Egymás után olvasva a Javított kiadást és a Hasnyálmirigynaplót hátborzongató hasonlóság fedezhető fel bennük. Tulajdonképpen mindkettő saját halált ír le. A Javított kiadás azt dokumentálja, ahogy az apja ügynökjelentéseit olvasva Esterházyban megsemmisül valamiféle addig biz­​tosnak vélt tudás, olyan bizonyosság, amire az élete, személyiségének egy része épült. A Hasnyál­mi­rigy­naplóban még egyszer nekivágott egy végzetes feladatnak, igaz, másképpen, fizikai, biológiai módon. Rettenetes és őszinte, szörnyűséges és végtelenül szabad írások, amiket olvasva gyakran gondoltam arra, hogy rendben, ő így dolgozza fel, de milyen lehet egy barátnak ezt mellette, vele átélni. Hogyan lehet ilyesmit kezelni?

Mind a kétszer úgy tudtam meg, hogy felhívott engem. A Javított kiadás miatt 2002-ben telefonált. Szombathely közelében, egy panzióban ért utol, szép május volt, sütött a nap, ebédeltem a teraszon. Jött a telefon, és elmondta, hogy Laci, nekem meg fog jelenni egy könyvem. Addigra már tudtam, hogy valamin titokban dolgozik.

Két éve, 2000-ben jelent meg a Harmonia Caelestis, amit az apjának dedikált. A könyv egyik fele csupa metaforikus apa-mese, a másik része meg az Esterházy család története, amiben az apa szintén főszereplő.

Ő nem az az ember volt, aki, mivel éppen megírta a nagyregényét, amin kilenc évig dolgozott, végre egy kis lélegzetet vesz, tart egy hónap jól megérdemelt szünetet, vagy akár egy fél évet, és addig nem csinál semmit. Nem. Minden munkája után rögtön másnap belekezdett a következőbe. Ez egy kicsit félelmetes is volt számomra. Hozzá képest mindig úgy éreztem, hogy henyélek, szétszórt vagyok, pazarolom az időmet. Mi nagyon sok mindent megbeszéltünk egymással, ezért volt furcsa, hogy akkor semmit se mondott. Kérdeztem, mi van, Péter, min melózol? Mindig hárított – „nem tudom, még most alakul” –, szóval elkente.

„Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.

Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.” (Javított kiadás)

A másik gyanús dolog az volt, hogy állandóan a városban mászkált, holott máskor lehetőleg ki se tette a lábát otthonról. Ült a dolgozószobájában és dolgozott. Most meg gyakran járt a városba, és ha találkoztunk, mindig nála volt az aktatáskája. Kérdeztem, mi van, Péter? – Hát, a könyvtárban voltam – válaszolta. Már tudjuk, hogy ilyenkor az apja ügynökmappáit olvasta. Nem csináltatott fénymásolatot, inkább jegyzetelt, hogy minél kevesebb kézen forduljanak meg az iratok. Akkor persze még nem tudtam, mi történik, de valami furcsa volt körülötte. Arra nagyon emlékszem, hogy amikor egyszer náluk vacsoráztunk, kifejezetten furcsa, az ő színvonalához képest szinte gyerekes, naiv kérdéseket tett fel. Olyanokat, hogy a gyerek felelős-e az apjáért, mondjuk Bauer Tamás vagy Pető Iván felelősséggel tartozik-e azért, hogy az apja ávós volt?  –  Péter, hogy kérdezhetsz ilyen blődséget?

Hogy lehet egy gyerek felelős az apja tetteiért? Legfeljebb az apa lehet felelős a gyerekéért, hogy milyen emberré válik – válaszoltam értetlenkedve. Egyre gyanúsabb volt a dolog.

