mondják, ez az asztal, üveg, pohár. Aztán az öltözőben is hallottam folyamatosan, ahogy beszélnek angolul, németül, franciául… Nyilván nem túl magas, de egy erős középszinten beszélem őket, a görögöt is folyamatosan beszélem még, mert elég sokat járok oda, és szeretem, ha ott meg tudok szólalni az ő nyelvükön.
Fotó: Szász Marcell
Olvas Esterházyt?
Olvastam mindent, utoljára nyilván a Hasnyálmirigynaplót, de hát az utóbbi időben azért nem lapozgatom. Nagyon igazságtalanság ez. Nem vagyok ateista, de hajlamos vagyok arra gondolni, hogy miért van az, hogy az a sok léhűtő, rosszindulatú, gonosz és akkor még sorolhatnám, szemét, gerinctelen ember elél 90 évig, a bátyám pedig, aki egy zseni, 66 évesen meghal, ahelyett, hogy minket elárasztana a gondolataival. Hogy pont őneki jön egy ilyen. Sose felejtem el, amikor 2015-ben ültünk nálunk a teraszon, Rómaifürdőn, volt egy ebéd – nagyon sokszor voltunk együtt családilag, Mihály sokszor kimaradt, mert ő Bécsben él –, ülünk a teraszon, beszélgetünk, és Péter két fogás között mondta, hogy az utóbbi időben elég sokat volt kint felolvasó körúton Németországban, és egy kicsit gyengének érezte magát. Ez volt olyan április, május környékén.
Elment, kivizsgáltatta magát, és azt mondja júniusban: hasnyálmirigy rákom van. Pont a másik oldalon ültem, szemben vele, én… én akkor eltemettem, mert ilyenkor az átlag három-hat hónap. Neki tizenhárom jutott.
De amikor mondta, hogy neki hasnyálmirigyrákja van, az valami borzalmas volt. Az előző évben, 2014-ben volt az első olyan túránk, amikor csak a négy fiú ment el. Nagyon jó választással Rovinjba utaztunk. Én foglaltam a szállást, beültünk a kocsiba, lementünk csak mi, négyen testvérek. Fantasztikus volt! Komolyan mondom, fantasztikus volt, fantasztikus, fantasztikus. Akkor még teljesen jól volt. Aztán 2015-ben mentünk még egyre – Hévíz és Badacsony –, akkor már megkérdeztük, hogy akar-e jönni, de még akart. Kicsit óvatosabbak voltunk, mondtuk, hogy kevesebbet ihat és másképp kell étkeznie. Akkor kezdődött az egész kálváriája szegénynek. 2016-ban már nem tudott jönni. De az a két túra egyszerűen felejthetetlen volt. Azért is vagyunk rá mérgesek, hogy elment… Ez nyilván az európai kultúra, hogy az ember azért szomorú, ha meghal valakije, mert saját magát sajnálja. Nyilván nem kell örömünnepet ülni, hogy egy 66 éves író meghalt, de vannak olyan kultúrák, ahol az egy ünnep, mert neki ennyi volt a földi lét. Ugyanakkor meg, mi elkezdünk sírni, és saját magunkat sajnáljuk, mert – valóban így van – megfoszt minket attól, hogy élvezzük a társaságát.
„Azt álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.” Ránézett a naptárra – mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
Kiszámolta, műhelygond!, „diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, legjobb, ha avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett, (a) (S)semmivel.
Könnyű szédülés fogta el, úgy döntött, kilép az utcára, úgymond, levegőzni.
Vállára vette kedves gabardinját.
Szemetelt az eső, rézsutosan – szabadnapos fény! –, fölnézett, előre tartotta a kezét, mintha csak kézcsókra, elképzelte, milyen volna onnan jutni májfoltokhoz, egyenest az égből faszolni a múlást, megrázkódott, és elhessegette a gondolatot.
Az utca túloldalán a strand látszólag üres volt, ám távolabb észrevette a három Baradlayt – atlétában, fekete öltönynadrágban passzolgattak, vicces temetésen, mit sem törődve az esővel.
Keresni kezdte az ellenfelet.
A Prém, a Nagykovács meg a kis Köves.
Úgy jöttek, akár a Cheyenne emberei, a talpuk alól miriád cseppet szórt a súlyos haraszt, kakukkfű, medvelánc, gyöngyös beléndek.
Esti belekapaszkodott a kerítésbe.
Hirtelen meglátta rajtuk, ezek még mindig pénzbe játszanak.
Már három éve nem rúgott labdába, édes Istenem, makacs porcgyanú, maródiak listája, hol van az már, az orvosa, aki amúgy éppen a megszólalásig volt a Dietrich-Fischer Dieskau, gyöngéd szeretettel fogta két tenyerébe Esti térdkalácsát, hogy evvel futballozzál, szegény Yorick, az finoman fogalmazva is létezhetetlen.
Majd berakunk ide valami szép, angol kerámiát, mondta a doktor, és megkocogtatta a hivatkozás tárgyát.
Az ún. mérkőzés dramaturgiai kilátásait tekintve a klasszikus giccs volt, HBO 2, vasárnap délelőtt, Prém az első percben lőtt egyet nagyjából a Kígyó térről, de a Baradlay fivérek szívós, alattomos mezőnymunkával fordítottak, négy-egynél viszont, mintegy varázsütésre, elfáradtak, Prém rögtön megérezte a vér szagát, gyorsan vágott még kettőt, aztán megpattant egy lövés a Ricsi hátán, hulló falevél, suttog vabeszél.
A kis Köves két percre rá elment egy rossz passzal, és már vezettek is.
Nem volt világos, Eugént melyik Baradlay küldte el előbb a közös kurva anyjukba, Ödön vagy Richárd, ááá, csak ön után, Herr Weisz, ahogy – beszélik, in concreto ifj. Tábori – id. Tábori mondta volna a gázkamra ajtajában.
