Mikor fogtál először teniszütőt a kezedbe?

A tizedik születésnapomra kaptam négy darab használt teniszlabdát az egyik rokonunktól, amelyeket édesanyám ütőjével három év alatt nyűttem el az udvarunkon falazva. Ez a Corvin-köz mellett történt, abban a házban, ahol a nagyszüleimmel laktunk, és amely elsőként kapott találatot az ’56-os harcok során, három hónappal a születésem után. A ház összes falát szétlőtték, egy részét el kellett bontani, a mi lakásunk konyhájába is becsapódott egy lövedék. Olyan helyen nőttem fel, ahol mindig nálam egy fejjel magasabb srácokkal kellett megküzdenem, így hamar megtanultam, hogy nem szabad félni, és mindenért meg kell küzdeni az életben.

Már túlkorosan, tizenhárom évesen igazoltam klubhoz, a BSE-hez, a Városmajorba, ahol látták rajtam a rendkívüli elszántságot.

A sportág akkori legnépszerűbb alakja, mai szóhasználattal sztárja, Jancsó Antal vett a szárnyai alá, majd Vermes István és Saródy József segített az első osztály elérésében.

Meddig jutottál a hazai mezőnyben?

Rövid, mindössze tízéves versenyzői pályafutás adatott meg nekem, de elég hamar magas szintre jutottam. Tizennégy éves voltam, amikor édesanyám – aki egyedül nevelt – megbetegedett, ezért nevelőotthonba kerültem. Nagyon sokat sportoltam, keményen edzettem, a tenisz mellett hetente többször úsztam, és egy-egy nyáron vízipóló-iskolába is jártam. Ezektől nagyon megerősödtem, az egyik legjobb fizikumú teniszező lettem a mezőnyben. Az intenzív sportolás mellett jól is tanultam, így felvettek az Építőipari Technikumba, kerámia és üveg szakra. A középiskola elvégzését követően a Vizitervhez kerültem mint szerkesztő, pont arra az osztályra, ahol a Bős–nagymarosi vízlépcsőt Európa legkiválóbb vízügyi szakemberei tervezték. Azért mondom, hogy pont, mert csak később értettem meg, milyen fantasztikus dolog lett volna, ha ténylegesen megépül, majd átadják, ami Magyarország vízgazdálkodását és így közvetett módon a Római-párt árvízvédelmét is pozitívan befolyásolhatta volna. Felsőfokú tanulmányaimat az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán végeztem építészmérnökként, magasépítész szakon, mellette pedig levelezőn elvégeztem a Testnevelési Főiskola edzői szakát. A BSE nagyon sokat segített a tanulmányaim során, a pályáik karbantartásáért plusz pénzkereseti lehetőséget biztosított. 1980-ban megnyertük az NB I-et csapatban, egyéniben kisebb versenyeken győztem, akadt olyan évem, amikor nagyon sok topjátékost megvertem, egyszer megnyertem a főiskolás és egyetemi bajnokságot. Huszonnégy évesen még simán folytathattam volna, ám be kellett látnom, hogy a továbblépéshez hiányoznak a megfelelő szakmai, anyagi feltételek. Különösen utóbbiak miatt nem tudtam a kizárólagos sportpályafutást felvállalni. Ekkor már szervezőként dolgoztam egy élelmiszeripari tervező intézetben, ahol kivitelezés-szervezéssel foglalkoztam, és mellette minden reggel, este teniszeztem. Bár nagyon sokat köszönhettem a sportnak, 1981-ben mégis felhagytam a versenyzéssel. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok a tenisztől teljesen elszakadni,és egy régi álmomat kezdtem megvalósítani: nyitok egy olyan, többpályás kis teniszklubot, amelyben a sportágon belül a saját elképzeléseim szerint dolgozhatok.

Miért pont a Római-partra esett a választásod?

Egy barátom révén kerültem ide, ő ajánlotta tenisziskolának a területet, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert sport- és üdülőövezeti besorolásba esett, ahol a tevékenységemmel nem zavarom a lakosokat. Alapvetően elhanyagolt volt, ősfás, kis kabinokkal, csónakházzal, a Gépjárműipari Vállalat bérelte, de mély fekvése miatt az árvíz éppen elöntötte. Meg is szűnt a bérlet, így a tulajdonos eladta, és annyira rokonszenvesnek talált, hogy részletre megvehettem. Másodmagammal álltunk bele a munkálatokba még 1981-ben, a pályákat a saját kezünkkel építettük. Az utcáról mentem be az OTP-be hitelt felvenni hozzá, és kijött egy gazdasági-pénzügyi vezető, aki látva, hogy ez a pali egyedül túrja a földet, építi a pályát, rögtön támogatásáról biztosított, tíz évre kaptam 300.000 Ft-ot, ami akkor nagyon nagy összegnek számított, egy lakás árának. 1982. május 22-én egy kis öltözőépülettel nyitottam meg a három salakos pályát úgy, hogy csak két oldalról volt bekerítve. Így indultam el, majd éjjel-nappal tanítottam, nagyon sok tanítványom volt. Élversenyzőket és a legtehetségesebb fiatalokat is oktathattam, a környékről, de azon túlról is rengetegen jártak ide. Gyorsan fejlődtünk: 1983-ban megépült a klubház, 1984-ben negyedikként a kis centerpálya, 1987-ben a kezdeti három pályából befedtünk kettőt, amivel miénk lett az ország első magán fedett pályája. Hatalmas dolog volt, amit jól érzékeltet, hogy az egyik bemutató meccsén az akkori magyarországi amerikai nagykövet, Mark Palmer játszott Taróczy Balázzsal, valamint Németh Miklós miniszterelnök Németh Miklós gerelyhajító olimpiai bajnokkal.

Mindent saját erőmből fejlesztettem, semmilyen állami támogatást az építkezésekhez nem kaptam.

Mikor gondolkoztál el azon, hogy az oktatás mellett rangosabb versenyeket is szervezz a Római-partra?

1982–1986 között a sajátomon kívül nem mentem el más hazai teniszpályára, mert nem tudtam feldolgozni, hogy abbahagytam a versenyzést. A versenyszervezés alapjai mégis 1984-re nyúlnak vissza, amikor az egyik vendégemet a főnöke meglátogatta Amerikából, és itt a Rómain párosoztunk, amikor kiderült, hogy az illető az amerikai ifjúsági teniszversenynek, az Orange Bowl-nak az egyik szponzora. Annyira szimpatikus lehettem neki, hogy meghívott engem és az aktuálisan legjobb ifjúsági magyar teniszezőt – akkor éppen az ifjúsági bajnok Köves Gábort – Miami-ba, a következő Orange Bowl-ra, vállalva az ott tartózkodásunk és kinti felkészülésünk teljes költségét. Én ott láttam először, hogy miként folyik egy ilyen nagy tenisztornának a megrendezése, micsoda tábora, hangulata van. Utána évekig jártam ki és vittem magyar fiatalokat az amerikai ifjúsági tenisztornákra, és szerettem volna a kint tapasztaltakat felhasználni itthoni torna rendezéséhez. 

Milyen beruházásokra volt szükség ennek megvalósításához?

Először is rendezni kellett az árvízvédelmi kérdést. Nekünk a fő problémát az jelentette, hogy az árvizekből visszamaradt víz nem tudott lefolyni, és annyi volt a szúnyog, hogy egyszerűen nem lehetett megmaradni, különösen este, lámpafénynél. Próbálkoztunk eseti, drága, helyi intézkedésekkel, de ezek önmagukban nem oldhatták meg a kérdést. A nagy változás 1993-ban történt. 1992-ig a hazai Davis-kupa meccseket a Margitszigeten rendezték, és a Nemzetközi Teniszszövetség (ITF) már egy évvel korábban jelezte, hogy ha a szükséges infrastrukturális fejlesztések nem történnek meg, akkor a továbbiakban nem tartható meg a verseny a szigeten. Mivel erre se pénz, se elegendő területi bővíthetőség nem volt, így is történt, én viszont szerettem volna, ha az ország továbbra is tud rendezni Davis-kupát, megoldásnak pedig az tűnt, hogy a Rómaira hozzuk a versenyt. Ehhez azonban stadiont kellett építenem, így összehívtam a telektulajdonosokat, vázoltam előttük a terveimet, és sikerült megértetnem velük, hogy egy nemzetközi szintű projektbe, nem a hobbi teniszbe szeretnék invesztálni, így már ők is hajlandók voltak lépéseket tenni a helyzet megoldása, egyben a területbővítéshez nélkülözhetetlen telkek eladása érdekében. Rajtuk kívül a bankot is meg kellett győznöm az ehhez kellő, nagy összegű jelzálogkölcsön megítéléséről. Még ugyanebben az évben megnyitottuk a stadiont a nagy centerpályával, 600-700 férőhelyes, ideiglenes lelátóval, majd szeptemberben megrendeztük a magyar bajnokságot, és 1994-ben már itt fogadtuk az olaszokat a Davis-kupában. A beruházásokhoz ezután is állandóan hiteleket kellett felvennem, különböző pénznemekben, sokszor igen magas kamattal. Ha volt egy kis megtakarításom, már hitelt vettem fel, hogy mint egy megszállott, folyamatosan fejleszthessek. Főleg érzelmi alapon döntöttem, mert nekem sohasem a profit számított, hanem csak a kiadások fedezése.

Miből tudtad előteremteni a szükséges feltételeket, és mikor volt az első nemzetközi torna?

Rengeteget dolgoztam, éjjel-nappal, és nagyon sokan segítettek is, mert értékelték az erőfeszítéseimet. Volt egy sportpálya építési vállalkozásom, amivel teniszpályákat építettünk és újítottunk fel. Amerikából jött szakemberek megtanították nekem, hogyan kell az US Openen is használt decoturf borítású pályákat készíteni. Az első ilyen talajú pályát Magyarországon itt csináltuk meg a Rómain, ez szolgált mintául. De igazán a légtartásos sátornál jött a nagy újítás, hogy gázégőt használva közvetlenül lehet egyszerre fűteni és hideg levegővel fenntartani a sátrat, a gáz pedig akkor nagyon olcsó volt. A 2002-es árvíz után már nem foglalkoztunk más pályák építésével, a sajátjainkat kellett újjáépíteni. Az első, még kisebb, 25.000 dolláros összdíjazású nemzetközi női versenyt 1994-ban Temesvári Ottóval rendeztük meg, ami olyan jól sikerült, hogy 1995-ben már 75.000 dollárosat tarthattunk, amit telt ház előtt Temesvári Andrea nyert meg.

Ez olyan jó nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy következő évben beválasztottak a WTA Tour 110.000 dolláros versenyébe.

Szponzorált bennünket többek között a Medicor röntgengép-gyártó vállalat, a Szerencsejáték Rt., amely 1996-ban nálunk tartotta az egyik lottósorsolását. Szerettek bennünket a versenyzők, mert mindig igyekeztünk maximálisan a kedvükben járni, ezért sokszor nagyobb nevek is eljöttek hozzánk, mint amit a torna rangja indokolt volna, gondolok itt például a későbbi wimbledoni bajnok cseh Jana Novotnára, vagy Anna Kurnyikovára, Amanda Coetzerre. Az első férfi versenyt 1994-ben rendeztük, egy évre rá a későbbi Roland Garros-győztes Carlos Moya nyerte meg. Egész más rendszer működött akkoriban, nagyon jó játékosok is eljöttek, akik hamarosan világelsők lettek, Moyán kívül például Marcello Rios és Gustavo Kuerten. 1996-ban már két férfiversenyünk volt, köztük egy Roland Garros-előverseny. 2004-ben Novak Djokovics tizenhét évesen itt nyerte élete első Challenger tornáját. A Magyar Tenisz Szövetségben rájöttek, hogy együtt kell működjünk: 11 darab Davis-kupát csináltunk, FED-kupákat csináltunk, az állandó munkáról és a magyar teniszsport építéséről szólt ekkor a történet. Nehéz volt, rettenetesen nehéz, de ez volt az életem, így csak nagyon későn, 2003-ban nősültem meg, azóta három lányom van. A 2004-es év volt az utolsó, amikor férfi és női tornát is rendeztünk, utána már csak nőit, mert erre maradt finanszírozási keretem.

A 2002. augusztusi és 2006. áprilisi rekordárvíz milyen hatást gyakorolt a sporttelepre?

A 2002-es árvíznél még nem bírtunk kellő tapasztalattal, hiszen korábban ekkora víztömeg nem érkezett, így a teljes védekezésünket elsöpörte, és fel kellett vennem egy hatalmas újjáépítési kölcsönt, amit csak tavaly tudtam visszafizetni. Nagyon durva volt, de újjáépítettem a dolgokat! Még 2002-ben létrehoztam egy úszóiskolát 25 méteres medencével, 2003-ban 400 fős lelátóval megnyitottam egy ötpályás nemzetközi fallabda centrumot, ahol 2004-ben és 2005-ben Európa legnagyobb fallabda-versenyét rendeztük meg. A feleségemmel megterveztünk, majd 1,5 x 1,5 méteres, összesen hat tonna üveglapból, tölgyfapadlóval megépítettünk egy csodálatos üvegpályát, amit körbe lehetett ülni, és elnyerte a világ legjobb üvegpályája díjat. Az őszi versenyét egy kétpaneles teniszsátorban tartottuk, a sportág krémje eljött, sajnos a továbbiakra nem tudtam támogatókat szerezni, ezért a mai napig itt van szétszerelve a raktáramban. A 2006-os árvíznél ugyan már rendelkeztünk tapasztalattal, mégis megsemmisítő erővel bírt, sokkal rosszabb volt, mint az előző, de legalább ki tudtunk pakolni, mert a korábbi után 5000 elázott ütőt gyűjtöttünk össze a lelátón.

A mai napig sok mindent nem hevertem ki, ennek a 2006-osnak a több száz milliós helyreállítási hitelét például jelenleg is fizetem.

2007-ben a WTA felajánlotta a női torna állandó rendezési jogát (nem kell évente pályázni), azzal a feltétellel, hogy nem önthet el az árvíz és állandó stadiont kell építenem. Ekkor leültem a kerületi vezetőkkel, akik támogatásukról biztosítottak, a két területem közötti utcát (a Mátyás Király út Duna felőli szakaszát) megvehettem, és az akadémiához csatolhattam, de az átmenő gyalogos forgalmat biztosítanom kellett. A 20.000 négyzetmétert átminősítették kiemelt sportövezetté, ennek a fele a mai napig nincs beépítve, mert sohasem volt rá kellő anyagi erőm, jelenleg nyolc teniszpálya üzemel rajta. Még 2007-ben megépítettem az állandó védművet mindkét telekszomszédom felé, ahonnan korábban a víz mindig elöntött. A 3000 férőhelyes stadiont 2008-ban adtuk át, és a Grand Slam tornán férfi egyéniben egyedüli magyar győztes Asbóth Józsefről neveztük el. Ha ezt nekem valaki 1984-ben – amikor nem sokkal a halála előtt meglátogatott a Rómain – elmondja, biztos, hogy nem hittem volna el. Fantasztikusan sikerült a stadionavató, a világ top női játékosai vettek részt rajta. Nagyon kis létszámmal dolgoztunk, a WTA-nál el sem tudták képzelni, hogy miként tudjuk ilyen kis csapattal működtetni ezt az egészet, de erre volt keretünk, mindenki sokat vállalt. Borzasztó nagy előny számomra, hogy a feleségem és én is építészek vagyunk, ezért mindent meg tudtunk valósítani saját emberekkel, sohasem kellett fővállalkozót alkalmaznunk. A WTA Tourban a centerpályáról minden egyes mérkőzést átvesznek élőben az egész világon, vagyis 39 ország heti 40 órában közvetítette a versenyeinket, ami komoly reklámot jelentett Magyarországnak is. Nem beszélve arról, hogy szabadkártyával rendszeresen hat-hét magyar versenyzőnek tudtunk indulási, egyben fejlődési lehetőséget biztosítani, akik amúgy nem vehettek volna részt egy ilyen erősségű tornán. Magyarként Szávay Ágnes 2009-ben és 2010-ben győzött egyesben, illetve 2007-ben párosban. Előtte Mandula Petra, utána Stollár Fanny, mindketten párosban.

Hogyan vizsgázott a védmű a 2013-as árvízkor?

Fantasztikusan, mert kibírta a terhelést, miközben a Duna 8,91 méteren tetőzött Budapestnél és a Kossuth Lajos üdülőpart–Mátyás király út sarkán 2,1 méterrel állt magasabban az utca szintjénél. Buzgárok ugyan előfordultak, de azokat a 40.000 homokzsákkal sikerült kordában tartanunk, és a gáton átmenő csöveken keresztül vissza tudtuk szivattyúzni a folyóba. Kizárólag összefogással lehetett megmenteni a sporttelepet, rengeteg önkéntes segédkezett, pakolta a homokzsákokat, nem lehet eléggé megköszönni a munkájukat, soha nem felejtem el nekik. Mindazonáltal a folyamatos éjjel-nappali készenlét fizikailag, lelkileg borzasztóan megterhelő volt, nagyon megviselt, de bebizonyosodott, hogy megfelelő technikával és előre tervezéssel meg lehet védeni a területet.

Éppen ezért fáj, hogy a gátat nem közvetlenül a Duna-partra akarják megépíteni, hanem a Királyok útja mellé, ingatlanspekulációra hivatkoznak.

Hogy várható el valakitől, hogy szépítse, fejlessze a környezetét, és tegye bele a pénzét, ha azt utána nem tudja megvédeni? Az emberek elfelejtik, hogy árvíz után a növényzetet nem lehet megmenteni, mert szennyezett a víztől, ami ilyenkor fertőz, ezért sem jó beengedni. 2013-ban már alig érintkeztem a vízzel, mégis kaptam tőle egy olyan komoly fertőzést, orbáncot, ami miatt majdnem le kellett vágni a lábaimat, az utolsó pillanatban mentették meg a kórházban. De az árvizek alatt több dolgozóm is sebeket, fertőzéseket kapott a víztől, ez nem játék! A parti védekezéssel, mobil gáttal gyorsan meg lehetne előzni a bajokat, és mellette kivitelezni az olyan közösségi beruházásokat (kerékpárút, vécék stb.), amelyeket utána nem mos el a víz. Persze szükség lenne fásításra is, mert amióta itt vagyok, még nem láttam, hogy a part menti fákat metszenék, fiatalítanák, pedig csodássá lehetne tenni az egész Rómait. Reménykedem benne, hogy az utolsó pillanatban mindenki felismeri, hogy a főváros egyik legfrekventáltabb partszakaszát közvetlenül a parton kell megvédeni, és ez a fejlesztés hozná el az igazi megújulást, egy olyan Római-partot, amit mindenki a magáénak érezhetne.

Miért kellett 2013 után az 1996 óta Hungarian Grand Prix néven évente sikeresen megrendezett WTA tornát elvinni a Rómairól Bukarestbe?

A WTA által 2007-ben felajánlott állandó rendezési jog az én tulajdonom, azaz magyar tulajdon, ami optimális esetben minden évben fix WTA Tour helyszínt biztosítana a Római Teniszakadémiának. Én mindig úgy éreztem, hogy ezzel Magyarországot, Budapestet képviselem. A stadion és a kiszolgáló egységei a Hungarian Grand Prix-ra lettek tervezve, majd állandó jelleggel megépítve, nem kellett ideiglenes dolgokat a versenyre felhúzni, ami a WTA 250-es kategóriában egyedülállónak számított, ezt nem becsülte meg a hazai szakma. Mindezekért is fájt nagyon, amikor 2013-ban az akkori tenisz szövetségi vezetés nem támogatta a tornát, hanem más, egyéni érdekek alapján döntöttek. Mivel a támogatás nélkül nem álltak rendelkezésre a megfelelő anyagiak, a jogot meg nem akartam eladni, 2014-ben megoldásképpen kénytelen voltam megegyezni a román tenisz szövetséggel, hogy a versenyt Bukarestbe viszem. Vállalták az összes költséget, de maradhattam a főnök, tehát én feleltem a rendezésért, ami nagyon nagy felelősséggel járt, ugyanakkor komoly elismerést is jelentett. Borzasztóan féltem az egésztől, hogy pont a románoknak adom oda, de nagyon kellemesen csalódtam, a torna végén tornaigazgatóként én adtam át az elsőnek járó díjat, és az ötezres, telt házas stadionban megtapsoltak, illetve megköszönték, hogy odavittem a versenyt. Ennek ellenére be kell vallanom, amikor a szállodai szobámban nem látott senki, sokszor elsírtam magam, hogy ez nem az Asbóth József Stadionban történik, és azzal próbáltam vigasztalni magam, egyszer majd vissza tudom vinni oda a versenyt.

Ami aztán 2021-ben sikerült is…

Már 2019-ben is sikerülhetett volna, mert a Kárpátok elnevezésű programon belül a magyar állam támogatta, hogy visszahozzuk a versenyt, ám közben a Magyar Tenisz Szövetség akkori vezetői aláírtak egy olyan, három évre szóló amerikai torna bérleti szerződést, aminek nem volt sem helyszíne, sem fedezete, csak azért, hogy gátolják a versenyünk hazahozatalát, és rákényszerítsenek arra, hogy odaadjam nekik a bérleti jogomat. Ezért még abban az évben pert indítottam az Egyesült Államokban, ami két évig tartott, végül sikerült megegyeznünk. Ötéves garanciát kaptam, majd plusz egy évet, de a per miatt két év ebből elveszett, így csak 2021-ben rendezhettünk újra. Nagyon kemény időszak volt, és erre még jött a covid is. Be kellett zárni az uszodát, a fallabda-pályát, a tenisz is csak részlegesen működött.

Azóta nem rendeztünk fallabda- versenyeket, az uszodát pedig csak nyáron nyitom ki a táborok erejéig.

Előtte majd húsz évig főleg gyerekekkel foglalkoztunk, bent voltunk az óvodai és iskolai úszásoktatásban, két kisbuszom hordta a gyerekeket. A covid mind az edzői garnitúrára, mind az egész rendszerre mérhetetlen rossz hatást gyakorolt. Tehát 2021–2024 között négy évig újra meg tudtuk tartani a Hungarian Grand Prix-t, a plusz évet viszont nem vállaltam, mert már nagyon sok nehézséggel küzdöttünk – ez az előző években kívülről nem látszott –, és nem tudtam összeszedni a szükséges rendezési összeget, nem kaptam hozzá támogatást. Azt tudni kell, hogy teniszben a versenyek között is hatalmas a verseny, mert több torna van egy időben, vagy egymáshoz időben közel, és ha nem tudunk elég vonzóak lenni (jobb hotel, szállítás, ellátás, pályaminőség stb.), akkor a versenyzők másikat választanak. Csak úgy lehet top játékosokat idehozni, ha körbe vannak rajongva. Sajnos pusztán klubteniszből – ahol amatőrök vannak –, annak bevételéből nem lehet egy ilyen hatalmas teniszcentrumot finanszírozni, így 2025-ben újra el kellett vinnem a versenyt Romániába, ezúttal Iași-ba (Jászvásár), ám ott már nem vállaltam a tornaigazgatóságot. Senkit sem akarok megbántani, de sok itthon az ellendrukker, és ez mindig így van, ha az emberi csinál valamit, ez nagyon magyaros. Kicsit belefáradtam abba, hogy állandóan elmagyarázzam amatőröknek, miért fontos ez a torna az országnak.

Látsz esélyt rá, hogy a WTA 250-es torna valamikor ismét visszatérjen a Rómaira?

Nagyon keveset, de azért nem tettem le végleg róla. Sajnos kifutó modell lettem, nehezen bírom a mindennapos harcot, küzdelmet, két komoly műtétem is volt a közelmúltban. Viszont még nehezebb feladni azt az eredményt, amit az ember elért. Mindig is a fiatalokban láttam a jövőt, egy éve azt a célt tűztem ki magamnak, hogy minél több fiatallal szerettessük meg ezt a csodás sportágat, jelenleg ez a lehetőség, amit biztosítani tudok. A pályák nagy részén a fő időpontokban gyerekekkel foglalkozunk, 8-9-től 12-13 évesekig. Nagy fájdalmam, hogy nincsenek nagy események a Rómain, most pont egy szenior Európa-bajnokság zajlik. Nagyon remélem, hogy a Magyar Tenisz Szövetségben Lázár János elnök friss lemondásával, és a szeptemberben esedékes tisztújító közgyűléssel valóban megújulás lesz, mert a szövetség az elmúlt években ideiglenes versenyek és versenyhelyszínek tartozásából, továbbá meg nem rendezett versenyek kártérítéséből kifolyólag 12,5 milliárd forintos tartozást halmozott fel, amit a magyar kormánynak kellett kifizetnie közpénzből, mindezzel a középkorba visszarepítve a magyar tenisz sportot. Ez az összeg 40.000 fiatal éves képzési költségének felel meg. Azért sem tudom, hogy mikor jöhet haza az esemény, vagy mi lesz a sorsa, mert komoly fejlesztéseket kellene hozzá végrehajtani, miközben a gazdasági helyzet nehezedik, és nem fogunk tudni új forrásokat behozni. Egy ilyen létesítménynek hatalmas az amortizációja, a homlokzatfestéstől kezdve a burkolatokon át az öltözőkig olyan világszínvonalat kellene tartani, amit sajnos a bevételi oldalból nem lehet előteremteni. Ezért is látom nagyon kis realitását a visszatérésnek. Kisebb versenyekben kell gondolkodnunk, de így is nagyon komoly fejlesztésekre van szükség, hogy ez a létesítmény egyáltalán megmaradjon a magyar tenisz sportnak, meg a többi sportnak.

Nem fordult meg a fejedben, hogy eladod a Teniszakadémiát?

A legnagyobb nehézségek ellenére sem, akármennyi pénzt is kínálnának a területért. Pedig tavaly a III. kerületi önkormányzat feloldotta a Római-partra vonatkozó, közel tízéves változtatási tilalmat, szóval biztosan lenne rá érdeklődő, mert nagyon komoly dolgokat lehetne itt építeni, sokkal gazdaságosabbakat, mint a jelenlegi sport funkció. Ezt azonban az én életemben nem tudom elképzelni, azért dolgozom, hogy az Akadémia megmaradjon az itt lakóknak, a sportolóknak, hozzájárulva ahhoz, hogy a jövőben is kiemelt sport övezet maradhasson. Mindenütt forráshiány van vagy lesz, nem ennek a támogatása lesz az elsődleges, éppen ezért át kell gondolni a dolgokat, a fenntarthatóságot.

Nem egyszerű feladat annak felmérése, hogy mire van igény, és azt hogyan lehet fenntartani.

Ehhez nagyon komoly szakmai tudás és műszaki, fizikai gárda kell. Az egyik legnagyobb nehézség a pálya mindennapi szükségleteknek megfelelővé tétele. Nagyon összetett dolog ez, és rettenetesen nehéz finanszírozni, miközben a Rómain több tucat teniszpálya van még, amelyek konkurenciát jelentenek nekünk, mert olcsók, de nincs kiépítve hozzájuk az infrastruktúra. Egy valamiben azonban biztos vagyok: ha a létesítmény és a torna rendezési joga között kellene döntenem, akkor a negyvenhat év munkájával kiépített sporttelepet választanám.

Honnan meríted az erőt ezekhez a mindennapos küzdelmekhez?

Nagyon sokan kérdezik ezt tőlem. Úgy érzem, a mindenható Isten mindig fogta a kezemet, és sokszor a legreménytelenebb helyzetekben is megmenekített. Itt vannak előttem példának a szüleim, a nagyszüleim, akik átélték a történelem viharait, és mégsem panaszkodtak sohasem. Édesanyám, aki soha nem adta fel, a legnehezebb körülmények között is mindent vállalt, hogy ne kallódjak el. Édesapám, aki listás volt, és azért távolodott el tőlünk, hogy ne hozzon bajt a fejünkre, de a távolból mindig segített, amire lehetősége adódott, miközben végig megmaradt becsületes embernek. Olyan hazaszeretet kaptam tőlük, hogy semmilyen körülmények között nem tudnám elhagyni Magyarországot. A nagypapámat, aki megjárta Isonzo, majd a Don-kanyar poklát, megkérdeztem, hogy milyen volt. Azt válaszolta: iszonyatos, Jencikém, vöröslött a Piave a magyar vértől. Soha nem felejtem el ezt, ezért is tettem fel az egész életemet a fiatalokra, a sportágfejlesztésre. A szakmában sokan nem úgy fogadnak el, ahogy szerintem kellene, de én mindig azt mondom, azt nézzék, amit ezért a sportágért letettem itthon. Mindenért meg kell küzdeni, és ezt az egész sporttelepet nem egyedül hoztam létre, támogatott a családom, a barátaim, a munkatársaim, a dolgozóim, a partnereim, akik kitartottak a munkám mellett, mindig itt voltak, amikor szükségem volt rájuk, és a legnehezebb időszakokban sem maradtam soha egyedül.