Pontosan érződött, hogy eszi magát, gyötrődik valamin, de nem akarja elmondani, valamiért magában tartja. Egyedül Gittát avatta be ebbe a szörnyű titokba. És akkor csörgött a telefonom azon a szép tavaszi napon, és közölte, hogy meg fog jelenni egy regény, amiben megírja, hogy az apja besúgó volt. Azt hittem, hogy eldobom a telefont. Először arra gondoltam, hogy hülyéskedik, de ez túl rossz vicc lett volna, szóval hitetlenkedtem és káromkodtam. Amikor tizenhárom évvel később felhívott, hogy hasnyálmirigyrákja van, akkor is elkezdtem káromkodni. Mert ez fölfoghatatlan, és nem lehet rá jól reagálni. Nincsen ennek iskolája. Egyik esetben sem volt jobb reakcióm. Az apja esetében is tudtam, hogy ez számára borzalmas tapasztalás. Egyszer rákérdeztem, és el is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem tudott földolgozni, és már nem is fog.

Ez is benne lehetett abban, hogy megbetegedett?

Dolgozott benne, rombolta. Ezt már sose tudjuk meg. Én rendkívüli módon tiszteltem azért, hogy megírta a Javított kiadást. Ma is azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne ez az ország, amilyen ember Péter volt, aki ilyenkor sem sumákol, nem keni el, hanem elkezdi feldolgozni ezt a finoman szólva nem várt csomagot, nekilát gondolkodni, kezd vele valamit, és ezt meg is írja nekünk, mintegy önterápiaként, és hogy okuljunk, tanuljunk belőle.

Hogy ismerjük meg jobban magunkat és az országot, amiben élünk, mert akkor sokkal jobb lenne itt létezni. Ezért is nagyon tisztelem. Itt alapvetően emberi nagyságról van szó, nem tudok jobb szót.

Ami viszont a második esetben történt, az elmondhatatlan. Azt nem lehet kezelni. Nem lehet kezelni, mert világos volt, hogy visszafordíthatatlan, és már csak rövid ideig tart. Meg fog halni. Ő is tudta. Mindenki tudta. A jó tanácsokkal tele volt a padlás. Tudom, hogy nagyon idegesítette, amikor segíteni akartak, mert ilyenkor mindenkinek van egy jó ötlete, természetgyógyászati, orvosi, lelki, miegymás. Én is olvastam mindenféle hülyeséget, például, hogy a brie sajt segít. Mondtam neki, hogy egyen sokat belőle. Drukkoltam, hogy tudjon dolgozni, mert ez az egy, ami az életminőségét szinte ugyanazon a szinten tartotta, mint amikor egészséges volt. Éltette, hogy tudott írni a betegségéről, és lesz belőle egy regény. A befejezés természetesen a halál volt.

Erről így ír a Javított kiadásban: „Az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs.” Bármilyen súlyos témáról legyen szó, akár az apjáról, akár a saját betegségéről, amikor elkezd írni, a szörnyű téma feladattá, „csinálássá” válik, amit már tud szeretni.

Feladattá és alkotássá. Műalkotás lesz belőle. A Hasnyálmirigynapló valóban napló, az ő fizikai, érzelmi és szellemi érzékeléseinek naplószerű leírása. Milyen állapotban van éppen, és hogyan változik minden napról napra, mit gondol az életéről, a betegségről, bármiről. De miután leírja, majd ki is adják, meg lehet venni, az már könyv, műalkotás, regény.

Egy-egy könyve után gyakran mondták neki, hogy ez nem is regény, hanem a te életed. Nem, nem – tiltakozott ilyenkor, az életem az életem, a regény, az regény.

Tulajdonképpen a legutolsó fellépése, közszereplése, a Vörösmarty téri könyvhét megnyitója volt a lezárás. Másnap kórházba ment, akkor már nem írt többet. Nem tudott. A megnyitó előtti két napon viszont még írta a szövegét. Mindig dolgozott, gyakorlatilag a haláláig. Mint a színész, aki a színpadon hal meg.

Azt mondta több helyen is, hogy most is beszélget vele, hogy benne van az életében. Ez jó vagy rossz?