Jenő ment a labdáért, ahogy visszaért, hanyagul Ödönre pöckölte, elindult a lepattanóval, elhúzta a csodálkozó Prém mellett, a félpályánál egy könnyed biciklivel becsapta a rámozduló Kövest, és pár lépés után adott egy szép, minimo calculo kétszemélyes férfiernyőt a túl korán kifutó Nagykovácsnak.
Hogy meg ne ázzál, öreg, azért. A te korodba.
A labda a gólvonalon pattant volna, ha és amennyiben lett volna gólvonal.
Kicsit túl van fújva, mondta álmatagon a Jenő, és lendületből lement a pályáról.
Hova a picsába mész, kérdezte a legidősebb Baradlay.
Anyádéba. Miért, az előbb nem oda küldtél?
Hülye vagy, fűzfa? Hatos a meccs.
Te tudod, te vagy bent.
Ne csináld már, Jenci, szólt rá most már a Prém is.
A fiú nem fordult vissza, csak a bal karját lökte föl, ide-oda forgatta a kézfejét a levegőben, lukat fúrt, inverz üreget, osztotta szépen, kinek, ami jár, a tagadást, a köszönést, mindent.
Esti, mint egy álomban, előre látta, ami történt: Prém fölnézett, jegesen, akár egy kényúr, és egy mozdulattal magához rendelte.
A járdára lökte a trencskót, és átlépett a kerítés hirtelen nyílt résén.
Csodálkozva észlelte, hogy a kabát alatt eleve atlétát visel, noha amúgy az atléta volt a halála, ennek itt mégis aránytalanul megörült, a boldog időkben, amikor még futballista volt, nemegyszer a legaljasabb praktikákra vetemedett, csak hogy ne kelljen levenni a trikóját, kész volt az erőviszonyok finomszerkezetére hivatkozva bármikor elárulni frissen választott csapatát, és átállni az ellenséghez, csak azért, hogy ne kelljen félmeztelenül játszania.
Mert az opció, hogy nem áll be, az volt létezhetetlen.
Van a meccseknek egy bizonyos, elátkozott negyedórája, amikor az Úr tapintatosan félrenéz.
A szakírók rendesen az ilyesmit hívják meddő mezőnyfölénynek. Övék a megvetés, nézett le mégis Prémékre az Úr, ám, kétségtelen, mint egy bonus track, övék a középpálya is. A két Baradlay durcásan hátravonta magát, és flegma, elérhetetlen labdákkal, meggyőződés nélkül indítgatta Estit, aki lassan, de biztosan unni kezdte az egészet.
Aztán mégiscsak összeszedett egy kósza labdát.
Hátratolta a fivéreknek, azonnal lefordult Kövesről, majd két rövid lépés után, valami régi ösztöntől hajtva, felugrott a levegőbe, hogy elkerülje a páros lábbal becsúszó Prémet, aztán felgyorsított, erre már Ricsi is megneszült, és egy szükségtelen, ám épp a szükségtelenség miatt érdek nélkül tetsző, lágy íveléssel, ezúttal pontosan, Esti elé tálalt.
Kispillanat!
Goethével és Gothárral szólva, megállt az idő. Az égen néma, álló csillagok.
Esti, akár egy féreglukban, egyedül maradt, ám akármerre nézett, gólokat látott, kicsiket és nagyokat, elegánsakat és szellemteleneket, evidenseket és nagyvonalúakat, és hát igen, olyanokat is, amikor közelről nem hibázott, ragyogtak és lebegtek a gólok a holdfényes Rómain, és távolabb is, a TTVE pályán, mi több, azon is túl, a Tromos gyűlölt betonján és az egykori Berzsenyi Dániel Gimnázium udvarának rettenetes, barbár salakján, egészen a horizontig, térdig ezüstben ott tündökölt az összes gól, amit valaha rúgott.
Lassan megértette, hogy az Úr, akit lelki szemeivel a végső útjára készülő Chet Bakernek látott, megajándékozta egy lucidus pillantással, és ez a tudás nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a gól lesz, ha berúgja, élete utolsó gólja.
Esti, arcán a harag mint félelem, hirtelen meggyűlölte a szívében támadt, jeges űrt. Amióta az eszét tudta, azért imádkozott, hogy meg ne tudja, majd, ha valamit utoljára csinál életében.
Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag.
Esti, akárha villámfényben, megvilágosodott.
Éjszaka és nappal eldöntötte, melyikük mi, eltűntek a gólok, és amennyire a rongyszürke felhők engedték, átszivárgott rajtuk valami alamizsna fény – a labda mégiscsak megérkezett Esti rüsztjére.
Kivárt egy verslábnyit, konkrétan egy morát, egy jelöletlen, késői Albert-idézet mellett döntött, valahonnan a hetvenes évekből.
Alamuszi pillantást vetett a Nagykovácsra, látta, hogy a sokattűrt férfi sápadt, látta, ahogy enged, csúszik szét a lába. Pár éve még, vagyis egy örökkévalósággal ezelőtt, Esti puhán maga elé ejtette volna a labdát, aztán nyugtató jelleggel rálépett volna, végül egy kicsi, gyors, ám végtelenül gonosz bokamozdulattal, spiccel adott volna kötényt a bekknek. I’m old fashioned, fújta az Úr.
Esti meghintáztatta a labdát, „épp csak, hogy érezd”, és „egyszerűen, apám, mint egy raklap”, beemelte a Nagykovács ölébe. Prém nem látta, épp tápászkodott föl, kapaszkodott bele egy sáros fűcsomóba. Köves felüvöltött. A Nagykovács, szeme tenger egy rémálomban, zavaros tekintettel a két saját kezére nézett.
Úgy állt ott, mint dermedt szövegben az epitheton ornans, a felvágós és rátarti hátvéd, a hülyeség eleven szobra, szorította magához a labdát, apásan, mégis valahogy idegenkedve.