Hogyan kerültél Óbudára? 

1973-ban jöttünk ide, előtte a Déli pályaudvar mellett laktunk. Édesapám építészmérnök volt, egy MÁV-helyiséget felépíttetett ott, és csinált belőle egy kis lakást. Akkor még nem volt semmi lezárva, ott ment el a gőzös, ahol játszottunk. Aztán ideköltöztünk: nem volt sehol zöld fű, minden beton volt. Illetve, a Szőlő utca és a Kiscelli utca melletti nagy téren még álltak a félig lebontott kis házak maradványai, meg az építési törmelék, amit mi felgyújtottunk. Találtunk szőnyegragasztót, 70 méteres lánggal égett az egész. Ment a liftezés is, be is szorultunk milliószor, mert akkor még a Ganz-Mávag nem olyan marha jól csinálta meg a lifteket, a másik klasszikus pedig a felcsöngetés volt: amíg a Kiscellitől elmentünk a Zápor utcai iskoláig a faluház mellett, végignyomkodtuk a kaputelefonokat. És amikor beleszóltak, bekiabáltunk valami hülyeséget, „Kiss lakás? Cserélje nagyobbra!” – aztán futás. Az iskolában is elég renitensek voltunk, azért ott több üzenőfüzet betelt, például az egyik osztálytársunkat, aki egyébként a füllentéseiről volt híres, többször fölakasztottuk a ruhafogasra, mert hazudott. A téren ismertem meg a rettegett Mátyás Attilát, a piros Camping biciklijével. Ő a Kiscellibe járt, és paraszt volt, mert elvette a ‘78-as, argentin VB-re készült, a simontornyai bőrgyárban gyártott labdámat. Persze már nem emlékszik erre, de én egy életre megjegyeztem: nem akarták visszaadni a labdát, teljesen kivoltam, gondolhatod.

A ’80-as években elég nagy élet volt errefelé, nem?

Igen, a téren bandáztunk. Kevesen tudják, de eleinte az egész egy nagy geng volt, csak aztán jöttek a politikai nézetkülönbségek, akkor váltak szét a skinheadek, meg a punkok, és az óbudaiak körbeverték az összes budapestit: az újpalotaiakat többször is fülöncsípték, meg a kőbányaiakat is megkergették, aztán szépen egymásnak mentek… Akkoriban megszoktuk, hogy az ember úgy szórakozott, hogy lement a New Wave Klubba, a Somogyi Béla utcába, ahol Rejtő Jenői jelenetek voltak. Valakit megpofoztak, és csak utána indult be a pogó. Akkor már nem kellett rettegni, mert valaki már megvolt, strigula, kész. Jó hely volt, minden szólt, Rod Stewart Baby Jane-jétől kezdve, Falco, vagy a D.A.F. akár… De sajnos abból a gárdából nagyon sokan elmentek. A cuccozás (drogozás – a szerk.) is elvitte az embereket, meg a kietlen élet. Tényleg az volt, hogy vagy belehülyültél, vagy narkós lettél, vagy zenész. Mondhatni, a túlélésről szólt az egész a betonrengetegben. Persze, jó példa is van, mert Hrutka Robi például kinőtte magát zenészként, de nem ez volt a jellemző.

Te kerékpározni kezdtél először…

Onnan jön az egész, hogy kiskoromban majdnem meghaltam: édesanyám annyira steril körülmények között tartott otthon, hogy amikor bölcsődébe kerültem, emberek közé, mindenféle vírus megtámadott. Elég komoly volt a helyzet, az orvosok azonnal előírták, hogy le kell mennem vidékre, mert ott jó levegő van, és megerősödik a szervezetem. Így aztán rengeteget voltam Simontornyán, és hát ott mit csináljon az ember? Gyönkön a kenderáztatóhoz ugyan ki lehetett menni, csak az nem volt közel, hat kilométert kellett tekerni, és benne volt a Letka, a nagy emelkedő.  Tekertünk fel a nagypapa régi, fekete, nagy Pannónia biciklijével. A váz alatt bicikliztünk, vittük, amit lehetett… De meg is erősödött a szervezetem, és megszerettem a kerékpározást. Aztán ’78-ban a Vági István Építőipari Szakközépbe kerültem. A Szabó Fekete István nevű osztálytársam a Fradiban kerékpározott. Megtetszett a dolog, és addig-addig mondogatta, hogy elmentem egy edzésre. Igazándiból elég későn kerültem ebbe bele, volt, aki kora gyerekkorától ott tekert. De nagyon jó vízhordó voltam, volt egy Törőcsik István nevezetű nagymenő, az az igazi nagypofájú, olaszos stílusú szépfiú, én voltam a segítője, mindig nekem kellett megindulnom a versenyeken, hogy fárasszam a többieket. Mondjuk a bringázás kegyetlen dolog, télen-nyáron mentünk, és nem volt hővédő ruha, meg ilyenek, újságpapírt raktunk be a mellkasunkhoz, Népsportot, meg nejlonzacskót húztál a cipőd alá, hogy ha már szarrá ázott a cipőd, akkor legalább a lábad ne legyen vizes. Kb. 4 vagy 5 évig bringáztam. Csak ott, ugye, minden nap kellett menni edzeni. Nyáron dupla edzések voltak, és semmi akadálya nem volt, hogy hétvégén még elmenjünk versenyre… De aztán jött a literes kőbányai, meg láttam, hogy Jerabek Csabiék itt lent bandáznak a téren, és akkor az ember rájött, hogy ó, hát nem biztos, hogy télen a mínuszban tekerni kell, meg nem biztos, hogy nyáron naponta két edzésre kell menni. Jó bringás lehettem volna, mondta drága Fallenbücher Imre bácsi, az edzőm, sőt, azt mondta, hogy hegyi bajnok lehettem volna, ha akkoriban van női szakosztály. Sajnos még nem volt. De a kerékpár megmaradt, bár már nehezebben megy föl a hegyre az ember, és elég csak a kocsmáig eltekerni.

És hogy jött a zene?

Tipikus módon, „Csináljunk zenekart, te vagy a dobos, jó?” Fedő, fakanál, és csapkodtunk, mint hal a szatyorban, valaki szerzett egy cintányért, azt apukám mérnöki lámpájáról lelógattuk, a Pacsirta rádiót megberheltük, hogy a gitár megszólaljon rajta, és akkor megírtuk a „Hullaház, hullaszag, megölt a láz, hulla vagy”, meg a hasonló számokat. Ez már olyan ’80-81. Utó-pija, így hívták a zenekart, még egy kis semmilyen dolog volt, akkordokkal lekísértük az éneket. De hatással volt ránk minden, akkor jött a Neue Deutsche Welle. És The Police-t hallgatni! Az embernek kitágult a szeme, hogy „Úristen, ilyen dobolás, meg ilyen zene, hát hogy került ez ide?” Utána volt az EKG zenekar, aztán a BTK, majd jött a katonaság, ami egy mérföldkő. Mélyépítő technikusként érettségiztem a Vágiban. Nem sokat dolgoztam a szakmámban, de Kaszásdűlő, meg a Római akkor épült, és azoknak én voltam a technikusa. Ott katonák is dolgoztak, és megkérdeztem, hogy lehet katona az ember. Hülyének néztek egyből, gondolhatod, mindenki azon iparkodott, hogy hogyan kerülje el az egészet. Én meg tudtam, hogy be fognak hívni, és a rémhírekből hallottuk, hogy direkt Mezőtúrra viszik a budapestieket, meg az ország minden szegletébe, ahonnan a büdös életben nem lehet hazajönni. Gondoltam, megelőzöm ezt, úgyhogy odamentem a sorompóhoz az 1630-as, Kunigunda utcai laktanyában, és mondtam, hogy katona szeretnék lenni. Beküldtek az Arany-Kovács János nevezetű politikai tiszthez, kérdezte, „Maga akar katona lenni?” Mire mondtam, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy mit tudok. Mondtam, hogy építésztechnikus vagyok, meg zenész. Milyen hangszer? Dob. És melyik szeretne lenni? Hát, mondom, dobos. Ez nyáron volt, eltelt pár hónap, de februárban tényleg behívtak. És volt a laktanyában egy Aquincum nevezetű művészeti csoport: hat tagú roma zenekar, táncosok, de volt benne egy könnyűzenei zenekar, azok voltunk mi. Szűts Pista, a Kormorán zongoristája, Borhi Miki, aki a Madarak zenekarban van még mindig: ők tanítottak meg zenélni, vendéglátózni. 

Behívtak hétfőn, kedden már haza kellett jönni a dobért, szerdán próbáltunk, „Na, akkor kezdjél el dobolni, mit tudsz?” Duran Duranokat játszottam, meg mit tudom én, „Jó, ezt felejtsd el, innen a kezünket nézed. Van még másfél óránk, innen megtanulunk 70 klasszikust.” Én meg néztem ki a fejemből, „Tessék? 70 klasszikust?” És jött a bossa nova, a rumba, a szamba – a vendéglátó szerintem az egyik legjobb iskola a zenésznek, mert nem sülhetsz be az asztalnál, ott mindent is tudni kell, még akkor is, ha nem. Mert ha belehúzzák a vonóba, akkor el kell játszani. Márpedig mi három és fél, meg négy és fél órákat játszottunk katonai esküvőkön. Az első fellépésem nagyon nevezetes, pénteken már játszottunk az Anna-völgyi katonai bázison, ahol 56 forintért lehetett venni öt gin-tonikot meg egy vodka-tonikot. Azt hamar bekapkodtam az elején, fel is bátorított. Bent álltam a WC-ben, amikor bejött egy csúnya, barna-piros nadrágos csávó. Csapkodtam a hátát pisilés közben, utólag meg kiderült, hogy az a Czinege vezérezredes volt. Aki annyira meglepődött ezen egészen, hogy nem lett belőle semmi: szerintem nem is hitte el az egészet, és nem tudta, hogy ki az az idióta, aki így viszonyul itt a dolgokhoz. 

A másfél évből egyébként csak egyet voltam bent. Az úgy volt, hogy Mátyás Attila összehaverkodott a Delhusával (Delhusa Gjon – a szerk.), ő meg zenészeket keresett a nagy sikerű Johnny Joker című lemezéhez. Török Tamás volt a basszusgitáros a Bon-Bon zenekarból, Matyi a gitáros, én lettem a dobos. Úgyhogy, mire leszerelő katona lettem, szinte benn se voltam a katonaságnál, bőszen turnéztam. Anyukámék meg teljesen kivoltak, mert föl-föl hívták őket a piros tárcsás telefonon, hogy „Merre van a Zsolti, keresték benn a katonaságnál?”. Én közben valahol a Balatonnál ugráltam a vízbe Delhusával. De sohasem kellett visszamennem, mert mire megtaláltak a szüleim, hogy „Kerestek, azonnal menj be!”, fölhívtam az írnokot, ő meg mondta, „Semmi gond, Zsolti, már elintéztem, már nem fognak keresni”. 

Szóval, Delhusa bandájában voltunk, és mellette ott volt a Swing Story Hrutka Robiékkal, majd jött a Beri Ary és a Pillangók, amit nagyon jól összeraktunk. Illetve az F.O. System alapításában is benne voltam. Akkoriban kezdtem el megvilágosodni, hogy az énekes sokkal többet tud állni a pultnál, sokkal több csaja van, és nem kell pakolnia, mint a dobosnak, szóval, kitaláltam, hogy énekelni fogok. A dark stílusba ez bele is fért volna, de nem lehetett akkoriban két zenekarod egyszerre. Mátyás Attila és Berencsi Attila feltették a kérdést, mint régen a nagyszüleimnél, hogy melyik nagymamát szeretem jobban. Ez mindig feszültséget hozott, összeveszés is lett belőle. Az F.O. System onnan lett igazából híres, ahogy én kiszálltam, de visszamentem hozzájuk roadolni, mert annyira szerettem őket. De Beri Aryval nyomtuk, csak hát ott meg egy idő után megakadt a történet Attila furcsaságai miatt, mondjuk így.

És ezután jött a Sex Action?

Állandóan piszkáltam Matyit, hogy csináljunk valamit együtt, egy idő után megunta, és mondta, „Figyelj, hozd ide a zenészeket, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e belőle valami”. Így került képbe Somlyay Miksa a Kézi-Chopinből. Szőke, vízilabdás, kigyúrt, ha elöl áll, ott visít 80 nő. Meg azt is hallottam róla, hogy nagyon sokat tud inni. El is mentem egy koncertjükre az Almássy térre, berúgtunk, megegyeztük, azóta a barátom. Elsőre még nem Zana Zoli volt a dobos. De összehoztam a zenészeket, és Matyinak mondtam, hogy rockzenét csináljunk. „Rendben van, de nem fogunk lovaglómetált csinálni, szögecsekkel, hanem inkább Zeppelint.” Nekünk a The Cult volt az isten, Iggy Pop is kezdett mozgolódni megint, újra meg lehet találni a Born To Be Wildot, és akkor került elő az L. A. Guns, onnan jött a nevünk is. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen szex a névben, de Sex Pistols, meg Sexepil már volt, így amikor megláttuk a Sex Action című klipet, azt mondtuk, „Na, ez az!”. Széles terpesz, rakenroll, bőrgatya, medence, jó csajok, motorok, ez kell nekünk, ilyet csináljunk! Matyiban kivételes zeneiség van, illetve egy egész világ megálmodásának a képessége, Zoli az imidzzsel foglalkozott, Miksa meg én pedig a kocsmában voltunk. És Matyi azt mondta, „Oké, beszélhetünk nyíltan a szexről, de nem prosztó módon. Zsolti, mondjál egy sztorit”, aztán megírta. Ehhez nagyon jól adta magát a Zodiac Mindwarp-os közeg, azt VHS-re fölvettük, rongyosra néztük, visítottunk, hogy a csávónak piszkos a körme a klipben, amikor fogja a mikrofont.

Akkor még azért melóztatok is mellette? 

Az Iskola utcai óvodában volt anyukám vezető óvónő, így lettem én a kertész. Voltak sikereim, mert nagyon szép tulipánjaim voltak, nem tudom, hogy csináltam, de tényleg az volt, az anyukák oda-vissza voltak tőle, hogy milyen szépen bánok a virágokkal. De akkoriban minden éjszaka mindenhol is voltunk, és félrészegen, 7 órakor dolgozni nem egy klassz dolog, ezért kifejlesztettem egy olyan módszert, hogy úgy locsoltam, hogy közben aludtam. És a szemben lévő házból szerelmes lett belém egy csaj, mert azt mondta, hogy ő még életében ilyet nem látott, hogy ott áll egy csávó, félig darkos, félig westernes kinézettel, és a legminimálisabb mozgással az egész kertet be tudja locsolni, miközben látszik, hogy alszik. Meg taxis is voltam két hétig. A nagy cápák mondták, „Figyelj, jön a hétvége, olyat fogsz kaszálni, hogy na!” Jött a hétvége, beszállt egy négyfős társaság, „Hé, taxis, nem jössz bulizni?” Nem lehet, dolgozom. Jött a következő, „Öten vagyunk, beülhetünk?” Persze. „Gyere bulizni!”, na, a franc, aki dolgozzon, mentem bulizni. És akkor itt véget is ért a karrierem a Főtaxinál.

Aztán a Sex Actionből Action lett…

’94-95-ben Zoli közölte: innentől zúzzunk még keményebben, jöjjön a rap, és „akkor most Action zenekar leszünk.” Hozta LL Cool J Mama Said Knock You Out-ját, és egyik napról a másikra megváltoztattuk azt, amit építettünk. Pedig épp akkor bontogattuk a szárnyainkat, szélesedett ki a körünk, de magasról leszartuk, hogy ebből most pénz lesz-e, vagy nem, azt csináltuk, amit akartunk. Az EMI Kiadó szerintem még most is ott áll, és értetlenül néz, hogy mi van. És sokan megkérdőjelezték a hitelességünket, pedig mi csak azokat írtuk le, amiket átéltünk. 1993-ban a Moulin Rouge-ból lett Mad Blockban játszottunk, hát ott már a szerb maffia képviseltette magát. Tudtuk, hogy ha a csávó bejön a hosszú kabátban, akkor az Uzi ott van a kabát alatt. Volt az a legenda, hogy egyszer valamelyik pultoslány egy cukor helyett kettőt adott neki, ezért végiglőtt a falon egy sorozatot, meg ilyenek.

Mesélj Szaszusnyikról, a hokisról!

Gyerekkorban volt görkorcsolyám, tudod, még az a szíjazós, a kétsoros, szinte nem is forogtak a kerekek, ellökted magad, aztán mentél harminc centit. A hokit ’94-ben kezdtem el, az Összeomlás lemez idején. Zolival nekem a legjobb korszakom akkortájt volt, szinte testvéri kapcsolat, azt nagyon szerettem megélni. Máig meg is maradt, csak egy kicsit mások már az irányok, de talán ebből is tanul az ember. Ő járt jégkorongozni, és addig izélgetett, hogy „ez ugyanolyan, mint a görkorcsolya”, hogy lementem. Dehogy ugyanolyan, hát hagyjad már! Előtte milyen korcsolyám lehetett? A Városligetbe kimentünk anyukámékkal, meglöktek, seggre ültem, vizes lettem, sírtam, hazamentünk. Mindenesetre akkor vettem korit, adtak szerelést, és csináltunk egy jégkorongcsapatot, a Rock and Roll Cannibalst. Zenészcsapat-szerűség voltunk, Végvári Ádám volt benne a Neotonból, Kiki az Első Emeletből, Bölény, Soldos Laci a Varga Miklós Bandből, meg mi, Zolival. És persze egy csomó jóbarát, aki mellettünk volt. Ebből lett egy olyan amatőr ligánk, ami annyira jól sikerült, hogy felvette a Magyar Jégkorong Szövetség OB III-nak. És az akkori Kercsó-féle, legendás Dunaferrel összekerültünk a Magyar Kupában, hát Ancsin Janiék hülyére röhögték magukat rajtunk. De ’96-ban megnyertük a bajnokságot! Talán a Sexepiles László Viktortól kaptam a Szaszusnyik nevet, cirill betűkkel írva, ami Zoli hülyesége volt, meg is kaptam a „mocskos orosz” jelzőt. De én voltam a legjobban védekező csatár, hát gondolhatod. Zoli az első idényünkben a legtöbbet eltiltott játékos címére ment, sikerült is neki! Nagyon élveztem. De aztán a végén annyira komolyra vette mindenki a dolgot, hogy a már OB II-es profi játékosok is jöttek, aztán a kispadon ültem, meg már negyedik sorban voltam, és akkor elment az az ihlet, meg az a jó érzés, hogy amatőrként ott elbohóckodunk, elröhögcsélünk a dolgokon.

Hogy kerültél a médiába?

’96-ban volt a Zalatnay TV az A3 keretein belül. Először úgy volt, hogy sporttal, vagy ahhoz közeli dolgokkal fogok foglalkozni, mert akkor már benne voltunk az amerikai fociban, télen beöltözve játszottunk a Pecsa előtt, és bámultak az emberek, hogy ez micsoda. Jött Márton Csabi, aki mondta, hogy van egy jó kis banda, menjünk a tévébe, és ott mindenféle hülyeséget fogunk csinálni, bele lehet vinni ezt a sportos vonalat is. Artin volt ott, Závodszky Noémi, meg Várfi Sanyi, Növényiről is akkor derült ki, hogy színész, nem „csupán” olimpiai bajnok, rá is csodálkoztam, mint az állat, sőt, kinevettem, mire ő barátságból magához szorított, hát figyelj, majdnem meghaltam. Mint amikor Erdélyben a medve magához ölel, kábé.

És akkor jött az Est FM is…

Mélyvíz volt egyből, azt sem tudtuk, mi van, ezért szólt az első időszakban csak arról a bizonyos nemi szervről a műsorom. De nagyon jó tippet adott Miksa, az Action basszusgitárosa: először is, ha beköszönsz, mondd, hogy „A kórházba jobbulást, a sitten pedig rázzátok a rácsot!” És ez úgy bejött, hogy a hallgatottságot azért elég szépen helyre raktuk, még azzal a két órával is, ami csütörtökön éjszaka volt. És aztán csak volt benne azért 5 év, a Radiocaféban végül már a babaváró műsorba is be akartak tenni. Először mindenképpen női partnert akartak mellém rakni, Sütő Enikőtől elkezdve Demcsák Zsuzsáig, de igazából egyetlenegy nő maradt csak meg mellettem, Soma Mamagésa. Vele lehetett kapcsolódni, zseniális műsorokat csináltunk. Aztán a rádiózásnak vége lett, és jött a Viván a MegaWatt, a meghallgatáson összevissza hablatyoltam, szerintem azzal nyertem meg a dolgot, hogy nézték, reggel 8-kor ez az ember hogy tud ennyit beszélni? És három nap múlva már Nova Rock Fesztivál, dupla műsor, első forgatás. Mögöttem Motörhead, Metallica, Alice in Chains, közben a nagy sikerű rajongók öntögettek le sörrel, rugdalták a seggemet, szembevilágított a kamera, azt se tudtam, hol vagyok… Mit tudtam én akkor, hogy kell felkonferálni dolgokat, meg átvezetőket csinálni, vagy riportokat! De aztán ott is nagyon sokat segítettek, és kiváló szerkesztőm volt, Bódy Zotya, így egy idő után, ahogy az Est FM-ben is, sikerült négyszerezni a nézettséget. 

Milyen érzés, hogy a fiad mára a nyomdokaidba lépett?

Zalán járja a saját útját, én elmondom a tapasztalatom, ha megkérdezi, de nem erőltetem rá, ezek a saját döntései. Hároméves korában odahúzta a hangszereimet a computerhez, benyomta a Zorallt, és elkezdett kalimpálni. Általánosban komolyan tanult dobolni és xilofonozott is, most pedig zenei szakközépiskolába jár, szolfézsből kiváló, és egy olyan utat látok az érettségi előtt, ami valószínűleg a zene irányába fog vezetni. Megélni az ő sikereit nekem borzasztóan jó érzés. De mondtam neki, ha rontasz is, sebaj! Megtapsoltam az első egyest, amit hozott az iskolából, mert azt mondtam, nem kockafejű strébert akarok belőled csinálni, hanem azt akarom, hogy találd meg önmagadat, és találd meg a saját tanulási lehetőségedet. Szerintem a szerelemben, a szexualitásban, a zenében, az életben a legnagyobb adomány az, ha szabadságot tudsz adni a másiknak. Nem nagyon szoktam erről beszélni, édesapám, mielőtt elment, annyit mondott, hogy nagyon sajnálja, hogy ő nem tudott olyan édesapa lenni, mint amilyen én vagyok Zalánnak. Mondtam, hogy lényegtelen. Ő egy klasszikus, igazi magyar építészmérnök volt. Nem csalt, nem hazudott, nem lopott, ezért sincs a Rózsadombon házunk. De átélt egy második világháborút, a hátán vitte a családot, elment az egyetem helyett dolgozni, azért, hogy a család megélhetését meg tudja teremteni a második világháború alatt, vidéken. Úgy éreztem sokszor, hogy neki én nem tudok megfelelni. Nem tudta feldolgozni, hogy mit keresek a rock and rollban, nem értékelte ezeket a dolgokat. Nem volt például koncerten. Anyukám sem. De nem kaptam tőlük rosszat soha, hagyták, hogy tegyem azt, amit érzek. 

Van számodra fontosabb dolog, mint a barátság?

Barátfüggő voltam, meg vagyok is szerintem. A csalódásokat nagyon nehezen éltem meg, egy ember elvesztését mondjuk. Régen tényleg szétválaszthatatlan volt a Mátyás Attila – Somlyay Miklós – Zana Zoltán – Szendrey Zsolt négyes, így, együtt mentünk mindenhova. Azon röhögött mindenki, hogy ezek tök hülyék, szinte kizártuk a világot körülöttünk. És ez a dolog, ez megmaradt. Körülöttem mindig volt rengeteg ember, a zenészségből, a sportból, a sikerességből kifolyólag, de Fényes Gábor barátunk mondta, hogy a gyermekkori barátság a legalapvetőbb dolog. Ők megértéssel vannak, hiszen látták, hogy milyen voltál gyerekként, és látják, hogy most milyen vagy, elég nagy az út, amihez tudnak hasonlítani. Jerabek Csaba, Matyi, akikkel annyi mindent átéltünk, egy idő után egyszerűen felülíródik a történet. Ők azok, akik elmondják most is, ha valami nem jó, nem vagyok szimpi, de ezt mindig el is vártuk egymástól. Viszont dicsérni is érdemes és kell is, mert a jót tudni kell átadni a másiknak.

Mi volt a legjobb ebben az útban? 

Az ébredés. Régebben az erő fitogtatása, az, hogy felállok a legmélyebbről is, az volt a legjobb. Bika vagyok, és az ember tényleg odavágja néha a fejét a falnak, aztán csillagokat lát, ami nem rossz dolog, de most a tudattalanságtól, vagy az eszetlenségtől eljutni a tudatos felé… Nem tudom, mi történt velem, talán a COVID-nál indult el a dolog, elkezdtem a telefonon rajzolni. Elvégeztem egy jobb agyféltekés rajzolástechnikai kurzust, meg Lantos Mihály jobb agyféltekés tanulási iskoláját, így vészeltem át a dolgokat. És amióta tudom, hogy hogyan jó nekem tanulni, mérhetetlen tanulási vágyam van. Figyelj, 62 leszek májusban, úgyhogy 6.2-es frissítésnek tartom magam.

Május közepén koncerteztetek Óbuda főterén. Milyen emlékeket idéz fel ez a helyszín benned?

Hirtelen az jut eszembe, hogy az egykori Zichy-kastély udvarán készült a Bál az Operában albumunk borítófotója. Egy ácsolt, lepukkant alkalmi színpadon álltunk, pontosabban a jelmezekbe beöltöztetett papírmasé figuráink álltak ott – a helyszínt Gáti Gyuri fotós találta, és az ő kompozíciója valósult meg a borítón. De édesapámnak, Márton A. András festőművésznek is volt itt kiállítása a Pincegalériában 1986-ban, legutóbb pedig másfél évtizede a másik szárnyban, a Kassák Múzeumban.

Épp a KFT alapítása idején, 1980–81-ben pedig a Tímár utcába, egy iskolai tornaterembe jártam egy óbudai karateklub edzéseire.    

Ekkor állt tehát össze az első formáció, ami már KFT néven zenélt. Hogy indult ez a máig tartó projekt? 

Laár Andrást, „Nátit” 1969 óta ismerem, Bornai Tibort, „Dránit” 1973 óta. Nátival gimnáziumi osztálytársak voltunk, alkalmi iskolazenekart is csináltunk, később, még a KFT előtt így hárman már játszottunk együtt Kentaur együttesként. A KFT nagyjából ebből nőtte ki magát. Náti mutatott nekünk egy saját dalt, egy szál gitáron adta elő, ez volt a Nem sikerül kikúrálni magam, ez lett az együttes első, iránymutató száma. Hamarosan rátaláltunk Lengyelfi Mikire, egyből csatlakozott hozzánk. A Kikúrálni hangzás- és szövegvilága rányomta a bélyegét az első albumunkra. Ettől próbáltunk aztán elmozdulni a második lemezen. A harmadikra pedig – a borítója kapcsán már említett Bál az Operábanra (1984) – felkerült két máig tartó sláger is.

Rajta a talán máig is legnagyobb slágeretekkel, az Afrikával. 

Igen, az egyik ez, a másik a címadó szám. A hanglemezgyár „márkafelelőse”, Révbíró Tamás azt kérte tőlünk, hogy álljunk elő egy slágerrel, különben végünk van. Elhívtuk a próbára, meghallgatta a számot, majd közösen megállapítottuk, hogy ez sajnos nem sláger, és visszaindult a hanglemezgyárba. Mire visszaért, várta egy telefonüzenet, hogy forduljon vissza, megvan a sláger, ez volt az Afrika. Kevesen tudják, hogy Laár András eredeti szövegtémája nem Afrika, hanem Itália volt, de ekkor jött ki a Dolly Roll új lemeze, rajta egy számmal, aminek kb. ugyanolyan olasz tematikája volt, így gyorsan átírta az egészet Afrikára.