Ez az igazodási pont. Azt gondolom végig, hogy ha ezt Péterrel megbeszélném, hogyan reagálna, vagy ebben a helyzetben mit csinálna. Így kell elképzelni. Igazodási pont volt, nemcsak nekem, nagyon sok írónak, művésznek és minden olvasó embernek, tanárnak, diáknak.

Szilasi László, kiváló író egy interjúban arról beszélvén, milyen dilemmái voltak a Térey-díjjal kapcsolatban, az elején azt mondta: „Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes”.

Ilyen hatással van ma is. A kérdésre válaszolva, ez nem rossz, hanem jó. Valamit úgyis kezdeni kell azzal, hogy ő nincs. Akkor inkább legyen így, mint sehogy. Azóta, ha írókkal lépünk fel – Péter nélkül már csak hárman vannak a Szó és zene estünkből, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál és persze mi hárman, zenészek –, mindig olvasunk fel tőle is.

Ahol lehet, beszélek róla. Ilyen lett volna az április 14-i születésnapi Esterházy-estem is a Társaskörben, ha nem marad el a járvány miatt. Valami, ami az emlékét életben tartja.

Az is tudatos szándékom, különösen ebben a közegben, amiben most vagyunk, egy szellemileg folyamatosan leépülő, tudatosan leépített, nagyon agresszív, ellenséges közegben, ahol Péter az egyik mumus és az egyik kipécézett, mocskolt művész – elképesztő különben –, hogy őrizzük meg a józan eszünket, beszéljünk róla és a műveiről, legyen velünk. Itt van Az olvasó országa, ami egy, a Péter halála után megjelent publicisztikai írásaiból válogatott könyv, hátborzongatóan érvényes. Minden egyes írása – ez egy jó vastag kötet – tökéletesen működik ma is, minden szava lényegbe vág, és milyen jól van az egész megírva! Szellemesen, higgadtan, nagyvonalúan, ugyanakkor metszően pontosan. Tehát röviden a jó vagy rosszra a válaszom az, hogy nekem jó. Nekem erre szükségem van. Nekem ez jó, mert így kezdek valamit ezzel a helyzettel, amiben én vagyok, ő meg nincs. Van egy bon mot-ja Péternek, ami pont ide illik: „Mi a különbség az édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben apám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”

Nekem mindig olyan érzésem támad, amikor Esterházyt olvasok, hogy a pontosság, a szöveg érdekében nem riad vissza semmitől, az Istenből is tréfát csinál, de közben dől belőle a szeretet. Rosszindulat, bántás vagy kegyetlenség nem található az írásaiban.

Mindig volt egy kedves, ugyanakkor kicsit szarkasztikus mosoly a szemében, állandóan ott volt. Közben meg olyan érdeklődően és őszinte kíváncsisággal tudott nézni emberekre (miközben baromira vigyázott az idejére, amit nem szeretett pazarolni,  és azt sem szerette, ha közelről rajongva szeretik, távolról, azt igen), hogy mindenki úgy érezte, hogy rá kíváncsi Péter.

Valahogy mindenkit megfogott. Ezt nevezik személyiségnek. Varázslatos egyéniség és személyiség volt, aki mindenkit lehengerelt, aki találkozott vele.

Azt is, aki nem személyesen találkozott vele, őket a magatartásával, a hatalmas tehetségével és tudásával nyűgözte le. Pétert azok nem szeretik, akik vagy egyáltalán nem olvasnak, még publicisztikákat sem, és ezért nekik teljesen mindegy, vagy egész egyszerűen ideológiai, politikai, vagy nem is tudom, milyen szempontok szerint osztályoznak művészeket. Más nincs. Őt szakmai alapon támadni, vagy megkérdőjelezni a tudását, képességeit, az írásai színvonalát egyszerűen ostobaság. Az emberségét kétségbe vonni aljasság.