Esti lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé lökte. A fájdalom váratlan volt, fehér, alig tűrhető, a kerámia fájt a térdében, pedig az nem fájhatott, mert nem volt neki mivel.
Fájdalom, Kovikám, a kezedhez ért a pettyes, röhögött Richárd alattomosan.
Esti intett neki, hogy rúgja csak, nyugodtan, kicsit túljátszotta, hogy lépni se tud, mintha egy olasz vígopera fináléjában volnának.
Udvariasságból még megnézte, ahogy Ricsi spiccel alápörget, beemeli húszról a hatodikat a két kuka közé, Prémék üres kapujába, aztán sántikálva elindult a kerítés felé.
Lasciate ogni speranza, énekelte egy láthatatlan kórus.
Mi van, öreg, nem kell a lé?, döfte a hátába a kis Köves.
Leben und leben hagyni, gondolta Esti, mert szerette a parafrázist, mint anya a hülye etc., lásd fentebb, keretes szerkezet. „Esterházy Péter”
(A szöveg a litera felkérésére készült Esterházy Péter hatvanadik születésnapjára, melyet a szerző és a litera.hu engedélyével közlünk)
2013 őszén lenn voltam hosszabb ideig Pannonhalmán, akkor készült az a beszélgetés Varga Mátyással, ami aztán bekerült a 2013-as magvetős könyvembe. Ott, a beszélgetések közötti időben persze festéssel múlattam az időt:
még Londonban vettem kis kötött, merített papíros könyvecskét, és abba naplószerűen elkezdtem festeni, ahogy korábban a képeslapokat is festettem.
Aztán hazamentem, és folytattam, vissza-visszalapoztam, át- meg átfestettem, és aztán egyszer csak tele lett.
Akkor ezt elvittem Esterházynak, hogy na, figyelj, akkor most ehhez varrjál krimi-gombot! Ezt neked csináltam, kezdjél vele, amit gondolsz. És innentől stimmel már a fülszöveg, közben valóban megjelent a Márk-változat is, meg Az évek iszkolása is. És Péter már javában beteg volt, amikor egyszer csak ez a dolog újból szóba került, és azt mondta, hogy megpróbálja megírni. Akkor őt már javában kemózták, kezelték: szóval járta a poklot.
Emlékszem, nekem Bécsben nyílt egy kiállításom 2015 őszén, és kölcsönkértem ezt a kicsi könyvet: már egy hónappal előtte szóltam a Péternek, hogy én ki akarom állítani.
Megbeszéltük, hogy az utazásunk előtti napon érte megyek: kimentem hozzájuk Rómaira, Gitta éppen tán szomszédolt, és a Péter azt mondta, na, ülj le. Megírtam! Fölolvasom! És fölolvasta az egész könyvet. Emlékszem, közben megjött a Gitta, és Péter csak fölnézett, és azt mondta: Olvasok. Szegény Gitta rémülten behúzódott a sarokba, vagy kislisszolt.
Erről a könyvtervünkről akkor már tudott a Magvető, és persze nagyon lelkesek voltak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a szöveget a képek közötti üres oldalakra majd a Péterrel kézzel beíratom, de amikor végighallgattam azt az igencsak megrendítő szöveget, akkor azonnal rájöttem, hogy ez tévedés.
Ez olyan súlyos szöveg, hogy ennek fehér papíron, rendes, nyomtatott szövegnek kell lennie. Egy szó sem veszhet el belőle a kézírás áldozataként.
Akkor ezt rögtön meg is beszéltük, Péter is egyetértett. Elhozván a kicsi könyvet tőle, másnap haladtunk az összes képpel az autónkkal Bécs felé, valahol Mosonmagyaróvárnál járhattunk, amikor felhívtak a Magvetőből, hogy Péter az éjszaka már be is gépelte az egész szöveget (mert amikor felolvasta, még – szokása szerint – kézírás volt), és már el is küldte a gépelt kéziratot. Akkor aztán lóhalálában meg kellett szerkesztenem a nyomdakész könyvet, hogy még karácsony előtt megjelenhessen. Persze nem követtem pontosan az eredeti kis festett könyv képsorrendjét, akkor már igyekeztem alkalmazkodni a szöveghez. Az eredeti kis könyv ki is volt állítva Bécsben, az a műtermemben lakik egy dobozban a mai napig.
(A szövegeket és a képeket Szüts Miklós és a Magvető Kiadó engedélyével közöljük.)
Egymás után olvasva a Javított kiadást és a Hasnyálmirigynaplót hátborzongató hasonlóság fedezhető fel bennük. Tulajdonképpen mindkettő saját halált ír le. A Javított kiadás azt dokumentálja, ahogy az apja ügynökjelentéseit olvasva Esterházyban megsemmisül valamiféle addig biztosnak vélt tudás, olyan bizonyosság, amire az élete, személyiségének egy része épült. A Hasnyálmirigynaplóban még egyszer nekivágott egy végzetes feladatnak, igaz, másképpen, fizikai, biológiai módon. Rettenetes és őszinte, szörnyűséges és végtelenül szabad írások, amiket olvasva gyakran gondoltam arra, hogy rendben, ő így dolgozza fel, de milyen lehet egy barátnak ezt mellette, vele átélni. Hogyan lehet ilyesmit kezelni?
Mind a kétszer úgy tudtam meg, hogy felhívott engem. A Javított kiadás miatt 2002-ben telefonált. Szombathely közelében, egy panzióban ért utol, szép május volt, sütött a nap, ebédeltem a teraszon. Jött a telefon, és elmondta, hogy Laci, nekem meg fog jelenni egy könyvem. Addigra már tudtam, hogy valamin titokban dolgozik.
Két éve, 2000-ben jelent meg a Harmonia Caelestis, amit az apjának dedikált. A könyv egyik fele csupa metaforikus apa-mese, a másik része meg az Esterházy család története, amiben az apa szintén főszereplő.