Ez pedig óriásit robbant. 

Akkorát, hogy úgy tűnik, azóta is robbanásban van. Ma is rendszeresen játsszák diszkókban, szórakozóhelyeken, házibulikban, zenekari feldolgozásokban, időnként kapunk megkeresést iskoláktól, hogy szeretnék indulóként, vagy rendezvényeiken átírva használni.

Ilyenkor azért bekérjük a szöveget, de eddig minden esetben hozzájárultunk a felhasználáshoz. 

Rájöttetek, hogyan kell tehát slágert írni? 

Nem lehet tudni, miből lesz sláger. A próba után annak éreztük, de ez igazából még nem jelentett semmit. Az Afrika valószínűleg a legnagyobb KFT-sláger, mondjuk vállvetve a Balatoni nyárral. Ott van a nyomukban az Elizabet, a Siker, Pénz, Csillogás, illetve a Fantasztikus lány. Hogy mi mekkora sláger, azt vicces módon az Artisjus Szerzői Jogvédő Irodától tudhatjuk: pontos kimutatás érkezik mindig a lejátszási adatokról. Volt már koncertünk, ami Best of Artisjus számokból állt. 

És a valóságban hogyan áll össze egy este programja? Nyilván te is nézed, átgondolod, melyek a legjobban várt dalok, és a színpadról is érzékelitek, mi működik a legjobban.

Sok szempont van egy műsor összeállításakor, de nem nagy titok. Különböző alkalmakra eltérő dinamikájú lista készül, számítanak a dalszövegek is, az, hogy ki mennyit énekel. Hosszú időn át jelmezes jeleneteket is betettünk. Amit Óbuda Napján játszottunk, attól például nagyban eltért az Operaházban adott koncert. Ünnepi alkalmakra, mint az idei 45 éves jubileum, egyedi műsor készül. Szeretünk reflektálni arra is, hogy éppen milyen időket élünk. A legutóbbi koncert címe „Miénk a város ma éjjel” volt az A38-on, ami idézet a 2006-os albumunk egyik számából.

Mennyire kell újratanulni a régi dalokat? Mindegyik számra emlékeztek? 

Az a tapasztalat, ha belekezdünk valamelyikbe, azért olyan kilencven százalékosan megvan, a többit meg hozzátanuljuk. De néha előfordulnak meglepetések, ott van például a Halott szenvedély című számunk, biztosan meg kellene hallgatnunk, hogy mit is vettünk fel. 

Ha már szenvedély: sok hazai együttest foglalkoztatott az űrkorszak, a sci-fi. Elég csak a Galla-féle GM49-re, az Európa Kiadóra, vagy akár az Omega „space” korszakára gondolni. Nálad pedig személyesen is nagy teret kap a technológia, a számítástechnika és az űrkutatás. 

És akkor a magyarok mellett vagy előtt David Bowie-ról se feledkezzünk meg ebben a témában. Nem tudom, nálam ez adottság, nem kimódolt, megtervezett dolog. Mindig is birizgálta az érdeklődésemet a tudománynak a technológiai ága, ezért is kezdtem el például már 1983-ban a Basic számítógépes programnyelvet tanulni. A Bál az Operában borítóra – az említett fényképen kívül – egy rövid számítógépes program kódja is rákerült, úgy voltam vele, hogy nézzük meg, mire lehet használni a személyi számítógépet. Így született meg a Rózsák Valériánakhoz kapcsolódó multimédia játék. Aztán, nem zenekari űrprojektként, egy földönkívüli lapszerkesztőséget képzeltem el, amely történelmi korokon átívelően, napilapszerűen számol be a földi életről az univerzum más lakóinak. Ezzel igazából friss történelemoktatási szemléletet is szerettem volna mutatni a szocializmus idején, de ez hosszú történet.

Lényeg, hogy megalapítottam a SzemTanú periodikát, az időutazók magazinját, amely a kilencvenes években jelent meg, majd 2012-ben könyvként is kiadtam.

A személyes, sci-fi érdeklődésed és a zenei pályád fontos összesűrűsödési pontja volt az 1996-os Bál az Interneten című KFT-koncert a Budapest Sportcsarnokban a maga – akkori – csúcstechnológiai megoldásával.

Ilyen sűrűsödési pontnak túlzás emlegetni, de tény, hogy az egyik leghangsúlyosabb esemény volt. Másfél éves gondos előkészítés előzte meg, a legkritikusabb pillanatban azonban meglegyintette a kudarc szele. Az elképzelés az volt, hogy élő kapcsolásban, Dublinból bejelentkezik Hazel O’Connor, és valós időben, közösen adunk elő egy dalt. Ez ma már nyilván nem hangzik különösebben izgalmasnak, de akkor szinte felfoghatatlan űrtechnológia volt. Csak éppen a kapcsolat abban a pillanatban szakadt meg, amikor Hazel énekelni kezdett volna. Náti a kivetítőre nézett és lazán azt mondta, hogy akkor ez most nem jött össze, megyünk tovább a műsorral. Azt hiszem, a többiektől a technikai érdeklődés távolabb áll, akkor sem igazán volt mindenki tisztában az egész hátterével. Ami nem gond, nekem viszont másfél évem volt benne, 200 ember dolgozott rajta, nagy nemzetközi cégekkel működtünk együtt, két számítógépes terem zúgott a háttérben a koncert alatt, nem tudtam úgy venni, hogy OK, akkor ugorjunk. Szerencsére másodjára összejött a kapcsolat. Akadt a közönségben, aki utólag azt mondta, olyan volt számára, mintha a holdraszállást nézné élő egyenesben. Volt olyan terv is, hogy a MIR űrállomásról közvetítsük élőben a Föld képet, de arra azt mondták, hogy gyorsan felejtsem el.

Gondolom, azért futottál vele egy-két kört, mire elengedted a tervet! 

Persze, a végére akartam járni, össze lehet-e hozni. Őszintén szólva, nem érte volna meg az erőfeszítést, nem anyagilag, a befektetendő idő és energia miatt, de realitása sem volt. Így is elég különös lett ez a sportcsarnoki buli Hazellel, Wahorn András bejelentkezésével Los Angeles-ből, az internetet bemutató bevezetővel. Érdekesség, hogy az emiatt regisztrált kft.hu domain név az első önálló domain, amelyet előadóművészeti célra jegyeztek be, de az összes magyarországi weblap között is az 540. helyen szerepel. Kíváncsi lennék, még mennyi, előttünk regisztrált domain működik ma is.

Ennek a technikai érdeklődésnek eredménye egy újításom, a számítógépes súgógép, amelyet máig sok eseményen használnak színpadon, stúdiókban.

Az űrhangok és a zene összekapcsolását tűzte zászlajára másik zenei projekted, a Sc.Art együttes is. Bevallom, amikor a zenei koncepcióról olvastam, valamiféle űrlényes macskazenére asszociáltam, ehhez képest a Sc.Art zenéje életteli, élőben is előadható és szórakoztató. 

És szerintem szép és izgalmas, ami persze erősen szubjektív dolog. Az univerzumban sokféle jelet rögzítettek űrszondák, különféle eszközök, rádiófrekvenciás jeleket, de hanghullámokat is. Közülük sokat hallhatóvá tettek, amelyekből válogattunk, ezek inspirálták a zenénket. A Szaturnusz egyik holdjának, a Titánnak például van légköre, az ide érkező űrszondán mikrofont helyeztek el, és vette leszállás közben a hangokat. Fontos volt, hogy ne vicceskedő, zavaró zörejzenét hozzunk létre, hanem ezeket alapanyagként használva élvezetes zenét alkossunk. Hárman vagyunk, ifj. Kurtág Gyurinak gyönyörű és izgalmas hangszínei vannak a legmélyebb és a legmagasabb tartományok megszólaltatására is. Én elektronikus dobon játszom, amit összekötünk Gyuri szintetizátorával, meg samplerrel, Lengyelfi Miki pedig basszusgitározik, csak éppen többnyire szintetizált hangszíneken. Mi vagyunk az átfedés a KFT-vel. Azonban ez az elektronikus zene teljesen más élmény. A kozmikus témákra írt legelső albumunk, a Jól temperált univerzum elnyerte az év hazai kortárs komolyzenei albuma, Fonogram – Magyar Zenei Díjat 2010-ben.

A Sc.Art is élő bemutatóra készül a Magyar Zene Házában, a 2018-as Szívgárda után ismét lesz szólólemezed is, miközben a KFT ügyeit is kézben tartod, utóbbinál ráadásul jelentős – és némileg zajos – változások zajlottak le tavaly. 

Úgy alakult, hogy a nagyobb műsorok színpadi részleteivel, kitalálásával régóta én foglalkozom, persze mindent egyeztetünk, amikor készen vannak a tervek, egyetértés után valósul meg minden ötlet. Emellett ott vannak azok a teendők is, amelyek a művészeti produkció kitalálásánál és megtervezésénél sokkal prózaibbak, de belejöttem az évtizedek alatt. Ezek a szokásos dolgok: lemezkiadás, klipek, fellépések stb. Hazudnék, ha azt mondanám, ezt ugyanúgy élvezem, mint a zenélést, de nem vészes. Elengedhetetlen ahhoz, hogy negyvenöt éve működjünk és élvezzük. Még akkora változás dacára is, mint ami egy éve történt, amióta Laár András helyett Nedvig Balambér gitározik és Szekeres András énekel. Balambért Veszprémben, a Music Hungary showcase-en hallottam először, és véletlen egybeesésként pont őt ajánlotta figyelmünkbe Maróthy Zoli barátunk is a Kőbányai Zenei Stúdióból. Ezután pár nappal beszélgettünk egyet, néhány napra rá már próbáltunk, és azon kaptuk magunkat, hogy mindannyiunknak egyből fülig ér a szája, ami azóta így van, amikor együtt vagyunk próbán, útközben vagy a színpadon. Balambér 2003-as születésű, de a generációs Mariana-ároknak fittyet hányva emberileg, zeneileg nagyszerűen érezzük magunkat együtt, mondhatni egy húron pendülünk. Szekeres Andris pedig szinte régi bútordarab nálunk, fellépett velünk, énekelt az önálló albumomon, fellép a Bowie & Friends produkcióban, amit Poniklo Imrével szervezek tíz éve, rengeteg zenésztárs közreműködésével. András a KFT „leghangosabb csendestársa”.

És élvezitek még a zenélést 45 év után is?

Hogy a fenébe ne?! Mi nem egy falunapra állunk össze, közhelyesen hangzik, de nekünk a KFT tényleg az életünk, ennél jobbat nem tudnánk kitalálni sem. Sajnálom Nátit, hogy más irányt vett az élete, kitörölte magát ebből a közös örömből, remélem, valamilyen úton módon megtalálja magának ezt az élményt is.

Bevezetés

Közismert tény, hogy az emberi agy mozgás közben aktívabban működik, mint tartós ülő helyzetben. Nem véletlen, hogy Steve Jobs gyakran dolgozott és tárgyalt sétálva, ahogyan Szókratész is sétálva, vitatkozva kereste a világ jelenségeinek magyarázatát tanítványaival. Ezzel szemben a magyar diákok naponta akár 8–10 órát is ülve töltenek az iskolában. Joggal merül fel a kérdés: miért nem alkalmazzuk szélesebb körben azokat a módszereket, amelyek bizonyítottan támogatják a gondolkodást és a tanulást?

E gondolkodásmódhoz kapcsolódóan Magyarországon 2018 és 2023 között egy olyan oktatási kísérlet zajlott, amely a mozgás és az aktív tanulás kapcsolatát vizsgálta. A tapasztalatok igazolták az elképzelt pozitív hatásokat, azonban a magyar közoktatás merev struktúrái miatt a kezdeményezés még pilot programként sem tudott szélesebb körben elterjedni. A módszer gyakorlati tesztelése hamarosan kezdődik, Berlinben.

Az alábbi gondolatok a szerző több évtizedes, részben nemzetközi környezetben szerzett tapasztalatain alapulnak.

A vitaindító írás központi témái a tanári személyiség szerepe, a finanszírozás, az együttműködés, a hosszú távú stratégiai gondolkodás és a mesterséges intelligencia hatása az oktatásra.

Évtizedes lemaradás és strukturális problémák

A magyar közoktatás nehézségei nem egyetlen jól körülhatárolható problémára vezethetők vissza. Több, egymást erősítő válsághelyzet találkozik benne egyszerre.

A rendszernek alkalmazkodnia kellene a technológiai korszakváltáshoz, különösen a digitalizáció és a mesterséges intelligencia térnyeréséhez. Közben kezelnie kellene a társadalmi bizalom gyengülését, valamint át kellene alakulnia egy erősen központosított, hierarchikus szervezetből egy rugalmasabb, nyitottabb és tanulóképesebb rendszerré.

Ezért a magyar oktatás problémája nem pusztán oktatáspolitikai kérdés. Nem csupán tantervekről, óraszámokról vagy eszközbeszerzésekről van szó. A valódi kérdés az, hogy az iskola milyen tudásfelfogást, milyen emberképet és végső soron milyen társadalomképet közvetítsen. Ebben a kérdésben azonban máig nem alakult ki széles körű társadalmi konszenzus, és az erről folytatott viták ritkán jutottak el a hosszú távú politikai vagy törvényhozási döntések szintjére.

Az ipari korszak öröksége

A magyar iskolarendszerben ma is erősen jelen van az ipari korszak logikája. Ez a szemlélet abból indul ki, hogy az iskola feladata nagy tömegek egységes képzése, fegyelmezése és osztályozása. A tanulók meghatározott időben, meghatározott helyen, előre kijelölt tananyagot sajátítanak el, teljesítményüket pedig standardizált módon mérik. Történelmileg ez érthető modell volt, hiszen a modern államoknak olyan polgárokra és munkavállalókra volt szükségük, akik tudnak olvasni, számolni, szabályokat követni és beilleszkedni hierarchikus szervezetekbe. Magyarországon ezt a hagyományt tovább erősítette az erős központi állam, a kontroll alapú intézményi kultúra és a tekintélyelvű iskola hagyománya.

Ennek következtében az oktatás ma is elsősorban tananyagközpontú. A hangsúly gyakran nem a megértésen, az alkalmazáson vagy az önálló gondolkodáson van, hanem azon, hogy a tanuló mennyi előírt ismeretet képes elsajátítani és visszaadni. A tananyag sok esetben önmagában válik céllá, miközben valójában a világ megértésének eszköze kellene hogy legyen. Jó példa erre az idegennyelv-oktatás. Magyarországon sokszor maga a nyelvvizsga válik céllá, miközben a nyelvtudásnak kellene az eszköz szerepét betöltenie. Számos ország gyakorlata bizonyítja, hogy nyelvvizsga-központú rendszer nélkül is magas szintű nyelvtudás alakítható ki.

Az AI-korszak kihívása

A 19. századi oktatási logika különösen problémássá válik egy olyan korban, amikor az információ mennyisége gyakorlatilag kezelhetetlenné nőtt. A mesterséges intelligencia világában az információhoz való hozzáférés gyorsabb és olcsóbb, mint valaha. Ez nem teszi feleslegessé a tárgyi tudást, de megváltoztatja annak szerepét. Az érték ma már egyre inkább abban rejlik, hogy valaki képes-e összefüggéseket felismerni, forrásokat értékelni, kérdéseket feltenni, döntéseket hozni, és tudását új helyzetekben alkalmazni. 

A hagyományos frontális oktatás ugyancsak az ipari korszak öröksége. A tanár beszél, a diák figyel, jegyzetel, majd visszaadja a tanultakat. Bizonyos helyzetekben ez a forma ma is hatékony lehet, de problémává válik, ha kizárólagossá merevedik.

A 21. században a tanulóknak nem pusztán befogadóknak, hanem aktív résztvevőknek kell lenniük. Meg kell tanulniuk vitatkozni, együttműködni, kérdezni, kísérletezni, hibázni és újrakezdeni. Egy olyan oktatási kultúra, amely elsősorban passzív figyelmet és reprodukciót vár el, nehezen készít fel a gyorsan változó társadalmi és munkaerőpiaci környezetre.

A vizsgacentrikus iskola problémája

A magyar iskola hagyományosan nagy értéket tulajdonít a pontos történelmi, irodalmi vagy természettudományos ismereteknek. Ez önmagában nem probléma, hiszen a műveltségnek és a gondolkodásnak szüksége van stabil alapokra. A gond az arányokkal és az alkalmazás módjával van. Ha a diákok úgy érzik, hogy az iskola elsősorban adatok, definíciók és évszámok memorizálását várja el tőlük, akkor a tanulás könnyen a számonkérések túléléséről kezd szólni, nem pedig a világ megértéséről. Ezt tovább erősíti a vizsgacentrikus működés. A diák számára gyakran nem az a kérdés, hogy mit érdemes tudni, hanem az, hogy mi szerepel majd a dolgozatban. A rendszer így a megfelelést jutalmazza az önálló gondolkodás helyett.

Ez különösen veszélyes az AI korszakában, hiszen a mesterséges intelligencia éppen azokat a rutinszerű, reproduktív feladatokat végzi egyre hatékonyabban, amelyekre az iskola jelentős része ma is épül. Az emberi érték ezzel szemben az értelmezésben, a kreativitásban, az empátiában és a komplex problémamegoldásban rejlik.

A tanári státusz válsága

A magyar közoktatás egyik legsúlyosabb problémája a tanári pálya helyzete.

Minden oktatási reform végső soron a pedagógusokon keresztül valósul meg. Lehet korszerű tanterv, lehetnek modern digitális eszközök és innovatív pedagógiai programok, de ha a tanár túlterhelt, alulfizetett és nem rendelkezik valódi szakmai autonómiával, akkor a változás nem válik valósággá.

A tanári munka rendkívül összetett értelmiségi tevékenység. Egyszerre követel szaktudást, pedagógiai érzékenységet, pszichológiai felkészültséget, kommunikációs készségeket és erkölcsi felelősséget. Ennek ellenére társadalmi megbecsültsége nincs arányban jelentőségével. A tanári pálya mára nagyon alacsony presztízsűvé vált, miközben a modern társadalmak legfontosabb értékteremtői a tanárok.

Az AI korszakában a tanár szerepe nem csökken, hanem átalakul és felértékelődik. A pedagógus feladata egyre kevésbé az információ átadása és egyre inkább a tanulás szervezése, a kritikai gondolkodás fejlesztése és a mentorálás. Segítenie kell a diákokat az információs túlterhelés kezelésében, a digitális manipuláció felismerésében és a mesterséges intelligencia felelős használatában.

Ehhez azonban magas szintű szakmai autonómia, bizalom, folyamatos fejlődési lehetőség, mentális és anyagi biztonság szükséges. A felsoroltakból jelenleg mindegyik hiányzik.

Bizalom és autonómia mint az innováció feltétele, a hibázás szabadsága

A sikeres oktatási rendszerek egyik közös jellemzője a pedagógusok iránti magas társadalmi bizalom. Gyakran említik példaként Finnországot, Észtországot vagy újabban Portugáliát, ahol a tanár nagy presztízsű, autonóm szakemberként működik. Magyarországon ezzel szemben régóta erős az intézményi bizalmatlanság. Az állandó reformok, a politikai polarizáció és az oktatáspolitikai bizonytalanság olyan környezetet teremtettek, amely nem kedvez az innovációnak.

A valódi megújulás feltétele a kísérletezés lehetősége, a szakmai párbeszéd, a hibázás szabadsága és a hosszú távú biztonság. A tanári pálya vonzerejének csökkenése ezért nem részletkérdés, hanem a közoktatás jövőjét meghatározó stratégiai probléma. Egy oktatási rendszer nem lehet jobb annál, mint amilyen helyzetet a pedagógusai számára teremt.

Társadalmi egyenlőtlenségek és az AI

A magyar közoktatás már ma is erősen szelektív. A gyermekek iskolai esélyeit jelentősen meghatározza családi hátterük, lakóhelyük, kulturális környezetük és anyagi helyzetük. Ha az iskola nem képes tudatosan kezelni ezeket a különbségeket, akkor azok az évek során tovább növekednek. Az egyenlőtlenségek nemcsak társadalmi, hanem gazdasági problémát is jelentenek, hiszen hosszú távon a gazdaság teljesítményére is negatív hatást gyakorolnak.

A mesterséges intelligencia ebben a kérdésben egyszerre jelent lehetőséget és veszélyt.

Optimista forgatókönyv szerint az AI demokratizálhatja a tudást. A személyre szabott tanulási támogatás, az azonnali visszajelzés és az önálló tanulás támogatása csökkentheti az oktatási különbségeket.

A pesszimista forgatókönyv szerint azonban a technológia éppen azokat az előnyöket erősíti fel, amelyekkel a jobb helyzetű családok eleve rendelkeznek. Azok a diákok, akik megfelelő eszközökhöz, net-kapcsolathoz, nyelvtudáshoz és támogató környezethez jutnak, jelentősen többet profitálhatnak az AI használatából, míg mások tovább maradhatnak le.

Ezért az AI önmagában sem nem megváltás, sem nem veszélyforrás. Hatása attól függ, milyen társadalmi és intézményi környezetbe épül be. Ebben is jelentős szerepe van az iskolának, a demokratikus iskolarendszernek.

A hosszú távú stratégiai gondolkodás szükségessége

A magyar közoktatás alapvető problémája, hogy egy múltból örökölt intézményi logikával próbál megfelelni egy radikálisan megváltozott jövő kihívásainak. A rendszer továbbra is elsősorban a fegyelmezett alkalmazkodást, a tananyag reprodukcióját és a központi kontrollt jutalmazza, miközben a 21. század egyre inkább az önálló gondolkodást, a kreativitást, az együttműködést, a digitális tudatosságot és az alkalmazkodóképességet értékeli.

Ehhez azonban nem elegendő néhány technológiai fejlesztés vagy tantervi módosítás. Szükség van a tanárokba vetett bizalom erősítésére, a szakmai autonómia növelésére, az egyenlőtlenségek tudatos csökkentésére és az iskola társadalmi szerepének újragondolására.

Az oktatás ugyanis nem négyéves kormányzati ciklusokban, hanem 15–25 éves időtávlatokban értelmezhető. Éppen ezért a hosszú távú stratégiai céloknak lehetőség szerint politikai konszenzuson kellene alapulniuk. Egy folyton ellenségkereső társadalom soha nem lesz képes megújulni, ezért újra és újra kitermeli az alattvalói gondolkodást, ezzel pedig lemarad a 21. századi társadalmak versenyében.

Olyan működési és finanszírozási rendszert kell tehát kialakítani, amely a GDP-hez kötött, kiszámítható forrásokon keresztül biztosítja a folyamatos fejlődést, független a napi politikai csatározásoktól és az aktuális politikai ciklusoktól.

Learning by teaching – tanítva tanulni

A most születő generáció oktatásában várhatóan egyre nagyobb szerepet kapnak a mesterséges intelligenciára épülő, személyre szabott és önirányított tanulást támogató platformok. A nemzetközi oktatáskutatások szerint az adaptív tanulási rendszerek képesek a tanulók egyéni tudásszintjéhez, érdeklődéséhez és tanulási tempójához igazítani a tanulási folyamatot, ezáltal növelve a tanulás hatékonyságát és a tanulói motivációt.

Különösen ígéretesek azok a megoldások, amelyek nem csupán a tananyag fogyasztását támogatják, hanem lehetőséget adnak a tanulóknak arra is, hogy saját tudásukat strukturálják, tartalommá alakítsák, és azt megosszák társaikkal. A konstruktivista pedagógiai megközelítések és a „tanítás általi tanulás” (learning by teaching) elmélete szerint a tudás mások számára történő magyarázata és rendszerezése mélyebb megértést eredményezhet, mint a puszta befogadás.

Az AI-támogatott, gyermekek számára fejlesztett tananyagtervező és tudásmegosztó eszközök várhatóan jelentősen átalakítják a pedagógusok hagyományos szerepköreit. Ez azonban nem a tanárok kiváltását, hanem szerepük átalakulását valószínűsíti: a tudásközlő szerep mellett egyre nagyobb hangsúlyt kaphat a mentorálás, a tanulási folyamatok tervezése, a kritikai gondolkodás fejlesztése, valamint a tanulók digitális és információs kompetenciáinak támogatása.

A pedagógusok felkészítése ezért stratégiai jelentőségű kérdés. Az oktatási rendszerek csak akkor tudják kihasználni a mesterséges intelligencia nyújtotta lehetőségeket, ha a tanárok megfelelő továbbképzésekben részesülnek, és elsajátítják az AI-eszközök pedagógiai alkalmazásának módszereit.

A jelenlegi technológiai fejlődési trendek alapján kevéssé reális arra építeni az oktatási stratégiát, hogy a mesterséges intelligencia használata hosszú távon kizárható vagy jelentősen korlátozható lesz az iskolákban. Sokkal eredményesebb megközelítésnek tűnik az AI tudatos, etikus és pedagógiailag megalapozott integrációja, amelynek célja nem a technológia visszaszorítása, hanem annak a tanulás szolgálatába állítása.

Röviden, mielőtt végleg megváltozik a világ

A kérdés végső soron az, hogy a magyar iskola továbbra is elsősorban egy merev rendszerhez alkalmazkodó diákokat kíván-e nevelni, vagy képes lesz-e olyan embereket támogatni, akik egy gyorsan változó, bizonytalan világban is tudnak gondolkodni, tanulni, együttműködni és felelősen cselekedni. Ez a döntés nem csupán az oktatásról szól, hanem Magyarország jövőjéről is.

Az oktatásügy is egy folyton átalakuló, mozgó rendszer. Néhány biztos pontra azonban feltétlenül érdemes koncentrálni: a gyerekek hosszú távú érdekeire, a szülők folytonosan változó, kihívásokkal terhelt szerepére, a tanárok szabadságára és egy társadalom barátságos együttműködésére.

A tudatos és gondolkodó társadalom, benne a politikusok dolga a kiszámítható finanszírozás és a szakmai nyugalom kereteinek megteremtése.

A szöveg számos gondolatot kölcsönöz Dienes Zoltántól, Esterházy Pétertől, Yuval Noah Hararitól, Karácsony Sándortól, Klein Sándortól és Vekerdy Tamástól. A kölcsönzött ideák a használat során kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.

–

A szerző ezt az írást (is) sétálva diktálta, írta. A kész anyagot megmutatta számos kollégájának, ismerősének, néhány szülőnek, akik értékes megjegyzésekkel segítették annak kialakítását. A szöveg stilisztikai ellenőrzéséhez és a helyesírási hibák javításához a ChatGPT Plus-t használta.

Az eredetileg Balássy Zoltán néven anyakönyvezett Zoltán Sándor az elsők egyikeként talált rá a dobozműre mint műfajra a legújabb kori magyar művészetben az 1970-es évek elején. Az 1980-as évektől csaknem kizárólag dobozműveket alkotott. A késő középkori német és németalföldi uralkodói és arisztokrata házi előzmények mellett a Habsburg Birodalom területén a XVIII. században kivirágzó, szakrális tárgyú apácamunkák és világi jellegű türelemüvegek világából merített. Az 1995-ben készült Schmidt-kert II. esetében az elölről megtekinthető, három oldalról fedett dobozban makettszerű, apró színpadra emlékeztető installáció látható. A fent említett, névtelen elődökre utal a kivágott és beragasztott „kézimunka különlegességek” felirat, közvetlenül összekötve a művet a Kiscelli Múzeum intézményével, amelynek gyűjteményében apácamunkák is találhatók. 

A dioráma-ábrázolás a Kiscelli Múzeum épületéül szolgáló egykori trinitárius kolostort és zarándoktemplomot jeleníti meg közvetlen környezetével a művész stilizált módján. Nem a valós látványból épül fel a jelenet, hanem a művész gyermekkori emlékfoszlányai elevenednek meg három dimenzióban a babaszobákhoz hasonlóan, tiszta, nagyrészt keveretlen színekkel. 