Annak idején a Trio Stendhal formáció révén ismerkedtek meg egymással, amelyet 1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt alapítottak. Esterházy kezdetben lelkes közönség volt, aztán a Hrabal könyve 1991-es bemutatójára felkérte zenélni, onnan datálja a barátságukat. Valójában hogyan lesz két emberből, művészből, akik tisztelve, becsülve a másik tevékenységét, de egész más területen alkotnak, egyszer csak barát?

Baromi egyszerű. Szerintem az ilyesminek mindig egyszerű oka van: nagyon jól éreztük magunkat együtt. És persze becsültük egymást. Péternek nem kellett attól félnie, hogy én majd macerálom, rászállok, kihasználom, vagy akár csak használom. Mert őt sokan próbálták használni vagy kihasználni. Nem kellett tőlem tartania.

Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, sokat dolgoztunk, nem voltunk olyan gyakran együtt, de ha igen, az mindig jó volt. Szerettük egymást.

Szeretsz egy írót, egy festőt vagy bármilyen művészt távolról, a művei alapján, mert tehetséges és sziporkázó, aztán kiderül róla, hogy nehéz, netán kellemetlen ember. Ismerünk ilyet a művészettörténetből nem egyet. Sok történet szól arról, hogy József Attila kibírhatatlan volt, vagy hogy Petőfi mindenkit lebarmolt, állandóan kötözködött, még a legjobb barátaival is. Nem mindig jelenti az emberi és művészi nagyság azt, hogy amúgy jó ember, vagy ha jó is, elviselhető is. Péterrel jó volt lenni. Életes ember volt, imádott kajálni, szeretett dumálni, kvaterkázni, mindenre kíváncsi volt, szerette a jó borokat, a jó éttermeket, a jó társaságot, általában az életet. Ilyen emberrel jó együtt lenni. Neki nem kellett velem állandóan a zenéről beszélnie, és nekem sem kellett állandóan az irodalomról vagy a műveiről okoskodnom. Ez egy emberi kapcsolat volt, történetesen egy író és egy zenész között. Az volt a lényege, hogy jól éreztük együtt magunkat. Sokat utaztunk együtt, nem csak dolgozva, mert rengeteg alkalommal léptünk fel közösen itt-ott vidéken, külföldön, de nagyon szerettünk együtt nyaralni, telelni, családostul is. Jó volt, ilyen egyszerű.

Egy erdélyi származású ismerősöm, aki annak idején egy ottani turnéjuk szervezője volt, mesélte, hogy Marosvásárhelyen, ahol nem fértek el a nézők a teremben, Esterházy a színpadra invitálta azokat, akiknek előtte már nem jutott hely. Említett még csillogó szemű színművészetis lányokat, de ezt a szálat nem részletezte.

Csillogó szemű lányok, asszonyok mindig voltak.

Van még egy emléke arról, amikor Csíkszeredáról Sepsiszentgyörgyre menet Esterházy éjféltájt felsóhajtott a kocsiban, hogy most úgy inna egy pálinkát. Miklósnak történetesen volt egy kocsmáros barátja arrafelé, akit felhívott, hogy azonnal nyisson ki, mert olyan vendégeket visz hozzá, hogy megőrül. Az illető fel is kelt az ágyból, kinyitotta a bárját, és hajnalig tartott az este.

Igen, a Hadnagy Miklós. Ez egy székelyföldi kis turnén történt. Felléptünk Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredán. Valahol még meg is van a plakátja ennek a turnénak. Pestről repültünk Vásárhelyre, első este ott léptünk fel, és onnan kocsival mentünk tovább.

Elkirándultunk Brassóba is, ahol mínusz 20 fok volt. Az egyik kávéháztól rohantunk a másikig, olyan marha hideg volt. Az a túra örök emlék marad.

Az ÉS-ben megjelent rá emlékező cikkemben (Élet és Irodalom, 2016 július 22.) idézek is egy sepsiszentgyörgyi történetet.

„Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elöl, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. (…) Nagy fekete kabátjában, széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj, Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni.”