Ő nem az az ember volt, aki, mivel éppen megírta a nagyregényét, amin kilenc évig dolgozott, végre egy kis lélegzetet vesz, tart egy hónap jól megérdemelt szünetet, vagy akár egy fél évet, és addig nem csinál semmit. Nem. Minden munkája után rögtön másnap belekezdett a következőbe. Ez egy kicsit félelmetes is volt számomra. Hozzá képest mindig úgy éreztem, hogy henyélek, szétszórt vagyok, pazarolom az időmet. Mi nagyon sok mindent megbeszéltünk egymással, ezért volt furcsa, hogy akkor semmit se mondott. Kérdeztem, mi van, Péter, min melózol? Mindig hárított – „nem tudom, még most alakul” –, szóval elkente.
„Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.
Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.” (Javított kiadás)
A másik gyanús dolog az volt, hogy állandóan a városban mászkált, holott máskor lehetőleg ki se tette a lábát otthonról. Ült a dolgozószobájában és dolgozott. Most meg gyakran járt a városba, és ha találkoztunk, mindig nála volt az aktatáskája. Kérdeztem, mi van, Péter? – Hát, a könyvtárban voltam – válaszolta. Már tudjuk, hogy ilyenkor az apja ügynökmappáit olvasta. Nem csináltatott fénymásolatot, inkább jegyzetelt, hogy minél kevesebb kézen forduljanak meg az iratok. Akkor persze még nem tudtam, mi történik, de valami furcsa volt körülötte. Arra nagyon emlékszem, hogy amikor egyszer náluk vacsoráztunk, kifejezetten furcsa, az ő színvonalához képest szinte gyerekes, naiv kérdéseket tett fel. Olyanokat, hogy a gyerek felelős-e az apjáért, mondjuk Bauer Tamás vagy Pető Iván felelősséggel tartozik-e azért, hogy az apja ávós volt? – Péter, hogy kérdezhetsz ilyen blődséget?
Hogy lehet egy gyerek felelős az apja tetteiért? Legfeljebb az apa lehet felelős a gyerekéért, hogy milyen emberré válik – válaszoltam értetlenkedve. Egyre gyanúsabb volt a dolog.
Pontosan érződött, hogy eszi magát, gyötrődik valamin, de nem akarja elmondani, valamiért magában tartja. Egyedül Gittát avatta be ebbe a szörnyű titokba. És akkor csörgött a telefonom azon a szép tavaszi napon, és közölte, hogy meg fog jelenni egy regény, amiben megírja, hogy az apja besúgó volt. Azt hittem, hogy eldobom a telefont. Először arra gondoltam, hogy hülyéskedik, de ez túl rossz vicc lett volna, szóval hitetlenkedtem és káromkodtam. Amikor tizenhárom évvel később felhívott, hogy hasnyálmirigyrákja van, akkor is elkezdtem káromkodni. Mert ez fölfoghatatlan, és nem lehet rá jól reagálni. Nincsen ennek iskolája. Egyik esetben sem volt jobb reakcióm. Az apja esetében is tudtam, hogy ez számára borzalmas tapasztalás. Egyszer rákérdeztem, és el is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem tudott földolgozni, és már nem is fog.
Fotó: Dés László archívuma
Ez is benne lehetett abban, hogy megbetegedett?
Dolgozott benne, rombolta. Ezt már sose tudjuk meg. Én rendkívüli módon tiszteltem azért, hogy megírta a Javított kiadást. Ma is azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne ez az ország, amilyen ember Péter volt, aki ilyenkor sem sumákol, nem keni el, hanem elkezdi feldolgozni ezt a finoman szólva nem várt csomagot, nekilát gondolkodni, kezd vele valamit, és ezt meg is írja nekünk, mintegy önterápiaként, és hogy okuljunk, tanuljunk belőle.
Hogy ismerjük meg jobban magunkat és az országot, amiben élünk, mert akkor sokkal jobb lenne itt létezni. Ezért is nagyon tisztelem. Itt alapvetően emberi nagyságról van szó, nem tudok jobb szót.
Ami viszont a második esetben történt, az elmondhatatlan. Azt nem lehet kezelni. Nem lehet kezelni, mert világos volt, hogy visszafordíthatatlan, és már csak rövid ideig tart. Meg fog halni. Ő is tudta. Mindenki tudta. A jó tanácsokkal tele volt a padlás. Tudom, hogy nagyon idegesítette, amikor segíteni akartak, mert ilyenkor mindenkinek van egy jó ötlete, természetgyógyászati, orvosi, lelki, miegymás. Én is olvastam mindenféle hülyeséget, például, hogy a brie sajt segít. Mondtam neki, hogy egyen sokat belőle. Drukkoltam, hogy tudjon dolgozni, mert ez az egy, ami az életminőségét szinte ugyanazon a szinten tartotta, mint amikor egészséges volt. Éltette, hogy tudott írni a betegségéről, és lesz belőle egy regény. A befejezés természetesen a halál volt.
Erről így ír a Javított kiadásban: „Az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs.” Bármilyen súlyos témáról legyen szó, akár az apjáról, akár a saját betegségéről, amikor elkezd írni, a szörnyű téma feladattá, „csinálássá” válik, amit már tud szeretni.
Feladattá és alkotássá. Műalkotás lesz belőle. A Hasnyálmirigynapló valóban napló, az ő fizikai, érzelmi és szellemi érzékeléseinek naplószerű leírása. Milyen állapotban van éppen, és hogyan változik minden napról napra, mit gondol az életéről, a betegségről, bármiről. De miután leírja, majd ki is adják, meg lehet venni, az már könyv, műalkotás, regény.
Egy-egy könyve után gyakran mondták neki, hogy ez nem is regény, hanem a te életed. Nem, nem – tiltakozott ilyenkor, az életem az életem, a regény, az regény.
Tulajdonképpen a legutolsó fellépése, közszereplése, a Vörösmarty téri könyvhét megnyitója volt a lezárás. Másnap kórházba ment, akkor már nem írt többet. Nem tudott. A megnyitó előtti két napon viszont még írta a szövegét. Mindig dolgozott, gyakorlatilag a haláláig. Mint a színész, aki a színpadon hal meg.
