Keresés
rovatok

Avantgárd múzeum egy barokk kastélyban

Miért épp művészettörténet, miért Kassák, és volt-e korábban valamilyen kötődése Óbudához? 

Nem Óbudán nőttem fel, de nem túl messze, Szentendrére jártam rajzos különórákra, ahol remek művészettörténeti előadásokat is tartottak, ez keltette fel az érdeklődésemet a művészettörténet iránt. Kassák pedig azért, mert az életműve még számos, különböző megközelítésű kutatást igényel. Annak ellenére, hogy Kassák munkásságát több kötet és kiállítás tárgyalta az elmúlt évtizedekben, még mindig hiányoznak fontos alapkutatások.

Kassák nem ismeretlen, de mintha még mindig nem lenne tiszta, ki is volt és mi a jelentősége. Mintha nem lenne a helyén, vagy nem tudnánk vele mit kezdeni. Mit gondol erről, és mi az, amire az Ön kutatásai fókuszálnak?

Kassák komplex karakter, hatalmas életművel. Az irodalmi és a képzőművészeti kánonnak is része. A legtöbben középiskolai tanulmányaik során találkoznak Kassák nevével és költészetével, ugyanakkor tény, hogy kevéssé, vagy inkább leegyszerűsítő módon ismert alakja a magyar kultúrának. Talán az sem véletlen, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő, és róla elnevezett múzeum – amely kifejezetten Kassák hagyatékának bemutatására jött létre –, az 1970-es évek közepétől számtalan időszaki kiállításon mutatta be Kassák életének egyes aspektusait. Ezek a témák, kontextusok, történetek azonban még mindig nem álltak össze egy nagy és egész képpé.

Ami engem megfogott Kassák korai avantgárd, tízes-húszas évekbeli munkásságában, az a nemzetközi horizont.

A disszertációmban azt igyekszem feltárni, hogy Kassák milyen nemzetközi hálózatot épített ki, és hogyan került kapcsolatba az európai és az amerikai avantgárd művészet legjelesebb képviselőivel a húszas évek első felében. 

Fotó: Dohi Gabriella

A nemzetközi vérkeringésbe való beépülés Kassák személyiségétől függött, vagy az avantgárd irányzatra egyébként is jellemző internacionalista hangulatnak volt köszönhető? 

Az avantgárd mozgalomnak belülről fakadó igénye volt a nemzetköziségre. Kassák gondolkodását, bár nem volt pártkatona és nem tagozódott be sem a szociáldemokrata, sem a kommunista pártba, baloldali elkötelezettsége mindig meghatározta. A húszas évek dadaista, konstruktivista műveiben is az edukáció és a társadalomformálás volt a célja. A nemzetközi avantgárd is azt kereste, hogyan lehet művészettel, irodalommal, építészettel megváltoztatni a nehezen lábra álló európai társadalmat az első világháború utáni válságok idején.

Miért jött haza, és hogyan ragadt itt, Magyarországon? 

Kassák kényszerűségből élt hat éven át Bécsben. Emigrációja a Tanácsköztársaság bürokráciájában vállalt szerepének volt köszönhető, a börtön elől menekült külföldre, számos művésztársához hasonlóan. Ő azonban magyar írónak és művésznek tartotta magát, soha nem akart tartósan külföldön élni és dolgozni.

Célja mindig is az volt, hogy magyar nyelven, magyar közönség számára alkosson – ezért jelentette meg az emigrációban is szinte végig magyarul a „Ma” című folyóiratát.

Amikor enyhült a magyar politikai helyzet, akkor rögtön hazajött? 

Így van. Hazatérésének hosszú, bürokratikus előtörténete van, amit Dobó Gábor kollégám dolgozott fel legutóbb. Későbbi felesége, akkor még élettársa, Simon Jolán szabadon mozoghatott Bécs és Budapest között, és nagyrészt az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Kassák 1926-ban hazatérhetett. A bethleni konszolidáció részeként hirdetett amnesztia valójában nem volt általános, hanem nagyban függött az egyéni szituációktól.

Mi volt Kassák szerepe a létező szocializmusban, amikor minden adott volt, hogy a rendszer egyik ikonikus figurája legyen?

Kassák egész életében elkötelezett szocialista volt, de a kapcsolata a kommunista párttal és főként az illegális kommunista mozgalommal nagyon ambivalens volt. A harmincas években a legalitás és az illegalitás határán mozgott, Munka címen szerkesztett folyóiratot, fiatal értelmiségieket, munkásokat, művészeket szervezett maga köré, egyengette pályakezdésüket. A Rákosi-korszakban ennek ellenére kiiktatták őt az irodalmi, illetve politikai életből, mert a Moszkvából hazatérő kommunisták kollaboránsnak ítélték azokat, akik a Horthy-rendszerben működtek Magyarországon. Az ötvenes években Kassák gyakorlatilag nem jutott szóhoz, egy békásmegyeri kis parasztházba költöztették, és nem publikálhatott. A hatvanas évek elejétől kezdve viszont fokozatosan ismét visszatérhetett az irodalmi életbe. Sorra jelentek meg kötetei, jelentős kitüntetéseket kapott, a 80. születésnapja alkalmából pedig – csupán néhány hónappal a halála előtt – nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére a Fészek Klubban. 

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan jutottunk el a „belső emigrációtól” oda, hogy a halála után nem sokkal egy múzeum viszi tovább az örökségét?

Kassák és második felesége, Kárpáti Klára itt, Óbudán kaptak egy lakást, és az özvegy kezdeményezte, hogy emlékszoba jöjjön létre Kassák hagyatékának bemutatására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csaplár Ferenc kapta meg a hagyaték feldolgozásának feladatát, és gyakorlatilag a múzeum egyedüli alkalmazottjaként virágzó, különleges hellyé tette a Kassák Múzeumot, amely 1976-ban nyílt meg a Zichy-kastélyban. Csaplár 2007-ig, haláláig vezette a múzeumot. Gyűjteményünk az életmű egészének a keresztmetszetét tartalmazza – raktárunkban található Kassák kéziratos hagyatéka, levelezése, könyvtára, valamint a gyűjteményéből származó fotográfiák és műalkotások –, és folyamatosan bővült az elmúlt évtizedek során. Kassák munkatársainak, szerkesztőtársainak, képzőművészeknek a hagyatékából tudtunk vásárolni olyan egységeket, amelyek kiegészítik a törzsgyűjteményünket, illetve már Csaplár Ferenc idején elkezdődött a Kassák szellemi örökségéhez kapcsolódó kortárs művek gyűjteményezése.  

Ha már beszéltünk Kassák nemzetköziségéről, adódik a kérdés, mennyire ágyazódik be ez az intézmény a nemzetközi avantgárd mozgalomba, illetve ezen múzeumok sorába?

2010-től Sasvári Edit vette át a múzeum vezetését, akinek egyik fontos célja volt, hogy az intézményt a nemzetközi színtéren is ismertté tegye. 2011-ben rendezett egy jelentős kiállítást a Berlinische Gallerie-ben Kassák avantgárd korszakáról, két évvel később pedig a párizsi magyar intézetben mutatkozhatott be a Kassák Múzeum gyűjteménye. Bagdi Sára, Balázs Eszter, Csatlós Judit, Dobó Gábor és Szikra Renáta kollégáinkkal azóta is azon dolgozunk, hogy fenntartsuk és bővítsük a múzeum nemzetközi kapcsolatrendszerét. Rendszeresen járnak hozzánk külföldi szakemberek is, és több nemzetközi konferenciát rendeztünk, legutóbb a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetével közösen. A Közép-Európában dolgozó kutatókat szólítottuk meg, mert a régiós kapcsolatok mentén jobban feldolgozhatók a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Jugoszláviában – sokféle kontextusban, különböző nyelveken létrejött – avantgárd mozgalmak. Nagyon érdekes együttállásokkal találkozhatunk a régión belül.

Milyen együttállásokra gondol?

A kapcsolatok kezdetben a nagyobb művészeti centrumok körül alakultak ki. A prágai és budapesti művészek Bécsben, Berlinben vagy Párizsban találkoztak, de a kapcsolatuk közvetlen együtthatásokat eredményezett, ami visszahatott a szülőhelyeikre is. Egy érdekes példa a jugoszláv avantgárdhoz tartozó Ljubomir Micić, a „Zenit” szerkesztőjének tevékenysége, aki kifejezetten frankofil, szimbolista író volt, de a húszas években baloldali dadaista folyóiratot hozott létre Ivan Goll német-francia író közreműködésével. Micić folyóirata Zágrábban, később Belgrádban jelent meg, de hatása az egész közép-európai régióban jelentős volt – ő közölte például elsőként El Liszickij és Vlagyimir Tatlin konstruktivista munkáit a folyóiratában. 

A századfordulón született fiatal lengyel konstruktivisták, akik egy generációval fiatalabbak voltak, mint Kassák vagy Micić, a 20-as évek közepén már kifejezetten egy közép-európai kapcsolatrendszert építő projektbe kezdtek. A Blok című folyóiratukban a példaképeiknek tekintett művészeket köszöntő szövegeket tettek közzé. Az olasz futurista F. T. Marinetti mellett például Kassákot is köszöntötték a Ma folyóirat fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Lapjukban a nemzetközi kapcsolatrendszerüket térképekkel, grafikákkal vizualizálták. Néhány évvel ezelőtt erről szólt az Aktív ábrák: kapcsolatépítési stratégiák az avantgárd hálózatokban című kiállításunk. A közép-európai kapcsolatrendszer kutatásában még bőven van feladatunk.

Fotó: Dohi Gabriella

Amikor átvette az intézmény vezetését Sasvári Edittől, hogyan folytatta a munkát?

Nagyon örülök annak, hogy Edit jóvoltából már korábban be tudtam kapcsolódni a kutatási és kiállítási projektekbe, intézményvezetőként pedig ezeket a programokat igyekszem tovább fejleszteni. Egy kicsi, de nagyon jó csapattal dolgozunk együtt a Kassák Múzeumban, ilyen téren is megvan a kontinuitás, nem történt éles irányváltás 2020 őszén. Edit továbbra is a múzeum csapatának tagja, és aktívan vesz részt az egyik legjelentősebb vállalkozásunkban: Kassák avantgárd folyóiratainak történetéről írunk egy kézikönyvet. 2021-ben egy új OTKA-kutatást kezdtünk el Kassák és Simon Jolán tízes-húszas évekbeli levelezésének kritikai kiadására, illetve több nemzetközi konferenciát rendeztünk, ami még inkább beágyazza a múzeumot a nemzetközi szakmai közegbe. 

2022-ben Dr. Argay István műgyűjtő mecenatúrájának segítségével alapítottuk meg a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, ami minden évben anyagi támogatást és kiállítási lehetőséget biztosít egy kortárs művészeti projektnek a Kassák Múzeumban. Együttműködő partnerünk az Interart Alapítvány és a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát vezető Gajzágó György, és kiemelt támogatónk a Rechnitzer-gyűjtemény. Mindkét eddig kiírt pályázati felhívásra több mint ötven pályázat érkezett, ezek közül választotta ki az öttagú zsűri a nyerteseket.

A díjra projekttervekkel lehet pályázni, amiket aztán a művészek a támogatás felhasználásával kifejezetten a Kassák Múzeum kiállítótereire igazítva készítenek el. 

Az első megvalósult kiállítás Igor és Ivan Buharov (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) nevéhez fűződik, akik Szittya Emilt, Kassák fiatalkori csavargótársát, a kor avantgárd művészeinek egyik szellemi mesterét állították fókuszba. Ő egy magyar származású utazó volt, aki Németországban és Franciaországban élte le az egész életét. A Buharovok Erdődi Katalin kurátor és Gucsa Magdolna művészettörténész közreműködésével nemcsak egy kortárs művészeti projektet hoztak létre, hanem végigvittek egy kutatást, és elkészítettek egy dokumentumfilmet is.  Munkájuk nem ért véget a kiállítással, Szittya Emil és Kassák Lajos csavargására alapozott filmes installációjukból mozifilmet terveznek.  Néhány év múlva mi is vissza fogunk térni erre a témára: Szittya Emil hagyatékából rendezünk majd kiállítást, az újabb kutatások tükrében. Jövő nyáron pedig a Kassák Kortárs Művészeti Díj második nyertesének, Fabricius Annának nyílik kiállítása a múzeumban. 

Az egymásra épülő tevékenység, a folyamatosság mindig előjön, valószínűleg mélyen benne van a múzeum szellemiségében. 

Mivel kis csapattal dolgozunk, fontos szempont, hogy ne széttartó projektjeink legyenek, hanem olyanok, amelyek egymásra épülnek és egymást támogatják – mind a kutatás, mind a kiállítás, mind pedig a múzeumi edukációs programok terén. Nagy örömünkre szolgál, hogy múzeumpedagógus kollégáinkkal – Forgács Péterrel és 2023-tól kezdve Jónás Annával – az elmúlt években egy komplex, nagyon sokszínű múzeumpedagógiai programsorozatot tudtunk kialakítani, ami kétszer is múzeumpedagógiai nívódíjban is részesült.

Az idei évben a Pro Filii Alapítvány támogatásával sikerült folytatni a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákokat mentoráló iskolai csoportok, tanodák számára a Vándor Dada Szerkesztőség című kihelyezett múzeumpedagógiai programunkat. Sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy Budapestre utazzanak, múzeumot látogassanak, így mégis lehetőséget kapnak arra, hogy egy rendhagyó múzeumpedagógiai foglalkozáson vegyenek részt. Egy-egy ilyen sorozat négy egymásra épülő tematikájú foglalkozásból áll, melyek a kritikai gondolkodásra, a közös munkára és a projektszemlélet fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. A foglalkozások végeredményeként a diákok együtt szerkesztenek egy saját választott témájukat feldolgozó fanzine-szerű Dada folyóiratot, hasonlót ahhoz, amit Kassák készített a húszas években Bécsben, majd eljönnek hozzánk, és megismerkednek a múzeummal is.

Fotó: Dohi Gabriella

Az általános- és középiskolások mellett felnőttek és idősek számára is számos programmal készülünk. Matuz Edit kifejezetten a helyi, óbudai nyugdíjasok számára szervez a kassáki gondolatkörhöz kapcsolódó foglalkozásokat. Workshopjaink bevezetést nyújtanak a különböző grafikai és fotós eljárások rejtelmeibe, a könyvkötő tanfolyamtól a litográfián át a fotogramig. 2022-ben csatlakoztunk a Petőfi Irodalmi Múzeum által koordinált A múzeum mindenkié projekthez, amelynek a célja a múzeumi tér és a kiállítások „akadálymentesítése”, hozzáférhetővé tétele az értelmileg vagy tanulásban akadályozott, illetve autisztikus spektrumzavarral élő látogatók számára. A Kassák Múzeumban jelenleg teszteljük azokat a piktogramokat, amelyek az eligazodást, tájékozódást segítik, illetve szakemberek és érintettek bevonásával készül az állandó kiállításunk könnyen érthető és egyszerű nyelvezetre átírt vezetőfüzete is.

Milyen programokra készülnek?

November elején nyílt meg a Hevesy Iván fotográfiáit, illetve fotóművészeti, fotóelméleti munkásságát bemutató kiállításunk A tiszta fényképszerűség címmel, ami 2024. március elejéig látogatható. A kurátorok, Bán András és Tóth Balázs Zoltán tárlatvezetései mellett készülünk gyűjtők és fotósok szubjektív tárlatvezetéseivel is. Körvonalazódik egy műhely-konferencia a modern fotográfia kezdeteiről és Hevesy Iván munkásságáról. A Vékás Magdolna által vezetett fotós workshopjainkon pedig ki lehet próbálni az avantgárd művészek által preferált különleges fotótechnikákat, ezekre is nagy szeretettel várjuk az érdeklődőket.

1901 október másodikán, szerdán délben

Miután ezen keresztút felállításához a főpásztori kegyes jóváhagyás és engedély is megszereztetett, március hóban már hozzá is fogtak az építkezéshez, és serényen dolgozva a nagyhéten már a képek is el lettek helyezve, de a keresztút felszentelése még nem volt eszközölhető, mert még több féle munka volt hátra, különösen még az út rendezése is; az ott lévő három kereszt is előbbre helyeztetett, hogy ott mögöttök most egy majdan építendő kápolna számára hely legyen. A keresztek áthelyezését és megújítását mint alább jelezve lesz Herrhof V. János és Klupp Ferencz itteni lakosok vállalták magukra, kik egyúttal a két hiányzó lator öntöttvasbóli alakját is megrendelték Freyberger Pál budai vaskereskedőnél.

A keresztút felszentelése illetve megáldása 1897. évi október 17-én eszközöltetett nagy ünnepséggel P. Kaizer Nándor budaországuti szt. Ferenczrendi szerzetes által, s így ezen keresztút átadatott a nyilvános ájtatosságnak. 

(https://bekasmegyer-ofalu.hu/a-telepules/megsemmisult-muemlekek/kalvaria/)

Találtam ezt a feljegyzést. Ezek szerint négy évvel ezelőtt rendben leszállítottad megrendelőidnek az áhított latraikat. Kései utód, próbálom elképzelni, hogyan köttetett meg egy ilyen üzlet. Bement hozzád a Fazekas téri üzletedbe a két békásmegyeri polgár, és előadta, hogy latrokat szeretnének vásárolni ilyen és ilyen méretben? A korabeli beszámoló szerint a feszületek már megvoltak, vagyis Herrhofnak és Kluppnak pontosan akkora bűnösöket kellett beszerezniük, amekkorák a békásmegyeri kőkeresztekre rögzíthetők voltak. Tartottál esetleg árumintakönyveket, amikben bel- vagy külföldi öntödék kínáltak angyalokat, ördögöket, megváltókat és latrokat, egyéb más vasszobrokat különféle méretben és formában? Kiteregetted az urak elé a lapokat, hogy kellő körültekintés és az árak mérlegelése után bökhessenek rá a megfelelő szoboralakok képére? Csak annyi biztos, hogy az üzlet megköttetett, és az általad leszállított vas latrok nemsokára a Kálvária-domb magaslatáról nézhettek Békásmegyerre és a Dunára, a folyón túl a pesti síkságra, hogy aztán hatvanegynéhány évvel később keresztestől ledöntsék és törmelékkel borítsák be őket. Ez már az én életemben történt, nem is távol a lakhelyemtől, de persze nem tudtam róla.

Mária húgod ükunokája vagyok. A felmenőim nyomát követve jutottam hozzád, Freyberger Pál bátyám. Nem messze lakom attól a helytől, ahol te éltél, ahol az egész család élt: a Krisztinában. Eléd jöttem, és ha nem bánod, most melléd szegődök ezen az úton, a vízivárosi választóhelyiségtől a Budai Polgári Lövészegylet új épületéig. Mindenekelőtt gratulálok a győzelemhez: barátod, Darányi Ignác megtartja vízivárosi mandátumát. Attól tartok, sokba volt ez neked.

Tudom, hogy mire készülsz. Tiszteletben tartom a szándékodat, eszembe se jut, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni fogsz. Inkább elmondom, hogy az én időmben a Fazekas tér már a másik barátod, Szilágyi Dezső nevét viseli majd. Valamint a Bomba tér is át lett nevezve, jó ideje Batthyány térként ismerjük. Legalább az Iskola utca neve megmaradt, és most azon megyünk, elhaladunk a ház mellett, amiben Mária húgod lakik ükapámmal, a hajóskapitánnyal. Az épületet idővel lebontják, a telekre négy másik házat húznak majd fel, de szemben az a másik, ami szintén a Freybergereké a te idődben, még ma is áll, nagy kert közepén. Az én időmben óvoda. Ráfordulunk a Batthyány utcára, ezt már negyedszázada átnevezték, te is ezen a néven ismered. 

Ha már a változásokkal traktállak, Pali bátyám: valamiért határozottan neheztelek rád. Azt a házat, ami a mostani feleséged hozománya volt, vétek volt lebontani. Apósod, Henszler János, az órásmester lakott benne késő öregkoráig, és előtte az ősei. Már a török kiűzésekor is megvolt, ott állt az Iskola utca, Székely utca és a Fazekas tér közötti telken, évszázadokkal régebben építették. Te meg, a hatalmas svungoddal, leromboltad, és négyemeletes bérpalotát húztál fel a helyére. Elismerem, a tér felőli fronton jó a panoráma, a lakásokból a Dunára és az Akadémiára lehet rálátni, az utca szintjén elsőrangú helyet kapott a kereskedésed, de nagy kár azért a régi vízivárosi házért, amit eltüntettél. Valahányszor erre járok, mindig olyan otthon érzem magam a régi vízivárosi házak között, de amit te odaraktál, az minden, csak nem otthonos. Igaz, a nevedet őrzi az én időmben is, nyomot hagytál magad után a világban, miközben annyi minden elpusztul itt. Nem akarlak még jobban nyomasztani, de lesznek háborúk a te időd és az én időm között, a Régi Szent János Kórház például csúnyán megsérül, nem építik újjá, a romjait eltakarítják. Nem tudom, mi lesz a toronyórával, amit Henszler János készített, lehet, hogy elpusztul, nyoma vész. Ma is áll viszont a kórház melletti telken a Budai Polgári Lövészegylet régi épülete, ahol fő szervező voltál, és sikeres versenyző. Ja, és ennek talán örülni fogsz: baloldalt a Széna tér melletti nagy gödröt az időmben Széll Kálmán térnek hívják, és a miniszterelnök, a pártod vezetője ott áll életnagyságú bronzszoborként, mint egy letűnt, nagyszerű kor képviselője, példakép. Hát, nem tudom. Jó volna, ha el tudnád mondani nekem, hogy te miért voltál Széll Kálmán és Darányi Ignác híve. Úgy látom, éppen ezen a szent napon, 1901. október másodikán, éppen ezzel a választással megy gallyra minden. Darányi barátod például nemsokára otthagyja a Szabadelvű Pártot. Káoszba fordul a politika, végképp kezelhetetlenné válnak az ellentétek.

Kimért léptekkel végig megyünk a Lövőház utcán, ami a Budai Polgári Lövészegylet új lőteréről kapta a nevét, melynek megtervezésében és felépítésben vezető szereped volt, amelynek minden részét jól ismered a díszes kerítéstől a székház tetőcserepeiig, a rózsalugasoktól a céltáblákig, odabiccentesz a kapusnak, a még mindig pompázó rózsákat figyelemre se méltatva átvágsz a kerten, fölmész a lépcsőkön, és meg sem állsz a főlövészmesteri szobáig.

Buda társadalmának egy érdemes és szereplő tagja, Freyberger Pál vaskereskedő, fővárosi bizottsági tag, a Ferenc József-rend tulajdonosa, ma délután agyonlőtte magát. Az öngyilkosság híre az esti órákban terjedt el Budán. Megdöbbenéssel fogadták mindenütt, mert Freyberger Pál egyike volt Budán a legnépszerűbb embereknek, akit mindenki becsült és mindenki szeretett. Freyberger Pál attól kezdve, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt átvette atyjától Fazekas-téri vaskereskedését, szereplő ember volt Budán. Polgártársainak bizalma már 1872-ben a főváros bizottsági tagjává tette s ettől kezdve mindig odaadó buzgalommal küzdött Buda érdekeiért. Egyik igen tevékeny tagja volt a budai szabadelvű pártnak s most is nagy agitálással vett részt a budai választási mozgalmakban. Hogy mi adta kezébe a halált osztó fegyvert, senki sem tudja. Hatvanhat éves korára nem bántotta az öregség roskatagsága. Daliás, szép öreg ember volt, derűs kedvű, szeretetreméltó. Környezete az utóbbi hetekben olykor tapasztalta, hogy az öregúr el-elszomorodik. Rossz kedvét azonban a fáradtságnak tulajdonították. Freyberger Pál ma korán kelt, elment az Anna-templomba, azután a Dunaparton sétált s nyolc óra tájban tért haza. Megreggelizett, azután tüstént átment a választás helyére a budai Vigadóba. Onnan déltájban ment ki a lövőházba, ahol a szolgától négy ív papirost, tintát, tollat kért. Bezárkózott a főlövészmesteri szobába. Délután öt óra felé feltűnt az alkalmazottaknak, hogy az öreg úr olyan sokáig marad benn. Kopogtattak az ajtón, de nem kaptak választ, mire benéztek a szoba felső ablakán. Látták, hogy Freyberger az asztal előtt ül a széken, a melle véres. Erre behatoltak a szobába, ahol halva találták az öregurat. Mellette a Martin-féle fegyver, amellyel megölte magát. A fegyver durranását senki sem hallotta. A szerencsétlenségről értesítették a családot és a rendőrséget. Mindez este hét óra felé történt, kevéssel utóbb már elvitték a halottat a törvényszéki orvostani intézetbe. Az öngyilkos három levelet hagyott hátra: Darányi Ignác földmívelési miniszternek, sógorának, Kozma Gyula polgári iskolai igazgatónak és legfiatalabb hajadon leányának, Stefániának. Ezt a legutóbbi levelét, melyben szeretettel búcsúzik gyermekétől, e szavakkal fejezi be: … Én megbocsátok mindenkinek, a ki ellenem vétett, de elvárom, hogy halálom után nekem is békét hagyjanak, mert én senkinek a világon véteni nem tudtam.

Budapesti Hírlap 1901. október 3.

Később kiderül, hogy van egy becsületbeli tartozásod, 2000 forint. Régi ismerősödtől, egy nyugállományú kúriai bírótól erőszakoltad ki a pénzt egy hónappal korábban. A bíró nem kért elismervényt. De hetek múlva, mikor sürgető felszólítására sem adtad vissza a pénzét, kijelentette, hogy a továbbiakban nem tekint az ismerősének. Ezek után sem fizettél neki.

Halálod után a család rendezi az adósságot. Lehet, hogy az a vagyonodhoz képest nem túl nagy összeg mégis végzetes hiányt jelent. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy a párt érdekében, Darányi Ignác újraválasztásáért kellett erődön felül költekezned, és adósságba verned magad. 

Kevéssel a végzetes választás előtt az ismert író, Sipulusz, polgári nevén Rákosi Viktor vicces tárcába foglalta nevedet és a Budai Polgári Lövészegylet többi kiválóságáét: 

Túl a Dunán, túl a budai váron, túl a krisztinavárosi színkörön, egészen a hegyek lábánál, fekszik egy terjedelmes kert, a kertben gazdag szőlő- és rózsalugasok, a lugasok közt barátságos, mosolygó épületek.

Ezt a helyet Isten a pásztoridyllek számára teremtette. De az Isten szándékába beleavatkoztak a budaiak. Másfajta emberek oda fiatal párok mézeshetei számára villákat raktak volna. De a budaiak ereiben aquinkumi vér folyik s nincs érzékük a szerelem suttogása, a gerlicék turbékolása iránt. És képzeljék el, mit építettek ők oda…

De ne képzeljék el, inkább megmondom.

Hétköznapokon e vidám tájon tökéletes csend uralkodik. A friss hegyi szél ringatja a virágokat s a falevelek zizegésébe csak néha vegyül egy-egy sörös hordó csapraütésének zaja. Habos poharak körül ülnek a krisztinavárosi polgárok s megvetik az állam hivatalos nyelvét. Ez már a török uralom óta így van ott.

De vasárnap nagyot változik a Krisztinaváros képe. Korán reggel, mikor a föld, a szombat éjjeli részeg emberekkel együtt, még harmatos, marcona férfiak lépkednek a főváros összes utcáin végig, Budára, a rózsalugasok közt fehérlő házikó felé. És nyolc órakor megkezdődik e házban a puskaropogás és tart késő estig. Megtévedt sasok keringenek e kert fölött, abban a hitben, hogy itt háború folyik, s hullára van kilátás. A verebek és egyéb félénk állatok messze menekülnek e szörnyű helytől, s röpülnek a vén Gellértre, népgyűlést tartani és sürgetni a vasárnapi munkaszünetet.

Azt hiszem, most már kitalálták, hogy ez a hely nem egyéb, mint a Budapesti Polgári Lövészegyesület céllövő háza. Estefelé a puskaropogást barátságosabb és kellemesebb zaj váltja föl: hordók csapraütése és dugók kihúzása. Mikor ez is elcsendesült, akkor a lövészek szétoszlanak. S ilyenkor már szorosabb köztük az összetartás: egyesével érkezett mind, de kettesével, hármasával, barátságosan összefogózkodva távoznak.

Vasárnap esténkint a krisztinavárosi levegő tele van puskaporral. Ekképp a Krisztinavárosban nincs ember, a ki puskaport ne szagolt volna s ezért ők különb legényeknek tartják magukat a többi városrész lakóinál. Lassankint minden krisztinavárosi ember abba a rögeszmébe esett, hogy nagy háborúkat élt át, mint katona. Kocsmákban csak hadi tetteikről beszélnek, az öregek a harmincéves háborút, a fiatalok a forradalmat emlegetik s nem is ember, a ki legalább a boszniai hadjáratot végig nem küzdötte.

Így rontott el a Polgári Lövészegyesület az ő füstölgő puskaporával egy egész városrészt, mely évszázadok óta békés hajlamairól volt nevezetes.

És így tovább. Rákosi Viktor, aki falusi gyerek volt, természetes ellenszenvvel viseltetett az őshonos budaiakkal szemben. Figyelemreméltó, hogy felrója nekik, miszerint „megvetik az állam hivatalos nyelvét”, vagyis, ha jól értem, előfordul, hogy németül szólnak egymáshoz. Rákosi, aki Kremsnernek született, sváb eredetű volt, és nagy igyekezettel magyarosodott, leleplezte, hogy a budaiak olykor németül diskurálnak még. Ehhez képest érdekes adalék, hogy a tizenkilencedik század közepén éppen a Lövészegylet rendezett kétnyelvű irodalmi esteket, hogy a tagok szokják a magyar nyelvet.

Anyám úgy mesélte, hogy ükanyám idős korában már inkább csak németül szólalt meg.

De hogy a bátyja miért lőtte magát szíven 1901. október másodikán, arról ükanyám sem németül, sem magyarul nem beszélt.

„Itt vagyok a Pannóniában, a Kerék utcában”

Kezdjük a legelején, hogyan kerültek a Pannóniához?

Borbála: A középiskolai orosztanárnőm barátnője a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, ő szólt, hogy adminisztrációs kollégát keresnek. Jelentkeztem, id. Matolcsy György volt abban az időben a Pannónia igazgatója, a Mézga-sorozat készült akkor, első feladatként annak a dialógját kellett legépelnem. Felvettek, 1973. szeptember 9-én lettem pannóniás. Felvételvezetőként kezdtem, majd elvégeztem az OPAKFI-t, ez egy kétéves filmes iskola, ahol első évben általános tantárgyakat tanultunk operatőrökkel, rendezőkkel együtt, a második évben a gyártásvezetés volt a fő tantárgy. Ezután Szabó Sipos Tamás Lehet így is (Dr. Agy) sorozatának gyártásvezetője lettem, ez volt az első munkám 1982-ben. Volt szerencsém az összes rendezővel együtt dolgozni, csak néhányat említve: Dargay Attila, Jankovics Marcell, Gémes József, Orosz István, Rófusz Ferenc, Gyulai Líviusz. A negyedik Frakk-sorozatnak is én voltam a gyártásvezetője (előtte már elkészült háromszor tizenhárom rész). A gyerekeim és a férjem nagyon szerették, amint elkészült, vittem haza a VHS-kazettát, és ők voltak az első nézők. Ugyanígy volt a Bubó-sorozattal is.

Márta: Én a Pannónia Filmstúdió akkori könyvvizsgálója ajánlására kerültem oda. Alapvetően közgazdász vagyok, akinek értenie kell ahhoz a tevékenységhez is, amit kezel. A filmgyártás egyedi terület, izgalmas kihívást jelentett. Sajnos a Filmstúdió alaptevékenységére kevesebb idő jutott, mert 1995-től javarészt a privatizációs folyamatokkal kellett foglalkoznom.

A Pannóniában, a Hűvösvölgyi úton a rajzfilmgyártás és a magyar szinkron egymás mellett működött, mindkettő évtizedekig élte aranykorát a kilencvenes évek kezdetéig. Felvillantanának ebből egy kis ízelítőt?

Borbála: Csináltuk a Pityke őrmester című sorozatot, Maros Zoli rendezte, a Belügyminisztérium és a Magyar Televízió megrendelésére készült. Az első epizódot jöttek átvenni, és szóvá tették, hogy a főszereplő neve Cinke, ezen változtassunk, mert Czinege Lajosnak hívták az akkori honvédelmi minisztert. Olyan nevet kellett keresnünk, amiben i e a magánhangzó, hogy a szájmozgás megegyezzen. A stábtagokkal ötleteltünk, így lett a Cinke őrmesterből Pityke. A sorozat a nyolcvanas években készült. 

A szinkron is nagyon jól működött. A színészek szerették a rajzfilmeseket, mert ötven–hatvan csinos kifestő lány dolgozott a pavilonban, akikhez mindig be lehetett köszönni. A Pannónia büféjében gyakran megfordultak a szinkronra érkező színészek. Egy alkalommal sorban álltam kávéért, előttem Ruttkai Éva, mögöttem Tolnay Klári. Elkezdtek beszélgetni, illedelmesen kihajoltam a sorból, hogy ne zavarjam őket, mire Tolnay Klári megfogta a hátamat, odafordított maguk felé és bevont a beszélgetésbe. Vagy amikor a kollégákkal ebédeltünk a büfében, és ettük a párizsis zsömlénket, odaült hozzánk Somogyvári Rudolf, akibe mindenki szerelmes volt. Nem csak a hangjába, jól is nézett ki.

A Pannónia intézményének felszámolása, ha szóba kerül, végtelen fájdalmat érzékel a kívülálló.

Borbála: A Pannónia megszűnése egy rossz emlék. Amilyen jó volt benne lenni, olyan rossz visszagondolni rá, ahogyan zárult az egész. Talán azért vészeltük át ezt a korszakot, mert a Magyar Rajzfilm Kft.-ben mindenki dolgozhatott tovább. Annyit vettek észre az alkotók, hogy nem a Pannóniával, hanem a Magyar Rajzfilm Kft.-vel kötnek szerződést.

Márta: A Magyar Rajzfilm Kft.-t az Állami Privatizációs Rt. (ÁPV Rt.) ösztönzésére Mezei Bori, Varsányi Ferenc rajzfilmrendező és én alapítottuk, majd tulajdonosként csatlakozott hozzánk Jankovics Marcell is. A Pannónia leépítése a magyar állam döntése volt, amin mi nem tudtunk változtatni. Akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ha alapítunk egy céget, és a Pannóniában alkotó művészek ebben a cégben folytatják a tevékenységüket, akkor díjmentesen hozzájutnak a korábbi alkotásaikhoz, hogy felhasználhassák más produkciókban. Az ígéret csak ígéret maradt, nem kaptuk meg a jogokat.

Ugyanúgy centralizálva, és az állam tulajdonában maradt minden film joga, mint eddig, csak azt most a Nemzeti Filmintézet kezeli és nem a Pannónia.

A nehéz átmeneti időszakban egy ideig nem volt ügyvezető. Majd a dolgozókat el kellett számolni, hogy megkapják a munkaviszonyukat megszüntető, kilépő dokumentumaikat, anyagi javadalmaikat. Ez igencsak fájdalmas volt, hiszen a Pannónia munkatársai évtizedeket töltöttek a stúdiónál. Volt, hogy biztost helyeztek ki, aztán a MOKÉP-et beolvasztották a Pannóniába, akkor a MOKÉP ügyvezetője lett a főnök. Szörnyű egy állapot volt. Jankovics Marcell, aki id. Matolcsy György nyugdíjba menetele után igazgató lett, azt szerette volna, hogy legyen állami vagyonkezelő a Pannónia Filmstúdióból, maradjon állami tulajdonban, és azokat a filmeket, amelyeket az alkotók az ötven év során gyártottak, kezelje, ne gyártson filmet, ne csináljon semmit, csak állami vagyonkezelőként működjön a saját maga által alkotott animációs filmek tekintetében. Ehhez sajnos az ÁPV Rt. nem járult hozzá.

Máti Csaba: Szupermalac és űrpatkány, 2016
Forrás: MECENATURA.MEDIATANACS.HU

Borbála: Erről az jut eszembe, hogy Jankovics Marcell a Pannónia igazgatása mellett a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) is az elnöke volt egy ideig, amely támogatta az egyik pályázatunkat. A filmhez tartozó pénzügyi elszámolás leadásakor felkerestem Jankovics Marcellt az elnöki irodában. Megkérte a titkárnőjét, hogy legyen szíves a főnökét, vagyis engem körbe vezetni. Néztek rám, hogyan lehetek én az NKA elnökének a főnöke. Mire ő mondta, hogy Borbála a Magyar Rajzfilm Kft. ügyvezetője, ahol én Az ember tragédiája filmet gyártom. 

A nehézségek árán is, de folytatták Óbudán. Stúdióként működtek tovább?

Borbála: Amikor a Kerék utcába költöztünk, akkor éppen amerikaiaknak készítettünk három egész estés filmet. Az egész épület a miénk volt, mind a négy szinten dolgoztak a rajzolók, a kifestők, az operatőrök, volt, hogy 200–250-en. Más alkotócsoportok is működtek, ahol rövidfilmek készültek. Néhányan otthonról dolgoztak. Más cégeknek is bedolgoztunk, például a a Raktár utcában lévő Varga Stúdiónak csináltuk a Mr. Bean-sorozatot. Varga Csaba, a Varga Stúdió művészeti vezetője is pannóniás volt eredetileg. De együttműködtünk a Kecskemétfilmmel, Mikulás Ferencékkel is az Erdei mese című egész estés filmben.

Milyen emlékeket tudnának felidézni a Kerék utcai időszakból? 

Borbála: Sok emlékünk fűződik a helyhez. Eszembe jut az ökörsütés. 1997 decemberében költöztünk a Kerék utcába. 1998 nyarán volt ötvenéves a Pannónia, és akkor kaptam a törzsgárda-tagságot, akkor huszonöt éve dolgoztam itt. Meghívtuk az összes régi pannóniás dolgozót. A TV2-vel állapodtunk meg az esemény megörökítéséről. Felhívott a gyártásvezető, hogy késnek, mert robbantás volt, előbb odamennek, és majd onnan jönnek hozzánk. Aznap volt az Aranykéz utcai robbantás.

Márta: Én meg akkor kaptam a Pannónia-díjat. Marcell korábban megígérte, hogy ha ötvenéves lesz a Pannónia, akkor azt ökörsütéssel ünnepeljük meg. Faluról hozattuk az ökröt, a kertben forgott a nyárson, az étterem szakácsai készítették, a pincérei meg felszolgálták, a srácok zenéltek, akkor még sokan voltunk… Foky Ottó, Dargay Attila, Nepp József, Gémes József, Gyulai Líviusz és szinte minden jeles „pannóniás” alkotó is köztünk volt még.

Borbála: Ami még egy nagyon kellemes dolog a mai napig, az ún. keddi kávékörök. A régi kollégák összegyűlnek nálam keddenként az irodában. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. A rendezők közül már csak Ternovszky Béla, de pár évvel ezelőtt még Jankovics Marcell, Nepp Dodi, Vajda Béla, Dargay Attila is jelen voltak. Ezek mindig olyan jópofa találkozások. A folyosó végén zajlik az oktatás, nyitva hagyjuk az ajtókat, hogy a tanulók hallják, hogy mi milyen régi sztorikat mesélünk egymásnak. Jól sült el, amikor a tanár vetítette Az ember tragédiáját, és áthívta Marcellt, hogy bemutassa a hallgatóknak. A Macskafogóval ez a mai napig így van, most már a Csóka utcában, Ternovszky Béla átjön a tanulókhoz, akik élőben láthatják a nagy öreget.

Mi előbb jöttünk el a Hűvösvölgyi útról, mint a szinkronosok, ők még egy ideig maradtak, és egyik alkalommal a Kerék utcában felvetettem a kollégáimnak, hogy ugorjunk át a Hűvösvölgyi útra a Pannóniába egy ebédre, nosztalgiázni. A szinkronosok nagy örömmel fogadtak, megjegyezték, hogy olyan üres a ház, amióta elköltöztünk. Amikor már vagy húsz éve a Kerék utcában működött a Magyar Rajzfilm Kft., akkor is azt mondtuk, hogy a Pannóniában találkozunk. Most, hogy felújították a Pannónia épületét a Hűvösvölgyi úton, oda is el-eljárunk kávézni, nosztalgiázni. A múltkor épp elcsíptük a Kecskeméti Stúdió Cigánymesék zenefelvételét a nagykeverőben.

A rajzfilmgyártás örök? Nem avul el a technika?

Márta: A hagyományos rajzfilm újra divat a világban, a 3D most nem annyira mint korábban. Volt egy időszak, hogy nem nagyon volt munka. Amikor 2011-ben itthon átalakították a támogatási rendszert, és megszüntették a Magyar Mozgókép Közalapítványt, évekre leült a gyártás.

Borbála: Volt olyan kollégánk, nagyon jó kollégánk, akinek a 3D nem jött be, és elment az Auchanba árufeltöltőnek. Nagyon sajnáltuk, az egyik legjobb animátorunk volt, a rajzfilmről nem tudott átállni a gépi rajzolásra. Ma már kevés olyan animációs film van, ami hagyományos módon készül, ezért érdekes, amit mi csinálunk. Az alkotók rajzolnak, az operatőr beszkenneli, és a kifestés már számítógépen történik. 

Pályázat útján nyertünk pénzt az utóbbi években hagyományos technikával készült sorozatainkra, és a kurátorok külön örültek a pályázatunknak, hogy ez még hagyományos kézi rajzolással készül.

Milyen terveik vannak a cégen belül?

Márta: Az oktatás zavartalanul folyik tovább, de filmet most nem fogunk gyártani, mert nincs olyan filmtervünk, ami a támogatási rendszer jelenlegi rendszerébe beleférne. Az állami mecenatúra mellett Magyarországon az animációs filmek tekintetében még nem igazán működik a gazdasági társaságok és a magánszféra támogatása. Az NKA alig ad, csupán 2–3 milliót, ami a sorozatok gyártásához nem elég. Az NFI cserébe visszakér a forgalmazás bevételéből, és egy bizonyos idő eltelte után a filmet is át kell adni. Ami a Pannóniában készült, az persze 100%-ban állami tulajdonban van, azon nincs vita, de amit gyártottunk itt, huszonöt éven át, például Marcell egészestés Az ember tragédiája, az a mi tulajdonunk.

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája, 2011
Forrás: MECENATURA.MEDIATANACS.HU

Borbála: Nem egy teljes sorozat gyártására kaptunk pénzt, hanem volt, amikor csak egy vagy néhány részre, így lehet az, hogy az első öt epizód még a régi, hattól tizenháromig már az új rendszer szerinti jogkezelési forma alá esik. Én azért nem mondanék le a filmgyártásról teljesen. Ternovszky Béla a fiókját takarította, és talált egy forgatókönyvet, amit Nepp József írt sok-sok évvel ezelőtt. Béla rajzolt hozzá figurákat, átadta nekem a forgatókönyvet, hátha lesz még ebből valami. Van egy befejezetlen Gyulai Líviusz-filmünk is, a fél filmre kaptunk pénzt pályázat útján a Mozgókép Közalapítványtól, a nyolc perces filmből négy perc van készen, ezt is szeretnénk befejezni. Az Egy jenki…-t is úgy tudtuk csak befejezni, hogy a negyedik epizódot gyártottuk, az ötödiket elkezdtük, amikor meghalt Gyulai Líviusz, a rendező. Máli Csaba folytatta, és befejezte a rendezést. Líviusz elkészítette mind a tizenhárom rész képes forgatókönyveit, figuraterveit, látványterveit. Gondoskodott rólunk, és így be tudtuk fejezni a sorozatot. Tehát sajnos van már tapasztalatunk befejezetlen filmekről…

Beszélhetünk budai, óbudai identitásról? Vagy inkább pannóniás identitásról?

Borbála: Óbudán huszonöt évig dolgoztunk együtt Mártával, én előtte Hűvösvölgyben szintén huszonöt évet, Márta hármat. Én így vagyok ötven éve „pannóniás”. Budán dolgoztunk mindig is, Budán is lakunk. Gyerekeink, unokáink Óbudára jártak bölcsődébe–óvodába a praktikus közelség miatt. Sőt, az oktatás során szerveztünk óbudai iskolák, óvodák részére vetítést, megmutattuk nekik, hogyan készül egy rajzfilm. Ez most Újbudán folytatódik, a Csóka utcában, újbudai gyerekekkel. Nyugdíjasok is járnak hozzánk, imádják a régi pannóniás filmeket, Varga Gyuri operatőr tart fantasztikus előadásokat nekik. 2022 végén átalakítás miatt sajnos ki kellett költöznünk a Kerék utcai épületből. Egy újbudai irodaházban találtunk megfelelő helyet az oktatás számára.

Márta: Én maradtam Óbudán, Kaszásdűlőn, a Garuda Irodaházban. Sajnos nem tudtunk együtt maradni. Nekünk ott van a Pannónia, ahol mi továbbra is összegyűlünk.  

(A nyitóképen: Gyulai Líviusz – Egy komisz kölyök naplója, 2013)

Emberek a Templomtérben

A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár Reigl-tárlata arra fókuszált, amire nem szoktak: azt mutatta be, milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás. Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A művészettörténész szakma azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A Kiscelli kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívta fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, és a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.

Kurátori koncepció és a kiállítás kontextusa

A „Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete” című kiállítást három kurátor állította össze. Egyikük a Párizsban élő Cserba Júlia, aki a Párizsban és Franciaországban élő magyar művészek életművének Magyarországon való megismertetésére, ezen művészeknek a magyar kultúrába történő visszaintegrálására tette fel szakmai életét. A másik kurátor, Gát János számos interjút készített Reigl Judittal élete utolsó 15 évében, lefilmezte a festőt munka közben. Ők ketten a ’Fonds de dotation Judit Reigl’ kuratóriumának tagjai is egyben. Az alapítványt maga a művész hozta létre 2014-ben barátai – francia kurátorok, galeristák és művészettörténészek – közreműködésével annak érdekében, hogy halála után az életművét ők gondozzák.

Róka Enikő, a kiállítás harmadik kurátora, az intézmény korábbi igazgatója már 2015-ben felvette a kapcsolatot Reigl Judittal, mert szeretett volna a gyűjteménybe munkákat tőle. 

Reigl Judit akkor egy fantasztikus grafikát ajándékozott a Fővárosi Képtárnak, és már akkor megfogalmazódott a törekvés, hogy mennyire jó lenne egy festmény is. Ezt a kérést végül 2020-ban nyújtották be a Fonds de dotation Judit Reigl-nek, a kiállításon pedig látható volt a Kívül sorozatból származó ajándék kép.

Forrás: Kiscelli Múzeum

Az alapítvány pozitívan reagált a Kiscelli Múzeum megkeresésére, akceptálták a műtárgy beszerzésre fordítható éves keret (1,8 millió forint) szűkösségét, ezért felajánlották, hogy egy bizonyos kijelölt műtárgyanyagból választhatnak egy festményt, cserébe rendezniük kell egy kiállítást, amihez magyar, francia és angol nyelvű katalógust is készítenek. Ez az a kontextus, amiben a kiállítás megvalósult.

A kurátori koncepció több lábon állt, de mindegyik arra mutatott, hogy a figuratív korszakok kapjanak hangsúlyt. Az egyik szál Gát Jánostól ered, aki elmesélte, hogy amikor 2011-ben a Kiscelli Múzeumban jártak Reigl Judittal, akkor a művész arról beszélt, milyen fantasztikus lenne a Templomtérben a Lepel/Kódfejtés sorozatát kiállítani. A koncepció másik vonalát az ajándékba kapott festmény rajzolta ki, ami Reigl Judit egyik fontos figuratív korszakának markáns remekműve.

Reigl Judit munkásságát egyre jelentősebbre értékeli a művészettörténet, a nemzetközi múzeumi világ, sőt a műgyűjtők is, azonban nagyjából a 80-as évek végétől lezártnak tekintik az életművet, mintha mindenki abban egyezett volna meg, hogy fontosabbak az absztrakt művei, mint a 80-as évek után, az egészen 2020-ban bekövetkezett haláláig született figuratív alkotásai. A művészettörténet-írás gyakran jelöli ki életművek csúcskorszakait, és mindent ahhoz képest határoz meg, de ezzel a kiállítással a kurátorok megpróbáltak másképp gondolkodni. Reigl életművét olyan koherens egészként igyekeztek megmutatni, amelyben egyenrangú, egyenlő jelentőségű szakaszok váltják egymást.

Reigl maga sem tett különbséget figurativitás és absztrakció között, a kiállítás kurátorai is ezt a koherensen és organikusan előrehaladó gondolkodást akarták megmutatni.

A Templomtérben kiállításra került anyag egy adott kronológia mentén haladva, a belső összefüggésekre, egybecsengésekre, párbeszédekre rávilágítva a három évvel ezelőtt lezárt életmű újraértékelését és új kutatások kezdőpontjait fogalmazta meg. A lineáris rendezés helyett egyfajta spirális szerkezet jelent meg a térben, amellyel mintha mindig visszatérnénk egy adott problémához, ami viszont egy másik szinten fogalmazódik meg.

Ki is volt Reigl Judit, és mitől olyan izgalmas az életműve?

Reigl Judit az 1940-es években tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-48-ban, római ösztöndíjasként az életét több szempontból is meghatározó utazást tett Olaszországban. Amellett, hogy a klasszikus művészettörténeti emlékhelyeket végigjárva egész életpályáját megalapozó tudást szívott magába, megismerkedett a szobrásznak tanuló Betty Andersonnal, akivel itt kezdődött életre szóló kapcsolatuk. 1948-ban, a politikai fordulat miatt megszűnt az ösztöndíja, és haza kellett jönnie. Hazautazása előtt a velencei San Marco- bazilika sarkán, a Tetrarcha dombormű alatt búcsúztak el egymástól Bettyvel, bizonytalan időre. A Tetrarcha dombormű motívuma aztán többször felbukkant a művein, például a hazatérése után született Munkás-paraszt barátság képen az átkaroló gesztust innen kölcsönözte. A szocreál térnyerése mellett Betty elvesztése is nehezítette Reigl Judit számára az itthoni létet, végül 1950-ben, több határátlépési kísérlet után egy, a határsávon felállított létrán keresztül sikerült elhagynia az országot. A létra szintén visszatérő szimbólum lesz a művészetében; mindemellett gyakran egy létrán közlekedett a privát szférája és a műterme közt.

1954-ben nyílt meg az első kiállítása Párizsban, ami zajos sikert aratott. A szintén emigráns magyar művész, Hantai Simon segítette azzal, hogy bemutatta a szürrealisták vezérének, André Bretonnak, akit lenyűgözött Reigl festészete. Alig egy év múlva mégis szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, főleg azért, mert álmok felidézése helyett az ösztönök és érzések kifejezése lett fő művészi törekvése, aminek köszönhetően az automatikus írás és a gesztusfestészet felé fordult. 1963-ban a párizsi művészeti közeg nyüzsgésétől távol eső Marcoussis-ba költözött, ahol élete végéig Bettyvel együtt élt és alkotott.  

Reigl Judit többször is megfogalmazta, hogy egymásba kapcsolódó ciklusokban gondolkodik, amelyeknek az életművön belüli szétszálazása most a művészettörténészek aktuális feladata, és amihez a kiállítás katalógusában publikált tanulmányok igyekeznek hozzájárulni.

Az életmű feldolgozását nehezíti, hogy Reigl bizonyos értelemben újrahasznosította műveit, folyamatosan egymásra festett rétegeket. 

2007-ben meghalt Betty Anderson, ezután egy évig Reigl Judit egyáltalán nem volt képes festeni. Majd egy raktárfelszámolás után visszakerültek hozzá a régi absztrakt Folyamatképek, darabok a Kijárat-Bejárat sorozatból, amelyekre felfelé emelkedő emberalakokat kezdett festeni, illetve krétával rajzolni. A figurák fölfelé tartanak, nem tudni hová, talán valamiféle feloldódás felé az univerzumban. Reigl Judit nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de nagyon is izgatta a végtelen, az űr, az asztrofizika, a világ legkisebb és legnagyobb elemeinek kutatása. Az ekkor született festmények felfoghatók búcsúnak is Betty Andersontól, miközben koherensen folytatják az életmű eddigi egzisztenciális kérdésfeltevéseit a létezés kitettségéről, mulandóságáról, valamint a szabadságról.

Forrás: Kiscelli Múzeum

Reigl időskori visszaemlékezéseiben elmesélte, hogy gyerekkorának egyik meghatározó vizuális élménye volt Michelangelo meztelen férfifiguráinak tanulmányozása, amelyeket fekete-fehér reprodukción látott, majd római tanulmányútján valóságban is megnézett a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ennek az élménynek a hatása – a magasba tartó figurák, mint a barokk vagy reneszánsz freskófestészet asszociációja – fedezhető fel az Ember sorozatban. Ez az a korszak, amikor a saját elbeszélése szerint teljesen váratlanul megjelent az emberalak a festészetében. 

Kiterített leplek vagy inkább hordozható freskók

A kiállítás leglátványosabb része a Templomtérben fellógatott lepedővásznak, a Lepel/Kódfejtés sorozat volt. 1973-ban speciális, erős, ugyanakkor vékonyabb szövésű vásznakat vásárolt, amelyeket ráhelyezett a saját maga által elrontottnak tekintett Ember festményekre, és a legkülönbözőbb, saját maga által szerkesztett festőeszközökkel és nagyon híg temperával a kidudorodó részek mentén újra rajzolta a kontúrokat. Ám valójában ez a felület, amit festett, lett a mű hátsó oldala.

A Kódfejtés aktusa akkor zajlik le, amikor lehúzza a vásznat, és kiderül, mi látszódik a festmény másik oldalán, amit eleve a fő oldalnak szánt.

Egy sor asszociáció kapcsolódik ezekhez a művekhez a torinói lepeltől kezdve a Veronika kendőjén át a valóság lenyomatának, illetve a másik oldalnak a kérdésköréig.

A hatalmas, 3,5 méteres leplek impozáns látványt nyújtottak a Templomtérben felfüggesztve úgy, hogy mindkét oldaluk jól láthatóvá vált. Reigl nemcsak a figuratív és az absztrakt művek közt nem tett különbséget, de a nemi jelleg is átjárható kategória volt nála. A lepleken lévő figurák nagyon finoman alakulnak át egyik nemből a másikba, s közben mintha mozgásban lennének, lebegnek, sodródnak felfelé, felidézve Michelangelo freskóinak különleges élményét is.  E műveket már a hetvenes években többször kiállította, s előszeretettel készítetett fotókat magáról a művek előtt, ami mutatja a sorozat életműben betöltött jelentőségét.

Az 1980-as évek végi Kijárat-Bejárat sorozaton – ahol téglalap és négyzet alakú ajtók absztrakt formái láthatók – egyszer csak szintén megjelent az emberalak. Reigl Judit maga mesélte el a visszaemlékezéseiben, hogy mindez teljesen váratlanul és bármilyen tudatosság nélkül történt. Ravennában járva, sötétedéskor, a lemenő nap fényében megpillantott egy ajtóban álló emberalakot, akit gyorsan le akart rajzolni. Sorban készítette a rajzokat, de egyiket sem találta megfelelőnek, mert a figurák nem fogtak talajt, csak lebegtek. Félretette az ötletet, a rajzokat megsemmisítette, ám az emberfigura egyszer csak rákerült az ajtós képekre. A frontális beállítású, ajtóban lebegő ember, arctalan figura kicsit a néző tükörképévé válik, lehetünk mi magunk, lehet bárki, akár az emberiség általános alanya is. 

Reigl Judit viszonya a világhoz

Reigl műterme képeslapokkal, újságkivágásokkal volt telitűzdelve, minden érdekelte, ami az emberiséggel történt. A kivágatok többféle funkciót töltöttek be, időnként előképek, máskor utólagos megerősítések voltak a művész számára gondolkodásmódjának érvényességére, illetve az őt foglalkoztató problémakör relevanciájára vonatkozóan. Érdekelte a világűr, a feltűnés és eltűnés viszonya, kint volt a falon például a CERN részecskegyorsító egyik felnagyított fotója a szubatomi részecskékről. 

Forrás: Kiscelli Múzeum

Az újságkivágások közt szerepelt egy fotó a Le Monde-ból, ami a 90-es évek végén, a Milosevics-per kapcsán jelent meg. Egy Albániában elkövetett háborús bűn dokumentációja, amely azt mutatja, ahogy egy meggyilkolt albán testének lenyomata beleégett a betonba. Nagyon megrázó fotó, valószínűleg azért tette el, mert rímelt a saját gondolataira a nem létezésről, az elmúlásról, a „milyen lenyomatokat hagyunk” kérdéskörről.

A múlt és a jelen közti dinamikus viszony is foglalkoztatta, áttételesen ugyan, de sokszor megjelenik munkáiban, ezek kikutatása a művészettörténészekre vár. 

Kortárs események is mélyen befolyásolták a festészetét, a 2001. szeptember 11. sorozatát a valóságos zuhanások ihlették. Egy interjúban Reigl elmondta, mennyire sokkoló volt az ikertornyokból kizuhanó emberek látványa, s ahogyan lelassították a felvételt, úgy tűnt, mintha ezek az emberek lebegnének. 

A repülés, lebegés, levitáció mellett a madarak is nagyon érdekelték, ez is egy olyan motívum, ami vissza-visszatér az életművében. A gyerekkorában a pálosoknál látott fekete vasmadarat többször lerajzolta, a madárfigura a legkorábbi absztrakt sorozatán, a Robbanáson is megjelenik.

A szerzeményezés

A Kiscelli Múzeum két nagy gyűjteményt őriz, egy várostörténetit, ami a főváros életét dokumentálja és egy autonóm képzőművészetit, ami a Fővárosi Képtár nevet viseli. A két gyűjteményben összesen 40 ezer műtárgy található.

A Reigl Judit hagyatékát kezelő alapítvány felajánlotta a Fővárosi Képtárnak, hogy egy 10-15 darabból álló csomagból válasszon ki egyet. A gyűjtemény munkatársai a Kívül című festményt választották, ami jól érzékelteti Reigl Judit különleges munkamódszerét, azaz ahogy a régi képeire ráfestette az újakat, de meghagyta a korábbi rétegek nyomait. Ezen a képen az 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak az 1998-ban rákerült lebegő emberalak alatt.

A döntésbe a mű címe is belejátszott, hiszen Reigl Judit maga is szó szerint kívül volt mindenen, nem tartozott művészeti csoportosulásokhoz, a saját gondolkodása mentén haladt. A végtelen érdekelte kicsiben és nagyban, közelről és távolról, ezen a művön jól észrevehető – amiről már volt szó –, milyen mélyen foglalkoztatták a művészt az emberi létezés kérdései, a fizika és az asztrofizika eredményei. A festményen mindkettő jelen van, érzékeljük a végtelent és a végtelenbe kivetett, de szabad embert, aki személyes vonásaitól megfosztva lebeg. A Kívül magát a lebegést teszi kézzelfoghatóvá. A szabadságról Reigl Judit sosem beszélt, azt csak élte.

A Kiscelli Múzeum kiállítása a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósult meg. Köszönet Róka Enikő kurátornak az információkért.

Csak így becézik: Amfi

Több mint nyolcvan évvel ezelőtt, alapos előkészület, megversenyeztetett tervpályázat és gyors átköltözés után, 1940-ben az Árpád Gimnázium új épületben folytatta a hétköznapokat, mai helyére költözött (a ma is álló, Frankel Leó út 112-es épületből), miközben párhuzamosan lezajlott, feltehetően egy összefüggő területrendezési koncepció keretében, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum feltárása, amely 1942-re nyerte el mai formáját a rekonstrukciós munkálatok után. Időben és térben is találkozott tehát a két entitás egy felfokozott időszakban, hiszen a második világháború idején járunk. El is maradt a tervezett nagy iskolai felszentelés Horthy kormányzó részvételével. 

Mind az Aquincumi Múzeum kiadványaiból, mind az Árpád Gimnázium saját forrásaiból megtudhatjuk, hogy az amfiteátrumot Antonius Pius idején emelték az i. sz. II. században, és mint minden hasonló építményben, gladiátorjátékokat, állat- és emberviadalokat rendeztek, illetve különleges alkalmakkor tengeri csatákat. Hozzá lehet tenni, hogy a források szerint katonai felvonulásokra is használták, ami kevésbé véres attrakció. Később erődként használták, a 18. században a hely szellemét felismerve pedig vesztőhelynek. Ezt követően Királydombként ismerték, majd munkáslakások létesültek a kőfalakon. Kiásatásának gondolata az aquincumi feltárások rendszerébe illeszkedett.

Online kiállítás: A mi Amfink

Az Óbudai Árpád Gimnázium évente iskolatörténeti kiállításokat rendez, 2021-ben a Covid-járvány hatására ezt először online formában tette meg, így jött létre A mi Amfink nevű honlap, mely mindenki számára elérhető. Az a véletlen műve, hogy az alapos kutatásokra épülő tematikus kiállítások közül éppen a témánk szempontjából megkerülhetetlen kiállítási anyag az, ami publikus és könnyen hozzáférhető. A kiállítás szakmai vezetője Buncsák Piroska könyvtáros-tanár, aki az anyagot gyűjtötte és összeállította, a honlapot Kámán Veronika készítette.  Mindezt megkönnyítette, hogy az iskolai könyvtár 2006 óta építi szisztematikusan saját iskolatörténeti gyűjteményét. Az újszerű, online kiállításhoz azóta is érkeznek hozzászólások, történetek a volt diákoktól, tanároktól, külső érdeklődőktől. Például egy építészmérnöktől, aki számítógépen modellezte az eredeti építményt és ennek terveit a „múzeumnak” adományozta. 

Ballagás, 2019 Forrás: Árpád Média, 2019

Miénk itt a tér”

Az Árpád Gimnázium hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt örömmel veszi birtokba a teret. Kihelyezett rajz- és történelemórák a szellem, a testnevelés órák a test számára biztosítanak egyedi környezetet. Ez egy olyan köztér, ahova bárki bemehet, de nagyobb ünnepségek esetén engedélyköteles a használata. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a gimnázium részéről nem kisajátításról van szó, a többes szám első személy használata („a mi Amfink”) a hagyomány életben tartásának igényét fejezi ki. Álljon itt egy idézet a honlapról: „Az amfiteátrummal kapcsolatban időről időre felmerülnek különböző hasznosítási (sport és kulturális célú) elképzelések. Sok érv szól mellette, ugyanannyi ellene. A mi »önző« szempontunk egyértelmű. Maradjon minden úgy, ahogy most van. Az amfiteátrum legyen nyitva a környékbeliek számára, szolgálja ugyanazt a funkciót, amit az eltelt mintegy 80 év alatt, de tisztaságára, épségére sokkal jobban ügyeljünk, mint eddig. Mi, árpádosok pedig továbbra is élhessük itt a mindennapjainkat és ünnepeinket, vagyis maradjon a »miénk«”.

Érdekes párhuzamként említhető a kerületből az egykori Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola szokásrendje, amely a diákjait ugyancsak ki szokta vinni a kerület köztereire, de főleg napközis foglalkozások idején, elmaradt órák során, rekreációs szándékkal. Egyrészt a Kiscelli kastély melletti erdős-bozótos területre, amely még veszélytelennek sem volt mondható, másrészt az ÓMK (Óbudai Művelődési Központ) San Marco utcai kertjébe, ahol semmi látnivaló nem volt, illetve környékbeli, panelok övezte beton focipályákra. Lehet érzékelni a különbséget.

Az Árpád időszakos ünnepségei az amfiteátrumban

Sportnapok, évnyitók és évzárók, jubileumi ünnepségek, ókori színházi előadások, néptánc produkciók színhelye is volt már az amfiteátrum különleges tere. A mi Amfink az iskolatörténeti gyűjtemény anyagai, az iskolai újság (Árpád Lapok), valamint újonnan készített interjúk segítségével csoportosította ezeket az ünnepségeket. A fáma és több adat szól egy 1979-es iskolai szervezésű Trójai Nők (Sartre) előadásról, amely a rossz időjárási körülmények miatt végül egy klubhelyiségbe szorult. Az 1987-es Bögre című Plautus-mű előadását már sikeresen le tudták bonyolítani az arénában. A 2001–2002-es századik jubileumi tanévet méltóképpen ünnepelték öregdiákokkal, polgármesteri és országgyűlési képviselői jelenléttel. A fenti rendezvényeket időről időre szervezik, nincs kialakított szokásrendjük. Ugyanakkor olyannyira része az árpádos gondolkodásnak ez a helyszín, hogy általános iskolai matematika versenyt is elneveztek róla (Amfiteátrum Kupa) az építmény grafikai megjelenítését használva logónak. Egyébként szabadidő eltöltésére is alkalmas, iskolába menet vagy onnan el: tanulási, baráti összejövetelek helyszínéül is szolgál.

Ballagás, 2016 Forrás: Árpád Média, 2016

A ballagási ünnepség

A szélesebb körben is ismert látványos fáklyás ballagási ünnepség 1975 májusa óta, immár negyvennyolc éve alakítja saját hagyományát. Ezt talán nem túlzás egy rögzült átmeneti rítusként értelmezni. A ballagó diákok a kezdetektől körbejárták az amfiteátrumot, olykor be is mentek a területére, de erről csak töredékes adatok maradtak fenn. A mára kialakult szokásrend rekonstruálhatóan 1975 májusára vezethető vissza. A búcsúztatás este 7-kor kezdődik az iskola épületének bejárásával. A ballagási ünnepség amfiteátrumot érintő része pedig akkor, amikor a végzősök kilépnek az iskola kapuján. Az ún. fáklyás fiúk állnak sorfalat, amíg a ballagók bejutnak az amfiteátrum belsejébe, majd a fáklyások követik őket, mágikus hangulatot teremtve. Hajdu Gyula testnevelő tanár nevéhez fűződik a fáklya használatának bevezetése, akinek inge „esőűző” tulajdonsággal is bír, része a rítusnak. A tudását már két testnevelő tanár is örökölte, előbb Tallár Tamás, majd Romhányi András. Ezeknek a fáklyáknak az alkalmazása nagy előkészületet, figyelmet és fegyelmet igényel. Kb. 200 fiú vesz részt az ünnepségen, a gimnázium jelenlegi és volt diákjai. Ezután a ballagás ünnepi része zajlik az amfiteátrumban, köszöntők, díjak, zászlóátadás és osztályszalagok feltűzése. Majd a ballagók kivonulnak az arénából, és elhelyezkednek a lelátókon. Ezután következik a kb. 200–230 „buzogányos lány” által előadott világító buzogányos koreográfia. A húszperces performansz minden évben új zenére zajlik, új alakzatokban, miközben a régi elemek egy része is megmarad. Ez több hónapos gyakorlást igénylő feladat, amely hagyomány a hagyományban. A megteremtője Marosvölgyi Jánosné (Kati néni) testnevelő tanárnő volt, tőle vette át Csernus Magdolna, később pedig Fekete Andrea lett a buzogánygyakorlatok betanítója. A belépő osztályok lányainak kötelező, a többieknek ajánlott a részvétel, de általában a lányok részéről ez egy vágyott, csapatteremtő, közösségi élmény. Fekete Andrea tanárnő Amit a buzogányok fénye nem világít meg címmel gyönyörű kiadványt állított össze a buzogányozás helyi vonatkozású rejtelmeiről (2022, magánkiadás, kapható az Árpád Gimnázium portáján).

A ballagás mint rítus

Az Óbudai Árpád Gimnázium ballagási ünnepségén tehát a sportrendezvény és az ünnepi rendezvény egybemosódik, és az átmeneti rítusnak két jellegzetességét láthatjuk. Az elsőévesek felavatását – hiszen az elsőéveseknek kötelező a részvétel –, illetve az érettségizők búcsúztatását kapcsolja össze ez a magas színvonalú, városi látványosságot is adó ünnepség. Fekete Andrea könyvéből ráadásul még az is kiderül, hogy a saját készítésű világító buzogányok milyen jellegzetességgel bírnak, ami olvasható egy sajátos tárgycsoport leírásaként. Ezek a tárgyak elkülöníthetők a cirkuszi artisták saját célra használt világító, díszített buzogányaitól. Ráadásul az amfiteátrum egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos ballagásból szakrális szintre emelkedjen az esemény, amire az átélők visszaemlékezéseiből következtethetünk.

Epilógus

Az Óbudai Árpád Gimnázium szomszédos amfiteátrumba kihelyezett ünnepségeiről általában megállapítható, hogy a kiindulópont az iskola és az amfiteátrum fizikai közelsége. Az 1930-as évek várostervezéssel foglalkozó szakembereinek köszönhető, hogy maguk elé képzelték ezt a térszervezést. Az évtizedek alatt a városi tér természetes használatából szervesen fejlődött ki, hogy a helyszűkében lévő iskola egy-egy rendezvényét itt tartja meg. Ezekből a ballagási ünnepség az, amely saját magán is túlmutatva állandósulni tudott. 

A magyar vízilabda csodája

Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Avenue Gambetta 148., Les Tourelles uszoda. A magyar vízilabda-válogatott a franciák elleni mérkőzésen: Keserű II. Alajos, Sárkány Miklós, Bródy György, Halasy Olivér, Homonnai II. Márton, Keserű I. Ferenc, Ivády Sándor, Vértessy József Popper Béla sportvezető, Komjádi Béla sportvezető, vízilabdázó, edző Forrás: Fortepan/Francia Nemzeti Könyvtár

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Árpád fejedelem útja, a Komjádi Uszoda építése. Forrás: Fortepan/Kádas Tibor

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.

100 éves lenne, ha lenne

Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:

a derűlátó hivatalos nyilatkozatok ellenére a termelési volumen folyamatosan csökkent, zokniból, harisnyából egyre inkább olcsó kínait vettek az emberek.

Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.

Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.

Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.

Ezt megtorlásként értelmezték a dolgozói érdekképviseletben, és azt gyanították, hogy ebben a vezérigazgató családi érdekeltségeinek is volt szerepe.

„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.

A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.

Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.

Fotó: Dohi Gabriella

Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.

Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.

„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.

Tizenhat zoknipárosító asszony dolgozik megállás nélkül. Feladatuk egyszerű, minden egyes férfizoknihoz kell találniuk egy másikat.

Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.

A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány. 

A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült  ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.

A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.

1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.

Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.

Fotó: Dohi Gabriella

A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”

A túlélés érdekében rendes, nagybani értékesítés helyett ekkor már maguk a dolgozók kerestek alkalmi vevőket.

Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.

Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.

Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”

„A várostörténet veszendő emlékeinek avatott megmentője”

A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.

Aquincum úttörő feltárói közül többnek idén, 2023-ban emlékezünk meg kerek születésnapjáról, vagy éppen halálának évfordulójáról.

A  nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?

A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores).  A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.

Schönvisner István rekonstrukciós rajza a Flórián téri Thermae Maioresről. Forrás: Németh M.: Az aquincumi Fürdőmúzeum és a legiotábor emlékei. Vezető. Aquncumi Zsebkönyvek 3 (Budapest 2006) 19.

Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).

A 19. század második felétől  – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).

Hampel József arcképe 
Forrás: Wikimedia Commons

Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.

Temetkezéstípusok rajzai Hampel József: Az aquincumi temetők. 1881–82 följegyzések alapján c. cikkéből.
Forrás: Budapest Régiségei 3, 1891, 56.

Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.

A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.

Kuzsinszky Bálint római kori szarkofággal díszített sírja a Kerepesi temetőben 
Forrás: Dr. Varga József/Wikimedia Commons

A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók.  Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából.  A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.

Póczy Klára ifjú régészként Észak-Afrikában
Fotó: BTM – Adattár

A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.

Póczy Klára a Római Strand területén előkerült, római kori fa kútházak feltárása közben
Fotó: BTM Aquincumi Múzeum, Fotótár

Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.

A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.

Ha megtiportad, edd is meg!

November végén-december elején már nem megy olyan könnyedén a legelészés, mint tavasszal vagy nyár elején, de még most sem késő bélelt bakancsot húzni, hogy saját kezűleg szedett növényekkel tegyük még különlegesebbé az ünnepi menüt. A következőkben öt olyan növényről mesélek, amelyek még akár januárban is gyűjthetők – ráadásul finomak is. A recepteket pedig az Ehető Erdő című könyvből osztom meg, amivel felvértezve egész évben végigehetjük és végigfőzhetjük az erdőt.

Üdvözlőital: Borókabogyó

A borókát nemes egyszerűséggel instant ginnek szoktam titulálni, hiszen éppen ilyenkor van olyan intenzív íze, hogy azoknak is elkerekedik tőle a szeme, akik egyébként rendszeresen használják fűszerként. Nehezebb húsokhoz egyébként is gyakran alkalmazzák, de októbertől januárig érdemes magunknak gyűjteni – de ezt szigorúan csak kesztyűben tegyük. Hidegtűrés ide vagy oda, a borókának háromélű gyilkos tőrre hasonlít a tűlevele, ami sokkal jobban megkínozza a kezünket, mint a fenyőtű. Erős kesztyűben viszont  könnyedén lemasszírozhatjuk az ágakról a kékesfeketére érett bogyókat anélkül, hogy a jövőre beérő, most még halványzöld bogyók leperegnének. 

Borókabogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

A mostanában tomboló gin-tonic őrület közepette egyszerűen muszáj kipróbálni a koktélt friss borókával: pár szem bogyót törjünk meg – azaz nyomjunk szét egy konyhakés lapjával –, és szórjuk az italba. Ezzel még a kevésbé szerencsés csillagzat alatt született gineket is olyan magasságokba emelhetjük, amelyekről nem is álmodtak a desztillálóban, ráadásul a sofőrbarát verziót is könnyedén elkészíthetjük. Hiszen ha kifelejtjük a gin-tonicból a gint és simán csak tonicba potyogtatjuk a borókát, majd hagyjuk egy kicsit ázni, akkor is szinte megszólalásig ízhű virgin-gin-tonicot tudunk előállítani.

Boróka likör
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Előétel: Zöldsaláta 

Bármilyen fura, de ilyenkor is lehet ehető zöldeket szedni – nyilván nem a hó alól, bár ha igazán azonosulni akarunk az őzikékkel, akkor az sem lehetetlen. Ha kemény fagyok vannak, akkor persze sajnos a növények is megfagynak, kiolvadva pedig ázottak lesznek, de furcsa módon néhány plusz fokban már képesek regenerálódni. Bár olyan ízt természetesen nem lehet tőlük ilyenkor várni, mint a tavaszi kicsattanáskor, klorofillpótlásnak még így is tökéletesek. Ilyen például a tyúkhúr, aminek még igazi fénykorában sincs túl sok íze, ám legalább sok van belőle. A zamatos turbolyát már sokszor megénekeltük ebben a sorozatban: az átütő ánizs-ízre ilyenkor ne számítsunk, de még mindig tud egy kis pikantériát vinni a zöldsalátába. A leginkább fagyálló növényke pedig a csabaíre vérfű, a legendák növénye. A csabaírének tavasszal és nyáron uborkaillata és dióíze van, emellett pedig olyan hatásos vérzéscsillapító, hogy erről kapta a nevét. Az eredettörténet szerint Csaba királyfi az örökösödés körül kitört háború egyik különösen véres csatája után ezzel gyógyította a katonáit. Méghozzá olyan hathatósan, hogy a sereg életben maradt része ez után egészen a Kárpátokig vándorolt, ahol letelepedve a hun helyett felvették a székely nevet – Székelyföld tehát ennek a növénynek köszönheti a létrejöttét.

Gyepürózsa
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Garnírung: Galagonya 

Bár elsősorban a szívműködésre és szívizmokra gyakorolt gyógyhatása miatt szeretjük, a galagonyából is lehet nagyot villantani. Szegény piros bogyót sokkal inkább megénekelni szokták, mint enni, mert a többi őszi-téli bogyó íze messze lenyomja az övét, ám némi törődéssel csodát, helyesebben csodás ketchupot varázsolhatunk belőle.

A megtisztított, leszárazott bogyókat tegyük fel főni víz és (vad)almaecet egyenlő arányú keverékében, úgy, hogy a bogyókat ellepje a folyadék. Főzzük addig, amíg a bogyók héja megreped – közben, ha szükséges, pótoljuk az ecetes levet. Öntsük át egy szűrőn és a bogyókat törjük is át, hogy a héj és a magok kivételével minél több gyümölcshús kerüljön a szószba. Az így kapott szószba keverjünk (a galagonya kiindulási mennyiségével számolva) kilónként  20-25 dkg cukrot és főzzük 15-20 percig. A végén ízlés szerint ízesítsük sóval-borssal és dunsztoljuk – így akár egy évig is eláll.  Ráadásul megdöbbentően finom – tényleg, sokkal finomabb, mint ahogy a receptet olvasva elképzelnénk. Ráadásul ennek a legnagyobb a villantás-faktora az ünnepi asztalnál: galagonyaketchuppel enni a krumplit. 

Desszert: Hecsedli 

A kötelező kör természetesen a csipkebogyó: kevés olyan dolog van, amit még nem írtak le róla, mégis kihagyhatatlan. Ráadásul idén különösen sok van belőle, úgyhogy egy strapabíró kesztyűvel nagyon gyorsan összekapkodhatunk belőle egy nagy adag lekvárnyi mennyiséget. A városi legendával ellentétben nem kell feltétlenül megvárni, hogy megcsípje a dér, hiszen ezer és ezer változata van: akár még ilyenkor is találhatunk olyan bokrot, amin feszesek és kemények a bogyók, de olyat is, amin már október elejére megpuhultak. Ha a C-vitaminra hajtunk, akkor a feszeseket kell levadászni, de ha minél finomabb lekvárra, akkor keressük inkább a kihízott puhákat. 

A csipkelekvárt, azaz a hecsedlit mindenki borzasztóan macerásnak képzeli, pedig nem olyan szörnyűséges a főzése. Jó, a sütőben magától elkészülő baracklekvárnál tényleg pepecselősebb, de megvannak a technikák arra, hogy egyszerűsítsük az életünket.
Tehát: a megtisztított csipkebogyót lemérjük, legalább 40 százaléknyi cukrot mérünk hozzá és feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A bogyók érettségétől függ, hogy mennyi folyadék szükséges hozzá, és főzés közben pótolhatjuk a vizet, ám ha túl sok, akkor sohasem fog besűrűsödni a lekvár. Igazából ez az egyetlen rész, ahol el lehet rontani, úgyhogy inkább kezdjük kevesebb vízzel főzni és apránként pótolgassuk.

Csipkebogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő


Ha a csipkebogyók megpuhultak és fakanállal szétnyomhatók, botmixerrel pépesítsük a masszát. Ilyenkor derül ki, hogy eltaláltuk-e a víz mennyiségét: ha nagyon folyik a massza, akkor nincs más mentési mód, mint hogy folyamatosan kevergetve sűrűbbre forraljuk. Ha viszont túl sűrű és nem menne át a szitán, akkor a botmixerrel keverjünk bele még egy kis vizet. Ez után egy nagyon sűrű szitán (ennek hiányában konyhai tüllel bélelt szűrőn) passzírozzuk át, hogy a „szőrös” magokat (hivatalos nevükön aszmagokat) eltávolítsuk a lekvárból.
Ha tartósítani szeretnénk, akkor tűzforrón töltsük kiforrázott, azaz sterilizált üvegekbe, és lezárva bugyoláljuk be őket, hogy minél lassabban hűljenek ki az üvegek, magyarul dunsztoljuk őket. De ha ezzel töltenénk meg a zserbót vagy más karácsonyi sütit, akkor egy-két hétig tartósítás nélkül is boldogan elvan a hűtőben. 

Bár a gyakorlatlanabb gyűjtögetőket elriaszthatja egyszerre ennyi növény, de higgyék el, ha megfelelő helyre megyünk kirándulni, akkor az összes alapanyagból egyetlen délelőtt alatt összeszedhetjük a karácsonyi vacsorához szükséges mennyiséget. Közben pedig friss levegőn vagyunk, sétálunk, előre ledolgozzuk a vacsora alatt begyűjtött kalóriákat és a menü legkülönlegesebb összetevőire egy fillért sem kell költenünk! 

Kellemes, vadnövényekben és ízekben gazdag ünnepeket kívánunk mindenkinek! 

Hagyomány és ünnep a régi Óbudán

„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára. 

Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.

Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét. 

Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.

Természetes jelenség volt, hogy a naptári évben több alkalommal megtartott bálokon és búcsúkon is együtt vettek részt, zártabb, egyházi, vallási ünnepeiken azonban megmaradt a szeparáció.

A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.

Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport, a Podolini utca és a Doberdó út közötti területen Fotó: Fortepan/Vozárik Edit

A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.

Miután 1740-ben felépült a jóval nagyobb méretű saját templomuk, átvitték a csodatévő kegyszobrot, ahol még több évtizedig nagy becsben tartották.

Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.

Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.

A kálváriát és a Golgotát leginkább a két világháború között keresték fel a hívők, jelentősége az egyházellenes pártállam hatására az 1950-es évek végétől csökkent. 

A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált. 

Kiscelli utca, háttérben a Schmidt-kastély Fotó: Fortepan/Benke Imréné

Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.

A kirakodóvásár és a mulatság az akkori Flórián téren és a környékén zajlott, ahol reggeltől késő estig hatalmas tömeg hömpölygött és szórakozott.

Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.

Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.

Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.

Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.

ÜNNEPEK ÉS SZENTEK ÓBUDÁN

Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette  Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.

Fogsága idején állítólag megjelent előtte egy sárkány és emberi alakban az ördög is, de a szűz legyőzte őket.

Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje. 

A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.

Újkori szentek 

A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.

A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.

Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.                                                                   

Zichy Miklós és neje 1752-ben még Nepomuki Szent János szobrát is elkészíttették, aki a hidak és a gyónási titok védőszentje.

A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné.  A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.

Régi karácsonyok 

Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.

A karácsonyi ünnep mindkét napján délelőtt templomba mentek az emberek, délutánonként pedig meglátogatták a rokonaikat. 

A koszorú 

A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a kezdete és karácsonyig tart. Az adventi koszorú őse a feljegyzések szerint egy német evangélikus lelkész, Johann H. Wichern alkotása volt, aki egy örökzöld ágakkal bevont kocsikeréken 24 fehér és 4 vörös gyertyát helyezett el, 1839-ben. A koszorút a templom mennyezetére erősítette fel és minden hétköznap meggyújtott egy fehér és vasárnaponként pedig egy vörös gyertyát. A szokás nem terjedt el gyorsan, csak a 20. századtól. Természetesen kisebb lett a koszorú és a gyertyák száma is négyre csökkent. A protestánsoknál megmaradtak az eredeti színek, de a katolikusoknál változott: 3 lila és 1 rózsaszín gyertya került a koszorúra. A színeknek szimbolikus jelentésük van: a liláké a hit, a remény és a szeretet, míg a rózsaszín gyertya az örömet jelképezi. Személyekhez is kapcsolódhatnak a gyertyák: az egyik lila Ádám és Éva (a hit), a másik a zsidó nép (a remény), a harmadik Keresztelő Szent János (a szeretet) és a rózsaszín Szűz Mária (az öröm) szimbóluma lehet. Az adventi kalendárium is német eredetű és a 20. század elejére vezethető vissza.

A fenyőfa-díszítésről a 16. századból értesülünk, de már az ókori népek körében is elterjedt az örökzöld növények tisztelete. Ezeket ajtókra, ablakokra aggatták, mert a gonosz szellemek, a betegségek, a boszorkányok távol tartását várták tőlük. A téli napforduló idején az élet megújulásába vetett hitet is jelképezték az örökzöldek. A rómaiak a téli napfordulót december 17-én ünnepelték (Saturnalia.  A karácsonyfa állítása – mint említettük – a 16. században kezdődött, a Német-római birodalomban, Elzász és Baden környékén. A hagyomány szerint a szokás Luther Márton nevéhez kapcsolódik, aki egyik útja során az erdőben úgy látta, hogy csillagok világítanak egy fenyőfán. Ez a jelenség olyan mély hatással volt rá, hogy mindenképpen be akarta mutatni családtagjainak is és ezért gyertyákat helyezett el egy fán. Később, a 19. század közepén Viktória brit királynő is „népszerűsítette” a karácsonyfa-állítást, üveggömbökkel való díszítést gyermekei körében s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szép szokás gyorsabban elterjedjen. Német hatásra hosszú ideig csak természetes díszeket – diót, almát, mogyorót, marcipánt – használtak, de a gyertyák mellett a 20. század elejétől már elterjedtek az égősorok, s így napokon keresztül hirdették a fényekkel is az ünnepet a lakásokban és a városok főterein egyaránt. A fenyőfa-állítás a 19. század elejétől Bécsben is gyorsan elterjedt, az arisztokrata, majd később a polgári családok körében is.

Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824. december 24-én, budai kisdedóvó intézményében. Azonban elképzelhető az is, hogy már korábban ismerték ezt a szokást az arisztokrata családok.

A magyar irodalomban a karácsonyfáról először 1866-ban olvashatunk Jókai Mór A koldusgyermek című elbeszélésében.

A fát díszítő üveggömbök, üvegdíszek gyártása is német eredetű, a thüringiai Lauschából indult el. A város már korábban is híres volt üveggyártásáról. Az egyik üvegfúvó, Hans Greiner készített először gyermekeinek gyümölcsöket ábrázoló üvegdíszeket. Később pedig a városka lakóinak nagy része is ilyen díszeket gyártott. Az almák és a piros üveggömbök az édenkerti tudás almáját is jelképezték. Az Óbudán mintegy háromszáz évvel ezelőtt letelepült német családok leszármazottai ma is őriznek olyan 100-120 éves karácsonyfadíszeket, amelyeket még a déd- és ükszülők hoztak magukkal az óhazából.                                                      

A szaloncukor

Ennek a jellegzetes karácsonyi édességnek az elődje – és alapja – a fondantcukor, amelyet Franciaországban már a 14. században készítettek. Feltételezések szerint egy Pierre André Manion nevű cukrász vitte át a receptet Németországba, és innen kerülhetett hazánkban az 1800-as évek elején. Kezdetben kézzel készültek a fondant-alapú cukorkák, de már a 19. század második felében megjelentek a fondant-készítő gépek, amelyeket például Stühmer Frigyes használt első magyarországi csokoládégyárában; egyébként a Gerbeaud cukrászdának is dolgozott. A vevők válogathattak a cukrászdák széles választékából, sőt, saját ízlésük szerint rendelhettek is. A főúri és a polgári házak szalonjaiban kis tálkákban kínálták a cukrokat a vendégeknek, majd később az egyenként sztaniolba csomagolt édességet feltették a szalonokban elhelyezett karácsonyfákra, az aszalt gyümölcsök, mézeskalácsok, almák, diók és üveggömbök mellé. Ezért nevezhette el „szalonczukkerlinek” ezt a karácsonyi édességet Jókai Mór. A kevésbé tehetős családokban továbbra is kézzel készítették, otthon főzték a szaloncukrokat. A nevezetes cukor, maga tehát nem magyar találmány, viszont Magyarországon díszítettek vele először karácsonyfákat, és ez a szokás tőlünk terjedt el és vált részévé a karácsonyi dekorálásnak, szerte a világon.  

                                                                                                  

Szent Ferenc kolostora                                                            

Itáliában 1228-ban avatták szentté Assisi Ferencet, akinek az evangéliumi szegénységet, Jézus tanításait híven követő tanai gyorsan elterjedtek Európában, így Óbudán is. Már 1298-ban említi egy oklevél a ferences testvérek templomát és kolostorát, amely a város  szélén állt. Szent Ferenc Itália, az utazók, a természet és az állatok védőszentje is. Ünnepnapja: október 4.          

A Szentháromság szoborcsoport 

Szent Rozália a 12. században, Sziciliában remeteként élt egy barlangban. A Palermóban 1624-ben dühöngő pestisjárvány idején csontjait körbe vitték a városban és a járvány megszűnt. Szent Sebestyén a 3. században a római hadsereg tisztje volt, akit keresztény hite miatt halálra akartak nyilazni, de a nyilak nem ölték meg. Azonban hiába épült fel sebesüléséből, később mégis kivégezték. A középkortól kezdve leggyakrabban őt hívták segítségül a pestis ellen. Szent Rókus a 14. században élt. Franciaországban született, majd Itáliába zarándokolt és a pestisjárványok idején önfeláldozóan gyógyította a betegeket. Végül ő is elkapta a kórt, ezért egy barlangba vonult el, hogy ne fertőzzön meg másokat. A legenda szerint egy kutya hordott neki élelmet. Felgyógyulása után nem sokkal kémkedés vádjával börtönbe vetették és itt is halt meg. Már a 15. századtól a fertőző betegségekben szenvedők és az orvosok védőszentje lett. Kultusza nálunk csak a 18. századtól terjedt el. Valois Szent Félix, a trinitárius rend egyik, 12. századi alapítója is helyet kapott a Szentháromság szoborcsoportban, feltehetően azért, mert a rövid idővel a pestis előtt már Óbudán letelepedő szerzetesek önfeláldozóan ápolták a járvány áldozatait.  Természetesen a szoborcsoportban kiemelkedő helyen szerepel az Atya, a Fiú és a Szentlélek és Szűz Mária is. Az ugyancsak itt látható Szent Vendelnek (vagy a JÓ Pásztornak), Xavéri Szent Ferencnek és a Bűnbánó Dávid királynak nincs közvetlen kapcsolata a pestissel és a természeti katasztrófákkal.  

A Szent Flórián-szobor 

A középkor óta voltak már olyan szentek, akiket segítségül hívhattak az emberek a tűzvész, villámcsapás, árvíz és a betegségek ellen és a hálaadó szoborcsoportokon, fogadalmi oltárokon is ezeknek a szenteknek a szobrait állították fel. Közéjük tartozott Borromei Szent Károly érsek, aki az 1576–78 között Milánóban dühöngő pestisjárvány idején segítette az emberek ápolását, élelmezését és      Szent Flórián római katonatiszt volt, akit keresztény hite miatt a 4. században vízbe fojtottak, ő a tűzvész ellen nyújtott védelmet, illetve a tűzoltók, kéményseprők, kovácsok, pékek, fazekasok védőszentjeként tisztelték.

A Saturnus-ünnep pálfordulásai

Saturnus a mitikus ködben (régészeti interpretáció)

Réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt egy Saturnus nevű férfi kötött ki Itália partjainál. Az ott élő (vagyis a létbizonytalanság posványában vergődő) paleolit hordát fizikai erőfölénye és egy csipetnyivel több sütnivalója révén egy törzsfőnök vezette, akit a kollektív emlékezet utóbb a Ianus névvel ruházott fel. Saturnus hamisítatlan civilizációteremtő kultúrhéroszként kirobbantotta, levezényelte és diadalra juttatta a neolitikus forradalmat Ianus vadászterületén. Az élelemtermelés beindítása kiszámíthatóvá és biztonságossá tette az életet, ugyanakkor olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat indított be, amelyek a vagyoni különbségek kialakulásához, a társadalom rétegződéséhez, végül az állam és az annak fenntartásához szükséges intézmények létrejöttéhez vezettek. Amikor aztán már vállig ért a szép jövő, a hérosz nyomtalanul eltűnt. Ianus elrendelte, hogy a nép emeljen oltárt Saturnus tiszteletére, imádja istenként, és áldozzon neki. 

Megszületett az agrár ihletésű Saturnus-kultusz.

 

Saturnus az elgörögösödés rögös útjára lép

Saturnus, az ősi itáliai mezei istenség története tehát a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza, ünnepe, a Saturnalia viszont csak meglehetősen későn jelenik meg az írott forrásokban (Kr. e. 3. század). Az akkorra már erős görög befolyás alatt álló kultusz hosszú története nem volt minden részletében rekonstruálható, de a rómaiak a tudásanyagon tátongó folytonossági hiányokat élénk fantáziával befoltozták. Az egyik eredetmagyarázó mítoszukba még az európai őslakos pelaszgokat és a legnagyobb görög hőst, Héraklészt is belekeverték.  

Héraklész (Hercules) bronzcsobrocskája, 2. század, Aquincum Forrás: BTM Aquincumi Múzeuma, Budapest Fotó: Komjáthy Péter

Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a Közép-Itáliában megtelepedő pelaszgok egy dódónai jóslatnak engedelmeskedve már jó ideje férfiáldozattal próbáltak Saturnus kedvében járni, amikor váratlanul betoppant közéjük Héraklész, a bronzkori Görögország legnagyobb hőse. Héraklész összehívott egy szövegértelmezési szemináriumot (elvégre a jelenlévők közül ő beszélt legjobban görögül), és elmagyarázta az ámuló hallgatóságnak, hogy a jóslatban szereplő φώς szó hangsúlyozástól függően jelenthet ’férfit’, de ’fényt’ is. Javaslatára a pelaszgok a továbbiakban férfiak helyett gyertyákat ajánlottak fel az istenségnek. A gyertya-ajándékozás szokásának eredetét firtató történet teljes mértékben kitaláció, ám akaratlanul is fényt vet az ősi Saturnus-ünnep sötét aspektusára, a kollektív emlékezetben még élő emberáldozat-bemutatásra.   

Az ősi mezőgazdasági ünnep arculatát és beltartalmát azonban nem a pelaszgok vagy Héraklész, hanem a Dél-Itáliát gyarmatosító (Kr. e. 8–7. század) görögség Kronia-ünnepe alakította át. A görögök úgy tartották, hogy az emberiség számára Kronosz uralkodása jelentette az aranykort: az őskezdet tökéletes harmóniáját, amelyben még érvényesült a szabadság, egyenlőség és testvériség elve, és munkavégzés nélkül is bővelkedtek a közös javakban. (Ez az elképzelés szöges ellentétben áll a mezőgazdasági munkák tömkelegét az emberiség nyakába zúdító, itáliai Saturnus mítoszával, de ez látszólag senkit sem zavart.) A Kronia-ünnep alkalmából rendezett lakomát az urak szolgáikkal közösen költötték el, így idézték meg a (sosemvolt) aranykort. Erre vezethető vissza az a római szokás – mert ők mindig rátettek még egy lapáttal –, hogy a Saturnalia alkalmával az urak és szolgák szerepet cseréltek.

Görög kulturális hatásra Saturnus és Kronosz alakja az idő előrehaladtával mindinkább összeolvadt. A Forum Romanum nyugati szélén megépített Saturnus-templom (Kr. e. 501/498) már sokkal inkább az aranykor fejedelmének, Saturnus-Kronosznak szolgált lakóhelyként, semmint az ősi mezei istenségnek. Az aranykor képzetre vezethető vissza az államkincstár (aerarium Saturni) Saturnus-templomban történő elhelyezése is. Amikor ugyanis csak a közösségi vagyon bősége létezett, ismeretlen fogalom volt a lopás. Egy silányabb világban is Saturnus tűnt a legmegfelelőbb őrzőnek.

Francisco de Goya y Lucientes: Saturno devorando a su hijo. (Saturnus felfalja fiát) Vegyes technika (1819-1823) Museo del Prado, Madrid Forrás: wikimedia commons

Kronosz az emberiség aranykorának istene. Ő az Idő, ami előtte nem létezett. Felfalja gyermekeit, majd kihányja őket, amint az Idő is mindent felemészt, majd újrateremt. Lukianosz „Beszélgetés Kronosszal” című fiktív, Saturnus-napi interjújában az ünnepség névadó istensége tagadta a gyermekevés vádját, és csupán olyan firkászok rosszindulatú pletykájának tudta be, mint Hésiodosz vagy Homérosz.

És az elgörögösödés folytatódott. A szertartásaikban aprólékosan aggodalmas rómaiak a 2. pun háborúban Hannibaltól elszenvedett vereségek hatására – és a Sibylla-könyvek útmutatásának engedve – áttértek a Saturnus-kultusz görög rítus szerinti ápolására (Kr. e. 217). Nem segített. 

Kr. e. 217-ben Hannibál átkelt az Alpokon, helyi szövetségeseivel benyomult Itáliába és az umbriai Trasimenus-tó partján súlyos vereséget mért a római hadakra. A rómaiak e vereség következményeként tértek át a görög rítus szerint végzett Saturnus-liturgiára. A hiba azonban nem a római rítusban volt. A hadsereg ugyanis a következő évben az apuliai Cannae melletti síkon akkora verést kapott, amilyenre még nem volt példa addigi története során. (Később se nagyon.) A Saturnus-kultusz római rítusát ennek ellenére nem állították vissza, a görög rítus szerinti szertartásrend véglegessé vált.

 

Io, Saturnalia!

A Saturnus-kultusz bármennyire is elgörögösödött, ünnepnapja a római kalendáriumban megmaradt a decemberi mezőgazdasági ünnepfolyam keretei között. Az őszi mezőgazdasági munkák lezajlását követő időszakot a Consualia vezette be (december 15.), amelyen nyári párjával (augusztus 21.) ellentétben nem a termés csűrbehordását, hanem a mag elvetését ünnepelték. A tulajdonképpeni Saturnus-ünnep napja december 17-ére esett. A kezdetben egynapos rendezvény a nagy sikerre való tekintettel legkésőbb a Kr. e. 1. századra egyhetesre (december 17–23.) duzzadt. (Szűkkeblű császárok a későbbiekben ugyan megpróbálták olykor lecsökkenteni a napok számát, de ezeket a népszerűtlen törekvéseket az Élet kiigazította.) Az ünnepkör magába foglalta még Saturnusné, született Ops Opifera, a ’Gazdagságot Hozó Bőség’ ugyancsak agrár színezetű ünnepnapját, az Opaliát (december 19.), majd az egy hetes fieszta az ajándékozás napjával, a Sigillariával zárult december 23-án. Ezen a napon Dis pater számára az ünnepnek nevet adó terrakotta-szobrocskákkal (sigilla), Saturnusnak pedig gyertyákkal kedveskedtek. Az ünnepnap alkalmából az emberek egymást is megajándékozták. Az ajándékokhoz mellékelt frappáns, rövid versek szerzői között Martialis, az olykor mosdatlan szájú epigrammaköltő is felbukkant (Xenia-ciklus).  

A Saturnus-templom 3.századi építési periódusának maradványai a Forum Romanum nyugati szélén, Róma Forrás: wikimedia commons

A Saturnalia ünnepség hivatalos része a Saturnus-templom előtt zajlott le. Az istenség elefántcsontból faragott szobrát kihozták a templomból, megszabadították a lábaira tekert gyapjúbandázstól, mintegy megadva a jelet, hogy elszabadult az aranykor istene. Ezzel megkezdődött az ünnepi időszak, amely – a fennálló rend szemszögéből nézve – egy héten át feje tetejére állította a világot. Az áldozatbemutatást követően lectisterniummal (a kultuszszobor díszes heverőre helyezésével és megvendégelésével) egybekötött nyilvános lakomát tartottak.

A Saturnalia számított a legnépszerűbb római ünnepnek, amikor tilos volt bármilyen megerőltető tevékenységet folytatni. Ennek jegyében beszüntették a munkavégzést, csak a pékek és szakácsok mentesültek a kötelező lazítás alól. Bezárták kapuikat az iskolák, sportpályák és konditermek, mert a tanulás és testépítés is munkának számított. Tilalom alá esett a szónoklás is, kivéve a mások megnevettetésére irányuló monologizálást (stand-up). Szünetelt továbbá a jogszolgáltatás, az üzleti élet és a hadviselés, hiszen ezek még nem léteztek az elképzelt aranykorban. Megengedetté vált ellenben a szerencsejátékok űzése. („Kockázó rabszolga aedilist látva se retteg” – írja Martialis, nem mintha az év többi részében a hazárdjátékok tilalma akár a legcsekélyebb hatásfokkal is működött volna. E tekintetben bízvást kijelenthető, hogy az év minden napja saturnaliának számított.) Ömlött a bor, áradt a jókedv és a harsányság, erénnyé vált a féktelen kicsapongás. Urak és szolgák együtt lakomáztak, vagy egy szerepcsere-játék keretében előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat. Fényes nappal is lehetett estélyi öltözetben kódorogni az utcákon, a szolgák büntetlenül páváskodhattak uraik toalettjében, miközben az előkelők a felszabadított rabszolgák fríg sapkájában ünnepelték a szabadságot (amelyet nem ritkán összekevertek a szabadossággal, amiképpen a szabadverset is a szabad szerelemmel).

Antoine-Francois Callet: Les Saturnales ou l’Hiver. (Saturnalia vagy a Tél) olaj és vászon (18.század) Musée National du Chateau de Compiégne, Compiégne Forrás: wikimedia common

A gondoskodó állam (vagy önkormányzat) fügét, diót, datolyát szórt a nép közé, kenyérrel és borral kínálta az ünneplő tömeget. Az amfiteátrumban gladiátorok helyett nők viaskodtak, az állathajszákat pedig gólyára vadászó törpék parodizálták. A folyamatos lármát át- meg átszőtték az ünnepség védjegyének számító „Io, Saturnalia!”-rikoltások. Az ünneplő közösségek korhelykirályt (Saturnalicius princeps) választottak maguk közül, aki megszabta népének a kötelezően végrehajtandó tréfás feladatokat. Mindeközben talán nem is sejtette, hogy távoli elődei a daliás [h]őskorban rendezett ünnepségek végén még áldozati oltáron végezték földi pályafutásukat a magasabb termésátlagok reményében. A mulatság tetőfokán a kilengéseknek már csak a bolondkirály kreativitása szabott határt a pucéran gajdoltatástól a vízbe hajításig, amelynek elszenvedője rendszerint nem a nevetéstől kapott görcsöt a decemberi hidegben. 

A Saturnalia a maga karneváli hangulatával és vaskos humorával ízig-vérig plebejus népünnepély volt. A magasértelmiségiek számára viszont maga a pokol. Seneca, a sótlan filozófus, költő, drámaíró és államférfi megvetően nyilatkozott az ünneplő tömegekről, akik önkontroll nélkül adták át magukat az élvezeteknek. Egyúttal értetlenségét is kifejezte a nagy felhajtás miatt, neki ugyanis úgy tűnt, mintha az egész év másból sem állna, csak decemberből, vagyis Saturnaliából. Plinius Minor jogász, katona és politikus, továbbá megrögzött levélíró az évnek ebben a szakában visszavonult termeibe, hogy addig is nyugodtan áldozhasson a grafománia oltárán, amíg háznépe bolondozik. A Görögországban tanuló Aulus Gellius, későbbi jogász, grammatikus és író-kompilátor baráti összejövetelen ünnepelte a Saturnaliát, mint mondja: „…kellemesen és szolidan tettük ezt, nem pedig, amint mondani szokás, szabad féket engedve lelkiismeretünknek, – mert Musonius szerint a léleknek szabad féket engedni annyi, mint azt elveszteni…”. Az értelmiségi ifjak lelkük megőrzése végett inkább irodalmi vetélkedőt tartottak, és ha mindenki elvérzett egy kvízkérdésen, babérkoszorúval koronázták az ünnepelt Saturnus-Kronosz szobrát. Arról már nem szól a fáma, hogy az antik „Lyukasóra” végén hány koszorú övezte az istenség homlokát, Gellius mindössze egyet vallott be. 

A savanyú entellektüelek azonban csak a társadalom elenyésző hányadát képviselték. A Saturnalia-rajongók egybehangzó véleményét legtömörebben az „új költők” csoportosulásának tagja, Catullus öntötte szavakba, amikor így nyilatkozott: „A legjobb nap.”

Io, Saturnalia!

 

Saturnus és Sol Invictus megszüli a Karácsonyt

A keresztényeket hosszú időn keresztül nem foglalkoztatták Jézus Krisztus születésének körülményei. Az üdvtörténet szempontjából ugyanis a feltámadás bírt igazi jelentőséggel, ez határozta meg a szent idő körének kezdetét és végét. Ám eljött az idő, amikor már nem lehetett többé megkerülni a születés kérdését. Alexandriai Szent Kelemen (2–3. század) e jeles napnak a május 15-i dátumot javasolta. Ezzel szemben a pannóniai születésű Victorinus püspök a 3. század második felében december 25-ére tette Krisztus születésnapját. Történt mindez Poetovióban, a Mithras-vallás egyik birodalmi központjában. A későbbiekben aztán több egyházatya is kiállt a január 6-i dátum mellett, s tették ezt ugyanolyan történeti megalapozatlansággal, mint elődeik. Jézus születésnapjára vonatkozó utalás ugyanis nem maradt fenn, talán soha nem is létezett: a kanonizált evangéliumok mindenesetre hallgatnak róla, és nem beszédesebbek az apokrifek sem. Az adatok teljes hiányának ugyanakkor megvan az a vitathatatlan előnye, hogy tiszta lappal lehet indulni: az év bármely napja kijelölhetővé válik. És pontosan ez történt. A választás végül a Victorinus által javasolt téli napfordulóra (december 25.) esett, amely Sol Invictus (a ’Legyőzhetetlen Nap’) születésnapjaként régóta élt már a köztudatban. A komoly csillagászati háttérrel rendelkező Mithras-vallás szerint a téli napfordulón, a legmélyebb sötétségben születik meg az istenség. Az ettől kezdve mind hosszabbra nyúló nappalok az újjászülető Nap győzelmét hirdetik. Ez a természettudományos és dogmatikai szempontból megalapozott kiindulási helyzet a keresztény szimbolika számára is rokonszenves, mi több, adaptálható volt. Eszerint Krisztus a fény, az új kezdet, aki új világrendet teremt, és elhozza a megváltást a sötétben tévelygő emberiség számára. A keresztények – „ez mától mindig is így volt” alapon – átvették és saját képükre formálták Sol Invictus ünnepét. Krisztus születésének december 25-i dátuma a 325. évi niceai zsinaton hivatalos megerősítést nyert. 

Krisztus, mint Sol Invictus? Vitatott értelmezésű, keresztény kontextusba helyezett mozaikkép a Szent Péter-bazilika alatti nekropoliszból. 3. század, Vatikánváros (Fotó: Wikimedia Commons)

A legkorábbi adat, amely bizonyítja a Dies Natalis Christi megünneplését, a 354. évből származik. A karácsonyi ünnepséget azonban továbbra is megelőzte a Saturnalia, amelyen – az egyházatyák nagy keserűségére – az igaz keresztények zöme is ujjongva vett részt, hogy aztán macskajajosan, zúgó fejjel, háborgó gyomorral és remegő lábakkal kezdje meg a szent ünnepet, a bohócsapkát és a szerpentinszalagokat éppen csak levetve magáról. A késő császárkorban ugyanis az elkötelezett, jó keresztények nagy részének identitását a pogány gyökerek, a régi hagyományok és szokások még változatlanul meghatározták. Számukra a pogány tradíciók és az élő keresztény vallás egyidejű ápolása nem okozott lelkiismereti válságot. Még a szikár egyházatyáknak is be kellett látniuk, hogy egy olyan ősi és a társadalom szövetébe mélyen beivódott ünnepet, mint a Saturnalia, erőszakkal nem lehet kitörölni az ünnepi kalendáriumból. Úgy döntöttek hát, hogy – tart, ameddig tart – új mederbe terelik a pogány ünnepet. Így kerültek át a Saturnalia szelíd és meghittséget sugárzó szokásai: a közös lakoma, a gyertyagyújtás és az ajándékozás a magasztos karácsonyi ünnepkörbe. A Saturnaliáról, pontosabban amivé silányult, 448-ban hallunk utoljára. A naptárban azonban ekkor már feriae servorum (’rabszolgák ünnepe’) néven szerepelt, és az uralkodóvá váló keresztény korszellemnek megfelelően minden pogány vallási tartalmat nélkülözött. 

A féktelen dorbézolás, a zene, a tánc, a beöltözés és bolondozás szokása a keresztény világban a karácsonyi ünnepkört követő farsangi és karneváli időszakban élt tovább. 

De ez már egy másik történet.

A görögöktől a keresztényekig

Az ünnep Mircea Eliade szavával (1) a profán időből való átlépés a megszenteltbe, abba az időbe, amelyben szimbolikusan újra és újra lejátszódik a mítosz idejében – az örök időben – egyszer már lezajlott (isteni) cselekvés, így az ember része vagy legalábbis tanúja lesz a mitikus cselekedetnek.  A szakrális időről és az ahhoz kapcsolódó rítusokról Eliade az 1957-ben megjelent A szent és a profánban ír, kijelentve, hogy az ünnep alkalmából az ember kilép az itt és mostból, a profán világból, és átkerül a másik dimenzióba, az öröklét idejébe.

Ily módon a vallásos ember világképében élesen elhatárolódik a szent tér, a kozmosz – amellyel szemben áll a káosz, a teremtett világon kívüli tér – és a szent idő. 

 

Amikor az istenek még a Földön éltek  

Az antik ember univerzumképében összefértek az örök időben létező antropomorf istenek és egy olyan, emberek által lakott világ, amelyet az istenek látogatnak; vagyis az antikvitásban átjárható volt a szakrális és a profán idő és tér. 

Az utak mentén szentélyek, a házakban az ősök szellemeinek emelt oltárok, az agorán/fórumon az istenek hajlékai nem pusztán mementói voltak egy valamikori mítosz idejének és a (valahol máshol lévő) isteni szférának, hanem valóságos megjelenési helyei. A királyok, majd a császárok isteni származása még a birodalom késői korszakában sem lehetett kérdéses, ily módon a hatalom mint isteni felhatalmazás artikulálódott.

Ahogy Kerényi Károly fogalmaz: „Az antik vallás alapja nem a keresztény értelemben vett hit, hanem a valóságérzés”. Kerényi hozzáteszi: az emberi tudatban ennek a valóságosnak, „tényleg jelenlévőnek” az érzékelése egyszersmind mélyebb és általánosabb is az egyedi érzésnél. (2) 

Az örök isteni jelenlét ugyanakkor értelmezhetetlenné teszi a keresztény értelemben vett „hit”, a pistis fogalmát. Az antik világ nem „vallásos” vagy „hívő”, hanem örök isteni jelenlétben él.

Ahogy Kerényi fogalmaz, az antik vallás „ünnepvallás”. Ugyanakkor az emberi fáradozás, hogy az idő egy pontját ünneppé tegye, nem járhat sikerrel anélkül, hogy az isteni hozzá ne járulna ahhoz, hogy lehetővé váljék a lehetetlen, és az ember maga is istenivé legyen a kiemelt pillanatban. 

Vagyis az istenek és a halandó is kell ahhoz, hogy a mágiából, a varázslatból, a művészetből és a vallásból megteremtődjék az ünnep. Az a kiemelt pillanat, amelyben az ember képes azokkal a magasabb valóságokkal, amelyeken a léte alapszik, közvetlenül szembe találkozni. 

„A görög és a római vallásnak a valóságérzésen kívül az ünnepiség is feltétele” – szögezi le Kerényi. (3)

Vegyünk két, látszólag ellentétes antik, római ünnepet. Az egyik a babonával rokon, a másik mélyen transzcendens gyökerű, ugyanakkor realizálódásakor karneváli káoszba fullad: a Lemuraliát és a Saturnaliát. 

Lemuralia ünnepén a rómaiak – ma így mondanánk – ördögöt űztek a házaikból. A májusi rítus kezdetét a városalapító Romulushoz kötik, aki meggyilkolt testvére szellemét akarta kiengesztelni. Az egyének által felajánlott babáldozat mellett Lemuralia idején a Vesta-szüzek sós süteményei segítettek a halottak rossz szellemeinek megbékítésében. Vagyis: az inkább profán, babonás cselekvéssor egyszersmind a közösség egységét is kifejezte, hiszen a városalapítóhoz köthető, ugyanakkor ez által az isteni szféra „jóváhagyása” is ott van zárójelben, hiszen az ikerfiúk Mars és Rhea Silvia gyermekei.

A decemberi napforduló környékén tartott Saturnalia ünnepének középpontjában Saturnus áll. Az évzáró/újévnyitó ünnepségsorozatkor rendezett karnevál alkalmából a gazdagok megvendégelték a szegényeket, a városokban felvonulásokat tartottak, a császárok cirkuszi játékokkal kedveskedtek a népnek. (A karneválról lásd később.)

Nem soroljuk fel sem a görög, sem a római ünnepeket, elég talán, ha ezt a két eseményt idézzük fel annak illusztrálására, hogy az antik világban kibogozhatatlanul keveredett az isteni jelenlét, a közösséghez tartozás megélésének lehetősége és az uralkodói szféra (császárok) és a vallási intézmények (például a Vesta-szüzek) meghatározó szerepe egy-egy ünnepben.

E hasábokon nincs elegendő hely arra, hogy külön vizsgáljuk a császárság kori, beavatáshoz kötött, így csak a társadalom egy szűk szegmensének elérhető kultuszoknak az ünnepeit (például az Ízisz-kultuszét vagy a rejtélyes Mithraszét), az azonban kijelenthető, hogy az antik világban voltaképp nem értelmezhető a nem-szakrális ünnep.

Két okból: az antikvitásban isten nélkül nincs ünnep – és az antik világ amúgy is permanens isteni jelenlétben él. 

Ahogy Eliade felhívja rá a figyelmet, a zsidó, majd az arra épülő keresztény vallás elsősorban időszemléletében hozott újat: a késői görög filozófiákban, például a platonzimusban vagy a püthagoreusoknál is visszaköszönő körkörös indiai időszemlélethez (4) vagy az antik világfelfogáshoz képest már a zsidó tradícióban megjelenik a teremtés gesztusától az idő végezetéig tartó lineáris idő fogalma. A kereszténység pedig ennél is radikálisabb változást hoz. Jézus a konkrét, történelmi idő egy pontján a valós, ha úgy tetszik, profán világba lép be a szent időből és térből. Nem úgy, mint az antik istenek, akik bármikor felbukkanhatnak, és örökké jelen vannak évszázadokon át – ugyanakkor sohasem, hiszen jelenlétük egyben örökösen a mítosz idejében történik, és nem a valós, emberi időben. 

Jézus azonban itt tevékenykedett, a valós világban. Élete konkrét földi időszakhoz és térhez köthető emberi élet-időtartam.

Vagyis személyében nemcsak az isteni és az emberi szférát köti össze, de egyben átmetszi a szakrális idő és a profán idő határát is!

 

A keresztény világ és az ünnep

A constantinusi időszakot követő kisebb-nagyobb krízisek és az ariánusok egyházból való eltávolítása után kikristályosodó új vallás alapján lassan, de biztosan krisztianizálódó világban nemcsak a profán és a szakrális tér rendeződött át – de az ünnep fogalma és tartalma is megváltozott.

Az antikvitás mindenhol jelenlévő isteneit és elvileg a végtelenségig bővíthető pantheonját – amely az utolsó időkben éppúgy kiegészült romanizált egyiptomi istenekkel, mint a szintén romanizált kis-ázsiai Mithrasszal – felváltotta egy másik ünnepstruktúra, amely évszázadokon át meghatározta Európa, tágabb értelemben a keresztény civilizáció profán idő-szakrális idő ritmusát.

Az ünnepek a középkortól kizárólag a Krisztus-történet kiemelt eseményeit idézték meg, vagy a szentek, vértanúk ünnepnapjait jelentették – még ha ezek mellett meg is maradt egy-egy, az antikvitásban gyökerező esemény, például a Saturnaliából kinövő karnevál, és ráépült egy-egy, immár keresztény király koronázási ünnepsége, uralkodói gyermek születésekor vagy győztes hadjárat alkalmából rendezett világi örömünnep.

A keresztény évkör főbb ünnepei fokozatosan alakultak ki – a katakombák keresztényei bizonyosan nem ünnepelték még például a karácsonyt. Natalis Domini, vagyis az úr születésének ünnepnapja kezdetben január 6-án, vízkeresztkor volt. A 325-ben tartott niceai zsinaton határozták meg ezt a napot december 25-ében. (5)

Külön írás tárgya lehetne, hogy miért épp erre a napra került a megváltó születése. 

 

A szoláris hősök

Jézus, mint a szoláris mítoszok hősei általában, pont abban az időpontban lép színre, amikor a legrövidebb a nappal, azaz a téli napforduló időpontjában. Ahogy említettük, a rómaiaknak a káoszt megidéző Saturnalia ünnepe is erre a hétre esik és milyen különös, december 25-én született Mithrasz is. Utóbbi istennek leginkább a romanizált változatát ismerhetjük, kultusza azonban ind és perzsa eredetű, Mitrá-Varuna néven már a Rig-Védában megtalálható. 

Mithrasz – latinizált formájában – jellegzetesen 1. századi isten, a klasszikus vallások és a misztériumvallások elemei is megtalálhatók a tiszteletében. A kultusz központi motívuma a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. (6)

A 3. században már a birodalom bevett istenei közt volt, figurája összeolvadt Sol Invictuséval, kultusza pedig Helioséval, sőt, 307-ben a kereszténységet üldöző Diocletianus egy időre főistenné tette. 

A Mithrasz-vallás ugyanakkor a kereszténységgel szemben – melynek sokáig riválisa volt – beavatáshoz kötött.

Fontosabb, hogy az isten születéstörténete mennyire hasonló Jézuséhoz. Szűztől született december 25-én a fény megnyilvánulásaként – ez az elem aztán feltűnik Krisztus születésének leírásakor is a betlehemi csillag formájában. 

A születésnél jelen voltak a pásztorok és két fáklyavivő is, Cautes (a hajnali Nap, felemelt fáklyával, a Ráktérítő gazdája) és Cautopates (az alkonyi Nap, leeresztett fáklyával, a Baktérítő gazdája). Születésnek helyszínét a szikla mellett sokszor ábrázolják barlangként – ez azért érdekes, mert Krisztus születését annak ellenére festik meg barlangi jelenetként évszázadokon át, hogy az Evangéliumokban ilyesmiről nem esik szó. 

Feltűnik bölcsőjénél a három perzsa bölcs/mágus alakja is, akik egy barlangban várakoznak, hogy feljöjjön a csillag egy kisfiú alakjában – újabb érdekes párhuzam, hogy az ariánus és ókeresztény ábrázolásokon a mágusok rendre fríg sapkában jelennek meg, mint például az egyik ravennai mozaikon.

Ugyanakkor van egy fontos különbség is: Mithrász gyermekként nem látható. (7)

Megjelenik viszont ifjúként, aki Krisztushoz hasonlóan  világgömböt tart a kezében, valamint fáklyát és kardot.

A legismertebb ábrázolásokon bikaölőként látjuk, a leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, vegetációt sarjasztanak. A mítosz egy másik változata szerint a bika vére borrá változik. 

Meglehetősen ismerős lehet ez is, a szentáldozás ostyája és a vérré változó bor a katolikus szertartásban a megváltó testeként és véreként jelenik meg.

Ezeket a párhuzamokat azért érdemes felidézni, mert Jézus Krisztus, a keresztény vallás isteni hármasságának tagja egyben a szoláris mítoszok hőseinek fő feladatát, a fény, valamint sötétség elválasztását is elvégzi, születésének ünnepén szimbolikusan újraindul a világ, újra megtörténik a „fiat lux” gesztusa és megelőlegeződik az új szövetség isten és ember közt, mely Jézus feláldoztatása által köttetik meg.

Ezen esszé keretei nem teszik lehetővé, hogy felidézzük az összes naphéroszt az egyiptomi Hórusztól Hélioszig, és megkeressük a párhuzamokat Krisztussal mint naphérosszal. Mint ahogy azt sem, hogy  felfejtsük a téli napforduló idején tartott további szertartásokat. 

A kereszténység legfontosabb ünnepe azonban nem a karácsony, hanem a húsvét, az ember feláldozásának és az isteni lény feltámadásának évenként újraélt-újramesélt aktusa. 

Húsvétkor nemcsak a szakrális, valamint a profán tér és idő átmetszése történik meg, de a halál (a sötétség, a káosz) örök legyőzése is a három alakban (atya, fiú, szentlélek) megjelenő, meghaló és feltámadó Isten által.

Az egyházi év e két sarokpontjára, a téli és tavaszi ünnepre fűződnek fel az európai ünnepstruktúrát évszázadokon át meghatározó további egyházi események a Mária-ünnepektől a Krisztus-történet meghatározó momentumainak (pl. az úr színeváltozása) ünnepétől a különféle szentek emléknapjaiig. Utóbbiak tisztelete attól függően változott ugyanazon kultúrkör egyes részein, hogy hol milyen titulusú templom állt. Szicíliában például az ott született Szent Luca (Santa Lucia) kultusza nyilván erősebb, mint más itáliai vidéken, ám attól még Velencében a Szent Lucának szentelt templom körzetében is megemlékeznek róla december 13-án, és kifejezett kultusza van Svédországban, míg Márk evangelista városa Velence, Keresztelő Szent Jánosé Firenze és így tovább.

Ariánus keresztelőkápolna, Ravenna Forrás: INCOLA/wikimedia commons

A karnevál 

A legtöbb ünnep tehát az antik időktől a szakrális szférához köthető. Van azonban egy olyan, amelynek középpontjában évszázadokon át a káosz, a rendetlenség állt: a karnevál. 

Említettük már, hogy eredete a Saturnaliákig nyúlik, korántsem a Saturnalia azonban az egyetlen, amelynek lényege a felfordulás és az alvilág felé való megnyílás. 

Dionüszoszt – akinek analógiája a latin világban az előbb Liberként, majd Bacchusként megjelenő neki megfelelő isten –, ünnepein őrjöngő nők kísérik. A dionüszia és római megfelelője, a bacchanália nem feleltethető meg teljesen a karneválnak. De míg az emelkedett ünnepeken a pozitív, a fénnyel asszociált isteni jelenlét artikulálódik, utóbbi esetben a sötétség és alvilág istenei szabadulnak ki a Földre, hogy – az eksztázis és a bor által – uralmuk alá hajtsák egy időre az embert, akinek kettős lényére mindkét típusú istenség, Nietzsche szembeállítása szerint az apollóni, világos, és a dionüszoszi, sötét isteni szféra is számot tart. (Nietzsche szembeállítása több szempontból problémás, mivel a két isten kultusza egymást egészíti ki, Apollónnak is van „sötét” és Dionüszosznak is van „fényes” arca, de ez túlvezetne ezen esszé keretein.)

Ahogy Kerényi Károly Dionysos-esszéjében fogalmaz, Dionüszosz „őrült isten”. A görög gondolkodástól nem idegen a kettősség és az alvilági istenek pantheonba illesztése, Σκωτος (Szkótosz, Homály) és Έρεβος (Erebosz, Sötétség) maga is isten, de Dionüszosz mellett a valószínűleg egyiptomi eredetű Hekaté, a varázslás istennője is az alvilághoz tartozik.

Figyelemre méltó, hogy Dionüszosz kultusza kifejezetten női résztvevőkre épít, ráadásul bortól megvadult, őrjöngő nőkre. A μαινάδες, a mainaszok a dionüszia (bacchanália) főszereplői, az ünnep lényege az eksztázis. Kerényi szerint a „mindent elárasztó életfolyam” szabadul fel ilyenkor. Hozzáteszi, hogy Delphoiban a három téli hónap volt Dionysosé. A háromévente ismétlődő rítusban Kerényi a jéghideg, sötét, „halálmerev” téllel szembeszegezett „forró elevenséget” látja. Ugyanakkor a mainaszok őrjöngésükben széttépnek mindent, ami az útjukba kerül, legyen élő vagy élettelen – a Dionüszosz-kutuszban így az isten kettős jellege, az őrjöngő életigenlés és a halál egyesül.

Van egy fontos elem, amely összeköti a Dionüszosz-kultuszt és a karnevált: az álarc. 

„A természet legmélyebb rétege (…) felszabadul, démoni alaktalanságban, ha az álarc arctalan (domino), vagy démoni torzképpel, ha az álarc ilyen képet ábrázol. Álarc segítségével az emberek mindig és mindenütt a világon démokokká tudtak lenni” – írja Kerényi. (9)

Fontos, hogy Dionüszosz – és az alvilágjáró Orpheusz – kultuszai már a görög világban is ellenpólust képeznek az olümposzi istenekkel és az eleusziszi misztériumokkal fémjelzett kultuszokkal. (Dionüszoszt, mint ahogy Orpheuszt is, más vonatkozásban Krisztussal azonosítják, de ez szintén messze vezet.)

Mihail Bahtyin híres, a karneválról írt soraiban a karnevált egyértelműen a szaturnáliákból és a „vele kapcsolatos jelmezcserélő szertartásokból” vezeti le.

Ahogy felhívja rá a figyelmet, a karnevál elsősorban népi ünnep, s noha mára elkorcsosult, még a 18. és 19. században is fejlődött, rakódtak rá újabb elemek. (10)

Szerinte a karnevál fogalmában tulajdonképpen az összes népünnep összemosódik.

A karnevál ellenpontja a magasabb rendű isteni jelenlét ünnepének, a szent időnek olyan szempontból, hogy – Bahtyin szavával – nem a szent, hanem a „vidám idő” jelenik meg benne, és a karnevál az, amely igazán össznépi és igazán köztéri ünnep. 

Caravaggio: Bacchus Forrás: wikimedia commons

A karnevál a keresztény világban a decemberi Saturnalia-időszakról fokozatosan húsvét előttre, a húshagyó keddig tartó időszakra tolódott, ami szimbolikusan igazodik a keresztény világfelfogáshoz, hiszen mikor szabadulna el a leginkább a sötétség, mint a húsvétot, a megváltást megelőző időszakban?  (11)

A karnevál a leginkább abban különbözik az egyházi ünnepektől, hogy „nincsen semmi olyan tárgya, amely iránt a népnek csodálatot, áhítatot, jámbor tiszteletet kellene éreznie” – írja Bahtyin. 

Továbbá – és erre utal Goethe is, aki leírja a római karnevált –, ezen időszak alatt megszűnik a hierarchia, a rang- és státuszkülönbség, vagy ahogy ő fogalmaz, „a nép annak örül, hogy Krisztus születése a szaturnáliákat legfeljebb csak pár héttel odébb halasztotta, de megsemmisíteni nem tudta”. 

Bahtyin felfejti a karnevál mint tűzünnep, a halál és újjászületés körforgásának ünnepe jelentését is. 

A karnevált lakmározás követi, hiszen hamvazószerda után beköszönt a böjti időszak.

Bahtyin – akinek társadalom-értelmezése jellegzetesen a koráé – felhívja a figyelmet arra, hogy a karnevál idején a nép „halhatatlannak” érzékeli magát, meglátja saját tömegét és nagyságát, és a fennálló hatalom és uralkodó igazság viszonylagosságát. 

Ezáltal a karnevál idejére lehetővé válik a „rend”, a kozmosz megfordulása, fejre állása, a tradicionális vilászemlélet szerinti káoszba fulladása – tehetjük hozzá.

Összefoglalva: a szent időhöz köthető ünnepekben az egyén vagy a közösség felemeltetik az isteni szférához, vagy a magasabb isteni szféra jelenik meg a földön – míg a vidám időhöz köthető nagyon is földies ünnepeken az ember és az isten sötét oldala artikulálódik, hogy a dolgok örök ritmusa szerint aztán újra kezdődjék az egész elölről.   

Az idők kezdete óta e kétfajta ünnep strukturálja valamilyen formában az évkört – amelynek ciklikussága a 365 napos körforgás után ugyanúgy fennmaradt a lineáris időszemléletű kereszténységben, mint ahogy megvolt az „örök időben” élő antik világban.

 

1) Mircea Eliade: A szent idő és a mítoszok. In: A szent és a profán, Helikon, Budapest, 2014. Ford: Berényi Gábor 49-76 oldal 

(2) Kerényi Károly: Az ünnep lényege. In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 333-352 oldal

(3) uo

(4) Az indiai ember számára az idő világciklusokban, örök körforgásban telik, folyamatos a létesülés és a pusztulás. Brahma egy napja 4,32 milliárd év vagy ezer mahajuga. Minden mahajuga 4 nagy jugára oszlik, ennek vége mindig a kali juga, a sötétség kora. Ebben élünk ma. Ekkor bekövetkezik a pusztulás, majd újra kezdődik az egész.

(5) A karácsony azért esik különböző napokra a latin keresztényeknél és az ortodoxoknál, mert a Gergely-féle naptárreformot el nem fogadó ortodoxia naptárában december 25-e a Gergely-féle naptárban január 7-re esik.  

(6) Az Aveszta szerint Mithrasz a fénnyel azonos, amely minden zugba behatol, a sötétséget kiirtva. Az istent Kr. e. 14. században, Irántól nyugatra, Mitanniban említik először mint fényistent. Eredetileg tűzisten, a kozmosz elrendezője, a legelők gazdája, a növények sarjasztója, Ardviszura Anahita esőistennő férje, annak „tüzes” párja, Ahura Mazda tűzistennel egylényegű, más formájában Zurvánnal, az idővel is azonos. Ebből lett a római vallás Mithrásza.

(7) Bővebben: Jankovics Marcell: A Nap könyve, Csokonai, Debrecen, 1996

(8) Kerényi Károly: Gondolatok Dionysosról In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 181-204 oldal

(9) Uo. 200. oldal 

(10) Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, 1982, 271. o

(11) A latin kultúrájú területen, Francia- és Spanyolországban nemcsak a klasszikus karneváli időszak, de az úrnapja alkalmából zajló körmenetben is felfedezhetők a karneváli elemek. A menetben ott vonul a szörnyetegen a Nagy Parázna (a parázna asszony), a mórok és a feketék, a sarabande-táncosok, a jelmezes színészek, írja Bahtyin

A fonódásoktól a jóslatig

A címlapon szereplő műved, a Türkiz együttállás 2022-ben készült. Mi foglalkoztatott e kép megalkotása közben?

Ez a festmény a Fonódások sorozat egy darabja, amelynek festékpöttyökből felépülő alsó rétege kozmikus hatást kelt. Intenzitását egyrészt a rétegzettsége, másrészt az egymás mellé helyezett színek vibrálása adja. Erre kerültek rá a játékos formáim, amelyekre úgy tekintek, mintha különféle csillagképeket rajzolnának ki.

A szétdarabolt ívdarabok a néző tekintetét folyamatos mozgásban tartják, majd egy idő után elméjében egymásba kötődnek, újrafonódnak, vonalhálóvá alakulnak.

A kép befogadása azonban attól is izgalmas lesz, hogy nincs olyan pont, amire a néző fókuszálhatna, mivel a háttér az éles, az elé kerülő vonalak pedig elmosódott hatást keltenek.

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan alakulnak a sorozataid?

Mindig van szabályszerűség vagy logika, amelynek mentén építem az adott sorozat kompozícióit, azonban mivel sokat kísérletezem, a rengeteg vázlat, amit készítek, gyakran új ablakot nyit a már bejáratott metódus továbbfejlesztésére vagy az attól való elmozdulásra. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor megvan a jól bejáratott recepted, de egy idő után kedved támad kicsit másképp elkészíteni egy ételt.

Azt vettem észre, hogy ezek az apró változtatások elég komoly differenciákat tudnak eredményezni, amelyek kibontása, körüljárása mindig egy újabb sorozatot szül.

A legújabb sorozatod, a Jóslat január 31-től lesz látható a Faur Zsófi Galériában. A Fonódásokhoz képest milyen differenciákat mutat fel ez a széria?

Ha egymás mellé helyezzük az egyes sorozatokat, akkor látszik, hogy a tektonikus, tömegszerű jellegből fokozatosan eljutnak egy szétbomló formarendig, a Jóslat már olyan kompozíciókat jelöl, ahol az all-over felületek dominálnak, míg a Fonódásokban a vonalak egy láthatatlan, mégis érzékelhető belső mag köré szerveződtek. Egyszer azonban ez a struktúra túlfeszítette magát, így a Jóslatnál az elemek már elkezdtek kifelé rajzani, a keret peremei felé, szétterjedtek, és gyakran olyan hatást keltenek, mintha a vászon szélén túl a végtelenben folytatódnának.

A vonalak pedig organikus formákká fejlődtek.

A formáimnak is megvan az evolúciója: a korábbi lakk képeimen az amorf, biomorf sejtekre, organizmusokra emlékeztető foltok az elmozdulás hatására felvettek valamilyen formát, nyúlánkká váltak. De ez a folyamat parallel az élővilág fejlődésével: az egysejtűek is a mozgás miatt kezdtek el formálódni. A saját elemeim egyediségéhez is ragaszkodom: azért nem is használok plottervágót, mert úgy gondolom, hogy az apró pontatlanságaikkal, a kis hibáikkal lesznek a sajátjaim. Az új sorozatnál pedig sokat filóztam azon, hogy mitől lehetnének még inkább rám jellemzők, végül negyvenhét darabot vágtam belőlük, ami az éveim számát jelölte, így a múltam egy-egy darabkájaként tekintek rájuk. Ezután ezeket puzzle-szerűen kezdtem el felrakosgatni a kompozíciókra, hogy végül totális látvánnyá álljanak össze.

Fotó: Dohi Gabriella

E festményeknél a formák elsőre kavalkádszerű érzeteket keltenek a nézőben, idővel azonban mégis harmonikus kompozícióvá állnak össze. Hogyan éred ezt el?

Folyamatos párbeszédben vagyok az adott képpel, figyelek arra, hogy mit igényel a fejlődő kompozíció. Először mindig három-négy forma egységét keresem, ha azok között létrejön egy erős koherencia vagy stabilitás, akkor ez a struktúra vázszerkezetként tud működni. Ehhez az alaphoz lehet azután a többi elemet pakolgatni úgy, hogy olykor harmonizáljon azzal vagy épp kibillentse azt a nyugalmi pozíciójából.

Jellemző az is, hogy az adott tónusú elemek kiadnak valamilyen összhangzatot, a végső kompozíció koherenciáját ez is erősíti.

Miért Jóslat a sorozat címe?

A mostani formáimnak van egy erős jelszerűsége, a néző úgy érezheti, mintha ezek a kompozíciók megfejtésre váró üzenetek lennének. A képalkotási metódust pedig úgy képzeltem el, mint amikor a sámán csontokat és egyéb leleteket véletlenszerűen kidob a homokba, hogy abból kiolvassa a jelentést.

Ezekkel a formákkal édesapád, Romvári János munkásságához is kapcsolódsz.

Apu installációi az archetipikus-mitikus emlékezet stimulálását célozták, egy már elveszített szakrális-auratikus teret mutattak fel, amelyben gyakran megjelentek ezek az írásjelszerű elemek, amelyek megfejtésre váró konstellációkba rendeződve mutatkoztak meg a művekben. Apa mindig valamilyen kultúrkör valós jeleit ötvözte a saját gondolataival, az elemek végül üzenetté álltak össze. Már gyerekként is nagy hatással voltak rám ezek a formák, időutazásként éltem meg a velük való találkozást, most pedig valahogyan a mélyről előhívódtak ezek az emlékek és formálták a képeimet. 

Fotó: Dohi Gabriella

Bár erősen narratívak a képeid, többféle olvasatot is megengednek, a formák mikro- és makroszinten is értelmezhetők.

A műveim alapvetően a saját megéléseim érzelmi térképe, azonban fontos, hogy mindig hagyjak teret a nézőnek, hogy a kompozíción belüli bolyongás során megtalálja a saját értelmezéseit. Szerintem pont emiatt lehet elérni, hogy a befogadó időt töltsön a képeim előtt: mert azok olyanok, mint a képrejtvények, amelyekből aztán mindenki kiolvashatja az egyéni történetét. 

A képeid folyamatosan billegnek az analitikusság és az organikusság között, ez mennyire tudatos?

Mivel a világban zajló jelenségek engem is folyamatosan formálnak, érzelmileg hatnak rám, ezért a kompozícióim sem tudnak megmaradni a hideg kiszámítottság határán belül. De én is ilyen vagyok: egyszerre tűnök nyugodtnak, rendezettnek és következetesnek, valójában azonban folytonos mozgásban létezem, nyüzsgő és komolytalan is vagyok. A vázlataimból is látod, hogy teli vagyok gondolatokkal, ötletekkel, mindig izgat valami, amit meg kell csinálnom.

Merre haladsz e sorozatot követően?

Szerintem ez a sorozat nincs még teljesen lezárva, még bőven van benne kiaknázatlan lehetőség, ezért egészen addig e körül mozgok majd, amíg ki nem nyílik egy olyan ablak, amerre tovább lehet indulni és fejleszteni a mostani gondolatiságot.

Krumplibogár

  1. Másik Mihály Dezsőnek, nagyságos felügyelő úr.
  2. Negyvenöt, nagyságos felügyelő úr, félek is, hogy lassan kiöregszem. Tudja a nagyságos felügyelő úr, én most herauszverfer vagyok az Arizonában, aztán onnan előbb-utóbb a kihajítót is kihajítják, ha nem elég jó már a kiállása. 
  3. Ezernyolcszázkilencvenhárom június kilencedikén a Margitban, nagyságos felügyelő úr. Anyám neve Másikné Siklósi Lenke, Isten nyugosztalja szegényt.
  4. Igenis, kérem alássan, abbahagyom.
  5. A Jóska, a Motusz Jóska miatt. 
  6. Ne nézzen már engemet madárnak a felügyelő úr, hát a Verőfény utcában az utolsó kofa is arról beszél, hogy a Jóska hogyan verte agyon azt az öregasszonyt, hát hogy a pitvarba ne tudnék róla? 
  7. Együtt jártunk a Cselkába, a Müllerbrant tanár úr osztályába. A Jóska rettentő nyüzüge gyerek volt, de az algebrát, azt nagyon értette, nekem meg, hát nézzen rám, felügyelő úr, úgy nézek én ki, mint aki valaha is értette? Szóval a házi dolgozatokért cserébe lepofoztam azokat, akik vegzálták a Jóskát. 
  8. Hát nem igazán, mert a Jóska, az megpróbált egyetemre menni, onnan gyorsan ki is bukott, aztán ugye, megszerezte a mesterlevelét, és el volt foglalva a műhelyével, klientúrát kellett csinálnia magának, nem volt ideje mindenféle régi ismerősökkel találkozgatni, meg hát, ha velem járt volna a Slóziba, na, ne tegyen már úgy a felügyelő úr, mintha nem tudná, mi az a Slózi, hát a Schlosser vendéglő, na, szóval ha oda járt volna, az főleg nem vette volna ki jól magát az úri közönség előtt. Nyilván olvasta a felügyelő úr a dossziémat, hát akkor meg, megbocsásson, de miről beszélünk, nem?
  9. Hát néhány héttel a gyilkosság előtt, november közepe felé valamikor. A Bellai Bélával ittunk a Slóziban, törkölyt, ha ez számít, és akkor bezuhant, nem viccelek, felügyelő úr, bezuhant az ajtón a Jóska, úgy nézett ki, mint aki most nyomott le tíz menetet Joe Louisszal, és kért egy bourbont a Kétszatyros Maritól, aki nyilván kiröhögte, a Jóska meg csak állt ott, mint Lótné sóbálvány korában, szóval odamentem hozzá, tarkón vágtam, így la, hogy kicsit magához térjen, és leültettem az asztalunkhoz.
  10. A Bellai Bélát még a régi időkből ismerem, mikor én untermann voltam a Mackós Karcsi alatt, akkor ő hesszelő, a Kétszatyros Mari polgári nevét meg nem tudom, Kétszatyrosnak azért hívjuk, mert két szatyrot kéne először a fejére húzni, ha az ember, na, hát érti a felügyelő úr. Más nem volt ott, korán volt még ahhoz.
  11. A Béla felhajtotta a törkölyét, aztán lelépett, soha nem szerette az embereket, azért is lett hesszelő, mert ahhoz nem kell sokat beszélni. Szerencsétlen Jóska meg csak ült ott, és zihált, szóval megitattam vele, ami még volt a poharamban, aztán ráüvöltöttem, hogy nyugodjon meg, és mondja el, mi a rosseb van.
  12. Lehalkította a hangját, mint az a filmszínész szokta, Krumplibogár, vagy ki a harag, na, mondja már a felügyelő úr! Humfri! Ez az, Humfri Bogárt! Én meg majdnem kiröhögtem, mert hát a Jóska minden volt, csak gengszter nem. Meg hát, amit mondott, az is jó röhejes volt elsőre.
  13. Azt mondta, hogy felfedezett egy anarchista merénylőt. Érti a felügyelő úr, a Jóska! Isten a tanúm, én megpróbáltam komolyan venni, de mikor megkérdeztem, hogy és ki az, meg hogy hogy hívják, és ő azt mondta, hogy Klein Rezsőnének, akkor a képébe röhögtem.
  14. Elsápadt, és kirohant az ajtón. A Kétszatyros Mari rámbámult, hogy mégis mi az istenharagja volt ez, én meg csak vonogattam a vállamat, mint a Móricka, mikor a visszajárót kérik tőle.
  15. Hát olyan cirka egy héttel később véletlenül megláttam a Jóskát a Lajos utcában, és mivel nagyon unatkoztam éppen, odaléptem hozzá, félrehúztam, és a fülébe súgtam, hogy a múltkor csak azért röhögtem ki, mert nem bízhatunk meg a Kétszatyrosban.
  16. Hát, felügyelő úr, én soha a büdös életben nem hittem volna, hogy a Jóskát olyan idegesnek látom, mint mikor azt magyarázta, hogy miért anarchista merénylő ez a Rezsőné. Úgy rángatta a fejét jobbra-balra, mint a Sárosi doktor szokta a hetvenedik percben, és megint elővette azt a bogártos suttogását. Elmondta, hogy az öregasszony egy kabátot adott be neki javításra, ő meg talált a kabátzsebben egy bevásárlólistát. Mondtam neki, hogy jó vicc, ezért idegeskedsz? Hát, ha mindenki anarchista merénylő lenne, akinek bevásárlólista van a zsebében, akkor fél Budapestet le lehetne tartóztatni, te madár!
  17. Hogy igen, igen, de ezen a listán egy pokolgép összetevői voltak! Kérdeztem, hogy honnan tudod te, mi kell egy pokolgéphez, Jóska, csak nem te is anarchista merénylő vagy? Erre persze még idegesebb lett, hogy nem, nem, hanem ő ezt a kémiatudása miatt érti, és hogy egyszer kihallgatta az öregasszonyt, mikor az rádión beszélt a főanarchistával, és hogy rögtön tudta, hogy ő a főanarchista, mert a Rezsőné egy orosz nevet ismételgetett, hogy Roszpodnyikov, vagy micsoda, a Jóska meg tudta, hogy az oroszoknál sok az anarchista, és akkor így összerakta a képet. Aztán meg azt mondta, hogy ez a hogyishívják utasította a nyanyát, hogy gyilkolja meg a kormányzót.
  18. Nézze, felügyelő úr, az igaz, hogy én jassz voltam, de teljesen hülye, az azért soha. Nem tartom én okos embernek az anarchistákat, de hogy okosabbak annál, mint hogy egy ilyen Rezsőnét bízzanak meg a Horthy megölésével, az ziher. Hát ennél még a Bellai Béla is okosabb, pedig ő még mindig azt hiszi, hogy a villamosok azért olyan lassúak, mert a zsidók minden reggel bekenik a síneket csirizzel, hogy a tisztességes emberek ne érjenek oda időben a munkahelyükre.
  19. Értse meg végre a felügyelő úr, unatkoztam, és ritkán találkozni ilyen echte futóbolonddal, mint a Jóska. Úgy voltam vele, hogy eljátszom, hogy hiszek neki, elszórakozom egy ideig azzal, hogy anarchista merénylőkre vadászunk, aztán addig pofozom a Jóskát, amíg észhez nem tér.
  20. Bólogattam neki, hogy igen, igen, a kormányzót, egyetértek veled, komám, meg kell menteni, de most már mennem kell, fájront, majd holnap beszélünk.
  21. Másnap bekopogtam a Jóska üzletébe, ő kinyitotta, aztán úgy tett, mintha egyszer se találkoztunk volna az elmúlt tíz évben. Egy öltönyös úr is volt még az üzletben, ezért aszittem, ez is csak a színjáték része, hogy a tisztelt vevő nehogy megsejtse, hogy mi vagyunk a Magyar Királyság utolsó védőbástyája az anarchista kutyák ellen, szóval betaszigáltam a Jóskát a hátsó helyiségbe, meg meg is pofoztam, csak a biztonság kedvéért.
  22. Esküszöm, felügyelő úr, a Jóska ott és akkor semmit nem tudott arról a marhaságról, amiről az előző nap még meg volt győződve. A Rezsőnéről kérdezgettem, ő egyre inkább úgy nézett rám, mintha a Lipótmezőről szöktem volna, én meg tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint aki megőrült, na és akkor az üzlethelyiségben az öltönyös tüsszentett egyet, a Jóska szeme meg megint elkezdett csillogni, és hirtelen pontosan tudta, hogy miről van szó.
  23. Hát én azonnal arra gondoltam, hogy a szerencsétlen Jóskának az a baja, ami annak a doktornak vagy kinek a Dr. Jekyllben, nem tudom, emlékszik-e a felügyelő úr, néhány évvel ezelőtt játszották, én vagy háromszor láttam, annyira fáin film volt, és az a lényege, hogy van benne ez a figura, aki hirtelen gonosszá változik, aztán meg vissza jóvá, meg vissza gonosszá, és nem tudja irányítani, és aztán meg is hal.
  24. Nem tudom, akkor valahogy olyan természetesnek tűnt az egész. Tényleg nagyon tetszett az a film, azért juthatott olyan gyorsan az eszembe.
  25. Tüsszentettem egyet, hogy kipróbáljam a dolgot, és, nem hazudok, felügyelő úr, a Jóska megint visszaváltozott normális emberré, aki nem hiszi, hogy öregasszonyokat küldenek a magyarok kormányzója ellen. Nagyon kedves volt velem, gondolom, azért, mert fogalma sem volt, hogy hogy kerültem oda. Elköszöntem tőle, és hagytam, hogy kiszolgálja az öltönyöst.
  26. Nézze, felügyelő úr, én nem vagyok ijedős gyerek, ezt maguk is jól tudják, de azért ettől bárki maga alá csinálna. Két ember egy testben, és ráadásul pont a szerencsétlen Jóskáéban! Én ilyennel nem akartam szórakozni, messzire elkerültem onnantól a Jóska műhelyének a környékét is. Hátha egyszer valaki nem egyet tüsszent, hanem mondjuk hármat, és a Gonoszjóska meggyőzi magát, hogy én is anarchista merénylő vagyok, aztán a taxi elé lök!
  27. Az újságban olvastam, és magának bevallom, felügyelő úr, elsőáldozó korom óta akkor először elmondtam egy miatyánkot, szerencsétlen Jóskáért meg a kétoldalú lelkéért. Ja, és a Klein Rezsőnéért is, Isten nyugosztalja.

Ha megtapostad, edd is meg!

Sajnos a bevezető kurzust mindig alapvető kijelentésekkel kell kezdeni: ezen gyűjtögetős sorozat célja, hogy tudatosítsuk: a cél nem az, hogy jóllakjunk – bár ez is elérhető vele.  Sokkal inkább az, hogy visszatérjünk az alapokhoz, ami az állatvilágnak ösztönös, de nekünk, emberiségnek már nem: az, hogy vigyázzunk a természetre, hiszen éltet minket. Sarkosabban fogalmazva: nem piszkítunk oda, ahonnan eszünk! Ha ez egy rigónak egyértelmű, akkor talán nekünk is az lehet.

Túlzott optimizmusnak hangzik, de ha minél többen felfedezik, hogy a természet mennyire finom, akkor talán jobban fognak rá vigyázni.

Nagyon sokszor kapom azonban azt a visszajelzést, hogy bár sokaknak lenne kedve legelészni, – nem is alaptalanul – tartanak attól, hogy csúnya gyomorrontás lenne a vége. Ami valóban benne van a pakliban, hiszen a növények között ugyanannyi gonosz van, mint a gombák között, csak egy fokkal jobb a PR-juk. És amíg Magyarországon a gombaszakellenőri hálózat fantasztikusan működik, addig a növényeket hivatalosan nem tudjuk megmutatni senkinek.
Ugyanakkor ez az a műfaj, amit sajnos nem lehet szakkönyvekből elsajátítani, legalábbis nem úgy, hogy leülünk, megtanuljuk, aztán elindulunk, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a megszerzett tudást. El kell indulni, össze kell szedni azt, ami felkeltette az érdeklődésünket, majd hazavinni, a latin névig meghatározni és elolvasni róla mindent. És csak ezután szabad megkóstolni!

Kétféle irány lehetséges: vagy egy kifejezett növényt keresünk, vagy belebotlunk egy ismeretlenbe és az izgatja fel a fantáziánkat. Ha egy bizonyos növényre vadászunk, akkor először természetesen azt kell megtudni róla, hogy milyen környezetben szeret élni és ehhez keressünk alkalmas terepet. A határozócsoportokban nem érdemes pontos helyszínekre rákérdezni, hiszen ezeket majdnem ugyanolyan féltékenyen őrzi mindenki, mint a gombászok a saját bevált lelőhelyeiket. Az alap tehát, hogy nagyon sokat kell csavarogni, hogy minél több helyszín legyen a fejünkben. Így ki tudjuk választani, hogy száraz sziklagyepesre vagy inkább dús, nedves rétre induljunk, akácosban kell csörtetni vagy hatalmas bükkösben.
Ha viszont éppen csavargás közben ugrik elénk egy növény, ami kellőképpen érdekes, akkor gondosan nézzük meg a környezetét, próbáljuk megjegyezni, hogy hol találtuk, mi minden volt körülötte és mennyi volt belőle. A növényhatározók között vannak nagyon jól használhatók, de ezeket akkor is körülményes magunkkal cipelni – egyszerűbb tehát alaposan megtapogatni, megszagolgatni, körbefotózni és megpróbálni egy növényhatározó applikációval beazonosítani.
Ezek közül több egészen jól működik, bár az apró nüanszokban tévedhetnek – például addig biztosan eltalálják, hogy cickafark, de hogy az melyik a sok közül, azt nem biztos.

Érdemes a nagyobb, angol nyelvűeket használni, ott pedig a tudományos neveket figyelni és azokat visszafordítani magyarra – így kapjuk a legpontosabb találatot.

De figyelem, egy sima Google-képkeresésnek soha ne higgyünk!  Kb. annyit ismer fel, hogy az egy növény és a nevére hazudik valamit, mint a ChatGPT…

De hogyan merjük a szánkba venni?

Nos, a legjobb, ha olyan dolgokkal kezdjük a kóstolgatást, amit nagyon nehéz bármi mással összekeverni és azonnal sikerélményt okoz. A csipkebogyóval például nagyon nehéz félrenyúlni – ott legfeljebb az lehet a probléma, ha túl mohók vagyunk és egyszerre bekapjuk az egész bogyót, a belső, szöszmöszös magjait ugyanis csak a haladók szokták megenni. De ha megtörténik, akkor sincs semmi baj: a magokból értékes olajat szoktak sajtolni, a szőröcskék pedig önmagukban is gyógynövény-drognak számítanak, a latin nevük pili. A galagonya talán még hálásabb, hiszen ha előre felkészülünk, hogy hogy néz ki a levele, biztosan nem nyúlunk mellé, és bár létezik nála erősebb ízű és finomabb termés, szintén büntetlenül csipegethetjük és még a szívünknek is nagyon jót teszünk vele.
A bogyók közül a feketéket kerüljük, a pirosak közül pedig a kecskerágót, az ebszőlőt és a tiszafa termését: mindegyik igen látványos és mindegyik mérgez. De annyira jellegzetesek, hogy könnyű megjegyezni, mit is kell elkerülni… a legtöbb más magyarországi piros bogyó legfeljebb savanyú lesz, de nem terít le.
A füvekkel már nehezebb a helyzet: a virágzáskor sokkal könnyebb őket azonosítani, mint az előtt vagy után. Márpedig azok között van egy csomó olyan, aminek a hasonmása mérgező. Tehát: lehetőleg virágzáskor kezdjük őket tanulgatni és nagyon alaposan véssük az eszünkbe, hogy hogyan is néz ki a levelük.