Az is jellemző rá, hogy vele kapcsolatban minden át van szőve humorral. A tragédia is. Többször voltam a közös estjükön, utoljára az Óbudai Társaskörben. Hol hahotázva nevetett a közönség, hol megdöbbent, néha könnyezett.

Ezért is volt jó vele együtt lenni, mert a mindennapi életben is ez ment állandóan. Például amikor heten utaztunk fellépni, három zenész és a négy író egy kisbusszal, mint egy turnézó zenekar – nem elégszer, mert sok helyre nem mehettünk, mivel nem mertek minket meghívni a megfélemlített intézményvezetők, megfenyegették őket, hogy ki lesznek rúgva. Soha nem bocsátom meg ennek a rendszernek, hogy megakadályozta ezekkel a nagy írókkal és nagyszerű emberekkel a fellépéseinket, büntetve ezzel sokezer embert, akik kíváncsiak lettek volna ránk. Azok az utak szenzációsak voltak. Van erről egy rövid felvétel a fiamnál, ő vette fel telefonon, ahogy a kisbuszban megy az adok-kapok. Parti Nagy nem ment a szomszédba egy poénért, Spirónak is morbid, gyilkos humora van, Závada is egy szellemes pasi, és Péternek se kellet sokat gondolkozni egy jó riposzton.

Ha ők négyen beindultak, azt nem lehetett kibírni. Forogtak az agykerekek, és mindenki megpukkadt a röhögéstől. Felejthetetlen volt! Ezt egyébként többen megírták közülük.

Többek között Spiró is, rá is nagyhatással voltak ezek a közös utazások, pedig ő nem egy turnézós alkat, de ezt mindenki nagyon szerette. Úgy örülök, hogy sikerült azért egy pár helyre eljutnunk.

Egy késői interjúban, akkor már eléggé vékony és áttetsző volt, a kamera előtt csodálkozott el azon, hogy neki a szavak milyen fontosak. Tulajdonképpen akkor válik valami valóságossá a számára, amikor szavakká, mondatokká alakul. Hozzátette, hogy ez azért aggasztó egy kicsit. Ezzel szemben a zene az egyetlen olyan párbeszéd, ami szavak nélkül is működik. Itt látszólag lehetne egy érdekes ellentét a zenész és az író között.

Éppen ez volt a játék lényege, hogy hogyan vagyok képes folytatni az ő szövegét. Tehát amikor megállapodás szerint innentől idáig elkezdett olvasni a Hrabal könyvéből, akkor én tudtam, hogy jön a végén a pont, és ezt a sztorit kell valahogy folytatnom, ellentételeznem, vagy reagálnom rá, ehhez kell valamit hozzátennem zenében, ami nem mindig egyszerű. A legnehezebb az ironikus, humoros szövegekre reagálni. Drámát, bánatot, tragikumot, izgalmat sokkal könnyebb megfogalmazni zenében, mint az iróniát. De megtanultam az évek alatt. Az estjeinken többnyire történeket olvasott fel, amiknek van eleje, közepe, vége. Vagy nincs, de akkor az valamiért nagyon erős érzelmileg, valamit nagyon kifejez. És nekem akkor ezt zenében kellett tudnom folytatni. A közönség minden egyes alkalommal, kivétel nélkül ráérzett, hogy ennek a köztünk lévő játéknak van értelme, van íve, formája.

Engem feldob, amit ő olvas, az egész estét inspirálja ez a játékos szöveg-zene, zene-szöveg reakció. A végén mindig kialakult egy nagyforma.

Mindig bíztunk benne, hogy ez létrejön, megtörténik, és a közönség is ráérzett erre. Számomra is óriási dolog, életem egyik legfontosabb zenei sikere, amikor mosolyognak, nevetnek a játékomon ezeken az esteken. Amikor valamilyen drámai történés volt, akkor a csöndért voltam hálás, a feszültségért, amit teremtettünk. Később Parti Nagy Lajossal csináltunk egy Fülkefor sorozatot ugyanilyen alapon, és hasonlóan büszke voltam, hogy nemcsak Lajos szövegén nevetnek, nemcsak arra reagálnak, hanem a zenémre is. Ennél nagyobb elismerés nincs.