Azt mondta több helyen is, hogy most is beszélget vele, hogy benne van az életében. Ez jó vagy rossz?
Ez az igazodási pont. Azt gondolom végig, hogy ha ezt Péterrel megbeszélném, hogyan reagálna, vagy ebben a helyzetben mit csinálna. Így kell elképzelni. Igazodási pont volt, nemcsak nekem, nagyon sok írónak, művésznek és minden olvasó embernek, tanárnak, diáknak.
Szilasi László, kiváló író egy interjúban arról beszélvén, milyen dilemmái voltak a Térey-díjjal kapcsolatban, az elején azt mondta: „Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes”.
Ilyen hatással van ma is. A kérdésre válaszolva, ez nem rossz, hanem jó. Valamit úgyis kezdeni kell azzal, hogy ő nincs. Akkor inkább legyen így, mint sehogy. Azóta, ha írókkal lépünk fel – Péter nélkül már csak hárman vannak a Szó és zene estünkből, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál és persze mi hárman, zenészek –, mindig olvasunk fel tőle is.
Ahol lehet, beszélek róla. Ilyen lett volna az április 14-i születésnapi Esterházy-estem is a Társaskörben, ha nem marad el a járvány miatt. Valami, ami az emlékét életben tartja.
Az is tudatos szándékom, különösen ebben a közegben, amiben most vagyunk, egy szellemileg folyamatosan leépülő, tudatosan leépített, nagyon agresszív, ellenséges közegben, ahol Péter az egyik mumus és az egyik kipécézett, mocskolt művész – elképesztő különben –, hogy őrizzük meg a józan eszünket, beszéljünk róla és a műveiről, legyen velünk. Itt van Az olvasó országa, ami egy, a Péter halála után megjelent publicisztikai írásaiból válogatott könyv, hátborzongatóan érvényes. Minden egyes írása – ez egy jó vastag kötet – tökéletesen működik ma is, minden szava lényegbe vág, és milyen jól van az egész megírva! Szellemesen, higgadtan, nagyvonalúan, ugyanakkor metszően pontosan. Tehát röviden a jó vagy rosszra a válaszom az, hogy nekem jó. Nekem erre szükségem van. Nekem ez jó, mert így kezdek valamit ezzel a helyzettel, amiben én vagyok, ő meg nincs. Van egy bon mot-ja Péternek, ami pont ide illik: „Mi a különbség az édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben apám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”
Fotó: Dés László archívuma
Nekem mindig olyan érzésem támad, amikor Esterházyt olvasok, hogy a pontosság, a szöveg érdekében nem riad vissza semmitől, az Istenből is tréfát csinál, de közben dől belőle a szeretet. Rosszindulat, bántás vagy kegyetlenség nem található az írásaiban.
Mindig volt egy kedves, ugyanakkor kicsit szarkasztikus mosoly a szemében, állandóan ott volt. Közben meg olyan érdeklődően és őszinte kíváncsisággal tudott nézni emberekre (miközben baromira vigyázott az idejére, amit nem szeretett pazarolni, és azt sem szerette, ha közelről rajongva szeretik, távolról, azt igen), hogy mindenki úgy érezte, hogy rá kíváncsi Péter.
Valahogy mindenkit megfogott. Ezt nevezik személyiségnek. Varázslatos egyéniség és személyiség volt, aki mindenkit lehengerelt, aki találkozott vele.
Azt is, aki nem személyesen találkozott vele, őket a magatartásával, a hatalmas tehetségével és tudásával nyűgözte le. Pétert azok nem szeretik, akik vagy egyáltalán nem olvasnak, még publicisztikákat sem, és ezért nekik teljesen mindegy, vagy egész egyszerűen ideológiai, politikai, vagy nem is tudom, milyen szempontok szerint osztályoznak művészeket. Más nincs. Őt szakmai alapon támadni, vagy megkérdőjelezni a tudását, képességeit, az írásai színvonalát egyszerűen ostobaság. Az emberségét kétségbe vonni aljasság.
Annak idején a Trio Stendhal formáció révén ismerkedtek meg egymással, amelyet 1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt alapítottak. Esterházy kezdetben lelkes közönség volt, aztán a Hrabal könyve 1991-es bemutatójára felkérte zenélni, onnan datálja a barátságukat. Valójában hogyan lesz két emberből, művészből, akik tisztelve, becsülve a másik tevékenységét, de egész más területen alkotnak, egyszer csak barát?
Baromi egyszerű. Szerintem az ilyesminek mindig egyszerű oka van: nagyon jól éreztük magunkat együtt. És persze becsültük egymást. Péternek nem kellett attól félnie, hogy én majd macerálom, rászállok, kihasználom, vagy akár csak használom. Mert őt sokan próbálták használni vagy kihasználni. Nem kellett tőlem tartania.
Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, sokat dolgoztunk, nem voltunk olyan gyakran együtt, de ha igen, az mindig jó volt. Szerettük egymást.
Szeretsz egy írót, egy festőt vagy bármilyen művészt távolról, a művei alapján, mert tehetséges és sziporkázó, aztán kiderül róla, hogy nehéz, netán kellemetlen ember. Ismerünk ilyet a művészettörténetből nem egyet. Sok történet szól arról, hogy József Attila kibírhatatlan volt, vagy hogy Petőfi mindenkit lebarmolt, állandóan kötözködött, még a legjobb barátaival is. Nem mindig jelenti az emberi és művészi nagyság azt, hogy amúgy jó ember, vagy ha jó is, elviselhető is. Péterrel jó volt lenni. Életes ember volt, imádott kajálni, szeretett dumálni, kvaterkázni, mindenre kíváncsi volt, szerette a jó borokat, a jó éttermeket, a jó társaságot, általában az életet. Ilyen emberrel jó együtt lenni. Neki nem kellett velem állandóan a zenéről beszélnie, és nekem sem kellett állandóan az irodalomról vagy a műveiről okoskodnom. Ez egy emberi kapcsolat volt, történetesen egy író és egy zenész között. Az volt a lényege, hogy jól éreztük együtt magunkat. Sokat utaztunk együtt, nem csak dolgozva, mert rengeteg alkalommal léptünk fel közösen itt-ott vidéken, külföldön, de nagyon szerettünk együtt nyaralni, telelni, családostul is. Jó volt, ilyen egyszerű.