Itt is érdemes természetesen olyannal kezdeni, amit már ismerünk a konyhából: ha kakukkfüvet vagy szurokfüvet, azaz oregánót találunk a réten, és olyan illata van, mint amit a pizzán szoktunk érezni, akkor nyert ügyünk van.
A pitypangot is mindenki ismeri, bár valljuk be, hiába ehető, sokkal mutatósabb az ízénél. A nagy meglepetés viszont a csalán lehet: a normális esetben nagy ívben elkerült növényből a spenótnál sokkal finomabb főzeléket lehet csinálni, a magja pedig egyenesen csodálatos! Nem csíp annyira, mint a levelek, de bizsergeti a nyelvünket, így egyfajta sós robbanós cukornak lehet használni, ha valami nedvesebb felületű ételre szórjuk. Salátába nem érdemes, mert annyira pici, mint a mák, így simán átpotyog a tányér aljára.
Első körben tehát kezdjük azokkal a növényekkel a legelészést, amelyeket biztosan ismerünk: a sikerélmény ad annyi magabiztosságot, hogy utána bátrabban keresünk új növényeket. Ahogy említettem, bevizsgáltatni sajnos nem tudjuk őket, de szerencsére egyre több szakértő szervez gyógynövényismereti túrákat: néhányra még akkor is érdemes elmenni, ha egyébként irtózunk attól, hogy vadidegenekkel csapatban mászkáljunk a természetben. Ezeken az eseményeken egy csomó felismerési trükköt és terepismeretet is szerezhetünk, amelyekkel felvértezve már sokkal könnyebb egyedül nekiindulni a vadonnak.

Mivel ezzel a cikkel éppen rábeszélni szeretnénk mindenkit arra, hogy a lehető legtisztább és leginkább megújuló forrásból szerezze be az ételek hozzávalóit,  természetesen nem szeretnénk ijesztgetni, de ettől még muszáj beszélni az alapvető óvatosságról. A gombaszakellenőri hálózat például azért épült ki és azért szabályozza törvény, mert 1953-ban olyan fantasztikus gombatermő év volt, hogy gyakorlatilag a járdákon is gomba nőtt. Ennek megfelelően gyűjtötte és ette is mindenki. És minimum 35 fő halt meg abban az évben gombamérgezésben (valószínűleg jóval több, csak nem mindenkinél tudták/akarták beazonosítani a halál okát).
A növények között kevés olyan halálosan mérgező nő itthon, mint a gombák közül a gyilkos galóca, de azért vannak: a nadragulya például nem véletlenül szerepel majdnem minden mesében és mondókában, amiben boszorkányok is vannak, de a gyilkos csomorika sem véletlenül kapta a nevét. Ugyanakkor érdekes, hogy a kiskertek dísznövényei közül válogatva sokkal könnyebb eltenni valakit láb alól, mint ha az erdőbe vagy a mezőre megyünk keresgélni a mérgeket…

Az tehát mindig alapszabály, hogy olyasmit sohasem szabad  megkóstolni, amit nem ismerünk vagy csak nagyon hasonlít valamire, ami gyerekkorunkban finom volt!

A legtöbb esetben a mérgező növények is csak emésztési zavarokat, hasfájást vagy kiadós hasmenést okoznak, de jobb a békesség. A toxikológiai osztályok ugyanis nem kifejezetten vidám helyek. 

És természetesen az sem mindegy, hogy hol és hogyan szedjük le őket: városon belüli, úthoz közeli vagy gyakran látogatott helyekről például soha ne együnk, mert szennyezettek lehetnek a növények. Az ugyan egyre gyakoribb és nagyon bájos trend, hogy a parkokba gyümölcsfákat is telepítenek és arra biztatják a látogatókat, hogy egyenek róluk nyugodtan – ám egy almát vagy egy barackot sokkal könnyebb megmosni, mint egy salátástálnyi virágot. Továbbá mindig felhívják arra a figyelmet, hogy enni invitálják a látogatókat, nem pedig szüretelni! Ez a természetben fellelhető növényekre ugyanígy igaz: nemcsak az etika, de a józan ész is azt diktálja, hogy egy termőhelyről csak az adott növény legfeljebb 30%-át szedjük le. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a madarakat vagy az őzikéket fosztjuk meg a téli eleségtől, hanem ha teljesen lepucolunk egy területet, azzal olyan mértékben károsíthatjuk annak a növénynek az élőhelyét, hogy a következő évben már hiába is mennénk vissza ugyanoda. Ez még akkor is igaz, ha a gyűjtött mennyiség messze nem éri el a törvényben megengedett 2kg/nap/főt. A törvény ugyanis úgy szól, hogy állami területen bármilyen termésből, legyen az gyógynövény, bogyó vagy gomba, egy fő egy nap alatt legfeljebb két kilót gyűjthet ingyen. Ha többet szeretne szedni és van is biztonsággal, akkor gyűjtési engedélyt kell kérnie az adott terület kezelőjétől. De föld alatti gombákat például csak és kizárólag gyűjtési engedély birtokában szabad szedni, amit pedig csak akkor adnak ki, ha az ember bemutatja a vizsgabizonyítványát: szarvasgombára ugyanis sokan vágynak, de ha elkezd valaki felturkálni egy területet, akkor nagyon könnyedén tönkretehet egy sérülékeny termőhelyet – arról nem is szólva, hogy még a fa gyökérzetét is megsérti.
És hogy honnan tudjuk, hogy állami-e a terület, ha nincs kitáblázva? Nos, a legegyszerűbb rákeresni: a NÉBIH honlapján van egy mobiltelefonon is futó nyilvános erdőtérkép, amit ugyan nem a legegyszerűbb kezelni, de cserébe rengeteg adatot megtudhatunk a placcról, ahol éppen kirándulunk: nem csak a tulajdonosi hátteréről, de még a növényzetéről is. 

Tehát: nagy levegő, bátorság és növényfelismerő applikációk! Cserébe pedig nem csak szuperegészséges, de még szuperfinom ételek is lesznek a jutalmunk.

Az óbudai Aranycsapat

Mit is adott hozzá Óbuda-Békásmegyer a százötven éve egyesített főváros labdarúgásához? Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy elsősorban játékosokat, hiszen hiába szerepelt kerületünk legmagasabban jegyzett klubja, a III. kerületi TVE 1913–1937 között megszakítás nélkül közel negyed évszázadot a mindenkori magyar első osztályban – és tért vissza oda egy-egy szezon erejéig a ’90-es évek második felében –, eredményességben nem lehet egy lapon említeni az olyan sokszoros bajnok, a nemzetközi futballban is komoly eredményeket elért budapesti klubokkal, mint az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas. A III. kerületi TVE-n kívül volt még egy másik, magyar élvonalban szerepelt, korszakos, de meglehetősen sajátos kötődéssel bíró klubja is Óbudának, a 33 FC (később Budai 33, majd Budai 11), mely a magyar labdarúgás hajnalától, 1901-től 1938-ig döntően az első osztályban játszott, ám óbudai bejegyzésén kívül más kötődéssel nem bírt, és saját pályával sem rendelkezett, mindig másoktól bérelt. 

Ennek ellenére Óbuda az 1938-as és 1954-es világbajnoki ezüstérmes, valamint az 1968-as olimpiai bajnok gárdába is adott meghatározó játékost, amihez olyan további III. kerületi csapatok nevelőmunkája is szükségeltetett, mint például az Újlaki FC, Gázművek, Csillaghegy. Utóbbi kettő az 50-es évek elején a másodosztály élcsapatai közé tartozott, de sok helyi üzemnek volt saját pályája, még többnek rajtuk játszó együttese, és akkor az egykori grundokról még nem is beszéltünk, ahol a későbbi válogatottak a labdarúgás alapjait elsajátították. Válogatottunk – mint minden ilyen típusú összeállítás – nyilván szubjektív, azonban a teljes 20. századot lefedve igyekeztünk olyan játékosokat beválogatni, akik Óbuda-Békásmegyerről indulva, vagy itt (is) játszva/élve futottak be említésre méltó, sok esetben kiemelkedő labdarúgó karriert. Csatárok terén a bőség zavarával küzdve néhányan a hagyományos posztjuktól eltérően, a középpályán kaptak helyet. A névsor erősségét jól jelzi, hogy olyanok maradtak ki belőle, mint a Flórián tér mellett született Schaffer „Spéci” Alfréd, a magyar futball egyik első profi játékosa, Polgár Gyula, az 1938-as vb döntő bal bekkje (korábban a Budai 11 tagja), Sipos “Tüdő” Ferenc, a hatvanas évek legendás középhátvédje, Tichy Lajos országos, de legalábbis újlaki cimborája, vagy a Csillaghegyről indult Pál Tibor, az 1960-as olimpia bronzérmese.

Tartalékcsapat

Kapus – Brockhauser István (12)

Budapest, 1964.05.03.

A ’90-es évek első felének tízszeres válogatott hálóőre, aki a Váci Izzóban lett élvonalbeli játékos. 1988-ban visszatért nevelőegyesületéhez, az Újpesthez, négy szezont követően pedig átigazolt a Kispest-Honvédba, ahol szűk négy évet töltött el. Mindkét helyen megnyerte a magyar bajnokságot és a kupát is. Rövid győri kölcsönjátékot követően, 1996 nyarán Belgiumba igazolt a KRC Genkhez, ahonnan 2002-ben közönségkedvencként, kétszeres belga bajnokként és kupagyőztesként jött haza.

Harmadikos korában költözött át családjával Kelenföldről Óbudára, a Miklós utcába, ahol a Harrer Pál Általános Iskola beton kézilabdapályája jelentette a grundot, vagy ha füves játéktérre vágytak, akkor átbicikliztek a Hajógyári-szigetre. Ekkor még a mezőnyben játszott, és nem is gondolta, hogy hamarosan kapus lesz belőle, nem is akármilyen.

 

Balhátvéd – Horváth József (13)

Budapest, 1949.05.21.

Tizenegyszeres válogatott, 1974-ben az év labdarúgója Magyarországon, az Újpesti Dózsával 1969-75 között sorozatban hétszer bajnok, mellette háromszoros kupagyőztes, BEK elődöntős, Vásárvárosok kupája döntős. 1975 nyarán egy Honvéd elleni tornamérkőzésen akaratlanul súlyos sérülést okozott, amiért fél évre eltiltották, és főleg emiatt külföldre távozott. Előbb Svájcba, utána Spanyolországba, majd az NSZK-ba ment, utóbbi helyen már játszhatott is, végül 1978-ban az USA-ba szerződött, ott telepedett le, de évente egyszer ma is hazalátogat.

Édesapja a Gázművekben focizott, és a család a gázgyári munkástelepen lakott (illetve lakik a mai napig), így ő maga is a gázgyáriak igazolt labdarúgója volt, előbb a serdülőben, utána az ifjúsági gárdában, de már 16 évesen felhívták a felnőttek közé, ahonnan 1967-ben igazolt át a Budapest Spartacusba, majd egy évre rá az Újpestbe.

 

Középhátvéd – Börzsei János (14)

Budapest, 1921.10.09. – Budapest, 2007.08.30.

1948-56 között huszonháromszoros válogatott, az Aranycsapat fontos kiegészítő embere Lóránt Gyula tartalékjaként. 1942-ben mutatkozott be a felnőttek között az akkor első osztályú Elektromosban, és egy 1946-os rövid kolozsvári kitérőt követően egészen pályafutása végéig, 1957-ig az MTK-t erősítette, ahol kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes és Közép-európai Kupa-győztes lett. Visszavonulása után nyugdíjba vonulásáig központi sportszervezeteknél dolgozott sportvezetői beosztásokban.

Óbudai gyerekként Hidegkuti Nándorral focizott együtt a grundon, illetve igazolt játékosként 1933-1941 között a III. kerületi TVE korosztályos csapataiban játszott.

 

Jobbhátvéd – Dunai (Drestyák) Lajos (15)

Budapest, 1942.11.29. – Budapest, 2000.12.18.

Kétszeres válogatott, négyszeres olimpiai válogatott. Előbbiben csak az 1966-os angliai világbajnokságra felkészítő két barátságos meccsen kapott kezdő szerepet, utóbbiban viszont az 1968-as, aranyérmet hozó mexikóvárosi olimpia utolsó négy meccsét is végigjátszotta. 1964-74 között 233 találkozón lépett pályára az MTK-ban, akikkel egyszeres magyar kupagyőztes.

A Csillaghegyi Téglagyár csapatában, az Építőkben kezdett el futballozni, ahol 1953-61 között szerepelt, majd a harmadosztályú III. kerületi TTVE-be igazolt, 1964-ben feljutottak a másodosztályba, ekkor vitte el az MTK.

 

Balszélső – Titkos (Titschka) Pál (16)

Budafok-Kelenvölgy, 1908.01.08. – Budapest, 1988.10.08.

21 évesen mutatkozott be a válogatottban, amit 1938-ig további 47 alkalom követett. 1937-ben az év magyar labdarúgója, az 1938-as világbajnoki ezüstérmes gárda tagja, a döntőben az ő góljával egyenlítettünk 1-1-re. A komplett 30-as éveket felölelő Hungáriás (MTK-s) időszakában kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, ezt követően még 1944-ig a Kispestben focizott, ahol elkezdett edzősködni. Később az egyiptomi válogatottat is irányította. 

1926-tól az akkor elindult profi élvonalbeli bajnokságban három szezont játszott a Budai 33 FC színeiben, ahol ötven mérkőzésen hét gólt ért el.

 

Baloldali középpályás – Kompóti (Kléber) Gábor (17)

Budapest, 1901.05.23. – Budapest, 1973.10.15.

1922-1931 között huszonháromszor ölthette magára a válogatott mezét, ebből négyszer a közép-európai csapatoknak kiírt Európa-kupa mérkőzésein. 1924-ig a III. kerületi TVE fedezete, innen hívták be először a nemzeti együttesbe, majd került az MTK-ba, ahol kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes. Később edzőnek állt, és 1949-től 1965-ig négy élvonalbeli együttest is irányított.

 

Középső középpályás – Sikesdi Gábor (18)

Dorog, 1960.08.29.

Háromszoros olimpiai válogatott. Tokodról indulva Tatabányán mutatkozott be a felnőttek között az élvonalban 1980-ban. Háromévnyi, katonasággal megszakított dorogi NB II-es szereplést követően 1983-1991 között a Honvéd meghatározó védekező középpályása. A kispestiek törtélelmének egyetlen hatszoros bajnoka, kétszeres kupagyőztes. Két, másodosztályú dorogi szezon után 1993/94-ben a III. kerületi TVE játékosa az NB II-ben.

 

Jobboldali középpályás – Müller Sándor (19)

Budapest, 1948.09.21.

1970-82 között tizenhétszer lépett pályára a válogatottban, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vett együttes tagja. 1968-ban igazolt a Vasasba, ahol 1980-ig a klub korszakos játékosává nőtte ki magát, kupagyőztes és az 1977-es, máig utolsó angyalföldi bajnokcsapat játékmestere. 1980-83 között egy szezon erejéig a belga Royal Antwerp FC, kettőig a spanyol Hércules CF Alicante játékosa.

1965-68 között a III. kerületi TTVE-ben nevelkedett.

 

Jobbszélső – Páling Zsolt (20)

Budapest, 1969.02.16.

Kétszeres válogatott. A KSI-ben nevelkedett, 1986-ban igazolta le a Ferencváros, ahol 1988-1999 között játszott a felnőttben, így részese volt az 1995-ös Bajnokok Ligája szereplésnek is. A zöld-fehérekkel háromszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes. Az 1996/97-os szezonban az FTC kilenc mérkőzésre kölcsönadta az akkor éppen NB I-es III. kerületi TVE-nek.

Hatévesen költöztek a családdal egy Harrer Pál utcai panelbe, a Harrer Pál Általános Iskolában tanult, később Békásmegyeren lakott.

 

Baloldali csatár – Palotás (Poteleczky) Péter (21)

Budapest, 1929.06.27. – Budapest, 1967.05.17.

1950-1956 között huszonnégyszer szerepelt a válogatottban, és összesen tizennyolc gólt szerzett. Az 1952-es olimpiai bajnoki címhez Helsinkiben négy gólt tett hozzá. Az Aranycsapat világbajnoki ezüstérmes tagja 1954-ben. Hidegkuti Nándor előtérbe kerüléséig ő játszotta a hátravont középcsatár szerepét. 1948-1959 között 231 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, ezeken a meccseken összesen 156 találatot jegyzett, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes.

Óbudán született és nőtt fel, a III. kerületi TVE-ben 1945-1948 között játszott.

 

Jobboldali csatár – Fischer Pál (22)

Pilisszántó, 1966.01.29.

19-szeres válogatott. A Budapesti Építőkben lett igazolt labdarúgó, de mellette 16 évesen feketén játszott a Pilisszántó felnőtt csapatában is, innen vitte el 1984-ben a Ferencváros, ahol nagyon hamar közönségkedvenccé vált. 1989-ben egy évre kölcsönbe az Ajax Amsterdamhoz került (ahol Dennis Bergkamp volt a sofőrje!), és 14 meccsen 7 gólt rúgott, megnyerték a holland bajnokságot, majd egy év után visszatért az FTC-be, ahol kupagyőztes lett. 1991-ben Siófokra igazolt, ott gólkirályi címet, a következő évben a Honvédban játszott, ott bajnoki címet nyert. Játszott még a Sopronban és a Vasasban, majd egy horvát kitérőt követően alacsonyabb osztályú klubokban, így többek között 2000 tavaszán a III. kerületi TVE-ben is.

 

Kezdőcsapat

Kapus – Zsák Károly (1)

Budapest, 1895.08.30. – Budapest, 1944.11.02.

Korának meghatározó, Európa-szerte ismert hálóőre, aki ideális alkata mellett technikai képességeivel is kitűnt pályatársai közül, sokuknak adva követendő példát. 1912-ben tizenhét évesen állt először a nemzeti csapat kapujában, és 1925-ig összesen harminc alkalommal kapott rá újabb lehetőséget. A húszas évek elején bal kezének gyűrűs ujja eltörött, amit későbbi folyamatos fájdalmai miatt amputáltatott, így négy ujjal védett tovább. Egyetlen felnőtt klubját, a 33 FC-t 1909-től 1928-ig szolgálta hűségesen, ahol a 11-eseket is rendszeresen ő rúghatta. 1915-től az Óbudai Gázgyárban dolgozott, így a ’20-as években a 33 FC mellett gyakran védett a budapesti üzemek, hivatalok és intézetek számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzéseken a Gázművek színeiben.

„De van nekem még egyéb sérülésem is – ezzel a szekrényből hatalmas csomó fénykép került elő s köztük két Röntgen-kép – látja, ezek a könyökeim, ezek az apró foltok a levált, csontszilánkok. Verebély tanár úr fedezte fel őket. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.”

Részlet Zsák Károly nyilatkozatából, Nemzeti Sport 1926. április. 

 

Balhátvéd – Bíró (Bier) Sándor (2)

Füzesabony, 1911.08.19. – Budapest, 1988.10.07.

1932-1946 között ötvennégyszer játszott a válogatottban, az 1938-as franciaországi világbajnokságon második helyezett együttes védelmének oszlopa. Klubszinten a legnagyobb sikereit a Hungáriával (MTK-val) aratta, 1936-ban és 1937-ben bajnok, 1940-ben az év labdarúgója. 1940-től egy szezonig a BSzKRT, a háború végéig az Újpest játékosa, majd három évre visszament az MTK-ba, ahol pályafutása során összesen 240 bajnokit játszott. 

A III. kerületi (akkor éppen) FC-ben 1926-tól 1934-ig szerepelt, a felnőttek között a már profi első osztályban, az 1931-ben kupagyőztes csapat tagja. Játékoskarrierjét is itt fejezte be 1949-ben, utána edzőnek állt. Csillaghegyen, a Botond utcában lakott. Vidor Miklós regénye, A hátvéd halála és feltámadása egy gombfoci-játékos, a Bíró Sándort megtestesítő gomb elvesztése és pótlása körül játszódik. 

„A sikeres sportember – három év után! – villamosvezető lehetett a BSZKRT-nál és eredményeire való tekintettel állandó délelőttös beosztást kapott az 5-ös villamoson. Ez a járat Óbuda Fő tér és a Nagyvárad tér között közlekedett. 

– A munka után Sanyi bácsi kocsiba vágta magát és rohant az edzésre? – kérdeztem.

– Nekem soha nem volt autóm. Inkább kerékpároztam, vagy futottam! 

– Az országszerte népszerű Bíró Sándor futott az utcán?

– Miért, szégyen az?” 

Részlet Prohászka György visszaemlékezéseiből. Magyar Honvéd, 1992. első félév

 

Baloldali középhátvéd – Garaba Imre (3)

Vác, 1958.07.29.

A teljes ’80-as éveket felölelő válogatottbeli szereplését 1991-ben zárta le 82 részvétellel. Részt vett az 1982-es spanyolországi és 1986-os mexikói világbajnokságon, ahol mind a hat meccsen végig pályán volt. Vácról került a Honvédhoz huszonegy évesen, az ott eltöltött nyolc szezonja során négyszer nyert bajnokságot és egyszer magyar kupát, 1982-ben az év labdarúgója. 1987-től két szezont a francia másodosztályú Stade Rennais-ben, hármat a belga elsőosztályú Charleroiban töltött, hazatérése után a BVSC-ben fejezte be az aktív játékot.

Édesapja főnöke a III. kerületi TTVE edzője volt, így került Sződligetről Óbudára, ahol már igazolt játékosként megtalálták végleges posztját a védelem közepén. 1972-76 között a kék-fehérek serdülő, majd ifjúsági gárdájában játszott, és még kiskorúként bemutatkozhatott a felnőttek között a harmadosztályban.

„ – Emlékszik, Imre, a harmadik kerületi napokra, a játékosokra, az edzőjére? 

– Nemcsak emlékszem, hanem mindig szeretettel gondolok vissza a kék-fehérben eltöltött szép napokra. Edzőmre, Marada Győző bácsira, a fiúk közül például Láng Pistára, Budács Antalra és a többiekre. Nemcsak játékostársak, hanem jó barátok is voltunk.”

Garaba Imre nyilatkozata a Hajrá Kerület! a III. TTVE műsorfüzete (1981) számára

 

Jobboldali középhátvéd – Mészöly Kálmán (4)

Budapest, 1941.07.16. – Budapest, 2022.11.21.

A magyar labdarúgás ikonikus egyénisége, 1961-től 1971-ig hatvanegyszeres válogatott, kétszeres világ- és Európa-válogatott. Az 1962-es chilei és 1966-os angliai világbajnokság mind a nyolc meccsét végigjátszotta – mindkét bajnokságtól egyaránt a negyeddöntőben búcsúztunk. Az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokság bronzérmese. Egyedüli felnőtt csapatát, a Vasast 1959-1972 között 279 meccsen erősítette, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa-győztes, az év magyar labdarúgója 1962-ben. Visszavonulása után három időszakban is a magyar válogatott szövetségi kapitánya, közöttük hazai és külföldi kluboknál edző. Az egyetlen magyar, aki játékosként és szövetségi kapitányként is részt vett világbajnokságon.

Városmajori gyerekként fedezte fel a III. kerületi (akkor éppen) Vörös Lobogó Textilfestőtől Kóródi Rezső 1952-ben, és vitte magával a Hévízi útra, ahol 1958-ig rúgta a bőrt az utánpótlásban, innen igazolta le a Vasas.

„- Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a texilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. A tehetségek kibontakozása magasabb osztályú csapatban, nagyobb tudású játékosok körében könnyebben mehet végbe. Ezért léptem át a Vasasba, ahol 61 válogatottságig vittem. Állítom azonban, hogy az óbudai évek döntőek voltak pályafutásomban.”

Részlet Mészöly Kálmán nyilatkozatából a 100 évnek is egy a vége. A III. kerületi TTVE története 1887-1987 című kiadványban. 

 

Jobbhátvéd – Kehrling Béla (5)

Szepesszombat, 1891.01.25. – Budapest, 1937.04.26.

Az egyetemes magyar sporttörténet legsokoldalúbb alakjainak egyike. 1914-1916 között négyszeres labdarúgó válogatott, az 1910/11-es szezonban a 33 FC, majd 1916-ig a Magyar AC futballistája, legnagyobb sikereit mégis más sportágakban szerezte. Asztaliteniszben az 1926-os világbajnokságon csapatban első, párosban második lett. Leginkább teniszezőként ismert, 1911-1934 között a MAC játékosaként harmincnégyszeres országos bajnok (16 egyéni, 12 páros, 6 vegyes páros) szabadtéren, nyolcszoros (3 egyéni, 2 páros, 3 vegyes páros) fedett pályán, de még többek között egyszeres szlovák, osztrák, német bajnok is egyéniben. A tenisz válogatottban részt vett az 1912-es stockholmi és 1924-es párizsi olimpián, szűk egy évtizedig a Davis Kupa csapat tagja. 1914-ben nem hivatalos világbajnoki bronzérmes párosban, 1925-ben és 1926-ban a wimbledoni tornán harmadik, ugyancsak párosban. Mindezek mellett indult atlétikai és tornaversenyeken, télen pedig a Budapesti Korcsolyázó Egyletben jéglabdázott, továbbá tátrai bob viadalokon is szerepelt.

Édesapja egy kelmefestő- és ruhatisztító-üzem tulajdonosa volt Óbudán – ő maga a „puceráj” után kapta a „Puci” becenevét is -, az Óbudai Torna Egyletben (OTE) kezdett el sportolni, és az Árpád Gimnáziumban tanult, majd érettségizett le.

 

Balszélső – Tichy Lajos (6)

Budapest, 1935.03.21. – Budapest, 1999.01.06.

Hetvenkét válogatott mérkőzésén ötvenegyszer volt eredményes, az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is húzóember, nyolc találkozón hét gólt szerzett. Az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmese. 1953-ban igazolta le a Honvéd, ahol játékosként tizennyolc évet töltött el, ezalatt kétszeres bajnok, ötszörös gólkirály, egyszeres magyar és Közép-európai Kupa-győztes. 320 bajnokin 247 találatot jegyez. Visszavonulása után a Honvéd ifjúsági, majd 1976-1982 között felnőtt csapatának edzője, 1980-ban bajnok a kispestiekkel.

A hatvanas években Óbudán, az Árpád Fejedelem útja – Szépvölgyi út sarkán laktak. Feleségével, Lehoczky Zsuzsa színésznővel Újlak társasági életét törzshelyükről, a Csilla presszóból uralták.

„Személyesen is ismertem, a hatvanas években ő is és a legjobb barátja, Sipos Feri is Óbudán lakott. (…) Akkor még a 11-es villamos járt a Corvin utcában. Én is a férjemmel utaztam a Margit híd felé, ezen a villamoson utazott Tichy Lajos, Sipos Ferivel. Mivel felül a kocsi már tele volt, ők a peronon utaztak. Mikor a kocsi a megállóhoz ért, fiatal lányok álltak a megállóban. Lajos csibészesen odanyomta az orrát a kocsi ajtajához, és integetett a lányoknak. Mondanom sem kell, mindenki nevetett. Lajos bohém, jó kedélyű, barátságos fiatalember volt.”

Részlet egy olvasói levélből Tichy Lajos halálakor, Népszava, 1999. január  

 

Támadó középpályás – Albert Flórián (7)

Hercegszántó, 1941.09.15. – Budapest, 2011.10.31.

A magyar futball utolsó, nemzetközileg is kiemelkedő játékosa, egyetlen Aranylabdása 1967-ben. 1958-1974 között hetvenötszörös válogatott, kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott. Világbajnoki résztvevő 1962-ben Chilében (három meccsen négy gól, köztük az Anglia elleni győztes) és 1966-ban Angliában. Olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes 1960-ban Rómában, illetve 1964-ben Spanyolországban. 1952-ben Hercegszántóról hívták fel az FTC toborzójára, ahol kiválasztották, 1958-ig a klub utánpótlásában nevelkedett, majd 1974-ig a felnőtt csapat tagja, rögtön meghatározó játékosa. 537 ferencvárosi felnőtt meccsén 383 gólt szerzett, négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 1965-ben Vásárvárosok Kupája győztes, 1966-ban és 1967-ben az év magyar labdarúgója.

A ’90-es évek közepétől Csillaghegyen, a Gyepes utcában lakott, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra.

„A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.”

Részlet Albert Flórián nyilatkozatából a Napút 2009-es Óbuda különszámában.  

 

Jobbszélső – Hidegkuti (Dvornyik) Nándor (8)

Budapest, 1922.03.03. – Budapest, 2002.02.14.

1945-1958 között hatvankilencszer tagja a válogatottnak, az Aranycsapat meghatározó játékosa, a hátravont középcsatár fő megtestesítője, 1952-ben olimpiai bajnok Helsinkiben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban, az Évszázad mérkőzésén három gólt lőtt Angliának. 1943-ban igazolt az Elektromosba, és játszott először az NB I-ben, innen került a háború után a zuglói Herminamezei AC-hez, ahonnan 1947-ben az MTK-be ment. A Hungária körútiakkal 1958-ig 302 mérkőzést játszott, melyeken 202 gólt szerzett, háromszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes, 1953-ban az év labdarúgója Magyarországon. Edzőként is nagyot alkotott: olasz kupagyőztes és KEK-győztes a Fiorentinával, bajnok a Győrrel, ötszörös egyiptomi bajnok az Al-Ahly Cairoval.

Óbudán született és nőtt fel, szüleivel a Körte utcában lakott, nősülése után a Kiscelli utcában. A Margit Kórház melletti grundokon rongylabdát rúgva sajátította el a sportág alapjait, legtöbbször még kapusként funkcionálva. A helyi Újlaki FC kölyökcsapatának intézője azonban középcsatárként látta hasznosabbnak, tizenhat évesen már ekként is játszott az UFC felnőtt csapatában, ahonnan 1940-ben elvitte az NB II-es Gázművek, ahol 1943-ig szerepelt.

„Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát. Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki!”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Őszi számában megjelent Hidegkuti Nándor-interjúból. 

 

Baloldali csatár – Schlosser Imre (9)

Budapest, 1889.10.11. –  Budapest, 1959.07.18.

A magyar labdarúgás hőskorának egyik, ha nem legemblematikusabb alakja, mai értelemben vett sztárja, akinek nevét az egész kontinensen ismerték, itthon pedig ezrek zarándokoltak ki a meccseire, csak hogy láthassák játszani. 1906-tól 1927-ig, több mint húsz éven át hatvannyolcszor ölthette magára a címeres mezt, melyben ötvennyolc gólt szerzett. Tizenháromszoros magyar bajnok (hétszer az FTC-vel, hatszor az MTK-val), hétszeres magyar gólkirály, kétszeres kupagyőztes, előbbi kettő ma is élő hazai rekord. Az év magyar labdarúgója 1912-ben. 318 magyar első osztályú bajnoki meccsén 417 gólt ért el, közülük az utolsót 1927 őszén a Budai 33 színeiben.

A legendás „Slózinak” a Budai 33 mellett további III. kerületi kapcsolata, hogy nagyobbik fia családja Csillaghegyen lakott a Zöldfa utcában, ahol rendszeresen vendégeskedett, és 1944 végén két hónapot ott töltve vészelte át az ostromot. Unokája miatt később a csillaghegyi focipályán is gyakran feltűnt, a felnőtt csapat a mérkőzéseit sokszor vele hirdette plakátjain.

„A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követték a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Nyári számának Slózi és az óbudai szál című cikkéből.

 

Középcsatár – Orth György (10)

Budapest, 1901.04.30. – Porto, 1962.01.11.

Puskás mellett minden idők legjobbjának tartott magyar labdarúgója, játék-intelligenciája, technikai tudása és az összes poszton magas színvonalon való bevethetősége kiemelte a többiek közül, karrierjét azonban 1925-ben, fájóan korán ketté törte egy súlyos térdsérülés. 1917-től tíz éven át játszott a válogatottban, összesen harminckét alkalommal, tizenhárom gólt szerezve. Tizenhat évesen mutatkozott be az MTK felnőtt gárdájában is, amit egy 1923-as bécsi kitérőt leszámítva 1929-ig erősített, ezalatt sorozatban nyolcszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes és háromszoros gólkirály, az év labdarúgója 1918-ban. 1932-ig, három szezonon át a Budai 11 játékosa, utána rövid ideig a Bocskai játékosedzője, és még ugyanebben az évben végleg külföldre távozott, ahol szinte minden szezonban más nyugat-európai vagy dél-amerikai együttes edzője, kezdetben játékos-edzője lett, többek között Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru szövetségi kapitánya.

„ – Villamosjegy! – Vallay, a kapufának dőlve, félig a szendvicsébe, félig Minariknak mondja a szokásos követelését.

  • Annyit azért még mondhatok, hogy az Orth Gyuri is gyalog járt tréningre.
  • Mióta lakik az Orth Gyuri Óbudán?

(Itt a párbeszéd félbeszakad, mert Vallaynak sürgős és fantasztikus védenivalója akadt. Minarik is hüledezik, de csak egy pillanatra, mert eszébe jut a frappáns visszavágás.)

  • Neked az Orth Gyuri nem Gyuri, érted?”

(Részlet Sándor Pál: Régi idők focija című filmjéből.) 

 

Jobboldali csatár – Esterházy Márton (11)

Budapest, 1956.04.09.

A nyolcvanas évek huszonkilencszeres válogatottja, a híres Esterházy famíliából ő jutott a legmagasabb szintre a labdarúgásban, pedig négyük közül Péter testvérét tartották a legtehetségesebbnek. A nemzeti együttessel megjárta a ’86-os mexikói világbajnokságot, Kanada ellen gólt is szerzett. Az NB II-es Budafokból igazolt 1977-ben az FTC-hez, ahol 1978-ban kupagyőztes lett, de a kevés játéklehetőség miatt az NB II-es Vasas Izzóhoz cserélték, majd 1980 januárjában leigazolta a Honvéd, akikkel háromszor is bajnokságot nyert. 1984 nyarán külföldre szerződött, és a görög AEK Athén, illetve Panathinaikost követően osztrák, svájci kluboknál légióskodott.

Rómaifürdőn, a stranddal szemben laktak a családdal. A KSI-ben nevelkedett, de tizenhat évesen abbahagyta, és Péter bátyja unszolására folytatta csak 1974-ben, két év kihagyást követően a budapesti első osztályú Csillaghegyi MTE-ben. Péter volt a jobbösszekötő, ő pedig a csatár, bár nem sokáig, mert már a következő szezonban elvitte a III. kerületi TTVE, onnan meg egy év után a Budafok.

„Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy 5+1-es kispályás csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/tavaszi számban megjelent Esterházy Márton-interjúból.

„Természetesen a döntő szó feletteseinké…”

Az Óbudai Hajógyár részletes történetét Horváth Péter az Óbudai Anziksz 2020/Nyár számában már megírta, a vállalat államszocialista időszakának évtizedeire fókuszálunk ebben az írásban.

A magyar hajógyártásnak a második világháborút követő államosítás után széttagolt, majd újraegyesített vállalatai természetesen megannyi szállal kapcsolódtak Óbudához, ennek (hely)történeti forrásai megtalálhatók Óbudán, a levéltárban. Az államosítás utáni egyik vállalat elnevezése egyszerűen Óbudai Hajógyár volt, melyet 1962-ben a Magyar Hajó- és Darugyárba (MHD) integráltak. 1962-től a rendszerváltásig az Óbudai Hajógyár az MHD, valamint a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár égisze alatt működött. A szerző némi előnyére szolgál, hogy az akkor még Gazdasági Szervek Osztályán 2016-ban részt vehetett a Magyar Hajó- és Darugyár fondjának rendezési munkálataiban, így a hajógyárral kapcsolatos levéltári forrásokba mélyebb betekintést is szerezhetett.

Különös, de egyben sajnálatos módon az óbudai hajógyárral kapcsolatos brigádnaplók nem kerültek levéltári őrizetbe, csak a Magyar Hajó- és Darugyár központi szervezeti egységeinek néhány naplója. Ennek természetesen számtalan oka lehet.

A rendszerváltás hajnalán a dolgozók talán már nem tartották értékesnek, tovább őrzendőnek a naplókat és vélhetően az irattárosok, a brigádok egyszerűen kidobták vagy a tagok hazavitték magukkal emlékbe.

A levéltárosok – a megfelelő iratértékelési munka elvégzését követően – a brigádnaplókat maradandó értékű forrásként kezelték, és így járnak el napjainkban is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne rendelkeznénk információkkal az óbudai hajógyári brigádokról.

A brigádnapló mint dokumentum némileg „lesajnált” szereplője a történeti forrásoknak, aminek egyik oka talán az, hogy azokat olvasva sokszor ismétlődnek a termelési vállalások (extramunka felajánlások), ezek valójában „száraz” források, hasonlóan például a vállalati mérlegbeszámolókhoz. Másik oka az, hogy ha brigád alakult, annak valamilyen formában, de vezetnie kellett a naplót, egyéni kvalitástól és a brigád aktivitásától függött, hogy a napló lapjai milyen információt és hogyan (milyen megfogalmazásban) tartalmaztak. Természetesen napló és napló között is óriás különbségek lehetnek, legalábbis, ami a színvonalat illeti. A forrásértékét tekintve a naplóban szereplő adatok több esetben is kiegészíthetik egy-egy vállalat termelés- (gyártás-) történetét, de leginkább arra alkalmasak, hogy bepillantást engedjenek a gyári, lokális közösség munkahelyi hétköznapjaiba. A brigádnapló – ha az azt író munkások erre álmukban sem gondoltak – valójában üzemtörténet-írói „teljesítmény” volt.

Óbudai Hajógyár, igazgatási épület (1981)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-A-A-X-150. (88. doboz)

 

„Szocialista módon élni, tanulni, dolgozni”

A brigádmozgalom fenti jelszava a szocialista életmódot és életfelfogást volt hivatott kifejezni. Ennek központi eleme pedig a dolgozók „második otthonának” is nevezett munkahely világa volt. A mozgalom nem tett különbséget a kétkezi, fizikai munka és az adminisztratív (szellemi) munka között. A Magyar Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyárában szép számmal alakítottak brigádokat adminisztratív munkakörben foglalkoztatottaknak is, jóllehet kezdetben elsősorban termelési, másodsorban pedig a gyári mindennapokat átszövő szocialista közösségről és lokális társadalomépítő mozgalomról beszélhetünk.

A brigádtagokat természetesen nem hagyták irányelvek nélkül, legyen szó a versenymozgalomban gyökerező felajánlásokról, a brigádértekezletek formáiról vagy naplóvezetés követelményeiről. A tagoknak olykor naptára is volt, benne a legfontosabb munkásmozgalmi eseményekkel és évfordulókkal.

A brigádélet naptár egyfajta mankót jelentett a brigádtagnak, hogy a hajógyári ügyintézés útvesztőiben kiigazodjon, azaz tudja, hogy egy-egy ügyet pontosan kinél és hol lehet elintézni.

Brigádnapár (1977)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-D-IV-338. (208. doboz)

A brigádmozgalom, a brigádok naplójának vezetése nagyon is függött attól, hogy a vállalat az iparban milyen súlyú szerepet töltött be, de természetesen meghatározta a helyi pártszervezet vezetőségének hozzáállása is, a „fentről” érkező direktívák betartása azonban az ő jól felfogott érdekük is volt. Példaként említhetjük, hogy az Óbudai Hajógyár a vas-, fém- és gépipar egyik húzóvállalata volt, és mint ilyen, termelése nemcsak a helyi (kerületi) pártszervek számára volt elsődleges, hanem a népgazdaság szempontjából is meghatározó volt.

Termelés a hajógyárban

A brigádmozgalommal kapcsolatos hajógyári levéltári forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy a brigádok fő tevékenysége a termelésre és a csoport – korabeli szóhasználattal élve: kollektíva – által elvégzett társadalmi munkára összpontosult. Ezen vállalásokat az óbudaiaknak is az MHD Szocialista Munkaverseny Szabályzata alapján kellett összeállítani. A levéltári források között megtalálhatók az MHD brigádmozgalmának éves vállalásai és tevékenység-értékelései, ezek rövid bemutatásától azonban megkímélnénk az olvasót. A szocialista brigádvezetők éves tanácskozásaira készült beszámolók arra kiválók, hogy a témában elmélyedni kívánó érdeklődő átfogó képet kapjon az egyes gyáregységek számszakilag adatolt vállalásairól, terhelés-kapacitási számításairól vagy netalán a termelési tervek normaóra megoszlásáról gyáregységi bontásban.

Ha megvizsgáljuk a munkaversenyben és a brigádmozgalomban résztvevők számát, azt látjuk, hogy a hatvanas évek közepétől egy évtized alatt alapvetően megváltozott a brigádhoz tartozás tartalma: míg a munkaversenyben aktívak száma radikálisan csökkent, addig a brigádtagság jelentősen nőtt; a naplók és a brigádélet egyéb dokumentumai is azt mutatják, hogy a brigád mint egység sokkal inkább a munkaközösséget formáló intézménnyé vált, döntő szerepe lett a béren kívüli juttatások, elsősorban a jutalmak elosztásában, viszont a munka szervezéséhez, strukturálásához egyre kevesebb köze lett. Mindez a számok nyelvén a következőképpen nézett ki: az anyavállalat összesített adataiból kiderül, hogy 1964-ben az összes alkalmazotti létszám 10 852 fő volt, amely 1973-ra 9353 főre csökkent. Ebből 1964-ben 8514 fő, 1973-ban pedig 5999 fő vett részt a munkaverseny-mozgalom valamelyik formájában. A szocialista brigádok száma 1964 és 1973 között folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, amíg 1964-ben 129 brigád működött az MHD-ban, addig 1973-ra ez a szám 400-ra emelkedett. Figyelemre méltó a következő számadat is: 1964-ben 1774 fő, 1973-ban pedig 4143 fő dolgozott brigádokban. Óbudán 1974-ben összesen 105 brigád (ebből 95 Szocialista Brigád) működött. 

Tudvalevő, hogy a Szocialista Brigád cím presztízst jelentett Óbudán is, a kitüntető címet ki kellett érdemelni azzal, hogy a brigád a megtett vállalásokat maradéktalanul teljesítette egy bizonyos időintervallumon belül. A fenti 95 óbudai szocialista brigád megoszlása 1974-ben például a következőképpen alakult: 75 munkásbrigád (azaz konkrétan fizikai munkát végző csoport), 13 műszaki brigád, 7 pedig adminisztratív brigád volt. Óbudán az 1974. évben összesen 1120 fő vette ki részét valamilyen formában a mozgalomból. A fenti számadatokat látva talán megrettenünk, és feltesszük magunkban a kérdést, mire volt mégis jó és hasznos a brigádmozgalom? A válasz természetesen összetett, másként látta ezt az, aki kényszeredetten vállalta és nyűgként tekintett a plusz feladatokra, és másként, aki a közösséget látta meg benne, nem utolsó sorban pedig másként látta az, aki mindezeken felül még pénzjutalomban is részesült. Nem elhanyagolható szempontként tekinthetünk tehát a brigádoknak kifizetett összegekre. Az Óbudán 1974-ben beadott 384 db javaslatból például 179 db-ot hasznosítottak és 194 db-ot pedig hasznosításra elfogadtak. Az óbudaiaknak 1974-ben 191 900 Ft-ot újítási díj címén, 42 100 Ft-ot pedig jutalom címén fizettek ki. A jutalom felosztása az ágazat valamennyi vállalatánál, így az óbudai hajógyári brigádtagok között is fontos kérdés volt. Nyilvánvalóan nem véletlenül jelent meg 1978-ban Antal Imre riporter, műsorvezető neves színészeket felvonultató „Második otthonunk – a munkahely” című szatirikus rövidfilmjében az „Egyetértés” nevű brigád tagjait foglalkoztató kérdés, miszerint hogyan osszák fel igazságosan a megtermelt nyereséget? A játékfilmben szereplő „Egyetértés” Brigád esetét azért emelhette be a közbeszédbe a szocialista propaganda, mert a nyereség elosztásának kérdése kényes kérdésnek bizonyult a munkások körében. A filmben talán a legviccesebb az, hogy az „Egyetértés” Brigád éppen abban nem tudott egyetértésre jutni, hogy a nyereséget a 14 tag között miként osszák szét… (https://www.youtube.com/watch?v=ooqu1N5xfFw). 

Meghívó a Magyar Hajó- és Darugyár szocialista brigádvezetőinek tanácskozására (1973. november)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

 

Vállalati ünnepség meghívója (1976)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Természetesen valamennyi óbudai brigád megnevezését nem tudhatjuk. Jelzésértékű azonban, hogy ha csak az 1974. évi 105 óbudai brigád adatából indulnánk ki, akkor esetükben minimum 105 darab naplót kellene felkutatnunk… Ha még fellelhetők egyáltalán. A forrásokból megtudhatjuk, hogy az Óbudai Hajógyárban működött a „Március 15.”, a „November 7.”, a „Szeniczei Fogaskerék”, a „Salvador Allende” (Hajóépítő Műhely) Szocialista Brigád, a Kandó Kálmán Brigád, de az óbudai üzemi bölcsődéhez kapcsolódóan itt működött a „Kossuth Zsuzsa” Brigád is. A brigádokat – modern kifejezéssel élve – „monitorozták” aszerint, hogy tagjai teljesítették-e vállalásaikat (pl. részvétel politikai továbbképzésen, kommunista műszakon, véradáson, munkaóra-megtakarítás, iskola vagy óvoda patronálási munkája, stb.). Az MHD Vállalati Versenybizottság a „Vállalat Kiváló Brigádja” kitüntetésre történő előterjesztésében például az 1965-ben alapított és 12 főből álló óbudai „Március 15.” Szocialista Brigáddal kapcsolatban a következőt javasolta: „A gyáregységi brigádvezetői tanácskozás az 1978. évi eredmények alapján javasolja a brigád kitüntetését, mivel a hajóépítő műhelyben is, de a gyáregységben is közismerten kiemelkedő munkát végeznek évek óta.” Természetesen az az eset is előfordult, hogy a brigádtól megvonták a zászlót, a kitüntetést és a címet. Arról nem tudunk, hogy ezek között óbudai brigád is lett volna.

A Magyar Hajó- és Darugyár „Ribakov Szocialista Brigád” naplóírója önértékelésében diplomatikusan utalt a brigád vállalásainak teljesítését gátló tényezőkre.

Sajnos a forrás bizonyos értelemben hiányos, ugyanis éppen azt nem tudjuk meg belőle, hogy melyek voltak ezek a tényezők. Mindazonáltal a naplóíró jól érzékeltette a cikkünk címében is szereplő mondatával a vállalaton belüli hierarchiát. A napló a szerző részéről más vállalatoknál megismert naplókkal ellentétben korántsem díszes kivitelű, elsősorban a brigád termelésével és vállalásaival kapcsolatos adatokat tartalmazza, a vállalások kronológiai sorrendjében.

Részlet a „Ribakov Szocialista Brigád” naplójából (1968)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Az óbudai hajógyár brigádéletével kapcsolatos levéltári források pusztán egy kis szeletét alkotják a rendelkezésünkre álló információknak. A brigádokról, brigádtagokról szóló visszaemlékezések és interjúk sajnos nem lelhetők fel a levéltárban. A téma iránt érdeklődők számára éppen ezért értékelődnek fel az oral history források, amelyek segítségével részletesebb képet is kaphatunk az óbudai hajógyári munkásság munkahelyi és munkán kívüli hétköznapjairól, nem utolsósorban pedig lokális vagy tágabb kapcsolatrendszeréről.

Mindent összevetve és minden kétséget kizáróan sokkal „több” és „nagyobb” potenciál lehetett a szocialista brigádmozgalomban, mint ahogy az itt közölt levéltári források abba bepillantást engednének. A brigádtagok, a munkahelyi kollegiális és baráti közösségek szabadidős és szórakozási tevékenysége, közös bel- és külföldi nyaralásai, szolidaritási akciói minden bizonnyal mélyebb lenyomatot hagytak az óbudai hajógyári munkaközösségekben és talán a lelkek mélyén is, mint gondolnánk. Elmondható, hogy a brigádnaplók zöme azért sematikus képét adja a szocialista brigádmozgalomnak, azonban számos brigádnapló már-már művészi értékű. A kérdés automatikusan megfogalmazódhat bennünk – egy levéltáros szerzőben legalábbis biztosan –, hogy napjainkban a munkahelyi közösségek vajon miként dokumentálják baráti-kollegiális kapcsolatuk eseményeit? A kérdés különösen aktuális, ha egy fluktuációtól szenvedő multinacionális vállalattal van dolgunk, ahol az idő, mint tudjuk, pénz. A kérdés csak az, hajlandók vagyunk-e a mókuskerékből kilépve egy szempillantás erejéig megállni, visszatekinteni vagy éppenséggel betekinteni a múlt ablakán.

Bármelyik vállalat brigádnaplója kerüljön is a kezünkbe, egy biztos, hogy a sokszor képeslapokkal, belépőjegyekkel, szárított virágokkal és fényképekkel teleragasztott lapokon egy mindmáig velünk élő korszak tükrébe tekinthetünk bele. 

 

Felhasznált levéltári források:

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Általános iratok (1943) 1960–1992

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-c Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Óbudai Hajógyár (1961–1989)

HU-MNL-OL-XXIX-F-408 Óbudai Hajógyár (1948–1962)

Utómunka, vad szeretettel

Miért foglalkozol kerámiával?

Úgy hozta az élet, hogy kiderült, hogy ez a komfortzónám. A kerámiázás természetközeli hivatás, a vele való foglalkozás visszahat rám, megnyugtat, és azt látom, más emberek is valamilyen megnyugtató kikapcsolódást keresnek, ami egyben kreatív is és teljesen eltér a hétköznapoktól, segít elhatárolódni a stressztől, a megfelelési kényszertől. Amint érintkezünk az agyaggal, picit átszellemülünk, kicsit lelassulunk, lehiggadunk, és az alkotásunkat senki sem ítéli meg, az emberek megtanulják önmagukat és a saját munkájukat is kevésbé kritikusan nézni, és ez végső soron pozitív hatással van rájuk – és rám is.

Amikor először találkoztam az agyaggal, olyan kötődésem alakult ki, amit nem tudtam elengedni, az első élmények olyan erősek voltak, hogy úgy éreztem nekem ezzel dolgom van.

Aztán az élet különös véletlenei úgy hozták, hogy abban a szerencsében részesülhettem, hogy a műhely meg tudott valósulni, és hogy ebbe a miliőbe másokat is be tudok vonni, hogy valamilyen mértékben mások is élvezni tudják az agyagozásban való elmélyülést.

Miért érdemes ellátogatni hozzád?

A Kerámiu alkotóműhelyben 12 fajta workshop van. A legnépszerűbb a cicás és a cuki. A cicás workshopon alapvetően 3 tányérkát készítünk, ezeket a vendég bizonyos keretek között szabadon variálhatja mélység, forma és mintázat tekintetében. Van felnőttesebb hangulatú workshop is, például a Patakmosta kavics nevezetű, ahol az effekt- és kristálymáz tulajdonságainak köszönhetően különleges színhatásokat és színátmeneteket tudunk létrehozni, de vannak tányérmintázó foglalkozások is, ahol mintázó hengerekkel, nyomdákkal, pecsétekkel, csipkékkel hozzuk létre az agyag felületén a dombornyomásokat, amit később mázakkal teszünk még látványosabbá. Olyan is van, amikor vissza kell jönni és a kerámiát a már megszáradt vagy egyszer kiégetett állapotában kell folytatni, mert a foglalkozás első 3 órájában, amikor még képlékeny és nedves az agyag, csak bizonyos munkafolyamatokig lehet eljutni, és bizonyos technikákat csak később lehet alkalmazni. A műhelyben lehet porcelánt és műgyantákat is önteni. Vannak már olyan műgyanták, amelyek nem tartalmaznak káros anyagokat, dermedés közben nem bocsátanak ki problémás gőzöket. A foglalkozásokon alkalmazott technikákat 10-től 80 éves korig bárki kipróbálhatja, így az alkotás öröme mellett sikerélménnyel és néhány nagyszerű kerámiával gazdagodnak a résztvevők. Az elkészült tárgy valóban használható a mindennapokban is, lehet belőle enni, mert károsanyag-mentes. Mivel a technológia annyira nem bonyolult, az alkotásba könnyen bele lehet merülni, és közben remekül ki is lehet kapcsolódni. 

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen technikákkal dolgoztok?

Amikor kerámiát alkotunk, három technika jöhet szóba. Van a laptechnika, amikor lapokból építkezünk, van a felrakásos technika, amikor hurkákból vagy kisebb agyagdarabokból alkotunk, így lehet csöbrönkéket, vagy vázákat , üreges szobrocskákat gyártani, és lehetne korongozni, de szerintem a korongozás kezdők számára ritkán jó tapasztalás, mert itt nagyobb az esélye annak, hogy nem lesz sikerélményük. Mi a műhelyben főleg a laptechnikát alkalmazzuk, mert az a legegyszerűbb, persze ebben is vannak kihívások, lépések, amikre nagyon oda kell figyelni. Vannak workshopok, ahol a felrakásos technikát használjuk, mert az nagyobb szabadságot ad. A laptechnikánál korlátozottak a lehetőségeink alkotásban annak érdekében, hogy a tárgy biztosan túlélje az égetést. Ugyan nem tűnik bonyolultnak, de az, hogy a kerámia a kezdettől a végkifejletig eljusson,  sok olyan sarkalatos pont van, ahol a tárgy megszűnhet létezni, szétrepedhet, felrobbanhat, eltörhet, deformálódhat, és ez nem feltétlenül rajtunk múlik. Figyelni kell az agyag tulajdonságaira, arra, hogy miből mit lehet készíteni, hogy fog száradni, zsugorodni. Bár a laptechnika kötöttebb, de ezért vannak a tematikus workshopjaim, hogy az idelátogatók kipróbálhassák, hogy mik a lehetőségeik az agyaggal.

Jut tér a kreativitásnak is, sohasem születnek ugyanolyan tárgyak.

Miért különlegesek azok a tárgyak, amelyek a műhelyedben készülnek?

A tárgyak együtt száradnak, hűlnek, majd amikor elegen összegyűltek,  a malacrózsaszín kemencében összemelegednek a zsenge égetés során. Utána – mint egy szauna után – megmártóznak a mázakban, beszippantják a pigmenteket és a vizet, és pár perc alatt ez a mázréteg megmattul, porréteggé alakul át, majd mennek még egy kört a kemencébe izzadni, ami után teljesen felhevülten, boldogan összeégnek ekkor lesz kész a kerámia. A kerámiák azért lesznek nagyon cukik meg jók, mert vad szeretettel utómunkálkodom velük. Természetesen a vendégek is nagy szeretettel festik, formázzák, mintázzák őket, és követik az utasításaimat! Ha azt mondom: simogatunk, akkor simogatnak, ha kenegetünk, akkor kenegetnek. Így kissé megszemélyesítjük a tárgyakat alkotás közben, ami később kisugárzik belőlük.

Fotó: Dohi Gabriella

Mi a kötődésed Óbudához?

Óbudán születtem és részben itt is nőttem fel. Itt laktunk, de iskolába és óvodába a Terézvárosba jártam a testvéremmel, mert a szüleinknek ott volt üzletük, így nekik kényelmesebb volt oda hordani minket iskolába. Már akkor rajongtam a képzőművészeti alkotásokért. A Liszt Ferenc-szobor a Liszt Ferenc téren nagy szerelmem volt. Odavoltam a szobrokért, anélkül, hogy bárki mondogatta vagy mutogatta volna. A kreativitásomnak jót tett, hogy minden nap közeget váltottunk. Ennek ellenére sohasem tudtam elképzelni, hogy a belvárosban éljünk. Élveztem, hogy a nappali dolgok ott történnek, mert az egy izgalmas közeg, sok különóránk volt, ott jártunk zeneiskolába és ilyen-olyan művészeti programokra. De amikor este hazajöttünk Óbudára! Akkoriban még nyugodt volt itt a környék, labdáztunk az utcán a szomszéd gyerekekkel, átmentünk egymás kertjébe, túrtuk a kis kukacokat. Jártunk a Rómaira, sokat bicikliztünk, sokat rosszalkodtunk, mindig bemásztunk a Fodrosba (Fodros Általános Iskola – szerk.), ott játszottunk nyaranta.

Milyen volt Óbuda bora?

Az óbudai kadarka legendája ide, lokálpatriotizmus oda, külön óbudai borról beszélni csak tudományos igényű és terjedelmű cikkben lenne érdemes, hiszen a Buda-Sashegyi Borvidék még a fénykorában sem volt olyan kiterjedt méretű, mint mondjuk a mai szekszárdi vagy villányi. Óbudát talán egy külön kis hegyközségnek, vagy jól megtermett dűlőnek lehetne fordítani.
Budai bor a filoxéra miatt ma már nincs – ezt az is rávágja, aki még életében nem ivott egy korty kadarkát sem. Ám ez így igencsak sommás.


Tény, hogy a vég kezdetét az a gyökértetű-fertőzés jelentette, ami a 19. század közepén ért Európába és ami majdnem kipusztította a szőlőt a teljes kontinensen. Furcsa belegondolni, hogy a filoxéra a furcsa nevével ellentétben nem egy vírusfertőzés, hanem egy rovar, ami a mai napig mindenhol megtalálható a termőföldben. Védekezni annyira nehéz ellene, hogy inkább a növényt kellett megerősíteni. És azt is érdekes végiggondolni, hogy ez a mini-ökológiai katasztrófa még csak 140 éve történt – azaz a dédapánk suhanc korában még bőven mulathatott egy igazi kancsó budai bor mellett. 

De milyen lehetett az a kancsó bor? 

Ha egy óbudai kiskocsmára vagy borkimérésre gondolunk, akkor sokkal inkább fehér, mint vörös, de leginkább egyszerűen „bor”. A borkészítést ugyanis a rómaiak honosították meg ezen a vidéken, de a kékszőlőket, a kadarkát, csókaszőlőt és a hasonló fajtákat több száz évvel később, csak a 17. század végén hozták magukkal a török pusztítás elől menekülő, illetve a szinte kihalt településekre betelepített rácok. Addig a mára szinte teljesen eltűnt fajták voltak az uralkodók: a sárfehérek, különböző dinkák, gohérok, muskotályok. A Naphegyen például elég sok budai zöld volt, ami a kéknyelű porzófajtája – ami vele szemben, a Sas-hegyen termett nagyobb mennyiségben. Ezek közül néhányat a mai napig ismerünk. Ha máshonnan nem is, a szőlészeti kutatóintézetek és néhány elhivatott borász próbálja életben tartani őket.
De az apró parcellákban, a „háztartási mennyiséget” termelő pincékben ezeket nem is nagyon különböztették meg. Ha valakinek tetszett egy szőlő, vagy ízlett egy bor, egyszerűen fogott egy vesszőt, ledugta a földbe és így telepített belőle magának is.

A szüretet pedig nem az érettséghez, hanem időponthoz, az évközbeni munkaszervezés ritmusához igazították, így fajtaborok nem is léteztek.

Ezért írtuk fentebb, hogy egyszerűen „bor”: a fehér és kékszőlőket egyszerre, együtt szüretelték és együtt készítettek belőlük bort. Ha úgy jött ki a lépés, akkor szép, érett szőlőből készült, magasabb alkoholtartalmú, akár sokáig eltartható bor született – ha nem, akkor gyorsan meg kellett inni, hátha a következő jobb lesz.


Ezért is fantasztikus, hogy egy villányi borász, Ipacs-Szabó István Máriagyűdön rábukkant egy területre, ami valami csoda folytán így maradt fent: össszevissza, még csak nem is sorokban ültetett szőlők, amelyek között van olyan fajta, amit még a kutatóintézetnek sem sikerült eddig pontosan azonosítania. Szerencsére ő a Pécsi Egyetem Szőlészeti Kutatójának főborásza, így azonnal fülig beleszeretett a kócos területbe.
És régi tervét valóra váltva már második évjáratban készítette el belőle, a régi borkészítéshez a legjobban hasonlító módszerekkel, nyílt kádban erjesztve, lábbal taposva, agyagedényekben érlelve az IDŐTLENt. Egy bort, ami nem fehér, nem vörös, nem „nagy”, nem asztali, nem dűlős, hanem a bor. Az a bor, ami olyan, mint a mindennapi kenyerünk, annak minden hétköznapiságával és minden szakralitásával. Olyan, amit dédapáink ihattak suhanc korukban. 

Miért nem telepítették vissza a szőlőket? 

A magyarázat egy kicsit hosszabb, hiszen a többi borvidéken visszatelepítették a szőlőt, főleg, miután kidolgozták a megoldást a filoxéra-fertőzésre. A gyökértetű a Vitis vinifera fajták gyökerét tudja megtámadni, de az amerikai, Vitis labrusca fajtákét nem – azok viszont nem olyan finomak. Ezért alakult ki a mai napig szinte törvénynek számító gyakorlat, hogy egy Európában élő szőlőnövény gyökere egy Vitis labrusca vagy annak egy nemesített fajtájáról származik, arra pedig ráoltják a „tetejét”, ami Vitis vinifera, azaz egy bortermő szőlő, ami lehet chardonnay, cabernet sauvignon, kadarka és még vagy száz másik fajta. Így alakultak ki a fajtaborok és így szelektálták ki a ma ismert szőlőfajtákat, amelyekkel sokkal könnyebb bánni, mint a régi fajtákkal – ezért is koptak ki azok a művelésből. Igen ám, de a régi fajtákat művelni is sokkal nehezebb volt, mert a ma elterjedt sorok helyett eleink leginkább gyalogművelést folytattak. Ez azt jelenti, hogy a szőlőnövény egymagában állt, mint egy bokor, és mivel kúszónövény, nem nőtt magasra. Adjuk ezt össze a meredek domboldalakkal, ahol azért termeltek szőlőt, mert semmi más, étkezésre alkalmas növény nem élt meg rajta, és megkapjuk: aki szőlőt termelt, az bizony a nap nagy részét térdig görnyedve töltötte.

A filoxéravész az 1880-as években tetőzött: 1887-ben például Szentendre környékén még szüreteltek, de 1888-ban már ki sem rügyezett a szőlő. 

Valamiből viszont meg kellett élni, így a szőlőmunkásokat szinte egy-két év leforgása alatt felszívták a gyárak: az akkor már bőven működő Ganz vagy akár az Óbudán működő óriási textilgyárak. Azok pedig biztos és kiszámítható jövedelmet nyújtottak, évjárattól függetlenül, a munka pedig még könnyebb is volt, mint a hegyoldalban.
Közben ugyanaz a folyamat zajlott, mint napjainkban: a lakhatási gondjaikra nagyon sokan úgy találtak megoldást, hogy kifelé költöztek a városból, ahogy ma a régi zártkertek válnak egyre inkább agglomerációvá. Ennek hatására a telekárak szépen lassan megemelkedtek, a tulajdonosoknak pedig sokkal inkább megérte beépíteni a területeket, mint újratelepíteni őket. Ismerős valahonnan? 

Miért nem fogják már soha? 

Az óbudai kadarka és a régi, feslett Tabán romantikája újra és újra megihleti a korhely hajlamú városvédőket, akik megpróbálják feltámasztani a Budai Szőlőt. Ezekből sajnos halálra ítéltetett a Budai Vár oldalába kétszer is telepített szőlő: rendben, hogy a szőlő szeret szenvedni és szereti a más növények számára kibírhatatlanul sanyarú talajokat, de azért a sittet még ő sem bírja. Sem a turistaáradatot, a kutyapisit, az állandó zargatást. Úgyhogy hiába telepítette, majd próbálta gondozni a Soós István Borászati Szakközépiskola, a tőkék végül mind megadták magukat.
Ennél szerencsére jóval sikeresebb a „Kadarkáink Kertje” a Jókai-kertben, ahol az írófejedelem egykori szőlőjét újította fel és gondozza egy elhivatott társaság.

A Sváb-hegyen évről évre készül is egy-két hordónyi kadarka, de pártoló tagság vagy kiváló kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy valaki hozzá tudjon jutni egy egész palacknyihoz.

Ennél professzionálisabb, de egy igazi óbudainak már nem elég óbudai a Szentendrén működő Kőhegybor Pince, amit az Óbudai Anziksz 2023. téli számában mutattunk be alaposabban – bár a szőlőfajták tekintetében ők is annyira ragaszkodnak az errefelé hagyományosnak számító fajtákhoz, amennyire csak józan ésszel lehetséges.
Amikor a budai borról esik szó, azonnal felhozzák példának, hogy bezzeg Bécsben még a városhatáron belül is működnek pincék és ezekhez kapcsolódó heurigerek, azaz borkimérések, azaz ha Bécsnek van saját bora, akkor Budapestnek miért ne lehetne?! Nos, örömmel jelentjük, hogy van, méghozzá Budafokon – ott még hagyományosan több pince működik, és ezekhez, hála az égnek és az elhivatottságnak, egyre szebb és jobb kóstoló-helyiségek tartoznak. A máig meglévő és használható pincerendszerek, illetve a közúti logisztika miatt ott viszonylag épségben tovább tudott élni a borászkodás – bár ehhez a szőlőt, illetve a leggyakrabban ma már a kierjedt bort legközelebb az Etyek-Budai vagy más, távolabb eső borvidékekről szállítják Budafokra érlelődni.
És csak a vicc kedvéért képzeljük el, hogy mennyibe kerülne ma mondjunk a Sas-hegyen, a Szemlőhegyen vagy akár csak Csillaghegyen összevásárolni 2-3 hektárnyi területet, földig pucolni onnan mindent és betelepíteni szőlővel. Ami ugye 3-5 év múlva terem először, de 10-15 éves korára erősödik meg rendesen, és akkor már tud annyi bort adni, ami eltarthat egy-két családot. Ha jó az évjárat és van kereslet a borra.
Óbuda és a belsőnek számító kerületek annyira átalakultak, hogy képtelenség lenne újra szervesen az élet részévé tenni egy olyan, mezőgazdaságinak számító tevékenységet, mint a borkészítés. Skanzenszerű zárványokat persze létre lehetne hozni elég erővel és elszántsággal, de hosszútávon ebben nem lenne sok köszönet. Inkább örüljünk annak, hogy a változatosság így lelkiismeret-furdalás nélkül gyönyörködtethet minket, és onnan kóstolunk bort, ahonnan csak kedvünk támad: a lényeg, hogy ez Óbudán történjen!

„A filmkészítés óriási cirkusz”

Hogyan kötődik Óbuda-Békásmegyerhez?

1980-ban költöztünk Békásmegyerre, a Füst Milán utcába, ötéves voltam, és a következő közel húsz évemet ott töltöttem. Ott nőttem fel, szereztem barátokat és élményeket, végigrandalíroztam minden utcáját keresztül-kasul. Rengeteg kaland és csibészkedés idilli dzsungele volt ez a betonrengeteg.

Fel tudná idézni a Tesó keletkezési körülményeit, a  helyszínválasztás okát, a független filmezés körülményeit, és azt, hogy mit jelentett mindez akkoriban? 

„Arról mesélj, amit ismersz” – akkoriban ez volt a vezérgondolat, így magától értetődő volt, hogy miről fog szólni és hol fog játszódni a történet. Az én fiatalságomról, Békásmegyeren. Így gyorsan és könnyedén elkészült a forgatókönyv, ami már eleve az általam jól ismert helyszínekre íródott. De praktikusan azt is tudtuk, hogy például a stáb étkeztetését a TÖLTIKE étkezdében fogjuk biztosítani. A film belső helyszínei családtagoké, rokonoké, jóbarátoké voltak. Számos háttérarc is a helyi ismeretségekből lett összeválogatva.

Valójában akkoriban így lehetett esélyünk arra, hogy filmet csináljunk egy rendes költségvetés töredékéből.

A film producere Durst György, aki a Duna Műhelyt vezette, szívvel-lélekkel támogatta a csillogó szemű ifjoncok szárnypróbálgatását, nélküle lehetetlen lett volna  végigcsinálni. A mi naiv lelkesedésünknek és az általa biztosított stabil háttérnek köszönhetően születhetett meg a film.

Fotók: Dyga Zsombor saját archívuma

Ha jól tudom, nem végzett filmes képzést. Mennyire volt rögös az út a filmkészítés gyakorlásához? 

Békásról jöttem, édesanyám barlangkutató, édesapám erdész, a környezetemben senkinek köze nem volt a filmezéshez, így eszembe se jutott, hogy egy felvételin esélyem lenne. Az viszont igen, hogy szépen lassan, lépésről lépésre megpróbáljak filmeket készíteni, nem a padban, hanem a gyakorlatban elsajátítani a szakmát.

Nyilván rögös út volt, de igazán élvezetes játék így tanulgatni, fejlődni, ameddig csak lehet.

Szerencsés vagyok, mert voltak producerek – Durst Gyuri, Major Pisti –, akik hittek bennem és bizalmat szavaztak, és mert egy fantasztikus alkotói gárdát sikerült magam köré vonzanom, nélkülük soha sehova nem jutottam volna.

Az alkotógárda szerves részét alkotják a színészek. Hogyan alakult ez a Tesónál? Részben profi színészeket látunk, illetve olyanokat, akik későbbi filmjeiben is szerepeltek.

A filmkészítés mindig óriási cirkusz, rengeteg ember közös munkájának eredménye, amit a vásznon látunk, de mindez semmit sem ér a színészek nélkül. Ők azok, akik elvarázsolják és magukkal ragadják a nézőt, a mozi pedig erről szól. Ők az abszolút origói az alkotásnak. A Tesóban olyan fiatalokkal dolgozhattam, akiket barátaimnak mondhatok, és akikkel együtt kezdtük elsajátítani a filmezés csínját-bínját. És persze ott volt Elek Feri, az egyetlen, aki castingon kapta meg C.C. szerepét. Vele akkor kezdődött a barátság. 

Hogyan képzelhető el a független filmezés ebben az esetben? Sokan eljöttek barátságból együtt dolgozni?

A stáb nagy részét haverok, unokatesók és közelebbi rokonok tették ki, illetve volt néhány valódi szakmai hozzáértést igénylő feladat, amire sikerült profi kollégákat verbuválnunk. És hát persze mindenki ingyen, az alkotókedvtől hevülten, a reggeliért meg az ebédért cserébe izzadt három hetet 2002 nyarán.

Nem független filmezés volt, hanem egy naiv, amatőr filmes táborocska, ahol először próbálgattuk a szárnyainkat.

Durst György producert említi a film kapcsán. Milyen volt a gyártói háttér? A stáblistát olvasva sokan támogatták a filmet, ezt ki fogta össze? 

A film producere Durst Gyuri volt, de valódi gyártó csapat nélkül vágtunk bele a forgatásba. Czakó Juci vágó, Lovas Bazsi forgatókönyvíró és jómagam láttuk el a gyártási, szervezési feladatokat, míg Horváth Árpi operatőr intézte a technikai dolgokat. Kezdők voltunk, boldogan csináltuk, hogy csinálhassuk. Szerencsénk volt és sokan támogattak. 

A Tesó filmre készült. Ez ma azért ritka. Hogyan jött az ötlet, összefügg-e ez a filmkészítés romanticizmusával, a valódi film készítés szeretetével? 

Abban az időben még nem létezett digitális technika, ha filmet akart készíteni az ember, filmre kellett, hogy forgasson, sok esetben 16 mm-re, jó esetben 35 mm-re. És mivel a film operatőre, Horváth Árpi 35 mm-es kamerát tudott kölcsönkérni ingyen ennyi időre, így mi erre forgattunk. Miután szóba se jöhetett, hogy pénzért film-nyersanyagot vásárolhassunk, így mi Árpival Budapest összes reklámstúdiójába bekopogtattunk, hogy elkunyeráljuk a maradék filmtekercseiket, amik ott álltak a hűtőikben, egy-egy reklámfilm-forgatás után.

És hát persze mosolyogtunk, meg szemünk révült az együgyű eltökéltségben, így mindenki nekünk adta, amije volt.

Ma már bárkinek a telefonja, vagy fényképezőgépe is elég lenne ugyanerre, és forgathat amennyit csak akar, de nekünk jó volt érezni a megszerzett filmtekercsek súlyát, és óriási fegyelemre is tanított, hisz csak annyi nyersanyagot sikerült összekuncsorogni, hogy minden felvétel maximum kétszer volt megismételhető.

A werkfilmben, illetve az alkotók későbbi visszaemlékezéseiben nagyon jó hangulatú forgatásról számolnak be. Ez min múlt? Törekszik egyébként a jó hangulatra forgatásokon? 

A filmesek vidám népség, a hosszú hetek, a közös munka jól összehozza az embereket, szinte mindig bensőséges, családi hangulat alakul ki a forgatásokon, a közös cél, a film születése mindenkinek szívügye. Ha meg ingyen vállal ilyet az ember, akkor azt csak szerelemből teszi, vidáman.  Nekem pedig fontos feladatom, hogy hatékony húzóerőként, energiával töltsem a stábot és a színészeket a hosszú maraton során.

A keletkezés idején sejtette, hogy kultfilm lesz a Tesó? Milyen visszajelzéseket kapott akkoriban és azóta? 

Fogalmunk se volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán bemutatják-e valaha a filmet. Nem terveztünk, nem álmodoztunk előre, minden energiánk a forgatásra ment, arra koncentráltunk, hogy minden snittünk, minden színészi alakításunk rendben meglegyen, és egy centivel se előbbre. A csinálás élménye olyan hatalmas volt, hogy bárhogy is alakult volna, sohasem bántuk meg, hogy belevágtunk. Azóta jó látni és hallani, hogy őszintesége, lazasága és szellemessége feledtetni tudja a Tesó rengeteg hibáját és bárdolatlanságát.

A Couch Surf (2014) óta nem készült saját filmje, ebben van tudatos döntés? 

Kitartóan írom a filmterveimet, és türelmesen kivárom, míg az égiek nekem szavaznak. Eközben rengeteg filmes kalandban veszek részt, amit imádok, és ami a szakmai fejlődésemet szolgálja, és még a betevőt is meghozza a családomnak. Mindig gyakorlatban tartom magam, hogy a lehető legjobb formában készen álljak majd a saját filmemre.

Van abban lemondás, hogy az elmúlt években mondhatni alkalmazott filmrendezőként dolgozott (Jófiúk, Hadik, Aranyélet), vagy ez inkább a profizmust jelenti, és nincs különbség? Igazából mi a rendező szerepe ezekben a helyzetekben?

Engem elsősorban a filmkészítés élménye mozgat, így nem okoz gondot a rendezői státuszból átállnom asszisztensi, second unit, technikai vagy akciórendezői módba.

Kifejezetten élvezem a változatosságot, a feladatok ezerarcúságát, a más jellegű felelősséget, az irányított, határok közt mozgatott kreativitást.

A fent sorolt alkotásokban más és más feladatkörben dolgoztam. A Jófiúkban alkalmazott rendezőként, csak a napi forgatások megrendezésében volt felelősségem, a forgatókönyv, a szereplők, a stáb, a helyszínek stb. már adottak voltak. Kapitány Iván vezető rendező-producer-showrunner világában kellett elmerülnöm, és a lehető legjobbat kihoznom az anyagból. A Hadikban technikai és akciórendezőként vettem részt, ennek a filmnek a léptéke (sok száz kaszkadőr, sok ezer statiszta, monumentális jelenetek és akciók) igazi kihívást jelentettek, és mivel mindig is szerelmese voltam a kosztümös, lovaglós-kardozós kalandfilmeknek, kihagyhatatlan lehetőségként vetettem bele magam.  A csatajelentekért, a párbajokért, a lovaglásokért, a látványért és az összhatású filmélményért feleltem. Az Aranyélet vezető rendezőjeként sokkal nagyobb és átfogóbb szerepem volt, itt a forgatókönyv alapján nulláról kellett felépítenem a sorozatot. A szereposztás, a helyszínek, az akciók, a történet világának és vizuális koncepciójának, a sorozat filmnyelvi stílusának kitalálása volt a feladatom. És aztán persze a kivitelezés, amit egy kiváló stábbal, rengeteg jóbaráttal, Marosi Gábor operatőrrel, Czakó Judit vágóval, az Uptown Felazzal és rengeteg mindenki mással, négy éven keresztül, tűzön-vízen át küzdöttünk. Az Aranyélet éppen olyan volt, mintha a saját filmemet forgattam volna, és ez mindennél nagyobb élményt jelentett.

Nyilatkozta, hogy milyen nehéz a filmes szakmában talpon maradni. A nehézségek idején mi az, ami segít túllendülni? 

Az alkotói ösztönök, az alkotásvágy és a kreativitás más jellegű kiélése. A korábban említett munkákon túl számomra a forgatókönyvírás a legjobb játszótér, hisz ez az egyetlen a filmkészítésben, amihez semmi nem kell, csak papír, toll, meg az indíttatás és kitartás, hogy elmesélj egy újabb történetet. Minden más milliókba kerül. Az írás a teljes szabadság és a merészség ideje.

Van egész estés filmprojektje most? Lehet erről beszélni? 

Természetesen mindig van újabb és újabb terv, két nagyszabású játékfilm, illetve egy saját ötlet alapján kerált sorozat, de ezekről csak akkor érdemes beszélni, ha meg is valósulhatnak. Most a legközelebb egy horrorfilm tervem van a gyártáshoz, amit Hegyi Frigyes forgatókönyvíróval közösen írtunk, a címe Szuka, és minden valószínűség szerint jövő nyáron forgatjuk.

Járt mostanában Óbuda-Békásmegyeren, szeretne visszatérni? 

Szüleim kétlaki életet élnek, az év nagy részét vidéken tengetik, de a téli „rezidenciájuk” továbbra is Békáson van, így a karácsonyok mindig ott telnek. Harminchárom éve ugyanabban a panelnappaliban, ahol anno a Tesó forgott, és ahol aztán az Aranyéletben a Miklósi család a sorozatzáró karácsonyát töltötte.

Maxizmus

Milyen volt a ’70-es évek elején Óbuda? Akkor még épült a lakótelep, ugye?

A lakótelep, az nagyjából megvolt, de akkor épült a Kerék utcai suli, vagy ahogy abban az időben hívták, az Ilku Pál Általános Iskola. Emlékszem, volt egy ovis barátnőm a környéken, akivel együtt loptuk az építőanyagot onnan, hogy ne épüljön fel az iskola. Mert sejtettük már, hogy oda kell majd járni.

A szabotázst nem lehet elég korán kezdeni… Voltak nagy bandázások a környéken?

Később. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a Kerék utcai játszótéren jártunk össze sokat, télen meg persze beszorultunk a lépcsőházba, a lakók nagy örömére. Akkor ismerkedtünk meg igazából azzal, hogy mi is az a punk.

Hogyan?

Részemről úgy, hogy még általános iskolában, tehát ’78-79 környékén kaptam egy kazettát valakitől, amin a Sex Pistols Never Mind The Bollocks című albuma volt. Igen ám, de rádióból, középhullámról fölvéve, aminek az volt a következménye, hogy két rádióállomás hangja néha összecsúszott. És az egyiknél mondjuk a londoni szimfonikusok játszottak valamit, az keveredett a Pistolsszal. Ami azért elég érdekes dolgot eredményezett. De amikor meghallottam, egyből mondtam: ez kell!

Fotók: Katona László

És hogy lett ebből zenélés?

Ösztönösen jött, már általánosban gondolkoztam azon, hogy „Hú, zenekar, az milyen lehet!” Zenei képzettségem annyi, hogy jártam egy évig Balázs Oszi bácsihoz, aki ismert zenész, zeneszerző volt (Balázs Oszkár 1936–2018, 1975-től tanított Óbudán az Állami Zeneiskolában – a szerk.). De nem voltam túl lelkes, a házi feladatot sohasem csináltam meg, ő pedig büntetésből a fülemet huzigálta. Ezt viszont az én büszkeségem nem engedte, úgyhogy mondtam, „Nekem ebből elég, nem megyek többet”. Pedig még a tévében is szerepeltünk, xilofonoztam. Mindezt általánosban, elsős koromban. Hát őrület! Aztán képes volt Oszi bácsi eljönni, és felkaputelefonálni hozzánk, hogy „Miklós jöjjön már, mert olyan tehetséges, kár lenne abbahagynia”, de én öntudatos voltam, mondtam, hogy „nem”. Viszont együtt kezdtem például Dorozsmai Petivel (2019 őszén készült vele interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.).

Hát ő nem hagyta abba, őt nem zavarta a fülhúzás. És egy kicsit jobb dobos lett, mint én.

Innen hogy vezetett az út a Kretenshez?

Tulajdonképpen már ’79-ben is volt zenekar, de én onnantól számítom a megalakulást, amikor először felléptünk, ’81 februárjában. Addig leginkább csak az volt, hogy haverok összejártak, és próbáltak próbálni. Akkor még messze nem az a felállás volt, ami ismertté vált, Hemü (Hegedűs Attila, a Kretens jelenlegi énekese) sehol nem volt, Hrutka Robi (2018 tavaszán jelent meg vele az interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.) még énekelni próbált… Őt az általános iskola előtt vártam meg, mert hallottam, hogy tud szájharmonikázni. Mi nem akartunk szájharmonikát használni, de ennek volt valamennyi köze a zenéhez, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez. Aztán mi lett belőle, ugye? A dobcuccom úgy nézett ki, hogy a cintányér egy diplomatatáska csatja volt, a pergő pedig egy felmosóvödör. Az első, saját magunk által írt Kretens-sláger a Frászt nektek! című opusz volt, 13-14 éves korunkban. Nagy pergetéssel kezdődik, aztán üvöltés, „Váááá!”, és akkor megy. Na most, ezt képzeld el a felmosóvödörrel, meg Robi kis bátortalan, vékony hangú üvöltésével. Vicces volt. Fel is vettük szalagos magnóra, csak az a baj, hogy egyszer, amikor felújítás volt anyáméknál, kipakoltunk mindent, és utána a szalag valahogy a szemközti fán kötött ki. Pedig nem csak az első számunk volt rajta, játszottuk a Pistols-tól a No One Is Innocent című dalt is, amit a vonatrabló Ronnie Biggs énekelt eredetiben. Meghallgattuk, fonetikusan leírtuk a szövegét, aztán úgy játszottuk. Kár, hogy nincs meg az a szalag, az most milyen kincs lenne! Meg milyen mínusz pont a Kretensnek…

Mesélj az első időszakról!

Egyszerűen imádtuk csinálni. Ne felejtsd el, 15-16 éves kölykök voltunk, és nem jelentett problémát, hogy erősítőkkel meg dobcuccokkal villamosra kell szállni, és elmenni Rákospalotára, a Kozák térre, ott bepakolni. Persze, milliószor megtörtént, hogy odacígöltünk, aztán ott álltak a rendőrök, és mondták, hogy „Srácok, a mai buli elmarad. Technikai okok miatt.” És akkor haza.

Az, hogy komoly lett, annak köszönhető, hogy maga a punk elterjedt, úgy, ahogy. És lett belőle egy… mozgalom?

Most belemehetnénk mindenféle szocio-megfejtésekbe, hogy fiatalság, meg reményvesztettség, de ez nem lenne teljesen igaz. Ez nem London. Ott valóban ez volt, itt viszont, amennyiben a szocializmusban beszélhetünk középosztályról, akkor nagyjából onnan jöttünk, nem nélkülöző, földönfutó családokból. Valamilyen szinten minden tizenéves lázadó, mi egyszerűen a szürkeség, a bekussoltatott rend ellen próbáltunk szólni, hogy akkor én is majd, amikor nagy leszek, hajlongok, „Csókolom, művezető elvtárs!”, aztán farigcsálom az anyacsavart? Most persze az óbudai punkról beszélek: másról nem tudok, Szegedről Güzüéket kell kérdezni, de Óbudán azért nagyrészt ez volt.

Aztán jött a Meggyfa utcai balhé, ami után Téged is bevittek…

Amikor elkezdődött a Mos-Oi utáni vizsgálódás, őket előzetesbe helyezték, és mindenkit, akit fel tudtak kutatni arról a koncertről, behívtak a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Ez 1983, hát, 18 évesen azért ez nem volt olyan vidám dolog. Máig emlékszem, Riedl századosnak hívták a kihallgató tisztet. Az a jellegzetes komcsi csávó volt, feltűrt ingujjal, hogy azért számíts egy pofonra, ha arról van szó, de egy ujjal nem bántottak, kis pszichoterror volt csak. Magázott, persze, „Tudja, csak felemelem ezt a telefont” – akkor voltam érettségi előtt – „magát a büdös életben nem veszik fel semmilyen főiskolára, egyetemre. Felejtse el! Elviszik a határőrséghez, onnan fél évig ki sem dugja az orrát, az biztos. Eltáv? Ugyan már!”

Te miért kerültél bele a szórásba?

Annyi volt, hogy a koncerten odajött hozzám a Mos-Oi, és mondták, hogy nem jött el a dobosuk, ugorjak már be. „Nem is ismerem a számokat”. „Nem kell aggódni. Kettő-négy, majd bólintunk, és akkor megállunk.” Magyarul, én doboltam le azt a koncertet, amiből maga a botrány lett. És a kihallgatások végén mindig feltette Riedl százados a kérdést, hogy „Nem tudja véletlenül, hogy ki dobolt a Mos-Oi-ban?” Én meg mondtam, „Ó, olyan részeg voltam, hogy fogalmam sincs, nem tudom.” Ez így ment, ő mindig megkérdezte, én mindig letagadtam, aztán az utolsó kihallgatásnál jött megint, és amikor azt mondtam, nem tudom, rávágta: „De mi tudjuk.” Mondom, „Az baj.”

De végül megúsztam egy rendőrségi megrovással, nagy nyilvánosság előtt elkövetett államellenes izgatásért. 

Hogy alakult a civil életed?

Amikor befejeztem az Árpád Gimnáziumot, akkor volt a lázadó korszakom netovábbja. Mondtam, én nem leszek semmiféle értelmiségi köcsög, nekem főiskola, egyetem nem kell. És elmentem esti szakmunkásképzőbe cukrásztanoncnak. Ez leginkább abban merült ki, hogy az Atrium Hyattben tepsikről vakargattam, ami ráégett. Tartott talán másfél hónapig, de aztán ott is előjött a „fene nagy” büszkeségem. Dolgozott fölöttem egy fiatal gyerek, aki már elvégezte a sulit, és egyszer valamit beszólt. Volt egy hatalmas hűtőszoba, 10 centi vastag ajtóval, „Anyád!”, azzal rábasztam az ajtót, levettem a kötényt, és távoztam. Eddig tartott a cukrászéletem. Viszont a katonaság bejelentkezett, hogy elvinnének, úgyhogy elmentem a tanítóképzőre, ott nem kellett sokat tanulni, elvégeztem, utána Max bácsiként nagyon népszerű voltam a kiskölykök között, alsó tagozatos tanítóbácsiként. Ez tartott ’89-től ’93-ig, aztán elmentem reklámszövegírónak. Egy zenész ismerős kérdezte meg, nem írnék-e dalszövegek helyett reklámszöveget. Mondom, mi az a reklámszöveg? Aztán megpróbáltam, és ott ragadtam, most már harminc éve. Mondjuk, annyi lelkiismeret azért szorult belém, hogy az osztályomat végigvittem év végéig.

A Satöbbibe hogy kerültél?

 Volt egy lehetősége a Satöbbinek, amikor tényleg a befutás szélén álltak: ’86-ban a rádióban felvettek egy lemezt, ami szerintem a magyar poptörténelemben egy nagyon nagy durranás lehetett volna. Rohadt jó volt az az anyag, de végül nem adták ki, és amikor Erkel (Erkel László „Kentaur” díszlettervező, festő, zenész, énekes, érdemes művész – a szerk.) és Márió (Balassa Márió dobos – a szerk.) kiléptek, kellett nekik egy dobos. Annak ellenére, hogy én kőkemény punknak tartottam magam, imádtam a Satöbbit.

A pillanat örömét élveztem benne, azt, hogy fölmész a színpadra, és nem kötelességszerűen kell valamit csinálnod, hanem egyszerűen jól érzed magad.

És ahogy egyszer egy koncerten még nézőként a Böbe babára olyan röhögőgörcsöt kaptam, ott fetrengtem a nézőtéren, simán megtörténhetett már tagként is, hogy nem tudtam elkezdeni a dobolást, mert könnyezve röhögtem, mivel a két hülye, Seres meg Pethő elöl elkezdtek beszélgetni. Nekem a Satöbbi mindig is a végtelen, felhőtlen buli volt, szinte performansz-zenekar, mert nem igazán a zenéről szólt, hanem arról, hogy valami történik a színpadon, amin mindenki röhög, akár a színpadon van, akár a nézőtéren. Ami aztán idővel kicsit változott, ezért is váltak szét az útjaink. Ugyanaz történt, mint a belépésem előtt, ’86-ban, csak fordított felállásban: én maradtam volna abban, hogy bulizunk, jól érezzük magunkat, de ez kezdett elveszni, eljött az az idő, amikor a zenekar elkezdte kicsit túl komolyan venni magát. És ha valaki túl komolyan veszi magát, az sohasem jó. Ez az én felfogásom, és persze lehet fordítva is nézni, hogy én meg nem voltam hajlandó betartani bizonyos szabályokat, és igen, ittam a koncertek előtt, úgy léptem fel. De ha ez jó volt harminckét évig, akkor utána mitől változott volna meg?

Szintén ’86-os történet, hogy megpróbáltál disszidálni…

Nagy nehezen rábeszéltem egy haveromat, aki azóta is boldogan él Ausztráliában, hogy menjünk el innen a fenébe. Ő simán kiutazott, én viszont csak szervezett IBUSZ-úttal tudtam kimenni. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Már előtte frászt kaptam, mert kitalálta a sofőr, hogy legyen egy kis városnézés, én meg mondtam, nem lesz jó, időre megyek. Aztán amikor megálltunk egy kicsit pihenni, úgy tettem, mintha egy könyvesboltban nézegetném a könyveket, hátrasandítottam, és amikor nem figyelt senki, elsprinteltem a francba. Jött a traiskircheni láger, saját hibánkból fent töltöttünk majdnem egy hónapot a karanténban, végül hazajöttem az akkori barátnőm miatt, akivel aztán persze vége lett. Már itthon voltam, amikor a haverom hívott, hogy megkaptam az orvosit és egy-két hónapon belül utazhattam volna Ausztráliába…

És amikor hazajöttél, mi történt? Mert azért gondolom, nem nézték jó szemmel, hogy megpróbáltál lelépni…

Ugyanúgy kihallgatások sorozata következett, és elvették az útlevelemet. De ott volt egy erős történet. A kihallgatásokon, a háttérben ücsörgött egy fiatal fazon, meg se szólalt, nem is értettem, mit keres ott. Aztán egyszer csak megszólalt. „És hallom, maga új zenekart csinált a Kiliánnnal, meg a Kalevivel?” Mondom, mi van??? Akkor éppen szünetelt a Kretens, és tényleg csináltunk egy ilyen próbálkozást, velük (Kilián Zoltán basszusgitáros és Kuczka Kalevi billentyűs, később a Korai Öröm alapítói – a szerk.), meg az Aurórás Botos Krisztával, ami nem is lett volna rossz, de komolyan, annyira titokban tartottuk, hogy szinte senki, még a közvetlen környezetünk sem tudott róla.

És az ürge bemondta. Teljesen ledöbbentem: ezek aztán mindent tudnak. De hogy miért fontos ez nekik? 

A ’90-es évek azért már felemásra sikerültek, és végül a Kretens feloszlott…

Igen, szegény Bozsó Bandi meghalt ’96-ban. De már előtte is szétmentünk. Robi kilépett, persze nagy űrt hagyott maga után, áttértünk, ha nem is HC-s, de rockosabb, durvább, kevésbé dallamos vonalra. De nem nagyon ment, abbahagytuk. A huszonöt éves koncertre aztán visszajött Robi, és jött vele Gijo (Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) is, na, az félelmetes páros volt. De ők azért kicsit más kvalitású zenészek, minthogy megelégedjenek azzal, hogy egy Gyilkosomat eljátszanak, úgyhogy egy idő után elmentek. Mi meg próbálkoztunk sokféle taggal, de istenigazából nem működött a dolog, akkor stabilizálódott csak a helyzet, amikor jött Dandy (Dobai Dániel – a szerk.), meg Kovács-Moletz Gábor, a mostani gitáros.

És hogy lett vége a Kretensnek?

Részemről úgy, hogy megint csak megpróbáltam külföldre távozni: egy fél évet lehúztam Tenerifén.

Mitől van benned ennyire mehetnék?

Nagyon a bögyömben van ez az ország, amióta megszülettem… Csak nézd végig a Kretens-szövegeket, ott van a Na és?, „Jól elcseszte, aki teremtette/ahogy szülte, máris eltemette/Na és, mondta/ez csak apró tévedés.” Vagy a Kocsmaország: „Szép ez az ország/Kocsmaország/Köpj csak a földre/Mindenki köp rád.” Ennyit erről. Mostanra odáig jutottam, hogy külföldön letagadom, hogy innen jöttem…

De utazni egyébként szeretek! Nem kevés pénzt költöttem erre, vehettem volna sok mindent, de ez az egy dolog, amit biztos, hogy nem vehet el senki tőlem.

Még 2000-ben kezdtük, és rögtön beleugrottunk Fekete-Afrika legmélyébe, Kamerunba: hát, a kultúrsokk nem kifejezés az élményre. Viszont annyira benne volt a feeling, nem véletlen, hogy utána minden évben mentünk. Rengeteg kalandunk volt, szobáztató motelban, keresztény szálláson, mindenféle helyeken aludtunk, itthonról vitt porleveseket ettünk, volt, hogy azon merengtem minden papír nélkül, hogy én leszek az első fehér rabszolga Zanzibáron… Feketén béreltünk autót, lefényképeztük a csávót, hogyha elkapnak, akkor legyen valami bizonyítékunk, hogy nem loptuk. Mindenhol nagy szenzáció voltunk fehér emberként, rövidgatyában, ott rövidgatyát csak a gyerekek hordanak. Egy öregember ült a vályogkunyhó előtt, és csapkodta a térdét, úgy röhögött rajtunk. 

A Satöbbiben még utána is játszottál, de a Kretensben már nem. Könnyű volt elengedni?

Nem! Hát a Kretens az én gyerekem, én voltam az egyetlen, aki tényleg a legeslegelejétől ott volt. Hemüvel amúgy soha nem voltunk nagyon egy hullámhosszon. Amikor együtt voltunk, akkor is „két dudás egy csárdában” jelleggel ment az egész, csak én voltam talán egy kicsit erősebb dudás. Viszont amikor elmentem, akkor nyilván ő lett az egyeduralkodó. Én csak annyit kértem tőle, amikor letettem a lantot, hogy ne tegye tönkre mindazt, ami a Kretens névhez kötődik. Egy ideig nem is volt baj, de aztán most megjelentek a legújabb dolgok, és hát az nagyon nem az én világom. Az, hogy zeneileg milyen, egy dolog, de szövegileg… Miről beszélünk? Ez a Kretens? Ezt azért nehéz nem zokon venni. Amúgy meg a dobomból lett egy gyönyörű szép kerti bútor… Sorszámozott Sonor Lite, tehát nincs olyan sok a világon belőle, nekem tökéletes dohányzóasztal, a felsőtam pedig egy puffszerű ülőke lett…

 És az sem piszkál, hogy szövegeket írj? A mostani világról lehetne…

Hú, nagyon csúnya szövegeket tudnék írni, de borzasztóan csúnyákat! De magamnak nem írok. Ha lenne zenekarom, az persze más lenne.

Régizene, újszerűen

Manapság a „laikusok” számára kevésbé ismert régizene még mindig kissé „underground” vonalat képvisel. Hogyan talált rád a régizene vagy te őrá, és van-e olyan kezdeti, kulcsfontosságú esemény az életedben, amelyhez mindez kapcsolható. 

Szerencsés időben születtem, a táncházmozgalom és a régizenei mozgalom hőskorában voltam kisgyerek. ’74-es vagyok, tehát épp sikerült beleszületnem abba, amikor ezt már engedélyezték, néha rádióban, tévében, sőt lemezeken is hallható volt, s  viszonylag sok koncerten is. Emiatt nem tudom meghatározni a nullpontot, amikor először hallottam ilyet, mert mindig hallottam, a lemeztárunkban is bőven volt régizene. Nálam az énekelt vers, a népzene és a régizene jól megfértek egymás mellett. Nem tartom ezeket külön műfajnak, főleg gyerekfejjel nem tartottam annak. Népzenei és régizenei hangszerekkel itt, Óbudán ismerkedtem meg először, az Óbudai Népzeneiskolában (akkor: III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tanszaka), ahol Lányi György dudatanár fogadott tanítványául. Ifj. Csoóri Sándor volt a kamarazene-tanárom, és már ekkor megismerkedtem a kobozzal is. 1986 őszén érkezett hozzánk Kobzos Kiss Tamás, aki már akkor élő legenda volt. Nagyon jó tanáraim voltak, ma is többek között ebből a szemléletből, a felszabadult, improvizáló, de ugyanakkor a fegyelmezett, közösségi erőt képviselő zenélésből táplálkozom.

Tehát például azt, hogy hogyan zenéljünk jól kamarában, én itt, Óbudán tanultam meg. Ez egy örök óbudai kötődésem lesz!

Mégis azt tartod magadról, hogy nem vagy képzett, tanult zeneművész. Miért?

Sok szép régi ábrázolás van, ahol az usus és a scientia méri össze az erejét, ez az antik világban Apollón és Marszüasz küzdelme. Ilyen formán én az Usus mellett gyakorló zenészként éltem az életemet – ez is egy szerep egyébként. Nem azt jelenti, hogy nélkülözi az alkotást, de nélkülözi azt a fajta magas képzettséget, amitől egy komolyzenész zeneművésznek nevezheti magát. Egyébként a korszakból is adódik – 80-as évek –, hogy nem nagyon volt a magasabb képesítéshez intézmény hazánkban, az Óbudai Népzenei Iskolánál például nem is volt magasabb. Ma már vannak egyetemi régizenei műhelyek is, ezek közül kiemelkedik Miskolc és Szeged.

Mikortól „játszod” ezt a szerepet?

14 éves koromig főként otthon, a szalagos magnóval egymásra vett sávokon játszottam egyedül régizenét, sokféle hangszerrel, de nem bírtam tovább, hogy nincs kivel zenélni. Ekkor, nyolcadikos korom után sikerült megalapítani a Musica Historica együttest, Illés napján, stílusosan, mert mindannyian beatzenekedvelők is voltunk, de nekünk a régizene a rock’n rollunk, nekünk ebben kellett kiteljesítenünk magunkat. Már akkor kiderült, hogy amit más műfajokban tanul az ember, az itt jól lecsapolható, merthogy a régizene egy univerzum, s talán nem is szabad egységesként kezelni.

Kik voltak a példaképek, akik inspiráltak ezen az úton?

Több műfajt is említek, ahogy már mondtam, nálam ezek összeérnek: a Muzsikás, a Téka és a Sebő együttes. Náluk egyszerre volt műsoron énekelt vers és magyar népzene. Sőt, Sebő Ferenc játszott régizenét is, közreműködött Benkő Dániel egy-egy lemezén vagy a Peire Vidal-albumon. Tehát érezhető, hogy az alapító atyák is úgy gondolták, hogy nem egy folyosót építenek, hanem egy teljes épületet, amiben lesznek folyosók, oldalra nyíló termek, és lehet benne közlekedni. A legközelebbi példaképem a sok közös munka miatt is Kobzos Kiss Tamás, lantművészként pedig Szabó Istvánt tartom az első számúnak – aki egyébként épp egy reneszánsz lantlemezt készít, amelynek én leszek a kiadója, s megtisztelő, hogy együtt dolgozhatok vele. Ihlető volt számomra L. Kecskés András, a lantos-énekmondó irányzat központi alakja. Inspirált, hogy ekkor élte hőskorát a nyugati típusú reneszánsz consort zenélés, a reneszánsz udvari muzsika megszólaltatása. Ennek közelebbi megismerését egy másik – szintén óbudai vonatkozású – atyamesternek, Czidra Lászlónak köszönhetem, akinek előbb keszthelyi kurzusain, majd lakásán vendégeskedve tanulhattam sokat.

A kihagyott diplomák helyett, amiket úgysem lett volna hol megszerezzek, tőlük kaptam az igazán használható útravalót!

A régizenének manapság egyre többféle megnyilvánulási formája van, sokszor aszerint is különböző, hogy ki a célközönség, legyen szó nyugatról jövő formákról vagy helyben alakultakról, egyéni elképzelésekről. Vannak metálkoncerthez hasonló előadások, ezzel párhuzamosan fut a fantasy műfaja, s mindezek mellett ott vannak Nyugaton a régizenei akadémiák, egyetemek. Szerinted létezik hitelesen előadott középkori zene? Lehet-e egyáltalán hitelesen rekonstruálni e letűnt korok zenéjét, s ha igen, mi lehet ennek a helyes útja?

 Ehhez többféle út vezet. Ha dzsippel mész ki a lóhoz a hegyoldalba, teljesen mindegy utána, hogy milyen nyerget raksz rá, akkor te nem a lovon közlekedsz, hanem a kitüntetett alkalomra igénybe veszed a ló adottságait. Ma már mindenféle középkori hangszert megcsináltak, látszik az internetes posztokon, felvételeken, hogy a hangszerkészítők ötletessége határtalan. Már a világ szinte összes templomának kőfaragványát (hangszerábrázolását) használják valamilyen formában valamelyik együttesben. Tehát a tárgyi kreativitás adott. Ha ehhez zenei is járul, akkor vagyunk ott, ahol ők voltak hajdan. Van egy autentikus hangszerünk és hozzá egy zenei nyelvünk, amelyet nem minden városban „beszélnek” egyformán. A régizenének megvannak a kulturális dialektusai, amiben mi, kelet-európaiak nagyon érdekes ágazat vagyunk. Nem ugyanúgy játsszák Nyugat-Európában ugyanazt az alaprepertoárt, mint itt nálunk, például a trubadúr- és trouvère-énekeket vagy a Minnesangot. Ez utóbbit német nyelvterületen kívül nem nagyon hallani, pedig csodálatos gyöngyszemei vannak. A dallamok kissé egykaptafára járnak, de az előadásban valószínűleg régen is alaposan felöltöztették azokat. Ha ezt kihagyjuk belőle, akkor tényleg a csontvázat nézzük az állat helyett. 

Azt szoktuk mondani a zenekarunkban, hogy mi nem hiszünk a kőtári stílusban, ki kell jönni a kőtárból. A régizene egy épület, amelyben lakni lehet, még ha esetleg nincs is minden szobában villany, csatorna, de a hely élhető! A régizenei mozgalom kezdetéhez képest ma nyilvánvalóan sok mindent máshogy játszunk. A világzene hatása is folyamatosan érzékelhető, úgy szoktuk mondani, hogy mostanra kissé „elworldösödött” a régizene. 

Magyarországon kicsit más a helyzet. Egyszerűbb, mert mi a Kodály–Szabolcsi-hagyomány miatt a népzene primátusát, illetve a népzene és a zenetörténet párbeszédét tanultuk már az iskolában. Ebbe mi jobban belenőttünk, ráerősített a nálunk régóta létező verséneklés kultúrája, az abba felszűrődő egyéb zenei irányzatok – ha a Kalákára és Sebőékre gondolunk, a latin-amerikai kultúrától a Balkánig terjedő skálán mindenféle zene egyszerre volt jelen ezekben a műfajokban, de közben magyar szöveggel. Ezek a technikák az évtizedek alatt fokozatosan beépültek a régizene gyakorlatába is, s ezeket ma tetten érhetjük, ha tetszik, ha nem.

A mi együttesünk a balkáni zenéből tanult sokat, mert a tanáraink is abból tanultak, illetve a törökből.

Benne kell, hogy legyünk előadás közben egy alkotói-előadói folyamatban, mint például legutóbb Székesfehérváron, a Koronázási Ünnepi Játékokon, ahol a felvonuláson egy jó órán át kellett a dudát fújni megállás nélkül. Ilyenkor szinte egymást hívják a dallamok a hangszeren, mert a tempót tartani kell. Hol ezt játsszuk, hol azt, valamit ismétlünk. Miről épp mi jut eszünkbe, ahogyan ez régen is történhetett.

Akkor ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni belehelyezkedni a hajdanán élt zenész szerepébe?

Igen, e nélkül nem megy. Fontos, hogy ne rontsuk el. A régiek örülnek, hogy a modern kor embere újra játssza dallamaikat, de azt ne játsszuk annyival rosszabbul, hogy az a régiekre rossz fényt vessen! Ne csináljunk gagyi dolgot a hajdani szerzők magas szándékaiból, magas művészetéből! Legyünk alázatosak, és tiszteljük meg a régieket azzal is, hogy nem csinálunk bazári árut a műveikből, nem adunk gellert az egész műfajnak azzal, hogy aláássuk a tekintélyét. Ezzel a hallgatóságot is lenéznénk! 

Egy egyszerű dallam is lehet felemelő, ha azt jól játsszák, s nagyon fontos az is, hogy tudjon belülről szólni, járja meg a belső utat a zene, ne csak kifelé szóljon. A régizene elsősorban introvertált műfaj. Az egyetemeknek is köszönhetően egyre profibbá válik a nyugati régizenélés játéktechnikája. Ez nagyon hasznos, de biztos vagyok benne, hogy a belső hitelességgel sokaknak még gondjai akadnak. Jól elénekelnek, elzenélnek, de hogy azt egy belső víziónak éld meg, hogy abban a korban is utazzál közben, szemedet lehunyva mondjuk egy gótikus katedrálisban járj, azt azért kevesen érik el. Ehhez egy kicsit összművészetinek kell lenni, nagyobbra nyitni az ajtót, hogy ne csak a kulcslyukon át lássunk. Ez egy ilyen műfaj.

Ha például Óbuda Anjou-kori zenéjét szeretnénk megidézni, mihez nyúlhatunk, vannak forrásaink?

Ismét el kell hangoznia Szabolcsi Bence nevének, idén van halálának az 50. évfordulója. Hatalmas, európai szintű zenetudós volt, elméletei zömmel ma is helytállók. A dallamvándorlásról szóló is, tehát nyugodtan használhatunk számos nyugati forrást, amelyekről feltételezhető, hogy eljutottak Közép-Európába a vándorzenészek, illetve a nemesi, királyi, királynéi udvarokban szolgáló és velük utazó zenészek által. Egy híres Minnesängernek talán nem kellett azokban az időkben sem mindig jelen lennie művei előadásánál, hiszen azt játszották mások is, ahogyan ma is eljátszunk mondjuk Beatles-számokat vagy más szerzők dalait.

A középkornak és a reneszánsznak is megvoltak a maga slágerei, amelyek Európa-szerte hallhatók voltak. Magyar források, kották sajnos nincsenek az Anjou-korból a világi zenére vonatkozóan.

No és mi a helyzet az egyházi dallamokkal?

Ez kicsit bonyolult, mert gregorián dallamoknál már találunk bőven hazai forrást is. Ezek különösen izgalmasak, mert a gregoriánra vonatkozó általános szabályokon belül érezhető rajtuk egyfajta hazai sajátosság, regionális zenei nyelv. Ezt a Dobszay-iskola kutatásai igazolták.

Te hogyan látod, a mai régizenész nemzedéknek hazánkban mi a feladata, szerepe az első nagy generációhoz képest?

Ezt úgy szoktam mondani, hogy a nagy elődök, az első nemzedék a lovasságot képviselte, akik utat vágtak nagy lendülettel, szédületes dolgokat csináltak, mozgalmat teremtettek. A következő nemzedék, a miénk ezt már nem tűzheti ki célul. Nekünk erős gyalogságnak kell lennünk, olyannak, amely ezt a rengeteg értéket, amit az előttünk vágtató lovasság megszerzett, felfedezett, nem hagyja elveszni. Csiszolgassuk tovább, tegyünk hozzá, hiszen van még mit kipróbálni és elolvasni. A mi generációnknak jutott feladatul a tanítás is: ez felel meg az íjászatnak vagy a tüzérségnek. Mostanában egy Balassi-hangoskönyvet készítek egymagam, és igen nagy öröm olyan verseit dallammal kipróbálni, amelyekhez eddig még nem nyúltam, mástól sem hallottam. Nyugodtan hajózzunk tehát tovább az ősöknél!

Otthon Óbudán, otthon a nagyvilágban

Hogyan kezdődött az óbudai szakasz a zenekar életében? 

A Selmeci utcai próbaterem épülete 1991-ig volt a Budapest Film tulajdonában. A Budapesti Fesztiválzenekar 1992-ben állandósult, előtte szabadúszó tagsággal rendelkező ún. staggione zenekar volt, amely a fellépések, turnék alkalmaira állt össze. Leendő otthonaként mozik merültek fel, végül véletlen folytán került ide a zenekar: bérleményként megkapta a Fővárosi Önkormányzattól a helyszínt, így lettünk óbudaiak. Az épület egyébként 1924-ben épült munkásotthonnak, jövőre lesz százéves.

Aztán volt szocialista pártház, gondnoki lakással, majd mozivá avanzsált, mi lényegileg ebben a formájában vettük át, alakítottuk át. A zenekar nagyon szereti, harminc éve mi lakjuk.

Jó ideje az együttes irodái is Óbudán vannak.

2010 körül a Lajos utcában kötöttünk ki, aztán a Polgár utcában az OTP mellett, most pedig a Bécsi úton van a főhadiszállás. Szerettünk volna a próbaterem közelségében maradni. Volt olyan próbálkozás, hogy a próbatermet építsük át, bővítsük ki, de mivel nem a miénk, így ez nagyon nehéz lett volna, ráadásul nagyon nagy beruházással járna. A közönség szempontjából sem feltétlenül praktikus, ha összekötjük a kettőt.

A próbaterem koncerthelyszín is. Ezt ma már más zenekaroknál is tapasztaljuk, de a Fesztiválzenekar ebben élen járt a Kakaókoncertekkel.

A Kakaókoncertek még a Merlin Színházban kezdődtek, de mikor megkaptuk a próbatermet, egyértelművé vált, hogy ideköltöznek a kisebb hangversenyek. A Kakaókoncertek a mai napig itt vannak, a Vasárnapi kamarakoncert szintén, illetve régebben a Haydn-Mozart-sorozat – amely a mostani Concertino-sorozatnak felel meg, és a Zeneakadémián fut – szintén itt zajlott.

Van lokális közönségük, vagy ugyanazok járnak ide is, mint a Müpába?

Nem mérjük, így nem tudom, mennyire vált óbudaivá a közönségünk, de feltételezem, hogy több óbudai érdeklődik irántunk azáltal, hogy itt vagyunk, könnyen elérhetően. Ezzel együtt azt gondolom, a Fesztiválzenekarnak saját közönsége van, amely nem a helytől függ.

Kicsit beszéljünk az Ön munkájáról. Hány zenésszel áll napi szinten kapcsolatban?

Nagyon sokkal. Van egy állandó tagság, de gyakran kellenek kisegítők, emiatt rengeteg a „külsős” zenész. Sok fiatal jön, külföldiek is, a világ bármely pontjáról. Ennek az az egyik üzenete, hogy nyitottak vagyunk, másrészt itthon a legtöbbet turnézó zenekar vagyunk, világviszonylatban is sokat utazunk. Ez egy nemzetközibb csapat.

Ön a zenekar technikai mindenese, ez azt jelenti, minden turnén részt kell vennie?

Alapjában minden turnén ott vagyok. Mióta elkezdtünk operákat is színpadra vinni, adódik úgy, hogy egy-egy rövid, egy-két napos turnéra nem tudok elmenni.

Ha a zenekar megjelenik a világ bármely koncerttermében, bárhol meg kell teremteni az otthonos légkört. Mégis: vannak olyan helyszínek, ahová „hazajárnak”?

Sok nagyvárosban vagyunk visszajáró lelkek: Párizs, London, Brugge, Edinburgh… Amerikában is legalább harmincszor voltunk. Számos koncertteremben a helyi stáb is megismer, mikor megérkezünk. Németországban Münchent, Frankfurtot, Kölnt, Olaszországban Torinót, Svájcban Genfet említeném.

És a hazai koncerttermekben?

A Müpával a kezdetektől partneri együttműködésünk van, napi szinten jelen vagyunk, az operáinkat is itt mutatjuk be, kivétel most a Pelléas és Mélisande, melyet Olaszországban mutattunk be, szeptemberben kerül a Müpába.

Amikor a Müpa nyitott, feltűnt, hogy a BFZ zenekari ülésrendje alkalmazkodott először (és azóta is legjobban) a terem akusztikájához. Mikor alakult ki az ülésrend?

Még a Müpa nyitása előtt, a kétezres évek elején. Elég régóta bevált, ehhez ragaszkodunk – minden zenekarnak van saját ülésrendje, amelyen ha nem muszáj, nem változtatunk. Ezt Fischer Iván határozta meg, akusztikai szempontok alapján.

A nagybőgők leghátul-középen helyezkednek el, a sztereó hatás miatt. A zenekar tagjai megszokták az ülésrendünket, hangzásunkat, ha ez változik, nehezebb egymáshoz igazodni.

Ehhez mindenütt minden infrastruktúra adott?

A nagy koncerttermekben igen.

És a Hősök terén?

Ez a helyszín mindig kihívás számunkra, mindent építeni, építtetni kell, ott minden bonyolultabb. A közel egy évvel korábbi területfoglalási engedély beszerzése nem egyszerű, kitér az összes elhelyezett tárgyra, és tartalmazza a műszaki leírásokat is. Sokan dolgozunk rajta, nagyon összetett feladat. Vannak partnereink a fénytechnikában, színpadépítésben, hangtechnikában, képi rögzítésben. Ez is csapatmunka. Itt főleg logisztikai feladataim vannak, összefésülni a művészi elvárásokat a megvalósíthatósággal. Az előrelátás a legnehezebb, koncert közben már nem szerencsés változtatni a dolgokon. Az évadterveket 3-4 évre előre szervezzük, a turnék adják az évad gerincét, ehhez alkalmazkodnak az itthoni koncertek, a műsorok. Ez egy nagyobb logisztikai háló, mint azoknál az együtteseknél, amelyek csak itthon koncerteznek. A turnéknál minden sokkal bonyolultabb. Ha felmerül egy igény, pl. egy fesztivál-meghívás, akkor először nekünk kell mérlegelni, hogy a meghatározó keretek között (pl. dátum, távolság) létrejöhet-e a koncert.

Volt olyan, hogy nem sikerült?

Olyan volt, hogy nem valósult meg. De olyan is volt, hogy menet közben módosítottak egy dátumot, és a Birmingham és Belgrád közötti utazónap kiesett, sajnos ettől a két város nem lett közelebb, a 2200 km-t egyik napról a másikra meg kellett tennie a kamionunknak.   

Hogy lesz valaki a BFZ technikai vezetője? Kell hozzá végzettség?

Eredetileg fafúvós hangszerész vagyok, tanultam zenét is, és szeretem a zenét, a hangszereket. Nagy élvezet, ha játszanak, nagy motiváció. Elég hamar a zenekarnál kötöttem ki, a zeneszeretet önmagában nem feltétlenül elegendő, de…belenőttem, talán felnőttem a feladathoz. A zenekarral együtt tanultam, sok mindent a saját elképzelésemhez alakítottam, például, hogy miként működünk, mit várunk el egymástól. Fontos, hogy olyan kollégákkal legyek körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak, vagy legalábbis partnerek tudnak lenni ebben.

Olyan kisebb sorozatoknál is az ön feladata a logisztika, mint a Zenevár?

Ez a közösségi heteinken belüli sorozat, itt szétosztottuk, ki mivel foglalkozik, a Zenevárban épp nem vagyok benne. De tudom, hol vannak a helyszínek, tudom, hogy mikor próbálnak. Ezek a programok inkább „igehirdetések”, nem a logisztikáról, a külsőségekről szólnak, a lényeg, hogy eljuttassuk a zenét mindenkihez, azokhoz is, akik talán sohasem találkoznának vele. Ezzel együtt mindenhová visszük a saját színvonalunkat, és úgy akarjuk megvalósítani a legkisebb hangversenyünket is, hogy az hozzánk méltó legyen.

Készülnek díszletek, be van osztva a próbarend, a próbaterem, a tiszteletet meg kell adni minden zeneműnek, illetve be kell illeszteni a többi program közé.

Van az Ön munkájában improvizáció?

A logisztikában az improvizáció nem jó, de persze volt olyan, hogy valamit hiába beszéltünk meg előre, a helyszínen derült ki, hogy jé, nem három, hanem fél óránk van valamire. Vagy jé, nincs is öltöző száz embernek, csak hatnak. Utóbbi Amerikában történt, pedig azt hinnénk, ott minden ki van találva. Englewoodba mentünk, New York mellett, ez is híres koncertterem, de kiderült, hogy ott sohasem volt backstage, mi pedig megérkeztünk egy Mahler-programmal. A terem hátsó falánál, a bőgősök mögött egyből ki lehetett lépni az erdőbe. Így aztán ki kellett találni valamit: a kamion rakterét átalakítottuk öltözőnek, mert az fűthető volt, ami januárban jól jött… Szóval vicces volt.

De alapjában mégis minden bejáratott, és úgy működik, mint a gép? 

Rendszeresen tartunk produkciós megbeszéléseket, a turnékat pedig kisebb, 2-3 fős csoportban beszéljük végig.

És akkor vannak olyan események, mint a december 26-i születésnapi koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a terem „ki van fordítva”…

A terem átalakítása az első alkalommal volt a legbonyolultabb, a közönség elhelyezését kellett kitalálni. Ivánnal közösen találtuk ki, együtt folyt a kivitelezés is a BKK-val. Végül kialakult egy másfajta tér, de ez nem volt szokatlan a BKK számra sem. A közönség is kedvelte.

Hol a legkényelmesebb a zenekar elhelyezése, mozgatása?

Tajvanon, Koreában, Japánban. Amerikában régebbiek a termek, de viszonylag jó kiszolgálással, viszont például a híres Carnegie Hall logisztikailag nagyon problémás. 

Montreux pozitív példa: 1992–93-ban nyitották a termet, és jó volt látni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet valamit tökéletesen oldani. 

Ön nem technokrata, a zene világából jön. Ez megérződik a munkáján?

A zenei múltam miatt talán elnézőbb vagyok. A művészi szabadságot igyekszem tiszteletben tartani akkor is, ha logisztikailag nem egyszerű reagálni az igényekre. Meg kell oldani. Ha minden hangszer kocka alakú lenne, milyen jól beférne a kamionba…

Ez tehát emberi értelemben is csapatmunka.

A sor elején áll a programmenedzsment, akik a programot rakják össze, az évadtervező, aki Ivánnal szorosan együttműködik, és innen jön „lefele” a feladat, mindenki kimarkolja belőle a maga részét: a programszervezés beilleszti a koncerttermek életébe, a turnésok megnézik logisztikaliag, hogy lehet odaérni, megbeszélik velem, a technikai személyzet előkészíti a termet, a hangszerek kölcsönzését – mindenki tudja a maga dolgát.

És az egyes zenészekkel is van feladata?

Napi szinten. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb igényei. De nem nyúlunk át egymás feje felett. Szoros együttműködés van, mindenki figyel egymásra. Most Ivánnal kell egyeztetnem egy turné kapcsán. A zenekar éppen utazás  előtt áll…

Akkor most el is engedem.

Harminc éve Óbudán a Danubia Zenekar

Hogyan lett a zenekar óbudai?

Ács Péter: A fogantatás pillanatában került a zenekar Óbudára, első hangversenyünk az Óbudai Társaskörben volt. Első nagy mentorunk, támogatónk, Merényi Judit, a Társaskör igazgatója volt. Majdnem huszonöt évig kísért el minket, felügyelőbizottsági elnökünk volt. Míg ő aktív volt, kötődtünk a Társaskörhöz és hozzá is, valamint az Óbudai Nyárhoz.

Danubia Zenekar nélkül nincs Óbudai Nyár, idén is mi nyitottuk – Juditnak köszönhető ez a tradíció, amelyet a lakosok is nagyon szeretnek, meg mi is.

Honnan és mikor lett próbaterem?

Ács Péter: 2014-ben született egy önkormányzati döntés, előtte a fővárosnak és a kerületnek kellett megegyeznie arról, hogy kié az ingatlan. Annak adottságaiból következett, hogy mire lehet használni, tehát vagy mozit, vagy zenekari próbatermet, koncerttermet lehetett itt kialakítani. Most már nemcsak próbaterem: szalonnak nevezzük, mivel ma már óbudai koncerthelyszín. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően vált koncerthelyszínné, mégsem konkurenciája a Társaskörnek. Más profillal futunk, elsősorban a saját rendezésű koncertjeinkkel. Ez a mi otthonunk, ahol az ifjúsági projektjeinken van a hangsúly, illetve olyan szalonkoncerteken, ahol a mi művészeink vannak fókuszban, vagy olyan hozzánk kötődő művészek, mint például Eckhardt Gábor.

Ács Péter

Melyek ezek a koncertek?

Hámori Máté: Arra a fókuszálunk, hogy saját közönséget építsünk. Ifjúsági koncertek terén talán „piacvezetők” vagyunk, nagyon sok és sokféle ilyen programot kínálunk. Tornatermekben is játszunk a Lázár Ervin Program keretében, de a Danubia Szalonban is van ifjúsági sorozatunk, ősszel pedig a BMC-ben is. Mi indítottuk el az országban az első klasszikus zenei gyerek- és családi fesztivált – Kalandra Fül néven, idén már az ötödik lesz, de nemcsak a jövő közönségét, hanem a jövő közönségének a szüleit is neveljük. A 25–45 éves, fiatal felnőtt korosztály alighanem így jut el először klasszikus zenei koncertre, hogy a gyerekeit elhozza, és egy olyan koncert után, ahol pl. Bartókot, Ravelt hallgat kortárs mesékkel, sok nevetéssel elegyítve, rájön, nem is olyan rossz ez.

A szezonunk jelmondata: „Komolyzene nincs, csak zene van”. Sokféle műfajban megmutattuk magunkat, a komolyzene szót nem használjuk, mert negatív konnotációi vannak, klasszikus zenét mondunk azokra a zenékre, amelyek régebbi korok műzenei, elitzenei alkotásai. Részt veszünk népzenei, jazz-zenei alkotásokban, sőt DJ-kkel is léptünk már fel.

Rengeteg kortárszenei művet játszunk és rendelünk meg –  a zene egység, nem érdemes fölszalámizni. A stílusbeli, korbeli különbségek sokszor egy koncerten belül megjelennek.

Októberi koncertünkön, ahol Bogányi Tibor vezényel, egy Dohnányi-szvit mellett eljátszunk majd egy Ott Rezső által most komponált cigányprímás-versenyművet Sárközy Lajossal, vagy például a Weiner-hangszerelte Liszt h-moll szonáta-átirat mellett Strauss-keringőket fogunk játszani. Ugyanaz a korszak, megmutatjuk, egy korszakon belül mennyiféle stílus létezett. Mozart A varázsfuvola mellett megírta a Titus kegyelmét – ez olyan, mintha valaki egy Antonioni-film mellett csinálna egy Marvel-filmet is. A teljes népességre próbálunk „lőni”, persze nem feltétlenül egyazon estén.

Ács Péter: Nem is feltétlenül ugyanazon a helyszínen. Az Eötvös Alapítvánnyal meglévő, évtizedes együttműködésünket nyilván nem az Óbudai Nyáron vagy a próbatermi koncertjeinken valósítjuk meg, sokkal fontosabb a helyi lakosság megszólítása, becsalogatása. A koncerttermi ifjúsági hangversenyeinket idén kitoltuk nyárra. Havi egy-egy, kóstoló jellegű előadással indítottunk, a második telt házzal futott. A színházak is kezdik bevezetni a 12 havi játszást, mi sem tudunk leállni két hónapra. Persze parádésak a szabadtéri koncertek akár esőben, akár „szabadtéri szaunában”, de a klimatizált koncertteremben minden infrastruktúra adott ahhoz, hogy nyáron is hangulatos koncerteket rendezzünk. Ez lesz a jövő, amelyet még csiszolni kell.

Hámori Máté: A Flórián téri szalonban kamarazenei produkciók futnak, melyekre a terem kimondottan alkalmas. Szeretnénk, ha ez a helyszín óbudai találkozóhely lenne, és napirenden van, hogy befogadunk produkciókat egész évben. A Flórián térnek ez a része elhagyatottabb, szeretnénk élettel megtölteni, bejáratni. Évente 100–150 koncertünk van, és bízunk benne, hogy az óbudaiak idetalálnak, elsősorban a családok, de a többi műfaj kedvelői is.

Hámori Máté

Ács Péter: Én itt jártam még moziba, ez volt a Flórián Mozi, a szomszédba jártam általános iskolába. 40 éve a Flórián tér sokkal nyüzsgőbb, élettelibb volt. A Danubia Zenekar sokat tehet azért, hogy ez visszajöjjön: ahol a kultúra van, ahol a gyerekek újból megjelennek, ahová a szülők, nagyszülők elhozzák őket, ott előbb-utóbb ennek ki kell épülnie. Jó a környék, minden adottság megvan.

Vannak a zenekarnak kevésbé „komoly” eseményeik is, például A zenegyűlölő.

Ács Péter: A könnyebb műfajnak is van múltja, a Klasszikus karácsony és Klasszikus kedvencek koncertekkel indult el. Mi azt találtuk ki május elsejére, hogy menjünk be a koncertterembe, úgyis minden terem üres. Elkezdtük azt kommunikálni, hogy ez egy másfajta nap, ahol más embereket keresünk, azokat, akiket megfog egy film zenéje, esetleg a gyerekeik kapcsán kötődnek a zenéhez, de maguktól nem fognak bérletet váltani klasszikus koncertekre.

Bemutatunk nekik fiatal, színvonalas művészeket, és óriási sikerrel, dupla, tripla házakkal elkezdett működni az ötlet.

Hámori Máté: Külföldön van a klasszikus zene plusz standupnak hagyománya, Victor Borgére vagy Danny Kaye-re gondolok. A különbség az, hogy egy teljesen más világból hoztunk be egy embert, akinek a műfajhoz láthatóan semmi köze, ami azt jelképezi, hogy elég széles rétegnek ugyanez a hozzáállása: nem érti, idegenkedik – épp ezt a szkeptikus, kissé a műfajjal és annak patinájával szemben ellenséges réteget csábítjuk be a terembe a humor eszközével. Janklovics Péternek van egy széles követőbázisa, akiket pusztán a zenével nem lehetne rávenni, hogy eljöjjenek. Ez rendkívül sikeres produkció, az Erkel Színházat is meg tudja tölteni, és januárban vidéki városokba is elvisszük. Rengeteg olyan visszajelzés jön, hogy „még sose voltam koncerten, de mennyire jó, mennyire tetszett”, és a zenét emelik ki – ez az egésznek a lényege, hogy úristen, milyen jó ez az élő zene.

Térjünk vissza a történelemre. A Danubia ifjúsági, félig amatőr zenekarként indult.

Ács Péter: Ez Héja Domonkos és baráti körének volt az együttese, Kelemen Barnabás volt a koncertmester. Kicsit – a Társaskör révén – a Liszt Ferenc Kamarazenekar szárnyai alatt indult az együttes. Ez volt az első öt év,  Domos végzős konzisként indította, és végigkísértük zeneakadémista éveit, az ötödik évben diplomázott. Ekkor jött az első váltás: megjelent az első szponzor, illetve megkaptuk a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet. Az amatőr működés ekkor kezdett professzionálisba váltani, már voltak munkaviszonyok, de sokan voltak még főiskolások – az ötödik és tizedik év között ez volt a jellemző. A következő stáció a 15. születésnap körül volt, majd a huszadiknál. A kettő között volt egy igen nehéz időszak: a Zeneakadémia zárva volt, Héja Domonkos akkor dolgozott az Operánál. Mindez nekem igazgatóként folyamatosan problémát okozott. A Nemzeti Színházban akkor volt az Alföldi-éra, beköltöztünk a színházba. Nemcsak színházi zenéket játszottunk, ott voltak a saját koncertjeink is, ebből aztán nagyon klassz előadások is adódtak, például A katona története, ahol a színház művészei működtek közre, Kulka, Stohl… A fiatal művészekkel csináltunk Szentivánéjit, mindenki szívesen jött, mert másnap mi játszottunk az ő darabjaikban. Amikor – tíz éve – Hámori Máté érkezett, akkor zajlottak az utolsó nemzeti színházas előadásaink, de utána muszáj volt megújulni.

Ezt az egész köztes működést le kellett zárni, és ezt a lezárást Máté személye hozta meg. Ez persze nem volt ennyire tudatosan eltervezve, mert a 2–3 évre előre letervezett előadásoknak tovább kellett mennie.

Ez azt mutatja, lehet a válságokból tanulni, megújulni?

Ács Péter: Az elmúlt három év például nem válság volt, csak nehéz időszak, számomra tapasztalatszerzés. Előtte kényelmes 5–10–15 év volt állami támogatással, közönséggel, nagyon erős közönségbázissal. Akkoriban évi 30–50 koncertet adtunk, ebből 10–12 volt saját, a többi meghívásos. Ez a kényelmes, kellemes munkabeosztás és -mennyiség a professzionális működéshez kevés, és kellett egy művészeti vezető, aki csak itt van, nem két- vagy háromlaki. Mátét Prőhle Gergely mutatta be nekem, így született a mostani „házasságunk”.

A zenekar múltja mennyire van jelen most, a zenészek mit hoznak belőle?

Hámori Máté: Leginkább a flexibilitást hozzák. Vannak nálunk makulátlanabbul játszó zenekarok, vagy olyanok, akiknek bizonyos korszakokban nagyobb a repertoárja. Abban biztos vagyok, hogy gyors alkalmazkodásban mi vagyunk a legjobbak. Zenészeink 2013–14-ben állásba kerültek, a majdnem 80 munkavállalónkból 60 zenész. Összetartó a csapat, társadalmi misszióinkra nyitottak, együttműködőek, érzik az irányt, amit képviselünk.

Ács Péter: Aktív zenészként, nagybőgősként végeztem, voltam más zenekarnál munkaviszonyban. Innen nézve is nagyon együttműködő és rugalmas a mi zenészcsapatunk.

Beszéljünk ezekről a missziókról.

Ács Péter: A Danubia az a zenekar, amelyik a legnagyobb társadalmi szerepvállalást tudhatja magáénak nemcsak az országban, de Kelet-Európában is.

Hámori Máté: A Közös Hang a Máltai Szeretetszolgálattal közös projektünk. A Máltai Szimfónia program tanárai a venezuelai El Sistema mintájára a felzárkózó településeken élő gyerekeknek tanítanak hangszert, ez tehát alapvetően egy szociális-integrációs, nem művészeti projekt, amely közösséget teremt, a munka és a közös játék, együttműködés fontosságáról ad visszajelzést, élményt. Ebben két éve működünk közre, leginkább közös koncertekkel. Egyrészt a saját zeneakadémiai koncertjeink elején volt egy 5–10 perces blokk, ahol akár 30–40 gyerek is megmutatta magát és zenei tudását, másrészt az ő lakóhelyükön is adtunk a helyi közönségnek ingyenes koncerteket, de mára teljesen közös koncertjeink is vannak. A Közös Hang Projekt szeptembertől kibővül, hogy minden amatőr zenész részt vehessen benne. A kórusokban vannak hasonló kezdeményezések, Tóth Árpád (és a Csíkszerda) vagy Halas Dóra (és a Soharóza) nevét lehet kiemelni. Mi ezt zenekari szinten szeretnénk továbbfejleszteni.

Másik fontos projektünk a Beethoven-projekt, amely a Beethoven-év kapcsán indult el, és azt vizsgáltuk, hogy siket vagy súlyosan hallássérült embereket valamilyen szinten közelebb lehet-e vinni a zenéhez. Beültettük őket a zenekarba, megérinthették a hangszereket, van, aki mezítláb szokott a színpadon ülni, mert úgy jobban érzi a rezgést, emellett jelnyelvi tolmács is segíti az előadások könnyebb befogadását. Ez nekünk is nagyon nagy érzelmi utazás volt, és szép eredményeket értünk el.

Ács Péter: Országos szinten több mint 3000 embert tudtunk elhozni, akik soha nem jutottak volna el hangversenyre. Számos fotónk van, gyerekek, akik egy üres bőgőhúr meghúzásától sírva fakadnak, mert megérzik, mitől vannak elzárva. Engem ez a Beethoven-projekt mélyen megérint.

Hámori Máté: Jönnek ép hallású, általános és középiskolai osztályok is, hogy megtapasztalják ezt az élményt.

A harmadik zeneoktatáshoz kapcsolódó hosszú távú projektünket, az ÉNekÚT-at néhány éve indítottuk el. Ez az élményalapú énekoktatást hozza be. Szerkesztettünk egy online felületet, ahol több mint 600 videónk van különféle módon feldarabolva, ezekhez komplett óravázlatokat adunk – de nem zenetörténeti gondolkodás szerint, hanem témakörönként, egy-egy fogalmat körüljárva. Nekem is vannak ötperces énekóráim. Most teszteljük partneriskolákkal országszerte, és szeretnénk, ha bekerülne az országos közoktatásba, mert kevés az énekóra, és nincs is a helyén, sokan utálják a gyerekek közül. Bartók és Kodály országa, szoktuk mondani, de ennek ma alig van valóságtartalma, ez igényli a legtöbb türelmet, időt, pénzt…

A működési pénzünkből finanszírozzuk ezeket a projekteket. Ez nem a mi pénzünk, hanem az adófizetőké, a mi feladatunk, hogy visszaadjuk a társadalomnak.

Viszont azt gondolom, egyre nagyobb szerepe lesz a saját bevételnek, a közönségnek, aki eljön. Nem vagyok benne biztos, hogy a Danubia Zenekar saját közönsége nem jóval számottevőbb-e egyik-másik „nagyobb” zenekarénál. A nap végén az számít, hány ember vásárol nálunk jegyet.

Hámori Máté generációjára jellemző, hogy nemcsak a vezénylésben vállal szerepet…

Hámori Máté: Ez személyiségfüggő is, én talán mindenben kissé túltengek. A mi generációnk érzi az idők szelét. Egy művészeti vezető nemcsak karmester: programot, stratégiát kell alkotnia, a felelősség nem merülhet ki annyiban, hogy a kedvenc műveimet el akarom vezényelni. Másrészt érezzük azt a felelősséget is, hogy nem túl sok pénzből vezetnünk kell egy együttest. Ez szolgáltatóipar, nem lehet elvonulni az elefántcsonttoronyba.

Ács Péter: Mi nem örököltünk zenekart egy vállalattól, nem lakunk valaki más épületében, és ezzel nem akarok más zenekarokat bántani. Mi elértük, hogy tíz éve van egy próbatermünk, és vannak terveink a  következő harminc évre: van ötlet, inspiráció, kreatív gondolkodás, eközben nem a boldog békeidőket éljük. Az elmúlt évtizedben, mióta Máté itt van, többet alakultunk, mint előtte összességében.

ELŐTTEM VAN MÉG AZ A RÉG NEM LÉTEZŐ UTCA

Úgy tudom, messzire visszavezethető, mély kapcsolat fűzi Óbudához.

Igen, bár édesanyám balassagyarmati palóc volt, apai ágon tősgyökeres óbudai vagyok. A nagyapám az óbudai templom sekrestyése volt, ott lakott a Templom utcában. Nagyon várt, de sajnos meghalt, mielőtt én megszülettem, így egyik nagyszülőmet sem ismerhettem már. Óbudán születtem, és édesapám, aki a fővárosnál dolgozott, kapott egy új lakást az akkortájt épülő Bécsi úti városi házakban. Amíg azonban el nem készültek, egy-két évig a Bem rakparton laktunk. Innen láttam például fölrobbanni a Margit hidat. Emlékszem, kitérdeltem az ablakba, cseresznyebefőttet kanalazgattam, s egyszer csak látom, hogy fölemelkedik az egész híd, és belezúdul a vízbe. Aztán egy pár másodperc múlva berepültem a szoba belsejébe a hatalmas légnyomástól. Az összes híd alá volt aknázva, s ez állítólag egy műszaki hiba miatt véletlenül, korábban robbant föl, amikor tele volt emberekkel.

Meddig kellett várni az új lakásra?

1944-ben adták át, ekkor költöztünk a Bécsi út 92. számú ház első emeletére. Az ostromot már itt éltük meg, hat hétig ültünk a pincében, mert a Bécsi út egyik oldalán, a Kerék vendéglőben az oroszok állomásoztak, a mi házunkban meg a németek. Pont a mi lakásunkban volt a géppuskafészek. Amikor elmentek, nagy nehezen rendbe hoztuk. Nem is olyan régen kezembe került egy könyv, ami át volt lőve, mert a könyvespolcot tolták az ablak elé. Egy kovácsműhely volt az ablakunk alatt, néztem mindig, hogy hogyan dolgoztak a munkások. Amikor apám ’61-ben meghalt, anyám nem bírt ott maradni abban a lakásban, és a Bécsi út–Vörösvári út sarkán álló vöröstéglás házba, a régi vámházba költöztünk, egy egyszoba összkomfortos kis lakásba.

Egy későbbi rajztanárt, gondolom, már gyermekkorában is foglalkoztatott a látvány.

Van sok régi fényképem, sőt még ferrotípiám is, amelyek a múlt előtti század végén készültek a León és fia fényképész üzletében, a Lajos utca 126. szám alatt. A Kiskorona utcában is volt egy üzletük. Egy Makart nevű, szintén Lajos utcai cégnél készült felvételeket is őrzök. Nem tudom, lehet, hogy épp Hans Makart osztrák festő utódjának fióküzlete volt.

Kikre emlékszik még gyermekkora Óbudájából?

Egyik nagynéném volt az óbudai füvesasszony. Jártam is hozzá, mert anyámnak migrénje volt. Adott valami kotyvalék teát, ami tényleg használt. Az óbudai templom közelében, a Kéhli vendéglő tájékán volt az üzlete. Kiterjedt hálózata volt a beszerzésre, és ő állította össze titkos receptek alapján a keverékeket. Nem biztos, hogy voltak orvosi ismeretei, inkább tapasztalati úton gyógyítottak akkoriban.

Melyik iskolákba járt?

Az Ürömi utcai iskolában kezdtem, elsőtől negyedikig oda jártam. Aztán a Lajos utcai iskola, majd az Árpád Gimnázium következett.

Ki volt az osztályfőnöke az Árpád Gimnáziumban?

Karádi Károly biológiatanár, aki nevezetes pedagógus volt itt Óbudán, ráadásul a másodnagybátyám. Rengeteg latin kifejezést kellett megtanulnunk nála. Később alapítottak egy Karádi-díjat az Árpádban, amit a pedagógiai konferencián osztanak ki, és az Árpád természettudományos vetélkedője is az ő nevét viseli.

És úgy tudom, életre szóló barátságok is köttettek az Árpádban…

Igen, az osztálytársaim közül Sinkovits Laci volt a legjobb barátom, akit aztán Sinkó László színművészként ismert meg az ország. ’56-ban barátkoztunk össze, amikor másodikosok voltunk. Karádi tanár úr bejött a terembe, és hihetetlen faarccal azt mondta: Holnap ünnepély lesz, Sinkovits szaval, Lázár zongorázik, Lacó hegedül. Így ment négy évig. Aztán másnap odajött és azt mondta: „Operabérletem van, de ma nem tudok elmenni. Tessék, Lacó!” Ez volt a jutalom. Következő héten meg azt mondja: „Kupi van a pincémben; Lacó, Sinkovits jönnek takarítani!” Nagyon jó ember volt, és a felesége is pedagógus volt, furcsa módon ő is rokonom. A Föld utcában laktak.

Gombár Vince és Iglói Mihály is tanították.

Igen, Gombár Vince latint tanított, ő is legendás tanár volt. Csak a fél osztály járt hozzá, mert lehetett választani a latin és angol közül, és mi Lacival az angolt választottuk. A Theiszler angolosai voltunk, aki nemes lovagnak szólította a tanítványait. Agilis ember volt, zenekart szervezett, előadtuk a Dido és Aeneast, concertókat, meg mindenfélét, ami ritkaság egy gimnáziumban. Iglói Mihály tornatanárunk az Iharos-Rózsavölgyi Európa-bajnok futóknak volt az edzője. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem jöttek vissza. Nagyon jó fej volt, mindig azzal kezdte, hogy no, fiúk, körém, és akkor egy dalt. Lacival később is gyakran énekeltük azokat a nótákat, amiket betanított nekünk. Valamikor a hetvenes években egyszer hazajött, és találkoztunk vele.

Azért biztosan volt olyan tanár is, akit annyira nem kedveltek…

A kémiatanárunk, Vanyek, állandóan a hózentrógerét pattogtatta, s nyolcan feleltek egyszerre. A táblánál ketten, de az ablakoknál, az ajtóknál is, mindenhol, ahol volt üres felület írni. Sorolta a vegyületeket, hogy ki minek a szerkezeti képletét írja föl, s mire végigmondta, már ment is vissza az elsőhöz, s onnan megint sorba, hogy: egyes, egyes, egyes. Később nagyon megutáltuk, mert minden tanárt lefotóztunk titokban, de ő kifülelte a kattanást, végigrohant a kémiaterem fölfelé emelkedő padsorai között. Minden padba benézett, meglátta a gépet, és kihúzta a filmet. Persze megbosszultuk, mert volt egy kis autója, valami Topolinó, a fél osztály lement, s a feje tetejére fordítottuk úgy, hogy a négy kereke az égnek állt. Őrjöngött, amikor meglátta!

Mennyire volt összetartó a diákközösség?

Alakítottunk egy önképző kört, ahol minden héten más előadás volt kínai költészettől kezdve Wagnerig, az Ady-estig. A két unokatestvérem, Barth Anikó és Marietta is benne voltak. A Bécsi úton laktak, orvos lett mind a kettő. Egyikük az Orfiban dolgozott, a másik meg Szolnokra költözött. Volt egy Pötyi nevű fiú, aki nőgyógyász lett, és a balassagyarmati kórházba került. Szétszóródott sajnos ez a régi társaság. Majdnem minden hétvégén volt nálunk házibuli. Akkor még nem volt televízió, magunkat szórakoztattuk, sokszor hegedültem nekik, Tóth Tibi barátom, aki Svédországba ment, zongorán kísért. Jól elvoltunk.

Hogyan emlékszik gimnazista éveiből az amfiteátrumra?

Az amfiteátrumot a harmincas években tárták föl, amíg a föld alatt volt, csak a kör alakban álló, kis óbudai házakból lehetett sejteni a jelenlétét. Tornaórákat, futóversenyeket tartottunk ott, az Árpád Gimnázium most is ott tartja fáklyás ballagásait.

És milyen volt a ballagásuk?

A legnagyobb fiú beöltözött menyasszonynak, a legkisebb vőlegénynek, én meg hoztam a hegedűt, hülyéskedtünk. Utána beültünk a Kerék vendéglőbe, ott nótáztunk késő estig.

Ki volt a rajztanára?

Nem volt rajz a gimnáziumban, ezért az Úttörőházba jártam rajzolni. A Kiscelli utcában volt, a meredek rész közepe felé, balra. Amíg fel nem épült az új, ami most az Óbudai Kulturális Központ. Egy Belák András nevű rajztanárhoz jártam. Jóságos ember volt, amíg mi rajzoltunk, a Mereskovszkij által írt Leonardo-életrajzot olvasta nekünk. Letette, korrigált, aztán folytatta tovább. Meg is vettem a könyvet. A Kerék utcai iskolában tanítottam, és én rajzoltam meg a jelvényét is. Azóta is ezt használják.

Önnek mi hiányzik leginkább gyermekkora Óbudájából?

Iszonyú egy építmény ez a Szőlő utcai ház, amellyel átvágták az összes hajdani kis utcát! Mindent lebuldózereztek. A Föld utca a Flórián téren indult, egy S kanyart írt le, és aztán egyenesen ment a Bécsi útig, az a része maradt csak meg.

Ha megállok a Flórián téren, én még most is a régi házakat látom. Még vissza tudom álmodni olyannak, amilyen valaha volt. Ezért is tudok ilyen képeket festeni. Itt nőttem fel.

Sinkó Lacival mentünk ezekben a kis utcákban, a lányok kikönyököltek az ablakon, és mi megálltunk beszélgetni. A panelházaknál ezt nem nagyon lehet már megcsinálni. Énekelni jártunk az óbudai Szent Alajos kápolnába, az udvarán fociztunk. Legtöbbször a Föld utcában sétálgattunk, ahol legendásan sok helyes kislány lakott.

Ön szemtanúja volt annak is, amikor a régi házakat bontani kezdték…

Sírtam, amikor megindultak a buldózerek és széttúrták ezeket az öreg óbudai házakat. Karhatalommal vittek el néniket, akik nem voltak hajlandók kiköltözni. Jöttek a rendőrök, bezsuppolták, és elvitték Újpestre vagy Rákospalotára a tizedik emeletre azt az idős nénit vagy bácsit, aki egész életében kertes házban élt. Ez volt a politikai cél, mert Óbuda elég zárt közösség volt, és minden ilyet fel akartak számolni, ezért aztán teljesen vegyes népességet telepítettek ide az ország legkülönbözőbb szegleteiből. Mentünk a gyerekekkel, és szedtük a záróköveket meg a díszstukkókat. Egy itt is van az előszobámban, meg a rajztermünkben is van négy-öt darab. Ez legalább megmaradt. Fotóztam is, két tekercs diát ellövöldöztem. Borzasztó, hogy egyetlen olyan nézőpont, egyetlen olyan látószög nincs, ahová ne lógna be egy panel. Még erre se ügyeltek! Megkönnyeztem azt is, amikor nagyapám házát bontották le. Egy kis panelóvodát építettek a hajdani Templom utca 1. szám alatti épület helyére. Braunhaxlerek építették Óbudát, és meg lehet nézni Pilisvörösváron is, milyen szép házak vannak, amiket tisztán tart a német származású lakosság. Sok egészségtelen, vizes, de Grinzingben ezt is meg tudták oldani. Ugyanígy meg lehetett volna csinálni nálunk is, csak Rákosi megalomániája az volt, hogy hatalmas fővárost épít.

Kik vásárolnak a hajdani Óbudát ábrázoló festményeiből?

Idősebb emberek meg kollégák vesznek tőlem képeket, akik itt nőttek fel, és aztán kiköltöztették őket. Csináltam egy kiállítást, amin csak ilyen képek voltak, és majdnem mindet eladtam, negyvenötből mindössze három maradt meg. Nagyon sokan jönnek, hogy itt laktak ebben és ebben az utcában, meg tudnám-e festeni, hoznak fotókat is. Tavaly beállított egy nagyon idős, aranyos házaspár, alig bírtak az első emeletre följönni. Ők is panelházban laktak, és összegyűjtögettek egy kis pénzt, hogy egy képet vegyenek a régi Óbudáról. A Flórián téri Sörcsarnokot ábrázoló képet is rendelésre festettem, a tulajdonosa kért fel. A Kórház utca–Szentendrei út sarkán álló egész háztömb az övé volt. Ott van most az a kis híd, ami bevezet a Kórház utcába. Egyszerre mindig több képen dolgozom, portrékat csinálok, kompozíciókat. Amikor például az óbudai témájú képeimen dolgozom, ugyanúgy látom, mint gyerekkoromban láttam, ugyanúgy előttem van még az a rég nem létező utca, a maga jellegzetes életével, hangulatával.

Ezekre a képeimre azért nem festek embereket, hogy jelezzem, ez már egy elmúlt, letűnt világ. Nem tudok arról, hogy volna bárki rajtam kívül, aki ilyeneket fest mind a mai napig.

Hol tekinthetők meg a képei?

Az Óbudai Kulturális Központban szoktam kiállítani, oda rendszeresen hívnak, Békásmegyeren, annak idején a Hazafias Népfront kultúrhelyiségében, a pedagógusoknak készült Fáklya Klubban, és egy pár vidéki kiállításom is volt. A Kerék utcai iskolában létrehoztam egy galériát a kerületi művészeknek meg a volt tanítványaimnak, akik művészek lettek. Deák Ágnes például szobrász, de említhetem Lengyel Rita grafikusművészt is, aki Korga Györgynek, az egyik legnagyobb kortárs festőművésznek lett a felesége. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de remekül megvoltak, és született egy gyönyörű kislányuk is.

Említette már, hogy a rajz mellett a zenének is meghatározó szerep jutott az életében. Mesélne erről bővebben?

Hétéves koromban kezdtem hegedülni. A Flórián térre jártam a Szigethy zeneiskolába, ami egy saroképület első emeletén volt. Magániskola volt, csodák csodája, hogy megmaradhatott abban az időben. Klári néni volt a tulajdonosa, s a hegedűtanár egy Fülep Tibor nevezetű ember, aki szintén disszidált ’56-ban. Svédországba ment és létrehozta a legnagyobb zeneműkiadó céget. Felvételiztem a Zeneakadémiára is, akkor még meghallgatások voltak, és az akadémiai tanárok fölvettek egy-egy gyereket. Nekem Országh Tivadarhoz kellett volna mennem, de három hónappal a felvételi vizsga előtt meghalt, így erről lemaradtam. Később magánúton elvégeztem az Akadémia anyagát, és annak idején a népművelési intézetben lehetett zeneoktatói működési engedélyt kapni, ahol levizsgáztam, és évekig oktattam is az Óbudai Zeneiskolában, Till Ottó idejében. Délelőtt rajzot tanítottam, délután zenét, este meg zenekarokban játszottam, volt, hogy háromban is. Próbáról rohantam előadásra. Tíz évig bírtam, aztán abbahagytam a zenetanítást. Éveken keresztül játszottam Béres Jánossal, vannak tévéfelvételeim is. Ő alapította az Óbudai Népzenei Iskolát.

Nemcsak építészetileg volt más a hajdani Óbuda, de nagyon sokan meséltek az eperfákról, amelyeknek ma már nyomát sem találjuk…

Így igaz, állandóan szedegettük az epret! A Kerék vendéglővel szemben található kis téren is volt pár fa, a Föld utcában is, és a kertekben mindenütt. Beszélgetés közben azt eszegettük, lila volt a nyelvünk. Fekete és fehér eper is volt. Ma értéktelen gyümölcsnek tartják, mert eltenni nem lehet, ha lehullik már csak pálinkafőzésre jó, és a szövőlepke hernyója nagyon szereti a levelét.

Ön a „kísérletinek” nevezett lakótelep szélén él hosszú ideje. Megosztaná a tapasztalatait?