Mennyire értette a zenét? Esterházy írásaiból kiderül, hogy járt a Zeneakadémiára kortárs szerzők miatt is, ott az örök Janis Joplin, nyilván az első Trio Stendhal koncertre  se véletlenül ment el, tehát komoly viszonya volt a zenéhez is. Amikor a közös műsor kialakult, mondott valamit arra, hogy mit kellene fújni? Hogy ide ezt vagy azt kéne?

Soha nem mondta, hogy mit szeretne, azt rám bízta. Eleinte dumáltunk erről, később már semmiféle egyeztetés nem volt. Úgy nézett ki, hogy fellépés előtt pár nappal elküldött egy e-mailt, hogy Harmónia 171-es, 182-es az első részből, aztán a második kötetből a 96. és a 250. oldal, Esti Kornél 72. oldal, és így tovább. Semmi más, csak oldalszám és tól-ig. Én ezt átnéztem, többnyire mindegyiket ismertem, de azért ellenőriztem. Ennyi volt az előkészület. És játszottam rá. Soha nem szólt bele, abszolút rám bízta. A végén mindig iszonyú kedvesen, szeretetteljesen és röviden elemezte a hallottakat, hogy ekkor és akkor mekkorákat játszottam. Én ezt szerényen nyugtáztam, és megdicsértem, hogy már megint milyen jól olvasta ezt vagy azt a szöveget. És hozzátettem, ilyen szövegekre nem nehéz jót játszani. És nem udvariaskodtunk, tényleg őszintén gondoltuk. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamiért nem sikerült jól a fellépés, ezekért kivétel nélkül a körülmények voltak okolhatók.

De ami a legmegrendítőbb, amit máig nagyon bánok, az az, hogy nem raktam el minden mailjét. Az a baj, hogy az ember mindig gépeket vált, és nem készül arra, hogy a barátja meg fog halni.

Jó fizikumú ember volt, fiatalon futballozott, sosem dohányzott, biztos voltam benne, hogy sok-sok évvel él majd túl engem, mert én dohányzom, sose sportoltam, és minden rosszat csinálok, amit csak lehet. És nem raktam el, csak az utolsó egy-két év levelezését. Amikor meghalt, akkor gyorsan kimentettem őket. Döbbenetes leveleket írt nekem, többnyire a fellépéseink után: „egyszer muszáj vagyok, lacikám, szóba hozni vagy emlékezni vagy rögzíteni azt, amit láttam az arcodon, amikor hátat fordítottál a közönségnek, annyira egy voltál a zenével, az meg a szöveggel – és az egészben annyi fájdalom volt… szóval hogy a szokásosra visszatérjünk: lehet, hogy fényes, de hogy könnyűnek nem könnyű… (idézet a Legyen úgy című dalomból) kicsit sok, amit mondok, de tök realistán gondolom: azt akarom, hogy benne legyen ez az arcod abban, amit írok. néha már eddig is benne volt, csak nem tudtam, hogy ezt általad tudom.” Ilyeneket írt. Valóságos vallomások, amiket én, úgy érzem, soha nem viszonoztam. Ez kibírhatatlan, főleg így visszamenőleg.

Kölcsönösen tisztelték egymásban a gasztronómiához fűződő kifinomult érzéket is.

Isteni volt vele! Mind a ketten élveztük, energiát, pénzt és időt feccöltünk ebbe az utazásaink során, meg itthon is. Az pedig szinte még jobban összekovácsolt minket, hogy nagyon gyakran összekevertek.