Egy erdélyi származású ismerősöm, aki annak idején egy ottani turnéjuk szervezője volt, mesélte, hogy Marosvásárhelyen, ahol nem fértek el a nézők a teremben, Esterházy a színpadra invitálta azokat, akiknek előtte már nem jutott hely. Említett még csillogó szemű színművészetis lányokat, de ezt a szálat nem részletezte.
Csillogó szemű lányok, asszonyok mindig voltak.
Van még egy emléke arról, amikor Csíkszeredáról Sepsiszentgyörgyre menet Esterházy éjféltájt felsóhajtott a kocsiban, hogy most úgy inna egy pálinkát. Miklósnak történetesen volt egy kocsmáros barátja arrafelé, akit felhívott, hogy azonnal nyisson ki, mert olyan vendégeket visz hozzá, hogy megőrül. Az illető fel is kelt az ágyból, kinyitotta a bárját, és hajnalig tartott az este.
Igen, a Hadnagy Miklós. Ez egy székelyföldi kis turnén történt. Felléptünk Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredán. Valahol még meg is van a plakátja ennek a turnénak. Pestről repültünk Vásárhelyre, első este ott léptünk fel, és onnan kocsival mentünk tovább.
Elkirándultunk Brassóba is, ahol mínusz 20 fok volt. Az egyik kávéháztól rohantunk a másikig, olyan marha hideg volt. Az a túra örök emlék marad.
Az ÉS-ben megjelent rá emlékező cikkemben (Élet és Irodalom, 2016 július 22.) idézek is egy sepsiszentgyörgyi történetet.
„Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elöl, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. (…) Nagy fekete kabátjában, széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj, Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni.”
Az is jellemző rá, hogy vele kapcsolatban minden át van szőve humorral. A tragédia is. Többször voltam a közös estjükön, utoljára az Óbudai Társaskörben. Hol hahotázva nevetett a közönség, hol megdöbbent, néha könnyezett.
Ezért is volt jó vele együtt lenni, mert a mindennapi életben is ez ment állandóan. Például amikor heten utaztunk fellépni, három zenész és a négy író egy kisbusszal, mint egy turnézó zenekar – nem elégszer, mert sok helyre nem mehettünk, mivel nem mertek minket meghívni a megfélemlített intézményvezetők, megfenyegették őket, hogy ki lesznek rúgva. Soha nem bocsátom meg ennek a rendszernek, hogy megakadályozta ezekkel a nagy írókkal és nagyszerű emberekkel a fellépéseinket, büntetve ezzel sokezer embert, akik kíváncsiak lettek volna ránk. Azok az utak szenzációsak voltak. Van erről egy rövid felvétel a fiamnál, ő vette fel telefonon, ahogy a kisbuszban megy az adok-kapok. Parti Nagy nem ment a szomszédba egy poénért, Spirónak is morbid, gyilkos humora van, Závada is egy szellemes pasi, és Péternek se kellet sokat gondolkozni egy jó riposzton.
Ha ők négyen beindultak, azt nem lehetett kibírni. Forogtak az agykerekek, és mindenki megpukkadt a röhögéstől. Felejthetetlen volt! Ezt egyébként többen megírták közülük.
Többek között Spiró is, rá is nagyhatással voltak ezek a közös utazások, pedig ő nem egy turnézós alkat, de ezt mindenki nagyon szerette. Úgy örülök, hogy sikerült azért egy pár helyre eljutnunk.
Egy késői interjúban, akkor már eléggé vékony és áttetsző volt, a kamera előtt csodálkozott el azon, hogy neki a szavak milyen fontosak. Tulajdonképpen akkor válik valami valóságossá a számára, amikor szavakká, mondatokká alakul. Hozzátette, hogy ez azért aggasztó egy kicsit. Ezzel szemben a zene az egyetlen olyan párbeszéd, ami szavak nélkül is működik. Itt látszólag lehetne egy érdekes ellentét a zenész és az író között.
Éppen ez volt a játék lényege, hogy hogyan vagyok képes folytatni az ő szövegét. Tehát amikor megállapodás szerint innentől idáig elkezdett olvasni a Hrabal könyvéből, akkor én tudtam, hogy jön a végén a pont, és ezt a sztorit kell valahogy folytatnom, ellentételeznem, vagy reagálnom rá, ehhez kell valamit hozzátennem zenében, ami nem mindig egyszerű. A legnehezebb az ironikus, humoros szövegekre reagálni. Drámát, bánatot, tragikumot, izgalmat sokkal könnyebb megfogalmazni zenében, mint az iróniát. De megtanultam az évek alatt. Az estjeinken többnyire történeket olvasott fel, amiknek van eleje, közepe, vége. Vagy nincs, de akkor az valamiért nagyon erős érzelmileg, valamit nagyon kifejez. És nekem akkor ezt zenében kellett tudnom folytatni. A közönség minden egyes alkalommal, kivétel nélkül ráérzett, hogy ennek a köztünk lévő játéknak van értelme, van íve, formája.
Engem feldob, amit ő olvas, az egész estét inspirálja ez a játékos szöveg-zene, zene-szöveg reakció. A végén mindig kialakult egy nagyforma.