A Váradi Sándor utcát régen Emese utcának hívták. A legcsöndesebb, nagyon aranyos kis utca volt Óbudán. Itt lakott egy gimnáziumi barátom, és sokszor jöttem hozzá, ezért emlékszem ennyire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok lakni, s hogy így megváltozik ez az utca. Ahogy átkötötték a Szentendrei útra, a teherautók, amelyek nem akarnak kimenni a Flórián térre, erre jönnek. A lámpa csak egy pár másodpercig zöld, itt állnak, és pöfékelnek az autók napestig, az ablakot sem tudom kinyitni. Amikor 1972-ben ideköltöztem, kétségkívül nőtt az életszínvonalam. Nem kellett szenet cipelni a pincéből, fűtés van, melegvíz van, könnyebb az élet, csak hát nem emberközeli. Ez egy mintaház volt, ide hozták a nyugati delegációkat mutogatni, hogy milyen lesz, és csak utána kezdtek tízemeleteseket építeni. Egy négyszobás lakást kaptam volna a Berend utcában, be volt már csomagolva mindenem, amikor egy nappal az indulás előtt értesítettek, hogy már beköltöztek mások. Utána három hónapig kellett így becsomagolva várnom, míg ezt kiutalták. Nyáron egy adminisztrátor eladminisztrálta a dolgot, és véletlenül nyolc családnak utalt ki négy lakást. Volt, hogy mentek az autóval, és már laktak ott, ahová költözni akartak.

Egyszer még biztosan lesznek jelentős változások ezen a környéken, amikor a panelházak ideje lejár…

Vannak építész barátaim, akik azt mondják, igaz ugyan, hogy a panelházakat ötven évre tervezték, de százötvenet is kibírnak, ha kellőképpen karbantartják őket, amiről azonban szó sincs. Előbb-utóbb le fogják őket bontani, de olyan része ez a városnak, ahol több mint 2000 éve laknak, úgyhogy itt lesz is mindig város, akkor is, ha mi már nem leszünk. Ezek a kockák el fognak tűnni, s aztán már az építéstechnológián múlik, hogy a sok millió embert hogyan tudják majd elhelyezni.

Mi a véleménye az újlaki revitalizációról?

Emlékszem, esküdöztek, hogy óbudai stílusú házakat építenek majd, erre ilyen osztrák típusú épületek kerültek oda, amelyek kétségtelenül jól néznek ki, csak soha ilyen házak nem voltak Óbudán. Ezt is kereskedelmi érdekek befolyásolták. A Lajos utcában is vannak gyárépületek meg magas irodaházak, pedig arról volt szó, hogy az egészet egyemeletes házakkal építik be. A Régi Sipost is le akarták bontani, azért építették az Új Sipost. Aztán volt egy nagy felzúdulás, így nagy nehezen megmaradt. A Siposba sokat jártunk Lacival is, a Laktanya utcában is van egy jó kis vendéglő. A Kenyeres utcai régi Hickmannban két sváb muzsikált mindig, az egyik harmonikázott, a másik orgonált. Most is működik, csak már nem ez a neve. A Kéhliben is megfordultunk olykor. Évente kétszer-háromszor tettünk Lacival egy nosztalgikus körsétát Óbudán.

Képzőművészként volt-e kapcsolata Óbudához kötődő, híres alkotókkal?

Egyszer Lacival a Laktanya utcai vendéglőben üldögéltünk, amikor váratlanul betoppant Varga Imre, s odaült hozzánk. Elmesélte, hogy a Laktanya utcai esernyős szobrot úgy képzelte el, hogy állandóan esik rá az eső, de nem voltak hajlandók bevezetni a vizet. Négymillió forintot kapott rá akkoriban, de már így is többe került. Ekkora bronzszobrok öntése rengeteg pénz, amit évekig előlegezett a sajátjából, hogy fölállíthassa. Pedig épp itt van az Önkormányzat előtt! Elmesélte, hogy a Prométheus című szobra hogyan került Belgiumba, az antwerpeni nagy szabadtéri szoborparkba. Jött egy belga bizottság szobrot vásárolni, ajánlgattak mindenféle szocreál szobrokat, az ő Prométheusa meg ott hevert a galéria udvarán a földre hajítva. Az egyik belga kinézett az ablakon, meglátta, és azt mondta, azt kérjük ott az udvaron! Mikor fölavatták a Vasarely múzeumot, itt járt a mester is. Gyorsan odatolakodtam egy Vasarely-kötettel, és aláírattam vele, pár szót is beszélgettünk. Bár ő nem kötődik Óbudához, de elmesélem, találkoztam a Rómában élő Amerigo Tottal is. Egyszer, amikor kinn muzsikáltunk, ránk akadt valahol az utcán. Beterelt minket egy vendéglőbe, és az egész együttest meghívta. Kérdezte, hogy mit akarunk még, és az egyik kislány azt mondta, hogy egy krémest szeretne. Nagy bajban volt, mert Olaszországban nincs krémes. Összehívta az összes pincért, elmagyarázta, hogy hogy néz ki a krémes, és szétspricceltek a városban. Egy jó fél óra múlva az egyikük megjelent egy tepsire való hasonló süteménnyel. Beírta a könyvembe a címét, hogy ha arra járok, ugorjak föl hozzá. De sajnos aztán meghalt, és soha többé nem élhettem a meghívásával.

Óbudán töltötte az egész életét. Soha nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?

Mindig Óbudán éltem, nem is mennék el innen. Gondoltam rá, hogy elköltözöm, mert öregszem, és nem biztos, hogy föl tudok majd mászni a negyedik emeletre, de akkor is csak óbudai lakást fogok keresni. Nyugatra rengetegszer hívtak engem is, hiszen a nyugati szimfonikus zenekarok innen szipkázzák a zenészeket. Sokszor ajánlgatták, hogy maradjak kinn, de mindig hazajöttem. Van valami ebben az Óbudában! A fejünkben van benne, egy-egy kis nyom megmarad, és az alapján gondolatban újra fölépíti az ember az egészet. Kinézek, szemben a Hunor utcában apám barátja lakott, Simon bácsi. Ott, a kertben üldögéltem tízéves koromban, még most is megvan az a vasrácsos kapu. Ha megyek az iskolába, mindig oda kell néznem arra a házra. Ilyen apróságok. Az óbudai templommal szemben van két kőoszlop lánccal, az egyikben van egy mélyedés. Apám mesélte, hogy gyerekkorában mindig bedugta oda a sarkát. Azt is mindig megnézem, azt a kis mélyedést ott a kőoszlopban.

Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni

Jó rácsodálkozni, hogy mennyire sűrű ez a kiállítás, és, hogy milyen sok aspektusból meg lehet közelíteni. Olvashatjuk portréként, amely egy anarchista világcsavargó, egy vagabond hagyatékából, mások elbeszéléseiből, valamint archív anyagokból igyekszik kihámozni, hogy ki is volt valójában ez a beskatulyázhatatlan figura, ugyanakkor a tárlatnak van egy lehetséges emlékezetpolitikai olvasata is, hiszen a Szittya által kiadott 82 álom a második világháború idején című, a dokumentarizmust a fikcióval ötvöző kötetéből kiolvashatók az átélt háborús tapasztalatok és traumák, amelyek sokszor árnyaltabban beszélnek a valóságról, mint a tények és dokumentumok. Kultúrtörténeti aspektusból nézve a csavargás jelenségébe és esztétikai vonatkozásaiba áshatjuk mélyebbre magunkat, de a tárlat a képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit fontosságát is hangsúlyozza. És közben rákérdez arra is, hogy mit jelent Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni ma, több, mint száz év távlatából. Hogyan tudunk kapcsolódni a világához, az általa képviselt életérzéshez, mennyiben és milyen módon aktualizálható és értelmezhető kollektív szinten egyéni története? És milyen kérdéseket szegez nekünk a saját életünkkel kapcsolatban a lezártnak gondolt múltból?

A kiállítás fő eleme a magyar független film fontos képviselőinek, a Buharov-testvéreknek (Szilágyi Kornélnak és Hevesi Nándornak) a Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták Super 8-as technikával készült, többcsatornás filmje, amelynek címe idézet Kassák Egy ember élete könyvéből, és amelynek tervével tavaly elnyerték az újonnan alapított Kassák Kortárs Művészeti Díjat.

A film Szittya Emil naplójegyzeteiből és az általa összegyűjtött álmokból, valamint Kassák és Szittya barátságából és csavargásaiból inspirálódva született meg.

Szándéka, hogy emléket állítson a csavargónak, ugyanakkor ennél mégis messzebbre megy. Ahogy a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban olvashatjuk: a filmesek „a mában rendezik újra az avantgárd művészek jelentős történelmi eseményekkel egybetorlódó hétköznapjait, és szinte szürreálisba hajló korhűséggel írják tovább a túlélésért folytatott küzdelmeiket. Egy dadaista történelmi film képei peregnek a szemünk előtt, amelyben az álom, ahogy Szittyánál is, nem tartalom, hanem forma: a valóság értelmezésének és feldolgozásának egyetlen (…) eszköze”.

A mű tehát érzékenyen billeg a realitás és a fikció, a dokumentarizmus és a szürrealizmus határán, sőt: még a jelen és a múlt között is. A Kassák Múzeum külső termébe installált csatornák egyszerre álomszerűek és mégis: valóságosnak tűnnek, ugyanakkor bár tudjuk, hogy a jelenben (közelmúltban) forgatták, mégis olyan érzetet keltenek, mintha Szittya Emil saját korának egy alkotásait néznénk. Az alkotópáros az időtlenítés technikáját használja, hogy elbizonytalanítsa a nézőt és, hogy zavart keltsen a befogadásban. „A filmszalag maga az időutazás, a különböző temporalitások összekuszálásának médiuma”. A filmet instant kávéval roncsolták az alkotók, így olyan hatást érnek el, mintha egy korabeli munkát néznénk, amelyben sokszor csak látomásszerűen tűnnek fel a cselekmények. Ez a játék egyébként az alkotópáros kiindulópontjából adódik. Egyik kérdésük ugyanis az, hogy mi lett volna, ha Szittya Emil, a sokoldalú és bekategorizálhatatlan művészeti, írói és lapkiadó tevékenysége mellett amatőr filmesként is dolgozik. Ha az általa összegyűjtött álmokat nemcsak könyv formájában, hanem filmként is fel tudta volna dolgozni? A Buharov testvérek projektjének ezen részei spekulatív választ adnak erre a kérdésre: azt az érzetet keltik, mintha az avantgárd alkotó munkáját látnánk.

És tulajdonképpen tényleg képesek beemelni minket Szittya Emil saját korába, a szecesszió dekadenciája, a zürichi Cabaret Voltaire elnevezésű dadaista klub hangulata, valamint a szürrealizmus groteszk, álomszerű atmoszférája egyaránt érzékelhető ezekben a jelenetekben. Sőt: a film az álom működését is modellezi. A jelenetek látszólag összefüggéstelenül, fragmentáltan követik egymást, a végén a néző fejében mégis megszületik egy narratíva. Az egyes képek látszólag mellőznek mindenféle kontextust, olykor még a történet is nehezen fejthető fel, azonban idővel mégis megszületik valamiféle koherencia, ami egyszerre lefesti a kort, amiben Szittya Emil élt és barangolt, valamint a különböző személyektől származó álmokat egy nagy, közös szürreális vízióvá gyúrja.

Érzelmileg intenzív hatást gyakorol a befogadóra a tér közepére helyezett nyolccsatornás hanginstalláció, amelyben a Szittya Emil által összegyűjtött álmokat olvassák fel a különféle művészeti ágakban alkotó művészek. Ám azzal, hogy ezek a felvételek régi, tárcsás telefonokból szólalnak meg, befogadás-esztétikailag egészen érdekes dolog történik. A látogatónak ugyanis olyan érzete támad, mintha a múltból érkeznének ezek a hívások, már nem élő és soha nem ismert személyektől. Nem tudjuk, ki szól hozzánk, nem ismerjük azt, aki beszél, mégis: az egyik legszemélyesebb élményét, az álmát osztja meg épp velünk. Így válunk részévé egy múltbeli személy privát életének. Voyeurnek érezzük magunkat, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi jogunk van felemelni a kagylót és belefolyni egy olyan személy életébe, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerünk. Belehallgatunk a Másik személyes történetébe, elveszünk valaki más álmában, akivel – időn és téren átívelve – összekapcsolódunk. Ahogy beleturistáskodunk ezekbe a narratívákba, úgy útjaink némiképp összegabalyodnak, a múltbeli személyek álmai továbbíródnak a saját képzeletünkben, hogy végül egy közös szürreális vízióban találkozzanak.

A kiállítás nagy hozadéka egyébként az is, hogy képes megnyitni és kitágítani a néző elméjét és képzeletét. Ebben a kiállításban befogadóként ugyanis egy olyan szituációba kerülünk, ami némiképp megszünteti körülöttünk a valós teret és időt, így kiszabadít minket a jelen fogságából. A saját fantáziánkkal írhatjuk tovább a múltbeli történeteket, amelyek gondolatébresztően is hatnak, hiszen olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak lehetnek. És teszi mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem fogalmaz meg direkt állításokat: érzéki módon hat a nézőre, akinek a gondolkodását és képzeletét az erős vizuális és audiovizuális élmények alakítják.

A filminstalláció a benti teremben folytatódik: ezek a fragmentumok azonban már nem az álmokról, hanem az útról, az utazásról, valamint Kassák és Szittya kapcsolatáról szólnak. Érdekes barátságuk ezekből a fiktív jelenetekből is hűen kirajzolódik. Két csavargót követünk, akik nekünk legtöbbször háttal menetelnek, és míg az egyik (Szittya) folyton tanácsokkal látja el a másikat, valamint a világban szerzett tapasztalatait testálja át, addig a másik (Kassák) lelkesen kérdez. Ők ketten 1909 júliusában találkoztak, abban az időben, amikor Kassák gyalog bejárta Európa nagyvárosait. Kassák kissé zöldfülűként tűnik fel Szittya mellett, aki koldulással és szélhámos trükkökkel biztosította a létfenntartásukat, valamint, aki Kassákot bevezette az európai képzőművészeti életbe. Kettejük ambivalens viszonya ezekben a jelenetekben is tettenérhető. Kassák hálásan és lelkesen ír kettejük viszonyáról az Egy ember élete önéletrajzi regényében, egy helyen például így: „Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük”. Szittya azonban a Furcsaságok gyűjteménye című, csavargó életének különös alakjait és tapasztalatait felvonultató anekdotagyűjteményében szűkszavűan és kritikusan beszél Kassákról, akit törtetőnek és figyelemre éhesnek gondolt. A magyar avantgárd pápájának alakja egészen másféle fénytörésbe kerül Szittya szemüvegén keresztül.

A Kassák Múzeum kiállítása a csavargás korszellemébe is bevezeti a látogatót. Szittya Emil alakján és a korabeli újságok cikkein keresztül képet kapunk arról, hogy az életmodellt a saját korában az anarchizmussal, a morál hiányával rokonították, pedig ez a létforma a kultúrák és nyelvek közötti határok lebontását, az információhoz való hozzáférést, a közösségek épülését is segítette. Szittya alakja összekötötte egymással az avantgárd és a korabeli politikai aktivizmus korabeli szereplőit. Gucsa Magdolna, Szittya Emil életének kutatója a csavargást a minden utcát és minden életet felhabzsolni akaró vagabond életformájaként definiálja, ami egyszerre határsértő, ugyanakkor mégis: nemzetközi horizontot kijelölő. Ahogy Baudelaire írta: „az emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója (…). azt a valamit kutatja, amit szabad legyen modernségnek neveznünk”. 

Ezen a ponton válik világossá az Erdődi Katalin által kurált kiállítás nagy kérdése: Lehetünk ma Szittya Emilek, kívül helyezhetjük magunkat a társadalmi normarendszeren? Feladhatjuk-e a biztos kapaszkodóinkat, és engedhetjük, hogy az életünk elkezdjen csupa kérdőjelekből állni? Szabadság-e az, hogy ha betagozódunk az elvárásokba? Meddig tűrhető az egyéni döntéseink keretek közé szorítása? És mikor van az a pont, amikor el kell indulni? Ezek a kérdések egyéni és kollektív szinten is értelmezhetők.
A Buharov testvérek válasza pedig az, hogy a barátságokra és a szövetségesekre épülő kollektivitás az ellenállás és ellenállóképesség egyik fontos eszköze. Ha társakra, rokon lelkekre találunk az utunk során, akkor kikezdhetetlenebbé válunk a ránk nehezedő nyomásokkal szemben, valamint az elveszített szabadságért folytatott harc is eredményesebbé válhat.

Egy szittya Párizsban

Ugyan a rossz nyelvek (nevezetesen Nádas Sándor, a Pesti futár főszerkesztője) azt állították a Schenk Adolf Avraham néven született író, műkritikus, festő és világcsavargó Szittya Emilről, hogy „[k]éziratait egy répamázsáló mester stilizálta, mert ő nem tudott magyarul”, a kis Adolf valójában azok közé a magyar anyanyelvű, szegény, izraelita gyerek közé tartozott, akikről a régi mondás szól: „annyian vannak, mint Óbudán a zsidó gyerek”. Amikor 1886-ban megszületett a mezőcsáti, az ortodoxok között is szigorúnak mondott közösségből származó Ignác és az óbudai Spatz Regina első gyermekeként, a család éppen a Lajos utca 179-ben lakott. Ahogy jött sorban a többi sarj, az anyakönyv bejegyzései árulkodnak a család körülményeiről: a Bokor utcából visszaköltözött a család a Lajos utcába, aztán a Flórián térre, majd a Kiskorona utcába. Mindenesetre mindegyik cím a Judenhofba, a Zsidóudvarba kalauzol, a zsinagóga, a kóser vágoda, a zsidó községház, a sör- és a bormérések környékére. Az apa is hol errefelé dolgozhatott cipészinasként, hol házalóként járta a környéket, hol pedig napszámosként robotolt, talán a Zichyek földjein. Fia beszámolója szerint többet látogatta a környékbeli korcsmákat, mint a gyerekzsivajtól hangos családi otthont. Óbudán egyébként sohasem volt igazán elkülönülő zsidónegyed, és bár a zsidó közösségi élet a Judenhof köré szerveződött, a zsidók és magyarok főként vegyesen laktak, a kis Adolf pedig kortársaival együtt magyar iskolába járt. Mivel 6-10 éves fiúk számára fenntartott óbudai zsidó elemi iskola (Musterhauptschule) 1880-ban a zsidó emancipáció és az ingyenes állami iskolák bevezetése következtében megszűnt, az első négy osztályt 1894–1898 között a községi állami elemi iskolában kellett végeznie, onnan pedig a III. kerületi községi polgári fiúiskolába került. Itt az első év végén megbukott szabadkézi és mértani rajzból, illetve szépírásból, s a többi stúdiumból sem igen jeleskedett, a pótvizsgát pedig nem tette le. A jelek szerint már kiskamasz korától jobban érdekelte a csavargás, mint az iskolapad, inkább a pesti kávéházak környékén lődörgött. Ez persze jórészt kényszerből alakult így: az, hogy egyik testvére sem végzett a négy eleminél több osztályt, a szülők pénztelenségének jele. Aligha gondolta volna a tantestület, hogy három nyelven publikál majd a kis Schenk, és bő évtized múltán a francia avantgárd Apollinaire mellett legnagyobb alakjával, Blaise Cendrars-szal ad ki lapot és alapít kiadót. A már említett Nádas, Károlyi Mihály feltétlen híve, aki azért nem szívelte hősünket, mert 1918-ban a parlamenti interpellációktól a napilapokig arról pletykáltak Pest-szerte, hogy Szittya kémkedett a politikus után, beszámolójában nem az irodalomtörténeti jelentőségű közös kalandokra koncentrált: „Bles Sandrarssal egyizben fogadott [Szittya], hogy mosakodás nélkül hosszabb ideig tud meglenni, mint ő. Három hónapig sikerült is neki, Bles Sandrars azonban legyőzte. A költő öt hónapig nem tette a kezét mosdóvízbe.” A vámos Henri Rousseau hasisfilmjei, avagy Tatyana Joukoff keveri a kártyát című, német nyelven megjelent 1915-ös kötetében Szittya másra emlékszik:

„Azzal az ostoba emlékkel voltam elfoglalva, amikor Cendrars és én néhány sous-n civakodtunk a rongyszedőkkel (…) Eladtam a zsidó könyvárusnak a Sade márki kötetem.”

Mindkét szöveg a nyomorról beszél, bár más perspektívából: az első a polgári egzisztencia szegény csavargóval szembeni sanda gyanakvásáról, a második pedig a nyomor hétköznapjainak küzdelméről, ahol gyakran a szellemi betevőről kell lemondani egy falat kenyérért. Ugyan Szittya az őt kiszerkesztő Nádasnak sose nézte el a kémvádakat, de az anekdota talán tetszett is neki, 1923-ban ugyanis ezt írta: „Meggyőződésem (az utam kezeskedik érte), hogy én vagyok a legnagyobb ma élő költő (…) az egyetlen, akiről még lehet legendákat gyártani.”

Szittya tehát az 1910-es években, fiatal felnőttként se szocioprofesszionális státuszát, se életszínvonalát tekintve nem élt jobban, mint az apja. Kulturális és földrajzi értelemben azonban sokkal mobilisabb volt: hátrahagyta Óbudát, Ady Endre Irán-szagú, szittya seregétől ihletve pedig az izraelita vallást és a zsidósan csengő nevet. Egyik csavargótársa, Kassák Lajos Egy ember élete című önéletírásában is szüntelenül jegyzetelt és vázlatokat skiccelt, miközben múzeumokat, templomokat, gyűjteményeket böngészett végig: a művészi önképzés és alkotás intézményeken kívüli útját járta. Valószínűleg az Im-ígyen szóla Zarathustra magyar fordításának megjelenésével kapta el – a Nyugatosok jelentős részével együtt – a „Nietzsche-lázat”. Így írt 1909-ben: „ [a] perverzitás gyülölete valakinek nem nagyságát, hanem kicsinységét jellemzi. Az egészséges, normálisnak nevezett ember életének nincsenek variátiói, előtte csak egy életkérdés van: a gyomor kérdése. A művész azonban emberfölötti ember, magasabbak a szükségletei, soha se lehet beteges.” A kollektív morális kategóriákon átlépő, öntörvényű emberfeletti embert, azt az Übermensch-et tekintette személyes és művészi példának, aki semmilyen autoritást nem fogad el maga felett. Innen eredeztethető, hogy egyforma hévvel érdekelték a legkülönbözőbb, a társadalmi renden és morálon kívül elhelyezkedő, atipikus (mai zsargonnal: ellenkulturális) személyiségek. A művészekről, szexuális „deviánsakról”, anarchistákról, baloldali népvezérekről szóló anekdotikus szocioriport volt a kedvenc műfaja. A szintén németül publikált Kuriozitások gyűjteménye című kötetében valóságos természettudományos taxonómia szerint tárgyalta a lázadókat, elbeszélői pozícióját pedig résztvevő megfigyelőként határozta meg. Ekként az olvasó Szittyával tarthat Pjotr Kropotkin otthonába, hogy az anarchisták hercege személyesen győzze meg arról, hogy minden államhatalom az erőszak letéteményese, vagy követheti a háborúellenes szocialista politikust, Jean Jaurès-t a meggyilkolása előtt két nappal, 1914. július 29-én Brüsszelben tartott háborúellenes gyűlésre. Csavargó életmódja okán a hollétével kapcsolatos állításokat gyakran van lehetőségünk rendőrségi és idegenrendészeti forrásokkal összevetni, Szittyán ugyanis több európai nemzetállam hatóságai igyekeztek rajta tartani a szemüket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyan hősünk elég gyakran találta magát toloncházban vagy az államhatáron túli első település vasútállomásán koldulásért vagy anarchista izgatásért, de hiába tiltották ki a svájci kantonok és az önálló közigazgatással rendelkező német tartományok többségéből, Szittya mindig megtalálta a módját, hogy visszatérjen a soron következő anarchista- vagy csavargógyűlésre, esetleg szalonkiállításra.

1917–1918-ban a nem sok valóságalappal rendelkező kémbotrányig Budapesten kereste kenyerét újságíróként, az 1920-as években Berlinben, 1927-től pedig Párizsban élt és dolgozott.

Ragaszkodott a kedvenc műfajához, a rendkívüli alkotókról szóló anekdotikus portréi a francia fővárosban újságcikkekből esszékötetekké és kismonográfiákká vastagodtak, többek között Albert Marquet-ról, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról és Chaïm Soutine-ról írt hosszabban. A nagyobb terjedelem lehetővé tette, hogy a művészi individuumot – lelkialkatot, tudatot és tudatalatti motivációkat – megvilágító szempontok mellett az alkotásra mint kollektív társadalmi gyakorlatra koncentráljon. Vizsgálta a művészképzés, a mecénások, gyűjtők és kereskedők, műkritikusok rendszerszintű szerepét a művészi életmű és az azzal kapcsolatos értelmezések létrejöttében, a művészi alkotás tárgyalásakor annak térbeli vonatkozásait, Párizs művészeti topográfiáját nyújtotta – mindezt ma már művészet-szociológiának nevezzük.

Az 1920-as, 1930-as évek Párizsát olyan művészeti központnak látta, ami lehetőséget ad a művészi kiteljesedésre. „A művészek valamiféle teremtő őrületet hoztak magukkal szegény magyar, lengyel és orosz falvaikból, amik, a francia hatás alatt, egy irányzatot, egy iskolát hoztak létre” – fogalmazott az „idegen”, nem francia művészek ún. Párizsi Iskolájáról. De bemutatta a külföldi, gyakran zsidó művészek nyomorát is. Soutine-ról, akit örökös viharban tátongó dosztojevszkiji hősnek nevezett, megírta, hogyan került az Orosz Birodalom – a mai Beloruszia – kis falvának gettójából egy új, a csillogó világváros perifériájára eső gettóba: „Szeretett volna befutott dandyvé válni: de Smilavičy, Vilnius és a Ruche, az idegen festők szegény párizsi tanyája nem engedte.” Vajon gondolt-e e sorok papírra vetése közben Szittya Óbudára?

A második világháború a külföldi művészek által mindig is érzékelt idegenellenességet társadalmi közhangulatból központi politikai programmá fokozta a nem francia állampolgárok módszeres megfigyelésével majd internálásával. A német megszállás pedig az asszimilált zsidó származást elfeledni akart gyermekkori emlékből életveszélyes stigmává tette. Szittya, talán nem függetlenül attól, hogy a Harmadik Birodalom terjeszkedése ellen a Francia Kommunista Pártban és a Népfrontban keresett szövetségest, családjával túlélte a háborút. Élete végéig aktívan festett és írt, a művészmonográfiák mellett azoknak az álmait gyűjtötte össze 82 álom a második világháború alatt 1939–1944 című, francia nyelvű kötetében, akikkel a háború idején, menekülés közben találkozott. Egyetlen saját álmát sem vette be a gyűjteménybe. A családjának pedig sem zsidó származásáról, sem Magyarországról nem beszélt.

Műveljük kertünket!

Régóta a Selyemgombolyítóhoz kötődsz. Mióta is?

Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején a kerületi tanács felkérte Somogyi Józsefet, aki kitűnő szobrászművész volt és történetesen a barátom, hogy hozzon létre itt egy művésztelepet. De ő akkor lett a Képzőművészeti Főiskola rektora, meg már belefogott a Tihanyi Művésztelep építésébe, ezért szólt nekem, hogy „Jóska, kezdjél vele valamit!” Jókor voltam jó helyen, de annyira, hogy azt válaszoltam, „jó, hogy szólsz, mert mi meg éppen helyet keresünk”. Ha a hetvenes években el akartál indítani egy kulturális projektet, azt egyeztetni kellett Aczél Györggyel. Meg a Pozsgayval. Meghívtuk Aczélt az egyik barátom lakására, elmeséltem neki, hogy mi a lényeg – olyan alternatív, innovatív művelődési központot álmodtam meg, ahol a népművészettől, kézműves kultúrától egészen a legmodernebb számítógépekig és videotechnikáig minden van –, és az akkori feleségem, Budai Ilona énekelt neki. Mint egy mecénás, körbe volt udvarolva. A végén azt mondta, csináljátok. Ennyin múlt. A 70-es évek végén végre beindult a beruházás. Akkor még nem úgy volt, hogy megcsinálják fél év alatt, ha akarja a főnök, hanem úgy módszeresen: bevitték a minisztériumba, beillesztették az aktuális költségvetésbe, jóváhagyták, nem hagyták jóvá, felét hagyták jóvá, stb. 1985-ben Csehák Juditot, akkori miniszterelnök- helyettest kértem meg, hogy adja át, és akkor engem kineveztek az intézmény igazgatójává.

Nomád nemzedékként hivatkozol magatokra, de ki is az a „mi”?

A 70-es években jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, azért tudott létrejönni, mert a KISZ KB a művészeti életen keresztül próbált a fiatalokhoz eljutni. Ekkor vonult be a popzenébe is, a különböző magas művészeti területekbe is, és többek között létrehozta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Megszerveztek Fadd-Domboriban egy tábort a fiatal népművészeknek, oda már a Népművelési Intézet külső munkatársaként mentem. Ott a táborban vetődött fel, jó, hát én vetettem fel, hogy nemcsak nyáron kellene találkozni, hanem évközben is, havonta Budapesten lennének előadások, beszélgetések. Ez mindenkinek tetszett, megszerveztük, létrejött a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, én lettem a titkár.

A táborokat átvittük a Népművelési Intézet tokaji telepére, így tulajdonképpen kivontuk a KISZ KB közvetlen hatóköre alól. 

És a nomád nemzedék elnevezés honnan jön?

 1981-ben dokumentálni akartam, hogy mi történt a fiatal népművészeti mozgalomban. Szerkesztettünk egy könyvet, Bodor Ferit kértem fel szerkeszteni, aki csodálatos figura, jó barátom volt, az Iparművészeti Egyetem könyvtárosa, sajnos korán meghalt, abban össze lett foglalva a táncházmozgalom és a tárgyformáló népművészet. És címet kellett adni a kiadványnak. Egy-két évvel előtte jelent meg Csoóri esszéje Nomád Napló címmel. Kezdettől fogva nagyon jóban voltam Csoórival, és így adódott, hogy ezt a címet adjam: Nomád Nemzedék. Ez a kötet elég nagy példányszámban jelent meg, sokakhoz eljutott. Innen és így terjedt el a nomád nemzedék megnevezésünk. 

Fotó: Dohi Gabriella

Olvastam egy interjút a 80-as évek közepéről, amiben a videóról áradoztál, hogy az teremt majd újfajta közösségeket.

Itt, a Selyemgombolyítóban állítottunk össze egy olyan stúdiót, amilyen nem volt máshol az országban. Volt egy őrült mérnökünk, Szügyi, a hétköznapi élet számára menthetetlen volt, de a szakmájához nagyon értett, Panasonic berendezésekből kialakítottunk egy kis stúdiót és ehhez ő egy keverőpultot fejlesztett. Ez ma nem hangzik nagy dolognak, de a nyolcvanas években pénz és COCOM-listás technológia nélkül, csak az így-úgy beszerzett alkatrészekből összebarkácsolni igenis az volt. Az itteni műhelyben kifejlesztett keverőpultokat aztán elosztottuk az országban, több tucat hasonló stúdió jött létre, ezekből lettek a városi, körzeti stúdiók. Meg maga a rendszerváltás. Ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mondok mást is: kitaláltuk, hogy szitanyomó gépeket kell a művelődési házakban hozzáférhetővé tenni, mert nagyon divatos volt nyugaton a szitanyomás. Az volt az elgondolás, hogy az emberek majd mennek az amatőr képzőművészeti klubokba és majd szép szitanyomatokat készítenek.

Nagyon tetszett a politikának is, csak egyet nem gondoltak át: a szitanyomás az sokszorosítás is. Tehát valójában az országban elterjesztettünk egy alternatív sokszorosítási technikát.

A Beszélőt is szitanyomó technikával készítették először. Ugyanezt találtuk ki a videóstúdióknál is. Nem véletlen, hogy a Duna Tv is itt jött létre, mert itt volt egy teljes stúdió, és annak a bázisán tudott megalakulni. Mindig azzal foglalkoztunk itt a központban, amire szükség volt: ha táncházra volt szükség, akkor táncház lett, ha hangszert kellett készíteni, mert hangszerhiány volt, akkor azt lehetett készíteni itt. Ha videostúdiót kellett létrehozni, akkor azt hoztunk létre. 

A rendszerváltás idején mi történt a Selyemgombolyítóban?

Minden politikai erőnek teret nyitottunk. Ide bárki bejöhetett, nem mi szerveztünk politikai gyűléseket, csak kiadtuk a helyiségeket az MDF-nek, az SZDSZ-nek, vagy bárkinek, aki kikérte az aulát. Én személy szerint egy kicsit aktívabban vettem részt, barátságom Csoórival oda vezetett, hogy részt vettem Antall József „legyártásában”. Sokszor kérdezik, hogy mennyi idő alatt lesz valakiből országosan ismert politikus, hát, Antallból fél év alatt sikerült azt csinálni. Persze, Antall tehetséges volt és nagy politikai elme, nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban vele, de ez más kérdés. Morális politikus volt, ami azóta ki is derült, ahogy az is, hogy ez milyen ritka. A halála a magyar demokrácia legnagyobb vesztesége. Ha Antall még él húsz évet, minden másképp alakul. De vissza a Selyemgombolyítóhoz: politikai szerepet tehát nem vállalt, mert kulturális intézményként ezt nem is tehette meg, de egyfajta inkubációs funkciója lett a kilencvenes évek elején, innen indultak, itt születtek később fontosnak bizonyuló intézmények.

Mint például a Duna Tv…

1990-ben Antall kétszer is felkért kulturális miniszternek, de nem vállaltam. Részben azért, mert jobb a hatalomtól a három lépés távolság, ahogy Ciceró mondta, ez a hosszú élet titka. 73 éves vagyok, lassan igazolja az élet a hatalomtól való távolságtartásomat. Másrészt azt mondtam, hogy kulturális intézményeket kell létrehozni, az a lényeg. Attól változik meg egy ország, hogy felépül az az intézményrendszere, ami szét lett verve az úgynevezett szocializmus 45–50 évében. Évek óta készítettük elő a vidéki stúdiókat, hogy legyen mindenhol egy saját stúdió. A Magyarok Világszövetsége meghívta Teller Edét, a nagy kongresszusára, ő is támogatta az elképzelést, ezután a Szövetség hivatalosan javasolta a miniszterelnöknek, hogy hozza létre a Duna Tv-t.

Nagyon könnyű volt, mert volt frekvencia, – hála a Siklós Csaba vezette minisztériumnak – kész volt a stúdió, hamar fel lehetett állítani a stábot.

Akkor már javában zajlott a médiaháború az MDF és az SZDSZ között, és ebben a harcban tulajdonképpen én is részt vettem. Nagyon jó barátom volt Hankiss Elemér. Itt győzködtem, a Selyemgombolyítóban lévő irodámban, hogy ne vállalja a tv-elnökséget, mert ugyanolyan alkalmatlan lesz rá, mint én miniszternek. A Duna Tv létrehozásához az utolsó lökést az adta, amikor Hankiss mint elnök letiltotta a miniszterelnök beszédét a köztévében. Ez nonszensz, ilyet el nem tudtam volna képzelni, főleg róla, aki egy kedves ember volt. 

1992-ben létrehoztátok a Magyar Művészeti Akadémiát…

Gyurkovics Tibor jött be hozzám egy reggel felháborodva a titkárságra, hogy ez disznóság, hogy továbbra is azok vannak az akadémiákon, akik eddig voltak a szocialista rendszerben, és kellene csinálni egy új akadémiát. Mondom, hurrá Tibor, és milyet? Azt mondja, egy Arany János Művészeti Akadémiát. „Ide figyelj Tibor, vagy az lesz a neve, hogy Magyar Művészeti Akadémia, vagy érdektelen”. Ezt onnan tudtam, hogy a Magyar Kulturális Szövetség elnöke voltam akkor, és láttam az MTI-ben, hogy az országban volt több száz szervezet, mindenféle néven. Amikor kiadtunk egy hírt, egyből előre vettek bennünket, a „Magyar” elnevezés akkora országos rangot ad. Erről meggyőztem Gyurkovicsot, ő meg kitalálta, hogy összehívunk 22 embert, Hubay Miklóstól Szakonyi Károlyig, Somogyi Józseftől Csoóriig. Közben Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke akcióba lendült, és mindent megtett, hogy megakadályozza az akadémia-alapításunkat, félt a konkurenciától, és amikor látta, hogy nem jár sikerrel, létrehozták az MTA társult intézményeként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, ezzel intézményesítette a népies-urbánus ellentétet, amit elvileg éppen meg akartunk haladni. Persze, a Magyar Művészeti Akadémia nem az volt az alapításkor, 1992-ben, amivé 2011 után lett, de ez már egy más, nem túl szimpatikus, nem az én ízlésem szerinti történet. A Makovecz utáni elnökök alatt eluralkodott a bürokratizmus és a középszerűség.

Fotó: Dohi Gabriella

Miért nem te lettél az MMA elnöke?

Túl fiatal voltam. Különben is volt író, aki elnök akart lenni. Én meg, hogy ne legyen túl nagy sértődés, egy teljesen outsider embert javasoltam, Makovecz Imrét. 

 Nehéz elképzelni Makoveczet mint outsidert.

Az akkori, írók uralta értelmiségi életben igen. Ez még a sevillai világkiállítás előtt volt, a szakma ismerte, elismerte, de a nagyközönség szemében egy építész volt a sok közül, hiszen kevés terve valósult meg, Pesten például nem is volt épülete. Egyébként éppen írok egy tanulmányt, és ott elemzem, hogy a 70-es, 80-as években a művészetnek két meghatározó és ikonikus alakja volt, Makovecz Imre és Erdély Miklós, de ez csak mára kezd kiderülni.

Nem biztos, hogy mindezidáig szerepelt ez a két név egy mondatban!

Megmagyarázom. Ugyanarról beszélt mind a kettő, igaz, más világnézeti alapon, ezt bizonyítom is képekkel, felvételekkel. Egymás mellé teszek két képet, hogy ha mind a két kép alá azt írom, Makovecz, mindenki elfogadja, ha azt írom mind a kettő alá, hogy Erdély, mindenki azt mondja, csalás. Pedig az egyik kép Makoveczé, a másik Erdélyé. És tulipán van rajta, Erdély Miklósnál is.

Ha már tulipán, a nyári Anzikszban írtunk a híres lakótelepi tulipános vitáról, amit az Óbudán élt Nagy László, történeteid visszatérő szereplője robbantott ki a cikkével.

Beleprovokáltam Lacikát – egymás közt így hívtuk Nagy Lászlót –, mert meghívtam a tokaji táborba és összeismertettem az építészekkel; a cikk szakmai gerincét valójában én írtam, ő meg líraian formálta meg.

A tulipános cikket?

Igen, ő meg kicsit stilizálta, a sokak által idézett „Bauhausbetonanya tojta tele ivadékaival hazánkat” kitételt például ő írta bele. Ő nem szeretett harcolni, semmilyen harcban nem vett részt, egy arkangyali lélek volt.

Az 1990-es évektől a Selyemgombolyítót a zöld mozgalom központjaként tartották számon.

A népművészetből léptünk az ökogondolat felé, és a Selyemgombolyító ökológiai központ lett könyvtárral, konferenciákkal, képzésekkel, és a legfontosabbal, a folyóirattal, az Ökotájjal. Eléggé meghatározó lap volt, kelet-európai viszonylatban is. Húsz évig működött, a negyedéves folyóiratból a végére egyre könyvszerűbb lett, hosszabb írásokkal, mélyebb tartalmakkal.

Abban volt szerepe, hogy elég magas szinten, Európában az elsők között az ökológiai gondolatot és annak morálisan egy még izgalmasabb formáját, a teremtésvédelmet behozta a köztudatba. 

A teremtés tatarozása című, nemrég megjelent könyved azonban nem egészen ökológiai, sokkal inkább teológiai problémákat boncolgat. Hieronymus Bosch festményeinek „sűrű leírását” adva indulsz neki a keresztény világ- és Isten-felfogás értelmezésének. 

Töltsek még? Ahhoz, hogy erről a könyvről meséljek, egy új beszélgetésbe kell kezdenünk… Azt senki nem vette észre, hogy ebben a könyvben egy egészen meredek Bosch-értelmezéssel álltam elő. Szerintem Bosch az európai gondolkodás egyik legizgalmasabb mestere. Ő nem csak festő. Máig teljesen félreértelmezik. És egyébként nem igaz, hogy az ökológiától a teológia felé fordultam volna, pont arról írok, hogy miként tartozik össze ez a csak látszólag kétféle gondolkodás.

És valóban maradtunk még egy órányit, vagyis pár decit még. Beszélgettünk arról, hogy miként lehet a nemzeti, a keresztény és a zöld eszméket, az igazi liberális gondolkodást összeegyeztetni, az Országút lapról és a hozzá (vagy inkább a Selyemgombolyítóhoz) kapcsolódó galériáról, szimbólumelemzésekbe is belekóstoltunk, és abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. A beszélgetéseknek soha nincs vége, a szálak tovább gombolyodnak.   

“Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.”

25 méternyi hattyúk

Mikor és hogyan derült ki az, hogy az Esterházy-hagyaték ebbe a berlini „szobába kerül majd?

Az itt látható Esterházy Péter-dobozok csak egy töredékét jelentik a hagyatéknak. Ebben a dolgozószobában csupán az éppen feldolgozás alatt álló anyagok kapnak átmenetileg helyet. Az Esterházy Péter-archívum – ahogyan a hagyaték a berlini Akadémián keresendő – a biztonsági és konzervációs előírásoknak megfelelően kialakított raktárhelyiségben kapott helyet. Erről 2020 nyarán született meg a megállapodás. Mindezt több egyeztetés és az anyag felmérése is megelőzte, amire itt, Berlinben került sor. A Berlini Művészeti Akadémia Archívuma jól felszerelt, professzionálisan működő intézmény, amely az Akadémia tagjainak és sok más neves művésznek a hagyatékát őrzi. Az elmúlt években az archívum minden részlege – így az irodalmi is, ahová szervezetileg e hagyaték is tartozik – egyre inkább nemzetközi arculatot mutat, mint ahogy ez az Akadémia művészközösségéről már jó néhány évtizede elmondható.

Figyelemre méltó fejlemény, hogy az Akadémia az elmúlt évtizedekben számos magyar vagy magyar származású művészt választott a tagjai sorába, köztük 1998-ban Esterházy Pétert is.

Az író több szálon is kötődött ehhez városhoz és különösen az Akadémiához. Hogy a hagyatékát itt őrizzék, arról alapos mérlegelés után végül is az író családja döntött. Esterházy Marcell minderről 2020 őszen már bővebben is nyilatkozott, és betekintést engedett a család dilemmájába. (Magyar Narancs, 2020/47) Ahogy elmondta, a családra várt a feladat, hogy megtalálja azt a stabil szakmai elvek alapján működő intézményt, amelyben a hagyatékot mindenféle politikai kitettség nélkül magas szinten feldolgozzák, és kutatható lesz. Az ebben illetékes intézmények részéről Magyarországon erre nemcsak bármiféle garancia, de – ahogy az említett interjúból kiderül – a megfelelő érdeklődés is hiányzott.  

Az Esterházy család milyen előkészületeket tett a hagyatékkal kapcsolatban, és ez hogy befolyásolja a kutatást?

Az író dolgozószobájáról készült fotók sejtetik, hogy mekkora munka várt a családra, hogy az a rengeteg kézirat, jegyzet és újságkivágás szabvány méretű dobozokba csomagolva, áttekinthető és szállításra alkalmas állapotba kerüljön. Ez a Marcell elmondása szerint több mint két évig tartó munka fölöttébb hasznosnak mutatkozik az archívum számára. Mi arról a pontról folytatjuk az anyag mélyre ható feldolgozását. Marcell pontosan úgy járt el a hagyaték szortírozása során, ahogyan ezt első megközelítésben az archívumban teszik. Miközben az anyag jelentős részét időrendileg és a műcímek alapján csoportosította és rendezte, igyekezett az édesapja által kialakított különféle rendszereket maximálisan respektálni, megőrizni. Ennek köszönhetően a kívülálló számára nem feltétlenül összefüggőnek látszó anyagok is együtt maradtak.

Ezt a belső rendet a feldolgozás során az archívum is meghagyja, annak ellenére, hogy így nehezebben kezelhető, vegyes tételekkel lesz dolgunk.

Ezekben a kéziratok, piszkozatok, fotók, levelek és újságkivágások az író hátrahagyott „rendjében” továbbra is megtalálhatók. A család előkészítő munkájának köszönhetően tehát egy kronológiailag és tartalmában gondosan rendezett hagyaték érkezett meg Berlinbe, egy remekül használható Excel-listával. Enélkül képtelenség lett volna ilyen gyorsan kutatókat is fogadni, ahogyan erre már sor került.

Pontosan mekkora terjedelmű anyagról van szó, és mi mindent rejt magában? A kéziratokon és a jegyzeteken túl le lehet követni a munkát olyan izgalmasabb tételekkel, mint például számlák, jegyek, útvonaltervek?

 Az író az évek folyamán szerencsére minden, a munkájához fűződő kéziratos és egyéb anyagot tudatosan gyűjtött és megőrzött. Az Esterházy Péter-archívum esetében tehát egy teljes, minden alkotói fázisra és műre kiterjedő, ahhoz bőséges anyagot szolgáltató hagyatékról beszélhetünk. A legkorábbi dokumentumok a katonaság időszakából, 1968–69-ből származnak. A családnak címzett levelei és első szépirodalmi próbálkozásai tartoznak ide. A csaknem fél évszázadon átívelő életmű, mint tudjuk, 2016 nyarán a Hasnyálmirigynapló bejegyzéseivel szakadt félbe.

Mivel az Akadémia minden nagyobb művészi hagyatékot önálló archívumként kezel, annak teljes anyaga fizikailag is egyben marad, és a feldolgozás után is együtt sorakozik a polcokon. Az Esterházy Péter-archívum jelenleg 25 méternyi polcot tölt meg a raktárban, azaz közel 225 dobozból áll. Ahogyan ezek a számok is sejtetik, egy kiemelkedően gazdag és műfajilag sokszínű archívumról van szó. Ennek egy jelentős hányada kéziratos anyag, köszönhetően annak, hogy az író élete végéig kézzel írt és jegyzetelt. (Holott matematikusként hajdanán a számítógépes feldolgozás úttörői közé tartozott). Kéziratos jegyzetei, piszkozatai, lezárt kéziratai – amelyek két- esetleg három „leiratban” is fennmaradtak – képezik az anyag magját. Ehhez kapcsolódnak az író által felhasznált munkaanyagok, szakirodalomból vagy szépirodalmi művekből készült jegyzetei, kivonatai.

Egy meglehetősen gazdag, közel 6.000 darab képeslapból, levélből álló gyűjtemény dokumentálja a barátokkal, valamint a művészet és közélet neves magyar és nemzetközi szereplőivel folytatott eszmecseréit.

Fényképek, irodalmi díjak, határidőnaplók és az író néhány személyes tárgya is szintén része a hagyatéknak. A magyar és idegen nyelvű könyvkiadások mellett mindenképpen megemlíteném még azt a hatalmas újságcikk-gyűjteményt is, amely az író publicisztikai munkásságának emlékét őrzi. A családdal való egyeztetések eredményeként – amelyek témája az volt, hogy mi minden lenne az író által hátrahagyott anyagból az utókor számára megőrzendő – 2021 nyarán jelentősen bővült, terjedelmét tekintve tulajdonképpen megduplázódott az anyag. 

Az író Duna-regényének, a Hahn-Hahn grófnő pillantásának anyagában utazásai is nyomon követhetők: útitervek, utazási katalógusok, hotel-bizonylatok, múzeumi belépők, és persze az elmaradhatatlan kulináris élvezetekről tanúskodó étlapok, számlák teszik teljessé a regény keletkezésének történetét. Rendkívül részletes kutatáshoz főképp a Harmonia Cælestishez kapcsolódó anyagok szolgálnak majd lehetőséget. A regény archívumi anyaga már önmagában is több mint tíz dobozt tölt meg. 

Milyen ütemben zajlik a kéziratok feldolgozása, és mekkora százaléka kutatható jelenleg? Ez hogy dől el? Az Archívum speciálisan alkalmazkodik a kutatókhoz, vagy pont fordítva?

Mindaz, ami az író irodalmi munkásságához tartozik – esetünkben a hagyaték nagy része – a feldolgozást követően az archívum olvasótermében máris hozzáférhető és kutatható. Eddig közel 3000 lap kéziratot dolgoztunk fel az író 4-5 művéhez kapcsolódóan, mintegy 60 online-katalógusunkban is elérhető tétellel. A teljes anyagra nézve mindenesetre több évre szóló munka áll még előttünk. Az Esterházy-hagyaték esetében eddig valóban nagyrészt a kutatók kívánságaihoz igazítottuk a feldolgozás menetét. Hacsak tehetjük, természetesen szem előtt tartjuk a kutatói igényeket. Egy következő lépésben a prózaművek kéziratai mellett a 6000 tételes levelezésre fókuszálunk majd. Azt nevek szerint csoportosítjuk, az alfabetikus sorrenden belül pedig kronológiailag is rendezzük. Hogy a levelek mikor válnak majd kutathatóvá, az a levélíró személyiségi jogainak figyelembevétele mellett esetről esetre dől majd el. Az író személyes naplói és az egyéb privát jellegű anyagok – az általános archívumi gyakorlatnak megfelelően – majd csak harminc évvel az író halála után lesznek kutathatók. 

Milyen érdeklődés látszik az archívum iránt? Milyen arányban érdeklődnek a magyarok és egyéb nemzetiségű kutatók?

Az író archívumának ünnepélyes megnyitóját 2025 tavaszára tervezzük. A nyilvános esemény, amelynek alkalmával az érdeklődő nagyközönség is betekinthet majd a hagyaték gazdag anyagába, nemcsak szimbolikus jelentőséggel bír, de a legtöbbször ez adja meg a „startlövést” is a kutatáshoz. De amint az éppen elmondottakból kiderült, az Esterházy Péter-archívum anyagait már kezdettől fogva keresik. A kutatók és az érdeklődök, ahogyan ez várható is volt, elsősorban Magyarországról érkeznek, vagy ha mégsem, akkor magyar nyelvtudásuknak köszönhetően eligazodtak az anyagban.

Az író szépirodalmi kéziratainak tanulmányozásához a magas szintű magyar nyelvtudás mindenesetre elengedhetetlen.

Esterházy Péter ugyanakkor számtalan neves nemzetközi elismerésben részesült az évek során, német nyelvterületen is nagy közönséget tudhatott magáénak. Emiatt a jövőre nézve, ha például a német nyelvű levelezést már feldolgoztuk és az rendelkezésre áll, nemzetközi érdeklődéssel is számol az Archívum. 

Van olyan magyar partner, aki segíti az önök munkáját?

A legfontosabb partnerünk természetesen az Esterházy család, melynek tagjai a szerzői és felhasználói jogok felett is rendelkeznek. Ha valaki eddig még publikálatlan anyagból szeretne idézni, vagy tervez kiadást, akkor ehhez a család engedélye szükséges. De a család közvetítésével sikerült forrást szereznünk egy kétéves projekt keretei közt létesülő levéltárosi álláshoz is, amely Esterházy Péter kiterjedt levelezésének feldolgozását szolgálja majd. A munkához nélkülözhetetlen nyelvi és szakmai kompetenciáról tehát feltétlenül gondoskodik az intézmény. Emellett az archívum elsősorban az anyag kutatásában, valamint a kiadványok elkészítésében és megjelentetésében számít magyar partnerekre. Ez helyi és bizonyos mértékben talán kulturális különbség is a magyarországi gyakorlattal szemben, mivel a berlini archívum elsősorban szolgáltató intézménynek tekinti magát, amely a hagyatékok megőrzését és a hozzáférhetőségét biztosítja. Az anyag kutatásában és értékelésében ugyanakkor nem formál igényt semmilyen kizárólagos jogra. A kiadványokat gyakran az archívummal együttműködve készítik el a tudósok, szerzők, publicisták és a kiadók. De lehetőségei szerint külső projekteket is támogat az archívum.

Bővül még a kézirattár?

A család részéről már minden ide szánt anyag beérkezett, ezért teljesnek tekinthető a Berlinben őrzött hagyaték. Viszont más egyéb forrásból igenis még bővülhet az anyag. Ez a folyamat már el is kezdődött, egy volt baráttól és író kollégától érkeztek be levelek hozzánk.

Tehát további bővülés esetén főleg Esterházy-levelekre, az író által elajándékozott kéziratokra, kéziratoldalakra vagy fotóanyagra lehet számítani.

Az archívum minden ilyen adományt örömmel fogad, és megőriz az utókornak. Az ilyen formában, tehát nem az Esterházy családtól, hanem más forrásokból beérkezett anyag is az Esterházy Péter-archívumot gyarapítja majd, de azon belül egy külön csoportba besorolva, hogy azok származási helye később is transzparens maradjon.

Az Esterházy Péter feliratú dobozok mellett három további nagy név is szerepel a polcokon: Kertész Imréé, Konrád Györgyé és Nádas Péteré. 

 Valóban neves írók felbecsülhetetlen értékű archívumai kaptak itt helyet egymás mellett – mindegyikük tagja is az Akadémiának. Az Esterházy család számára talán megkönnyítette a Berlin javára hozott döntést, hogy a hagyaték kortársak és barátok: Kertész Imre, Konrád György és Nádas Péter archívumai mellett kap itt helyett. Kertész Imre archívumát már 2001/2002 óta őrzi az Akadémia. Konrád György hagyatéka – aki két turnuson át a berlini Akadémia elnöke is volt – 2019 nyarán, röviddel az író halála előtt érkezett hozzánk. Esterházy Péter és Nádas Péter archívumai pedig 2020 nyarán találtak végleges helyükre itt Berlinben. Nádas Péter esetében is a teljes életművet felölelő, hatalmas anyagról beszélhetünk, amelybe több száz Nádas-fotográfia is bekerült. A berlini archívum magyar anyanyelvű tudományos munkatársaként nekem jutott ez a nagyszerű feladat, hogy e négy nagy magyar író hagyatékát feldolgozzam. Ez fölöttébb megtisztelő és páratlan kihívás, amelyhez feltétlenül hozzátartozik az irodalom iránti érdeklődés és rajongás. A nagy nevekkel szemben érzett bénító csodálat legjobb ellenszere pedig az, ha minden alkalommal gyorsan belevetem magam a rám váró munkába.

Megpróbáltam lefényképezni a semmit

Miért kezdett el fényképezni az Óbudai Gázgyárban?

Elég szigorú program szerint éltem. Amikor 1971-ben az első nagy kiállításom volt a Műcsarnokban, az fordulópont lett az életemben. Addig olyan műveket állítottam ki, amelyek a napi munkám során készültek, vagy csak úgy „lepottyantak”. Utána már csak olyanokat állítottam ki, amelyeket kifejezetten azzal a céllal készítettem, hogy ki is állítsam. Egy olyan terv szerint haladtam, amiben a problémát a világ veti fel nekem, így jött létre a bányász sorozat. Született egy párthatározat arról, hogy építeni kell tízezer bányászlakást. Hónapokig jártam a bányákat, amíg találtam egy olyan brigádot, amely megtestesítette azt a négy fajta életstratégiát, amit a bányászok gyakoroltak. Csináltam egy sorozatot a Dunai Kőolajfinomító felújításáról, ahol az volt a határozott elképzelésem, hogy bemutassam, mennyire szervezetten zajlik egy ilyen munka a szocialista nagyiparban.

Nagy szerencsém volt, mert hagytak nyugodtan dolgozni, így sikerült bemutatnom azt, hogy mennyire szervezetlen ez a munka.

A gázgyárnál pedig azt hallottam, hogy a városi gáz lepárlásának megszüntetésével meg akarják szüntetni a gyárat is. Két-három éven keresztül jártam ki a gázgyárba, fényképeztem akkor is, amikor még működött, gázt és kokszot termelt, egészen addig, amíg megszűnt és belepte a hó a nyomát is. Meg tudtam nézni az összes fontos üzemet, az óraháztól a lepárlótornyokig, a gáztartókig, és mindezt végig tudtam fotografálni.

Nehéz volt bejutni egy gyárba?

Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt a technikát használtam: először egy konkrét riport miatt mentem ki, és közben kiépítettem a későbbi kapcsolatokat.

Javítson ki, ha tévedek, de úgy látom, a sorozatai általában az emberről szólnak, kivéve a gázgyárat. Miről szól valójában a gázgyári sorozat?

Amikor megcsináltam a budapesti zsidóságról szóló sorozatomat, rájöttem, hogy ebben a témakörben ennél jobbat nem tudok csinálni. Ahogy a Bánk bánban is van: „Ha! Más oldalra a palásttal, Biberach.” – Váltani kellett. Jártam néhány évig a Hortobágyra, megpróbáltam lefényképezni a semmit. Annyira jól nem sikerült, hogy egy kiállításnyi anyag összejöjjön, elő kellett venni a régebbi kvázi szociofotókat. Épp a fordítottjának futottam neki a gázgyárban. Az érdekelt, hogyan jön elő a semmi a valamiből, hogyan bomlik le a gyár.

Az érdekelt, hogy a gyár egy ipartörténeti relikvia, egy várostörténetileg fontos dolog miként számolja föl saját magát.

Amikor városokról készítettem a képsorokat, rájöttem, hogy a város egy önmagában létező valami, ahol az ember csak esetlegesen jelenik meg. Tehát az ember mulandó, a városkép változatlan – legalábbis egy időszakban. Így készült sorozatom Berlinről, majd Rómáról és  Budapestről, amiben már akartam, hogy ne jelenjen meg ember. Ezt Rómában úgy tudtam elérni, hogy az akkori élettársam a filmgyárban dolgozott, és berendező korából szörnyű harsány hangja volt, így kiüvöltötte az olaszokat a jelenetből. Így tudtam megoldani, hogy ne legyen ember a képeken. Az ember esetleges ebben a történetben, ami örök, az a város.

A város változásában is örök?

Megpróbálom megfogalmazni, hogy  hol tudom megragadni, ami a városban állandó, vagy állandó lehet. Egy példa: Róma egyik városrésze az EUR, annak fontos terén van egy Mussolini-szobor, a tér úgy volt kitalálva, hogy a szobor teremtette meg a középpontját. Mivel Mussolini aktualitását vesztette, azt csinálták az olaszok, hogy letörték a szobor orrát, deszakralizálták. Tehát a szobor mint térképző elem maradt, de elvesztette a politikai jelentőségét. Nálunk ilyenkor mit sem törődve a térrel, elhordják a szobrot. Ha újraépítik, az nem ugyanaz. A Walter Benjámin által megfogalmazott aura fogalma létezik, ha újjáépítünk egy várat, az már nem az eredeti vár. Mint a viccben: „IV. Béla várromokat építtetett”. Nem ugyanaz várat, mint várromokat építeni.

Visszatérve a gázgyárra, milyen volt érzelmileg megélni azt, hogy valami jelentős múlik el éppen?

Az tette bonyolulttá a helyzetet, hogy én szeretem, ha ilyen helyen dolgozhatok, ha elfogadnak. Pedig nem vagyok egy könnyen barátkozó alkat. A gázgyárban fontos volt, hogy a TMK-sok (Tervszerű Megelőző Karbantartás – szerk.) elfogadjanak. Ők segítettek mindenben, elintéztek dolgokat, hoztak létrát, ha kellett. Volt két Muki mozdony, a robbanásveszély miatt csak olyan mozdony járhatott, amiben nincs tűz. Létezik olyan mozdony, amibe forró vizet tesznek reggel, és estig elműködik azzal a gőzzel. Ugyan magyar múzeumok is igényt tartottak rá, mégis eladták őket az angoloknak. Az egyik mozdonyt elvitték, a másik eltűnt.

Hova tud egy mozdony eltűnni? Mondták a TMK-sok, hogy ha tudom tartani a pofám, akkor megmutatják, befalazták valahova.

Rengeteg ipartörténeti ritkaság volt a TMK-sok műhelyében, például egy, az 1890-es években Massachusetts-ben készült fúrógép.  A gázgyártás rossz szagú gépei is ott voltak a Munkásmozgalmi Múzeumban az „…ez volt a gyár” című kiállításomon. Installáció. Tudták, hogy gépmániás vagyok, úgyhogy, amikor vége lett a kiállításnak, kérdezték tőlem, hogy mivel a gyár már nincs, nem akarom-e hazavinni őket. Nem mertem. Egyetlen tárgy maradt nálam, egy cellának, amiben a szenet átalakítják koksszá és gázzá, a vezérlője, amivel az ajtót fölengedték. Na egy ilyen vezérlőkulcsot kaptam.

Akkoriban mit mondtak, mi lesz a gázgyár helyén?

Nem volt semmi terv. A Műszaki Múzeumnak akkor sem volt és azóta sincs helye, pedig fantasztikusan gazdag anyaga van. Lobbiztam azért, hogy adjanak helyet az óraházban a múzeumnak. Ezt azzal hárították el, hogy a föld annyira szennyezett, hogy talajcserére lenne szükség, aminek pedig túl nagy a költsége. Ez persze lehet, de nem hiszem, hogy annyira szennyezett lenne a föld, hogy ártana annak, aki egy-két órára betér a múzeumba. Ez a megoldás azért is jó lett volna, mert magát az óraházat is meg lehetett volna őrizni a gázórákkal. Egy ilyen gázóra úgy néz ki, mint egy hatalmas fahordó, gyönyörűen faragott fahomlokkal. Nem kell ide múzeum. Az Iparművészeti Múzeum hét éve be van zárva, a Hadtörténetit most szüntetik meg.

Én fegyvermániás vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hadimúzeumban jártam világszerte.

Koppenhágától Londonon keresztül Bécsig bezárólag- Nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet ilyesmi, hogy egy múzeumot kiürítenek, mert a miniszternek kell a hely. Fel vagyok iratkozva a bécsi Heeresgeschichtliches Museum (Hadtörténeti Múzeum) hírlevelére, amiben naponta kapom a híreket arról, hogy milyen tárgyakat szereztek, milyen programok vannak, még saját söre is van a múzeumnak!

Honnan eredeztethető a fegyvermániája?

Szégyellem, de ezt öt-hat éve fejtette meg egy elmeorvos barátom. Az 50-es évek végén jött ki rajtam. Még vadászni is elkezdtem. Pedig ambivalens volt a vadászattal a viszonyom, utáltam fázni, utáltam korán kelni, pedig mind a kettő erősen hozzátartozik. És akkor mondta a barátom, hogy mit csodálkozol, ez egy poszttraumás sokk. A háború alatti kellemetlenségeket ezzel kompenzálom. Még a hatástalanított fegyverek is azt az illúziót adják, hogy az ember megvédheti magát, pedig nem.

Susan Sontagnak van az az elmélete, hogy a fényképezőgép objektívje tulajdonképpen egy puska. Erről mit gondol?

Ez elég egyértelmű, továbbá  fallikus szimbólum. Mondok egy közelebbi dolgot. Amikor még az analóg fotográfia uralkodott, volt alkalmam tanítani. Akkor még behatároltabb volt a nyersanyagok érzékenysége, és mindig azt mondtam azoknak a hallgatóknak, akik sötét körülmények között akartak fotózni, például bányában, hogy lőjön célba, mert ugyanazzal a technikával, légzés visszatartással kell hosszú ideig exponálni, mint lőni.

Tehát, aki megtanul légpuskával rendesen lőni, az tudni fog nyolcad másodpercet exponálni szabad kézből.

A gázgyári sorozatot milyen technikával csinálta?

A mai napig csak analóg technikával dolgozom. Kicsit vissza is léptem, az elmúlt tíz évben hatszor hatos, nagyformátumú filmre dolgozom, nem is kisfilmre. Nincs értelme átállnom digitálisra, mert egyrészt ahhoz annyi informatikai ismeret kell, amit összeszedni nekem már reménytelen,  legalábbis a minőségi munkához, és ami filmes gépet meg tudtam vásárolni, azt digitálisban nem tudnám, nem is lenne értelme.

A nyersanyag beszerzése nem okoz gondot?

Szerencsére most már van Budapesten két-három cég, ahol be lehet vásárolni, van két-három jó labor is. Akik ezzel foglalkoznak, egyértelműen azt mondják, hogy látványosan nő az érdeklődés az analóg eljárás iránt, ami érthető. Ugyan a digitálisnak rengeteg előnye van, de az analógnak is van. Azt a fajta felületi érzékenységet amire az analóg képes, digitálisban elég nehéz elérni. Ha ránéz egy átlagos körülmények közt készült akárcsak digitális printre, látni fogja a különbséget. 

A gázgyár önmagában is elég különleges hely, vannak anekdotái ennek a munkának az kapcsán?

Voltak azok a cellák, amelyekben izzítják a szenet, amiból koksz, majd gáz lesz, a tetején járkálnak, és ott szabályozgatnak dolgokat.  Egyszer, amikor lemásztam egy ilyen cella tetejéről, azt vettem észre, hogy megolvadt a cipőm talpa. Vagy a gyári dolgozóktól kaptam egy fiola merkaptánt. Nem szokták tudni, hogy a földgáz, szemben a városi gázzal, aminek gázszaga van, szagtalan, ezért, hogy a szivárgást észlelni lehessen hozzákeverik ezt a bizonyos merkaptánt, hogy legyen szaga.

Egy darabig azzal szórakoztam, hogy kifröcsköltem egy csepp merkaptánt és elkiáltottam magam, hogy szivárog a gáz. Aztán persze keresték a szivárgás forrását. Jaj, de jó vicc volt!

Egy számomra kedves esemény volt az is, amikor a TMK-sok eljöttek a Munkásmozgalmi Múzeumba a kiállításmegnyitó utáni fogadásra, ami egy decens, borozós-pogácsás esemény szokott lenni. Hoztak magukkal elég piát, így hát úgy berúgtunk, mint a szamarak, ami a múzeum vezetőinek egy pillanatra talán furcsa volt, de aztán rájöttek, hogy mi így érezzük jól magunkat. Azt azért nagyon sajnálom, hogy a kátrányszivattyút nem hoztam el, jópofa lett volna. És a kertnek még mindig bűze lenne.

Művészet és kísérletezés Óbudán

Azt nyilatkozta korábban, hogy Merényi Judittól, az Óbudai Társaskör igazgatójától biankó csekket kapott, és ez a teljes szabadságot jelentette. Minek köszönhette a bizalmat?

Pontosan nem tudom, de szerencsésnek érzem magam miatta. Eredetileg magyar–népművelés szakon végeztem a bölcsészkaron, utóbbi a hetvenes években különleges hely volt, tele rendkívüli egyéniséggel, akik másutt nem rúghattak labdába. Itt viszont remek előadásokat lehetett hallgatni: művészettörténetből Németh Lajos, szociológiából Csepeli György és Andorka Rudolf, míg Király Jenő filmesztéta és Beke László szemináriumokat tartott.
Rövid ideig a Marczibányi téren rendeztem kiállításokat, aminek csupán az ösztönös érzékem és a művészismeretségeim szolgáltak alapul, majd a Kassák Múzeumban dolgoztam. Merényi Judit onnan ismert, az udvar „túloldaláról”, a közös munka során pedig megtapasztalta, hogy nekem ez megy. Egy idő után, ha valaki kiállítás-ügyben kereste, egyből hozzám küldte. Viccesen ismételgette többször is: nem akar hallani a galériáról. A másik, amiért hálás vagyok neki, hogy levelezőként munkaidőben járhattam művészettörténet szakra a nappali tagozatos hallgatókkal 1981 és 86 között. Ez a képzés átfogó képet, nélkülözhetetlen művészettörténeti tudást adott nekem.

PASSAU I–II. Magyar művészet a nyolcvanas években, 1989
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Mi volt kezdetben a kiállítási koncepciója? Milyen szempontrendszer szerint válogatott?

Ösztönös érzékem volt és némi kapcsolatrendszerem a kiállítás-rendezéshez. Az egyetemen találkoztam Bacsó Béla esztétával, aki azóta is az egyik legjobb barátom. Inspirált engem, sokaknak bemutatott. A másik fontos szereplő Mezei Ottó művészettörténész, akinek széles rálátása volt a kortárs művészetre. Történeti kutatásai mellett egész életében a modernekkel és az avantgárddal foglalkozott, az öreg mesterektől az akkori fiatalokig. Neki köszönhetően rengeteg művészt ismerhettem meg, akiknek később kiállításokat rendeztem.

A másik fő szál – hályogkovács módon álltam bele – az volt, hogy fiatalok első kiállításait vállaltam be. A 80-as években gyakran előfordult, hogy bejött az utcáról egy művész, hóna alatt a mappájával. Ha megéreztem a kvalitást, elhívtam kiállítónak. Nem volt kiérlelt szempontrendszerem a válogatáshoz, inkább szemem. Utólag tudatosult, milyen lényeges volt emellett a személyes benyomás. Éreznem kellett, hogy emberileg is össze tudunk majd hangolódni. Ha eldöntöttem, hogy ez a művész kell nekünk, következett a válogatás: mi működhet a Pincegaléria kicsi, 45 négyzetméteres terében, végül a helyszíni installálás még módosíthatott rajta. Hamar kialakult a rendezési rutinom, hiszen havonta nyílt egy kiállítás a Pincegalériában, majd ehhez jött plusz helyszínnek a Társaskör. Évente átlag 15 tárlatot rendeztem.

A Mezei Ottó révén megismert művészkörnek köszönhetően meg tudtam nyerni kamara-kiállításokra olyan nagy presztízsű, idősebb mestereket is, mint Bálint Endre és Lossonczy Tamás. Veszelszky Béla már nem élt, de a rajzaiból, amit senki nem mutatott be, összeállítottam egy tárlatot – ez jó példa arra, hogy az életművek kevésbé ismert, vagy újdonságnak számító részleteire szerettem tenni a hangsúlyt.

Ahogy a szakma és a sajtó elkezdett felfigyelni ránk, egyre többen jelentkeztek, hogy kiállítást szeretnének, illetve a művészek elkezdték ajánlani egymást.

A kilencvenes években a pályájuk elején járó generációban működött a szolidaritás, ha valaki lehetőséghez jutott Óbudán, rögtön ajánlott valakit, aki szerinte ugyancsak tehetséges. 

Nem volt irigykedés, féltékenykedés. És az sem jellemző, hogy egy jó művész rossz művészt ajánl. Persze magam is sok kiállítást megnéztem, építettem a szakmai kapcsolataimat – például Török Tamással együtt jártunk az egyéni levelezőre –, és ha nálunk nem fért el egy anyag, a Budapest Galériában kértem és kaptam is helyet.

Az első kiállítás, amelyet a Pincegalériában rendezett, Nádler Istváné volt. Miért épp őt választotta?

Az Óbuda Galéria Tendenciák 1970–1980 című kiállítás-sorozatának harmadik részeként a Geometrikus és strukturális törekvések tárlat plasztikáit az udvaron is elhelyezték. A fűben állt egy szobor, egy férfi javította rajta a festést, maga Nádler. A szobor még a geometrikus korszakához tartozott, de elmesélte, hogy most váltott, széles, puha ecsetekkel kalligráfiát fest, miközben minimalista zenét hallgat. Megnéztem a műtermében, és eldöntöttem, legyen belőle kiállítás. Rengeteg hosszú, fekvő üveget kellett hozzá vágatni, amit később semmire sem lehetett használni, de megérte. Ezután indult el az Új szenzibilitás korszaka Hegyi Lóránddal, ennek az alapművei lettek Nádler kalligráfiái.

A nyolcvanas évek közepén Hortobágyi Endrének is rendezett kiállítást, aki akkor teljesen elfeledett alkotó volt.

A Hortobágyi-kiállítás a művészettörténész-szakdolgozatommal függött össze. Előzménye az volt, hogy a Molnár László festőművész grafikáiból rendezett kiállítást barátja, Molnár Sándor nyitotta meg. Összeismerkedtünk, és szóba került a Zuglói Kör, amivel addig senki nem foglalkozott még alapkutatás szintjén sem, sokan még a létét is megkérdőjelezték. Elkezdtem körbejárni, interjúztam, beszélgettem, és mindenki, akit elértem – a Molnárok mellett Deim Pál, Nádler István, Bak Imre, Attalai Gábor, Csiky Tibor – arról beszélt, hogy Hortobágyi átütő tehetség volt köztük. De senki sem tudta, hol él, mi van vele – utoljára 1973-ban vett részt egy balatonboglári kápolnatárlaton –, mígnem Molnár Sándor megtalálta a nevét egy régi noteszében, egy hidegkúti címmel. Elkértem tőle, és próba-szerencse alapon kimentem.

Hortobágyi Endre: Nyár, 1965
olaj, vászon, 102×85 cm
Fotó: Andrási Bálint

Az erdő szélén, egy omladozó Bauhaus villa társbérleti lakásában találtam rá. Depresszióban szenvedett, borzalmas körülmények között élt, éjszakánként étteremben mosogatott. Először bizalmatlan volt, sokáig nem hitte el, mi történik, de aztán felbátorodott, és rendeztünk neki egy nagy sikerű tárlatot. A pincében a grafikáit állítottuk ki, az Óbuda Galériában pedig a festményeit. Így visszakerült a köztudatba, majd utóbb felfedezte magának Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki havi apanázst biztosított számára, hogy a festészetnek szentelhesse magát. 1996-ban az Ernst Múzeum rendezte meg életmű-kiállítását. Én pedig korábban megírtam a Zuglói Kör történetét. Az Ars Hungaricában jelent meg, fénymásolatokban is terjesztették.

28 évig dolgozott Óbudán, egy munkahelyen. A nyolcvanas évektől máig teljesen átalakult a kulturális közeg, a képzőművészeti pedig még inkább, hogy mást ne említsek, megjelent a képben a műkereskedelem. Hogyan lehetne megragadni a változás lényegét?

Minden megváltozott. A legszembetűnőbbel kezdem: a rendszerváltás táján, de legkésőbb a 2000-es évek elejére eltűnt a közönség. Annak idején postán küldtük ki a meghívókat, éveken át írtam kézzel a borítékokat, kívülről tudtam a névsort, a címeket irányítószámmal, emelet, ajtó, és azt is tudtam, hogy aki tud, eljön. A Fő téren, a nagy barna kapura rajzszögeltem fel az aktuális plakátot, és a járókelők, vagy a Tanácsban ügyeiket intézők gyakran egy „Jé, van itt egy kiállítás, nézzük meg!” – felkiáltással jöttek be. Ez megszűnt, a kisgalériákat csak a szakmai közönség látogatja. A tehetős középosztályt terelik be a blockbuster kiállításokra, de azok elsősorban a művészetipar szempontjából értelmezhető ügyek.

Németh Ilona: Vesszőfutás, Vízpróba II., 1995
Óbudai Társaskör Galéria, 1995
Fotó: Rosta József

Mert a kortárs képzőművészet érthetetlen és zavarba ejtő?

Szerintem ez nem áll. Előítélet, hogy a kortárs művészet érthetetlen és megközelíthetetlen, pont a régi művészetet sokkal bonyolultabb megérteni – de ez messzire vezetne. Individualizálódott a társadalom, megváltozott a hozzáállás a kultúrához. A kiállításnézés szociális élmény, még akkor is, ha a néző egyedül van. Kimozdul otthonról, nyilvános térbe megy, ami ugyan zárt, mégis köztér. A másik ok a konzumfétis eluralkodása, és a primer fogyasztás horizontján nincs rajta a kiállítás.

A műtárgy a luxusfogyasztás körébe került, erős marketingnyomással, magas belépődíjakkal, sznobériával és a nyilvánosság manipulálásával.

Várnagy Tibortól szoktam idézni: a kisgaléria intim tér, csak egy lépéssel van a műterem után. Kísérleti helyszín ötletek kipróbálására, művészi önfelfedezésekre. Az autonómia pedig minden történelmi helyzetben fordítottan arányos a költségvetéssel. Az óbudai galériák fillérekből működtek. Évente pár százezer forintból gazdálkodtunk, talán egyszer kaptunk egymillió forintot egy tizenöt kiállításos programra az NKA-nál. De a művészek örültek a lehetőségnek, hogy kiállíthatnak egy magas szakmai presztízsű helyen, és ez a pályájukon fontos állomás lesz. 2007-ben abbahagytam, és a feleségem, Berhidi Mária vitte tovább a galériát. Ő kifejezetten a pályakezdő generációra koncentrált, és folytatódott, hogy egymást ajánlották a művészek. Szobrászként pedig sok szobrászt és helyspecifikus installációt mutatott be. Mindenki igyekezett valami érdekes dologgal előrukkolni nála is.

Koronczi Endre: Constans, 1997
Óbudai Pincegaléria
A művész felvétele

Még egy kicsit tekintsünk vissza a csomópontokra. Mi jellemezte a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évtizedek óbudai kiállításait?

A nyolcvanas években több olyan, már akkor komoly életművel rendelkező idősebb, ötven feletti művész kapott lehetőséget Óbudán, akiknek a neve fel sem merült a hivatalos intézmény-hálózatban. De nem szeretem a támogatott-tűrt-tiltott 3T-jét; a nyolcvanas évekre megtévesztő alkalmazni ezt a felosztást, mert képlékenyek lettek a határok. Például Csiky Tibor, alapvetően avantgardista szobrász, az újpesti Alkotmány moziba és a Nagymező utca sarkán működött MÁV-irodába készíthetett fa domborművet.

Elmosódó határzónák voltak és nem kívánatos személyek, illetve problémás, bemutathatatlan művek. Ez az évtized Óbudán a kezdők és a margóra szorítottak kiállításairól szólt.

A 90-es években speciális, eleve ide tervezett, vagy másutt nem látható ötleteket fogadtam be. Igyekeztem én is megadni azt bizonyos biankó csekket a művészeknek. Például Bukta Imre a kiállítása előtt hozott egy számlát öt pár gumicsizmáról, hogy ezeket fogja körbe vágni spirálszerűen, és a kihúzott csíkkal rajzol egy tájképet.

A tér mindig ugyanaz, de az évtizedek során sokat változtak a műfajok. A nyolcvanas években minden a falon lógott, vagy – a boltozat miatt – a fal előtt; a kilencvenes évektől az installatív műfajok vették át a főszerepet és a Társaskör teréről kiderült, különösen alkalmas az ilyen művek bemutatására. Ekkor erősödött meg a nemzetközi vonal is. Könnyebb lett az utazás, a művek szállítása, igaz teljesen személyes kapcsolatok mentén dolgoztam.

Kicsiny Balázs: Winterreise, 2005
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Kurátori kiállításokat is rendeztem, de én fordítva szoktam, nem a teóriából indulok ki, hanem a jelenségből. Amit látok, az a fejemben összeáll koncepcióvá. 1995-ben egy teljes éven át nőművészeti kiállításokat rendeztünk mindkét galériában, noha nem ismertem a feminizmus teoretikus hátterét. Ezért kértem fel András Editet tanulmányírásra. Én csak észrevettem, hogy több női kiállító van, mint férfi, és az egyetemeken is több a női hallgató.

A kétezres évekre a műkereskedelem átrendezte a viszonyokat. Világossá vált, hogy a művészet is egy iparág, és a műpiac logikája nem különbözik bármilyen más kereskedelemtől, még akkor sem, ha a műtárgy emelkedett, szent dolognak tűnik, és ez a tény elleplezi a hatalmi helyzetet és a nyers áruviszonyokat. Semmiképp sem mondom, hogy „régen minden jobb volt”, csak a körülmények átalakultak. A rendszerváltáskor hamis illúziók keletkeztek, hogy a kereskedelmi galériák méltó megélhetést biztosítanak majd a művészek nagy részének – és mindenki azt gondolta, ő ehhez a többséghez fog tartozni –, de kiderült: ez Nyugat-Európában sincs így, és nem is volt így soha. A művészek alatt a kapitalizmusban nincs igazi védőháló.

(A nyitóképen: Andrási Gábor)

Bőrkabátot árult

Korzikán láttam meg újra. Dinnyét árult az útmenti fabódénál. Porto-Vecchiot elhagyva a táj kitárul, a növényzet ritkás, de magasabb, a tengert még nem, a hegyeket jól lehet látni. A bódé elé ponyvát feszítettek, hogy árnyékot adjon a gyümölcsnek. Ő nem a ponyva alatt állt. Azonnal lefékeztem. Az autóból, messziről, nem voltam benne biztos, hogy ő az. A szélvédő folyton mocskos a tengeri párától, lustaságból nem takarítottam le. Az ablaktörlő hetek óta nem működött. Mocskosnak éreztem magam én is. Kézbe vettem egy röplabda méretű, sötétzöld dinnyét, megütögettem. Nem úgy kongott, mint otthon. Nem olyan öblösen, sokat ígérően. Felnéztem, és ő ott állt közvetlenül előttem, észrevétlenül kijött a pult mögül. Bonjour, mondta halkan. A hangja mélyebb lett, de a kevert tónus, a regiszterek közti ingázás ugyanaz. A francia nyelv emelkedő hangsúlya mintha ellensúlyozná a halála óta eltelt éveket. Az arca nyugodt, sima a homloka, haja a fejtetőn apró kontyban összefogva. Ha nem tudom, hogy ő az, arabnak is nézhettem volna. De ő volt. Nem ismert fel. Mutatóujjal megérintette a dinnye héját. A francia nők azért szépek, gondoltam, mert más népekkel keverednek. De ő nem francia nő. A válaszomra várt, hogy megveszem-e a dinnyét, enyhén nyitott szájjal, mintha a döntésem számítana bármit is, és erről eszembe jutott, amikor először megláttam.

Nem írom le a nevét, mert képtelen vagyok leírni. És mert ezer neve van. Egyik nevét sem írom le az ezerből, akármennyire lehetetlennek hangzik.

És nem szabad szomorúnak lennem, az a néhány év életem legvidámabb időszaka volt. Nem veszíthetem el a hitemet. A városi piacon láttam meg először, vasárnap délelőtt. Bőrkabátot, öveket, tárcákat árult. Három év volt hátra az életéből, két és fél a közös életünkből. Gyűlöltem korán kelni, de a munkám miatt minden hétköznap reggel hat órára állítottam az ébresztőt.Vasárnap sem tudtam tovább aludni. Forgolódtam a keskeny ágyon, nyikorgott a rugó alattam. Ez az átmeneti év volt, amikor az iskolából kirúgtak, és a központi fiúkollégiumban kaptam állást.

Véletlenül sodródtam ahhoz a standhoz. Túlságosan álmos voltam, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, a bőrkabátok szúrós szaga térített valamennyire magamhoz. Az állvány vasához ütöttem a hátamat. Ő felém fordult.

Rosszul aludtam, mondta, és tátott szájjal nevetett. Csak hazafelé gondoltam bele, hogy nem is lepődtem meg a kijelentésen. Mintha erre a mondatra készült volna egész éjjel, amíg nem aludt. Valamennyire mégis meglepődtem, mert nem válaszoltam. Zsebre dugott kézzel álltam a bőrkabátok előtt, a szagokat akartam újra érezni, de a kezemet nem húztam ki a zsebemből, hogy a bőrt megérintsem, közelebb hajoltam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Vannak ezek a száraz, felhőtlen éjszakák, mondta, ilyenkor rosszul alszom. Most néztem először a szemébe, és próbáltam kitalálni, hány éves lehet. Tizenhatnak, legfeljebb tizenhétnek látszott, de az én tizenhét éves tanítványaim nem beszéltek ilyen választékosan, tisztán. Koravén, gondoltam, de a koravének ráncosak és rekedt a hangjuk. Én is ráncos bőrű és rekedt tinédzser voltam. Maga kipihentnek tűnik, mondta, pedig úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Hét év körüli kisfiú rángatta egy férfi karját, hóna alatt bőrlabda. A labda világos hatszögének sarka felkunkorodott, kilátszott alóla a rózsaszín gumi. Menjünk már, apa, kiáltotta. A férfi a tárcákat vizsgálta, mintha arra várna, hogy ő odamenjen, és kérdést tehessen fel neki. De ő nem ment oda. A kisfiú, nézd, súgta. A fiú résnyire nyitott szájjal bámult a szemébe. Akarod, hogy nevessen, kérdezte. A kisfiú elmosolyodott, és ő azonnal felém fordult. Van egy titkos képességem, mondta. Megbabonázom a gyerekeket. Hozzám meg mindig idepattan a labda, válaszoltam. Dühített a magabiztossága. Nem ismer, azt sem tudja, honnan jöttem. Mitől ilyen vakmerő? Nem hiszek magának, felelte. A kisfiú lehajolt, a labda kicsúszott a hóna alól, a lábamhoz pattogott. Visszagurítottam. Ő szó nélkül a pulthoz lépett és kivette a tárcát a férfi kezéből.

 

Megtapogattam egy fekete bőrkabát ujját, csillogott a négyemeletesek mögül kibújó napban. Török? Olaszból hozzuk, felelte. A hegyekből valahonnan. Nyüzsögni kezdett a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne a piacra. Meglökték a vállamat. Megveszed, kérdezte, és azonnal észrevettem, hogy tegezésre váltott. Nem volt szükségem kabátra. Mennyi? Mondta az árat, de nem hallottam, csak ráztam a fejem. Soknak találod, kérdezte. Alkudnod kellene. Aludnom? Erre ingerült lett. Alkudj már, az isten szerelmére. A piacon alkudni kell. Nem lehetsz ilyen béna. Egy idegen kéz nyúlt át a hónaljam alatt, két ujjal simogatta a bőrkabát gallérját. Gyakorlott, hozzáértő mozdulat. Biztosan alkudni is tud. Megemeltem a karom és elfordultam, de ő ott állt szorosan előttem. Éreztem a leheletét az államon. Ilyen gyorsan feladod, kérdezte. Ha beszorítva érzem magam, támadok, mi mást tehetnék? Nem emlékszem, hogy megittuk a pertut, mondtam, a hangom recsegett, de már elpárolgott a dühöm.

Hátralépett, és mesélni kezdte az olasz útjukat. Kisbusszal utaztak, a bátyja nem engedte, hogy az ablaknál üljön, verekedtek, a sofőr szólt rájuk. Hányinger a szerpentinen. Hazafelé a Trieszti-öbölben begyalogolt a köveken a vízbe, és tengeri sünbe lépett. A tüskéket csipesszel sem lehetett kiszedni, a bőrrel együtt kikoptak később. A sünnél vettem észre, hogy markolja a csuklóm. És különös módon nem éreztem többé beszorítva magam.

A vevők hangosan kiabáltak a hátam mögött. Mindenki venni akart, alkudni, illetve a legtöbben, ezt később tanultam meg, beszélgetni. Ő mintha észre sem venné a vevőket.

Nem nézett rájuk, rám sem, a csuklómat markoló kézfejét nézte. Nyisd ki, utasított. Akarod tudni? Nem gondoltam, hogy bármit is képes kiolvasni a tenyeremből.

Akkor még kételkedtem az őszinteségében, és azt hittem, csak játszik velem. Vagy egyszerűen bolond. Nem akartam tudni a jövőt. Fásult voltam a kirúgásom miatt, néhány negyedéves fiú a ballagást megelőző éjszakán kicsavarozta a teraszra nyíló ablak pántjait, és felmászott a lányok emeletére. Visszafelé figyelmetlenül belökték az ablakot,ami nekicsapódott a folyosó falának, és szilánkosra tört. Vagy a szél volt, ez nem derült ki. Azt állították, fogalmuk sincs, hogyan történt. Nyilván tudták. Engem vontak felelősségre. Hajnalodott, a csattanásra ébredtem. Mire magamra kaptam a ruhát, és a szobájukhoz értem, az ágyukban feküdtek, takaró alatt. Nem akartam balhét. A padlót vastag üvegszőnyeg borította, ropogott a cipőm alatt. Pár másodpercig a folyosói lámpa vakító fényében csillogó üveget néztem. A ballagásra készült az egész iskola, ezért a következő héten tárgyalták az ügyet. Az igazgató megüzente, hogy kénytelen elbocsátani, tisztában van vele, hogy nem az én hibám, de valakinek el kell vinnie a balhét. Egy év után visszajöhetek magasabb fizetéssel.

Ő vajon, ha a kollégiumban lakik, részt vesz a játékban? A fiúk hozzá másznak fel, hogy együtt töltsék az éjszakát? Esetleg alvást színlel, fejére húzza a takarót, miközben a szomszéd ágyon basznak? Nem tudtam őt abban a szobában elképzelni. Semmilyen szobában nem tudtam elképzelni. A tenyeremet figyelte, a körmét végighúzta a vonalakon. Te és én, mondta nagyon halkan, annyira, hogy abban a nyüzsgésben meg sem kellett volna hallanom. Talán nem is hallottam meg. Talán képzeltem, hogy ezt mondta. Te és én, ez a rövid vonal, ezek vagyunk mi, mutatta. Nem láttam vonalat. Közénk lépett egy szemüveges, kendőbe csavart hajú nő. Az iskolaigazgatóra hasonlított. Megveszem, mondta. Felém nyújtott egy barna, hosszú bőrövet. A lyukakat szegecsekkel bélelték. A nő mondta így, megveszem ezt a szegecsekkel bélelt övet. És nyújtotta felém, az arcomhoz. Ezer, mondtam. A nő az ujjai között számolta a százasokat. Nem is alkuszik? Az ezer forint nyilvánvalóan sok egy ilyen övért. Vagy rosszul emlékszem, és túl keveset kértem?

A nő a tenyerembe csapta a százasokat. Abba, amelyikben a vonalnak kellett volna lennie, a kettőnk vonalának.

Ő nevetett. Soha nem találod meg, mondta. De az övet jól eladtad. Nem maradt alkalmam visszakérdezni, mit ért az alatt, hogy jól. Elsodorta tömeg. A pénzt sem adtam oda. Sokáig nem is vettem észre, hogy nálam van. Lábujjhegyre álltam, ő hajlongott a pult mögött, fekete bőrzakót segített fel egy alacsony, kopasz férfira. Meglepően jól állt neki. Megszámoltam a százasokat, kilenc, megszámoltam újra, tizenegy. Zsebre gyűrtem a pénzcsomót, és elhatároztam, hogy nem megyek vissza. Se ma, se máskor. Ő intézte, hogy a pénz az enyém legyen. Ha valóban látja a jövőt, és közös vonalunk van, találkozni fogunk. Eltettem a pénzt, mint biztosítékot, arra az esetre, ha mégsem. Gyűrtem a pénzt a zsebembe, teli volt a markom, két vagy három százas kipotyogott. Éreztem, hogy szédítő mélységekbe kellene hajolnom. Vagy annál is lejjebb. Otthagytam a járdán.

Fújt a szél, ropogtatta a kifeszített ponyvát. Nem vettem meg a dinnyét. Elmúlt hat, a strandhoz vezető út szélén fogyatkoztak az autók, beálltam egy üres helyre. A törölközőt a homokra terítettem, és egy kisebb csoportot kezdtem figyelni, akik a sekély vízben röplabdát ütögettek. Őszhajú férfi, körülbelül velem egyidős, és három fiatal. Körben álltak, egymáshoz passzolgatták a labdát. Kézzel, néha fejjel és vállal. A legfiatalabb ügyetlenül magasra felütötte. Nem maradt semmi dolgom. Szállást kellett volna találnom, de ez a homokos part tökéletesen megfelelt. Hajlamos vagyok azonnal szokásokat kialakítani új környezetben, és közben keresem a lehetőséget, hogy spontán legyek. A spontaneitás is egyfajta szokás? Lehúztam magamról az átizzadt inget és rövidnadrágot. Az ősz hajú férfi kisétált a vízből, persze nem vette észre, hogy ott vagyok. Az idegenek általában nem veszik észre a jelenlétemet. Már nem őrá gondoltam. Vagyis de, mindig rá gondolok, ahogyan most is. Vártam, hogy odapattanjon a labda.

Telep

Ha sietek, tíz perc az út apámig. Gyalog. Itt, a telepen nem is érdemes máshogy közlekedni. Mire előszedném a biciklimet a földszinti tárolóból, már félúton járnék. Nehéz elindulni, mindig úgy tervezem, hogy sietek, de mintha tudnám, hogy képtelen leszek rá, csak húzom az időt. Pedig ezeket a tíz-tizenöt perceket még szeretem is. Úgy vonulok a járdákon, a járdák és a házak között felburjánzó zöld alatt, a minden szabad felületet elfoglaló parkoló autók mellett, mintha dzsungelben járnék. Elképzelem föntről az egészet, olyan, mintha a betontömbök a föld kérge alól bukkantak volna elő, egy gigantikus föld alatti lény ujjai volnának, amelyek éppen ökölbe szorulni készülnek, és ezzel a szorítással préselnék ki a zöldet maguk közül.

Most éppen átvágom magam egy erdősávon, ahol különleges állatokat figyelek meg. Azt játszom, hogy ez a foglalkozásom. Nem kell bemennem a szerkesztőségbe hírügyeletre délután, hogy ott legyek reggelig. Nem kell találkoznom senkivel, csak majd apámmal, a fogatlan oroszlánnal.

Gyerekkorom óta rajongok azokért a dokumentumfilmekért, amelyekben rezervátumok, állatkórházak és vadmenhelyek dolgozói mutatják be a mindennapjaikat.

Úgy képzeltem, a felnőtt élet valami ilyesmi lehet, távoli vidéken élni, olyasmit csinálni, amit csak könyvben meg tévében lát az ember.

Jó reggelt! – kiáltanám oda az öreg tigrisnek, akit orvvadászok csapdájából mentettünk ki két éve, és elédobnék tíz kiló húst. Egy darabig gyönyörködnék a fenséges zabálásban, aztán átballagnék a vízilóhoz, hogy bőséges reggelivel lássam el, hatalmas állkapcsába dobálnám a gyümölcsöket, amiket raklapokról talicskáznék a természetesnek tűnő, de valójában mesterséges tó szélére, ahol lakik. Ezzel legalább egy órát eltöltenék, mielőtt benéznék a majmok területére, akiket egy kollégám már foglalkoztat egy ideje mindenféle ennivalóval, én csak azért mennék, hogy lássam, minden rendben van. Meg mert van bennük valami bizarrul mulatságos. Aztán átmennék a kórházi épületbe és kiműtenénk a csapdába esett tigris pofájából a tüskét. Délután szafarira indulnánk, hogy felkutassuk a természetes környezetébe visszabocsátott leopárdot, lássuk, hogy boldogul, aztán bejárnánk azt a területet, ahol még mindig orvvadászok lesnek a drágán eladható majomfélékre. Hol megölik, hol csak csapdába ejtik őket. Valamelyikükből vacsora lesz a világ másik végén a felső tízezer számára létrehozott elképzelhetetlenül elegáns, kizárólag zárt körűen működő étteremben, valamelyikükből pedig házikedvenc egy akkora házban, ahová beférne az egész rezervátum kétszer, és amelynek tulajdonosa az elképzelhetetlenül elegáns étterem rendszeres vendége, aki tehát ugyanolyan örömmel nézegeti a majmokat a saját illegális állatkertjében, mint amilyen örömmel fogyasztja az agyvelejüket minden hónap első hétvégéjén az exkluzív vacsorán.

De mi leszereljük, és betemetjük a csapdákat, azt reméljük, hogy a puszta jelenlétünkkel elriasztjuk az orvvadászokat, nekem is puska van átvetve a hátamon, és bármikor ráfogom arra az emberre, aki puskát fog itt egy állatra. És ahogy nesztelenül haladok előre, tudom, mindjárt meghallom a hátam mögül azt a semmivel össze nem téveszthető surranást és kattanást, ami azt jelenti, hogy puskát fog rám valaki, az orvvadász társa, mert az orvvadászok sosem járnak egyedül, akire pedig mindjárt puskát fog a tíz méterrel mögöttem járó kollégám, mert mi sem járunk soha teljesen egyedül. Klasszikus mexikói felállás. Afrika szívében. Nem keveredhetünk tűzharcba, az orvvadászok is jól tudják ezt, úgyhogy évtizedes macska-egér játékunk egyezményes jeleivel közlik, hogy megadják magukat a szabad elvonulásért cserébe. Erre mi is leengedjük a fegyvert, ezzel mi is megadjuk magunkat. Úgy nyeli el őket a növényzet, mintha ott sem lettek volna. És holnap újrakezdjük.

Néha ők győznek. Eltűnnek, mielőtt razziára indulnánk, elvonszolják az áldozatot, vagy az értékes testrészét levágják, és hátrahagyják a hulláját. 

 Persze nem tudok semmit az egészről. Minden információm dokumentumfilmekből való, és újabban Instagramról meg TikTokról, ahol követek néhány afrikai és új-zélandi állatgondozót, zoológust, biológust, állatorvost. Nem tudom, miként kerül a raklapra a zöldség a vízilónak, honnan és hogyan jut el a hűtőházba a hús a ragadozóknak, ahogy azt sem tudom, milyen lehet egy olyan reggel, amikor nincs kedve felkelni annak az embernek, aki mégis minden héten legalább kétszer mosolygós, rövid videóban mutogatja a rajta csimpaszkodó majmokat, meg ölelgeti az oroszlánkölyköket. Mi van, ha az egyik kollégája egy igazi genyó, aki folyton keresztbe tesz neki, ezért ő el akarja kerülni, hogy egy műszakba osszák be vele, és amikor nem sikerül, lőttek az egész napnak? Olyankor videót sem készít, ideges, kedvetlen, kijön az allergiája, utálja az életét, és csak megpróbálja kibírni valahogy. Én is inkább elvállalom az ügyeletet, hogy ne kelljen délelőtt együtt ülnöm a szerkesztőségben a Kóczó Lacival. Azzal a leereszkedő félmosolyával. Meg a felfortyanó epémmel valahányszor ránézek. Tavaly egyszerűen lenyúlta egy egész cikksorozat-ötletemet, és meg is csinálta, persze középszarul, tehát pont úgy, hogy nehéz legyen belekötni, de azért meglegyen a kattintás, és az mindig megvan, mert isten tudja miért, rengeteg követője van Facebookon és Instán. Éppen úgy oldotta meg, ahogy minden mást is csinál. Fogalmam sincs, mit keres még mindig nálunk.

Van-e ilyen nagyarcú munkatársa a rezervátumban dolgozó srácnak? Nem tudom, de elég sokan dolgozhatnak egy rezervátumban, kizárt, hogy ne volna közülük legalább egy. És mi van, ha ő maga az? Végül is, nem a többiek nyitnak Instagram- meg TikTok-fiókot, nem ők mutogatják a munkájukat, róluk nem tudok semmit. Lehet, hogy mind röhögnek rajta, míg én hetente kétszer irigykedve bámulom a kijelzőn. Igen, könnyen lehet, hogy röhögnek rajta és azt mondják rá a háta mögött, hogy ő a legnagyobb majom az egész rezervátumban.

Engem most egy nagy, vörös, nyugdíjas orángután nőstény figyel majd az ablakból, amint elhaladok a csimpánzkölykök játszótere mellett, és odaérek apám tömbjéhez. Az öreg orángután nőstény arca olyan közömbös, hogy biztosra vehetem, meg sem rezzenne, ha pont az őrhelye alatt esnék össze holtan. Csak azzal zökkenthetném ki a végtelen szemlélődésből, ha zajt csapnék az ablaka alatt, mondjuk egy este ott beszélgetnék valakivel. Mondjuk, Zsombival, akivel véletlenül futnék össze, amikor eljövök apámtól, és azonnal úgy beszélgetnénk, mintha tegnap hagytuk volna abba, úgy is éreznénk, hogy tegnap hagytuk abba, csak közben valahogy mégis olyan sok mondanivalónk lett, hogy észre sem vennénk, hogy ránk esteledik. És akkor az orángután asszonyság úgy tenne, mintha már réges-rég aludni akart volna, nem az ablak mögött fülelve várná, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek van kivel beszélgetnie, fojtott rikácsolásba kezdene, hadonászna a hosszú karjaival, még a műfogsorát is ránk villogtatná. 

Mióta várom, hogy egyszer összefussunk itt Zsombival? Úgy tudom, a szülei még élnek, még mindig itt laknak a zöld házban, 9/C, még a kapukódjukat is tudom, mégsem jut eszembe soha felcsengetni, hogy megkérdezzem, mi van vele. Mi van velük. Zsombinak nincs Facebookja, Instán sem találtam, sem Twitteren, sehol ezen a széles interneten. Talán tényleg kutató lett, az az utolsó információm, hogy biológiát tanult az egyetemen és külföldre ment egy ösztöndíjjal. Valahova Északra, talán Norvégiába.

Talán haza sem jött. Talán éppen ő az, aki most megfigyeléseket végez egy távoli részén a világnak és esze ágában sincs mutogatni az életét.

Elkanyarodhatnék most a kirakott kukák mellett, ma például odasétálhatnék a 9/C-hez, megkereshetném a szülei nevét. Nem is kell keresni, bal oszlop, alulról a negyedik. Mikor múltak el azok az idők, amikor az ember felcsöngetett a barátjához, megkérdezte kaputelefonon, hogy lejöhet-e játszani, de szürke időben remélte, hogy a barátja anyukája vagy apukája azt mondja, hogy menjen fel inkább ő? Mikortól hiszem azt, hogy barbárság csak úgy becsöngetni valakihez? Talán ki sem nyitnák. Azt hinnék, reklámújságot akarok bedobni.

Zsombinak volt egy terepszínű műanyag puskája, most is érzem az ujjaim között a nejlonszalag tapintását, amivel a vállon át lehetett vetni. Azzal jártunk ide a Farkaserdőbe, vadászni. Akkoriban a házak között sóder volt, meg vigasztalan szürke föld, esőben cuppogós sártengetté változott a telep. A földből kis ágak álltak ki, amelyeket gyakran letörtek a gyerekek, pedig a szüleink megtiltották, azt mondták, azokból fák lesznek, nemigen hittük, a fák az út túloldalán voltak, az erdőben. Még én is letörtem egyet, nehogy azt higgyék a nagyobb srácok, hogy csak azért, mert lány vagyok, nem merem. Hogy Zsombit ne csúfolják miattam, amiért olyan sokat járunk az erdőbe. Lássák, kivel van dolguk. Gyűlöltem magam, de letörtem, kemény voltam, és ostoba, mint minden gyerek a telepen. Leszámítva talán azokat, akikkel sosem játszottunk, akiket csak az anyjukkal kézen fogva láttunk, akiknek kitaposott útvonaluk volt a házuk és az óvoda, aztán az iskola között. 

Volt egy igazi távcsövem, apámtól kaptam, nehéz volt, húzta a nyakamat, mégis mindig magammal vittem, ha Zsombival találkoztunk. Felváltva hordtuk, egyikünknél a távcső, másikunknál a puska, meg sem beszéltük, így volt igazságos, nem lehet egyszerre mindkettő valakinél. Sokat hasaltunk a fűben, túlmentünk a tűzrakóhelyeken, a fő sétányon, el a nagy emelkedőig, az tökéletes volt vadlesre. A mókus volt a legkomolyabb vad itt akkoriban. De a mi erdőnkben párducok osontak, gorillák tördelték az ágakat, minden fatörzsön óriáskígyók tekeregtek, és makik meg papagájok rikácsoltak a fejünk fölött.

Hát ezért, gondolom most, hát ezért jut eszembe éppen ő majdnem mindig, ha erre jövök, néha csak olyan halványan, hogy észre sem veszem, gondolok rá. Vele kezdtük, az Egzotikus állatok képeskönyvvel, a Mi Micsodával, a Kalandok a dzsungelbennel, a Búvár zsebkönyvek ragadozóival, együtt néztük nyáron a matinéműsorokat a tévében az állatkerti gondozókkal, akik mindent de mindent tudtak a rájuk bízott állatokról, vele mondtuk először a kukában turkáló Homoki nénire, hogy mosómedve, vele neveztük a telepet az erdőtől elválasztó utat öbölnek, ahol nem volt egészen veszélytelen az átkelés, mert időnként nagy kék cápák úsztak ott keresztül, tekintetük közönyös, homlokukon számok.

Az erdő most is itt van, az út túloldalán, de összement, tele van kutyákat sétáltató gazdikkal és sportemberekkel. A vállamon városi hátizsák van átvetve, belefér a laptopom is, remek darab, az anyaga nem engedi át a hőt, legalábbis sokáig tartja a hűvöset, ha rendesen becipzározom. Semmi nem úgy lett, mondanám Zsombinak, ha összefutnánk, ezt mondanám neki először. Kivéve a fák. Azok tényleg megnőttek, mondaná erre ő.

Ködképek Budapest hegyei körül

Lehetne életrajzot írni tagadásokból. Hogy például valaki nem lelkesedett korának uralkodó eszméje iránt, nem lépett be az eszme megvalósításának jegyében szervezett pártba, és nem szerzett barátokat a mozgalmárok körében, mint ahogy szerelmi partnerekre sem talált az eszmétől felhevült társak között. Kisebb-nagyobb nézetkülönbségek miatt nem veszett össze barátaival és szövetségeseivel, akik nem rekesztették ki őt, nem tartóztatták le, nem kínozták meg és nem végezték ki, mint ahogy ő sem tört elvbarátainak életére. Közben nem alapított családot, nem nemzett törvényes utódokat, de még titkos viszonyok során sem csinált gyerekeket. Így aztán leszármazottainak eltartása, előnyökhöz juttatása miatt sem kényszerült rá, hogy találékonyan, netán könyörtelenül kisemmizze embertársait. Ismert nyelveket, de szavai elenyésztek a szélben, holta után nem balzsamozták be, nem temették sem díszsírhelyre, sem valamelyik székesegyház kriptájába, testének alkotóelemei visszabomlottak a talajba, ahogy az egy állat vagy egy közember esetében természetes. Egy-egy pillanatra azt hiszem, így, a nagy egyéniségek előtérbe helyezése nélkül lehetne igazán hitelesen ábrázolni a történelmet. 

Festő pedig bizonyára attól lesz valaki, hogy sok lehetséges képet nem fest meg, miközben egyeseket mégis megfest, talán olyanokat, amelyek kevésbé voltak lehetségesek, mint a meg nem festettek, sőt egyenesen megfesthetetlenek voltak, mielőtt ő meg nem festette őket. De maradjunk a tagadásnál: a költő is ott kezdődik, hogy rengeteg kínálkozó verset nem vet papírra, illetve, ha megírta, sohasem publikálja őket. Természetesen a prózaírót is inkább az általa meg nem írt, a nem publikált regények és novellák emelik magasba, mint a gond nélkül odakentek és problémamentesen megjelentetettek. Mivel a művészet a lét és nemlét mezsgyéjén keletkezik vagy sorvad, nem érdektelenek a lehetséges, de soha meg nem valósított művek csírái, vázlatai, töredékei, emléknyomai, sőt, azok a gesztusok, melyeket a művész, bár megtehetne, mégsem tesz meg, nem hagy örökül a világra. Az alábbiakban ilyen ködképeket mutatok, kibontatlan történeteket.

Bár kibonthatnám őket, meghagyom vázlatnak. Közös bennük, hogy Budapest hegyeihez kötődnek.

 

A Kissvábhegy tövében lakozó nimfa története

Buda várát visszafoglalták a keresztény seregek. A város és a környékbeli más városok, falvak rommá dőltek, kiégtek, népességük elpusztult, elmenekült vagy rabláncra vetve elhurcoltatott. Az újratelepítés a Habsburg hatóságok felügyelete alatt zajlott, a vár közvetlen környékén sokáig korlátozták az építkezéseket, hogy az esetleges támadások során az ostromlók ne találhassanak fedezéket. Így a mai Városmajor területét sem vehették birtokba a Budát újra benépesítő polgárok. Amikor pedig engedélyt kaptak rá, akkor is azzal a meghagyással, hogy a terület egy részét, az Ördögárok melletti völgyet nem építhetik be, azt közparknak kell berendezniük. Így aztán ez a terület eleve ki lett vonva az ipari vagy mezőgazdasági termelés köréből. Maradt a rekreáció, az egészségipar, amelynek jegyében sorra alapították a szanatóriumokat és kórházakat, köztük egy vízgyógyintézetet. Utóbbi egy forrásra épült rá, ott, ahol a kissvábhegyi szőlők és gyümölcsösök a parkosított területtel találkoztak. A gyógyulást kereső betegek a feljegyzések szerint a helyben felszínre törő vizet itták, és meg is merültek a kádakba töltött nedűben. A szakavatott személyzet kézi erővel és gépekkel dögönyözte a testeket. De minthogy mostanra a forrásnak nyomát sem látni, számomra kérdés, hogy egyáltalán létezett-e valaha. Létezhetett, hiszen a budai hegyek anyaga mészkő, melyben barlangok és földalatti patakok, tavak bújnak meg. Az ilyen magaslatok aljában felszínre juthat a víz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a vízgyógyintézet alapításakor kutat fúrtak, és annak vizét hasznosították. Hogy létezett valamiféle vízvezetéktől független vízellátás, akár forrás, arra a város 1944–45-ös ostroma során végbement eseményeket felidéző beszámolók szolgáltatnak bizonyítékot. A szanatóriumokban meghúzódók, ha vezetékes víz épp nem volt, a kút vagy forrás vizét itták. Viszont 1945 januárjában a nyilaskeresztesek azt a szanatóriumot is megtámadták, amely vízgyógyintézetként a forrásra épült. Körülbelül százötven embert gyilkoltak meg, majd elvonultak. Napokkal később az épületet felgyújtották, vélhetőleg azért, hogy a tetemeket eltűntessék, de ez nem teljesen sikerült. Emberi maradványok hónapokig maradtak a helyszínen, romok évekig. A vízgyógyintézetet nem építették újjá, lakóházakat húztak fel a helyükön. 

A régi görögök és rómaiak isteni lényeket láttak a folyókban és forrásokban.

Hajdan talán egy nimfa lakozott a városmajori forrás vidékén, egy nimfa, aki látta az ide települő és itt elvonuló népeket, akit a kelták és rómaiak áldozatokkal tiszteltek meg, és aki friss, egészséges vízzel táplálta a később megjelenő magyar, német, török és szerb telepeseket. Mikor azonban tömeggyilkosság szennyezte be a vizét, örökre elhagyta a tájat.

 

A Gellérthegy boszorkányainak története

A Citadella néven ismert erődítmény sem volt ott mindig a Gellérthegy tetején. Ahogy odatették, úgy el is lehetne onnan tenni. Amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, az öntudatra ébredő új város lakóinak egy része azt akarta, bontsák le a Citadellát. Hiszen az 1848–49-es szabadságharcot leverő, a várost lövető Haynau kezdeményezésére épült, az elnyomás eszköze és jelképe volt. A pesti Neugebaudét például eltakarították, aligha hiányzik bárkinek. Egyszer a Citadella bontásának is nekiláttak, egy részét valóban szétszedték. De a nagyja maradt, és most már mintha oda tartozna a városhoz.

Pedig ha a város lakóinak elhatározásából vagy valami csoda folytán eltűnne onnan, a hegy kiszabadulna a kősisak alól. 

Hajdan úgy tartották, hogy szerte az egész országból odajárnak a boszorkányok, hogy találkozzanak egymással, és megüljék a boszorkányszombatot. Az persze nem biztos, hogy boszorkányokra szüksége van a városnak, de hagyományokra mindenképpen. És miért ne hinnénk, hogy a rút erődítmény tömítette el a barlangjáratokat, melyeken át a boszorkányok a Föld ősi szellemeivel tartották a kapcsolatot? Hiszen még a nem is oly régi szegedi boszorkányperek idején is azt vallották egyes boszorkánysággal vádolt személyek, hogy ott, a Gellérthegyen lettek beavatva!

Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a szabaddá vált csúcson, a visszatelepített növényzet között emléket állítanak a Kárpát-medence összes valaha volt boszorkányának, akik emlékére évente fesztivált tartanak. Boszorkánykonyha-sátrakat állítanak, boszorkányfelvonulás vonul végig a városon, és boszorkány-szépségversenyt rendeznek minden lehetséges korosztály számára, természetesen nemcsak női, hanem férfiboszorkány-kategóriákban – valamint, ha rajtam múlik, minden egyéb identitású boszorkány részvételével.

Ezt még szívesen taglalnám, de akkor lehet, hogy be kéne fóliázni az Óbudai Anzikszot.

 

Egy megtagadott dedikáció

Eljutott hozzám a kérés, miszerint adjak egy dedikált könyvet egy úrnak, akivel egyszer, sok éve, családi és baráti körben találkoztam. A felvetés mindenképpen megtisztelő, hiszen akiről szó van, jeles személyiség: egy sikeres orvos. 

Falun született, az egyik vidéki város egyetemén tanult, és további vidéki városok kórházaiban praktizált, minden bizonnyal eredményesen, hiszen idővel főorvossá vált. Betegek sokaságát gyógyította meg, bár ez aligha emelte volna őt ki számtalan más pályatársának sorából. Az ő kivételes elhivatottsága akkor nyilvánult meg, amikor a Vezér családjának egyik tagja került az osztályára, és ő nemcsak visszaadta a beteg egészségét, de találkozásuk alkalmával a Vezér kivételességét is felismerte, és aszerinti tisztelettel beszélt vele. Pedig hát tudjuk, hogy a kórházakban rendszerint inkább a betegek és hozzátartozóik törik magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket az orvosok, és pláne a főorvosok iránt.

Ám ő, a szóban forgó orvos, nemcsak a betegségek diagnózisát tudta helyesen felállítani, ahhoz is megvolt az érzéke, hogy felismerje annyi más ember között a Vezért.

A Vezér pedig értékeli azokat, akik értékelik őt. Napjainkban a Vár újjáépített palotáival és újjáépített rendi viszonyaival egy új királyi udvartartássá válik. A Vezér körbeveszi magát udvari nemességével, olyan családokkal, melyeknek tagjai eddig is lelkesen szolgálták őt, és ha bármi történik, boldogan áldozzák érte életüket és vérüket. Ennek az új udvari nemességnek sorába emelkedett a doktor úr. És közös ismerősünkben felmerült, hogy esetleg érdekelhetné őt egyik könyvem, minthogy abban olyan eseményekről olvashat, melyek a Vártól nem messze, és nem is olyan régen történtek. Hiszen most már idetartozik. Én meg arra jutottam, hogy nem. Nem fogom az udvari nemesség egyik tagjának figyelmébe ajánlani munkámat. Nem tudom, járnak-e könyvesboltba az udvari nemesek, de ha járnak, ott némi keresgélés után ráakadhatnak a könyvemre, és ha figyelmükre méltatják, bármi megtörténhet. Még akár a csoda is. Mert hiszen csoda általában az olvasók és a könyvek találkozása, de – gondolom – immár csodaszámba menne, ha az udvari nemesség egyik tagja olyasmit olvasna, ami nem a Vezér hatalmát és dicsőségét alapozza meg.

Ami engem illet, szeretem a meséket, a varázslatos történeteket. Írni is szeretnék ilyet, de csak akkor, ha megoldható, hogy a varázsvilág nem a valóságos világ cáfolataként, meghamisításként jelenjen meg. A városmajori nimfa esetében tetszik, hogy ha az ő tekintetével néznénk a környéket, ugyanabból a látószögből lehetne megfigyelni az avarokat és a hunokat, a keltákat és törököket, a magyarokat és a németeket, a rácokat meg a zsidókat. De hogyha az ostrom után elhagyta a vidéket, akkor, sajna, nem látta a később kibontakozó eseményeket. Mondjuk engem sem, aki előbb homoklapátommal kapirgáltam a felszínt, aztán más eszközökkel, de az utóbbi nyolc évtized más alakjait sem figyelhette meg. Ha máshova költözött, akkor más eseményeket, más alakokat lát – de ugyan hol, és mit? A boszorkányok esetében pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy sokuk, talán legtöbbjük nem a maga szántából lett boszorkány, hanem feljelentések után, kínzások hatására vallották magukat boszorkánynak. Igazából sosem röpdöstek a Gellérthegy körül, szegények. Pedig szépen el lehetne beszélni, ahogy megérzik a hívást, és elindulnak messze tájról a folyó fölé magasodó sziklás hegy irányába, ahogy készülnek a szellemvilággal való találkozásra. Belzebub első csókját, Belzebub ölelését, a beavatottak felszárnyalását, és a távlatot, ahogyan a magasból először rálátnak a világra. Visszatérésüket a be nem avatottak közé.

Mint amikor beletúrsz egy bőröndbe…

Budapestnek sokféle látványos arca van, miért pont ez a nagy – ahogy fogalmaztál – útkereszteződés került a fókuszba?

Az elmúlt években többszörösen évfordulós lett a tér, hiszen 1976-tól 1984-ig folyamatosan építették, negyven éve történt gyakorlatilag minden. Idén negyvenéves a 3-as metró, jövőre lesz ennyi idős az aluljáró labirintusa, 1981-ben adták át a felüljáró hidat. Alapvetően ez volt, ami a kutatást elindította, jóllehet a kiállításban nem ezt domborítottuk ki. 

Mennyire tűnt ez érdekes feladatnak, hiszen bár szinte naponta járunk a Nyugati téren, valahogy nem érint meg, nem vált kultikus hellyé?

Először én is azt gondoltam, hogy igazából nem izgalmas a hely. Ott van a pályaudvar, az Eiffel-csarnok, ott volt az Indóház, ide kapcsolódik a Nagykörút kiépítése az 1870-es években, és a Váci útról tudni lehet, hogy a középkortól fontos országút volt. Első pillantásra ennyi volt ebben a történetben, szinte már banális történeti dolgok, kutatás közben vált egyre izgalmasabbá. Azt éreztem, mint amikor beletúrsz egy bőröndbe, és akkor van még lejjebb és még lejjebb, találsz oldalról is egy érdekes cuccot, ahonnan újabb mellékjáratok indulnak mindenfelé. 

Egyszer csak a 18. században találod magad, szinte elveszve a rengeteg információban, ami aztán összeáll egy nagyon szép várostörténetté.

Utólag sajnálom, hogy nem kapcsolódtunk jobban Budapest 150 éves évfordulójához, hiszen a város fejlődésének nemcsak az elmúlt 150 évben voltak előzményei, hanem korábban is, ezek mind ott vannak a Nyugati térben.

Reprezentálja a város fejlődési folyamatát?

Nem reprezentálja, inkább együtt fejlődik vele, eklatáns példája annak a gazdasági miliőnek, ami a város fejlődését alakította. Ahogy a város fejlődött, annak minden eleme megvolt a Nyugati téren is.

Gondoljunk csak arra, ahogy a 19. század közepén, főleg a vasút megjelenése után megindul az iparosodás a városban, ami iparágakat vonz oda, persze az árvízi szabályozás után.  Megépül a József Hengermalom, létrejön az első vasgyár a mai Szent István körút Jászai Mari térhez közeli részén, ami az 1848-as forradalom alatt a fegyvergyártásra tér át, úgyhogy az egész ehhez vezető utat Fegyvergyár útnak nevezik akkor, ez a Szent István körút elődje. 

a Teréz körút kiépítése és a befejezés előtt álló Nyugati pályaudvar. A kép 1877-ben készült. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.201

Korábban a környéken lakott a hóhér, amikor még ez a rész a város széle volt.

A hóhérnak a mai  Kádár utcában volt a lakása, és általában a külvárosban szokott lakni. Nem is tudom, hogy a hóhér hogyan tudott ott létezni, hiszen árvíz által gyakran elárasztott volt  a terület, a visszamaradó vadvizekben pedig mindenféle élőlény talált lakhelyet. Ezt ma már nehéz elképzelni. 

Az is nagyon szép, ahogy a város körbenövi a területet, az ipari funkció kezd visszaszorulni, jönnek az elegáns bérpaloták, megépül az új pályaudvar. Szimbolikusnak érzem azt a tehetetlenséget, ahogyan a város a kezdetektől a mai napig képtelen valamit kezdeni az egyre növekvő autóforgalommal. Az a koncepció, ami a Nyugati tér kialakításánál az 1970-es években megvalósult, érzékelteti a főváros fejlesztési irányait. A 2-es metró építésével jelent meg az aluljárósítás gondolata, sőt egészen elképesztő ötletek támadtak a metró kapcsán. Például az, hogy az Astoriára az eredeti tervek szerint nem terveztek megállót, hanem a Deák tértől gyalogos alagúton lehetett volna eljutni az Astoriáig.

Jellemző volt tehát az a gondolat, hogy a gyalogosokat tereljük a föld alá, hogy fent az autók szabadon közlekedjenek.

Ez a leginkább a Nyugati térnél valósult meg, ahol létrejött az aluljáró-labirintus, sőt megépült a híd is a Váci út és a Bajcsy- Zsilinszky út között.  Mindez jól jelezte, hogy ki mit gondolt (vagy inkább nem gondolt) a városról. A jelenlegi törekvések szerint újra felszínre hoznák a gyalogos közlekedést – legalábbis részben –, ami gyalogosok helyzetét valamelyest könnyítené, az autósokét viszont tovább rontaná.

Mindig izgalmasak az épületekhez, terekhez fűződő történetek.  Ezek kaptak teret a kiállítás anyagában?

Oly módon igen, hogy forrásként használtunk visszaemlékezéseket. Ezek már ismertek voltak, József Attiláról vagy Németh Lászlóról például. Németh László apósa Démusz János, aki a Nyugati pályaudvar restijének a vezetője volt, ami a mostani McDonald’s helyén volt a húszas évektől. Az író későbbi felesége, Démusz Ella a kasszában ült, és úgy ismerték meg egymást, hogy Németh László vonatozás után betért a restibe. Itt volt az esküvőjük is, sőt apósa úgy tervezte – lévén szolgálati lakás is volt az épületben –, hogy a fiatalok ott fogják közös életüket kezdeni. Aztán másképp alakult, Németh László és apósa között nem volt jó viszony. 

Teréz körút, a Nagykörúti próbavillamos-végállomása a Nyugati pályaudvar előtt. A felvétel 1887-ben készült. Fotó: Fortepan/Somlai Tibor

A kiállításon beszéltek Radnótiról, József Attiláról, Krúdy Gyuláról, akik szintén kapcsolódnak a térhez.

Radnóti naplóját régen olvastam, de rengeteg minden megmaradt bennem, nagyon képszerűen ír. Szinte maga előtt látja az ember, amikor összetalálkozik Kassák Lajossal a Banán téren, így hívták a két világháború között a Nyugati teret.  Kassák pecázni megy beöltözve, esőkabát van rajta, széles kalapot visel, horgászbotok lógnak a hátáról. Radnóti leszólítja – ugyanis Kassák méltatta Radnóti Apollinaire-fordítását –, erre reflektál. A kritika pozitív, de a költő neve nem szerepel a cikkben, amit Radnóti nehezményez. Kassák a szerkesztőkre fogja a hibát, akik szerinte mindig kihagyják az utolsó sort, ahol a fordító neve van.  

Persze bonyolultabb és személyesebb a történet, hiszen Radnóti Vas Istvánnal közösen fordította a szöveget, akinek Kassák apósa, és akivel nem igazán felhőtlen a viszonya.  Vas István később azt mondta, hogy egyszerűbbnek tűnt, ha Kassák teljesen kihagyja a fordítók nevét.

József Attila története az Ilkovics étteremhez kötődik, ahol rendszeresen találkozott a barátaival, többek között Ottó Ferenc zeneszerzővel is. Ő kérte meg a költőt, hogy írjon „frissen” megszületett unokaöccse számára egy verset karácsonyi ajándékként, ez lett az Altató. A kézirat megvan a PIM-ben, amit József Attila ott adott át a vendéglőben, úgyhogy ez egy abszolút térhez kötődő műtárgy.

Szóba került a Banán tér kifejezés. Volt idő, amikor így hívták a teret?

Vannak a városnak olyan szegletei, amelyeket a nép a saját nyelvére fordít, saját etimológiát alkot rá. Ezek a generációváltásokkal kikopnak, kevés marad fenn.  Ilyen volt a Kalef (az egykori Moszkva tér), amit ma már nagyon kevesen ismernek.

A Nyugati térhez kapcsolódó Banánsziget, Banán tér, Banántorony mára teljesen kihalt. Ennek persze sok oka van, nemcsak a generációváltás, hanem a hely is átalakult.

A Banántorony lényegében egy trafik volt, a 20-as évektől állt a téren. Egy nagyon szép, lemezborítású épület volt, a tetején órával, úgy nézett ki, mint egy pagoda. Felül raktárhelyiséget alakítottak ki, külső oldalán hirdetési felületekkel, az alsó részben három trafik volt. Volt egy déligyümölcs-árus a téren, aki állítólag elsőként árusított banánt Budapesten. Ennek igazsága ma már kinyomozhatatlan, de a visszaemlékezésekben ezt lehet olvasni. Ebből a korból származik a sláger, az „Oly jól csúszik ez a banánhéj” is, amit az elemzők a térhez kötnek. Abban az időben nagyon kedvelt volt a banán, természetes, hogy a város legforgalmasabb terén is árulták. Tehát volt a Banántorony, a körülötte lévő járdasziget a Banánsziget, a tér pedig Banán tér lett a pesti nyelvben. Akkor nagyon benne volt a köztudatban ez a név, újságokban is így hívták. 

Nyugati (Marx) tér, szemben a Westend-ház és a Nyugati pályaudvar. A kép 1953-ban készült. Fotó: Fortepan/UVATERV

Nem beszéltünk még a tér valóságos névváltoztatásairól, ami sok mindent tükröz az adott kor gondolkodásáról.

Sokáig nem volt neve a térnek, volt a Váci országút, ami kivitt a városon kívülre. Amikor megépült a körút, akkor nevezték el Szent István és a Teréz körútnak ezeket a szakaszokat, itt válik el egymástól a két körútrész. A tér 1914-ben kapott először hivatalos nevet: Berlini tér, amit a második világháború beárnyékolt, illetve közbeszólt a pesti folklór a banánszigetezéssel. 1945-ben átnevezték Marx térré, és így hívták egészen a rendszerváltásig. 

Vannak még a térhez kötődő fogalmak?

Ilyen az Ilkovics, aminek már a helye sincs meg. A pályaudvarral szemben volt az épület, amit a 70-es években bontottak le. Ilkovics Izidor 1925-ben nyitotta meg az éttermét, ami három részből álló vendéglátóhely volt. A Teréz körúti oldalon volt egy automata büfé, átellenben a Jókai utcai résznél volt a Piros szalon, középen, a térre néző legfrekventáltabb helyen a Fehér szalon. Ez volt a pincéres, kiszolgálós, a Piros szalon félig önkiszolgálós, itt nem volt pincér, de abroszos asztaloknál lehetett enni, az automata büfé pénzbedobós, futószalagos, szendvicseket és italt kiadó gyorsbüfé volt. Ilkovics hihetetlen jó marketingérzékkel bírt, jó néhány olyan dolgot kitalált, ami akkor szenzációszámba ment, látvány-palacsintasütés volt a kirakatban, rósejbnit lehetett kérni elvitelre is, saját bora is volt, amit Mór környékén készítettek a vendégeknek, miközben vonatos turistautakat is szervezett a törzsvendégeknek a  borvidékre, de volt disznótenyészete is valahol az Alföldön.

Nyugati (Marx) tér, szemben a Teréz (Lenin) körúton a Nyugati pályaudvar. A kép 1986-ban készült. Fotó: Fortepan/Gábor Viktor

A téren amúgy sok kisebb-nagyobb vendéglátó-egység működött. Ott volt például a Vígszínház kávéház a Szent István körút és a Váci út sarkán, és bár neves kávéházas csinálta, mégsem vált fogalommá a többihez képest.

Fogalommá vált viszont a London Szálloda, ami hosszú ideig benne volt a köztudatban. A századelőn élte fénykorát, amikor Dökker Ferenc üzemeltetett éttermet a földszintjén. Ide járt Krúdy, Szép Ernő, Heltai, megvolt a maga íróközönsége. A szálloda nagyon sikeres volt, ez volt a környék egyetlen szállodája, mindenki itt szállt meg. Ráadásul, amikor megépült még elég zavaros viszonyok voltak a környéken, abszolút kietlen külváros volt, merész vállalkozás volt ezen a területen egy szállodát fölépíteni, de nagyon sok átszálló vendégnek tudott akár egy éjszakára is szállást biztosítani.

A kiállítás nem jut el a máig.

A nyolcvanas években lezártam a témát, hiszen nagyon sokfelé lehetett volna továbbmenni, ami szétfeszítené a kiállítás kereteit. A Moszkva tér más volt, ott bele kellett nyúlni a jelenbe, sőt, onnan kezdődött a tér emlékezete. A Nyugati térnél a múltból indultam, visszanéző hangulati elemek nélkül. A kétezerhetvenes évek muzeológusai fogják majd méltatni, hogy a kétezres évek döntései hogyan befolyásolták a tér alakulását, egyébként is a 80-as évekre kialakult a tér mai formája.

(A nyitóképen: Nyugati pályaudvar. A kép 1878 körül készült. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.202)

Óbudai nevek

K. Gy. többnyire busszal járt Óbudára. Eleinte a hatossal. Akkoriban éppen egyszerre többféle Ikarus is megfordult a forgalomban. K. Gy. legjobban a legrégebbi típust kedvelte, az is előfordult, hogy inkább elengedett egy-egy buszt, és kivárta, amíg szuszogva befut az öreg csotrogány. Csuklós volt az a busz, a forduló részen félkörben helyezkedett a kapaszkodó, aminek a hátát is neki tudta vetni, ha ahhoz támadt kedve, míg veszettül rángatta a szerkezet,  és a szakadozott műbőr jellegű borításon át ki lehetett látni az utcára. Azt lehetett látni, hogy szaladnak a fák, pedig nem, a jármű döcögött csupán vele. Aztán a nyolcvanhatos következett, ahogy lassan változtak az idők. Előfordult az is, hogy villamosra szállt. Olyankor legtöbbször a lépcsőn lógott a nyitott ajtóban, vagy tujázott. Tujázásnak azt hívták, amikor valaki az ütközőn utazott, a hátsó ablakba kapaszkodva. Ezeket az attrakciókat egyrészt az állandó zsúfoltság okozta kényszer szülte, de volt benne némi vagányság is. A menetszél pedig a szabadság illúzióját hordta magával és a virágok illatát. Néha HÉV-re szállt, ha elragadta a hév. Ez a hévdolog egy ideig rögzült nála, nem gyengécske szóviccként, hanem mert gyerekkorában nem tudta, hogy ez egy rövidítés és Helyiérdekű Vasutat jelent, bár annak amúgy sem lett volna számára az égvilágon semmi értelme, nem úgy mint annak, hogy valakit elragadott a hév, mint valami gyermekrabló. Autója ezekben a buszozós, villamosozós, hévezős időkben még nem volt, cserébe viszont lányok álmodtak vele éjjelenként, ahogy a költő mondja. Egyszer-egyszer megtörtént, hogy valaki, akinek már volt autója, elvitte magával. Ilyenkor általában öten ültek a Zsiguliban, és mindenki dohányzott. Telente szigorúan csutkára feltekert ablakoknál. Más világ volt akkoriban ezen a világon, a keménykedések és a szürkeség ellenére kevesebb nyafogással – gondolta K. Gy., és leparkolt egy táblánál. Filatorigát, az volt arra a táblára írva.

Na, ezt aztán végképp sokáig nem értette. Olyannak tűnt, mint a hónaljból a hón, vagy a tértivevény. A gát az rendben volt, de a többi, meg az egész együtt varázslatosnak tűnt inkább, egyenesen mesebelinek. Mindez akkor változott meg csupán, amikor (viszonylag korán) váratlanul élénk érdeklődést kezdett mutatni az olasz nyelv és kultúra iránt. Mire italomániája kiteljesedett és a tőle telhető legteljesebb pompájában tündökölt, azaz megtanulta hogy kihajolni veszélyes (a vonatablakok feliratából, mert a magyar szerelvényeken valami rejtélyes oknál fogva olaszul is kiírták ezt a fontos figyelmeztetést), adott helyzetekben magabiztosan alkalmazott néhány citátumot Dante Isteni színjátékából, és bár az étlapokon nem szerepelt ez a tétel (prüdéria vagy lustaság?) egészen jó puttanescát készített, nos addigra már azt is tudta, hogy a filatore fonót jelent. Ez önmagában persze még nem indokolja a különös elnevezést, de erre is van magyarázat. Történt ugyanis, hogy II. József, a kalapos király uralkodásának idején (aki ebben a minőségében maga volt a két lábon járó, színtiszta anakronizmus) az olasz Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet létesített a helyszínen, ami ugyan hamarosan lehúzta a rolót, ám névadóként túlélt mindenféle századokat. Signor Zanesi egyébként népszerű lehetett a helybéliek körében, erre utal az is, hogy az egyszerűség kedvéért Bertalannak hívták, de néha valószínűleg simán lebercizték, ami a befogadás és majdhogynem a szeretet egyik szép megnyilvánulási formája, gondoljunk csak Verne Gyulára. De ezen a ponton K. Gy. mégsem gondolt a csapongó fantáziájú nagyszerű íróra, hanem inkább behunyta a szemét, ami oly gyakran volt segítségére abban, hogy tiszta képekben elevenedjen meg számára a múlt. Látta a sorozatos jeges árvízeket, köztük az 1875–76 fordulóján vágtatót, minek folyományaként (talán ez a szó illeszkedik most jól) ötezer embert kellett kitelepíteni, a tekintetüket, ahogy a sebtében kimenekített motyójuk mellől nézik, ahogy mindenük (egy élet munkája ugye) elúszik.

Hallotta a hangjukat is, és közben arra gondolt, hogy helikopterek, motorcsónakok és egyebek híján micsoda logisztika és mily emberi munka szükségeltetett az evakuálás során.

Miként a gát megépítésekor is, amihez a főváros (melynek ekkor Óbuda már szerves részét képezte) hosszas huzavona után 1881 októberében végül nekifogott. Aztán viszont már nem sokat vacakoltak, a kifolyót a Leipziger Szeszgyár feletti területre rajzolták, és 1882 februárjára már állt a gát. Ahová, mint azt legkésőbb a kuruc idők óta tudjuk, szintén ember kell. De névtelen, lovas szoborcsoportot sosem kapó hétköznapi országépítő hazafiból ezen a tájon mindig akadt elég. A Bécsi út téglagyáraiból (ahol valamivel több, mint fél évszázaddal később ronda dolgok történtek, de ez most csupán egy rövid vágóképként jelent meg K. Gy. legbelső mozijában) hordták az agyagot és a homokot a töltéshez, úgy 51-54 ezer köbméternyit. K. Gy., aki hányattatott, ugyanakkor színpompás élete során elhányt, ellapátolt és eltalicskázott néhány köbnyi anyagot és tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor táncolt a kezében a lapát és azokra is, amikor az estébe fordulva már csak öregesen, mintegy megfontolva ment a legényes, ezt a mennyiséget igazából képtelen volt vizualizálni. Levéltári adatokra támaszkodhatott, mint szusszanásnyi időre valamely lapátra, melyek szerint a szállítmányozást vagy húsz fuvaros (köztük bizonyára elvadult rácok is) végezte, majd Ritter Antal és Fren Mihály uraim vették át a stafétabotot, a gát építésében pedig Holzspach A. és Fiai vitték a prímet. Lám, az ő nevük fennmaradt a többnyire hálátlan utókor számára, ezzel is bizonyítva a kapitalizmus igazságtalan tökéletlenségét. Mindenesetre a szállítórészleg mintegy hatvanötezer fuvart bonyolított le, 0,8 köbméteres ládákkal felszerelt kubikos lovas kordékkal. Ennél a grandiózus tömegmozgatásnál K. Gy. úgy vélte, hogy az lenne a leghelyesebb, ha Vangelis komponálna hozzá zenét, de gyorsan belátta, hogy ez az ötlete megvalósíthatatlan, egyfajta lehetetlen küldetés. Így hát kinyitotta a szemét és el is kalandoztak a gondolatai menten egy másik varázsszó, Acquincum irányába. A megfejtés ebben az esetben jóval egyszerűbbnek tűnt, az acqua megértése legfeljebb Pablo Picasso egyik szállásadójának okozhatott komolyabb nehézségeket, és hát a helyőrség maradék kövei is jelentős támpontot adtak, de azért mégis. Óbuda egy percig sem unalmas. Pedig K. Gy. ezen az útján Csillaghegyet (micsoda név már megint), ifjúkora legjobb strandjával és csillagporos emlékeivel még ki is hagyta. Majd legközelebb, mormolta maga elé és azokkal az emlékfoszlányokkal intett búcsút a textiliáknak, hogy Signor Zanesi után jöttek a Goldbergerek és még édesanyja nővérei közül ketten is lehúztak néhány évet a Goliban, ahogy a szövőnők nevezték a munkahelyüket, mit sem törődve holmi államosítással. Három műszak, pokoli zaj. Éneklés helyett sóhajok. Az életminőség mint kifejezés még ismeretlen.

Egy nőalak tűnik fel a Duna felett. Súlyok húzzák lefelé, mégis repül. Fonó Jenny az, K. Gy. felismeri a lábaira rögzített bilincsekről.

1931. május 25., délután öt óra négy perc. Zilahi betalál. Hat perccel később Győri egyenlít, de aztán jön a henger. Steiner berámol még hármat, és ezzel a III. Kerületi TVE (azaz torna -és vívóegylet) az Üllői úton 4:1-re legyőzi a Ferencvárosi TC-t (miszerint torna clubot) és megnyeri a Magyar Kupát. Bekövetkezett, amire senki sem számított, bár bizonyos szemszögből a diadal nem volt előzmények nélküli. Az egyesületet ugyanis 1887. január 24-én alapították sportkedvelő óbudai polgárok, alig valamivel a Nagykanizsa és az Újpest után és a Fradi előtt. Ez még bőven a fanatikus mosodás világa, amikor volt egy kapus, úgy hívták Robinson, és egy stukkert akasztott a kapufára. A csapat később 1913-tól 1937-ig megszakítás nélkül a legfelsőbb osztályban szerepelt, aztán viszont közel hatvan évet kellett várni a visszatérésre, ami rövid életűnek bizonyult. De K. Gy. a helyszínen tartózkodott, amikor a Kerület újra a Fradival meccselhetett 1998 augusztus elsején. Még a környező fákon is csimpaszkodtak a népek, tizenkétezer néző figyelte az összecsapást. Egyéb bajnokikon persze messze nem voltak ennyien, de K. Gy. néha azokra is kiment. Szerette azt a hangulatot, az ütött-kopott lelátókat, a szotyizva okoskodók bekiabálásait. Aztán ennek is végeszakadt, mint mindennek ezen a világon, de K. Gy.-t különös boldogság töltötte el, hogy mindezt láthatta. Hogy egy átmeneti korban, amelybe belefoglaltattak az ezerszer áldott nyolcvanas évek is, átmeneti kabátban, amolyan szélfútta szentimentális garabonciásként meg-és átélhette az idők szakadatlan változását. Milyen furcsa, gondolta ekkor, hogy az változik, ami tulajdonképpen nincs is. Hiszen az időt, a szövőgéptől a futball-labdáig oly sok minden máshoz hasonlatosan, mi találtuk ki. Nyilván azért, hogy el ne vesszünk benne, mint a régi Óbuda.

Azért a piacra még ki kellene nézni – a Kolosyról ábrándozott, miközbe bekászálódott az autóba –, hogy vajon árulnak-e még rendes véres hurkát a solymári svábok? 

A városi galéria szabaddá tesz!

A Lajos utcai Budapest Galéria előszeretettel rendez tematikus tárlatokat a világ számára is fontos társadalmi témákról. Az intézményre ez akkor is jellemző, ha éppen csak egy alkotó művészetét mutatja be. 

– Mi olyan kortárs témákkal is foglalkozunk, melyek egyre szorulnak ki a kormányzat által uralt közterekből és médiumokból. A művészeti intézményekben is jóval kevesebb kritikai hangvételű projektet látunk. Kiállításaink rendre fontos, de a közbeszédben kevesebb teret kapó témákkal foglalkoznak, ilyenek például a nem normatív szerelmek, az otthon kényszerű elhagyása vagy a nők elleni erőszak – mondja Erőss Nikolett, a Budapest Galéria főosztályvezetője. Szerinte az óbudai intézmény azért is dönthet szabadabban a kiállítások terén, mert nem az államhoz, hanem a fővároshoz tartozik, ezért náluk nincs jelen az a belső cenzúra, amely az állami intézményekre egyre jellemzőbb.

– Budapesten két közintézmény foglalkozik dedikáltan kortárs képzőművészettel: ezek a Trafó és mi vagyunk mint a Budapesti Történeti Múzeum egyik tagintézménye – mondja Erőss Nikolett, majd kiemeli, hogy van egy nemzetközi művészeti csereprogramjuk is, illetve hozzájuk tartoznak a főváros által állíttatott és kezelt köztéri szobrok és emléktáblák is. Ha például Budapest kiír egy szoborpályázatot, azt a Budapest Galéria koordinálja, amikor pedig elkészül egy szobor, azt szintén menedzseli, és az állagmegóvási tevékenységeket is felügyeli. Emellett a galériához tartozó Varga Imre Gyűjteményben a 2019-ben elhunyt, Kossuth-díjas szobrász alkotói életútját kísérhetjük végig – novemberben a művész születésének centenáriumára újrahangolják a kiállítást. 

A galéria korábban jóval nagyobb helyen valósíthatta meg a terveit. – A Bálna második emeletén egy nagy léptékű kiállítóhelyük volt 2019-ig, mikor is az akkori fővárosi vezetés eladta a Duna melletti épületet a Magyar Turisztikai Ügynökségnek. Minket gyakorlatilag egyik napról a másikra kiköltöztettek. Azóta a Budapest Galériának nincsen tágas, reprezentatív tere, ahol látványos kiállításokat rendezhetne. Négy éve egyeztetések kezdődtek a Fővárossal a Városház utcai épülettömb Gerlóczy utcai szárnyában egy teremsorról, amelyhez el is készültek az építészeti tervek, de a megvalósítás még várat magára – mondja Erőss Nikolett. Szerinte egy nagyobb helyszín azért lenne hasznos, mert kortárs kiállítást kis méretű, visszafogott terekben igencsak nehéz rendezni. Ezzel a problémával néz szembe a Budapest Galéria kurátori csapata is, hisz a Lajos utcai épület szűk tereiben „sakkozni” kell, hogy kitalálják, melyik mű hova kerüljön. 

 

Szabadon szervezett tárlatok

A Budapest Galéria már 1982 óta nyújt jobbnál jobb kiállításokat a fővárosiak számára, sokan nem tudják viszont, hogy az intézmény már 1979 óta létezik Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság néven, majd 1983-tól Budapest Galéria a neve. Kezdetben nem is Óbudán, hanem a 6. kerületi Liszt Ferenc téren működött, illetve az 5. kerületben, a Szabadsajtó úton. – Nekem a Budapest Galéria a második otthonom volt. A kollégáimmal itt azt csinálhattuk szabadon, amit szerettünk volna – meséli Török Tamás, aki harminchat évet dolgozott az intézményben, először mint kiállításrendező, kurátor, majd 2013-tól a galéria vezetőjeként. – A nyolcvanas években a Budapest Galéria előnye az volt, hogy több helyszínen működött, így egyszerre több kiállítást is rendezhetett. A kezdetben miénk volt még a nyolcadik kerületben a Józsefvárosi Galéria és a Vas utcai szoborkert, a harmadik kerületben az Óbuda Galéria és a Budapest Galéria Kiállítóháza, illetve Kőbányán a Pataky Galéria – mondja Török.

Ő 1982-ben került a Lajos utcai Budapest Galériához, amikor ez a helyszín megnyílt. – Abban az évben még nem kortárs képzőművészetet mutattunk be, hanem a nagy elődök, Pátzay és Bernáth műveit – emlékszik vissza Török. A galéria akkori igazgatója, Zsigmond Attila ipari formatervező viszont nyitott az új alkotók felé, az intézmény pedig a nyolcvanas évek során a kortárs művészet egyik fő színtere lett. Mindez bizonyos fokú szabadságot jelentett, hisz a Lajos utcai kiállítótérben olyat láthatott a közönség, amit máshol nem feltétlenül. – A Budapest Galéria nem tartozott a lektorátus alá, sem a Művelődési Minisztérium alá, ezért nem kellett engedélyeket kérnie, sem zsűriztetnie a kiállításait. Utóbbit már csak azért sem, mert a Budapest Galériának kellett 1989-ig a fővárosi kortárs kiállítások zsűrizését szerveznie, beleértve saját magáét is – mondja Török.

Ilyen tárlat volt 1980-tól a Tendenciák című kiállítás-sorozat, amelyen bemutatták a legfrissebb kortárs törekvéseket, 1983-ban a Helyzet című kiállítás, amely a Sárospataki Képtár anyagából demonstrált válogatást a neoavantgárd művekből, 1985-ben Erdély Miklós kiállítása, vagy a 101 tárgy című tárlat, amelyen százegy kortárs művész talált tárgyát mutatták be. A korszak végén 1989-ben nagyot szólt a Kék Acél című kiállítás, amely címét az ózdi Kékacél Étteremről (sic!) kapta, a vendéglátóipari egység homlokzata az esemény plakátján is szerepelt, a tárlaton pedig szocialista motívumokat –  mint a vörös csillag – mutattak be ironikusan. Kicsiny Balázs képzőművész például egy szénosztályozót készített fémből, míg az 1984 és 1992 működő Helyettes Szomlyazók (sic!) nevű csoport a Gazdálkodj okosan! című társasjáték átírt változatát mutatta be, amelyen Ózdról indultak a bábuk. – Ez a tárlat a rendszerváltás kiállítása volt, állítólag – mondja Török, hozzátéve, amikor az ember tárlatot szervez, nem tudhatja előre, hogy az jelentős lesz.

A kilencvenes évektől a galéria haladt tovább a megkezdett úton, de a nyitásnak köszönhetően már nagyobb nemzetközi együttműködésekben is részt vett, így olykor külföldi intézmények keresték meg őket, a Germinations nevű programnak például a Budapest Galéria volt az első kelet-európai együttműködője. – Valójában én nem éreztem, hogy az átmenet után a galéria nagyobb szabadságot kapott volna, egyrészt a nyolcvanas években megcsináltuk, amit lehetett, másrészt ’89 előtt is pénzkérdés volt, hogy mit engedhetünk meg magunknak, a kilencvenes években meg különösen – mondja Török. Számára az évtized legizgalmasabb kiállításai közé tartozott, amikor Marcel Duchamp művészetére reflektáltak magyar művészek, vagy amikor kiállítottak olyan bécsi akcionisták, mint Günter Brus és Otto Muehl.

 

Köztéri peformanszok

A Budapest Galéria az utóbbi években is sokszínű programokat kínál. Idén Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című tárlatán például a termékenység és a reproduktív jogok kérdésköre merült fel a gyerekvállalásról való lemondás kapcsán. Dallos Ádám és Hopp-Halász Károly képzőművészek Aszterión című tárlata a férfiszerelem témáját járta körül, míg tavaly a Növények országa című csoportos kiállításon arról esett szó, hogy a pandémia hatására az elmúlt években mennyiben változott meg a gondoskodáshoz való viszonyunk. A Határeset 2.0 című tárlat Közép-Kelet-Európát gondolta újra, az Andreas Fogarasi műveit bemutató tárlat pedig az elbontott városi épületek és a helyükön születő létesítmények kapcsolatáról szólt.

– A Budapest Galéria egyik előnye, hogy a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik, így számíthatunk a többi tagintézményre, miközben mi is a főváros történeteivel foglalkozunk – mondja Erőss. A közelgő Flaszter nevű kortárs köztéri művészeti biennálén például ideiglenes installációkat és performanszokat mutatnak be, az eseményen szó esik majd a roma holokausztról, a hajléktalanságról, illetve a meleg kultúra budapesti jelenlétéről és láthatatlanságáról is. – De lesznek könnyebb témák is, például nyílik két játszóutca, az egyik programon a köztereken lévő gyümölcsfákat lehet leszüretelni és lekvárt főzni, míg a Margit-szigeten a Margit-legenda kortárs újraértelmezését láthatjuk a futókör mentén – mondja Erőss, hozzátéve, hogy azt remélik, az esemény a következő években is folytatódik majd.

„Aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el.”

Tősgyökeres belvárosiként hogyan lettél óbudai?

A VII. kerületben születtem, a Madách téren éltem, de gyermekkoromban sokat jártunk Óbudára kirándulni, ahogy a híres óbudai vendéglőkbe is, mint például a Vasmacskába, tehát megvolt a kötődésem a III. kerülethez. Amikor a nyolcvanas években úgy döntöttem, hogy a Belvárosból nyugalmasabb környékre szeretnék költözni, akkor számomra evidens volt, hogy az csak Óbuda lehet. Célzottan a Testvérhegyen kerestünk lakást, és a mai napig abban az ingatlanban lakom, amit elsőre választottunk. 

Mi motivált abban, hogy a színházi szakmát válaszd?

A színház kisgyerekkorom óta jelen volt az életemben, mivel olyan családban nőttem fel, amelyben a kultúra számos szeletét megmutatták a szüleim. Ez vonatkozott a képzőművészetre, az operára, a mozira és a színházra, tehát mindenből kaptam ízelítőt. Elsősorban a színház világa érdekelt, ez már gimnazista koromba kiderült, de évekig csak egy átlagpolgár voltam, aki szívesen jár színházba. Közgazdaságtudományi egyetemet végeztem, majd fiatalon ért a rendszerváltás. Leginkább orvosi műszerkereskedelemmel foglalkoztam.

Igyekeztem mindig több lábon állni, és az energiámat, a szabad vegyértékeimet lekötni, de egyik tevékenységemet sem éreztem igazán magaménak.

Egy társaságban megismertem Eszenyi Enikőt, és általa bevonódtam a színház világába. Az elején Enikő produkcióinak voltam a menedzsere, bár akkor ezt még nem így hívtuk, inkább a háttérszálak mozgatójaként működtem. Sokat tanultam tőle és a kollégáitól a színház belső működéséről, hátteréről, és arról, hogy a csillogás mögött mennyi munka és erőfeszítés van. Ez nagyon izgalmas időszaka volt az életemnek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején.

Mi volt producerként az első kiugró produkciód?

A kétezres évek közepén jelentem meg az első önálló produkcióval. Nagyon sok hálával tartozom azoknak a művészeknek, akik ennek részesei voltak. Ez a Hat hét, hat tánc előadás volt, amely rögtön óriási siker lett, és 260 előadást ért meg. A Thália Színházban mutattuk be Vári Éva és Kulka János főszereplésével, Ilan Eldad rendezésében, Parti Nagy Lajos fordításában. Ez óriási lépes volt az életemben, amihez szerencse is kellett. Eközben pezsegni kezdett a kulturális élet, egyre több volt a lehetőség. Felfutott az elektronikus média, de a televíziókban egyre kevesebb olyan tévéjáték készült, amelyekben a nagyformátumú művészek meg tudtak jelenni. A mi koncepciónk első pillanattól kezdve az volt, hogy olyan színházi előadásokat hozzunk létre, amelyek utaznak az országban, tehát a színészeket igyekeztünk eljuttatni az ország minél több szegletébe. Ez akkor újszerű gondolkodás volt. Úgy láttam, hogy van egy piaci rés, amelyet igyekeztem kihasználni. Ebben segített az otthonról hozott kulturális érdeklődés, valamint a közgazdasági tudásom és marketingszemléletem.

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen előadások születtek ebben az időben az Orlai Produkció berkeiben?

Meghatározó volt a Férfi és nő című koncertturné, amely országosan több mint 60 előadást jelentett. A turné a Dés László által szerzett színészlemezek dalain alapult, olyan kiváló művészek közreműködésével, mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János és Cserhalmi György. Ebben az időben hoztuk létre az első rétegszínházi előadásunkat is, amely Tasnádi István darabja, a Fédra Fitness volt, amely a bemutató évében kritikusi díjat kapott, és vagy tíz fesztiválon vettünk vele részt. A Hat hét, hat tánccal együtt ez a három produkció volt az, aminek köszönhettem, hogy a színházi szakma befogadott, és a brand megteremtéséhez is nagyban hozzájárultak. Az Orlai Produkció elkezdett tehát létezni mint brand. 