Saját kiskori ábrázolásait rekonstruálta felnőttként, hosszú, nyugatnémet emigrációjából való hazatérése után egy politikai rendszerváltás kavargásában, amikor a régen látott hazai környezet láttán megrohanták az emlékek. A művész egykor sokat sétált a Kiscelli Múzeum környékén, és hasonlóan misztikus, kísértetjárta, szellemektől lakott helynek látta-érezte, mint ugyanazon években a fiatal Ország Lili, akinek művészetét később tudatosan is megidézte. A cím önmagában is a gyermekkorra, a negyvenes évek végére, az ötvenes évek elejére utal, így hívták ugyanis akkoriban a helybeliek az örökhagyó Schmidt Miksa által eredetileg Attila-parknak nevezett kirándulóhelyet az épülettel és a kálváriával. A Kiscelli Múzeumot körülvevő földrajzi elemek itt látványban és időben is egymás mellé kerülnek, akár a mesékben – hiába is keresnénk helyüket a valódi térképeken. Balra a régi Óbuda egy szelete lebeg, míg jobbra az egykori kiscelli temető íves bejáratának stilizált mása emelkedik, amit az alkotó gyermekként csakugyan láthatott, mert még sokáig állt egymagában a temető felszámolása után a Nagyszombat utcai Városi Házak mellett, a mai Óbudai Egyetem helyén. A gyermekrajzokhoz hasonlóan lényegre törő, leegyszerűsített, dekoratív papírmasé figurák, lépcsőtöredékek, erdős tájat sejtető zöld síkidomok mellett számtalan készen kapott tárgy teszi sokrétűbbé a látványt. E szakmai fogások a korai avantgárd alkotók, illetve az amerikai Joseph Cornell és Louise Nevelson mellett az autodidakta művész hazai választott mestere, Bálint Endre erőteljes hatását bizonyítják, aki a szürrealisztikus ábrázolásokon és a montázson kívül ugyancsak szívesen alkalmazott talált anyagokat.

Nemcsak a látvány részletei keveredtek össze, olvadtak egymásba a gyermeki képzeletben, hanem a történelem eseményei is.  A minden fényt elnyelő, tompa fekete háttér és keretezés eleve halált, tragédiát sejtet. A „felnőtt” játék alakok és az elszórt feliratok a játékos ábrázolásmód ellenére az ártatlan kisgyermekkornál sötétebb, komorabb múltba kalauzolnak bennünket, felidézve a múzeumépület drámai történetét. A különböző színű, egymással szemben álló játékkatonák szerepe nyilvánvaló: a környéken lezajlott második világháborús hadműveleteket idézik fel, amelyek a templomépület szétlövéséhez vezettek. Így érthetővé válik a dombteteji múzeum barakk formája és alatta a turistajelzésre emlékeztető zászlócsíksor, amely a III. Birodalom és korábban a Habsburgok, közelebbről II. József uralmát jelenti, utóbbi vallási rendelete következtében az alapító rend száműzését és az épület kaszárnyává alakítását. A Habsburg császár militarizáló intézkedése mint a jóval későbbi német megszállás előképe jelenik meg, a két történelmi időszak egymást magyarázza. E korokat egészíti ki és folytatja – „felszabadulás” helyett – a vörös zászló és mellette a bevonuló szovjetek szavajárását idéző orosz felirat a kenyérről. Az eldobált játékok módjára hányódó, különféle alakzatok, tükörcserepek között megcsillanó Horthy-kori pénzérme arra figyelmeztet: nemcsak privát értéktárgyak, nemcsak a gyermekkor játékai, hanem egész történelmi korok nyugszanak itt. A lépcsők s a magában álló ódon bejárat voltaképpen egyetlen gigantikus temetőbe vezetnek. A temetőkapu mellett a mártírium attribútumaként, jelzésszerűen tör az ég felé egy pálmafa. Alatta a hasonlóképp sematikus, kálváriák alapzatáról kölcsönzött koponya egyszerre válik a világ legyőzött bűne és az áldozatok jelképévé. A történelmi kataklizmát a fekete égen olvasható, könyvből kivágott leírás teszi teljessé „az új üstökösről”–  a régiek számára katasztrófákat, uralkodók halálát vagy természeti csapást előrevetítő égitestről. A felnőttek világának zűrzavarában egyedül álldogál az előtérben egy fiatal, szorongó arckifejezésű fiú háború előtti iskolai fénykép formájában, félrecsúszott öltönyben, az elhurcolt és vissza nem tért gyermekek képviselőjeként. Rövidnadrágjában, csupasz lábszáraival, bokáig süllyedve mered ki a domboldalból, félig átitatva a talaj egyöntetű vörösével, amely ezáltal a könyörtelen emberi történelem vérfolyamának is értelmezhető. Mellette hosszú póznára kötözött gyufaszál, a korán ellobbanó élet metaforája. De a képmás akár az áldozatokkal azonosuló művész alteregója, lírai önarcképe is lehet: a kivágott fekete-fehér fotó térbe helyezésével mintegy leválasztotta egykori önmagát és elhelyezte a régmúlt panoptikumában. 

A szabadon kezelt, de valós eseményeken alapuló kiscelli jelenet fölött a befoglaló dobozépület zsinórpadlására, mint afféle „fölöttes tudatba” száműzve személyesebb, egyszersmind rejtélyesebb történések zajlanak, a deszakralizált kiscelli épület szellemeit megidézve. Erről a zsinórpadlásról lógnak le fonálon az égitestek, a geometrikusan formált üstökös és a nap gömbje. A jobbra gyűlő csoportozat a cirill betűs Pável, vagyis „Pál” szóval az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia-templom környékét idézheti emlékezetünkbe, ahová a kiscelli kolostor főoltára került az átalakítás után, de egyszersmind Szent Pál apostol megtérésére, fordulatára is utalhat.  A bibliai eseményt azonban kifacsarja, mintegy visszájára fordítja a felső képmező közepén játszódó dráma: a háttérben feltűnő második világháborús, gyalázatos jelentésű és rendeltetésű, kötelezően felvarrandó sárga „zsidócsillag” előtt a kivégzésekhez használt homokzsákfal tornyosul, rajta az 1954-es évszám. Zoltán Sándor maga is a háborús generáció tagja volt, kézenfekvő lehetett tehát számára a tragikus 1945-ös évszám jegyeinek fölcserélése a „páli fordulat” groteszk utalásaként, jeléül annak, hogy a munkaszolgálatok és a koncentrációs táborok hazatért foglyait a feldolgozhatatlan emlékeken kívül a háború utáni kortárs közeg változatlanul lappangó ellenségessége is nyomasztotta. Az előrébb álló, botot szorongató műanyag figura és a talajról fenyegetően emelkedő alufóliatekercs képében nemcsak a korabeli felszabadítási emlékművek sémája idéződik meg a fasizmust jelképező kígyóval, hanem a bibliai Mózes egyiptomi csodatétele is. Ám hiába változtatja újra kígyóvá a botot az ókori próféta, éppúgy nem hathat a jelenkor hatalmasaira, ahogyan az egyiptomi fáraó szívét sem lágyította meg (Kiv 7,8–13), s a XVIII. századi kolostoralapító szerzetesek sem bírhatták jobb belátásra a Habsburg uralkodót. Bal oldalon pedig, a cérnatekercs és a különvált, semmihez sem kapcsolódó anyaggubanc mellett egyes szám első személyben olvasható „Aranyidőm” felirat az általában boldognak mondott gyermekkor elveszett, vissza nem térő éveit relativizálja. A kompozíciót a gyászkereten belül két oldalról függöny motívum szegélyezi, kesernyés iróniával megidézve a Shakespeare-i igét: „Színház az egész világ…”

Hazatérte után Zoltán Sándor eleinte a Balaton-felvidéki Diszelben, majd Tapolcán élt, kapcsolatba kerülvén Vörösváry Ákos műgyűjtővel. Vörösváry éppen akkor kezdte ezen a vidéken berendezni Első Magyar Látványtárát, amelynek koncepciójába jól illettek a többszörösen szimbolista, játékos, hazai és nyugat-európai párhuzamokat egyaránt magukba olvasztó dobozmunkák. Ugyanekkor, 1994-ben ismerkedett meg a művész a műgyűjteményéről országszerte híres Kolozsváry Ernővel, aki négy év után köszönt le Győr város polgármesteri tisztségéről, s a Városi Művészeti Múzeum létesítésére fordította energiáját. Kolozsváry hívta Zoltán Sándort Győrbe, számos dobozművével gyarapította gyűjteményét, s a rákövetkező évben tőle vásárolta meg a múzeum ezt az alkotást.

Köszönjük a művész lánya, Szilágyi Zoé képzőművész értékes információit.

Felnövéstörténet, autofikció, traumairodalom – mindhárom megjelölés illik Pion István első prózakötetére, amely több éves feldolgozási folyamat eredményeként született meg. A Búbánat-völgyön át egy megtörtént bántalmazást beszél el kamaszhangon, valós dokumentumok segítségével. A könyv emellett mesél a társadalmat átható erőszakról, az alá-fölérendeltségi viszonyok természetéről, valamint a fizikai és lelki zaklatás pszichés következményeiről. 

Pion István költő, slammer, író és újságíró. Első verseskötete, az Atlasz bírja 2013-ban született. Már abban is szerepelt egy vers, amely azokat az eseményeket dolgozta fel, amelyekről új könyve szól.  A Jelenkor Kiadónál idén megjelent A Búbánat-völgyön át című kisregény alapját két, személyesen átélt trauma adta: egy gyerekkori fizikai abúzus, valamint egy egyházi iskolában elszenvedett szexuális zaklatás története. 

A kötet előzménye egy bírósági per és egy hosszas lelki feldolgozási folyamat volt. Pion István hosszú éveken át nem mesélt senkinek arról, miken ment keresztül kiskamaszként. Először 2017-ben, a #metoo-mozgalom hatására írt cikket az abúzusról, a szégyenérzetről, és arról, miként élt vissza a bizalmával az a pap, akivel a katolikus gimnáziumban egy gyónás keretében megosztotta a vele történteket.  A cikkből nagy botrány lett, hiszen az említetteken felül arról is beszámolt benne, hogy ez a bizonyos tanár milyen más határátlépéseket követett el. A visszaélésekről szóló beszámoló hatására több áldozat is jelentkezett, és egyházi vizsgálat indult. Az érintett papot tizenkét évre eltiltották a misézéstől, a hivatalviseléstől és a kiskorúakkal való érintkezéstől, aki azonban ebbe nem nyugodott bele, rágalmazás miatt pert indított, és sérelemdíjat követelt. Ügye végül egészen az Alkotmánybíróságig jutott, a 444.hu cikksorozatban dolgozta fel az eseményeket.

A Búbánat-völgyön át ennek a zaklatási- és bírósági ügynek a szépirodalmi dokumentációja.

A legfontosabb eleme maga a szembenézés és a történtek megnevezése. A könyv két aspektusból is kiemelkedő jelentőségű. Esztétikai szempontból azért, mert az utóbbi néhány évben nagy hangsúlyt kapott a traumák elbeszélhetőségének kérdése. Közéleti szempontból pedig azért, mert az elmúlt időszakban számos olyan, gyerekekkel szemben elkövetett visszaélésre derült fény, amelyeket eltussoltak vagy nem kezeltek megfelelően. Pion Istvánnak ebben a kötetben sikerült olyan nyelvezetet és elbeszélési módot teremtenie, amely átélhetővé és átérezhetővé teszi, hogy mi zajlik egy kiskorú áldozatban az abúzus hatására, és hogyan hat ki egy ilyen trauma az ember életére a későbbiekben. Ezáltal tudatosítja az olvasóban, hogy miért fontos társadalmi és politikai szinten foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, valamint, hogy miért jó, ha az ilyen szövegek megszületnek és bekerülnek az irodalmi térbe.

A Búbánat-völgyön át három részből – bevezetésből, tárgyalásból és befejezésből – áll. A prózakötet az első traumaélménytől egészen a szembenézésig és a lezárásig vezeti az olvasót, összességében egy tizenöt éves időszakot ölel fel. A cselekmény nagy része ugyanakkor az elbeszélő kamaszkorában, tizenkét és tizenhét éves kora között zajlik. A kisregény epizódszerű fejezetekben, egyes szám első személyben mesél a kollégiumi évekről. Ezek között vannak hosszabb időszakokat lefedő történetek, rövidebb szövegek és egészen kurta, egy-egy mondatos fejezetek is. Sokszor a kihagyások is legalább olyan sokat elárulnak, mint maguk a leírt események. Ahogy halad a kötet, egyre több a vendégszöveg is. A ki nem mondható, le nem írható történéseket rendőri jegyzőkönyvek, bírósági dokumentumok révén ismerjük meg. Így az olvasás során egyre erősebbé válik az élmény, hogy nem fiktív irodalmi alkotásról, hanem valóban megtörtént eseményekről van szó. A valóság egyre inkább teret követel magának a szövegben.

Már az első oldalakon érzékelhető, hogy traumaelbeszélést fogunk olvasni. „Az utcánk vége délibábban úszott, házak emelkedtek a levegőbe, autók kúsztak az égen, a kerítések fölött zavartan, ásítozva ugattak át a kutyák, nem értették, miért nem jön ki hang a torkukon (10. o).” Ekkor még nem tudjuk, mi történt pontosan, de a lelki sérülés hatásai megjelennek az elbeszélő tudatállapotában és valóságérzékelésében. Egy gyereket látunk, aki hazafelé tart valahonnan, de a világ mintha kifordult volna magából, álomszerűvé és kiszámíthatatlanná vált számára. A teste, az érzékszervei nem úgy működnek, ahogy szoktak. A hangok késve érkeznek meg a fülébe, a látása homályos, izzad, remeg és rettenetesen szomjas. Nem tudjuk meg, mi okozza a valóság megtörését, de maga az elbeszélő sem képes még akkor megnevezni a vele történteket.

Ugrunk egyet az időben, a következő helyszín egy vidéki kollégium, ahová tizenkét évesen kerül be a főszereplő. Hamar kiderül, hogy ez a közeg sem biztonságos, hanem vad és kiszámíthatatlan, farkastörvények uralkodnak. Az erőszak és a megalázás mindennapos, a bullying pedig rendszerszintű.

Nincs jelen olyan felnőtt, akihez fordulni lehetne, sőt, a felügyelőtanár is asszisztál a bántalmazásokhoz és a kihágásokhoz.

A főhős eleinte áldozatává válik a fizikai és verbális erőszaknak. „A szobaajtót néztem. Csak fehérséget láttam meg egy barna foltot, hallottam, hogy a folyosón közeledik valaki, ha benyit, eltöri az orrom, Herceg a hátam mögött állt, és azt suttogta a fülembe, nyaljam le azt a szart, nyaljam le, különben szétveri a fejemet, a barna foltról beszélt, az volt az a szar, anyám sütötte, és miután Herceg szétkente az ajtón, már a legkevésbé sem hasonlított brownie-ra” (17. o.). Később a helyzet megváltozik. A társas nyomás olyan nagy, hogy nincs más választása, idomulnia kell a környezetéhez, ő maga is egyre keményebb lesz, cigizik, iszik, lóg és hazudik.  Az identitás átalakulását az író sokszor csak egy-egy mondattal érzékelteti. A transzformáció például a hajviseletben képződik le. Innen indulunk: „Olyan volt a hajam, mint Paul McCartneynak 1965-ben. 1996-ot írtunk” (21. o.). És ide jutunk: „Miután meguntam, hogy az egyre rövidebbre vágott hajamból egy fonott tincs állandóan a szemembe lógott, kopasz lettem. Adamek röhögött, anyám sírt” (33. o.).  Pontosan érthető, mindez miről szól.

A kisregényre eddig a pontig lehetne úgy tekinteni, mint a szokásos felnövéstörténetekre, amelyekben a főhősnek meg kell küzdenie a felnőtté válás és az identitáskeresés kihívásaival. Lehetne ez egy olyan coming-of age sztori, amely pusztán az első berúgásról, cigiről vagy épp szexuális élményről szól, illetve a beilleszkedés vágyáról és a lázadásról mesél. Pion István ugyanis talált egy olyan hiteles kamaszhangot és nyelvezetet, amelyen átélhetően lehet beszélni az ezredforduló fiataljainak problémáiról. Ugyanakkor a legelső fejezetben bemutatott, meg nem nevezett traumatikus élmény előrevetíti, hogy ez a történet nem csak átlagos tinédzser problémákról, hanem egy mélyebb válságról szól. A kötetcím is erre utal: a Búbánat-völgy mint szimbolikus tér megjelenik a cselekmény egy pontján, mint az egyik osztálykirándulás helyszíne, ahová késve érkezik a főhős. „Az osztályfőnök szeme azonnal fennakadt, amikor meglátta, hogy a Búbánat-völgy tavából kiálló csonka fák törzsein egyensúlyozva, csonka fatörzsről csonka fatörzsre ugrálva igyekszem utolérni őket a völgy túloldalán” (28. o.). A veszélyes, halott fatörzsekkel teli völgy az elveszettség és kiszolgáltatottság jelképeként jelenik meg.

Hetven fős hálóterem, csak és kizárólag fiúk. A következő színtér egy katolikus gimnázium kollégiuma. Ebből az életszakaszból is rövid epizódokat, snitteket látunk. Olykor ez csak egy-egy mondat: „Az első napon három fiú ment haza” (73. o.). Máskor maga a napirend vagy egy gyónás szövege. Köztük pedig megjelennek a kollégiumi időszak életképei, amelyekben hangsúlyosan szerepel egy Nelzon nevű tanár és szerzetes, aki már a kezdetektől határátlépéseket követ el. A zuhanyzóban „felügyeli” a fiúkat, megjegyzéseket tesz a testükre, és van, hogy büntetésből meztelenül kell fekvőtámaszozniuk. Néhány tanulót, például magát a főszereplőt is jobban a bizalmába fogadja. Nekik a szigorú szabályok és alá-fölé rendeltségi viszonyok közepette kis engedményeket tesz. Ők a szobájába is mehetnek gyónni, alkohollal kínálja, „baráti” beszélgetésekre invitálja őket, amelyeken szexuális életéről mesél, és őket is ezekről kérdezgeti. És még ezeken felül is újabb és újabb határokat lép át.  A hatalommal és befolyással való visszaélés tipikus, alattomos példáját mutatja be itt az író. Láthatjuk, milyen módszereket alkalmaz valaki, aki kiskorúakkal szemben szexuális visszaéléseket követ el.

A kötet első része, a „Bevezetés” eddig tart, a kisregényes formát ezután felváltja egy másfajta elbeszélésmód, amelynek lényege a szembenézés, az események megnevezése és az utólagos reflexió. A Tárgyalás című fejezet ráadásul kétértelmű is, hiszen egy konkrét bírósági ügyet is bemutat. A titok, a trauma kimondódik, az elbeszélésben lévő kihagyásokat utólag nevesíti a szerző: „fiatal koromban szexuális abúzus áldozata lettem” (127. o.). Amiről az első részben szépirodalmi formában olvashattunk, annak itt a konkrét következményeivel szembesülünk. Személyes szinten a pszichés nehézségekkel, a poszttraumás stressz zavarral, a történtek felvállalásával és annak hatásaival. Közéleti szinten pedig az egyházi majd a polgári peres eljárással és a sajtóban megjelenő reakciókkal. A kötetbe több dokumentum is került mindezekről, például egy rendőrségi jegyzőkönyv, az egyházi eljárásról szóló tájékoztató levél és az Alkotmánybíróság határozata is.

A Búbánat-völgyön át tehát egyszerre egy trauma szépirodalmi elbeszélése és dokumentációja. A kisregény forma, a személyes hang, az emlékezés és szembenézés hangsúlyos szerepe leginkább ahhoz hasonlít, ahogy Annie Ernaux szokott írni az általa megélt veszteségekről. Pion István elbeszélése nemcsak azért izgalmas, mert a témája fontos és aktuális, hanem azért is, mert az általa átélt történeteket sikerült hiteles hangon, egy lendületes és jól felépített szövegben elmesélnie.

Orbán Ottó: Lakik a házunkban egy költő (1999)

lakik a házunkban egy költő

orbán ottónak hívják és állítólag nagymenő

kitüntették mindenféle díjjal és portréfilmet vetített róla a tévé

bár ez nemigen látszik meg rajta

épp olyan ő is mint a többiek

a többi öreg a házban

nyomorult öregebb a saját életkoránál

ez már mifelénk így szokás

de ő kiváltképp nyomorult mert ő még beteg is

botjával kaparászva dülöng a körfolyosón a lift felé

máskor meg rángógörcs rázza kaszálnak a tagjai

mintha egy óriás pók rontana rá az áldozatára

nem hinnéd hogy ugyanaz izgatja őt is

ami Arisztotelészt Kopernikuszt vagy Einsteint

az emberiség lakcíme a postai irányító számmal

a csillagözön világvárosában

lakik orbán ottóban egy költő

nincs aki tudná hogy hívják nem nagymenő és nem söpör be díjakat

portré már csak azért sem készül róla merthogy nincs miről hisz teste sincs

sem botja minek kaparászna a körfolyosón inkább suhan

nem tudni mikor hova távozik s hogy visszajön-e

nem tudja még a szállásadója sem

csak hallja a szomszédos szobából a zajt hogy no ne mégiscsak haza jött a lakó

az meg a falon át máris súgja az első verssort

lakik a házunkban egy költő

aztán hirtelen elhallgat hogy folytassa ha tudja a főbérlő vagy szakadjon bele

és újra megtörténik a sokszor megtörtént csoda

a béna elhajítja a mankóját de nem esik el

röpdös a kalitkából szabadult szellem a vén papagáj

halhatatlanság rikácsol most megfogtalak

s föllobog és kialszik a napkitörés fáklyája

a végtelen és fagyos éjszaka macskájának szánt kacér üzenet

Orbán Ottó: Óda a közemberhez (1989)

A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban

a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát –

hogy kiszívhassa a látóidegen át az agyvelejét…

Kékesen hunyorog Budapest millió ablakszeme.

Ez itt Közép-Európa. Minden inog. S az ingatag közegben

ingatag tömeg tolakszik az ingatag jövőbe,

bár minden nemzedékben akad egy-két tántoríthatatlan őrült:

szemükben lázasan csillog a rögeszmés Nem alkuszunk.

E lábszárcsontokkal és koponyákkal aládúcolt ég alatt

kihez fordulhatnék, ha nem tehozzád, senkiházi,

e viskó tégláit még úgy, ahogy egymáshoz kötő habarcs,

melyre próféta és puccsista tábornok egyaránt hivatkozik,

mikor a népről és a köz javáról mennydörög.

Minden, amit valamennyire ismerek, te vagy:

az izzó emberszén nem oszló, fekete füstje, a lelkifurdalás,

de az őrszemélyzet közönye, részeg gajdolása is,

és te némítasz el, hogy Auschwitz után ne próbáljak verset írni,

és te fosod a slágerszöveget; s még viccet is mesélsz…

Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy.

A krónikák nem jegyzik a tetteidet,

a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot,

pedig te műveled a túlélés művészetét,

melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus,

holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is,

ha időt nyerve teret is nyersz, és az új kezdetből új esélyt forogsz ki

Isten titkos gépének lendkerekeként.

Pusztító zavarral a sejtjeimben hadd legyek, mint te, egy darab élet,

szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony, köznapi nyelveden!

Orbán Ottó: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról (1998)

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is

jó időben született újszülöttek

egy új történet első mondatai

a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele

nem lettek sem azok sem ezek

rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból

rókaagyakba való eszmékkel

hogy a történelmet gólra játsszák

a vesztest pedig a legjobb sárba taposni

akkor legalább nem sokat pofázik

rendőrállamban nőttek föl

szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg

a népről meg azt hogy vasreszelék

melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba

a fiatalság mindig a menny küldötte

kivéve azt amikor nem

kivéve azt amikor az ördög megvakítja

hogy ne lásson mást a folyó vizében

csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus

Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz

az államgép rohad valami bűzlik

valami elveszett a vissza nem térő esély

polcról lopott koronát olcsón megszámítunk

a szellem páncélja új a módszer a régi

ahogy a végkifejlet is

szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

Gyerekkorod színtere Óbuda. Miként emlékszel a városrészre? 

Az én Óbudám Újlak, egész gyerekkoromban, iskolás koromban itt laktam. Mindig nagyon szerettem Újlakban a Duna és a dombok közelségét, és hogy megmaradt valami abból az emberszabású, kisvárosias léptékből, ami nagyon élhető városrésszé teszi. Sokféle    Óbuda van, és ez nyilván csak az egyik. A déli határa a Kavics utca, ahova bölcsődébe jártam, és később ide érkeztünk le nagyapámmal, amikor rendszeresen gyalog jöttünk haza az iskolából a Rózsadombon át, ami olyan léptékű vállalkozásnak maradt meg az emlékeimben, mint Hannibál átkelése az Alpokon. Sokáig nem messze laktunk, a Zsigmond téri Lottóházak egyikében, aminek a feliratából, talán apám tiszteletére, leesett az L betű, és hosszú évekig így is maradt, Ottóházként. Még innen jártam a Kolosy téri óvodába, ami mostanra már bank és étterem, meg a Csasziba úszni, amikor még nem volt Komjádi uszoda. Arra, hogy milyen más világ volt akkoriban, jó példa, hogy nyolc évesen a legnagyobb lelki nyugalommal bementem a Komjádi építkezésére, hogy a munkásoktól kérjek egy másfél méteres csövet, hogy legyen szívószál a farsangi jelmezemhez –  dobozos iskolatejnek öltöztem. (Egy mondatba nehéz lenne több szocializmust belezsúfolni.)

Tőlük tanultam meg, hogy ezt Bergmann-csőnek hívják, pedig már akkor is műanyagból készült, nem úgy, mint Edison munkatársának eredeti remek találmánya. 

Mire az Árpád Gimnáziumba kerültem, már ott laktunk az iskolával szemben a gangos „városi házakban”. Déli irányba a felső emeletről a kis házak fölött messzire el lehetett látni. Gyakori látogatóink voltak a barlangokból kiruccant, eltévedt denevérek, akiket a rongytól a tollasütőig számtalan eszközzel próbáltunk kijuttatni. Közülük az irodalomkedvelők néha napokig tanyáztak a könyvszekrény mögött, hogy aztán egy jól megválasztott pillanatban, pl. nagy családi vendégség közepén röppenjenek elő. A másik irányban pedig ott volt az amfiteátrum, amit apám is többször említ a verseiben. Pl. az 1989-es Óda a közemberhez című verse úgy kezdődik, hogy „A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban / a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát.” Bennem a rómaiaknál erősebb nyomot hagyott az a formagyakorlat, amit katonai amfiteátrumba illő több hónapos gyakorlás után a hagyományoknak megfelelően az Árpádos ballagáskor mutattunk be világító buzogányokkal. Ez volt a ballagás szó szerinti fénypontja, bár a pekingi olimpia tömegalakzataitól talán elmaradtunk a tökéletesen szinkronizált mozgásban. És ide, az ablak alá került, már jóval az itteni gyerekkorom után, a kedvenc budapesti emlékművem, a Katinyi mártírok emlékműve, ami nemcsak a szobrászati megvalósítása miatt kedves nekem, hanem amiért üdítő kivételként nyílt, nemzetközi pályázat után került ide. 

Orbán Ottó költészetének nyitottsága nagyon aktuálissá teszi verseit. A rá jellemző élőbeszéd-szerűség és irónia pedig hagyományként él tovább a középgenerációhoz tartozó, valamint a legfiatalabb költők körében is. Nemcsak az alanyi és metapoétikus költészet, hanem az elméleti érdeklődést mutató költészet is visszavezethető Orbán Ottó szemléletére. Számodra mi a legfontosabb költészetében? Van valamilyen szerepe a pályádban, kutatói érdeklődésedben?

Számomra meghatározó, hogy költőként is megpróbált többfelől, messzebbről is ránézni magára és arra, amiben van, igyekezett elkerülni a zárt, dogmává keményedő kereteket, akár a saját identitásában, kötődéseiben, akár művészeti divatokban. Ez a „száz alakban”, amit a magyar népdalhoz írt versében a láthatatlan lényegként azonosít, nemcsak életfilozófia, hanem a költészetének sokféleségét és a más költők – például Arany, Balassi, Kölcsey, Kosztolányi, József Attila – hangján megszólaló nagy verseit is működteti. És ide tartozik a számomra ugyanilyen meghatározó humor, irónia is, hogy mindent szabad máshonnan is nézni, szabad ezeket a nézőpontokat összeszikráztatni, lerántani a fennköltet, vagy meglátni a mélyet vagy magasztost a profán részletben. Lehet, hogy ez a kíváncsiság és a sokféle nézőpont alakította a szabálytalan, kontinensek között lépegető pályámat, sokirányú érdeklődésemet, a mozgékony, kreatív gondolkodáshoz való vonzódásomat.