Mindig bíztunk benne, hogy ez létrejön, megtörténik, és a közönség is ráérzett erre. Számomra is óriási dolog, életem egyik legfontosabb zenei sikere, amikor mosolyognak, nevetnek a játékomon ezeken az esteken. Amikor valamilyen drámai történés volt, akkor a csöndért voltam hálás, a feszültségért, amit teremtettünk. Később Parti Nagy Lajossal csináltunk egy Fülkefor sorozatot ugyanilyen alapon, és hasonlóan büszke voltam, hogy nemcsak Lajos szövegén nevetnek, nemcsak arra reagálnak, hanem a zenémre is. Ennél nagyobb elismerés nincs.
Mennyire értette a zenét? Esterházy írásaiból kiderül, hogy járt a Zeneakadémiára kortárs szerzők miatt is, ott az örök Janis Joplin, nyilván az első Trio Stendhal koncertre se véletlenül ment el, tehát komoly viszonya volt a zenéhez is. Amikor a közös műsor kialakult, mondott valamit arra, hogy mit kellene fújni? Hogy ide ezt vagy azt kéne?
Soha nem mondta, hogy mit szeretne, azt rám bízta. Eleinte dumáltunk erről, később már semmiféle egyeztetés nem volt. Úgy nézett ki, hogy fellépés előtt pár nappal elküldött egy e-mailt, hogy Harmónia 171-es, 182-es az első részből, aztán a második kötetből a 96. és a 250. oldal, Esti Kornél 72. oldal, és így tovább. Semmi más, csak oldalszám és tól-ig. Én ezt átnéztem, többnyire mindegyiket ismertem, de azért ellenőriztem. Ennyi volt az előkészület. És játszottam rá. Soha nem szólt bele, abszolút rám bízta. A végén mindig iszonyú kedvesen, szeretetteljesen és röviden elemezte a hallottakat, hogy ekkor és akkor mekkorákat játszottam. Én ezt szerényen nyugtáztam, és megdicsértem, hogy már megint milyen jól olvasta ezt vagy azt a szöveget. És hozzátettem, ilyen szövegekre nem nehéz jót játszani. És nem udvariaskodtunk, tényleg őszintén gondoltuk. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamiért nem sikerült jól a fellépés, ezekért kivétel nélkül a körülmények voltak okolhatók.
De ami a legmegrendítőbb, amit máig nagyon bánok, az az, hogy nem raktam el minden mailjét. Az a baj, hogy az ember mindig gépeket vált, és nem készül arra, hogy a barátja meg fog halni.
Jó fizikumú ember volt, fiatalon futballozott, sosem dohányzott, biztos voltam benne, hogy sok-sok évvel él majd túl engem, mert én dohányzom, sose sportoltam, és minden rosszat csinálok, amit csak lehet. És nem raktam el, csak az utolsó egy-két év levelezését. Amikor meghalt, akkor gyorsan kimentettem őket. Döbbenetes leveleket írt nekem, többnyire a fellépéseink után: „egyszer muszáj vagyok, lacikám, szóba hozni vagy emlékezni vagy rögzíteni azt, amit láttam az arcodon, amikor hátat fordítottál a közönségnek, annyira egy voltál a zenével, az meg a szöveggel – és az egészben annyi fájdalom volt… szóval hogy a szokásosra visszatérjünk: lehet, hogy fényes, de hogy könnyűnek nem könnyű… (idézet a Legyen úgy című dalomból) kicsit sok, amit mondok, de tök realistán gondolom: azt akarom, hogy benne legyen ez az arcod abban, amit írok. néha már eddig is benne volt, csak nem tudtam, hogy ezt általad tudom.” Ilyeneket írt. Valóságos vallomások, amiket én, úgy érzem, soha nem viszonoztam. Ez kibírhatatlan, főleg így visszamenőleg.
Kölcsönösen tisztelték egymásban a gasztronómiához fűződő kifinomult érzéket is.
Isteni volt vele! Mind a ketten élveztük, energiát, pénzt és időt feccöltünk ebbe az utazásaink során, meg itthon is. Az pedig szinte még jobban összekovácsolt minket, hogy nagyon gyakran összekevertek.
„Tegnap hirtelen, a verekedési jelenet után, fölugrottam és eljöttem. Sétáltam hazafelé. Megint összekevertek a Déssel. Szeretem, ha összekevernek vele, jó öndefiníció. Az ember, akit összekevernek Dés Lacival. – Múltkor Berlinben valaki mintegy az emlékezetében kutatva rámnéz és azt mondja: Magát ismerem… de hiszen maga… maga valaki Nádas Péter és Esterházy Péter közt. Ganz genau, biccentek elégedetten.” (Javított kiadás)
Arra a kérdésre rímel ez is, hogy mi hogyan lettünk barátok, mert ezen sokat röhögtünk, meg elkezdtük úgy érezni, mintha testvérek lennénk. Holott nekem van öt testvérem – volt –, neki három, és ettől függetlenül mégis így éreztük. Négy évvel volt idősebb nálam, gyakran mégis én játszottam a báty szerepét.
Utazások közben például teljesen rám bízta magát, beült a kocsiba mellém, hátradőlt és azt mondta: Lacikám, te vagy a főnök, mehetünk.
Valahogy úgy gondolta, hogy én majd mindig feltalálom magam. Ettől persze én meg úgy éreztem, hogy fel is kell találnom.
Nem volt gyakorlatias ember, viszont az a fajta pali, és ezt nagyon bírtam benne, aki nem is várta el, hogy mások oldjanak meg helyette mindent. Egy gyakorlatias embernek például fontos az, hogy a turnékon mindig jó szállodában alhasson, legyen a lehető legoptimálisabb a szervezés, de ő ezzel nem óhajtott foglalkozni. Szerette a térképet böngészni, és mindig ott ült mellettem, amikor még nem volt GPS, fölhajtotta a szemüvegét, böngészte az útvonalat, és mondta, hogy jobbra-balra. De ha úgy alakult, hogy vacak körülmények között voltunk, soha egy rossz szava nem volt. Nem volt hisztis, soha nem reklamált. Én ilyesmiken föl tudtam magam húzni, ő soha.