Hogyan jött létre a Belvárosi Színház?

Az előadásainkat addig koprodukcióban hoztuk létre valamelyik befogadó budapesti színházzal, például a Thália Színházzal. A Vígszínházzal a nagysikerű Kellékest hoztuk létre Kern Andrással a főszerepben. A mai napig műsoron van. 2010-ben azt éreztem, hogy a továbblépésünkhöz, fejlődésünkhöz már saját játszóhely szükséges. A volt Filmmúzeum helyén szerencsés módon megtaláltuk a Belvárosi Színházat. 

A Madách tértől, ahol felnőttél, pár száz méterre van az a bizonyos saroképület.

Az Eötvös József Gimnáziumba jártam, a Reáltanoda utcába, tehát szinte mindennap elmentem a Filmmúzeum előtt, hiszen nem tudtam nem arra menni. Kikerülhetetlen volt számomra az a mozi, amihez nagyon sok csodálatos filmélményem is kötődik. Emlékszem, hogy sokszor már hajnalban beálltunk az osztálytársaimmal a sorba, hogy legyen jegyünk.

A Filmmúzeumban olyan igényes művészfilmek mentek, amelyek a többi mozi műsorában nem szerepeltek. Visszakerültem tehát fiatalkorom fontos helyszínére. 

A nyitódarabunk az Esőember volt Anger Zsolt rendezésében, amely 170 előadást ért meg Kulka Jánossal és Nagy Ervinnel a főszerepben. Nagy szerencse volt, hogy egy ilyen ikonikus filmet adaptálhattunk, ráadásul két ilyen nagyszerű színésszel. Fontos megemlítenem Zöldi Gergő nevét, mert ezekben az években indult el az együttműködés vele, aki jelenleg is a jobb kezem, és az Orlai Produkció művészeti vezetője. A repertoárunk kialakításában az ő ízlése meghatározó.

Ha az Orlai Produkcióról van szó, mindig többes számban beszélsz.

Évi 500-600 előadásunk kerül a különböző színpadokra. Ehhez már kell egy jól felépített szervezet. Lehetek én a legzseniálisabb, legkreatívabb ember, a legtökéletesebb marketinges, de ez egyedül nem megy, mert az Orlai Produkció a kollégáim miatt működik. A művészeti titkár Mester Éva, a marketinges Szabados Tünde, a gazdaságis Ungvári László és a kulcsfigura, Zöldi Gergő munkája együtt szükséges a sikerekhez. 

Bérlitek a színházat?

Igen, mivel mai napig magántulajdonban van. A színházban élünk, dolgozunk, és havonta már nagyon sok előadást csinálunk. Az 500 fős férőhely miatt egyértelmű, hogy minőségi szórakoztató repertoárral kell megszólítanunk a szélesebb közönségréteget. Emellett már korai éveinkben is voltak művészi, úgynevezett rétegelőadásaink, ennek során szoros együttműködés alakult ki a Fügével és a Jurányi Házzal. Olyan kultikussá vált előadások születtek ott, mint az Egyasszony Tenki Rékával, A csemegepultos naplója Ötvös Andrással és az Egy őrült naplója Keresztes Tamással. Több olyan produkciónk van, amelyik már 200 előadásnál jár.

Nagy szerepetek volt abban, hogy a monodrámák ennyire népszerűvé váltak. Mi volt az oka, hogy ezt a formát választottátok?

A monodráma sokáig mostohán kezelt műfaj volt. Voltak persze korábban is meghatározó, fontos előadások, mint az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal, de az mégiscsak egy hatszázas nézőtéren ment a Pesti Színházban. A 2010-es évekig úgy volt, hogy az olyan művészek, akik éppen parkolópályán voltak, igyekeztek valamilyen megjelenést találni maguknak. Mi ezt megváltoztattuk, mert úgy éreztük, hogy az abszolút a pályájuk csúcsán lévő művészekkel kell olyan produkciót létrehozni, amely belőlük fakad, és így tudnak megszólalni egyetlen szereplő bőrébe bújva. Úgy gondolom, hogy a monodrámáink a jelen színművészetének meghatározó előadásai. Hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni rájuk, mert pillanatok alatt elkapkodják a nézők. A 2010-es évek eleje óta minden előadás műsoron van a mai napig.

A Belvárosi Színházban számos színész folyamatosan kap szerepeket. Hogyan alakult ez?

Sokáig úgy volt, hogy mielőtt egy előadást létrehoztunk, hosszasan keresni kellett a ráérő színészeket, gyakran nem egyszerű egyeztetések árán. A 2010-es években elkezdtünk egy saját alkotóközösséget létrehozni. Nem szeretem társulatnak hívni, mert az röghöz kötöttséget, tehát másfajta dolgot jelent. A miénk egy alkotó közösség, amelynek vannak társulati elemei, de lazább, szabadabb lehetőséget biztosít a színészeknek, rendezőknek. Ezt jelképezi az „Együtt szabadon” szlogenünk. Ez a mai napig jól működik, miközben természetesen van fluktuáció és folyamatos az átalakulás.

Fotó: Dohi Gabriella

Ez számodra már nagyobb felelősség?

Igen, de a művészek számára is az, mert nem csupán meghívott vendégek egy előadásra, hanem együtt kell gondolkodnunk az egész produkció létrejötte során. Általában évadonként két bemutatót ígérek az alkotó közösségünk tagjainak, de három is össze szokott jönni, miközben elég nagy a szabadságuk, amibe beleférnek a filmforgatások, sorozatok is.

Kik vannak a mostani csapatban?

Benedek Miklós, Ficzere Béla, Hernádi Judit, Járó Zsuzsa, László Lili, Mészáros Máté, Pataki Ferenc, Rohonyi Barnabás, Schruff Milán, Ullmann Mónika. Azt gondolom, hogy igen nívós az állandó csapat. Természetesen hívunk melléjük vendégeket, sokan több előadásban is szerepelnek nálunk – Molnár Piroska, Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Kerekes Éva, Epres Attila, Debreczeny Csaba, Dékány Barnabás – és vannak koprodukciók.

A rendezőkkel hogyan dolgoztok?

Vannak olyan rendezők, akik évről évre dolgoznak nálunk. Beszélgetünk velük, hogy a jövőben mit rendeznének, van-e elképzelésük, és együtt keressük meg a darabot. Jelenleg az állandó rendezőink Göttinger Pál, Szabó Máté, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely és Paczolay Béla. Vannak, akik ritkábban dolgoznak nálunk, de például a következő évadban Máté Gábor fog rendezni egy kortárs darabot a Belvárosiban. Tasnádi Istvánnal évek óta együttműködünk íróként és rendezőként egyaránt. Az előző évadban bemutatott Tapasztalt asszonyt ő írta és rendezte, ahogy a következő évadba tervezett Mikor hazudtam című előadást is.

A rendezői állandósággal és a folyamatos együttműködéssel az arculatunkat és a brandünket erősíteni tudjuk.

A darabok kiválasztása hogyan történik?

Ameddig nem voltunk alkotó közösség, addig úgy gondolkodtam, hogy ha volt egy olyan darab, amiben láttam a minőséget és a sikert, akkor megcsináltuk azokkal a művészekkel, akiket meg tudtunk arra az előadásra szerezni. Az ilyen projektalapú darabok mellett csináltuk olyan rétegszínházi előadásokat is, amelyek témája izgatott, és úgy éreztem, muszáj beszélnünk az adott témáról, mert olyan üzenete van, amit el kell juttatnunk a társadalomhoz. Vagy egyszerűen nekem volt fontos. Ilyen volt a Leszámolás Eddyvel, amelyet nagyon fontos előadásnak tartok. Onnantól kezdve, hogy létrejött az alkotóközösség, már nemcsak az Orlai Produkció érdekeit kellett nézni, meg a kínálat és a nézőszám maximalizálását, hanem figyelünk kellett arra is, hogy az alkotó közösség valamennyi tagja megtalálja a repertoárban a saját érdekét is. Az egy dolog, hogy mindenki kapjon szerepet, de az sokkal fontosabb, hogy a szakmai fejlődésüket is biztosítsam. Ne legyen egysíkú a szerepkörük, ne ragadjanak bele egy karakterbe és ne csak a szórakoztatás, hanem a mélység is megjelenhessen a játékukban.

Egyre több a kortárs darab az Orlai Produkció kínálatában.

Igen, ez a tendencia tudatos a részünkről. A következő évadban Kerékgyártó István kortárs darabját, a Skorpiót Máté Gábor fogja rendezni. Nekünk mint magánszínháznak fontos, hogy minél többet beszéljünk arról a világról, amelyben élünk. Ezt a nézőink is igénylik, mert izgatják őket a mai témák és problémák. Örülök annak, hogy ehhez mi hozzá tudunk járulni.

Az idén 150 éves Budapest közepén van a színházatok. Hogyan kapcsolódtok a főváros színházi szövetéhez?

Az indulásunkkor nagy kérdés volt, hogy a befogad-e minket a színházi szakma, vagy kívülállónak tekint. Azok a művészek, akikkel együtt dolgoztunk, megteremtették a befogadás esélyét. Elmondhatjuk, hogy befogadtak. Szoros együttműködés van más színházakkal, például a Katonával és a Vígszínházzal. Az együttműködés most különösen fontossá vált, mert egyre kevesebb a kultúrára szánt anyagi keret. A különböző színházak koprodukciós előadásainak nagy szerepe lesz abban, hogy meglegyen az elegendő számú előadás, mivel a színházak önállóan nem lesznek képesek ezt megoldani – nem lesz erre elég a saját kapacitásuk. A Katona József Színházzal idén lesz egy koprodukciónk. Ruben Östlund nagyon sikeres, több díjat nyert, Oscar-jelölt filmjének, a Lavinának a színpadi adaptációját csináljuk meg közösen a Belvárosi Színházban.

Újabb budapesti játszóhelyeken is lehetőséget kaptatok az elmúlt években.

Igen, az egyik a Jókai utcai 6szín, egy kamaraszínház. Az együttműködést még Gálvölgyi Dorkával kezdtük, de a mostani vezetéssel is folytatjuk. A 6színben a szórakoztatást és az elmélyülést is meg tudtuk jeleníteni. A kisebb kamarai térben több a művészi mozgás lehetősége, mivel kevesebb az üzleti rizikó. Így született az Egy német sors Molnár Piroskával, a Hárman a padon vagy  a Redőny, amely a mélyebb, súlyosabb anyagok közé tartozik. Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy itt tudtuk bemutatni a Second Life és a Határátlépések című előadásokat, amelyek az improvizációs színház műfajához tartoznak. Ez azért volt érdekes, mert szakmailag újat tudtunk felmutatni, és a kollégáknak újabb művészi lehetőséget biztosítottunk. Nem először leszünk jelen a Városmajori Színpadon. Idén júliusban ott mutattuk be a híres, Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek című film adaptációját. Fontos beszélnünk arról, hogy az életközepi válság időszakában igen jellemző szenvedélybetegségekből, tévutakból van kiút. Az anyagban igen erős életigenlés érződik,  és ez az, ami különösen felkeltette az érdeklődésünket.

A filmes alapanyag csodálatos, és úgy érzem, hogy fantasztikus előadást hoztunk létre, amely szeptembertől a Belvárosi Színházban látható.

Hogyan vagy jelen Óbudán mint magánember?

Mivel a munkám, az estéim a színházhoz kötnek, így számomra az óbudaiság a visszavonulást jelenti az otthonomba, a nyugalom szigetére, a Testvérhegyre, a kertbe, a virágok közé és a hegyoldalba Kópé kutyámmal.

Hogyan kapcsolódsz Óbuda kulturális életéhez?

Nekünk, mint színházcsinálóknak, mindig szoros volt a kapcsolatunk Óbudával. Számos előadásunk volt az Óbudai Társaskörben, sőt, voltak olyan évek, amikor évente tartottunk itt bemutatót. Az egyik a Gyógyír északi szélre, a másik pedig a Szív hídjai volt Udvaros Dorottyával és László Zsolttal.  Tíz év és több mint 150 előadás után ennek az évadnak a végén vettük le a műsorról. Ez a kapcsolat az évek folyamán tovább bővült. Az Óbudai Társaskör életében gyakran vettünk részt a nyári és az évados időszakokban. Az Óbudai Kulturális Központtal az utóbbi egy évben jött létre a kapcsolat, több darabunk szerepelt a kínálatukban, ahogy a következő évadban is három-négy előadásunkkal leszünk jelen.  A 3K-val, a Kaszásdűlői Kulturális Központtal különösen szoros az együttműködésünk már évek óta. Olyan előadásainknak volt a bemutatója a 3K-ban, mint az Apád előtt ne vetkőzz! és a Nem baj, majd megértem. Idén szeptember 8-án a Múviláv darabnak lesz ugyanitt a bemutatója Trokán Nórával és Klem Viktorral. Elmondhatom, hogy aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el. 

Óbudának a Kisfaludy Színház volt az első és egyben utolsó állandó színháza. 1949-ben lebontották, és a helyén, a Lajos utca 111. szám alatt most egy panelépület áll. Mit gondolsz egy állandó óbudai színház létjogosultságáról?

Meggyőződésem, hogy Óbudának nagy szüksége lenne egy állandó színházra. Ez csak szoros összefogással valósulhatna meg. Az óbudai lakosok részéről nagy az érdeklődés a kultúra iránt. Óbuda belső kerület is, ennek következtében biztos vagyok abban, hogy jó műsorkínálat kialakításával Budapest más részeiből is jönnének a nézők. Egy olyan épületet kell ehhez találni, amelyben kialakítható és működtethető egy színház. Megfelelő helyszín, színvonal és kínálat kell egy igényes óbudai színházhoz. 

Hogyan tervezed a jövődet? 

Ameddig az egészségem engedi, addig boldogan csinálom, amit most. Nem szándékozom nyugdíjba vonulni és nem szeretném letenni a lantot. Van miről beszélni, van még mit elmondani a színház eszköztárával, főleg akkor, amikor jól láthatóan nehezebb idők járnak a kultúrában. Ilyenkor különösen nagy szerepe van annak, hogy aki tud, az minél tovább maradjon fent és küzdjön a létezésért, hogy megtartsuk az alkotó közösséget és a közönséget.

Az óbudai múzeumi negyed

A tér központi épülete a Zichy-kastély, amely otthont ad a Kassák Múzeumnak, a Vasarely Múzeumnak, a Térszínháznak és az Óbudai Múzeumnak. Az egykori kastélykertben pedig a kedvelt szabadtéri koncerthelyszín, a KOBUCI működik.

Budapest III. kerülete már az ókorban is lakott település volt, ahogy erre lépten-nyomon figyelmeztetnek is az utcáinkon, tereinken felbukkanó ókori romok, no meg maga az Aquincumi Múzeum. A terület a középkorban a királynői birtok részeként a királyi udvar közvetlen befolyása alatt állt. A mohácsi csatát követően kettős fennhatóság alá került, a törökök és a magyar király is uralkodói jogokat gyakoroltak felette. Később a Buda visszafoglalásában és a török elleni harcokban aktívan részt vevő tatai várkapitány, Zichy István kapta meg I. Lipóttól Óbudát, ezután még száz évig a Zichy család birtokolta. Hozzájuk kötődik a barokk városkép kialakítása, ők építették a kiscelli trinitárius kolostort, ami ma a Kiscelli Múzeum, és a barokk stílusú, visszafogottan díszes kastélyt a Duna mellett. Ez az épület a főszereplőnk most.

Amikor a Zichy család óbudai ága fiúörökös nélkül kihalt, a bécsi udvar birodalmi fennhatóság alá játszotta vissza a főváros közelsége miatt kereskedelmileg és stratégiailag kulcspozíciójú települést. Az özvegy grófné életjáradék biztosítása fejében átadta a kastélyt, a berendezést eladták, a díszkertet felszámolták, és katonai objektummá alakították át.  

A második világháború után a kastélyban kialakított szükséglakások bérlőit akkor költöztették ki, amikor 1976-ban eldőlt, hogy Kurilla József kerületi tanácselnök-helyettes javaslatára a kastélyt ifjúsági és kulturális célokra fogják hasznosítani. Elindult a helyreállítás, és elsőként a Kassák Múzeum költözött be a főépületbe. Később a melléképületekben az Óbudai Múzeum és a Vasarely Múzeum, a Térszínház és a Hello Wood műhelyei kaptak helyet, illetve egy részét a III. kerületi önkormányzat használja. A Kassák Múzeum tereinek felújítására 2010-ben került sor.

A kastély földszintjét a rendszerváltástól 2014-ig a Magyar Gallup Intézet használta, azóta a Petőfi Irodalmi Múzeum kezelésében van. 

A Kassák Múzeum a magyar avantgárd kortárs múzeuma, és a történeti avantgárd egyetlen tematikus kutatóhelye Magyarországon. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) filiáléjaként 1976-ban létrejött kis intézmény a kortárs tudományos és művészeti szcénában egyaránt fontos szerepet tölt be. Történetét Sasvári Edit – művészettörténész, 2010-től 2020-ig a Kassák Múzeum igazgatója – és Dobó Gábor írta meg 2017-ben a Tiszatájban. Amikor Sasvári Edit elvállalta a múzeum vezetését, eldöntötte, hogy újrapozícionálja az intézményt, és ezzel egy új korszakot nyit a történetében. Célja az volt, hogy ez a múzeum legyen a magyar és regionális avantgárd és modernizmus egyik kutatási központja.

Fő tér, a Zichy-kastély főépülete a park felől nézve (1967) Fotó: Fortepan /Bojár Sándor

De kezdjük az elejétől, vegyük végig, mi történt az alapítástól a 2010-es fordulatig, mi volt a Kassák Múzeum pozíciója a Kádár-kor kultúrpolitikájában. (Valahol mégis ironikus, hogy az elkötelezett baloldali proletárművész hagyatéka egy barokk kastélyban kötött ki.)

Kassák özvegye 1974-ben kezdett lobbizni egy emlékmúzeum létesítése ügyében, végül 1976. november 26-án nyílt meg a Kassák Múzeum, a Kassák Lajosnéval kötött szerződés alapján, aki férje nagy számú művét és relikviáit életjáradékért cserébe adta át. A múzeumalapítás – elsősorban Kassák személye és ellentmondásos megítélése miatt – nagy vitákat kavart az MSZMP belső köreiben. Egy olyan művészről van szó, akinek baloldaliságát senki sem vitatta, de a kommunista párttal szemben túl sok kritikát fogalmazott meg. Ez jelentette a problémát politikailag, de művészként is nehezen tudták hová tenni – íróként elfogadták, képzőművészként nem.  A modernizmus ismert alakja volt nemzetközi színtéren, de nem lehetett tudni, hogy ez a tény segíti vagy nehezíti az itthoni megítélését. Terveztek egy nagy vitát arról, kaphat-e Kassák önálló múzeumot. A vita elmaradt, a múzeum megnyílt.

Az első igazgató, dr. Csaplár Ferenc irodalomtörténész, 1976 és 2007 közt vezette az intézményt. Kezdetben a Kassák- életmű feldolgozása zajlott, és ennek köszönhetően a hetvenes évek végére Kassák nemcsak íróként, de képzőművészként is a magyar művészeti kánon része lett, virágozni kezdett a Kassák-kultusz.

Az emlékmúzeum létesítése a Kádár-korszak kedvelt kultúrpolitikai megoldása volt a problémás művészek kezelésére. Az, hogy végül hogyan működött egy ilyen múzeum, nagyjából az igazgató személyén múlt.

Csaplárt  Andrási Gábor művészettörténész követte, ő 2007-től 2010-ig vezette a múzeumot, később az Óbudai Társaskör fontos korszakának a kiállításai fűződnek a nevéhez. Célja a Kassák-életmű újabb értelmezéseinek kutatása volt, két tudományos konferenciát is rendezett ebben a témában, és bemutatta a konstruktivizmus kortárs követőit, így bekapcsolta a múzeumot a kortárs művészeti élet vérkeringésébe.

2011 óta Sasvári Edit igyekszik lehántani a kultuszt Kassák személyéről, és kritikai analízis alá vetni az életművet. Másfelől a 20. századdal lezárult modernizmus tágabb értelmezését, magyarországi megjelenési formáinak kutatását  tűzte ki célul a múzeum vezetője. Ezenfelül az archívumok, az avantgarde lapok, a múzeumi tárlatok háttérszereplőinek újraértékelése is zajlik, ami segít a történeti kontextus megértésében. Ennek jegyében a 2011 tavaszán megnyílt új állandó kiállítás Kassák lapjait helyezte a középpontba, mert így egyszerre Kassák életművének legfontosabb korszakait és a MA mozgalom művészeti, társadalmi és politikai közegét is meg tudták határozni. 2020 novembertétől Szeredi Merse Pál vezeti a Kassák Múzeumot, de elődje is maradt kurátorként az intézményben.

Szeredi Merse Pál 2015 óta dolgozik a múzeumban, számos kiállításban és konferencia-szervezésben közreműködött, ismeri a múzeumot, és folytatja a nyitást, modernizálást, a gyűjtemény kortárs szempontú feldolgozását és digitalizálását.

A Zichy kastély másik, még nem tárgyalt múzeuma az Óbudai Múzeum, ami a kastély oldalszárnyában található. A helytörténeti múzeum fenntartója nem a PIM, hanem a III. kerületi önkormányzat. Állandó kiállítása Óbuda gazdag történeti múltját mutatja be a középkortól az 1970-es évekig, három nagy egységben. A kiállítótérben az Óbudára évszázadokon át jellemző macskaköves utca fogadja a látogatókat. A kiállítás rendezésekor egyfajta időutazást terveztek megjeleníteni, így megidézik a középkori Óbudát; a Zichy-korszakot, a szőlőket, az óbudai kiskocsmákat; végül a hetvenes évek lakótelepeit – a cél a folytonosság megmutatása és a múlt összekötése a jelennel. Az Óbudai Múzeum közel fél évszázada építi egyedülálló játéktörténeti gyűjteményét, amit a városi játékra alkalmas színterek köré szerveződő állandó kiállításán mutat be. Az alapító igazgató, Janek Éva kezdte el a lakótelep építése miatt bontásra ítélt óbudai házakból felvásárolni a tárgyi emlékeket, és ő kezdte a játékok gyűjtését is.

Korona (Dugovics Titusz) tér 1., Krúdy-ház, ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum épülete. Ünnepség az író halálának 40. évfordulója alkalmából. 1973) Fotó: Fortepan/Kriss Géza

Az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával az önkormányzat 2008-ban az intézmény felújításába és korszerűsítésébe kezdett, Népessy Noémi vezetésével. 2012-ben a múzeum új filiálét kapott, ez a Goldberger Textilipari Gyűjtemény. 2022 őszén új igazgató került az Óbudai Múzeum és a filiáléja élére, Gálfi Ágnes személyében.

A Goldberger Múzeum nem a Zichy-kastélyban található, hanem a textilgyár eredeti épületében, az Árpád-híd budai hídfőjének másik oldalán.  A 2013-ban nyílt, tartalmában és vizuális megoldásaiban is modern szemléletű állandó kiállítás a Goldberger család és vállalkozásuk 200 éves történetét követi nyomon az 1784-es alapítású kékfestő manufaktúrától a 20. század közepére világhírűvé vált textilgyárig, majd az államosítást követő évtizedeken át a gyár 1997-es végső bezárásáig.

Óbudával szorosan összeforrt a Goldberger család tevékenysége, az általuk itt alapított és sikerre vitt gyár története nem választható el a városrésztől.

Az 1960-as évek közepén merült fel egy Textil- és Ruhaipari Múzeum létrehozása, melynek otthonaként először az óbudai Zichy-kastély került szóba, ám ezt az elképzelést végül az épület alkalmatlansága miatt elvetették. A következő tervezett helyszín a kihasználatlan óbudai zsinagóga épülete volt, ahol a gyűjteményi anyag egy részét 1972-ben, időszaki kiállításon be is mutatták, de ez a hely sem volt alkalmas a múzeum végleges elhelyezésére. 1975-ben a Könnyűipari Minisztérium egy Pannónia utcai, használaton kívüli üzemépületet ajánlott fel a múzeum céljára, de az átépítés költségét nem tudták biztosítani. Az 1980-as évek végére jött létre a Textilmúzeum Alapítvány, amely megszerezte az óbudai Goldberger-gyár műemlék épületeit, 1999-ben meg is nyílt itt egy állandó kiállítás, de 2011 novemberére teljesen elfogyott a fenntartó anyagi háttere, ezért a mostoha körülmények között működő múzeum épületét és műtárgy-állományát felajánlotta a III. kerületi Önkormányzatnak, amely felvállalta a feladat ellátását, és ehhez megfelelő anyagi hátteret is biztosított. 2012 január 1-jén létrejött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, amely az Óbudai Múzeum külön intézményi egységeként a korábbi Textilmúzeum felújított épületében 2013 szeptemberében nyitotta meg a kapuját, megmentve ezzel egy egyedülálló ipartörténeti műemléket.

Nem a Zichy-kastélyban, de szintén a Fő tér közelében, a régi Óbuda központjában, Krúdy Gyula egykori házában, a Korona tér 1. szám alatt fogadja látogatóit 2011 őszétől még egy különleges múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum országos szakmúzeum.  Gyűjtési köre kiterjed a hazai kereskedelem (kis- és nagykereskedelem, áruvásárok, nemzetközi kereskedelem, pénzügyi kereskedelem, biztosítás és szerencsejáték), a vendéglátóipar (szállodaipar, egyéb vendéglátóipari helyek), valamint a turizmus, idegenforgalom történetének kulturális javaira.

Krúdy publikált egy cikksorozatot Ódonságok városa címmel, amiben Óbuda szokásait, hagyományait örökítette meg. Szerintem tetszene neki, hogy Óbuda múzeumokkal is őrzi a múltját, miközben lépést tart a fejlődéssel.

Történeti morzsák az óbudai Kisfaludy Színház titokzatos múltjából

Színházépítési láz és iparosodás

Az óbudai Kisfaludy Színház nem légüres térben jött létre 1897-ben. Óbudán néhány éve szervezett magyar nyelvű színjátszás folyt (annak ellenére, hogy a többség német ajkú volt), működtek színkörök és még színházépület is létezett, igaz, fából. Ugyanakkor az, hogy Budapest ötödik kőszínháza itt épült fel, Serly Lajos zeneszerző, karnagy befektetői kedvét és erejét mutatja, ugyanis a Magyar Színházat is megelőzve a második magánszínházként létesült fővárosunkban a Vígszínház után. Fontos kiemelni, hogy állandó játszóhelyként és nem csak nyári színházként működött. A gyári környezet az iparosodás mértékét jelzi, a színházépítés a polgárosodás kulturális igényét. Serly Lajos, a 450 fős színház építtetője egy régi gyártelep területére emeltette az épületet, melynek vakolatlan oldalfalai a fennmaradó fényképeken szemet szúrnak, főleg a pompázatos homlokzathoz képest. Ugyanakkor ez csak a fejlődés léptékére mutat rá, hiszen a Vígszínház nagykörúti épületét is mocsár vette körül keletkezésének idején, 1896-ban. Ami a megközelíthetőséget illeti, a hivatalosan a Rupp Imre utca 68. szám alatt álló épület (ma Árpád fejedelem útja) helyett a Lajos utca 111.-et tüntették fel a színlapokon, mert a kiépülő villamos segítségével így könnyebben megtalálták a nézők az épületet.

Ami a közönséget illeti, a helyi német ajkú lakosságot éppúgy várták, mint a Pestről és Budáról érkezőket, vagy akár a Margitsziget nyaraló vendégeit.

Magánszínház, haszon nélkül

Magánszínház jellege miatt a Kisfaludy Színház befektetésként működött, jókora gazdasági kockázattal. A tulajdonos Serly Lajos az igazgatói funkciót is betöltötte az 1897. február 6-i nyitástól (pompázatos megnyitó ünnepséget szervezett) kilenc hónapon át, majd egy év után feladta, és New Yorkban telepedett le, ahonnan vissza sem tért. Viszont ő maradt a tulajdonos, az őt követő igazgatók bérlőként tőle vették ki az épületet és szerveztek saját társulatot. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy történt tulajdonosváltás, 1929-ben Miklósy Aladár igazgató Dózsa Jánosné született Schiller Mirjamtól vette bérbe az épületet (1) Hogy ez pontosan mikor és hogyan történt, további kutatást igényel. Fontos adalék lehet ehhez, hogy amikor 1924-ben Kaposi Ernő színész másodszor kezdte meg társulatvezetői működését a színházban, Dózsa Jánosnak hívták a gazdasági igazgatót….

Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Miklósy Aladár-hagyaték és Kossuth Népe, 1947. október 12., 215.

A bérlő-igazgatók sikerért való küzdelme

Öt évtized alatt tizenöt társulat működött a színházban. Ez azt jelentette, hogy mindannyiszor újra kellett szervezni a műsorrendet is. Alpár Ágnes adattára alapján tudható, hogy átlagosan néhány hónaptól egy-két évig tartott ki egy-egy igazgatói időszak, aminek oka a nézőhiány és a magas adók voltak. A Sulamith, Jeruzsálem lánya című operettet hiába játszották több mint százszor, ami Kövessy Albert számára igazi színházi sikert jelentett (még a Magyar Színházba is átkerült az előadás), ő is csak két évig tudta fenntartani a társulatát, ahogy Miklósy Aladár is, a híres Miklósy színészdinasztia sarja (Miklósy Gyula legkisebb fia).

Az ő hagyatékából megmaradt néhány levélből kiérződik, micsoda személyes tragédia volt, hogy egy ilyen bukás során fel kellett áldoznia mindent, és továbbállnia, összecsomagolni és elköltözni a városrészből is.

Vándorszínész-dinasztia gyermekeként ez számára nem lehetett szokatlan, mégsem volt egyszerű helyzet. Igazi színházi emberként aranybetűs színlappal hirdeti regnálásának 1000. előadását 1931. május 21-én (egy hónappal azelőtt, hogy befejezi igazgatását), ahol ünnepi beszéd mellett a Cyranót játsszák az egyébként színész Miklósy igazgató címszereplésével.  Egyfajta búcsúként is értelmezhetők a plakátra és színlapra kiírt sorok (amely felületen egyébként kommunikáltak az igazgatók a közönségükkel):

„810 nap alatt 1000 előadás, melyen 346 színdarab került színre és pedig: 57 dráma, színmű, 47 vígjáték, bohózat, 202 operette, 17 népszínmű, 23 vegyes műfajú (opera, mese, kabaré darab). Tehát 810 nap alatt 346 színdarabot tanultunk be. Ezt a munkát csak könnyel és verejtékkel lehet felmérni, de mint a nemzet szerény napszámosai, boldogan szántottuk a magyar nyelv zengzetes ekéjével, a mostoha idők során fásuló lelkek közönyös ugarát. Nem törődve, hogy az elvetett mag már-már semmit sem terem, mert tudjuk azt, hogy a színjátszás együtt születvén az emberiséggel, csak vele együtt pusztulhat el. És ha gyakorta, mint ma is, nehéz időket élünk, nem szabad csüggednünk, míg él bennünk a tudat, hogy maradék nélküli gyönyörűséget csak egy jó színészekkel jól eljátszott, jó színdarab szerezhet […]”.

Látszik a fenti idézetből, hogy minden egyes napért heroikusan meg kellett küzdeni, így tettek minden bizonnyal Fejér Dezső, Bokros József, Havy Lajos, Pintér Imre, Széll József, Huszár Károly igazgatók is, akiknek csak rövidebb, sikerek nélküli periódus járt a színház életében. A színházként való működésért mindig is küzdő intézmény repertoárjára jellemző, hogy könnyedebb fajsúlyú előadásokat játszott (operettek, vígjátékok, zenés játékok), de időről időre drámával is megpróbálkoztak a társulatok, a Cyrano is ilyen volt, de játszottak például Ibsent is. 

Akik ismerték a titkos receptet: Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály

Külön említést érdemel Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály, akik hosszabb igazgatói regnálást tudhattak maguk mögött az óbudai színházban. Minden bizonnyal strukturálisan tudtak fogást találni az intézményi működésen. Kaposi Ernő a munkásoknak szervezett és tartott előadásokat. Az eredetileg színész Kaposi összesen körülbelül tíz éven át működtette társulatait az épületben négy etapban. Eltökéltségét az a tragikus esemény is mutatja, hogy megélhetésének nehézségeit (öt gyermek eltartása) úgy nyomatékosította, hogy a Népjóléti Minisztériumban a népjóléti miniszter irodája előtt lőtte meg magát öngyilkossági szándékkal, még búcsúlevelet is hagyott hátra az újságok szerkesztőségeiben (Pesti Hírlap, 1927. augusztus 6., 9.) Felépült, tudható ez abból, hogy még a harmincas években is vezette a színházat. Érdekesség, hogy saját igazgatását úgy különböztette meg, hogy Kisfaludy Színház helyett Károly Színháznak, illetve Kisfaludy Károly Színháznak nevezte az intézményt. Nem mindig ő volt feltüntetve igazgatóként, volt, hogy felesége, Kaposiné D. Elza vezette a teátrumot, vagyis kereste a gazdaságilag megfelelő megoldást, hogy újból és újból rajthoz állhasson.

OSZMI Levéltár

Erdélyi Mihály színházigazgató, zeneszerző, színházi szerző hét évig igazgatta a színházat 1935 és 1944 között, amíg a második világháború során az épületben keletkezett kár miatt fel kellett függeszteni a játékot. Erdélyi fiatalon a haditengerészetnél szolgált, majd megbabonázta a színház világa. Kültelki színidirektornak is nevezték, mivel több színházat párhuzamosan igazgatott, a témánk szempontjából érdekes, hogy a józsefvárosi és erzsébetvárosi színházakat párhuzamosan vezette az óbudaival, az intézményegyüttest közös művészi és igazgatói apparátussal fogta össze. A műsort fluktuáltatta, akár csak a vendégművészeket, Bilicsi Tivadar, Gózon Gyula, Honthy Hanna vagy Somlay Artúr is említhető a névsorban. Tehát az ő igazgatása sikeresnek mondható. Erdélyi Mihály társulata játszott az épületben utoljára, 1944 októberében. Ő maga, közel a nyolcvanhoz, személyesen is megjelent a színház alapításának 75. évfordulóján tartott emlékünnepségen, még tárgyi relikviákat is bemutatott. Meggazdagodni ő sem tudott, évtizedekig színészotthonban élt.

Emlékezet

A Kisfaludy Színház 1904–1915-ig nem működött színházként, illetve később, egy-két igazgatóváltás között néhány hónapra is bezárt. Hogy ilyenkor teljesen zárva volt-e az épület, nem tudni, beszéltek arról, hogy időnként moziként is működött. Az épület romos állapotában még 1948-ban is állt, akkortájt bonthatták el, annak ellenére, hogy cikkeztek újjáépítéséről.

Történetírója Alpár Ágnes, aki több tanulmányt, könyvet írt e témában a Színházi Intézet munkatársaként, muzeológusaként, megkerülhetetlen az 1991-es adattára, illetve önálló kötetben írt a színházról alapításának 100. évfordulójára, 1997-ben, amikor az Óbudai Társaskör kisebb tárlatot is rendezett az intézményről.

Az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában a színház több száz plakátja megtalálható, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Miklósy-hagyatékában pedig plakátokat, színlapokat és Miklósi Aladár dossziéjában a színházra vonatkozó levelezést, dokumentumokat őriz. 

 

Források

Alpár Ágnes (szerk.): Óbudai Kisfaludy Színház 1892–1934, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 1991. (Színháztörténeti Füzetek 80.)

Alpár Ágnes: Régi idők színjátszói. A kisfaludy Színház Óbudán 1897. Budapest, III. kerület, Óbuda-Békásmegyer Helytörténeti Füzetek, 1997. II. évf. 3. szám

Alpár Ágnes: Az óbudai színházi élet múltjából, in: Kiss Csongor (szerk.): Óbuda évszázadai, Budapest, Better Kiadó, 523–543.

Balogh Géza: Egy kültelki komédiás (Erdélyi Mihály), Critikai lapok, 2005, 5–6. sz., p. 4–6.

Magyar Színháztörténet II., 1873–1920, szerkesztette Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 196–198.

Magyar Színháztörténet III., 1920–1949, szerkesztette Bécsy Tamás–Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 713–714.

Rajnai Edit: Miklósy Gyula naplója (1886–1888), bevezető tanulmány (Studia Theatralica 5.), Budapest, OSZK, 2018, 7–31, 30.

A városi házak

Sokaknak meglepő lehet, de a két világháború között is épültek kvázi lakótelepek. Az első világháború és Trianon után nagy léptékűvé vált a budapesti lakáshiány, a pesti Mária Valéria-telephez hasonló nyomornegyedek mellett a Felvidékről és Erdélyből menekült tízezrek laktak akár évtizedekig rendező pályaudvarokon, barakkokban, forgalomból kivont vagonokban. Ráadásul, ahogy ez a Budapest100 rendezvénysorozat remek, házlátogatós városi mozgalmának irányváltásából is kiderülhetett  – a rendezvénysorozat első éveiben mindig az éppen százéves házakat tette főszereplővé, de mivel a világháború alatt szinte nem épült semmi, a közös életkort felváltotta a közös tematika: modernitás, körút, rakpartok stb. –, teljesen kihűlt a nagy budapesti bérházépítési láz, így egyre gyakrabban felmerült, hogy az államnak nagyobb szerepet kellene vállalnia. Az 1910-es években Bárczy István kislakás- és iskolaépítési programja szerint még számos iskola- és lakóépület épült fel, aztán a világháború, majd a régi keretek összeomlásával az addigi építkezési folyamatok is elakadtak.

Ebben az időben Európa más városaiban is kiemelt feladattá vált a bérlakásépítés. A nácik előtti Berlinhez hasonlóan a szociáldemokrata vezetésű „vörös” Bécsben az önkormányzat 220 ezer önkormányzati bérlakást építtetett fel 1919 után, könnyítendő az osztrák főváros lakóinak lakhatási helyzetét. 

1927-ben Budapesten a főváros vezetése öt bankintézetet bízott meg összesen 2800 lakás építésével – erről az 1282/1925. számú rendeletben döntöttek. 1926 és 1928 között a fővárosi kislakás-építési programjában 12 különböző helyen, összesen 33 épület készült el, más csoportosítás szerint a program négy éve alatt és összesen 57 lakóépület épült fel összesen 887 lakással – ezek közül egyébként az Óbuda-újlaki városi házak voltak a legjobb minőségben kivitelezett házak. A kivitelezés Liber Endre tanácsnok vezetésével kezdődött el, és ahogyan korábban a Bárczy István-féle építési programban, az építészek ezúttal is megválasztották a tervezendő épületek stílusát. A konstrukció szerint az építési költségeket a főváros a lakbérek 25–32 éves futamidőn át tartó megfizetésével törlesztette a bankoknak. 

A csodakutya a városi házaknál
Fotó: Fortepan, 1938

A korszellemnek megfelelően az épületek többsége valamilyen neoeklektikus, neoklasszicista, magyar art deco stílusban készült el, de a programban résztvevő leghíresebb építész, Medgyaszay István népies/modern/art deco stílusa ma is könnyen felismerhető. Az M1–M7 felé kanyarodva például rengetegen autóznak el a BAH csomópont felüljáróján – na, annak bal oldalán áll a Budaörsi út 4–18. alatti kis lakótelep, aminek házait Medgyaszay István tervezte. Ezek voltak – 1926-ban – az először átadott városi háztömbök. Az öt bérházból álló telep házfalait a székely népéletből vett jelenetek díszítették, a magyaros-népies motívumokból mára csak az egyik épület hátsó, Schweidel utcai bejárata körül láthatók a falképek. Medgyaszay később Újbudán több helyen is tervezett, a program vége felé, 1927–1929 között pedig hasonlóan híres, a lakáspiacon is keresett telepet tervezett a 12. kerületi önkormányzat mögé: ez a Kiss János altábornagy u. 55–59. Az itteni Városi Házak U alakúak és három oldalról kertes belső udvart zárnak közre – és természetesen itt is homlokzati sgrafittókkal, az erkélyeken tulipánmotívumokkal.

Épültek városi házak Ferencvárosban, Angyalföldön, de most kanyarodjunk végre vissza Óbudára. A két helyszín közül a Bécsi út – Doberdó út – Végvár utca – Nagyszombat utca által határolt területen lévő öt, kislakásos bérháztömb a híresebb.

Újlak akkor még falusias külterületnek számított, viszont a Bécsi út túloldalán 1932-ben itt fedezték fel a római kori Duna-vidék egyik legnagyobb építményét, Aquincum katonai városának amfiteátrumát.

Miközben a hatalmas földmunkával járó régészeti kutatások és feltárások már korábban is folytak a környéken, megépült a városi házak karakteres kis lakótelepe. Felépítését az Angol– Magyar Bank finanszírozta és a bank építési vállalata, a Stabil Építési Rt. kivitelezte. Tervezői Hikisch Rezső és ifj. Paulheim Ferenc műépítészek voltak. A városi házak a főváros bérházai voltak, amiket bérlakásként értékesítettek – azaz az ott lakók lakbért fizettek. 

A Bécsi út forgalmából ide fölkeveredni ma is valódi időugrás: monumentalitás, tekintélyes méretekben, de visszafogott art decós díszítettség, mintha egy nagy bécsi Hof (a szocdem irányítású Bécs, már említett, akár több mint 700 lakásos óriás háztömbje) kistestvére költözött volna Óbudára. A mértanilag szerkesztett telep ma is tekintélyt és határozott karaktert sugároz.
Az épületek egy lejtős területen, a régi újlaki mészégető területén, és az Újlaki sváb temető szomszédságában épültek. A felszámolt temetőből egy 200 éves vörös márvány feszület a Kecske utca terére, a Városi Házak központi helyére került. A házak a lejtő emelkedését követve eredetileg három-négy-, illetve ötemeletesek voltak, de azóta, részben a tetőterek beépítésével, még magasabbak lettek. Az öt épületben 59 egy- és 178 kétszobás lakás épült, 124 kétszobáshoz fürdőszobát is építettek, 95 háromszobás lett, a négy díszlakás pedig négy szobát kapott. Alul és a Bécsi úti fronton több tucat bolt jutott helyiségekhez, sőt, a lakások mellett egy anya- és csecsemővédő intézet is működött itt.

Az építész, Hikisch Rezső nem vált olyan híressé, mint Medgyaszay, de így is meglehetősen változatos pályát futott be. Régi építész családból származott, a budapesti Felső Ipariskola után a drezdai művészeti akadémián tanult, később Münchenben, egy éven át egy bajor építész irodájában dolgozott. 1902-ben tért vissza végleg Budapestre. Önálló irodát indított, 1913-ban az ő tervei szerint épült fel az Astoria szálló, 1924-ben a Lukács Gyógyfürdő átalakítási munkálataiban vett részt, később Pásztor János szobrászművésszel ő tervezte a Hősi emlékművet Székesfehérvárra, a székesegyház altemploma előtti térre, majd 1928-ban Kisfaludi Strobl Zsigmonddal Nyíregyházára. 1927 és 1928 között éppen a Sándor-palota reprezentatív enteriőrjének átalakításait végezte, amikor a Bécsi úti bérházak tervei is készültek. 

Végvár utca, háttérben az átjáró a Kecske utcához vezet. Szilágyi István (Lópici Gáspár, plakátragasztó, az „utca hírmondója”) és Kovács Krisztián (Kisrece) a Keménykalap és krumpliorr című film szereplői.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály, 1973

A Doberdó utca felől felsétálva hosszan követhetjük a főépület íves formáját – már a Kecske utcában haladunk. A mára kissé megkopott épületek ablakai fölött szalag- és timpanonmotívumok, az óriás homlokzatokat hol a legyező formájú lépcsőház, hol az erkélyek vagy a félköríves lodzsabeugrók próbálják oldani. Meghatók viszont a bejáratokat övező robosztus jón oszlopok és a mindenhol végigfutó, szögletesen görögös szegélydísz, a meander. A hegy lábánál elhelyezkedő telepnek jellegzetes hangulata van, nem véletlenül találták meg a filmesek is: 1973-ban itt forgatták a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági filmsorozatot a Vadliba őrssel, Kovács Krisztiánnal, a később Első Emeletes kis Berkessel, Bánhidi „Matula” Lászlóval, Kovács Istvánnal, Páger Antallal és Alfonzó „Bagamérivel”, aki „a fagylajtját maga méri”.

Ha továbbhaladunk, a Kecske utca hirtelen Makovecz Imre utcává változik. 2018 óta van ez így, ugyanis Makovecz a Kecske utca 25. szám alatt működtette legendás irodáját, amikor önálló építészirodát alapított a Makona Tervező Kisszövetkezet vezetőjeként. Itt, a ház előtt került sor a legendás találkozásra, amikor 2006-ban a világhírű építész, Frank O. Gehry, a bilbaói Guggenheim múzeum tervezője Budapesten járva Makovecz Imrét és a Kecske utcai irodát kereste fel, ahol az egyik híres mester az utcán köszöntötte a másik híres mestert. Az utcában egyébként főleg egy-, kétszintes falusias-kertvárosi házak állnak, de a régi Óbudára emlékeztet a Kecske/Makovecz utca 6. – talán egy régi szőlőmunkás apró parasztháza lehetett –, de biztosan a környék egyik legrégebbi háza.

És ha már erre tartunk, nem állom meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet a két óbudai telep történelmi környezetére is.

A Raktár utcánál egy ókeresztény sírkápolna állt valaha, az egykori Buda és Óbuda határánál pedig a budai hóhér bitója. 

De érkezzünk meg végre a  Raktár utcai városi házakhoz is. Ezek 1928-ban épültek fel az óbudai Raktár, Kunigunda, Veder utcák találkozásánál – és némileg szerényebb formában.  A körülkerített – később szépen parkosított – területen öt épület áll,  különböző alaprajzi elrendezéssel, és apró formai finomságokkal, mint például homlokzatok kapu- és saroktengelyeinek hátraugratása. Tervezői: Sebestyén Artur (korábban a Gellért Szálló és Fürdő egyik tervezője volt), ifj. Paulheim Ferenc ( a Tattersal tervezője), Neuschloss Kornél ( az Állatkert főbejáratát és az Elefántházat tervezte), továbbá Gyenes Lajos.
Az építkezést az Angol-Magyar Bank egyik érdekeltsége, a CYKLOP Építő és Ingatlanforgalmi Rt. vezette, de sokkal érdekesebb a környék: az építkezés idején találták meg ugyanis az óbudai Cella trichorát, egy i. sz. 360 körül épült ókeresztény sírkápolna alapjait az egykori Aquincumban. A Raktár utcai városi házak építési telke ugyanis az egykori aquincumi katonaváros északnyugati régiójába esett, ahol a 3. század végéig lakóházak álltak. A 4. századtól aztán a római városi élettér egyre jobban zsugorodott, a hajdani lakóövezet romjai közé pedig temetkezni kezdtek. 

A 4–5. századból származó ókeresztény sírkápolna az egyik legrégebbi, kereszténységgel kapcsolatos építmény a főváros területén. A kápolna három karéja a Szentháromságot jelképezte, a három ív pedig a hit, a remény és a szeretet három isteni erényének szoros összefonódását. Az ókeresztény építészetben gyakori volt ez a háromkaréjos tér: a kápolnában a három karéj tulajdonképpen az épület egy-egy fülkéje volt. Az aquincumi Cella trichora a 4. század hatvanas éveiben, vélhetően I. Valentinianus császár uralkodása idején épült, ekkor a keresztény vallás már hivatalossá vált. A kis templomocska azután veszíthette el jelentőségét, hogy Pannónia nem sokkal később a hunok kezére került.

Ma a Körte és a Raktár utcák kereszteződésében nézhetők meg az ókeresztény sírkápolna maradványai.

Források:

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/nagyszombat-utcai-varosi-hazak/3637 

http://lasdbudapestet.blogspot.com/2014/11/varosi-hazak-obuda.html 

https://telepekbudapest.blogspot.com/p/iii.html 

https://budapest100.hu/house/becsi_ut_88_92/ 

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/raktar-utcai-varosi-hazak/3537

Emlékezet és identitás: mi az a Budapest?

Sokféle módon konstruálható az emlékezet. Nemcsak a hivatalos történelem és ezzel szemben a családi, a csoport- vagy az általában oral historyn alapuló személyes emlékezet, személyes történelem különböztethető meg, de pszichológiai szempontból az egyéni emlékezet mellett ott az emlékezet mint társas rendszer elmélete is (Maurice Halbwachs), amely szerint az egyes embercsoportok hagyományaikat, identitásaikat a közös emlékezeten keresztül élik meg. Ahogy Pléh Csaba egy tanulmányában felhívja a figyelmet rá, a kulturális emlékezet-elméletek ezt az emlékezet-felfogást összekapcsolják a kulturális tudás írott átadásával.

Az emlékezet márpedig kulcsfontosságú az identitás megalkotásakor – hiszen múlt nélkül elképzelhetetlen az önazonosság. 

De milyen egy város, ráadásul egy nagyváros emlékezete és ezáltal az identitása? Miként fogható össze érvényesen, egy konstrukcióban mondjuk a mátyásföldi, az óbudai, a Sas-hegyi meg a belvárosi Budapest-kép, Budapest-önazonosság? Mennyiben különbözik egy, az asszimilált zsidó hagyományt őrző személy Budapestje egy óbudai Braunhaxlerétől vagy egy roma énekesnőétől? Hogy artikulálódik a főváros érzete ehhez képest a legnagyobb – és kevésbé nagy – költőinknél, festőinknél? 

A kiállítás rávezető installációja egy „dobozok a dobozban” elven működő videószoba: a négyzet alakú tér közepére belépő látogató számtalan képernyőn szembesül a főváros múltjával és félmúltjával. A képek egyszerre pörögnek, sikerül azonosítani egy óbudai punkegyüttest, egy korabeli rajzfilmet, egy körülbelül hetvenes évekbeli városképet, egy szintén akkorinak tűnő koncertfelvételt. 

Mozaikkockák tömkelege zúdul ránk, mint ahogy a kiállítás következő termeiben is. 

Továbblépve a voltaképpeni kiállítótérbe az egyik falon hatalmas kivetítőn pörögnek az ezernyolcszázas, majd ezerkilencszázas évek, a Horthy-korszak anakronisztikus kulisszáit hamar felváltják a széjjelbombázott fővárosról készült fotók. Az orosz felirat nem sok jót ígér a német megszállóknak. Egy másik, interaktív felületen évről évre nézhető végig Budapest történetének megannyi fontos momentuma, látható fotó a Károlyi-kormány idejéből, egy tanácsköztársasági május elseje, felhívás a spanyolnátha idejéből, aztán a dicstelen negyvenes évekből megannyi iszonyat: csillagos házak, igazolások, Hitlerről szóló híradások, a felrobbantott  Margit hídon a kitekeredett villamosok. Nincs talán olyan budapesti, akinek itt még nem kapcsol be a személyes emlékezete. Valamit mindenki hallott arról a napról, akinek van, volt legalább egy budapesti nagyszülője vagy dédszülője. 

Felvillannak persze a békeidők képei is, köztük az első budapesti trolibusz-járatról készült fotó. Ez épp Óbudán közlekedett. Megjelenik a gázgyár panorámaképe is.

A látogatók szemmel láthatóan élvezik, hogy lapozgathatják a történelmet, nem nagyon akar senki elmozdulni a képernyő elől. 

Fél méterrel arrébb verssorok bukkannak fel fekete felületeken, majd hullanak betűnként a semmibe. Kosztolányit és Csukás Istvánt végigolvassuk, néhány kevésbé izmos lírikust inkább szkippelünk. 

Izgalmasabbnak tűnik az a számtalan videó, amelyek különféle szempontok szerint – városrész-identitások, nemzetiségi identitások, szubkultúrák – a személyes emlékezetet, máshol a csoportemlékezetet jelenítik meg. Hiszen épp az ilyen oral history-szemcsékből keletkezik az a megfoghatatlanul közös budapesti identitás, amely úgy van, hogy nincsen, annyiféle, hogy legfeljebb elmosódó határú fogalomkonstukciókban, érzetekben, közhelyekben, netán dalszövegekben – „Hol lesz majd lakóhelyünk”? – fogható meg. 

A budapesti zsidó élet színtereiről, különösen a Teleki tér izgalmas mikrovilágáról épp úgy hallhatunk ezekben a videókban, mint az óbudai Braunhaxlerek történetéről, amelyről Neubrandt Olga mesél. A következő felvételen a szlovák kisebbség egy képviselője szólal meg. Egy másik monitoron egy Budapestre költöző masszőrnő mondja el, hogy számára a főváros egyenlő volt az undergroundban artikulálódó szabadsággal, majd nemcsak a korabeli, nyolcvanas, kilencvenes évekbeli Európa Kiadó-, URH- és Balaton-koncerteket sorolja fel hibátlanul, de az egykori underground szórakozóhelyeket is, a Tilos az Á-tól  a Chachaca-n és Zöld Pardonon keresztül a Kultiplexig. Elgondolkodtató, hogy ma már egyik sincs meg. Mindegyik épület áldozatául esett olyan rövid távú befektetői érdekeknek, amelyeknek képviselői voltaképp városrombolást hajtottak végre, egy város ugyanis nemcsak épületekből, lakóterekből és történelmi helyszínekből áll, de olyan kortárs kulturális-generációs színterekből is, amelyek életet visznek a kulisszák közé. Élő kultúrát a kulturális emlékezet mellé. Egy város soha nem csupán múlt, de félmúlt és jelen is. Nemcsak „volt”, de folyamatos „lesz” is, folyamatos alakulás és hangsúlyeltolódás is – ilyen szempontból a posztszocialista térségben a szabadság kis zárványainak, a fent említett kulturális színtereknek a megszűnése egyrészt egy folyamat állomása, másrészt azonban azzal, hogy a hasonló terek a városi perifériára szorultak, Budapest vesztett is, eltűnt egy korszak az emlékezetéből, legalábbis a maga fizikális valóságában, városi térként. (Ezzel szemben lehetünk tanúi az ennél régebbi múlt különféle „visszaépítési” kísérleteinek, de ez nem a kiállítás tárgya, ezért erre nem kalandozunk el.)  

A kiállításon a jelent azok az interaktív felületek képviselik, amelyeken a látogatók visszajelezhetnek, hogy nekik mit jelent Budapest, hol van például számukra a város kapuja vagy épp szíve.   

Noha a falakon felvillan egy-egy Kondor- és Mácsai-festmény, oklevél és városkép, a Budapest-hatás vállaltan képernyőkre, hatalmas archív képanyagra és mesélt történetekre épülő, ezekkel operáló tárlat. Emellett kortárs módon használja fel a félmúlt és az elmúlt száz év képanyagát és személyes- vagy csoport-emlékezetét. 

A Budapest-mozaikot pedig olyan módon rakja ki ebben a virtuális, a valóságos kiállítótéren az emberi képzeletben jóval túlnyúló térben, hogy az igazán lelkiismeretes látogató akár órákig is el tud bolyongani a vetítőfal, az érintőképernyők meg a különféle családtörténetekről mesélő interjúalanyok videói közt.

Végül a Teleki tér, az ócskásüzlet, a Duna, az óbudai troli, az Auguszt cukrászda története, a csillagos házak, a Braunhaxlerek, a szlovákok és a többiek meséje, Pest, Buda és Óbuda összeáll valamiféle nagy Budapestté. A határai legfeljebb közigazgatásilag vannak meg. Egy kicsit mindannyiunk emlékezetében máshogy néz ki a múltja és máshol van a közepe. 

Sehogy máshogy nem lehetett volna ilyen pontosan megmutatni, mint így.
Ottlikot parafrazeláva: minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga. Minél pontatlanabb, annál inkább önmaga.     

  

A Budapest-hatás.
Budapesti Történeti Múzeum, 2024. március 31-ig .

Kurátor: Népessy Noémi történész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója
Társkurátor: Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa
Történész szakértő: Perényi Roland történész, a Kiscelli Múzeum igazgatója

Budapest könyv bennszülötteknek és turistáknak

A szerző a szubjektív és az objektív városleírások során keresztül vezet be minket a magyar fővárosba. Előbb egy korabeli Kosztolányi-tárca parafrázisa igazít el az itt és mostban, majd a sajátos szemszögből írt 33 dolog, amiért érdemes budapestinek lenni című felsorolás következik. Azzal, hogy a Budapesten Nápolyt idéző pléh Krisztus a Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán feltétlenül megemlítendő, egyetértünk. Azzal is, hogy a Szilágyi Erzsébet fasor és a Retek utca sarkáról érdemes megnézni a Parlament kupoláját. De hogy a Westend tetőteraszáról érdekes lenne a vásárlók tömege, abban már kételkedünk. 

Talán épp az ilyen, hol vitára ingerlő, hol intenzív helyeslést kiváltó megállapítások és szilánkok teszik személyessé az olvasatot a budapestiek esetében – persze a könyv a nem-budapestiek által is haszonnal forgatható. 

Nemcsak a taxikról, az egykori és néhol még ma is meglévő utcai telefonokról, de még a nyilvános illemhelyekről is kapunk tájékoztatást, sőt Török arra is kitér, a nap mely órájában hol érdemes találkozót megbeszélni. Reggel kilenckor szerinte a Gerbeaud középső terme a megfelelő, míg 13 órakor a Várhegy, a népnyelvben „öngyilkos Madonnának” nevezett szobornál. Este természetesen az Andrássy úti Művész kávéház a nyerő, amivel mélységesen egyetértünk.

Az érdekességeket, anekdotákat és szubjektív várostitkokat városséták követik a könyvben. Barangolhatunk a szerzővel a Vörösmarty tér vagy az Andrássy út környékén, de minket elsősorban természetesen Óbuda érdekelt most is. 

A kötet vonatkozó fejezete képet ad a múzeumi negyedről éppúgy, mint a Krúdy-negyedről. A bevezető kép, amelyen a Római-fürdő egy malma látható, lenyűgöző. 

Egyedül a nosztalgiázással nem tudunk egyetérteni: ahogy Török írja, a két, nosztalgiára érdemes korszak közül a rómaiaké az egyik – ez valóban így van –, de hogy az a századfordulós Óbuda, amely a köznyelvben a romantikus Krúdy-városként él, valóban olyan volt-e, mint az emlékképekben, már erősen kérdéses. Abból, ami megmaradt belőle, nem lehet visszakövetkeztetni a nyomortanyákra, azokra a melós hosszúházakra, ahol a tébécé virágzott a falakon, és azokra a viskókra, amelyek az utcaszint alatt helyezkedtek el, és amelyekből menekültek a lakók, ha tehették. A megszépítő emlékezetben sajnos összemosódik a módos parasztpolgárok Óbudája és a melós Óbuda – ettől függetlenül a könyvben sok olyan érdekesség is helyet kapott, ami nagyon is jó, hogy megjelenik. Például a gázgyár története. Utóbbi olyan híres volt a maga korában, hogy még Amerikából is a csodájára jártak. 

Persze a hely vagy kerület, netán útvonal mint szervezőelv mellett néha más szempontok is életbe lépnek. Például ott, ahol a Ráday utcát mint a Budapesti Sohót mutatja be a szerző, kitérve a fejezetben a kicsit távolabbi Központi Antikváriumra és az örök egyetemista törzshelyre, a Csendesre. 

Török András könyve olvasható az elejétől a végéig, mozaikszerűen, szúrópróba-szerűen, cipelhető egy-egy városi expedícióra, de alkalomadtán várostörténeti forrásnak is megteszi. 

Kiváló kalauz – nemcsak Marslakóknak. 

Fővárosok földje, Budapest

„Principii boni finis bonus”
(Jó kezdetnek jó a vége)

Az 1873-ban fővárossá összeolvadó települési egységek – Buda, Pest és Óbuda – kivétel nélkül ókori eredetűek, és a Margit-sziget területének római kori érintettsége sem kérdéses. Budapest ily módon azon városok hosszú sorába illeszkedik, melyek római települési előzményből fejlődtek ki, másrészt azon kevés európai főváros – London, Belgrád, Ankara, Szófia és persze Róma – büszke társaságának is tagja, amelyek már a Római Birodalom korában is tartományközpontként működtek.

Óbuda városi előzménye Aquincum, Pest őse pedig a Duna bal partján fekvő Contra Aquincum. A Várheggyel mostohábban bánt a sors. Minthogy a rómaiak a hegyvidéki élet iránt fásult ellenszenvet tanúsítottak, a frissen behódoltatott és pechjükre magaslati élethez szokott őslakókat rendre arra kényszerítették, hogy civilizált emberek módjára költözzenek le a síkságra. Magaslataink közül így ürült ki a Gellért-hegyi kelta oppidum, amely a későbbiekben kultikus események misztikus színtereként szolgált tovább. A Várhegyen sosem állt oppidum, sőt, ami azt illeti, más egyéb sem. Kiépítésére csak a mongol inváziót (1241–1242) követően IV. Béla (1235–1270) bölcs belátásának köszönhetően került sor. Ám ha a Várhegy területe kihasználatlan is maradt, Buda vízivárosi negyede egy Aquincumnál is korábban létesített római település maradványait rejti, amelynek nevét – fájdalom – nem őrizte meg a kollektív emlékezet. 

Budapest területén a felsorolt „történeti városmagokon” kívül több, polgári település által körülölelt katonai tábor is ismert. Fővárosunk tehát igen terebélyes gyökérzettel kapaszkodik a római múltba. A települési előzmények között azonban csak egy van, ami a maga idejében is a főváros büszke titulusát viselhette: Aquincum.

 

Főváros születik
(Sufniváros csodálatos metamorfózisa)

106-ban Traianus császár (98–117) alapos megfontolás után úgy döntött, hogy Pannonia provinciát két részre osztja, és a keleti – vagyis a sajátos római térfelfogás szerinti „alsó” – tartomány (Pannonia Inferior) székhelyévé Aquincumot jelöli ki. A kifürkészhető császári akarat jogi és urbanisztikai szempontból egyaránt felkészületlenül érte a másfél évtizeddel korábban létesült katonai garnizon körül terpeszkedő, kissé vadnyugati hangulatot árasztó, poros deszkavárost. De nem volt mit tenni. Aquincum súlyának hirtelen megnövekedése nagyívű urbanisztikai programot hívott életre. Állami költségen megindult a tábor körül elterülő canabae („bodegák”) gúnynévvel illetett civil település, illetve az attól északra, mintegy 2 kilométer távolságra fekvő falu (a későbbi polgárváros) mediterrán városépítészeti normák szerinti kialakítása (nagyjából) szabályos utcahálózattal, kőből emelt vagy legalábbis kőalapozású épületekkel, közművesítéssel. A közeli falucska várossá fejlesztésére azért volt szükség, mert a katonai territoriumon fekvő canabae (ekkor még) nem részesülhetett városi jogadományozásban.

Szükség volt tehát a legközelebbi, de már katonai territoriumon kívül eső település arculatformálására is, amely majd méltán viselheti a municipium címet.

A helytartói palota katonavárosi elhelyezése ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a tartományvezetés a canabae tekintélyét a kiépülő-félben lévő polgárvárossal szemben is fent kívánta tartani. Érthető módon, hiszen a helytartó nemcsak a polgári közigazgatás feje, hanem a tartományi hadsereg parancsnoka is volt, akinek hivatalában a legio írástudó altisztjei szolgáltak. Aquincumban minden a katonaság körül forgott.

Pannonia felosztását katonai-stratégiai szempontok indokolták, hiszen a Birodalomnak a Duna észak–déli szakaszán a nehézlovas szarmatákkal kellett szembenéznie, s ez másféle taktikai elképzeléseket igényelt, és szükségessé tette egy helytartó állandó jelenlétét. Ugyanakkor a császár álma is nyugodtabb volt, ha egy-egy becsvágyó helytartó keze alatt nem szolgált háromnál több legio… 

A 120-as évek derekára kialakult az aquincumi településkomplexum, amely a legiotáborból, a körülötte kifejlődött katonavárosból, a helytartói palotából és a mintegy 2 kilométerrel északabbra fekvő municipiumból állt. A polgárvárosban megalakult a városi tanács és a hivatalnoki kar, amely élén évente választott polgármesterek (duumvirek) álltak. A tartomány-igazgatás központja azonban a katonaváros maradt, ráadásul a municipium megalakulása ellenére is őrizte sajátos önkormányzatiságát magisterei vezetésével. 

Aurelianus császár (270–275) portréja. Aranyozott bronz, 3. század. Museo di Santa Giulia, Brescia (fotó: wikimedia.commons)

A településkomplexum fejlődése a markomann-háborúk (166–180) idején megtorpant, ám Septimius Severus (193–211) hatalomra jutása után minden addiginál nagyobb lökést kapott. Az aquincumi canabae 194-ben városi jogot nyert: a polgárvárossal közösen colonia rangra emelkedett, és Colonia Septimia Aquincensium néven egyesült. Ennek eredményeképp összevont városi tanács alakult, és közös polgármesterpárok (duumvirek) gyakorolták a végrehajtó hatalmat. A Severus-korban (193–235) mindkét város elérte legnagyobb kiterjedését, fizikai értelemben azonban sosem forrtak össze. A colonia splendidissima (’igen tündöklő colonia’) a 3. század első harmadában eljutott fejlődése csúcsára.   

 

„Itt van a város, vagyunk lakói…”

Amikor a legio II Adiutrix a mai Óbuda területére érkezett (a keresztény időszámítás szerinti 89. évet írták akkor), aggasztóan őskori környezetben találta magát, amelynek sivárságát csupán néhány, a Duna mentén szigetszerűen kiemelkedő, polgári településsel övezett római tábor törte meg. A tartósnak ígérkező berendezkedés nehézségeit az a nagy létszámú civil tömeg enyhítette, amely folyton a hadsereg nyomában járt. A kíséret egy részét a legionariusok (egyébként törvénytelen) családtagjai, szolgái és a testületi szellemtől szabadulni képtelen veteránok tették ki, de akadtak mások is: a katonaság hétköznapi szükségleteit (bor, olívaolaj, halszósz, kézműipari termékek satöbbi) biztosító kereskedők, kézművesek, vendéglátósok, vagy a szórakoztatóipar speciálisabb igényeket kielégítő közreműködői, továbbá ingyenélők, kalandorok, kerítők és hamiskockások. Röviden tehát mindazok, akik a hadsereg tagjaihoz érzelmi vagy jogi szállal, de leginkább gazdasági érdekkel kötődtek.    

A tábor (castra) körül kialakult település lakói a hadsereg vándorlása során Italiában, Germaniában, Britanniában és Moesiában csatlakoztak a legio kíséretéhez, ők számítottak a „bodegavárosi” társadalom keménymagjának. Bár a katonai territoriumon megtelepedő lakosság hivatalosan a hadseregparancsnok joghatósága alá tartozott, mégis rendelkezett bizonyos fokú önkormányzatisággal. Erre utal a közösség hivatalos, bár kissé nehézkes veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem (’a legio II Adiutrix mellett élő veteránok és <más> római polgárok’) megnevezése is. A szervezet élén évente választott polgármesterpárok álltak, őket azonban a valódi városi önkormányzatok azonos rangú hivatalnokaitól (duumviri) megkülönböztetendő, egyszerűen csak magistereknek (’elöljárók’, ’főnökök’) nevezték.  Az arisztokrácia tagjai – városatyák és tisztségviselők – ekkor is, a későbbiekben pedig még inkább a pénzemberek köréből kerültek ki, mert a római korban a politikusok egy adott közösség költségvetését jelentős mértékben saját vagyonuk felhasználásával teremtették meg.

Vulcanus istennek dedikált – azóta elveszett – oltárfelirat Felice Feliciano (Antiquus) kissé pontatlan átírásában. Kézirat (15. század), Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia (Mss. Regg. C 398, p. CLXIIII). A veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem szervezet nevében a két polgármester (magister) Valerius Respectus és Uttedius Maximinus járt el. 

Az eredeti pionírközösség létszámát legnagyobb arányban és folyamatosan gyorsuló tempóban a fokozatosan romanizálódó, kelta etnikumú bennszülöttek gyarapították, akikből hosszabb távon Pannonia római társadalmának széles alapja alakult ki. A „bodegavárosból” katonavárossá, a bennszülött faluból pedig polgárvárossá fejlődő tartományközpont eleve vegyes etnikai képe Hadrianus korától kezdett mind színesebbé válni. A folyamatos nyugati beáramlás mellett a legio külhoni expedíciói és hadkiegészítései következtében megjelentek a keleti provinciák: Asia, Cappadocia, Cilicia, Bithynia és Pontus tartományok, valamint a történeti Phrygia szülöttei is (természetesen a szokásos civil kísérettel).

Azonban Aquincum társadalma kulturális szempontból a keleti bevándorlás ellenére is homogén maradt.

A legiokba ugyanis még keleten is csak a kiváltságos társadalmi helyzetű, „nemzetek felett álló” római polgárok léphettek be, rendszerint az egykori italicus telepesek leszármazottai, akik latin anyanyelvük (vagy legalábbis nyelvismeretük) révén és a birodalmi kultúra hordozóiként zökkenőmentesen illeszkedhettek be a hadseregbe, majd leszerelésüket követően bármely nyugati provincia társadalmába. Aquincumban csak a 3. században mutatható ki egy erőtlen, görög ajkú közösség, amelynek szerény nyelvemlékei nemcsak alacsony társadalmi státuszukra utalnak, de gyanút is keltenek, hogy a keletiek a mindennapokban azért csak-csak elboldogultak a latin nyelvvel. Kénytelenek is voltak, mert a görög nyelv sohasem tudott gyökeret verni sem Aquincumban, sem Pannonia más tájain. A többi keleti nyelvről már nem is beszélve.

A görög nyelv pannoniai talajtalanságát jól érzékelteti Aurelianus császár életrajzának az az epizódja, amikor Tyanai Apollónios szelleme kénytelen latinul megszólítani a császárt, hogy „a pannoniai férfi megértse”. A forráshely alapján feltételezhető, hogy a pannoniai lakosság görög nyelvismeretének hiánya közmondásos lehetett a maga korában. És ez még akkor is igaz, ha Aurelianus valójában nem pannoniai, hanem moesiai származású volt. 

Aquincum társadalma kezdettől fogva „birodalmiként” jellemezhető, amelyet a római jog, a latin nyelvhasználat és általában véve az egységes római kultúra uniformizált. Ennek részét képezte a szerteágazó római hitélet is. A birodalom (és tágabban véve: a római civilizáció) iránti lojalitás kifejezésére szolgáló hivatalos kultuszok kötelező jellegű ápolása mellett a római államot végtelen türelem és befogadás jellemezte a magánvallásosság terén. Tilalom alá csak az embertelen kultuszok és a perverz elhajlások estek. (A hírhedt keresztényüldözéseket sem dogmatikai megfontolások váltották ki, hanem a császárkultusz ápolásának teljes körű elutasítása, ami egyet jelentett a hazafiatlansággal.) Aquincum vallási életében a hagyományos és a bennszülött eredetű, de rómaivá vált istenségek tisztelete mellett szerény nyomot hagytak Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia bizonyos kultuszai is, de már ezek sem eredeti, hanem romanizált (vagy legalábbis hellénizált) formájukban. A monoteista vallások ugyanakkor alaposan próbára tették a Birodalom vallási toleranciáját. A zsidó és keresztény Isten ugyanis alkalmatlannak bizonyult arra, hogy beolvadjon a közös pantheonba. Aquincumban ez a probléma soha nem éleződött ki. Zsidó közösség működésére semmilyen jel nem utal, a kevés keresztény emlék pedig már a befogadást követő időszakból (4. század) származik.

Összességében kijelenthető, hogy amíg a korszellem a globalizált római államhoz tartozás vágyát emelte piedesztálra, a birodalomszéli, katonai közegben gyarapodó Aquincum soknemzetiségűvé igen, multikulturális várossá azonban nem vált – ellentétben a Kelet régi metropolisaival és a nyugati birodalomrész nagyvárosaival. Amikorra pedig a rómaiság varázsa kezdett kihunyni, és az általánossá váló polgárjog kulturális elköteleződés nélküli jogi kategóriává silányult, a fokozatosan barbarizálódó és menet közben még tartományközponti szerepét is elveszítő Aquincum már a puszta létezéséért küzdött.

Késő római sírépítmény felirata Óbudáról. Mészkő, 4. század. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (fotó: Ortolf Harl) A sírfelirat a Róma szolgálatában „jobbját mindig kiváló hősiességgel háborúba vivő” katona frank identitását emeli ki. Ugyanakkor a rómaiság valamelyest még vibráló vonzerejét bizonyítja a római típusú sírépítmény és az időmértékes, hexameterbe szedett sírvers iránti igény.

A főváros peremén

Egy főváros megszülethet egy természetes folyamat során – a földrajzi elhelyezkedés, népességnövekedés, közigazgatási, gazdasági és kereskedelmi szerep okán –, és lehet politikai döntés produktuma. Budapest létrejöttére mindkettő igaz. A korábban három önálló város – Pest, Buda és Óbuda – évszázados fejlődése során számos kisebb települést olvasztott magába, ami a terjeszkedés és bővülés természetes velejárója. A három város egyesítése – a politikai és gazdasági érdekek mellett – erősen ambivalens aktusnak számított, ugyanis az addig különálló városok egyike sem rajongott az ötletért, hiszen ez a lépés addigi önállóságuk végét jelentette (ez Óbudára csak részben igaz, mert fejlődése szempontjából óriási lehetőségnek számított).

A pátoszos ünnepségek mögött végig ott volt a féltékenység, lenézés, irigység és sértettség légköre.

Pest, Buda és Óbuda ugyan egy tömbben fekszik, fejlődésükben és működésükben sok azonosságot találhatunk, de mindegyik településnek megvolt a saját társadalmi és gazdasági váza, amely meghatározta szuverenitását. Értelemszerűen az egyesítés valamilyen formában ennek a feladásával járt, ami nem ment zokszó nélkül. Óbuda mezőváros első polgármestere, Harrer Pál arról írt visszaemlékezéseiben, hogy „a három város fekvése tette szükségessé a törvényes egyesítést”. Ez átvitt értelemben jelentheti a települések földrajzi predesztinációját – amely megállapítás részben igaz is –, de itt elsődlegesen a politikai és gazdasági törvényszerűség volt az indok.

A testvérvárosok közül Óbuda rendelkezett a legrégibb „fővárosi” státusszal, hiszen az itt fekvő Aquincum a 2. század elejétől Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) fővárosa, majd a 13. század közepéig fejedelmi és királyi központ volt. Ez mai értelemben nem fővárost jelentett, hanem olyan települést, ahol az év során hosszabb ideig tartózkodik az uralkodó udvarával együtt. A tatárjárást követően a jobban védhető Buda átvette ezt a szerepet a mai Várhegyen. Buda városa a török uralom idején (1541–1686) megtartotta vezető szerepét, mint a Budai vilajet és az egész magyarországi oszmán hódoltság központja. Óbuda ezzel párhuzamosan elvesztette politikai és részben gazdasági jelentőségét, amely változás nem pusztán a város szerepét érintette, hanem a benne lakó közösség életét is átformálta. Pest alapvetően kereskedők által lakott település volt, jelentős és dinamikus fejlődése csak a 18. század elejétől indult el. Budapest megszületésének előtörténete a 17. század végén, az oszmán török uralom végével kezdődött, amely jelentős változásokkal járt a három városra nézve a közös jövő szempontjából.

Lajos utca és Serfőző utca sarok, 1920-as évek eleje

Egy nagyváros kialakulásának megvannak a lépcsőfokai. Ezek  végül elvezetnek azokhoz a keretekhez, amelyek feltétlenül szükségesek működéséhez. Az említett politikai és gazdasági indokok mellett a feléledő és a korszellemet mélyen átható hazafias attitűd nagyban hozzájárult a városok egyesítésével Budapest létrejöttéhez. Miután 1686. szeptember 2-án a keresztény hadak bevették Budát, csak lerombolt, felégetett és elhagyott települések maradtak hátra. Ugyan katonai szempontból nem volt biztonságos a visszaköltözés a három településre, mert félő volt, hogy a törökök ellentámadásba lendülnek – ezért meg akarták várni Székesfehérvár visszafoglalását, de arra csak 1688-ban került sor –, azonban a betelepedési folyamat már 1686 őszén megkezdődött. Várostörténeti szempontból ezzel indult el az a közel kétszáz éves eseménysorozat, amely a Duna menti magyar főváros létrejöttét eredményezte. Budára a csekély számú magyar mellett főleg németek és délszlávok – szerbek és horvátok – költöztek, Pest is ebben a korszakban vált soknemzetiségű településsé, ahol a németek mellett egyre nagyobb arányban a magyar népesség dominált. Óbudára először a korábban is ott élő, de a harcok miatt elmenekült negyven magyar család költözött vissza, akik megkezdték a porig rombolt város újjáépítését. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy földesurak nagy számban telepítettek be németajkú csoportokat, illetve befogadták a Budáról és Pestről elüldözött zsidó lakosságot.

Lényegében mindhárom város egy soknyelvű és nemzetiségű, valamint megosztott felekezetű településsé vált a 18. század végére. 

Gazdasági szempontból erőteljesen hatott a főváros kialakulására a testvérvárosok centrális földrajzi elhelyezkedése, a fontos kereskedelmi útvonalak keresztezése, a Duna folyó által biztosított lehetőségek kihasználása, illetve a hazai és a külföldi piac találkozása. Ez a tényező épp olyan súlyú volt, mint a politikai szándék. A reformkori magyar politikai elit jelentős része úgy gondolkodott, hogy a magyar főváros messzebb legyen Bécstől, mint Pozsony, amely jóideje az ország központjának számított. Érdekes módon ehhez az első lépést pont a Habsburg-kormányzat tette meg, amikor 1784-ben Budára helyezte át a Helytartótanács székhelyét Pozsonyból, amely azonban megmaradt az országgyűlések helyszínének. Habsburg József főherceg mint Magyarország nádora (1795–1847) szintén Budára költözött. Nemcsak tisztségéhez és rangjához méltó székhelyet kívánt felépíteni, hanem egy új kormányzati központot is. Sokat tett tervei megvalósításáért. Az általa alapított Szépészeti Bizottság (1808) munkájában olyan építészek vettek részt, mint Hild János és Pollack Mihály. Magyar részről elsősorban Széchenyi István gróf volt az a vezető személyiség, aki felismerte a városegyesítés fontosságát és előnyeit, és hogy az ország érdekeit szolgálná Budapest megszületése. Az új főváros elnevezése is Széchenyihez fűződik, aki az 1830-as években folyamatosan jelentetett meg cikkeket a témában. Az általa megálmodott és megvalósított Lánchíd is ezt a célt szolgálta, igaz, a Habsburg adminisztráció támogatásával. 

Az egyesülés folyamatában kiemelt szerepe van az 1848–1849-es forradalomnak és szabadságharcnak, mivel a politikai és katonai eseményeiben Pest-Buda már valóban központi jelentőséggel bírt. A magyar célkitűzések alapjául szolgáló 12 pontban évenkénti országgyűlést követeltek Pesten és felelős minisztérium felállítását Pest-Budán. A Szemere Bertalan vezette kormány 1849 júniusában elrendelte Pest, Buda és Óbuda egyesítését, de ennek végrehajtása elmaradt, viszont a forradalom leverését követően rendészeti okokból egy közigazgatási egységbe vonták a három települést, valamint 1850-ben Óbudát Buda városához csatolták. A következő két évtized alatt – amit Bach-korszaknak vagy a passzív ellenállás időszakának szoktak nevezni – nem állt le a városfejlődés, amely leginkább a gazdaság és a kereskedelem területén volt eredményes. Számos új köz- és magánépület épült ebben a korszakban, és sokat javult az utak és a közüzemek állapota is. Az európai politikai viszonyok alakulása és az egyre mélyülő belső problémák végül kiegyezésre kényszerítették a Habsburg udvart (1867), létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyhez egy Béccsel egyenrangú magyar főváros illett. Ennek legfőbb szószólója és szervezője gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök lett.

Kórház, gyárkémény, falusias környezet

Andrássy rendkívül elkötelezett volt abban, hogy az európai értelemben vidékiesnek (provinciálisnak) tekinthető három város az egyesítést után valódi modern metropolisszá váljon. A miniszterelnök nem kisebb várost, mint Párizst tekintett példának, ahol a szabadságharc leverése után az emigrációs éveit töltötte, amivel azt a szándékát is jelezte, hogy a magyar főváros még Bécsnél is stílusosabb legyen. Ennek érdekében rengeteg szervező és előkészítő munkára volt szükség, illetve elő kellett teremteni az igen jelentős fiskális feltételeket. Az előkészítő és tervező munka oroszlánrészét az 1870-ben létrehozott Fővárosi Közmunkák Tanácsa végezte, illetve ebben az időszakban kezdődött el a törvényi előkészítés is. Ergo adva volt egy politikai elhatározás, de hogyan viszonyultak az egyesítéshez a városok?

Finoman fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Pest és Buda városvezetése korántsem volt boldog az ötlettől, nekik teljesen más elképzelésük volt a magyar fővárost illetően; ők egyedül is alkalmasaknak tartották magukat erre a feladatra.

A török kiűzését követően kezdődött el a rivalizálás a két régi település között, ami az egyesítés körüli vitákban egyre élesebbé vált.

Az ekkor főleg németek lakta Budán mintegy 54 ezren éltek. A település mindig is kormányzati központnak tartotta magát. Fejlődésének elakadását a földrajzi terjeszkedését gátló szőlőföldekben és a Budai-hegységben látták. A város élén Házmán Ferenc, az önálló Buda utolsó polgármestere állt. A 200 ezer lakosú Pest rendkívül gyorsan fejlődött az élet minden területén. A városfalakat már rég lebontották, további terjeszkedésének nem volt természetes akadálya, legfeljebb a lecsapolandó mocsaras területek. Pest volt az ország kereskedelmi és egyre inkább gazdasági központja, ahol a nagyszámú német etnikum mellett főleg magyarok laktak. A település vezetői szerint – Szentkirályi Móriccal az élen – még gyorsabb fejlődését Buda és a még elmaradottabb Óbuda csak gátolná. A szintén túlnyomórészt németajkúak lakta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatása alá tartozó, rendezett tanácsú Óbuda mezővárásának 16 ezer fős lakossága volt, amely elsődlegesen az intenzív szőlőgazdálkodásból élt. A település irányítói bölcsen látták, hogy bár csökkenni fog önállóságuk, az egyesítés a fejlődés egyetlen módja és útja. A történeti felsorolásból gyakran kimaradó Margit-sziget a Habsburg főhercegek tulajdonában volt, akik lelkesen támogatták az egyesítést. Végül Pest és Buda is engedett az álláspontjából, amelyben nagy szerepe volt a leendő fővárosnak széleskörű autonómiát ígérő kormányzatnak. Az elkészült törvényjavaslatot Házmán Ferenc Buda polgármestere és Wahrmann Mór lipótvárosi képviselő terjesztette be a magyar országgyűlés elé. A javaslatot mindkét ház megszavazta, és 1872. december 22-én Ferenc József szentesítette. Nem csoda, hogy a városegyesítést sokan a Habsburgok karácsonyi ajándékának tekintették. 

A főváros működésére vonatkozó konkrét ügyrendi tárgyalások a három városból delegált 34 tagú bizottságban zajlottak, amelyet Széher Mihály pesti képviselő vezetett (Pest 20, Buda 10, Óbuda 4 főt küldött a bizottságba). A közel egy esztendeig, különböző albizottságokban zajló tárgyalások kiemelt feladata volt a közigazgatási és választókerületek meghatározása. Budapest főváros alakuló közgyűlése 1873. október 25-én ült össze a Vígadóban, ahol Ráth Károlyt főpolgármesterré (ő képviselte a várost a kormány felé), Kamermayer Károlyt polgármesterré választották. Az első önálló budapesti tanácsgyűlésre 1873. november 17-én került sor, amely a főváros általánosan elfogadott születésnapja lett. Ez egyben azt is jelentette, hogy Pest, Buda és Óbuda önállósága megszűnt, területüket besorolták a tíz fővárosi kerületbe, amelyek élén már nem polgármester, hanem elöljáró állt. Mit jelentett ez Óbuda életében, milyen előnyökkel és hátrányokkal járt a városegyesítés?

Harrer Pál, 1873

Óbuda 1872-ben megválasztott első és sokáig utolsó polgármestere, Harrer Pál visszaemlékezéseiben röviden így írt erről: „Igaz ugyan, hogy a közigazgatás mindenben a kisvárosias Óbuda viszonyainak nem volt czélszerű, azonban annak egységesnek kellvén lenni, ezen tekintetben kivételt tenni nem lehetett úgy, mint más külsőbb városrészekben sem; azonban daczára ezen körülménynek Óbuda az egyesítéssel kétségtelenül nyert.” A német telepes, szőlőtermelő családban született Harrer Pál élete szorosan egybefonódott Óbuda történetével, hiszen 1848–1885 között viselt közhivatalt a településen. Szorgalmának és elhivatottságának köszönhetően lett városi írnokból Óbuda polgármestere, azé a településé, amely a törökök kiűzését követő időszakokban több átalakuláson ment át. Elsődlegesen közigazgatási értelemben volt megfigyelhető az átalakulás, hiszen Óbuda a Zichy család földesurasága (1659–1766) után kamarai mezőváros lett, majd rövid időre Buda szabad királyi városhoz csatolták, illetve 1861-től vármegyei fennhatóság alá került. Az 1871. évi községi törvény szerint rendezett tanácsú város lett, ahol polgármestert és saját tanácsot választhattak. Az 1872. november 10-én tartott választás alapján lett Harrer Pál a település vezetője. Ennek értelmében ő vezette azt a delegációt, amely Óbudát képviselte az egyesítést előkészítő bizottságokban. A két másik városhoz képest sok mindenben elmaradott Óbuda életében ez nagyon jelentős fejlődési opció volt, amelyet Harrer következetesen képviselt és végül kiharcolt. A két legfontosabb pont a házadó mértéke és a regáléjogok (a koronát illető javak) kérdése volt, amelyek komoly anyagi terhet jelenthettek volna a település lakóinak. Végül alacsonyabb besorolásba került az óbudai házadó, mint Pesten és Budán, valamint a regáléjogok minden megváltás nélkül az egyesített fővároshoz kerültek. Harrer Pál 1873 után is vezető tisztségben maradt, mint a III. Kerületi Elöljáróság jegyzője, majd erősen megromlott egészségi állapota miatt 1885-ben végleg nyugdíjazták. 

A városegyesítést követő évtizedek alatt lendületesen fejlődött Óbuda, de az első világháborút követően alábbhagyott ez a lendület.

A településen zajló fejlesztések és a filoxéra pusztítása szinte egy időben történt, és ez gazdaságilag és társadalmilag is átalakította Óbudát. A városegyesítés idején Óbuda lakosságának 60%-a németajkú, 25%-a zsidó volt, de pár évtized múlva, a magyar népesség növekedésével jelentősen megváltoztak az arányok.  Rövid idő alatt az agrárjellegű falusias mezővárosból Budapest egyik szegényes munkás külső kerülete lett. A hajdani óbudai parasztpolgári réteg eltűnt, helyette jelentősen megnőtt az ipari munkások száma, akik már nem a szőlőföldekre, hanem gyárakba és üzemekbe jártak dolgozni. Ugyan a falusias kép és hangulat egészen a 20. század második felétől kezdődő szanálásokig megmaradt, közelebbről szemügyre véve mégis releváns változásokat találhatunk.

A modernizáció leglátványosabb elemei a sorra nyíló gyáregységek voltak, illetve ebben a korszakban (1873–1914) alakultak nagyvállalattá a már korábban itt működő iparüzemek (pl. Óbudai Hajógyár, Goldberger és Spitzer Textilgyárak, a Bécsi úti téglagyárak). Kevésbé látványos, de a helyi lakosság szempontjából kiemelten fontos és időszerű volt a közművesítés, a csatornázás és a vízellátás problémáinak, valamint hiányosságainak a megoldása, kiépítése. Ennek keretében épült meg a Fővárosi Vízművek újlaki gépháza 1882-ben, a Lajos utca és a Vörösvári út közötti csatornarendszer, elindult a közvilágítás kiépítése (részben gázlámpák és petróleumlámpák világítottak az utcákon), rendszeressé vált a tömegközlekedés Óbuda központja és a főváros távolabbi pontjai között (lóvasút, majd 1896-tól villamos), a forgalmasabb utcák korszerű útburkolatot kaptak. Új középületeket emeltek, amelyek a településen élőket szolgálták; 1897-ben megnyílt a Szent Margit kórház a Bécsi úton és az Óbudai rakparton a Kisfaludy Színház, 1906-ban átadták az új városháza Barcza Elek tervezte épületét. (Barcza tervezte a Szent Margit kórházat is.) Megnyitotta kapuit a Kórház utcai, a Raktár utcai, a Kiscelli utcai és a Szentendrei úti iskola. A javuló lehetőségek miatt megnőtt a városrész lakosságszáma is, az első világháború kitörése előtt (1914) már közel 50 ezren éltek Óbuda-Újlakon.

Óbuda jelentős infrastrukturális és egyéb hátrányból indult a városegyesítésnél. Elindult a gazdasági – ipari – fejlődés, de egy szinten megrekedt, amelyből nem tudott továbblépni. Hiányzott a híd a pesti oldal és Óbuda között. A lesajnált mostohatestvér vagy akár a kolonc szerepe jutott a két másiknál jóval régebbi történelemmel bíró településnek. De egykori önmagához – agrárprofilú mezőváros – képest igenis sokat változott, főleg az infrastruktúra területén. Hogy ezen változások mellett mennyire maradt meg a hajdani büszke óbudai identitás, az sok kérdést vet fel. Talán a tragikus sorsú óbudai író, irodalomtörténész Halász Gábor sorai jól érzékeltetik ezt a folyamatot: „Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

Hortobágyi Endre nélkül márpedig nem megy

Hortobágyi Endre – egyre inkább így tűnik – a 20. század egyik legfontosabb magyar képzőművésze volt. Csak épp évtizedekig nem hallottunk róla. 

Egész festői nyelvezete, az általa felvetett festészeti problémák és a megoldásai is jobban emlékeztetnek a maga korabeli francia festészetre, illetve a Franciaországban élő emigráns magyar művészekére, mint az anyaországi kortársakéra. 

Az összehasonlítás rögtön egy másik problémát is felvet: része-e a magyar művészettörténetnek a francia emigrációs hármas, Hantai, Reigl, Rozsda, és ha már itt tartunk: Csernus és a máshová disszidáltak, például Lakner László, vagy nem része?

Ha nem része, eldobunk egy fontos fejezetet a saját kultúránkból. 

Ha része, ki kell mondanunk, hogy a 20. század nemzetközileg legismertebb magyar festői életművei ugyanúgy, ahogy a magyar fotótörténet meghatározó oeuvre-jei, nem Magyarországon születtek meg. Ebben az esetben azonban a hangsúlyokat is alaposan át kell rendeznünk, hiszen a franciaországi magyar művészet átalakítja a vasfüggöny mögötti magyar művészettörténeti konszenzust is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ott vannak a súlypontok, ahol eddig hittük, és olyan vonatkoztatási pontok keletkeznek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Épp Hortobágyi esetében semmiképp, hiszen anyaországi kortársaitól markánsan különböző úton járt.   

Hortobágyi nem volt főiskolát végzett művész. Egész élete az elnyomottságról, a mellőzésről, a be nem futottságról szól, ami remekül illusztrálja nemcsak azt, hogy ő maga mennyire volt progresszív egy bornírt korban, a három T kádári koordináta-rendszerében, de azt is, hogy ez a rendszer miként viszonyult a valódi – revelatív – életművekhez. Holott Hortobágyi művészetében – magában a konkrét életműben – nincs több politikával összeköthető vonatkozás, mint a (festészeti) szabadság.

Cím nélkül 2.
olaj vászon, 1993

De ezt épp úgy nem tolerálta a langyos posztimpresszionista reminiszcenciákra, a már az 1957-es tavaszi tárlat idejére is kifáradt szocreálra és általában a közepesre kalibrált kultúrpolitika, mint apja múltját.

Hortobágyi Endre 1941-ben született Budapesten. 

A legtöbb életrajzban csak annyi áll, hogy apja politikai fogolyként szabadult 1956-ban, amivel egy életre tönkretette fia karrierjét is. Ahogy arra Zoltán Gábor író, az Orgia szerzője, a XII. kerületi nyilas mozgalom történetének kutatója felhívta e sorok szerzőjének figyelmét, az apa, Hortobágyi Sándor valójában a XII. kerületi nyilas szervezet írnoka volt. A családjuk az első világháború után Edelényből került Pestre. Míg a másik fiú katonai karriert futott be, Endre apja, Sándor mindössze a péksegédi munkáig vitte, igaz, mindeközben zeneszerzőként és zenészként is feltűnt a Budai Mandolinzenekarban. Az írnoki munkakör bizalmi feladatnak számított a mozgalomban. A háború után a családfő másokkal ellentétben nem bujdosott el, így könnyen letartóztatták. 1956-ban szabadult.   

Ez valódi tragédia volt a fiú szempontjából – egyrészt nyilván egy életen át cipelte az apai múlt terhét, másrészt az apák bűneit a fiúkra is kiterjesztő rendszerben esélye sem lehetett arra, hogy befussa saját pályáját. 

Szerencsekerék
olaj vászon, 1979

Noha a képzőművészeti gimnáziumot még elvégezhette, az apai múlt miatt arra már nem volt esélye, hogy a főiskolára bekerüljön.

A gimnáziumban 1957—1961 közt olyan mesterei voltak, mint Göllner Miklós, Benedek Jenő és Basilides Sándor. Ötvenes évekbeli önarcképéről izzó tekintetű fiú néz ránk – maga a festmény lendületes, pontos, későbbi nagy kaliberű festőt sejtet.

Mivel a főiskolára nem kerülhetett be, 1962-ben a Zuglói Körhöz csatlakozott, amelyet Molnár Sándor, a magyar festészettörténet egyik legkülönösebb zárványát, a festőjógát feltaláló művész vezetett. 

Hortobágyi, aki ebben a körben próbálta kibontakoztatni tehetségét, a hatvanas években több betiltott tárlaton részt vett. Ekkor a csoport többi tagjához hasonlóan elsősorban a francia Bazaine festészete hatott rá, illetve a lírai absztrakció. (Erről lásd később.) A hetvenes években nem állíthatott ki, mosogatóként dolgozott egy budai étteremben.

Közben megjárta Franciaországot, de nem maradt kint, hazatért. 

1968-tól egyre magányosabbá vált, a zuglói kör felbomlott, ő minden értelemben a perifériára szorult. 

A szilencium egészen 1985-ig tartott, amikor az Óbudai Galériát vezető Andrási Gábor lehetőséget adott neki egy önálló kiállításra. 

Kimondható hát, hogy a korszak egyik legfontosabb, de legalábbis legkülönlegesebb életművének felfedezése Óbudáról indult – annál is inkább, mert innentől kezdve 1998-ig öt egyéni tárlat is jutott az addig mellőzött művésznek. 1996-ban önálló tárlatot kapott az Ernst Múzeumban is, ám ezt alig két évvel élte túl. 

Ennyi röviden az életrajz. De mi is van mögötte? 

 

A hiányzó láncszem

A Garten kiadó gondozásában 2021-ben megjelent Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete és jelentősége a legújabb kori magyar képzőművészetben című albumban a kötet egyik szerkesztője, Bánki Ákos festőművész (a másik szerkesztő Schneller János) azt írja, Hortobágyi a „hiányzó láncszem” a művészettörténetben. 

„Munkássága nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az expresszíven koncentrált festészet nemcsak a nyugati, hanem személyes, egyéni hangként a magyar festészetben is megtalálható. Az alkotó ember kutatja a kapcsolódási pontokat, párbeszédeket, mondatokat, amelyekhez csatlakozni tud” – így Bánki Ákos. 

Ideje van hát a coming outnak, és annak, miért is születik ez az írás. 

2023 májusában a budapesti Karinthy Szalonban rendezett Elemek című kiállításomon Kemény György és Haász István képzőművészek félrevontak, és megkérdezték, ismerem-e Hortobágyi életművét, mivel ami a falon látható – mondták – az olyan, mintha a Hortobágyi által felvetett festészeti kérdések nyomán mennék tovább. Nemet intettem. Soha nem hallottam Hortobágyiról. 

Több évtizedes kínlódás és útkeresés után vált számomra bizonyossá, hogy a magyarországi félmúlt alkotói közül senkihez nem tudok kapcsolódni Gyarmathy Tihamért kivéve, akinek művészetét régóta olyan útnak gondolom, amelynek tapasztalatai hasznosíthatók. Rajta kívül – középgenerációs képzőművészként – kizárólag a fent említett francia emigráció, elsősorban a nagyszüleim generációjához tartozó Hantai és Rozsda, valamint Reigl jelentettek revelatív élményt számomra, egyedül ők mutattak olyan utat a festészetben, amelyet reflektálhatónak láttam. Nem mintha Erdély Miklós vagy a Vajdások, netán a neokonstruktívok munkája, az Iparterv generáció ne lenne elismerésre méltó – egyszerűen csak úgy tűnt számomra, azok az utak hitelesen nem folytathatók, sőt, nem is opponálhatók. 

Nagy alakzat
olaj vászon, 1994

Ekkor fedeztem fel a két említett művész hatására Hortobágyit.

Bánki szavával azt a láncszemet a magyar művészet történetében, akinek festészete radikálisan különbözik mindentől, amit itthon maradt kortársai hoztak létre. És ami összeköti azt a bizonyos francia emigrációt az itthon maradottakkal, valamint a következő generáció egyes tagjaival, tehetjük hozzá.  

Bánki pontosan fogalmaz, amikor azt írja, „Nemzedékem számára nagy felfedezés, az érthetetlen űr betöltésének egy darabja Hortobágyi művészete. Ő fejezte be egy nagyszerű korszak festészetének mondatait.” 

„Rá nem a XX. századnak volt szüksége. A XXI. század második évtizedének végére vált érthetővé festészete, ezért kapta meg azt a koncentrált figyelmet, ami láthatóvá teszi őt az új generáció számára” – írja Bánki, hozzátéve, hogy Hortobágyi nélkül érthetetlen a magyar absztrakt festészeti hagyomány.  (1)

Helyezzük hát kontextusba ezt a páratlan életművet!

 

A Zuglói kör

Az ötvenes években, amikor Molnár Sándor, Hortobágyi Endre, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona és társaik pályája indult, a politikailag oktrojált témaválasztások, központilag előírt stíluskényszer és a totális állami ellenőrzés jellemezte a magyar képzőművészetet. A művészekre olyan szakemberekként tekintett a hatalom, akik a rendszer vizuális kiszolgálói, a propaganda eszközei. Művészi szabadság épp úgy nem létezett, mint ahogy társadalmi szabadság sem. Az Európai Iskola, a magyar művészettörténet addig legfényesebb fejezete 1948-ban megszűnt, elsősorban politikai nyomásra, ám szétesésében közrejátszott az is, hogy az alapítók olyannyira egymástól elfejlődő utakon indultak el, hogy mindezt lehetetlen volt egyben tartani. Ami összekötötte Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Anna Margit, Szántó Piroska, Márffy Ödön, Martyn Ferenc és a többiek művészetét, az leginkább a nyugatos orientáció volt, nem stilisztikai egység.

Az absztraktig nekik köszönhetően egyszer azonban már eljutott a magyar festészet – amelynek legnagyobb tragédiája az volt, hogy politikai nyomásra az európai iskolás hagyomány természetes úton nem fejlődhetett tovább. A következő generáció, Molnár Sándorék, a zuglói iskola alapítójának generációja a mesterséges tudatlanság helyzetéből kellett, hogy induljon. Molnár a Tiltott absztraktok című dokumentumfilmben (rendező Bánki Ákos) elmeséli, hogy mindössze egy órára sikerült bejutnia a képzőművészeti gimnázium elzárt termébe, ahol a megsemmisítésre ítélt könyveket tárolták, innen, a halomból emelte ki Cézanne, Van Gogh és Renoir albumát, és ekkor szembesült ezekkel a „modern” művészekkel, akik lenyűgözték. (2) (Az Európai Iskola felbomlása utáni évtizedben vagyunk!)

Érthető hát, hogy ebben a fojtogató légkörben a képzőművészeti főiskolások, illetve a frissen végzettek mindent megtettek, hogy hozzájussanak az európai művészet friss eredményeihez. Elsősorban ez a szándék hozta létre a Zuglói kört, amelynek neve onnan ered, hogy Molnárék zuglói lakásában gyűltek össze a fiatalok, akik egyrészt saját műveiket vitatták meg, másrészt megosztották egymással azokat a kortárs nyugat-európai szövegeket, amelyek a festészettel foglalkoztak. A saját maguk által készített fordítások stencilezve, gépelve jártak körbe. Mivel Molnár jó viszonyban volt a hozzá közel lakó Hamvas Bélával, a művészeti szakíróként az európai iskolásokkal jó szakmai viszonyban lévő Hamvas is fel-felbukkant a körben, amelyben Molnár mellett Bak Imre, Nádler Tibor, Deim Pál, Molnár László és a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is tag volt.

A tagok elsősorban Jean Bazaine könyvét, a Jegyzetek a mai festészetről című kötetet vitatták meg és tekintették alapvetésnek, de közkézen forogtak az École de Paris korszerű törekvéseivel foglalkozó egyéb írások is – írja Andrási Gábor a zuglói körről szóló tanulmányában. (3)

Felhívja a figyelmet arra is, hogy a kör a lírai absztrakció felé fordult, amely a magyar szóhasználattal ellentétben nem szinonimája a nonfiguratív művészetnek. Törekvése épphogy a képről száműzött tárgy festői rehabilitációját célozza, annak festői transzcendentálását, a struktúra feloldásával a többértelműség felé való megnyitását. 

Organikus kompozíció olaj vászon, 1995

Jean René Bazaine mellett a körben terjedt Kandinszkij A szellemről a művészetben, a Pont és a vonal a síkon című munkája, Klee Pedagógai vázlatkönyve, Malevics A tárgy nélküli világa, de Mondrian írásai is, sőt tudtak az Informelről, a tasizmus képviselőiről, Pollockról is. Olvasták – nyilván a hivatalos erőltetett szocialista szemlélet ellenében is – Jaspers és Jung írásait. Ezen felül műteremlátogatásokat szerveztek az Európai Iskola olyan nagymestereihez, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső vagy Martyn Ferenc. Ahogy Andrási írja, ezzel egyben kísérletet tettek a művészetpolitika által megszakított folytonosság visszaállítására. (4)

Mindezt azért érdemes ilyen részletesen felidézni, mert ebből válik érthetővé, hogy milyen képzőművészeti légkör uralkodott az országban, és milyen súlya volt a magyar művészeti életben a körnek, amikor a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is megjelent Molnár Sándor lakásán. Mellette feltűnt Attalai Gábor, Hencze Tamás, Molnár László, Csiky Tibor és még jó néhányan. 

Andrási leszögezi, hogy bár az Európai Iskola és a Zuglói kör folytonossága bizonyos szempontból tagadhatatlan, elsősorban a francia orientáció volt az, ami összekötötte a két csoportot. (És a hatalommal való viszony, tehetjük hozzá.) (5)

Említettük, hogy a kör számára a legfontosabb vonatkoztatási pont Bazaine műve volt. A Jegyzetek a mai festészetről című munkát Kemény Katalin művészettörténész, Hamvas felesége fordította le számukra. Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian dolgoztak a lírai absztrakt stílusában, az azonban nem jelenthető ki, hogy a körnek lett volna „közös” festői nyelve. Az utak hamar különváltak itt is. Aki megmaradt a lírai absztraktnál, az egyedül Hortobágyi volt – tulajdonképpen csak ő ment végig következetesen az együtt kezdett úton, sajátos festészeti stílust teremtve a bazaine-i tapasztalatokat továbbgondolva egy olyan légkörben, ahol a kör tagjainak kiállításait sorra tiltották be az „avantgardizmus” vádja miatt. 

Történetünk szempontjából mellékszál, de egy megjegyzést megér, hogy az IPARTERV-kiállításokat jócskán megelőzték a zuglói körösök különféle bemutatkozási kísérletei, így itt is szükség volna egy apróbb hangsúlymódosításra a 20. századi magyar művészettörténetben.

A zuglói kör 1968-ban szűnt meg, abban az évben, amikor az absztrakt az aczéli kultúrpolitika rendszerében a tiltottból a tűrt kategóriába csúszott át. 

 

A magányos festő

Miközben a főiskolát végzett társak nehezen ugyan, de valahogy boldogulni kezdtek, Hortobágyi, aki makacsul ragaszkodott a megkezdett festői úthoz, a lírai absztrakt világ kibontásához, diploma nélkül, a főiskola biztosította lehetőségek (a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagsága, Művészeti Alap tagság, kiállítási lehetőségek) nélkül kísérelt meg életben maradni – egyedül. Noha a hatvanas években társaival szerepelt néhány betiltott kiállításon, ezután több mint egy évtizedre elszigetelődött. Évekre a festést is abbahagyta – hangzik el abban a dokumentumfilmben, amelyet Bánki Ákos forgatott le, és amelyben megszólaltatta a művész feleségét és fiát is. (6)

A hatvanas évek útkeresését követően az első jelentős művei közt ott van a Csodaszarvas és a Transzcendens táj, utóbbi mindenben újat hoz, a formák, színek egymásba oldódnak. (7) 

Ahogy Schneller is felhívja rá a figyelmet, az Andrási Gábor szavával „motívumrejtő absztrakció” esetében, amit Hortobágyi is alkalmaz, szó sincs nonfigurális művészetről, annak a festésmódnak a lényege, amit Hortobágyi is követ, az a lényege, hogy az elemek önmagukat fenntartva a többiben feloldónak – mint az említett Transzcendens táj esetében. Jó példa az 1966-os Fa is, amelynek kiindulópontja konkrét tárgy. 

A festőnek a hetvenes években sikerült életében először és utoljára eljutnia külföldre, mégpedig Párizsba. A tíz nap alatt – ahogy leveleiből körvonalazódik – nagy hatással volt rá Fra Angelico, Goya, Canaletto, a 20. századiak közül pedig Nicolas de Stael, Braque és Kandinszkij. 

Hortobágyi a Zuglói kör felbomlása után eltűnt a képzőművészeti életből. Nem állított ki a korszak nagy tárlatain, egyedül a Galántai György-féle balatonboglári kápolnatárlatokon volt jelen 1973-ban. Egy rövid geometrikus korszak után ekkoriban az organikus felé fordult, majd a nyolcvanas években elkezdődött az utolsó korszak, Schneller szavával a „kalligrafikus” időszak. 

Ami megmaradt, és ami mindvégig megmarad Hortobágyinál, az a francia orientáció.

Bazaine mellett erősen hatott rá Alfred Manessier is, akinek „örvénylő” struktúráit átveszi. Rajta kívül Kandinszkij válik fontos vonatkozási ponttá, főleg az 1925-ös Sárga-kék-vörös című munka.  

A nyolcvanas években két fontos dolog is történt Hortobágyi életében. 1985-ben felfedezte Andrási Gábor, aki akkor az Óbudai Galéria és pincegaléria kiállításait szervezte, és
megjelent Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki anyagilag elkezdte támogatni a művészt, így elmondható, hogy az élete utolsó évtizede meghozta számára legalább a festői életforma lehetőségét. 

Az óbudai kiállítást, amely tizenhárom év után, 1985-ben az első bemutatkozási lehetősége volt, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója nyitotta meg. A tárlatot Andrási Gábor rendezte, de jelen volt Hegyi Lóránd művészettörténész is, mellette a művészbarátok közül Nádler István, Deim Pál, Hencze Tamás és Molnár Sándor, aki szöveget is írt a megnyitóra. A Műcsarnokban őrzött kéziratban Molnár leszögezi: a művész generációjától független utat járt be. „Hortobágyi 1968-tól egyre magányosabbá vált. Értetlenül nézte azt a helyzetet, hogy a társadalomból kiszorul. Barátai sem tudtak róla, bizonyára úgy érezte, ő az egyetlen kiközösített lény. Holott mindenki, aki személyes igazságát és a művészetet választotta, azonos sorsra jutott. (…) Bokszmérkőzésen, ha olyan ütés éri az ellenfelet, hogy számolnak rá, azt mondják: az ütés benne maradt. Ebben a generációban is benne maradt az egész század ütése”, írja Molnár. 

Talán felesleges részletezni, mit jelenthetett a jó szemű Andrási Gábor által biztosított lehetőség a művésznek, aki a 80-as évek kalligrafikus gesztusai után a kilencvenes években visszatalált korábbi formakereséseihez, tust és diófapácot használt. Az 50×70-es munkákon sokszor nyomon követhető egy-egy motívum fejlődése, kibontakozása a minimalista változatig. 

Levezetés olaj vászon, 1965

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes években folytatta az Andrási szavával élve „motívumrejtő” festmények sorozatát is.

1996-os kiállítását az Ernst Múzeumban Beke László nyitotta meg. Bánki Ákos dokumentumfilmjében, amelyre utaltunk fent, láthatók az archív felvételek a megnyitóról. Beke, aki máskülönben a 20. századi magyar művészet egyik legfontosabb interpretátora volt, úgy tűnik, Hortobágyival kapcsolatosan sajátos vakságban szenvedett. Beszédében azt fejtegette, hogy az életműnek elsősorban a korai szakasza értékes – a késői munkák kvalitását, összefüggését a hatvanas évekbeli kísérletekkel nem látta, nem akarta látni. 

Nem tisztünk, hogy Beke László vakfoltját minősítsük – annyi bizonyos, hogy az egész életében magányos, a hivatalos művészeti szcénából száműzött, az apja által rárakott terhet vélhetően az élete végéig cipelő művésznek ez az egyik utolsó ütés lehetett, amit kénytelen volt elszenvedni a magyar képzőművészeti élet elitjétől. 

Ezután még két évig élt, 1998-ban halt meg, miközben még nyitva volt a Szinyei Szalonban utolsó önálló tárlata. 

Életműve ezután közel húsz évre eltűnt. 2018-ban az Art +Text Galéria Tiltott absztraktok című kiállításán bukkant fel újra a neve a Zuglói kör egyéb tagjainak társaságában, majd megszületett róla Bánki Ákos dokumentumfilmje, amelyet 2019 őszén mutattak be.  A hagyaték feldolgozása 2020-ban kezdődött el. Az életmű-katalógus (Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó) 2021-ben jelent meg.   

Az az igény, hogy Hortobágyi életművét ne csak a zuglói kör, a Magyarországon sokáig tiltott absztraktok, de a nagyobb kontextus, a korabeli francia művészet és a franciaországi magyar emigráns festők életműve felől is vizsgálni kezdjük, hogy megtaláljuk a közös pontokat, alighanem jogos. 

Hortobágyi ugyanis nem csak az egykori vasfüggöny mögül nézve hozott létre unikális életművet a többi, az ideiglenes elnyomottság ellenére nála még így is sokkal jobb helyzetben lévő zuglói körös társaké mellett, de legközelebbi rokonai korántsem azok, akik itt maradtak – hanem, ahogy az elején utaltunk rá, azok, akik elmentek, az egy generációval idősebb Hantai és Reigl. (Ami a kalligrafikus kísérletezést illeti, utóbbi mindenképp.) 

Elsősorban a következetes franciás orientáció köti össze őket, másodsorban, tágabb értelemben mindaz, ahogy a festészetről, térről és formáról gondolkoztak. 

Hortobágyi így – az életmű-katalógus találó címével élve – valóban „hiányzó láncszem”, nemcsak az Európai Iskolás hasonló kísérletek és a kortárs szcéna, de a francia emigráció és az anyaország közt is. 

 

1 Bánki Ákos Hortobágyiról. In: Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó, 2021
2 Tiltott absztraktok. Dokumentumfilm. Rend. Bánki Ákos 2018
3  A zuglói kör és az Európai Iskola viszonyáról lsd Andrási Gábor: Motívumrejtő absztrakció a Zuglói körben (1961-1968) Ars Hungarica, 1998/1
4 Andrási Gábor A Zuglói kör (1958-1968) Egy művészcsoport a hatvanas évekből Ars Hungarica, 1991/1.
5 uo.
6 Hortobágyi – The Annihilated. Dokumentumfilm, 2019. Rend. Bánki Ákos
7 Erről a korszakról lásd Schneller János: A hiányzó láncszem. Hortobágyi Endre (újra)felfedezése In. Artmagazin.hu 2022. 06.02.

Igazságot a hagymás fogasírnek! – A természet luxusa

Régi tétel, hogy ami ingyen van, azt nem értékeljük. Ezért ragaszkodnak ahhoz például a kutyatenyésztők is, hogy még barátoknak sem adnak ingyen kiskutyát – mert az emberiség úgy működik, hogy ami ingyen van, arra nem vigyáz. Hiszen nincs is értéke.
Márpedig a természetnek igenis van: ezt egy normális világban nem is kellene tovább magyarázni. De sajnos mégis kell: ha nem is nagyítjuk ki a képet és nem próbáljuk ideráncigálni az őserdőpusztítástól az akkumulátorgyárakig a legfrissebb példákat, elég csak azt megnézni, hogy néztek ki a városokhoz közeli kirándulóhelyek a Covid-lezárások alatt. Az emberek észbe kaptak, hogy az egyetlen hely, ahová mehetnek, az a zöld: mindenki tornacipőt húzott, kiment egészségügyi sétálni, és akkora dúlást és annyi mocskos törlőkendőt hagyott maga után, hogy az erdő sérülésnyomai csak mára kezdenek behegedni. 

Márpedig az is egyértelmű mindenkinek, hogy nem kakálunk oda, ahonnan eszünk: ezért van az, hogy mániákusan szeretném megismertetni és elismertetni a vadon termett növények értékét minél szélesebb körben. Ha megismerünk egy növényt, megkóstoljuk, megszeretjük, akkor vigyázni fogunk rá, már csak azért is, hogy jövőre már ne kelljen keresni, csak odamenni, ahol előtte megtaláltuk.

Ha gyökerestül kiráncigáljuk, letapossuk vagy megmérgezzük, akkor sokkal több meló lesz a jövő évi bodzaszörppel vagy medvehagymával; újra fel is kell fedezni a lelőhelyet. 

Márpedig bármennyire is gizgazoknak tűnnek, a természetben gyűjtött növények sokkal értékesebbek, mint hinnénk. Mármint ízben és tápértékben. (A szedegetés közben végzett testmozgást és a járulékos friss levegőt most nem is említem, pedig ez is megérdemelne néhány kört.) Rengeteg olyan, sokak számára létfontosságú gyógyszer létezik, amelyeknek a gyártásához a gyógyszergyárak a mai napig gyógynövényeket használnak, nem pedig ugyanannak a vegyületnek a szintetikus változatát, egyszerűen azért, mert nem lehet kiváltani őket.
A mai napig folynak olyan botanikai kutatások, amelyek a növényi hatóanyagokra koncentrálnak: alig egy-két évtizede fedezték csak fel, hogy az egyébként minden részében mérgező tiszafa kérge rendkívül hatékony egy leukémia fajta kezelésében.

De nem kell feltétlenül felcsapni javasasszonynak.  A gyógyítást én is inkább meghagyom a hagyományos nyugati orvoslásnak – enni viszont feltétlenül kell.
Egyre többen fedezik fel, hogy az erdőkertek terményeinek és a vadon termett alapanyagoknak igenis van helyük a konyhában, nemcsak ínségételekként, hanem kuriózumokként is. Tény, hogy a legtöbb ma ismert és használt növényt főként a nagy háborúk és éhínségek idején fogyasztották az emberek és a legismertebb receptek is ezekből a korokból származnak, ám ma már ez az „ínségkaja” asszociáció teljesen lekopott róluk, egyre inkább a különlegességük és az extrém szezonalitásuk az, ami miatt értékelik őket. 

Az ehető vadnövények presztízséért a világ legjobbnak tartott étterme, a nemrégiben bezárt, de pop-up projekteket folyamatosan működtető NOMA  tett a legtöbbet: elindította azt a kulináris őrületet, amely előbb a skandináv országokat fertőzte meg, majd szép lassan egész Európát és Észak-Amerikát. Ázsiát csak azért nem keverném ide, mert az ottani flóra és fauna annyira különbözik a miénktől, hogy ha arra járnék, csak igen erős felkészülés után mernék bármit is a számba venni, ami vadon terem.

A kontinentális öv erdei és mezei viszont jó pár éve nemcsak simán növényeket, hanem luxuscikkeket teremnek.

Itthon is sokan kísérleteztek ezzel a vonallal (pl. Pesti István a Platánban vagy az őrségi Pajta étterem konyhája), de Budapesten a SALT étterem és a séf, Tóth Szilárd volt, aki kifejezetten a természet ízeire koncentrálva alakította ki a teljes konyha koncepcióját – majd a nyitás utáni második évben, azaz szinte azonnal Michelin-csillagot is kaptak érte, ma pedig több hétre előre kell asztalt foglalni náluk, ha szeretnénk belekóstolni a határban gyűjtött alapanyagokra épülő degusztációs menübe. Ingyengizgaz, mi? Hát ennyire. 

Az ő példájukon felbuzdulva egyre több séf kezd el ismerkedni a gyanúsan olcsó – illetve éppen hogy megfizethetetlen, nagyon közeli, de mégis egzotikumnak számító alapanyagokkal. Megfizethetetlen, hiszen ezeknek ismerni kell a természetét, hogy hol szeret teremni, és mikor melyik része a legfinomabb, hogy hogyan lehet kihozni belőlük a legtöbb ízt, hogy mivel lehet összekeverni, hogy mihez illik, hogy hogyan változik az íze – és persze valakinek el kell mennie a szúrós, gazos, kullancsos bozótba és össze kell gyűjteni belőle akkora mennyiséget, hogy az ne csak egy családi vacsora fűszere, hanem egy éttermi nagykonyha számára is értelmezhető legyen.
De nem győzök – jobban mondva győzünk, mert szerencsére foglalkozunk már egy páran ezzel az országban, ha még nem is túl sokan – elég hálásnak lenni, amiért hajlandók megszenvedni ezeknek a növényeknek a hisztijeivel. Hiszen az erdőben nem lehet locsolni, a réteket pedig hála az égnek senki nem permetezi: ha éppen olyan az időjárás, akkor elfagynak vagy nem lehet megközelíteni a lelőhelyüket, vagy ha túl jó az idő, akkor két hét helyett három nap alatt leteremnek. Üzembiztonságról beszélni tehát vadon termett alapanyagok esetében egyszerűen nem lehet. De ez bennük a varázslat is: ha jókor vagyunk jó helyen, olyan különlegességeket kóstolhatunk és használhatunk, ami jóval túlmutat a csalánfőzeléken.

Példának hadd citáljam ide egy tavaszi erdei vacsoraest menüjét, amit a lillafüredi Palotaszálló rendezett. Bózsó Gyula, Az Erdő finom című könyv szerzője (és civilben az Északerdő Zrt. műszaki vezetője) és én (a Dzsindzsa márkanév alatt, vadon termett növényekből készült delikáttermékek elkövetője) segítettük szaktanácsokkal és őrültebbnél őrültebb alapanyagokkal Bózsó Istvánt, a Palotaszálló séfjét, aki lubickolva ugrott fejest ezekbe az ízekbe, és megalkotta a fogásokat: 

Amuse bouche: Erdei dolmades
(rizs, medvehagymalevél, sombefőtt, turbolya, mogyoróbarka, vadsnidling, podagrafű, medvehagymabimbó) – Gál Tibor Egri Csillag 2022.

Előétel: Vaddisznó kucsmában
(vaddisznónyak-pástétom, ízletes kucsmagomba, bükklevélchips, csalán, podagrafű, hagymaszagú kányazsombor, vadalmaecet, bükkmakkolaj) – Gallay Kabar 2021.

Leves: Fürjek az Elíziumban
(fürjesszencia, komlóhajtás, turbolya, kányazsombor, podagra).

Főétel: Bükkösök titka
(szarvasgerinc, trombitagombás krokett, medvehagymás paszternákpüré, kányabangita-jus, pirított bükkmakk) – St. Andrea Merengő 2018.

Desszert: Erdei fantázia
(fehércsokolédé mousse, ibolyahab, ibolyazselé, lucpúder, ezüstfa-liszt ropogós, sóskaborbolyás cukor, vackormorzsa) – Göncöl Furmint 2021.

Ezek az alkalmak és ezek a séfek rengeteget tesznek azért, hogy a vadon termett növények visszakapják a becsületüket és elnyerjék helyüket a legfelső polcon. Nagyon sok olyan alapanyag van, ami egy-két évtizede még csak a fine diningban jelent meg, ám ők szexivé tették, lassan elterjedt a híre, leszivárgott az elérhetőbb éttermek konyháiba is, ma pedig már minden jobb hipermarketben megtalálhatók és az otthon nagyot villantani akaró háziasszonyok vagy a grillek hímnemű császárai is használják őket.
Alig győzöm kivárni, hogy ez végre a vadnövényekkel is megtörténjék! Hatalmas lépés lenne nemcsak a saját fizikai és mentális egészségünknek, hanem a sokak által látogatott és agyontiport parkerdőknek is.

Magyar, ugye?

Genf előtt nem sokkal kibontottam egy narancsot. Igazi narancs volt, nem kubai, könnyen lejött a héja. Komótosan eszegettem, miközben a vonatablakon át a tájat figyeltem. A táj igazi táj volt, színei igazi színek, különösen a legelők és az erdők zöldjei, az ég kékje, a házfalak fehérje, a formák, különösen a hegyek formái, mind igazi formák voltak. Korábban fényképeket látva szereztem tudomást róla, hogy léteznek ilyen tájak, és tessék, itt vannak. Közben azt is érzékeltem, hogy az utasok egyike, egy idős hölgy már jó ideje figyel. Nem túl közel ült hozzám, de rám láthatott. Aztán, amikor egyszer elhaladt mellettem a vécé vagy az étkezőkocsi felé mentében, megszólított, magyarul. Aki nyáron a vonaton narancsot eszik, az biztosan magyar, mondta. Ő már sok éve Svájcban él, azt is mondta. Kérdezte, hogy én hová tartok. Rokonokhoz, válaszoltam, Genfbe. Elköszönt, visszaült a helyére.

Mint aki jól végezte dolgát: megbizonyosodott róla, hogy ezúttal sem tévedett, a világot és benne az embereket alaposan kiismerte.

Ha a Szovjetunió nem roppan bele a fegyverkezési versenybe, és ha az akkori szovjet pártfőtitkár nem mond le a kommunista világrendszer további fenntartásáról, akkor én nem láthattam volna azokat a hegyeket, az alpesi réteket, akkor legfeljebb határsértőként, az aknazáron és a szögesdróton keresztül hagyhattam volna el Magyarországot, csakhogy az abban az időben a lehetetlenséggel volt határos. Mondjuk, ha az ember Budapest felől Sopron felé vonatozott, már Almásfüzitőnél, de legkésőbb Győrnél igazoltatták és kikérdezték, hová és miért utazik: az országhatárnak a közelébe sem lehetett eljutni ellenőrizetlenül. A személyautókat megállították, az utasokkal, ha nem helyiek voltak, elbeszélgettek. És még csak azután jöttek az őrtornyok, meg az úgynevezett műszaki zár. Tízéves koromtól kezdve minden nyugati útlevél-kérelmemet elutasították, akárcsak a legtöbb fiúét, mielőtt teljesítette katonai szolgálatát. Csakhogy engem egy rakétás egységhez vonultattak be, ami háború esetén nukleáris töltetekkel felszerelve indult volna meg a Nyugat ellen – a megtiszteltetés azzal a hátránnyal járt, hogy soha nem mehetek a vasfüggönyön túlra, hacsaknem háború esetén. Ehhez képest az, hogy egyszer csak vonatra szállhatok, és néhány bécsi nap után Svájcba utazhatok, nem várt fejlemény volt. Majdnem azt írtam, csoda, dehát a csoda fogalma a természetfelettihez kötődik, és a kommunista gazdaság csődje valószínűleg szükségszerű volt, vagyis inkább materiális, minthogy isteni erők művének kellene tekinteni. De ha szükségszerű volt is, azt senki sem tudhatta, mikor roppan meg a rendszer. Mindenesetre, bármilyen furcsa így, három és fél évtized távlatából, nekem nem voltak terveim szabadság esetére.

A genfi rokonok ötvenhatban menekültek ki Magyarországról. Egy házaspár, kisgyerekekkel. A több mint harminc év alatt beilleszkedtek, megvolt az állampolgárságuk, tisztes jólétben éltek. A gyerekeik felnőttek, diplomát szereztek, dolgoztak, megházasodtak. Kedvesen fogadtak, náluk lakhattam, nem is tudom, két-három napig. Megmutatták a várost. Elsétáltunk a házhoz, ahol Byron tanyázott Shelley-ékkel és doktor Polidorival, oda, ahol A vámpírt és a Frankensteint kigondolták. 

A Genfi-tó épp olyan kék volt, mint a fényképeken, és ez megnyugtatóan hatott. Mintha bízni lehetne a távolból érkező képekben, leírásokban, dokumentumokban.

A híres svájci órákra nem vágyakoztam, de néhány kirakatot azért megszemléltem. Érzékeltem a ruhaüzletek magas szintű eleganciáját, de sem a női, sem a férfi választék láttán nem csorgott a nyálam. Ezek a vágyak csak jóval később vertek gyökeret bennem. Inkább akkor fogott el a sóvárgás, amikor egy antikváriumban a végtelenül sok, számomra ismeretlen szerző könyve közül kiviláglott az a néhány ismert és szeretett is, amelyek már jelentettek nekem valamit. A Nouvelle Revue Française jellegzetes, egyszerű borítói… Pontosan emlékszem, hogy leemeltem a polcról Jean Genet drámakötetét. Akár meg is vásárolhattam volna, de lemondtam róla. Pénzem sem volt sok, de főleg a hátizsákomat nem akartam tovább nehezíteni. Genet egyik darabját színművészeti főiskolás koromban lefordítottam. Szerettem volna megrendezni, az lett volna a diplomamunkám. Nem engedték – a minisztérium illetékese letiltotta. A színházigazgató, miután közölte velem a döntést, a kezembe adta a levelet, elolvashattam. Az, hogy lemásoljam, nem jutott eszembe. Akkor nem volt még minden irodában fénymásoló. Csak a szöveget írhattam volna le, kézzel. Mindegy, a lényegre emlékszem: ilyesféle darabok előadásakor össze szokott gyűlni egy bizonyos fajta közönség, és nem akarjuk, hogy az a közönség összegyűljön. Ezt írta a minisztérium illetékese. Nem voltak hülyék a kultúrát irányító elvtársak, így utólag jól látszik. Még ha a maguk idejében hülyeségnek tűnt is, amit mondtak. „Nem célunk az öncélú formai sokszínűség” – ezt egy megyei szintű kultúrfelelőstől volt szerencsém hallani, mikor is…? Nyolcvanháromban. Genet-fordításomat aztán másvalaki vitte először közönség elé; mindegy, legalább bemutatták, és azt hiszem, jó előadás lett belőle.

Mégis, ha visszaidézem azokat a napokat, kellemetlen érzések jönnek föl bennem. Genfben folyamatosan körülvett valamiféle aggodalom vagy szomorúság, valami rossz sejtelem. Biztosan nem a tó partján tanyázó angol romantikusok rémtörténeteiből fakadt, inkább a vendéglátóimból. Annak tulajdonítottam, hogy rettentő nehéz lehetett új életet kezdeni egy idegen országban, éppen a szigorúságáról híres Svájcban, annak legelegánsabb városában, és hogy eleve keserves lehetett elhagyni Magyarországot. A házaspár férfi tagja a forradalom előtt börtönben is volt, a családi hagyomány szerint egy vicc miatt, amit egyszer elmesélt, és feljelentették. Várható volt, hogy a forradalom leverése után megint lecsukják, azért mentek ki. Az utolsó pillanatban szánták rá magukat, amikor nem lehetett már akadálytalanul átmenni a határon. Gyalog, erdőkön keltek át, karjukban a kisgyerekekkel, akiket altatóval elkábítottak, nehogy sírjanak, kiabáljanak. Alig vihettek magukkal bármit is. 

Mindazonáltal igyekeztünk megfelelni a szerepeinkből adódó kötelmeknek, én hálás voltam és érdeklődő, vendéglátóim kedvesek. Míg el nem jött az utolsó nap, amit a tervek szerint náluk töltöttem. Este indultam tovább. Reggel együtt elmentünk a bevásárlóközpontba, bevásárolni a búcsúebédhez. Mint aki sohasem járt még bevásárlóközpontban, sohasem szembesült még egy nyugati szupermarket kínálatával, kellő ámulattal lestem körül. 

A kertben ettünk. Olyan szép ebéd volt, hogy ízeket egyáltalán nem éreztem. De annyi év után is emlékszem, hogy a főétel fondue bourguignonne volt. A vége felé, miután mindenkinek bort töltött, és koccintottunk, a házigazda arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy megismerhettek engem. Hiszen addig csak egyszer találkoztak velem, gyerekkoromban, mikor rövid időre hazalátogattak, meg fényképekről és anyám leveleinek néhány mondatából. Most viszont láthatják, hogy jó magyar ember vagyok, és ennek szívből örülnek.

Jó magyar ember, igen, ezt mondta, szó szerint.

Akkor, végre, megértettem.

Egészen addig, az utolsó étkezésig, annak is a végéig abban a hiszemben voltak, mondhatnám attól tartottak, hogy bejelentem: ott maradok. Ha már egyszer kijutottam Magyarországról, illetve bejutottam Svájcba. És ők nem tagadhatják meg tőlem a segítséget. Ahogy annak idején őket segítették a Nyugaton élő rokonok és barátok, mindazok, akik már megvetették kint a lábukat. Alighanem már elgondolták, milyen nyelvtanfolyamra irathatnak be, és hol kezdhetnék dolgozni. A vendégszobát vajon huzamosabban is használhattam volna? Vagy át kellett volna mennem valami más szállásra?

Annyira felszabadultak lettünk ott hirtelen, hogy még arra is rákérdeztem, igaz-e, hogy házigazdámat egy vicc miatt jelentették fel a Rákosi-rendszer idején. Igaz, mondta, és én megkértem, hogy mesélje el azt a nagy hatású viccet. Nevettünk, csak erre emlékszem, magára a viccre nem.

Három és fél évtized távlatából visszanézve még mindig örülök, hogy örömet szereztem rokonaimnak azzal, hogy nem maradtam a nyakukon. Bár igazából az nem döntés volt részemről, hiszen nem latolgattam, hogy „kint” maradok-e. Hacsak úgy nem tekintem, hogy az ember akkor is dönt, amikor válaszúthoz érve figyelmen kívül hagyja az előtte feltáruló utak némelyikét, amikor az érzései, a vonzalmai előbb hoznak döntést, mint hogy ráébredne, valamit meg kéne fontolnia. Ha megtörtént a csoda, és kinyíltak a határok, akármikor kimehetek majd, vélhettem akkor, és nemcsak hetekre, hanem akár hónapokra vagy évekre is.

A nyolcvanas években nagyjából folyamatosan egyre szabadabban élhettünk. Tudom, ezt most finomítanom kell, jó, mondom inkább így: egyre szabadabbnak érezhettem magam a hazámban; akkor a hazámnak éreztem még, ez nem volt kérdés, ez sem volt kérdés.

És mert így volt, úgy éreztem, hogy van és lesz dolgom „otthon”. Lesz mit tennem. Nos hát igen, egy darabig volt is.

Aztán meg nem.

Vagy legalábbis az értésemre lett adva, hogy arra, amit csinálnék, nincsen szükség.

Tisztában vagyok vele, hogy járhattam volna rosszabbul. Nem minden nemzedék számára adatik meg a lehetőség, hogy megtapasztalja a szabadabbá válás gyönyörűségét. Az előttem járó nemzedékek kulcsszava volt a prés és a falak – az akkor élők közül sokan meg sem érték, hogy csökkenjen a présben a nyomás, és hogy a falak némelyike ledőljön. 

El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd elkezdem megérteni azokat az embereket, akiknek hiányzik az összepréseltség és a befalazottság. Pedig eljött az idő, amikor elkezdtem gondolkozni róluk, és a gondolkodás bizonyos mértékű megértéshez vezetett. Megbocsátásig nem.

„Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők”

Önnek hány évet jelent a Társaskör az életében?

A Társaskörben töltöttem életem jelentős részét. Ötvennégy éven át dolgoztam a zenekarral, ebből harminchármat a Társaskörben. Szinte az volt a második otthonunk. 1990-et írtunk, épp próbatermet kerestünk, mert a Filharmónia által biztosított korábbi helyünk megszűnt. 

Mivel a zenekar tagjainak jelentős része óbudai volt, én magam is laktam itt korábban 14 éven át a Kórház utcában, adta magát, hogy megkeressem Merényi Juditot, aki akkor már két éve vezette az intézményt. Boldogan fogadott és megállapodtunk, hogy ideköltözünk. Nagyon szerettük ezt a helyet.

Családias, jó hangulat volt, kellemes környezet, barátságos közeg, csupa olyan emberrel, akik szívvel-lélekkel végezték a munkájukat.

Merényi Judit mellett ott volt igazgatóhelyettesként Wéber Éva, alias Nyuszi, és Harsányi Mária. Pihe ahogy mindenki szólítja huszonhat évig dolgozott Judittal és Nyuszival, hogy aztán átvegye tőlük a stafétát 2008-ban. Az évek során otthonra leltek a házban más együttesek is, mint a Budapesti Vonósok, a Ragtime Band, az Óbudai Kamarazenekar és később az Anima Musicae is.

De nem volt ez gyakorlat, és ma sem az, hogy egy ilyen hely valódi műhellyé és zenekarok otthonává váljék. Ez Merényi Juditnak köszönhető? 

Merényi kereste a módját, hogy lehet ezt az épületet belakni. Szerette volna a köztudatba bevinni, hogy ez egy fontos kulturális létesítmény. Nem is kultúrotthon, ez tényleg egy művész-találkozóhely lett, ahol próbáltunk és dolgoztunk, de mellette koncertezni is lehetett, nyílt próbákat tartottunk, sokféleképpen próbáltuk a kapcsolatot megtalálni a közönséggel. Volt itt rengeteg egyéb program, különböző klubok. 

Ez a helyzet mindkét fél számára előnyös volt. A zenekarnak lett egy remek próbahelye, az intézmény rangját pedig emelte, hogy az akkor már világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar ott dolgozik és koncertezik.

Igen, talán egy kicsit jobban idecsaltuk a közönséget, de azért azt hozzá kell tenni, hogy a koncertek is inkább családi jellegűek voltak. Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők. A Zeneakadémiához képest a terem nagysága, a színpad és a közönség távolsága miatt itt sokat számított a testközelség. Ez valóban egészen egyedülálló, nem igen tudok más ilyen helyszínt Budapesten. Mégis, az az érzésem, hogy még mindig nem ment be eléggé a köztudatba. De persze kirándultunk messzebbre is, kiengedtük a csápjainkat és szerveztünk fesztiválokat, legfőképp a Zempléni Fesztiválra gondolok, ami szintén közös gyerek volt az óbudai csapattal.

Az Óbudai Társaskör jelenlegi igazgatójával, Vass Lajossal önöket sok éves barátság köti össze. 

Tulajdonképpen Lajos mentette meg a zenekart azt követően, hogy a rendszerváltás után elvették tőlünk az állami támogatást. Komolyan felmerült bennünk, hogy ha ennyire nincs ránk szükség, akkor elmegyünk az országból. Az egykori Szovjetunióból például két kamarazenekart is „exportáltak” akkoriban családostól, mindenestől Spanyolországba, illetve Franciaországba. 1993-ban szervezte meg Lajos az első Szolnoki Zenei Fesztivált, amire minket is meghívott. Mi egyébként földik vagyunk, Szolnok mellett születtem, jól ismerem a környéket. Elmentünk a fesztiválra, elkezdtünk beszélgetni, felmerült ez a probléma (akkor már kilátástalan volt a helyzetünk), és Lajos azt mondta: gyertek Szolnokra! Első pillanatra utópisztikusnak tűnt az elképzelés, de az akkori polgármester, Várhegyi Attila is támogatta az ötletet, és így végül Szolnok Megyei Jogú Város zenekara lettünk.

Az együttes épp akkor volt harmincéves, Várhegyi Attila is a harmadik ikszet töltötte be, együtt ünnepeltük a születésnapunkat a Társaskörben. Szép pillanat volt.

Megkaptuk az önkormányzattól azt az anyagi támogatást, amit korábban a minisztérium biztosított nekünk, mi pedig, ahogy Lajos fogalmazott, a világ minden tájára vittük magunkkal és öregbítettük a város hírnevét. De természetesen Szolnokra is hoztunk sok nagy nevet, pezsgő kulturális és zenei élet volt akkoriban. Például Fischer Annie az utolsó koncertjét Szolnokon adta velünk. Igazi világsztárok jöttek el, mint például Jean-Pierre Rampal fuvolaművész, Maurice André trombitaművész, Isaac Stern hegedűművész, Murray Perahia zongoraművész. Olyan koncertek voltak, hogy sok európai város irigy lehetett volna. Eltelt tizenkét év. Közben szép lassan előjöttek a problémák. Ez egy kis város, akkor 40-50 ezer lakosa volt, volt egy színháza, egy szimfonikus zenekara, egy kamarakórusa, és még minket is el kellett tartani. Egy idő után a városnak ez sok nehézséget okozott és nekünk is kellemetlen volt. Szép csendben elbúcsúztunk, és máshonnan próbáltunk forrásokat keresni. 

Nemcsak a zene-, de a színháztörténetbe (legalábbis a hazaiba) is beírták a nevüket azzal a bizonyos Amadeus előadással, ami szintén Vass Lajoshoz köthető.  

Az egyik legnagyobb élmény volt. Lajos akkor már a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, és az az ötlete támadt, hogy csináljuk meg az Amadeust élőzenével. Furcsa gondolat volt a zenekart kiültetni a színpadra egy prózai előadásban, el nem tudtam képzelni, hogy fog ez megvalósulni, de belementünk. Megvolt, hogy a fiatal Alföldi játssza majd Mozartot, de Szikora János, a rendező, még nem találta meg Salierijét. Nagyon jó barátom volt Darvas Iván, bevillant, hogy egyszer arról panaszkodott, mennyire fáj neki, hogy a vígszínházi Amadeusban nem ő kapta Salierit. Szóval bedobtam Szikorának Darvas nevét, aki egyből lecsapott rá. Összeállt a csapat. Emlékszem, a Társaskörben gyakoroltuk Iván nagymonológját, ami alatt mi Mozart Adagio és fugáját játszottuk. Fantasztikus élmény volt, ahogy a zene és a szöveg egymásba simult, ahogy a zenei ívek és a dinamika remekül emelte ki a szöveg mondanivalóját.

Ültünk a próbán és azt éreztük, itt valami egészen különleges dolog születik. Kiderült, hogy Alföldi tud zongorázni, Szikora belerendezte, hogy a színpadon játsszon, miközben mi kísértük.

Az egész egy csoda volt. Több mint negyvenszer adtuk elő, a Pécsi Országos Színházi Találkozón díjat is nyertünk vele. Lajos akkor is hívott, amikor már az Operaházat igazgatta. Felkért, hogy a Rózsalovag felújításban üljek be koncertmesternek. Bár nem az én világom az opera, a barátságunkra való tekintettel elvállaltam, és végül nyolc előadásban játszottam – talán nem is rosszul. Örültem, amikor Lajost nevezték ki a Társaskör igazgatójának. Végtelenül tisztességes, becsületes ember, igazi jó barátom, és bár alaposan meghányta-vetette az élet, időnként még mindig a fellegekben jár, de én ezt is szeretem benne.

Milyen szívvel megy be most a Társaskörbe? Szép vagy keserédes az emlék?

Nem keserédes. Ez egy örökös kötődés, amit nem lehet csak úgy elfelejteni és nem is akarok. Úgy megyek oda, mint ahogy hazamentem a nagymamámhoz annak idején. A portástól a takarítónőig mindenkit ismerek és mindenki barátként üdvözöl. Az, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral megszakítottam a kapcsolatot, más lapra tartozik. Megpróbálom ezt teljesen kettéválasztani. Nagyon örülök annak, hogy azt látom, jól működik az intézmény, talán még egy kicsit előre is mozdult. Mosolyogtam, amikor megláttam Lajost a Kiskorona7 táblával a kezében, próbál egy csomó újdonságot behozni. Az az érzésem, hogy a hely tovább fog működni, mint gondolnánk, mert ez tényleg egy kis sziget a főváros nyüzsgő és zajos kulturális életében. Ha továbbra is ilyen szívvel-lélekkel csinálják, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye.  

Kiapadhatatlan szenvedély

Harmincöt éves a Társaskör, ennek apropóján szerepelsz a mellékletben mint a játszóhelyhez kötődő művész. Beszéljünk először a harmincöt éves Fesztbaum Béláról.

Azokra az évekre kérdezel most rá, amikor is az egyik legtöbbet játszó színésze vagyok a magyar színházi szcénának. Tizenkét-három éve a Vígszínházban, sokat dolgozom, főleg közepes és inkább kicsi szerepekben. Ezt a kiváltságomat nem veszítettem el mostanáig sem, döntően epizodista vagyok. Szóval harmincöt évesen gyakorló színész, aki figyel, tanul, készül, dolgozik. 

Akkor hol tartottál azokban az ügyekben, amelyeket azóta megvalósítottál? Képzések, még egy diploma, doktori.

Akkoriban annyi időt töltöttem már gyakorlattal, hogy elkezdett hiányozni az elmélet. Találkozhattam legendás színészekkel, Bárdy Gyuri bácsival például, aki jó barátságába fogadott, picit még ott volt Tábori Nóra, Benkő Gyula bácsit is lehetett hallani. Történetek, arcélek, kibogozásra váró összefüggések jöttek felém. Idővel kiapadhatatlan szenvedély és örömforrás lett számomra a Vígszínház, és ezáltal a magyar színjátszás 19. század végi és 20. századi története is. A Víg modelljét, világát értékesnek gondolom és szeretem az épületet is a maga teátrális mivoltában, azaz azt, hogy nem egy hentes boltból vagy moziból lett színház, hanem színháznak tervezték. Visszatérve: elkezdtem ezzel foglalkozni és igyekeztem becsatlakozni olyan képzésekbe, ahol egyéb ismeretekre is szert tettem, végül aztán a kutatási területeimnek mindig köze lett ehhez az intézményhez. A bölcsészkaron átfogóbb, színháztudományi szempontból foglalkoztam a Vígszínház történetével, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megszerzett doktorim témája pedig egy olyan tanulmány lett, amelynek főszereplője Ditrói Mór, a Víg első művészeti igazgatója. Egyébként ekkoriban indultak el azok a saját vagy független dolgaim, amelyeket azóta is ápolok – ennek az egyik szép és számomra nagyon fontos állomása az Óbudai Társaskörben bemutatott Seress Rezső-est. 2008-ban született meg a Víg Házi Színpadán a Kosztolányi-estem, ami tulajdonképpen a mai napig megy. Egyik versének első mondatával indul: „Most harminckét éves vagyok” – 2008-ban harminchárom voltam, szóval valóban ekkortájt keletkezett bennem a vágy, hogy mást is mutassak magamból a közönségnek. Az első állomás volt ez az est. A szinte ismeretlen vígszínházi karakterszínész felmegy a házi színpadra – mi lesz ebből? Egy tízéves széria… Harmincöt körül teljesedtek ki bennem ezek a vágyak. 

Tele voltál ambícióval és tervekkel.

És megvalósításra váró ötletekkel, amelyekben tudtam, hogy meddig nyújtózkodhatok. Én nem kaptam rendezési lehetőséget – csak jóval később, egyetlenegyszer –, szóval afelé terelt az élet, hogy ha szeretnék mondani valamit, akkor azt fogalmazzam meg én. Voltak egyébként előképeim az egyszemélyes műfajjal kapcsolatban.

Fontos példaképem az idén nyolcvanéves Bálint András, aki tanárom volt, és nagyon szerettem nézni az estjeit, például a Márai-estjét.

Más alkat, mint én, de nagyon hasonló bennünk az egy est felépítéséhez kötődő viszonyunk és az ehhez kapcsolódó szenvedély is. Fontos impulzusokat nyújtott ahhoz, hogy hogyan induljak el a saját utamon. Erősen hatott rám Benedek Miklós életműve is, a Budapest Orfeum és a korszakhoz fűződő személyes viszonya, hogy hogyan kezeli ezt a világot, s hogy hogyan lesz például egy egyszerű sanzonestből színházi élmény. Szerkeszteni nagyon szeretek. Olyan anyagokból főleg, amelyek nem színházra íródtak, érdekes játék egy ívet összehozni. Amelyben beszélhetek a korról, amelyről szól, a helyről, amelyben született, de arról a korról is, amelyben előadom, és közben beszélhetek saját magamról. 

Amikor említetted, hogy epizodista vagy, eszembe jutott, amit Gerdesits Ferenc mondott nekem évekkel ezelőtt: a jó comprimario adja fel a nagyoknak a labdát, azaz az epizodistának ugyanolyan jónak kell lennie, mint a főszereplőnek. Ugyanannyit tesz hozzá az előadás színvonalához.

Tudniillik észreveszed, ha nem jó. Olyan ez, mint a filmzene. Akkor veszed észre, ha hiányzik. Igaza van, ugyanakkor nem is lennék ennyire szerény: a kis szerep is nagy. Persze teljesen más létezést kíván, ha az ember bemegy a színpadra hétkor és csak tízkor jön ki, esetleg közben a takarásban iszik egy pohár vizet, mint ha kétszer hét perce vagy hét oldala van egy előadásban. Másféle koncentráció, de mindkettő nagyon sűrű. Nekem a teljes pályám során mindig kevesebb időm volt arra, hogy a közönség tetszését elnyerjem vagy az adott színdarabot szolgáljam. Cserébe viszont az estek, amelyeket létrehoztam vagy szerkesztettem, igazán nagy falatok. De hozzá kell tennem, hogy nem keserűségből születtek. Molnár Gál Péter írta az egyszemélyes műfajról: „Milyen is egy önálló est? Nyíltszíni panasz, hogy figyeljetek rám, tudok én ennél többet is.” Igen, van ilyen, és hazudnék, ha tagadnám, hogy a megmutatkozni vágyás bennem is megvolt. De keserűség soha. Színészi sértettségből nem lehet előadást csinálni. 

Amikor a személyiségeden gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy olyan vagy, mint egy festmény. Léptékében mint a Munkácsy-trilógia darabjai, amelyeken a nagy egész részleteiben is egységet alkot. Szélesvásznú művész vagy, akinek folyamatosan jár az esze, egy nagyon is józan pali, miközben az ilyen figurák általában őrültek. Valami mindig mozog benned.

Megtisztelő a nagykép-hasonlat. Az összes pici megfestett részletben örömömet lelem. Ha éppen valaminek zenében kell kijönnie, akkor a zene által jön ki, ha rockzenekart kell alapítanom, akkor úgy. Ha egy bárban zongorázom Seress-dalokat, akkor úgy, s ha tudományos kutatásban tudok megfogalmazni valamit, akkor az történik. Nagy ajándék, hogy több területen ki tudok teljesedni és a befogadónak is tetszik. Hat éve érkezett ehhez egy külön érték, egy kisfiú, aki mindezt más fénytörésbe helyezte, és lett még egy posztom, amelyen szintén szívesen helyt állok.

Jólesik megélni ezt a kettősséget: jó eljönni otthonról dolgozni, és aztán nagyon jó utána hazamenni és élni egy átlagos apa életét.

Sajnos sok közös este kimarad, hiszen speciális foglalkozás az enyém, ugyanakkor már ezekben az években is átadok neki valamit, ami nagyon fontos: amikor elmegyek dolgozni, azt látja, hogy örömmel teszem. Mindazt, amit felsoroltál, nehéz lenne másképp csinálni. Amikor apu elmegy, örömmel megy, és apu nem fáradtan tér haza. Ezzel neki is adok egy mintát – teljesen mindegy, mi lesz belőle, az élet fontos része, hogy az ember szeresse a munkáját.

Egertől, ahol te kezdted az iskolát, teljesen elszakadtál? Egyáltalán kötődsz helyekhez? 

Fővárosi életemet Pesten kezdtem, nagyon szeretem az Újlipót világát, de Budán is otthon vagyok, sőt szülővárosomban, Egerben is, a környéken van egy kis házunk. Sokan Nyugat felé vonulnak pihenni a fővárosból, mi épp ellenkezőleg: a Bükk, a Mátra, a jó levegő és nyugalom irányába, ahol lehet szalonnát sütni és jó egri borokat kortyolni. Sok áldozatot kíván ezt tartani, kezelni, de nem engedtem el. Mert helyekhez kötődöm. Így aztán Óbudához is. Egy hullámhosszon rezeg a Seress-anyag a Társaskör szellemiségével, azért is tartott ki ilyen sokáig, ezzel együtt egyfajta otthonom a Társaskör is, kicsit mindig úgy megyek oda, mintha hazamennék.

Anima-pillanatok

Már a középiskolai évek alatt is a kamarazene felé fordultál, három országos versenyen lettél különdíjas és egy első helyezést is besöpörtél. Ez az attitűd számomra olyan, mintha egy hosszútávfutó leginkább stafétában gondolkodna. Csapatban, és sosem egyéni teljesítményben.

Abszolút jó meglátás, egyéni céljaim valahogy sosem voltak, legalábbis szóló karriert illetően. Ez valószínűleg a gyerekkorig vezet vissza. Öten vagyunk testvérek, sohasem játszottam egyedül. S ha másokkal veszel részt valamiben, attól kezdve szabályok vannak érvényben és kompromisszumok, és az együttjátszás engem mindig inspirált. Három lány és az öcsém között én vagyok a középső, folyamatosan társaságban voltam. Egyedül nem is volt kedvem elővenni a hangszert, másokkal viszont mindig nagy örömmel tettem, már a zeneiskolában is azt vártam, hogy legyen lehetőségem duózni, vagy hogy mikor lehet trió. A Járdányi Pál Zeneiskola nyári táborában már egy-két éves hangszeres tapasztalattal játszhattam vonós zenekarban, és ez az élmény kihatott az egyéni zenei életemre.

Középiskolában szólistaként mindig virtuózabb darabok megtanulására törekedtem, de a lényeg a teljesítmény másokkal való megosztása volt.

Egyéni versenyeken is elindultam, de ezzel párhuzamosan a kamarázás egyértelműen szerelem lett, mindig kerestem a lehetőségét. Rolla Jánosnak köszönhető, hogy választott utam a kamarazenekaros formáció lett – a vele való találkozásom döntött, a személyisége, egyénisége meghatározta a zenei létformámat. A Zeneakadémián a barátaimmal fél évig gondolkodtunk, mi lenne a jó terv számunkra, belevágtunk, azóta telik az idő és nem történt más. Óriási ajándék, hogy a barátaimmal zenélhetek. Jó társaságban jó muzsikákat játszunk.

Nemrég említette Oláh Vilmos hegedűművész, hogy ma Magyarországon nincs olyan vonósnégyes, amely ebből élne. Mi a véleményed erről? 