Apám ezt sokszor úgy fejezte ki – dícsérőleg – hogy szemtelenség, mint pl. az ő esetében pár hetes út után India-könyvet írni, de azt hiszem, én is sok ilyen szemtelenségre ragadtattam már magam.

Kutatásaidban foglalkozol a direkt reprezentáció és az irodalmi ábrázolás konfliktusával, amit Orbán Ottó a következőképpen fogalmazott meg: „A világot akartam megváltoztatni, / a képek forradalmától a forradalom képeit reméltem.”. Hogy látod jelenleg ezt a konfliktust? Lehetséges a művészet határain belül maradni, ha a társadalmi felelősségvállalás érdekében kilépünk onnan?

Az idézet az én értelmezésemben arról szól, hogy a jó művészettől várhatunk-e művészeten túli társadalmi hatást. A kérdés viszont inkább arról, hogy jó művészet-e, amit alapvetően társadalmi célok vezérelnek. Erre szerintem nincs általános válasz. Mivel a művészet soha nincs a társadalmon kívül, sokféle kapcsolat lehetséges közöttük, akár a jó mű és a felelős társadalmi cselekvés együttállása is. Egy társadalomkritikus alkotás, ami művészileg érvényes, felráz, és valós társadalmi cselekvés motorjává tud válni, és egészen más, mint egy didaktikus, ideologikus mű, ami ettől műalkotásként értéktelenné válik.

Számos olyan regényt vizsgáltál, amelyek valamilyen nagyobb történelmi traumához kapcsolódnak, mint a 9/11 vagy a holokauszt. Mit gondolsz az irodalmi korszakhatárokról?

Az irodalmi korszakhatárok általában tendenciákat, hangsúlyokat ragadnak meg, de sokszor legalább annyira érdekes, amit eltakarnak. Szükségesek és félrevezetőek. Minél tágabb összefüggésben nézzük az irodalmat, például regionálisan, nemzetközi keretben, annál kevésbé érvényesülnek ezek a korszakok, annál többféle párhuzamos tendencia él együtt és hat egymásra. Engem a társadalmi kataklizmákhoz, traumákhoz kapcsolódó művekben többek között az érdekel, hogy az esemény hogyan alakul át – sokszor generációkkal később – elbeszélhető történetté. Tehát pont ezekben az esetekben a történeti és irodalmi idő hajlamos más tempóban telni.

A disszertációd az amerikai regények holokausztábrázolásairól írtad. A belőle készült kötetet a Routledge jelentette meg, második kiadása 2013-ban jelent meg. Az elemzői nézőpontod gyökeresen újnak számított akkor abban a közegben? 

Azért volt új a nézőpontom, mert olyan amerikai regényeket elemeztem holokauszt utáni művekként, amelyek nem tartoztak az elfogadott holokausztirodalomba, hanem éppen rendhagyó emlékezetük vagy emlékezetkihagyásaik miatt találtam őket érdekesnek. Ehhez persze kellett egy sajátos közép-európai olvasói érzékenység is. Például Don DeLillo azóta már lefordított Fehér zaj című regényét az amerikai kritikában kizárólag az amerikai fogyasztói társadalom és média posztmodern víziójaként, szatirikus kampuszregényként és ökológiai parabolaként tárgyalták, nálam viszont a Hitler-tudományi tanszék németül nem tudó és ezt titkoló professzora és a „légi toxikus esemény” néven emlegetett ipari baleset a holokauszt észre sem vett újrajátszásának, elfelejtettségének történetévé állnak össze, a mérgező hulladék a hiányzó, és hiányában is ható emlékezet. (Erről a regény kritikájában is írtam 1995-ben a Holmiban.)

Kutatási területed a vizuális kultúrára is kiterjed. Fordítasz művészettörténeti és képzőművészethez kapcsolódó szövegeket, médiaelméleti és médiatörténeti kérdésekkel foglalkozol. Hogyan kerültek a képregények a kutatásaid középpontjába? 

Épp az előbb említett könyv miatt. Akkoriban jelent meg Art Spiegelman Maus című képregénye, amiben holokauszttúlélő szülei háborús történetét és a saját interjúkészítő alkotói történetét párhuzamosan dolgozza fel.

A legtöbb port az kavarta a művel kapcsolatban, hogy egy morálisan és történetileg súlyos témát képregényben dolgozott fel, és hogy antropomorfizált állatfigurákat használt benne.

Olyan sikeres lett a könyv, hogy ez a felháborodás gyorsan elhalt, de pont ebből látszik, hogy a Maus mekkora váltást hozott nemcsak a képregények megítélésében, hanem abban is, hogy hogyan lehet érzékeny és extrém történelmi eseményeket feldolgozni. Kertész Imre egy Spielbergről és a Schindler listájáról szóló régi kerekasztalbeszélgetésben úgy fogalmazott, hogy „vannak bizonyos témák, amelyekre jogosítványt kellene adni,” de ez változik, ahogy a témák távolodnak az időben, és egyre többféle helyről osztják a jogosítványt. A lényeg, hogy ez a szerintem egészen kiemelkedő képregény is bekerült a könyvem szabálytalan, furcsa holokauszt-narratívái közé, innen indult az érdeklődésem, és azóta is elsősorban a könyv terjedelmű irodalmi-művészi, illetve riportképregényekkel foglalkozom a leginkább. 

Ha választhatnál, milyen tudományos vagy szépirodalmi mű jelenjen meg magyarul a közeljövőben, melyik lenne az?

Teljesen esélytelen, de ha álmodozni is lehet, Chris Ware Building Stories című munkája, amely egy társasjátékra emlékeztető nagy kincsesdoboz, benne 14 bármilyen sorrendben olvasható különböző kis és nagy alakú nyomtatvánnyal. Van benne könyv, újság, pörgetős füzet, leporelló, papír modell stb.  A kétértelmű cím egyszerre utal egy ház történeteire és a történetépítésre, és ennek megfelelően egy chicagói társasház névtelen lakójának története bontakozik ki benne szép lassan. 

Oktatói munkád az ELTÉ-n hogyan illeszkedik a (részben nemzetközi) kutatásaidhoz? Mit jelent számodra a tanítás?

A tanítás nekem jó esetben a kísérletezés, újragondolás, tanulás nyitott folyamata, ahol nemcsak valami kész tudást töltögetek a diákok fejébe, hanem van élő gondolkodás, kíváncsiság, váratlan helyzetek és inspirációk. Ahol a tudás nem abban a formában van, amit rögzíteni lehet egy akárhányszor lejátszható videóban vagy egy MI asszisztens adattárába. Az egész világon nagy a nyomás a tömegoktatás egyre hatékonyabb formái felé, de ezek csak a tanulás bizonyos részeire jók. Jól lehet velük gyakorolni, egyszerűbb információt keresni. Azt pont nem lehet belőlük megtanulni, hogy mikor és hogyan kell kritikusan felülbírálni ezeket az eszközöket, hol kell beavatkozni, milyen feladatot érdemes adni. Erre még mindig mi vagyunk jók szerintem.

Az ELTE-óráim sokkal tágabb területet fednek le, mint a kutatásaim, de azért van átfedés: a képregény áll a kutatásaim középpontjában, a vizuális kultúra és a médiatörténet részeként. A szövegek és képek kapcsolata, olvasása sok izgalmas kérdést vet föl, amire általában a hallgatók is vevők. Egy olyan átmeneti korban élünk, ahol mindenki mérhetetlenül sok időt tölt képernyő előtt, böngészve, kattintgatva, eszközöket váltogatva, de még velünk van a papír, néha a könyv és még ritkábban az újság. A képregény szerintem azért izgalmas, mert egyszerre kapcsolódik ehhez a két korszakhoz. Egy hagyományos szöveghez képest az olvasása hasonlít az internetes, multimédiás sokfelé figyeléshez, de mégis meglepően papíralapú maradt. A megosztott figyelem, amit a képregények igényelnek, kiegészül egy fizikai, anyagi, testközpontú olvasásélménnyel. A bonyolultabb képregények olvasása egy szinte tapintás-alapú élmény, ami visszatükrözi azt, hogy a kézzel készített képregény is a rajzoló, szövegíró fizikai kézjegyein keresztül kommunikál.

A második világháború alatt a németek által megszállt területeken 1944-re már részben vagy egészben felszámolták a zsidó közösségeket. Magyarországon a zsidótörvények által erősen korlátozott, jogfosztott hazai zsidóság, illetve az ide menekült sorstársaik a szigorú intézkedések ellenére viszonylagos biztonságban éltek. A második világháború során helyzetük fokozatosan romlott, elsősorban az 1939-től bevezetett munkaszolgálat miatt, hiszen az ország hadba lépése után nagy számban vittek ki erre kötelezett zsidó férfiakat a frontra, vagy más, veszélyes helyekre. 

A Magyarországon élő, nagy számú zsidó lakosság az első zsidótörvény bevezetéséig (1938) nem szembesült a náci faji ideológia rémével. Az 1930-as években az ország lakosságának mintegy 5 százaléka vallotta magát izraelita vallásúnak. Közülük néhány család (pl. a Weiss, Kornfeld, Chorin, Goldberger) fontos szerepet töltött be a magyar gazdasági életben, ténylegesen a zsidó származású nagytőkések irányították az ország gazdaságát.

A második világháború kitörésekor 750–800 ezer főre volt tehető az országban élő zsidóság lélekszáma.

A második zsidótörvény (1939) már több tízezer keresztény személy visszaminősítésének alapja lett, faji alapon mintegy 60 ezer zsidó állampolgár megélhetési lehetőségét vette el oly módon, hogy az értelmiségi pályákon 6 százalékban, a színházaknál és az egyes sajtóorgánumoknál 12 százalékban maximalizálta a zsidónak minősülő dolgozók számát. Az 1941. évi harmadik zsidótörvény a házassági jog és a házassággal kapcsolatos fajvédelem terén hozott újabb korlátozásokat. Ez a törvény már abszolút a faji alapot tekintette irányadónak, hiszen megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasságát, de még nemi érintkezésüket is, valamint zsidónak minősített minden magyar állampolgárt, aki az izraelita felekezet tagja, vagy akinek legalább két nagyszülője izraelita. 

Magyarország 1944. március 19-i megszállásával a zsidó közösség helyzete gyökeresen megváltozott, és a Sztójay-kormány kinevezésével kezdetét vette az üldöztetésük. A kormány belügyminisztere, Jaross Andor vezetésével, valamint Baky László és Endre László nyilas belügyi államtitkárok közreműködésével sorra születtek a zsidók jogait egyre szűkítő, korlátozó intézkedések, amelyek mindegyike a magyarországi zsidók végső eltávolítását, deportálását készítették elő. Az antiszemita Endre László 1938. január 11-től Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt, aki ebben a tisztségében számos zsidók elleni fellépésben játszott szerepet Békásmegyer–Csillaghegyen is.

1944. április 5-től kötelezővé tették a zsidók számára a megkülönböztető, kanárisárga színű Dávid-csillag viselését a felső ruházat bal oldalán. Április 7-én egy titkos rendelet értelmében már a zsidók elkülönítése, a gettók felállítása került napirendre.

Mire a magyarországi zsidóságot elérte a legkegyetlenebb üldöztetés, addigra a náci hivatalnokrendszer már rendkívül tapasztalt módon működtette halálos gépezetét, amelynek élén Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer (alezredes) állt. Először Zsidó Tanácsokat állíttatott fel, amelyeket utóbb együttműködésre kényszeríthetett. Ezt követte a területi zónák szerinti gettók felállítása, ahol a minden vagyonuktól megfosztott zsidók életkörülményeit korlátozó intézkedésekkel szabályozták.

Az utolsó előtti lépés a gettókból való kitelepítés, a többnyire vasúton történő deportálás volt.

1944. április 26-án a magyar belügyi szervek, elsősorban a csendőrség hathatós segítségével, megkezdődött a vidéki zsidóság gettóba költöztetése. A zsidóknak maximum 50 kilós csomagot és kétheti élelmet engedélyeztek bevinni. A vidéki zsidó közösségek gettóba zárása után Eichmann Auschwitzba utazott, hogy személyesen készítse elő a magyar zsidók százezreinek fogadását. A magyar hatóságok hat magyarországi deportálási körzetet jelöltek ki: I. Északkelet-Magyarország és Kárpátalja; II. Észak-Erdély; III. Észak-Magyarország; IV. Dunántúl; V. Dunától dél-keletre elterülő rész; VI. Budapest és környéke. 1944. május elejére minden elő volt készítve a magyarországi zsidóság deportálására, ami május 15-én meg is kezdődött. Először a Kárpátaljáról, Észak-Magyarországról és Észak-Erdélyből, majd az Alföldről és a Duna–Tisza-közéről, legvégül pedig a Dunántúlról deportálták a zsidó közösségeket. A deportálások főiránya elsősorban Auschwitz-Birkenau volt. Ezek a szörnyűségek elérték Óbudát és a környező településeket is.

A 18. század végétől Óbudán hagyományosan sok zsidó élt a Zichyek mint földesurak védelme alatt, akik befogadták, majd Zsámbékon és Óbudán letelepítették a különböző helyekről érkező zsidókat. A 18. században újra benépesült Békásmegyer község – a hozzátartozó későbbi Csillagheggyel – hosszú ideig megmaradt homogén németajkú katolikus településnek. A nemzetiségi és vallási szerkezet átalakulása a 19. század végétől kezdődött, aminek alapja Csillaghegy egyre növekvő heterogén lakossága volt. Ebben az időben jelentek meg az első zsidó lakosok a községben, akik általában iparosok voltak. Számuk 1880-ban mindössze 6 fő volt, az 1941. évi népszámláláskor pedig 246-an vallották magukat izraelita vallásúnak. 

A község zsidó lakossága csaknem egészében Csillaghegyen élt, a Völgy utcában saját zsinagógájuk működött. Az 1934 augusztusában felavatott imaház létrehozásában kulcsszerepe volt Kraszner Ferenc hitközségi elnöknek, valamint a lakosság részéről Bandler Sándornak, László Artúrnak és Dr. Révész Sándornak. A közadakozásból felépült csillaghegyi zsinagógát Dr. Vidor Pál rabbi adta át a híveknek (Vidor a Frankel Leó utcai zsinagóga rabbija volt, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg). Az épület a háború után elpusztult. Békásmegyer-Csillaghegy ebben az időszakban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyén belül a Szentendrei járáshoz tartozott, ezen közigazgatási kereteken belül kellett végrehajtani a zsidó lakosság gettósítását.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főjegyzője, Dr. Géczy András 1944. május 22-én megjelent leirata alapján a zsidó lakosságot kijelölt házakba (nem táborokba) kell összegyűjteni nyolc napon belül.

A megye jogú városok – így Szentendre is – kötelesek voltak saját gettót felállítani, máshol a kijelölt településeken kellett kisebb gettókat létesíteni.

A Békásmegyer-Csillaghegyen felállított gettóban gyűjtötték össze a településtől északra fekvő községek zsidóságát is. A május 24-én már működő gettót a Zenta utca (a mai Szent János utca) és környékén, részben az Esti Kurír üdülőházban és a Nyomdászotthon üdülőben jelölték ki. A 8-10 földszintes épületből, tágas, árnyékos udvarokból álló gettóban az asszonyok mostak és főztek, a férfiak többsége valamilyen hadiüzembe járt dolgozni. A gettó felállítását a csillaghegyi főjegyző, Solymossy László és a csendőrparancsnokság szervezte, amelynek vezetője Endre László csendőr főtörzsőrmester volt. A gettóba kényszerített zsidók otthonaiba helyi, főleg szegényebb családok költöztek be. A csillaghegyi gettó sok mindenben különbözött a többi gyűjtőhelytől, és ebben nagy szerepe volt a csendőrparancsnoknak.

Endre László csak névrokona volt a nyilas terror és a magyar zsidóüldözések egyik fő irányítójának, Endre László belügyi államtitkárnak, akit 1946. március 29-én a Népbíróság ítélete alapján felakasztottak. Emberileg teljesen más értékeket képviselt: igyekezett humánusan viselkedni a csillaghegyi gettóba zárt zsidó családokkal, és erre utasította beosztottjait is.

A korabeli sajtó is foglalkozott a csillaghegyi gettóval, főleg az 1941-től megjelenő Magyar Szó című újság ( amely nem azonos a vajdasági lappal).

A tudósításokból és egyéb visszaemlékezésekből, valamint Endre László háború utáni visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy a gettó igazából nem is volt teljesen elzárva a külvilágtól, a csillaghegyi zsidó családok együtt maradhattak – a többiek külön férfi és női részlegbe voltak osztva –, a bent lakók zavartalanul sétálhattak a községben, ügyeiket egy öttagú bizottság irányította. Endre nemcsak megengedte, hogy a fővárosba járjanak dolgozni az arra kijelöltek, hanem egyenesen szökésre biztatta az embereket a gyengén és csak külsőleg őrzött gettóból. A gettóban élőket semmilyen csendőri atrocitás nem érte, rendszeresek voltak a szökések. A Budapestre menekülőknek így nagyobb esélye volt a túlélésre, mint a maradóknak. Endre László tisztában volt azzal, hogy ez az „idilli” fogság hamarosan radikálisan meg fog változni.

A VI. deportálási zóna, vagyis Budapest környékének zsidóságát a gettósítás után a hatóságok két fő gyűjtőtáborban tömörítették Békásmegyeren – sok forrás a mai napig a budakalászi téglagyárat említi táborként, de ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az egykori budakalászi téglavető a Duna-part mellett volt, és ebben az időben már régen nem is működött – és Monoron. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének egy része az említett VI. zónába esett, ahol a legkésőbb kezdődött a gettósítás, és ahonnan utolsóként deportálták a zsidóságot. A csillaghegyi gettó felszámolását 1944. június 30-ra tűzték ki. Előző éjjel a csendőrparancsnok figyelmeztette az embereket, hogy bárki megszökhet. Ezt többen meg is tették, de így is több százan maradtak a gettóban, akiket másnap a monori téglagyár területén felállított átmeneti gyűjtőtáborba szállítottak. Endre László közvetlenül a deportálások előtt több embert, köztük lengyeleket bújtatott el otthonában, amivel a saját családja életét is kockáztatta. (Csillaghegyen lengyel internáltak is voltak.)

A csillaghegyi gettó felszámolásánál Endre a saját költségén kenyeret süttetett a zsidó családoknak, több vasúti kocsit rendelt az előírtnál, ezért csak 30-40 embernek kellett utaznia egy kocsiban a szokásos 70-80 helyett, továbbá biztosította, hogy a férfiakat csendőrök, a nőket pedig nők motozzák meg a bevagonírozás előtt. Endre László egészen Monorig kísérte a csillaghegyi gettó lakóit, ahol azonban szörnyű dolgok vártak rájuk. 

A hírhedt monori gettóban mintegy kilencezer foglyot tartottak embertelen körülmények között.

A tábor parancsnoka Tegzes Ernő csendőr őrnagy volt, de jelen volt Eichmann egyik legközelebbi munkatársa, Theodor Dannecker SS Hauptsturmführer (százados) is. A tábort a helyi elöljáróság a város szélén, a téglagyár területén jelölte ki, ahol a gyárat bérlő Vadász Kálmán részére kiállított községi igazolás szerint július 1-től 9-ig állt fenn. A monori gyűjtőtáborból 1944. június 6–8. között három transzporttal deportálták a fogvatartottakat – köztük a csillaghegyi zsidókat – Auschwitz-Birkenauba. 

A csillaghegyi gettó felszámolásával nem értek véget Endre László embermentési akciói. 1944 novemberében az óbudai és a békásmegyeri téglagyárba vezényelt munkaszolgálatosokat mentett, akiket visszatartott a deportálástól, így a pesti gettóba kerültek. 1944 decemberében feljelentették, és több, általa bújtatott embert megöltek a nyilasok, de ő el tudott menekülni. A csillaghegyi csendőrparancsnok mintegy 400 életet mentett meg, amiért soha, semmilyen ellenszolgáltatást nem várt el. A második világháború után a rendőrségen dolgozhatott, azon kevés egykori csendőrök egyike volt, akik bizonyítani tudták, hogy tevőlegesen segítették embertársaikat, megtagadva a feljebbvalói utasításokat. 1951-ben nyugállományba helyezték, de a rendes nyugdíjat megtagadták tőle. Endre László 1971-ben hunyt el, csendőr múltja miatt nem kaphatta meg a Yad Vashem Intézet által létrehozott Világ Igaza kitüntetést. Az 1949. évi népszámlálás adatai szerint Békásmegyer-Csillaghegyen 75 izraelita vallású személy élt.

Az Árpád Gimnázium számomra egyfajta családi intézmény volt. Mivel Csillaghegyen laktam születésemtől fogva, azaz 1936-tól, a helyi Mária nővéreknél töltött elemi iskolás évek – 1943/44–1947/8 után természetes volt, hogy ott folytassam iskoláimat, legalább két okból. Egyrészt 1947-ben ez volt a legközelebbi, HÉV-vel könnyen, jó fél óra alatt elérhető fővárosi középiskola. Másrészt előttem mindkét bátyám oda járt, sőt német-magyar szakos, anyanyelvét is oktató tanárként, hosszú jászberényi működés után 1918-tól nyugdíjazásáig apai nagyapám (1867–1952) is ott végezte be pályáját, ha jól emlékszem, címzetes igazgatóként. Krajcsovics tanár úr (szintén magyar szakos) sokat emlegette még előttem is nagyapámat mint kitűnő irodalomtanárt. Az akkoriban még nyolc osztályosnak tekinthető gimnáziumban – az 1945-ös rendszerváltás után ugyan az alsóbb osztályokat valószínűleg átkeresztelték felsőbb általános iskolai osztályokká, de ez nem változtatott helyzetünkön, mert megmaradt a korábbi tanári kar – első osztályomat egy évben végeztem negyedikes középső és nyolcadikos idősebb bátyámmal.

Mindhárman a megfelelő időben, kitűnő rendű érettségivel hagytuk el az iskolát és mindhármunkból kutató értelmiségi lett.

Az érettségire vonatkozó s kivagyiságot mutató megjegyzésem egyáltalán nem pozitív jellegű. Inkább szégyenkezem miatta. Saját kitűnő rendűségem már magán viselte a korszak hamis, nem kevéssé korrupt és a valódi értékeket ignoráló jellegét. Igaz, magyar irodalomból képzettségem meghaladta az átlagot (1955-ben a kifutó pártfőnök nevét viselő országos tanulmányi verseny első helyezettje lettem a fővárosban s később országosan is), de a többi tárgyból (pl. oroszból, fizikából, matekból már alig, vagy egyáltalán nem voltam az átlagosnál jobb. Viszont ekkoriban bevett szokássá vált, hogy „nem szabad elrontani a jó tanuló bizonyítványát”. E mögött elképzelhetően az is lehetett, hogy az iskoláknak a képzési mezőben kialakuló rangját s talán még anyagi dotációját is erősen meghatározta az érettségizők jegyátlaga, valamint a felsőoktatásba bekerülők aránya. Így lettem aztán én is kitűnő rendű. Azt hiszem, ez a 25 fős osztály többi – 4-5 – „kitűnőjére” is vonatkozhatott. Mivel az osztály nívója különösen oroszból még az enyémet sem érte el, az érettségi orosz dolgozatát felügyelő tanár rám osztotta a nem túl nehéz feladatot, hogy „Győző fiam, írd meg a dolgot, s aztán add át azoknak, akiknek kell, nehogy baj legyen az eredménnyel.” 

Az orosszal ugyanis nekem igencsak ambivalens volt a viszonyom. Az angolt Virányi tanár úr kezdte tanítani, azután, vagy azzal egy időben párhuzamosan (?) egy rövid ideg a Szentkuthy néven elhíresült Pfisterer („Fityó”) tanár úr adott franciaórákat. 1949 táján hirtelen át kellett váltani az oroszra, amelyet a szegény, korábban latint okató Rácz tanár úr („Ciceró”) vállalt el, nyilván kényszerből. Az első ilyen félévben jótanulóságomat meghazudtolva valóságos politikai szabotázsakciót folytattam az orosz ellen. Tettem ezt ugyanakkor, amikor faltam az orosz klasszikus regényeket, sőt még a költészetet is. (Puskinról baráti társaságban még előadást is tartottam.) Ez odáig ment, hogy „Ciceró” – akivel külön kapcsolatom volt mint az iskolai könyvtár őrével, hiszen a könyvtár, gondolom ritka diák használóinak egyike voltam –, félrehívott, és szememre hányta viselkedésemet, azzal a számomra már akkor is nehezen értelmezhető formulával, hogy „Noblesse oblige”. Az orosszal továbbra is komplikált volt a kapcsolatom. Magyarul még a Csendes Dont is végigolvastam kamaszkoroban Gorkij és Makarenkó mellett, nemcsak Gogol, Tolsztoj és Turgenyev remek prózáját, bár – ki tudja miért – Dosztojevszkíjtől keveset. Amikor Párizsba kerültem, még az első évben beiratkoztam a Keleti Nyelvek Főiskolájára, mert ott kezdettől fogva az Anyegin volt az irodalmi elemzés fókuszában. Máig mondogatom eredetiben magamnak s néha másoknak is a poéma bevezető sorait vagy Tatjána megrendítő szerelmeslevelét, amelyet – visszatekintve és számomra – a világ egyik legszebbnek ítélhető nyelvén írtak, ha ugyan van értelme a nyelveket esztétikai minősítésnek kitenni…

Pfisterer tanár úrról már tettem említést, bár csak rövid ideig volt a gimnáziumban. Valóságos óriásnak tűnt magasságával, de kedves, melegszívű ember benyomását keltette, aki ugyan inkább a szomszéd kocsmában mulatta legszívesebben idejét s csak mellékesen tanított direkt módszerrel nyugati nyelveket. A magyar irodalmi avantgárd e vezéregyéniségét egy jó fél évtizeddel később, a forradalom előtt láttam újra a budapesti bölcsészkar aulájában, ahol egy kerekasztal beszélgetésen kellett volna beszámolnia a sötét bolsevizmus alatti éveiről.

Emlékeim szerint semmit nem akart vagy tudott mondani a hirtelen felszabadulni látszó akadémiai nyilvánosságnak.

Druszámról, a természetrajz-tanár Karádi Károlyról csak jó emlékeim vannak. Talán ő volt az egyetlen a középkorú oktatók között, akin nem látszott meg konkrétan a korszak nyomása, nyomottsága. Pedig valószínűleg vele is éreztették, hogy szemmel tartja az éppen regnáló pártkatona igazgató – kettő ilyenre is emlékszem, mindkettőtől rettegtünk –, miután ő volt azelőtt a cserkészcsapat parancsnoka. Karádi azonban mégsem került szakmai kényszerpályára. Tudomásom szerint mindig csak természetrajzot hagyták tanítani, akárcsak azelőtt. Pontos, igényes szakoktató volt, elég szigorú, nem próbált könnyű népszerűségre törekedni, megtartotta a megbízható, jól képzett szakember habitusát. Ő volt az egyetlen, aki emlékeim szerint pontos óratervvel dolgozott. Minden óra tartalma pontokba szedve a táblára került, s ezt be is tartotta.

A gimnázium más szempontokból is magán viselte a korszak súlyosan nyomasztó légkörét. Én boldogan tanultam volna latint és görögöt is, de latint csak az utolsó osztályokban lehetett, mégpedig nem érettségi tárgyként, tehát igencsak felszínesen. Az igazi irodalomhoz el sem jutottunk így, csak a deklinációk és konjugációk biflázásához Gombár Vince és Tóth Palya tanár urak jóvoltából. Az utóbbi, akit egyes felnőtt tanítványai, akiket szívesen hívott meg egy-egy órájára, az ország legjobb magyartanárának minősítettek, tulajdonképpen elég keveset oktatott. Főképp azt hajtogatta, hogy „Tudni kell fiúk, tudni, tudni!”, meg más ilyesmit, kinézve jelentőségteljesen az ablakon. Amikor néha finoman értésére adtuk, hogy amit a táblára ír, az olvashatatlan, kerek perec válaszolta, hogy ő megtanult írni, mi tanuljunk meg (legalább) olvasni… Az oktatás nála csak akkor vált komollyá, amikor a nyelvtanról volt szó. Akkor valósággal kivirult, azzal is, hogy két könyvére hivatkozhatott és 14 vagy hány tanulmányára, ami azt a szerencsét is hivatva volt éreztetni velünk, hogy egyáltalán ő a tanárunk. A Viszonytan címet viselő (általunk iszonytan-nak elkönyvelt) kis füzetét kiosztotta közöttünk, és egyszer az osztályunkban más tanárok előtt is bemutatta. Tóth Palya olyan benyomást keltett, mint egy száműzött fejedelem, aki csak átmenetileg, de méltósággal tűri el helyzetét. Impresszív, vastag talpú, látványosan öreg, régen készült s gondosan karbantartott cipőket hordott, és ruházata is az 1930-as évek úri osztályának eleganciáját tükrözte.