„Fölkelt a Nap (előbb, mint én). Tegnap Déssel Szombathelyen. Jó. Mindenki szereti és tiszteli a papámat. Dés szaxofonozásában van számomra valami tisztán etikai. A munka etikája? A figyelmességé? A komolyságé? Szellemi szigor. Kényelmesen ringunk az autójában, mintha hajóznánk. Hajózgatnánk. Mintha volna időnk, nyugodalmunk. Két barát a dunántúli óceánon.” (Javított kiadás)
Nagyon lehetett benne szeretni, hogy nem igénytelen volt, hanem, nem is tudom, hogy mondjam, tudomásul vette, hogy az élet ilyen. Milyen kifejezést tudok erre használni? Megértő, belátó és toleráns az élet dolgaival szemben.
Ez igaz lehet az egész életére, az irodalmi attitűdjére is, hiszen valóban sokan támadták, gyakran értelmetlenül, igazságtalanul, bután, de azt is tudomásul vette, arra is így reagált, nem esett kétségbe, nem szórt átkokat, nem tépte a haját, hanem azt mondta, ha ez ilyen, akkor ez van.
Mindezek mellett azért komoly öntudata volt. Tudta, hogy kicsoda. Viszont nem volt jó emberismerő, nagyon naiv volt ilyen szempontból. Nem ismerek embert, aki ennyi barátot veszített el a rendszerváltozás után, akit ennyi csalódás ért. Először talán akkor derült ki, hogy valami nagy baj van, amikor kilépett a Hitelből 1990-ben, a Csoóri-féle Nappali Hold cikk miatt. Akkor derült ki az is, hogy ezek a rendszerváltozás előtti barátságok és szellemi, szakmai szövetségek illúzióvá váltak, ezekben tovább hinni önbecsapás. Addig, amíg itt voltak az oroszok, volt közös ellenség, ami mindent elfedett, elmaszatolt.
Abban a pillanatban, amikor kitört a szabadság, kiderült, hogy nagyon különböző, sokszor teljesen ellentétes gondolkodási módokat, ideológiákat fedett el a rendszerváltás előtti össznépi összeborulás.
Neki soha nem tudta megbocsájtani a jobboldal azt, hogy tisztességének, eszének, okosságának, moráljának köszönhetően állandóan tolódott el egy teljesen másik irányba ahhoz képest, ahová szerintük egy grófnak tartoznia kellene. A liberalizmus irányába.
„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.” (1990. szeptember 25., Digitális Irodalmi Akadémia)
Hogyan kezelte a családja, amikor megírta a Javított kiadást?
Sokan felháborodtak azon, hogy tehet ilyet, miért kell kiteregetni a családi szennyest. Minden rokonát és barátját felhívta, elmondta, mi fog megjelenni. Ez is Péter megingathatatlan tartását jellemzi. Megírta az egészet, mert nem tudott saját meggyőződése ellen dönteni. Ezért is mérhetetlenül tiszteltem őt. Szépen keveredett benne a BLASZ 2-es focista, annak a stílusa, az arisztokratikus tartás, nagyvonalúság és a felelősen gondolkodó értelmiségi, ami azzal jár, hogy ha valamit fontosnak tart elmondani, megmutatni, akkor azt megteszi, mert meg kell tennie. Ez nagyon nagy tartást adott neki. Ennek a viccesebb oldala is eszembe jut; az írók szigligeti alkotóházában néha elrikkantotta magát ebédnél, ahol ötven-hatvan ember falatozgatott: „Gyerekek, mindenki a vendégem!” Merthogy az alkotóház eredetileg a nagybátyja kastélya volt, tőle zabrálták el 1953-ban.
2016. július 14-én halt meg, amikor éppen rendes nyaralásomat töltöttem Szigligeten, neki is ott kellett volna lennie, mint addig minden nyáron.
Az, hogy ott ért a hír, hogy nem voltam egyedül a gyászommal, segített valamennyire. Aznap este kiültünk a teraszra a nagy társasággal, akik közül mindenki jól ismerte Pétert, írók, költők, filozófusok, értelmiségiek, és hajnalig beszélgettünk róla. Történeteket meséltünk egymásnak, megpróbáltuk spontán kibeszélni magunkból a felfoghatatlan döbbenetet.
Április 14-én, barátja születésnapján lett volna egy emlékest a Társaskörben. Miről szól ez az est?
Nagyon személyes műsor, emlékekkel, zenével, felolvasásokkal. Egy barát emlékezik Péterre, sok közös élmény, fellépések, nyaralások, mindenféle érdekes helyzetek. Mesélek, zenélek, privát fotókat vetítek. Elmondok például egy közösen átélt történetet úgy, ahogy én emlékszem rá, aztán felolvasom, ő hogyan írta meg, hogy lett belőle fikció, azaz irodalom. Ilyen szempontból életveszélyes volt, nemcsak azt írta meg, amit közösen megéltünk, hanem azt is, amit elmesélt neki az ember. Mindent fölírt, folyton jegyzetelt. És persze nem kérdezte meg, hogy megírhatja-e, aki kapja marja alapon, amit látott, hallott és megtetszett neki, és persze beleillet a mondandójába, megírta.
„Ezt-azt megcsináltam, de szellemi munka alig. Átsétáltam Marciékhoz, az is valami. Rákleves. Mondja, hogy milyen indulatos a frufrum. Azért ilyet nem minden középcsatár tud mondani. Azonnal fölírtam.” (Hasnyálmirigynapló)
Tehát azért más az én Esterházy-estem, mint a többi, mert nagyon személyes. Persze közben sokat olvasok tőle – helyette –, meg zenélek is, ahogy régen. Megpróbálom nagyjából kronologikusan felépíteni az estet a barátságunk kezdetétől haláláig. Ha elmúlik ez az őrület, megcsinálom.
(Az Esterházy-idézetek forrása: PIM DIA)
Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. Rendben