„Tegnap hirtelen, a verekedési jelenet után, fölugrottam és eljöttem. Sétáltam hazafelé. Megint összekevertek a Déssel. Szeretem, ha összekevernek vele, jó öndefiníció. Az ember, akit összekevernek Dés Lacival. – Múltkor Berlinben valaki mintegy az emlékezetében kutatva rámnéz és azt mondja: Magát ismerem… de hiszen maga… maga valaki Nádas Péter és Esterházy Péter közt. Ganz genau, biccentek elégedetten.” (Javított kiadás)

Arra a kérdésre rímel ez is, hogy mi hogyan lettünk barátok, mert ezen sokat röhögtünk, meg elkezdtük úgy érezni, mintha testvérek lennénk. Holott nekem van öt testvérem – volt –, neki három, és ettől függetlenül mégis így éreztük. Négy évvel volt idősebb nálam, gyakran mégis én játszottam a báty szerepét.

Utazások közben például teljesen rám bízta magát, beült a kocsiba mellém, hátradőlt és azt mondta: Lacikám, te vagy a főnök, mehetünk.

Valahogy úgy gondolta, hogy én majd mindig feltalálom magam. Ettől persze én meg úgy éreztem, hogy fel is kell találnom.

Nem volt gyakorlatias ember, viszont az a fajta pali, és ezt nagyon bírtam benne, aki nem is várta el, hogy mások oldjanak meg helyette mindent. Egy gyakorlatias embernek például fontos az, hogy a turnékon mindig jó szállodában alhasson, legyen a lehető legoptimálisabb a szervezés, de ő ezzel nem óhajtott foglalkozni. Szerette a térképet böngészni, és mindig ott ült mellettem, amikor még nem volt GPS, fölhajtotta a szemüvegét, böngészte az útvonalat, és mondta, hogy jobbra-balra. De ha úgy alakult, hogy vacak körülmények között voltunk, soha egy rossz szava nem volt. Nem volt hisztis, soha nem reklamált. Én ilyesmiken föl tudtam magam húzni, ő soha.

„Fölkelt a Nap (előbb, mint én). Tegnap Déssel Szombathelyen. Jó. Mindenki szereti és tiszteli a papámat. Dés szaxofonozásában van számomra valami tisztán etikai. A munka etikája? A figyelmességé? A komolyságé? Szellemi szigor. Kényelmesen ringunk az autójában, mintha hajóznánk. Hajózgatnánk. Mintha volna időnk, nyugodalmunk. Két barát a dunántúli óceánon.” (Javított kiadás)

Nagyon lehetett benne szeretni, hogy nem igénytelen volt, hanem, nem is tudom, hogy mondjam, tudomásul vette, hogy az élet ilyen. Milyen kifejezést tudok erre használni? Megértő, belátó és toleráns az élet dolgaival szemben.

Ez igaz lehet az egész életére, az irodalmi attitűdjére is, hiszen valóban sokan támadták, gyakran értelmetlenül, igazságtalanul, bután, de azt is tudomásul vette, arra is így reagált, nem esett kétségbe, nem szórt átkokat, nem tépte a haját, hanem azt mondta, ha ez ilyen, akkor ez van.

Mindezek mellett azért komoly öntudata volt. Tudta, hogy kicsoda. Viszont nem volt jó emberismerő, nagyon naiv volt ilyen szempontból. Nem ismerek embert, aki ennyi barátot veszített el a rendszerváltozás után, akit ennyi csalódás ért. Először talán akkor derült ki, hogy valami nagy baj van, amikor kilépett a Hitelből 1990-ben, a Csoóri-féle Nappali Hold cikk miatt. Akkor derült ki az is, hogy ezek a rendszerváltozás előtti barátságok és szellemi, szakmai szövetségek illúzióvá váltak, ezekben tovább hinni önbecsapás. Addig, amíg itt voltak az oroszok, volt közös ellenség, ami mindent elfedett, elmaszatolt.