Minden megnyilvánulásával azt a benyomást keltette, hogy tőle teljesen idegen az a nyomorúságos korszak.

Egészen más jellegű eleganciája volt az iskolaszerte legnépszerűbb magyartanárnőnknek, Révész Mártonnénak, Theának, illetve népszerűbb nevén „Dunjuskának”. Ő, azt hiszem, közvetlenül a diplomázás után került kamaszkorú osztályunkba. (Hatodikosok lehettünk.)  Több szempontból tűnhetett fel az iskolában. Megelőzte híre – ami igaznak is bizonyult –, hogy az angolon kívül németül von Haus aus és még franciául is beszél, ahogy ez, most már tudom, gyakori volt a fővárosi művelt zsidó polgárcsaládokban. Igazi aurája volt tekintetének, impresszíven okos megjelenésének, kissé teltkarcsú, nagyon nőies, elegáns, határozott, de alapjában kedves fellépésének. Kezdetben nem győztük számolni, hány napig (talán két hétig) jelenik meg mindig új toalettben, ami önmagában is különös jelenség volt az ötvenes évek kollektív nyomorában. Számomra nem volt felvillanyozóan jó tanár, merthogy én úgy gondoltam – mint kiderült, teljesen alaptalanul –, hogy már minden fontosat elolvastam a magyar irodalomból, de óráit lelkesen adta elő, és általában rögtön fesztelen, jó hangulatot teremteni képes ember volt, akivel mindenről lehetett beszélni, s aki sokunkra ezzel is hatott. Ilyen maradt haláláig, amíg szerencsém volt ismerni. Pedig nehéz élet jutott osztályrészéül. Még a mi időnkben két lánygyermeknek adott életet nála jóval idősebb férje mellett, akivel úgy kerültek össze, hogy az utóbbi mentette volt őt és talán családját is, bár bátyját már nem tudta megmenteni, a nyilas vész időkben. Az 56-os forradalom idején azonban lakásuk ajtajára bátor, de névtelen hazafiak jónak látták horogkeresztet festeni. Az ilyesmiről ők már tudtak, s elegük is lett. Nem Nyugatra emigráltak, mint jómagam, hanem hitközségi kapcsolataikat mozgósítva (férje rabbiképzőt végzett) útlevéllel „vándoroltak fel”, azaz alijáztak Izraelbe 1957-ben. Többször találkoztunk a Szentföldön, majd később budapesti látogatásaik alatt, sőt Párizsban is vendégeskedtek nálunk legalább kétszer. Thea az aktív tanítás és a háziasszonykodás mellett ledoktorált a Héber Egyetemen, és középiskolai tanfelügyelő lett angolból, míg sátoraljaújhelyi születésű, ízes vidéki magyarsággal beszélő férje iskolaigazgatóként fejezte be pályáját. Thea férje, Marci után halt meg az ezredforduló táján, korai hetvenes éveiben. Csak telefonon sikerült elbúcsúznom tőle. Egyik lánya szintén középiskolai tanár lett egy izraeli új városban. 

A korszak több, akkoriban középkorú tanárunkra érezhető hatást tett. Gombár Vince („Lajcsi”) lelkesen hivatásos latin és görög szakos tanárból („Minden a görögöktől jött!”) mindenes, főképp helyettesítő tanárrá vedlett át. Arra emlékszem, hogy egyszer egy semmilyen gimnáziumi tanrendbe nem illő és teljesen értelmetlen új tantárgyat – kereskedelmi gyakorlatokat – kellett tanítania. Közben persze nem állta meg, hogy latin szerzőket idézzen eredetiben is.

Egyszer egy görög külön kurzusára is beiratkozhattam, ami sajnos néhány óra után megszakadt, gondolom, felső utasításra.

Az ötvenes években ilyesmi nem fért bele a szocialista nevelésbe. Azt hiszem, máig tőle tudom Vergilius eposzának kezdő sorait („Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris Italiamque venit littora …”) Operaénekeshez méltó mély baritonnal, mindig demonstratív öblösséggel énekelte a himnuszt, ahányszor erre iskolai ünnepségen sor került. 

Hasonló sorsú volt Kássa Gábor festőművész is, aki kezdetben rajztanárként működött, később a gimnáziumban, ahol már nem volt rajztanítás, mindenféle melléktárgyat és helyettesítéseket terheltek rá. Főképp nyelvileg remekül kidolgozott, káromkodás-féle kitöréseire emlékszem, amelyekkel csillapítani próbálta az osztályt nagyobb rendzavarások idején. („Hát fiam, olyan pofont kapsz, hogy a falnak mész, és a rokonok jöhetnek szagolgatni, aztán talicskában tolhatnak haza”). Fizikai tettlegesség ekkoriban ugyanis még előfordult egyes tanárok részéről, nem is ritkán, de  feltehetően csak az általam még végigjárt alsóbb osztályokban. Rendzavarás persze sok volt, úgy is mint Karinthynál, hogy Röhög az egész osztály. Egy ilyen nevezetes eseménynél az iskolai párttiktárt, bizonyos Farkasnét küldték be rendet csinálni, aki valahogy azzal a szerencsétlen kijelentéssel kezdte, hogy „Fiúk, itt rendnek kell lenni, mert most nemcsak a Farkas tanárnő jött be az osztályterembe, hanem maga a Párt”. Kitörő vihogással honoráltuk bejelentését.

Pedig a pártállam nyomását sokféleképp éreztették velünk. Ugye, illett belépni a DISZ-be – lényegében kellett. A cserkészet már valamikor az 1940-es évek végén megszűnt, bár átmenetileg, egy-két évig – úttörő csapat gyanánt – volt cserkésztiszt barátaink Waxmann („Vaxi”) és Kisgyörgy („Gólya”) továbbvitték az eredetileg Karádi Károly tanár úr vezette csapatot. Egy alagsori helyiségben tartottuk szombat délutánonként a rajgyűléseket. („Gólyához” és később feleségéhez, Katalinhoz, életre szóló barátság fűzött.) Aztán ott voltak a kötelező tanórák utáni politikai szemináriumok, amelyekből egy ideig nekem is kellett egyet vezetnem. Pontosan emlékszem, amikor behívattak a kerületi DISZ- vagy KISZ-központba, hogy megbízzanak egy ilyennel. Hiába védekeztem azzal, hogy „e téren nem vagyok eléggé fejlett”, kereken kioktattak : „Mi tudjuk, elvtárs, hogy te képes vagy rá. Ha nem vállalod, ezt ellenséges magatartásnak vesszük”. Persze rögtön elvállaltam…

Jól emlékszem 1953 tavaszán a nagy Sztálin halála utáni kötelező iskola-gyűlésekre, ahol a szerencsétlen diákszervezeti titkár, Gyuszi igyekezett megnyugtatni minket – inkább persze magát –, hogy a nagy veszteség ellenére ne csüggedjünk, mert ott vannak az eltűnt vezér jó tanítványai, akik majd átveszik a szent örökséget. (Itt hónapokig egyre más nevek kerültek elő, változó rangsorban.) Teljesen meg voltunk nyugodva.

Tisztában voltunk azzal is, hogy tanáraink maguk is megfélemlített helyzetben vannak.

Emlékszem, milyen megalázónak éreztem, amikor Tóth Palya kényszeredetten magyarázta egyszer, hogy Lenin a szocializmus elméletét és Sztálin annak gyakorlatát valósította meg. Nem hiszem, hogy lett volna közöttünk olyan, aki ne tudta volna, mit gondol a tanár úr minderről…A politikai nyomást úgy próbáltuk kivédeni, hogy magunk között nem beszéltünk politikáról. Nem emlékszem azonban, hogy bárkivel kapcsolatban konkrétan felmerült volna, hogy besúgó, bár létezését nem tudnám utólag sem kizárni. Azt, hogy ki kivel barátkozik az osztályban, biztosan sokkal messzemenőbben határozta meg az elképzelt vagy valódi hozzáállása a rendszerhez, mint ahogy akkoriban láttam. Kevés zsidó társunk volt, akiktől azonban az igazi „úri fiúk” – már akkoriban is tudatában voltam ennek – elkülönültek. Az egyik félárva zsidó fiúval meglehetősen jóban voltam, mert eléggé értelmesnek és érdeklődőnek találtam, s néha elkísértem szerencsére útba is eső lakásáig. Fel is mentem néha hozzájuk, főképp, ha véletlenül nem jó jegyet kapott, ezzel megvédhettem özvegy, a Soát túlélő anyja retorzióitól, merthogy neki ki volt adva, hogy csak jó jegyet hozhat haza… Egyszer így őt is meghívtam a névnapom alkalmával az édesanyám rendezte délutáni zsúrra. Jóval később vallotta be nekem, hogy életében először történt meg vele ilyesmi… Amire jobban emlékszem, mert nekem akkoriban is feltűnhetett, hogy édesanyám is megkérdezte, hogy Andris zsidó-e? Ezek szerint őt ez érdekelte, mégpedig, ahogy évtizedekkel később megtudtam, nyomós okból. Engem akkoriban nem…Illetve, talán mégis, mert legelső árpádista éveim alatt közeli barátságba keveredtem az osztály egyetlen brilliánsan okos és hozzám hasonlóan könyvfaló tagjával, akiről tudni lehetett, hogy zsidó, félárva és anyja valamilyen szinten aktív a nomenklatúrában. Elég sok időt töltöttünk együtt, mindig én jártam hozzájuk egy másik osztálytársunkkal, akire csak úgy emlékszem, német neve volt. Elég sokat beszélgettünk, de – inkább csak kedvtelésből – még faliújságot is csináltunk együtt, „vonalas” cikkeket fabrikálva otthoni írógépén. Sajnos Gyurka két vagy három év után átment az orosz gimnáziumba, végül külkereskedő lett, és kapcsolatunk a nemrégi időkig megszűnt. Lehet, hogy innen (is) származtatható történelmi szociológusi pályám egyik fő fókusza, a felekezeti és etnikai csoportok összehasonlító vizsgálata a modern magyar nemzetépítésben.

Tornatanárunk, Ignácz (Iglói) Mihály élsportoló futó volt, és a korabeli, 50-es évekbeli, nemztközileg is igen sikeres olimpiai atlétika csapat szövetségi kapitányaként is működött. Mint ilyen, sokszor nem ért rá órát tartani, s elküldte az osztályt focizni az amfiteátrumba. Ennek ismertük történelmi értékét, és értékeltük tanárunk nonchalance liberalizmusát. („Nem muszáj nyerni fiúk, csak csinálni, részt venni !”) Soha nem forszírozta, hogy felmásszak a kötélen, úgy mint ügyesebb osztálytársaim. Utolsó emlékem róla az, hogy eljött érettségi bankettünkre, és utána 100 forintot nyújtott át, azzal, hogy legyen nálunk pénz, ha máshova is be akarunk még térni. Nem tudom mire gondolt, mert 1955-ben a magam részéről nem tudtam éjfél után nyitva tartó helyekről. A gesztus az ötvenes évek mindenképp szűkös viszonyai közepette emlékezésre méltó maradt számomra. Úgy tudom, Iglói edzőként nemzetközi karriert is befutott, miután a melbourne-i olimpiáról már nem tért haza, s hosszabb amerikai edzőség után a görög olimpiai csapat vezetőjeként végezte pályáját.

Más tanárnál is értékeltem (mindről itt nem volt helyem írni), hogy néha átadhattam magam a pad alatti olvasás tiltott örömének. Emlékszem, egyszer Gombár tanár úr, talán éppen kereskedelmi gyakorlatok órán, rajtakapott egy Goethe-életrajzzal a pad alatt. Legyintett, és nem csinált ügyet a dologból. 

Udvarhelyi Guszti bácsi – a tényleges ügyintéző igazgatóhelyettes – mindig megértően viselkedett, és néha – ritkán ugyan, mert túlságosan el volt foglalva – igen érdekes földrajzórákat is tartott. Amikor tanulmányi versenyt nyertem, kötelességének tekintette, hogy elkísérjen a díj átadására. Érkezésünk után beültünk egy padba, s a laudációk kezdetén rögtön el is aludt. (Az akkori igazgatónk Éber-sége – így hívták – párt-ügyekre igen, de ilyesmire nem terjedt ki.) Párizsban többször meg tudtam még hálálni Guszti bácsi kedvességét vacsorára és taxizásra való meghívással.

Végül említést tennék néhány átmeneti, az Árpádban csak kis ideig aktív későbbi bölcsészről, akikkel személyes kapcsolatom alakult ki, többel életük végéig. Kettőt közülük az irodalmi önképzőkör vezető tanáraiként ismertem meg. Teljesen ellentétes, de magasröptű pályát futott be mindkettő. 

A fiatalabb Eörsi Pista volt (1931–2005), aki mint ifjú kommunista költő került angol-magyar tanári diplomával a gimnáziumba. Rögtön népszerűvé vált. Odahozta hozzánk a korszak legjobb kezdő íróit, Sánta Ferencre és Csoóri Sándorra emlékszem, talán Nagy László is eljött egyszer. Eörsitől hallottam először Babits Ősz és tavasz között című remekét, ami egyáltalán nem illett a pártállami irodalmi ideálok közé. Rövidesen maga Pista sem, aki az ‘56-os értelmiség egyik, s talán legbátrabb vezérszónoka lett. A kádárista vérbíróságon tudtommal az egyetlen volt, aki kétségbe merte vonni a bíróság jogi illetékességét. Hat börtönévébe került bátorsága, de a kádárista kompromisszumot sem fogadta el, s kritikus maradt a rendszerváltás utáni viszonyokkal szemben is. Családi barátok maradtunk, elvált feleségével és több barátnőjével is közeli  viszonyunk alakult ki, bár igazából nem sokszor találkoztunk, mivel az 1956 utáni időkben mindketten jórészt más országokban éltünk. 

A másik fontos tanáregyéniség, akivel az ötvenes években az irodalmi önképzőkörben találkoztam, Szabolcsi Miklós volt (1921–2000), egy nagy magyar-zsidó értelmiségi család tagja, József Attila- kutató irodalomtörténész, lapszerkesztő, később akadémikus. Ő mint kibuktatott kultuszminisztériumi főhivatalnok került néhány évre a gimnáziumba 1950 táján. A Kádár-rendszer irodalompolitikájában aztán jelentős hatalmi pozíciókat töltött be. Mint önképzőköri diáktitkárt egyszer még egy obligát gyárlátogatásra is magával vitt, emlékeim szerint a közeli Goliba, a híres Goldberger-féle nagyüzembe, hogy „közvetítsük a magaskultúra elemeit a munkásosztály felé”, ahogy a korszak ideológiai fantazmája kívánta. Társadalomtörténeti kutatásaimban számíthattam segítségére.   

Itt kell még megemlékeznem az előbb említettek közötti generációhoz tartozó, s másképpen árpádista barátunkról, Litván Gyurkáról (1929–2006), aki az 1960-as években lett könyvtáros és történelemtanár a gimnáziumban. Ő is 56-os volt. Még a forradalom előtti augusztusban egy a pártvezér tiszteletére összehívott tömeggyűlésen ő követelte legelőször nyilvánosan a véreskezű diktátor lemondását… Az ő pályája is csak súlyos börtönévek után  bontakozott ki mint a 20. század szellemtörténetének (A Huszadik század köre, Jászi Oszkár élete) kiváló kutatója. Hozzátenném itt az eggyel felettünk lévő osztályba járó Szabó Miklós (1935–2000) nevét is, akit csak az 1970-es években ismertem meg budapesti kutatói 

útjaim alatt. Szintén úttörő kutatója lett a század politikatörténetének, benne a modern magyar szélsőjobb kialakulásának. Mint a kádárista rendszer értelmiségi ellenzékének jeles képviselője, hosszú ideig saját lakásán „röpülő egyetemet” tartott fenn (nevezetesen a szovjet állam történetéről) s a rendszerváltás után mint SZDSZ-es képviselő a liberális párt egyik szellemi vezéralakjává vált.

Szerettem-e az Árpádot? Sok szempontból igen. Az épület maga akkor ugyan még magán viselte a háborús sérüléseket, de egészében a legszebb fővárosi Bauhaus-maradványokhoz tartozott. Igazán rosszra e nehéz korban nem is emlékezem. Fiatalok voltunk, talán ez felülírt minden mást.

Csillaghegyen élni olyan, mintha burokban élne az ember: külön kisváros még Óbudán belül is, külön arculattal, hangulattal, városképpel és identitással. A kívülállónak dimbes-dombos, kertvárosias résznek tűnik, ahová születni kell, de ha kicsit csavargunk benne, könnyen elkap az érzés, hogy oda születtünk, és ha jobban belegondolunk, valójában semmi nem indokolná, hogy elhagyjuk a határait.
Amikor nekifutottunk, hogy kifejezetten evési szempontból térképezzük fel, ugyanerre jutottunk: minden megvan benne, amit egy kisváros gasztrokultúrájáról feltételeznénk a mindennapi kifőzdétől az ünneplős helyekig, a késdobáló kocsmától a tömegeket vonzó szórakozóhelyekig. A legtöbb olyan közülük, amely miatt egy gyüttment csak azért megy el Csillaghegyre, mert odahívja valaki, és amelynek van ugyan neve, de a törzsvendégek nem azon a néven emlegetik, hanem azon, amely az évek-évtizedek alatt valahogy ráragadt – és amelyet csak a csillaghegyiek ismernek.

Kezdjük a Rómaival: térkép szerint a két legfontosabb hely a parton a Fellini Kultúrbisztró és a Nap bácsi. Na ugye, hogy Csillaghegynek külön arca van! Hiába tart évek óta a Római-part elhipszteresedése (ami nem értékítélet, csak megállapítás és véleményünk szerint kifejezetten jót tesz neki, hogy már nem, vagy nem kifejezetten az olajszagban bömbölő Retro Rádióval akarják hozni a vendéglátóhelyek a nosztalgikus part hangulatot), ez a két hely volt az, amelyik először megmutatta, hogy a Római nem csak a lángosról és a pusztuló csónakházakról szólhat. A Fellinit egy filmes házaspár alapította, majd hamar megjelent mellette a Nap bácsi, ahol az étel- és italválasztékot vették sokkal komolyabban, mint akkoriban mások – így hamar odaszoktak azok is, akik már napközben a Dunába lógatják a lábukat, miközben még laptop van az ölükben. Aztán gyorsan becsukják, és belátják, hogy elvileg ugyan lehetne itt dolgozni, de minek. Ők voltak, akik a repedős Flair székek helyett napágyakat és babzsákokat tettek ki, és ez az a hely, ahonnan nem egy épített dobogóról lehetett megtekinteni a Dunát, hanem szó szerint bele lehetett lógatni a lábunkat, pohárral a kézben. A többi pedig már történelem.

A Fellini heti művészfilm-vetítései még mindig teltházasak, és a törzsközönség alig várja, hogy meghirdessék az aktuális moziműsort.

Kijelenthetjük tehát, hogy a Római-part igazi visszafoglalása Csillaghegyről indult.

A városrész képe viszont nagyon nem egyenlő a parttal – bár a léptékek különböznek, Csillaghegy sokkal inkább hasonlítható a Szentendrei-sziget falvaihoz. A kívülállók ott is a partokat és a nyaralótelepeket ismerik, és kifejezetten meg tudnak lepődni a másik arcon, ha valamiért bemennek mondjuk Pócsmegyer vagy Szigetmonostor ófalujába. Ott ugyanis nem mezítláb és fürdőnadrágban töltik az emberek a napjaikat, hanem dolgoznak és kisboltba meg hivatalba járnak ügyet intézni.

Ugyanígy megvannak Csillaghegynek is azok a vendéglátóhelyei, ahol a ballagási ebédeket szokták tartani a családok vagy a karácsonyi bulikat a helyi, kisebb cégek, és ugyanígy megvannak azok a kifőzdék is, ahová nem azért járunk, mert jobban főznek, mint mi otthon, hanem mert hétköznap sokkal egyszerűbb onnan hozni a napi menüt, hogy mire hazaér a gyerek az iskolából, legyen valami főtt étel, hiszen a menzásat úgysem eszi meg. Ilyen a Rózsalugas Étterem az Ezüsthegy utcában: ez bárhol lehetne az országban. Önkiszolgáló, ahol az á la carte étlapon Kannibál és Kotkoda nevű pizzák vannak, és jó pár helyesírási hiba – életben pedig  azok a rendezvények tartják, amelyeket a mérete miatt be tud fogadni, de az ételekre (jó esetben) nem fogunk emlékezni.
És ilyen a Faház Önkiszolgáló Étterem a Nád utcában: ez viszont az őszinte, kőkemény etetésről szól, ahonnan kajakómával illik távozni. A hétvégi családi menü úgy kezdődik, hogy 1 liter húsleves, 1 kilogramm rántott hús: tegye mindenki a szívére a kezét, hogy igenis nem csak igény, de szükség is van az ehhez hasonló helyekre. És minden településnek meg is van a maga Faház Étterme, ami miatt ugyan nem utazunk 10 kilométernél többet, de ahol tudjuk a keresztnevét a pénztáros hölgynek.

Ugyanígy megvan Csillaghegy saját smash burgere a Rusty Rack Hamburger és BBQ-ban, ami van annyira jó, hogy ha rendes lucskos hamburgerre vágyunk sörrel, akkor ne kelljen átzarándokolni érte Pestre, de onnan sem indítanak különjáratokat a burgerbubusok a Heltai Jenő térre.

Megvan a saját Govindája, amely külön intézménynek számít a vegán büfék között, és amely a kínálatával, áraival és elérhetőségével már nem az első generációt neveli rá arra, hogy a vegán ételeket nemcsak a gyanúsan vékony, hittérítő-tekintetű embertársaink szerethetik, hanem bárki, és hogy zöldségekből is lehet nagyon jó ízű, meglepően fűszeres ebédeket elkölteni akár hetente többször is.
És sajnos azt is be lehet mutatni, hogy hogy múlik el a világ dicsősége: míg öt-tíz évvel ezelőtt folyamatosan sorok álltak a Királyok útjának északi végén a Gyradiko előtt, és volt idő, amikor ezért a gyros-ért tényleg hajlandók voltak utazni az emberek, ma már inkább elrettentő példának számít, és legfeljebb a gimnazista korú fiatalság emlegeti, akiknek egy túl jól sikerült buli után életet mentett a szénhidrát – de ők sem feltétlenül jó szívvel.

Van azonban néhány olyan hely is, amely miatt akkor is érdemes Csillaghegyig menni, ha nem oda születtünk:

a kedvenceink közülük egy olasz étterem, egy kisvendéglő és egy pékségből kinőtt bisztró és delikát bolt. 

Kezdjük az olasszal, ami átmenetet képez a „helyi érdekű nagyon jó” és az „utazásra érdemes” kategória között. A Monostori úti Allegretto azért csúszhat a „helyi érdekű nagyon jóba”, mert tisztességes olasz étteremmel alaposan el van látva Budapest, ugyanakkor lehet „utazásra érdemes” is, mert a jó olasz étteremre különösen háklis szokott lenni a vendégkör, ezért, ha valaki talál magának egy olyat, ahol jól érzi magát, és meg van vele elégedve, akkor nem keres tovább, hanem lecövekel. És az Allegrettóból könnyen lesz kedvenc. Az étlapjuk a nagy klasszikus olasz fogásokból áll, egy-két engedményt téve a nagyon magyar gyomrúaknak, az erősségük viszont az alapanyagokban rejlik. A filozófia tehát stimmel: nem a fogásokat kell túlbonyolítani, hanem nagyon jó alapanyagokból kell dolgozni, ami a lisztnél, a zöldségeknél és a húsoknál kezdődik, ők pedig ezt maximálisan betartják. Emellett kifejezetten jó vendéglátók, a hely hangulata pedig pont annyira elegáns, hogy érezzük: nem egy büfében vagyunk, hanem egy jó étteremben, de feszengeni senkinek nem jutna eszébe. Innentől pedig egyenes út vezet ahhoz, hogy az Allegrettóból családi törzshely legyen, ahová bármikor, bárkit odavihetünk, és csukott szemmel bökhetünk az étlapra. Egy veszélye van: könnyedén bele lehet kényelmesedni, hogy túl biztos választás, ez azonban természetesen nem hiba, hanem előny, és a mi lustaságunkat kell legyőzni, hogy ne mindig a tutit válasszuk.

A  következő az a családias kisvendéglő, amit érdekes módon a helyiek sem mind ismernek – mégis érdemes odatelefonálni, mielőtt beesnénk. A Nánási Kertvendéglő szerelemből született és jókedvből működik, ezt pedig minden egyes négyzetcentijén érezni. A Pünkösdfürdői Strand bejáratával szemben áll, illetve bújik meg: érkezéskor kicsit olyan érzésünk van, mintha a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című alapműből ismert MVP-vel állnánk szemben. (MVP: Másvalaki Problémája. Egyfajta varázsburok, ami a legnyilvánvalóbb dolgokat, tárgyakat és helyeket rejt el a világ szeme elől, és csak az veszi észre őket, akinek égető szüksége van rá.) A Nánási Kertvendéglő tulajdonosa és stábja egy filmes cateringgel foglalkozó céget visz: Varga Péter és Gáspár Orsolya több mint 15 éve dolgoznak együtt. A covid alatt házhozszállítással foglalkoztak, ám a járvány alatt úgy rászoktak az emberek a főztjükre, hogy annak elmúltával be is akartak hozzájuk ülni. Péternek régi álma volt egy vendéglő, így a Nánási úti, vendégtér nélküli főzőkonyhából átköltöztek a régóta bezárt étterembe – a nevet pedig vitték magukkal a Pünkösdfürdő utcába. Ám annyira el voltak havazva a filmes munkákkal, hogy a vendéglőnek jó ideig továbbra is csak a konyháját használták – de egyre többen nyitottak be az ajtón, hogy leülhetnek-e enni. Így egyszer csak rábólintottak, pakoltak egy-két napot és kitárták az ajtót. A vendégek pedig jöttek, ottragadtak, és végül hozták magukkal a berendezést is. Volt, aki a nagyszülei fotóját hozta, volt, aki egyenesen a komódját – és mindennek meglett a helye. Ennél organikusabban pedig nem alakulhatott ki a miliő: itt nem szólam és nem átlátszó lakberendezői fogás az otthonosság, hanem tényleg olyan, mintha az idős, rajongva szeretett nagynénidhez mennél látogatóba. Ugyanez érvényes  a konyhára: itt szívből és szeretetből főznek, olyan ételeket, amelyeket a családjának szokott az ember. Nem akarnak minden igénynek megfelelni, de aki ezeket szereti, az nagyon boldog lesz tőlük. Bent 30, kint, a pici dísztó partján 50 ember fér el kényelmesen – de tartottak már itt 100 fős lagzit is, igaz, ahhoz azért már össze kellett bújni. Volt, hogy egy nagy filmes munka miatt fél évre be kellett zárniuk. Úgy gondolták, hogy innen nagyon nehéz lesz újra visszatérni. Ám decemberben kinyitották az ajtót, a vendégek pedig örvendezve bevonultak, mintha mi sem történt volna. Az sem ritka, hogy ha a hétfő-keddi szünnapon épp bent vannak, és véletlenül beesik egy nagyobb társaság, a szomorú arcokat látva inkább kinyitnak és leültetik őket, mintsem hagynák őket csalódni.
A Nánási tehát igazi szerelemgyerek, és vendégként is ugyanennyire meg lehet szeretni. 

Csillaghegy címerállatának (hogy parádés képzavarral éljünk) mindenképpen a Csillaghegyi Megállót választanánk: azt a helyet, amely nemcsak megtalálta, hanem ki is nevelte a közönségét, és amely nemcsak önmagában kiváló, hanem a környezetét is megszépítette. Podpácz Dorottya Óbudán nőtt fel, de 26 éve Csillaghegyen él. Több kitérő után, multis gazdasági karrier, majd Waldorf-óvoda alapítás után gondolta úgy, hogy megvalósítja azt a cuki kis kávézót, amire az Amelie csodálatos élete című film óta vágyott, és amit közösségi térnek is szánt – hiszen ilyesmit hiányolt a legjobban a környékről. Mindezt nulla vendéglátós múlttal – szerencsére. 