Ez egy tény. Sajnos így van. Nem tudom, régen milyen arányok voltak, csak sejtem, hogy a Bartók Vonósnégyes meg tudott ebből élni. De maga a műfaj nem olyan, hogy kilóra lehessen mérni, hogy hétről hétre piacképes termékeket lehetne előállítania egy kvartettnek. Elképesztően introvertált műfaj, a zeneirodalom legmélyebb gondolatai vonósnégyesre íródtak, egyfajta tudomány zeneszerzői körben is. Hihetetlen repertoárja van, aminek én rajongója vagyok Haydntől Bartókig. Kell egyfajta intellektuális állapot, hogy az ember tudja élvezni, és ez nyilván korfüggő is.

Fiatalon szerintem esélytelen, utána a ház-család-karrier szippantja be az embert, így leginkább élete második felében tud nyitni egy befogadó, odaforduló állapot felé.

Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, de így van. Ebből nem lehet megélni, mégis rengeteg aktív és nagyon magas színvonalú kvartett dolgozik az országban. A miénk, a Quartetto Speranza, 2018-ban alakult, és nagyon úgy tűnik, hogy életünk végéig együtt fogunk játszani. Én inkább az ilyen jellegű fesztiválok hiányát sajnálom, ezért is hívtam életre a Budapest Quartet Weekend kezdeményezést. 2020-ban Beethoven vonósnégyeseit játszottuk el egy hétvége alatt, ami akkora sikert aratott, hogy ebből nőtte ki magát a fesztivál. Minden évben egy zeneszerző köré épül egy hétvége, és az összes vonósnégyes elhangzik több formáció tolmácsolásában. Legutóbb több kvartett volt, mint mű, akkora volt a szakmai érdeklődés is. Beethoven, Haydn, Mozart és Dvořák volt soron eddig, és hát csodálatos termeink is vannak ehhez az országban.

Nektek hogyan lett az Óbudai Társaskör az otthonotok? 

Ez is Rolla Jánosnak köszönhető. A Liszt Ferenc Kamarazenekar itt próbált, és amikor elindultunk, segítséget kértem Rolla Jánostól. Eljött, meghallgatott minket, kottákat, darabokat ajánlott, és beajánlott minket az akkori igazgatónak, Harsányi Máriának, akit meg is kerestem a kéréssel, hogy bemutatkozhassunk a Társaskörben. Azonnal befogadta az alakuló zenekar koncertjét, ami szervezői oldalról – valljuk be –, rizikó. De Pihe beleállt és Rolla János is biztatta. Teltházzal és sikerrel nyitottunk – ez volt az első löket, majd a későbbiekben próbákra is befogadtak minket. Eleinte heti egy alkalommal itt, és egyszer az evangélikusok imatermében próbáltunk, aztán Óbudán ragadtunk, ahogy növekedtek a koncertszámok. Mára az otthonunk az épület, talán már túlzottan is a magunkénak érezzük, minden zugot képesek vagyunk belakni és megtölteni gyakorlással. 

2010-ben alapítottad az Anima Musicæ-t. Mi volt a fő célkitűzésed, mi volt a vízió?

Szerencsés, hogy inkább mottót választottunk, és ez nem változott. Az Anima léte annak köszönhető, hogy nem materiális célt fogalmaztunk meg, hanem egy olyan közös célt, ami mentális, de minden síkon tetten érhető: ez az anima musicæ, a zene lelke… Összekapcsolódtunk. 

A közösség nagyon fontos számunkra, mégsem egymás vállára tettük a súlyokat. Ehelyett összetesszük a lelkünket, és ebből születnek meg a varázslatos pillanatok a színpadon.

Egy jól elkapott frázis, egy összenézés, és amit mi átélünk, azt a közönség is átéli. Ez az, amiért érdemes elmenni a koncertre – ezeket hívjuk mi Anima-pillanatoknak. És ezt évről évre megújítjuk magunkban. Most épp ilyen időszak van, amikor leültünk és újra átbeszéltük a közös célt. Minden más másodlagos. Egyfajta Da Vinci-féle sfumato rétegen keresztül látom ezt a szakmai dinamikát

Miközben mára bedolgoztátok magatokat a hazai zenei élet vezető zenekarai közé. 

Nem úgy történt, hogy pozíciót, sikert vagy popularitást tűztünk volna ki célul, de azt sem, hogy a legjobb háromba akarunk bekerülni. Az ember megpróbálja a legmagasabb minőségben megvalósítani a feladatait, és jó esetben odafigyelnek rá. S ha azonnal nem is jönnek a lehetőségek, lassan épülni kezdenek a rétegek. Mára a legfoglalkoztatottabb kamarazenekar vagyunk, és öröm, hogy ennyi megkeresést, felkérést kapunk. Ez persze annak is köszönhető, hogy afféle zenei mindenevők vagyunk, a barokktól a kortársig minden érdekel minket, sőt kikacsintunk a dzsessz és a népzene felé is. Nemrégiben a néptánc volt az alapja egy összművészeti előadásnak, amelyben részt vettünk. Nem tagozódunk be egyetlen korszak zenéjébe. Persze megvan az alap profil: tradicionális romantikus repertoár, a kamaraegyüttesre íródott szerenádokra gondolok elsősorban, Csajkovszkij, Dvořák és Suk-művekre többek közt, ezekből egy válogatást rögzítettünk is.

A vezetői pozíciódat hogyan képzeljük el? Mi az, ami a munkádban egyáltalán nem zene? 

Olyan pozícióban vagyok, amelyből a struktúrát minden területen át kell látni, ha valami elcsúszik, mint egyesületi elnök, én vagyok a felelős. Ugyanakkor paradox módon egyedül nem dönthetek semmiben, a felelősség mégis egy személyben az enyém. Közhasznú civil szervezet vagyunk, ehhez többek közt hozzátartozik egy éves közgyűlés, költségvetés, amit el kell fogadtatni a zenekarral, a tagok egyben egyesületi tagok is. Mérleget is kell készíteni, egyszóval rengeteg adminisztrációs feladat hárul ránk. Három éve szerencsére sikerült bekerülnünk az állami támogatási rendszerbe. A művészeti törvény szerint minősített művészeti együttes vagyunk, ennek a kategóriának ugyancsak vannak kritériumai, amelyeknek meg kell felelni, beszámolókat kell készíteni, ami szintén elképesztően sokrétű feladat – előbb-utóbb ügyvezetőre lenne szükségünk… 

Nyári csevej

Hol tartod a Kossuth-díjadat? 

Érdekes dinamikája volt ennek. Mert nem a Suti volt az első megtisztelő díjam – a férjemmel így hívjuk (Kossuth, Kossuth-i, Suti) –, az Opera legmagasabb szakmai kitüntetését kétszer nyertem el, a díj maga egy elég méretes porcelán hattyú, fa keretben. Ezek a régi lakásban szekrényben voltak.

Valahogy úgy neveltek, hogy örülök az elismerésnek, de díjakat kirakni szégyenlős vagyok.

Aztán elköltöztünk, lakásból házba, most van egy szalonunk zongorával, kottás szekrénnyel, így végül lett helye a hattyaknak, a Halhatatlanok-kitüntetésnek, különféle érmeknek, a Liszt-díjnak, a Székely Mihály-plakettnek, és a Sutinak is. Suti ott áll, de jelenleg be van csukva. Egy időben nyitva volt, akkor néha skálázás közben elkaptam a tekintetemmel, hogy lengeti a kalapját, oda is szóltam neki: de jó, hogy tetszik, örülök! 

Érzelmileg számít, hogy megkaptad, vagy szakmai rangot jelent inkább? 

Hát, nézd… azt gondolom, kevesebb díjjal és több munkával teljesebbnek érezném a pályámat. Tagadhatatlan, hogy a nemzet művésze cím és az örökös tagság után ez a legnagyobb rang és viszonylag fiatalon, aktív pályaszakaszban kaptam meg, azóta sok helyen más a velem való bánásmód is.

Ami viszont sokat jelent nekem, inkább az, hogy a szoborral járó anyagi elismerésből egy kert, egy élő, lélegző organizmus lett, ami nélkülem is tovább él majd.

Nem Balira utaztam, nem autóra költöttem, hanem teremtettem. Ezen kívül egyáltalán nem érzem úgy, hogy ettől most valaki lettem. Ezt persze az a hűvös kapcsolat sem teszi lehetővé, ami köztem és az Operaház jelenlegi vezetése között mostanában van, de nem is vagyok ilyen típus. Jó, hogy van, de már történelem, én viszont a jelenben élek és a jövő érdekel.

Nőként viszont elégedett vagy – és ezt most nem bulvár témának szánom. Ritka egység van köztetek a férjeddel, és alkotópáros is vagytok. 

Amit mi egymásnak adni tudunk, abból született egy harmadik dolog. Sajnos nem lehetett közös gyermekünk, nekünk a közös életünk a gyerekünk, és Dani szerzeményei. És aki akar, részesülhet ebből. Kettőnk egységének pedig az a hozadéka, hogy nem kérdőjelezem meg magamat mint nőt. És ez nagyon hasznos, főként ahogy az évek múlnak.

Látod, hogy az elégedettségnek hányféle aspektusa van? 

Igen. Míg énekesnőként bármikor (le)minősítem magam, a magánéletemben, nőként eszembe se jut ilyesmi. Ehhez egyébként érdekes módon az is hozzájárul, hogy a férjem nagyon harmonikus, szerető családban nőtt fel, és ezt a harmóniát elhozta a közös életünkbe, a fantasztikus humora csak ráadás volt. Danival úgy ismerkedtünk meg, hogy egy rendezői vizsgaelőadáson kísért. A zongora egy paraván mögött volt, nem láttuk egymást. Amikor elkezdtem énekelni, az volt az érzésem, hogy valaki lendülettel felrepít, a dallam a szárnyára vesz, majd a frázis végén azt éreztem, hogy a tenyerét tartva vár rám, hogy biztonságban megérkezzek. Az elmúlt húsz év is úgy telt, hogy amíg egyikünk lendületet adott, addig a másik vigyázott rá. Dani mindemellett gátlástalanul szabad lélek és ez engem is felszabadított sok mindenben – akár még az öltözködés terén is.

És mi tartott titeket Magyarországon? Külön-külön is klasszis zenészek vagytok, együtt pedig különösen.

Kedves vagy, de ez nincs így. A fő probléma az volt, hogy én mindig azt hittem, kell egy biztos hátország itthon munka terén. Ezért nem voltam hajlandó feladni az itteni előadásaimat a külföldiekért soha. Ez baj volt a külföld szemében, hiszen nekik karrier szempontjából semmit sem jelent egy budapesti előadás. És egy mai énekesnőnél nagyon ritka, hogy nemzetközi karrier mellett itthon is fenntarthat egy hátországot.

A külföldi dolgok mindig akkor mentek, amikor valaki kifejezetten érdeklődött az olyan szellemiségű művész iránt, mint amilyen én vagyok, és ezért hajlandó volt áldozni is. 

Mégis megkerülhetetlenek vagytok a hazai zenei életben. 

Érdekes, én ezt sosem látom így. Mindig azt érzem, hogy a hazai medencében a szélső surranó pályán kell úsznom, bármire is predesztinálna az időeredményem… 

Mi volt életed legnagyobb utazása? Akár átvitt értelemben is.

A legnagyobb próbatétel és a legérdekesebb is Rouen volt, ’21 kora nyarán. Egy Boccanegra-produkcióban vettem részt. A próbaidőszak keserves volt, iszonyatosan erős poszt-covid szindrómával küszködtem, nem működött az agyam. Vagy a zenét tudtam előhívni, vagy a szöveget. Sokszor álltam úgy ott a színpadon a próbán, mint egy kezdő, nem tudtam, hirtelen mit is kéne csinálnom. A férjem, bár ő is nagyon rosszul volt itthon, beült a kocsiba, végigvezetett Európán, és utánam jött, hogy segítsen. Állapotunk dacára a szabadnapokon gyönyörű kertekbe látogattunk el, Monet kertjét sem hagytuk ki, de mindig rosszul lettünk a nap végére. Az előadások hihetetlen erőfeszítések árán mentek le. Hazafelé egyre rosszabbul lettünk, egyforma fizikai panaszaink voltak, a kocsiban már beszélgetni sem volt erőnk. Mielőtt átléptük a német határt, vettem egy fél kiló francia áfonyát. Szemenként adtam a férjem szájába, szinte belediktáltam, azt mondtam, ez majd segíteni fog, olvastam róla, hogy superfood. Mire elhagytuk Franciaországot, mintha kidugtuk volna a fejünket a hullámok közül.

Olyan volt az egész út, mintha megmerítkeztünk volna a purgatóriumban, de a mennyországban is jártunk volna.

Lassacskán visszatért belénk az erő. Most, hogy hosszú idő után meggyógyultunk, tervezzük a következő látogatást. Illetve van bennünk egy exodus-hajlam is, sokszor fellángolunk, hogy eladunk mindent, és professzionális kertészkedésbe kezdünk – ennek az álomnak Normandia a jelképe. 

Újra nyár van. Hogy nézett ki eddig az éved?

Ez most egy furcsa, dermedt időszak. Mivel az Opera mostantól egy teljes évig nem tart rám igényt, és utána is csak egy operai produkcióban, a külső feladatok hiánya felkeltette bennem az igényt, hogy új célokat keressek magamnak. Fejlesztem magam mentálisan és fizikálisan, de ki is terjesztem ezeket az energiákat: Dr. Lénárt Ágotával, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjével létrehoztunk egy sportpszichológiai workshopot énekeseknek. A problémákkal való mentális és fizikai küzdelmet segíti a program. S bár nem vagyok tanár alkat, de ennek a metódusnak a kidolgozásában és intézményesítésében szívesen részt veszek, mert hiánypótló kezdeményezés. Megismertem egy légzésterapeutát, Baranyay Zsófiát, ő eddig főleg sportolókkal foglalkozott, vele is dolgozom. Ezenkívül szerepeket tanulok, olyanokat, amelyeket eddig még nem kaptam meg. Bécsben dolgozom egy nagyszerű korrepetitorral. A Margitszigeti Szabadtéri Attila-produkciójára is készülök – ez egy váratlan felkérés volt.

Nemrég adtál koncertet Óbudán.

Igen, szívesen viszek műsort a Társaskörbe. Nincs olyan, hogy kis hely, kis teljesítmény. Ott közel van a közönség, és ismét megbizonyosodtam róla: a dal hatása elképesztő. ’97 óta próbálom ezt a műfajt népszerűsíteni, de nagyon nehéz megtalálni azt a közeget, ahol működik. Azt éreztem, hogy a Társaskör az ilyen ínyenc dolgokra különösen alkalmas. És jó érzés visszamenni a helyszínre, ahol már főiskolásként is rengeteg lehetőséget kaptam. Nem beszélve arról, hogy a fél operai életemmel tudok ott találkozni, sok-sok egykori munkatárs alkotja itt a művészeti hátteret. 

„A kamarazenélés egyik otthona ma is az Óbudai Társaskör”

Mi hozott ide 2021-ben Óbudára? 

Mindennek a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Rolla János az oka. 1993-ban gondoltam egy nagyot, kitaláltam és meg is valósítottuk az első Szolnoki Zenei Fesztivált. Erre elhívtam az akkor már méltán világhírű zenekart is, amelyről tudtam, hogy nem kap elegendő állami finanszírozást és emiatt elhagyni készül az országot. Rolla Jánossal, akit korábban személyesen egyáltalán nem ismertem, leültünk beszélgetni, és úgy álltunk fel az asztaltól, hogy lényegében megszületett a megállapodás. Néhány héten belül megkötöttük a szerződést, miszerint a Liszt Ferenc Kamarazenekar mostantól Szolnok Megyei Jogú Város támogatásával működik. Ez így is volt 15 évig. Ennek köszönhetően világszínvonalú zenei élet lett Szolnokon, a legnagyobbak léptek fel, mint Isaac Stern, Murray Perahia, Jean-Pierre Rampal, Helmuth Rilling vagy Maurice André. Természetesen rendszeresen jártam koncertjeikre ide, a Társaskörbe. Bennem ez az egész valami fantasztikus eggyé szervesült.

Tetszett az épület, jó volt a légkör, isteni programok voltak, csíptem, ahogy Merényi Judit, az intézmény akkori vezetője és Rolláék együttműködtek.

Nagyon tiszteltem mindezt, néha kicsit irigyeltem is. Ez tehát az egyik. A másik, hogy Harsányi Mari, azaz Pihe, aki Merényi Judit távozása után lett az igazgató, csoporttársam volt Szegeden. 2019 körül aztán már ő is nyugdíjba akart menni, akkoriban beszélgettünk, hogy ha majd kiírják a pályázatot, érdekelne-e. Persze, hogy érdekelt. Sok mindent kellett mérlegelni, mert a korábbi években elég viharosan alakult az életem, de ez is arra ösztönzött, hogy lássuk, próbáljuk meg. És most itt vagyok és örömmel csinálom. 

Voltak ez alatt az idő alatt olyan pillanatok, amikor azt érezted, nem biztos, hogy jó, hogy ebbe belevágtál?

Előfordul olyan pillanat, amikor az embert odacsapja valami az asztalhoz és elkenődik, de tudomásul kell venni, hogy mindennek megvan a maga ideje, a dolgoknak meg kell érniük. Én egy ötéves koncepciót írtam le a pályázatomban, annak a megvalósítására tettem ígéretet. Persze, szerettem volna, ha mostanra előrébb tartunk, és rövidebb idő alatt el tudom érni azt, amit terveztem, de hát az élet mindig közbeszól. Az első évem jelentős részét azok a programok tették ki, amelyeket a Covid miatt korábban halasztani kellett. Nem azt mondom, hogy ezek rosszak voltak, csak hát nem a saját terveinket, hanem még az előző vezetés által kötött szerződéseket kellett megvalósítani. Tulajdonképpen 2022-ben tudtunk igazán elindulni. Mindemellett az sem könnyíti meg a munkánkat, hogy nem túl rózsás a budapesti helyzet, az óbudai önkormányzatnak is nagyon össze kell húznia a nadrágszíjat, ezért nekünk is gyakran kell visszavenni az elképzeléseinkből.

De mi volt a víziód? Milyen helynek álmodtad meg az Óbudai Társaskört? Merre tovább, folytatni a megkezdett utat vagy teljesen új irányba indulni? 

Vitathatatlan, hogy a kamarazenélésnek az egyik otthona ma is az Óbudai Társaskör. Azok a zenekarok, amelyek itt dolgoznak, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Budapesti Vonósok, az Anima Musicae, és muszáj megemlítenem egy másik műfajból a Budapest Ragtime Band-et is, nem akármilyen múlttal és nem akármilyen portfólióval rendelkeznek. Egyik célom, hogy ezek az együttesek itt maradjanak, legyenek büszkék arra, hogy ilyen otthonuk van, én meg arra, hogy egy ilyen műhelyt tudunk felmutatni és egy olyan koncerthelyszínt, ahol ezek az együttesek rendszeresen fellépnek. Másrészt szeretnék színházi programokat létrehozni – éves szinten 2-3 bemutatóban gondolkodom –, természetesen olyan, elsősorban szobaszínházi előadásokat és felolvasó esteket, amelyeket a mi lehetőségeink mellett is professzionális módon lehet kiállítani. Ki kell mondani, hogy döntően nem a fiatalok járnak ide, hanem az idősebb generáció, amely az eltelt harmincöt évben megszerette ezt a helyet a minőségi programok, valamint az épület és a kert atmoszférája miatt. Fontosnak tartom tehát, hogy más korosztályokat is meg tudjunk szólítani. Gyakran mondják, az is baj, hogy nagyon kiesik.

Hiszek abban, hogy ha valami jó, akkor az előbb-utóbb megtalálja a közönséget, csak valami igazán ütőset kell kínálni, és ez ma nem egyszerű.

A kollégáim rendszeresen arról beszélnek, hogy hihetetlen, milyen nagy a választék Budapesten koncerttermekből, zenei rendezvényekből. Szerintem ezzel nincs semmi baj, azt gondolom, mindig az a jó, ha van egy mezőny, amiből lehet válogatni. Az a nagyon nagy feladat, hogy egy ilyen kínálatban, egy ilyen minőségi kínálatban megtaláld a helyed. Minden néző fontos nekünk, de hogy ez hogyan jön össze, az nagyon nem mindegy. Alapvetően fontosnak tartom, hogy miközben az a cél, hogy a profilunk tiszta maradjon és a karakterünket is megtartsuk, aközben egyedi, csak ránk jellemző programokkal idevonzzuk az embereket, mint A nagy Himnusz sztori Nyáry Krisztiánnal és Bősze Ádámmal, vagy a Mácsai testvérek történetmesélős-beszélgetős estje. Nem csupán tiszteletből mondom, hanem azért, mert tényleg jó és igazán értékes volt, amit az elődeim csináltak, de azt szeretném, hogy az is látszódjon, ami belőlem jön, amit én gondolok fontosnak, izgalmasnak és jónak. 

Mi az a piaci rés, ahova be tudsz illeszkedni? Ezt látod már két és fél év távlatából?

Ehhez először a tárgyi, technikai és anyagi feltételeket kell megteremteni. Azt hittem, hogy rövid idő alatt sikerül átalakíttatnom a nagytermünket, aminek sajnos lehetne jobb is az akusztikája. Bemérettem, hivatalos elemzések készültek mi kell ahhoz, hogy olyan legyen a hangzás, ami igazán megfelel a 21. századi igényeknek. Ugyanígy, az udvaron is jelentős átalakításokat tervezek, mert én ma már másképp szeretném és tudnám belakni, mint ahogy annak idején, 35 évvel ezelőtt erre igény volt. Más technológiával, praktikusabban lehetne kialakítani a teret, így többféle módon tudnánk használni. Ha ezeket sikerül megvalósítani, másképp és másban tudok gondolkodni.

A meglévő nemzetközi kapcsolataimat a komolyzene és az opera világból felhasználva, világsztárokat tudnék idehozni, egy méltó és szakmailag professzionális közegbe.

Nem mintha itthon nem lennének nagyon nagy nevek, de akkor mellettük vagy velük tudnám bővíteni a kínálatot. Addig is egy olyan irányba szeretnék menni, mint amit már elkezdtünk A nagy Himnusz sztorival és a Mácsai testvérek estjével, amelyeknek hamarosan folytatása is lesz. Olyan produkciókban gondolkodom, amiket tudunk utaztatni itthon, de akár külföldön is. Kevés pénzből, minimális eszközökkel hoztuk létre ezeket, mégis unikális programok, és a közönség imádja. Tehát sok esetben a szellemi innováció pótolja a hiányzó anyagi és technikai feltételeket.

Itt, Óbudán már elindítottál egy fesztivált, ami a zene világnapjához kötődik.

Igen, ez az Óbudai Hangműhely. Nagyon fontos benne a “műhely” szó, ami tökéletesen jellemez minket. Ha valaki egy hétköznap délelőtt beülne a kertbe, látná és hallaná, mi minden zajlik itt: két-három zenekar próbál, a pincegalériában épp kiállítást rendeznek be, az udvaron már készítik a színpadot és a nézőteret a nyári színházhoz, és eközben ki mindenki, micsoda művészemberek fordulnak meg! Tulajdonképpen az Óbudai Hangműhely ennek egy rövid rezüméje. Idén már harmadik alkalommal rendezzük meg, és ez most azért egészen különleges, mert idén ünnepli a harmincötödik születésnapját a Társaskör. Éppen október elsején, a zene világnapján nyitotta meg kapuit 1988-ban. Így az egész naptári év ennek szellemében zajlik, tematikus esteket szervezünk minden hónapban, ahol egy-egy, nálunk is otthonos művészeti területet mutatunk be: dzsessz, komolyzene, színház és irodalom, népzene és világzene, opera kerül terítékre. Maga a fesztivál szeptember 16-án indul és október 6-ig tart majd, ahol a sokszínű program mellett beszélgetéseken, és egy nagyszabású kiállítással idézzük fel az eltelt harmincöt évet.

Sokszor elhangzik, hol pozitív, hol negatív felhanggal, hogy azért ez egy művelődési ház is. Nagy múltú klubok működnek itt. Hogy látod ezek jövőjét? 

Fontos és örömteli feladatunk, hogy helyet biztosítsunk ezeknek a kluboknak. Kedd délutánonként a Zenebarátok klubja koncertjei töltik be a teret, este pedig a bridzsklub tagjai akik között kilencven felettiek is vannak verik a blattot. A fotóklub névsorában a nagyon nagy nevek mellett sok fiatal is van, nem ritkán nemzetközi léptékű kiállításokat szerveznek. A harmincötödik évforduló tiszteletére nyíló összegző kiállítást pont a fotóklub közreműködésével valósítjuk meg. De nem szabad elfeledkezni a Pincegalériáról sem. Egyedi kiállításokat csinált, amelyek szakmailag fontosak és értékesek voltak. Ezt az anyagot most digitalizálni fogjuk a Szépművészeti Múzeummal közösen. A közelmúltban újragondoltuk a tematikát, kicsit változtattunk a koncepción. Emellett az épület más tereit is színesebbé tesszük, a koncertre érkező közönséget populárisabb, de értékes tárlatokkal fogadjuk, volt már plakát, fotó, de lesz festményekből is kiállítás.

Sokféle, a helyhez illeszkedő anyagokat akarok bemutatni, ezzel is vonzani az idejövőket. És ez egyben öltöztet is bennünket.  

Mit tartasz arról, mi a jó vezető ismérve? 

Nagyon lényeges, hogy tudja egy vezető, hogy a döntés-előkészítést milyen széles skálán és milyen mélységben kell elvégezni és azt is, hogy ezt milyen szakmai csapattal teszi. Akikben hisz, akikben bízik, akiknek ad a véleményére. Ezt követően hogyan tudja mindezt elfogadtatni a döntéshozókkal, hogyan tudja kontrollálni a munkát és a végén milyen elismerést tud adni, legyen az vállveregetés, pénzjutalom vagy a közönség tapsa. Nagyon fontos, hogy legyen megfelelő koncepciója rövid- és hosszútávra. Nem gondolom, hogy egy ember önállóan mindent ki tud alakítani, hiszek tehát a csapatban, de – és ez nagyon fontos – a döntést soha nem a csapatok hozzák meg, hanem a vezető. Ez sokszor nagy bátorságot igényel, de ha van mögötted egy ilyen előkészítési fázis, akkor nagyobb biztonsággal tudod meglépni. És még valami: mindig tudnod kell a döntés következményeit is vállalni, a sikert és a kudarcot is. 

Inkább biztonsági játékos vagy, vagy mersz kockáztatni?

Általában merek, de természetesen van egy biztonsági rész is. Alapvetően azért arra törekszem, hogy biztos legyen a talaj, de ezt elsősorban szakmailag értem, nem az anyagiakra. Amikor az Operaházat igazgattam, csökkent a finanszírozás a korábbi évekhez képest, abból a kevésből kellett megcsinálni mindazt, amit letettünk az asztalra és amikre a mai napig nagyon büszke vagyok. Érdekes módon, ahogy telik az idő, egyre több visszaigazolást kapok. Tehát tudom, mit jelent 5 forintból létrehozni valamit, ami persze sikerülhet jól vagy rosszul, de fordítva is igaz, nagyon sok pénzből is lehet jót és rosszat is csinálni, de mennyivel könnyebb és nagyobb az esélyed, ha van rá kereted és úgy tudod finanszírozni, amire azt mondják, hogy ez méltó.

Az Ötös stúdió titkai

Magyar-történelem szakosként hogy jutottál a TV-be?

1957-ben indult a Magyar Televízió, én pedig 1970-ben végeztem az egyetemen. Abban az időben a televízió vezetése kitalálta, hogy fiatalít, ezért a részlegek vezetői az egyetemekről válogattak embereket. A gyermekosztály vezetője, aki előtte a bölcsészkaron dolgozott, kinézett engem, és kiküldött egy táviratot, hogy menjek be…

Ez milyen érzés volt, mintha ötösöd lett volna a lottón?

Ez még azon is túl volt. Mert ugyan kitűnővel végeztem az egyetemet, de azért egy vidéki kislány voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy hülyéskedik velem valaki.  Tehát bementem, beszélgettünk filmekről, Jancsóról, már akkor ő volt a nagy szám. Aztán augusztus végén kaptam egy újabb táviratot, amiben az állt: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Szeptember elsején kezdtem a gyermekosztályon.

Tehát a gyermekosztály nem a te választásod volt, hanem így alakult?

Tulajdonképpen igen, de pedagógiát tanultam, és gyerekkoromtól fogva tanítónéninek készültem. 

Mi volt az első feladatod?

A Pályaválasztási Tanácsadót bízták rám. Azt mondták, ez egyszerű, és nincs vele probléma, egy fiatal sem tudja elrontani, tanuljon vele. Azért majdnem sikerült… Rajnai András, aki a nagyon trükkös tévéjátékokat rendezte, a Pirx pilótát és az Ezeregy éjszakát, nagyon ambíciózus, lelkes pasi volt. Abonyi András volt az operatőr párja, mind a ketten megszállottak voltak.  Az ápolónő volt a soros epizód. Az ápolónőképző egy patinás, régi épületben volt, a folyosó végén volt egy szép kovácsoltvas csigalépcső. A két férfi kolléga megszállottan rávetette magát a témára, én nem akartam közbeszólni, mert mégiscsak ők a profik. Addigra már megtanultam, hogy az is fontos, mi hogy néz ki, nem csak a száraz duma. A végén pedig behívtunk a stúdióba pár cserfes lányt.

Itt a ’60-as évek jellegzetes forgófoteljei voltak, amelyekben a nagyon jó hangulatú beszélgetés alatt a lányok ellazultak, forogtak, és kényelembe helyezték magukat.

Ennek az lett az eredménye, hogy feljelentettek minket, hogy ez helytelen, kultúrbotrány, nem pedig ismeretterjesztés. Nem díjazták, hogy nem olyan, amilyen szokott lenni. Azt is feltételeztük, hogy a minisztériumi megbízott, aki addig a szakmákat ismertette, beszólt, hogy mi ez, és ő miért maradt ki?  De a kollégák lelkesedése nekem többet számított, mint a vezetőség véleménye. A TV akkoriban úgy épült fel, mint egy minisztérium, rovat, osztály, főosztály, igazgatóság, elnök.

Mesélnél arról az időszakról, amikor az óbudai zsinagóga a TV stúdiója volt?

Az volt az 5-ös stúdió. Az volt a nagyon jó benne, hogy teljesen különálló volt, és mindennek megvolt a maga helye egy produkció felépítése szerint. A zsinagógában a stúdiót a dolgozó stábok igényei szerint alakították ki, már volt elég tapasztalatuk… aki az átalakítást irányította, tudta, mire van szükség. A földszinti nagy tér volt a stúdió, ugyan volt benne egy oszlopsor, de azt is ki lehetett használni, így nem volt zavaró. Az emeletet a karzatot megszüntetve beépítették. Ott voltak a stábszobák, a gyártásvezető, a szerkesztők, a sminkszoba és ami szükséges volt. 

Lehetett látni belülről az épület eredeti funkciójára utaló elemeket?

Igen, a freskókat és minden díszítést meghagytak, ezért is nem volt nehéz a restaurálás. Tudtuk, hogy egy zsinagóga volt, néhol lehetett látni feliratokat, de nem éreztük azt, hogy szakrális térben lennénk. A stúdió az stúdió.

Akkor még bent is lehetett dohányozni, ugye?

A 70-es években? Mindenki mindenhol dohányzott.

Milyen produkciók forogtak ott?

Például a Régimódi történet, de a Süsü folytatása is, nem az ötven perces, hanem a rövidek, amelyek a nyolcvanas években készültek. Az első, ami 1976-ban került adásba, még a filmgyári stúdióban forgott a Nagyvárad térnél. A Süsü sikere után gondolta a TV, hogy a báb műfajjal profibban akar foglalkozni, és akkor épült meg a bábműhely. Az 5-ös stúdió azért is jó volt, mert a többi stúdió be volt osztva napi műsorokra, ezért ott nem lehetett három hétig folyamatosan szöszölni a bábokkal. Ott forgattuk a gyermekosztály szilveszteri műsorát is.

Süsü, a sárkány felvétel közben

 

Mi a báb műfajának a nehézsége?

Több minden kell ahhoz, hogy a báb életre keljen, nagyon aprólékos munka. A kesztyűbábokat akkorára készítették, amekkora a bábot mozgató színész keze volt. A válla leszakad az embernek, órákig fej felett kell tartania a kezét a bábbal, de a bábszínészek ezt is bírták.

Ez a műfaj meg is szűnik lassan, mert amellett, hogy nagy strapa, még csak nem is látszik a színész.

Ahhoz, hogy a báb életre keljen, elengedhetetlen a jó színész, emellett a Süsüben az volt az újítás, hogy nem úgy vették fel, mint a színházban, hogy síkban látod, hanem azt találta ki a rendező és az operatőr, hogy úgy építsék meg a díszletet, mintha élő szereplős darab lenne. Mászkálhattak benne, és a kamera is tudott jönni-menni. Világítani is borzasztóan nehéz volt, ráadásul a báboknak gombszemük van, de úgy kell megvilágítani, hogy élőnek tűnjön. A színészek is fantasztikusak voltak, olyan mozdulatokat tettek, ami életszerűvé varázsolta a bábukat, például amikor leül, megigazítja előtte a nadrágját. 

Az anyagi része hogy ment akkoriban, bele kellett férni egy keretbe vagy csináltátok, amíg csináltátok?

Bele kellett férni a keretbe, de megvolt rá az állami pénz. Viszont ebben sohasem volt benne a technika, mivel az saját volt. Tehát ez a pénz a színészekre, kellékekre, ilyesmire ment. Így, hogy a technikának nem volt bérleti költsége, könnyen el lehetett csúszni időben. Nem úgy, mint ma, hogy egy nap alatt felveszünk mindent, aztán olyan, amilyen. Nálunk megvolt a nyugodt munka lehetősége és az eredménye.

Hogyan találtál rá Süsü figurájára?

Takarítás közben hallottam rádiójáték formájában. Annyira tetszett nekem, ahogy Bodrogi nyafogott, hogy lehet ennyire süsü, ha meglátja a királylányt, rögtön elájul, az még rendben van, de hogy pont egy kőre esik, az csak vele fordulhat elő. Már a rádiójátékban is tetszett, hogy Süsü egy nagy, otromba dolog, és már akkor az jutott eszembe, hogy ezt bábban lehet jól megcsinálni. Plusz volt benne királylány, királyfi és szerelem, minden, ami kell.

Elég nehezen vittem át az ötletemet a vezetőségen, mert nem is olyan rovatban dolgoztam, ahol lehetett volna ilyet csinálni.

Én aktuális rovatban voltam, ahol leginkább az úttörőélet szépségeiről és hasonlókról kellett riportokat szállítani, de hát az ember fiatal volt és lelkes, és nem fogadott szót. Persze, amikor már megszületett, akkor mindenkinek tetszett, és elégedettek voltak vele.

Mit szerettél a legjobban a munkádban?

Azt le kell szögezni, hogy nem szerettem szerkesztő lenni. Mert a szerkesztő lelkes, kitalálja, elgondolja és akkor odaadja másnak. Mindig azt mondtam, hogy ez olyan, mint amikor találkozol valakivel, mindent tudsz már róla, gondolsz rá, de a randevúra nem te mész el, hanem a stáb többi tagja (nevet). Ebből sok konfliktusom is volt az első tíz évben. Viszont nagyon szerettem a vágást. Gyakran beszéltem rá az operatőröket, hogy vegyenek fel dolgokat, amiket amúgy nem szerettek volna, kisrigót, kutyát, zsánereket, és hogy amikor vége a jelenetnek, ne álljanak le rögtön. Ezek nagyon sokat tettek hozzá az anyaghoz. Szerettem gyerekekkel dolgozni. Például, ha gyerekekkel dolgozunk, akkor nem mondjuk a forgatás előtt, hogy „tessék!”, mert akkor vége van mindennek. A gyerekekkel kezdjünk el forgatni, dumálgatni, aztán csapni majd ráérünk a végén. Mert amikor megáll az egész stáb és azt mondjuk, csönd, felvétel, majd csapunk, attól még a felnőtt is megmerevedik, nemhogy a gyerek. Ezt a módszert nehéz volt meghonosítani, mert az egész struktúra merev volt. Nagyon erős volt a szokás, hogy fegyelmezetten, rendesen kell a televízióban mindent csinálni. Később, ahogy egyre több velem egykorú kollégám lett, lazultak a dolgok.

A legjobb a munkában az volt, hogy otthon hajnalban kitaláltál valamit, leírtad, hogy mit szeretnél csinálni, és amikor ezt sikerült megcsinálni, és bejött, az fantasztikus volt. A Kölyökidőt nagyon szerettem. Mindig alaposan fel kellett készülni, tudni kellett, hogy mit akarok, mert a gyerekekkel nem lehet úgy dolgozni, hogy majd mond valamit. A gyerek csak úgy nem mond semmit, őt arra fel kell készíteni, és az izgalmas volt. Rávenni őket, hogy azt csinálják, amit te akarsz, anélkül, hogy ezt parancsba adnád.

A 70-es években bejött Magyarországra a drámapedagógia mint módszer, abból rengeteget lehetett tanulni, olyan dolgokat is, amit addig is ösztönösen érzett az ember.

Adott hozzá egy tudományos hátteret. Tulajdonképpen tréningeken készítettük fel a gyerekeket arra, hogy majd mit kell a kamerák előtt csinálniuk, és ha az természetes közegükké válik, nem pedig szereplésnek tekintik, akkor lesznek jók. Közben próbáltam a gyerekekben tudatosítani, hogy ők nem sztárok, ez egy munka, amit meg kell csinálni, mint egy szakkörön. A szülőkkel már nehezebb volt, a szereplőválogatáson a szülőket is válogatni kellett. Akkoriban az, hogy valaki szerepelt a TV-ben, az iskolában hátrány volt, viszont lehetett vele dicsekedni, az pedig káros volt. A gyerekeket nagyon zavarta, ha például megismerték őket a villamoson, mert nem tudták, hogyan viselkedjenek. Beszéltünk is róla, hogy ezt hogyan kell kezelni, és hát sehogy, meg kell köszönni és kész, mész tovább, nem kell vele foglalkozni.

Hernádi Judit, Kovács Róbert, Tímár Andor és Takács Vera munka közben

Tartjátok a kapcsolatot?

Igen, hogyne. Megjelennek néha, most már egyre ritkábban. De amikor rájönnek, hogy hiányoznak egymásnak, akkor a legegyszerűbb nálam összejönni.

Mennyire volt kemény ez a meló, hány órát dolgoztatok egy nap?

Ez változó volt. Van, amikor semmit, és akkor az ember szenvedett, hogy jaj, istenem, nincs munkám, és volt olyan, amikor 24 órát kellett vágni. De hát ez a kötetlen munka öröme és fájdalma, én szerettem.

Születésnapi ajándék. Takács Vera és Kemény Henrik

Volt időd mellette élni?

Színházba, moziba járni lehetett. De amúgy nem. Nem volt könnyű, de engem ez se zavart. Nem hiányzott a magánélet, mert az ember ezt szenvedéllyel csinálta. A társaság is olyan volt, hogy másra utána nem vágytam. Mert ha körön kívüliekkel találkozol, mit tudsz velük csinálni? Vigyázni kellett, mennyit beszélsz.

Mi volt a leginkább újító vagy maradandó, amit alkottál?

A leginkább újító ez az új módszer: törekedni arra, hogy a gyerekek természetesen viselkedjenek. Épp Vitray mondta, amikor vendég volt a Kölyökidőben, hogy úgy viselkednek, mintha a saját fürdőszobájukban lennének, és ez is volt a cél. Sokat jelentett A világ legrosszabb gyereke című első játékfilmem, és a legmaradandóbb Kemény Henrik alapdarabjainak felvétele, a Vitéz László és a többiek, és természetesen a Süsü is.    

Aki szeretne még inkább elmerülni a témában itt talál még információt:

https://susuasarkany.eu/
https://takacsvera.hu/

Egy korszakos színésznő, aki Óbudáról indult: Schütz Ila

Egy gondosan őrzött színházjegy a József Attila Színház 2001. május 19-i A házasságlevél című előadásáról és egy dedikált mosolygós kép emlékeztet egy kellemes gyerekkori élményemre. Iskolánk, a Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola kilencvenedik évét (egyben az utolsót) ünnepeltük az ún. Gelléri-gálán, és nem tudom, már honnan, de megtudtuk, hogy Schütz Ila is oda járt egykor. (A Kiscelli utca 78−82-ben álló impozáns, 1911-ben épült, Reichl Kálmán által tervezett iskolaépületet pár évig az Óbudai Egyetem használta, majd 2017-től az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, közismert nevén AKG, általános iskolájának ad otthont.) Mi, 13-14 éves diákok nagy elszántsággal kerestük fel Schütz Ilát előadás után a József Attila Színházban egy csokor virággal, kézzel írt meghívóval, és meginvitáltuk a gálánkra. A legbátrabb osztálytársunk ment oda az öltözőasztalnál, a tükör előtt ülő színésznőhöz, aki kedvesen utasította el lelkes nekibuzdulásunkat. Látom magam előtt, ahogy jobb profiljával hátra fordul felénk, a többiek felé, akik nem mertünk beljebb lépni az öltözőbe.

Schütz Ila gyermekkora és fiatal felnőttkora Óbudához kötődik. A Pacsirtamező utcába vitték haza születése után, hároméves korában a Föld utca 42/b-be költöztek, itt nőtt fel két testvérével. A Kiscelli utcai elemibe járt általános iskolába és a Martos Flóra Leánygimnáziumba – – a mai Óbudai Gimnáziumba – középiskolába. A Föld utcai családi otthont hiába keresnénk, a fűtőközpont építése miatt a hatvanas években lerombolták. Sas György Újra veled ugyanitt című, 1989-es színész-életrajzából több érdekes adalékot kapunk az óbudai évekhez, és a kamasz és fiatal nő természetére is következtethetünk.

Eszerint a Kiscelli elemi iskolából a kis Ila rendszeresen elkésett, mert a San Marco utcai gesztenyefák megállították, elkalandoztak a gondolatai.

A gimnáziumban Ritoók Zsigmond ókortörténész volt a latintanára. Óbudán érték az 1956 októberi események is, ő ment ki kenyérért a veszélyes utcára. Értelmiségi családi háttere is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jó tanuló volt és nagy műveltséget sajátított el. Iskolai évei alatt versmondó versenyekre járt, majd az amatőr színjátszással próbálkozott.

A gázgyári lakótelep művelődési központjának színpadán Heltai Jenő Szépek szépe című verses drámájának énekes változatában szerepelt, amikor Keleti István, az amatőr színjátszás tanítómestere felfedezte, és átemelte őt az iskolai színjátszásból az amatőr színjátszók közé. Bevette az Óbudai Irodalmi Színpad színjátszó csoportjába, majd a Műszaki Egyetem színjátszó csoportjához is csatlakozott (ebből alakult meg később a Szkéné Színház). Ez gimnazista évei alatt történt. Ekkorra már végérvényesen elkapta a színjátszás mámora és nem tántorította el az sem, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola három felvételin is elutasította. Negyedszerre vették fel. Az első sikertelen főiskolai felvételi után munkába állt. Először a Margit Kórház adminisztrátoraként, majd a III. kerületi tanács egészségügyi osztályán a légoltalom egészségügyi tanfolyamainak felelős ügyintézőjeként dolgozott, majd, már Óbudáról elkerülve, a Kecskeméti utcában a Népművészek Háziipari Termelő Szövetkezeténél ő felelt az otthon készült népművészeti termékek minőségéért. Civil munkáját tisztességesen végezte, de egy pillanatig sem adott lejjebb a színésznői elhivatottságából, játszott amatőr színtereken, például az Egyetemi Színpadon Aiszkülosz Oreszteia-jában a dajka szerepét Ruszt József rendezésében. Jelentkezett a Horváth Árpád által vezetett Egressy Klubba, és a Népművelési Intézet iskolájában is tanult beszéd- és mozgástechnikát; elvégezte estin a Ranódy László vezette MAFILM Színjáték Stúdió kétéves filmszínész-képzését, amelynek célja a munkahellyel rendelkező alkalmi epizódszínészek képzése volt.

Nem bízta tehát a véletlenre: makacs volt, kérlelhetetlen és nagyon tehetséges.

1965 és 1969 között Szinetár Miklós osztályába járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az osztálynévsor a következő volt: Antal Anetta, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Gór Nagy Mária, Gyenge Mária, Jobba Gabriella, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Vallai Péter. Nagy idők nagy korszaka ez. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott van a helye. Társai érettnek érezték, tanára azzal biztatta, későn érő típus. Az biztos, hogy pályáján nem volt megtorpanás. Nagy filmszerepekkel nyitott. Az Ismeri a Szandi Mandit? (1969) szatirikus, groteszk stílusával Gyarmathy Lívia debüt-filmje, egyben Schütz Ila számára mindig is meghatározó nagy filmszerep azzal együtt, hogy már Jancsó Miklós Csend és kiáltásán is túl volt addigra. A film groteszk hangvétele illik Schütz Ilához, vibráló jelenléte ennyi év után is átjön a vásznon. Diploma után egy évre a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött Komlós János igazgatása alatt. A groteszk filmszerepek, a kabaré otthonának számító színház mutatják, hogy komikai oldalára nagy volt a fogékonyság.

Ádám Ottó 1970-ben hívta a Madách Színházhoz, ahol 1992-ig társulati tag maradt. A 22 év magában foglalja a Madách Színház nagy prózai korszakát, ahol a világirodalom és a magyar irodalom széles kínálata volt látható. A „három nemzeti színház” korszakának is nevezik a hatvanas−hetvenes éveket, hiszen a Madách Színház, a Vígszínház és a Nemzeti Színház a három nagy prózai repertoárt játszó színháza volt ekkor Budapestnek. Schütz Ila „madáchos” volt, a világirodalom szereppalettáját eljátszotta, komikai és tragikai műfajokban egyaránt. Shakespeare-, Molière- és Shaw-szerepek, a korszakban bulvárként értelmezett angol és francia kortárs drámák előadásainak sokasága szerepel színházi szerepei között (köztük A bolond lány Jozefája szerepátvétellel).

Ebben a korszakban a Madách Kamara (a mai Örkény Színház) a Madách Színház játszóhelye volt, ott adták elő Sztankay Istvánnal több mint háromszázszor Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című előadását.

A rendszerváltás után, 1992-ben távozott a Madách Színházból, miután az profilt váltott, és zenés színház lett. Egy évig szabadúszó volt, több helyen játszott, a Mikó István vezette Arizona Színházban is, majd annak megszűnésekor, 1993-ban a József Attila színházhoz szerződött Léner Péter, a színház igazgatója hívására. Több mint egy évtizedig, haláláig a társulat tagja volt, a színház profiljából adódóan könnyebb, főleg komikai szerepeket alakított.

Schütz Ila és Latinovits Zoltán a Pendragon legenda című film forgatásakor, 1974-ben Forrás: FORTEPAN/Révész György

Komikaként emlékszünk rá, akinek nagyon jó a humora, vígjátéki helyzetek nevettető megformálójaként, aki körül mindig forrt a levegő, és akit mindig körbelengett valami mély és megfoghatatlan szomorúság. Talán ezért hasonlítják őt a bohóchoz? Őstehetség volt. Amikor próbálják körülírni színésznői minőségét, tragikomikaként határozzák meg. Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet Schütz Ila-kiállításának kurátori kísérőszövege az alábbi módon írja körül a tragikomédia fogalmát: 

„A tragikomédia [nemcsak műfajt jelöl, hanem] azt a karakterbeli sajátosságot is, amely Schütz Ila mind komikai, mind más, drámai alakításainak árnyalataiban gyakran érzékelhető volt. Leginkább attitűdre utalt, amely a megformált karakter habitusára, hangulatára, megjelenésére, mimikájára, hangjátékára, tehát egy adott szituációban való teljes működésére befolyással bírt. Ez az attitűd – a »tragikomika« attitűdje – pedig az ellentétek játékosáé. Azé, aki határhelyzetekben mozog otthonosan, aki az adott szituáció vagy karakter mélyén rejlő ellentmondásokat villantja fel, és aki a legkülönfélébb módokon enged ezáltal bepillantást a tragikum komikus árnyalatába vagy a komikum tragikus mozzanatába.

A tragikai és komikai elemek sokféle módon keveredhetnek, ám lényeges, hogy csak együtt, a közöttük létrejött feszültségben működnek harmonikusan.”

Schütz Ila óriási színészi életművet hagyott hátra. Egész színészi pályájára jellemző, hogy fő- és mellékszerepben is egyaránt maradandót alkotott, ha belépett a színpadra, vagy megjelent a vásznon, nem lehetett róla nem tudomást venni. Talán nem annyira köztudott, hogy megszámlálhatatlan színházi szerepe mellett filmográfiája is számottevő, több mint huszonöt filmet és ötven tévéfilmet tartanak számon az adatbázisok, amelyekben játszott, a hetvenes−nyolcvanas években évente három-négy mozgóképes alkotásban vett részt. A Valami Amerika véletlenül marihuánát fogyasztó Terka nénije bravúros komikai epizódszerepe az újabb generációnak maradt feledhetetlen. Rengeteg színésszel volt partneri kapcsolatban, a köztudat leginkább Sztankay Istvánnal kapcsolja össze, akivel számos közös színpadi és mozgóképes szerepe volt. Erre az összetartozásra kedvesen rá is játszottak, például találunk egy biztosító reklámot is, amelyet elvállaltak a kilencvenes évek végén. Sok évtizedes barátságuk állandóbb volt, mint magánéleti partnereik. Annak ellenére, hogy sikeres színésznő volt, akit a korszak kiemelten sokra tartott és akit pályatársai is csak szeretettel emlegetnek a mai napig, mégis magányos maradt. Azt mondta, hogy ő egy modern női Don Quijote. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2021 márciusában virtuális kiállítást rendezett munkásságáról (kurátor: Hadi Barbara), mert a közvélemény-kutatás alapján ő kapta a legtöbb szavazatot. Filmjei és kabaréalakításai visszanézhetők, tovább él a kulturális emlékezetben.

 

Források: 

Sas György: Újra veled ugyanitt (Schütz és Sztankay), Budapest, 1989.
A tragikomika. Schütz Ila (1944−2002) Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet (OSZMI) virtuális kiállítása. A kiállítás kurátora: Hadi Barbara
Link: https://embed.culturalspot.org/embed/exhibit/oALy5Kr2EN46Jw?position=0%3A0
Magyar Színházművészeti Lexikon: Schütz Ila szócikk
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Hogy volt?! Schütz Ilára emlékezünk (2014)
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Ötvenből huszonöt. Schütz Ila kabaréja (1992)

 

 

HETEY – KONOK – HARASZTϔ emlékkiállítás a Vasarely Múzeumban

A kiállítás hommage – hódolat és főhajtás – Hetey Katalin szobrászművész, Konok Tamás festőművész és Harasztÿ István szobrászművész életműve előtt. N. Mészáros Júlia értő válogatásában bepillantást kapunk az alkotók főbb témáiba, úgy, hogy közben ritkán vagy sosem látott munkákat hozott ki a közönség elé.  A kiállítás anyaga a művészek hagyatékában ma elérhető művekre és két, megismerésre méltó magángyűjtemény darabjaira épül, nagyobbrészt a késői alkotói korszakok és fő gondolkodási irányaik áttekintését tűzte ki célul.

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (Open Structures Art Society, az OSAS) működésének legfontosabb célja a magyar művészetben a 20. század elejétől fogva létező és progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Sőt, nemcsak jelenlétének életben tartása, hanem értettségének és elismertségének egyre szélesebb és magasabb szintre emelése. Emellett feltett szándékuk a műfajban alkotó fiatalok támogatása, megfogalmazásuk szerint a bíztatáson túl lehetőségek biztosítása az új művek adekvát kontextusban történő bemutatásához. Ez azt jelenti, hogy a tagok hajlandók több évtizedes nemzetközi kapcsolatrendszerüket a fiatalok szolgálatába állítani, akik viszont vállalják, hogy az idősödő vagy távozó művészek életművét bent tartják a köztudatban. Ez a generációk közti együttműködés példásan működik az OSAS-ban, ezt az emlékkiállítást is két fiatalabb művész tag, Benedek Barna és Wolsky András segítségével szervezte meg a kurátor.

A Vasarely Múzeumban Óbudán kiállított alkotók, Hetey Katalin szobrászművész (1924–2010), Konok Tamás festőművész (1930–2020) és Harasztÿ István szobrászművész (1934–2022) szoros kapcsolatban álltak egymással; mindhárman a két világháború között született generáció tagjai. Sok tekintetben hasonló volt a látásmódjuk, jól ismerték egymást, kötődtek egymáshoz, de más-más irányzatot követtek, más úton jártak. Szerencsére mindhárman sikeres pályát futottak be, és mindannyian megkapták a legmagasabb művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Az állami elismerés persze nem a legfontosabb része a megértettségnek, de nagyon tud hiányozni, ha elmarad. 

A három művész közül a legidősebb, és a munkákat tekintve a legkomolyabb, legkeményebb vagy talán a legszigorúbb hozzáállású alkotó az 1924-ben született Hetey Katalin.

Tizenhat évesen kezdett festeni a miskolci nyári művésztelepen, majd bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István növendékeként tanult, és Molnár Vera osztálytársa volt. Nagyon hamar, 1947-ben tanári munkát vállalt a Kisképzőben.  Az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Először Olaszországba, Rómába ment, majd az 1950-es évek végén virágzó európai baloldal szellemi központjában, Capri mellett, Ischián élt egy évet. Itt ismerkedett meg a Fejtő házaspárral, Ferenccel és Rózsival, segítségükkel költözött át 1957-ben Párizsba. Az első időszakban illusztrációs és grafikai munkákból, lemezborítók készítéséből tartotta el magát, 1961-ben rajztanárként vállalt állást egy középiskolában. Párizsban ismerkedett meg későbbi férjével, Konok Tamással. A hatvanas évek végén hagyta el a festészetet, és fehér reliefeket készített cement, márványpor és kötőanyagok keverékéből. A képlékeny anyagot nem öntötte formába, hanem szabad folyást engedett neki, így az anyag alakította ki a formát. Ekkoriban a mozgás szerepét tanulmányozta a forma alakulásában. Pályája során végig megőrizte kísérletező szellemét, és mindig érdekelte az anyag mibenléte, a tárlaton is látható csőszobrai erre hoznak példát.  A hetvenes évektől szinte csak szobrokat készített, és plasztikai problémákkal foglalkozott. Szobrászművészete geometrikus elemekből építkezett, és ellentéteket állított egymás mellé. Kezdetben az ipari csomagoláshoz használt polisztirol anyagból alkotott egy szobormodellt, amelyben a forma és az üres test terében koncentráltan jelen lévő dinamikus erők összeegyeztethetőségével kísérletezett. A nyolcvanas évektől új filozófiai kérdések kezdték foglalkoztatni: a formában lévő belső élet keresése, a mozdulatlanságban a mozgás, az állandó és változó viszonya. Emellett új technikai eljárásokkal is kísérletezett. Magyarországon először 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban állított ki férjével, Konok Tamással közösen. Halála előtt egy évvel, 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. 

A Vasarely Múzeum kiállításán látható hajlított vörösréz szobrai a Hatvany-gyűjteményből származnak, és térbeli puzzle darabokra emlékeztetnek. A változás jelei címet viselő polírozott rézlemez plasztikákat a nyolcvanas évek elején kezdte el készíteni, alaposan végiggondolva, milyen változásokat indít el egy bemetszés, vagy behajlítás a lemezen. A formák – mint a geometrikus absztrakció formái általában – a természet ősi alakzataira és az emberiség mitikus jeleire emlékeztetnek minket. A körvonal bezár egy formát, a bemetszések ritmusokat teremtenek, így a keletkezett plasztikai formák fizikai, érzelmi és érzéki információkat, transzcendens értelmet hordoznak és közvetítenek. Ugyanazt az elmozdulást vizsgálják, mint Maurer Dóra munkássága, és az apró változások művészete a pre-számítógépes világ egyik fontos művészi vizsgálódási témája. Hetey Katalin ugyanakkor a lemezplasztikák megalkotásakor újraalkotta a természeti törvényeket, a tükröződés, kettőződés, osztódás, szimmetria, hamis szimmetria  axiómáit.  

Hetey Katalin a hatvanas években, Párizsban ismerkedett meg Konok Tamással, és csaknem negyven évet éltek házasságban. Konok Tamás 2020-ban, a pandémia alatt, 90 éves korában hunyt el, és sajnos már nem láthatta, hogy a Ludwig Múzeum életmű-kiállítással tiszteleg előtte. Konok sokszor megfogalmazta, hogy számára a rend a szabadság megtestesülése, és redukált művei valami végtelen harmóniáról és furcsa módon lírai lágyságról is árulkodnak. Konok művei előtt állva mindig az jut az eszembe: „egy ember, akinek volt szíve”, annak ellenére, hogy strukturált, geometrikus műveket alkotott.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten, gyerekkorában zenésznek készült, a Zeneművészeti Konzervatóriumban hegedülni is tanult.

Részben családi indíttatásra – főleg nagyapja, Sándy Gyula építész miatt  – később mégis a rajz és a festészet felé fordult. Nagyapjának fő műve egyébként a Széll Kálmán téri Postapalota, édesapja pedig különleges fotográfiai életművet hagyott ránk, amit pár éve a Műcsarnokban láthattunk, a Konok család három generációjának munkásságát bemutató tárlaton. Konok Tamás 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél tanítványaként diplomázott festő szakon. Öt évvel később ösztöndíjjal Párizsban tanult, ahonnan még visszatért szülővárosába, de egy év múlva végleg elhagyta az országot.  

Alkotásaival Magyarországon először a 80-as évek elején, Győrött találkozhattunk, majd 1981-ben első feleségével, Hetey Katalinnal együtt mutatkozott be, és attól kezdve a magyar képzőművészeti élet megkerülhetetlen részévé vált. A kilencvenes évektől tanított a Műegyetemen, részt vett az OSAS megalapításában. Szerencsére megírta családtörténetét és saját visszaemlékezéseit is, amely Emlékkövek – fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg, és igazán lebilincselő olvasmány. Folyamatosan dolgozott, minden nap festett, gazdag életművet hagyott ránk. Vallotta, hogy az élethez szerencse is kell, de mindent megtett azért, hogy ha jön a szerencse, élni tudjon vele.

Szándéka volt megragadni a megfoghatatlant, tetten érni a múló időt, a múló dolgokat. 

Valami ilyesmiről beszél a Félbeszakadt kapcsolatok fekete-fehér sorozata is az óbudai kiállítótérben. Élete végéig megmaradt érdeklődése a térkérdések, a végtelen, a párhuzamos utak iránt, de ezzel együtt egyre erősödött a transzcendens felé való figyelme. 

Konok Tamás mindenki által szeretett, kedves ember volt, de a harmadik alkotó, Harasztÿ István olyannyira az volt, hogy egyenesen az Édeske becenevet kapta. 

Őt tartják a kinetikus művészet magyarországi meghonosítójának, munkáit belengi valamiféle végtelen gyermeki kíváncsiság és játékosság. Ugyanakkor erős társadalom-kritikusság is jellemzi, rendszerbírálata, szarkasztikus humora jól érzékelhető a munkáin. 

1934-ben született, 1953-ban végzett díszmű-lakatosként, ekkor kezdett el festeni. Kezdetben egy szakmunkásképzőben tanított, majd a hetvenes években kezdte el egyszerű gegekre építő, bonyolult, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljait, kinetikus szobrait készíteni. Munkái a Bauhaus világával is rokoníthatók, de jóval humorosabbak. Jellemző Harasztÿ hozzáállására, hogy amikor 1972-ben betiltották egy kiállítását, akkor a már kinyomtatott meghívókat „Bizonytalan időre elhalasztva!” címkével felülbélyegezte és szétküldte. Végül 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg első nagyszabású kiállítását.

Harasztÿt mindenki ismerte, és ő is megörökítette csapatát, generációját a Repül a kismadár – Hommage á Csiky Tibor művén, ami látható a kiállításon, és jó játék nézegetni a fényképeket rajta, kit ismerünk fel a magyar művésztársadalom, pontosabban a második nyilvánosság prominensei közül a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Kinetikus szobrait, a golyók energiáját és súrlódásaikat vizsgáló munkáit sokan szeretik. Egyszer így nyilatkozott ezekről: „A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni. A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik – ‘na, ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj’. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.”

Ez az idézet is jól jelzi, hogy időnként a geometrikus absztrakcióban alkotók is történeteket mesélnek el, kapcsolatokról és kapcsolódásokról beszélnek, élethelyzeteket formálnak meg, s ha figyelünk a belső hangra, összekapcsolódhatunk velük. 

Összességében a kiállítás jó alkalmat ad a neves alkotókról való személyes és közös megemlékezésére, egyszersmind a három életmű magyar művészetben betöltött szerepének értelmezésére, valamint a magyar művészet nemzetközi mérhetőségének mélyebb reflexiójára.

 

Kismesterek eltűnt Budapestje

Szabók, babajavítók, írógépműszerészek, kóser hentes, órások, porcelánrestaurátor: részben eltűnt szakmák képviselői a főszereplői Frankl Aliona fotográfus húsz év alatt készült fényképeinek, amelyek most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban láthatók.

A kiállításon szereplő fotók valahol a riportfotó, a történelmi dokumentum és a művészfotó metszéspontjában helyezkednek el. Értelmetlen lenne megpróbálni meghatározni szigorú műfajukat, annál is inkább, mert a falakon megvalósuló múltidézés a fényképeken megjelenő esztétikum jellegzetesen Frankl Aliona-i, a név, a sajátos fotós stílus pedig fontosabb szempont, mint az, hogy mely műfajról van szó.

Legfeljebb az lehet ettől zavarban, aki megpróbál számot adni a látottakról. Mert milyen szempontból nézze a képeket? 

Fuck János asztalosmester, 2004

Ha a fotográfiai-esztétikai nézőpontot teszi meg rendezőelvnek, rácsodálkozhat jó néhány fénykép sajátos ritmusára, például annál a felvételnél, amelyen egy nyomdai betűkészlet látható közelről, vagy egy másikra, ahol falra akasztott cipész szerszámokat örökített meg a fotós. Utóbbiakról, ha nem lenne odaírva a cím, aligha tudnánk megállapítani, hogy micsodák. Sajátos csoportját képviselik a fotóknak a portrék. Minden szereplő – órások, restaurátor, írógépműszerész, képkeretező – munka közben, szerszámaival, vagy legalább műhelyében látható, mégsem válik egyik fotó sem kínosan beállítottá. Természetesek a mozdulataik, természetesen néznek a kamerába; pontosabban valahogy úgy, mintha nem is lenne ott kamera, egyszerűen csak zajlana a műhelyek mindennapi élete, amibe egy ajtón beleshetünk. 

Más, nehezebb nézőpont a szociográfiai. Ha dokumentumokként, tanúságtételként tekintünk ezekre a fényképekre, azzal kell szembesülnünk, hogy egy letűnt kultúra utolsó pillanatait látjuk a falakon. Nemcsak azért, mert már nincs szükség írógépműszerészre, és aligha él meg túl sok babajavító Budapesten, de azért is, mert ezek a kis, angyalföldi, újlipótvárosi és egyéb helyszíneken még a szocialista éveket és a rendszerváltás utáni első harminc évet is túlélő műhelyek javarészt áldozatául estek az iszonyatos mennyiségű szemetet termelő fogyasztói szemléletnek, valamint egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a kisvállalkozások, legyen szó szabóságról vagy grafikusműhelyről, vagy halálra vannak ítélve – vagy hétnapos munkahétre. Esetleg mindkettőre.

Rill Géza órásmester, 1988

Vége annak a világnak, amelyet Frankl Aliona megörökített. Hogy nosztalgiával, indulattal vagy közönnyel szemléljük a tanúságtételt, habitusunktól függ. De azt meg kell értenünk, hogy a városi kultúránk egy szelete tűnt el – azaz a javítókkal, műszerészekkel, szakikkal, fűzőkészítőkkel és suszterekkel, és műhelyeik sajátos hangulatával szegényebbek lettünk.   

Apám lépcsőháza

Nem jön a lift. Vagy megint rossz, vagy valaki kitámasztotta fent. Talán költözés, parkol egy furgon a bejárat előtt a járdán. Állok a piros liftajtóval szemben, és arra gondolok, tulajdonképpen mi a francnak állok itt, már rég felértem volna gyalog a harmadikra, apám lakásáig. 

Gyerekkoromban, ha itt nem működött a lift, átmentünk a szomszéd lépcsőházba, fel a tizedikig, aztán az összekötő folyosón vissza, hogy csak lefelé kelljen lépcsőzni. Pedig simán felszaladtunk a nyolcadikra is, ott lakott Oli barátom. Meg se kottyant. Persze nem erről volt szó. A lényeg az volt, hogy kimehessünk a tetőre. Sokat bujkáltunk ott. Tilos volt kijárni, de minden gyerek kijárt, később titokban cigiztünk meg boroztunk ott, az üvegeket az eldugult szemétledobóba dobáltuk, mindig csak a szomszéd lépcsőházéba, azt hittük, akkor senki nem fog ránk gyanakodni. Kilopakodni a tetőajtón, aztán amikor vészesen közeleg az idő, amikor a szüleink hazajönnek a munkából, visszasettenkedni a lépcsőházba, slisszolni a lifthez, mintha épp csak erre járnánk. A tizediken nem ismertünk senkit a szomszéd lépcsőházban, úgyhogy jobb volt, ha nem lát meg senki. A lift volt a biztonságos terület. Kivéve, ha valaki épp ott állt a harmadikon és látta, hogy hátizsákostul, teljes sulis felszereléssel léptünk ki, mert akkor még beszólhatott, hogy mit kerestetek odafönt, vagy ha a Sajdik néni, akkor azt mondta, hogy csak egyszer kapjalak rajta benneteket. Lesütött szemmel röhögtünk és elsunnyogtunk. Sajdik néni a szomszédunkban lakott és soha nem ment fel a tizedikig. Emlékszem, amikor meghalt, arra gondoltam, legalább előle nem kell többé bujkálni. Mintha egész gyerekkoromban csak felnőttek elől bujkáltunk volna.

Nem várok tovább, elindulok a lépcsőn, a másodikon kezdem érezni a combomban a lépcsőzést. El vagyok puhulva. Itt mégis szinte szaladok, nehogy összetalálkozzak Rudi bácsival. Váratlanul szokott előugrani, a lépcsőfordulótól jobbra van az ajtaja, és mintha mindig ott állna mögötte készenlétben, hogy ha jön valaki, akit ismer, kipenderüljön elé. Kezében kulcscsomó, az ajtót nem csukja be, csak elengedi, néha becsapja mögötte a huzat. Láttam, hogy jön, mondja nekem ilyenkor, én meg magasra húzom a szemöldököm, próbálom jelezni, hogy ez minimum fura, pedig tudom, fikarcnyi hatással sincs rá olyan apróság, mint az emberi mimika. Úgy beszél hozzám, mintha még mindig ott laknék a házban, pontosan tudnám, melyik emeleten kinek mi van a rovásán. Egy tízemeletes tömbben mindig van valakinek valami a rovásán. Rudi bácsi valaha rendőr volt, ahogy sokan mások itt a telepen, együtt vettük birtokba a házakat, a még kietlen, sóderos utcákat, a nyolcvanas évek elején. Azt is mondhatnám, a lakótelep velem együtt született, hároméves voltam, amikor ideköltöztünk. Alig van emlékem azelőttről. Azutánról főleg a munkagépek, amelyek még javában betonoztak, amikor a lakók már elfoglalták a skatulyáikat. 

Amikor nagyobb lettem, és már a tetőre járkáltunk, emlékszem, sok sárgás, sáros kanyargó csík látszott a házak között, a járdák, amelyeket még nem aszfaltoztak le. A fa, amelyik apám erkélyét most kellemesen árnyékolja, még csak egy karóhoz kötözött másik karó volt, néhány vékony kis ággal, meg vagy öt darab levéllel. 

Folyton úgy éreztem, távol vagyunk, távol kerültünk valamitől, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani. Minden félkész volt és csupasz.

Itt ért véget valami, a város, a világ, az út túloldalán már az erdő van. Az már olyasmi, gondoltam, mint a mesékben, sűrű, sötét, végtelen. Persze az egész csak hatvan hektár, de ki tudta ezt gyerekkorában. Később a tetőről lenézve jöttem csak rá, milyen kicsi. Sokat ökörködtünk az erdőben, amikor már nem tiltották a szüleink, hogy oda menjünk. Csak tüzet ne rakjatok, mondták, néha mégis felgyújtottunk ezt-azt az egyetlen tűzrakó helyen, de a nagy tüzet kilencvenháromban nem mi okoztuk. Mi nem azért jártunk oda. Ott az volt a jó, hogy nem látott minket senki. Még inkább úgy tűnt, hogy messze vagyunk mindentől. Akkoriban élveztem ezt, pedig befelé vágytam, be a városba, alig vártam, hogy ne kelljen beszökdösni, legyek már legalább tizenhat, anyám engedjen el egyedül. Olyan messze voltunk mindentől, hogy a felnőttek csak úgy emlegették az új telepet, hogy Tengiz. Meg, hogy Rendőrtelep. BM-kerület. Ezek mostanra elkoptak. Már én sem vágyom be a városba.

Még mindig sok volt rendőr lakik itt, mint Rudi bácsi. Járásuk összetéveszthetetlen, hátuk mögé tett kézzel, még görbébe hajló háttal is valahogy peckesen lépdelnek. Egyik-másikukat gyerekkoromban még láttam abban a szürkéskék egyenruhában, tányérsapkával a fején, emlékszem, tetszett, ahogy levették, látszott a homlokukon a nyoma. Kockaladák álltak a parkolóban, oldalukon kék sávban fehér felirat: RENDŐRSÉG. Az egykori tányérsapkások ma ugyanolyan régi műrafiaszatyrokkal mennek a Spárba, amilyennel mi mentünk gyerekkorunkban, odafelé még négyrét hajtva, a hátuk mögött szorongatják, hazafelé meg úgy lóg a kezük végén, mintha hozzá volna varrva. 

Rudi bácsi valamiért apám barátjának gondolja magát. A maga módján érzékeli apám szellemi fölényét és ez tiszteletet ébreszt benne, de nem akkorát, ami meggátolná abban, hogy váratlanul beállítson hozzá és hülyeségekkel traktálja. Baromi nehéz tőle megszabadulni. Apám azt a módszert dolgozta ki a menekülésre, hogy meghívja a Félidőbe egy fröccsre. Itt van, a ház aljában. Emiatt a fasz miatt leszek vénségemre alkoholista, morogja nekem most már lassan húsz éve, amikor elmeséli, hogy már megint feljött a Rudi. 

Amióta anyám meghalt, Rudi bácsi egyszerűen odaszokott. Apám megveti ezt az embert, amire biztosan megvan az oka, nem jellemző, hogy kimutatná, mit gondol valakiről. Apám egy igazán udvarias fazon. Tőle lestem el gyerekkoromban, kinek hogyan kell köszönni, a legnagyobb tisztelettel. A néniknek kezit csókolom, a bácsiknak jó napot, és utána a név. Jó napot, Rudi bácsi, kezit csókolom, Ilonka néni. A felnőttek tehát mosolyogtak rám, talán megmosolyogtak, de lehet, hogy éppen e miatt gondoltak engem a többinél jóravalóbb gyereknek, ami elég jól jött, amikor már a tetőre szökdöstünk. Gyakran meg is jegyezték anyámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan szépen köszön, látszik, milyen jól van nevelve, büszke lehet rá. Hogy ez fontos, megtanultam, nem tudtam róla, de meg.

Annak is szépen köszönünk, akit nem kedvelünk, annak is, akit nem ismerünk. A házban pedig mindig, mindenkinek. A lépcsőház tulajdonképpen már a házunk, az otthonunk.

Elképzelhetetlen volt, hogy elmenjünk egy idegen mellett a lépcsőházban köszönés nélkül. Hogy most ez is még az otthonom-e, vagy csak a másik, ahol húsz éve lakom, nem tudom. 

Szerencsém van, megúszom, a másodikon nem toppan elém Rudi bácsi, igaz, kicsit belesprinteltem a végén. Fújtatva állok meg apám ajtaja előtt. Jó hangosan kopogok, és már keresem a kulcsot a zsebemben. Így szoktuk, csak jelzem, hogy jövök, de nem várom meg, hogy kinyissa. Három erőteljes koppantás, aztán zörgök a zárral.

Mint mindig, apám most is a dolgozószobának kinevezett kisszobában ül az asztalánál, vagyis, gondolom, hogy ott ül, nem szoktam bemenni, megvárom a konyhában. Eredetileg az volt az én szobám, a folyosó végi félszoba, de amikor anyám beteg lett, apám átköltözött a hálóból. Nem mindjárt, csak a végén, az utolsó fél évben, amikor már olyan kórháziágy-féle ágyon kellett anyának feküdnie. Azt az ágyat úgy béreltük egy erre szakosodott cégtől. Ápolók jöttek anyámhoz, apám szerezte őket valahogy, nappal vigyáztak rá, két nő, felváltva. Mind úgy tettünk, mintha a motoros ágy, az ápolók, a kisszobába költözés csak átmeneti megoldás lenne. Ideiglenesen elalszik az én régi heverőmön, mondta apám, és becuccolta a jegyzeteit, néhány könyvet meg a számítógépét, én meg elvittem minden maradék holmimat, hogy kényelmesebb legyen neki. Akkor már rég nem laktam itthon. Apám még bejárt tanítani az egyetemre. 

Ha meggyógyulsz, veszünk egy új franciaágyat, mondta anyámnak. Anyám nem válaszolt. Miután meghalt, a böhöm nagy, robotszerű ágyat elvitte az az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, és külön díjat számítottak fel matractisztításért. Apám nem vett franciaágyat. Nem hiszem, hogy belépett azóta abba a szobába. 

Nyugdíjba ment öt éve, a napjai nagy részét az én egykori kuckómban tölti. Valaha én aludtam azon a heverőn, ő meg ott ült a szélén, és esti mesét olvasott nekem. A kis elektrongyerekekről szólót szerettem a legjobban. Azt nem is olvasta, egy zenés mesejátékot költött tovább nekem. Az a rész volt a kedvencem, amikor Mimikron apó beleesett a potenicálgödörbe, és meg kellett lőni a fotonpuskával. Apámnak minden estére más kalandot kellett kigondolnia, hogyan szereznek fotonpuskát, hogyan szabadítják ki Mimikron apót. Nemrég megkérdeztem, emlékszik-e rá. Nevetett, persze hogy emlékszik. Azt is megkérdeztem, hogy tudott minden estére más kalandot kitalálni az elektrongyerekeknek, mire azt mondta, nem mesélte minden este. Sőt. Sok este nem is volt itthon, és ezt utólag eléggé bánja. A legtöbbször szegény anyád ült ott, ő mesélt neked a képeskönyveidből, mondta, és megérintette a halántékát, ahogy akkor szokta, amikor más témát keres. Bólogattam, közben szégyelltem magam, hogy azokra a mesékre alig emlékszem.

Hahó, kiáltok a kisszoba felé. Meglátom apám árnyékát, aztán az idétlen bőrpapucsa orrát, ahogy csoszog kifelé. Csoszog, gondolom, megtorpanok, apám öregnek tűnik hirtelen. Fehér borosta fedi az állát, a szeme mintha kisebb lenne, hunyorog, talán elbóbiskolt és felébresztettem. Kinyitja a száját, hogy üdvözöljön, de nem jön ki hang a torkán, megköszörüli, köhögni kezd, a konyhába lépek, eresztek egy pohár hideg vizet, a kezébe nyomom. Felhajtja és nevet. Szervusz, mondja, meglapogatja a vállamat. Jól vagy, kérdezem. Jól, persze, hogy jól, válaszolja. Csak, tudod, már két napja nem szóltam senkihez.

Utálom a szüretet

Köszmétét szedünk az augusztus végi fullasztó melegben. Ki kendőben, ki szalmakalapban, védekezve a gyilkos napsugarak ellen, apám egyedül fedetlen fővel. Nincs ennél rohadtabb meló. Lépésnyi hely sincs a kert végében tömött sorokba ültetett bokrok között, guggolni vagy hajolni kell, és az apró tüskék a kesztyűn keresztül is véresre szurkálják az ujjamat. Leszedtem már fél kosárnyit az egyik bokorról, de még mindig úgy tűnik, mintha hozzá se nyúltam volna. Ott fénylenek a világoszöld, néhol már sárgálló bogyók a levelek alatt, és vigyorognak. Végigsimítom a bokrot a tenyeremmel, mintha függönyt lebbentenék félre, pongyolát az idősödő színésznő felsőtestén. Szaporátlan, ezt mondja anyám, apám meg, aki a kosarak tartalmát ládába gyűjti, a ládákat talicskára pakolja, a talicskával pedig ráérősen felnyikorog az udvarra, csak mosolyog az egészen. Esetleg legyint. Beoson a hűvös nyárikonyhába, hogy egy pohár bort észrevétlenül megigyon.

Lefogadom, azt kiáltja majd színpadiasan, női munka, amikor az üres talicskával visszaér.

Utálom a szüretet. Nem is így hívjuk, csak a szőlőszedést hívjuk szüretnek, de nekünk nincs szőlőnk, illetve van egy kevés, a nyárikonyha előtt és a kert leghátsó csücskében, a meggyfák mögött néhány tőke, de lelegeljük, mire beérik. Apám mondja így, lelegelitek. Almaszedés, meggyszedés, köszméte- szedés, így hívjuk. Átjönnek a rokonok, anyám lánytestvérei, akik a munkáért cserébe hazavihetnek egy-két láda gyümölcsöt. Almafából negyven, meggyfából tizenöt van, köszmétéből, apám legújabb hóbortjából, kétszáz bokor. Az van beígérve, hogy a jogosítvány megszerzése után a meggyet majd én szállíthatom a városi átvevőbe, a bevétel az én markomat üti, viszont nekem kell alkudoznom az áron. Az alkudozást már volt alkalmam ellesni apámtól. A KGST-piacon, ahová minduntalan magával cipel, hogy tanuljak, a különféle nemzetiségű, rosszarcú, pálinkaszagú árusokkal úgy alkuszik szövetre, bőrre, használt bútorra, szerszámra, mintha az élete múlna rajta. Harsány hangon veszekednek egymással, apám magyarul, az árus lengyelül, ukránul, szlovákul, románul, de ezeken a nyelveken apám természetesen nem ért, ezért hadonásznak, jó, ha pisztolyt nem rántanak. Rángatom apám karját, menjünk már innét, tűnjünk el ebből a megalázó szituációból, de apám kivörösödött, megduzzadt arccal mered az árusra, szabad kezével hevesen gesztikulálva, míg végül teljesen váratlanul egyezségre jutnak. Apám leszámolja a pénzt, és úgy ráznak kezet, mint régi, jó barátok.

Nem jövök ki apámmal mostanában. Mindenben a hibát keresi, semmi sem elég jó neki. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy más vagyok. Hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Ha elkapja a hév, szünet nélkül a fiatalkori hódításairól mesél. A kalandjairól. Meg nem csak a fiatalkoriakról. Mintha bármennyire is foglalkoztatna a szexuális élete. Arról például, hogyan fűzött be két csajt a szüreti bálon. Vagy hármat? Ötvenhatban miként tervezték el egy szőke bombázóval, hogy dobbantanak az országból. Szinte még kamasz fejjel, egy nála évekkel idősebb, férjes asszonnyal. Ha tehetem, nem is figyelek oda. Aztán meg egyszerre azzal jön, hogy egyetemre kell mennem, ki kell törnöm ebből a koszfészekből, ahonnét neki nem sikerült, és ahol emiatt kénytelen leélni az életét. De mit tud ő rólam? Érdekli őt egyáltalán, hogy én mit akarok?

Az utóbbi hetekben ezzel a jogosítvány témával megy az idegeimre. Szerencsére még nem kezdhetem el a tanfolyamot, fél év múlva töltöm be a tizenhetet.

Az állami gazdaság elhagyatott magánútjára azért kivisz, hogy a Daciát betörjem. Az autó olyan, mint a ló, be kell törni, mondja apám. Semmi kedvem az egészhez. Idegennek érzem magam egy füstölgő, rángatózó gépben. Nem nyűgöz le az irányítás, az uralom egy szervetlen test felett. Apámat mindez hidegen hagyja. Hosszas unszolására beülök a volán mögé, begyújtom a motort, de sehogy sem bírom összehangolni a gázadást a kuplung felengedésével. Megugrik az autó, lefullad. Megint megugrik, megint lefullad. Tizenöt perc keserves próbálkozás, értetlenkedés, káromkodás után mind a kettőnkről ömlik a víz. Hőség van, a csupasz tarló visszaveri a meleget, mintha szikla- vagy homoksivatag volna. Leengedtük az összes ablakot, de nincs menetszél, ami hűtene. Apám kifejezetten izzadós típus, khaki színű, rövidujjú inge teljesen átnedvesedett, kopasz feje búbján verítékcseppek gyöngyöznek. Kockás textilzsebkendővel törli a homlokát.

Bőg a motor, felengedem a kuplungot, végre meglódulunk, hátracsapódik a fejünk, a gázpedál pihekönnyű, szinte beszippantja a talpamat. Elszalad az autó, apám a kormány után kap, de nem éri el, kifeszülök, mint egy íj, tövig a gázba lépve, tarkóm a fejtámlába tapad. Fék, fék, üvölti apám, porzik az út, táncol az autó eleje, két kézzel, görcsösen markolom a kormányt. Nem tudom mozdítani a lábam. Illetve a jobb lábamat nem tudom mozdítani, erre rájövök közben, a bal szabad, jár az agyam, fék, kiabál apám, a szabad bal lábamat átcsúsztatom a középső pedálra, teljes erőből ránehezedek.

Csikorog a tárcsa, blokkolnak a kerekek, égett műanyagszag ömlik az utastérbe. Előre zuhanunk, a biztonsági övek nincsenek bekapcsolva, máskülönben vastag izzadságsávok kereszteznék az ingünket. Apám izmos karjával megtartja magát, én a kormánynak ütközöm. Megáll az autó, lefullad a motor. Apám nem szólal meg, a homlokomat vizsgálja, van-e rajta sebesülés. Csak azután kezd ordítani, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs komolyabb bajom. Nem vérzek, a tekintetem tiszta, nem vagyok rémült, egykedvű inkább. Megrántom a vállam. Ez persze még jobban feldühíti. Mindenfélét a fejemhez vág, de hallottam már ezerszer.

Sok idő telik el, a porszemek megülnek az autó körül, mire apám lehiggad, csak a nap vakít ugyanolyan kitartóan, mint azelőtt. Összeszűkült szemmel kutatja a tekintetemet. Ki lehet ez a gyerek, melyik felmenőjének a vére csordogál az ereiben? Miért bünteti vele az élet? Ebben a pillanatban csupán annyit érezhet, hogy olyan különbözőek vagyunk egymástól, mint a tűz és a víz, és ez ellen teljesen tehetetlen.

Talán ez a tehetetlenség, és nem is én vagyok a dühkitöréseinek az oka.

Szedjük a köszmétét, már-már elájulok a hőségtől remegő bokrok között guggolva, amikor apám lekiált értem a kertbe, hogy szaladjak fel segíteni. Nem kell kétszer mondania, ott hagyom a félig telt kosarat, lihegek, mire felérek. Apám a tyúkudvar kerítésének pillérét támasztja, kezében kalapács, azzal mutogatja, hogy kibomlott a drót az oszlopba vert, behajlított szögek alatt.

Vizet itat velem, beküld a kamrába szögért. Görnyedve lépek be az alacsony ajtón, és már nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy előbújjon a sarokban, a dobozok mögül, a kosarak alól az egér. Minden más láthatatlanná válik. A padlás tele kincsekkel, mozsarakkal, darálókkal, sarkantyúkkal, nagyszüleim, dédszüleim százéves holmijával. Néhány éve, valamilyen megmagyarázhatatlan bátorsági rohamomban felmerészkedtem oda. Lószerszámok, nyergek is vannak. A szögek a lépcső alatt kartondobozba ömlesztve, a kisebbek papírzacskókban egy felnyitható fedelű hokedliben. De vannak ott csavarok, lemezek, drótok, szegecsek, csavarhúzók, fogók, kalapácsok, mérőszalagok.

Benyúlok a zacskóba, forgatom az ujjaim között, amit találok, reménykedve, hogy nem egy egér kiszáradt bundája, karmos lábacskája akadt a kezembe, beugrott, élelem után kutatva, de nem tudott kimászni. Vakon tapogatom a vasakat, kiveszek egyet, rohanok kifelé, arra azért ügyelve, hogy a fejemet ne verjem a szemöldökfába.

Apámnak persze vissza kell mennie, pedig ezt próbálta volna megspórolni, hiába adott pontos útmutatást a szög típusáról (százas?) és hollétéről (hokedliben?), bebotorkál a fájós derekával, a dobozba nyúl, és elsőre kihúzza, amit keresett. Odakint aztán a feje fölött forgatja, mint valami lángoló pallost, ott sündörgök körülötte, mert érzek némi megbánásfélét, és egyértelmű csodálatot is iránta, hiszen számomra ez emberfeletti teljesítmény. És apám most nem türelmetlen vagy dühös, széles mozdulatokkal veri a szöget a kerítés oszlopába, soha mellé nem ütve, és közben a nagyapámról mesél, akit nem ismertem.

Szedik a rokonok a köszmétét, magasra hág a nap, amikor az üres talicskát tolva apámmal visszaérünk a kertbe. Csillog a szeme, átkarolja a vállam, odaszól anyámnak, hozzon már le egy kupa vizet, hát nem látja, hogy szomjasak az emberek.

ELREJTŐZTEM A ROMOK KÖZÖTT

Mikor, hogyan ismerkedett meg Óbudával?

1937-ben költöztünk Mezőhegyesről Budapestre, a Zöldmáli útra, ahol egy rokonunk vizes kis lakásában kaptunk átmenetileg szállást. Az Ürömi utcai iskolában végeztem az első elemit, majd elköltöztünk, és belaktuk Óbuda külső részeit. Először a Búza utca, majd a Veder utca következett, végül pedig 1939-ben a Vajda János utcába költöztünk, ami a Szentendrei út egyik mellékutcája a Kőkápolna környékén. Elővárosi hangulatot árasztó családi házaival ma is megvan még a terület. A boldog gyermekkor néhány esztendeje fűz ehhez az utcához, ám ‘44-ben jöttek az oroszok. Az úgynevezett felszabadulás ott elég drámaian zajlott le. A környező utcák mindegyikéből húsz-húszönöt férfit elvittek, akik közül néhányan soha nem jöttek haza. Apám sem. Tizennégy éves lehettem, és anyám mindig kiküldött a Szentendrei út sarkára, amikor jöttek a fogolymenetek Budáról, hátha apám köztük van. Egyszer azonban egy őr betessékelt a sor végére. Az Aquincumi Múzeum előtti régi HÉV-megállónál jött valami teherautó, és a rajta ülők meg az oroszok ordítozni kezdtek egymással. Hirtelen kiléptem a menetoszlop végéről, és egy széles törzsű platánfa mögé húzódtam, amíg a menet elvonult.

Nem volt még a múzeum bekerítve, lebújtam hát egy mély árokba, és elrejtőztem a romok között. Így tudtam megszökni.

Innentől érthető az ókori romokhoz fűződő bensőséges viszonya…

Ennek a gyökerei talán még mélyebbre vezetnek, kisgyermekként szerettem meg Óbuda antik örökségét. Apámmal minden vasárnap kirándulni mentünk, s mi más lehetett volna a program, ha nem az Aquincumi Múzeum vagy az amfiteátrum. Akkoriban még úgy álltak ott ezek a romok, ahogyan a föld alól előkerültek, jó, ha némi állagmegóvást végeztek rajtuk. Most viszont ki vannak glancolva. Nem voltak ekkorák, kiegészítésüket a műemlékes mérnökök találják ki jó pénzért. Itt van például az Aquaeductus, amit a múzeum előtti részen rekonstruáltak. A vízvezeték csonkjai még gyermekkoromban is láthatók voltak végig a Szentendrei úton, a Kőkápolna is ennek egyik maradványára épült. A rekonstruált rész viszont nem a korabeli helyén van, ma is meg tudnám mutatni, eredetileg hol állott. Ez így sajnos szélhámosság.

Forrás: Csigó László/Budapest Folyóirat

Melyik középiskolában tanult?

Először az Árpád Gimnáziumban, amit 1940-ben adtak át, mi voltunk az első évfolyam, amely ott kezdte meg tanulmányait. Akkor már folyt az amfiteátrum feltárása, Gerő László volt a műemlék restaurátora. Láttam, amint kétkerekű kordékkal hordták a földet. Egyszer utánanéztem, hogy egymillió pengőbe került a műemléki helyreállítás, ami mai árfolyamon több milliárd forintnak felelhet meg. És volt rá pénz. Iszonyú földtömeg volt a Királydomb, amit, a telkeket kisajátítva, ki kellett termelni. A szemünk előtt zajlott az egész. HÉV-vel mentem a Tímár utcáig, onnan tavasszal meg kora ősszel gyalog, mert minek bérletre költeni a pénzt? Aztán a rendszerek váltották egymást, és mindenfélét akartak már csinálni az amfiteátrumból. A fedett jégpályától kezdve minden marhaság meghallgatásra talált, de szerencsére egyik sem valósult meg. Negyedikes koromban átkerültem a református gimnáziumba. Azon a nyáron dolgozni mentem a gázgyárba.

Csillés voltam, ami kellemetlen fizikai munkát jelentett. Akkor még nagyüzem volt a gyárban, a környék mocsaras mélyedéseit töltöttük fel salakkal.

Ha gyermekkora Óbudáját a maihoz hasonlítja, mi jut eszébe először?

A gyermekkori emlékek a legelevenebbek és a legmeghatározóbbak. Természetesen akkoriban még létezett a földszintes Óbuda, amelyből aztán egész negyedek tűntek el. Néha álmodom ezekről a régi utcákról. A Szentendrei út valahol az elöljáróságnál kezdődött, és a jéggyárnál kanyarodott a mai nyomvonalára. Azért vagyok a legdühösebb, hogy teljesen megváltozott a településszerkezet, amit először 39–40-ben, az Árpád-híd építésekor bontottak meg. Megbocsáthatatlan, mert az akkori óbudai utcák a középkori város településszerkezete szerint épültek, az pedig az antik Óbuda településszerkezetét követte többé-kevésbé, aminthogy ezek a korok egymásból építkeztek. Például a Társaskör pincéjében is lehet látni, hogy melyik az antik, a középkori és az újkori rész. Szemben, a Műemléki Felügyelőség épületcsoportjának is hasonló pincézete van, de hát egész Óbuda a föld alatt van ma már!

Vitathatatlan, hogy Óbuda felszínre bukkanó múltja a XX. század második felében inkább volt probléma, mint érték…

Amikor elkezdték az úgynevezett rekonstrukciót, a tervező csak huzigálta a pauszpapíron a vonalakat, mert kibír az a papír mindent. Rákérdeztem egyszer, hogy mi lesz ott a föld alatt lévő romokkal, s ő azt felelte, megmaradnak. Aztán jöttek a cölöpverő gépek és mindent szétvertek. Arra volt büszke, hogy az apja egy analfabéta bonyhádi kanász volt, és ő meg micsoda új várost tervez. Még csak a makett készült el, ami tudvalevőleg nem mindig azonos a megvalósulóval, mégis már arra megkapta az Ybl-díjat. Ott van például az a Szőlő utcai házsor, mint valami kínai nagy fal. Azzal védekezett, hogy ő ezt nem így tervezte, hanem két-három tömbbe, megtörten, mintha nem lenne mindegy. Nagyon szomorú. Az egésznek a kútfeje Németh Károly elvtárs volt, ő volt a budapesti pártbizottság első titkára, amikor elkezdődött az óbudai rekonstrukció. Moszkvában szerelmesedett bele ezekbe a szörnyű házakba. Nekem a legnagyobb kellemetlenségeim származtak ebből, de valami csoda folytán mindig megúsztam, miközben nem tudom, hányszor följelentettek, megtámadtak. Nem nyíltan, csak szóltak a főszerkesztőnek K-vonalon…

A legtöbben talán a Flórián téri antik principia, a táborközpont fölrobbantására emlékeznek ebből az időből…

Ez volt az egyetlen, méreteit tekintve egész Európában egyedülálló ilyenfajta rom, amit rekonstruálni lehetett volna, tudniillik előkerült a teljes alapzat. Én a szomszédban, a Kerék utcában laktam, naponta láttam, hogy bújik elő a föld alól. Major Máté építészettörténész jó barátom volt, kijött hozzám és sírt, amikor a bizottság elrendelte a megsemmisítést. Alig bírták fölrobbantani, olyan masszív falak voltak. De nem volt helye, mert valamelyik tehetségtelen megtervezte már a Flóriánt, és Kossuth-díjat remélt ezért a könnyűszerkezetes vacakért, amit csak át kellett volna tenni arra a mostani üres térre, és akkor megmaradhatott volna. Lenyűgöző volt!

Sajnos a környék szobrai sem maradtak eredeti helyükön…

Gyerekkoromban még a Flórián téren állt a Fogadalmi szobor, amit a híd építése kapcsán tüntettek el, pedig semmit nem zavart volna, most is ott állhatna. Volt a Szentlélek téren is egy kis szobor, nem a magyar szobrászat csúcsa, de kedves volt.

Óbuda vezetése elég tisztességesen viselkedett, érdekelte őket és hittek benne, hogy valamit lehet tenni azért, hogy megmaradjon Óbudán az emberi környezet.

Rosszul lettek attól, amikor megint elkezdte az egyik ostoba tervező, hogy rezervátum kell legyen a Fő tér, meg a Lajos utca. Rezervátum! Hát bennszülött indiánok laktak itt?

Nem vagyok benne biztos, hogy a szélesebb közvélemény előtt ismert, de a Krúdy-ház megmaradása Önnek köszönhető.

Szerencsére akkor már Németh elvtárs szelleme nem érvényesült annyira. 1975-ben történt mindez, s a tetrapylon felrobbantása akkora botrányt kavart, hogy jónak látta a város egy kicsit odafigyelni a dolgokra. A Krúdy-házat és a mellette álló két másik épületet kiszemelték bontásra. A pincék nagyon értékesek, de a házak nem különösebben: sokkal különb házakat eldózeroltak korábban. Megtudtam, hogy le akarják bontani, és azonnal írtam egy glosszát a Magyar Nemzetbe, hogy Krúdy Gyula utolsó hajléka mégiscsak a magyar irodalom szent helye, akkor is, ha csak két és fél évig lakott benne. És csodák csodája, rengeteg levél érkezett. Bekapcsoltam a rádiós haverokat is, mert egy lap nem volt elég, így aztán végül megmaradhatott.

Úgy tudom, nem mindenki örült ennek a fordulatnak…

Akik benne laktak, vágytak arra, amit ígértek nekik, hogy panelházba költözhessenek. Egyszerű kisemberek voltak, s mondták, hogy el akarnak menni ebből a patkányfészekből. Borzalmasan szidtak érte, hogy leállt a bontás, hiszen ki volt tűzve, hogy a jövő héten költöznek. Az volt az utolsó pillanat. A fő-építésvezető, egy részeges, véreres szemű pasas meg tudott volna ölni. Eredetileg úgy volt, hogy a Selyemgombolyítóba megy a Műemléki Felügyelőség restaurátor részlege, ebből pedig a kismesterségek házát hozzák létre. Ilyet is csak íróasztal mellett, pihent aggyal lehet kitalálni. Végül aztán másként alakult, a népművészek kapták meg a Selyemgombolyítót, és ide jöttek a műemlékesek, bár nekik sem volt túl praktikus. Le kellett bontaniuk teljesen ezeket a házakat, de nagyon korrektül újra fölépítették maguknak, megváltoztatva a belső elosztását. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert 1987-ben a Budapest című folyóiratot szerkesztettem, és Somogyi László volt az építésügyi és városfejlesztési miniszter. Hozzá tartozott a Műemléki Felügyelőség is, és egy gesztussal azt mondta, mivel az épületet én mentettem meg, s a szerkesztőségünknek épp nem volt helye, költözzünk oda. Miután a lap megszűnt, jött a Híd, aminek alapító-főszerkesztője voltam, és a szerkesztőség ott vegetált ‘92-ig, aztán az is megszűnt. Volt egy ajtó, amit még Krúdy vágatott, s ami a kapualjból közvetlenül az ő szobájába nyílott. Amikor éjszaka hazament, ott osont be, hogy ne zavarja a családot. Meghagytuk azt is, az eredeti ajtóval együtt. A lakást megkurtították, két szoba volt a szerkesztőségé, egy teakonyha, WC, egy kis előtér, a lakrész hátsó fele pedig a hivatal kutatószobája lett. Krúdy Gyula Zsuzsa nevű lánya nagyon jó barátom volt, amikor meglátogatott, a nyakamba borult és sírt: „Karcsikám, hogy kitalálta maga ezt, hogy egy szerkesztősége van az apámnak!”

Az én íróasztalom ott volt a sárgaréz ágy helyén, amelyen meghalt. Tényleg szépen megcsináltuk.

A Kéhli vendéglő szerencsére szintén megmaradt…

És vonzotta is oda az írókat! Márai is ott ücsörgött, le is írja a Föld, föld!-ben is. Nem tudom pontosan követni, hogy alakult ki, de az a gyanúm, hogy a Kisfaludy Színház művészei fedezték fel a Kéhli konyháját, meg a jó borát. Tersánszky Józsi Jenővel üldögéltünk ott néhányszor, egyszer talán ‘57 őszén, amikor a Krúdy-szobrot fölavatták. Az avatás után betértünk egy kis társasággal, Zsuzsa lányával, Gyula fiával, Tersánszkyval, és poharazgattunk, és elfogyasztottunk egy nagyon szerény estebédet. Korábban Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapítója is oda járt. Valamelyik Vas István-naplókötetben fedeztem föl, hogy a negyvenes években Radnóti és Szerb Antal is itt ünnepeltek valamit nagy társaságban.

Ön a Lajos utcában lakik, ami Krúdy szerint a földkerekség leggörbébb utcája volt valaha. Ma már nem az.

Sajnos nagy tarolás volt itt is. Talán akkor kezdődött, amikor a Kisfaludy Színházat ‘45 után elbontották, mivel a háborúban teljesen kiégett. Bőrcserző műhely volt eredetileg ez a faépület. Aztán jöttek a panelházak.

Nemcsak az épületek vesztek azonban oda, hiszen hol van már a hajdan annyira híres óbudai bor?

Tersánszky mindig emlegette, hogy ő még ivott óbudai bort, és hogy az milyen jó volt. És micsoda őszibarackok teremhettek itt! Ezt én is csak elmondásból tudom, hiszen mostanra jórészt beépült már ez a terület. De igaz, Óbuda hajdani kertkultúrája is figyelmet érdemelne.

Egyszer összeszámláltam valami iratból, hogy a Zsigmond tértől a régi Lajos utca vonalában csaknem száz kocsma volt, és mindegyik megélt.

Ennek a gazdasági alapját a fuvarosok teremtették meg, lovaskocsikkal bonyolódott az áruszállítás. Megálltak a kocsisok, ha megszomjaztak, és a KRESZ nem olyan volt még, mint manapság. Nem volt dehonesztáló a kocsisbor fogalma, mert a kocsis tudta, hogy melyik a jó bor. Úgy volt kialakítva az ivó, hogy ott a lovakat is meg lehetett itatni. Ők hordták be a zöldségterményeket és a Gázgyárba a kokszot.

A Vidocq Étterem mellett beszélgetünk, ami szerencsére megmaradt…

Azt hiszem, hogy régen a büntetés-végrehajtásnak volt a kocsmája, ezzel a fedőnévvel. A bor a rabgazdaságokból jött, Baracskáról. Én ‘56 után megjártam efféle intézményeket, úgyhogy nem szívesen megyek ilyen helyre. Létezett már a hatvanas években is, és egyébként maga a hely nagyon ki van találva, csak a háttér, az zavar.

Szóba kell hoznom még egy olyan építményt, ami elveszett, pedig ma csodájára járnánk: a Krempl-malom…

Nagy csatáim voltak a Krempl-malomért! Bármit lehetett volna csinálni belőle, és a szemünk láttára ment tönkre, rohadt szét. Még Cecei-Horváthot is kivittem oda, hogy meg kellene menteni. A hetvenes években többször írtam róla a Magyar Nemzetben és az Új Tükörben. Semmi nem lett belőle. Emlékszem, hogy a színművészeti főiskolások ott játszottak a kis amfiteátrumban. Devecseri fordította Plautus két darabját, az Álom ez is címűt, meg a Hetvenkedő katonát, utána ott ültek a nagy platánfák alatt. Még színi növendék volt Csernus Mária. Berda Jóska volt, aki fölfedezte, én Sarkadi Imrével, Tersánszkyval jártam oda. Meglett volna a kerületi tanácsban a jó szándék, Kiss Imre tanácselnök próbált tárgyalni az Óbuda TSZ-szel is, ők szintén örültek volna, ha ott egy motel nyílik, de a tanácsnak nem volt rá pénze. Amikor arra terelődött a szó, hogy fizetni kell valamiért, rögtön lelohadt a jókedv.

Ön, aki annyit tett azért, hogy Óbuda múltja látható maradjon, mit gondol, milyen lesz ez a városrész száz év múlva?

Minden amerikanizálódik. Meg kell nézni ezeket a házakat, hogy kik lakják, hogyan élnek, s milyen az itt felnövekvő ifjúság. Óbuda emberközpontúsága tovább roncsolódik. Diszkók, night clubok, videókölcsönzők, gyorséttermek: ez a jövő. ‘70-ben költöztem a Kerék utcába, egy panelházba, és ami a szemem előtt lezajlott ebben a közel három évtizedben, az valami borzalom.

 

„Lehúzzák az eget a nehéz, sötét felhők, csöndesen csorog alá a Fő térre, amelyet szürke háttér övez félkaréjban: a frissen nőtt betondzsungel. … Itt mereng Krúdy Gyula bronzba öntött arcmása, a jelenvalóság és öröklét végtelen párbeszédén, s azon, hogy itt dobogott hajdan Óbuda szíve.”
Kiss Károly: Kastély Óbudán (1977)

A művészet legyen elérhető mindenkinek!

Victor Vasarelyt mindannyian ismerjük itthon is. A saját korosztályomban a legtöbbünknek ott volt felcelluxozva a kamaszkori szobája falán a két egymásba fonódó fekete-fehér csíkos zebra posztere, de a nálam fiatalabbak és idősebbek is simán rávágnák a feltett „ki ez a művész?” kérdésre, hogy a szemet becsapó op-art vagy geometrikus absztrakt művésze. 

Mert az op-art nemcsak a hatvanas években szólt nagyot, de mindannyian szeretünk elfilozofálgatni azon a kérdésen, hogy az van-e, amit látok? Vagy: mit is látok igazából? 

Mégsem biztos, hogy teljes mélységében ismerjük Vasarely gondolatait és életszemléletét. Kevesen tudják, hogy műveinek ilyen mértékű „szétszórása” tudatos volt. Színes város címen megjelentetett tanulmányában a művészet demokratizálásáról beszélt: „Szociális művészetről álmodom. Hiszem, hogy az emberben mély vágyódás él a kép iránt.”

Vasarely pedig arra vágyódott, hogy művei széles körben, az átlagos anyagi körülmények között élők számára is hozzáférhetők legyenek, ezért kifejezetten erre szánt grafikai munkáit magas példányszámú sorozatban terjesztette. Számos motívuma megjelent hétköznapi tárgyakon, kávés- és teáskészleteken, sálakon, táskákon, szemüvegtokokon, hétköznapi fogyasztási cikkeken. 

Nemcsak vállalati megbízásokat fogadott el, mint például a német jegybank irodaházába tervezett ebédlő térplasztikájának megalkotása, vagy a Renault autómárka logójának megtervezése, de művészetét kivitte az utcára is, az emberek közé.

Így készült el például a Déli pályaudvar előtt álló, Zsolnay- porcelánból készült köztéri szobra 1986-ban.

De számos más helyen is megtalálhatók köztéri szobrai, murális alkotásai, így Pécsett, Győrben, Budapest belvárosában, vagy Albertfalván, hogy csak a hazai műveket említsem – mert persze Franciaország-szerte ugyanúgy ott van a keze nyoma.

Vasarely Pécsett, Vásárhelyi Győző néven született 1906–ban. A mai Szlovákia területén található Pöstyénben nőtt fel, majd Budapesten tanult reklámgrafikusnak, Bortnyik Sándor Műhelyében. 1930-ban Párizsba költözött feleségével, Spinner Klárával, ahol reklámgrafikusként komoly sikereket ért el. 1939 karácsonyán a híres párizsi kávéházban, a Café de Flore-ban megismerkedett Denise Renével, egy lyoni selyemgyáros legkisebb, sorban hatodik lányával. Ha nincs ez a találkozás, Vasarely sem lesz az, aki. Mindenesetre a Galerie Denise René a geometrikus absztrakció máig működő egyik legfontosabb kiállítótere, noha Denis 2012-ben 99 éves korában elhunyt.

Vasarely és Denise René szerelmi kapcsolata rövid ideig tartott, de szakmailag életük végéig összefonódtak.

Művészeti együttműködésük eredménye számos emblematikus absztrakt kiállítás, művészeti album, multiplika, 1981-ben pedig közösen ajánlottak fel Vasarely munkáiból egy nagy értékű, több mint négyszáz darabos műtárgy-adomány csomagot Magyarországnak. 

Victor Vasarely először 1981-ben írt egy francia nyelvű levelet azon szándékáról, hogy Budapest fővárosának címezné az adományt, majd 1986-ban egy újabb levelében megerősítette az ajándékozási szándékát, most már konkrétan az óbudai Zichy-kastélyban alapítandó Vasarely Múzeum gyűjteménye számára. Időközben – bár a múzeum épülete még nem állt rendelkezésre – a művek megérkeztek a Szépművészeti Múzeumba, 1982-ben be is mutatták a nagyközönségnek, a múzeum modern gyűjteményének vezetője, Cifka Péterné felügyelete alatt. Ő vezényelte le később a művek kiválogatását és Óbudára való átszállítását is, és ő állította össze az első állandó kiállítást. A katalógust Geskó Judit szerkesztette, aki éppen idén áprilisban kapta meg a francia Becsületrend lovagi fokozatát a francia–magyar kulturális kapcsolatok fejlesztéséért.

De ne szaladjunk előre, mert az óbudai Vasarely Múzeum megnyitásáig még kalandos út vezetett. A Szépművészeti tárlata után egy évvel, 1983-ban, az Agitációs és Propaganda Bizottság készített egy jelentést arról, hogy a Zichy-kastély alkalmatlan a Vasarely-művek bemutatására, egyrészt mert a terek nem megfelelőek nagyméretű képek installálására, másrészt az épületben már működik az Óbudai Klubház és a Kassák Múzeum, ezek kiköltöztetése túl nagy költséggel járna. Akkoriban a Zichy-kastély hasznosításánál csupán a főépületben gondolkodtak, a déli szárny foglalt volt, az Állami Termékgazdálkodási Igazgatóság használta kétezer-ötszáz négyzetméterét, a mellékszárny pedig senkinek sem jutott eszébe.

És most jöjjön egy kis épülettörténeti kitérő, hogy jobban lássuk, hova szánták a Vasarely Múzeumot, milyen kalandos sors állt már így is az óbudai Zichy- kastély mögött, ami a Mátyás korabeli óbudai prépostsági Mária-templom és kolostor romjaira épült. Óbuda 1659-ben került Zichy István győri vicegenerális tulajdonába. A kastély építését Zichy Péter kezdte a 18. század elején, az első terv és a mai főépület megvalósítása Jäger János Henrik kőfaragó mester nevéhez fűződik.  A kastély akkori kertje a mai Kobuci-kert helyén terült el, és a kor divatja szerint Orangerie-t, azaz narancsfákkal és más különleges trópusi növényekkel teleültetett üvegházat is magában foglalt. A kastélyban könyvtárterem, biliárdterem, fegyverterem és kastélykápolna is volt. Zichy Péter fia, Miklós saját zenekart tartott fenn, és a korabeli divatos művekből színi előadásokat szervezett. A kastély falai között kétszer vendégül látták Mária Terézia uralkodónőt. A 18. század végére megépült a Duna-parti szárny, a 19. században pedig a kastélyt övező teljes udvarterületet lezárták. Később, amikor a Zichyek már sehol sem voltak, az óbudai águk ki is halt, az épület Óbuda textilipari jellegének erősödése miatt egy ideig selyem-manufaktúraként működött. A déli melléképület pedig 1945-ig katonai ruházati raktárként funkcionált. A kastélyban a második világháborút követő lakáshiány miatt ideiglenes szükséglakásokat alakítottak ki, de amikor a hetvenes években körvonalazódott a terv, hogy a Zichy-kastély legyen Óbuda ifjúsági és kulturális központja, a lakókat kiköltöztették. 1976-ban megkezdődött a főépület műemlékvédelmi szempontokat és a jövőbeni kulturális célú hasznosítási igényeket is figyelembe vevő helyreállítása. Beköltözött a Kassák Múzeum.  

De térjünk vissza a Vasarely Múzeumhoz. A történetet ott hagytuk félbe, hogy 1983-ban megállapították, a kastély alkalmatlan a művek befogadására. Ám valakinek mégis eszébe jutott, hogy a déli szárny, az egykori katonai ruházati raktár talán megfelelő lehetne. A Művelődésügyi Minisztérium 1986-ban felkérte az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot a majdani múzeum épületének kialakítására, a Szépművészeti Múzeumot a működtetésére, és költségvetési rovatot rendeltek a tervhez. Két Iparterves építész, Molnár Péter és Koris János elvégezte a munkát: megtartották az eredeti boltíveket, kialakítottak egy ezerötszáz négyzetméteres kiállítóteret, és átvették érte az építészeti nívódíjat. 

Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter kiállította a múzeum működési engedélyét, és a Vasarely Múzeum 1987. május 8-án, délelőtt 11 órakor a művész jelenlétében megnyílt.

Az esemény kiemelt protokollrendezvény volt, itt adták át az építészek díjait, és bár aggódtak azon, hogy képes lesz-e rá az egészségi állapota miatt, de maga Vasarely is mondott beszédet.

A Vasarely Múzeum tevékenységének fókuszában ettől kezdve Victor Vasarely életműve áll, különös tekintettel az általa adományozott 411 darabos műtárgyállományra, amit még kiegészítettek 92 darab könyvvel, nyomtatott anyaggal és diapozitívval. A múzeum feladata ezek megőrzése, tudományos kutatása és közzététele. A Vasarely Múzeum megnyílása óta kettős funkciót tölt be: egyrészt bemutat egy Victor Vasarely életművét reprezentáló állandó kiállítást az említett Vasarely-anyagból, másrészt „Kunsthalle” típusú kiállítóhelyként működik: befogad olyan tárlatokat, amelyek Vasarely munkásságának kontextusát világítják meg, ezen felül helyet ad az OSAS, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület tematikus időszaki kiállításainak.

A Vasarely Múzeum missziója szerint a Vasarely-életmű elismert őrzője és kutatóhelye, emellett az absztrakt, a kinetikus és média-művészet bemutatásának és kutatásának nemzetközileg elismert tényezője kíván lenni. Vasarely akarata szerint követi a nyugati emigrációban alkotó magyar származású szürrealista, absztrakt és neoabsztrakt, a Bauhaus és Bortnyik Sándor Műhelyének oktatási elvei szerint alkotó, illetve kinetikus, valamint konceptuális és médiaművészeti alkotók életművét.

A Vasarely Múzeum első, ideiglenes vezetője Tóth Ferenc volt, majd a Szolnoki Művésztelep kutatóját, a szolnoki múzeum munkatársát, Egri Máriát bízták meg a feladattal, aki 1998-as nyugdíjazásáig vezette a múzeumot. Munkatársai közé tartozott tanácsadóként – Vasarely kérésére – a művész egyik rokona, Makk György is, akin keresztül Vasarely haláláig követte az ott történteket. Vasarely szívén viselte a múzeum sorsát, hiszen az 1987-es kiállítás struktúráját ő dolgozta ki, és közreműködött például még a lámpabúrák tervezésében is.

2006-ban az épület egyik részében kapott helyet a Maurer Dóra vezette Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS), amely a mai napig itt rendezi kiállításait.

Az intézmény jelenlegi vezetője Orosz Márton, akinek fő kutatási területe a média- és kinetikus művészet, valamint a fotográfia és a kísérleti film.

Vasarely többször leírta, hogy szereti úgy elrendezni a műveit egy kiállítótérben, hogy kitágítsa a néző és a mű között feszülő percepciós teret. Figyelme mindenre kiterjedt, és minden apró részletet annak rendelt alá, hogy a művészet mindent áthasson, és mindenkihez elérjen. Ennek a gondolatnak méltó őrzői és folytatói az óbudai múzeum munkatársai. 

„Bokor utca, Szépvölgyi út”

Milyen volt a gyerekkori Óbuda?

Óbuda olyan, mint a kedves és szép lány: nem lehet neki nemet mondani. Ha a szülőhelyemet kérdezik, a válasz: Óbuda, Óbuda, Óbuda.Végiglaktam a várost, az általános iskolát hat helyen végeztem, de szülőfalum Óbuda, pedig csak néhány évet éltem ott, az Uszály utca–Dereglye utca táján, lényegében a járdán meg az úttesten, melyen még sokáig nem aszfaltozták újra a háborús belövések gödreit. A fák olyan vékonyak voltak, mint egy gyerek karja. Nemrég meglátogattam egy ismerőst, csak mert az Uszály utcába költözött. A harmadikon lakik, és azok a mi fáink az ablakáig érnek. 

A gyerekkori Óbuda. Sajátos helyen éltem. A mi utcáinkat nem bontották, épségben megvan ma is a Kolosy tér, Lajos utca, Dereglye utca, Árpád-fejedelem útja határolta tér, ahol a Lujza Gőzmalom helyén a negyvenes évek első felében – még a háború alatt is! – egyszerűbb Bau-házak épültek.

A Macskakőben és Búcsú című, apja, Merényi Endre fényképeivel megjelent kötetében is megjelenik a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének Óbudája, amelynek ma már nem sok nyoma van. Mekkora a különbség az 1896-os és az 1940-es évekbeli Óbuda között? Milyen forrásokból rajzolta meg a századfordulós Budapest ilyen pontos képét és miért a Bokor utca a szimbóluma a régi Óbudának?

Bokor utca, Szépvölgyi út. A legszemélyesebb tapasztalataim kötnek oda. 1950 augusztus huszadikán az Újlaki Búcsúban telt el a napom. Az Uszály utcaiakkal toltuk a körhintát, három menet után egyre felülhettünk. Ragyogóan éreztük magunkat. Annak az évnek a súlya minket, gyerekeket kevéssé érintett. 

A Bokor utca csak a köveiben, az agyagában volt ugyanaz, ami az ezredfordulón. A Macskakőben szereplő hosszú földszintes házban – ma már nem létezik – lakott egy osztálytársam. A családnak kocsmája volt. A poharaikba az volt bevésve: „N. N.-től loptam.” N. N. a családnevük helyett. A fiú szakács lett, évtizedeken át volt az Országos Szakács- és Cukrász Szövetség elnöke. 

Jó volt óbudai utcagyereknek lenni. Minőségi brancs. Nyáron reggel felfütyültünk egymásnak, és lejött mindenki.

Dallam: Glenn Miller In the Mood felvezető taktusok. A fiúk szöveget kértek tőlem, a bonyolult dallamot úgy könnyebb megjegyezni. Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba dutattó. Annál a járdánál-úttestnél jobb helyen nem lehetett tölteni a napot. Kiskapura fociztunk, én voltam a leggyöngébb. Golyóztunk, pötyiztünk, snúroztunk – pénzjátékok ötfilléressel. Bikáztunk – dobójáték, mint a kocka. A bika lópatkócsavar, az Árpád fejedelem útján szedtük. Komoly lovaskocsi-forgalom volt még, felugrott az ember a kocsi platójára és nyaralt, be a Margit-hídig. Ha a kocsisnak nem tetszett, ostorral próbált lebeszélni, nem volt vészes. Ipiapacsoztunk – az meg egy jól fejlett fogócskaféle. Lófráltunk a Duna-parton, libikókáztunk a Kisparkban.

Bejártunk Pestre a hatvanhatossal, potyán. Az uszodánk a Császár volt, a gyerekjegy egy forint tíz fillérbe került. Ott tanítottam meg magam úszni. A víz fölött körben korlát, a medence sarkában egyre nagyobb átlókat kell levágni. Később a Lendület nevű együttesbe jártunk le. Szeretek úszni, de az edző alig várta, hogy lerázzon. Versenyző kellett nekik. Sokszor átúsztunk szembe, a Margitszigetre, az rendőrileg tilos volt, ha jött rendőrcsizma, akkor futás. A versenycsónak neve papucs, annak lett rokona az ormótlan hatósági vízi patruly. Az Újlaki volt a mozink a Bécsi úton, földszintes ház, tümpanonjában kerek hajóablak. Néha expedíciót indítottunk a legendásan távoli Ősbudába is. Minden filmet megnéztünk.

Apja hadifogságban halt meg, ezért nevelőapja nevét viseli. A Cseréptörés című könyv, amelyben az apa-történetet dolgozza fel, mennyire személyes és mennyire generációs élmény? Mennyire határozza meg az identitásunkat az, hogy kik a szüleink és mit kapunk meg „belőlük”?

Mi határozza meg az ember identitását – ha óbudai, ha nem? A kérdés kiegészítést igényel: a hadifogságba apámat a közérdekű munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaság vezette. Rabszolga a saját hazánk hadseregében volt. Mint oly sokan. Nem jött haza, mint oly sokan.

Azt, hogy az árvaház után volt fedél fejem felett és legfőképpen: tanulhattam, a nevelőapámnak köszönhetem, aki amúgy a Világ Igaza cím és a hazai Pro Virtute Bátorságért érem kitüntetettje. Azután, hogy kishíján elvitt az emberi történelem legförtelmesebb tömeggyilkossága, találkoztam az Ember másik oldalával. Sanyi, a nevelőapám a testvéreivel és a Nagymamával az életét kockáztatta azért, hogy hozzám hasonló ismeretlen gyerekek meg felnőttek életben maradjanak. A Nagymama történetesen nemesasszony volt kutyabőrrel, a falon díszmagyaros nagypapával.

A háború utáni időről szó esik a Széchenyi Akadémián tartott székfoglalómban. Címe: Innen. Az elbeszélő innen nézi időben, helyben a világot, országot, várost, Óbudát.

A Cseréptörés regény. Aki filmvásznon, képernyőn vagy papíron történetet beszél el, csak azt írja, amit a maga életében talál. Akkor is, ha akármi módon átformálja. Az Uszály utcában csaknem mindenkinek az apja megjárta a Don-kanyart. 

A brancsból nagyjából minden második gyerek árva volt, így a történet nemzedéki élmény. Volt olyan szántó-vető ivadék, aki a falusi nyárból azzal jött haza, hogy a nagypapának az utolsó zsák vetőmagját is elvitték. Egy másik fiú vidékről költözött a fővárosba, az anyja házmesterséget vállalt. A barátom nagyságrendekkel okosabb és tehetségesebb volt, mint később számos egyetemi évfolyamtársam. Ő sokszor volt éhes és nem tanulhatott, mielőbb keresnie kellett, nasi lett – az inasiskolába járók neve az idő tájt. A fényképészetet választotta. Egészen ifjú korában megcsinálta az ország első színes fotólaborját, aztán a Rózsakertben fényképészetet nyitott. Egy harmadik fiúból a Műegyetemen lett docens.

Az Árpád Gimnáziumban érettségizett. Hogy emlékszik ezekre az évekre és a tanárokra? Az Árpád előtt rövid ideig Veszprémben tanult, ahol az Óbudához is kötődő Féja Endre is tanította. 

Egy darabig a Városligettől jártam az Árpádba, aztán a Körtértől. Más iskolát elképzelni se tudtam volna, tőlünk az Uszályból minden normális gyerek az Árpádba járt.

Nemrég itt volt nálunk egy régi barátnőnk, és búsan mesélte, hogy az unokáját nem vették fel jobb gimnáziumba, csak az Árpádba. Életem jobbik fele nagyot rikkantott: „Csak az Árpádba? De hát oda járt Péter, és odavolt érte. Meg a lánya is. A nagyobbik. Ő is végigvillamosozta érte a várost. Fáklyás parádét mutatott be az osztályuk sötétedés után az aquincumi katonai amfiteátrumban. Imádta.” A vendégünknek felragyogott az arca, és már hívta is a gyereket: „Jó hír van! Az Árpád!”

Nem mindennapi iskola volt. Mindjárt a tornaórát az amfiteátrumban tartottuk – ezzel megvan a kétezer év. Amúgy nem a történelmi Óbudát tudtam magam körül, ilyesmi egyikünknek sem jutott eszébe. A fűvel-gazzal benőtt lépcsősorok alatt felénk nyíltak a komor kazamata-kijárók – az oroszlánokra azért mindenki gondolt.

Osztályfőnököm a pompás Vanyek Béla. Angoltanár volt. Amikor eltörölték az iskolákból a többi nyelvet, őt is felszólították, képeztesse át magát oroszra. Az átképzést elfogadta, de azzal, hogy ő kémiát akar tanítani. Így lett. 

Udvarhelyi Ágoston, a földrajztanárunk a háború előtt az iskola igazgatója volt. Ő adta át a gyerekemnek az ókortudományok ápolásáért a Gombár Vince-díjat, melyet az én egykori latintanáromról neveztek el. Karádi Károly biológiatanárunk, mihelyt lehetett, azaz az ötvenhatodik év nyarán, cserekirándulásra vitt egy Ikarusz 55-ösre való gyereket Romániába. Megnéztük a szomszédságot a tengerpartig, Constanzáig. Nagy szó volt ez akkoriban. 

Matematikát Aujeszkyné oktatott. Szigorú tanár, aki egy nap torokfájással jött be. Nem tudott beszélni, a táblára írt, de esze ágában se lett volna otthon maradni. Hiszen az érettségire készültünk. 

Tornatanár igazi világnagyság Iglói – Ignácz – Mihály volt. Az ő növendéke volt a közép- és hosszútávfutó Iharos, Rózsavölgyi és Tábori, akik akkor minden világ- és olimpiai csúcsot tartottak – vagyis ezekben a sportokban is mi voltunk a legjobbak, nem csak a fociban. Na, nem én, az ország. Iglói nagy ember volt, de kedvesen, bátorítóan bánt velünk is, akik a tornasor végén botladoztunk. A három futó neve máig a fejemben maradt. 

Volt egy kissé vágott szemű, szépséges magyartanárnőnk, aki Schöpflin Aladár levelezését szerkesztette, és egy pár fiút megkért, járjunk be a könyvtárba szöveget másolni, kézzel persze. Egyetlen másoló eljárás létezett, a stencil, ahhoz laponként hatósági engedély kellett volna. 

Nálunk tanított Szentkuthy Miklós, a Prae írója, Joyce Ulyssesének fordítója. Róla sajnos lekéstem. Ja, igen: ott volt magyartanárom Eörsi István is. Oda járt Sinkó László, a színész. Korábban Sinkovits is.

Veszprém, Féja Bandi. Mindenki így emlegette. Ezerkilencszázötvenháromban elkésve kezdte a tanévet egy frissen végzett tanár. Az egyetemisták utolsó nagy hadgyakorlata tartotta vissza. Nemigen lehet elképzelni: lila kordbársony zakóban jelent meg, amelyen kívülről voltak rávarrva a zsebek. Ezerkilencszázötvenháromban! A következő évben egy másik tanárnál egy fiú krepptalpú cipőben ment ki felelni, meg sem szólalhatott. Egyes.

Ahogy Féja tanár úr érkezett, az a vagányság netovábbja. Kiváló tanár, szellemes, laza ember volt. Szerettük, mit mondjak.

A háború alatti és a háború utáni időszakról a városrészben előkerült néhány napló és megjelent pár memoár, a legutóbb például Halay Edit újságíró-szerkesztőé, aki gyerekként a Lajos utcában élte át az ostromot, majd itt élt az ötvenes évek végéig. Ő egy nagyon szegény városrészt rajzol meg, egy tipikus munkásnegyedet. Általában véve is két narratíva létezik Óbudával kapcsolatban: a Krúdy-féle romantikus-bájos városrész mellett van egy Gelléri-féle Óbuda is tébécés munkásokkal, munkanélküliekkel. Melyik igaz? 

A Bau-házas néhány utca nem Krúdy csoda-húsleveseinek, nem Majmunkának a szülőhelye, a nagyszerű Gelléri Andor Endre Szállítói sem ott éltek. Az alattunk lévő lakásban Kőmíves Sándor színész lakott. Fiával, az ifjabb Kőmíves Sándorral, a későbbi színművésszel – Ódry Árpád unokájával – jóban voltam. Csak a házban még: ifjabb és idősebb Ujlaky László színművész, egy „százados úr” az elsőn, egy „főhadnagy úr” a mi emeletünkön. A királyi hadseregből, nem proletárok. 

Az említett jobbik felemmel rendszeresen eljárunk oda, utcát nézni. Ünnepnap az olyan. Ahogy az ő gyerekkori színhelyeire: Székesfehérvárra és Kolozsvárra, a Farkas utcába. 

Elvittem haza az angol fordítómat is. A Dereglye utcán utánakiabáltam egy férfinak: „Sándor!” Megörült nekünk, megmutatta a Kőmíves-lakást az amerikainak. 

Egyszer a Svenska Dagbladet újságírója megállt az éppen bontott Bécsi úti földszintes nyomorházaknál. „Nálunk egy ilyen történelmi épületet féltve őriznének” – mondta. „Jártam ilyenekben” – próbáltam informatív lenni. – Gondold el, milyen lehetett ott élni.” „Ó, persze, belülről mi is felújítanánk, teljes modern kényelemmel.” Mindjárt megvilágosodott a történelmi emlékezet és az általános jólét kapcsolata.

A Lajos utcába mindenfelől jártak gyerekek. A mi osztályunkba, amennyire tudom, munkások, szerény tisztviselők gyerekei. Meg orvosgyerek is és egy roma srác a régi Bécsi útról. Az Árpádba meg Csillaghegyről, Rómairól is sokan.

Másként gondolok nyilván ugyanarra az Óbudára, mint az elméleti szakember.

1980-ban betiltották a Mellékszereplők című regényét. Miért? Befolyásolta ez a tiltás a szerkesztői, fordítói munkáját? Egyáltalán, hogy hatott egy írói karrierre egy ilyen betiltás akkor? 

Hatott. Radikálisan. Arra a tíz évre eltörölték a föld színéről. Velem együtt. Egy Göncz Árpád nevű műfordító volt az egyik, akit megkértem, hogy olvassa el – létezzen a könyv mégis. Igen szeretetre méltó ember volt, bár, gondolom, ezt nem kell külön mondani. És hogy miért? Nem engedélyezte az alezredes elvtárs. ÁVÓ-rang. Ő volt a kiadó igazgatója.

Leghíresebb, kultikus regénye a Macskakő, angolul is megjelent. Sokrétű munka, nem lehet eldönteni, hogy az atmoszféra, a rejtélyes bűnügy vagy a korhűség miatt hat ennyire. Milyen módszerrel tudta ilyen élethűen és filmszerűen visszaadni annak a kornak az érzetét és azt a Budapest-érzetet, amely miatt a mai napig az egyik legfontosabb Budapest-könyvnek tartják a Macskakőt? Mindez pedig összesimul a 20. századi szállal és egy komplett emberiség-történettel, ami miatt a könyv csak az egyik olvasatban Budapest-könyv. De mi még? Hogyan kell jól olvasni a Macskakőt?

Utánajártam persze, mindennek, ahogy bárki, aki olyan helyről vagy korról beszél, ahol-amikor nem volt ott. Apai nagyapám ezerkilencszázötben udvarolt a nagymamámnak Kassáról Pestre. Őutána indultam el és elértem az Ezredévi ünnepségekig. A többi jött, alakult, írta magát a könyv. Ami például a Csacska Macska mulatót illeti, az nem létezett. 

Hogyha valaki úgy teszi le: „Ezt még elő fogom venni”, akkor jól olvassa. Bár tessék tekintetbe venni: elfogult vagyok.

Ön gondozta Ottlik Géza Buda című kötetét. Mennyi a Budából Ottlik saját szövege és mennyi Lengyel Péter? Milyen viszonyban voltak az íróval? A Budában szerepel egy képlet, amelyben Ottlik matematikai pontossággal határozza meg egy író esélyét a dolgok kimondhatóságára. De milyen a jó próza most, a posztmodern utáni korban? 

Buda. Ne legyen félreértés: minden szava Ottliké. Kőrizs Imre, a kiváló irodalmár egybevetette a megjelent könyvet a kézirattal, és hibajegyzéket készített. Amit megtalált, azt a következő kiadásra kiigazítottam, köszönettel. Ámde a szerző – O. G. – két gépelt példányon javított kézzel, és nem egyformán. Nem vállaltam a mindenható szerepét, az első példányból dolgoztam. A megmaradt eltérések a másodikban találhatók.

A kapcsolatunk Ottlikkal – attól fogva, hogy megkértem, olvassa el az első novellámat, addig, amíg velünk volt – barátság. Ő mondta, én nem mertem volna. Ő nevezett – persze nem hivatalosan – a fogadott fiának. Gondolom, megbízott bennem. Megkérdezte, hogy elvállalom-e a hagyaték gondozását és hogy a Budát előkészítem-e nyomda alá.

Jó próza. Nem hiszek a divatszerű, illendő változásokban, se posztban, se prae-ben – ha nem a Szentkuthy-mű címe –, a valami-valaki előtti vagy utáni korszakban. Kérem az Olvasót, ne vegye nyegleségnek, komolyan beszélek: jó próza most az, ami jó.

Műfordítóként több kultúra irodalmára is rálát. Olasz, spanyol és angol nyelvből is fordított. Ön szerint a magyar irodalom a rendszerváltás után eltelt harmincnégy évben ismét megtalálta a helyét Európában, vagy különutasok vagyunk? Kiket tart a legjelentősebb szerzőknek az angolszász, az olasz és a spanyol nyelvterületen az elmúlt évtizedekben, akikre érdemes odafigyelnünk?

Egy ideje nem jut időm fordításra, nem volna rendjén, hogy az említett nagy irodalmakról véleményt mondjak. Moraviát, amikor belőle írtam a szakdolgozatomat, felhívtam Rómában, meghívott és végigbeszélgettünk egy délutánt. Fordítottam Alejo Carpentiert, őt Havannában kerestem fel. Találkoztam Nicolás Guillénnel is, igen jelentős költő. De fordítottam amerikaiakat is, a legnagyobbakat: Hemingway-t, Faulknert, Salingert, Chandlert.

Amúgy meg: olvasok, mint más ember, kedvem szerint. Néhány éve csaknem kizárólag füllel, hangoskönyvet. Közben lehet gyalogolni, reggelit készíteni, megenni, szinte mindent.

És egyre inkább kozmológiát és általában természettudományt. Amikor magyar lektorként dolgoztam Havannában, angolórára jártam ugyanabba az épületbe. Amerikaiak tanítottak, emigránsok. Megkérdezte a tanárom, hogy melyik ország prózája a kedvencem. A hatvanas évek eleje. „Az észak-amerikai” – válaszoltam. Felháborodott: „De hát miért?” „Mert a legjobb” – mondtam. 

Akkor úgy láttam, hogy a következő ajándék a világnak a dél-amerikai regény lesz. Még García-Márquez nem jelent meg. Mostanában rengeteget olvasok újra. Mikszáthot, Jókait, Kosztolányit. És, egy életem, egy halálom: Rejtőt. Kamaszkoromban szerettem meg. Akkor annyira nagyon be volt tiltva, hogy gépelt példányok jártak kézről kézre. Hogy ettől az írótól mit tudtak félni?

Sci-fi szerzőként is ismert. Hogyan találkozott ezzel a műfajjal és hogy fér meg a sci-fi szerző a szépíróval?

Találkozás: Először Varsóban, a forradalom utáni télen. A lengyel Vöröskereszt meghívott lábadozásra a hepatitiszem után. Házigazdám, egy történész professzor akkor jött meg Amerikából egy halom rongyosra olvasott zsebkönyvvel. Nekem adta őket. Megszerettem azonnal. A második találkozásom Havanna: egy amerikai antikváros számolta fel a kis boltját, haza készült, és fillérekért adta a zsebkönyveket. 

Soha nem látott mértékben polarizálódott az irodalmi életünk a politika mentén, mindeközben azonban látható, hogy a középgenerációt és a legfiatalabb generációt már kevésbé érdekli az 1990-es években történt kenyértörés körüli vita. Miben kell ma állást foglalnia egy írónak és miben nem?

Azt a sokat emlegetett polarizálódást sosem fogadtam el. Le se írom azt a hasadást – nem hiszek benne. Mondtam már: nálunk nagyobb nemzetek-irodalmak sem engedik meg maguknak, hogy kettéessenek. Egy magyar irodalom van, és kész. Mármint a legjobbaké.

Miben kell állást foglalni? Minden állampolgárnak megvannak a közéleti kötelességei és jogai. Azon felül a munkája minőségével foglal állást az író, a műasztalos – lásd Nagy Péter cárt –, a kohász, a táncos-komikus és a villamosvezető.

Macskakő (részlet)

A harmadik hely, sejtheted már: a Bokor utca sarka. Láncz Rókusnál dús az aratás. A vezető nyomozó megy a szimata után, a szó szoros értelmében. Úgy esik: alkalmas ember, a maga helyén. E korban még nem elképzelhetetlen. Rátalál a Rókus konyhájában a göthös csikótűzhelyre, lezárja a szellőzőnyílást, s a pernye közül puszta kézzel kikapja valamely apró cefetekre tépett papirosok maradványait. Lovasrendőrt meneszt a vizsgálóbíróért, és szakértőt kér.

Rókus összeszorítja a száját, és egyetlen kérdésre sem válaszol. Mire a vizsgálóbíró odaér, rábukkannak a pincében egy böhöm matrózládára. Álszakállak és -öltözetek, maszkok mellett hagyományos betörőeszközök: nyolcvan darab tolvajkulcs, furdancsok és reszelésre váró nyers kulcsok. Készpénz a farakás alatt, csaknem harmincegyezer forint. Nem a szőleje műveléséből árulta ki az öreg az óbudaiaknak, az szent. A pincében a nehezen mozdítható bűnjel: egy szétfúrt-robbantott Wiese–Wertheim-féle újdonatúj páncélszekrény. Egyfelől minden egybevág: a mackó falán kerek lyuk, megtévesztésig hasonló ahhoz, amelyet a bazárbetörésnél vágtak ki. Maga az acélkarika sehol. Körülrajzolja ezt is, kivágja a pontos mását kartonból. A szekrényt annyira elnyúzták, hogy a szakértő nem talál fényes sima felületeket. Dajka azonban ráakad néhány szerteszállott zöld gyapjúfoszlányra, s itt mindjárt a maradék kupac kincstári lópokrócra is. Illenek, mint kulcs a zárba. Összekapcsolják bizonyosan a forradalmi betöréssorozat láncszemeit.

Az öregecske, többszörösen visszavonult orgazda érthetetlen makacssággal megköti magát. Nemcsak hogy nem vall. Azt állítja, hogy bűntényről itt szó sincs. Előmutat egy fejléc nélküli számlát.

– Enyim – szól kackiásan. Tán csak van még jog, és szent még a magántulajdon. Tán csak nem esküdött föl a királyi rendőrség a nihilista tanokra. Tán csak azt mível a vásárolt kasszájával, ami néki tetszik.

A számla valódi. A boltos nevéből csak a végső „a” betű maradt. A vásárló: Aga Szádegh.

– No – a doktor most már elismeréssel tekint az öreg lókötőre. – Kendet meg tán effendinek tiszteljem? Tán csak nem esküdött föl a Próféta hitire…? Miközben egymagában gyürkőzött a mackóval a pincegádoron, éltes korára.

– Jó barátimé hát.

– Bravó. S kik volnának ezek az egzotikus jó barátok? Hol szólhatnék velük? S honnan vásárolták a szekrényt?

Láncz megrázza a fejét. Őt jogtalan-oktalan zaklatják, nincs mondandója. A becsület útjára tért, évek óta nem foglalatoskodik lopott holmival. Színházi kellékeket tartani, az csak nem bűn. S ettől kezdve egyetlen kérdést sem méltat válaszra.

Kihallgatásának minden perce kincset ér, és kincset veszejthet el. A doktor tudja.

Óbudán dőlt el minden

Mivel foglalkozol mostanában?

Elértem a boldog nyugdíjas évek első pillanatait, úgyhogy igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni; leginkább azzal, amit egész életemben értelmes tevékenységnek gondoltam, tehát a semmittevéssel.

Ezt szó szerint kell érteni?

Nagyjából igen. A semmittevés mellett azzal telnek a napjaim, hogy baráti körben sütök-főzök vegán sorstársaim számára. 

Hogyan alakult így?

Már gyerekkoromban megvoltak az undorodós hajlamaim az állati származású ételek iránt, soha nem bírtam megenni a nagymamám levesét a kilógó csirkelábbal, vagy a disznósajtot, amelybe beledolgozták a disznó szőrét-bőrét is. Hasonló volt a helyzet a tojással is… Persze a környezetemben mindenki mindenevő volt, sőt alapvetően úgy gondolták, hogy ha nem eszem húst, akkor nagy baj lesz. De végignéztem, hogy hogyan vágják el a tyúk nyakát, és voltam disznóvágáson is, és ezek az események a számomra egy-egy gyilkossággal értek fel.

Ugyanakkor a belém sulykolt kényszer tudattal kellett együtt élnem, hogy ha ebben nem veszek részt – mármint nem eszem húst –, akkor az életemmel játszom. 

Hogyan tudtad túltenni magad rajta?

Kamaszkoromban hallottam a bicsérdistákról, illetve Oláh Andor reformkonyhájáról, a döntő változást azonban az hozta, hogy találkoztam egy velem nagyjából egyidős holland gimnazista fiúval, aki vegetáriánus volt – ekkor még így nevezték a „növényevőket”. Akkor fészkelte be magát az agyamba az, hogy ha vannak egészséges emberek, akik nem esznek húst, vagyis hogy káros következmények nélkül lehet így élni, akkor én inkább erre az útra lépnék. Mindez a hetvenes években eléggé magányos útnak tűnt, hiszen nem találtam senkit, aki hozzám hasonlóan gondolkodott volna. A családomban pedig csak 1999-ben mertem „coming out”-olni, ami azt jelentette, hogy az anyukámnak és a nagymamámnak is megmondtam, hogy eszükbe se jusson, hogy állati ételeket készítsenek nekem. 

Fotó: Katona László

Ezek szerint muszáj volt megtanulnod vegán ételeket készíteni, hiszen 30-40 évvel ezelőtt az ilyesmi a legnagyobb különcségnek számított. Ha jól tudom, akkoriban Óbudán éltél.

Nyolcadikos voltam, amikor Óbudára költöztünk, a Zápor utcába,  egy új lakásba, így a gimnáziumi éveimet már itt töltöttem, és ez volt az az időszak, ami meghatározott szinte mindent, ami a későbbiekben történt velem. Ráadásul nem a gimnázium volt a meghatározó élmény – egyébként a Toldyba jártam, tehát nem óbudai iskolába –, hanem az Óbudai Művelődési Központban (ma Óbudai Társaskör) működő Mosolygó színjátszókör. 15 éves voltam, amikor a szüleim elfogadták, hogy – ha ez jobban érdekel engem, mint a gimnázium – eljárhassak oda. Persze csak akkor, ha jók a jegyeim.

Amikor jelentkeztem, már oda járt Hajnóczy Csaba, aki a zenei dolgokkal foglalkozott, egy-két évre rá pedig lejött Bárdos Deák Ági is, aki szintén a környéken lakott.

Tehát mondhatjuk úgy, hogy a Kontroll első csoporttá szerveződés mozzanatai itt zajlottak. 

Arra emlékszel, hogy milyen bemutatóitok voltak?

Semmilyen bemutatónk nem volt. Folyamatos készülésben voltunk, de inkább színházpedagógia zajlott. Mindig szó volt valamilyen esetleges előadásról, de sosem jutottunk el addig, így közönség elé sem kerültünk. Ennek ellenére elég változatos dolgokat csináltunk, például amikor arról volt szó, hogy Savonaroláról legyen a darab, ahhoz Hámos Gusztávval közösen készítettünk fotókat, ami a díszlet lett volna. Akkoriban ő jó barátságban volt Víg Mihállyal, így néha ő is megjelent a próbákon. (Mihály egyébként a mai napig óbudai lakos).

Tehát sok minden volt, sokféle gyakorlatot, kísérletet végeztünk Wéber Péter vezetésével, akitől rengeteget tanulhattunk. Olyan előadásokat nézhettünk meg Péter jóvoltából, amelyek akkoriban a nem hivatalos színjátszást jelentették. Többször jártunk Pilisborosjenőn, hogy megnézzük az Orfeót, voltunk Erdély Miklósék Fafej Műhelyében a Ganz Művelődési Házban. Ezek fantasztikus hatással voltak rám: észrevettem, hogy ezekben a kis titkos bugyrokban ott vannak a „haverok”. Azaz kamaszként felfedezhettem, hogy vannak itt olyan emberek, akik azt a szellemet képviselik már, amit én csak szeretnék. És így jutottam el a Dob utcába, Halász Péterék előadására is, ami hihetetlen élmény volt – ott fordult át minden addigi színházról alkotott elképzelésem, sőt ott értettem meg azt, hogy mit jelenthet a színház.

A gimnáziumot hanyagoltad?

Amennyire csak lehetett. A szüleim ateisták voltak, és engem is így neveltek. Például ha egy műemlék templomnál jártunk, akkor a papám megállt a kapuban, de nem jött be velünk. Innen jött az ötlet, hogy amikor reggel elindultam az iskolába, bementem a közeli templomba, és ott bekkeltem ki, amíg szüleim elmentek dolgozni. Utána pedig azt csináltam, amit akartam, szabad lett a terep. A legtöbbször moziba mentem. A Flórián téren volt a Felszabadulás mozi, a Selmeci utcában az Óbuda, a Bécsi úton az Újlaki. Elsősorban ezekbe jártam, néha eljutottam a Bem moziig is a Margit híd budai hídfőjénél. Elsősorban a magyar filmek érdekeltek, amelyeket elég gyakran játszottak délelőtt.

Arra nem gondoltál, hogy gimnázium után a Színművészetire jelentkezz? Színészként vagy rendezőként.

Valóban rendező akartam lenni, egyszer jelentkeztem is tv-rendezőnek, mivel éppen az indult. De ott elég hamar kibuktam, mert az volt a fő kérdés, hogy mi különbözteti meg a televíziót a többi művészeti ágtól. Erre én azt mondtam, hogy csak a tévé képes arra, hogy valós idejű képet sugározzon – legyen az focimeccs vagy Holdra szállás –, amit az egész földön egyszerre lehet nézni. De a felvételiztető – közismert tévés arc – azzal vágott vissza, hogy nálunk semmi nem megy egyenes adásban, csak 5-10 perc késéssel, hogy ha valami gond lenne, akkor tudjanak cselekedni, és a televíziózásnak amúgy sem ez a lényege.

Fotó: Katona László

Akkor micsoda?

Szerinte a sorozatok sugárzása volt, mivel ezekkel rendszeresen le lehet ültetni a nézőket a saját otthonukban. Másnap pedig ez generálja a beszélgetést a munkahelyen, és nem a hétköznapi problémák. Úgyhogy ezek után többet meg sem próbáltam a rendező szakot, beláttam, hogy ezzel a hozzáállással úgysem juthatnék be. Ennek ellenére tévés lettem, ugyanis érettségi után ügyelőként kezdtem dolgozni a Magyar Televízióban. Később másod- sőt egyszer első asszisztensként is dolgoztam.

Nagyon érdekes volt belülről látni, hogy mennyire másképp működik a televíziózás, mint amire én gondoltam. Én ugyanis azt gondoltam, hogy ott komoly, kreatív szakmai munka folyik, de szó sem volt erről.

Ha minden a színjátszó körben kezdődött, hogyan jutott eszetekbe, hogy zenekart alapítsatok és számokat írjatok?

A Kontroll Csoport megalakulása előtt még sok mindent csináltam. Voltak olyan barátaim, akiknek köszönhetően sikerült a különböző művészeti ágakba, kulturális irányzatokba mélyebben belelátnom, és belekóstolnom. Csányi Attila például a neoavantgárddal ismertetett meg, Faragó Béla – aki a kiskonziba (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – a szerk.) járt – a kortárs komolyzenével. Ő benne volt abban a csoportosulásban, amit az Új Zenei Stúdió nyomán Kis Zenei Stúdiónak – K.Z.S. – neveztek el, és ahová engem is bevettek mint tiszteletbeli tagot. Sőt, Faragó Béla két zenész társával be is mutatta Öt zongoradarab című művemet a Halhatatlan zeneművek ciklusomból, ami valójában a zongora öt darabjának leszerelését jelentette. Persze nem zenemű volt ez, hanem egy afféle antizene-költészet-szóvicc egyveleg. Amúgy a második „halhatatlan zeneművem” a Mutatta volt, ami abból állt, hogy egy zenedarabot a kórus némán, a Kodály-módszer szerint lemutogatott. De ezt csak később, a nyolcvanas években mutattuk be a Déja Vu Revue-ben, Hajnóczy Csaba vezényletével. Harmadik halhatatlan zeneművem még azóta sem készült. Ami azért nem véletlen, mert számomra halhatatlanságban egyértelműen John Cage 4’33” című zeneműve vitte a prímet.

Amelyben egyetlen hangot nem játszanak.

Így van. De alapítottam irodalmi társaságot is Radír néven; ez a radikális írók egyesülete lett volna, ha rajtam kívül más is csatlakozik hozzám… Ennek az lett volna a lényege, hogy radírozzunk, töröljünk, felejtsünk, mert túl sok mindent el kellene olvasni, és ez így nem mehet tovább. Ekkor volt egy érdekes akcióm is a Zápor utcai lakásban. Amikor szüleim nem voltak otthon, rendeztem egy árverést, ami úgy jött, hogy miután folyamatosan halmozódtak körülöttem a tárgyak, egyszer csak úrrá lett rajtam egy afféle tárgy-gyűlölet.

Ezért arra gondoltam, hogy ezeket a számomra amúgy kedves tárgyakat elárverezem oly módon, hogy nem pénzt kérek érte, hanem valamiféle emberi kapcsolat-szerű dolgot.

Például egy tárgyat arra cseréltem, hogy valakinél egy alkalommal alhassak. És akkor erre lehetett licitálni: „egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka…” Ezt végül Müller Péter akkor még nem Sziámi nyerte meg, és később, a katonaság idején éltem is ezzel a lehetőséggel.

A Kontroll Csoport 1980 szilveszterén lépett fel először. Hogyan jutottatok el odáig?

Egyszer egy játékgitár legmélyebb húrját pengetve előadtam egy számot, amelynek a szövege az akkori szocialista pártfőtitkárok nevének felsorolása volt. Bárdos Deák Ági, Hajnóczy Csaba és Hajnóczy Árpád volt a közönség. Ezután ugrott be Csabának – aki komolyan foglalkozott a zenével –, hogy ha én egyedül, egy hanggal elő tudok valamit adni, ami számára teljes értékűnek tűnt, akkor miért nem csinálunk közösen valamit. Ági szeretett volna énekelni, voltak is mindenféle furcsa dalocskái, így elhatároztuk, hogy összeadjuk az energiáinkat, és elkezdtünk számokat írni. De ez is már évekkel a Kontroll csoport előtt megkezdődött. Csaba gitározott, Árpi, az öccse játszott basszusgitáron és szaxofonon, Ági meg én énekeltünk. Aztán csatlakozott hozzánk dobosként Iványi Norbert, aki szintén óbudai volt. Ebben a felállásban játszottunk először, 1980 szilveszterén Wahorn András pomázi házibuliján. Aztán 1981-től már nyilvános helyeken is felléptünk, a tagság is változott, kibővült. Farkas Zoltán lett a basszusgitáros, Müller Péter átigazolt harmadik énekesnek az URH-ból, Lehoczki Károly lett az új dobos és hozta magával Újvári Jánost, aki Hajnóczy Árpád mellett szaxofonozott.

Mennyire kellett félni egy-egy fellépés előtt?

Aki fellép, az sose fél. Nem voltunk bátrak valójában, mert csak azt csináltuk, amit jónak gondoltunk. Volt olyan koncert, ami elmaradt, akkor nem tudtunk mit csinálni. Kiírták, hogy „technikai okok miatt elmarad”, pedig arról volt szó, hogy megijedt a művelődési ház igazgatója. Minket sohasem ijesztgettek személyesen, azokat az intézményeket már inkább, amelyek szimpatizáltak velünk. Persze Budapesten más volt a hozzáállás, mint a vidéki városokban, ahol sokkal erélyesebben csaptak le a zenekarokra.

Nekünk olyan  agresszióval vagy elnyomással sohasem kellett szembenéznünk, mint a vidéki zenekaroknak. Például a szegedi CPg-nek, akik börtönbe kerültek.

Téged csak katonának vittek el az első Kontroll-koncertek után.

De annak semmi köze nem volt a zenekarhoz. Sőt, hatalmas szerencsém volt, ugyanis Óbudán lehettem katona. 

Volt protekciód? Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy a lakóhelytől a legtávolabbi településre vitték az embert katonának.

Hajnóczy Csabának volt egy ismerőse, akinek a révén bekerülhettem egy művész századba, amelynek Óbudán volt a laktanyája. De ez nem a klasszikus értelemben vett művész század volt, hanem az ottani ezredes „találmánya”, aki művész embereket akart maga körül látni, ennek jegyében szervezett fellépéseket. Volt roma zenekar, polbeat zenekar, színészek, szavalók. A képzőművészek gyárthatták a plakátokat. Tehát egy igen laza szolgálat volt, ahová ráadásul a leszerelő katonák ajánlhattak valakit maguk helyett. Ebben segített Csaba barátja, mivel ő engem javasolt. Szóval volt protekcióm, de nem a fejesek révén. Persze nem csak fellépések voltak, mi ugyanis afféle művész-munkás alakulat voltunk, ezért az egy hónapos kiképzés után egy házgyárban kellett dolgoznunk. De mivel nem vettek szigorúan szinte semmit, könnyen ki is lehetett szökdösni a laktanyából. Ennek köszönhetően többnyire ott tudtam lenni a próbákon, Ági és Péter lakásán aludtam, onnan pedig egyből a házgyárba mentem. Mindez azért érdekes, mert egyszer csak késve tudtam kiszökni egy Kontroll fellépésre. Már nem maradt időm átöltözni. Természetesen katonaruhában érkeztem meg, de akkor már ment a koncert.