Abban a pillanatban, amikor kitört a szabadság, kiderült, hogy nagyon különböző, sokszor teljesen ellentétes gondolkodási módokat, ideológiákat fedett el a rendszerváltás előtti össznépi összeborulás.

Neki soha nem tudta megbocsájtani a jobboldal azt, hogy tisztességének, eszének, okosságának, moráljának köszönhetően állandóan tolódott el egy teljesen másik irányba ahhoz képest, ahová szerintük egy grófnak tartoznia kellene. A liberalizmus irányába.

„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.” (1990. szeptember 25., Digitális Irodalmi Akadémia)

Hogyan kezelte a családja, amikor megírta a Javított kiadást?

Sokan felháborodtak azon, hogy tehet ilyet, miért kell kiteregetni a családi szennyest. Minden rokonát és barátját felhívta, elmondta, mi fog megjelenni. Ez is Péter megingathatatlan tartását jellemzi. Megírta az egészet, mert nem tudott saját meggyőződése ellen dönteni. Ezért is mérhetetlenül tiszteltem őt. Szépen keveredett benne a BLASZ 2-es focista, annak a stílusa, az arisztokratikus tartás, nagyvonalúság és a felelősen gondolkodó értelmiségi, ami azzal jár, hogy ha valamit fontosnak tart elmondani, megmutatni, akkor azt megteszi, mert meg kell tennie. Ez nagyon nagy tartást adott neki. Ennek a viccesebb oldala is eszembe jut; az írók szigligeti alkotóházában néha elrikkantotta magát ebédnél, ahol ötven-hatvan ember falatozgatott: „Gyerekek, mindenki a vendégem!” Merthogy az alkotóház eredetileg a nagybátyja kastélya volt, tőle zabrálták el 1953-ban.

2016. július 14-én halt meg, amikor éppen rendes nyaralásomat töltöttem Szigligeten, neki is ott kellett volna lennie, mint addig minden nyáron.

Az, hogy ott ért a hír, hogy nem voltam egyedül a gyászommal, segített valamennyire. Aznap este kiültünk a teraszra a nagy társasággal, akik közül mindenki jól ismerte Pétert, írók, költők, filozófusok, értelmiségiek, és hajnalig beszélgettünk róla. Történeteket meséltünk egymásnak, megpróbáltuk spontán kibeszélni magunkból a felfoghatatlan döbbenetet.

Április 14-én, barátja születésnapján lett volna egy emlékest a Társaskörben. Miről szól ez az est?

Nagyon személyes műsor, emlékekkel, zenével, felolvasásokkal. Egy barát emlékezik Péterre, sok közös élmény, fellépések, nyaralások, mindenféle érdekes helyzetek. Mesélek, zenélek, privát fotókat vetítek. Elmondok például egy közösen átélt történetet úgy, ahogy én emlékszem rá, aztán felolvasom, ő hogyan írta meg, hogy lett belőle fikció, azaz irodalom. Ilyen szempontból életveszélyes volt, nemcsak azt írta meg, amit közösen megéltünk, hanem azt is, amit elmesélt neki az ember. Mindent fölírt, folyton jegyzetelt. És persze nem kérdezte meg, hogy megírhatja-e, aki kapja marja alapon, amit látott, hallott és megtetszett neki, és persze beleillet a mondandójába, megírta.

„Ezt-azt megcsináltam, de szellemi munka alig. Átsétáltam Marciékhoz, az is valami. Rákleves. Mondja, hogy milyen indulatos a frufrum. Azért ilyet nem minden középcsatár tud mondani. Azonnal fölírtam.” (Hasnyálmirigynapló)

Tehát azért más az én Esterházy-estem, mint a többi, mert nagyon személyes. Persze közben sokat olvasok tőle – helyette –, meg zenélek is, ahogy régen. Megpróbálom nagyjából kronologikusan felépíteni az estet a barátságunk kezdetétől haláláig. Ha elmúlik ez az őrület, megcsinálom.

(Az Esterházy-idézetek forrása: PIM DIA)