Az ahhoz szükséges tudást az üzlettársa, Czettli Brigi hozta a Megállóba, akivel közösen, ám így is jó sok bukfenc után, lett olyan hely, amelyet megálmodtak. 

Az elveikhez mindig ragaszkodtak – nyilván ez is vezetett a sok bukfenchez, ám nincs kompromisszum: amit csak lehet, magyar családoktól és kistermelőktől vásárolnak, az alapanyagok és termékek kifogástalan minőségűek, a kínálat a lehető legegészségesebb. Ez az Egészségház és a patika között szinte követelmény is – ám az nem lenne az feltétlenül, hogy folyamatosan gondozzák a teret is, ami ettől az évek alatt megszépült. Mindeközben az évek alatt megszépült a környékből és lepukkant HÉV-megállóból mini, virágos városközpont lett.. És nem lenne követelmény, hogy a megmaradt péksütikre ne veszteségént nézzenek a nap végén, hanem örüljenek, hogy a közeli gyermekotthon lakói több finomságot kapnak másnap reggelire. Vagy hogy a covid alatt egyfajta mini piacot alakítsanak ki, és ezzel máig tartó kapcsolatot építsenek a beszállítóik és a vendégeik között.

A kompromisszum-mentesség nagyon jó kis lózung több hely kapcsán, ám itt inkább kevésnek tűnik a jelző: a nyitás előtt Dorottya egyáltalán nem ivott kávét. De hogy fognak így kávét választani? Nos, úgy, hogy beiratkoznak egy barista-tanfolyamra, ahol úgy összebarátkoznak a pörkölőüzem tulajdonosaival, hogy ők külön kávégépet rendeltek a nyitás előtt álló Megállónak, holott ilyesmivel nem foglalkoztak, csak magukkal rántotta őket a két tulajdonos lelkesedése és elhivatottsága. Vagy: a közönség egyre hangosabban követelte az ízesített kávékat, de ezek nem feltétlenül egészségesek. A sors úgy hozta, hogy megismerkedett a Fűszerbár tulajdonosával – Halmai Judittal – és közösen megálmodtak egy egészségtudatos, kávéfűszer-márkát, amelyben minden fűszer prémium minőségű, származása szigorúan ellenőrzött. A kávéfűszer-keverékeket maguk kísérletezték ki, hogy mind gasztronómiai, mind a mai kor elvárásainak megfeleljenek, így mára már van egészséges és isteni ízesített kávé, sőt, kurkuma-latte is a Megállóban.

A falon a Csillaghegy múltját bemutató fotók között egy helyi bácsi meg is mutatta saját magát: a nagy árvíz idején ő evezett a ladikban. A bejáratnál Dorottya lányának kávéval festett vizsgamunkái fogadják a vendégeket, aki pedig a Budapest-szerte híres kencéik között szeretne válogatni, azzal szinte kérdés nélkül végigkóstoltatják vásárlás előtt az összeset. 

A Csillaghegyi Megálló idén ünnepli a 10. születésnapját, egy fantasztikus munkatársi csapattal, az évtized sztorijai pedig nemcsak egy külön cikket, de egy akár egy kisregényt is megérnének. Az biztos, hogy Csillaghegy nélkülük ma nem ilyen lenne.

Az egykori Óbudai Gázgyár alatt húzódó nekropolisz Aquincum polgárvárosának legnagyobb temetője. A 19. század óta ismert lelőhelyen eddig több mint 1600 sír került elő a feltárásokon, de az ipartelep építésekor és később, a 20. században valószínűleg több ezer temetkezés semmisült meg dokumentálatlanul. A területet a polgárváros alapításától (Kr. u. 1. század vége) a római uralom végéig (Kr. u. 4. század vége – 5. század eleje) használták. Az évszázadok alatt sűrűn egymásra ásott sírok között közel egyenlő számban tártunk fel hamvasztásos és csontvázas temetkezéseket.

Rejtély a Gázgyárban

2006 novemberének elején már túl voltunk a nyolcszázadik sír bontásán, ekkor bukkant elő a homokos talajrétegek tisztításakor egy kisebb, ovális gödör. A bontás során a kisebb gödörből egymás után töredezett emberi koponyák tűntek elő. Összesen öt, két párhuzamos sorba rendezett, állkapocs nélküli emberi koponyát találtunk, amelyek egy szintén állkapocs nélküli lókoponyát vettek körül. A különös objektum alatt fekvő korábbi, hosszúkás folt szabályos római kori sírnak bizonyult: egy idős, 60–78 év közötti férfit temettek el itt. A sírban a holttest lába alá helyezett vasalt talpú saru volt az egyetlen tárgy, így annak pontosabb korát a római koron belül nehéz meghatározni.

Némi támpontot jelent ehhez egy másik, közvetlenül a nyugat–keleti tájolású temetkezés mellé ásott sír, amelyben egy 20–28 éves nő nyugodott kelet–nyugati testhelyzetben. Itt ugyanis Hadrianus császár (Kr. u. 117–138) egy nagyon kopott bronzérme került elő mellékletként. Mivel a két, közvetlenül egymás mellé ásott temetkezés szinte egybevágó, nagyon valószínű, hogy családtagok sírjáról van szó.

Annyi bizonyos, hogy a koponyákat tartalmazó gödröt pontosan az öregember sírja fölé, annak hantjába ásták bele úgy, hogy a holttestet nem bolygatták meg. A közel egy síkban fekvő koponyák a megtaláláskor mintegy 20 cm-rel hevertek a holttest szintje fölött. Bár a temetőben gyakori, vasszögekkel összeácsolt koporsóra utaló nyomok nem kerültek elő, könnyen lehetséges, hogy a holttestet facsapokkal összefogott koporsóba temették el, amelynek később a tetejére helyezték a koponyákat.

Mi volt ez a furcsa gödör? Ki ásta, és milyen célból? 

Természetesen elsőre nem zárhattunk ki egy hétköznapi magyarázatot sem: például azt, hogy egy sírásó ebbe a gödörbe hantolta el a munkája közben megbolygatott, régebbi temetkezésekből származó koponyákat kegyeleti okokból. Ennek az elméletnek azonban ellentmond a lókoponya jelenléte és az emberi koponyák furcsa, szabályos elhelyezkedése. 

Lovak és lótemetkezések ugyan előfordulnak a római kori Pannoniában, ezek azonban nagyrészt a kelta származású arisztokrácia kocsitemetkezéseinek igásállataiként, igen gazdag mellékletekkel kerültek a földbe. Aquincum polgárvárosának temetőjében ilyen kocsitemetkezést nem ismerünk; a feltárt temetőrészben ezenkívül mindössze egy ló maradványai kerültek elő egy szemetes(?) gödörben. Így igen valószínűtlen, hogy a sírásók véletlenül bukkantak volna itt egy lókoponyára. Valószínűbbnek tűnik tehát, hogy a maradványok valamilyen kevésbé hétköznapi módon, egy szertartás keretében kerültek a földbe.

A koponyák

Az embermaradványokat Bernert Zsolt antropológus, a Természettudományi Múzeum munkatársa vizsgálta meg aprólékosan. Megállapította, hogy a koponyák különböző korú és nemű személyektől származnak, fogazatuk hiányos, semmilyen halál előtti sérülés nem figyelhető meg rajtuk. Valószínűnek látszik, hogy azokat már korábbi sírokból kiásva, már csak koponyaként helyezték a gödörbe. Hogy a lókoponya milyen állapotban került a földbe, nem tudtuk megállapítani.

Ezt a feltételezést erősíti meg egy másik, a gázgyári temetőtől mintegy másfél kilométerre délre, a Bogdáni útnál mintegy harminc évvel ezelőtt, 1981-ben talált temetkezés, amelyet Zsidi Paula tárt fel. Itt, a római katonaváros északi peremén egy másik, elsősorban a Kr. u. 2–3. században használt temető (úgynevezett Kaszásdűlő – Raktárréti temető) húzódik, ahol egy, a mi sírunkhoz hasonló, egyszerű, melléklet nélküli temetkezést szintén egy furcsa gödör bolygatott meg. Az objektum aljára itt nagy, lapos köveket raktak, ezekre pedig négy, szintén állkapocs nélküli koponyát helyeztek.

Több jel mutat tehát arra, hogy valamilyen rituálé maradványaival van dolgunk. A két bemutatott eset legfontosabb jellemzői a következők:

• Viszonylag friss holttestre ástak rá egy kisebb méretű gödröt, amelynek az alját a második esetben lekövezték.
• Míg az első esetben világosan látszik, hogy a gödör ásói pontosan a hantba ástak bele, a sírban fekvő holttest épen maradt, a koponyákat pedig talán a koporsó tetejére helyezték.
• A második esetben, bár a gödör ásásakor a fejet kissé elmozdították, a csigolyák és a bal alkar helyzete alapján a lágyszövetek még nem bomlottak el teljesen.
• A szertartáshoz valószínűleg régi temetkezésekből kihantolt emberi koponyákat használtak, az első esetben ötöt, a másodikban négyet.
• Az első példánál egy lókoponyát (esetleg lófejet) is elhelyeztek.

Hasonló koponyatemetkezéseket római kori temetőben, a mai Szerbia területén, Moesia Superior tartomány egykori fővárosában, Viminaciumban dokumentáltak. Itt előkerült egy olyan gödör is, amelyben összesen 153 emberi koponyát helyeztek gúlaszerűen egymásra, azonban az antropológiai vizsgálatok során egyiken sem találtak erőszakos sérülésre utaló nyomot. 

A gázgyári sírban megfigyelt szertartás talán legközelebbi párhuzama a Via Appia mentén húzódó nekropoliszban 2023-ban feltárt temetkezés. Itt egy olyan kerámiából készült szarkofágot találtak a régészek, amelybe négy személyt temettek egymás fölé, és a holttestek közül csak a legalsónak maradt meg a koponyája. A felnyitott koporsó tetejére itt is egy lófejet vagy lókoponyát helyeztek el.

A szertartás

De pontosan milyen szertartásra gondolhatunk? Felmerül a lehetőség, hogy valamilyen kelta „koponyakultusz” tovább élésével van dolgunk, de ennek ellentmond, hogy ilyen koponyák elsősorban kelta kultuszhelyekről ismertek, nem temetőkből. A görög és a római világban jól ismertek a halottakkal kapcsolatos mágikus szertartások, köztük koponyákkal végrehajtott rítusok leírása is fennmaradt papiruszokon. Ezekben az esetekben egy koponyát használtak fel jósszertartásokhoz.

Valószínűleg ilyen praktikákat szolgáltak azok az arameus nyelvű, római–bizánci kori, festett vagy bekarcolt varázsfeliratokat tartalmazó koponyák is, amelyekből alig néhány darab ismert a világon. Sajnos ezek közül egyik sem régészeti ásatás során került elő, hanem a műkereskedelem útján jutott különböző gyűjteményekbe.

Jósláshoz azonban – úgy gondolnánk – elég egyszerre egy ilyen koponya. És mit keres az egyik gödörben a lófej? Lófejnek vagy lókoponyának egyelőre nem találtam nyomát a római kori mágikus rítusokban. Az egyik varázspapirusz azonban említést tesz „Tüphón koponyájáról”, amely alatt a sötét egyiptomi istent, Széth/Tüphónt jelképező szamárfejet érti. Ez a tárgy egy varázslatos segítő lény idézéséhez szükséges.

Egyelőre tehát az írott forrásokban nem sikerült pontos párhuzamot találni a több koponyával végrehajtott szertartásokhoz. Az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy ezeket valamilyen alvilággal kapcsolatos rítushoz használhatták. A jósláson és a halottidézésen kívül ilyenek voltak a különböző rontó szertartások is. Az átokszövegek és varázsformulák elmondása vagy leírása csak egy részét képezte egy-egy összetett rituálénak. Az átokszövegekben több utalás is található egyéb cselekményekre, például áldozatok bemutatására, sokszor sírok között vagy mély kutaknál. Nem kizárt, hogy ilyen rontó rítusok maradványai ezek a koponyás gödrök, de ez egyelőre nem több mint feltételezés.

A „hétfejű” aquincumi sír tehát egyelőre jól őrzi titkát.

A lambéria repedéseibe rakta petéit a várakozás.
Üres szemgödrökbe zuhant vissza az idő.
A felkampózott poharak lassan kivéreztek.
A kánikulától felhólyagosodott a lélek.

Hirtelen kicsapódott a szúnyoghálóajtó: a Vaddisznó kövezetére fröccsent a bejáratban megjelent alak árnyéka, mintha az, aki belépett, már réges-rég itt állt volna, az árnyék úgy előzte meg, ahogy általában a rossz hír hozóját előzi meg a félelem. A fekete jelenés hosszasan elnyúlt a pult előtt, terpeszkedő körvonala lassan siklott a kocsmába. A fehér papucsok fölött visszacsúszott barna térdharisnyából feldagadt bokák bukkantak elő, félregombolt hófehér mellénye vállára padlizsánszínű festékcseppek hullottak a csapzott, dauerolt hajkoronából. Keze húsmosó kéz volt – kifehéredett ujjbegyét halántékára tapasztva körkörös mozdulatokkal masszírozta sajgó koponyáját, repedezett körömágyában, akár a por, megült valami sápadt asszonyi fáradság. – Egy rumos kávét, gyorsan – nyögte ki végül, de még mindig nem lépett be, csukott szemmel tapogatta halántékát, mint aki tulajdon gondolatait igyekszik visszagyömöszölni a csontok alá. – A panaszos hangra a Margitka is kidugta fejét a konyhából. – Téged meg mi szél hozott? – kérdezte, miközben a Solymosi kiütögette a maradék kávézaccot a szűrőből.

Pászliné lassan beljebb csoszogott, de szemét továbbra sem nyitotta ki. Elbotorkált a pulthoz, jobb kezével kitapogatta a bárszéket, és nagy nehezen felkászálódott rá, majd csak azután pillantott fel: tekintete üres volt, a Margitkának úgy rémlett, nem látja sem őt, sem a férjét, és nem látja magát a kocsmát sem. Odalépett hozzá, és óvatosan végigsimított a Pászliné vállán, s az valósággal összerezzent a váratlan érintéstől – fátyolos szemével hirtelen újra látni kezdett. – Ne is kérdezzétek, Margitkám. Migrén ez, migrén, pedig már idejét sem tudom, mikor volt utoljára, talán a lányom esküvőjén, de hát annak is már vagy öt éve, azóta nem, na jó, néha, még ha front van, akkor egy kicsit lüktet a fejem meg rosszul alszom, csak forgolódom éjszaka, de ezek a villámok, ezek már évek óta nem. De ami itt megy, az a gyalázatos felfordulás, ami itt történik, hát csodálkozzon az ember, ha megint, öt év után újra látom ezeket a kis cikcakkos villámokat a szemem sarkában? Kérdeztem a Kocsis doktort, és mondta, hogy bizony lehet az idegességtől, hogy előhozhatja a fáradtság meg az idegesség, és tényleg, néha mintha megvakulnék, utána meg ezek a foltok és a villámok, aztán most már a halántékom is, úgy lüktet itten ez az ér – mondta, és az izzadságtól csillogó halántékára mutatott, amelyen valóban, csakugyan kidülledt egy vaskos, kékeszöld erecske –, hogy minden alkalommal azt hiszem, nekem most végem van, szétdurran, elpusztulok, mert ez, Margitkám, ez kibírhatatlan. Volt-e neked migréned valaha? De igazi migrénre gondolok, nem csak egy mezei fejfájásra, mert lépten-nyomon mondják nekem az emberek, hogy migrén, migrén, de ha ezek megtudnák, milyen az igazi migrén, amikor cikáznak ezek a villámok, bevizesedik a szemed sarka és megvakulsz és elfelejtesz beszélni és lüktet a fejed, hogy beleremeg az agyad is, amikor minden egyes zaj olyan elviselhetetlen, hogy attól félek, összedől az egész ház… eh, nem tudjátok ti, hogy ez milyen – mondta, majd az eléje csúsztatott csészéhez nyúlt, kiitta az egészet, s nyomban vissza is lökte a Solymosi elé: – Csinálj nekem még egyet, mert azonnal megdöglök. – De a szűzmárját neki, Pirike, hát mégis mi van? Mondjál már valamit. – A Pászliné most megint lehajtotta a fejét, mindkét oldalról megnyomkodta a halántékát, majd felnézett, először a Margitka, majd a rumos kávéval feléje forduló Solymosi szemébe. – Az alvilág veszedelmei feltörtek. Ránk találtak – mondta, s ismét behunyta a szemét, úgy emelte szájához a csészét.

Valami történhetett odakint, mert a Húsgyár felől éljenzés és tapsolás hallatszott be a Vaddisznóba, de minderre ügyet sem vetettek, sem a Solymosi, sem a Margitka, és nem csupán azért, mert a Pászliné szavai bénítólag hatottak rájuk – házasságukban hosszú idő óta először fordult elő, hogy pontosan ugyanarra gondoltak, s kivételesen tehát egyet is értettek: tudniillik, hogy a Pirike minden jel szerint tényleg meghülyült ettől a migréntől –, hanem mert alighogy felocsúdhattak volna, a sarokban a Kertészt iszonyatos köhögés fogta el, mélyről jövő, hurutos, fájdalmas köhögés, és azután sem maradt egykönnyen abba, hogy az öreg az előtte lévő bögrét sűrűn szájához emelte némi enyhülés reményében.

– Mesélj már, ne kelljen könyörögni – mondta a Solymosi, majd letett elé még egy rumos kávét, bízva benne, hogy az asszonynak nem tűnik fel, hogy az iménti zaccot főzte le neki újra. – A hentesbál az oka, attól ment el mindenkinek az esze – kezdett bele a Pászliné, majd óvatosan beleszürcsölt a csészébe. – Jaj, igen jó, ez kell nekem, ettől talán majd nesznek jövök egy kicsit. Na szóval, a hentesbál, hát igen. Mindenki megbolondul tőle, ezt nektek úgysem kell mondanom, de ami itt most történik, az mégiscsak botrány. Az egész már tegnap este elkezdődött, már akkor láttam, hogy megint felhősödik, gondoltam is, hogy nekem már kevesebbtől is volt migrénem, a fene se gondolta, hogy a vihar miatt kell majd a legkevésbé aggódnom. Az uramhoz mentem ki a TSZ-hez, de elküldték valahová, hiába kérdezgettem a Kormost, hogy mégis, hát mikor ér vissza, egyáltalán hová ment, tudjátok milyen a Kormos, szerintem már nem volt szomjas, az ember egyetlen szavát sem érti, összevissza beszél, mint akinek mindig tele van a szája, foga is alig van neki… – Pirike, a lényeget, a hétszentségit – ripakodott rá a Solymosi. – Jól van már, majd megtudnád, ha neked is így fájna a fened. A lényeg, hogy ott állok, hallgatom ezt a se eleje, se vége beszédit neki, és akkor egyszer csak elkezdtek sírni. Édes Istenkém, hogy sírtak azok a disznók a platón. A Dombi, az az idióta vadbarom, hozta a mai szállítmányt, és már az út végén látszott, hogy úgy hajt, mint egy eszelős, pedig tudjátok ti is, milyen út vezet a TSZ-hez, csak úgy dülöngélt az a teherautó, ahogy belehajtott a gödrökbe, a szerencsétlen disznók meg… jaj – mondta, és megint a csésze után nyúlt, olyan mohón itta, hogy a barna lé kicsurrant és lefolyt a szája szélén. – Amikor befordult az udvarra, Istenemre mondom, azt hittem, fölborul a teherautó, már láttam magam előtt, ahogy kizuhannak belőle a disznók. Szűz Máriám, mondom, hát mi történik itt, mér sírnak ezek a disznók, de a Kormos, az a félkegyelmű, csak röhögött egyfolytába, aztán ment oda ő is a többivel segíteni, leterelni a disznókat, de hát az a terelés… Nem terelés volt az, hanem közönséges kínzás. Kinyitották a lehajtókat, de a disznók mintha megvadultak volna, egyszerűen sehogy sem bírtak lejönni, összetorlódtak a bejáratnál, és egyre veszettebbül és veszettebbül visítottak, jaj Istenkém, ha hallottátok volna, ahogy azok visítottak, ezek a vadállatok – mert azok voltak, vadállatok – meg úgy hajtották, úgy ütötték őket, hogy attól féltem, ott helyben elpusztulnak. És akkor látom, hogy az egyik állat valósággal lezuhan a platóról, akkorát puffant a földön, hogy a szívem is majd elállt, a többi meg átbukdácsolt rajta és összevissza taposták, és hiába verték, nem tudott felállni, el volt törve a lába, ott sírt a szerencsétlen, és sírt a többi is a platón fent, mert mint kiderült, még többnek el volt már törve a lába, az uram szerint ezen spórolnak, hát hallottatok már ilyet? Ezen spórolnak, hogy a fuvarok között nem almozzák le a platót, hogy, gondolom én, hamarabb mehessenek inni, mert mindnek már csak azon az átkozott bálon jár az esze, azért verték így a disznókat, mintha a veréstől hamarabb itt lenne már a bál, és… – Várjál már Pirike, mi van az almozással? – szakította félbe megint a Solymosi, s látva, hogy kiürült az asszony csészéje, elindult, hogy lefőzzön még egy adagot az iménti zaccból. – Hát hogy nem almoztak, épp ez az, ezen spóroltak, egyszerűen nem almozták le a platót, és azok a szerencsétlen állatok, pláne, ha a sofőr úgy hajt, mint a Dombi szokott, egyszerűen kifáradnak, szétcsúszik a lábuk… jaj, hát elgondolni is borzasztó, ahogy azok ott fent hömbölögnek egymáson, csoda hát, ha a lábukat törik, és egymáson gázolnak át, hogy kijussanak onnét? Hiába kiáltottam oda nekik, hogy hagyják már abba, vagy tán elment az a maradék eszük is, de csak röhögtek ezek a hülye gyerekek és egyre erősebben ütötték őket, hogy mennének már be az ólba, de hogyan mentek volna, hiszen alig éltek azok az állatok. – Ne bolondozz, Pirike – csapta össze a tenyerét az arca előtt a Margitka. – Hogy engedhetik ezt meg? – Hogyan-hogyan… – legyintett a Pászliné, és oldalra sandított, lefőtt-e már a kávé – Szerintetek érdekel ez bárkit is? Itt már mindenkinek csak az evésen-iváson jár az esze, hetek óta mást sem hallok, a hentesbál így, a hentesbál úgy, ez egy ilyen népség, Margitkám, már bocsássatok meg, hogy épp nektek mondom, végül is ti meg ebből éltek, az meg nem szégyen, de ezeknek egyszerűen a gyomrukban van az a csöpp agyuk is, ezeknek ez a boldogság, ha degeszre tömhetik magukat meg úgy lerészegednek, hogy utána egy hétig meg sem tudnak szólalni tőle, ti ezt nálam is jobban tudjátok. Nem nevetséges ez, hogy valakinek csak ez a boldogság, púposra zabálni magát, aztán csak simogatják a nagy hasukat és olyanokat mondanak, hogy „ejnye, minek köllött ennyit ennem, majd legközelebb visszafogom magam”, de nem fogják, ezek soha sem fogják vissza magukat, és legközelebb még többet zabálnak, hogy aztán még hangosabban fogadkozzanak utána. Erre gondolnak csak, azért sietett a Dombi is azzal az autóval, meg, gondolom én, azért nem almozták le azt a platót se rendesen, hátha hamarabb ideér a holnap, én meg egész éjjel hallgathattam a disznókat, egyfolytába ott visítottak a fejemben, az uram nem győzte kérdezgetni tőlem, mit forgolódok már annyit, minek idegesítem magam ilyeneken, mér nem jó nekem soha semmi. Nem tehetek róla, én ilyen vagyok, én a szívemre veszem a dolgokat. Amikor odakint villámlott egyet, már tudtam, hogy migrénem lesz, de az eső nem jött, csak valahol messze lehetett vihar, de én nem aludtam egy szemhunyásnyit se, virrasztottam egész éjjel a disznókkal, és, szégyen vagy nem szégyen, valamikor hajnalban a fejemre húztam a párnát, hogy a férjem meg ne hallja, és halkan, nagyon halkan imádkozni kezdtem, én, aki már a templom környékére se néztem mióta, de kérlelni kezdtem az urat, hogy könyörüljön meg meg rajtunk, mert ez a bál meg az egész társaság el van átkozva.

– Ugyan már, Pirike – mondta a Solymosi, miközben felhúzta egy kis rummal a maradék kávét –, nem túlzás ez? – Túlzás? – nézett fel keserűen a Pászliné. – Na várjál. Mert a többit még el sem mondtam. 

Mesélj az óbudai gyerekkorodról! 

Babakoromban egy ideig még Zuglóban laktunk az anyai nagyszüleim lakásában. Aztán később vettünk egy lakást az óbudai Kalap utcai lakótelepen. Másfél éves lehettem, amikor odaköltöztünk. Apu, anyu, Borika. A hetvenes években itt laktunk, egészen a nyolcadikos ballagásomig. Pár méteren belül volt a bölcsőde, a Macis óvoda és a Vihar utcai iskola. Óbudai Bermuda-háromszögnek is hívhatnánk. A bölcsiben sárga kacsa volt a jelem, az oviban hóember. Főleg ez utóbbi sokszor felbukkan dalszereplőként, vagy téli festmények témájaként. Kicsit azonosulok is vele, mert januári gyerekként imádom a telet.

Egy mese volt a gyerekkorom. A Kalap utca tizenkettőben lakni – már önmagában is elég meseszerűen hangzik.

A helyszínek nemcsak mese-nevűek, de elvarázsolt hangulatúak voltak: Meggyfa utca, Vihar utca. Az óvoda, a bölcsi és az iskola között van egy játszótér. Olyan, mint egy  mesefalu, haverokkal, vidám barátságokkal, pattanó labdákkal, kavargó biciklikkel. Nagyon klassz kiindulási alap volt.

És mit csináltatok egy átlagos májusi hétvégén? 

Kirándultunk a Hármashatárhegyre, vagy elmentünk a Lukács Fürdőbe.  A római strandra a nagymamámmal meg a nagypapámmal jártunk. Volt egy olajfűz a strandon, ami épp május végén virágzik, nagyon szerettem elszunyókálni az illatában. A fa alatt letáboroztunk a nagyiékkal, a hűtőtáskából előkerültek a finomságok. Akkor még nem voltam vega, sem  pedig gluténkerülő, úgyhogy gond nélkül ettem a csirkecombot, aztán meg az almás pitét. A későbbiekben nagy bringás lettem. Sokat cangáztam, akár egyedül is az Óbudai-szigetre, amit abban az időben Május 9-e parknak hívtak. Az óriás csúszdás játszótéren nyaranta víz spriccelt a mászókákból. A legtöbb illat májusban van: virágzik a bodza, az akác, a hárs, a jázmin. Most is úgy repülök egyik virágról a másikra, mint egy méhecske. És előfordul, hogy virágporos marad az orrom.

És milyen volt az iskola? Nagyon sokan azt mondják arról az időszakról, hogy nem bírták a poroszos oktatást.

Nem poroszos, hanem oroszos volt, mert én még oroszt tanultam harmadiktól. Isteni, cuki, kedves orosztanárnénim volt, Gizi néni. Nagyon szerettük őt, és nagyon szerettük az oroszt is. Szuper pedagógusokat fogtam ki, óvodától kezdve az iskoláimon át. Zseniális rajztanárunk is volt, Szabó Imre. Most is aktív, tanít az AKG-ban, sokan „Montiként” ismerik. Igazi hippi figura volt akkoriban, hosszú, vörös hajjal, szakállal. Rajzórákra be lehetett vinni lemezeket, így a kedvenc zenéink szóltak munkálkodás közben. Szerintem nekem ott csavarodott be sok minden, ott értettem meg, hogy az alkotás mennyire szabad és kreatív tud lenni. Például a Gruffacsór című szürreális vershez figurákat terveztünk, amelyeket később kivetítettek nagyban, majd szobrok készültek belőlük. Imre bácsi csinált nekünk korcsolyapályát is. Télen fellocsolta a suli udvarát. Profi jég volt. Zsíroskenyér, forró citromos-cukros tea, aktuális tini slágerekre jégtáncolás, hú de jó volt.