Éppen a Polak wegier dwa bratanki című számunk ment, amikor felmentem a színpadra, és úgy szálltam be énekelni, hogy közben ledobáltam magamról a katonaruhát.

Ez akkoriban kamikaze aktusnak tűnt, de végül semmi következménye nem lett. Hetekig izgultam azon, hogy mikor jönnek értem, de végül semmi nem történt. 

Meddig laktál Óbudán?

1972-től a nyolcvanas évek közepéig Negyven évvel később az is kiderült, hogy feleségem, Gajzágó Donáta festőművész is itt született, és abba az óvodába járt, ami a házunk mellett volt, igaz, én akkor már a színjátszó körbe jártam. Most a lányunk és a fiunk annyi idős, mint én abban az időben. 2020-ban a szüleim már nagyon idősek voltak, és egyre több segítségre szorultak. Így az életem egyre jobban visszaszerveződött ide. Nemrég viszont az óbudai temetőben búcsúztunk el tőlük és ezzel együtt egy kicsit Óbudátol is.

A magyar punk óbudai klasszikusától a vádlottak padjáig

Ez állt a Főváros Tanács művelődésügyi főosztályvezető helyettesének 1983. augusztus 4-én írt jelentésében. Ez a cikk arra vállalkozik, hogy bemutassa, milyen okból készült a jelentés, hogy tisztázza a korai magyar punk mibenlétét és hogy körvonalazza 1983. február 19. fontosságát a magyar punk életében.

A Vörösvári út 3. hátsó frontja a Kórház utca felöl nézve. 1982
Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Vissza kell ugrani az időben, hogy kerekebb lehessen a kép. A hatvanas, még inkább a hetvenes években, a Szovjetunió közvetett-közvetlen irányítása alatt országunk viszonylag szabadnak számított. A hétköznapi élet alapvetően élhető volt. Az enyhe iróniával legvidámabb barakknak nevezett ország lakossága a kádári alku értelmében nyugodtnak mutatkozott. Politikai vezetésének legitimációs alapkövei stabilnak tűntek. Szüntelenül izzott az ideológiai nevelés gépezetének minden apró alkatrésze, bár eszközei ekkorra finomodtak, és a magánélet legtöbb területén nem játszott szerepet a politika. A vagyonszerzés – mindazok ellenére, hogy nem tartozott az állam vezetése által túlzottan támogatott tevékenységek közé – társadalmi pozíciótól függően elfogadott volt.

Nem volt alapkívánalom a politikai eszmékkel való hangos azonosulás, mindezekért cserébe megvolt a panellakás, a balatoni nyár, a kocsi, a hűtő, a táncdalfesztivál…  

A korhangulatot beárnyékolja, hogy a hetvenes években világszerte bekövetkezett egy gazdasági, társadalmi megtorpanás, ami alapvetően a nyersanyag-ellátás zavaraiban és a társadalmi igények növekedésében mutatkozott meg. Nem tűnik védhetetlen vállalásnak, hogy a válságra adott reakcióként értelmezzük az ekkor kialakuló alternatív kulturális életet. Mindeközben virágzott a többszörös átalakításokkal működtetett, főként politikai célzatú állambiztonsági megfigyelés intézménye, a hetvenes évek elejétől  a rendszerváltásig változatlan formában fennálló, a Belügyminisztérium részeként működő, hírhedt III/III Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség. 

Ennek két alosztálya az, ami számunkra most kiemelendő: az ifjúsággal foglalkozó BM III/III-2 és a kulturális területtel és annak nem kívánatos jelenségeivel foglalkozó BM III/III-4 osztály. A csoportfőnökség feladata immáron nem az ellenzékiek „elkapása”, bebörtönzése, hanem  „elhárító munkát végez a kulturális területen elhelyezkedő ellenséges személyek, csoportok és ezek nemzetközi kapcsolatainak vonalán.” (idézet a BM III/III CSF ügyrendjéből).

Flórián tér, a háttérben balra Pacsirtamező (Korvin Ottó) utcai házak, szemben a Kiscelli utca 2-12., jobbra a Szőlő utcai sávház (Faluház). 1982 Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Persze semmi sem csak fekete vagy csak fehér, de kijelenthető, hogy a hazai politika, esetünkben a kultúrpolitika igazán szűkre szabta az önkifejezés határait, annak progresszív formái pedig egyenesen a „föld alá szorultak”, annak ellenére, hogy az önkifejezés igénye megvolt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopolhelyzetéből fakadóan korlátlan hatalmat gyakorolt a lemezkiadás és a zenepolitika felett, ami miatt állandó harc folyt az éppen a zenei életbe betörni készülő vagy éppen új felvételt készíteni kívánó együttesek és az állami szervek között, lévén nem voltak következetesen kialakított irányelvek. Az idő előrehaladtával a könnyűzenei irányítás álláspontja persze aligha változott, inkább erkölcsi „patrónusa” maradt a magyar könnyűzenének, ám az új zenei, illetve (szub)kulturális áramlatok egyre több konfrontációba keveredtek a nagybetűs kultúrpolitikával.

A csövesek, a metálosok és társaik mint alternatívnak számító közösségek, újabb és újabb feladatokat adtak a magyar könnyűzene vezetésének. Az amatőr zene már a falak közvetlen döngetése nélkül, saját útján, saját történetét kezdte el írni. 

Ebben a miliőben játszódott le az az 1983-as este, amely túlzás nélkül mérföldkőnek számít a magyar punk életében.

Érdemes kihangsúlyozni, hogy a koncert a sajátos magyar punk eseménye volt, azé a közegé, amely főként a Szabad Európa Rádió és a hazai csempészhálózat jóvoltából az ortodox angol punk hazai változata lett. A mára klasszikusnak számító Sex Pistols hangneme sokak számára kinyilatkoztatás volt, hamar elkezdtek körbejárni a másolt kazetták, a csempész újságok, benne a meghökkentőbbnél meghökkentőbb kinézetű angolokkal. Hazánkban a hasonló ún. proletár punk az 1978-as év körül indult, ám 1980-ra a dühös, szókimondó stílus végül áthatotta a középiskolák, szakmunkásképzők folyosóit: megszületett a magyar punk. Az esztétikai összhatás sokunk számára ismert: torzonborz, festett frizura, bakancs, állat, kocka vagy csík minta, kitűző, erős, az arc természetes vonalait nem követő, szinte színpadra illő smink. A 15-16 évesek mindezt azzal tetézték, hogy maguk szórakoztatása és a nemzedéki rossz közérzet kifejezése érdekében sokan gitárt ragadtak, adtak maguknak valami rendkívüli nevet (Punkráció, Inqbátor, Herpesz, ETA stb…), felöltötték a „kispolgári” szem számára leginkább ellenszenves ruhájukat, ha kellett (és általában kellett) pár folt, firka, kitűző, ez-az még került rá kiegészítőként, és elkezdtek koncerteket adni, kezdetben a haveroknak, később – ha időközben nem oszlottak fel – kisebb-nagyobb közönségnek.

Balra Kilián János a Modell”S” punkzenekar gitárosa. 1982
Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

  A nyolcvanas évek elején felívelő és a lehető legmagasabb fordulatszámon pörgő őspunk zenei nagy durranások egyike a CPg, a jelentés központi alanya.  Adott egy tombolásra, olykor rombolásra berendezkedett nonkonformista fiatalokból álló csoport, amely változást követel. A szegedi CPg (Coitus Punk group vagy Come on Punk group) a jugoszláv Pekinška Patka (Pekingi kacsa) ihletésére alakult 1979-ben. A nagyobb nevű punk együttesek között ők képviselték a legszélsőségesebb, leginkább antikommunistának mondható nézeteket a dalszövegeikben – aminek következtében hamar felfigyelt rájuk a punk szcéna és  először a helyi, majd az országos média. Zeneszövegeikből csak párat kiemelve:
„Hol minden rossz, mi új /Hol a jólét csendet szül /Hol az emberek mind némák/ Ott mindenki tetű” , vagy például  „A gazda okos, nagy ember/ Röfögök neki, hogy ha kell.”

  A Mozaik Klub bulijára nem jött el az összes előadó. (A jelentésben puccsként hivatkoznak mindezekre.) Ezért fellépett egy frissen alakult bőrfejű banda is. A felsorolt fellépők közt – mai szemmel – kitűnnek a Magyarországon punkokkal együtt induló skinhead mozgalom képviselői is, akik – nem sokat törődve az angol mozgalom megosztottságával, politikai sokszínűségével – nacionalisták, erősen jobboldaliak, a későbbi vádak szerint egyenesen fasiszták voltak. Dalszövegeikből kiemelve: „Nem baj, hogy ha ártatlan az, akit verek /Az se baj, ha öregember vagy éppen gyerek / Nem is tudom néha, hogy miért rugdosom/ A dolgozó népet szolgálom!”

A klubest híre gyorsan elterjedt, a Mozaikban a meghirdetett koncert tulajdonképpen nagyobb problémák nélkül le is zajlott. A klub vezetősége saját bevallása szerint csak pár szám erejéig vett részt a rendezvényen, a KISZ és a körzeti pártszervezet titkára végig ott volt.

Az eset következtében a Mozaik nem fogadott több amatőr koncertet, a klub működését a KISZ bizottsággal egyetértésben a III. kerületi tanács felfüggesztette.

Az első, nagyobb bírósági eljárás a Mos-Oi! ellen indult 1983. július 4-én egy vádemeléssel. A rendőri intézkedéseket több jelentés után végül csak egy lakossági bejelentésre – amit egy magát nyugdíjasnak valló személy intézett írásban a rendőrség felé, pontos személyleírást, tartózkodási helyet adva a zenekar tagjairól – kezdték meg a tagok ellen 1983. május 16-án nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettének megalapozott gyanújával, amelynek alapja a Mozaik klubban adott koncert volt. Az ügy 1983. december 13-án zárult másodfokon, és a tagok négy, illetve három-három hónap felfüggesztett börtönbüntetéssel hagyták el a bíróságot.

Mindebből arra a következtetésre jutott a szubkulturális közeg, hogy a rendszer haragja ugyan lecsapott a Mos-oi!-ra, de az állam retorziói meglehetősen szelídek, a bíróságokon is csak erőfitogtató színműveket képesek produkálni.

Azonban a CPg is a hatóságok kezei közé került. A februári koncert után számíthattak valamilyen reakcióra, tetézte a bajt, hogy a zenekar tagjai a XV. kerületben egy csirkét is magukkal vittek a fellépésre, amely állat darabokban végezte. 1983. májusában a CPg egy számának átköltött verziója jutott a rendőrséghez, majd 1983. júliusában maga Erdős Péter (személyes érintettségét felhasználva, ugyanis a CPg leghíresebb dala pont a nagy hatású Popcézárról szól) is írt egy emlékezetes cikket a februárban lezajlott óbudai ,,szennyhullámról”, amelyben az értetlenség, a sarkítások, elhallgatások, felnagyítások és a hibás következtetések olyan elegyet alkottak, ami elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjon a levegő a fiatalok körül.

Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Végül a rendőrség az 1982 decembere óta folyó bizalmas nyomozását 1983. július 21-én nyílt eljárásba fordította át, és 1984. elején hosszas tárgyalás és rengeteg meghallgatott tanú után meghozták az ítéletet: nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében bűnösök. A négy tag közül hárman két-két év börtönbüntetést kaptak, a negyedik tag pedig másfél év börtönbüntetést négy év próbaidőre felfüggesztetve – életkorára való tekintettel.

A CPg elleni per ítélete egészen szürreálisan alakult, mert amíg a Mos-oi! különböző népcsoportok potenciális helyzetét fogalmazta meg, addig a CPg a kommunista rendszer ellen szólalt fel. A CPg hangneme nem volt kirívó a korszak többi (nem csak punk!) együtteséhez képest, és bár a rendszerellenes hangnem egyértelmű, dalszövegeik és attitűdjük összevetése a Mos-Oi!-jal mégis sokkal árnyaltabb, illetve relatíve burkoltabb. 

Mindenesetre a CPg és a Mos-Oi csak a vízből kiálló része volt a nyolcvanas évek szubkulturális jéghegyének – amely később is megmaradt jéghegynek, még akkor is, ha a víz alá lett nyomva.u

Római-parti szállodasor(sok)

Az Újpesti vasúti híd és Pünkösdfürdő között húzódó Duna-parti övezet szerepe, valamint a folyó és az ideiglenes gát, a Nánási út és a Királyok útja között fekvő terület funkciója megosztott. Ez a megosztottság a térség adottságaiból és hasznosításából ered. 

A Római-part modern kori története a huszadik század elején kezdődött, de igazán az I. világháborút követően vált közkedveltté a fővárosiak körében, majd az évtizedek alatt egyre nagyobb tömegeket vonzott. Amikor egy adott méretű és jellegű természetes környezetet több célra akarnak egyszerre használni és kiaknázni, annak óhatatlanul valamilyen fokú pusztulás lesz az eredménye. A Római-parton ez a folyamat játszódott le, illetve zajlik napjainkban is, sokszor éles viták mellett.

Az alapvető probléma az, hogy egy nagyjából hetven hektáros területen egyszerre akarnak sportolni, szórakozni, kirándulni, pihenni és lakni az emberek, továbbá megóvni a természetes környezetet.

Ezt a helyzetet csak fokozza a különböző tulajdonosi és érdekeltségi körök egymáshoz, illetve a terület hasznosításához való viszonya. Ez a rendezetlen állapot korántsem újkeletű, már a rendszerváltozás előtt is tapasztalható volt. A környezet átalakítását és lehetőségeinek kihasználását jól példázzák az egykori üdülők és szállodák, illetve azok lehangoló sorsa.

Élet a Rómain, háttérben a Pártüdülő, 1958 Forrás: Fortepan/Sándor György

Nemcsak a rendszeresen a Római-partra járóknak, hanem az alkalmanként itt kirándulóknak is szembetűnők az elegáns lakóparkok között megbúvó régebbi épületek romjai vagy az elhanyagolt telkek. Az omladozó épületek többsége egykor valamilyen vállalati üdülő vagy Duna-parti szálloda volt, miközben a fennálló állapotot jól szimbolizálja, hogy a már kész vagy lassan épülő lakóparkok is hasonló funkcióra kaptak engedélyt. Az emberek többsége csak a fejét rázza a pusztulást látva, keresve az okokat és felelősöket, akik ezt előidézték a gyönyörű Duna-part mellett. Könnyű azt mondani, hogy a terület gazdái a bűnösök a kialakult helyzetért, a partszakasznak azonban nincs és nem is volt egységes fenntartója. Permanens széttagoltság jellemezte az elmúlt száz évben. Ezért nem változik szinte semmi – ennek ellenére a Római-part töretlenül népszerű. 

A Római-part létesítmény-struktúrája a két világháború között épült ki, ez alapvetően a csónaképítő és javító műhelyeket, csónakházakat (csónakgarázsok), vendéglőket, strandokat, magán és vállalati üdülőket, víkendházakat és szállodákat jelentett. Ez a szerkezet napjainkig megmaradt, csak az arányok és a prioritások változtak meg az idők során. A nyári időszakban hosszabb-rövidebb időt a parton pihenéssel töltők száma fokozatosan nőtt, ezért épültek sorra a különféle szállást biztosító helyek. A vadevezősök és a sportegyesületekhez tartozók, illetve a nyaralni vágyók pihenő- és szálláshely- igénye eltérő volt, de mindenki megtalálhatta az  ideális alternatívát.

Először a nagyobb csónakházak biztosítottak szállást a kirándulóknak, majd megjelentek az egyes cégek és vállalatok vagy tehetősebb magánszemélyek által épített és fenntartott szállók. 

Még az 1920-as években épült fel az Egyesült Izzó- és Lámpagyár (Tungsram), a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSzKRT), majd a következő évtizedben a Fonciére Biztosító, a Hírlapszedők Köre (Nyomdászotthon) és az Esti Kurir üdülőháza, továbbá 1934-ben nyitotta meg kapuját a Duna Terasz üdülőszálló (a „Sajtház”). Ezek a pihenési lehetőségek nagyjából kielégítették a korszak igényeit, amikor még az amatőr és szervezett evezősport volt a meghatározó a Római-parton.

Egykori Duna terasz, a Sajtház romjai Forrás: Óbudai Múzeum

A II. világháborút követő politikai, gazdasági és társadalmi változások, a pártállami keretek új helyzetet teremtettek a Római-parton. A hangsúly a tömegturizmusra és pihentetésre tevődött át, bár az evezős élet továbbra is jelentős maradt. A háborúban megsérült és újjáépített csónakházakat és a korábban magánkézben lévő üdülőházakat, szállodákat 1950-ben államosították. A korszakra jellemző bonyolult szervezeti és működtetési szervezetek közül a legfontosabb az 1953-ban létrehozott Sportlétesítmények Vállalata lett. A Fővárosi Tanács által alapított vállalat volt hosszú évtizedekig a Római-part létesítményeinek „gazdája”, ez a szervezet felelt a működésükért, fenntartásukért. Mindemellett ebben a periódusban sem volt egyetlen felelőse a területnek, és ez hozzájárult az áldatlan állapotok kialakulásához: engedély nélküli építkezések, rendezetlen part és közterület, hiányos infrastruktúra, rossz közlekedés, szegényes turisztikai feltételek. Évről évre felmerült a fővárosi és kerületi vezetőségben, hogy radikális gyorsasággal rendezni kellene a viszonyokat, de a végső döntés és annak legalább valamilyen szintű végrehajtása mindig elmaradt. Több alkalommal tartottak helyszíni szemlét az illetékesek, amit ígérgetés és a nagy tervek bejelentése követett. Hatalmas üdülőnegyeddé szándékozták alakítani a Római-partot, ahol a rendezett partszakaszon korszerű és nagyszámú üdülők, csónakházak épülnek, valamint strandok, éttermek, kulturális intézmények várják majd a kirándulókat. A terveket tizenöt év alatt akarták megvalósítani, de ebből kevés realizálódott. Ennek ellenére a pihenni vágyó tömegek szinte elárasztották nyaranta a Római-partot, kihasználva a rendelkezésre álló lehetőségeket.

A sokat idézett Peterdi Pál megjegyzése szerint a Római-part lett a „proli Riviéra”.

Az államosításokat követően – az ország számos kijelölt üdülőhelyével párhuzamosan – ezen a vízparti területen is egymás után épültek a vállalati üdülők, illetve korábbi csónakházakat és szállodákat kaptak meg egyes fővárosi cégek. Az 1960-as évek második felében legalább félszáz vállalati üdülő vagy hétvégi ház működött a Római-parton, kisebbek és nagyobbak, régiek és újak. Többek között volt itt üdülője az állampártnak, az MSZMP-nek (a korábbi Esti Kurir épületéből lett pártüdülő), a SZOT-nak, a Magyar Nemzeti Banknak, a Fővárosi Tanácsnak, a Fővárosi Csatornázási Műveknek, a Távközlési Dolgozók Szakszervezetének, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének, 1970-ben átadták a Postás Szakszervezet 55 szobás impozáns épületét, valamint szintén állami beruházásból épült fel a Sport és a Lidó üdülőszálló. Ezek mellett működtek azok a vállalati nyaralók, amelyek korábban is ezt a funkciót látták el, csak közben állami tulajdonba kerültek (pl. a Tungsram vagy a BKV üdülő- és sporttelep). 

A Lidóban a legmagasabb nívó van? Forrás: Óbudai Múzeum

A terület különböző részei a Fővárosi Tanácshoz, a III. Kerületi Tanácshoz vagy a Vízügyhöz tartoztak. Ezek a tulajdonosi feltételek szabták meg, hogy hol épülhettek új szállóhelyek vagy akár más létesítmények, illetve mennyire törődtek a rájuk bízott part menti szakasszal. Ennek köszönhetően az 1970-es évekig valamelyest javultak a körülmények, a vállalati üdülők közkedveltek voltak a dolgozók körében, azonban leginkább csak a késő tavaszi és a nyári időszakban használták ki őket. Kevés szálloda volt, amely a téli időszakban is nyitva maradt. Úgy tűnt, hogy ez a rendszer jól működik, de a fejlődés megállt, közben egyre többen választották nyaralásra inkább a Balatont vagy a fővároshoz közeli Velencei-tavat, amivel a Római-part egyre kevésbé tudott versenyezni. Ez a változás azzal járt, hogy a nagyobb vállalatok sorra építettek szállodát, üdülőt vagy pihenőházakat a Balaton vagy a Velencei-tó partján, amit az állam is támogatott. Így kevesebb pénz jutott a Római-parti üdülők fenntartására, megkezdődött a leépülésük, állapotuk rohamosan romlott (lásd pl. Kolozsi Ádám: Még a pártüdülőben is lopták a zsírt című írását az Anziksz 2022/Nyár számában). Ezt a helyzetet tetézte a szocialista államok katasztrofális gazdasági helyzete, majd a KGST-piac lépcsőzetes összeomlása. Egy ilyen, nem túl idilli állapotban érkezett el a rendszerváltozás periódusa, amellyel valóban egy új korszak következett a Római-part életében, azonban a korábban felsorolt jellegzetes állapotok (rendezetlen tulajdonosi körök, gazdátlanság, elhanyagoltság, viták az árvízvédelemről, vitatott építkezések és ingatlanberuházások) továbbra is fennálltak.

Mint említettük, az erősen romló gazdasági helyzet miatt a szocialista vállalatok egyre kevesebbet tudtak költeni üdülőikre, ami az állapotuk fokozatos romlásához vezetett. A folyamat az 1980-as évek közepétől vált tendenciává és jellemzővé.

Nem csoda, hogy a rendszerváltozás zavaros tulajdonosváltási és privatizációs időszakában a Római-part értékes ingatlanjai és a hozzájuk tartozó telkek megszerzése jelentős haszonszerzési lehetőséget adott az új befektetőknek, vállalkozói köröknek. Az egykori gyárak többsége még a végső bezárás előtt igyekezett megszabadulni azoktól az ingatlanoktól, amelyekre könnyen találhatott vevőket.

A kiszuperált, rossz állapotú, de kiváló természeti környezetben fekvő üdülők és pihenőházak pont ebbe a körbe tartoztak, és a legtöbbjüknek ez lett a sorsa.

Akadtak kivételek is azonban. A korábbi MSZMP ingatlanjait a jogszabályoknak megfelelően csak oktatási vagy kulturális célra lehetett hasznosítani. Ez történt a korábbi Pártüdülővel is, bár egy részét szállodaként üzemeltették a komplexum 2016-os bezárásáig. Voltak olyan üdülők, amelyek üzemeltetése és fenntartása megmaradt az előző vállalat vagy közvetlen utódja tulajdonában. 1990-től a legtöbb esetben a magánosítás, a privatizáció jelentette a jövőt, ígért valamilyen megoldást az üdülők megmaradására, újraélesztésére.

A Római-part számos létesítményét birtokló Sportlétesítmények Vállalat sem kerülhette el a változásokat, megmentésére több megoldás született. A rendszerváltáskor a vállalat elsődlegesen a meglévő infrastruktúrájának – üdülőházak, csónakházak, szállodai férőhelyek és a megmaradt kabinok – bérbeadásával igyekezett elkerülni a csődöt. Az első körös privatizációtól csak az új igazgató, Dr. Cserháti József programterve mentette meg a vállalatot, amelynek lényege a tömegsport népszerűsítése, illetve ahhoz az adott Római-parti létesítmények széleskörű felhasználása volt. A tervet az akkori Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) szintén támogatta, de a várt eredmény és leginkább a megmaradáshoz szükséges bevételek elmaradtak. Végül 1995-ben a vállalat részvénytársasággá alakult, amelyben 75%-os tulajdonos az állam maradt. A veszteséges működés továbbra is fennállt, viszont a milliárdos vagyonnal rendelkező cég a 2000-es évek elején ismét teljes mértékben az államé lett, és újra tervbe vették a privatizálást (az eladásról heves viták alakultak ki). A terület immár a Fővárosi és a III. kerületi Önkormányzat, az állam és a magánbefektetők (akár különböző alapítványok) „harcterévé” vált, miközben a leépülés folytatódott, az árvízvédelem korszerű megszervezése továbbra is elhúzódott.

Egykori Pártüdülő Forrás: Óbudai Múzeum

A zűrzavaros tulajdonosi érdekek jellemzően rossz irányba terelték a Római-parton megmaradt ingatlanok sorsát. Az egykori vállalati szállodák és üdülők tulajdonjoga olyan sűrűn változott, hogy csak komoly jogi tudással és munkával lehet bennük eligazodni. Az idő leginkább a rendkívül motivált és érdekelt ingatlanfejlesztőknek kedvez, közben az egykoron szebb napokat látott épületek rohamosan pusztulnak. A befektetőknek a legnagyobb akadályt a terület ingatlanbesorolása jelenti, hiszen szeretnék az egészet lakóövezetté átminősíteni. Ez a megmaradt üdülők teljes elbontásával járna, amit a romos és életveszélyes állapotukkal is magyarázhatnának. A Fővárosi Közgyűlés még 1998-ban üdülő övezetté nyilvánította a Római-part nagyjából három kilométeres szakaszát, ami lehetőséget adott újabb ingatlanok építésére. (Ezek hivatalosan üdülőnek épültek, ám valójában lakóparkokként működnek.) Bár a helyi önkormányzat több alkalommal rendelt el változtatási tilalmat a városrészben, tényleges beleszólása a terület hasznosításába csekély.

A Duna-parti terület 2013-ban a Fővárosi Önkormányzat vagyonkezelésébe került (99 évre), az itt működő vállalkozásoknak közvetlenül az önkormányzattal kell szerződést kötniük.

Mégis van pozitív fejlemény is a hajdani gyári és vállalati üdülők történetében. A 2005-ben felszámolt és értékesített ötemeletes Postás üdülő szétbontott komplexumából sokáig csak a váz maradt meg emlékül. Ez a torzó jól szimbolizálta a Római-parton évtizedek alatt lejátszódott folyamatot, züllést és leépülést. A jogszabályi lehetőségeket kihasználva most apartmanházzá alakították át az épületet, amely ugyan már nem vállalati üdülőként várja vendégeit, de legalább újjáépült, bár ezzel még messze nem ért véget a terület birtoklásáért és kiaknázásáért folytatott végeláthatatlan harc, amelynek a természeti értékek és az itt pihenni vágyók az áldozatai. 

„És mi lesz ezután?”

Mikor kezdtél fotózással foglalkozni?

Mondjuk úgy, hogy korán jött az életembe a fotózás, csak későn kezdtem el komolyan venni. Gyerekkorom óta készítek képeket. Amikor angol-német tagozaton leérettségiztem, bizonytalan voltam, hogy milyen pályát válasszak. Újságírással akartam foglalkozni, de ilyen képzés gyakorlatilag a mai napig nincs, tehát angol és kommunikáció szakra jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetemre. Azt szoktam mondani, hogy befejeztem az egyetemet, mielőtt elvégeztem volna, és elkezdtem a Magyar Rádióban dolgozni. Később úgy döntöttem, mégis visszatérek az oktatásba, így abba az intézménybe jelentkeztem, amit ma METU-nak hívunk, nemzetközi kommunikáció szakra. Még mindig azt hittem, hogy kommunikációval akarok foglalkozni, a szakdolgozatomat meg is írtam, de nem védtem meg. Ezeket a képzéseket soha nem éreztem magamhoz közel állónak. Harminc évesen ott álltam egy félbemaradt egyetemmel és egy be nem fejezett főiskolával, muszáj volt kezdenem magammal valamit. Összeszedtem minden bátorságomat és beadtam a jelentkezésem fotográfia szakra a Metropolitan Egyetemre. Ekkor már tíz éve foglalkoztam újságírással, és úgy gondoltam, hogy a fényképészet mégiscsak riportfotográfia. Azóta ez az elgondolásom rengeteget változott, mert megismertették velem a riportfotográfián túli világot.  Nehéz volt úgy teljesíteni, hogy  nappali tagozaton tanultam, mellette heti 40 órában dolgoztam, emellett havi rendszerességgel ingáztam Budapest és Berlin között, de piszkosul élveztem. Három iszonyú fárasztó év volt. A záróvizsga után elgondolkodtam, hogy hogyan tovább, bementem a munkahelyem büféjébe, vettem egy olyan üdítőt, aminek a kupakjában mindig van egy üzenet, és az állt benne: „És mi lesz ezután?”. Ez szíven ütött.

Az érzés, hogy dolgozol évekig valamiért, eléred, de amikor ott vagy, addigra kiüresedtél, mert nem tudod hova tovább, mit kezdj magaddal.

Visszatérsz az eredeti munkádhoz, elfényképezgetsz, de a fotográfiai szakmában nem vagy benne, alkotói közösségben nem vagy benne, van egy diplomád – és ennyi.

Nos, mégis hogyan tovább?

Továbbmentem mesterképzésre. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a MOMÉ-ra, ahová fel is vettek. Borzasztóan hálás vagyok, mert ha nincs a MOME, akkor nem ismerem meg a fotográfiának azokat az ágait, amelyek később felkeltették az érdeklődésemet a művészi fotográfia iránt.

Somorjai Baiázs Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan kezdted el a Panelvilág sorozatot?

Már a felvételikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, ezzel is diplomáztam, és azóta is ezt folytatom. Ez a sorozat érdekes vegyülése az alkotói és a dokumentarista fotográfiának. Kicsit mind a kettő van benne.

Hány lakásban jártál?

Harminc körül vannak azok a helyszínek, amelyekről fénykép is készült, de több helyen jártam.  Volt olyan hely, ahol egyáltalán nem fényképeztem, és volt olyan is, ahol ugyan készült kép, de annyira elégedetlen voltam a teljesítményemmel, hogy végül nem került be a sorozatba.

Miért pont a panel érdekelt?

Azért, mert panelban éltem 18 évet. Kertes családi házba születtem, 20 évesen kaptam a szüleimtől Vizafogón egy lakást, hogy ne albérletre költsem a pénzem. Pedig akkor egy kifejezetten nívós 24 négyzetméteres földszinti, udvari, dohos lakásban laktam egy gangos bérházban egy osztálytársammal. Amikor húszévesen beköltöztem a sajátomba, az irigyelt, nagy dolog volt, hogy valakinek van egy saját lakása. Azután, amikor később új építésű, tégla lakásaik lettek, ugyanazoknak az embereknek a szemében devalválódott a panel.

Szerinted meghatározza az ember személyiségét az, hogy hol lakik?

Nem gondolnám, hogy a lakás alakítja a személyiséget, inkább az emberek alkotta lakóközösség vagy lakókörnyezet. Nézzünk egy szélsőséges példát: ha a nyolcadik kerület sűrűjéből Rózsadombra költözöl, társasági kapcsolatokat alakítasz ki az ott élőkkel, elkezdesz alkalmazkodni hozzájuk, társadalmi státuszod is az új helyzethez idomul.

Ha valaki rossz, konfliktusos lakókörnyezetbe kerül, az őt is lefelé húzza. De ez nem a panelról szól.

Nem hiszem, hogy bárki úgy sétálna az utcán, hogy azon lamentál, hogy jaj, én csak egy panellakó vagyok”. Az viszont kétségtelen, hogy a hangulatunkat meghatározza, hogy milyen környezetbe térünk haza.

Milyen gépekkel dolgozol?

Ahogy gyerekkoromban kezdtem, filmre fotózom a mai napig. Van két digitális gépem is, egy pici kompakt, amit mindig magamnál tartok meg egy DSLR szett, amivel a kiállítási anyag is készült. De egyébként 50–80 éves gépekkel dolgozom. 

Mi volt a fotózás módszere? Határozott koncepciód volt, hogy milyen képet akarsz látni, vagy egy-egy alany fogott meg?

Soha nem határozom el előre, hogy milyen képet akarok látni. Nem azt képzelem el, hogy milyen képet akarok csinálni az emberről. Olyan volt, hogy kipattant a fejemből, hogy szeretnék egy vadászról egy portrét, és akkor kerestem egy vadászt. De nem volt bennem olyan tudatosság, hogy zenészt, képzőművészt vagy polgári lakást keresek. Még csak az sem volt szempont, hogy valamiért érdekes legyen. Nem minden modellem csodabogár. Ha ilyen minőségben készült valakiről egy portré, az megemeli a szereplőt. A legátlagosabb karakter is óhatatlanul különlegesként fog feltűnni. Az fontos, hogy a képeken szereplő tárgyak a lakás szerves részét képezik. Azt vállalom és vallom, hogy sokszor át kell rendezni ezeket a lakásokat, mert jelentéssűrítésre van szükség a képeken. A másik fontos dolog, hogy bár ért már bírálat ezért, de a sorozatnak tudatosan nem egységes a világítástechnikája.

Ha ezt tenném, az olyan lenne, mintha fognék egy dobozt, és abba belegyömöszölném az alanyt, így viszont az alany köré tudtam építeni a keretet.

A világításnál is figyelembe vettem, hogy mit szeretnék hangsúlyozni. Van például egy alanyom, aki rajongott a barokk zenéért, őt festményszerűen akartam ábrázolni, ezért úgy világítottam, hogy a barokkos tetoválás legyen hangsúlyos a karján.

Hogyan találtad meg a fotóalanyaid?

Ez felfelé építkező folyamat volt. Amikor elkezdtem az egészet, akkor még a Metropolitanen készítettem Hajdú D. András órájára olyan képeket, amit ma letagadnék. Akkor kezdett el komolyabbra fordulni a dolog, amikor a saját szomszédomat fényképeztem, Attilát, a rádióamatőrt, aki fölöttem lakik, vagy Szilvit a malaccal, akivel kutyasétáltatás közben találkoztam. Ekkor léptem be különböző lakótelepi Facebook-csoportokba és kerestem alanyokat, ismerősök ismerőseihez mentem el. Amikor elkészült a diplomamunkám, beadtam a sorozatot a sajtófotó-pályázatra, és nyertem is vele egy díjat, ez a díj hitelesítette a későbbi megkereséseket. 

Az Óbudán készült képeknek mi a története?

A Marciról, a biciklis futárról aki egyébként a fodrászom bátyja készült kép kiemelt türelmet igényelt, leginkább tőle, mert harmadik ottjártamkor készült el. Csak nem akart összejönni.

Marci, kerékpáros futár. Otthonukban a vidéki élet számos emlékét őrzik. Fotó: Dohi Gabriella

Ilyenkor mit érzel?

Csalódottságot. Felpaprikázom magam, mert nem megy, nem megy, nem megy. Marha kínos, mert úgy szoktam dolgozni, hogy előtte odamegyek, föltérképezem a terepet, csinálok pár képet akár Polaroiddal, jegyzetelek hozzá, kitalálom, azt is megnézem, hogy a fotózás napján mikor kel a nap, mikor nyugszik, milyen képi elemeket hol szeretnék elhelyezni a képen. Nem mindig volt lehetőség, hogy előzetes terepszemlét tartsak. A fő képet például két órán keresztül világítottam, és közben azt éreztem, hogy a fene essen bele, hogy nem tudom megcsinálni? Rettenetesen kínosan érzem magam, mert végül is szívességet tesz az alany, én pedig feltartom a  hétköznapjában. És mi van akkor, ha nem születik meg a mű, és nem hozom le, közben meg ő rám szánta a napot? A hozzáállásomat elég jól leírja, hogy évekkel ezelőtt vettem egy keretet, hogy abba majd készítek egy olyan képet, amit majd büszkén tartok a falamon… Azóta is üres. Miközben aukción és fotóművészeti vásárokon veszik a képeimet.

Hogy készült el végül Marciról a kép?

Az lett a megoldás, hogy ki kellett lépnem a lakáson kívülre, és a folyósóról kellett fényképeznem, mert így tudtam belekomponálni olyan utalásos jegyeket mint a kaputelefon, hiszen futárként azon kommunikál az ügyfelekkel.

Mi a vadász sztorija?

Másfél évet halasztódott a dolog. Egyszer covid volt, aztán jöttek hozzájuk, sosem volt alkalmas. Már elég kényelmetlenül éreztem magam, hogy nyomulok. És akkor összeszedtem  minden bátorságom, mert nekem ez a kép kellett, és felhívtam azzal, hogy „Uram, harminc perc és ott sem vagyok, mérjük!” Végül olyan kedves fogadtatásban részesítettek, hogy nem is számítottam rá. Mondták, hogy csak nyugodtan, ne kapkodjak, de akkor én már ragaszkodtam hozzá, hogy harminc percben állapodtunk meg, és ehhez tartom magam.

István, vadász. Otthonuk szinte minden falát trófeák díszítik. Fotó: Dohi Gabriella

Hogy kerültél egy költözésbe?

Úgy volt, hogy Dottival megcsináljuk a fotózást, de előbb jegyesoktatásra mentek, aztán esküvőjük volt. Utána kiderült, hogy ki kell költözniük, és akkor mondtam, hogy csináljuk meg akkor, amikor kiköltöznek. Kérdeztem, hogy vannak-e dobozaik, mert abban az évben már másodszorra költözködtem. Úgyhogy a fotózás előtt egy héttel átvittem nekik a dobozokat és be tudtak pakolni.

Dotty, neurológus, e-sport közvetítő. Két nappal az esküvője után mondta fel a lakás tulajdonosa az albérletüket. Fotó: Dohi Gabriella

A buszgyűjtőt hogy ismerted meg?

Józsi véletlenül bukkant rá a hirdetésemre egy békásmegyeri fórumon, és ő maga jelentkezett. Nála az volt az elképzelésem, hogy egy olyan testhelyzetbe helyezem, mintha egy busz vezető ülésében ülne.

Józsi, követeléskezelő. Ikarus buszok modelljeit gyűjti. Fotó: Dohi Gabriella

Az idős hölgy és a családja hogyan került képbe?

A sógornőm kolleganőjének ismerőse Gizi néni. Tündéri család. Hárman élnek egy fedél alatt: Gizi néni, a fia és a menye. Gizi néni ráadásul már a 106. születésnapját ünnepelte nemrég, hol máshol, mint a Capa Központban, a kiállított fotójuk alatt!

A 105 éves Gizi néni fia és menye társaságában. Fotó: Dohi Gabriella

A fő képnek ki a szereplője?

Evelin borzasztóan nehéz sorsú és iszonyú erős nő. Ez a képen is látszik. Azt hiszem, nem vagyok rá feljogosítva, hogy ennél többet mondjak. Őt úgy ábrázoltam, hogy a büszke tekintetben benne van az, hogy akkor is megcsinálom!”, hogy igenis vagyok valaki!” Hogy nem egy marginalizálható, figyelmen kívül hagyható, átléphető, névtelen, kisbetűs nemecsek vagyok, hanem vagyok valaki és megvalósítom magam.

Evelyn, egyetemista, édesanya. 25 évesen, két gyermekkel, de szinte nulláról kezdte újra az életét. Fotó: Dohi Gabriella

A művészi fotográfia, a riportfotó és a dokumentarista fotográfia koordinátarendszerében hol helyezed el magad? A különböző műfajok szabályai hogyan hatnak a munkásságodra?

Riportfotográfusnak indultam. Úgy gondoltam, hogy a fotográfia végső soron mégiscsak riport, mert a fénykép ábrázolja a valóságot. A délszláv háborúról szóló A felejtés virágai című film egyik jelenetében hangzik el, hogy „Fényképezzenek, mutassák meg a világnak, hogy mi folyik itt!” Ez egy annyira erős tételmondat! De rá kellett jönnöm, hogy a fotográfia nem csak riport, mert a MOME olyan szemlélettel ajándékozott meg, amitől kinyílt a világ, emellett megengedték, hogy vitatkozzak velük, a tanárokkal és a művekkel is. Őszintén hálás vagyok, hogy a tanáraimnak nem kis energiákat befektetve sikerült lebontaniuk azokat a falakat, azt az ellenállást bennem, ami a valóságábrázoláshoz kötött. Így eljutottunk egy olyan mischunghoz, keveredéshez, amiben a riportfotográfia, a dokumentarista fotográfia abban az értelemben, hogy mégiscsak egy társadalmi csoportot ábrázolok és az alkotói fotográfia, ami a műfényes, beállított kompozíciókat illeti, találkozik egy projektben. 

“Otthont akarnak az emberek, ami védelmez”

A Makovecz Imre utca 25 szám alatti irodaház udvarán ülünk, ahol a Kós Károly Egyesülés több építész irodája található, közöttük Makovecz Imre egykori műterme is. Mesélnél egy kicsit a ház történetéről?

Azok a tanítványok, akiket Makovecz Imre a 80-as évek közepén meghívott magához, a Mester bíztatására külön cégeket csináltak, de együtt maradtak. A cél az volt, hogy a pénz ne egye meg a kapcsolatot, ugyanakkor a műhely megmaradjon. Itt találtunk egy helyet, aminek az az érdekessége, hogy a telek közepén húzódott a régi római városfal, ami a mostani Bécsi utat elválasztotta a külső területektől. A falon belüli rész volt a polgárok, a falon túli pedig a rabszolgák és egyéb társadalmi csoportok temetkező helye. Itt tizenegynéhány sírt tártak föl, mielőtt elkezdtünk építkezni.

Ez erős nyomott hagyott Makovecz Imrében, ezért történelmi attribútumokkal ruházta fel ezt a házat, például párkányt és oszlopfőt rajzolt vakolatból. Ez a részletképzés azért fontos, hogy az ember magáénak érezhesse az épületet. Én az aquincumi romkert mellett nőttem fel, és emlékeztem, hogy a 70-es években oda szállították a Hauszmann-féle vár háborúban megsérült köveit. Később sikerült ezeket megszereznünk, és beépítenünk a házba. Ez is történelmi áthallást ad ennek az épületnek.

Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amiben felnőttél, a 60-as 70-es évekre, amikor Óbuda például az Árpád-híd kiszélesítésével vagy a házgyári lakótelep megjelenésével erősen átalakulóban volt?

Azt mondják a kiskacsáról, hogy amit meglát, abba belenő, ha kutya is van mellette, talán ugatni is megtanul. Belém is így ivódott ez a világ, minden vackával és gyönyörűségével együtt. Én a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába jártam, de ami még fontosabb, hogy az Almási Balogh Lóránd-féle gázgyári lakótelepen voltam óvodás is, ami ennek az omega alaprajzú beépítésnek a közepén helyezkedett el. Az a századfordulós mondás, hogy a legfőbb közjószág a gyermek, itt nem duma, hanem egyértelmű dolog volt. 

Gyerekkoromban, a romlás és a savanyú szagú komenizmus mellett, még mindig volt egy tartása Óbudának.

Ekkoriban a templomba járó bácsik mindig kalapban voltak. Ezért határoztam el, hogy ha felnőtt leszek, én is kalapban fogok járni az utcán, mert úgy illik. A Szérűskert utcában és a Búza utcában mentek a körmenetek a kápolnából. A Szentendrei út pedig macskaköves volt, ráadásul akkor még szekerek is jártak, szóval úgy zörgött, mint a hét szakramentum. A romkerttől kifelé pedig egy felvonulási rész volt, mert régen a vásárosok, akik jöttek föl Budára, valahol ott szálltak meg, ott szedték magukat rendbe, onnan mentek másnap a vásárra. Átmeneti világ volt, de gyönyörű.

Fotó: Dohi Gabriella

Aztán jött a panellakótelep és olyan sűrűséget hozott, ami visszafordíthatatlan változást jelentett Óbuda életében. Az a tapasztalatom – és lehet, ez is ilyen belém ivódott dolog –, hogy földszint plusz három-négy emeletnél magasabban nem lenne szabad lakni. Makovecz mondogatta azt, hogy a harmadikról még le tudsz kiabálni a gyereknek. A lombok fölé nem szabad költözni. Nem mindegy, hogy vízszintesen vagy függőlegesen vannak a szomszédaid. Kétségtelen, hogy a régi épületek műszakilag elavultak voltak, de ha az a kérdés, hogy az anyag vagy a hangulat a tartósabb, én állítom, hogy az utóbbi.

Ha egy háznak nincs meg a hangulata, akkor a lakásból nem lesz otthon. A hangulatot felcseréltük egy állítólagos komfortra, kényelemre.

Mit gondolsz ideális sűrűségnek?

Amikor a budakalászi Omszki-tó partját másfél hektáron 150 lakással beépítettük, akkor nagyjából 100 m2 terület jutott egy lakásra. Én már erről is azt gondoltam, hogy sűrű, de az Országos Tervtanácsban azt tapasztalom, a mostani beruházásoknál már van, hogy csak 50 m2 jut egy lakásra. Ez elviselhetetlen. Egymásra néző erkélyek és nappalik. Az intimitás teljes hiánya. Az az érzésem, hogy ezek nem maradhatnak fenn hosszútávon. Majd feltűnik egy befektető ötven év múlva, aki azt mondja, bontsuk el az egészet, és épít ide valami olyat, ami megfelel az akkori elvárásoknak. 

Pedig nem ennyi ideig kellene élnie egy háznak. Nemcsak ökológiai szinten probléma ez a fajta pazarlás, hanem egy szemlélet meghalásához is elvezet. Ha ötven évre tervezel gyorsan elkészülő házakat, egyszerűen semmit nem hagysz örökül a gyerekeidre. Fizikai és vagyoni értelemben sem. Legfeljebb egy telket egy gonddal, ami azt üzeni: takarítsd el a házat.

A profitmaximalizáló beruházói hozzáállással nem csak tervező építészként találkozhattál. Főépítészként, kamarai alelnökként – azaz a szabályalkotó pozícióból – milyen eszközeid voltak arra, hogy a szakmai elveidet érvényesítsd?

Tény, hogy a vállalkozónak az a legnagyobb problémája, hogy hogyan maximalizálja a hasznot. Ugyanakkor egy ilyen beruházást nem lehet átfogni egy számítógépen pár perc alatt meghatározott bekerülési költséggel, kimutatott elvárt haszonnal. Fontos megértetni, hogy nem lehet mindent veszteségként kezelni, ami túlmutat ezen a számításon.

Magyarországon az is nagy problémája a beruházói attitűdnek, hogy nem saját, hanem közfeladatként tekint például az infrastruktúra-fejlesztésre, fásításra, parkolóépítésre, ami a beruházáshoz közvetlenül kapcsolódik.

Még rosszabb a konkvisztádor-típusú beruházó, aki kijárja, hogy a beépítési százalékot emeljék meg, a zöldfelületet csökkentsék, aztán eladja a telket elég szép haszonnal, de a következményekkel már nem foglalkozik. Budakalászon ez szerencsére nem volt jellemző, mert összezártabb volt a közösség. Én mindenkivel leültem tárgyalni, akivel lehetett, az elején szelíden, aztán, ha kellett, erőből igyekeztem érvényre juttatni bizonyos elveket.

Tudsz esetleg konkrét példát mondani?

Amikor a francia Cora áruház elkezdett üzleteket építeni, nem sok mindenbe szóltam bele – hát mit lehet egy dobozhoz építészetileg hozzáfűzni? De ahhoz például ragaszkodtam, hogy a bejáratokat budakalászi kővel kell burkolni. A Cora magyarországi igazgatója, aki egyébként egy nagyon kedves ember volt, erre hozott statikai szakvéleményeket a Műegyetemről, hogy ettől a kőburkolattól le fog omlani az épület. Én mondtam neki: értse meg, hogy a magyar ember többek között a három kismalac meséjén szocializálódott. Neki ezek a könnyű bádog épületek ideiglenesek, a cégnek viszont üzletileg is az lenne az érdeke, hogy stabilitást sugalljon. Valószínűleg kiszámolták, hogy ez a burkolat az egész beruházás pár ezreléke, így végül megcsinálták. Miután átadták az első budakalászi áruházat, az összes korábbi Cora bejáratát átburkolták, mert látták, hogy tényleg működik.

A természetes építőanyagok időtlensége, stabilitása fogott meg téged?

Részben igen. Volt bennem egy gyerekkori előkép, Almási Balogh Lóránd házai a kő lábazatokkal, a sok kidolgozott részlettel, nagy ereszekkel, amelyek alá be lehetett állni az esőben. Engem nem igézett meg a modern nagyvonalúsága, egybeszerkesztettsége. Kietlennek tartottam ezt, mert nem bontotta le az épületet az én szintemre. A részletek hiányán nem tudtam túllépni, ebben segít például a kő.

A fát a hajlékonysága, megformálhatósága és plasztikussága különlegessé teszi az építőanyagok között, ennek a szeretete elsősorban Makovecz Imrétől jött. A Mestertől tanultam azt is, hogy a háznak az alja a földből nő ki, a teteje pedig az égből ereszkedik le rá, és e kettőnek a kapcsolata épp úgy izgalmas világ, ahogy az ember maga. Van egy romlandó testünk és egy örök tudattal megáldott vagy megvert szellemünk, ami a világ közepének képzeli magát – és az is. 

Fotó: Dohi Gabriella

A téglahasználatban pedig Nagy Tamást követtem, akinek a mániája volt, hogy egyfajta modulrendszer tükröződjék a házon: minden részlet a tégla méretéből következzék. Mivel egy kicsit féktelen és a formanyelvben nehezen eligazodó tervező voltam, nekem sokat segített, hogy a tégla így ad egy regulát, abból nem csinálhatsz meg bármit. Mindig érdekelt ennek a tektonikának a megértése, határainak feszegetése – inkább lelki, mint műszaki értelemben. Ehhez sokat tanultam a főépítészség alatt arról, hogy az emberek hogyan érzékelik a házakat.

Úgy látod, hogy a modern építőanyagok ellene dolgozhatnak ennek az emberi érzékelésnek?

Hát persze. A modern építészet technológiai fejlettsége nem jár együtt az otthonosság érzésével, pedig az otthon iránti vágy alapvető. Otthont akarnak az emberek, ami védelmez, ami meleget áraszt, ami kifejez valamilyen fajta lelkiséget. Ez nemcsak fizikai lehatárolás, hanem lelki tér. Ezek sokkal fontosabb dolgok, mint vélt vagy valós stiláris kérdések. 

A tervezés és a főépítészség mellett voltál oktató a Műegyetemen, feladatokat vállalsz köztestületekben. Szerinted az építész létnek szükséges, kívánatos velejárója ez a sok különböző feladatkör, vagy inkább arról van szó, hogy te egyszerűen csak így tudsz működni?

Kicsit mindkettő. Nekem egyszerűen ezeket kellett csinálnom, de általánosan úgy gondolom, hogy mindenkinek annyit kell vállalnia, amennyit a lelke és képessége szerint elbír. Az borzasztóan nagy baj, amikor valaki úgy tanít, hogy nincs képessége hozzá, vagy tervezői tapasztalat nélkül mond lózungokat az építészetről. Amikor Perényi Tamás meghívott oktatni az építész karra, nagyon bizonytalan voltam, hogy hogyan kell az akkori fiatal hallgatóknak beszélni az építészetről. Jobb híján megpróbáltam alakoskodás nélkül magamat adni. 

Nemcsak a tanításban, hanem a közfeladatok ellátásában is mindig azt a módszert alkalmaztam, amit Makovecz Imrétől tanultam:

először jöjjünk rá, hogy a másik mit akar, induljunk ki az ő elképzeléseiből, aztán beszéljünk ezeknek a döntéseknek a következményeiről, problémáiról, nehézségeiről.

Minden ilyen tevékenység tulajdonképpen egyfajta kulturális cselekedet, és számomra feladat, hogy a megértés kulturális nívóját fenntartsam. Kamarai alelnökként is olyan szabályzatokon dolgoztam, amelyek azt szolgálták, hogy bonyolult építészeti szakmai folyamatokat tisztává és átláthatóvá lehessen tenni a mindennapi ember számára is. Legyen az egy kiviteli tervdokumentáció tartalma vagy a tervezési díjszámítás, mert ez védi a megrendelőket és a tervezőt is.

Mi most a legizgalmasabb feladatod, amivel foglalkozol?

Sajnos egyre kevesebb a tervezés, családi házat öt éve terveztem utoljára, pont ide, Óbudára. De a sok egyéb elfoglaltság mellett már nem is tudom felvenni azt a ritmust, amit egy magánmegrendelő joggal elvár. Középületek tekintetében pedig az a rendszerszintűbb világ, amibe 2011-ben, a vörösiszap-újjáépítések kapcsán belekerültünk, más jellegű képességeket igényel. Manapság leginkább arculattervezői munkáim vannak kormányzati beruházásokkal kapcsolatban.

Úgy látom, hogy hála Istennek tényleg van egyfajta igényességre való törekvés a döntéshozók egy részénél. Ezt persze más csatornákon felülírhatja az érdek és a pénz. Összességében mégis tudják, hogy a stabil politikai hatalomhoz olyan kulturális közeget kell létrehozni, ami egyetértésre törekszik. Olyan ez, mint ahogyan a két világháború között teljes konszenzus volt a trianoni veszteséggel kapcsolatban. Ez a seb közössé tette az ország nagyon sok dolgát. Klebelsberg Kuno öt év alatt ötezer tantermet épített Magyarországon, mert azt mondta, hogy nem a kard, hanem a kultúra tudja visszaszerezni az elveszett részeket. Ma bármilyen színű politikus eret vágna magán, ha ezt kellene megismételnie.

Szóval kultúrát kell tudni építeni. Ez a célom a kamarában is, például amikor alelnök lettem, elkezdtem nagyon óvatosan mondani, hogy szerintem a kamara nem arra van, hogy építészeti értékítéletet hozzon. Mi nem tehetünk különbséget jó építész és nem jó építész között, azt másnak kell megtennie. Nekünk az a feladatunk, hogy a focimeccshez felfessük a pályát, kiirtsuk a tarackot és ellenőrizzük a stoplit a cipőn. A meccset már nem mi játsszuk. Ez a gondolat ma alapvető. Például az én kamarai jogosultságom és egy most kezdő építészé megegyezik. 

Miben látod az építészi munkád határait? 

Makovecz gondolkodása és stílusteremtő géniusza mellett rá kellett jönnöm, hogy ennek a szellemi örökségnek csak egy kis szeletét fogom tudni befogni és megérteni. Ez segített abban, hogy meglássam és megfogalmazzam a saját képességeimet. Engem sohasem bizsergetett az, hogy stadiont vagy Nemzeti Színházat tervezzek, ebben valószínűleg elvéreznék. De mindig is izgatott az építészetnek az a kettőssége, hogy mérnöknek és művésznek is kell lenni, ennek minden terhével együtt. Ezen meg segít a humor és az önkritika. Tudni kell öniróniával élni, nevetni magadon.

Vita a panelekről és a tulipánmotívumokról

Negyvennyolc évvel ezelőtt pedig az Élet és Irodalomban feldübörgött az úgynevezett paksi tulipános vita. Az előzmények: Paks nyugati, kishegyi városrészében 1973-ban kezdték meg a lakótelep építését. Tervezését a Pécsi Tervező Vállalat Ifjúsági Irodája kapta meg. Ekkor az építkezések első szakasza már le is zárult, a harmincas éveiben járó Csete György vezette kollektívának a félig készhez kellett alkalmazkodnia. Változtatni akartak ők a paneltömbök elhelyezésén és a lakás alapsémák sablontervein is, de ebből nem lett semmi – végül annyi maradt, hogy az emeletes panelházak szögletességét a végfalain hullámvonalas díszítésekkel próbálták oldani. A tulipános mintákhoz egyébként nem a „magyarosnak” tartott tulipán sziluett szolgáltatott mintát, hanem Csete visszaemlékezése szerint a szatmárcsekei temető kopjafái.

A kishegyi lakótelep építésére a leendő atomerőmű miatt volt – sürgősen – szükség. Az Ifjúsági Iroda csapata mindenképpen változtatni akart a panelházak sablontervein, a B1-es típus sivárságán, a telep beépítését változatosabbá, humánusabbá akarták tenni – a technológia és a korszellem szigorú realitásai között. 

Miben állt a paksi tulipános házak újdonsága? A külső homlokzat néhány díszítésében, mert a fiatal építészek kész épülettípusokat kaptak, amikor pedig ezeket is kezdték átalakítani a házak alaprajzi megoldásával, már feloszlatták és szétszórták őket, az atomerőmű lakótelepe nem tűrte a szépelgést. 

A kirobbant tulipán-vitában természetesen nem az építészet volt a fő téma:

a panelek díszítése miatt robbant ki, de a természetből vett naturális formák egy sor addig elhallgatott kérdést is a felszínre hoztak. 

A tulipános vita az Élet és Irodalom 1975. szeptember 27-i számában Nagypanel és tulipán címmel és az egykor bauhausos, majd MSZMP-s párt-szaktekintély Major Máté műegyetemi professzor írásával indult, amire Nagy László költő válaszolt Hol a tulipán? című cikkével, a Major – Nagy László csörte után pedig felsorakoztak a szakmabeliek és mások (a vitacikkek hetenként és novemberig követték itt egymást), majd már csak építész vitázókkal folytatódott a Magyar Építőművészet (főszerkesztő: Major Máté) című folyóiratban.

Major Máté indító cikkében ugyan a pécsi fiatalokat kedves tanítványainak nevezte (kedves tanítványait mellesleg később sem volt rest támadni), sőt lázadásukat is elismerte a konformizmussal szemben, viszont szerinte az újítás csak akkor lehet hasznos, ha annak ideológiai alapelvei is azok – ezek pedig szerinte a pécsieknél hiányoztak. A lakótelepi tömegépítkezések sivárságának oldására ő sem tudott megoldást, de a paksi tulipános kísérletet mindenképpen károsnak tartotta. (Érvelése szerint a szocializmusban a szecessziót csak a századforduló kártékony, nemzetieskedő = nacionalista vadhajtásának lehet tekinteni, így szerinte: nacionalizmus = előbb-utóbb fasizmus, sőt a népi ornamentika használata is központilag elvetendő.)  Az idős professzor a fiatalok Bartók–Kodály-féle zenei párhuzamát sem fogadta el az építészetben. 

A paksi kishegyi lakótelep “tulipános” házai épülőben Forrás: Wikipédia

Major cikke váltotta ki a költő – és ÉS-munkatárs – Nagy László tiltakozását. Nagy László gyakorlatilag semmiben nem értett egyet Majorral, de úgy is fogalmazhatunk, ő vette fel a „népies” kesztyűt: a kocka racionalitással szemben olyan költői képeket fordított, mint például ez: „mintha zord és üzleties Bauhaus betonanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”. A költő elutasította a korabeli lakótelep-építkezéseket, sőt az új házak rideg valósága láttán a Bauhausba és Gropiusba, mint az egyedüli építészeti igazságba vetett hitet is. (Utóbbihoz még hozzátette, hogy a közben Amerikában sztárépítésszé váló Breuer Marcell 1967-ben csalódottan látta, mivé alakult át Magyarországon a Bauhaus eszmeisége.) A költő egyébként  a stilizált motívumokba nem tulipánokat, hanem emberalakokat látott bele és felvetette, vajon baj-e, ha az emberek szívesebben laknak ezekben a házakban, mint a csupasz panelekben.

A vita aztán hamar maga mögött hagyta a tulipánokat és az akkori, sorok között olvasós módon vált az újabb népi–urbánus szembenállás kitöréspontjává.

Aki ebben a vitában akkor állást foglalt, már rég nem a paksi panelek valódi ornamentikájával foglalkozott, hanem a 15 éves lakásépítési program utolsó évében a lakótelepi élettel. Ami még mindenképpen tanulságos, hogyan vált egy egykor a kor építészeti viszonyai ellen is lázadó baloldali a hatalom berkeiben ellenszenves doktrinerré és mennyire nem volt képes valamit megérteni az aktuális (tulipánmintákkal!) lázadó generáció hozzáállásából. Mai szemmel különösen irritáló, ahogy Major Máté egyrészt nem osztott lapot a laikusoknak (egy költő nem szóljon bele az építészetbe) másrészt, ahogy fel sem merült benne, hogy építészet létezhet majd a Bauhauson túl is, a szovjetizált lakásgyáraknak pedig már amúgy sem volt sok köze a Bauhaus – ha nem is bartóki, de – eredeti forrásához.  (Mára az is többé-kevésbé világos lett, hogy az Európában szétáramló Bauhaus inkább racionalizáló vírus volt, mint egységes stílus, szociális irányultsága pedig a magyar határokon sem jutott be: amit Bauhausként ajnározunk, az főleg tehetős városi polgárok villáiként, lakóházaiként épült meg.) 

A Pécs Csoport kísérletét egyébként a hozzászólók többsége bírálta, de a tulipán-motívumok nyomában felszínre törtek a lakótelep-építéssel kapcsolatos negatív tapasztalatok. Az építészek túlsúlya miatt pedig a vita súlypontja egyre inkább szakmai lett: a lakótelepek lakóiról, a házak használóinak esetleges laikus véleményéről alig esett szó. (Sőt, a vitából tudatosan zárták ki a nem szakmabelieket, az Élet és Irodalom lezárócikkében le is írták: nincs elég hely a laikus hozzászólások közlésére). 

Major Máté egyébként korábbi írásaiban is elismerte, hogy a kínzó lakáshiány nyomán választott nagyüzemi lakásépítés rossz épületeket is kitermel. A lakótelepek tömeges mérete, a gyorsaság, az olcsóság és a kis alapterületek magukkal hozzák a felületes munkát is. A „sablontelepeken” a mennyiség nem csapott át minőségbe. Így a vita lassan lezárult, de később már nemcsak a paksi lakótelep tulipándíszeiről szólt: az idő lassan a paneles tömegépítészetet is kikezdte. Sokáig kikerülhetetlennek tartották a házgyári technológiát, de idővel egyre gyakrabban vetődött fel az a kérdés is, hogy mégis nem kellene-e, nem lehetne-e valahogy változtatni rajta. 

A szerkezeten a házgyári technológia miatt nem lehetett változtatni, így jött a ráncfelvarrás: a négy-, öt- vagy tízemeletes házak sivárságát először bizonyos rendszerben a színes panelek alkalmazásával próbálták oldani.

Így születtek Győrben „papagájházak”, Pécsen pedig „pizsamaházak”.

A Kádár-korszakban kettős célja volt az államnak a lakótelepek építésével. Egyrészt enyhíteni kellett a városba áramlók miatt kialakult krónikus lakáshiányt, másrészt ki nem mondott cél volt az elavultnak tartott, magántulajdonú családi házak arányának csökkentése az állami-tanácsi lakótelepekkel szemben. 

Magyarországon 1961-ben indult el Pártunk és Kormányunk 15 éves lakásépítési terve – egymillió lakást akart felépíteni –, és ezzel párhuzamosan vették tervbe a földszintes Óbuda elbontását is. Lökést adott ennek az 1950-ben átadott Árpád-híd is, amely fontos közlekedési csomóponttá avatta a Flórián teret. Budapest Főváros Tanácsának végrehajtó-bizottsága 1957-ben írt ki új rendezési tervet a környékre, végül tíz év alatt a konkrét beépítési terv is megszületett. Először főleg öt-hatemeletes házakat képzeltek el, de a kínzó lakáshiány magasabb épületeket kényszerített ki. Az első – szovjet mérnökök által tervezett, szovjet típuspaneleket átvevő – házgyár éppen Óbudán kezdett működni 1966-tól. Az eredetileg Franciaországból vásárolt szovjet paneltechnológia enyhén szólva nem volt tökéletes, de akkoriban sokkal fontosabb volt a tömeges lakástermelés – és persze a lakótelepi lakások vitathatatlanul magasabb komfortja központi fűtéssel, meleg vízzel, beépített konyhával és fürdőszobával. Így született meg a most 53 éves óbudai Faluház is. (Akkoriban nagyjából 30-40 évre tervezték ezeket a panelházakat, és mennyi jövőre vonatkozó tévedést, mennyi fordulatot, mennyi véletlent hozott ez az 53 év!)  Az ország legnagyobb lakóháza 15 házszámon át húzódik. 

És mit hozott az elmúlt 40-50 év? Ma már központi programból finanszírozzák, hogy a tök egyforma lakótelepi tömböket színezéssel, mintákkal és óriáslogókkal különböztessék meg – gyakran az óriásira növesztett házszám lett a minta. 

A szecesszió pedig köszöni szépen, jól van, nem hozta el a fasizmust. Egyes lakótelepeken a színezett panelekkel próbálkoztak, máshol a kőzúzalékos panelok ásványi pigmentjeivel próbáltak színdinamikázni. Az északi homlokzatra melegebb barnák, a déliekre hideg zöldek…máshol csak az erkélykorlátok színezésére jutott figyelem.  

Mindennek 45 éve. A lakótelepek népe nem foglalt állást, pontosabban időről időre be- vagy elköltözéssel jelzett. Szívesen költözött ide a szoba-konyhából vagy a falusi vályogból, aztán évtizedekkel később el innen, ha tehette. Ami biztos: a hatvanas-hetvenes években a lakótelepekkel párhuzamosan legalább félmillió sátortetős ún. Kádár-kocka épült fel a magyar falvakban – szintén már-már spontán vírusként. Máig ezek és a lakótelepi tömbök az ország leggyakoribb és esztétikailag is legmeghatározóbb épülettípusai – és azóta tartoznak az esztétikai vakfoltunkhoz is, változatlanul.

Aztán letelt a lakótelepi paneltömbökre elképzelt 30-40 éves élettartam. A legtöbbje már az ötvenenen is túl van. 

A Faluház lakógyári presztízse is erősen megkopott., így jött az EU-programmal megtámogatott ráncfelvarrás 2008-ban. (A felújítás végül 1,2 milliárd forintba került, ennek 40 százalékát a kerület adta – jórészt az említett uniós támogatásból –, egy- egy harmadát az állami panelprogram, illetve a lakók állták.) A válság után megjelent egy újabb elem is a homlokzatokon: a hőszigetelés. A legegyszerűbb/legolcsóbb a tíz centis hőszigetelő lapok felragasztása: ilyet kapott a Faluház is, kicserélték az 1800 nyílászáróját, a tetőn pedig összesen 125 napkollektort szereltek fel, ami azóta az óriásház melegvíz-szolgáltatását adja. (Kevesebb távfűtési energia fogy, csökkent a szén-dioxid-kibocsátás is, ami viszont a lakóknak legjobban számít: jelentősen csökkent a rezsi.)

A Faluház és környezete 1974-ben Forrás: Fortepan/Faragó György

És megszűnt a panelszürke egyenruha: a házak feltűnő színezést, ritkábban figurákat vagy óriásszámokat kaptak. A Faluház is új színezést is kapott, amihez a régi Óbuda egyik jelképe, a kék szőlő és a szőlő levelei adták a kiindulási pontot, innen a ház kékes-zöldes színei. Tervezőjük a fürtös kép óriásira nagyított pixeleit hozta össze az óriáspanel sejtegységeivel: foltszerűsége a szögletességet fedi el, a természeti színek a mögötte lévő tájjal próbáltak meg kapcsolatot keresni. (A lábazatokra egyébként először élénk, narancs-vörös festéscsík került volna, de győzött a graffiti elleni harc: a lakók határozottan egyetlen színt kértek, csak így lehetett gyorsan és hatékonyan védekezni a falfirkák ellen.) 

A Faluház természetesen a lakótelep zászlóshajója, de sorsának alakulásában ott sorakozik mögötte több száz hasonló magyar lakótelepi tízemeletes.

A falak elé húzott hőszigetelések átalakítják ugyan a ház arculatát, gyakran még a nyílászárók ritmusát is megváltoztatják – de többségében ez történik. A színezések – ha nem is tulipánok, de ornamentikák – viszont sokat segítenek, a sötétebb és a világosabb árnyalatok megbontják a homogén felületeket, oldják a falszerűséget. (Ha a lépcsőzetesen színezéssel alulról felfelé haladtak, távolról nézve ez egy kisebb tömeg sziluettjét rajzolja ki. A másik koncepció az ablakok unalmas ritmusát igyekezett „kreatív” függőleges és vízszintes sávokkal összezavarni.)

Az építész szakma 2010-re jutott el oda, hogy az „Év homlokzata” versenyben először lakótelepi házakat is díjazzon, egy angyalföldi, Tomori Pál utcai panel győzött. A pályázatra egyébként másik 12 felújított lakótelepi ház is benevezett, a nyertesen kívül kései díjat kapott a paksi tulipános-panel is. 

Az épületeket még ma is hajlamosak vagyunk leginkább esztétikai szemüvegen át nézni. Pedig itt van a piac is, ami könyörtelen népítéletet mond a különböző típusú, kertes vagy kert nélküli, falusi vagy városi lakásokról. A tulipános vitában egyébként Melocco Miklós írta le az egyik legidőtállóbb érzületét: „Inkább laknék a paksi házakban, mint a József Attila-telepen, de még inkább laknék a Wekerle-telepen”.  Csak bele kell nézni az aktuális ingatlanhirdetésekbe – azok is beszédesek. A Pécs Csoport 50 éve nem egyszerűen utánozni, csak szerényen felhasználni akarta a népi értékeket. Major Máté ugyanakkor a népi kultúrát statikus keretek között képzelte el, ami már nem képes a fejlődésre. De a paraszti kultúra hozadékát nemcsak ilyen mechanikusan lehet elképzelni. A kortárs építészetben még mindig tud ihlető lenni – lásd éppen az új Néprajzi Múzeum betontestét díszítő acélfüggöny  fémpixelezett, néprajzi motívumait. 2023-ban ez az épület képviseli Magyarországot a Velencei Építészeti Biennálén. 

Felhasznált irodalom: 

Simon Katalin: Eötvös Loránd Tudományegyetem, BTK : A tulipán-vita Lakótelep – humánum – organikus építészet (iskolakultúra 2006/6)

https://avorospostakocsi.hu/2016/08/08/tulipanvitatol-a-panelprogramig-avagy-az-uj-street-art-festeszete/

Élet és Irodalom: Major Máté: Nagypanel és tulipán. Élet és Irodalom (1975. szeptember 27.) Nagy László: Hol a tulipán? Élet és Irodalom (1975. október 4.) Major Máté: Itt a tulipán! Élet és Irodalom (1975. október 11.) Nagy László: Hol az építőművészet? Élet és Irodalom (1975. október 11.)

„Ez nem az én történetem, ez mindenki története”

Miért pont ez a festménye került címlapra?

Mert a szerkesztőnek, Péntek Orsolyának nagyon tetszenek a képeim, ezért felkért, hogy készítsek egy festményt az Anziksz nyári számához. Így megcsináltam ezt a sárga színű, vidám, nyári képet külön a lapnak. És persze hozzáöltöztem, azért van rajtam sárga póló, még ha az interjúnk egy esős, tavaszi napon jött is össze. 

Ön mit szeretett a nyolcvanas években?

Hogy kezdett lebomlani a Kádár-rendszer, a művészetben pedig eleresztették a gyeplőt. A nyolcvanas években a Műcsarnok is izgalmas időszakát élte, az akkori igazgató, Néray Katalin európai szintű kiállításokat rendezett.

Emlékszem, amerikai és japán szakemberek jöttek, és végre nagyon jó, kortárs tárlatokat lehetett nézni. Lazult a rendszer, szabadabban lehetett alkotni.

A korszakban meg olyan művészeti jelenségek történtek, amelyek előre jelezték a ’89-es fordulatot. Ez nem az én történetem, ez mindenki története.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Az Ön stílusa az évtizedek során folyamatosan változott. Hogyan határozná meg azt a formai világot, amiben a nyolcvanas években alkotott?

Valójában, én képes vagyok egy nap alatt stílust váltani. A hatvanas években például színes pop-art plakátokat készítettem, mígnem ’71-ben egy csütörtök reggelen elővettem a főiskolai 6B-s ceruzámat, és elkezdtem fekete-fehér rajzokat csinálni. Aztán meg tollrajzokat, amiket tizenegy évig folytattam.

Ebből a korszakból melyik munkájára a legbüszkébb?

1982-ből Az utolsó vacsora című kiállításomra, amelyet az egykori Dorottya utcai kiállítóteremben rendeztem. A galériában egy megterített asztal székei fölé kitettem a tollrajzaimat tizenkét férfiismerősömről, akiket úgy hívtak, mint az apostolokat. Az installáció közepén pedig egy tévé szerepelt, amelyen a Magyar Televízió adása ment, miközben a térben váltakoztak a fények, hol kékbe, hol sárgába, hol pirosba. Ha pedig valaki bejött a terem közepére, akkor a képernyőn megjelent az arca, ahogy a galéria kirakatában egy másik tévén is. A kiállításon szerepelt még jó néhány repró Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskójáról, amivel arra utaltam, hogy a művet már mennyien sokszorosították, és ezáltal hogyan kommercializálódott. Amúgy ezzel az installációval zártam le a tollrajzkorszakomat.

Hogyan folytatódott az életmű?

Rengeteg plakátot csináltam, Szabó Istvánnak például az 1988-as Hanussen drámájához, Jancsó Miklósnak pedig az 1987-es Szörnyek évadja című filmjéhez. Amúgy vele és alkotótársával, Hernádi Gyulával egy alkalommal felléptünk a Stúdió 80 című tévéműsorban, ahol én televíziókból építettem diadalívet. Mindeközben Hegyi Lóránd művészettörténész bevezette az Új szenzibilitás fogalmát, amellyel azokat a műveket jellemezte, amelyek szubjektívek és érzékiek voltak.

Ilyen munkákból rendezte ’84-ben az Ernst Múzeumban a Frissen festve kiállítást, amelynek címét én találtam ki, a katalógusát és plakátját pedig szintén én terveztem.

Sőt, utóbbiért ’85-ben még bronzérmet is nyertem Japánban, a Toyamai Nemzetközi Plakát Triennálén. Másrészt én is ráéreztem a korszellemre, mivel ekkor laza, színes és nagy méretű filctollrajzokat készítettem. Akkor is egy nap alatt váltottam stílust. Egyszer amúgy valaki mondta nekem, hogy bármit csinálok, az olyan „kemény gyuris”. Én ezt nem tudom megállapítani.  

Hogyan készültek akkoriban a filmes plakátok?

Több grafikus is beült egy vetítésre, aztán megrajzolta a maga változatát, a rendező meg kiválasztotta a neki tetszőt. Mindenki azt csinált, amit akart, nem kaptunk szempontokat. Nyugaton viszont ekkor ellaposodott a műfaj: bevett szokássá vált, hogy a posztereken a főhős fotóportréját látjuk, fölötte kis jelenetben meg valakik ölik egymást vagy smárolnak. A nyugatiak irigykedtek is ránk meg a lengyelekre, hogy mi olyan plakátot csináltunk, amilyet akartunk. A magyar rendezők közül Jancsó és Szabó bíztak bennem leginkább, majdnem mindig az én plakátomat választották. 

Melyik plakátja szólt a legnagyobbat?

Amikor 1985-ben Néray Katalin megbízott azzal, hogy készítsek egy óriási posztert a magyar plakáttörténet száz évét bemutató Műcsarnok-kiállításhoz, amelynek a rendezésével szintén engem bízott meg. Az eseménybe azonban beleszólt a történelem: akkor ünnepelték Budapesten a Helsinki Értekezlet tizedik évfordulóját, amire Margaret Thatcher is ellátogatott. Az akkori kultúrpolitika pedig tartott attól, hogy mit szólna a Vaslady, ha ellátogatna a tárlatra, és meglátna néhány imperialistaellenes plakátot. Így a Műcsarnokban akkor inkább gobelineket állítottak ki. 1986-ban viszont pótoltuk a kiállítást, amelyhez Néray Kati kért tőlem egy új címet, de fogalmam sem volt, hogy mit adhatnék.

Emlékszem, a kisföldalattin ülve majd megőrültem, aztán egyszer csak beugrott: „100+1 éves a magyar plakát”.

Mentem is gyorsan a Műcsarnokba, és mondtam Katinak, hogy ez jutott eszembe. Mire mondta, hogy meg van véve.

Hogyan festett a plakát a homlokzaton?

Nyolc méterszer öt méteres volt, mögé pedig festett hungarocellből elkészítettük a Műcsarnok több oszlopát, de ferdén és megtörve, így a homlokzat olyan érzést keltett, mintha szétrobbanna az épület. Sőt, annyira hiteles lett, hogy amikor a munkások az egyik nagyobb darabot véletlenül leejtették, és az elkezdett gurulni a járdán, egy totyogó, idős házaspár a férfi tagja majdnem szívrohamot kapott.

Kézzel festett óriásplakát a Műcsarnokon, 1986

Változott a nyolcvanas években még a stílusa?

A filcrajzokat idővel abbahagytam, mert bizonyos színek, mint a bíbor és a vörös kifakultak. Aztán pasztellben alkottam, mint Rippl-Rónai és Renoir. Meg készítettem aktképeket, például az akkori élettársamról, Jerger Krisztináról, melyeket kiállítottam a Pécsi Kisgalériában Kriszta címmel. 

Voltak nemzetközi sikerei is?

Igen, 1989-ben az Air France légitársaság és a Grapus grafikus csoport meghívták a világ legjobb hatvanhat grafikusát, hogy készítsenek plakátokat a Nagy Francia Forradalom kétszázadik évfordulójára. A másik magyar résztvevő Pinczehelyi Sándor volt, én meg ismét Krisztát rajzoltam meg meztelenül, rajta az angol felirattal: „Én szeretem az emberi jogokat, mert szeretem a feleségemet és a gyerekemet”. Emellett a Szabó Istvánnak tervezett piros betűs Mephisto logóm bejárta a világot. Rengeteg országban használták, harminc változatot magam is eltettem. Németországban pedig a Der Spiegel magazin címlapján is szerepelt a felirat. Egyszer meg láttam a tévében, ahogy egy New York-i mozinál vagy tíz munkás szereli fel a homlokzatra, a logó szerintem harminc méter is volt.

Ugorjunk egyet az időben. Mi történt 1989 után?

A rendszerváltozás után nagy vákuum lett a munkámban. Pedig ’86-ban a Műcsarnokban rendezett plakátkiállítás az életem csúcspontja volt. Biztattak is bennünket, hogy azután tele leszünk megrendelésekkel, miközben pont az ellenkezője történt. Egyre kevesebb plakátot rendeltek tőlünk, a megbízásokat felmondta a Mokép és számos múzeum. Ezután abból éltem, hogy az IPM magazint terveztem, és a Színház folyóirat címlapjait. Szóval eléggé kemény és rossz időszakom volt a rendszerváltás után. 

Történt valami jó is?

Persze, terveztem Helikon-könyvborítókat, Spirónak, Esterházynak és másoknak. Aztán Dávid fiamnak vettünk egy kompjútert, hogy ne maradjon el a többiektől. Közben én is használtam, és egyre jobban megszerettem. Annyira, hogy ’98-tól elkezdtem számítógépes munkákat csinálni. Azóta is kompjúteren dolgozom.

Először még figurálisakat rajzoltam, ’99-ben meg is jelent egy könyvem, melyben százhat szóviccrajzom volt. Aztán ismét váltottam: absztrakt képeket kezdtem készíteni az egeremmel.

Az absztrakton belül is voltak korszakok?

Igen, eleinte a saját fotóimat applikáltam a képekbe, majd digitálisan rájuk firkáltam. Ez olyan öt-hat évig tartott. Most viszont már csak tisztán absztrakt képeket csinálok, ami például mögöttem van a falon, azt a Magyar Tudományos Akadémián mutatják majd be a Maurer Dóra és asztaltársasága című kiállításon. Amúgy amióta nincsenek megrendeléseim, olyat alkotok, amilyet csak akarok. Szabad ember vagyok.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Kitől örökölte a tehetségét?

A szellemi vénámat apukámtól. Amikor hatéves voltam, elvitt a Szépművészeti Múzeumba, amikor pedig tíz, akkor a Zeneakadémián hallgattunk Bartók-, Beethoven- és Bach-koncertet. 1947-ben meg vele láttam először absztrakt műveket a Fővárosi Képtárban. De még elvitt biciklizni, úszni és vívni is. Anyukám viszont semmilyen múzeumba nem járt, de nagyon jól főzött. Tőle mást örököltem: a fizikai állóképességemet. Anyukám soha nem volt beteg, és nyolcvannyolc évet élt.

 

Tea-dojo a Nagyszombat utcában

A Teavolution üzlethelyiségét nem lehet teaháznak hívni, mert arról a kétezres évek csicsás, túlillatosított kávézói jutnak eszünkbe. Teakuckónak pláne, mert egyrészt annál nagyobb, másrészt idétlen. Simán teázónak azért nem, mert inkább szaküzlet és oktatóközpont. A dojo szó jelentése edzőterem és meditációs központ, szó szerinti fordításban a „tanítás helye” a japán harcművészetekben, úgyhogy a legjobb talán ezzel leírni Nagy Balázs és Nagy Dóri vállalkozását. 

Nagyon régóta foglalkozom ahhoz borral, hogy zavarba jöjjek a teáktól: a történetük évezredeket ver rá a boréra, a fajtáik megismerésére egy élet nem tűnik elégnek, az igazán szakszerű elkészítésük, fogyasztásuk és élvezetük pedig kívülről varangyos boszorkányságnak tűnik – eddig tehát úgy voltam vele, hogy jobb, ha bele sem kezdek, mert csak meggyalázom. De elég volt leülni Balázzsal beszélgetni ahhoz, hogy öt perc alatt bebizonyítsa: ez természetesen hülyeség. 

„Nagyon jó a párhuzam, Dórival mi is a bor felől érkeztünk. Szerettünk borkóstolókra járni, tanulni róluk, aztán ennek mintájára végigjártuk a kávés vonalat is, hiszen itthon akkoriban jelentek meg az első specialty kávézók. Az első igazi teával azonban a sporton keresztül találkoztunk: az egyik edzőtársunk felesége tajvani, és egyszer csak kaptunk tőle egy zacskó teát, hogy kóstoljuk meg. Hányódott egy darabig a konyhánkban, aztán egyszer a kezünkbe került és megfőztük – és megdöbbentünk.

Azonnal „beütött”, hogy ez tényleg valami nagyon más, mint amit addig teának ismertünk.

Ez alig tíz-tizenöt éve történt, azóta pedig Balázsék eljutottak oda, hogy mindketten pályát módosítottak, rendszeresen járnak Tajvanra és Kínába, ahol a világ leghíresebb teaültetvényein személyesen tárgyalnak a termelőkkel, és hozzák magukkal a csodálatosabbnál csodálatosabb teákat Óbudára.

„Könnyű párhuzamot vonni, hiszen ugyanúgy megvannak a teanövény fajtái, ahogy a borszőlőnél: ugyanúgy vannak tömegtermelésre szánt fajták és ritka, nagyon érzékeny különlegességek, ősi, magról fejlődők vagy friss nemesítések. Ugyanúgy megvannak a híres termőhelyek, a különleges és felkapott terroir-ok – amikor elkezdtünk belemélyedni, mi is szinte egy az egyben megfeleltettük a módszertant, ahogy a borokat tanultuk korábban. A nehézsége mindössze abban rejlett, hogy Budapesten csak pár hely volt, ahová érdemes volt elmenni tanulni, ezért az alapfokú kurzusok, kóstolók után elkezdtük tágítani a kört. Elmentünk Varsóba egy teafesztiválra, megnéztük, mi van Bécsben, majd Berlinben, Prágában – ahol sokkal nagyobb teás élet van, mint itthon. Kiutaztunk egy eseményre Londonba, amit lefújtak: ha már ott voltunk, végiglátogattuk London összes teás szakboltját. Előbb-utóbb pedig adta magát, hogy csak el kellene mennünk Kínába…” 

Akkorra Balázsék összeállítottak már egy teacsomagot, amivel a specialty kávézókat keresték meg, de a forgalmazás nem volt egyszerű: a teakereskedők sokszor nem tudtak árat adni, mivel egy-egy beszerzési csatorna kiépítése annyi munkába és energiába kerül, hogy ezt senki nem szívesen adja ki a kezéből. Így hát felkerekedtek és kiutaztak Kínába egy nemzetközi teavásárra.
„Ott ért minket a meglepetés, hogy az csak a nevében volt International Tee Fair: valójában a kínai belföldi piacnak szólt. Alig valaki beszélt angolul, szinte senki nem tudott export árakat adni, főleg ilyen kis mennyiségekre, sőt exportengedélyük sem volt – de nagyon lelkesen fotózkodtak velünk. Végül egy helyi kapcsolattartó srác a szárnyai alá vett bennünket és mindenben segített bennünket. Hatalmas élmény volt látni, hogy mennyire szívesen fogadtak:

ő segített teaültetvényekre eljutni, összehozott minket a termelőkkel, úgyhogy végül vettünk egy belföldi repülőjegyet, és tovább utaztunk.

Elképesztő tapasztalat volt. Főleg, hogy a rendeléseknél próbáltam kenni, amikor a mennyiségekről volt szó: ők nyilván konténerekben gondolkodtak, mi pedig fél-egy kilókban. De nekik is természetes volt, hogy ez csak egy induló, nagyon pici piac, amiből később még bármi lehet.” 

Jó kapcsolatokat sikerült kialakítaniuk, de ehhez persze szükség volt a gördülékeny kommunikációra: a 2014-es első út után mindketten belevetették magukat a tanulásba, és két évvel később Balázs már tolmács nélkül tárgyalt Kínában. Ma pedig a napjaik nagy része erről szól: a beszélgetésünk közben például Dóri egy törzsvásárlójukkal töltött jó fél óra után épp egy tajvani szállítmány sorsát egyengette. 

„A beszállítóinkkal inkább baráti a kapcsolatunk, mint üzleti: ez a piac nekik is inkább hobbi. Kínában természetesen nagyon jól ismerik az emberek a teákat, hajlandók is megfizetni a jót és hatalmas a belső piacuk: igazából semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy Európába szállítsanak. Mégis küldenek nekünk teát – a családi fotóikkal együtt.” 

Természetesen mire idáig jutottunk a sztorizásban, addigra a harmadik felöntésnél tartottunk: a jó teákat ugyanis akár 10-15 alkalommal fel lehet önteni és közben folyamatosan változik, teljesedik az ízük. A teát pedig nem nagy, ölben szorongatható bögrékből isszuk, mint a giccses reklámokban (persze a gyapjúzokniba és pokrócba burkolózás megengedett, ha valakinek az esik jól), hanem pici, filigrán porcelán kelyhekből.

„Először forró vízzel vagy az első forrázattal kiöblítjük a csészéket, hogy felmelegítsük – ez higiéniai szempontból sem utolsó dolog. Utána pedig szépen, ráérősen, kis adagokban kóstoljuk, mert ahogy nyílnak a tealevelek – ahogy látod, itt egész tealevelekről van szó, nem törmelékről – folyamatosan változik az ízük. Ázsiában apró adagokban készítik a teát, szemben az európai módszerrel, amikor egyszerre főzöl egy liternyit, ami az elején túl forró, utána pedig marad egy fél liter kihűlt teád.

Szürcsölni pedig kifejezetten ér: ha egy kis levegőt is szívsz a szádba a teával, az segít abban, hogy a teljes szájüregedet betöltsék az aromák.

Látod? Pont, mint a borkóstolásnál.
Ez egy tajvani oloong tea: mondjuk olyan, mint egy tokaji aszú. Nagyon finom és jó minőségű, de az is azonnal értékelni fogja az ízét, aki egyáltalán nem ismeri a teákat.
Mi éppen azért dolgozunk kis adagokkal, mert egyrészt mindig szeretnénk valami újat mutatni a közönségünknek, másrészt nagyon nem mindegy, hogy meddig tároljuk őket. A japán és zöld teákat például a hűtőben tartjuk – azok olyanok, mint egy rozé: egy éven belül meg kell inni őket ahhoz, hogy legjobb formájukat mutassák. Vannak viszont olyan érlelt, fermentált teák, amiket külön humidorban kéne tartani, mint a szivarokat, hogy a megfelelő páratartalom miatt ne száradjanak ki és hosszú ideig megőrizzék a minőségüket – én speciel építettem egyet egy hűtőtáskából, mert ekkora humidort venni olyan drága lenne, hogy azt inkább teára költjük…” 

Már itthon is hallani a teasommelier címet, ám ezt igazából nehéz megfeleltetni a borral foglalkozó sommelierek munkájával. Indiában kezdték el használni a kifejezést, de míg a bornál a sommelier főként az étel és bor párosításokkal dolgozik, a tea esetében ez legfeljebb annyit jelent, hogy az átlagosnál sokkal jobban ért hozzá.

„Én is kitettem a nemzetközi kurzusokról szóló diplomáimat a falra, hogy aki bejön, az lássa, hogy nem a szél hordta össze, de nem hívnám magam teasommeliernek. Legfeljebb teakészítőnek.”

„Mindenkitől azt hallom elsőre, hogy teázni macerás, de ezzel az erővel tojást főzni is az. Dórival nagyon tudatosan figyelünk arra, hogy teremtsünk magunknak időt teázni nap közben – mert persze minket is elsodornak az intéznivalók. De ha leülünk teázni, akkor csak arra figyelünk, ami a testednek és az agyadnak is nagyon jót tesz. Figyelsz magadra, amiről sokszor nagyon könnyű elfeledkezni.
Valójában a víz a legfontosabb az egészben: hogy milyen az ásványianyag-tartalma, kémhatása és a hőfoka. Nagyon könnyű túl forró vízzel tönkretenni egy teát, de nekünk fontos az is, hogy melyik fajta teához milyen ásványvizet vagy szűrt vizet használunk. Viszont ha erre valaki rákattan, nagyon könnyen kitapasztalja saját magának, mert nagyon jót lehet játszani  azzal, hogy ugyanazt a teát különböző vizekkel készíted el és kóstolod meg.
Persze ez már akkor jön, amikor valakit »megfertőzött« a teázás, a világ nagy része nem így csinálja. Egyszer voltunk egy jó nevű termelőnél, ahol láttam, hogy válogatás közben egy ember folyamatosan söpörte össze a lepotyogott leveleket és lapátolta zsákokba. Elképedtem, hogy mekkora veszteséggel dolgoznak, mire a termelő elmosolyodott: »ne viccelj, azt adom el legelőször!« Gondolj bele, mi lehet a filteres, aromákkal áztatott dobozos teákban…
Tényleg, erről még nem esett szó: a száraz teának nincs vagy vagy alig van illata. Tehát ha kibontasz egy teát, megszagolod és potpourri-illat csap meg, akkor fogj gyanút: biztos, hogy mesterséges aromát adtak hozzá!”

Teavolution Tea Room and Shop
Budapest, Nagyszombat utca 1/C
(Kukkantsanak be az árkád alá, onnan nyílik az üzlet!)
teavolution.eu

Mészöly Focisuli SE: ahol teret adnak a kreativitásnak

Hogyan emlékeznek vissza a kezdetekre, az egyesület elindulására?

Mészöly Géza: Gáborral régóta ismerjük már egymást, mert gyerekkorunkban együtt fociztunk a Vasasban, és 2009-ben mindketten a frissen megalakult Magyar Gyermeklabdarúgó Szövetségben töltöttünk be pozíciót: én mint futball nagykövet, ő mint kommunikációs igazgató. Egy itteni ebéd során beszélgettünk, amikor felvetette egy közös focisuli alapításának ötletét, miután ő hosszú éveket töltött el és bőséges tapasztalatot szerzett az utánpótlásképzésben, én meg nagy nyitottságot éreztem magamban a gyerekfoci iránt, tetszett az ötlete, és úgy gondoltam, hogy egy ilyen projekthez szívesen adnám a nevemet.

Újvári Gábor: Mivel mind a ketten Ürömön laktunk és lakunk a mai napig, kézenfekvőnek tűnt, hogy itt és a környéken kezdjünk el gyerekeket toborozni. Először azonban szerettük volna felmérni az igényeket, így Gézával bementünk az ürömi óvodába és iskolába, ahol rögtön érződött, hogy mekkora érdeklődés lenne az oktatás utáni labdarúgó-foglalkozásokra. Az egésznek a mozgatórugóját az adta, hogy sok időt töltöttem el az óvodai, iskolai futballban, és borzasztóan fájlaltam, hogy az egyesületeket nagyon nem érdekli ez az intézmény, pedig ha létezik hely, ahol rengeteg elérhető gyerek van, akkor az óvoda és iskola az. 2009 őszén tehát kísérleti jelleggel, harminc jelentkezővel beindítottuk Ürömön a focioktatást, és a sikerén felbuzdulva 2010 februárjában, főként az innen kiválogatott gyerekekre építve megalapítottuk a Mészöly Focisulit SE-t, hogy immáron egyesületi keretek között folytathassuk az utánpótlásképzést.

Újvári Gábor

Miként tudták megteremteni hozzá a feltételeket? Mi volt a víziójuk?

Újvári Gábor: Szerencsés időpontban indultunk el, mert a kormány másfél évvel később, 2011 nyarán vezette be a látványsportágak társasági adótámogatását, a Tao-t, amihez fiatal egyesületként nagyon komoly pályázatot nyújtottunk be. Leírtuk, hogyan képzeljük el a képzés tömegesítését, a gyerekek számának növelését, ezen belül a tehetséggondozást. A Tao jó lehetőségnek tűnt, mert a támogatási pénzek felhasználási körét ekkor még nem szabályozták olyan erősen, mint napjainkban, ezért nagyobb mozgástérrel rendelkeztünk, és talán a Mészöly név is segített bennünket. A programunk minden szempontból alátámasztott volt, 2011-ben reálértéken 145 millió forintot kaptunk terveink megvalósítására. Érzékeltetésül: ugyanez a Tao kategória ma 60 millió forint, és eltelt tizenkét év, miközben a pénz romlott. Az összeget arra használtuk fel, amire kértük, vagyis a gyerekekre fordítottuk, így jöhetett létre az a sikertörténet, hogy a létszámadatok alapján pár éven belül az ország legnagyobb utánpótlás-nevelő egyesületévé váltunk.

Mészöly Géza: Az volt az egyik alapelvünk, hogy a képzést egyesületi formában minél közelebb vigyük a gyerekekhez és szüleikhez, és akkor pillanatok alatt meg fognak telni a pályák. Ha meg híre megy, hogy jól is érzik magukat, nagy a fejlődés, akkor még többen fognak jönni. Elkezdtünk olyan bázisokat nyitni, ahol – egy kivétellel – legalább egy nagy labdarúgó-pálya rendelkezésre áll(t): Ürömön, Gödön, Újbudán, Kőbányán, a Marczibányi téren és Csillaghegyen, előbb a Márton utcában, majd a Csillaghegyi strand területén. Sokáig mind a hat egyszerre üzemelt, jelenleg Kőbányán, a Marczibányi téren és Csillaghegyen vagyunk. Már az elején elindítottuk tehetséggondozó programunkat, és azt tapasztaltuk, hogy mindegyik pályánkon teljesen véletlenszerűen, korosztályonként feltűnik egy-két nagyon ügyes gyerek, akikből így klubszinten összesen tíz-tizenkettő, tehát egy komplett csapat lett. Ez az oka, hogy szinte a megalakulásunktól számított két éven belül olyan erősségű együtteseink keletkeztek, amik rögtön felvették a versenyt az összes, ma már futball akadémiaként működő, nagy múltú klubbal, mint például a Fradi, Újpest, Vasas, Honvéd, Debrecen, Szombathely.

Mészöly Géza Forrás: youtube.com

Hány éves gyerekeknek hirdették meg az első toborzót és mennyi csapatuk van jelenleg?

Újvári Gábor: A 2010-es toborzónkat az U12-13-as korcsoporttól U6-ig, azaz az óvodásokig hirdettük meg, amire 53-an jelentkeztek, majd jöttek le Ürömre. Ma közel 350-en fociznak az egyesületünk tagjaként, és rálátunk még nagyjából hatszáz gyerekre a különböző intézményekben, óvodákban, iskolákban. Az összes korosztályt lefedjük, tavaly már felnőtt csapatot is indítottunk a budapesti negyedosztályban, de csak azért, mert a 2010-ben érkezett óvódásaink napjainkra elérték a felnőtt kor határát, és szeretnénk nekik a munka, továbbtanulás mellett további játéklehetőséget biztosítani a Mészöly Focisuli keretein belül. U13-ig minden korcsoportban három együttesünk van a következő elosztásban: az ügyesebbek a kiemelt keret A és B csapatában, a többiek a bázis csapatban. Ezt a rendszert U13 fölött nem mindenhol tudjuk tartani, de három csapatnyi játékosunk minden korcsoportban van, bázisonként egy-egy.

Milyen szemlélet alapján képzik a játékosaikat?

Újvári Gábor: Újra és újra bebizonyítottuk, hogy bár nagyon fontos az infrastruktúra, és mi is nagyon örülünk annak, hogy olyan szép pályán játszhatunk, mint mondjuk a Csillaghegyi strandé, de nem ez az elsődleges, hanem az, hogy hagyjuk játszani a gyereket, hogy a kreativitásuk kibontakozhasson. Mi itt a focisulinál 20-22-en vagyunk edzők, és semmi mást nem csinálunk, mint olyan körülményeket teremtünk a gyerekeknek, hogy folyamatosan edzhessenek és játszhassanak. Alapvetően a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) regionális bajnokságaiban versenyzünk, de rendszeresen részt veszünk hazai és nemzetközi tornákon, edzőmérkőzéseket játszunk, a legkisebbekkel meg Bozsik-tornákon szerepelünk. Itt érzem fontosnak kiemelni egy másik alapelvünket, amely szerint bárkit, aki hozzánk jelentkezik, felveszünk és játéklehetőséget biztosítunk neki. Mi még sohasem küldtünk el gyereket, mert nem tud focizni. A kevésbé ügyesek is nálunk maradnak, próbálkoznak, lehet, hogy kevesebbet játszanak, és ha teljesen alkalmatlanok, talán fel is adják, de a bázis csapatainkban ők is megtalálják a helyüket. Szeretnénk őket is megtartani, mert családias jellegű klub vagyunk.

Ha viszont valaki ügyes, azt rögtön áttesszük a kiemelt keretbe, amivel nagyon sok külföldi tornán veszünk részt, idősebbek között versenyeztetjük őket, és akár heti két mérkőzést is játszunk, hogy menjen nekik a játék. Abból van ugyanis a mai világban a legkevesebb: játékból. A mostani gyerekek egyszerűen nem fociznak annyit, mint régen akár az én korosztályom, pedig a kellő mennyiségű labdaérintés következtében alakul ki a technikai tudás, ami a mai, gyors futball alapja. Engem például anyám sohasem talált otthon, mert mindig lent voltam az utcán és fociztam. Napjainkban már nem látni kisgyereket a lakótelepi dühöngőkben, hogy a labdát rúgnák. A mai magyar futballban a hétéves gyerekeknek a kettő az egy elleni szituációkat és az emberfölényes gyakorlatokat oktatják, miközben mi azt mondjuk, hogy az egy az egy ellenit kell megtanulnia, sőt az egy a kettő ellenit, mert a meccseken döntő többségében ezekkel a szituációkkal fog találkozni, illetve ettől fog megtanulni cselezni és lesz kreatív, ami az egyik legfontosabb dolog a labdarúgásban, de mára sajnos kezd fokozatosan kiveszni belőle.

Mi szeretünk játszani, ezért nagyon sokat futunk, minden korosztályban iszonyatos presszinggel támadjuk le az ellenfelet, megpróbálunk mindig mindenhová odaérni, elrontva az ellenfél saját játékát, hogy minél hamarabb megszerezzük tőlük a labdát, mi támadhassunk és gólhelyzetig juthassunk. Igen intenzívek az edzéseink, a gyerekek egymástól tanulnak, egymásra teszik rá a nyomást, nagy a versenyhelyzet, a meccseinken sok gólt kapunk, de rengeteget rúgunk is, a játékosaink kiskoruktól kezdve ahhoz vannak hozzászoktatva, hogy gólokat lőjenek, amivel szórakoztatják elsősorban saját magukat, másrészt szüleiket, edzőiket is. Hagyjuk őket kibontakozni, engedjük, hogy kijöjjön a játékos személyiségük, amit nyilván valamilyen szinten rendszerbe kell foglalnunk, viszont nem szólunk bele, hogy támadásban milyen megoldást válasszanak. Arra nevelünk, hogy jó döntéseket hozzanak. Nálunk olyan alapot szereznek, amivel később bárhol máshol megállják a helyüket, és a tudásukhoz mérten ki tudják hozni magukból a legtöbbet. Azt valljuk, hogy egyénileg roppant erős gyerekeink vannak, akik az egy az egy elleni párharcot mind támadásban, mind védekezésben a nagy többségnél jobban vívják meg Magyarországon. Szerintünk nekünk jó játékosokat kell nevelnünk, nem pedig csapatjátékot összeraknunk, mert a sok jó játékos magától is jó csapatot fog alkotni.

Mi a titka a Mészöly Focisulinak? Hogyan tudják segíteni a gyerekek felnőtt labdarúgásba való integrálódását?

Mészöly Géza: Szerintem annyi a titok, hogy a Gábor által vázolt képzést, nevelést nagy odafigyeléssel végezzük, ami mellett már egészen kis kortól kezdve óriási energiákat fektetünk a versenyeztetésbe. Nemzetközi meccsek sokaságát játsszuk, nagynevű klubok utánpótlás-együtteseivel is. Fontosnak tartjuk, nekünk edzőknek pedig kiemelt feladatunk, hogy egy korosztályon belül több csapatunk is legyen, és ezek közül mindenki találja meg magának a megfelelő szintűt, ne csak eddzen és a kispadon üldögéljen, hanem folyamatosan játsszon. Ráadásul mindezt minél jobb, erősebb ellenfelek ellen. Nem véletlen, hogy a legtehetségesebbeket akár állandó jelleggel két évvel idősebbek között versenyeztetjük, ahogyan ezt külföldön is teszik. Bármelyik gyerekünkről is legyen szó, víziónk van róla, hogy mit lehetne belőle kihozni. Ezt gondolom a titoknak, már ha annak nevezhető, mert mindenki tudja, csak a megvalósítás sokkal nehezebb.

A mi gyerekeinket pont azért lehet már a szükséges korhatár betöltésével, azaz 16 évesen egy felnőtt együttesbe betenni, mert egész életükben idősebbek ellen játszottak, így mindig alkalmazkodniuk kellett, fel vannak rá készülve és természetes dolognak tartják. 2015-ben megkeresett bennünket a Budapest I. osztályú Fővárosi Vízművek, hogy szerződéses együttműködésben biztosítsuk nekik az utánpótlás-csapataikat. Ez jó lehetőséget teremtett nekünk arra, hogy a legügyesebb, 16 éves kort betöltött játékosainkat felnőtt bajnokságban játszassuk, ami fejlesztés szempontjából rendkívül fontos, és innentől kezdve elindulhatnak a profi karrier irányába. A Vízművekben három játékosunk is van, akik profi szerződést kaptak, de a későbbiekben sokkal többen lesznek, mert vannak nagyon tehetséges korosztályaink, és borzasztó ritka az, hogy 17-18 évesen a gyereknek már van vagy nyolcvan felnőtt mérkőzése. Én 2020 végétől vagyok a Vízművek vezetőedzője, és korábban voltam többek között Szombathelyen, Újpesten, valamint a korosztályos válogatottaknál is dolgoztam, amikor nyilván az ottani feladatom bírt prioritással, így kevesebbet tudtam részt venni a Mészöly Focisuli mindennapjaiban. Ám ha csak egy kis szabadidőm akadt, mindig örömmel foglalkoztam a Focisuli ügyeivel, rohantam le a pályára, mert nagyon szeretem és nem csak a nevemet adom hozzá. A fontos döntéseket mindig Gáborral ketten hozzuk meg, nem kell hozzá nagyobb grémiumot összehívni, ezért is működik nagyon hatékonyan az egyesület.

A szülők el tudják fogadni, hogy utánpótlásmeccseken nem az eredmény a legfontosabb?

Újvári Gábor: Sajnos nehezen, de ezzel együtt a többségével a gyerekeken keresztül sikerül megértetni, hogy jobb 3-5-re kikapni, mint 8-0-ra győzni. Előbb-utóbb belátják, hogy ha a gyerkőc folyton csak nyer, nem kap nagyobb ellenállást, akkor elkényelmesedik és le fog maradni a fejlődésben. Mentálisan iszonyatos terhet lehet levenni azzal, hogy idősebbek ellen játszunk, mert a győzelem így még kevésbé elvárható. Nyilván a gyerek akkor is mindig nyerni szeretne, ha tisztában van vele, hogy nincs ilyen irányú elvárás, nemhogy retorzió. Én aztán tényleg utálok veszíteni, de tudom, hogy nem baj, mert tanulunk belőle, lenyugszunk, nemsokára jön a következő meccs. A vereség kezelése mellett fontos a siker feldolgozása is, illetve a végcél figyelembe vétele, ám ezt sok szülő sajnos nem látja be, és ahelyett, hogy csomó olyan dolgot levenne szegény gyerekéről, amitől még véletlenül sem tud önfeledten játszani, a végén inkább elviszi máshova focizni…

Miben mérik, miként állapítják meg a klub nevelésben elért eredményességét?

Újvári Gábor: Az egyesületünkből eddig több mint 400-an mentek futball akadémiára, amit, ha összevetünk a múltunkkal és lehetőségeinkkel, őrületes szám. Érdemben nincs ennyi tehetség, mert az elején mindenki „ránk cuppant”, hogy milyen jók vagyunk, és nem volt olyan játékosunk, aki ne kellett volna valakinek. Az más kérdés, hogy ezek az akadémiák aztán mit kezdtek velük, mert a döntő többségüket végül elküldték onnan, így megvan róluk a markáns, nem túl pozitív véleményem. Nálunk fel sem merült, hogy akadémiai státuszért folyamodjunk, igaz, az ehhez szükséges feltételek megteremtése számunkra nem lehetséges, jelen pillanatban körzetközpont vagyunk. Mi az eddig elmondott elvek mentén próbáljuk nevelgetni a gyerekeinket, ami azzal is jár, hogy kevés igazi tehetséget tudunk kihozni egy ilyen rendszerből, az utca többet kitermelne, ha lenne elég labdaérintés és játék. Az egész magyar futball legnagyobb alapproblémája a rossz képzés, a nevelés hiánya. A legtöbb akadémia még mindig az akkcelerált gyerekeket keresi, akik korukhoz képest előrébb tartanak, vagyis kicsit nagyobbak, erősebbek, gyorsabbak, és hiába ügyetlenebbek, velük meg lehet nyerni a meccset, mert eredménykényszer van. Nekünk programunk van arra, hogy a korosztályon belül később született gyerekeket a rendszerben tartsuk. 25 játékosunk lépett már pályára valamelyik magyar válogatottban: két lány a felnőttben, a többiek különböző utánpótlás-korosztályban. Jelen pillanatban 16-an profik, és az igazán sok tehetséges játékost tartalmazó évjárataink csak most fognak felnőni. Egészében nézve van egy szám, ami teljesen objektíven ráhelyez mindenkit Magyarország térképére, az úgynevezett produktivitási mutató. Ennek lényege, hogy minden játékos, aki az U15 és U19 közötti NB I-es utánpótlás bajnokságokban pályára lép, pontot kap, amit azoknak a kluboknak termel, amelyek 14. életéve betöltése előtt nevelték, napra pontosan lebontva. Nagyon igazságos a rendszer, amely alapján az utolsó lezárt, azaz 2021/22-es szezonban 1400 klub közül tizenharmadikak vagyunk az országban, öt akadémiát is megelőzünk, úgy, hogy egyik csapatunk sem játszik az NB I-ben. Nem bajnoki címben mérjük az eredményességet, nekünk a folyamatos visszacsatolás megléte a fontos, hogy értékes srácokat nevelünk ki, akik bárhol megállják a helyüket, mert egyéni képzést kapnak tőlünk, egyéni gondolkodással és alkalmazkodó képességgel lépnek pályára.

Milyen forrásokból tartják fenn az egyesületet?

Újvári Gábor: Az elején már említett Tao-val együtt összesen öt lábon állunk. A második az úgymond állami támogatás, ami körzetközpontként jár nekünk, nyilván tenni is kell érte, de ez egy kalkulálható összeg. A harmadik az MLSZ-től kapott és az előbb vázolt produktivitási mutatóból származó pénz, legutóbb 30 millió forint volt. A negyedik, amit a Tao szinte teljesen megölt, kiváltott, az egyfajta szponzori bevétel, ami hol több, hol kevesebb, véletlenszerű, leginkább szülői oldalról érkezik. Az ötödik a tagdíjbevétel, ami szintén viszonylag jelentős összeg. Végeredményben ezek teszik ki a klub bevételi oldalát, és ez teljesen rendben is lenne, már van annyi tapasztalatunk, hogy tudjuk, ebből mit leszünk képesek szolgáltatni a következő évben. Az igazi dráma az elmúlt időszak drasztikus áremelkedése. Okos gazdálkodással még néhány évig talán fenntartható a jelenlegi rendszer, de készülni kell azokra az időkre, amikor ennyi pénz sem lesz. Mindig csak a következő évre tudunk tervezni, nagyon fáradunk, ez tény, és sajnos sokkal jobb reálisan nézve nem várható, új források beemelése pedig nagyon nehéz. Mindezek tudatában külön frusztráló, hogy olyan akadémiák ellen is pályára lépünk, amelyek pluszban mondjuk évi egymilliárd forint állami támogatást kapnak, ráadásul sok esetben a nálunk felnövő gyerekekkel a csapatukban…

Mennyire érzik erősnek III. kerületi beágyazódottságukat?

Mészöly Géza: Mi mindig is óbudai klubnak tartottuk magunkat, a klub székhelye a Lajos utcába van bejegyezve, mindketten ezer szállal kötődünk a kerülethez, Gábor itt is nőtt fel. Az elmúlt tizenhárom évünk alatt azt éreztük, hogy az önkormányzat ugyan örül nekünk, a sikereinknek, de mégsem gondol teljesen magáénak bennünket, sem anyagi támogatásban, sem együttműködésben. Nyilván előbbi is jól jött volna, de nekünk elsősorban utóbbira lenne szükségünk, így örömmel tapasztaljuk, hogy az elmúlt évben mintha megmozdult volna valami, és ők is kezdik úgy érezni, érdemes egy ennyi gyereket az egészséges életmódra nevelő egyesület mellé odaállni. Nyitottak vagyunk arra, hogy a jelenlegieken túl további III. kerületi iskolákat, óvodákat karoljunk fel, és tartsunk edzéseket az ottani gyerekeknek. Bízunk benne, hogy ez a nyitottság most a polgármester úr részéről is fennáll. Ebben a szezonban készültünk el a műfüves képzősátrunkkal a Pais Dezső Általános Iskola udvarán, ami teljesen egyedülálló az országban, és a gyerekek egyéni képzését segíti. Legfőbb aktuális projektünk, hogy a Márton utcába – ahol korábban nyolc évig voltunk – visszatérhessünk, és fő bázisunkká tegyük. A csillaghegyi sporttelep a fővárosi önkormányzat tulajdona, a felújítása három éve áll, ám most úgy tűnik, hogy a III. kerületi önkormányzattal összefogva tavasszal végre tényleg elindul az építkezés, két műfüves, egy füves nagypálya és új öltözőépület létrehozása. A fővárosi közgyűlés elfogadta, megvan rá a pénz, mi csak remélni tudjuk, hogy meg is valósul, ami után a Külker SC-vel és a Csillaghegyi MTE-vel közösen, fenntartható módon üzemeltetnénk a sporttelepet, Óbuda-Békásmegyer sportszerető lakosságának legnagyobb örömére.

Ha megtiportad, edd is meg!

Van az a pillanata az évnek, amikor még a legsúlyosabb húsevők is elkezdenek vágyni valami frissre és zöldre a reggeli pacalpörkölt mellé. Ez jellemzően a kora tavasz, amikor viszont laikus szemmel még semmi, de semmi értelmes nem nő a természetben – ok, a zúzmó zöld, de ahhoz tényleg az éhenhalás küszöbén és/vagy rénszarvasnak kell lenni.
Ebben az a jó, hogy aki elkötelezett gyűjtögető, az hamar leadja a téli fókahájat a bokrok alatt kúszás-mászás közben, miközben szentségelve gyűjti be újra és újra a sapkáját, amit lerántanak róla az ágak. Másrészt körülbelül májusig tényleg nagyon kevés dolog bújik ki az avar alól – így arányaiban sokkal kevesebb mérgező dolgot szedhetünk össze véletlenül.
Mint mindig, most is el kell mondanunk:

városi környezetben, autóutak, előkészített (ld. alaposan be-műtrágyázott) szántóföldek közelében soha ne szedjünk semmit, amit szeretnénk megenni, mert a növények saját hatóanyagain kívül egy rakás, nagyon nem finom dolgot is megehetünk velük!

A másik szabály, hogy a törvény szerint állami területeken egy ember egy napon maximum két kilogramm növényt/gombát/termést szedhet saját használatra – de az a veszély ilyenkor még nem nagyon fenyeget, hogy ezt a mennyiséget túlléphetnénk, és emiatt kergetne meg a természetvédelmi őr.

Salátaboglárka:
Kezdjük az ijesztgetéssel: mérgező párja a mocsári gólyahír. De míg a salátaboglárkának pici, maximum 3–5 centis levelei vannak, a mocsári gólyahír kétszer-háromszor akkora, és tényleg a cuppogós lápokat szereti, ahová csak gumicsizmában érdemes bemenni. Nehezítésképpen a virágaik is hasonlítanak egymásra, de a salátaboglárkát is csak virágzás előtt szabad fogyasztani: utána már felszaporodnak benne olyan anyagok (a geekek kedvéért: protoanemonin), amelyek izgathatják a bőrt és a nyálkahártyát.
A levelei jellegzetesen szív alakúak, fényesek – avatatlan szem talán még az ibolya levelével keverheti össze, de mivel az is ehető, ez nem olyan nagy tragédia. Viszont annyi C-vitamint tartalmaznak, hogy régen a skorbut megelőzésére és kezelésére használták, úgyhogy nyugodtan szórjuk marékszámra mindenbe!
Az íze miatt nem kell különösebben megválogatni, hogy mibe, mivel az speciel nincs túl sok neki: olyan „zöld” és kész. Nem különösebben aromás, nem csíp, nem édes, nem kesernyés – pont ezért válthatjuk ki vele a fejessalátát vagy a jégsalátát, csak a salátaboglárka sokkal mutatósabb és egészségesebb. A szendvicseket például olyan szexivé varázsolja, mint a divatos és méregdrága mikrozöldek, de egy teljesen mezítlábas, cukros-ecetes öntettel akár még a tojásosnokedli-szezont is megnyithatjuk vele, hetekkel a szabadföldi fejessaláta megjelenése előtt.
Még ennél is ártatlanabb a tyúkhúr, ami lágy szárú, apró levelű, párnákban növő futónövény, de még a salátaboglárkánál is jellegtelenebb, és sokan tényleg ahhoz kötik, hogy a nagymamájuk a tyúkoknak szedte, így nincs túl nagy presztízse.

Salátaboglárka

Zamatos turbolya:
A petrezselyemhez hasonló, de annál sokkal puhább és harsogó zöldebb, ánizsillatú növény. Tavasszal ez bújik ki a leghamarabb – na jó, a hóvirág után, de az nem ehető – és frissen még tényleg olyan erős ánizs illata van, hogy nehéz összekeverni a mérgező párjával, ami viszont a bürök. Igen, az a bürök, amivel Szókratészt kivégezték és ami idegrendszeri tüneteket, majd a végén légzésbénulást okoz – de ki főzne erős teát egy egérszagú, keserű növényből? (Na jó, ne adjunk tippeket…)
A turbolya viszont tényleg olyan ánizsillatú, hogy még akkor is képes illatosra fogni a kezünket, ha ollóval vágjuk, nem pedig tépkedjük, egy kis kosárkányi pedig belengi az autót hazafelé. Nyugalom, ez az erős illat csillapul, ahogy áll egy kicsit, úgyhogy a salátánkban már nem lesz penetráns, de inkább fűszernek használjuk, mint alapnak – pont ahogy a franciák. A francia konyha ugyanis imádja, és sokkal, de sokkal többet használ belőle, mint más európai népek.
A magyar konyhában szokatlan aromája miatt nagyon jól áll az édességeknek is: rafináltabbnál rafináltabb krémeket vagy önteteket lehet vele készíteni, de  arra figyeljünk, hogy mint minden aromás zöldfűszer, hőkezelés közben rohamosan veszti az ízét. Ezért nehéz házilag tartósítani is: az illóolajok – mily meglepő – illékonyak. Szárítva pár hét alatt teljesen jellegtelenné válik, fagyasztva viszont a puhasága miatt trutyira emlékeztető állaga lesz. A legjobb tehát, ha frissen esszük, egészen augusztusig-szeptemberig.
Maga a növény jól bírja a hideget, ezért előfordul, hogy még télen, december-január környékén is találunk belőle, de íze akkor már nem sok lesz.
Hozzá kötődik az egyik legidegesítőbb névazonosság, amivel a vadnövényekkel és a gasztromóniával egyszerre foglalkozókat a végletekig ki lehet borítani: a pár éve (Mautner Zsófinak köszönhetően) a fine dining konyhákban is ismertté és lassan divatossá váló turbolyagyökér nevű gumós zöldség nem a turbolya gyökere, hanem a csemegebarabolyé. Igen, jól értik: a turbolya gyökerét nem gyűjtjük és nem esszük, mert egy bokornyi növénynek is legfeljebb öt centis, nagyon satnya fehérrépára emlékeztető gyökere van. Ellenben a csemegebaraboly nevű növény (ami persze külsőleg hasonlít a turbolyára, de nincs ánizsillata és még jobban hasonlít a bürökre) gumós gyökerét ünnepeljük és úgy hívjuk, hogy turbolyagyökér. Egyértelmű, nem?! 

Zamatos turbolya

Medvehagyma:
A vadfokhagymának is hívott, egyik legkoraibb zöldről évről évre még a híradó is beszámol, és évről évre el kell mondani azt is, hogy a mérgező párja a gyöngyvirág. Az utóbbi évtizedekben tényleg annyira mainstream lett, hogy minden valamirevaló áruházlánc a zöldségespultján tartja – igaz, még a mostani árakhoz képest is nevetségesen drágán. Sokáig állítottam, hogy a gyöngyvirággal tényleg csak azok tudják összetéveszteni, akik direkt akarják, hiszen csak kiskertekben fordul elő, hogy egymás mellett nőnek – aztán szembe jöttek egymás mellett az erdőben.
És nem, ilyenkor nem segít, hogy a medvehagymának penetráns fokhagymaillata van, mert ahol medvehagyma nő, ott – kis túlzással – a fákon kívül csak az nő, tehát az egész erdőnek, hektárokon át fokhagymaillata van. Meg a kezünknek. Meg a ruhánknak. Tehát egy jó fél óra után a legegyszerűbbnek tűnő megoldás – azaz a szaglászás – nem biztos, hogy működik. Az viszont biztosan segít, hogy a gyöngyvirág szára hosszabb, mindig két levél ágazik el róla és a leveleinek a fonákja fényes. Ezzel szemben a medvehagyma 1-2-3 levelet is hozhat, amelyek szinte földközelben elágaznak és a fonákjuk is matt. Virágzáskor már pofonegyszerű a helyzet: a gyöngyvirágot mindenki ismeri, a medvehagymának viszont nem csengettyűkre, hanem gömbölyded bóbitára emlékeztető virága van.
A medvehagymát tartósítani a turbolyához hasonlóan nagy kihívás: szárítva és fagyasztva is rengeteget veszít az aromájából. Talán a legjobb megoldás a pesto: aprítva és olajban eltéve hónapokig megőrzi az aromáját és a gyógyhatásait, de egy fél éven belül így is fogyasszuk el, mert hajlamos beindulni és kibugyogni a jól lezárt befőttesüvegből.
A levelek „legfinediningabb” felhasználása a következő: öltözzünk fel alaposan, fogjunk egy vastag pokrócot, egy kovászos kenyeret, egy csomag igazán jó vajat és menjünk ki egy medvehagymásba. Terítsük le a pokrócot, heveredjünk el, kenjünk egy vajaskenyeret és fektünkben minden falathoz tépkedjünk magunk mellől medvehagymát. Nem viccelek: nekem minden évben ez a Tavaszünnep.
Erősen tartja magát az a tévhit, hogy a medvehagyma virágzás után már nem ehető – pedig itt kezdődik az igazi tánc! A növények (a túlzásig leegyszerűsítve) úgy működnek, hogy a fejlődésüket követve először a gyökérben, aztán a levelekben, majd a virágban, végül a termésben koncentrálják az aroma- és hatóanyagaikat. Így csinál a medvehagyma is: azért nem érdemes gyűjteni a leveleket, ha már virágzik, mert nincs íze. Na de a bimbónak és a termésének! Ugyanolyan aromásak, csak koncentráltabban és sokkal látványosabbak, mint a levél: nem véletlenül hívják a Michelin-csillagos konyhákban a bogyóját „medvehagyma-kaviár”-nak.

Medvehagyma


Ibolyavirág:
Végre kifújhatjuk a levegőt: az ibolyának Magyarországon mérgező párja nincs. Van viszont legalább 13 leírt változata, de ez étkezési szempontból nem érdekes – mindegyik ehető. Egyetlenegynek van közülük illata, de az is nagyon diszkrét és hamar elveszti: a tömegek által ismert ibolyaillat tehát tényleg csak a marketing- és vegyész szakma találmánya.
Különösebb íze nincs: semleges, talán picit édeskés – de hát van-e annál szebb, mint virágot enni?
Ételekben persze a virága a leginkább látványos, de a levele is ehető – salátakészítéskor tehát ne dobáljuk ki, amit véletlenül leszedtünk.
A friss virágokat pár napon belül mindenképpen használjuk fel: pálinkás pohárban, bő vízbe állítva a hűtőben elvannak másfél-két napot, de a második nap végére már akkor is kezdenek úgy lekókadni, hogy annak is lelkiismeret-furdalást okoznak, aki egyébként a természetbe hordja a használt gumiabroncsait kidobálni.
A hőkezeléssel szemben az ibolyavirág is rendkívül elutasító: sütéskor összepöndörödik és pont úgy fest, mintha legyek haltak volna bele a piskótatésztába. Fagyasztásra ugyanúgy roncsolódnak a sejtfalai, mint minden más puha növénynek, azaz mállós trutyivá válik. Ha szárítjuk, akkor nagyon gyorsan, de kíméletesen kell csinálni, utána viszont szigorúan el kell zárni a fénytől, különben kifakul – a napszítta ibolya pedig megint csak túlzottan hasonlít bizonyos döglött rovarokra.
A liofilizálás talán működhet – ez magyarra fordítva fagyasztva szárítást jelent, ami létező és nagyon menő élelmiszeripari eljárás, ám annyira drága, hogy a következő évtizedben sajnos nem lesz alkalmam kipróbálni.
Marad a kisipari – és ha nem csak a meditatív faktort, hanem a munkaórákat is számoljuk, akkor szintén túlzóan drága – módszer: a kandírozás. Ehhez fogunk egy tál ibolyavirágot, nyolcas ecsetet, egy tojásfehérjét villával összetörve (felverni nem kell), porcukrot, csipeszt és teaszűrőt. A virágszirmokat egyenként kifestjük a tojásfehérjével (mártani nem lehet, mert összetapad), sütőpapírra szitált porcukorra fektetjük, újra megszórjuk, majd hagyjuk 11-14 órát száradni. Száradás után óvatosan, csipesszel összegyűjtjük és felhasználásig legalábbis páncélszekrényben őrizzük.

Ibolyavirág

Bújócska

Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy nyári estéken kiült a templomkert elé, és figyelte a trafikosbódé körül rohangászó gyerekeket. Nagy volt a forgalom, a fiúk biciklivázon vitték a lányokat a holtág felé, lejtett az út, a töltés tetejére lendületből gurultak fel, visszafelé a csókolózástól fáradtan tolták a biciklit. Ezt anyám mesélte. A nők bő szabású, virágos szoknyát hordtak, ropogott a meleg szélben, a férfiak világos öltönyt, sötét nyakkendőt. Lajos, a tököd olajos, kiabálták a gyerekek a trafikosnak, nem sértődött meg, de rájuk köpte a szotyi héját, ha belestek a trafik ablakán. Nagyanyám sámlira ült, visszeres volt a lába, nem bírt sokáig ácsorogni, nézd csak, kislányom, mondta anyámnak, ebből rendőr lesz, mutatott az egyik fiúra, ebből meg kurva. De édesanyám, ez is fiú. Nagyanyám legyintett. Annál inkább.

A nyári szünet nagy részét nagyanyámnál töltöttük az unokatestvéreimmel. Anyám hétköznap reggelenként átkísért, este értem jött biciklivel. Csepelre költözött nővérének a fia is velünk nyaralt, a Nyugatiban vonatra tették, onnan egyedül utazott, idősebb volt nálam, karján és vállán dagadtak az izmok.

Nagyanyámék háza a templomkertre nézett. Az utca felőli, tágasabb részt a községi tanács kiutalta egy háromgyerekes családnak, nagyanyáméknak egyetlen szobájuk maradt, ajtót vágtak a hátsó falba, áttelepítették a tűzhelyet, vécé már nem fért be, a kerti fabudit használták, sötétedés után az éjjeliedényt.

Mi nem aludtunk náluk, az éjjeliedényt a csepeli unokatestvérem mesélte röhögve.

Anyám szerint a nővére vallásos családba házasodott, szigorú templomba járó lett, böjttartó, imádkozó. Mi nem jártunk templomba, nem tartottuk a böjtöt és nem imádkoztunk.

Nagyapám, ha otthon volt, az ablak alatt ült és cigarettázott, de napközben általában nem volt otthon, horgászni járt a holtágra. Amikor hazaért, kockacukorra sósborszeszt csöppentett, megvártuk, hogy a cukor feligya a szúrós szagú folyadékot, kristályról kristályra itta fel, nem rágtuk, szopogattuk, amíg szétomlott a szánkban. A sósborszeszből a lányoknak nem adott.

Kevés emlékem maradt azokról a nyarakról, néhány kép vagy jelenet legfeljebb, a ‘82-es vb-döntő, Paolo Rossi három gólja, a bújócskák a templomkertben, vagy nagyapám cigarettájának kesernyés füstje, amit a tűzhelyen rotyogó étel illata sem tudott semlegesíteni. A templomkertben főleg az elvadult bokrokra emlékszem, az ügyetlenül kiválasztott búvóhelyekre, ahol egymáshoz préselődve, lélegzetünket visszafojtva vártuk, hogy ránk találjanak. Tizenöt évvel később letarolták a kertet, csúcsos hegyű tujákat ültettek rendezett sorokban, nagyapám akkor már nem élt.

Utánanéztem, Paolo Rossi a brazilok ellen lőtt három gólt, a döntőben csak egyet.

A születésem előtt apám vasárnap délelőttönként a presszóba járt, és konyakot ivott a barátaival. Kávét is, ha úgy adódott, meg bort, azt biztosan. A pincérnő fényes fekete blúzban, rövid szoknyában, hímzett szegélyű fehér kötényben szolgált fel, a szemöldöke erősen kihúzva, a haja festett, pedig harminc is alig múlt, talán Zitának hívták, volt egy másik Zita, a szomszéd utcából, a régi fotókon ő a kézilabda-csapat kapusa. Lehet, hogy nem volt két Zita, csak egy. Ha csak egy Zita volt, akkor a pincérnő ugyanaz, mint a kapus, vagy ha mégsem ugyanaz, akkor nem Zitának hívták. Én úgy képzelem, hogy ugyanaz.

A felszolgálás abból áll, hogy a pincérnő áthajol a pulton és apámék belesnek a blúza alá. Nem lesnek be, de beleshetnének, ha akarnak. Három konyak és két kávé után belesnek. Zita tűri a viccesnek szánt megjegyzéseket, mosolyog, kicsit pirul, ez a tört fényben alig látszik. A pult teteje fényes, a kávéfőző gőzölög, Zita mosolyogva csúsztatja a csészét, apám és a barátai a fémlábú székeken ülnek, vitatkoznak, hevesen gesztikulálva, a fémláb csikorog a kerámián, odakint tél, de a nap átsüt a felhőkön, nincs jég, vasárnap soha nincs jég.

Apám hazaért ebédre, feltételezem, hogy részegen, négy-öt konyak után. Én sosem láttam tömény szeszt inni, bort annál többet.

Kanalazza a levest, kitölt még egy pohár vöröset a pörkölthöz, bikavér mindig volt otthon, kétliteres üvegben, keményítő ízű, ezt a kilencvenes évek elején állapítom meg, a színe valóban olyan, mint a vér a térdemen és a könyökömön esés után.

Anyám ruhát teregetett vasárnap délelőtt a garázsajtó elé feszített, műanyaggal bevont drótra, beszaladt a házba megkavarni a levest, krumplit hámozott, panírozta a bordaszeleteket, tápot szórt a tyúkoknak, kifényesítette a bőrcipőmet, apám másnapi ingét vasalta, a levesből két merőkanálnyit befőttesüvegbe szedett, a sárgarépát, zellert villával pépesre zúzta, lefejtette a püspökfalatról az omlós húsokat, és bebiciklizett nagyanyámhoz az idősek otthonába. Háromnegyed tizenkettőkor már otthon volt, terítette az asztalt, a panírozott szeleteket forró olajba dobta, a sistergésre jött be apám a kertből.

A csepeli unokatestvérem tanította meg a lányokat csúzlival lőni, mutatta, hogyan szorítsák a nyelet, feszítsék a gumit, verebekre céloztunk a kertben. Engem nem kellett megtanítania, engem apám már megtanított. U-szeggel, éles kavicsokkal lőttünk, a veréb hangtalanul hullott a földre, ha eltaláltuk, tátogatta a csőrét. A csepeli unokatestvérem találta el, és egyszer én.

Bújócska közben beosontunk a templom oldalajtaján, a templom szigorúan tiltott területnek számított, már nem emlékszem, miért, nagyanyám tiltotta vagy anyám, ők voltak a tiltók, valami lépcső alá kuporodtunk, a hajamra pókháló tapadt. Nem találtak minket, a kiáltozásokat sem hallottuk, elindultak a holtág felé, gondoltuk, hogy ott keressenek tovább. Amint kiértünk a fényre, megszédültem, erre a szédülésre pontosan emlékszem, hullámzott a szemem előtt a templom tornya, hatalmasnak látszott, kettéválasztotta a napsugarat, az unokatestvérem elkapott. Így mesélte másnap a csónakon, amikor nagyapám kivitt a kanálison át az élő Tiszára.

Anyám általában húslevest főzött vasárnap, nem általában, mindig, hajnalban kelt, a tyúk nyakát hátrafeszítette, belemetszett a késsel. Bádoglavórba forró vizet töltött, abban kopasztotta a tyúkot. A bűz láthatatlan falat emelt köré, ilyenkor nem merészkedtem közel. Utólag jöttem rá, hogy nemcsak a bűz miatt.

Szenvtelen vagy dühödt arckifejezése mögött nem ismertem fel az undort. Beismerte később, hogy undorodott.

Apám már nem járt a presszóba, a presszót fagyizóvá alakították, Zita néni fagylaltot mért konyak és bor helyett, apám barátai elköltöztek, eltűntek, meghaltak. Apám időnként összeveszett a barátaival, aztán kibékültek, de már nem jártak át rendszeresen egymáshoz. A kilencvenes években apám nem látogatta a barátait, apám az almafákat metszette a kertben, a ládákat szegelte, drótkerítést javított, az újságot olvasta a bőrfotelben. Népsport járt és Népszabadság, a Mai Nap is. Vagy akkor már a Nemzeti Sport.

Amikor nagyanyámat átköltöztettük az idősek otthonába, kiürítettük a lakást. Meglepődtem, milyen kicsi és sötét, az ajtón meghajtott fejjel fértem át, a szoba végében széles, összecsukható dívány, cserépkályha, a kályha mellett plafonig nyúló, üveges kredenc. Szállt a por, lecsuktam a szemem. Esős időben hogyan fért el itt kilenc gyerek. A ház utca felőli részébe vezető ajtó lefüggönyözve, kulcsra zárva. Rég nem lakott ott senki, a háromgyerekes család évekkel korábban kiköltözött, de nagyanyám nem vette birtokba az üres szobákat.

A presszóban a citromfagyi volt a kedvencem, savanykás, összerántotta a számat, Zita néni apámra mosolygott, anyám nem jött velünk, papírpohárban vittük neki a vaníliát, a teteje megolvadt, mire hazaértünk.

Apámnak vasárnap a kert volt az első, az almafák. Miért ne lehetne itt is Calvadost készíteni, mondta. Azt csak a franciák tudhatják? Pálinkát főzött a lehullott szilvából, barackból, körtéből, az almát nem keverte hozzá. Faládákban tároltuk az almát a nyári konyhában, megráncosodott a héja, anyám almás lepényt sütött, lereszelte az alma húsát, kicsavarta, a sűrű, édes levet apám itta meg, mi nem szerettük.

Anyám naponta járt az idősek otthonába. Nem nyaggatott, hogy menjek vele, nem szembesített a felelősséggel. Egyik vasárnap elkísértem. Nagyanyám mozdulatlanul feküdt az ágyon, aludt, vagy nem akarta kinyitni a szemét. A bőre sima, mintha már feltették volna a halotti maszkot. Nagydarab, harcsabajszos ápoló lépett be, kitessékelt minket, megmosdatom, tisztába teszem, mondta. Ismerős az arca, talán valamelyik osztálytársam apja. Ez az a fiú, súgta anyám a folyosón. Milyen fiú, kérdeztem. Anyámat ritkán láttam mosolyogni, de akkor elmosolyodott. Akiből nagyanyád szerint kurva lesz, felelte.

Apám rám bízta a légpuskát, irtsam a verebeket a kertben. Tönkreteszik az almát, magyarázta. Szándékosan félre céloztam, a verebek az első lövés után szétrebbentek, de csak néhány percre.

Ha sűrűn lövöldöztem, mert apám a közelben volt, fél óra is eltelt, mire visszamerészkedtek. Aztán szép lassan hozzászoktak a puska csattogásához.

A verebekről a csepeli unokatestvérem jutott eszembe. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, tényleg imádkozik-e, és jár-e templomba. Vagy nem érdekelt. Akár járhatott is, a vasárnapokat külön töltöttük. A templomi rejtekhelyeket mindenesetre ő ismerte legjobban. Ahogy idősebb lett, nem jött többé, képeslapot küldött Siófokról, nehezen betűztük ki az írását, aztán már csak esküvőkön és temetéseken találkoztunk, később ott sem.

Anyád égetnivaló rossz gyerek volt, sohasem fogadott szót nekem, mesélte nagyanyám egy tiszta pillanatában. Békát meg egeret boncolt, és otthagyta a kredencen büdösödni. A kis hídról ugráltak a vízbe, forróság volt azon a nyáron, a holtág leapadt, egy éles kő kihasította a lábszárát, kórházban varrták össze. Kértem anyámat, mutassa meg a sebet, hosszú csíkot képzeltem, keresztben apró hegekkel, tízzel, tizenkettővel, felhúzta a szoknyáját, egy körömnyi halványpiros csomót találtam a térde alatt.

Anyám beismerte később, hogy lefekvés után imádkozott.

Mi a bűne az ártatlan, de rossz aránnyal felépített, vásári kutyának?

Autentikusabb nem is lehetne megérkezésem a Kiscelli Múzeum kutyakiállítására: lihegek, mint aki mindjárt kiköpi a tüdejét. Magamban a pénztárost sajnálom közben. Vajon naponta hányan vesznek úgy jegyet, mintha egy futóversenyről estek volna be? Legalábbis azok, akik a Kiscelli út emelkedőjén, gyalogosan érkeznek, és kevésbé vannak edzésben. Az úton pedig észre is vehetjük mindazt, ami máskülönben elkerülné tekintetünket. Így vagyok például a Bol-dog önkiszolgáló kutyamosóval, amelynél fővárosiasabb, korszerűbb jelenséget elképzelni sem lehet. Illik A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállításhoz, amelyre stílszerűen kutyával is lehet érkezni.

Igaz, nem biztos, hogy a Sziklapince kiállítási tárgyai, szövegei túlzottan lekötik majd a négylábút.

Az ebadó történetéről, illetve a jövedelmi viszonyok közti különbségekről szóló szövegek nem feltétlenül fogják a legkisebbeket sem. De akad azért, ami lekösse a gyerekeket, a bemutatott meserészlettől a csontvázakon át egészen a csontgyűjtő porcelán tányérokig. 

Fotó: Dohi Gabriella

A kiállításra mindenképp érdemes két-három órát szánni. Bár rövidebb idő alatt is végigjárható, de van annyi szöveg és kiállítási tárgy, hogy alaposan el lehessen mélyedni bennük.

A rövidebb folyosók mellett tíz-tizenkét termet számoltam össze, ezek között akadnak kisebbek-nagyobbak egyaránt. 

A kultúrtörténeti gyorstalpaló kifejezetten magas színvonalú, nem felületes olvasásra készült. Viszont nem is csak a modern kort mutatja be, visszamegy a kezdetekig, kitérve még az ó- és őskori kutyatartás sajátosságaira is. Kiderül ebből, hogy ha a nappaliban való kutyatartás, a családtagként kezelés épp modern jelenségek is, attól még valamilyen formában a kutya mindig jelen volt mellettünk. Hol házőrzőként, máskor vadászpartnerként vagy kiállítási kutyaként szolgált – mindig hűségesen, egész hasonló tulajdonságokat felmutatva, mint ma.

Erről tanúskodik például, amit Cseremiszky Miklós 1824-ben, A Kutyákról című szövegében írt: „A’ kutya mindezekkel bir; az emberhez legjobban ragaszkodik; nevelése olly következésü, hogy arra nintsen alkalmatosabb állatunk a’ kutyánál. Sőt tud ügyes szolgálatja, ismét lett hízelkedése által az urával megbékélni, annak megint kedvébe jőni, és kegyetlenkedőjének védelmezőjévé válni. A’ kutyának szépségén, elevenségén, könnyűségén kivűl olly belső tulajdonai is vannak, a’ mellyek az embernek legfőbb figyelmeteségére méltók.

Fotó: Dohi Gabriella

Továbbá: az állatban nincs semmi egyéni haszonkeresés, bosszúálló tulajdonság, egyedül csak annyi a célja, hogy gazdája kedvéből ki ne essék! Cseremiszky szavai azt támasztják alá, hogy az „állat mint nemes, égi lény” elképzelése egyáltalán nem új keletű. És még ha ma modernebb együttélési formákhoz is vezet, attól még korábban is szerettek hasonló elképzeléseket őrizni „az ember legjobb barátja” kapcsán. Kalmár Ernő pedig mintha csak ma írta volna a következőket, nem 1970-ben, a Budapest havilapban: „Úgy tűnik, hogy az urbanizáció növekedésével a fővárosi kynológiai élet is erősödik. Mivel magyarázzuk ezt? Társkereséssel a magány elűzésére, a gyerekek ellenállhatatlan állatszeretetével, reprezentálási hajlammal, a ház őrzésével, kétes értékű kultusszal, hobbyval, a vidékről feljöttek vidéki életformájának maradékával, állatvédelmi tendenciákkal, atavisztikus nosztalgiákkal? Azt hiszem, nem tévedek, ha a jelenség egyik jellemző okát abban látom, hogy a növekedő urbanizációt próbáljuk ellensúlyozni a természet egyik megnyilvánulásával.

A Kiscelli Múzeum tárlata sokat foglalkozik a kutyásokkal szembeni előítéletek alakulásával, továbbá azzal, mikor és milyen szigorításokat kellett elviselniük, ha négylábúakkal szerették volna megosztani életüket.

Míg manapság talán a legtöbb vitát a kutyaürülék fel- (nem) szedése váltja ki, addig korábban sokkal súlyosabb problémákat okozott a veszettség terjedése. Szabályrendeletet ugyan már 1901-ben hoztak az ügyben, de a kötelező oltást csak a harmincas években vezették be. Ötven-száz évvel korábban viszont még nem igen tudtak mit kezdeni, Kossuth Hírlapja is a veszett kutyák általi megmaratásról szólt 1848 júliusában. Érdekes emellett, hogyan változott az idők során, mit szabad a kutyás embernek, és mit nem. Sasku Károly 1856-os illemtankönyve például arra figyelmeztetett, hogy az utcákon, sétákon nem illik az embernek kutyával vonulnia. Ez mégis egyre elterjedtebbé vált a XIX. század második felében, így következett, hogy az ebdüh terjedése ellen kötelező volt szájkosárral védekezni. A harmincas évek végére aztán már eléggé vált csak a póráz, 1959-ben pedig már lehetséges volt az alsó rakparton póráz nélkül is sétáltatni. A rendszerváltás hajnalára jutottunk el oda, hogy a fővárosban hatvankilenc ebfuttatásra kijelölt terület létezett. A szobatisztaságra nevelés szintén visszatérő témát jelentett, Monostori Károly már 1909-ben érzékletesen írt róla Ebtenyésztés című szövegében. 

Fotó: Dohi Gabriella

Közben persze folyamatosan változott anyagi, társadalmi helyzettől is függően, ki milyen kutyát engedhetett meg magának. Izgalmas egymás mellett látni a fotókat: egyiken a Ferencvárosi kiserdő nevű nyomortelep 1928-ban, másikon Conrad Otto bankigazgató Ostrom utcai erkélye, 1938 körül. Milyen ebet láthatunk az Illatos úti sintértelepen, és milyet a Rékai család hűvösvölgyi kertjében? Hol találkozunk németjuhásszal, és hol fehér uszkárral, orosz agárral, simaszőrű foxterrierrel? Melyik kutya a legjobb házőrző, és melyiket látjuk az arisztokrácia drága, tenyésztett ebei között? Melyik törzskönyvezése lesz dicsekvés tárgya, melyik válik kóbor kutyává, és altatják el a sintértelepen? A számok is magukért beszélnek, még ha időnként nehéz is összeegyeztetni őket. Az egyik felirat szerint Pest-Budán a XIX. század közepén még húszezer kutyát tartottak számon. Hivatalosan viszont jóval kevesebbről tudtak, 1874-ben például 8315-ről, 1895-ben 10763-ról, 1922-ben pedig 28 ezerről. Mint olvassuk, az ebadó megjelenése is határvonalat jelentett a törvényes és törvénytelen kutyák számának alakulásában. Eközben 1933-ban 671 kóbor kutyát találtak, közülük pedig csupán 137-et váltottak ki. 

A kiállítás végigveszi azt is, hogyan jelent meg a kultúrában, a közgondolkodásban a kutya alakja.

Az üveges szekrénybe helyezett giccses kerámiauszkároktól a kutyás-macskás meséken át Kolodko Mihály miniszobráig rengetegféle megjelenéssel találkozhatunk. A tárlat giccsről szóló része az egyik legérdekesebb, mindezt a Szabó Magda regényén (Az ajtó a szerk.) alapuló, 2012-es filmből vett részlettel illusztrálva. És tényleg, mi a bűne az „ártatlan, de rossz aránnyal felépített vásári kutyának”? Van-e szégyellnivaló a giccsben, és abban, ahogy a kutyára tekintünk, sokszor hamis illúzióktól, nosztalgiától sem mentesen? Szégyellni valóbb-e a kertben szaladgáló mamlasznál a szobakutya, melyet azért tartunk, mert „aranyos”? Vagy épp fordítva, azt az ebet kell inkább letagadni, amelyik nem fajtatiszta? Portája, kultúrája, társadalmi helyzete válogatja.

Fotó: Dohi Gabriella

Érdekes ebből a szempontból az is, mikor miféle kutyákat tartottak érdemesnek megmintázni, porcelánra mázolni vagy a kályhacsempén megidézni. Hol az számít jobban, hogy Szent Rókust a legenda szerint egy kutya látta el, máskor az, milyen kutyafajták vonulnak fel a legújabb mesefilmben. A kiállítás egyből a közepébe is vághatna, szerencsére mégsem a legkézenfekvőbb példákhoz nyúl. Így amikor leérünk a Sziklapincébe, nem a Frakk egy jelenetét láthatjuk rögtön, hanem A Pincérfrakk utcai cicák című, 1984-es animációét. Később is érdekes kulturális ugrásokat teszünk, és Dsida Jenő, Kassák Lajos és Szabó Lőrinc verseitől eljutunk egészen az 1994-es, Hétköznapi huncutságok című szórakoztató műsorig, melyben az „ebek harmincadja” és „az utak kutyául csúsznak” jellegű szóviccek az általánosak. A prózát és lírát illetően szintén nincs egyoldalúság, versbe vette a kutya alakját az éhkoppon lévő költő éppúgy, mint a díjat osztó irodalmi nagyság. Kassák Lajostól ugyanúgy olvashatjuk a Három ablakot, mint Kosztolányi Dezsőtől a Hattyú halálát vagy József Attilától A kutyát. Blaha Lujza belvárosi lakásában egyenesen kutyás fogassal találkozhattak a látogatók, a hasonló tárgyak közül pedig szintén érdekesek a sétapálcák kutyás markolattal, illetve a csontgyűjtő porcelán tányérok. Az őskor felé lépegetve aztán találkozunk régmúlt kutyák csontvázaival, de XV.-XVI. századi, megkövesedett ürülékkel (koprolit) szintén. Még inkább rendkívüliek Dr. Botskor László állatorvos műszerei, melyek 1913-tól egészen 1961-ig szolgálták a múlt század négylábúit.

Ahogy bontani kezdték a középkori városfalakat, úgy jutott egyre beljebb a kutya, a mostani időkben már egészen a kanapéig, sőt, a franciaágyig. Ettől persze sokan ma is idegenkednek, ezzel párhuzamosan pedig érdekes módon megjelentek azok, akik a kerti állattartás ellen hoznak érveket. Igaz, ez jelenleg főként a macskákra vonatkozik, de talán nem túl merész jóslat, hogy a következő évtizedekben a kutyák közül is mind több kerülhet ajtón belülre. Míg korábban speciális patkányfogó ebeket képeztek ki, illetve vadászatra használtak fel ebeket, addig ma mind több dologra sütik az állatkínzás bélyegét. A folyamat szintén nem ma kezdődött, az állatvédők 1896-os, XII. nemzetközi kongresszusától hosszú út vezetett odáig, hogy létrejöjjön a feketébe öltözött, kigyúrt kopaszokat is sorai között tudó Szurkolók az állatkínzás ellen csoport. Másrészt persze a kutyásnak ma is számos előítélettel, szabályozással szembe kell néznie. Sőt, a kettő össze is függ: nincs, aki jobban megítélné egy ember kutyatartási körülményeinek etikusságát, mint egy másik kutyás. Ki szemléli szigorúbban a másikat: a focidrukker, aki vicsorgó kutyájával dönget végig az utcán, de úgy, hogy még a máskor fogékony kisgyerekek se legyenek kaphatóak egy simogatásra? Vagy a szobakedvencét pulcsival és születésnapi tortával meglepő hipszter, aki már arra is gyilkos pillantást vet, aki nem a vitaminokban leggazdagabb táppal kényezteti kutyáját? Izgalmas tovább gondolni napjaink közösségi médiás világában a kutyatartás alakulását. És ha nem is jutunk el Csányi Vilmos sokat hangoztatott téziséig, miszerint ötven év múlva akár meg is szólalhatnak a kutyák, azért biztos rengeteg változást fogunk tapasztalni a következő évtizedekben.

Fotók: Dohi Gabriella

Mindent a gombokról

A gombot leginkább akkor szoktuk észrevenni, ha leszakad. Az Óbudai Múzeum kiállítása után alighanem máshogy tekintünk majd erre az öltözködési kiegészítőre. 

Ahogy a kurátor írja a falszövegben, maga a gomb az öltözködés történetével egyidős, a paleolitikumban már használták. A rómaiak inkább szalagokat és fibulákat varrtak a ruháikra. Európában csak a 13. századtól terjedt el a gombhasználat, keleti hatásra. Azonban míg a keletiek füllel vagy hurokkal rögzítik, a praktikus európaiak inkább feltalálták a gomblyukat. 

Az köztudott, hogy gombot szaruból, fémből és gyöngyházból is csináltak az évszázadok során, az azonban talán kevésbé, hogy az elefántcsontot, a teknőspáncélt, sőt a viaszt is felhasználták. 

Az elefántcsont – mint minden más felhasználási formájában is – státusszimbólumnak számított, a gazdagok aprólékosan kidolgozott darabokat viseltek, a rokokóban még gyöngyházberakással is díszítették. Egészen a 19. századig gyilkolták az alapanyag miatt az elefántokat, végül az agyar szerepét átvette a tagua, egy dél-amerikai pálma termése, amellyel helyettesíthető volt. 

Nem kevésbé érdekes a teknőspáncél mint alapanyag története, amely a 30-as évekig volt divatban – aztán műanyaggal kezdték helyettesíteni. 

Apró műtárgyaknak tűnnek a viaszgombok a kiállításon. Az enkausztika az ókor óta létező műfaj, a viaszba keverik bele a festékanyagot, amit rétegesen visznek fel a fém, kő, vagy fa alapra. 

A tárlókban gombok sokasága tekinthető meg; emellett a rendezők monitorokat is elhelyeztek a térben, ahol régi filmhíradók futnak – 1963-ban például azt mutatta be az állami tévé, hogy a Csendes-óceáni gyöngyház csigákból hogyan készítenek bizsukat és egyéb tárgyakat a Fővárosi Gyöngygombgyártó Vállalatnál. 

A szocialista nagyvállalat hangulatát megidéző filmrészlet mellett a háborús gazdaság is felvillan, az Iris Gombgyár Rt. komplett előszót mellékelt a kiállított naptárához 1941-ben – a közhelyhalmazt átszínezi a háborús pszichózis.

Külön szekció foglalkozik az ásványokból és drágakövekből készült öltözék-kiegészítőkkel, amelyek a hazai főúri divatban a 16. századtól terjedtek el, összhangban az európai divattal. 

Külön kitérnek a paszomány gombokra is, amelyeket külön gombkötő mesterek készítettek, aztán a cérnagombokkal elérkezünk az időben oda, ami már mindenkinek ismerős lehet, ha máshonnan nem, a nagyszülők szekrényeiből. 

Az eljárást Angliában találták fel, lényege abban áll, hogy szaru vagy fémkarikára cérnamintákat öltenek. A munkát nem egyszer nők és gyerekek végezték, aztán az első világháborús anyaghiány miatt áttértek az új bécsi módszerre, amelynél a karikát sűrű cérnaöltésekkel szőtték be – ez az a gomb típus, ami a háztartásokban máig fellelhető a régebbi textileken. 

Ebből készültek általában a fehérnemű gombok és az ágynemű gombok, egészen addig, amíg feltalálták a műanyagot. Természetesen a műanyag gomb gyártásról is látható retró híradó részlet a múzeumban, amelyből megtudjuk, hogy a Fővárosi Műanyagipari Vállalat gépének néhány perces munkája felér egy hetekig tartó kagylóhalászat eredményével. Azt már csak a klíma- és a környezeti krízis közepén tehetjük hozzá, hogy a műanyagszemét le-nem bomlása viszont felér egy apokalipszissel, igaz, ezt az 1965-ben készült híradó készítői valószínűleg nem gondolták még át.

Szép üveg- és porcelántárgyak is láthatók a vitrinekben, utóbbi nem is igazán funkcionális darab volt, hanem dekorációs céllal használták a legelegánsabb darabokon – érdekes, hogy mint megannyi divatjelenség, ez is leszivárgott a felsőbb körökből egészen a hazai parasztságig, akik a 20. század elején az ünneplő ruhákra varrták rá a porcelán díszgombokat. 

A kiállítás rendezői jó érzékkel tablón is megjelenítették a gombok kultúrtörténetét, ahol számtalan aspektust látunk felvillanni, vizsgálhatók ezek az öltözködési kiegészítők például szimbólumként is. 

Külön tabló mutatja be a Massányi-gombdinasztia történetét, emellett kisebb enteriőrt is berendeztek a kiállításban szerszámokkal, mérleggel, Massányiék iparigazolványaival. A családfő egykor a Felvidékről érkezett Budapestre, előbb csak kereskedett a gombokkal, később vágott bele a gyártásba, a kis vállalkozás pedig sikeres lett, és utódja máig működik. Természetesen 1949-ben ezt is államosították, de sorstársaiktól eltérően viszonylag hamar, 1954-ben visszakapták az iparengedélyüket. A soron következő generáció a hetvenes években már újra tíz fős műhelyt tudott kialakítani, és sikerült a nagy állami vállalatok beszállítójává is válnia, majd túlélték a rendszerváltást is. 

A rendezők kitérnek a hadsereg-egyenruhák szimbolikai aspektusaira is, majd a tárlat végén egy kis divattörténet következik, természetesen a gomb felől nézve a kabátot. 

Megtudhatjuk, melyik volt a két háború közti Goldberger Gyár legsikeresebb modellje, hogy jelent meg a női kosztüm a magyar öltözködésben, de külön fejezet szól a farmerről és a ballonkabátról, sőt, a használtruha-piacról is, míg fogasokon korabeli sztártervezők ruháit is megnézhetjük, így például Záhonyi Lujza darabjait, aki egykor, a szocialista korszakban a Modell Mintabolt vezető tervezője volt. 

Ha ez nem volna elég, úttörőingek és kisdobosövek, ballonkabátgombok és lódenkabátgombok is színesítik a tárlat anyagát – akit érdekel az öltözködéstörténet, bizony elveszhet ezen a kiállításon jó másfél órára.

A régi-új zene históriája

A zenetudomány a XIX. század végén induló, a klasszikus-romantikus idiómákkal szembehelyezkedő, azokat meghaladni kívánó zenei törekvéseket nevezi új zenének, azonban a történetisége egy még ma is nyíló ollóhoz hasonlítható. Nem mondhatjuk ki, hogy az elmúlt jó 130 esztendőből az új zene esztétikája melyik korszakot írja le, és a „kortárs” fogalmával ellentétben nem puhult bele abba, hogy az újonnan, frissen születő műveket jellemezzék vele és mondjanak róla valamit a hétköznapi ember számára. 

És igen, itt a „hétköznapi ember” azzal a kissé lenéző éllel értendő; hiszen az új zene nem akart tetszeni, nem akart engedményeket tenni a közönségnek, ahogy Erik Satie mondta: a hallgatónak meg kell dolgoznia az élményért. Talán – részben – Satie is már az új zenéhez köthető, az egyik főkolompos, Arnold Schönberg szerint pedig Liszt és Mahler jelentették a közvetlen ösztönzést, ám Wagnerre – ahogy vallották – zárt és folytathatatlan művészete miatt nem tekintettek példaként. Ahogy Federico García Lorca a flamenco nagy életérzéséről, a duendéről szóló híres esszéjében 1918-ra teszi önnön megvilágosodását, a zenekritikus Paul Bekker 1919-ben az „Új zene” című írásában használja először az „új zene” kifejezést. Nem véletlen az időpont: októberi orosz forradalom, a Nagy Háború vége, spanyolnátha, nálunk Tanácsköztársaság, majd Trianon… Elementáris társadalmi élmények lokális és nagyobb léptékben is; azt hiszem, ez az, amiről a „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” című kiállítás szinte egyáltalán nem ejt szót, mégis nyilvánvalóvá válik, hogy az avantgárd művészeti törekvések nem önmagukban álltak, hanem a különféle művészeti területek ugyanúgy kölcsönhatásban voltak egymással, mint az orosz-európai-amerikai tengely alkotói, sőt, az akkor egzotikusnak tartott és a kiállításon bemutatott afrikai és óceáni hatásokat is ide sorolhatjuk, miközben az alapvető keretet a történelem sodra szolgáltatta.

Érdekes, de a kiállítást végignézve magától értetődővé válik, hogy miért a Kassák Múzeumnak jutott eszébe az új zenei mozgalom magyarországi eszmélésének időszakát feleleveníteni. A múzeum egyfelől azzal főzött, amije van, és gyűjteményének anyagát felhasználva igencsak impresszív, bizonyos vonatkozásaiban mélyreható összeállítással vonja be a látogatót az – ezúttal – a zene irányába súlyozott kora avantgárdba. A koncertek, vagy sokszor inkább zenei- és társművészeti események műsorlapjait, a korabeli sajtó vonatkozó írásait böngészve könnyű a korba belehelyezkedni, nem nehéz megvonni a párhuzamot a mával és felfedezni, hogy a jó száz évvel ezelőtt elinduló folyamatok miképpen vannak jelen napjainkban. És hogy nem emlékfalak előtt, egy adott időszak művészeti panoptikumában forgolódunk, az a releváns kurátori meglátásnak, a kiállítást valójában élővé tevő húzásnak köszönhető. A Zene Házában (ettől a kiállítástól függetlenül) futó poptörténeti kiállítás hibája a reflektálatlanság, a közelmúlt zenetörténetének múzeumi tárggyá avatása, az a lustaság, ami nem törekszik másra, csupán a kiállítást megtekintők emlékezetének megmozgatására. Az összehasonlítás azért adott, mert a Kassák Múzeum új zenei kiállítása a közönséget, és ahogy megtudtam, a csoportos látogatások során a diákságot is bevonja a valódi interaktivitást nyújtó installációkkal, mindezeken keresztül szemlélhetjük az avantgárd egyébként széttartó, kánonba nem rendeződő törekvéseit. Az installációkat mai alkotók, többségükben a fiatalabb generációhoz tartozó zeneszerzők készítették hozzájuk csatlakozó képzőművészekkel; pont ugyanúgy, ahogy a kiállítás történeti magjából kiolvashatóan Kassák és köre nyitott a zene irányába, illetve ahogy a zenészek nyitottak az irodalom, a képző- és iparművészet, a táncművészet és az akkor új film irányába. És itt valójában nem egy hagyomány felelevenítéséről vagy megidézéséről van szó, hanem a ma is létező, bizonyos irányokba azóta nyilvánvalóan tovább fejlődött alkotói szemléletet ragadja meg markánsan a kiállítás: vagyis az a bizonyos, történetiségében ma is nyíló olló vált kézzelfoghatóvá.

Nagy Zsófia: Magyar színes
interaktív hanginstalláció 2016

Az előtérben Nagy Zsófia „Magyar színes” című alkotása adja meg az „alaphangot” egy színezett, Szkrjabin szinesztetikus látásmódjára támaszkodó szín-kottarendszerben vázolva különféle kultúrák pentaton népdalait, amelyeket a kihelyezett, színekkel preparált játék orgonán megpróbálhatunk eljátszani. A történelmi avantgárd hatásai, az örökölt gondolkodásmód itt többféleképpen is megjelennek: a zene vizuálissá transzformálása, majd a megszólaltatáshoz szükséges visszakódolás, illetve a kialakult sávos kottarendszer a mai zeneszerkesztő programok felületére emlékeztet. Maga Szkrjabin, mint a Tarkovszkij filmek zenéjében alapvető hangszerként használt és a harmincas években tervezett ANS szintetizátor névadója (Alekszandr Nyilkolajevics Szkrjabin monogramjából), valamint ennek a hangszernek az optoelektronikus működési elve a belső kiállítótérben több allúzióban is megjelenik. Például az egyik Moholy-Nagy-tanulmányban hivatkozási alap az anyag fényáteresztő képességének alkalmazhatósága, valamint Kedves Csanád és Nádas Eszter „Min [or]art” című videójában, részben a filmnegatívba karcolt és hangprojektoron lejátszott ábrákra utal.

Erdei Krisztina: Riseset, győzelem a nap felett 
13 keretezett fotó, 2 gif loop és egy 13 perces videó  2020

A kifüggesztett korabeli cikkek között olvashatjuk Raoul Hausmann „Optofonetika” című írását is, valamint a Kassákhoz köthető lapokban új hangszerek első magyar nyelvű ismertetését is. Az optofonetika lehetett Bali János, Kertész Krisztián és Lakatos Áron „Verkli”-jének, annak a komplex hanginstallációnak a vezérfonala, ami fényérzékelők segítségével mintázta meg a verklit, ha jobban tetszik, a kintornát. A több rétegben egymáson elforduló, áttetsző, színezett korongok a helyzetük függvényében eresztenek át bizonyos mennyiségű és színű fényt, és így indukálják a megszólaló hangot. Ezzel a hangszer-játékkal már valahol a művészeti-tudományos interdiszciplína területén járunk, és bár kimondatlanul, de azzal szembesülünk, hogy a ma művészetét meghatározó határterületi átlépések ekkoriban kezdődtek – nem csak a művészetek közötti határokról van tehát szó. Az elektronika és más fizikai jelenségek mint új „megmunkálható” matéria, még inkább immatéria, különlegesen befolyásolták a korszak alkotóit. A mozgókép és a hangrögzítés megjelenése mellett hangszerek születtek egy olyan idea mentén, ami tulajdonképpen ma is egyedülálló. Itt elsősorban a Thereminre utalok, amelyben az ember azzal, hogy a jelenlétével zárja az áramkört, valamint testének pozíciójával, ám az eszközt meg nem érintve befolyásolja a hangmagasságot, hangerőt, dinamikát, magát a zenét, annak megfoghatatlan jellegét képezi le egy iparművészeti alkotás formájában, ahogyan a hangszer magyar transzformációja, Nemes Tihamér éterorgonája is hasonló gondolat mentén született meg. (Az éterorgona jobban hasonlít a francia Ondes-Martenot-ra, azonban hatalmas vívmánya és zenetörténeti jelentősége, hogy ez volt az első polifonikus, azaz több hang – akkordok – megszólaltatására alkalmas elektronikus instrument.) Érdekes volt látni Kozma József „Géptánc” című zongoraművének kottarészletét, valamint Kövesházi Ágnes azonos című mozgáskompozíciójának koreográfia-kottáját és az előadás fotóit (a jelmezekkel). A mozgásfázisok parallel jelennek meg a zene és a tánc kottájában, leiratában, ráadásul a zongoraleiratban egyértelmű, ahogy a komponista minimalista eszközökkel, a klaszterakkordokkal a koreográfiához idomítja zenedarabját. Azt hiszem, a társművészeti gondolkodástól elindulva sok mindent megelőlegez ez a mű, Galina Usztvolszkaja neobrutalizmusán keresztül egészek a Kraftwerk retfrofuturizmusáig. Nekem mégis Kadosa Pál egy kis zongoradarabja jutott eszembe zeneiskolás koromból, ahogy a kvintakkordok ellenmozgásban haladtak. Gyerekként nagyon élveztem játszani, szinte maguktól haladtak a kezeim, vonzott az egyszerűsége és a játékossága. Talán csak az én belemagyarázásom a személyes emlék miatt, de a kiállítás, rajta keresztül az új zene e korszakának egészén mintha ott helyben megéreztem volna valamit abból a zsigeri megmutatkozási vágyból, az alkotáshoz és az előadáshoz fűződő érdek nélküli kötődésből, ami Kassákékat motiválhatta. Mert ha az elején azt írtam, hogy nem véletlenül a Kassákhoz címzett múzeumban született meg ez a kiállítás, akkor ez éppen azért van, mert Kassák hatása, máig tartó elementáris kisugárzása, megtermékenyítő aurája a változást alapvető létszükségletnek tartó művészeti közeg egészét tartotta mozgásban. Kadosa persze azért is nyilvánvaló asszociáció volt ott helyben számomra, mert személye szerzőként, a koncertek zongorista előadójaként igencsak nagy szerepet kapott, állandó jelenléte mint tekintélyes akadémikusé tulajdonképpen legitimálta az avantgárd törekvéseket. Az új zene nyitottsága valahol itt is tetten érhető: különféle rendű, rangú, kvalitású művész kipróbálhatta magát, nem találkozott elutasítással, legalábbis a körön belül. Szigetvári Andrea informatív videóinterjúi nagy ívet húznak az új zene, és a mára köznevesedett, ezért egybeírandó „újzene” között, elsősorban Kadosához kapcsolódva (a kiállítástól függetlenül, de egyértelmű szellemi partnerként az éppen a kiállítás alatt zajló X. Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál kurátorai, zeneszerzői, zenészei is megjelennek). A videóinterjú nem kiállítási műfaj, de tényleg érdemes végighallgatni Kurtág Györgyöt és a többieket.

Bolcsó Bálint: Érintőleges kapcsolódások 
interaktív hanginstalláció  2017 

A „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” az új zene esztétikájára reflektálva viszonylagos egyszerűséggel, nagyszerű, helyenként formabontó ötletekkel mutatja be a múlt századelő egy jelentős művészeti irányzatát, valamint a mai alkotókat bevonva rámutat arra, hogy az újzene (immár egybeírva) a kevés túlélő műfaj, szemlélet, alkotói viszonyulás (nevezzük akárhogy) közé tartozik. Zeneszerzők esetenként kvázi szobrászként, festőként, iparművészként jelennek meg és tökéletesen mutatják fel a gondolkodás, szellemi folyamatok révén megvalósuló zeneművek eszményét. A kiállításra készített zenedarabok előadásához nem kell zenész, néha ember sem, azok mégis érvényes kompozíciók, amelyek a véletlent is előtérbe állítják. A csodás alkotások nagy ráeszmélésekre vezethetnek, és a kiállítás fő erényeként egy olyan zenei világot hoznak közel a közönséghez, amely eddig is csak azért volt távolabb, mert a befogadásához munka kell, ám a kiállításon az is közelebb visz, ha csak játszunk.

(„Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” – a Kassák Múzeum kiállítása, 2023. június 11-ig volt látható.)

EGY NYUGODT, KIEGYENSÚLYOZOTT GYEREK

Milyen volt a gyerekkorod?

A kisgyermekkorom leginkább a nagymamámhoz köt, sok időt töltöttem iskolás korom előtt is nála, Óbudán. Aztán ide költöztünk: addigra felépült a lakótelep egy része, és mivel minden lakást úgy kaptak meg az új lakók, hogy egy vagy két gyerekük volt már, a házak közötti grund egy igazi gyermektábor-hangulatú hely volt. Az épülő házak mellett az építkezési törmelék között hihetetlenül vadregényes  játékokat lehetett játszani. Amikor kicsit idősebbek lettünk, bejött a punkzene, így ebből a rengeteg gyerekből és a különböző, közelebbi-távolabbi kisebb társaságból alakult ki Óbudán az a zenei közeg, amiből később elég sok ismert ember és zenekar is kikerült.

Téged mennyire ragadtak el a kalandok? 

Ó, hát mindenhova belógtunk! A régi téglagyár kőbányájába is, ahol mindenféle tiltott dolgokat műveltünk, különféle vegyszerekkel kísérleteztünk, petárdákat gyártottunk mindenből, amiből lehetett, és durrogtattunk… A Mátyás-hegyen sziklát másztunk mindenféle védőeszköz nélkül, felkúsztunk a tetejéig – így visszanézve azért igen bátrak voltunk. Az általános iskolában jóban voltam azokkal az emberekkel, akiket kimondottan nehezen viseltek el a tanárok, és emiatt biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy én is az eleven gyerekek körébe tartoztam, de magamra nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekként emlékszem.

A sport nem kísértett meg? Mert mondjuk Szendrei Zsolt, aki osztálytársad volt, elég komolyan sportolt abban az időben.

Én is atletizáltam egy kicsit, aztán sziklamászással foglalkoztam, de amikor, mint ahogy Szaszának is, bejött a zene, a sport gyakorlatilag elmúlt, hiszen a zene töltötte ki az összes időnket, meg az őrültségek. Aztán az F. O. System aktív évei alatt kezdtünk el újra sportolni. Ez leginkább a focit jelenti, amit játszottunk kis- és nagypályán is. De persze a sport, ha nem is versenysportként, mindig is az életünk része volt: rengeteget kerékpároztunk, hobbiszinten eveztünk, síelni jártunk, és továbbra is sziklát másztunk a barátaimmal.

Hogy jött a zene az életedbe? 

Egy ilyen panelházban, amilyenben felnőttem, minden lépcsőházban volt három-négy-öt olyan ember, aki zenetanárhoz járt, vagy önképző módon elkezdte babrálni azt a hangszert, ami éppen a keze ügyébe került. Ezek az emberek gyorsan megtalálták egymást, így gyakorlatilag 30 lakásonként alakult egy zenekar. Aztán ezek is nyilván megismerték egymást, és elkezdtek fuzionálni, az emberek innen oda, onnan ide mentek, egy kicsit letisztult a kép, és kialakultak az olyan csapatok, amelyek már képesek voltak olyan produkcióra, amire aztán a közönség is kíváncsi volt.

Hogy nézett ki ez pontosan? Lementetek a térre, és azt mondtad, „Te figyelj, játsszunk már együtt”?

Hát, Szendrei esetében pont ez volt. Talán az érettségire készültünk, ültünk a téren a könyvekkel, de leginkább persze arról beszéltünk, hogy zenekart kellene csinálni, egy újat, egy nagyszerűt. És mondtam neki, hogy „Nincs dobosunk, Zsolti, nem akarsz megtanulni dobolni?”, mire ő elment tanárhoz, és nagyon gyorsan, nagyon színvonalasan megtanult, más helyi dobosok, mint például Balogh Józsi segítségével.

Neked hogy jött a basszusgitár? Mert az elsődleges választás, ahogy én elképzelem, mégiscsak az, hogy „gitáros leszek és énekes”.

Meglepő módon az első olyan formációban, amiben benne voltam itt a házban, pont énekesként voltam jelen, és csak azután jött a basszusgitározás, akkor még azzal, hogy mellette énekelnék is.

Mindig is szerettem a különféle ritmikákkal átfűzött zenei harmóniákat, és ehhez mint hangszer a basszusgitár állt a legközelebb.

Ráadásul tényleg mindenki gitározni akart, én meg kitöltöttem azt az űrt, hogy basszusgitárosból kevesebb volt.

Mennyire volt egyenes vonalú az, amíg eljutottatok az F. O. Systemhez? 

Korábban is játszottam zenekarokban, például a BTK-ban zenéltem egy rövid ideig, de miután bevonultam katonának, az az irány elvetélt. Mindezek előtt volt két-három kísérleti jellegű zenei próbálkozásunk. Eleinte nagyon „magyar punkos” volt a hangzás, később a csapat tagjai közül az egyik ilyet, a másik olyat szeretett, így elkezdtünk magunkban stílusokat keverni, ebből a fúzióból pedig kialakult valami izgalmas zenei irány. Ettől kezdve szinte elvárás volt, hogy lehetőség szerint mindig a megszokottól eltérő, újszerű legyen a hangzás. 

Hogy került Matyi a képbe, amikor összehoztátok az F. O. Systemet? Mert, gondolom, Szasza adott volt…

Szasza adott volt, ők pedig akkor már túl voltak néhány közös zenekaron. Matyi édesanyja meg az én édesanyám egy általános iskolába, egy osztályba jártak, így aztán kisgyerekkorunk óta ismertük egymást, ha felületesen is. Néha találkoztunk és beszélgettünk, de alapvetően azért más baráti társaságunk volt. Én nem sokkal előtte szereltem le, és egy kicsit bóklásztam velük abban a ’85 és ’86 közötti télben. Aztán egyszer csak, úgy május körül körvonalazódott, hogy senkinek nincs éppen aktuális zenekara: kezdjünk egy kicsit zenélgetni, csináljunk valami könnyedet, amit nem kell nagyon komolyan venni, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. És akkor Matyi nagypapájának a házában, a Selmeci utcában elindult valami kísérletezgetés. Ezzel valameddig eljutottunk, de később, amikor egy baráti ismeretség révén Miklós Péter is a csapat része lett, egy kicsit megváltoztak a szerepek. Addig Matyi énekelt, a ekkor viszont Szasza vette át a mikrofont. Abbahagyta a dobolást, pedig nagyszerű dobos volt akkor már. Helyette Miklós Péter jött dobolni, aki rengeteg új zenét ismert. Olyanokat, amelyekhez alig lehetett hozzájutni itt, Magyarországon. Ez nagyon erős lökést adott nekünk, és elkezdtek kialakulni az F. O. Systemre jellemző zenei hangulatok.

Az elején nagyon titokzatos zenekar voltatok, a zenén túl szinte semmit nem lehetett rólatok tudni.

Az volt az elképzelésem, hogy az undergroundban nem azért zenélünk, hogy mutogassuk magunkat, vagy, hogy sikereket érjünk el, hanem a zenéért, és hogy ezt a zenét átadjuk a közönségnek.

Ez volt az egyetlen, ami inspirált, és minden másra úgy gondoltam,  mint fölösleges rosszra.

A későbbiekben nyilván rá kellett jönni, hogy a zene Nyugat-Európában sem pusztán zene, hanem zeneipar, és bármilyen jó is az underground, tíz éven belül nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem valami koncepció szerint haladsz és teljesen elvetsz minden egyéb segítséget, akkor nem hallanak meg, olyan nagy a zaj körülötted.

Az F. O. Systemmel hamar meghatározó zenekar lettetek, volt egy felfutás, kijött egy lemez, utána viszont elég gyorsan vége lett a sztorinak.

Ezt így is lehetne mondani, de én máshogy fogalmaznám meg. Addig futottunk fel, amíg azt gondoltam én is meg Matyi is, hogy elértünk egy olyan pontra, ahol ebben a gondolati világban, amit mi képviseltünk, már nem lehetett fokozni az ismertséget. Másrészt addigra már teljesen más zenét szerettünk volna játszani mind a ketten. Úgy gondoltuk, hogy felveszünk egy lemezanyagot azért, hogy azt a munkát, amit addig beletettünk, megmentsük, és hogy az egésznek legyen valami dokumentációja. De akkor már tudtuk, hogy befejezzük, és tudatosan varrtuk el a szálakat. Utána egy darabig nekem eszembe nem jutott, hogy újra zenéljek.

Akkor, ott, a húszas éveid vége felé az volt benned, hogy elásom a basszusgitárt, és jó napot kívánok?

Azt nem mondtam, hogy elásom, egyszerűen csak beraktam a szekrénybe, és azt gondoltam, hogy most minimum egy évig, de lehet, hogy ötig ezzel nem akarok foglalkozni. Aztán úgy alakult, hogy találkoztam különböző emberekkel egy-másfél év múlva, és addigra elmúlt ez az ellenérzés. Úgyhogy újrakezdtünk a Maskkal egy ugyanilyen öt évet, aminek a végén pont ugyanide jutottam. Csak akkor nem egy-két évig tartott, hanem tízig, hogy ne zenéljek. Elegem volt abból, hogy nincs másra időm. A próbák, az új számok írása, a fellépések szervezése, a turnék mellett dolgoztam egy nyolcórás munkahelyen, és az a vágyam, hogy mondjuk utazgassak a világban, teljesen kilátástalannak tűnt. Ebben az időszakban a zene mellett már mindenféle sporttevékenységet szerveztem, mentünk hegyi kerékpártúrákra, hetekre, meg evezős túrákra, és az akkor már sokkal nagyobb örömet okozott nekem, mint a koncertezés. Meg nyilván a zenekaron belül is voltak már törések, repedések, így eljött az a pont, amikor vége lett.

Az utazás elég fontos az életedben, ugye?

Igen. Kisgyermekként én nem mentősofőr akartam lenni, vagy rendőr, vagy szemetes, mint mások, hanem világutazó. Olyan, aki csak úgy megy, és rácsodálkozik a világra. Az első igazán hosszú út egy három hónapos dél-amerikai túra volt: Chilén keresztül lementünk Tűzföldig, aztán Argentínán át vissza, Bolívia, Peru, Ecuador: erős és jó indítás volt a más kontinensen való utazás, és elhitette velem, hogy ezt lehet és érdemes is folytatni.

Úgyhogy a következő 10-15 évben minden évben eltöltöttünk némi időt több afrikai és ázsiai országban.

Ezekre az utakra hónapokig készültünk mind kulturális szinten, mind a természeti viszonyokat illetően. Abban az időben még nem volt olyan könnyű megszervezni egy ilyen utat, alapos rákészülés kellett hozzá, hogy minden szükségeset magammal vigyek.

Ezek hátizsákos túrák voltak?

Igen, az első szállás ahová a repülőtérről mentünk volt az egyetlen fix pont, onnantól kezdve csak azt tudtuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Aztán általában sikerült, de egyszer-egyszer nem. Volt, hogy egy szállodai portás szerzett valami feltört autót, mondjuk Kamerunban, és azzal mentünk végig, Ugandában viszont szereztünk terepjárót, és akkor már a leglehetetlenebb helyeken is tudtunk autózni, ahol egyáltalán nem is voltak utak. Ha ezek nem történtek volna meg, akkor borzalmas hiányérzettel élném most az életemet. Úgy gondolom, ilyen szempontból nem panaszkodhatok, mert amit elképzeltem fiatalon, azt úgy hozzávetőlegesen sikerült megélni. Persze remélem, lesz még, amire azt mondom, „Fú, de jó, ezt nem hagynám ki!” és akkor elindulok azokkal az emberekkel, akikkel szeretnék együtt menni. Ezúttal talán nem azon lesz a hangsúly, hogy hová, hanem, hogy kikkel megyek. Korábban ez inkább gyakorlatias dolog volt, az volt a fő szempont, hogy olyan emberekkel menjek, akik alkalmasak erre: bírják a puritán viszonyokat, nem éhesek napközben, nem betegesek, és ha vészhelyzet van, akkor azonnal tudnak reagálni. A gyakorlati ügyek persze most is fontosak, mert lehet valaki akármennyire kedves, szerethető ember, ha egy ilyen utazás során teljesen széthullik, akkor az az egész csapatnak problémát okoz.

Neked ez az egész természet dolog hogy csípődött be?

Azt hiszem, gyerekkoromban égett belém. Két-hároméves koromban még menni is alig tudtam, de az apám már a hátán vitt az erdőbe, ötévesen a hegyekbe kirándultam vele, így egyszerűen megszoktam, hogy én ott érzem komfortosan magam. Lehetőség szerint nem túl nagy társaságban, csendben nézni az állatokat és a természetet. Egyszerűen csak csodálni. És ez a mai napig tart. Egyedül is el tudok menni egy vagy két napra bárhová, egyszerűen csak a táj szépségéért. Bár azóta megváltoztam valamelyest, és kimondottan jól érzem már magamat az emberek között is.

A másik, amivel téged azonosítani lehet, az a látvány, a fotózás.

Igen, a képzőművészet, a vizuális kultúra közel állt hozzám mindig is. A mai napig nagyon érdekel, hogy hogyan lehetne azt a hangulatot, amit te gondolsz, vagy érzel, valamilyen más módon leképezni, és másokhoz is eljuttatni. A legtöbb dolgot, ami a művészethez kapcsolódik, nem tanultam, hanem önképző módon sajátítottam el – először nyilván azért, mert így alakult, később már tudatosan. Technológiák, technikák tanulhatók a művészethez, de a művészet nem tanulható. Az a kérdés, hogy amit gondolsz, azt hogy öntöd formába, vagy hogy egy hangulatot, egy képet, egy üzenetet milyen módon képezel le.
A basszusgitározásom is hasonló gondolatiságon nyugszik, tehát nem egy tanult rendszeren keresztül játszom, hanem ahogy én elkezdtem kezelni ezt a hangszert, és elkezdtem magamat tanítani, abból alakult ki valamiféle technika. Ami nem túl bonyolult, ellenben valamiféle egyedisége azért van, hiszen más, mint ahogy a többség csinálja. És ez számomra fontos.

Ha végigvesszük a hozzád köthető zenéket, kirajzolódik egy kicsi, de szépen gondozott életmű. Van egy F. O-lemez és a mellé szórt számok, van két Mask-lemez és az, amit a BTK-val vettél föl. Nincs hiányérzeted? Vagy mindent elmondtál zeneileg, amit eddig el akartál?

Az az igazság, hogy mondanivaló már nem szorult belém. A zenei kísérletezést illetően még éreznék magamban annyit, hogy valami izgalmasat alkossunk másokkal, de ez nem akkora hiány, hogy feltétlenül megváltoztassa a mostani életemet. Van valamiféle terv, és hogy ha kellő energiát és embereket találok hozzá azokon kívül, akikkel ezt már megpróbáltuk átgondolni, akkor talán egyszer ebből is lesz valami hallgatható anyag.

Ezek óbudai csávók?

Nem feltétlenül. És lehet, hogy nem is csak csávók. Mit lehet tudni?

Királyok, istenek, népek

Miért kezdtél el írni a Himnuszról?
Három oka is van. Az egyik az, hogy régen, amikor még irodalomtörténész voltam, akkor pont ezzel a korszakkal foglalkoztam, a XVIII. század végének, XIX. század elejének magyar költészete volt a kutatási területem. Nagyon fontosnak tartom Kölcsey műveit. Érdekel az identitás kérdése, kitüntetett módon a nemzeti identitásé, az, hogy miként jön létre, mitől működik, hogyan választ magának egy közösség jelképeket. A himnusz nyilvánvalóan az egyik nagyon fontos jelkép. És van két anekdotikus jellegű motivációm.

A könyvem nemcsak Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc Himnuszáról, hanem minden himnusz jellegű dalról szól, ami hasonló funkciót tölt be…

 … és van valamilyen magyar vonatkozása.
Egyszer egy fővárosi delegáció tagjaként New Yorkban voltam, ahol egy manhattani szállodában volt egy fogadás. Egyszer csak a szálloda alkalmazottja odajön az asztalunkhoz azzal, hogy egy úr keresi a magyarokat, főleg a főpolgármestert, és hozott ajándékot is. Mondtuk neki, hogy köszönjük szépen, jöjjön be, mire az alkalmazott mondta, hogy ő nem jöhet be, de mi menjünk ki. Az utcán ott állt egy ősz szakállú ortodox bácsi, kilencvenhez közel. Ajándék gyanánt elénekelte a „Szól a kakas”-t. Még annyi kiderült, hogy az ékes tájszólással énekelt szavakon túl semmit nem tudott magyarul, meghajolt, elment. Erősen meghatározó élményként maradt meg bennem. Igyekeztem utánanézni, hogy ez az időkapszula, a XVIII. századi népszerű nótából egy ortodox közösség himnuszává lett dal, hogyan született. Tíz-tizenöt évvel később a tévé távirányítóját nyomogattam egy párizsi szállodában a francia nemzeti ünnepen. Hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy magyarul énekelnek, és láttam, hogy éppenséggel egy katonai kórus, egy koromfekete szenegáli őrmester magyarul énekeli azt, hogy „gyönge vilolának letörött az ága”. Utánanéztem: ez a Bercsényi-himnusz egy magyar virágénekből az időkapszulában egy francia elit katonai deszantos alakulat himnusza lett. Mind a kettőben az az érdekes, hogy annyira hagyományőrzők, a katonai alakulat is, meg az ortodox közösség is, hogy nem változtathatnak semmit, és ezért tudott megmaradni a magyar nyelvű dal. Tervezgettem, hogy kellene egy ilyenfajta, időkapszulákat megfejtő himnuszos könyvet csinálni. Még egy dolog kellett hozzá, hogy tényleg megvalósuljon: a covid. Más munkákba nem tudtam belekezdeni, hiányoztak hozzá a könyvtárak, kutatási lehetőségek, ehhez meg megvolt majdnem mindenem.

Amikor a Facebookon tíz éve visszatértél az irodalomtörténészi érdeklődésedhez, akkor nem az egyetemen tanult késő modern, posztstrukturalista irodalomelméleti irányt követted, hanem bőszen sztorizgatni kezdtél. Az irodalomtörténet Mikszáth Kálmánja lettél.

Igazán köszönöm. Azért tegyük hozzá, hogy közben folyamatosan arról is beszélek, hogy életmű és életrajz – az két külön dolog. Mindig el szoktam mondani, hogy ez nem az az általános iskolai gondolat, hogy a költő bácsi nagyon szomorú volt, ezért ezt a szomorú verset írta, de nyilvánvaló, hogy életrajzi elemek időnként átszűrődnek az irodalmi művekbe.

Egyébként volt is ilyen típusú aggodalom az első könyvem idején, hogy azt fogja hinni az olvasó, hogy ez maga az irodalom.

Hogy nem kell elolvasni Ady Endrétől a verseket, hanem elég lájkolni egy történetet Adyról és Lédáról. Ez valódi veszély lett volna, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a történeteim inkább kedvet csináltak az olvasáshoz. Ezt nem én találtam ki, hanem a magyartanárok adtak díjat az első könyvemnek, akik látták az olvasásnépszerűsítő funkcióját. 

A Himnusz esetében a hagyományos történeti megközelítés is forradalmi tud lenni: ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan keletkezett, és nem a szentségét mutatjuk fel, annak mindenképpen van egy demisztifikáló hatása.
Magával a szöveggel, annak esztétikai hatásmechanizmusával a Himnusznál sem foglalkozom, hanem az egészen furcsa történetével, azzal, hogy miként vált belőle úgy himnusz, hogy ezt az első olvasók, a kortársak nem akarták.

Az hagyján, de a szerző sem.
Kölcsey sem akarta, a politika sem akarta, egyik rezsim sem akarta – és mégis. Engem igazából ez érdekelt. Csak ötleteim vannak, hogy ennek ellenére miért választotta ki ezt a magyar nép, mert tényleg a magyar nép tette himnusszá és ebből a szempontból nagyon más, mint a világ legtöbb himnusza. Egy hasonlót tudok, az izraeli himnuszt, azt szintén nem felülről akarták és már mindenki ezt énekelte, amikor hivatalosan is azt mondták, hogy jó, akkor legyen ez a himnusz.  Amikor a Himnusz történetéről beszélünk, akkor tulajdonképpen annak a közösségnek a történetéről beszélünk, amelyik a Himnuszt magáénak választotta. És tényleg: a nemzetté válás traumákkal teli másfél-két évszázada a himnuszunk története. 

Úgy látom, hogy a Himnusz egyszerre időkapszula, abban az értelemben, hogy a vers felmutat egy, a megírásakor érvényes kulturális-társadalmi viszonyrendszert, a herderi jóslattól kezdve a napóleoni háborúk utáni nemzeti felbuzdulásokon át a nemesi nyilvánosság hektikus hangulatáig – amihez nekünk már kevés közünk van –, közben pedig egy felület, amit az elmúlt évszázadokban minden magyar közösség újraírt a saját értelmezéseivel és hangsúlyeltolásaival.

Van valami, amit a Himnusz szerintem nagyon hangsúlyosan állít, ami azóta is működik. Ez pedig az az ajánlat – tulajdonképpen a reformkor ajánlata –, hogy ha a magyar királyság területén élsz, magyarnak érezheted magad. Ehhez az kell, hogy elfogadd a magyar kultúra mítoszait, a magyar nyelvet, meg azt, hogy tulajdonképpen a te történeted is az, amit eddig csak a nemesség mondhatott magáról: Árpáddal jöttél be.

Ez az ajánlat, és ehhez lehet csatlakozni. És ez nagyon fontos, mert ez a magyar identitás középpontja.

Régebben egy német származású állampolgárnak, egy szláv gazdálkodónak, egy zsidónak ez nem volt felkínálva – és nem is gondolkodhatott rajta. A Himnusz ajánlata igazából azt mondja, hogy mindenki, aki itt van és magyarul beszél, elfogadja a sajátos történeteinket, az mind lehet magyar.  Nem véletlen, hogy a század közepén válik himnusszá, mert akkor rezonálnak rá igazán.

Ez az ajánlat mennyire tud most aktuális lenni?

Működik. Néha parodisztikusan, meg bénán csinálják a történelmi filmeket, de a lényeget tekintve azok is azt mondják, hogy te voltál ott a pozsonyi csatában, te voltál ott a mohácsi csatában, ezek mind mi vagyunk. Kölcsey előtt ez nem jutott eszébe senkinek, vagy legalábbis ilyen tömör, hatásos formában biztosan nem. És van még egy fontos aspektusa az ajánlatnak: a magyar életérzés, tehát az, hogy sok szörnyűség történt velünk, mindig szívtunk, de már megbűnhődtünk.

Előre is, hátra is.

Igen. Ez nagyon speciális dolog, és szerintem nagyon benne van a magyar népgondolkodásban, és erre politikát építenek mind a mai napig.

Nem kellene ezen már túllépni? Történészek, társadalomtudósok elég meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet nem csak és kizárólag sorsközösségként képzelhető el.
Hogy mit gondol erről a társadalomtudomány, az identitáselmélet és az eszmetörténet, az egy dolog, de hogyan fogalmazza meg egy mai, hétköznapi ember, hogy mi az, hogy magyar? Valami olyasmit fog mondani, amit az iskolában tanult, és az a Himnusz felfogása. A magyar történelem közkeletű elbeszélését fogja elmondani, ami akkor született. Hogy kik a fontos királyaink – ez választás kérdése, és Kölcseyék választottak. A magyar kultúrtájak, amelyekről egy külföldinek szintén beszélünk, azok is akkor választódtak ki. A Balatontól a Tiszán és Tokajon át az Alföldig – ezeket akkor találták ki. És azóta is működik, így beszélünk arról, hogy miben különbözünk mi másoktól, mi a magyar. Sok nemzet itt Közép-Európában egyszerűbb helyzetben volt, mivel vallásilag homogén: hogy mi a szerb és mi a horvát, azt vallásilag el lehetett dönteni, és kész.

Ezt nem lehetett megcsinálni Magyarországon, mivel vallásilag heterogén volt, ezért ki kellett találni ezeket a közösséggé formáló mítoszokat, sokkal jobban, mint másoknak. 

Menjünk vissza Kölcseyhez! Azt mondod, hogy nem akarsz felmutatni a szerző életrajza és a mű között kapcsolatot, de azért az kiderül, hogy Kölcsey a Himnusz írásakor éppen búval teli időszakát éli…

Karanténban töltött két év után írta a Himnuszt. Ez meghatározza, hogy milyen ihlető forrásai voltak: hogyha nem megy sehova, senkivel nem beszél, és kizárólag Zrínyit meg Balassit olvas, akkor nyilván valahogy reflektálni fog a történeti sorskérdésekre. Az is érdekes életrajzi tény, hogy amikor vége lett ennek az önkéntes karanténnak, onnantól kezdve ez a verse már egyáltalán nem érdekli. Kölcsey hangulata mindig attól függ, hogy milyen sikeresnek érzi a reformkor pezsgését, a politikát. Mindig akkor depressziós, amikor úgy látja, hogy nem mennek előre a dolgok, és lelkes, amikor végre megmozdulnak. Ő tulajdonképpen politikai barométer. Irodalomtörténetileg nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a személyek, akik megírták az életrajzát, utólag átírták és főművé tették a Himnuszt, miközben korábban senki nem figyelt rá, legkevésbé maga Kölcsey.

Hogyan lett végül Kölcsey majdnem teljesen elfeledett verséből a Himnusz? A megzenésítés előtt nem volt ennek semmilyen jele?

Ez az az időszak, amikor egyáltalán felmerül az igény, hogy legyen himnusz. Nagyjából az 1820-as és 1850-es évek között majdnem minden közép-európai népnek lesz himnusza. Az a hasonlóság, hogy ezek nem független népek, hanem még a nemzeti függetlenség kikiáltása előtti állapotban vannak, ezért kevésbé a jelenkor dicsőségére koncentrálnak, inkább a múltra. És ebből állnak elő olyan ironikus helyzetek, hogy ugyanazt a Mátyás királyt a román és a magyar himnusz is felmutatja dicső uralkodóként. Kölcsey írja a Himnuszt, előző évben ír egyet Kisfaludy Sándor, direkt nemzeti himnusznak szánva. Nem veszi komolyan senki, valószínűleg még túl korán van. Ahhoz, hogy mindenki által elismert, énekelhető politikai himnusz legyen belőle, ahhoz nemzeti intézményeknek, politikai mozgalmaknak is kell lenni, legyen hol énekelni, legyen kinek énekelni. Kell hozzá egy Nemzeti Színház, hogy kiírjanak pályázatot. És el kell telnie több mint húsz évnek, amíg megzenésítik, de addig nem igazán érdekelt ez senkit.

Kölcsey ezt nem is himnusznak írta, hanem imának, szinte véletlenül nevezte el himnusznak.

Kölcsey azért elég jól ismerte a műfajokat, ha ő himnuszt akart volna írni, akkor azt ír. Ez egy klasszikus protestáns ima, és valószínűleg így is gondolt rá. És ha nem az a címe, hogy himnusz, hanem, például, hogy ima a magyarok zivataros évszázadaiból, akkor nem is lesz megzenésítve. Amikor 1843-ban felmerült, hogy nekünk is legyen himnuszunk, akkor nem a Himnuszt veszik elő, hanem a Szózatot, amit mindenki ismer. És amikor a következő pályázaton végre sikerül megzenésíteni a Himnuszt, akkor azt gondolhatnánk, hogy jó, megérkeztünk. De egyáltalán nem kíváncsiak rá, egészen más a korhangulat. Egy dicsőséget, vagy legalább egy kis optimizmust sugárzó jelképre lenne inkább szükség, így keresik tovább az új himnuszt. Az sem véletlen, hogy 1848–49-ben sem kell. Persze, éneklik, mert szép, hazafias dal, de leginkább fáklyás szerenádok alkalmával, Deák Ferenc ablakánál például.

Ahhoz, hogy elindulhasson a himnusszá válás útján, több praktikus dolog mellett az is kell, hogy megváltozzon a korhangulat.

A Világos utáni pesszimizmus, meg az, hogy lehet, hogy tényleg elpusztulunk, aktuálissá teszi a Himnuszt. A konkurenciát kilövik mellőle: lényegében, amit 1948–49-ben énekeltek, azt nem lehet. Nincs Rákóczi-nóta, nincs Kossuth-nóta, Szózat ugyan van, de Vörösmarty belső emigrációba vonult, és akkor marad a Himnusz. Meg olyan véletlennek tűnő tényező is fontossá válik, hogy elkészül a zongoraátirat.

Bősze Ádám és Nyáry Krisztián az Óbudai Társaskör színpadán

Mintha ma felkerülne a youtube-ra…

Pontosan. Ez eredetileg egy zenekari mű, amit csak a kivételezettek hallgathattak, később az erkeli átirat is kórusmű. De ha van zongoraátirat, azt minden faluban – a tanítónak vagy a kántornak van zongorája – elő lehet már adni. És így a nemzet három himnusza közé kerül Kölcsey és Erkel Himnusza, a Szózat és a Rákóczi-induló mögé. Kell hozzá a XIX. század második fele, meg a XX. század eleje, hogy feljusson az első helyre.

Lépésről lépésre kapcsolódnak hozzá a szokások. Például az, hogy fel kell állni a hallgatásakor.

Tényleg, az hogy alakult ki?

Ez egy színházi geg. Az történt, hogy a Millennium alkalmával több politikai esztrád került színpadra, ezek a magyar nemzet történetét mesélték el Árpádtól napjaikig. Nagyon egyszerű műfaj, élőképek sorozata, és az egyik előadás egy kitüntetett pontján, egy Magyarország-térkép előtt eléneklik a színpadon a Himnuszt. A bemutató napján a nézőtéren felállt egy szép, fehér hajú, díszegyenruhás huszártiszt. Hát igen, ő egy fizetett statiszta volt, de másnap már arról írtak az újságok, hogy milyen szép gesztus volt, hogy ő felállt, a következő nap már vele együtt még egy-két ember felállt, aztán végül mindenki. Az is teljesen egyedi a magyar himnuszban, hogy szilveszter éjjel éneklik. Szakszervezeti dalárdák kezdték ezt, tőlük terjedt el. Lassan lekopott róla az a gyanú is, hogy „protestáns dolog”.

Beszéltünk már arról, hogy a magyar Himnusznak a nemzetet középpontba állítva le kell fednie a vallási szembenállást. Egy protestáns ima hogy volt képes erre?

Eleinte tényleg nagyon protestánsnak találták, és ezért nem tudtak mit kezdeni vele. Sokat javított a helyzeten, hogy katolikus zeneszerző írta a zenéjét, erős katolikus zenei motívumokkal. Erkel a lassított verbunkossal hozta be a nemzeti szálat, és az indító harangjátékkal a katolikus templomok világát. Egyébként a katolikus egyház egészen a XX. század elejéig tiltotta, hogy templomokban énekeljék a Himnuszt. Merthogy a protestánsoknak a predesztinációba belefér, hogy megbűnhődte már e nép, de a katolikus doktrínákba nagyon nem. 1902-ben született is egy olyan püspöki körlevél, hogy csak mise után, hangsúlyozottan a liturgiától elkülönítetten énekelhetik. De nagyon sokan ellenálltak. Pehm József zalai plébános – aki később Mindszenty József néven lett ismert – azzal került be először a sajtóba, hogy még az 1920-as években is tiltakozott a Himnusz templomi éneklése miatt. Március 15-én is lecsapta a misekönyvet és kivonult, amikor elkezdték énekelni a hívek a Himnuszt, mert az nem templomba való… 

Miért kellett 1989-ig várni azzal, hogy a Himnusz hivatalosan is a himnuszunk legyen?

Azt lehet érteni, hogy a monarchia alatt mi volt vele a baj, miért kerestek helyette királyhimnuszt. Ott volt a Gott erhalte, ami félig-meddig a mi himnuszunk is, de nem sikerült királyhimnuszt íratni mellé. Hogy a Károlyi-féle köztársaság és a Tanácsköztársaság miért nem szerette, azt is értjük, de hogy a Horthy-korszakban miért nem szerették, azt nehéz rekonstruálni. Az biztos, hogy az I. Bécsi döntés után kialakult egy koreográfia, hogyan fogadja be az nemzet a kebelébe újra a visszacsatolt területeket, városokat: Horthy Miklós bevonul Kassára, Nagyváradra, Kolozsvárra fehér lovon, és rögtön az elején kiderült, hogy nem lehet lovagolni a Himnuszra. Úgyhogy a Rákóczi-indulóról hoztak is egy jogszabályt, hogy ilyen esetekben hogyan kell játszani. Így aztán előbb volt jogszabály a Rákóczi- indulóról, mint a Himnuszról. Az is nagyon érdekes, hogy a nyilasoknak sem kellett.

Volt nekik saját?

Igen, volt nyilas induló, de szerencsére nagyon rövid ideig voltak hatalmon, nem volt idejük szimbólumokkal és himnuszokkal kapcsolatos döntéseket hozni. Utána volt három év, 1945 és 1948 között, amikor hivatalossá lehetett volna tenni a Himnuszt, ehhez képest köztársaság-himnuszt szereztettek, ami még odáig sem jutott el, hogy elfogadjanak róla törvényt, vagy kinyomtassák a kottáját. Egyrészt kiderült, hogy a zeneszerző a napóleoni himnusz zenéjét, hmm… „hasznosította újra”, másrészt jöttek a kommunisták, és véget vetettek a köztársaságnak. Egyébként Lengyelország mellett Magyarország az egyetlen, ahol nem cserélték le a nemzeti himnuszt szovjet típusúra. Fura megoldással maradhatott a magyar: a szövegét nem énekelték. Egy pártgyűlést, vagy akár egy zárszámadást is nehéz lett volna istennel kezdeni. Megkísérelték, de nem sikerült.

A Kádár-rendszerben már szöveggel együtt, minden ünnepség elvárt részeként elhangzott a Himnusz, igaz, kötelező kapcsolt társdalként a szovjet himnusz követte. Mikor és hogyan merült fel, hogy legyen Himnusz-törvény?  

Szokolay Sándor javasolta a Hazafias Népfront kongresszusán, hogy ha már van egy himnuszunk, legyen hivatalosan is az. És milyen szép, hogy 1989-ben ez lett az új Alkotmánynak az első mondata. Két dolgon nem változtattak azóta sem az alkotmányban-alaptörvényben, az egyik, hogy Magyarország fővárosa Budapest, a másik pedig, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Himnusza. Jogilag ráadásul pontatlanul: az Alkotmányban az van, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című verse Erkel Ferenc zenéjével.

Kölcseynek nincs Himnusz című verse, Erkel pedig két kottát hagyott hátra, kicsit különböznek, de ettől még persze tudjuk, hogy mi is az a Himnusz.

Előadóművész is lettél, hiszen Bősz Ádámmal közösen egy show keretében előadjátok a Himnusz történetét. Hogyan jött létre ez a projekt?

Amikor megírtam a Himnusz-könyvet, szerveztünk hozzá bemutatót, ahol én beszéltem, és egy zongorista mutatta be a különböző zenei érdekességet. Tavaly megkeresett az Óbudai Társaskör, hogy csináljak Ádámmal közösen zenés irodalmi estet, akkor mondtam, hogy jövőre lesz a Himnusz 200 éves, gondolkodjunk ezen, mert egyrészt van róla mondanivalóm, másrészt a kapcsolódó zeneszerzőkhöz Ádámnak is vannak történetei. Elsőre nem tűnik a legizgalmasabb témának a Himnusz, de amikor kiderül, hogy nemcsak fontosak, téttel bíróak, de még érdekesek is a történetek, akkor a megrendelő is megnyugszik, izgalmas estnek nézünk elébe. Így született ez az előadás, amit nagyon élvezek, és az is kiderült, hogy politikai megosztottságokon is át tud ívelni. Két bemutató volt eddig. Az első értelemszerűen az Óbudai Társaskörben, ami egyben az óbudai kultúra napi megemlékezés volt, az óbudai ellenzéki polgármester is végighallgatta, gratulált, meg utána többen odajöttek, hogy tetszett nekik. Másnap Veszprémben, a kulturális főváros nyitóeseménye volt az előadás, ahol a közönség soraiban két miniszter hallgatta végig, utána odajöttek és egészen hasonlókat mondtak, mint az óbudai ellenzéki politikusok. Mondtam, a Himnusz összeköt.

„A miénk egy olyan életmód, ami nem hoz azonnal gyümölcsöt”

Hogy kezd el valaki nyugat-európaiként érdeklődni a keleti filozófia és vallás iránt? Nálad ez hogyan kezdődött?

Azt tapasztalom, hogy a legtöbbünk könyveken keresztül találkozik először a Krisna-tudattal, és a világszemlélet az, ami megragad bennünket. Olyan tartalom van benne, amivel korábban nem találkoztunk. Nekem először egy barátom beszélt a krisnás életmódról, de az első lépést az jelentette, hogy vegetáriánus lettem. Elkezdtem rajta gondolkozni, hogy vajon tudok-e azonosulni azzal a kultúrával és életmóddal, amelyben felnőttem. Ennek első lépése pedig az volt, hogy feltettem magamnak a kérdést, étel-e az, ami valaha mozgott. Úgy döntöttem, hogy nem az. Aztán az imént említett barátomtól kaptam egy jógáról szóló könyvet – ez akkoriban még nem volt olyan divatos, mint manapság.

Ebben a könyvben rengeteg szó esett a lélekvándorlásról és a karmáról. Ez a két fogalom segített abban, hogy megértsem a világot.

A bátyám születésétől fogva szívbeteg volt, így mindig is foglalkoztatott, hogy hol az igazság, ha egy ember eleve mínuszból indul anélkül, hogy bármi rosszat tett volna életében. A reinkarnáció tudománya adta meg számomra a választ: nem ez az egy életünk van, voltak korábbi életeink, és azokból hozzuk a sorscsapásokat vagy jutalmakat, amiket ebben az életünkben kapunk. Ez komplexebb képet adott a világról, és a Krisna-hívők életszemlélete gyorsan közel került a szívemhez. Úgy éreztem, hogy hazataláltam.

Az első kérdésemet különben álkérdésnek gondolom, mert közben azt látom, hogy mivel egyre erősebben meghatározza az életünket a kapitalizmus, az információs társadalom és az ezekkel járó stressz, mindinkább megszületik bennünk a vágy az eszképizmusra. A keleti gondolkodásmód sok ember életében megoldást jelenthet, hiszen általa elérhetőnek tűnik egy mélyebb kapcsolat a világgal.

Úgy gondolom, hogy erre a szintre vagy ebbe az állapotba, ha minden jól megy, minden ember eljut egyszer. Feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért élünk, mi a küldetésünk ebben a világban azon túl, hogy legyen egy házunk, egy családunk és tudjuk fizetni a számlákat. Az emberi élet ennél egy kicsit többre rendeltetett, és ha az ember ezen gondolkodni kezd, akkor előbb-utóbb eljut a vallásokhoz. Sokan egy krízishelyzetben teszik fel ezeket a kérdéseket, amikor nagy veszteség vagy trauma éri őket.

Ilyenkor merül fel a legerősebben, ha a szeretteinket és az anyagi javainkat elveszíthetjük, vajon mi lesz az, ami tartósan boldoggá tesz minket.

Sokan vannak, akik emiatt bukkannak fel nálunk, és most már fiatalok is – ma már sokkal mobilisabbak, mint abban az időszakban, amikor én Krisna-hívő lettem. Akkoriban hosszabb időre maradtak az emberek az asramban (kolostorban), vagy tartósabban kapcsolódtunk az egyházhoz. Például én is, aki még azóta is itt vagyok, és teljes idős misszionáriusként szolgálok. A mai fiatalok inkább csak megismerik ezt az életmódot, megtetszik nekik, sok mindent elsajátítanak belőle, és aztán viszik magukkal tovább arra, amerre épp mennek. Azt látom, hogy akik egyszer mélységében megértik ezt a világszemléletet, azokat egész életükre elkíséri, mert annyira logikus és annyira igazolja önmagát.

Ahogy ti gondolkodtok és éltek, az bizonyos szempontból kívülállásként is értelmezhető. Ezt könnyű vagy bonyolult megvalósítani?

Nem gondolom, hogy kívülálló lennék. Az, hogy száriban járok, és hogy a homlokomon van egy vallási jelkép, nekem teljesen olyan, mint amikor meglátok egy rendőrt egyenruhában. Az öltözködésemmel azt üzenem, hogy ha valaki lelki témákról szeretne beszélni, akkor hozzám nyugodtan odajöhet. Ahogy nem lázadásból lettem vegetáriánus sem, és nem lázadásból meditálok vagy kelek fel hajnalban. Közben értem, hogy miről beszélsz, mert amikor kiteszünk egy Facebook-posztot arról, hogy Krisna-völgyben hogyan élünk, akkor az emberek sokszor odaírják, hogy ők nem tudnának így élni, pedig dehogynem, csak érteni kell, hogy az ember miért csinálja. Ezt a vallást nem kényszeríti ránk senki, saját döntésünk, hogy követjük, és az is, hogy milyen szinten követjük.

Ti, Krisna-tudatú hívők hogyan viszonyultok az információs zajhoz, a kütyükhöz, a közösségi médiához?

Innovatív vallási irányzat vagyunk, az elv fontos számunkra, hogy azt, amit használunk, tudjuk-e Isten szolgálatában használni. Például az internetet, a TikTokot, az autót, a számítógépet.

És a TikTokot tudjátok?

Persze. Az egyik legnépszerűbb magyar TikToker egy krisnás lány, Vallabhinak hívják, és hihetetlen áttörést hozott, hogy elkezdett TikTokolni, mert olyan emberekhez ért el, akikhez sehol máshol nem sikerült volna. Szóval mindent lehet használni, de nagy a kísértés, hogy ha van egy telefonom vagy számítógépem, akkor azon olyan tartalmakat fogok nézni, amelyek nem a lelki fejlődésemet segítik elő, hanem épp ellenkezőleg, az érzékkielégítés irányába sodornak.

Az emberek nem kizárólag maguktól találnak hozzátok, hanem ti is aktívan dolgoztok rajta, hogy megtaláljanak titeket. Ez a kilencvenes években volt könnyebb vagy most?

Megvan a sajátossága mindkét korszaknak, de kétségtelen: ahogy az idő előrehalad, egyre sűrűbb az illúzió köde. Változik az emberiség, és manapság két erős irányt látunk: akik nagyon bezárkóznak, mindent elutasítanak és csak az élvezetek irányába haladnak, másrészt azokat, akik nyitottak az újra, képesek változni és érzékelik a világ finom változásait is. Mindkét táborban jócskán vannak, és bár van egy kis átjárás, nyilván könnyebb a második csoportban keresgélnünk.

Mire gondolsz, amikor azt mondod, változik az emberiség?

A rendszerváltás utáni Magyarországon hihetetlen éhség volt az emberekben az újdonságra. Kiültünk az utcára énekelni, és azonnal körénk gyűltek, mohón vásárolták a könyveinket, kíváncsiak voltak ránk.

A mostani információs zajban már sokkal nehezebb érvényesülni, és a vallás is más helyet kapott az emberek életében.

A miénk egy olyan életmód, ami nem hoz azonnal gyümölcsöt, dolgozni kell rajta. Ez manapság nem divatos üzenet, mert mindenki mindennek azonnal szeretné látni az eredményét, amibe energiát fektet.

Mennyire jellemző, hogy amikor kint vagytok az utcán, és odamentek emberekhez, durva elutasításokat kaptok? Valahogyan készültök az ilyen típusú reakciókra?

Természetesen felkészülünk rá, de egyéni kérdés, hogy ezt ki hogyan éli meg. Nekem is volt ilyen „kalandom” még a ’90-es években. A Nyugati pályaudvaron egyszer például akkora sallert kaptam, hogy kiesett pár másodperc, azt se tudtam, hol vagyok, és mire az illető után fordulhattam, ő már eltűnt. De több furcsa élményem is volt, sokféle néppel találkozik az ember az utcán. Szerintem sokat változott a megítélésünk az évek során, én ú gy érzem, mostanra kifejezetten becsülik az emberek a Krisna-hívőket, de fontos, hogy a szerzeteseinket felkészítsük rá, hogy legyenek szenzitívek arra, akit megszólítanak, és arra is, hogy kinél meddig lehet elmenni, hogy mi az, amit el lehet várni, amit lehet kérni a másik embertől. 

A 2000-es évek elején találkoztam először veletek. Kitalálod hol?

A Szigeten?

Ott, bizony. Kamaszkoromban nagyon kevés pénzzel indultam el fesztiválozni, és ha ti nem lettetek volna, biztos, hogy nem tudok ott meleg ételt enni egy hétig. Rettentő hálás voltam érte. Aztán egyszer csak már nem voltatok a Szigeten. Miért?

Imádtunk kint lenni, hatalmas bulik voltak a sátrunkban. Ráadásul nekem személyesen is fontos volt ez a helyszín, a ’95-ös fesztiválon döntöttem el, hogy én most itt maradok, ebben a családban. De a Sziget mostanra nagyon megváltozott, nem szeretem ezt a szót, de elanyagiasodott, és már nem érte meg nekünk kimenni.

Túl sok lett a szabály, a korlátozás, az ételosztásnak sem örültek, és a közönség is nagyon más lett, mint volt.

Ezek között a körülmények között már nem tudtuk azt a minőséget nyújtani a magyar fiataloknak, amit szerettünk volna. De nem maradtunk ki a fesztiválozásból, kisebb magyar fesztiválokra most is el szoktunk menni.

Szóba került az ételosztás, ami az egyik legfontosabb missziótok. Érzékelitek a gazdasági válság hatásait? Több ember áll sorba ételért, mint korábban?

Egyre nagyobb az igény rá, igen. Kifejezetten a népligeti osztópontunkon, ami úgy nyilvános, hogy tényleg bárki odajöhet. Persze, máshol sem küldünk el senkit, mi népkonyhai szolgáltatás vagyunk, ami azt jelenti, hogy akinek a merőkanál van a kezében, az fel se néz, csak osztja az ételt, amíg jönnek az emberek. A harmadik kerületben bevezettünk egy olyan rendszert, hogy az ellátottak először a családsegítőhöz fordulnak, és ott kapnak egy kártyát, amivel át tudják venni az ételt. A harmadik kerülettel való együttműködésünk  modellprogramként indult lassan húsz évvel ezelőtt, addig nem voltak ilyen szoros kerületi együttműködéseink. Amikor láttuk, hogy működik, ezzel a modellprogrammal kerestünk meg más kerületeket is. Ennek a módszernek az az előnye, hogy olyan embereket tudunk elérni, akik még rendelkeznek lakhatással, de egyre bizonytalanabb a szociális helyzetük, például nem tudják fizetni a számláikat, gyógyszereiket, tartósan nem találnak munkát. Számukra az ételosztás életminőség-javulást jelent, vagy legalább megakadályozza annak további romlását.

Sokféle adomány megy keresztül rajtunk nap mint nap, mert részt veszünk az Élelmiszerbank élelmiszermentési akciójában.

Ez azt jelenti, hogy reggelente körbemennek a kocsijaink szupermarketekben, és raklapszámra hozzák el a maradék pékárut, illetve például olyan zöldségeket, gyümölcsöket, amelyeknek csak a csomagolása sérült meg, de az áru használható és jó minőségű. Ezeket visszük ki az osztópontjainkra a meleg étel mellett.

Foglalkoztok drogprevencióval is.

Az egri fiataloknak szóló programunk volt kezdetben aktívan drogprevenciós, habár nem ezzel a szándékkal indult az sem. Sok olyan fiatal csatlakozott akkor hozzánk, akik komoly függőségi problémákkal küzdöttek. A vallásgyakorlat sodrása és a Krisna-tudat gyakorlatiassága pozitív alternatívát és élményt kínál számukra. Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy az ember csak akkor hajlandó valamiről lemondani, ami jó neki, ha kap helyette valami jobbat.

Erre az addiktológia azt mondja, hogy függőséget vált.

Ebből a szempontból mondhatjuk, hogy Krisna-függő lesz a drogfüggőség helyett. Annyi biztos, hogy jobban jár vele.

BÁTORSÁG ÉS MÉRTÉKLETESSÉG ÓBUDÁN

1945-ben születtél Győrben, hol laktak a szüleid?

Apai nagyapám a Zichyek főerdészeként félre tudott tenni annyi pénzt, hogy 1905-ben Bőnyön vett körülbelül 30 katasztrális holdat. Itt építette föl saját kúriáját a hozzá tartozó istállókkal, górékkal, raktárakkal. Ezeket a földeket tagoknak nevezték. Édesapám mezőgazdasági akadémiai oklevelet szerzett, és 30 hektárra bővítette a gazdaságot. Zoli bárónak hívták a környékbeliek, mert olyan ügyesen gazdálkodott. Az egykori földjét a mai napig Zolitagnak nevezik.

Születési neved Tóth Attila, érdekel, mikor változott meg, mikor lettél Csemez Attilává?

Anyám született Koltai Tóth Márta, apám Tóth Zoltán. Én, amikor személyesen megismertem a hetedik Tóth Attilát, gondolkodóba estem. Apám is értette ezt, és azt szerette volna, ha Bőnyire változtatom a nevemet. Ez nem tetszett, így akkor érett csak meg a helyzet, amikor az NDK-ban, Cottbus-ban a titkárnő megtagadta, hogy leírja a vezetéknevemet. Hiszen németül a tot azt jelenti, halott, döglött. Nem merték kiejteni sem!

Az anyai nagymamám neve Csemez Ilona volt, beadtam hát a kérvényt, és egy hónapon belül meg is kaptam 1970-ben.

A föld elvesztését követően kerültetek Budapestre?

Apám 1949 tavaszán átadta a földjét az államnak. Az óbudai hegyvidék periféria volt, két működő bánya között. Úgy voltak vele, hogy egy jól eldugott helyen ki lehet húzni azt a néhány évet: a szüleim meg voltak arról győződve, hogy csak néhány év lesz. Apám egy háztartási boltban lett raktáros a Flórián téren, majd a Felvonószerelő és -javító vállalatnál egy általunk Attila bácsiként ismert úrral oldalkocsis motorkerékpáron szállították ki a szükséges alkatrészeket. Ebben az volt a jó, hogy Attila bácsi időnként hazahozta apát, és minket is elvitt a testvéremmel motorozni. Ez 1953–54-ben hatalmas élmény volt egy kisgyereknek! 1956 után itthon gazdálkodott, ami keserves időszak volt. Mi szedtük a gyümölcsöt, cipeltük le, ő meg eladta a piacon. Voltak állataink is, a disznókat a bánya szélén legeltettük.

Fotó: Katona László

Komoly harcok dúltak errefelé 1956-ban. Te 11 éves voltál akkor, így biztosan vannak erről emlékeid.

Volt feljebb egy óriási téglagyári meddőhányó, ahonnan lőtték a környéket. Magyarok voltak ott, ezt onnan tudom, mert magyar lőszeres ládákat és zacskókat találtunk, amiben „makaróni” (lövedék-hüvelybe való robbanóanyag a szerk.) volt. Különböző formákat raktunk ki belőlük, meggyújtottuk és végigégett. Kasza Pálék, szomszédaink a házuk pincéjébe, a környék egyetlen pincéjébe húzódtak. A Kovács család is átjött: Péter fiuk sícipőjét meglőtték egy dungdung golyóval, ami fölrobbant a lába alatt. Szörnyű állapotban volt.

Amikor édesanyámék át akartak menni, leadtak rájuk is két lövést, mert látták a mozgást. Hogy kik voltak, miért és kit lőttek, máig nem tudom.

A fejünk felett süvítettek a lövegek, a mai napig nem felejtettem el. Egy hajszálon múlt, hogy itt maradtunk. Láttuk, ahogy Csepel teherautókkal és mindenféle járművel, de még gyalogosan is vonult a nép a Bécsi úton, valami egészen hihetetlen volt ez az élmény.

Melyik általános iskolába jártál?

Az Erdőalja úti általános iskolába, ami igen kellemes volt. Körzetesítve volt, mi voltunk épp a határon, mert az alsó szomszédok már a Vörösvári úti iskolába jártak. Megtűrt tanárok voltak itt is, mint az Árpádban. Szentes Lajos például, aki Téten volt katonai parancsnok a háború éveiben, egy elegáns, központi iskolában nem sokáig taníthatott volna. Karádi Magdi néni gimnáziumi matematikatanár volt, de probléma adódott a tüdejével, és a jó levegő miatt kérte át magát ide. A férje biológiát tanított az Árpád Gimnáziumban, s mivel minden évben volt az Árpádnak egy visegrádi hajókirándulása, ahol voltak szabad helyek, a felső tagozatosokat elvitték. Sinkovits Imre akkor már nem diákként, de többször meg volt hívva erre a napra: beszélgetett, előadást tartott. Vagyis már általános iskolás koromban szívtam az Árpád levegőjét!

Ahová 1959-ben be is kerültél. Mekkora változást hozott az életedben a gimnázium?

Először furcsa volt az általános iskolai koedukált osztály után ez a fiúosztály, de mondhatom, hogy remek közösség kovácsolódott belőlünk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A legjobb barátom Greiner Frici osztálytársam volt, aki később a sógorom lett.

Hiszen feleségedet is az Árpád Gimnáziumban ismerted meg!

Igen, mert volt lányosztály is. Greiner Évának hívták, és furcsa, de akkoriban nem vettem észre ezt az atletizáló kislányt. Viszont az ikertestvérével, Fricivel folyamatosan összejártunk, nyáron nagy pingpongozások voltak náluk. Aztán, amikor a tanítóképzőből elballagott, megkértem Évi kezét. Később kiderült, hogy a baráti körben még hárman készültek erre, de megelőztem őket, bár ezt akkor nem tudtam. Hadd meséljek el egy szép történetet! Az El Camino-n, a Mezeta-fennsík előtt egy-két napig együtt mentünk Keszeg nevű barátommal. Már korábban feltűnt nekünk két szakállas, alacsony úriember, akik angolul beszéltek. Egy vasárnap, a szemerkélő eső miatt beültünk egy vendéglőbe. Én két osztrákkal beszélgettem németül, amikor odaült az asztalunkhoz ez a két szőrmók fickó. Egyszer csak belépett Keszeg a jó hírrel, hogy kinyitott a pék, és van bagett. Erre odafordult hozzám meg a két osztrákhoz az egyik szőrmók, hogy ti is magyarok vagytok? Mondom, csak én. És honnan? Mondom, én budapesti vagyok. Erre ő: én meg óbudai! Ejnye, mondom, hát én is óbudai! Hova jártál? Azt mondja, a Vörösváriba. Én meg az Erdőalja útiba. Kérdem, a Greiner ikreket nem ismerted? Mire ő: hogyne, az Évikébe voltam szerelmes, ott pingpongoztunk náluk. Mondom, nekem meg ő volt a feleségem… Kiderült, hogy 1956-ban Németországba, Dél-Afrikába, majd Amerikába került, és élelmiszermérnökként dolgozott. Koch Robinak hívták, a sógorom emlékezett is rá.

Úgy látszik, akármilyen messze megyünk is, még az ilyen édes-keserű, véletlen találkozásokban is ránk köszönhet gyermekkorunk Óbudája.

A mai napig a természetjárás a szenvedélyed, de már gimnazistaként tagja lettél a természetbarát szakosztálynak.

Szluha Vilmos volt a tanárunk, és bekerültem ebbe a szűk körbe. Egyrészt jólnevelt gyerek voltam, de viccesen azt szoktam mondani, hogy inkább azért hívtak a túrákra, mert mindennap előkerült a hátizsákomból egy üveggel az édesanya által befőzött kajszilekvárból, ami reggel pillanatok alatt elfogyott. Ekkor ismertem meg gyalogosan hazánk hegyvidékeit. 1994 óta teljesítménytúrázok, és ismereteimet a mai napig át is adom a hallgatóknak a Turisztika című tantárgy keretében.

Ha jól tudom, gimnazistaként a tanulás mellett a munkából is ki kellett vennetek a részeteket.

Mi voltunk az első 5+1-es évfolyam, így én az Óbudai Hajógyárban dolgoztam négy évig. Minden héten kedden jártunk ki. Dolgoztam a villanyszerelőknél, majd a lakatosműhelyben, ami után szakmunkás papírt is kaptam. Volgai hajókat készített a gyár, és ott láttam életemben először televíziót, amiből került minden hajófülkébe. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy a szállítás előtt a hajók ablakait kívülről lecsavarozták, és fa védőborítást tettek rá. Kérdeztem, hogy ugyan miért? Azt felelték, hogy amíg a célállomásra nem ér, addig mi felelünk értük, és a Volgán sokszor feltörik, kirabolják a hajókat. A Volgán, a nagy Szovjetunióban feltörik a hajót? Hogy is van ez?

És volt már ekkor tudomásod arról, hogy a lábad alatt a mélyben több ezer éves romok szunnyadnak?

Hogyne, bár ebből semmi nem látszott. Amikor a sólyatéren 1950 körül építették a nagy csarnokot, előkerült a Hadrianus-palota, de beépítették. Hatalmas kalapácsoló, kovácsoló gépek dübörögtek ott, amiket medvének hívtak.

Fotó: Katona László

A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola után a Vizitervhez kerültél, de miért épp oda?

Sok lehetőségem volt, köztük az Országos Műemléki Felügyelőség, ahol a gyakorlati félévet töltöttem. Kiváló szakértők dolgoztak ott, templomátadások, nagy ünneplések voltak, szóval olyan légkör, mintha nem is a népi demokráciában éltünk volna. Félidőben Mőcsényi Mihály professzor behívott mindenkit, és mondta, hogy kellene valaki a Vizitervbe egy kolléga helyére, aki disszidált. Mőcsényi tanár úr azt mondta, hogy nem az elődök által előmelegített fészkekben kell csücsülni, és nem bélyegragasztással kell pepecselni (a kerttervezést minősítette így), hanem a táji léptékkel kell foglalkozni, és szégyelljük magunkat, ha senki nem mer oda elmenni! Megkérdeztem, Tanár Úr, ehhez bátorság kell? Mire ő: Mi más kellene? Igen, egyértelműen. Jó, akkor én elmegyek, mondtam csípőből. Így kerültem a Vizitervbe. Jól éreztem magam, sok volt a kiszállás, úri körülmények között készítettem el Eger város szőlőrekonstrukciójának talajvédelmi teraszolási tervét, és a Balatonboglári Állami Gazdaságnak is dolgoztam.

Az ott tanultak felhasználásával zsűrizem a mai napig Magyarország legszebb szőlőbirtokait.

Hallgatóid azon túl, hogy közvetlen, művelt, kiemelkedő szakmai tudású tanárnak tartanak, újítóként jellemeztek, aki még szigetkerülő vízitúrákat is szervezett. Soha nem rémlett fel, hogy bármi megtörténhet egy ilyen úton?

Csak amikor abbahagytam, akkor döbbentem rá, hogy bizony, volt egy-két veszélyesebb helyzet. Kezdetben azért nem féltem, mert minden hajóban volt egy kollégám, aki tudott evezni. Amikor egyedül maradtam, csináltunk egy próbaevezést a Rómain, és annak megfelelően állítottam össze a csapatokat. Mindig a leggyengébben evezőkkel mentem én. Egyszer Tahiban, a magas parton sátoroztunk, és jött a vihar. Ott álltam a 60-80-100 éves nyárfák alatt, néztem, potyognak-e az ágak, fölébresszem-e a hallgatókat, költözködjünk-e át máshova? Volt olyan, hogy két hallgató kislánynak elvitte a szél a sátrát, és ébresztettek éjjel a szakadó esőben. Az étkezést úgy oldottuk meg, hogy a feleségem fölhozta a pörköltet vagy a gulyást előfőzve. Fölfelé még együtt lehetett tartani a társaságot, de lefelé már voltak gondok, mert hiába mondtam, hogy ne evezzenek, csurogjunk, látótávolságon belül legyünk, ez nem ment. Egy fiú egyszer otthagyta a táborhelyünkön az övtáskáját a pesti lakásának a kulcsával úgy, hogy amikor pakoltunk, már ott kóválygott két hajléktalan a földet fürkészve. Csak 3-4 kilométer után vette észre, kikötött, és visszament gyalog. Szerencséjére megtalálta, a hajléktalanok nem vették észre a fára akasztott övtáskát. De én ezt nem tudtam. Három óra eltelt, és nem jött a hajó. A váci vízi rendőrség megszűnt, így bementem a kocsmába. Elmondtam, hogy egy hallgatóm nincs meg, de nem jött le üresen a kílbót, szóval nem tudom, mi történhetett. Azt mondta egy vendég, üres a tankja, de ha veszek 20 liter benzint, ő fölvisz. Akkor derült ki, mi történt. Volt velünk egy szegedi kislány, akinek a szülei kétségbeesve vártak a Rómain, nem tudták, miért késünk órákat, hiszen mobil nem volt még. De hála istennek nem lett soha semmi baj, még csak a vízbe sem esett bele senki.

Tájépítészeti ismereteidet tudtad-e Óbudán hasznosítani?

Igen, a Guckler Károly Természetvédelmi Alapítvány kurátoraként, majd társelnökeként 1992-től 2015-ig. A kuratórium tagjai természetvédelmi szakvéleményeket készítettek, környezetvédelmi versenyeket rendeztek iskolásoknak. Szabadon látogatható bemutatókat tartottunk, konferenciákat rendeztünk a III. kerületi egyedi tájértékekről és a kialakult tájhasználati konfliktusokról. Guckleresként irányítottam a békásmegyeri Gőtés-tó tereprendezési munkáit. A hallgatókat is sikerült bevonni ezekbe a munkákba.

Két könyvet is kiadtunk Mesél Óbuda földje és Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei címmel. Az alapítvány emblémájaként a méhbangót (Ophrys abifera) választottuk.

Miért épp a méhbangót?

Ezt az orchideafélék családjába tartozó növényt az óbudai lőpormalom környéki előfordulási helyéről írták le először. A faj 1982 óta fokozottan védett, a mai napig előfordul a III. kerületben. Eszmei értéke negyedmillió forint.

Milyen Óbuda egy tájépítész szemével nézve?

A véletlen folytán kerültem ide, de hozzám nagyon passzol Óbuda. Egyrészt a Duna közelsége, hiszen rendszeresen jártam evezni, másrészt itt van a hegyvonulat, harmadrészt a kétezer éves városi kontinuitás. Ez a három már általános iskolás koromtól kezdve izgatott. Hatodikos korom óta járunk a Dunára, édesanyám vitt a hegyre vasárnaponként. Volt legalább egy tucatnyi szarkofág különböző helyeken, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet, ezért kezdtem járni a helytörténeti klubba, amelyet Szilágyi János bácsi, az Aquincumi Múzeum egykori igazgató-régésze vezetett. János bácsihoz a 70-es évek elején sokszor becsöngettem, és invitáltam a lakótelep építésekor előkerült egy-egy római küszöb, vízvezeték, alapfal megtekintésére.

A Perényi úton a nyakamban hozom fel Gábor fiamat 1974-ben. A Perényi út egykori macskaköves burkolata és a jobb oldalon az 1973 őszén bezárt Újlaki I. kemencéje látható. A kemencét 1952-ben építették. Háttérben a Bécsi úton épülő és átadás előtt álló tízszintes panelházak láthatók. A bal oldali szárazon rakott mészkő támfalat azóta elbontották, amely több tucat gyíknak volt az élőhelye.

Én titkon arra számítottam, hogy a karakteres tájelemek között meg fogod említeni a Kiscelli Múzeumot is, ami olyan lenyűgözően áll ott a meredély fölött…

Igen, teljesen igazad van. Hála istennek nem lehet elé építkezni, mert odáig ment az agyagbánya gödre, és ott van a nagy homlokfal a mai napig. Alulreprezentált, nem a súlyának megfelelő módon értékelik. Egy tucatnyi szakirányos hallgatót minden évben elviszek egy hosszú túrára, aminek ott a vége. Mindig megkérdezem, ki volt már itt, a múzeumban? Csak elvétve van, hogy valaki felteszi a kezét. És arra már nincs energia, hogy bemenjünk, de kérem őket, ígérjék meg, nem nekem, maguknak, hogy megnézik. Mert érdemes a barokk kastélyt belülről is látni.

És mennyire volt más a gyerekkorodban?

A templom romos volt, mert 1945-ben megsérült, így aztán mi, környékbeli gyerekek ott bujkáltunk mindig a pinceszinten. A többi része működött, nyáron rendszeresen voltak hangversenyek. Nagy élmény volt a belső udvarban hallgatni a muzsikát. Legutóbb a stációk felújításáért rendezett jótékonysági koncerten voltam ott.

Az Újlaki I. téglagyár felhagyott agyagbányája. A szukcesszió első lépése, az elgyomosodás a nyers agyag-részükön megtörtént. A kép bal oldalán a murvás Perényi köz kanyarog (azóta leaszfaltozták). A kép jobb oldalán az Újlaki FC (UFC) futball pályája és öltözője látható. Helyén a Kossuth Zsuzsa Szakközépiskola és a Praktiker épült.

Ha a tájról beszélünk, a panelházakat sem kerülhetjük ki Óbudán…

Egyrészt tudomásul kell venni, hogy egy-másfél méterig vizesek voltak a vályogból épített földszintes házak falai, ami egészségtelen volt, de meggyőződésem, hogy ennyire sok épületet ide zsúfolni nem lett volna szabad. Persze ez is viszonylagos. 1956-ban egy építész tervezett Budakalásztól Pomázig egy 4 kilométer hosszú, tíz szintes házat! Bátorság és mértékletesség. Ez a látványért felelős szakemberek legnagyobb dilemmája, eldönteni, hogy a kettő közül melyikre van épp szükség, és milyen mértékben.

Vitathatatlan, hogy az építkezések közben sok érték elveszett.

A cölöpalapozás mindent ripityára tört, tehát ahol lakóépület épült, ott megszűntek a római emlékek. Korábban, ha kérdezték, azt mondtam, hogy a bánya a legbrutálisabb beavatkozás a táj, a természet szerkezetébe, életébe.

Most már változtattam, mert van egy még brutálisabb: a mélygarázs.

A bányanyitás helyén ugyanis ritkán van egykori emberi tevékenység, de a városokban, ahol mélygarázst építenek, ott többnyire valamilyen települési réteg örökre eltűnik.

Ágostházi László szerint nagy problémája Óbudának, hogy nincs központja, mert a Flórián tér messze van attól, hogy urbanisztikai értelemben városközpontnak lehessen tekinteni.

A szónak ebben az értelmében valóban nincs központja. Most arra hajlok, hogy inkább egy intenzív közparkot kellene központtá tenni, és nem egy újabb építészeti csodát. El tudnám képzelni, hogy itt egy kicsi, ütős központi épülettel, mint amilyen a Magyar Zene Háza, egy városligeti szintű, intenzíven kialakított közpark jöjjön létre. Megérdemelné ez a városrész.

Mit gondolsz, milyen lesz Óbuda száz év múlva?

Amikor felvittem a hallgatókat a Nagy-Kevélyre, mindig azt mondtam nekik, hogy ha a gyerekeiket idehozzák, az erdőket még többnyire látni fogják, mert azok a Nemzeti Park részei, de a szántók és a rétek mind be fognak épülni. Gyakorlatilag már kirakhatnánk a megtelt táblát, és ez csak fokozódni fog. Itt, a két bánya közötti részen gyerekkoromban óriási telkek voltak, nagy gyümölcsösök, most pedig már nem családi házak, hanem társasházak épülnek. Sokkal intenzívebben kellene a Mátyás-hegy és a Csúcs-hegy közötti hegyvonulatot hasznosítani. Gyönyörű részek vannak itt, ami nagyon kevesek számára ismert. Akció, reakció: a beépítést valahogy ellensúlyozni kell, és ebben a természetvédő, az erdész partner, a tájépítész még inkább. Az akaraton múlik csak, hogy milyen szemlélet alakul ki. Úgy gondolom, a tízszintes házakat emberléptékű, 3-4 szintes épületekre kellene cserélni a jövőben, és remélem, hogy így is lesz.

Bombariadó

Abból az ablakból, amely előtt Berti bácsi töltötte a napjait, a Vörös templomra lehetett látni. Már évek óta dolgoztam az épületben, amikor megtudtam, hogy Szent Szív templomnak hívják, egy papírról derült ki, soha nem hallottam, hogy valaki így nevezte volna.

Régi, fekete támlájú kerekesszékben ült az öreg, nem csinált semmit, csak nézett kifelé. Akkor már vagy három hete lábadozott nálunk bélműtét után. Nem sok látogatója akadt, a kollégáktól hallottam, hogy tavaly halt meg a felesége, azt is mondták, hogy hosszú, boldog házasság volt, ezt a fiától tudták, bent volt látogatni, én éppen nem dolgoztam. Külföldről jött haza, hogy megnézze az apját, egy délutánt töltött itt, állítólag elég jóképű fickó. Berti bácsi is az lehetett valamikor. Tulajdonképpen rég hazaengedhettük volna. Állítólag a fiú vagy félórát beszélgetett a főorvosunkkal. Aha, gondoltuk, biztosan előkerült egy boríték. Később említette a fődoki, hogy Berti bácsi volt a középsulis igazgatója, tanította is, azt mondja, miatta kezdett komolyabban olvasni. Mindenesetre megegyeztek, hogy itt marad, amíg a fia ki nem találja, hogyan tovább. Keres egy idősotthont vagy ilyesmi. Magához venni nem tudja, a házba nem engedheti vissza egyedül. Igaz, ami igaz, az ő korában az is ritkaság, hogy a műtétje ilyen jól sikerült. A kerekesszéket is csak ücsörgésre használja. Ezeket egyébként már leselejtezték egyszer, de majdnem minden kórteremben megtartottunk egyet, hogy lehessen ülni bennük, mondjuk az ablaknál. 

Berti bácsi tarkóját úgy ismerem, hogy akár most le tudnám rajzolni, vörösesbarna, barázdált bőr, a nyakszirtnél fehér haj, mintha vonalzó mentén vágták volna el, fejtető felé ritkul, átsüt rajta a kinti világosság, fénylik a fejbőre.

Volt egy csendes délutánom, vasárnap lehetett, úgy terveztem, hogy végigszaladok a szobákon, aztán beülök a pihenőbe és végre előhúzom a táskámból a könyvet, amit egész héten hurcolok magammal, néha megtapogatom, hogy megvan-e még, mint valami bűnjelet. A szobája előtt klaffogtam, az ajtó tárva, mint mindig, benéztem, mint mindig. Tarkó a fényes négyzetben, mint mindig. A lábamat követtem, mire észbe kaptam, már ott álltam Berti bácsi mellett, és néztem kifelé, amerre ő. Nem számítottam reakcióra, mégis megkérdeztem, mind gondolkodik. Talán így kérdeztem. Nem emlékszem pontosan, csak arra, amit válaszolt.

A kilencvenes évek elején jött divatba – mondta, hangja mint a nyers krumpli, amikor reszelik –, hallottunk már róla, hogy a kerületben egy általános iskolát már kétszer kellett kiüríteni azon az őszön, de valahogy nem foglalkoztunk vele. Az elsőnél meghökkentünk, a másodiknál értetlenkedtünk. Ki az az őrült, aki ilyesmit csinál. Ki mer egyáltalán ilyet megtenni. Diákcsíny, mondták néhányan. Hát, annak elég durva. Nem tudták kideríteni. Akkoriban az egész város tele volt telefonfülkékkel. Nem tudták lenyomozni, melyikből jött a hívás. Bárki lehetett bármelyik utcasarokról. Persze mind gondoltuk, hogy valamelyik diák így akarja megúszni a témazáró dolgozatot, és az egész nem komoly. Nem lehet komoly, nem lehet azt elhinni, hogy bárki bombát vigyen egy iskolába.

De a szabály az szabály, ilyenkor felelősséggel egyetlen dolgot lehet tenni, kiüríteni az épületet. Pincétől padlásig. Senki, egy lélek se maradhat bent.

Diák semmi szín alatt. Átvizsgáltatni a rendőrséggel. Vagy katonasággal. Ilyesmire kiképzett szakemberekkel. Keresőkutyákkal. Nagy fölfordulás, vonulás ide, oda, aztán várni, hogy mondják, az épület teljesen biztonságos. Később jó párszor végigcsináltam. Mint igazgatónak nekem kellett mindenkivel beszélni, mindent aláírni. Mindenért a felelősséget vállalni. Az elsőnél még nem volt terv. Ostoba voltam, azt hittem, ez a mi iskolánkkal nem esik meg. Volt minden évben előírt tűzvédelmi gyakorlat, azt már egyszer megcsináltuk azon az őszön. Nagy iskola, fénykorában majdnem ezerháromszáz gyerek. Tizenkét évfolyam. Csengettünk, a titkár bemondta a hangosbemondóba, hogy tűzriadó gyakorlat, mindenki fegyelmezetten hagyja el az épületet, a tanárok sorakoztassanak meg a többi. Hogy senki ne vigyen magával semmit, csak a keze ügyében lévő holmit veheti magához, meg a többi. Ezt ismételgette vagy öt percig, az osztályok sorakoztak, a kicsik vonultak ki az épület elé először, aztán jöttek a felsőbb évesek az emeletről, a gimnazisták a hátsó szárnyból indultak a párhuzamos utca felé a hátsó kapunál. Nekem az volt a dolgom, hogy szemmel tartsak mindent. Az igazgatóihoz vezető folyosón álltam a nagy ablaknál, figyeltem, hogy a kicsik kint vannak-e, amikor láttam, hogy a felsőbb osztályok is kiérnek, elindultam a belső udvar felé, hogy lássam, a gimnazistákkal is minden rendben megy-e. Persze mindig voltak síró kisgyerekek, kiabáló kamaszok, volt, aki csak azért is szembement az árral, mert valami nélkülözhetetlen dolgot felejtett a padban, vitatkozott egy tanárral. Mindig voltak olyanok is, akik jó alkalmat láttak arra, hogy elsurranjanak cigarettázni valamelyik szomszédos épület mögé, és mindig találtunk valakit a vécéknél, aki úgy gondolta, inkább megvárja, amíg mindenki visszajön. Szóval volt minden. Amikor kiürült az épület, végig kellett járni, hogy biztosan nem maradt-e senki. Találtunk egyszer egy kislányt a rajzterem szekrényében. Onnantól rémálmaim voltak. Ha tűz volna, hogy tudhatnék minden egyes szekrénybe, vécébe, pad alá, zegzugba benézni, honnan tudhatnám, hogy tényleg nem maradt-e bent senki. Gondolatban ezerszer végigjártam az egész épületet, végigvettem minden rejtett helyiséget, ahol csak megbújhat egy gyerek. Előkotortam a műszaki rajzokat, szakemberekkel vitattam meg, milyen útvonalon érdemes bejárni, minden helyet ellenőrizni. Aztán beütött, egyik reggel mi is kaptunk egy hívást. Bomba van az épületben, mondta valaki. Pontosabban, nem is mi kaptuk, rögtön a rendőrségre telefonált. Esett. Esős ősz volt. Volt is a kicsiknél esőkabát. Abban jöttek. Szoktam nézni az emeletről, az igazgatóihoz vezető folyosó nagy ablakán át. Volt, amelyiket kocsival hozták, de a legtöbben gyalog jöttek, kézenfogva az anyjukkal vagy az apjukkal, vagy a nagyobb testvérük mellett, szinte szaladva. Mint valami kis mesebeli lények a színes esőkabátokban. Kik lesznek majd. Énnekem ilyenkor úgy megtelt a szívem… de mindegy. Nem tudtam, hova tereljem őket az esőben. A nagyok meg persze bőrig ázhattak a farmerdzsekijükben. Alig volt valamelyiknek kapucnis kabátja, esernyőt már nem is mondok. Velünk szemben nyílt az utca, amelyikben a kerületi tanács, mint mondok, polgármesteri hivatal volt. Hát azt az utasítást adtam az alsós igazgatóhelyettesnek, oda vigyék a kicsiket. Ott az a nagy tanácsterem, csak elférnek valahogy. Rendesek voltak, gond nélkül fogadták őket, még a felsősök is befértek, leültették őket a folyosókon meg az előtérben. Az iskolánk mögötti utcában állt, még most is áll egy szép sárga templom. Nem volt jobb ötletem, oda vezényeltem a gimnazistákat. Amelyik még nem lógott el. De zárva volt. Én nem tudom, nem járok templomba, de az volt a fejemben, hogy a templomok mindig nyitva állnak. Azt hittem, az Isten háza olyan, hogy soha nincs zárva az ajtaja. Néztem, rajta volt a plébánia telefonszáma, gondoltam, teszek egy próbát, kerestem egy fülkét. Föl is vette egy kedves asszony, barátságosan közölte azon a simogató középkorú hangján, hogy csak az esti misére nyitják ki a templomot, nem tud most odamenni senki, de tartsam, megkérdezi. Tartottam. Egy-két perc múlva beleszólt, hogy egy félóra múlva tudna jönni egy atya, hogy kinyissa. Mondtam, hogy köszönöm, de az nekem késő. Az utcán ott álltak azok a lakli kamaszok, azok a feketére húzott szemű lányok, fejük fölé tartották a hátizsákot vagy a kabátot húzták rá, a szemükbe csöpögött a víz a hajukból. Akkor odaálltam és azt mondtam, elmehetnek mára, mindenkinek igazolva lesz a napja. Tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás. De nem volt mit tenni. Nem kényszeríthettem őket ott ázni. Éljeneztek, hujjogattak, és olyan gyorsan tűntek el szem elől, hogy ha nem láttam volna, magam sem hittem volna, hogy öt perccel azelőtt a szűk utca dugig volt tömve fiatalokkal. Féltem, persze, hogy adtam alájuk a lovat, hogy mostantól megszaporodnak a bombariadók.

Ha már ilyen egyszerűen szabadnapot szerezhetnek maguknak, bolondok lennének kihagyni. Nem is tévedtem nagyot.

Másnap beszédet tartottam az iskolarádióban, röviden, mindjárt az első órában. Elmondtam, hogy nyomozás indult, a tettes komoly büntetésre számíthat és a többi, amit ilyenkor mondani kell. Egy darabig aztán nem is volt újabb riadó, de minthogy nem volt büntetés, nem lett meg a csirkefogó, újra hívást kaptunk. Még a tél előtt. Aztán egy újabbat télen. Aztán még egyet a téli szünet előtt, és utána is és így ment egész évben. Minden iskola hasonló gondokkal küzdött. Meg minden mással is. Eszközhiánnyal, például. Meg aztán, hogy ki kell szervezni a takarítást külső cégeknek. Nekem is meggyűlt ezzel a bajom, mit mondjak a takarítóinknak. Nem láttam be, hogy jobban járunk a cég megbízásával, mint ha magunk fizetjük őket. Aztán ott voltak a viszályok a tanári karban. Voltak a problémás diákok, akikért valaki mindent megtett, hogy ne kelljen kicsapni, a másik meg épp ellenkezőleg. Aztán jött, hogy a portaszolgálatot is ki kell adni vállalkozónak. Beázott a tornatermünk. Nyomorult egy csarnok, utólag csapták az épülethez, elég trehány egy megoldás volt. Hogy arra honnan lesz pénz. Sokféle gond jött egyszerre.

Aztán tavasszal, amikor az ember már igazán jobban várja a tanév végét, mint a diákok, megint riadó volt. Kivezényeltük őket, mint szokás. Nagy rutin volt addigra. Ment minden. Én meg ültem az igazgatóiban, arra gondoltam, mi van, ha egyszer tényleg van bomba. Mintha itt ketyegne a hátam mögött. Vagy a talpam alatt. Láttam, ahogy egy pillanat alatt a levegőbe röpülök az íróasztalommal együtt. Darabokra hasad. Kipattan az ablak, a lökéshullám kidobja az ajtókat a keretből. Valószínűleg azonnal elvesztem az eszméletem, nem érzékelem, hogy kiszakad a hasfalam, földet érek valami törmelékkupacon, és nem érzem, hogy a testemre hulló téglák összezúznak. Hallottam a zsivajt, zsongássá tompult, aztán a nagy, kongó csönd, nem tudom, mikor ürült ki az épület. Nem jártam körbe ellenőrizni. Ezen gondolkodom általában. Bocsásson meg. Ezen.

Apa és szeretet nélkül

Súlyos kérdéseket feszeget Hidas Judit Nem vagy többé az apám című könyve, amely egyben tükröt tart Magyarországnak is. 

Az író láthatóan tudatosan ás mélyre, hogy a társadalmi és az egyéni sors metszéspontjában megmutassa az összefüggéseket, vállalva azt is, hogy mindezt az irodalmiság rovására teszi – néhol nem is lehet eldönteni, hogy regényt vagy szociográfiát, szociálpszichológiai esetleírást olvasunk.

De talán nem is fontos. A lezajló drámák sorozata ugyanis nagyon erős. 

Mint minden probléma az életben, Hidas története is egy nem működő családdal kezdődik, ahol az anya keményen, de hiába küzd a férje szeretetéért, az apa jelen is van, meg nem is a családjában – leginkább csak lelki terroristaként –, egy szem lányuk pedig megpróbál az anyának és az apának is megfelelni, ami lehetetlen, hiszen apja és anyja teljesen mást vár el tőle. 

Amikor szülei képtelenek megjavítani a házasságukat, inkább szétköltöznek, hogy mint a vízgyűrűket, kiterjesszék a problémákat, az időközben gimnáziumba kerülő lányuknak immár nemcsak lelkileg kell ingáznia kettejük közt, de a városban is, ráadásul meg kell küzdenie anyja és apja újabb és újabb partnereivel is, illetve a tudattal, hogy szülei nemcsak egymással, de másokkal is képtelenek élni, mivel hiányzik belőlük a másikra való odafigyelés képessége. Az anyából talán nem is a férfiak, inkább a lánya vonatkozásában – és ha ez nem volna elég, a kilencvenes évek amúgy is zűrös közegében a lánynak ráadásul még az identitásával is meg kell küzdenie. Noha szülei nem titkolták el előle zsidó származását, ők maguk nem vállalják, de nem is utasítják el identitásukat. Egyszerűen a szőnyeg alá söprik, és ezzel a szőnyeg alá söprik a múltat és a múlttal való megküzdés szükségességét, valamint a társadalommal és a soával való kapcsolatukat is. Amiről nem beszélünk, az nincs – ez lehetne a mottója ennek a hozzáállásnak. Csak az a baj, hogy amiről nem beszélünk, az attól még van. És a következő generációé lesz a továbbgörgetett szikla, vagy a továbbcipelt hátizsák. Egyszer valakinek szembesülnie kell azzal, amivel a nagyszülei és a szülei nem voltak hajlandók – ha pedig ő nem teszi meg, továbbadja a gyerekének. Hidas hősnője megkísérli, hogy az előző generációk helyett elvégezze ezt a munkát, felemás sikerrel. Megpróbálják megtartani az ünnepeket (könyvből), de a zsidó gimnáziumból szabályosan elmenekül a főhős, mert nem találja a helyét, nem tud azonosulni azzal, amivel kellene, és szemmel láthatóan nemcsak ő, hiszen osztálytársai is farmert húznak a hosszú szoknya alá. 

Mindeközben a szétszakadt családnak meg kell küzdenie a rendszerváltás következményeivel is: míg az egykor filozófiát tanító apát még a Kádár-rendszerben kidobták állásából szamizdatos aktivitása miatt, és a fordulat után sem indul be a karrierje, a magányos, elhagyott anya szédítően sikeres, önálló könyvelőcégéből dől a pénz. Hiába. Egyedülálló anyaként boldogtalan. 

Eszter, a főhős az első valamire való fiúval családot alapít – elhamarkodottan. A következmények borítékolhatók: rövid házassági intermezzo után már egyedülálló anyaként, szintén elhagyott nőként folytatja az anyai mintát, és míg szüleinek a rendszerváltással, neki egész más problémákkal kell megküzdenie a református iskolában, ahol tanít: a mindennapi rasszizmussal, amely először gyerekek közti konfliktusnak látszik – később terebélyesedik olyasmivé, amiben megint csak a kommunkiációs képtelenség és a szőnyeg alá söprés mint technika mutatkozik meg, mint magyar specialitás. A közösségbe bekerülő cigány fiú körüli problémahalmaz korántsem olyan súlyos, mint amivé a kezeletlensége által később válik. A szemünk előtt kibontakozó sokadik dráma épp attól súlyos, hogy ha az elején határozottan fellép az iskola vezetése, nem terebélyesedik jogi üggyé, és sorsproblémává. De az illetékesek félnek megszólalni. Félnek cselekedni, és félnek konfliktust felvállalni – voltaképp nem is tudni, kivel. Azt a bevett taktikát követik, ami a szocialista időszakban a túlélés záloga volt: befogják a szájukat, amikor ki kellene nyitni.

Hidas mesterien fogja egybe a szálakat megnyomorított életű főhősnője körül, akinek így egyszerre kell küzdenie identitásával, időközben megbetegedő, haldokló apjával és a kiegyensúlyozatlan, kibeszéletlen kapcsolatukkal, amelyben apja mindvégig bántalmazóként volt jelen, a mindenbe belefáradt anyjával, az egyedülálló anyák kínjaival és az iskolai rasszizmussal. 

Tágabban értelmezve a jelen Magyarországával – amelyet százötven éve kibeszéletlen problémák, az intimitásra és a szeretetre való képtelenség, az ez elől való menekülés, a másik iránti felelősségvállalás teljes hiánya, a szolidaritás teljes hiánya és mély depresszió jellemez. 

Hidas mégsem mint bűnösöket láttatja ezeket a szereplőket, hanem egytől egyig mint áldozatokat. Mert azok is, úgy a passzív-agresszív apa, mint az iskola igazgatója. Olyasvalakik, akik nem is ismerik azt a taktikát, ahogy meg kellene küzdeniük bizonyos helyzetekkel vagy saját magukkal. Nem is tudják, hogy hibáznak – de éppúgy szenvednek, mint áldozataik, ha másért nem, saját maguktól.

Ahogy az író végighúz ezen az iszonyú és tipikus történeten, az ember kénytelen ráismerni arra, amiben él – mintha antik sorsdrámát látnánk a jelenre optimalizálva. 

Ahogy említettük, nem is maradna hiányérzetünk, ha mindehhez szofisztikáltabb írói nyelv párosulna – Hidas azonban, talán tudatosan, nem élt ezzel a lehetőséggel. 

Mindennek nyomán különös kettősség jellemzi a kötetet, amely azonban fontos tükre a világunknak. 

Hidas Judit: Nem vagy többé az apám
Park Kiadó, 2022 3990 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Csoda, hogy túléltük a gyerekkorunkat”

Az egész gyerekkorod a Római-parton telt? Már ide is születtél? 

Rögtön az elején csalódást kell okoznom, vagy fel kell rúgom a koncepciót, de nem született Római-parti vagyok. A II. kerületi Bogár utcába vittek haza szüleim a kórházból, és csak 1980-ban, hároméves koromban költöztünk a Rómaira. Akkor halt meg egy év leforgása alatt mindkét nagymamám, ami családi mozgásokat generált. Mi költöztünk az Emőd utcába, két nagybátyám és nagyapám pedig a Monostori utcába, majd húsz évvel később az Emőd utca Duna-parti végébe jöttek vissza lakni. 

Mikor költöztél el onnan? Egyetemistaként még otthon laktál?

1995-ben költöztem el először, amikor kimentem Franciaországba érettségi után. Két évet töltöttem Párizsban, és amikor onnan hazajöttem, akkor már nem mentem vissza a Rómaira, hanem a Török utcába költöztem, abba a kis garzonlakásba, amit előttem a nővérem használt. A húgom és a tíz évvel fiatalabb öcsém viszonylag sokáig maradtak, az öcsém most egy időre vissza is költözött a családjával.  

Esterházy Marcell: Majd egyszer…

A ház aztán, amiben éltetek, benne apád dolgozószobájával, sok helyen megidéződött már, és a gyászmunkád részeként te is készítettél egy erős videót az üres szobáról. Azt képzelem, hogy ez a ház egy szimbólum is, a gyerekkoré, a családé, az apáé, az otthoné. Mi van most vele?

Még teljesen nem engedtük el, de onnantól kezdve, hogy a mamám nem lakik ott, megváltozott minden. Neki nagyon jót tett, hogy eljött onnan, bár  mindenképp nehéz. Nekem sokat segített, hogy két évig pakoltam össze benne a hagyatékot. Negyven évnyi kéziratot, levelezést, jegyzeteket, fotókat, dokumentumokat. Rendet raktam és evvel, azt hiszem, le is zártam egy fontos szakaszt az életemben.

Nagyon fura érzésekkel járt megélni, ahogy kiüresedett az a nagy ház, ahol korábban jövés-menés volt és élet, szülők, kutya, négy gyerek, barátok, de a legmellbevágóbb változás mégiscsak az volt, amikor a könyvek kikerültek az otthonunkból. Egy ház, aminek minden fala könyvvel volt borítva, ott maradt csupaszon. Apánk írói életművének dokumentumai a Berlini Művészeti Akadémiára kerültek, ahol jelenleg is folyik a feldolgozása és kutatása ennek a hatalmas anyagnak. A könyvtár pedig, amit a szüleim építettek éveken át és több ezer kötetet tartalmaz az Evangélikus Országos Gyűjtemény része lett, Esterházy Péter és Gitta Könyvtár néven látogatható, kutatható és elérhető mindenki számára. Nálam már nincs könyvgyűjtés, a műtermemben ragaszkodom a művészeti könyvekhez, a szépirodalom otthon a polcokon, de iszonyú sok munkát rakunk bele a feleségemmel, hogy folyamatosan cseréljük, frissítsük a könyveket, nem burjánzanak el annyira, mint régen a szülői házban. 

Szeretjük Római-fürdőt, a házat, a kertet, ismerünk minden fűszálat, de közben meg lassan mégis toljuk el magunktól, mert mindenkinek felépült közben a másik élete.

Ha végül már nem a család tulajdona lesz ez a ház, azt hiszem soha többet nem kanyarodok be majd az Emőd utcába.

Az első ötletünk amúgy az volt, hogy milyen jó lenne alkotó- vagy fordítóházzá alakítani. Negyven évet dolgozott benne az apám, nyugalom van, közel a Duna-part, ez a légkör talán mást is inspirálhat és eltölthet aktív alkotómunkával egy-két hónapot, legyen akár külföldi író, vidéki költő vagy épp egy fordító, aki a magyar irodalomhoz kötődik. Még nem engedtük el teljesen ezt az ötletet, de jelenleg nehezen látom ennek az amúgy Római-fürdő és a főváros kulturális életére is hatással bíró projektnek a megvalósítását. 

Mennyire komoly az a mondat, hogy nem mész többet arra? Általában elidegenedsz attól a helytől, ahonnan elköltözöl, vagy ez most túl fájdalmas? 

A mi házunk nyaralónak épült és abból lett átalakítva lakóházzá. Amikor végigsétálok az Emőd utcán, azon az úton, ahol minden reggel végig kellett mennünk az iskoláig, látom, hogy nagyon sokat változik Római-fürdő. Mi ezt a területet teljesen belaktuk, legalább tizenkét Esterházy járt például a Kevébe (ma Dr. Béres József Általános Iskola) az elmúlt hatvan év során. Apámék is négyen voltak, mi is négyen vagyunk testvérek, az unokatestvéreim egy része szintén itt tanult. A környékről szinte mindenki vagy osztálytársa volt valamelyikünknek, vagy együtt focizott valamelyikünkkel. Nekem a mai napig a három legjobb barátom az általános iskolából van. Erre nagyon büszkék is vagyunk, hogy már több mint 45 évesek vagyunk, de mégis, ami 13-15 éves korunkban történt velünk, az annyira meghatározó volt, hogy a mai napig összeköt minket. Fura, hogy a gimnázium nekem nem volt olyan fontos hely, mint a Keve utca. 

Római-fürdő olyan, mint egy kis falu, én ezt nagyon szerettem benne, de mostanában azt érzem, éppen ez változik. Sok házat lebontottak az utóbbi időben, és érdektelen, egyforma, unalmas kockaházakat építettek a helyükbe. 

Hogyan lehet megragadni azt, hogy miben változik a Római-fürdő hangulata? 

Én például szeretem a lenti részt, nagyon sok időt töltöttem a Duna-parton. Amikor régen odajártunk, akkor még sokkal több működő csónakház volt, mellettük talponálló kocsmával. Rengeteget csatangoltunk az Északi vasúti híd lábánál, ahol az Aranyhegyi-patak beömlik a Dunába. Kiskoromban épült a Pók utcai lakótelep, és az építési terület játszótérül szolgált. Igaz, a mából visszanézve meg is vagyok döbbenve, milyen durva játékokkal szórakoztattuk magunkat, csoda, hogy túléltük. Iszonyú nagy gödröket ástak, állt bennük a talajvíz, s mi ezekben az óriási tavakban hatalmas hungarocell táblákon csónakáztunk életveszélyes betonvasak között. A mi utcánk is földút volt akkor még, gyakorlatilag autóforgalom nélkül, rendszerint ott bandáztunk a környékbeli gyerekekkel. Elhagyott telkek voltak, üres nyaralók, gyerekként igazi paradicsom volt ez nekünk, ahol bunkert építettünk, volt grund, fociztunk és megállás nélkül bringáztunk.

Még működött a Ganz gyár, ahol szintén sok hülyeséget csináltunk. Ott megtörtént ugyanaz az eset, ami apámékkal: csúzlival lőttük az ablakokat a gyárépületeken, de elkapott minket az őr, és a fülünknél fogva hazavitt. Apám beparancsolt minket a szobába, majd este elmesélte, hogy amikor kicsik voltak, nekik is volt csúzlijuk, ugyanezt csinálták, pont így kapták el őket, és szintén a fülüknél fogva vitték őket haza nagyapámékhoz.

Tudom, hogy az élet rendje a változás, és üzleti szempontból a hat lakásos társasház kifizetődőbb, mégis sajnálom az eltűnő régi házakat, ráadásul én szeretek régi dolgokat menteni.

A gyűjtőszenvedély és a tárgyak megmentése, a régi dolgok tisztelete családi örökség, de a munkáid, művészeted alap attitűdje is. 

Itt a műteremben, ahol most beszélgetünk, Károlyi Margit dédnagyanyám naplói várják dobozokban, hogy foglalkozzak velük, a másik dobozban pedig hatszáz negatív a ’20-30-as évekből. Úgy nőttem fel, hogy anyám lomtalanításkor akár színházba menet , ha meglátott egy jó thonet széket, rögtön kiszedte a halomból. A bútoraink tekintélyes része ilyen úton került hozzánk, a vendégeink pedig meg voltak győződve róla, hogy biztos az Esterházy-kastélyból származnak.

Én magam gimnazistaként fotókat gyűjtöttem lomtalanításból, komplett archívumokat dobtak ki az emberek. Ahogy elkezdtem ezeket összeszedni, rendszerezni, úgy rajzolódtak ki előttem életutak és családtörténetek. Szerettem ezt a „nyomozást”, ahogy láttam gyerekeket felnőni ezeken a felvételeken.  Lettek kis „családjaim”, majd egy idő után rájöttem, hogy van saját családom is, érdemes azokat az archív dolgokat használnom alapanyagként. 

Esterházy Marcell: Toruner la page (2015)

A gondolkodásmódod egy történészé vagy levéltári kutatóé. Hogyan lett ebből művészi pálya?

Történelem-régészet szakra felvételiztem, ahová nem vettek fel, de szerintem most is azt csinálom, csak más a végkifejlet. A szöszmötölés, a keresgélés ugyanaz. A sikertelen felvételi után kimentem Franciaországba, ahol megismerkedtem Lucien Hervé-vel, a magyar származású zseniális fotóssal és feleségével, Jutkával. Akkor már fotózgattam, elkezdtem feljárni hozzájuk, mutattam nekik a képeimet. Biztattak. Már úgy jöttem haza, hogy én ezt akarom csinálni. Maurer Dóra képzőművész jóban volt a szüleimmel, mamám pedig megkérte, hogy nézzen rá a munkáimra. Az intermédia szakot, ahova végül jelentkeztem, szintén Dóra javasolta, aki nagyon komolyan vette a tanítást, kiállításokat szervezett a diákoknak, folyamatosan feladatokkal látta el a tanítványait és segített nekik megtalálni a saját hangjukat. Pezsgő élet folyt nála. Én viszont valahogy megrekedtem az intermédia szakon, a harmadik évtől már fél lábbal Marseille-ben voltam Erasmussal, és ott is ragadtam vagy öt évre.

Milyen volt Marseille-ben, ki tudott húzni az ottlét a válságból? 

Nagyon szerettem, olyan a város, mint egy Rejtő-könyv. Szoktak félni tőle, hogy vad és veszélyes, de velem öt év alatt semmi baj nem történt, pedig zűrös helyen volt a műtermem. A nagyobbik fiam most is ott lakik, így folyamatos kapcsolatban maradtam ezzel a semmihez sem hasonlítható várossal, amelyiknek egyes részein szignifikánsan más az élet. Marseille-ben még abban voltam, hogy talán abbahagyom a művészetet, és szakácsnak tanulok. Ki is néztem az iskolát, de jött egy városi műterempályázat, amire az esélytelenek nyugalmával pályáztam és végül megnyertem. Lett egy 200 négyzetméteres városi műtermem, találkoztam más művészekkel, kurátorokkal és onnantól elkezdtek beindulni a dolgaim. 

Esterházy Marcell: Contact (2018)

Itt a gitár a műteremben. Zenélsz? 

Zenélés mindig volt. Rengeteg örömet okoz, pedig ritka rossz gitáros vagyok. Ez a gitár, amire rákérdezel, épp Marseille-ből való. A műteremben dolgoztam, amikor felhívott egy csillaghegyi barátom, hogy kezdjek el gyakorolni, mert nyáron, ha hazajövök, koncertezni fogunk.  Nem volt egy fillérem sem, fogalmam sem volt, honnan szerezzek gitárt, de hazafele egy kukából állt ki a gitár nyaka. Kihúztam és egy teljesen jó, használható gitárnak bizonyult. 

Sok munkádban visszaköszön a kezek „használata”. Mi a fontos neked a kezekben?

Kezeinket sokkal ösztönösebben használjuk, mint az arcunkat, gesztusaink többet árulnak el rólunk, szándékainkról és érzéseinkről, mint azt gondolnánk. Az első „kezes” munkám azt a pillanatot mutatja, amikor Esterházy Pált, a Mindszenty-per negyedrendű vádlottját elviszik a rendőrök, és elbúcsúzik a feleségétől. Egy elfordított és kiemelt részletet használtam egy régi rendőrségi fotóból, hirtelen nem is látni, mi történik a képen, hány kezet ábrázol pontosan. Szeretek így bánni egy képpel, kifordítani egy helyzetet, elbizonytalanítani a nézőt.

A Capa Központban Gerhes Gáborral, Forgács Péterrel és Mucsi Emese kurátorral 2015-ben csináltunk egy nagy kiállítást Jelentés címmel, annak volt ez egy emblematikus munkája.

A következő fontos kezes munka egy pannonhalmi kiállításhoz kötődik, és nagyon komplex dolog volt. A szerzetesek imára, áldásra, munkára és tanításra használják a kezüket, de akkor ott egy fájdalmas ügy zajlott, amit a bencések szerintem tisztességesen és okosan kezeltek. Az egyik bencés tanár élt vissza tanítványai bizalmával és ahogyan ők fogalmaztak „illetlen érintés” történt. Mindent megtettek a tisztulás érdekében, segítséget kértek, az ügyet kivizsgálták, és az érintett tanár elhagyta Pannonhalmát.  A kiállítás hívószava a Kibékülés volt, felvetettem a bencéseknek, hogy valamilyen módon szeretnék evvel a helyzettel foglalkozni és beszkennelném a kezüket. Eleinte tartottak tőle de nyitottak voltak, sokat beszélgettünk, végül megértették, hogy ez milyen fontos nekem és nekik is az lett. A szkenner, ellentétben a fotóval, nem egy pillanatot rögzít, hanem egy folyamatot, végigmegy a felületen és miközben letapogatja, sokkal hosszabb szeletet hasít ki az időből. Olyan dolgok jönnek át a szkennelt képen amit a fotó optikája nem képes rögzíteni.  

Esterházy Marcell: Factum (2021)

A legutóbbi kezes munkám tavalyelőtt készült, és politikusok beszédei alatt használt kézmozdulatokat játszattam újra Morcsányi Géza dramaturggal. Géza januárban halt meg, ő  nemcsak apám kiadója volt éveken keresztül, hanem egy nagyon fontos barát is. Hálás vagyok neki, hogy segített ebben a munkában. Évek óta gyűjtöm ezeket a gesztusokat, figyelem, mit csinálnak a politikusok a kezükkel. Trénerek és coachok tanítják őket, mit mondjanak és milyen arcot vágjanak, de a kézre sokkal kevésbé figyelnek, ezért a kéz gesztusai sokkal őszintébbek. Csak a kezüket figyeljék!

„Óriási szükségünk van arra, hogy ne történjen velünk semmi”

Mindkét könyved meséi az elvarázsolt Öreghegyen játszódnak. A valóságban is létezik ez a hely, vagy csak Esterházy Miklós képzeletében?

Ezen én is el szoktam gondolkodni. Az érzéseim az Öregheggyel kapcsolatban egészen biztosan valóságosak. Szép hely, ahol lakom, tényleg az. És igen, Öreghegynek hívják a Gaja-völgyben, a víztározó mellett. De nekem nem kellett sok vizuális inger ahhoz, hogy „elvarázsolódjak”. A történeteim mindig a valóságból indulnak útjukra, ezért tehát „igaznak kell lenniük”, magyarázom meg magamnak. Sokszor makacsul ragaszkodom a valósághoz, ezt az illusztrációk elkészítésénél is érzem. Megvívok magammal, és a végén azt mondom, jó, akkor álljon itt most egy diófa, pedig valójában az nagyon is fenyő. Végső soron a saját örömömre írok. Vannak csodálatos dolgok, amelyek átéléséhez így jutok a legközelebb. 

A meséidben időnként fantasztikus lények is felbukkannak, vagy valami elképesztő dolog történik a szereplőkkel. Hogyan jött az ötlet, hogy a mindennapokból indulj ki, de mindig csavarj egyet az eseményeken?

Talán túl sok filmet néztem. Amúgy nem csak nekem könnyű elvarázsolódnom, magában a valóságban is ott lapul a varázslat. Csak mi, emberek kellünk hozzá, akik képesek vagyunk összekötni a kettőt. A mese műfaja épp ettől olyan hatásos. Ha elvontan is, de mindig a valóságról szól, és még a legfantasztikusabb elemek is a külső és belső valóságunk mélyebb megértése miatt kerülnek elő. Boldizsár Ildikó mesekutató terápiájában egy mese értelmezésénél nemcsak a főhős lehetsz, hanem a mesében felbukkanó összes szereplő és mozzanat is.

Váratlan ajándéka számomra az alkotásnak, hogy annak „utóélete” során mennyi mindent mutat meg nekem magamról és azokról a különös egybeesésekről, amelyekre a könyv írásakor nem is voltam figyelemmel.

Tudsz mondani egy példát?

Az első könyv megírása után sok olyan dolog történt meg, amit a lapokon elképzeltem. Megjelent egy szú a képkeretező műhelyünkben, felbukkant egy vakondtúrás a kertünkben, pont ott, ahová írás közben képzeltem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagyobb felelősség leírni valamit, mint ahogy azt eddig sejtettük. A gondolatainkkal valóban teremtünk, vagy legalábbis kompatibilissé tesszük magunkat, hogy az adott dolog ránk találjon. Másrészt azt tapasztalom, hogy hiába a tudatosság, a szavak mindig fognak valami újat mutatni. A második könyvben a főszereplő, Málna épp egy hatalmas víziszörny felbukkanását várja, ami a víz vad bugyborékolásával veszi kezdetét. De miért írtam pont azt, hogy bugyborékol? Utólag esett le, hogy hiszen a Birodalom visszavág egyik jelenetében bugyborékolt a mocsár, amikor Luke Skywalker elsüllyedt űrhajóját igyekezett a felszínre hozni. Ehhez hasonló filmes élmények tudat alatt is meghatározzák a választásaimat.

Az egyik mesédben a főhős egy kérdést intéz egy nagy, misztikus diófához, mely sokáig nem mond semmit, végül egy dió formájában adja meg neki a választ. Hogy látod, az ember előbb-utóbb megkapja a választ a kérdéseire? Érdemes rájuk várni?

Olyan nehéz kitekintenünk a jelenünkből. Sűrű érzelmi háló vesz minket körül, és minden olyan fontosnak tűnik itt és most. Igen, az idő önmagában segít a megértésben, mert vannak érzések, amelyek később átalakulnak, helyzetek, amelyekre aztán nagyobb rálátásunk lesz. Sokszor nincs befolyásunk a dolgokra, de még a saját érzéseinkre sem. Például, hogy a várakozást elfogadással vagy ellenkezéssel töltjük se mindig rajtunk múlik. Egyszerűen nem tudunk mást. Valahogy ebben a katyvaszban mégis megszülethet a megértés. A természet hozzánk képest hihetetlen csendben van. És ebben a csendben meghallhatjuk a válaszokat saját kérdéseinkre. Mindig érdemes várni az ilyen pillanatokra.

Az Azokagazok (sic!) című mesédben az elbeszélő szomszédja azon ügyködik, hogy a kertjében kiirtsa a gazokat, de végül feladja, mivel a területet ellepi egy vadvirágos rét, gyógynövények ezrei, amelyek boldogsággal töltik el. Szerinted az életben jobb, ha engedjük megtörténni az eseményeket, és nem irányítjuk, befolyásoljuk azokat?

Ha a tökéletesség hajszolása közben rögeszméssé válunk, vagy magunkat nem kímélve a külvilágnak próbálunk megfelelni, ideje lazítanunk. A tanulságot levonhatjuk mi magunk, vagy az élet megteszi helyettünk. Ez a történet segíthet elképzelni azt, amire ebben a beszűkült állapotban képtelenek vagyunk:

ha elengedjük környezetünk irányítását, nem várt szépségre bukkanhatunk, ahol kevesebb lesz rajtunk és több bennünk.

Meséidben fontos szerepet kap a természet és annak ciklikus változása. Olvassuk és látjuk, ahogy egymást váltják a napok és évszakok. Az emberek mit tanulhatnak a természettől?

Jobban belegondolva mindent. Óriási szükségünk van arra, hogy ne történjen velünk semmi. Semmi különös. Mert ilyenkor lehetőségünk nyílik újra felvenni a kapcsolatot önmagunkkal. A természet is önmagát, a természetességet adja nekünk. Hogy ott van minden mélység, de a dolgok nagyon is egyszerűek. Élet és halál egymás hegyén-hátán, állandó körforgásban. Számomra ez jobb napokon lenyűgöző. Igaz, rosszabb napokon is csak melankolikus leszek tőle.

És egy író mit tanulhat a természettől?

Tájleírásokat? Nem tudom, én nem vagyok igazi író. A szöveget ugyan komolyan veszem, de nem szakmaként vagy karrierként gondolok az írásra. Ettől eltekintve mindennel, ami az életben mozog, küzdelmes a viszonyom alkotás közben. Mert olvasva mitől lesz valami mondjuk gyors? Néha magamat győzködve azt képzelem, ha gyorsan írom le, akkor gyorsnak is fog tűnni. De lehet egy pillanat gyors, ami több oldalon át tart? Vagy több hétig írja az illető? Ilyen abszurdnak tűnő kérdésekhez kanyarodom vissza Németh Gáborral a könyvek szerkesztése közben. 

Az Öreghegy meséi című könyved előszónak szánt utószavában Németh Gábor úgy fogalmaz, hogy a kötet nem is mesekönyv, hanem egy „gyógyító varázskönyv, orvosságos zacskó”. Hogy érzed, az embereknek, beleértve a gyerekeket és felnőtteket, szükségük van a varázslatra?

Varázslatos dolgokra igen, amelyek inspirálnak minket, hogy az életünket új és új szemszögből szemügyre vegyük. Én nem igazán ismerem a „mai” gyerekeket. Ha ők is olyan sokfélék, mint amilyenek, mi „felnőttek” vagyunk, igazán nehéz lesz általánosítanunk. Mégis az az érzésem, sokan lehetünk azok, akik így vagy úgy, de küzdenek a zavarral, amit ez a kettéhasadt világ okoz. Mintha az online és offline világ ütné egymást. Saját magamon lepődtem meg a legjobban, amikor észrevettem, hogy húsz év alatt mennyire érdektelenné váltak számomra az internetes trendek és a technológia, és mennyire többet ad nekem, ha kifújhatom magam egy fa tövében, ha meglesem, mennyit nőtt egy nap alatt a feleségem cukkinipalántája, vagy megpróbálom elkapni azt a pillanatot, amikor a szomszédos erdő fái között elsuhan egy őz. Az interneten eltöltött vég nélküli órákban sosem éreztem azt, hogy élek, és a világ tele van felfedezni valóval. Sokkal több hiányérzetem támadt. Az elmúlt egy évet Budapesten töltöttük, a Rómaifürdőn, abban a házban, ahol felnőttem. Bár meglepően sokféle madárral találkoztam és elámultam, milyen nagyra nőnek itt a fák, mégsem éreztem azt, hogy a „természetben” vagyok.

Most visszatérünk az Öreghegyre. Azt hiszem, hogy nekem ilyen messzire kellett mennem ahhoz, hogy megtaláljam a saját csendemet. 

Az első könyvedet Wendynek, a másodikat Wendynek és az igazi Málnának címezted. Ők kicsodák?

Wendy a feleségem beceneve. A könyvekben, a sorok között is minduntalan érezhető a jelenléte, gondoskodása, bölcsessége. Az életben ez csak még inkább így van. Málna pedig a kislányom, aki a könyv megírása óta született. Irodalmi alkímia tehát, ami történt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy rezonál-e majd Málna könyvbeli karakterével, vagy a kötet megmarad annak, aminek indult, egy szerelmes levelének, amit egy apa még nem megszületett lányának írt. 

A második, Málna és a csotrogányok című könyved főhőse az első köteted elbeszélőjének lánya, Málna. Akárcsak az apja, ő is meglátja a világban a fantasztikusat. Mit tapasztalsz, milyen a mai gyerekek képzelőereje?

A gyerekek mindig is fantasztikusak voltak, most is azok. Újfent meg kell küzdeniük a szüleik figyelméért, akik sokszor a telefonjukba temetkeznek, és ők is nagyon korán ki vannak téve a képernyőnek. Már nem spekuláció az, hogy a digitalizációnak ezen a szinten káros hatásai vannak. De a gyerekek ennek ellenére tele vannak izgatottsággal, felfedezési vággyal és képzelőerővel. A felelősségünk abban áll, hogy ebben támogassuk őket. Nagyon jó „mozgalmak” vannak a világban, amelyekhez sohasem késő csatlakozni. Ilyen a Waldorf vagy a Montessori szemlélet vagy Kim John Payne-féle Egyszerűbb gyermekkor. Tulajdonképpen mindegyik megközelítés épp a sokszor említett természetességet helyezi a középpontba. Alakítsunk ki a gyerekeknek olyan tereket, olyan közeget, olyan interakciókat, ahol figyelemmel, szabadsággal és elfogadással találkoznak. Ahol lehet hibázni, lehet sokfélének lenni. Ahol a kevesebb több, a felnőttek is a jelenben maradnak, és a gyerekeik érzelmi világára hangolódnak. Egyszerű, de korántsem könnyű! Egy mesekönyv abban segíthet, hogy az élményt ne passzív módon fogadjuk be, hanem mindenki a maga szintjén képzelhesse el, amit olvas.

A könyveim illusztrációi ezért is vázlatosak és fekete-fehérek. Az olvasónak kell kiszíneznie őket.

A második könyved elbeszélői stílusa sokkal komolyabb, mint az első köteté volt. Sőt, helyenként még filozofikus is. Direkt akartál komolyabbat írni?

Úgy érzem, az első könyv is ilyen volt, csak nem mentem bele annyira. Ez valószínű az írásom evolúciója lesz, amit mindig így, utólag fogok tudni értelmezni én is. Csak az volt igazán tudatos, hogy az előzőhöz képest egy összefüggő történetet akartam írni. 

Hány éveseknek szánod akkor az első és a második kötetet?Hiszek a közös olvasásban és abban, hogy ha a könyv fel is vet a gyerek számára ismeretlen szavakat vagy koncepciót, akkor az tökéletes alkalom arra, hogy a felnőttel elbeszélgessenek róla. Képzelődni, kalandozni viszont nem csak a gyerekek szeretnek. Ilyen szempontból mindig is néhai gyerekeknek, érzékeny felnőtteknek írtam a történeteket. Az Öreghegy felfedezésre invitál. Így van ez az íróval, és remélem, így lesz az olvasókkal is.

Egy konzekvens és realista életmű

A Mácsai-életművet hallgatás övezte az elmúlt évtizedekben, de a kurátor, B. Nagy Anikó saját bevallása szerint mégsem arra törekedett, hogy bárhová is beemelje, netán visszapozícionálja a művészt. Inkább megmutatott egy nagy formátumú, érdekes és összetett személyiséget, egy őstehetségű művészt, és felvillantotta mellette a korát mint kulisszát –  ami nem mellesleg a mi közelmúltunk. 

Valójában egy problémafelvető kiállítást láthatunk, amely nem tesz egyértelmű megállapításokat, nem foglal állást, nem szögez le semmit, leginkább kérdéseket fogalmaz meg, történetszálakat húz ki egymás mellett. A Kiscelli Múzeum különleges kiállítóterében, a Templomtérben, a hely szellemének megfelelően a szentély helyén ikonosztáz-szerűen elrendezett fal fogad minket, és ezzel rögtön vizuálisan is kirajzolódik a történet. Csakhogy az ezen a falon látható képek mind-mind portrék, a történet most sorsokból rajzolódik, alakokra és emberi arcokra íródik. Elgondolkodhatunk azon, mennyi minden van egy ember arcára írva. A lehető legjobb befogadó tér ez a kalandos sorsú, titkait őrző kastély, Mácsai részletekbe menő, aprólékosan realisztikus, mégis zárt, kicsit hűvös és ki nem mondott állításokat felvető festészete számára.

Ami azonban azonnal látszik: a Mácsai-életmű nem csak festményekből áll, a filmek és fotográfiák ugyanolyan teljes értékű részei munkásságának.

A kurátor kezére játszik az a határtalan, mindent elborító dokumentálási szándék, ami Mácsai személyiségének alapvető része volt. Mindent meg akart ragadni és az utókornak megőrizni. Megrajzolta, lefestette, lefotózta, lefilmezte, kommentálta, amit észrevett és megfigyelt az életből, de – ahogy az lenni szokott a művészeknél – végső soron minden témát önmagával töltött meg.

A hagyatékban fennmaradt számtalan fotó, nyolc milliméteres filmfelvétel és az egész életen át írt naplók teljes feldolgozása nem történt még meg, de a kiállítás ügyesen felvillantotta, hogy ezen források segítségével milyen összefüggés-rendszereket lehet és érdemes végiggondolni. A naplókat, fotókat és filmeket nem csupán kutatási elemként kezelik, de egymásra reflektáló, autonóm reprezentációként is, ami a Mácsai-életmű akár több más nézőpontból való megközelítésében segít.

Mácsai István 1922-ben Budapesten született, a hatodik kerületi Zichy Jenő utcában nevelkedett, a gangos bérházak, lichthofok és belső udvarok világában. Tősgyökeres kispolgári család sarja, első generációs művész, édesanyja varrónő, édesapja, Lusztig Zoltán temetkezési vállalkozó, koporsóügynök volt. Innen, az apai foglalkozástól eredezteti a kurátor a családra jellemző sajátos, szarkasztikus humorérzéket és elpusztíthatatlan életszeretetet, ami annyiszor segített nekik túlélni a történelem viharait.

Egészen kis korától kezdve folyamatosan rajzolt minden keze ügyébe kerülő papírdarabra, és ezt a szokását élete végéig megtartotta.

A munkaszolgálatban ez a tevékenység előnyökhöz is juttatta, értékes cserealapnak bizonyult a tiszteknek ajánlott portrékészítés. A sorstársakat megörökítő akkori rajzfüzetét megőrizte. Rajzkészségét kamatoztatta akkor is, amikor menyasszonyával, későbbi feleségével keresztleveleket, igazolványokat és menleveleket hamisítottak az üldözötteknek. 

A háború után, túlkorosként kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol a háború előtt a zsidótörvények miatt nem tanulhatott. 1945 áprilisában még szinte tartott az ostrom, amikor jelentkezett, Bernáth Aurél osztályába került, de nem jöttek ki jól. Mácsai már tudta mit akar, képtelen volt Bernáth útmutatásai szerint, a mester posztimpresszionista stílusát követve festeni. Egyik ilyen munkáját mint a megfelelési vággyal való küzdelmének tárgyát, jelzésszerűen megmutatja a tárlat. Addig küzdöttek Bernáth Auréllal, mígnem Mácsai a diploma előtt otthagyta a főiskolát, és elhelyezkedett egy lapnál képszerkesztőként. 

Aztán jött, és mindent leuralt a szocialista realizmus. Az a szocreál, amelynek alapvetése bármilyen sematikus legyen is tartalmilag , hogy nagyon kell tudni rajzolni.

Mácsainak ez mindig is jól ment, pályája üstökösként ívelt az ötvenes években. Sokat segített a szocreál képeknél, hogy nem csak a kispolgári világ volt számára ismerős – az anyai nagyszülők az Alföldön, Kiskunfélegyházán éltek, a fél gyerekkorát ott töltötte.

1950-ben szerzett diplomát, 1953-ban Munkácsy-díjat kapott a Breznay Józseffel közösen készített Aratósztrájk című festményért, majd 1955-ben még egyszer, immár egyedül is megkapta a díjat portréiért. 

A sikertörténetet persze megakasztja az 56-os forradalom. Mácsai éppen egy nagy feladatban van, a Bányászok majálisa című hatalmas léptékű művét festi, ami a Magyar Alumíniumipari Múzeum székesfehérvári dísztermének falán most is látható, igaz, elé szoktak húzni egy függönyt. 1956-ban a forradalom kirobbanásakor éppen a kép férfi modelljével volt találkozója, amikor ráébredt, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok történnek az utcákon. Az ekkor készített rengeteg fotóból néhányat a tárlatra is beválogatott a kurátor.

A forradalom után mély alkotói válságba került. Bár látszólag minden ment tovább, 1957-ben egy festődelegációval Párizsba küldték, kiállítást rendeztek neki Cannes-ban, ám nemrégiben kiderült, hogy tanulmányútnak álcázott titkosszolgálati akció volt az egész: Breznay József – akivel közösen Mácsai az első Munkácsy-díját kapta – felesége, Gánóczy Mária festő Párizsban élő jezsuita pap testvéréről akartak információkat gyűjteni. Az öt kiválasztott festő semmit sem tudott erről, de a ’menni vagy maradni’ dilemmával mind megküzdöttek kint. Mácsai hazajött, és még hosszú évekig gyötrődött, mígnem a hatvanas években valami kivilágosodott benne, megtalált egy hangot, kialakult festői színpalettája, és gyakorlatilag innentől kezdve ez jellemezte az életművét. Egzakt, rajzos, kalligrafikus festészetet vitt, művészettörténeti idézetekkel. Velázquez infánsnője a kiskunfélegyházi utcán, Brueghel vadászai a pesti utcán különleges jelentést, mondanivalót kapnak.

Inspirációira egyszerűbb visszafelé következtetni. Abból például, hogy semleges háttér előtt, melankolikus tekintettel ábrázolta a kortársait, a reneszánsz portrékönyvek hatása olvasható ki. A híres festmények utalásai, parafrázisai egyértelművé teszik Mácsai gondolkodásának irányát, de ettől az új stílustól a kritika meglehetősen zavarban volt. Ezzel együtt kapcsolati hálójának köszönhetően – aminek építésében mindig is jó volt – intézményi támogatást kapott, művei bekerültek a Magyar Nemzeti Galériába.

Mácsai festőművészi teljesítménye rendkívül hullámzó, fontos és nagyszabású képei mellett ott vannak azok a zavarba ejtően a giccs határán billegő festmények, üres zsánerek, mai szemmel mindenképp problémás aktok, és a megismételt, több példányban festett képek. A kiállítás ezeket sem titkolja el, a tér közepén húszpercenként megmozduló fal egyrészt a többféle nézőpont lehetőségét mutatja, másrészt egymással szembe (párbeszédbe és tükörállásba) fordítja az életmű valid és problémás részeit. Érdekes pillanat, amikor szembekerül egymással egy kép és a mozgó falon megérkező másolata. Az ütemjelre elinduló, és a terem másik végébe átmozduló installációt Devich Botond készítette, és a kurátori szándék a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás jegyében mozgatja.

A problémafelvető, rétegeket felvillantó kiállításrendezés azt is jelenti, hogy nem kronologikus, hanem tematikus tengelyek mentén haladunk.

Az egyik legfontosabb tengely a városképeké, természetesen fotókat is látunk itt. Mácsaiék a Mártírok útján (ma: Margit körút), a Mecsek presszónál laktak. ’56. november 4-én kétszer meglőtték a házukat, Mácsai mégis a presszó épen maradt ablakára festett „kitűnő hangulat” feliratot fotózta. Jellemző rá, hogy nem a Sztálin-szobor ledöntését, a tömeget, vagy az orosz tankokat örökítette meg kamerájával, hanem az emberi pillanatokat, apróságokat, a helyzetben megjelenő groteszk humort. 

Mácsai mélyen és rajongásig szerette a városát, Budapestet. Bárhol lakott élete során, közvetlen lakókörnyezetét folyamatosan fotózta, filmezte, festette. Végigfényképezte az Erzsébet-híd bontását, újjáépítését, és több képet is festett róla. De lefestette a Batthyány teret, a Felszabadulás (ma: Ferenciek) teret, a hatvanas években a Duna-part lépcsőjén ülő fiatalokat, ahogyan a gangokat, lépcsőházakat, lichthofokat, bérházkapukat is.

Nemcsak pillanatokat lesett meg a várost járva, hanem forgatókönyveket is írt, amelyeket filmesen leforgatott, megvágott, feliratozott. Családtagjai, barátai játszották a szerepeket, ő pedig saját magát alakította. Volt egy alaptörténete, amit több variációban megformált: utcai életképek, jön egy modell, feljön a lépcsőn, vagy a lifttel,  fent a lakásban a Mácsai-házaspár, Kati és Pista várják, együtt megkávéznak, majd a modell és a festő eltűnnek a műteremben. Rájuk csukódik az ajtó, és következik a vetkőzős jelenet. Ebből számtalan változat van. A kiállításon látható filmben a modell átöltözik, a festő leül a zongorához, és játszani kezd, ami utalás a Halálos tavasz című filmre. De van olyan verzió is – mesélte el B. Nagy Anikó az egyik tárlatvezetésen –, hogy bejön a modell, mind a ketten levetkőznek fehérneműre, viccelődnek, évődnek, majd a festő csalódott arccal mégis nekilát festeni. Ezen a módon reflektál arra furcsa, aszimmetrikus, határokat feszegető szituációra, amikor pénzért házhoz jön a modell, levetkőzik, átengedi a testét egyfajta használatra, miközben a feleség a műtermen kívül végzi a családi teendőket. A filmek és az aktok alapján elgondolkodhatunk a Kádár-korszak akttradícióihoz és szexualitáshoz való viszonyáról. Mácsai naplójából tudjuk, hogy őt az aktfestésnél leginkább a drapériák, plédek redőinek a megfestése érdekelte, valamint úgy vélte, a reneszánsz óta a festészet egyik legfőbb témája az akt.

Mácsai sohasem haladt kora aktuális, progresszív divatja mentén. Műcsarnokbeli, 1978-as életmű kiállítását nagyon lehúzta a kritika, el is keseredett miatta. Pedig nem szerette az elméleti megközelítéseket, sem az elmélettel foglalkozó szakembereket, utálta, ha kategóriákba, irányzatokba szorítják a festészetét. Nehezítette ezt a kérdést a személyiségére jellemző kontrollmánia is. Általában ő maga akarta megrendezni a kiállításait, naplójába mindig megírta, megrajzolta, hogy melyik képet hová gondolja. 

Az Óbudai séták sorozatában a Sipos vendéglő környékén lebontásra ítélt házakat örökítette meg, az elmúló régi világ szomorúságát. Az Óbuda című 1977-es képének közepén az egyetlenegy megmaradt régi épületet a felépült új lakótelep házai veszik körül, de az egészet belengi a régit leváltó új világ könyörtelensége és valami üresség. A múlandót megörökíteni, az időt megállítani, a pillanatot megragadni, mindezek fontos törekvései Mácsai munkásságának.

Campari kapitány

Anyám kivitt a Dunához, egészen kicsi koromtól fogva. Az első nyaramnak inkább a vége felé, de a másodikon már sokszor. Születésem előtt sokat evezett. Akkor már, közbejöttöm miatt, csak a partról nézte a különböző csónakokat és hajókat. Elvesztette a társaságát – ott voltam helyette én. Csak hát a szárazföld felől a legtöbb partszakasz rosszul megközelíthető, és a jobb helyek eleve túl távol estek a lakásunktól. Úgy emlékszem, legkorábban egy Újpest közelében lévő partra járt velem. Bevillamosozott a Jászai Mari térig, ott átment egy másik villamos végállomásához. Bent, egy háztömböt megkerülve fordult a szerelvény, és ment, keresztül Újlipótvároson, Angyalföldön, egészen Újpestig. Onnantól kellett gyalogolni. Emlékeim szerint nem keveset. Nehéz lehetett a gyereket vinni meg a törölközőket, ennivalót, vizet. A játékaimat. De sok minden, ami ma szükségesnek és természetesnek számít, akkor nem tartozott az alapfelszereléshez. A napozókrémek például, meg az üdítőitalok. A kezdeti időkben, azt hiszem, fürdőruhám se volt. A vízhez érve ki lettem szabadítva a pelenkából, és az nyilván jó volt nekem. Csak késő délután, amikor visszaindultunk, lettem újra becsomagolva.

Egyik reggel, miután végigvillamosoztuk és gyalogoltuk a hosszú utat, és épp mielőtt a szokott helyünkre értünk, utunkat állta egy egyenruhás, fegyveres férfi. Nem kiabálva, inkább gúnyosan közölte, hogy az egy lezárt terület. Anyám azt mondta, hogy mi mindig ide szoktunk járni, ő nem hallott semmilyen lezárásról.

Mit képzel, hogy majd külön megbeszélik vele a hatóságok, milyen szabályok lépnek életbe?! Vegye tudomásul, ez innentől tilos.

Mint az angyal, aki Édenből kikerget. Égő kard helyett géppisztollyal.

Olyan kicsi voltam még, nem figyeltem meg az egyenruháját. Hogy katona volt vagy rendőr. De ha választanom kell, inkább kék vagy szürke ruhát viselt, mint zöldesbarnát.

Sokáig nem tudtam, hol lehetett az a part. Az évek során a vizet járva elhaladtam mellette jó néhányszor, de nem ismertem rá. Nyilván megváltozott, és nyilván közvetlenül azután, hogy az államhatalom fegyveres őrt küldött a védelmére. 

Mostanában próbálom rendszerezni ezeket a szakadozott emlékképeket, kipótolni a hiányokat. Nehezen megy. Azt az emlékeimben lebegő partot sehogyan sem tudtam elhelyezni a most létező partok között. Míg csak az Óbudai Anziksznak köszönhetően fel nem figyeltem Varannai Aurél emlékiratára, a Toll és bilincsre. Varannainak hála, most már kicsivel többet tudok az elveszett paradicsomról, az édenkertről, amelyet kicsi gyerekként ismertem, és aminek elvesztése örökké fáj. 

Varannai 1900-ban született. Óbudai volt, és a Római-partról járt evezni. Katonatisztként a frontot is megjárta, majd 1921-ben kijutott Párizsba, és a Sorbonne hallgatója lett. Egyszer egy bárban üldögélt, amikor észrevette, hogy egy távolabbi asztalnál olasz tisztek ülnek, és egyikük mereven nézi őt. A nemrég véget ért háborúban az olaszok és a magyarok ellenségek voltak, Varannai azt hitte, az olasz neki fog rontani.

Doberdo, Isonzo rettenetes csaták színhelye volt. Sokan pusztultak ott, de még többen váltak hadirokkanttá. Rengeteg ember tért haza végtagjait vesztve, süketen, vakon, idegroncsként. Az én gyerekkoromban, ötven évvel a háború után, ha valaki nem hallott meg valamit, vagy hülyén viselkedett, szokás volt rákérdezni: Doberdó?! Nem alaptalanul tartott tehát attól az óbudai fiatalember, hogy az olasz valami háborús sérelmet készül rajta leverni, és valóban, egyszer csak felpattant, és erélyes léptekkel megindult felé. Gyorsan felállt Varannai is, hogy védekezni tudjon. 

…megállt az asztalom előtt, és marciális tekintetet vetve rám, megszólított:

– Ön magyar?

A francia szavakat olaszosan ejtette ki, és ez némileg enyhítette a provokáció hatását.

– Igen – feleltem nyersen és elszántan.

Erre azután az olasz kemény vonásai mosolyba olvadtak szét, és marcona fellépése bátortalan szívélyességbe olvadt:

– Nem járt kérem csónakázni a Lido szigetre?

Ebben a pillanatban egymásra ismertünk. Az olasz Silvio Campari kapitány volt, aki hadifogságát mint mérnök az újpesti Wolfner gyárban töltötte, és vasárnaponként a Dunán evezgetett magyar barátaival. Így hozott össze bennünket a sors egy napsütéses vasárnapon, azon a homokzátonyon, amely az újpesti sziget fölött húzódik a Dunán, és amelyet a jókedvű evezősök Lido szigetnek neveztek el. Az affér így lelkes ölelkezésbe fulladt, és François sietett egy üveg pezsgőt hozni, hogy ürítsük a meglepő viszontlátás örömére.” (Gondolat, Budapest, 1989. 117.–118. o.)

Át tudom érezni a bajtársi összetartozást, át a nemzeti fájdalmat és dühöt, de közelebb állnak hozzám azok a magyarok, akik nem gyűlölték a hadifogolyként Újpestre került olaszt. Ahhoz képest, hogy milyen hadifogoly-történeteket ismerünk, Campari kapitánynak meglehetősen jó sora volt. Ha hétből hat napon át dolgoznia kellett is, vasárnap pihenhetett, élvezhette az életet. Voltak magyar barátai, vitték magukkal a Dunára. És ebben nem gátolta meg őket, hogy egyesek közülük már voltak a harctereken, mások, mint Varannai is, ezután mentek harcolni.

A Dunának ezen a szakaszán ritka a homokpart, azt a keveset, ami van, nagy becsben tartják a vizeket járó emberek. Olasz hatásra nevezhették el a szigetet Lidónak. Habár a Lido – vagy magyarosan Lidó, sőt Lídó – igazából egy zátony, a hol Újpesti, hol Palotai néven ismert sziget felső, vagyis északi vége volt, ami alacsony vízállásnál emelkedett ki a folyóból.

A Wolfner pedig nem más, mint a bőrgyár – az egyik legnagyobb, legfontosabb újpesti gyár. Ott állt, nem messze a parttól. A partszakaszon, hasonlóan a Rómaihoz, csónakházak és vendéglátóhelyek sora épült. Mostanra csak a nevük maradt meg: Hevessy, Ampère, Weiser, de ha esetleg az épületek állnának még, akkor sem működhetnének csónakházként, mert onnan, ahol ezek sorakoztak, a Duna messze eltávolodott. Ugyanis a folyószabályozás jegyében megszűnt az Újpesti- vagy Palotai-sziget önálló egzisztenciája, és a Lidónak nyoma sincs. Talán a szemközti parton épült szálloda emlékeztethetne a Lidóra, már ha tudná az ember, hogy mire kell emlékezni.

Miközben Campari kapitány a Lidón beszélgetett magyar barátaival, köröskörül minden fronton dörögtek a fegyverek.

Miközben ők a Dunában úsztak és a tiszta, forró homokon száradoztak, emberi testeket téptek a repeszek és lövedékek. És ők ezt tudták, persze, hogyne tudták volna. 

Két sarkantyú között, a zátonyon

Volt egy könyv a csónakházban, amibe indulás előtt be kellett írni a vízi jármű számát vagy nevét, meg azt, hogy ki vezeti a hajót, hány személy tart vele, mi az úticéljuk, és visszatérésük tervezett idejét. (Hol lehet most az a könyv?) Anélkül a csónakmester nem engedte volna elindulni a hajót. A hajóvezető a visszaérkezés tényét és időpontját is rögzítette, aláírásával hitelesítette. Ha a tervezett időre vagy aznap estig nem tért vissza a hajó, azt a csónakmester jelentette a vízirendőröknek.

Az ezerkilencszázhetvenes évekre a hatóság szigora a korábbiakhoz képest enyhült. Nem ellenőrizték, hogy a hajóvezetők rendelkeztek-e a vízijártassági igazolvánnyal, és nem figyelték, hogy minden manőverük szabályszerű-e. Nem sok evezős veszett a vízbe saját szabálytalansága miatt, gondolom. A Duna sem különösebben veszélyes a Budapest-környéki szakaszokon. Akik megtanultak kielbootban, kajakban vagy kenuban evezni, ritkán borultak be, és ha mégis, ők partra tudtak úszni akár a folyó közepéről is. A nagy hajókat tiszteletben tartották, és kitértek az útjukból. De az is igaz, hogy éppen abban az időben, a hetvenes években veszélyesebb lett a Dunán közlekedni, mint korábban. A folyószabályozás jegyében a vízbe épített kőgátak, másnéven sarkantyúk miatt.

A vízépítő mérnökök akkor már nem elégedtek meg azzal, hogy az árvizektől védjék a lakott területeket, azt is célul tűzték maguk elé, hogy nagy forgalmú, nemzetközi vízi országúttá alakítsák a Dunát. Ahol a nagy teherhajók számára elégtelennek ítélték a vízmélységet, ott nekiláttak kimélyíteni a medret. Ehhez a partra merőlegesen kő gátakat építettek a vízbe. A munkához a környéken bányászott vulkáni eredetű terméskövet használták, főként a dunabogdányi hegy elbontásával és a vízbe hordásával. Ahhoz, hogy az eltérített sodrás ne mossa el a partokat, kilométereken át meg kellett erősíteni azokat is, végestelen végig szürke kövekkel teleszórva őket. Kisebb-nagyobb szigeteket a partokhoz csatoltak ugyanilyen kő gátakkal, mert a mérnökök úgy ítélték meg, hogy a kiságak károsak és fölöslegesek, kiiktatandók.

Munkájuk hasznosságáról meg voltak győződve, úgy vélték, jobbá teszik a világot, és mindenképpen a dolgozó népet szolgálják.

A társadalom vezető ereje, a kommunista párt mindenesetre örömét lelte a természet leigázásában. Nem tudom, kiszámolta-e valaki valaha, hogy a kiterjedt munkálatoknak köszönhetően nőtt-e annyit a hajóforgalom, és a megnövekedett szállítmányozás termelt-e akkora hasznot, ami által megtérültek a kőgátakhoz szükséges bányászat, a szárazföldi és vízi szállítás, a gépek, a hajók, az üzemanyag és a munka költségei. Tartok tőle, hogy nem térültek meg. A természetkárosítást pedig eleve nem kalkulálták. A folyón közlekedőkre viszont komoly veszélyt jelentenek a sarkantyúk. A körülöttük kialakuló áramlások erősek és gyorsak, az evezős, aki nem számít rájuk, nemcsak beborulhat, de szerencsétlen esetben egyik pillanatról a másikra több méternyi víz alatt a kövekhez szorulhat, nem kis eséllyel örökre. 

Azokon a szakaszokon, ahol sarkantyúk vannak, nem lehet folyamatosan egyik vagy másik part mellett haladni, a csónakoknak időről időre át kell kelniük a szemközti oldalra. Igaz, alkalmas hajóval a jó erőben lévő evezősök le tudják küzdeni őket, én is sokszor megcsináltam. Afféle kihívás volt ez, erőpróba, vadvízi kaland és adrenalinlöket. Megpakolt túrakenu nem alkalmas rá, de terheletlen kajak vagy kielboot igen. 

Egyszer, valamelyik augusztus-végi, több napos túránkról visszatérve, miután kikötöttünk, a partra cipeltük a felszerelésünket, és tisztára mosva, szárazra törölve a helyére emeltük a csónakot, és beírtuk a könyvbe, hogy rendben visszatértünk, a csónakmester elmondta, hogy huszadikán az egyik hajó nem tért vissza. Látásból ismertük a tulajdonosát, híres tudós volt. Ő is kielboottal járt. Aznap reggel indult el, egynapos útra, „föl-le”, egyedül. A csónakmester segített neki vízre tenni a hajót. A tudós akkor még láthatólag jól volt.

Fölfelé, tehát a folyásiránnyal szemben indult el. Néhány kilométert haladt, közben átkelt a túlsó partra, elment három sarkantyú mellett. Közvetlenül a negyedik alatt volt egy kavicszátony, azon kikötött. Talán, hogy megmerüljön a vízben, vagy csak hogy erőt gyűjtsön annak a sarkantyúnak a leküzdéséhez, amelyiknél a legerősebb volt a sodrás. Ott találtak rá a nap vége felé. Az, hogy oda evezett, arra utal, hogy bízott az erejében, és kockáztatott – ha a lehető legnagyobb biztonságra törekszik, akkor nem evez a két, egymás fölé épített sarkantyú közé. 

Egy hatvanegynéhány éves férfi sok mindenen túl van már. Fölcseperedett, nemzedéktársainak nem csekély hányadát túlélte, kitaposott magának valamilyen helyet a világban, utódot nemzett. Ami ezt a tudóst illeti, különösen sikeres pályát járt be, mielőtt a két sarkantyú között, a kavicszátonyon bevégezte életét.

Nemrég az egyik tizenkettedik kerületi nyilas után kutatva végigböngésztem Matolcsy Mátyás Új Európa című folyóiratának évfolyamait.

Náci sajtóorgánum, de kétségtelenül színvonalas. Az a nyilas is, aki miatt fellapoztam az Új Európát, iskolázott volt, egyetemi ember.

Meglepetten láttam, hogy a mi evezőstársunk is publikált a lapban, ami nem feltétlenül szégyenletes – legfeljebb, ha az ember helyteleníti a nácikkal való keveredést.

Ezerkilencszáznegyvennégyben kapott tanszéket, először ideiglenesen – vajon kinek a helyére lépett? Egy zsidóéra? Vagy olyasvalakiéra, akit a háborús helyzetben más, fontos pozícióba szólított a kötelesség? Mindenesetre evezőstársunk a háború után megtarthatta tanszékét, tudására igényt tartott az állam, mely egyebek mellett két Kossuth-díjjal ismerte el munkásságát. A tudós, ahogy a nácikkal, úgy a kommunistákkal is jól kijött. De akármennyire sikeres életet élt, számomra halálában a legirigylésreméltóbb. Lehetett valami rejtett anyaghiba, olyasvalami, amivel fémszerkezetek esetében ő is foglalkozott, a szívében vagy az ereiben, valami, ami a továbbiakban sok kellemetlenséget okozhatott volna neki, ha azon a nyár végi napon nem száll vízre, és vérében a pezsdítő adrenalinnal nem ront neki a sarkantyúknak.

Hogy ki talált rá, azt nem tudom – nem kérdezősködtem. Mozdulatlanul fekvő test a kavicson, mintha napozna. Feltételezem, hogy valamennyivel a vérkeringés leállása után a bőr nem barnul tovább.

A hajóját a csónakmester hozta le augusztus huszadika estéjén.

Az utcanevek rengetegében

A tavaszi lapszám a vallásos élet, a szertartások és a temetők témakörét járja körül, ám jelen sorok írójának ezúttal nincs könnyű dolga. Ugyanis kerületünk nem bővelkedik ehhez a tematikához kötődő utcaelnevezésekben, ami azért meglepő, mert Óbuda és Békásmegyer sok évszázados múltjában sűrű és ma is ápolt hagyományai voltak és vannak az egyházakhoz kötődő rítusoknak, szokásoknak, nem csupán a katolikus és protestáns magyar lakosság, hanem a szintén katolikus sváb lakosság és az egykor jelentős számú óbudai zsidóság révén is.

De mégis: milyen utcanevek jöhetnek szóba?
Nos, elmondhatjuk, hogy többségükben olyanok, amelyek már rég nem léteznek; vagy a nevük változott meg, vagy maga az utca is eltűnt. Temető utcából például kettő is volt Óbudán és Békásmegyeren, ám mindkettő a múlté.
Az óbudai Temető utca a mai Kerék utca volt, ám ez is immár majd másfél évszázada (1874 óta) viseli jelenlegi nevét egy vendéglő után. Az egykoron a Kórház utcai piac, illetve az azt körülvevő munkás-lakóházak helyén fekvő, majd felszámolt temető volt a névadó, bár az utcanév hamarabb tűnt el, mint maga a sírkert.
A békásmegyeri Temető utca pedig 1946 óta Táncsics Mihály nevét viseli. A római kori temetkezési szokásoknak egyszer kívántak utcanévként emléket állítani, ám a kezdeményezés – sajnos – elhalt. Történt ugyanis 1964-ben, hogy a Rozgonyi Piroska utca Mocsáros-dűlőre átkúszó nyúlványát új névvel akarták felruházni. A kerületi tanács az Urna utca elnevezést ajánlotta, az imént említett okból. Ám a Fővárosi Tanács a javaslatot elutasította, és az alternatív ötletek közül a Prés kifejezést választotta, amely jelenleg is érvényes elnevezése az utcának.
Az elutasítás oka az idegen hangzás” volt.

A békásmegyeri Szent József-plébániatemplom a Templom utcában Fotó: Kovács Titusz

Adja magát a Templom utca elnevezés is, amelyből szintén kettő volt egykoron; ma (visszakereszteléssel) egy található a kerületben, mégpedig Békásmegyer-Ófaluban.
Az 1953-as év volt az, amikor több utcanevet változtattak meg néhány testületi ülés alkalmával, mint a főváros 150 évéből a fennmaradó 149-ben összesen – a két Templom utca is ekkor tűnt el.

Az Óbudán található egészen groteszk módon ekkor Óbudai utca lett, aminek értelmét (hiszen a környéken mindegyik utca óbudai) csak találgatni lehet.

A hirtelen, dömpingszerűen lezavart módosítások jelentős esetben keresettnek ható, ad hoc jellegű (néha meglehetősen bornírt, nevetséges) elnevezéseket szültek. Feltehetően ez a név is így, hasraütésre keletkezett. (Az egyházi jelleg azért visszakúszott ebbe az utcába is, amennyiben a Lajos utca felé eső, templom előtti kiteresedését Árpád-házi Szent Erzsébet nevével ruházták fel az ezredforduló után.)
A békási Templom utca Dömös utcára változott, ám utóbb, 1992-ben a Fővárosi Önkormányzat a kerületi képviselő-testület javaslatára rehabilitálta a régi, XVIII. századból származó utcanevet.
Talán mondanom se kell, mindkét utcában templom áll ma is – a több évszázados elnevezések általában okkal és nem random módon keletkeztek.

Tanuló utca, a Kiskorona (Magyar Lajos) utca melleti panelháztól jobbra a Kálvin köz 4. szám alatti Óbudai református templom. Fotó: Fortepan/ Dorics István

Említhető még az egykor volt Kálvin (eredeti írásmóddal Calvin) utca és Kálvin köz is, amelyek közül az utóbbi, ha csonkán, de ma is megvan.
A Kálvin utca helyére rátelepedett az Árpád-híd felhajtója, de a belőle dél felé kiágazó közből megmaradt annak nyugati oldala. A Kálvin köz stílusosan a református templom és parókia előtt halad, majd a Kiscelli posta mögött egy panelház, egy parkoló és egy játszótér között enyészik el, mint egy volt-nincs jelenség.
S ha már reformáció: fontos közterület még a Dévai Bíró Mátyás tér, amely elnevezését az evangélikus templom körüli térség 1936-ban nyerte a neves XVI. századi hitvitázóról, a magyar Lutherről”.

Érdekesség, hogy anno a Selmeci és Szőlő utcák házszámainak felhasználásával alakították ki a teret, ám a Selmeci utcát nem számozták át, ezért kezdődik immár 87 éve 3-as és 10-es számokkal.

Természetesen e tárgykörbe illik a békásmegyeri Szentháromság utca (amely 1953 és 1990 között – szintén elmés módon – a Békásmegyer utca nevet viselte), a Szent István utca és a Szent János utca is, utóbbi egy röpke negyvenéves kitérőben a Zenta és a Somogyi Miklós utca neveket is viselte. És ide tartozik a csillaghegyi Márton út is, amely Szent Mártonnak állít emléket. Említendő még a pár éve nevet kapott, tavaly felújított Folyamőr utcai Kaszap István park, a fiatalon elhunyt, a háború előtt (és utána is) népszerű szerzetesnövendékre emlékeztetve.  

A Márton út a Hegyláb utca irányából nézve. Fotó: Kovács Titusz


Az egyetlen közterületnév, amely a bővebb kifejtést is megérdemli, az Apát utca Kaszásdűlőn. Története 1900-ra nyúlik vissza, már ami az elnevezést illeti.
Ekkor határozott úgy a Közmunkatanács, hogy a Kövi Szűz Mária-plébániatemplom (közkeletű nevén a Máriakő-kápolna) nyugati oldalától észak felé, a Kazal utcáig tartó, a Szentendrei úttal párhuzamos utca, az Apát utca nevet viselje onnantól fogva.
Az elnevezés egyházi vonatkozása nyilvánvaló, a kápolna szomszédságában indokolt is volt, ám az ekkor kezdődő évszázadban voltak időszakok, amikor ezt másképp látták.
A már említett 1953-as évben, egy tanácsülésen úgy döntöttek, hogy a reakciós Apátot Dósai László fogja váltani – és innentől a történet kissé bizzarrá válik.
Amennyiben a kedves olvasónak fogalma sincs arról, hogy nevezett személy ki lehet, a hibát ne önmagában keresse.
Ugyanis az említett (1953. március 3-i) tanácsülésen Pongrácz Kálmán fővárosi tanácselnök is feltette a kérdést, hogy tudja-e valaki az ott jelenlévők közül, ki volt Dósai?
Az egyöntetű nemleges válasz mellett valaki közbevetette, hogy a Magyar Munkásmozgalmi Intézetet (a későbbi Párttörténeti Intézet elődjét) már megkérdezték, de azok nem reagáltak.
A III. kerület (amely a javaslatot tette) se tudott érdemi választ adni, ám mivel az ülésen adódtak még furcsább dolgok – például ekkor bélyegezték reakciós árulónak Somogyi Bélát, Bacsó Bélát, illetve egy sor egykori szocdemet és változtatták meg az összes róluk elnevezett utca nevét –, így a tanácstagok nem sokat vacakoltak a Dósai-üggyel. Gyorsan megszavazták az egész csomagot, amely ekkor 201 (!) megváltoztatandó nevet tartalmazott. Ezzel le is tudták a dolgot, és a következő negyed században senki meg nem kérdezte, ki fia-borja Dósai László.
Ám a hetvenes évek vége felé Kaszásdűlő összes háza és utcája bontócsákány áldozatává vált, és helyükre felépült a ma is meglévő lakótelep. Ezen lakótelep pedig utcaneveket is igényelt.
Az egykori Apát utca is eltűnt, amikor a Szentendrei út szélesítésével a HÉV-sínek a templom keleti oldaláról a nyugatira, tehát lényegében az utca helyére kerültek.
Megjegyzendő: az új nevek tekintetében a Fővárosi Tanács javára írandó, hogy 1982-ben már lényegesen több józansággal bírt és szakmai szervezetek, helytörténészek véleményét is kikérte. Így történt, hogy az egykori kedélyes, kertes környék megszűnt utcaneveit újrahasznosították az új lakótelepen, ekkor került szóba újra Dósai kiléte.
Ugyanis az egyik utcának ismét az ő nevét javasolták.

Nagy nehezen annyit derítettek ki, hogy a nyilasok áldozatává vált kerületi ellenálló elvtárs volt, de többet nem. Az információhiány indoklása azonban újfent meghökkentő volt: azért nem tudnak róla semmit, mert illegalitásba vonult a háború idején.

Persze a kérdés jogos lenne: hogyan tudott valaki annyira illegalitásba vonulni, hogy még saját elvtársai elől is teljesen eltűnjön, de szerencsére akkor már nem sokat rágódtak a problémán.
A javasolt elnevezés helyett egy másik korábbi kaszásdűlői nevet vettek elő, így lett a környéken újra Harang utca.
Viszont pár év múlva újabb fordulat jött el a rendszerváltoztatás szelével.
A lakótelepen található mozgalmi indíttatású  – és utóbb érdemtelennek ítélt – elnevezések közül a Bihari Mór utcának új nevet keresve (merthogy előző nem volt neki) valaki felvetette, hogy a 37 évvel azelőtt eltüntetett Apát utca nevét adják neki.
Az ötletet azonnal elfogadták. Bihari hasonlóan súlytalan személy – még mozgalmi szempontból is –, mint Dósai, csakhogy az ő életét alaposan dokumentálták, ezért várható volt, hogy mennie kell – hát ment is.
Így aztán a Fővárosi Tanács utolsó döntéseinek egyikeként 1990 elején a Bihari Mór utca lett az új Apát utca.
A beköszöntő nyugatiasodásra mintegy reflektálva, az egykori nyílegyenes utca kissé girbegurbán nyugatabbra költözött és azóta is ott kanyarog.

A Mária-kő kápolna az 1930-as évek elején, képeslapon. Háttérben az Apát utca házai.

 

Egy sír nem temető

A páratlan természeti adottságai miatt az ősidőktől folyamatosan lakott Óbuda területén rengeteg régi sírt és temetkezési helyet tártak fel a régészek, ezek a helyek sokszor gazdag leletanyagot tartalmaztak. A különböző őskori kultúrák, majd a római és a népvándorlás korának temetői segítenek rekonstruálni az adott korszakra jellemző természeti, politikai, gazdasági állapotokat, így könnyebben megérthetjük az itt élők történetét.

Az efféle módszer a következő korok vizsgálatánál is teljes mértékben használhatónak bizonyult, főleg miután  a település populációja erősen eklektikussá vált. Egy temető rengeteget elárul az adott település és hajdani lakói múltjáról, történetéről. Ez különösen igaz Óbudára, ahol a többnemzetiségű és -vallású lakosság okán számos temető, illetve más temetkezési hely, templom működött. Ezek jól demonstrálták a mindenkori óbudai világot, hiszen az elhunytak többsége itt élt, dolgozott, házasodott és végül innen  távozott el.

Kriptasor az Óbudai temetőben Forrás: Óbudai Múzeum

Ez a sokszínű Óbuda a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől kezdett kialakulni, ami a temetők használatát és a temetkezési szokásokat is alapvetően meghatározta. Ahogy nőtt a város lakossága és területe, úgy változott a temetők helye és sokszor felekezeti felosztása. Az idők során bezárt és felhagyott óbudai temetők ma már jórészt beépített területen feküdtek, történetük és emlékük a múlt homályába vész. Hosszú folyamat végén juthatunk el tehát a mai temetkezési állapotokig, amely história egészen a középkorig nyúlik vissza.

A középkor során nagyjából a mai Szent Péter és Pál Fő-plébániatemplom helyén állt az aprócska Margit-kápolna, amelyet a XIV. században kibővítettek és átépítettek plébániatemplommá. A templom átvészelte a török hódítást, valamint az Óbudát súlyosan érintő felszabadító harcokat, így újra birtokba vehették a visszatérő hívek. Ámde hamar kiderült, hogy méreténél fogva csak nehezen tudja ellátni funkcióját, ugyanis az óbudai uradalmat birtokló Zichy földesurak idején (1659–1766) zajló betelepítések miatt jelentősen megnőtt a katolikus hívők száma. Ezért elbontották, és részben a helyére épült fel a ma is álló barokk templom a XVIII. század közepén. A korszakban még természetes volt, hogy a temetők a templomok közvetlen közelében vannak, ami több okból is logikus volt. Óbuda lakossága is a plébániatemplom körüli területen kialakított temetőben temette halottait. Ökumenikus temető volt, hiszen 1744-ig közösen használta az óbudai katolikus és protestáns felekezet (a zsidó temetőről külön beszélünk).

A település lakosságának fokozatos gyarapodása miatt a plébánia körüli temető lassan megtelt, és szükségessé vált új temető vagy temetők megnyitása.

Az új temető a régitől északabbra, a mai Kiscelli és Pacsirtamező út találkozásánál, részben a mai postánál nyílt meg 1744-ben. Kezdetben a protestánsok is használták egy elkülönített részen, ám nemsokára külön felekezeti temetőket alakítottak ki és szenteltek fel. A két protestáns felekezet északabbra kapott földterületet saját temetőik kialakítására. A protestáns temetőt a mai Szentendrei út (korábban Majláth utca) és a Miklós tér között, a lakott terület északi határán, míg a kis létszámú evangélikus közösség temetőjét ezzel szemben, a Szentendrei út és Raktár utca sarkán nyitották meg. A területek kiválasztásánál fontos tényező volt Mária Terézia 1775. évi rendelete, amelyben megtiltotta új temetők kialakítását lakott területen belül. Idekapcsolódik az 1780-ban felszentelt újlaki temető is – kiscelli vagy sváb temetőnek nevezték –, ahol szintén kizárólag katolikusok temetkeztek. Ez a temető egészen 1924-ig működött, kő feszületét 1932-ben helyezték át a városi házak belső terére. 

Régi Táborhegyi temető, zsidó halottasház Forrás: Óbudai Múzeum

A XVIII. században egy ideiglenes temető is működött Óbudán. A legutolsó nagy pestisjárvány 1738 decemberében érte el a török pusztítás után éppen csak újjáépülő települést. Óbudán a pusztítás 1739-ben érte el a tetőpontját, ebben az évben a lakosság fele, 358 család 888 tagja halt bele a szörnyű betegségbe. A betegek ápolása mindig a lakott részeken kívül történt, ezért Óbudán is település szélén, a mai Miklós tér északi sarkában építették fel a pestiskórházat.

A kórház mellé egy corpus nélküli nagy kő keresztet állítottak, amely az itt működő pestistemetőt is jelezte. 

A katolikus temető viszonylag hamar megtelt, ezért ismét új területet kellett keresni. Egy, az akkor még városon kívüli, illetve beépítetlen telekre esett a választás, mai Kórház, Vihar, Kerék és Raktár utca által határolt területre, lényegében a mostani piac helyére. Ez a temető 1788–1888 között működött, és az évek során többször bővítették. 1823-ban egy kápolna épült a sírkertbe. A városegyesítés, Budapest létrejöttének idejére (1873) a település népessége elérte a 22 ezer főt – Óbuda közigazgatási területe jóval kisebb volt a mainál –, és egyre inkább ipari külvárossá alakult át. Szükségessé vált a korábbi parlagon lévő területek beépítése, illetve a most már belső részeken fekvő temetők felszámolása. Megint költözniük kellett a temetőknek, aminek megvolt az időközben kialakult protokollja. Ennek megfelelően értesítették a fellelhető hozzátartozókat a felszámolásról és az exhumálásokról, valamint az új temetőben a sírhelyek kijelöléséről. Amennyiben nem találtak hozzátartozókat, vagy azok nem jelentkeztek, a maradványokat közös sírba temették az új temetőben. Óbudán ez az új temetkezési hely a Táborhegyen lett kijelölve, a mai Farkastorki, Bécsi, Táborhegyi út és a Laborc utca közötti telken, ahol hajdan intenzív szőlőművelés folyt. Az Öregtemetőnek is nevezett hely 1881-től működött a XX. század elejéig (1913. február 1-én volt az utolsó temetés), amikor ez is megtelt. Maga a temető ismét ökumenikus kegyeleti hely volt, minden felekezetnek – ide már a zsidó hitközség is temetkezett – megvolt a maga kijelölt helye, amelyet használhatott. Gyakorlatilag a temető közepén állt egy katolikus kápolna, illetve a Bécsi út felőli részen, amelyet az izraeliták használtak, működött a rituális halottasház (a tégla épület, tetején a Törvénytáblákkal a mai napig áll, irodaként funkcionál). Viszont a lejtős, agyagos talaj már a kezdetektől sok gondot okozott, főleg a közeli téglagyárak miatt, a gyakori földcsuszamlások miatt. Sok régi sír megrongálódott, vagy megsemmisült. Nincs új a Nap alatt, újra meg kellett oldani a problémát és új temetkezési helyet keresni. Ezúttal a döntéshozók hosszútávú megoldást akartak keresni és végül meg is találták.

Őbudai temető főbejárata
Forrás: Óbudai Múzeum

Az új köztemető részére kiválasztott 15 hektáros földterület a Törökkő-dűlőben feküdt és Finály Zsigmond tulajdonában volt. A Finály család a XVIII. század végétől volt jelen Óbuda gazdasági életében, főleg mint selyem- és textilipari vállalkozók, leginkább a Bécsi úton működő üzemeikkel. A Temető Bizottság által kiválasztott területért potom félmillió koronát kértek. Jól tudták, hogy a temetőt előbb utóbb bővíteni kell, ezért újabb telkekre lesz szüksége a fővárosnak, amelyet szintén a családtól kell majd megvásárolni. Azonban az összeg nagysága miatt komoly vita alakult ki a Fővárosi Közgyűlésben, többen azt ajánlották, hogy Óbudán ne legyen önálló temető, hanem használják a Farkasrétit. A Temető Bizottság nem engedett, és kitartott eredeti elképzelésénél, kijelentve, hogy Óbudának saját temetőre van szüksége. Azt is eldöntötték, hogy a temetkezési helyet három részre kell osztani, aminek értelmében lesz egy köztemető, a felekezet nélküliek (és a krematórium) része, illetve az izraeliták számára fenntartott terület. A létesítéshez szükséges pénzügyi és mérnöki munkák 1908-ban kezdődtek el, az új temető átadását 1909-re tervezték.

Végül az új óbudai köztemetőt 1910. március 1-én nyitották meg. Elsőként a felhagyott Öregtemetőből helyezték át a sírokat.

Az új köztemetőt az Aranyhegy és Testvérhegy lábánál, a Külső Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi patak által határolt háromszög alaprajzú területen alakították ki, amelynek többször bővített területe 25,4 hektár. A tervezők a temető úthálózatánál és a parcellák tervezésénél parkszerű kialakításra törekedtek és területén négyszög elrendezésében négy köröndöt alakítottak ki. A köröndökről sugár irányban kiinduló utakon az összes parcella könnyen megközelíthető. Fontos feladat volt a terület fásítása, amelyet szintén gondosan megterveztek, és már a megnyitáskor megkezdtek. A fák túlnyomó többségét az utak mentén, a parcellák szélére telepítették, a kettős fasorok teljes hossza mintegy három kilométer. A különböző fafajok és örökzöldek telepítésével kellemes és meghitt környezetet alakítottak ki. A Bécsi út és Pomázi út sarkán megépült főbejáraton belépve a Feltámadt Üdvözítőnek szentelt, borostyánnal befutott római katolikus temetőkápolna áll, amelyet Adamek Ferenc tervezett. Az 1931-ben átadott és felszentelt, neoromán stílusban épített kápolnát napjainkban is használják gyászmisék megtartására. A templom hátsó falán az 1956-os forradalom óbudai áldozatainak tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el. A kápolna két oldalán hasonló stílusban épült lakó- és irodaépület található, így a főbejáraton belüli tér egységes képet nyújt a belépők számára. A kápolna mögötti részén alakították ki a kegyeleti parkot 1988-ban, ahol a temetőlátogatók gyertyát gyújthatnak, virágot helyezhetnek el a távol nyugvó hozzátartozójuk emlékére. A félköríves kialakítású emlékpark közepén találjuk az örök élet jelképet, a mondák szerint a tűzből újjáéledő főnixmadarat ábrázoló szobrot, amely Mészáros Mihály szobrászművész alkotása.

Az Óbudai temető térképe és híres halottai Forrás: Óbudai Múzeum

Viszonylag későn, csak 1930-ban épült fel a temető ravatalozója, amelyet 1998-ban átépítettek és kibővítettek. A ravatalozó falán szintén van egy emléktábla az 1956-os forradalom és szabadságharc III. kerületi mártírjainak. A ravatalozó mellett épült meg a szóróparcella 1992-ben, amely egy egyre népszerűbb új temetkezési forma. A szóróparcella a hamvak befogadására kialakított bazaltkövekből megépített kúttal, kiegészítő gépházzal és az ízlésesen alkalmazott kertépítészeti megoldásokkal együtt alkot egységes képet, amelynek kertépítészeti kialakítása Hamar Éva tervező munkája.

A temető belső elrendezése alig változott az elmúlt évtizedek során, csak a bővítések (pl. a békásmegyeri temető felszámolásával ide áthelyezett sírhelyek kialakítása) jelentenek némi módosítást.

A temetőben több generáció ízlésvilágának és anyagi helyzetének megfelelő síremlékeket találhatunk. A század elejétől kezdtek elterjedni a svéd gránit síremlékek fekete, vagy sötétszürke színben. A fekete szín a gyászhoz kapcsolódott, és a kor ízlésvilágának jól megfelelt a fekete háttérből elővillanó aranyozott felirat. A fekete és szürke gránit a kisnemesi és polgári családok uralkodó síremléke volt. A legelterjedtebb forma a változatos magasságú, csonka gúla formájú obeliszk volt, amelyet földbe ásott kőlapokra helyeztek el. Ebből a síremlék-típusból igen sokat találunk az Óbudai Temetőben. A sírkövekhez használt alapanyagokból – mészkő, márvány, gránit – sokféle síremléket láthatunk a temetőben. A modernebb alapanyagnak számító műkő cementből és kőporból készült új sírhelyek, valamint az egyre nagyobb számban kialakított urnatemetők megjelenése egyfelől szükséges, másfelől megbontja az egyensúlyt.

A köztemető belső elosztásában és a sírok elrendezésében jól nyomon követhető az elhunytak egykori óbudai társadalmi szerepe és rangja. Ez leginkább a temető bejárattól jobbra, a Pomázi út mentén kialakított kriptasoron figyelhető meg, ahol a gazdag németajkú családok sírhelyei vannak, amelyek egyben a legkorábbi időszakból származnak. Ezek a családok jelentős összeggel segítették az új temető létrehozását. A hatalmas gesztenyefák alatt sorakozó igényes, változatos síremlékek sora összhatásban egységes képet nyújt, amely szinte visszarepít a múltba. Az 1870-es évektől találkozhatunk a lassan polgárosodó és iparosodó Óbudán élt emberek és családok neveivel, akik nagyban hozzájárultak a település gazdagításához és fellendítéséhez. 

Békásmegyeri urnatemető
Forrás: Óbudai Múzeum

Ha tovább sétálunk, feltárul az igazi múlt: a XX. század elején és a két világháború között élt mesteremberek, vendéglősök, egyházi személyek, köztisztviselők síremlékeivel találkozunk. Akadnak köztük ismertek és ismeretlenek, akik mind Óbudán éltek, vagy valamilyen okból kötődtek a városrészhez. 

Rengeteg óbudai családnak pihen az Óbudai Temetőben hozzátartozója, barátja vagy ismerőse, de mint minden temetkezési helyen, itt is akadnak olyan sírok, amelyekben nemcsak a településen, hanem országosan is ismert személyek nyugszanak. Egy ilyen rövid felsorolás vagy összefoglaló nem lehet teljes, mégis, néhány fontosabb név érdekes lehet. Itt temették el Görgey István honvéd tábornokot, Görgey Artúr öccsét, aki a büntetése letöltése után jogi pályára lépett, illetve íróként is ismertté vált. Csakúgy, mint a vele közös sírban nyugvó rokona, Görgey Gábor író. Sok óbudai mesterember végső nyugvóhelye a köztemető, köztük a híres óbudai mészáros és hentes Ruzicska Józsefnek, a patikus dinasztia jeles képviselőjének, Zboray Bertalannak. Itt van eltemetve Brichta Antal sütőmester, a messze földön elismert kőfaragó Král család, számos óbudai plébános, és egész vendéglős családok, mint a Kéhli, a Schlosser vagy a Wittmann, a Buruczky, a Sipos, de itt van Veress Lajos cukrászmester sírja is. Nagyon sok egykori sportolót temettek ide, valamint közkedvelt színészeket: Káldi Nóra, Sinkovits Imre, Szemes Mari is Óbudán lelt végső nyugalomra.  Mint ahogy Móra Ferenc, Toldalagi Pál és Csoóri Sándor írók és Ugray György szobrász. Külön sírhelyen fekszenek az 1956-os forradalomból ismert politikusok, mint Bibó István, Litván György és Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök. Külön parcellában helyezték el a régi békásmegyeri temetőből áthelyezett sírokat, valamint saját parcellában nyugodnak a Budapesten – főleg Óbudán – elesett szovjet katonák. A nagy kiterjedésű sírkerthez tartozik a részben különálló izraelita temető, amelynek története a XVIII. századig nyúlik vissza.

Csekély lélekszámú zsidó lakosság már III-IV. században élhetett Aquincum településén, amit egyes elméletek szerint a menórás sírkövek igazolnak (más elmélet ezt nem találja teljes mértékben bizonyítottnak). A jelentős óbudai zsidó diaszpóra kialakulása a XVIII. századra datálható, amikor a Zichy földesurak – Pesttel és Budával ellentétben – befogadták őket, és védelmi pénz fejében önálló életet élhettek. Lehetett saját templomuk, bírójuk, rabbijuk, iskolájuk, fürdőjük és temetőjük. A helyi zsidó közösség leginkább a zsinagóga mellett, illetve a Lajos utcában és környékén telepedett le és dolgozott. A temetőjük a lakott városon kívül, a Zichy- kastélytól északra feküdt, a mai Laktanya utca, az egykori Kő utca és a Duna-part által határolt területen. Hivatalosan 1737-ben kaptak engedélyt a telek használatára, de iratokból tudjuk, hogy már 1724 óta használták. A legöregebb sírnak Trebits Lékerét tartották. A temetőt magas kő kerítés vette körül, és a Laktanya utca részén volt a halottasház. A Duna közelsége sok problémát okozott, mert a gyakori árvizek rendszeresen elöntötték a temetőt és sok sírt elmostak. A feljegyzésekből tudjuk, hogy több sírhoz római sírköveket használtak fel. A zsidó temető, vagy ahogy ők hívják, a Béth hácháim (Az élők háza), a dinamikusan bővülő lélekszámuk miatt hamarosan megtelt, és a XIX század végére a sírkövek nagyon sűrűn sorakoztak egymás mellett. Az iratok szerint nagyjából 4 ezer sírhely volt a temetőben. A fővárosi hatóságok 1888-ban lezárták a temetőt, bár még szórványosan használták. Az óbudai zsidóságnak ezzel párhuzamosan is volt egy másik temetkezési helye, a Pálvölgyben. Az 1831. évi kolerajárvány idején megtiltották a Laktanya utcai temető használatát, mert féltek a betegségtől. Ezért a távoli Zöldmál-dűlőben fekvő régi pálvölgyi zsidó temetőt kellett egy ideig használniuk, amelyet sok más fővárosi sírkerttel együtt 1888-ban zártak be és számoltak fel. Az új zsidó temető a Táborhegyen kapott helyet, annak a keleti oldalán, a Bécsi út felé. Mint említettük, ezt a temetőt hamar bezárták, így újfent költöznie kellett az izraelita résznek is.

Szóróparcella az Óbudai temetőben Forrás: Óbudai Múzeum

A két óbudai, korábban használt zsidó temetőt – a Laktanya utcait és a táborhegyit – az 1920-ban végleg lezárták, a hitközség az új Óbudai Temetőben kapott megfelelő méretű részt, ahol megnyithatták új temetkezési helyüket. Az óbudai Chevra Kadis, a Szentegylet szervezte a munkálatokat, illetve kezelte a zsidó családok adományait a temető kialakításához. Az új zsidó temetőt 1922-ben szentelték fel és nyitották meg. A szertartást Dr. Scheiber Ignác óbudai főrabbi tartotta, aki beszédében megjegyezte, hogy vajon kit fognak elsőnek idetemetni, egyszerű vagy prominens embert. A sors úgy intézte, hogy egy tragikus villamosbaleset miatt magát a főrabbit temették el elsőként a temetőben. A zsidó temető halottasháza és bejárata a Bécsi út felé esik, ahol 1933-tól az első trolibusz végállomása volt, amely a Vörösvári út és Bécsi út találkozásától közlekedett kísérleti jelleggel. Az óbudai zsidó temető sírjai között is számos ismert személy nyughelyét és tragikus eseményekhez kötődő síremlékét találhatjuk meg. Többek között itt fekszik a nagyhírű óbudai rabbi, Münz Mózes (1790–1831 között vezette a hitközséget), akinek sírja a mai napig zarándokhely. Több óbudai zsidó származású gyáros és iparos sírja is itt van, köztük a zseniális harisnyagyárosé, Fekete Jenőé. A holokauszt áldozatainak szintén vannak síremlékei, így a Maros utcai Kórházban 1945. január 12-én lemészárolt betegek sírja, valamint a vészkorszak óbudai zsidó áldozataié. Érdekesség, hogy a második világháborúban megszentségtelenített óbudai zsinagóga Tóratekercseit is itt temették el, egy külön sírhelyen.

Az izraelita temetőben szigorú szabályok vannak, kötelező betartani a vallási szokásokat. A sírok között több fajtát találhatunk, de a vallási előírások ezekre is vonatkoznak. Kegyes emberek szoktak a temetőben ecsettel és festékkel járni, hogy kijavítsák a régi sírokon az elmosódott neveket. Egy-egy zsidó jelkép is megjelenik a sírtáblákon; varjú (katasztrófában halt meg), üres tégla (emlékezés a jeruzsálemi templom pusztulására), sátor (rabbi), mécses (hirtelen halál), két törvénytábla (vallásos életet élt).

Az 1950-ben a III. kerülethez csatolt Csillaghegy és Békásmegyer is saját temetővel rendelkezett. A Pusztaszeri úti és a Békásmegyer Ófaluban fekvő régi temetőt felszámolták, és mint már volt róla szó, a sírokat az Óbudai Temetőbe helyezték át. Azonban a régi Békásmegyeri temető helyén, a Tamás utcában egy urnatemetőt nyitottak 1985-ben. A hegyoldalban fekvő temetőben még áll a régi sírkertből megmaradt kápolna.

Egy gazdag múlttal rendelkező településnek a temetkezési története is változatos. A sírok és temetők – koruktól függetlenül – mesélnek és örök mementót állítanak  nemcsak halottaiknak, hanem Óbudának is. „Egy sír nem temető” – írta a méltatlanul elfeledett erdélyi költő, Reményik Sándor. Az utókor számára a sírkertek az egyéni életek és emlékek mellett a közösség történetét mesélik el.

Kék, sárga, narancssárga

Ékantaráni Déví Dászí, polgári nevén Jelena Kijevből érkezett, és – ahogy mondja – teljesen véletlenül került Magyarországra.  Az első légitámadások idején a kijevi szentélybe menekült, ahol több hívő gyűlt össze. Úgy gondolta, itt biztonságban átvészeli a háborút. De egy hét elteltével világossá vált, hogy nem maradhatnak együtt, mindenkinek egyéni úton kell menekülnie. Előbb vidékre, a magyarországi Krisnavölgyhöz hasonló farmra utazott.

Fotó: Dohi Gabriella

„Azt hittem, egy kicsit megpihenünk, és addigra vége is lesz az egésznek – mondja nevetve. Március elején Ukrajnában még télies az időjárás, ezért nem maradhattam a farmon, mert a körülmények ezt nem tették lehetővé. Túl sokan voltunk már, és kevés volt a lakhatásra alkalmas épület. Összeültünk, és azt a döntést hoztuk, hogy a családosok Ukrajna nyugati részébe húzódnak, míg mi, hajadonok külföldre megyünk. Ekkor már több külföldi közösségből hívtak minket, hogy menedéket tudnak nyújtani. Ennek ellenére én egyáltalán nem terveztem Magyarországra jönni. Február 25-én kora reggel egy hátizsákkal és a legszükségesebb dolgokkal csak a legközelebbi óvóhelyig akartam elfutni, mert robbanásokat hallottam egészen közelről. Még egy váltás ruhát se tettem be. Abban jöttem el, ami rajtam volt. Azóta nem voltam otthon… Akkor se tudtam hazamenni, amikor eljöttünk a farmról, mert már nem volt üzemanyag és veszélyes is volt.”

Maradt otthon valaki? – kérdezem.

„Nem, egyedül éltem egy albérletben. Munkanapokon angoltanérként dolgoztam, hétvégente pedig a szentélyben volt lelki szolgálatom. A rokonaim mind Oroszországban élnek. Ők is hívtak magukhoz, de nem akarok Oroszországba menni. Ráadásul ők nem hívők, így ezért sem akarok velük élni. Úgy érzem, nekem a Krisna-tudatú hívők a családom, itt lelki szolgálattal foglalkozom, és nagyon jó érzem magam, mert szeretettel fogadtak.”

Arról, hogy miként ismerkedett meg a krisnásokkal, így mesél:

„Nagyon régen volt, még Kijevben, 10 évvel ezelőtt. Először a kereszténység felé fordultam, hiszen csecsemőkoromban megkereszteltek.  A keresztszülők elméletileg felelősséget vállalnak a gyermek lelki fejlődéséért, de én életemben nem láttam őket. Válaszokat kerestem, így jutottam el egy prédikátor előadására, aki a természet törvényeiről beszélt, ekkor felismertem, hogy ez rólam szól. Itt hallottam először arról, hogyan kell helyesen étkezni, hogy  jobb, ha nem eszünk húst, tojást, halat. Később találkoztam a hinduizmusról szóló irodalommal, és ezekben a könyvekben megtaláltam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre máshol nem.”

Amikor azt kérdezem, milyen tervei vannak a jövőt illetően, hosszan, hangosan kacag.

„Szeretnék, de nem tudok tervezni. Minden egyes napot külön élek meg, tulajdonképpen így is kellene élni. Sok tervem volt, de tavaly február 24-én mind füstbe ment. Bár anyagi szempontból nem tartják Ukrajnát kedvező helynek, de pont a sok nehézség miatt lelki értelemben nagyon jól lehet fejlődni. Ukrajnában nagyon összetartó a krisnások közössége, tényleg itt leltem meg a családom.  Különben, ha nem lennék hívő, engem semmi más nem kötne Ukrajnához, egyszerűen csak eljöttem volna, és új életet kezdtem volna. A közösség hiányzik a legjobban, nagyon szeretnék visszamenni. Nem vagyok babonás, de egész februárban kibírhatatlanul viszketett a talpam, tudtam, hogy ez az utazás jele. Nem értettem, hová lesz a menet, hiszen a nyári szabadság még messze volt, és végül március 6-án már itt voltam. Sohasem akartam elhagyni Ukrajnát, szerettem a régi életemet.”

Lílá-mají Déví Dászí színésznő volt. Nevének jelentése az isteni játékok szolgálója.

Fotó: Dohi Gabriella

„Akkor lesz meg a lelki nevünk, amikor lelki avatást kapunk, ekkor egy mantrát is kapunk. 1986-ban Kijevben csatlakoztam a mozgalomhoz. Az élet értelmét kerestem. Látom magam négyéves kislányként, ahogy az eget kémlelem, és pilóta akarok lenni, vagy űrhajós. Közel laktunk a donyecki repülőtérhez, sajnos anyukám még mindig ott van. Tudok vele beszélni, de folyamatosak a bombázások, nagyon féltem. Emlékszem a vágyra, ahogy kislányként lapozni akarok egyet abban, ami látható, hogy meglessem, mi van mögötte, mint a bábszínházban. Látjuk a bábokat, de tudjuk, hogy van valami mögöttük, ami mozgatja őket, ezt akartam látni. A 70-es években Nyizsnyij Novgorodban éltem, és itt találkoztam a hatha jógával, ami a Szovjetunióban tiltott volt. Éltem Moszkvában, Szentpéterváron, Ufában, Baskíriában – ahogy mondani szokták, a szovjet világ gyermeke vagyok. A világ minden vallását tanulmányoztam, nagy volt a tudáséhségem. Amellett, hogy a moszkvai színiakadémia színész és rendező szakán végeztem, filozófiát hallgattam, és ültem a Lenin Könyvtárban, faltam a könyveket. Keveset dolgoztam színészként, pantomimet oktattam, majd megismerkedtem a bhakti jógával és elindultam efelé a másik világ felé.”

Adódik a kérdés, hogy miben tér el a lelki élet Magyarországon és Ukrajnában.

„Alapvetően semmiben. Ugyanazok a tanok, ugyanazok az ünnepek, ugyanaz az öröm. Apró különbségek vannak. A magyarok muzikálisabbak, itt mindenki énekel. Az ételosztás Magyarországon nagyobb szabású. Mi is osztunk meleg ételt rászorulóknak, de nincs ilyen közösségi összejövetel-jellege. Magyarországon alapvetően jobban át vannak gondolva a dolgok, jobban meg vannak tervezve a részletek.  Az ukrán hívek nagyon lágyak és nyitottak, itt pedig inkább összeszedettebbek, tudatosabbak, talán kevésbé emocionálisak, mint az ukránok. Úgy látom, itt a társadalom egésze pozitívabban áll a Krisna-hívőkhöz.”

Arról, hogy mi a helyzet a kijevi templomban, így mesél:

„Működik, de csökkentett üzemmódban. Nekünk nagy istenségszobraink vannak, mint Indiában, ezeket el kellett csomagolni és biztonságba helyezni. Az áhítatok sem a hagyományos módon zajlanak. Az imaterem egy csupa ablak, világos helység. Ezt most nem használhatjuk, mert ha robbanás történne, a szilánkok megölnék azokat, akik imádkoznak. Így most félreesőbb, kisebb helyen imádkoznak. A gyerekeim és az unokáim is Kijevben maradtak.”

Hogyan érte a háború? – kérdezem.

„Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Felkeltem hajnalban, és elkezdett csöngeni a telefonom. Nem nagyon követem a híreket. Reggel, amikor felkelek, a vallási feladataimat végzem el először: imádkozom, meditálok, áldást kérek az Istentől az egész hátralévő napra. Azon a reggelen Indiából hívtak a barátaim, és szóltak, hogy el kell menekülnöm Ukrajnából, aztán a lányom telefonált. Amikor elkezdődött a háború, egyáltalán nem féltem. Biztos voltam benne, hogy otthon maradok, imádkozni fogok, és az imával segítem a győzelmünket. De aztán nagy volt a nyomás a környezetem részéről, és isteni indíttatást is éreztem arra, hogy elhagyjam az országot. Magyarországra tavaly áprilisban érkeztem. Előtte Ukrajna nyugati részében, Ungváron húztam meg magam, ahol a barátaim létrehoztak egy szentélyt. Végsősoron örülök, hogy eljöttem, mert nagyszerű élményeket szereztem, annyi csodálatos dolog történt itt velem.”

Ahogy mondja, nagyon boldog itt.
„Nagyon sok lelki támogatást kaptam. Kijevben nem a szentélyben laktam, itt pedig igen, és itt érzem az isteni jelenlétet. Ennek ellenére szeretnék visszatérni.”

Van valami elképzelése, mikor történhet ez meg?

„A védák nem csak hitéleti kérdéssel foglalkoznak, hanem tudománnyal is. Az asztrológiai jóslat szerint ez több évig el fog húzódni. Talán nem fog addig tartani, mint a harmincéves háború, de nagyon nehéz a helyzet, mert mindenkinek megvan a maga igazságfelfogása. Ha mindenki megtérne az Istenhez, felfognák, hogy nincs min háborúzni, ez az anyagi világ átmeneti, a túlvilág pedig örök.”

Bhaktipád Gószvámi az egyetlen férfi, akivel beszélgettem. Ő korábban érkezett Magyarországra, hiszen a férfiak a teljeskörű orosz invázió óta nem hagyhatják el Ukrajnát. 

Fotó: Dohi Gabriella

„A 90-es évek elején jöttem Magyarországra, amikor szétesett a Szovjetunió. Ungváron születtem, anyukám magyar, ő már 1989-ben ideköltözött, akkor én még a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Itt nem volt annyi maffiózó, meg bandita, mint ott. A Krisna-hittel már Magyarországon találkoztam. Gyerekkorom óta keresem az élet értelmét. Megy, fut, szalad, munka, otthon, munka, meghalni – annak mi értelme? Itt találtam meg a válaszokat, és 1996-ban szerzetes lettem.”

Hol volt 2022. február 24-én? – kérdezem.

„Amikor elindult a konfliktus, épp Szombathelyen voltam, ott van egy központunk. Rögtön tudtuk, hogy lesznek menekültek. A magyarországi fővezető koordinációja alatt összeállt egy csapat, és gyorsan felosztottuk, hogy kinek mi lesz a szerepe. Nagyon korlátozott volt a kapacitásunk. Volt egy nemzetközi csapat, amelyen belül meg voltak osztva a telefonszámok, elérhetőségek. Azok, akik eldöntötték, hogy Magyarországra vagy Magyarországon keresztül menekülnének, már Ukrajnából fel tudták venni velem a kapcsolatot. Sokan olyan sokkban voltak, hogy azt sem tudták, merre induljanak. Mivel én ismerem Ukrajnát, már onnan tudtam őket navigálni. Volt, amikor párhuzamosan 3-4 csoportot kellett koordinálnom, akik különböző helyekről, Dnyiproból, Odesszából, Kijevből indultak. Fontos volt még azt megszervezni, hogy melyik határra menjenek, ott mit csináljanak. Volt, hogy 24 órát kellett várni, mert akkora volt a torlódás a határátkelőkön. Sokaknak nem volt útlevelük, ez is megnehezítette a kijutást. Igyekeztünk a túlterhelt csapi határról Románia és Szlovákia felé irányítani őket, ebben az ottani hívek voltak segítségünkre. Próbáltunk maximálisan segíteni, ezért megszerveztük, hogy autókkal menjenek el értük a határ magyar oldalára, vizet és élelmet is rögtön vigyenek. Nagyon megviselten érkeztek. A vonatközlekedés összeomlott. Volt, hogy órákig álltak a hegyekben, érkezett olyan is, akinek a házát már lebombázták, kisgyerekes családok, terhes nők. Egy ilyen út nagyon megterhelő. Volt olyan, akin láttuk, hogy kínzás lenne még aznap Budapestig is elhozni, és meg kellett állni pihenni pár napra Debrecenben. A Krisnavölgyben az óvodatermet alakították át a fogadásukra. Sajnos nem tudtunk ágyakat szerezni, csak matracokat. Amikor már a templom is megtelt, a híveink saját otthonukba fogadták be a menekülteket akár több hétre is, csodálatosan gondoskodva róluk. A legnehezebben azokat a helyzeteket oldottuk meg, amikor csak akkor hívtak minket, amikor itt voltak, mert hirtelen kellett szállást keresnünk. Emellett pszichológiai támogatásra is szükség volt, meg kellett nyugtatni, bátorítani őket, hogy biztonságban vannak, ide már nem jönnek a rakéták.”

Zsidó gyerekek a kápolna padlásán

Fehér köpenyben legalább tucatszor taszítottam, löktem, húztam be zsidókat a kápolna nyitott ajtaján, amikor a sor, a tömeg valamilyen okból hosszabb-rövidebb időre megállt” – emlékezett vissza Dr. Pintér Endre, a Margit Kórház későbbi sebész főorvosa arra, hogy a kórházban önkénteskedő végzős gimnazistaként ő is többeknek segített így megmenekülni. Amint ő is megírta: Kiss Mihály szerzetes-pap, a szalézi rendház vezetője az életével játszva bújtatott sokakat, és legalább 30-50 zsidót mentett meg a nyilas uralom alatt. Ezért nyolc évtizeddel később a Yad Vashem Intézet posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, a díjat 2022 decemberében ünnepélyes keretek között adták át.

A szalézi embermentés részletei korábban viszonylag szűk körben voltak csak ismertek, noha a szerzetesrend tíz évvel ezelőtt Óbudai múltidéző címmel P. Kiss Mihály SDB 1944–45-ös naplóját is megjelentette.

A nyilas rémtettek, a polgári lakosság minden irányból érkező szenvedései és a szovjet katonák pusztításai az apokalipszis egymásra torlódó rétegeiként jelennek meg a pap soraiban, amelyeket akkor és közvetlenül azután jegyzett fel, hogy ő maga is folyamatos életveszélyben volt.

A szaléziak 1920-ban telepedtek meg Óbudán. A Bécsi úton korábban Fischer Ágoston, egy később villamosbalesetben meghalt atya gyűjtötte az árvákat és utcagyerekeket. Ő Senki Fiai néven hozott létre számukra otthont a Kiscelli utcában, halála után ezt vitte tovább az olasz alapítású rend immár Szent Alajos Otthonként – meséli Bertáné Dr. Varga Judit történész, a szalézi iratanyag kutatója, amikor itt, a szalézi rendház termében beszélgetünk. A rászorulók segítése és nevelése amúgy is a szalézi lelkiség alapja. A rendalapító Don Bosco az iparosodó Torinóban a XIX. század közepén »a csavargók barátjaként« a csellengő gyerekekre tette fel az életét” – mondja, és arról beszél, hogy Don Bosco paptársaival együtt esti iskolákban tanította írni-olvasni a gyerekeket, akkor forradalminak számító szellemiségben és úttörő pedagógiával: a testi fenyítést tiltva, a szeretetet téve meg fő nevelési elvnek.

Kiss Mihály

A szalézi karizmát az imádságos vidám lelkület határozza meg, amelyben a templom, az iskola és udvar hármas egysége jelenti azt a keretet, amely célja szerint a minőségi emberi életre készít fel. Ennek érdekében a hagyományos egyházi kereteket és külsőségeket is részben elhagyja – itt nincs rendi habitus, hiszen, mint mondják, a szaléziaknak feltűrt ingujjban kell dolgozniuk.

Munkából nem volt hiány Óbudán sem, ahová Kiss Mihály 1940-ben kapott igazgatói kinevezést. A győrszentmártoni születésű pap Olaszországban, a Szalézi Társaság központjában is tanult, de a teológiát 1916-ban egy lengyel kisvárosban, bizonyos Oświęcimben fejezte be; a település egy világháborúval később Auschwitzként lesz az embertelenség megtestesítője.

A tömeggyilkosságokról 1944-ben már a magyar politikai elit és a Vatikán is tud, Kiss Mihálynak pedig szoros diplomáciai kapcsolatai voltak a Szentszék felé.

Angela Rotta pápai nunciushoz annak titkárán, a szintén szalézi Balázskövi Józsefen keresztül is bejárása van, így szerez be több ezer oltalomlevelet a zsidó származásuk miatt üldözötteknek.

A nyilas hatalomátvétel után azonban ezek az okmányok sem mindig segítenek. Miután Szálasi ötvenezer budapesti zsidó németeknek való kölcsönadásáról” rendelkezett, a nyilasok a csillagos házakból és az utcákról válogatás nélkül szedték össze az embereket, hogy aztán Óbudáról egy hét alatt, lényegében ellátás nélkül masíroztassák az osztrák határhoz azokat, akik túlélték addig a halálmenetet. Ez ellen a katolikus egyház is erélyesen tiltakozott. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Szálasinak küldött levelében írta: A zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjuikat, amelyet csak a szabadban töltött éjszakák szakítanak meg, kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mellett hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt, hullák is jelzik.” 

A Bécsi úti szalézi rendházban ekkor már nagyrészt üldözött zsidó gyerekek voltak, ha hivatalosan nem is ebben a minőségben. A szaléziak saját tanítványaiknak ősszel már nem indították el az internátust, a felszabadult helyekre részben óbudai, részben máshonnan odakerült vagy a téglagyári menetekből becsempészett zsidók kerültek.

A 12 éves Bán Tamást, miután apját deportálták Buchenwaldba, egy ismerős cseléd, Hircsú Annus vitte  el a szaléziakhoz, hogy egy időre rejtsék el a rendházban. A fiú visszaemlékezése szerint: egy reverendában lévő idős papnak adott át, lelkemre kötötte, hogy mindenben engedelmeskedjek neki, és elment. A pap bácsi bevezetett egy nagy terembe, ahol tucatszám voltak hozzám hasonló korú fiúk, még néhány egészen kicsi, hat év körüli kisfiú is.”

Ő két éjszakát maradt ott, másokat hosszabban bújtattak. A rendház sem számított azonban biztonságosnak. Különösen, hogy a szomszéd, Bécsi út 171-es számú három emeletes épületet akkor már csak nyilas házként emlegették a környéken.

Itt működött ugyanis az óbudai nyilas pártszerv, a belső udvaron tartott pártgyűléseken időnként Szálasi is szónokolt.

1944-ben már az egész első emeletet elfoglalták a nyilaskeresztesek, ide hordták össze az elkobzott zsidó javakat, és itt alakították ki a fogdát is, ahol módszeresen ütötték-verték az embereket.

Ide vitték be a szomszédok feljelentése után december közepén a szalézi szerzeteseket is. Az egyháziakat és a rendház gondnokait a folyamatosan részeg nyilasok szintén durván ütlegelték, egyebek mellett azzal vádolták őket, hogy a náluk talált selyemből angol kémeknek készültek ejtőernyőt varrni. Ebből természetesen semmi nem volt igaz, a rendház tartalékait azonban elkobozták és zsidók bújtatásával gyanúsították őket.

A tavaly felújított Oratórium épülete

A rendházban tartott házkutatások előtt a szerzetesek a nagyobb gyerekeket novíciusnak öltöztették, a kisebbek egy részét pedig a kápolna feletti padlásrészen rejtették el; volt, hogy a kicsik onnan nézték a cserepek között, hogy a nyilasok hol keresik őket. Akiket megtaláltak, azokat egy részeg hadapród levetkőztette, hogy körülmetéltekre bukkanjon. Ha sikerrel járt, diadalittasan ordította: Most vizsgáltam meg a gyerekeket, s az intézet tulajdonképpen zsidó gyerekotthonnak tekinthető, mind zsidó!”

A gyerekeket először még visszaengedték valamiért, és bízni lehetett abban, hogy a nyilas uralom napjai a front közeledtével meg vannak számlálva. December 24-én Kiss Mihály naplóbejegyzése szerint szokatlanul sokan gyóntak, mint naplójában írja, titokzatos csend üli meg a lelkeket. Mindenki érzi, valami készülőben van. Csak sejtjük azt, meghatározni nem tudjuk. Még a kültelkekről sem szivárog be semmi hír.” Délben aztán leállnak a villamosok, az orosz megszállók elérték a Hűvösvölgyet, estére már az óbudai temető is orosz kézen volt.

Puthukulathil Sabu Joseph, az óbudai Gonzaga Szent Alajos Szalézi Rendház jelenlegi igazgatója

A nyilasok ezután a Schmidt-kastélyban alakítanak ki lőállást, de a számukra már reménytelen helyzetben is visszatérnek a rendházba, hogy végezzenek néhány zsidó gyermekkel. Éjfél után egy óra lehetett, midőn a szomszéd nyilas házból átjöttek hozzánk a nyilasok, körülbelül nyolcan lehettek, akik felsőbb parancsra hivatkozva felkeltették a házgondnok urat, vele együtt a gyermekek hálójába mentek, hogy a zsidó származásúakat felkeltsék s állítólag Pestre vigyék…” – írja naplójában a rendházfőnök, és a gyerekek után lopódzó, de a fegyverekkel szemben tehetetlen házgondnok elbeszélése alapján elborzadva örökíti meg a valós eseményeket.

Eszerint a nyilasok a gyerekeket a Nagyszombat utcán levitték a Duna-partra, ahol hármas csoportokra osztották, majd a sportegyesületi csónakháznál tarkón lőtték őket. A kivégzést egy fiú, Weinberger János túlélte. Ő a napló szerint, amint társaival a vesztőhelyre ért, átlátta mi van készülőben, s amint kabátjaikat levetették velük s letetették, ő nekiugrott a Dunának, a morajló jégtáblák közé vetette magát s úszni kezdett.” Bár reflektorokkal keresték és gépfegyverekkel lőttek utána, nem találták el, lejjebb sikerült kimásznia, nem esett komoly baja. A szerzetes-pap bejegyzése szerint: A Mindenható megőrizte, hogy legyen egy élő tanú szegény társainak szomorú sorsáról”.

A napló arról számol be, hogy a nyilasok 12 fiút vittek a Duna-partra – hogy ez bibliai képes beszéd vagy pontos adat, nem tudhatjuk –, más visszaemlékezések alapján azonban az sem kizárható, hogy a rendházban bújtatott fiúk egy másik csoportját is a Dunába lőtték nyilasok a karácsony körüli napokban.

A tettesek nevét azonban Kiss Mihály jóvoltából tudhatjuk, az atya ugyanis módszeresen feljegyezte, kik működtek közre a gyermekek elhurcolásában.

Álljon itt is a nevük, ahogy a naplóban szerepel: Ducz Bálint, a kerületi nyilas vezetőhelyettes, a Vörösvári úti Ducz cukrászdából; Nagyiványi N, óbudai nyilas vezető; Majláth N.; Mazán János; valamint Müller Tibor, aki annak ellenére vett részt a csoportos gyilkosságban, hogy valamikor még ministrált is a szaléziaknál.

Rajtuk kívül még egy dadogósnak mondott tizedes, Imre József tartozott a gyilkosok közé. Őt Néptörvényszék elé is állították, az ügyében Kiss Mihályt is kihallgatták. A nyomozás azonban eredménytelenül zárult. El hagyták aludni. Benyomásom az, hogy a hatóság nem tette teljesen magáévá az ügyet, ímmel-ámmal tárgyalta azt, mert az egyedüli, aki rendőrkézre került a hebegő Imre J., aki először a német rendőrséget szolgálta anyjával együtt, később a nyilas párthoz szegődött, legutóbb az oroszoknak volt lelkes támogatója, s valami orosz őrnagy állt mögötte, jobban mondva az anyja mögött” – jegyezte fel a szalézi szerzetes a háború után.

A szovjetek megérkezése Kiss Mihály számára biztosan nem jelentett felszabadulást, noha a nyilas rémuralomnak 1945 újévére vége lett. A  front hosszú hetekig Óbudán állt. Az oroszok irgalmatlanul lövik Budapest összes kerületeit, nem kímélve a belvárost sem. A nagy tűzzápor miatt mentési akcióra gondolni sem lehet, a sebesültek minden segítség nélkül elvéreznek, kiszenvednek a főváros terein, utcáin. Üt Budapest nehéz órája” – olvasható naplójában, majd azzal szembesít, hogy a nyilasok után a szovjet katonák is teljesen kifosztják a rendházat, a papi szobákba piszkítanak, és a feljebbvalóik parancsával sem törődve heteken át részegen állomásoznak a környéken, miközben gyereklányt, apácát, öregasszonyt sem kímélnek.

1945 februárjának elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a szaléziak újra miséztek – ez volt az első katolikus szentmise Budán. A front ekkor még néhány száz méterre állt, az utcára kevesen mertek kimenni. A férfiak féltek, hogy őket is kényszermunkára viszik, mint Óbudáról közel tízezer embert, a nők pedig a nemi erőszak továbbra is fennálló közvetlen veszélye miatt.

Kiss Mihály szalézi atya egészsége a háborúban megrendült, 1947. február 3-án halt meg – a szerzetesrendek tevékenységének Rákosi alatti magyarországi betiltását,a  szaléziak elleni koncepciós pereket, Dr. Sellye Vince tartományfőnök letartóztatását, Boldog Sándor István szerzetes kivégzését már nem élte meg tehát. A 260 egykori szalézi szerzetes közül az idősebbek 1950-t követően többnyire segédmunkások lettek, a fiatalabbak, ha tudtak, emigráltak. A Szalézi Társaság a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra, a Szalézi Tartományfőnökség és a Rendház most is a Bécsi úton működik. Hogy közben Magyarország is missziós terület lett, mutatja, hogy a jelenlegi rendházigazgató az indiai Sabu atya, a kápolnaigazgató pedig Pali atya Vietnámból. A rendházban él Szikszai atya, az utolsó szalézi szerzetes az 1950-es szétszóratás előtti időszakból. 

Kiss Mihály egykori rendházigazgatót embermentő tevékenységéért az izraeli Yad Vashem Intézet néhány évvel ezelőtt posztumusz a Világ Igaza díjban részesítette, a kitüntetést tavaly decemberben adták át ünnepélyesen.

Gombhoz a kabátot

Ahogy a mai, szépen gondozott terecskén állunk, és körülöttünk felzúg a képzeletben hátrafelé pörgő idő, egészen a 14. századig röpít minket. Ekkorról vannak az első nyomok a mai óbudai hitközség elődjéről. Ám a mohácsi vésszel Óbuda és vele az óbudai zsidóság is elpusztult…

Az idő kereke most a 18. századba röpít. A Zichy család (busásan megfizetett) védelme alatt új zsidó közösség telepszik meg a városban, és gyorsan gyarapszik. A mai Lajos utca ekkor a Zsidó utca nevet viseli: ez a környéken élő zsidók központja, ahol a zsinagógájuk, bor- és húsmérésük, és minden bizonnyal a zsidó élethez szükséges intézményeik voltak mikvétől (rituális fürdő) a chéderig (alapfokú elemi iskola). Pezsgő élet vesz körül bennünket, az utcán minden bizonnyal gyerekek játszanak, háziasszonyok sietnek a dolgukra, boltosok vitatják meg az aznapi forgalmat és tisztelettel nézik az ezüst pálcájával elsétáló zsidó bírót, aki belügyekben dönthet…

Egyszerű kis zsinagógáját egy-kettőre kinövi a gyarapodó közösség, így hamarosan felépül a mostani zsinagóga elődje, egy barokk stílusú imaház.

A Neupauer Matheus (Máté) budai céhmester által tervezett épület falai azonban nincsenek megfelelően megalapozva, így ha időutazóként átugrunk pár évtizedet, hamarosan azt látjuk, hogy a 19. század elején aggódó szemek vizslatják a templom repedező falait, mígnem megszületik az ítélet: át kell építeni a veszélyessé vált zsinagógát.

Képzeletbeli időutazásunkon az évtizedek pergését látjuk: bár a díszletek és a ruhák változnak, a zsidó élet körforgása ugyanaz. Látjuk az itt működő híres rabbikat, Oppenheim rabbitól és Müncz Mózestől kezdve. Látjuk József nádort, aki vendégeit hozza ide, hogy megcsodálják az egyedülállóan szép épületet. Látjuk az 1838-as tavaszi árvizet, a gyönyörű frigyszekrény lábát nyaldosó Dunát, és a csónakon beevező zsidókat, akik szent Tóra-tekercseiket mentik az árvíztől. Látjuk, ahogy az óbudai zsidók hozzájárulnak a Nemzeti Múzeum építéséhez éppúgy, mint a ’48-as szabadságharc küzdelmeihez. Látjuk, ahogy a 20. század hajnalán az épület ismét megújul, és felgyulladnak benne az első elektromos lámpák. Látjuk a vészkorszakot, amikor a zsidóságnak oly régóta otthont adó Óbuda most utolsó gyülekezőhellyé válik és háromezer óbudai zsidó leli halálát a Holokausztban… 

Fájdalmas évtizedeken át repít minket az idő kereke: látjuk a pusztuló épületben az egyre fogyatkozó közösséget, az újrainduló, majd hamarosan végkép megszűnő iskolát és a feloszlatott cionista ifjúsági szervezetet. Látjuk az árvaház kis lakóit és a ’70-es évek közepén a tragédiát: a zsinagóga épületének eladását. A Tórák, amelyeket egykor oly bátran mentettek meg az árvíztől, most ismeretlen helyre kerülnek, a bútorzatot szétrombolják, majd az óbudai zsidóság egykori büszkeségét rövid gondolkodás után átadják a Magyar Televíziónak. Raktár, stúdió, raktár – ez lesz a sorsa a kívül romló állapotú, belül a felismerhetetlenségig lecsupaszított épületnek.

Az Óbudai Zsinagóga 2014-ben
Forrás: Kiscelli Múzeum

Zsidó élet és a zsinagóga

A zsinagóga a zsidó élet központja: itt gyűlnek össze naponta háromszor az imádkozók, itt fogadja be a közösség a felnőtt kor küszöbén álló bár micva fiúkat. Itt olvassák a Tórát, itt mondják el az engesztelőnapi könyörgést, itt köszönti dicsőítő ima az ünnepeket. Ám a teljes zsidó élet egy jelentős szelete nem itt zajlik, hanem a körülötte élő, lüktető, pezsgő zsidók lakta utcákban. Az otthonokban, ahol péntek esténként zsidó asszonyok gyújtanak gyertyát. Az iskolákban, ahol a kisebb-nagyobb gyerekfejecskékbe töltik a melámedek (tanítók) és a rabbi bácsik a tudnivalókat. A rituális fürdőkben, a kóser mészárszékekben, a vallási előírásokat figyelembe vevő ruhaboltokban. A zsidó kórházakban és nőegyletekben, a többségi társadalmat is gyarapító üzemekben. Ezt nyújtotta valaha Óbuda az itt élő zsidóságnak. De vajon tényleg múlt időben kell erről beszélnünk?

 

Az új élet ígérete

Az idő kereke tovább pörög, és a történelmi léptékkel mérve rövid – ám emberi életben számítva végtelenül hosszúnak tűnő – három évtizedes méltatlan használat után az óbudai zsinagóga egy nap felriadhatott tetszhalálából. 2010. szeptember 5-öt mutat az időutazásunk képzeletbeli naptára, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség újra nyitja az óbudai zsinagógát. A belépőket döbbenetes látvány fogadja: a TV stúdió és raktár épületet romboló díszletei már eltűntek, és feltárult az egykor csodálatosan szép falfestés málló maradványa. A zsinagóga ekkor még csak ígéret. Ígéret arra, hogy egyszer újra teljes pompájában áll majd megint. És noha addig még sok víz lefolyik a Dunán, a közösség azonnal birtokba veszi a romjaiban is lélegzetelállító épületet. Újra ima tölti meg a magasba szökő tereket. Újra sábeszi cipőbe bújtatott gyereklábak ugrándoznak a fényesre kopott lépcsőkön, és újra sábeszi ruhába öltözött anyukák figyelnek aggódva, nehogy kár essen akár a szép cipőkben, akár a gyereklábakban. Az élet, mint a napfény futja be a zsinagóga szintjeit. Hirtelen újra tórai tanítások töltik be az épületet, ráfelelve a homlokzaton látható idézetre: „Ha bárki imával, könyörgéssel jön Izráel népedből… és kitárja kezét e templomban.” (1 Királyok 8:38).

Az Óbudai Izraelita Hitközösség Napközi Otthonának Chanuka estje (1949) Fotó: Fortepan/Album029

Rabbi és rebecen

A közösség és élén Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija azonban nem állt meg a szombati istentiszteleteknél. Az épület rendszeres Tóra-tanulásoknak ad otthont az első pillanattól kezdve, és a fiatal, karizmatikus rabbi köré komoly közösség kezd szerveződni. Itt tartja mások mellett kezdettől hatalmas népszerűségnek örvendő óráit Köves Dvora rebecen. A rebecen, a rabbi felesége kicsit mindig az anyukája is egy közösségnek. A nők hozzá fordulnak tanácsért, ő segíti az esküvőre készülőket, támogatja a veszteséget szenvedetteket. Köves Dvora végtelenül kedves és segítőkész személyisége, magával ragadó eleganciája a kezdetektől fémjelzi a zsinagóga minden eseményét. Márpedig az események egy-kettőre felgyorsultak és sűrűsödtek. A csodálatos épület és az előtte megújuló park hamar közkedvelt lett a házasulandók körében éppúgy, mint a bár és bát micvára (fiúk, illetve lányok felnőtté avatási szertartása) készülő családok körében.

Bár korábban a közösség fejlődése indukálta a nagyobb zsinagógák építését, fejre állt világunkban, amikor még mindig hét évtized pusztító hatását próbáljuk kiheverni, fordítva mennek a dolgok. 

Mondhatni, a gombhoz készül a kabát, a szép nagy zsinagóga éledése vonzza maga köré a közösséget. Csakhogy az ’50-es, ’60-as években a környéken lévő hitközségi épületeket, amelyek kiszolgálnák ezt, elbontották. Ha nincs más, akkor az öreg zsinagóga lesz kénytelen befogadni mindenkit, és így is történt ez az újjászerveződött közösség életének első tíz évében. Az emeletet elfoglalta az AlefKids ifjúsági szervezet: játszószobákat, oktatóhelyiségeket, mosdókat alakítottak ki, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat. Ha kidusokra (ünnepi fogadás), szeudákra (ünnepi főétkezés), rendezvényekre kell főzni, akkor konyhát kell kialakítani, amiből aztán az évek során komplett catering szolgáltatás növi ki magát, ami ma már akár ezer fős rendezvény kiszolgálásra is alkalmas. Bár ezeket a termeket az ifjúsági szervezet rohamosan gyarapodó taglétszáma miatt már kinőtte, a játszóház továbbra is nyitva áll a gyerekek előtt, akik imára kísérik szüleiket. Emellett továbbra is különböző gyerekprogramoknak ad otthont az épület. A kicsik mozgásigényét szolgálja egy kis játszótér is, ami a zsinagóga előtt kapott helyet.

Az épület családi eseményeknek, konferenciáknak, közösségi ünnepeknek ad otthont, de mára már színházi előadást és koncerteket is adtak benne, mégpedig a hagyományos kántorkoncerttől a modern klezmeren át a szimfonikus zenekari műsorokig szinte minden kategóriában. 

Ahogy egyre gyarapodott a közösség, megjelent az igény, hogy a környéken élőknek ne kelljen a város más részébe menniük hétköznap imádkozni, így már nem csak szombaton, de munkanapokon is összegyűlik a közösség. Mivel itt van a fővárosban az egyik legkorábbi minyen (a tíz felnőtt férfi közösségét jelentő szót átvitt értelemben a közösségi imára is használjuk), így sokan kifejezetten ezért érkeznek a Lajos utcába reggelente, hogy közösségben imádkozzanak és költsék el reggelijüket. 

A zsinagóga mindezek mellett egy valódi kis ékszerdoboznak is otthont ad: a felső emeleten találjuk a Séjna Fashion divatüzletét, ahol exkluzív környezetben válogathatunk a vallási előírásoknak megfelelő ruhák között. De ne gondoljunk szomorú zsákruhákra!

Vibráló színek, elegáns fazonok, csillogó kiegészítők valóságos tárháza ez a különleges hely, ami egy letűnt kor elegáns szalonjainak emlékét idézi. 

A zsinagóga tér tehát, amint látjuk, imára és közösségi ünnepekre is szolgál hagyományos, ám mobil bútorzatával. Az egykori karzatot elfoglaló díszterem a közösségi étkezések, kisebb ünnepségek és a közös tanulások színtere. És mivel egy 21. századi rabbit nem akadályozhat a tér és az idő az oktatásban, Köves rabbi méltán népszerű óráit innen közvetítik interneten keresztül mindazoknak, akik nem tudnak személyesen részt venni a tanulásban. 

 

A zsinagógai élet kisugárzása

Óbudára először a rómaiakkal érkeztek zsidók, majd az évszázadok során újra meg újra megtelepedtek itt, éltek, dolgoztak, alkottak: tudásukkal és tehetségükkel gyarapították Óbudát, vagy ahogy régen „zsidóul” hívták: Oven Jósént vagy Alt-Ofent. Bár a díszletek változtak, a lényeg, az évezredes ima és a közösség megtartó ereje változatlan. 

Láthatjuk, az ódon épület minden zuga élettel telt meg. Csakhogy, ahogy mondtuk, a zsidó élet nemcsak itt zajlik. Zajlik az egyre gyarapodó óbudai zsidó otthonokban, hiszen egyre többen szeretnének ennek a régi-új központnak a közelében élni. Zajlik a régi hagyományokra épülő, de modern oktatást kínáló Zsibolygó óvodában és a szintén Óbudán megtelepedő Maimonidész Gimnáziumban, ami a zsinagógától sétatávra kapott otthont. Ahogy egykor a Jeruzsálemi Szentélyből kiáradt a fény, úgy árad ki a zsidó élet a zsinagóga falai közül, és talál újra otthonra Óbudán. Az óbudai zsidóság ma a 150 esztendős főváros egyik legdinamikusabban fejlődő közössége. „Lakva” megújuló zsinagógája vonzza az érdeklődőket, legyenek kíváncsi turisták vagy vallásos zsidók, itt élő tagjai pedig építik és gyarapítják a városrészt.

500 éve Óbudán

Mintegy felvezetésként rögtön érdemes arra a kérdésre megkeresni a választ, hogy Óbudán miért erősödött meg ilyen hamar a reformáció.

A 15-16. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka volt az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. A kereszténység szempontjából ezen időszakban bekövetkező legfontosabb változás, hogy – részben a tömeges könyvnyomtatás eredményeként – a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, és részben ennek következtében a papság addigi szerepe megváltozott.

Több eseménynek is fontos szerepe volt abban, hogy Luther tézisei ilyen gyorsan ismertek és elfogadottak lett Óbudán. Egyfelől Brandenburgi György őrgróf – II. Lajos gyámja – a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, valamint Lajos későbbi felesége, Mária szintén az új hit támogatója volt, általuk pedig a királyi udvar köreiben is támogatásra talált a reformáció. Mária királyné révén Óbuda – mint királynéi uradalom –– szintén közvetlen kapcsolatba került az új vallási eszmékkel. 

Másfelől a magyarországi (katolikus) egyház vezetőinek jó része a mohácsi csatatéren lelte halálát, ezáltal az egyház belső felépítése erőteljesen meggyengült. Az Óbudán lévő, középkori klerikális intézmények sorban elhagyták a települést, az itt maradt lakosokat vallási szempontból is magukra hagyva, ezáltal megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra. Az ország három részre szakadásával Óbuda a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak megerősödését. 

A Dunamelléki Református Egyházkerületet Szegedi Kis János szervezte meg, a 16. században öt egyházmegye tartozott hozzá, amelyek közül az egyik az óbudai (majd, fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Az 1620-as évektől kezdve több óbudai református lelkész neve is ismert, többek közt Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629). 

 

Óbudai református közösség Madarassy Gergely nevével fémjelzett korszaka 

Az ellenreformáció megerősödése újból véres konfliktusok kialakulását eredményezte Európában, jelentős méreteket öltött a katolikus–protestáns ellentét (ld. harmincéves háború), a reformáció híveinek üldözése, a református gyülekezetek mindennapi vallási életének akadályozása, aminek eredményeként a magyarországi protestantizmus egyre nehezebb helyzetbe került. Az országban ezekben az évtizedekben kettős helyzet alakult ki, ugyanis annak ellenére, hogy törvényes keretek biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a hétköznapokban mégis folyamatosak voltak a híveket érintő atrocitások. Mindemelett a török hódoltság területén lévő közösségeket kevésbé érintették az üldöztetések, mivel ezeken a településeken sem a (katolikus) Habsburg királyi udvar, sem a katolikus egyház nem tudta érvényesíteni hatalmát. A 17. század végétől azonban ezekben az uradalmakban is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda vonatkozásában ezt a korszakot egy óbudai jobbágy, Madarassy Gergely életén keresztül érdemes áttekinteni. Az élettörténetével kapcsolatban fennmaradt adatokat mozaikszerűen egymáshoz illesztve összeállítható, hogy milyen volt egy 17-18. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már az 1600-as évek közepétől Óbudán élt, és számos helybelihez hasonlóan reformátusok voltak, akik ekkoriban a település egyetlen használható állapotban maradt templomában, az egykori Margit-kápolnában tartották istentiszteleteiket. Mivel a törökök nem tulajdonítottak  jelentőséget annak, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, a református közösség tagjai viszonylag nyugodtan megtarthatták összejöveteleiket, szertartásaikat. Annak ellenére, hogy 1659-ben a Komáromi uradalom részeként a város a Zichy-család birtokába került, a továbbra is meglévő török fennhatóság következtében a mindennapok vallásgyakorlata nem változott.

Madarassy Gergely az 1680-as években Óbuda egyik leggazdagabb lakosa volt, egész telkes jobbágyként egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő volt a tulajdonában. Mindemellett, az előbbieken felül, öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az óbudaiak életét – az adók mellett – elsősorban a település hadszíntér-jellege nehezítette és keserítette meg. A Buda visszavívására indított hadjáratok miatt rendszeresen el kellett hagyniuk földjeiket, ez pedig azt eredményezte, hogy sokszor újra kellett szervezniük jobbágygazdaságaikat. Az utolsó, az egész lakosságot érintő kiürítésre 1684-ben került sor, és egészen 1688-ig vártak a visszatelepüléssel, amikor negyven református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit-kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

Ezt követően a viszonylagos nyugalom és a békés vallásgyakorlás időszaka 1698-ig tartott, ekkor érkezett meg az első nagyobb létszámú, katolikus vallású, német nyelvterületről származó telepesekből álló csoport, akiknek a Zichyek még ebben az évben átadták a – reformátusoktól erőszakkal elvett – templomot. Mindezek után az óbudai reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, hogy szertartásaikat, összejöveteleiket – a katolikus Zichyek által szigorúan korlátozott keretek között – folytassák. Templomot, oratóriumot nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és a városban protestáns lelkész sem gyakorolhatta hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A 18. század elején ráadásul több magyar családnak, köztük Madarassy Gergelynek is el kellett hagynia Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhettek vissza. A visszaköltözött reformátusok ismét a Madarassy-telken, egy celláriumban (pincében – a szerk.) tartották összejöveteleiket, illetve a közösség szempontjából nagyon fontos jelenségként, ezektől az évektől kezdve folyamatosan megtalálhatók a településen szolgálatot teljesítő iskolatanítók. 

Madarassy Gergely az 1730-as évek végén utód nélkül halt meg, ezért birtoka Zichy Péter özvegyére, az uradalmat irányító Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné évi 25 forint adó megfizetése ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is a Madarassy-fundust használják, valamint 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére. Az imaházra kifejezetten nagy szükség volt, mert a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetet látogatták.

A távolban a csillaghegyi református templom tornya (1960) Fotó: Fortepan/Uvaterv

Óbudai református közösség a 18. század második felében: a templom építésének időszaka

A 18. század közepétől változatlan körülmények között élő gyülekezet tagjainak életében a legfontosabb változást az jelentette, hogy 1766-ban a kamara lett Óbuda új földesura, és a település kamarai mezővárosként működött tovább. A református gyülekezet létszáma, az ide vezényelt – illetve Pesten és Budán állomásozó – katonaság református tagjainak köszönhetően folyamatosan növekedett. Mindez olyan méreteket öltött, hogy 1777-ben a közösség az imaház felújítását és kibővítését kérvényezte. A kamarai prefektus engedélyezte a kérelmet, azonban kiderült, hogy a prefektus által kiadott engedély törvényellenes, mivel jogköre nem terjed ki vallási kérdésekre. Az eset kirobbanását követő kivizsgálás folyamán még a gyülekezet felszámolása is felmerült.

1780-ban II. József lépett a trónra, aki – elődeivel szemben – a protestáns vallásokkal kapcsolatban sokkal toleránsabb magatartást tanúsított. Az óbudai felekezet ezekben az években számottevő fejlődésnek indult. Elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen adót fizetniük, majd annak ellenére, hogy a gyülekezet lélekszáma nem érte el a kívánt létszámot, mégis engedélyt kaptak egy iskola, majd egy kőtemplom építésére. Erre elsősorban azért került sor, mert a környező településekről, vidékről olyan nagy számban látogattak ide rendszeresen a hívek, hogy indokoltnak tartották a közösség épületeinek fejlesztését. A templom alapkövét 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében helyezték el, majd tizenegy hét alatt a teljes épületet felépítették. A templomszentelésre 1786. augusztus 27-én került sor. 1788-ban felépítették a tornyot is, a következő évben egy kisebb és egy nagyobb harangot is elhelyeztek benne.

Az 1838-as árvíz Óbuda református lakosai között is hatalmas pusztítást végzett, a gyülekezet tagjainak lakóépületei közül összesen hét ház maradt érintetlen, a többit elvitte az ár. A templom is megsérült, a korabeli beszámolók szerint az épületen belül két méter magasan állt a Duna. Mivel az épület teljes helyreállításának költségét a hívek adományaiból szedték össze, ezért csak több évtizeddel később, 1878-ban készült el, viszont ebben az évben a torony is faszerkezetű süveget kapott.

Előtérben az Óbudai református templom (1982) Fotó: Fortepan/Főmterv

A református gyülekezet a 20. században: A Kós Károly-féle parókia

Ha megállunk a templom előtti téren, akkor a templom mellett legalább annyira figyelemfelkeltő a jobbra található parókia épülete, amelyet Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917) tervezett. A 20. század elején zajló építkezés folyamán tárták fel a középkori királyi várat, megőrzése céljából építtették meg a pincét, ahol a vár maradványának kis része még napjainkban is megtekinthető. 

Az 1930-as években előbb a templom bővítésének gondolata merült fel, majd – mivel az építendő Árpád-híd vonalában helyezkedett el – lebontásának lehetősége. Az időközben kirobbanó II. világháború azonban megakadályozta a híd megépítését, az 1940-es évek második felében meginduló újjáépítés folyamán pedig már megváltoztatták a híd tervezett útvonalát.

A 20. század közepétől minden vallásos közösség számára hitet próbáló fél évszázados időszak következett. Egyrészről a templom és a parókia épületén kívül az óbudai református gyülekezettől is elvették minden ingatlanát, másrészről a közösségi, gyülekezeti élet gyakorlását nem engedték ki a templom falai közül.

Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni a szabad vallásgyakorlásra. Ezt követően újra színes lett Óbuda vallásos élete, és ennek részeként az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, így ünnepelhette 2017-ben a reformáció megszületésének 500. évfordulóját.

Erős vár, ami

Milyen szép volt régen – szokták mondani. 

Hans Jantzen német művészettörténész több mint hatvan éve is arról elmélkedett, hogy„már nem vagyunk katedrális-emberek”, Budapest volt főépítésze, Schneller István három éve megjelent nagyszerű könyvében nemcsak a modern templom-építészetről szól, arról, ahogy változik a világ, ahogyan szekularizálódik, még pontosabban varázstalanodik el. A templomépületek egyszerre vannak tele erős vallási szimbólumokkal, másrészt épületek, tehát gyakorlati célokat is szolgálnak, harmadrészt középületek, tehát esztétikai, környezet-kulturális hatásuk is kivételes. De hogyan? 

És hogyan jutottunk el oda, hogy a gótikus vagy barokk sárga, falusi templomok ismerőssége után hívők és nem hívők idegenkednek a modern kor dísztelenségétől, a látszóbetontól, a szerkezetüket megmutató épületelemektől? Mindez nemcsak látvány, múló benyomás: a modernitásban fel-feldereng korunk szellemi állapota és benne persze billegő világképünk, Ez a templomépítészetre különösen igaz: a régi patináját még az is áhítattal tudja nézni, aki nem hívő. A valóság azonban az, hogy mára egyre kevesebb a hívő és az elmúlt évszázadokban épült templomok sem mindig ugyanúgy próbáltak reagálni építésük korára. Ahány templom, annyi korréteg – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ahány egyház, annyiféle a templom is.

Valaha – a katolikus egyház egyeduralkodása idején – a templomépítészet fő célja a szakralitás és a természetfeletti megjelenítése volt, ennek a külső megjelenése, a tornyos-hosszúházas, bazilikális forma szinte már hagyományként él a fejünkben. A historizáló épületek megismételték/másolták a korábbi korok formáit, de már századokkal korábban sokféle más is létezett. Aztán a 20. században a társadalmi változásokkal nemcsak a hitélet, de a templomépítészet is megváltozott – ez is, az is megpróbált reagálni a változásokra. Új technológiák, speciális helyi szituációk (lásd lakótelepek) és építőanyagok (vasbeton) jelentek meg – és ennek bemutatására alkalmasabb szabadtéri skanzent mint Óbuda, aligha találunk.

A kerület ugyan Budapest legrégebben lakott területén jött létre, de növekedése a templomépítészetben és annak stílusváltozásaiban is követhető.

Több mint húsz templom vagy gyülekezeti központ található itt, mindet tehát megemlíteni sem tudjuk, de egy kiadós virtuális sétára talán felfűzhetők.

Fontos, hogy a régebbi korokkal ellentétben most nincs egyeduralkodó stílus, hanem különféle irányzatok vannak, amelyek egymás mellett élnek és fokozatosan változnak, fejlődnek. 

 

Kolosy tér, az Újlaki templom

A török idők előtt a valahai Szentjakabfalva állt itt, a török kiűzése után bajor és württembergi telepesekkel alapították újra. A növekedő település gyorsan kinőtte kis kápolnáját (ma is megvan följebb, az Ürömi út és a Szépvölgyi út sarkánál), így épült meg az új Sarlós Boldogasszony-templom. Építését egy bizonyos Hamon Kristóf kőművesmester kezdte el, aztán 1748-as halála után a több félbehagyott templommal özvegye a gondot is megörökölte. A megoldás? Férjéül egy másik építőmestert választott, nevezett Nepauer Mátét. A templom építése alatt többször elfogyott a pénz, egy évvel felszentelése után a ház mellett futó vízmosás miatt (mai Szépvölgyi út…) a tornya dőlni kezdett. Nepauer úgy mentette meg a templomot az összeroskadástól, hogy a déli oldalra áthelyezve egyensúlyozta ki. (Feltűnt egyébként, hogy az Újlakinak csak egy tornya van?)  

De a katasztrófákkal kikövezett templomsorsnak itt még nem volt vége: 25 évvel később villám csapott bele és kiégett, 1875-ben pedig újabb árvíz érte. A mai Szépvölgyi nyomvonalán lezúduló víz előbb a kriptát öntötte el, majd a templomot is és az özönvíz vitte magával a berendezést és a koporsókat egészen a Dunáig.

A templomot sokadszorra Ybl Miklós tervei szerint újították fel: ekkor került obeliszk a valaha volt torony helyére, némileg kiegyensúlyozva az egytornyos aszimmetriát. 

Kevesen ismerik viszont a parókia-épületet, ami 1986-ban Turányi Gábor és Vincze László tervei szerint épült meg a templom melletti utcában. Hagyományos, befelé nyúló magyar ház tornáccal, az utcára merőleges gerinccel, nem mellesleg két új hittanterem is került ide. A kőkerítés felett látni az épület nyitott-fedett előterét, az eldugott újlaki utcaszakasznak ezen a 15 méterén viszont képes megidézni azt az óbudai  hangulatot, amit a Krúdy- regényekből még kiérezhetünk. Apróság, de nagybetűs Építészet ez a Felhévizi utcában, a 2. kerület és Óbuda határán.

Óbudai zsinagóga

 A templomépítő Nepauernek itt sem volt szerencséje a környékkel. Ő tervezte ugyanis azt a második zsinagógát, amely közel a Dunához, az akkori Zsidó térként ismert területen épült fel 1769-ben. A rossz talajviszonyok miatt ez is hamarosan megroskadt, falai repedeztek, klasszicista stílusú átalakítására végül 1821-ben, Landherr András tervei alapján került sor. A maga korában a Habsburg Birodalomban nemcsak a legnagyobb zsinagógának számított, de ez volt az első, külsejében is díszes és monumentális zsinagóga Magyarországon. Maga József nádor is szívesen büszkélkedett vele külföldi vendégeinek: timpanonos-korinthoszi oszlopsoros homlokzata hasonlatossá tette a korszak protestáns templomaihoz, és ez is volt a cél: megjeleníteni, hogy a zsidóság a többi vallással egyenrangú.
1945 után megszűnt templomnak lenni, előbb menedékházként működött a megmaradottaknak, később a Magyar Televízió stúdiójává alakították át. De belül így is megőrizte jellegzetes karzatát és hatalmas boltíveit – a műemlék épületet 2010-es felújítása óta az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) használja. (Érdekesség, hogy nem messze innen az újlaki Frankel Leó utcában működik egy neogótikus neológ zsinagóga is – egy óriás bérházba applikálva.)

Kós Károly az óbudai református parókia tűzfalán

A Flórián tér közvetlen szomszédságában, a Kálvin közben áll 1786-os felszentelése óta az a református templom, amely a legrégebbi ilyen épület Budapesten. A templom mellé 1908–1909 között épül egy új parókia, méghozzá Kós Károly és korai alkotótársa, Zrumeczky Dezső tervei alapján: igazi óbudai látvány a copf stílusú református templom a romantikus-népies parókiával a panelházak árnyékában. 

(Kós és Zrumeczky a Wekerle-lakótelep és az Állatkert emlékezetes épületein is közösen dolgoztak.) A parókia híd felé eső óriás tűzfalára került fel néhány éve Veszeli Lajos festőművész montázsa Kós Károly jellegzetes munkáinak képeivel. 

Óbudai református templom Fotó: Antal István

Budapest egyik legrégebbi kálváriája, a kiscelli 

Nem templom, de annál látványosabb: végigsétálni rajta még ma is időutazás. A Kiscelli Múzeum mellől indul, ami szintén templom volt valaha trinitárius-kolostorral. (A rendet II. József 1783-ban feloszlatta, az épület a hadipénztár tulajdonába került, a templom tornyait lebontották, végül az alig használt épületet 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vásárolta meg, hogy kastéllyá alakíttassa át – ez volt a Schmidt-kastély). 

A kiscelli kálvária a Margit Kórháznál, a Kiscelli utcában kezdődik felfelé egy kőkorlátos, lépcsős úttal, majd továbbindul a 14 stációból álló keresztúton – a kék kereszt jelzésen – egészen a kálvária három keresztjéhez és a Szent Vér-kápolnához. Itt, fent valaha Óbuda földesura, Zichy Péter építtette az első kápolnát a mariazelli kegyszobor másolatának – emiatt kezdték Klein Mariazellnek, azaz Kiscellnek nevezni. A kálváriát és a 14 stációt a korábbi kolostor és a kápolna között 200 évvel ezelőtt Óbuda akkori német nyelvű lakosságának építették ki.

Metodista Egyházközpont, Kiscelli utca 1999

Ha modern templomokat emlegetnek, sokakat fog el rossz érzés. Pedig ahogy a maguk idejében a gótikus vagy barokk templomok, ezek is a saját korukra és a megváltozott viszonyokra reagálnak. És a modern templomépítészet is érlelhet ki magából páratlant, rosszat vagy éppen olyat, amit már 30-40 év után halad meg az idő. A Kiscelli utcában álló Metodista templom és egyházközpont például szinte észrevétlenül olvad be a zárt házsorba – bent viszont egy kisebb birodalom nyílik meg templomi és közösségi terekkel. 1999-ben készült el, de arányai, visszahúzódása ma is érvényesek a megrendelő egyház igényei és a hely által kikényszerítettek szerint.

Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia 

A lakótelep közepén járunk, ahol a már emlegetett kritikus évtizedek a templom megítélésére is átragadtak. Még a lakótelepek előtt, 1926-ban tartották itt az első miséket egy általános iskola tornatermében, de a katolikus egyházközség megalakulása után a legrosszabbkor, 1949 végére készült el a templomuk. Ezt elsöpörte a lakótelep-építés és 1977 januárjában eldőlt, hogy a régi helyén új épülhet – Perczel Dénes tervei alapján egy korhoz alkalmazkodó új beton- és hasábtemplom. 

Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia 
Fotó: Antal István

A csillaghegyi református templom

Haladunk kijjebb… Csillaghegy magasságában, a Szentendrei út mellett áll ez a magas, pártázatos tornyával kiemelkedő kőtemplom. A környék fejlődése a 19. század végén kezdett beindulni, a református közösség 1926-ban kezdett hozzá a csillaghegyi templomához. Lassan készült: Szántay Endre tervei alapján 1931-re az alagsorig jutottak és 1933-ban szentelték fel az ideiglenes fém állványra elhelyezett harangot. (A tornya csak 1949-ben lett kész.) Az építkezés egy részét holland adományokból fedezték, aztán amikor lassan elkészült, jött a világháború. A templom ugyan sértetlen maradt, de amikor az 1945. februári árvíz Csillaghegy nagyobb részét elöntötte, többen a magasabban fekvő templomba menekültek.

Csillaghegyi református templom Fotó: Antal István

A békásmegyeri evangélikus templom

Magyarországon a rendszerváltást követően megszűnt az a korábban többé-kevésbé létező tilalom, hogy szocialista lakótelepeken nem épülhet új templom. Amikor viszont már lehetett, a templomok gyakran  maradék telkekre kényszerültek. 

Az utóbbi évtizedekben különösen az evangélikusok templomépítészete volt figyelemre méltó – ennek egyik kimagasló példája a Pazár Béla által tervezett békásmegyeri templom. Békásmegyer is egy volt az ország több száz lakótelepe közül, ahol a kádári tiltás miatt 1989 előtt nem épülhettek templomok. Azóta több is épült, rögtön a kortárs templomépítészet puritán – modern vonulatának egyik legjellegzetesebbike ez az evangélikus templom. (1999–2007 tervezők: Pazár Béla, Magyari Éva és Polyák György építész) A puritán téglaépület igazi határzónában áll: a valahai Megyer település – ma Ófalu – és az óriás lakótelep határán. Az ék alakú telken szigetként jelenik meg a templom, vagyis kevésbé a hely szelleme volt az inspiráló, inkább a protestáns történetiségé, a visszautalás a magtár egyszerűségére. Minden téglából van kívül-belül: fugázatlan nyersessége elemi erővel hat, az épület szimbolikus üzenete az erős várnak, ahol a jól megépített tégla homlokzat ellenállóbb, mint bármilyen vakolat. A templomtérben ez a téglás egyszerűség különösen erősen hat: a tiszta formák, anyagok és a keletről beeső fény szinte tisztító hatással stilizálják emelkedetté a csöndet. 

A végletekig csupaszított esztétika a mélyen gyökerező protestáns hagyományokból építkezik, egyszerre késztet megállásra és/vagy hallgatásra és/vagy szólít meg a szakralitás nyelvén.

A Gaudiopolis Evangélikus Szeretetház

A templom hatását tovább erősíti a később mögé épült szeretetotthon. Ez is téglából épült, a 64 apartman jellegű szoba ablakai a külső homlokzaton megjelenő monotonitásukkal erősítik a ház szikárságát. A két, elfordítva összeillesztett U betűt utánzó alaprajz ugyanakkor változatos udvarokat és előkerteket produkál: az intim és nyitott határán egyensúlyoznak, és a templom felé is természetes átjárást biztosítanak. Pazárék itt sem a nálunk szokásos harsányabb, mediterrán vagy osztrák gemütlich példákat követték, inkább észak felé figyeltek, és ebben a hazai kiabálásban is egészen másra, amit talán a protestantizmusból levezetett humánus szigorúságnak lehetne nevezni. 

Gaudiopolis Evangélikus Szeretetház Fotó: Németh L. Dániel

Szent József-plébániatemplom, Ófalu

A török hódoltság után elnéptelenedett vidékre a Zichy grófok több mint 300 éve német ajkú katolikusokat telepítettek be. A mai templom helyén valaha a pestisben elhunytak temetője volt. 1754-ben kezdődött a templomépítés a budai Schaden János Mihály tervei alapján. A templom aztán hamarosan kicsinek bizonyult, a mai formájába 1787–89-ben bővítették ki. Csinos, hagymakupolás barokk templom, aminek vörös fazsindelyes teteje 1950-ben egy villámcsapástól leégett – az ideiglenes torony gúla alakú sisakját végül 1993-ban építették vissza eredeti formájába és 1996-ban az eredeti, hódfarkúcserép-fedését is visszakapta. 

A két kapuszárny eredeti copf asztalosmunka, a templomkert nyugati oldalán felállított dór oszlop tetején egy, a 18. századból származó Immaculata szobor áll. Az oltárok az Óbudai trinitárius kolostorból kerültek ide, miután 1779-ben a rend már emlegetett feloszlatása után elárverezték őket. (A főoltárt Zichy Miklósné grófnő, a mellékoltárokat Schauerstein Ferenc óbudai prefektus vette meg és ajándékozta a templomnak.)

Szent József-plébániatemplom Fotó: Németh L. Dániel

Boldog Özséb Templom 

Lehet, hogy a szocializmus alatt mégis épülhetett templom lakótelep mellé? A nyolcvanas években járunk, amikor Lékai László bíboros, esztergomi érsek a lakótelepen átutazva érzékelte a katolikus templom hiányát. Mivel közelgett a bíboros 75. születésnapja, az akkori állami vezetők megkérdezték: mit szeretne erre az alkalomra? Innen már kitalálható: az új békásmegyeri templomhoz a főváros adott telket az egykori Vera téren, ahol Csaba László tervei alapján 1985 nyarán kezdődött el az építkezés. Különös formájú a hatalmas, üvegfalú, látványos fa mennyezettel készült templom, amit az egykori esztergomi kanonok, majd pilisi remeteségbe vonuló Özsébről, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok alapítójáról neveztek el.

Boldog Özséb Templom Fotó: Antal István

Megbékélés Háza 1992–98

Végül már a kerület szélén járunk, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség temploma áll. A MET a hetvenes évek közepén akkor jött létre, amikor megtagadták az Állami Egyházügyi Hivatallal az együttműködést, és kiszakadtak a metodista egyházból. A kisegyházat 1981-ban ismerte el az állam, és 1992-ben kapott itt telket a Fővárostól templomépítésre és parkosításra, mert itt több mint ötezer négyzetméterről volt szó. Ma már tekintélyes ligetté nőttek az akkor elültetett bokrok, fák, a templom megtervezésével pedig a nemrég elhunyt építészt, Nagy Bálintot bízták meg. Az eredeti, fából tervezett épületet a tűzoltóság nem engedélyezte, így végül 1998-ra készült el a Megbékélés Háza.

A barátságos, hagyományosan kereszt alakú tégla templom belül fa burkolatot kapott, kívül-belül pedig a keresztény-zsidó vallások testvériségét hirdető keresztek, Dávid-csillag és Mózes kőtáblái díszítik. A vörösfenyőből készült padok V-alakban fordulnak az oltár felé, ami mögött a Természetet szimbolizáló élő szőlőtőke ágai futnak fel a keresztre. A 80 kilós harang itt is holland adomány volt, amit a főváros közvetítésével kapott meg a gyülekezet.

Megbékélés Háza Fotó: Antal István

Az író szellemisége mindig velünk marad

Itt a tavasz, a nyíló szerelmek ideje, költők, írók ihletője. Krúdy Gyula több novellájában is megénekelte a virágzó Óbudát, a kövein sétáló, kávézó dámákat, úrfikat és más csodabogarakat. Olyan plasztikusan ábrázolta ezt a városrészt és az itt élő figurákat, hogy pillanatok alatt köztük érezhetjük magunkat, le s fel sétálgatva, kávézgatva, jókat falatozva. A tavasz illata, a nap melege csábít a múltidézésre, hagyjuk meglódítani képzeletünket, ehhez hívjuk segítségül a 40 éves Krúdy-kör gazdag történetét és az író Májusi csodák című novellájának ezt a kis részletét: „Mint azt már régen megállapították, május hónap a szerelem, azaz az emberi megújhodásnak hónapja. Minden májusban szokatlan érzelmek költöznek a legjobban lelakatolt, örök rabságra ítélt szívekbe is. Ha másképpen nem: újra kezd szeretni a szív május jöttével, holott azt hittük, hogy már túlestünk az úgynevezett nagy érzelmeken – kezdte Szindbád mondanivalóját.”

Mi meg kezdjük megemlékezésünket a jubiláló Krúdy-körről, felvillantva ennek a hosszú, szép, de göröngyös útnak főbb állomásait a főbb szereplőkkel.

Király Lajos az első időktől tagként, majd vezetőként, elnökként mindig azt nyilatkozta, hogy a Krúdy-kör évtizedek óta az óbudai kulturális élet megkerülhetetlen tényezője. Számos könyvében „megénekelte” a nagy íróhoz való viszonyát, sőt képzeletben beszélgetett is vele, ebből idézünk: „Óbuda, az ódon kis város, amely befogadott, s Te a Templom utcában tengetted életed. Nyomorogtál. Igaz, hogy sokat írtál, és a pénz, amit kerestél, elillant a családra, a szállodákra, a mulatozásra és a nőkre. Szerény boldogságban jártál át a Kéhli vendéglőbe, hogy elfogyaszd kedves ételeidet és kedvenc borodat…”, majd leírja Krúdy utolsó napját. A korábbi elnök arról is nyilatkozott öt évvel ezelőtt a Három és fél évtized című vaskos antológiában, hogy „harmincöt év egy ember életében is számottevő, ám egy irodalmi kör életében talán még jelentősebb időszaknak számít, mert az ilyen hosszú megmaradás függ a vezetés és a tagság szorgalmától, áldozatos munkájától, a mecénásoktól, valamint a hálás közönségtől. Úgy látszik, nálunk ez mind együtt van, s reméljük, még nagyon sokáig együtt is lesz. Köszönet nektek és köszönet a támogatóknak, köztük a Kéhli vezetőinek, hogy rendszeresen helyet adnak számunkra.”

Az ország talán legnagyobb irodalmi körének negyvenedik évét már nem érhette meg…

Kanizsa József és Biró Endre két oszlopos tag, mindkettő kihagyhatatlan a Krúdy-kör hosszú történetéből, írásokkal szerepelnek a 40 éves évfordulóra kiadott Krúdy-antológiában, amely a Biró-nyomdában öltött testet. A tulajdonos, Biró Endre az egyik Krúdy-est előadójaként elmondta, hogy örömmel adta ki a vaskos kötetet, de azt is, hogy rendszeresen ír és fedezi fel Budapest egy-egy városrészét, vagy az ország településeit, hogy tollhegyre tűzze élményeit.

Kanizsa József, a Krúdy-kör titkára, Cecei-Horváth Gergely alelnök és Király Lajos elnök

„Óbudát is nagyon szeretem, szívesen járom hangulatos kis utcáit, patinás vendéglőit, kávéházait, s remélem, egyszer meg is örökíthetem az itt szerzett élményeimet egy könyvben, amelyet szintén a Kéhliben mutathatok majd be” – osztotta meg vágyát Biró Endre, aki szinte a kezdetektől kötődik a Krúdy-körhöz, és így Óbudához is, s a nyomdájában nyomják ki a Krúdy-körhöz tartozó írók, költők műveit. Mint például a másik „oszlop”, Kanizsa József műveit, aki talán a kör legtermékenyebb szerzője az 55 megjelent könyvével! Hat évtizede ír, költ, benne van az irodalmi életben, és csaknem négy évtizeden át fogta össze az irodalom- és művészetbarátokat a Krúdy-kör egykori titkáraként. 1983 márciusától tag, élő történelem! Tőle tudjuk, hogy a kör első elnöke Szőke Miklós Árpád, titkára pedig T. Ágoston László volt, ő adta át a stafétabotot neki 1986-ban, amelyet 2017-ig „fogott”, s adta tovább Németh Nyiba Sándornak. A Zichy-kastélyból vándoroltak majd tíz éven át utcáról utcára, házról házra, míg rátaláltak a Kéhli Vendéglőre. 

„Cecei Horváth Tibor vendéglősben igazi irodalombarátra leltünk 1991-ben, azóta otthonunk híres étterme, amiért köszönet neki. Nagy találkozás volt!” – mondja. 

Cecei Horváth Tibor

Kanizsa József Kőbányán él, de a szíve – sokszor hangoztatja – Óbudáért is dobog, ahová mindig szívesen jön. Sokat tett Óbuda kultúrájáért, amit néhány évvel ezelőtt oklevéllel ismert el az önkormányzat, és amit dr. Kiss László polgármestertől ezekkel a „költői” szavakkal vett át:

„Az ország egyik legszebb részén, a Mura és Bázakerettye közötti hegyes, dombos kis erecskék, patakkal, tavakkal szabdalt völgyes vidéken, Zajkon születtem 1942. augusztus 27-én, ötgyermekes olajbányász családban. E csodálatos történelmi táj meghatározó volt életemre, a lelkiekben gazdag, mindig ábrándozó, a világot megváltó terveket hordozó érző szívemre. Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám gyakran mesélt, s hogy honnét szedte a meséket, a mai napig sem tudom. Bevezetett egy rejtélyes mesevilág szivárványvilágába. E mesevilágot még színesítette a szomszédban élő kanász, Fránci Gyuri bácsi. Tőlük kaptam kedvet a meseírásra. Gyermekkoromban nem volt még villany a faluban, így estelente a csodálatos csillagos eget kémleltem elmerengve, miközben meséket találtam ki, verseket írtam. Ma is ezt teszem. Köszönöm a díjat az önkormányzatnak, amely mindig példamutató bőkezűséggel támogatta és támogatja a kultúrát. Zábó Attila képviselő például, örömmel tapasztalta látogatásakor, milyen lelkes, kultúrára éhes csapat gyűlik itt össze hónapról hónapra.” 

Kanizsa József Óbuda is hazám című versében így fogalmazta meg érzéseit: „Nékem Óbuda is Hazám, Krúdys hittel Krúdy népszerűségén őrködöm, s vele együtt Óbuda hírneve is maradjon fönn örökkön…” 

Mindezért igen sokat tesz Németh Nyiba Sándor, aki már évek óta összefogja ezt az immár 300 főre duzzadt alkotó társaságot, s aki nemcsak Óbudán, de országszerte hirdeti verses-zenés előadásaival, valamint eddig félszáz irodalmi táborával a nagy író életművét, és ápolja szellemiségét.

Németh Nyiba Sándor igen sokoldalú, afféle reneszánsz ember, hiszen mint egykori élsportoló költőként, zenészként, zeneszerzőként és műsorvezetőként is az élre tört. Nagyon messziről, egy kis Vas megyei faluból, Kenyeriből indult, és nagyon messzire jutott az évtizedek alatt, mint alkotó művész, mint sportoló. 

Németh Nyiba Sándor

Versenyzőként két olimpiára jutottam ki, a moszkvaira és az atlantaira, amelyeken jó, ötödik és nyolcadik helyezést értem el” – meséli. Mindig hajszálon múlt a nagyobb siker, a dobogó. De más világversenyeken szerencsére sokszor állhattam a legtetejére. Grapplingban (harcművészet) például többszörös világbajnok vagyok”.

Ritkán fordul elő, hogy egy élsportoló – stílszerűen mondva – átnyergeljen a művészetre, Pegazuson és a zene szárnyán száguldjon tovább. Vajon mikor ejtette rabul a zene és a vers?

Tizenkét évesen kezdtem vonzódni a művészetekhez” – válaszolja. Vonzott a ritmus, az ütem és elhatároztam, hogy dobos leszek. 1996-ban alapítottam meg a DE-PRESSION együttest, amellyel a mai napig zenélek. Eddig negyven albumot készítettünk, s legalább félszáz neves énekes énekli dalainkat. A versek is gyerekkorom óta érdekelnek, két edzés között mindig olvastam kedvenceimet, József Attilát, Adyt, Krúdyt vagy másokat. Verses-zenés önálló estjeimmel évek óta járom az országot és kortárs költők verseit is szívesen szavalom. Eddig háromszáz CD-n szerepelek, két önálló kötetem jelent meg.” 

A Magyar Kultúra Lovagja, Krúdy Aranyérmes, Aranytoll- és Olimpia Akadémia-díjas. Jó kezekbe, egy agilis, sokoldalú ember kezébe került a Krúdy-kör élete, havi három-négy rendezvénnyel! A tagok szívesen ápolják a kapcsolatot a Kláris, a Tamási Lajos, a Corvin, a Kárász József, valamint a Magyar Orvos Írók és Képzőművészek Körével. Turi Török Tibor szobrászművésznek eddig hét domborművét avatták, és tervezik egy Krúdy- mellszobor átadását is Óbudán. Az elnök hitvallása és vágya, hogy a Krúdy-kör fiatal és idős alkotók bölcsője legyen még hosszú ideig. 

Krúdy Gyula 145 éve, 1878. október 21-én született Nyíregyházán, és 90 éve, 1933. május 12-én hunyt el Óbudán.

 

„Nagyok” a körben 

Ismert alkotók, akik megfordultak a Krúdy-szalonban: Baranyi Ferenc, Csukás István, Czigány György, Jókai Anna, Kalász Márton, Kaiser László, Keres Emil, Mécs Károly, Lator László, Pomogáts Béla, Krúdy Anna, Krúdy Melinda Zorád Ernő, Fodor András és Mezey Katalin. 

 

A legaktívabbak a körben

Tagok, akik nélkül nem működne a Krúdy-kör ilyen hosszú ideje sikeresen: Arany Tóth Katalin, Bíró Krisztián, Deák Attila, Deák Isabelle, Dedik János, dr. Dézsiné D. Beöthy Hajnalka, dr. György Pál Katalin, Drotleff Zoltán, Csép Rózsa, Cserna Ferenc, Gál Mihály, Gémes Kata, Haranghy Géza, Hermann Mária, Horváth Gábor Miklós, Imre Anna, Jousse Erzsébet, Kanizsa József, Kanizsai József, Kascsák József, Keskeny-Farkas Anikó, Kesztyűs Ferenc, Koós László, Kő Szabó Imre, Kőházi Erzsébet, Lengyel Géza, M. Jankó János, Magyary Hunor, Németh Nyiba Sándor, Orosz Margit, Pánti Anna, Pintér Miklós, Rehorovics Anita, Stancsics Erzsébet, Simon M. Veronika, Szedő Tibor, Szénási Sándor István, Szölősi Dávid, Török Nándor, Wittenberger Erzsébet, Zsuzsa Mihály.  

 

Támogató Ceceiek 

Krúdy Gyuláról közismert, hogy szerette a jóféle ételeket, borokat és nőket, s gyakran megfordult mulatozni a Kéhliben. A vendéglő korábbi tulajdonosa, Cecei-Horváth Tibor is szerette a finom ételeket, borokat és nőket – öt felesége volt. Híres volt gavallérságáról is. Egy „szindbádos” történet kering róla. Az 50. születésnapját igen egyedi módon ünnepelte, illetve ünnepeltette meg… Mind az öt feleségével jó kapcsolatot ápolt, s gondolt egyet, meghívta őket a kerek évfordulón az Operaház egyik páholyába. Mindnyájan el is jöttek, csak éppen ő nem jelent meg. De bőkezűen gondoskodott róluk, mert fél óránként küldte nekik a legdrágább pezsgőket. Az este jó hangulatban telt, az asszonyok összebarátkoztak, miközben a „közös” férj valahol jól mulatott – persze egy másik hölggyel… Három gyermeke ma a Kéhli Vendéglő tulajdonosai, ketten a Krúdy-kör elnökségi tagjai. Az egyikükkel, Cecei-Horváth Gergellyel idézzük meg a 12 éve elhunyt édesapa alakját, az irodalom nagy szerelmesét: „Apám kisgyerekkora óta bújta a könyveket, egyszer disznóöléskor, amikor mások az udvaron serénykedtek vagy csak nézelődtek, ő a spájzba vonulva olvasott. Később verseket írt, két kötete jelent meg a Krúdy-kör gondozásában. Mesélte, hogy 1989-ben Király Lajos és Kanizsa József kereste meg azzal az ötlettel, hogy nálunk tarthassák az irodalmi kör foglalkozásait. Nem kellett sokáig kapacitálni, azonnal igent mondott, és nemcsak hellyel, hanem borral, üdítővel, pogácsával és kedvezménnyel is támogatta a rendezvényeket. Ezen a napon ugyanis féláron vacsorázhatnak a tagok. Nagy Krúdy-rajongóként és művészlélekként szívesen vállalta a mecénási szerepet. Halála után nem volt kérdés, hogy mi is folytatjuk ezt a hagyományt, már csak édesapánk emléke miatt is. Persze, mi szintén Krúdy-rajongók vagyunk.” Arra a kérdésre, hogy mindez anyagilag megéri-e nekik, rövid választ ad: ez nem pénz kérdése… 

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ HÁZIOLTÁRA

Ezüstzománc technikával készült az 1340-es években, valószínűleg Párizsban. (Egyes feltételezések szerint Jean de Touyl készítette, aki 1349-ben halt meg Párizsban). Kinyitott állapotban 26 cm magas és 40 cm hosszú.

Az oltár kinyitható szárnyain, belül Jézus születésének története (Angyali üdvözlet,  Mária találkozása Erzsébettel,  A Háromkirályok, Jézus bemutatása a templomban, Menekülés Egyiptomba) látható.

Az aranyozott ezüst alakok transzlucid (áttetsző) rekeszzománcból készültek. Az oltárszekrényen belül, középen a trónoló, koronás, szoptató Madonna ül a kis Jézussal, mellettük két angyal áll, akik ereklyetartó dobozkát tartanak a kezükben – sajnos nem lehet tudni, hogy kinek az ereklyéit. A szobrok arca és keze ronde-bosse zománccal (nagy technikai felkészültséget igénylő, plasztikus zománc) díszített. Az oltárszárnyak felső részén és a külső oldalakon zenélő angyalok, a tizenkét apostol, négy női szent, Keresztelő Szent János, továbbá két diakónus: Szent István és Szent Lőrinc láthatók. A klasszikus gótika stílusában készült drapériás figurák lebegő, elegáns, törékeny alakban jelennek meg előttünk. 

Az óbudai klarisszák 1541-ben a törökök elől Pozsonyba menekültek, a kolostor értékes kincseivel, a házioltárral és Erzsébet királyné hamvaival együtt.  A kincsekről 1656-ból fennmaradt egy magyar nyelvű lajstrom, amelyben a házioltárt is megemlítik: „Ismegh egi Ezüst oltárka, az kiben az Boldogh Aszoni kepe uan.”  1714-ben a klarisszák visszatértek Budára, ahol a kincseikről készített magyar és latin nyelvű összeírásban az akkor már „romlott” állapotú oltárkáról azt írták, hogy „korábban a királyné használta”: „Unum Altariolum parvum argenteum, qd Regina pro devotione sua asservabat:” Berchtold püspök jegyzőkönyveiben is szerepel 1770-ben, mint Erzsébet királyné aranyozott ezüst házioltára.  A rend feloszlatása után, 1782-ben a pozsonyi zárda kincseinek összeírásában is megemlítették. (Ekkor Árpádházi Boldog Margitnak tulajdonították. Később Czobor Béla bizonyította, hogy 14. századi és Piast Erzsébet királynéé volt.) 1784-ben az apácák ingóságait – a házioltárral együtt – Pozsonyban elárverezték. Az oltárt Batthyány József vette meg. 1824-ben gróf Batthyány Vince özvegyénél volt az oltár, ekkor  készítettek róla leírást. A 19. század közepén gróf Batthyány Artúr tulajdonában volt, rakicsányi kastélyában állt (ma Rakican, Szlovénia). A tulajdonos 1864-ben felajánlotta – akkoriban kedvező árnak mondható – 8.000 forintért a Magyar Nemzeti Múzeumnak, az intézmény azonban nem tudta megvásárolni a műtárgyat. 1866-ban a Batthyány család eladta az oltárt a frankfurti Goldschmidt műkereskedésnek. Tőlük került a Rothschild-család (Alphonse von Rothschild) tulajdonába, feltehetően eladás útján.

1900-ban a párizsi világkiállításon a Rothschild-gyűjtemény részeként a magyar pavilonban kiállították, ekkor láthatta először a nagyközönség.

A házioltárt a Rothschildoktól egy New York-i műgyűjtő vette meg, és tőle került a Metropolitan Múzeumba 1962-ben (ltsz: 62.96), ahol ma is látható. A múzeumhoz tartozó Cloisters-ben őrzik, amely az Európából elhozott és Amerikában újra felépített kolostorokból kialakított épület-együttes és kiállítóhely. A házioltárról készített művészi fotók – a Metropolitan Múzeum jóvoltából – az Óbudai Múzeum állandó helytörténeti kiállításán láthatók.

ÓBUDA RÉGI TEMPLOMAI

EGY SÍRKÁPOLNA A RÓMAI KORBÓL: A CELLA TRICHORA

A Hunor, a Körte és a Raktár utca kereszteződésében található ókeresztény sírkápolna 360 körül, korábbi római kori lakóházak maradványaira épült. Az egyik legrégebbi, kereszténységhez kapcsolódó emlék a fővárosban. Maradványait 1930 körül tárták fel. A kápolna elnevezése az úgynevezett háromkaréjos elrendezésére utal, háromlevelű lóhere alakú cellákból álló, háromapszisos épületet jelent. Hasonló cella trichorák találhatók Pécsett. Az óbudai kápolnának ma már csak az alapfalai láthatók.

ÁRPÁD-KORI BAZILIKA ÉS GÓTIKUS PRÉPOSTSÁGI TEMPLOM 

A középkori Óbuda káptalani (egyházi) központját és Szent Péter tiszteletére emelt első prépostsági templomát feltehetően Orseolo Péter alapította a XI. század első felében. A monumentális – kb. 70 méter hosszú, 25 méter széles – bazilika a mai Fő tér környezetében állt. Építése Szent László király idejében fejeződhetett be. Az ásatások során előkerült, díszesen faragott köveken észak-itáliai és dalmáciai motívumok is megfigyelhetők. A Szent Péter-templom az 1241-es tatárjárás alatt súlyos károkat szenvedett, de teljes helyreállítására sohasem került sor. Köveit később például a gótikus Szűz Mária-templom és a Mátyás király által alapított pálos templom és kolostor építkezéseihez is felhasználták. A templom megmaradt kövei közül kiemelkedik az úgynevezett „kalocsai kő”, amely román kori művészetünk egyik legszebb emléke. Ma a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik, másolata látható az Óbudai Múzeumban. Eredetileg a templom szentélyét a hívektől elválasztó korlátot díszíthette. Az évszázadok során kalandos úton Kalocsára került, ahol beépítették a székesegyház falába, amelynek feltárása során került elő újra. A faragott kövön íves árkád alatt, indás-leveles díszítés között térdelő férfi alak látható három angyallal.      

„Kalocsai kő” Feltehetően az óbudai 11. századi Szent Péter prépostsági templom szentélyrekesztője. Másolat (Budapesti Történeti Múzeum, Középkori Kőtár) Fotó: Sárospataki Györgyi

A Szent Péter-templom romos állapota is okot adott arra, hogy Piast Erzsébet királyné, Nagy Lajos király édesanyja új prépostsági templomot építtessen, amely a régi mellett készült el, gótikus stílusban. A hatalmas méretű (70 x 20 méteres), Szűz Máriának szentelt, három hajós csarnoktemplomot 1349-ben szentelték fel. Délnémet építőmestere, Corrardus Theutonicus irányította az óbudai klarissza templom és kolostor építkezését is. A kései gótika csipkézett és soktornyos jellegét megjelenésében jól tükröző templom szépségéről több középkori forrásunk is megemlékezik. Például Petrus Ransanus püspök, nápolyi követ, aki Mátyás király udvarában járva Óbudára is eljutott. A templom belsejében több oltár is állt, amelyek közelében – a kor szokásának megfelelően – az adományozók (donátorok) és családtagjaik temetkezhettek. A templomot a törökök 1526-ban felgyújtották és kirabolták. Köveinek nagy részét a Zichy-család használta fel a 18. század közepén a kastélyuk építéséhez. Az alapfalak egy kis részlete látható az Óbudai Múzeum középkori Pincetárlatán, oszlopalapozások és további falrészletek találhatók az Új Sipos Étterem pincéjében is. 

A FERENCES TESTVÉREK SZERÉNY TEMPLOMA 

Az óbudai ferences templomot és kolostort a 13. században alapították és a rend szabályai szerint a középkori város szélén építették fel, egy római kaszárnya falainak felhasználásával. Első említése 1298-ból származik. Feltárására az 1970-es években csak részlegesen kerülhetett sor, mivel a templomhoz északon csatlakozó kolostor maradványait a panelházak építésekor teljesen elbontották. A templomra vonatkozó legfontosabb forrásunk az Óbudát 1355-ben kettéosztó, a királyi (királynéi) városok határait kijelölő, Nagy Lajos király által kiadott oklevél, amely szerint a templom kapuja a Szent István által alapított Fehéregyházára nézett. A leírásból az is kiderült, hogy a rendház Óbuda északnyugati határán helyezkedett el. 1357-től a ferencesek feladata lett a klarissza apácák lelki gondozása is. Mintegy ennek fejében Piast Erzsébet királyné engedélyezte a szerzeteseknek, hogy a klarissza kolostor temetőjébe temetkezzenek. Az 1526-os török támadás elől a ferencesek elmenekültek. A kolostor olyan súlyos károkat szenvedett, hogy ide már nem is tértek vissza. A templom romjai a Vöröskereszt utcában láthatók. 

SZENT KLÁRA SZÜZEINEK KOLOSTORA 

A hazánkban a 13. században megtelepülő klarissza apácák óbudai kolostorát I. Károly (Róbert) felesége, Piast Erzsébet királyné alapította 1334-ben. A templom nagyjából 70 méter hosszú és 25 méter széles volt és egy 66×60 m-es kolostor tartozott hozzá. Az építkezés több mint harminc évig tartott, de 1346-tól már érkeztek ide az apácák. A magyarországi klarissza rend központjának számító kolostor hamarosan a főúri leánynevelés központjává is vált. Legfőbb támogatója maga a királyné volt, aki igen sok időt töltött kedvelt apácái társaságában. Emellett különféle kiváltságokkal (birtokokkal, malmokkal, házakkal, vámszedési joggal) és zarándokútjairól származó ajándékokkal halmozta el kolostorát. Ilyen értékes ajándék volt például a királyné megrendelésére készült házioltár – az Anjou-kor egyik leghíresebb iparművészeti remeke –, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. (Lásd másik cikkünket – a szerk.) A kolostor a középkori főúri leánynevelés központja is volt. A templom déli oldalához épült a Krisztus Teste kápolna, ahol végrendelete szerint a királynét is eltemették 1380-ban. A török megszállás elől a klarisszák Pozsonyba menekültek, értékeikkel és Erzsébet királyné hamvaival együtt. Csáki Franciska apátnő 1712-ben hiába kérte Zichy Pétertől, Óbuda földesurától a kolostor romos falainak a felújítását, így az apácák a budai várba települtek vissza. A templom és a kolostor impozáns romjait a Mókus utcai iskola udvarán láthatjuk.

Az óbudai 14. századi klarissza templom és kolostor romjainak madártávlati képe. Fotó: Sárospataki Györgyi
Az óbudai 14. századi klarissza templom és kolostor elképzelt rekonstrukciója. Rekonstrukció és fotó: Buzás Gergely

A KIRÁLYI VÁR FALAIRA ÉPÜLT REFORMÁTUS TEMPLOM

Budapest legrégebbi református temploma a középkori királyi-királynéi vár alapfalaira épült rá 1785–86-ban a Kálvin-köz 2-4 sz. alatt. Az egyhajós, egytornyos copf stílusú templom homlokzata elé 1788-ban tornyot emeltek. Száz évvel később, a hívek adományából készült el a ma is látható, sisakkal ellátott templomtorony. 1908–1909-ben, Kós Károly híres erdélyi építész tervei alapján épült fel a templom mellett az új parókia. Az építkezés során feltárták a középkori vár maradványainak egy részét is. A két világháború között gyülekezeti terem és irodák céljára átépítették a parókia épületét, s az átépítés során folytatódott a középkori királyi vár falainak a feltárása is. A falmaradványokat visszatemették. A parókia pincéjében megtekinthetők az óbudai vár kápolnájának a részletei.      

„Templomok a talpunk alatt” -részlet az Óbudai Múzeum Pincetárlatának állandó középkori kiállításából. Fotó: Sárospataki Györgyi

A KÖZÉPKORI KÁPOLNA HELYÉN: A SZENT PÉTER ÉS PÁL FŐPLÉBÁNIA-TEMPLOM 

A főplébánia-templom elődje az egykori királynéi városrész plébániája, a 13. században épült Szent Margit-kápolna volt. Első említése 1269-ből származik. A templomtól délre, illetve nyugatra helyezkedett el a középkori temető. A főplébánia oldalánál színes kövek jelzik a középkori előd egykori falait. Feltételezhető, hogy az 1502-ben Óbudán elhunyt humanistát, Mátyás király történetíróját, Antonio Bonfinit is ebben a kápolnában temették el. A Margit-kápolna az óbudai keresztény lakosság temploma volt a 16. században is. A török idők után,  a visszatért – nagyrészt református, magyar – lakosság kapta meg. A középkori templom romjainak felújításával készült el egy ideiglenes kápolna. A 17. század végétől Óbuda birtokosa a katolikus Zichy-család lett, s 1698-ban Zichy István rendelkezése alapján a katolikusok kapták vissza a kápolnát. Az évtizedek során egyre szűkebbnek bizonyult a kis templom a hívők számára. A lakosság közadakozásából, a plébánia bevételeiből, de legnagyobbrészt Zichy Péterné támogatásával 1744-ben kezdődhetett el az új templom építése. 1749-ben készült el a főplébánia, a Németországból származó Pauer János György építőmester tervei alapján. Gazdag belső berendezésének és felszerelésének költségeit is nagyrészt a Zichy-család (Zichy Miklós és neje, Berényi Erzsébet grófnő) biztosította. Az ő szobrászuk volt Bebo Károly, aki a templombelső művészi kialakításában vett részt: ő tervezte és faragta – többek között – az öt mellékoltárt, az új orgona díszítéseit és a szószéket. Szent Péter és Pál kettős oltárképét Vogl Gergely festette meg. 1785-ben, a II. József által eltörölt trinitárius rend templomi berendezéseinek árverésén Kühtreiber Antal molnármester vette meg a templom főoltárát, majd a plébániának ajándékozta. Ezt a templom befalazott északi kapujánál helyezték el, a Szűz Mária kegyszoborral együtt. A 18. század végén és a 19. században is folytatódott a plébánia külső és belső díszítése. Kripta nincs a templomban, csak falazott sírok. A szószék alatt nyugvó Zichy Péter emlékét egy Bebo Károly által készített vörösmárvány epitáfium őrzi. Bebo műhelyéből kerültek ki a templom főhomlokzatának díszei és szobrai is: Szent Rozália reliefje, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Szent Péter és Szent Pál apostolok szobrai. 1887-ben épült a főkapuhoz csatlakozó előcsarnok és a déli mellékbejárat neobarokk kapuzatú és vasráccsal ellátott szélfogó előcsarnoka. A Szent Péter- és Pál- plébániatemplom egyaránt állít emléket az építtető Zichy-családnak, Pauer János építőmesternek és – a többi szobrász és festő mellett – Bebo Károly szobrászművésznek.

A Kiscelli Golgota-szoborcsoport Krisztus-alakja. Fotó: Felcsúti László

KOLOSTORBÓL KASTÉLY, MAJD MÚZEUM 

A kiscelli templom és kolostor alapítása és építése is a Zichy-család nevéhez fűződik. A trinitárius (rabkiváltó) szerzetesek kolostorának építése 1745-ben kezdődött el, Bercsényi Zsuzsanna támogatásával. A templom alapkövét 1747. augusztus 27-én helyezték el, s építése Zichy Miklós halálának évében, 1758-ban fejeződött be. A freskók és oltárképek festésében Anton Maulbertsch is részt vett! Zichy Miklóst a templom kriptájában temették el. A mariazelli csodatévő Szűz Mária-szobor másolatát (amelyről Kiscell a nevét is kapta) 1760. szeptember 8-án vitték át az új templomba, korábbi helyéről, egy kis kápolnából. Az óbudai Kiscell híres búcsújáró hely lett, évente több ezer zarándok kereste fel. II. József 1783-ban feloszlatta a trinitárius rendet. A kolostor tárgyait és a templom berendezését is elárverezték. Szerencsére a csodatévő Szűz Mária-szobor, továbbá sok festmény és a főoltár is az óbudai főplébánia-templomba került át, ahol ma is látható. A kolostor épülete 1784-től invalidus laktanya, majd katonai kórház, végül ruharaktár lett. 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vette meg, s kastéllyá alakította át. Végrendeletében a kastélyt, a parkot és műgyűjteményét is a fővárosra hagyta. A II. világháborúban az épületegyüttes súlyos károkat szenvedett. 1976-ban a főváros felújíttatta a kolostort, amelyben ma a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma működik (Újkori várostörténeti gyűjtemény és Fővárosi Képtár).  A templombelső renoválását olyan módon végezték el, hogy kiállítások, koncertek rendezésére alkalmas legyen.

A Kiscelli Múzeum épülete Fotó: Németh L. Dániel

A KISCELLI KÁLVÁRIA ÉS A SZENT VÉR KÁPOLNA 

A 14 stáció a Kiscelli Múzeum mellől indul és a Doberdó úton halad végig. A stációkat 1815–16-ban állíttatta fel a német ajkú lakosság. Az évek során megrongálódott, lekopott stációképeket többször restaurálták, de a teljes felújítás csak 2012–13-ban történt meg. A stációk végén található ötalakos Golgota szoborcsoport restaurálás utáni átadására 2014. áprilisában került sor. A felújítási munkálatokat mindkét esetben az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete szervezte meg, az önkormányzat és az egyház, valamint magánszemélyek támogatásával. A szoborcsoport mellett álló barokk stílusú Szent Vér Kápolna 1812–14-ben épült, egy csobogó forrásra. Hazánkban ez az egyetlen kápolna, amelynek szentélye alatt forrás található. Kapuzata, oromtetős homlokzata, kis fatornya bensőséges hangulatot áraszt. Belső terét téglaboltozat osztja ketté szentélyre és hajóra. Az épület berendezése 1819 körül készülhetett, de sajnos az 1980-as évek végén leégett. A kápolnát az önkormányzat 2006-ban felújíttatta, majd 2014-ben és 2021-ben történt meg a falak korszerű vízszigetelése és új tetőszerkezet építése, amit az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete végzett el az egyház, az önkormányzat és a helyi lakosság támogatásával.

A Kiscelli Kálvária Szent Vér kápolnája. Fotó: Felcsúti László

A HEGYVIDÉK BAROKK GYÖNGYSZEME A FARKASTORKI ÚTON: A SZENT DONÁT-KÁPOLNA 

A kápolna az óbudai hegyvidék (Táborhegy, Testvérhegy) egyetlen barokk műemléke. Szent Donát ókeresztény püspök, egyes források szerint korábban római katona volt. Számos borvidék kedvelt védőszentje, de az elemi károk (villámcsapás, jégeső) ellen is hozzá fohászkodtak. Kultusza a rajnai borvidéken a legerőteljesebb, de Magyarországon is sok helyen elterjedt. Az óbudai Szent Donát-kápolna 1781-ben épült. A hagyomány szerint a vihar egy óbudai szőlősgazdát a szekerével együtt lesodort a szakadékos, agyagos útról. Szerencsés megmeneküléséért hálából építtette a kápolnát. Az építkezésnél nagyon sokan fogtak össze és sokan ingyen dolgoztak. Az évek során részlegesen többször is felújították, de teljes körű felújítására csak 2007-ben került sor az Óbuda Hegyvidékiek Egyesületének vezetésével. Ekkor történt meg az 1920-ban készült harang, a tetőszerkezet és a falak felújítása. A neobarokk belső festést is restaurálták, visszaállítva az eredeti festés színvilágát. Szerencsére az évszázadok során megmaradt a kápolna eredeti oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A kép alsó részén gót betűs, német nyelvű felirat olvasható: „Szent Donát könyörögj Istenhez, hogy védjen meg bennünket minden káros zivatartól, záportól és fagytól és minden féregtől.”

A Szent Donát kápolna a Táborhegyen. Fotó: Felcsúti László

KÖVI SZŰZ MÁRIA-PLÉBÁNIATEMPLOM

A Szentendrei úton, a Kaszásdűlőnél található kápolna az óbudai főplébániához tartozik. Története, létrejötte egy Szűz Mária-képhez kapcsolódik, amelyet a megáradt Duna 1811-ben sodort partra a mai Kaszásdűlő közelében. A képet Bauer Jakab óbudai kőfaragó mester találta meg, és a római kori aquincumi vízvezeték egyik megmaradt pillérére erősítette fel. A „Máriakő” elnevezés innen származik. (A kegyképet 2005-ös restaurálása során Tremmelné Hudik Katalin festő-restaurátor az 1800-as évre datálta.) Később vasráccsal ellátott tartóládába helyezték a képet („Máriaháznak” nevezték), így bizonyos mértékig védve lett az időjárás viszontagságaitól. A képen gót betűs felirat volt: „O, HEILEGE MARIA, HILF UNS BETTEN AUF DAS UNS GOTT ERRETTE VON ALLEN NÖTHEN”. 1865-ben neoromán stílusú, egyhajós, színes üveg ablakokkal ellátott kápolna épült a kegykép mellé, Ziegler József építőmester vezetésével, amelyet „Mária-kő kápolna” néven emlegettek. A szentélyben máig meglévő festmény Szűz Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal. 1873-ban Weis Erzsébet, József és Rozália egy piszkei kemény mészkőből készített feszületet adományoztak a kápolnának, amely ma a templom oldala mellett áll. A főbejárati homlokzat jobb oldalán kőtábla őrzi az 1876-os árvíz emlékét, amikor az áradás a kápolna bejárati kapuját is elérte. Két relief található a templom déli homlokzatán: az egyik 1875-ből származik, és a Szentháromságot ábrázolja, a másik pedig 1938-ban készült, Szent István király halálának 900. évfordulójára. 1921-től vált rendszeressé a szentmisék tartása a kápolnában, és megnövekedett a látogatottság is. Ekkor építettek a bejárat elé egy zsindelyfedésű fatornácot, hogy a híveknek védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen. A kápolna két harangját 1922-ben készítette Szlezák László harangöntő mester, amelyeket ma is kézi erővel működtetnek. 1930-ban kibővítették a kápolnahajót és sekrestye is épült hozzá, a hívek nagylelkű adományaiból. A tornyos főhomlokzat elé műkőből készült oszlopos portikuszt helyeztek el. A templom épülete az évtizedek során többször is veszélybe került, különböző városfejlesztési tervek miatt, de szerencsére nem bontották le. A Mária-kő viszont már nem az eredeti helyén található. 1932-ben bizottságok vitatkoztak a kő helyzetéről, forgalmi változtatások miatt. Ekkor a templom első lelkésze, Peisz Lajos az egyik bizottsággal szövetkezve éjszaka elfűrészelte a római vízvezeték-pillér alapköveit, és 10 méterrel arrébb vitte. (Reméljük, hogy ezt az egykori Műemléki Bizottság megértette, hiszen így ma is látható a kő!) A templom 1936-ban lett önálló. 1938-ban már „Kövi-Mária” néven szerepelt. 1942-ben Serédi Jusztinián hercegprímás plébánia rangot adományozott a templomnak, Szűz Mária Szíve titulussal. A Kövi-Mária templom szerencsére a háború alatt csak kisebb károkat szenvedett. Százéves fennállásának alkalmából, 1965-ben kívül-belül renoválták. A Mária-kőnél levő kegyképet (amely több mint 100 évig volt kitéve az időjárás viszontagságainak!) levették, és a templombelsőben helyezték el, üveg alatt. A Mária-kőre pedig a Szépművészeti Múzeum által készíttetett másolat került, amely sajnos az évek során megsemmisült. Helyére mozaik-másolatot készítettek, de ezt 2013-ban ellopták. Ma a Mária-kőnél a kegykép keretezett fotómásolata látható. 1985-től a templomhoz egy kis toldaléképületet építettek fel és megújult a berendezés is.

A Kövi Szűz Mária Plébánia templom. Fotó: kovi-maria.hu

„Nyugszik e sírba bezárva…..”

A szarkofág mint temetkezési forma  egyiptomi előzmények után az etruszkok és a görögök körében már évszázadokkal a római használat előtt meghonosodott: a tehetősebb rómaiak a köztársaság korában és a korai császárkorban – különösen a mediterrán térségben – elsősorban díszes urnákba és síroltárokhoz helyezték szeretteik hamvait. Aquincumban és környékén az ún. szarkofágos temetkezés – ahogy egyébként a Birodalom más területein is – a Kr.u. 2. században jelent meg és a 4. században is előfordult,  igaz, akkor már általában korábbi kőkoporsókat hasznosítottak újra. A jellemzően téglatest alakúra kifaragott láda tetejét a legtöbb esetben stilizált, tetőcserepekkel fedett sátortető formára faragták ki, gyakran még a tetőzáró díszeket, az ún. akroterionokat is megjelenítették rajta. Környékünkön (Aquincum és közvetlen környezete) a szarkofágok budakalászi mészkőből készültek, amely viszonylag könnyen faragható kőzet volt, és nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Méreteik változóak voltak, az elhunyt testmagasságához igazítva.

Sajnos Aquincumból eddig  a Mediterráneumra oly jellemző, minden oldalán szobrászati díszekkel gazdagon dekorált, sőt kép-programmal ellátott márvány szarkofág még nem került elő, mivel az import kőanyag ilyen méretben rendkívül drága lehetett.

Az aquincumi ládák egy része díszítetlen volt, más esetben pedig kialakították ugyan a feliratos mezőt, de az valamilyen okból (gyorsan volt rá szükség?) üresen maradt. Sok esetben azonban díszesen faragott példányokkal is találkozunk:  a ládáknak jellemzően az egyik hosszanti (és esetleg a két rövidebb) oldalát díszítették faragással, középen az elhunyt életrajzi adatait tüntették fel latin nyelven (név, életkor, esetleg származási hely, katonaviselt férfiak esetében szolgálat ideje, beosztása, illetve a síremléket készíttető családtagok, örökösök nevei). A nem ritkán verses formában, díszes keretben felvésett sírfelirat két oldalán fülkeszerű kialakítással mitológiai alakokat (pl. Cautes-Cautopates), vagy az elhunytat és családtagjait faragta ki a művész (pl. férj-feleség, gyermek). A faragványokat, valamint a feliratot is stukkóval vonták be, a betűket vörös színnel, míg az alakokat színes festékkel díszítették. Cél a látványos, dekoratív síremlék készítése volt, hiszen a szarkofágokat – különösen a római császárkor korábbi szakaszaiban – elsősorban forgalmas közlekedési útvonalak mentén kialakított temetőkben, ún. sírutcákban helyezték el oly módon, hogy az ott közlekedők is megcsodálhassák őket. A nem ritkán valóban feltűnő szarkofágok természetesen magukra vonták a sírrablók figyelmét is, akik már a római uralom idején is előszeretettel fosztogatták a koporsókat, ezért a Kr.u. 3.század közepe után egyre gyakrabban ásták be a talajba a kő ládákat, megpróbálva elrejteni őket a fosztogatók elől. Sok esetben azonban így sem alhatták örök álmukat az eltemetettek: a későbbi korszakokban változatlanul sokszor fordult elő sírrablás. És miért volt érdemes kirabolni ezeket a síremlékeket? Az eredendően gondosan – mészhabarccsal, esetleg ólommal is – hermetikusan lezárt kő ládákba a legtöbbször halotti lepelbe csavarva helyezték az elhunytat, a fejnél még párnarészt is kialakított számukra a kőfaragó. Számos értékes viseleti  (pl. ékszerek, övek),  személyes (pl. nőknél kozmetikai eszközök, ékszeres doboz) és a túlvilági útra szánt tárgyakat (pénzérmék, mécses, illatszeres üvegek) helyeztek melléjük a sírba,  étel- és italtároló-edények kíséretében. Útravalóul gyümölcsök és virágkoszorú/csokor is kerülhetett az elhunyt mellé. A különböző korokban elkövetett sírrablások miatt a modern régészeti feltárások során sajnos ma már csak elvétve lehet érintetlen szarkofágtemetkezésre bukkanni, ami annál is sajnálatosabb, mivel  – a feliratos sírköveken kívül – csak így lehet(ne)  név szerint is azonosítani a város egykori lakóit.

Az aquincumi településegyüttes szinte minden temetőjéből ismerünk szarkofág-temetkezéseket: a polgárvároshoz tartozó ún. keleti temetőből (Gázgyár területe),  az óbudai vasútállomás alatt és környékén megtalált ún. Aranyhegyi-patak menti temetőből, de számos példány került elő a katonaváros nyugati szegélyén haladó római utat, a mai Bécsi utat szegélyező nekropoliszból,  vagy a katonaváros és a polgárváros között húzódó kaszásdűlői-filatorigáti területről, vagy éppen a budai hegyoldalon sorakozó villákhoz tartozó temetőkből is. Sok esetben másodlagosan felhasznált állapotban, akár későbbi épületekbe beépítve, vagy összetört állapotban lelünk rájuk. 

Aquincum temetőiből több „híres” szarkofág is előkerült a már több mint 130 éve zajló feltárások során.

Az egyik első – pontosan dokumentált – lelet 1752-ből származik, amikor egy érintetlen, 20 darab tárgyat tartalmazó koporsó került elő Budán, a mai Pasaréti úton. A bronz- és agyagedényeket, mécsest, illetve talán egy bronzveretes ládikát és viseleti tárgyakat (gyűrű, fülbevaló, nyakék) tartalmazó temetkezés a Kr.u. 3. század közepére volt keltezhető a mellékletek és a szintén a sírból előkerült érem alapján. A leírásból és rajzról ismert szarkofág minden bizonnyal egy tehetős római hölgy sírja volt, akit a budai hegyekben lévő villája környezetében temethettek el hozzátartozói.  A gazdag sírlelet aztán Grassalkovich Antal gróf révén a császári családhoz került, először Pozsonyba, majd Bécsbe, mai őrzési helye sajnos ismeretlen.

C. Iulius Sabinus szarkofágja Fotó: O. Harl

Egy másik római kori szarkofág  híre Rudolf trónörökös 1869-es aquincumi látogatása kapcsán kapott szélesebb nyilvánosságot: a történelem iránt élénken érdeklődő herceg egy, még 1814-ben kiásott, díszesen faragott és több érmet, mécsest és korsókat tartalmazó kőládát kívánt megtekinteni, amelyet azóta egy óbudai lakos udvarán mész tárolására használtak… A látogatás eredeményeképpen a szarkofág a Magyart Nemzeti Múzeumba került. 

Az egyik leghíresebb aquincumi kőkoporsó egy bizonyos Aelia Sabinának állít emléket, akinek sírja a mai Kaszásdűlő területén egykor működő temetőben állt.

Az előkerülésekor már kifosztott, üres láda egyszerű, díszítetlen kialakítású, teteje is hiányzik. A verses feliratáról és annak tartalmáról híressé vált szarkofág ma az Aquincumi Múzeumban látható:

 „Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina./ Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben./ Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot./ Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,/ öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még/ s kétszer hét napot is. Mikor itt vízorgona sípján/ jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!/ Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,/ és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!  — Titus Aelius Justus hydraularius (víziorgonás) a II. legio adiutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek” (Adamik Tamás ford.)

A szöveg szerint a 25 évesen elhunyt művésznő, aki a legio II adiutrix fizetett orgonistájának, T. Aelius Iustusnak volt a felesége, remekül játszott orgonán. A szintén a múzeumban őrzött és a polgárvárosból előkerült páratlan állapotú, római kori víziorgona kapcsán adódik a feltételezés, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz, de sajnos nincs bizonyíték arra hogy a hölgy pont ezen az orgonán játszott volna. Valószínűbb, hogy mivel ez a hangszertípus a maga korában népszerű lehetett, kis mérete és hordozható jellege emiatt elterjedt zeneszerszám volt, vélhetően több is létezett belőle Aquincumban is.

Aelia Sabina szarkofágja és sírfelirata Fotó: O.Harl

A szarkofágok – jellegüknél fogva (ti. hermetikusan lezárható kőládákról van szó) – elvileg alkalmasak arra, hogy bennük az elhunyt és a mellé helyezett tárgyak sértetlenül vészeljék át az évezredeket. Ritka alkalom, hogy a régészek fosztogatástól megkímélt sírra bukkanjanak. Ilyen eset szarkofágos temetkezések esetén is előfordul, így történhetett, hogy 1962-ben a mai Jablonka út vonalában egy sértetlen, lezárt szarkofágra bukkantak az Aquincumi Múzeum munkatársai, Póczy Klára régész vezetésével. A sírban – a jól lezárt kőládában kialakult mikroklíma, valamint az elhunyt testén és többrétegű ruházatán alkalmazott tartósítási eljárások miatt (gyanta, sók és szurok) – egy hölgy mumifikálódott váza feküdt. A mellé helyezett viseleti tárgyak (csontból és üvegpasztából készült ékszerek, bőr papucs, ládika) alapján a temetésre a Kr.u. 4. században kerülhetett sor. A különleges állapotban megmaradt sírban aranyozott parafa papucs és egy festett, az egyiptomi múmiaportrékat idéző férfiportrét ábrázoló falap, gyümölcsmagok (őszibarack, cseresznye), sőt virágok (rózsakoszorú) is voltak. Az elmúlt, több mint 100 év alatt az aquincumi kutatások során eddig összesen öt ún. múmiasír került elő, amelyek mindegyike a Kr.u. 4. század első felére volt keltezhető és mindegyikük női sír volt.

A velük eltemetett különleges, import tárgyak és a konzerválás jellege az elhunytak közel-keleti kapcsolataira, esetleg valamilyen orinteális vallási csoporthoz tartozásra utalhat.

Néhány évvel ezelőtt előkerült még egy – talán hatodik múmiasírként is értékelhető – különleges szarkofág-temetkezés az Aranyhegyen: a hermetikusan lezárt sírban Polgár-Nyerges Anita régész két, különböző időpontokban eltemetett nő maradványait találta színes, sőt aranyszállal is átszőtt textíliákban, ékszerekkel, érmékkel, mécsessel, üvegedénnyel, sőt, egyikükhöz még egy miniatűr vas szerszámokból álló készlet is tartozott.  A temetkezés szintén a Kr.u. 4. századra volt datálható,  a DNS-vizsgálatok szerint pedig egyikük kelet-közép európai, míg a másik inkább délnyugat-európai génállománnyal rendelkezett.

A Jablonka utcai múmia-temetkezés Fotó: Szilágyi Nóra

Nem kevésbé érdekes az a közelmúltban a Bécsi úton egy építkezéshez kapcsolódó régészeti feltárás során előkerült szarkofág sem, amely mérete – és főként felirata szerint is – eredetileg az 5 évesen és 5 hónaposan elhunyt kisfiú, Popilius Dignus földi maradványait rejtette, akinek síremlékét anyja, Aurelia Felicissima készítette. A kisméretű láda a római korban a Bécsi út előzményeként itt futó főútvonal mellett állt, díszes oldalával az út felé fordulva.

A keretbe foglalt sírfelirat két oldalán 1-1 fülkében az apa és a kisfiú közel egészalakos képmását faragta ki a művész.

Az ábrázolások külön érdekessége, hogy szerencsés módon színes festéknyomok is maradtak az alakok ruharedőiben, az alakok mögötti fülkékben, valamint a felirat betűin, ami egyértelműen utal arra, hogy a faragványokat és a feliratot festették is. Sajnos magát a szarkofágot kollégánk, Fodor Fanni már kifosztva találta, ugyanakkor a ládából előkerült embercsont-maradványokról kiderült, hogy a szarkofágban eredetileg valóban feküdt egy 5-6 év közötti kisgyermek (ő lehetett Popilius Dignus),  ugyanakkor egy 2-3 év körüli gyermek és néhány felnőtt emberhez köthető csonttöredék is előkerült innen, ami azt jelzi, hogy a ládába később más személyeket is beletemettek.

Fára festett múmiaportré a Jablonka utcai szarkofágból Fotó: Komjáthy Péter

A fenti példákból is látható: a szarkofág, mint a római kor egyik legjellegzetesebb temetkezés típusa rengeteg érdekes adattal szolgálhat az aquincumi lakosok életéről-haláláról, de akár családi kapcsolatokról és mindennapi használati tárgyakról is. Az aquincumi településegyüttes területéről eddig előkerült több tucat kőláda közül néhány Óbuda különböző pontjain tekinthető meg (pl. Óbudai temető, III. Zsófia utca, a Velux irodaház kertje, Óbudai Auchan parkolója), de túlnyomó részük az Aquincumi Múzeum kőtárában látható. A kollekció pedig folyamatosan bővül, hiszen az ásatások során még ma is bukkannak elő díszes, vagy kevésbé díszes példányok, ráadásul a folyamatosan fejlődő  – és a régészetben is egyre gyakrabban használt – új eljárások (az embercsontokon elvégezhető DNS- és izotóp-vizsgálatok, a sírba helyezett tárgyak röntgen- és különböző mikroszkópikus analízisei) révén egyre többet tudhatunk meg az aquincumi lakosság szarkofágba temetkező, tehetősebb rétegének mindennapjairól is.

Kondor Béla (1931–1972)

Kondor Béla pályája jól mutatja, hogy a hatalom és a művészek viszonyában a hatvanas évektől milyen kiszámíthatatlanul jelentek meg a támogatást, a tűrést és a tiltást váltogató döntések.

Kondor a főiskolán Szőnyi István freskó tanszakának növendékei közé került, innen azonban mesterével kialakult konfliktusa miatt távoznia kellett. Koffán Károly, a grafikai tanszék tanára vette fel növendékei közé, a festőnek indult Kondorból így lett végül hivatalosan grafikus. Diplomamunkája rézkarc-sorozat volt: az Illusztrációk az 1514-es Dózsa féle paraszt-háborúhoz, mellyel átütő sikert aratott: Kondort és művét Németh Lajos tanulmánnyal köszöntötte. 1957 februárjában Derkovits-ösztöndíjat kapott. 

1957 nyarán megbízták: készítsen majolika-falképet a pécsi Uránvárosban épülő óvodába. A Derkovits-ösztöndíjasok munkáját értékelő bizottság mindig elismerte szakmai virtuozitását – ám hiányolta műveiből a „konkrét eszmei témaválasztás”-t, ami „helyes irányba terelheti művészi érdeklődését”. A zsűri és a minisztérium elutasította az óvoda számára készített falképet, Fényes Adolf termi kiállítását pedig hamarabb becsukatták. Elrendelték: innentől csak könyvillusztrációkat szabad készítenie.

1960-tól majd három éven át tartott ez a böjtös időszak. 1963 februárjában már kiállíthatott a Fiatal Művészek Klubjában, decemberben pedig neki ítélte a zsűri a Miskolci Grafikai Biennále nagydíját. Ezzel megtört a jég. 1964-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban, 1965-ben az Ernst Múzeumban nyílt kiállítása. 1965 tavaszán Munkácsy-díjat kapott. 1968-ban az ő monotípiái és festményei is ott szerepeltek – Vilt Tibor szobrai és Kokas Ignác képei mellett – a Velencei Biennále magyar pavilonjában. 1970 tavaszán a Műcsarnokban volt tárlata. Végül három monumentális műre szóló megbízás is megtalálta: 1968-ban a Margitszigeti Nagyszállóban avatták föl Szent Margit legendája című pannóját, csinálhatott három seccót az új Intercontinental Szállónak, illetve 1971/72-ben a Magyar Kereskedelmi Kamara új székházába rendeltek tőle gobelint. Ebből lett a Szentek bevonulása című pannó, ami – mert a kamara végül nem fogadta be – a Fővárosi Képtár gyűjteményének darabja lett. 

A Szentek bevonulása a városba, 1971–72
Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

Kondor Béla utolsó főműve egyenes folytatása a hatvanas évek végén teremtett foltritmusokból építkező stílusának. Jelentése csupa rejtély: felvonuló figuráit lehet karneváli csoportként értelmezni, de lehet őket a szenteknek a mennyország kapujához vonuló meneteként is látni. A kép sarkában szereplő felirat: The Saints are go in… (mely a When the Saints go marching in… spirituáléra utal) mindkettőt megengedi. 

Kevésbé ismert, hogy A szentek bevonulása a városba eredetileg gobelin lett volna, és 1971 márciusában a Magyar Kereskedelmi Kamara Kossuth téri székházába, az elnöki tanácsterem díszéül rendelték meg. Kondor a következő év februárjában jelezte, hogy már majdnem elkészült, és szeretné megbeszélni megbízóival a mű sorsát. El kellene ugyanis dönteni, hogy a készítendő gobelin-karton helyett festett képet átadják-e a szövőműhelynek, vagy az elkészült festmény kerüljön a tanácsterem falára. A lektorátus szakvéleményt kért Domanovszky György iparművészeti lektortól, aki eredetileg a megbízást kiharcolta Kondornak, a zsűri pedig az ő javaslatát figyelembe véve a „műfajváltásra” szavazott. Kondor március végére befejezte a pannót, a Lektorátus pedig, a Kamara egyetértésével, minőségi prémiumként 20 000 forinttal megemelte és ki is fizette az eredetileg 30 000 forintnyi tiszteletdíjat.

A mű beépítése azonban elmaradt, mert (az akkoriban városszerte terjedt hírek szerint) a kamara elnöke, Kallós Ödön nem szívelte a „szenteket”. Így a kép két évre raktárba került. Onnan Bertalan Vilmos, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) főigazgató-helyettese mentette ki azzal az ígérettel, hogy a pannót a múzeum budavári palotájának díszéül fogják használni, és „végleges beépítéséről” saját költségükre gondoskodnak. Kondor művének megszületése tehát összefügg a gobelin műfajnak a 60–70-es évek során az állami megrendelések nyomán bekövetkezett felfutásával, elhelyezésének története pedig kapcsolódik a BTM Vármúzeumának megnyitásához és díszítésének programjához.