Az osztályban meg klubdélutánokon buliztunk, Falco, az A-ha és az Alphaville váltotta fel a korábbi R-Go-, Dolly Roll- és Hungária-őrületet. 

Hogy volt nálad: előbb jött a rajz, majd a zene?

A hanggal, gondolom, már előbb hülyéskedhettem. Vannak kazettás felvételek, amelyeken saját versikéket mondogatok vagy énekelgetek bölcsis koromban. Aztán, ahogy meg bírtam fogni a filctollat, cerkát, onnantól kezdve megvolt a szerelem a színekkel. Ha kaptam egy új cerkacsomagot, vagy ránéztem egy filctollkészletre, teljes mámorban voltam: „Melyiket húzzam ki?” Mindegyikkel akartam rajzolni. Volt két kedvencem, a mustársárga meg a paszteles rózsaszín, a „bőrszín”. Kisiskolás koromban még nem volt mindenkinek hegyezője. Apukám egy szép antik késsel faragta ki nekem a ceruzákat újságpapírra. Nagyon finom illata volt. Szeptember elsején mindig ez a fíling jut eszembe, ahogy szagolgatom a lefaragott forgácsokat.

Mivel foglalkoztak a szüleid?

Apu végzettsége szerint közgazdász informatikus, anyukám pedagógus, angoltanár. Mindketten mindenféle egyéb dolgokkal is foglalkoztak. Apu egy időben újságkihordóként pihente ki azt, hogy előtte osztályvezetőnek akarták kinevezni a telefongyárban. Később az óbudai harisnyagyárban lett informatikus. A komputerek hajnalán lyukkártyás számítógépek voltak, sokszor hozott haza kilyuggatott karton papírokat, amire lehetett rajzolni. Amikor kicsi voltam, anyukám egy angol oviban dolgozott, néha én is elkísértem. Hajnalban forró lángost ettünk a Bécsi úti villamos végállomásán. Aztán anyu a rádióban lett szerkesztő és rendezőasszisztens. Később apu is dolgozott a rádióban, aztán bankokban. Mind a ketten írogattak, és írnak ma is. Apu drámákat, novellákat. Anyukám saját életének eseményeiből írt könyveket.

Téged az írás nem vonzott? A zenében és a képzőművészetben megtaláltad magad?

Dehogynem, de inkább csak bolondos csasztuskákat, őrsi indulókat vagy műsor forgatókönyveket írtam. Már az általános iskolában is túl aktív voltam. Az akkori ofőm, Cili néni úgy mondta: „Borika nagyon agilis.” Mint őrsvezető vagy krónikás mindig valamin ügyködtem. Programokat szerveztem, felsősként csináltunk télapó műsort az alsósoknak, amit én írtam. Dramatizáltam Eric Kästner A repülő osztály című regényét, és előadtuk az osztálytársaimmal. Jó kis csapatunk volt.

Néha összejárunk, figyelgetem, hogy sokan közülük milyen ügyesen megőrizték a gyerekkori huncutságot, energiákat.

Ritkán hallani olyat, hogy valaki emlékszik a bölcsis éveire.

Boldogságos aranykorként lebeg a szemem előtt. Volt egy medence a bölcsi udvarán, mi pedig kaptunk színes kis fürdőbugyikat, és abban pancsoltunk. Télen hangulatos fenyőünnepünk volt, sudár karácsonyfa magasodott az aulában. Azonkívül még meghitt diavetítésekre emlékszem.

Az oviban már sok olyan gyerkőccel jártam egy csoportba, akikkel később osztálytársak is lettünk. Nagy játszások, rohangálások, együtt izgulások voltak a viharban. Emlékszem, hogy összeültünk a folyosón, és az óvónénik mondták, hogy az égben most görgetik a hordókat az ördögök. A hatalmas ovikertben volt egy faház, ahol rengeteg izgalmas játék zajlott. Nagyon szerettem felállni a kerítés beton talapzatára, és kikukucskálni az utcára, közben gondolkodtam az életről. Azon elmélkedtem, hogy nem lenne jó meg nem értett művésznek lenni. Erre a gondolatra emlékszem.

Ez a veszély már ilyen korán felmerült?

Az valahogy már akkor is tiszta volt, hogy művész szeretnék lenni…Olyan dolgokat akartam csinálni, ami sok embernek kedves lehet. Úgy gondoltam, hogy van egy művésztípus, az olyan kopaszodó férfié, aki félrefésülte a haját és bőr tarisznyával jár. Ha ilyen embert láttam, akkor ő volt „a meg nem értett művész”. Ez rám eddig hál’ Istennek nem vonatkozik.

Akkoriban keramikus szerettem volna lenni, ami eddig nem jött még össze, de pár hónappal ezelőtt elmentem, és végre fazekaskodtam egy kicsit. 

Miért vártál ilyen sokáig?

Nem tudom. Talán most jött el az ideje. Nagyon jó érzés volt korongozni. Huhú! Vissza is kell mennem abba műhelybe, hogy bemázazzam az edénykéimet.

Átvittél valamit a művészetedbe az óbudai gyerekkorból?

A Meggyfa utcában vannak kicsi lejtők, tényleg kicsik, csak 3-4 méteresek, ahol sokat szánkóztunk. A Rutkai Bori Banda zenekarban, aminek én írom a szövegeit, van egy pár sor ebből az emlékből: „Gombakalapos lámpák mesefénybe vonják, ahogy kicsi lejtőn fut a szánkó, szakadatlan szakad a hó.” 

Szoktál erre járni?

Ide költöztették a Kunigunda utcába a királyi tévét. Ha néha behívtak egy riportra, előfordult, hogy utána még csalinkáztam a környéken. Ma már csillagászati árakon cserélnek gazdát itt a kis panelek. Mi még úgy tudtuk, hogy itt lótemető volt, vagy valami mocsár, ezért süllyednek picit a házak. De ahogy látom, ez csak legenda. Minden ház akkora, és pont ott van, mint ötven évvel ezelőtt.

A házunkkal szemben volt a TVE uszoda, amit azóta lebontottak, luxi volt, hogy ilyen közel laktunk hozzá. Kár, hogy full nyomasztó volt az épület és az állandóan fojtogató hypo- és klórszag. Találékony szervezetem kötőhártya-gyulladással szabotálta az úszóedzéseket. (A TVE-komplexumnak ma ismét van uszodája – a szerk.) 

A lakótelepünket néhány év óta egy zártkapus kerítésrendszer veszi körbe. Nem tudok bemenni a gyerekkori bújócskák helyszíneire. Nekünk még nem volt szükségünk ekkora fokú biztonságra. A kerítésen belül van az a szobor is, ami jó kis mászóka is volt egyben. Sokszor ott tanyáztunk, a szobor kő fészkébe kucorodva. Az első emeleten laktunk. Az erkélyünkön volt egy ágy, azon lehetett pihizni, napozni, heverészni. Sokat játszottam az erkély alatt, és ha valami kellett, akkor csak felkiabáltam anyukámnak, hogy dobja ki az Attilát vagy a Bernadettet, azaz a babáimat, vagy egy pokrócot, és akkor kisvártatva kidobta nekem. A gyerekszoba ablakából jól lehetett látni az egész Hármashatár-hegyet, ma már a nagyra nőtt lombok kitakarják. Fehér, havas telek voltak. A Régi Karácsonyok című nótánk egy „dalfestmény” a gyerekkori szobámról, hangulatokról, ünnepi fényekről, hóemberről.

 „A szaloncukor ezüst papírjának tükrén, és az üveggömbök pirosló hasán körbefut a fény, szalad a gallyakon, cifra díszeken, s felrepül a fán. Meseszép most az esti utca, mint sok régi babaház. Egy kuckós szobában elalszom én is. Álmomra cilinderes hóember vigyázz! Egész éjjel gazdagon havazott, csendbe bugyolálta a finom neszeket. Kis ágyamból nézek ki az ablakon, lesem a ködből kinövő fehér hegyeket”. 

A szemközti ház mögött volt „A” telefonfülke, ahová lejártunk telefonálni. Igazi tantuszos masina volt. Külön esemény volt elmenni telefonálni. De jó lenne, ha most is így lenne, és nem folyton a telefonon lógnánk!

Volt egyszer egy balesetem. Még pici voltam, de mozgékony. Felmásztam a rácsos ágyam szélére, kipottyantam, és betörtem a fejemet, ömlött a vér. Mivel akkor nem volt még telefonunk, anyu átkopogott a szomszédba segítségért. Csodálatos módon épp ott volt vendégségben egy doktor bácsi, aki összeragasztotta a fejemet, az anyunak meg beadott egy nyugtatót.

Sokat változott a környék?

Hangulatában olyan, mint régen. A fák lettek nagyobbak, meg sajnos bezártak az akkor még jól működő Meggyfa utcai kisboltok. A Brüll Béla cukrászdából Koch–Danica lett, az önkiszolgáló étteremből Meki. Sok minden továbbra is békebeli, varázslatos. Talán még a régi rómaiak korában is éltem itt, azért vonzódom ide. Beköltöznék a Vihar suli tőszomszédságában álló, ókori Herkules villába szívesen, főleg, ha lenne ott egy nyugdíjas állás számomra a jövőben.

Úgy érzékelem, valószínűleg szereted Óbudát, hiszen a triola ganggel van egy Óbuda-himnuszotok. Milyen a kapcsolatod a kerülettel?

Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy kifejezetten Óbudát is mennyire szeretem, nem csak Magyarországot, amikor kiköltöztem Bostonba tanulni. Amíg az ember itt él, addig ez csak egy kerület a sok közül. Nem is laktam addig máshol, így nem nagyon volt rálátásom arra, hogy milyen a többi kerület. Aztán elköltöztem Boston külvárosába, ahol semmi sem volt sétatávolságra, egy kertvárosi részen éltem. Akkor jöttem rá, milyen jó is volt Óbudán lebattyogni a Fő térre, ott volt az Óbuda Napja meg a Kobuci a Zichy-kastély udvarában. Amikor a párommal összeismerkedtem, aki eredetileg veszprémi, de a 13. kerületben van egy lakása, akkor volt egy tizenharmadik-harmadik összecsapás közöttünk, próbáltam meggyőzni, hogy Óbudánál nincsen jobb, és ez egy visszatérő poén lett a kettőnk között. Addig-addig csináltuk ezt, amíg végül ide költöztünk, és akkor már meg kellett írni ezt az Óbuda-dalt. 

Egy korábbi interjúdban elmesélted, hogy érettségi után Chicagóban filozofikus teológiát és apologetikát tanultál, de ez nem a te utad volt. Miért érezted ezt? Valamilyen hatással azért voltak rád ezek a tanulmányok? 

Ezt csak retrosprektíve tudom elmesélni, mert miközben történt velem, nem igazán raktam össze a darabokat. Angol szakos gimibe jártam, ahol beengedtek misszionáriusokat az iskolába az angolóra keretein belül. Valójában nem is angolórát tartottak, bújtatottan inkább az volt a céljuk, hogy megtérítsenek minket. Ez pont abban az időszakban történt, amikor 14-16 éves lehettem, az embernek ilyenkor még nem olyan erősek a meggyőződései. Amúgy is akartam angolozni, úgyhogy elmentem a gyűlésekre, de rájöttem, hogy ők keresztények, ez pedig tőlem távol áll. Fél évig gyűrtük egymást, végül beadtam a derekam, hogy jó, próbáljuk meg, és három évre belekerültem ebbe a körbe. Így jutottam el Chicagóba. Úgy gondoltam, hogy embereket fogok megtéríteni, mert ez a legfontosabb dolog a Földön. Teológiát tanultam, de elég kellemetlenek voltak a körülmények. Egy ponton rájöttem, hogy nem feltétlenül látnak itt szívesen…

Először elhagytam a kereszténységet mint meggyőződést, és utána tudtam minden mást is magam mögött hagyni ezzel kapcsolatban. Elég meghatározó élmény volt. 

És megrázó is, gondolom…

Igen, de annyira meg mégsem volt az, vagy talán csak az idő szépítette meg. Most már úgy vagyok vele, hogy kellett ez. Szerintem mindenkinek szüksége van egy olyan élményre az életben, amikor valamit igazán rosszul mér fel, mert így megtanul változtatni a dolgokon.

Ezután döntöttél úgy, hogy elvégzed a Bartókot és utána a Berklee-t. A zene korábban is jelen volt már az életedben?

Igen, a szüleim klasszikus zenészek. Anyukám fuvolista, apukám pedig kürtös. Apukám tanít és zenekarban is játszik, anyukám pedig, ahogy megszült engem, elkezdett inkább a tanítás irányába menni. Nálunk soha nem volt kérdés, hogy tanulok-e valamilyen hangszeren, inkább, hogy milyen hangszeren.

Először hegedülni kezdtem, öt év után viszont jött néhány „krízis”. Az egyik az volt, hogy rájöttem, soha nem fogok úgy játszani, mint sokan mások körülöttem.

Ők teljesen más szinten érezték a hangszert, mint én. A másik pedig, hogy nagyon vágytam volna arra, hogy polifonikus hangszerem legyen – egyszerre több hangot is meg lehessen szólaltatni –; akkordokat akartam. Azért kezdtem el gitározni, mert formailag nagyon hasonlít a hegedűre, és mert ez a hangszer tudta, amit én akartam. Nem éreztem azt sem, mint amit a hegedűnél, hogy már 8 évesen lekéstem arról, hogy jó legyek.

Mint középszerű egykori fuvolista, átérzem. 

Egyébként az a helyzet, hogy kellenek a középszerű fuvolisták is! Az ember azért tanul hangszeren játszani, hogy kifejezze magát. Ha valaki előadóművész szeretne lenni, és a legmagasabb szintre szeretne eljutni, az szép és jó dolog. De ha csak zenél és élvezi, az egy másik dolog – és ez is fontos. Utóbbihoz pedig bőven elég, ha az ember középszerűen játszik.

Milyen élmény volt a felvételi a Berklee-re? 

Izgalmas. Ki kellett mennem Londonba. Emlékszem, a felvételi napján úgy keltem fel, hogy alig bírtam megmozdulni, nagyon stresszes voltam, és beállt a hátam. A felvételin kedvesek voltak, pedig volt egy olyan jelenet, amin azóta is nevetek. Egy B bluest kértek, én meg játszottam egy H bluest, mert összekavarodott bennem a B meg a H. Csak néztek rám, hogy mi történt. Ezt leszámítva egyébként nagyon jól sikerült. Ritka az, amikor az ember a teljesítőképessége maximumát tudja hozni egy ilyen szituációban, és nekem pont összejött.

Milyen ott tanulni?

Minden nehézséggel együtt az is nagyon jó volt. Nehéz elmagyarázni, hogy milyen évekre kiköltözni egy olyan országba, ahol az ember még nem járt, egy olyan helyzetbe, amilyenben még nem élt. Hirtelen mélyvíz volt, mert fenn is kellett magamat tartani. Ami nagyon felszabadító volt a Berklee-n, és más, mint itthon, az az, hogy csak mi, gitárosok hétszázan voltunk. A Zeneakadémián felvesznek tizenöt embert egy évfolyamba, van köztük három gitáros, és mindenki tudja, milyen a másik, hogyan játszik. Itt nem így volt. Van negyven gitártanár, akik közül választhatsz, így simán végig tudsz menni a négyéves képzésen úgy, hogy minden évben más a tanárod és más is vizsgáztat. Más léptékek vannak.

Van valami felszabadító abban, hogy nem figyeli mindenki azt, amit csinálsz.

Volt olyan félév, amikor csak R&B-t játszottam, és úgy voltam vele, hogy jazzt biztos nem fogok, a következő félévben viszont úgy éreztem, hogy ide nekem az összes bebop-standardet! Senki meg nem kérdőjelezte, amit csinálsz, és nem kérdezte, hogy miért nem azt, amit eddig. Emellett szupertehetséges emberekkel találkoztam – egyszerűen akkora a merítés, hogy abból több lesz a durván tehetséges. Ennyi nagyon kedves, szép, tehetséges embert egy helyen… Magyarországon is egyre jobban benne van a kultúrában, hogy legyünk támogatók egymással, mert attól senkinek nem lesz jobb, hogy a másik embert ekézi, de ott ez valahogy nagyon jelen volt. 

Hozott valamilyen szemléletváltozást a zenéhez való hozzáállásodba a Berklee? 

Kicsit igényesebb lettem a körülményekre. Ott, ha volt egy zenekari gyakorlatunk, akkor mindenki időben érkezett, fel volt készülve, pazar kottákat írt, minden ki volt találva. Nem volt olyan, hogy jaj, majd a beálláson megnézzük.

Mindenben sok ember sok munkája volt, volt idő és igény arra, hogy mindent kitaláljanak. Magyarországon ez néha furcsán működik.

Talán az oktatók sincsenek annyira kiégve ott.

Az biztos, hogy sokkal több pénzért sokkal kevesebb munkát végeznek, amihez így nyilván sokkal több kedvük is van. A zenekari gyakorlat tanárunk gyakran beült egy kávézóba, és csak morfondírozott, hogy pontosan hogyan legyenek a dolgok. Jó hatással van rájuk, hogy nem aggodalmaskodnak a megélhetésük miatt. Ott van az is, hogy ha az ember késve érkezik vagy nem tanulja meg, amit kellett volna, akkor a 699 másik időben érkezik, és tudja. Mindez kissé futószalag- szerű, de jó értelemben: Ez a helyzet elősegíti, hogy az ember megbízhatóvá váljék, akivel jó zenélni, profi és gyakorol.

Van valami, amiben nagyon másképp működsz a Berklee előtt és után?

Igen, abszolút. Valahogy addig azt képzeltem, ahhoz, hogy az ember jó zenét írjon, kellenek a megfelelő körülmények, eszközök, sok idő, türelem, még a csillagok állása is olyan kell, hogy legyen. A Berklee-n pedig ezt lazán kezelték. Az emberek leültek a folyosóra, elővették a fülesük mikrofonját, és felvették a vokálokat.  Persze, ha volt rá esélyük, akkor bementek a stúdióba, és ott folytatták, de mégis korlátok közt dolgoztak. Az ötlet volt nagyon fontos, a vágy, hogy csináljanak valamit. Mindenki csóró diák volt, senkinek nem volt sok pénze meg ideje. Persze volt pár gazdag ember köztük, de nem ez volt az átlag. Volt olyan például, hogy bementünk a suli öltözőjébe egy hangkártyával, és felvettünk pár számot. Megtanultam, hogy a zenei ötlet a legfontosabb, az pedig, hogy a fülesünk milyen, szinte másodlagos. Vannak ötletek, amelyek, jó, ha nyersen kijönnek, és még jól is áll nekik. Azóta sokkal kevesebbet stresszelek,  és nem gondolom, hogy minden eszköznek a legdrágább cuccnak kell lennie.

Az ELTE Informatikai Karára is jársz épp, itt mit tanulsz? 

Ha nem zenéltem volna és nem mentem volna filozofikus teológiára, akkor matekot tanultam volna. Imádom a zenét, de néha kicsit egysíkúnak érzem. Kellett valami más, úgy éreztem, az agyamban van még potenciál.

Az egyetemen amúgy is tanultam elektronikus zeneszerzést a gitár mellett, ott pedig a grafikus programozási nyelvről elég sokat megtudtunk, és nagyon tetszett. 

Egyébként a zenének és a mateknak van találkozási pontja.

Igen, ezt sokszor mondják, de több olyan zenészt ismerek, aki inkább messziről elkerüli a matekot. 

Dobolni is tanultál szabadidődben, igaz?  

Ez a másik dolog, amit szoktam csinálni – elég gyorsan ki tudom égetni magam. Ha valami érdekel, akkor az megszállottan érdekel, nem tudok róla lekapcsolódni. Ez hosszú távon megterhelő. Néha ahhoz, hogy egy kicsit kipihenjem magam, át kell állítanom magamat másra, és akkor annak a megszállottja leszek, és a másik dologban ki tudom pihenni magam. Így tanultam meg dobolni meg basszusgitározni is, és az informatikát is emiatt akartam elvégezni: hogy ne huszonnégy órában pörögjek a zenén, hanem mondjuk csak tízben. 

És hogy állsz a dobolással? 

Azt egy fél évig csináltam, nagyon élvezetes volt, és szerettem. Főleg azért akartam megtanulni, hogy amikor producerkedem, akkor értsem, hogyan működnek a dolgok. Egyébként nem szoktam dobolni, de sokat segített abban, hogy ha zenét írok, akkor a dobrész hogyan van a helyén. Amikor pedig az ember már ismeri a szabályokat, akkor azokat át lehet hágni.

Több zenekarban, felállásban is aktívan benne vagy – Flanger Kids, triola gang –, Szécsi Böbével is zenélsz, és még ki tudja, hány helyen… Más-más energiák kellenek ezekhez az egyébként sokszor nagyon eltérő zenekarokhoz? Van, amikor jobban éled az egyiket a másiknál?

Szerintem nincs olyan, hogy egyformán élem az összeset, az egyiket mindig kicsit jobban, mint a másodikat meg a harmadikat. Viszont megpróbáltam minimalizálni azt az időt, amikor alkalmazott zenészként és producerként dolgozom, és próbálom főleg azt csinálni, amit én szeretnék. Viszonylag kevés időm van most zenélni, ahhoz képest, hogy a nap 24 órájában csak ezt tenném. Kicsit kiégtem abban, hogy nagyon sok dolgot csináltam, amit gyorsan, határidőre kellett elvégezni – pár hónap alatt megírni albumokat, megproducerelni elejétől a végéig.

Az ember, ha nem a saját zenéjével foglalkozik, akkor ezt egy idő után munkának éli meg. Ez nem is baj, csak az a játékosság nem fér meg együtt a munkával, amit amúgy szeretek a zenében.

Ha óradíjban producerkedem, kevésbé kezdem el rákötni a gitár effektet a dobra. Akkor nincs meg az a szabadságom, hogy na akkor itt most csináljunk valami állatias dolgot. Mindig közelebb érzem magamhoz azokat a projekteket, ahol van lehetőségem csak úgy „lenni”. Most épp arra vágyom, hogy alkalmazott gitárosként működjem egy ideig, amikor csak megkapom a kottát. Nagyon meg tudom élni ezeket a szituációkat is, de a kreativitás azért nagyon kell. 

A zenén kívül milyen más művészeti ág van rád nagy hatással? 

Mindig is az olvasás volt fontos, mert az csendes. Régen csak non-fictiont olvastam, csak tényeket, manapság meg csak szépirodalmat. Egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elolvassam azokat a könyveket, amelyekben valaki tényszerűen megmond valamit valamiről. 

Mi volt a legutóbbi könyv, ami nagyon tetszett? 

Durica Katarina kötetét olvastam nemrég, a legutolsó a Városi rókák volt, a béranyaságról. Ne kérdezd, hogy miért, vagy hogy, ezt találtam otthon a polcon, és nagyon megdöbbentő volt ilyen női sorsokról olvasni. 

Úgy érzékeltem, hogy ez nálad amúgy is fontos téma. 

Abszolút! 

Említtetted korábbi beszélgetésekben, hogy kevés női producer van. Vajon miért?

Nehéz megmondani, rengeteg oka van. Az egyik fő ok az, hogy a nők nem látják maguk előtt ezt a lehetőséget, kevés a példa. Amikor végeztem a Berklee-n, és elkezdtem az újpesti zeneiskolában tanítani, egyetlen női növendékem volt. Amikor eljöttem onnan, kicsit kevesebb, mint a fele már nő volt. Semmit nem csináltam, csak én voltam a gitártanár, és aki oda akart jönni, az látta, hogy lehet jönni nőként is. A producerkedéssel is ez van. Egyrészt nagyon technika-orientált, néha azt érzem a nőkön, hogy megtanulják, hogy ők ehhez nem értenek, és félnek tőle. És valahogy érzékenyebbek egy ilyen szituációra, jobban tartanak a hibáktól. A csávók meg megrázzák magukat utána.

A nők hajlamosabbak úgy magukra venni a hibákat, hogy nem én, Gyarmati Fanny rontottam el valamit, hanem én mint nő. 

Összességében a projektjeidben több nővel dolgozol együtt.

Nem direkt. Legfeljebb tudat alatt jött ki így a lépés. Egy nagyon mainstream férfi előadónak valószínűleg eszébe sem jut az, hogy női gitárosa legyen – és nem arra a típusú női gitárosra gondolok, aki egy szál melltartóban áll a színpadra, hanem hogy gitáros, és mellesleg nő. A szakmában dolgozó nőknek hamarabb eszébe jut, hogy keressenek maguk mellé nőket. Sok nőnek pedig megnyugvás más nőkkel dolgozni, nincsen benne átszexualizáltság. 

Min dolgozol most? 

A Flanger Kidset csinálom teljes erővel. Most nagyon sok kedvem van zenélni – ez nem mindig van így. Dolgozom más projekten is, de arról még nem akarok beszélni, nem tudom, milyen formában valósul meg. Tele vagyok új ötletekkel. A triola gang-et is nagyon szívesen bedurrantanám újra, de Zsófival van egy egyezségünk, hogy amíg ő nem érzi, hogy akar mondani valamit, addig nem csináljuk csak azért, hogy valami legyen. Ha majd meg akar nyilatkozni, ott leszek, hogy beat-et rakjak alá. A Madách Színház egyik darabjában, a SIX-ben is zenélek, az kifejezetten csak előadó-művészeti tevékenység. Úgy licencelték a darabot Magyarországra, hogy csak nők játszhatják, ami kihívás volt a színháznak. Nehéz volt összeszedni háromszor négy női zenészt. 

Különleges hangszeresekre van benne szükség, vagy ennyire nincsenek nők ebben a szakmában?

Gitár, dob, basszusgitár. Ennyi. Még csak nem is barokkfurulyásokat kellett keresni, csak olyanokat, akik nem hobbi szinten zenélnek, beültethetőek, és el tudnak olvasni 81 oldalnyi kottát. Nagyon nehéz volt ilyen nőket találni.

  1.

Egy fiú ácsorog a hosszú, kihalt folyosó végén, a „büfé” feliratú, hatalmas, párnázott ajtó előtt. Mintha egy igazgatói iroda ajtaja lenne. Odabentről hangzavar: nevetés, káromkodás, gúnyolódás, számonkérés, szidalmazás mosódik össze. A fiú a kezét tördeli, aztán ráteszi tenyerét a kilincsre – de mégsem nyit be. Megfordul, elindul a folyosón. Visszhangoznak a léptei, ahogy cipője gumitalpa nyikorog a márvány járólapokon. Sokáig megy. 

2.

A hosszú, kihalt folyosó végén kávéautomata. A fiú bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital. Megissza, a poharat a szemetesbe dobja. Elindul felfelé a vörös szőnyeggel borított, széles lépcsősoron. Belép az olvasóterembe. Ez egy könyvtár. 

 3.

A hosszú, kihalt folyosó végén kávéautomata, egy lány áll előtte. Bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg gép, lecsorog az ital. A fiú érkezik a folyosóra, észreveszi a lányt, megakad rajta a szeme. Elindul felé, a lány épp megissza a kávét, a műanyagpoharat a szemetesbe dobja. Elmennek egymás mellett, a lány nem néz a fiúra, elindul felfelé a vörös szőnyeggel borított, széles lépcsősoron.

4.

A fiú érkezik az olvasóterembe. Körbenéz. Észreveszi a lányt, aki nem emeli fel a fejét a könyvből. A fiú leemel egy atlaszt a polcról, leül egy távolabbi asztalhoz, onnan figyel. Hatalmas ablakok, dől be a fény, vonulnak az árnyékok, megy le a nap. 

5.

A hosszú, kihalt folyosó végén a lány kávét vesz az automatából: bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital. A fiú érkezik, beáll a lány mögé. Meg akarja szólítani, és már épp meg is szólítaná, amikor a lány elveszi a kávét, és a pohárral a kezében elindul felfelé a vörös szőnyeggel borított lépcsősoron.  

6.

A hosszú, kihalt folyosó végén a lány kávét készül venni az automatából. A fiú érkezik, beáll a lány mögé. A kávé kétszáz forintba kerül, lány az aprók között kutat a tárcájában, de csak egy százforintos és egy ötven forintos érme van nála. A fiú megérti a helyzetet, erőt vesz magán, és sikerül megszólalnia. Beszélgetnek. A fiú kisegíti a hiányzó ötven forinttal. A lány bedobja a pénzt, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital. A lány elmosolyodik, és megkérdezi a fiút, hogy ő is naponta szokott-e ide járni. Reméli, másnap is találkoznak, és akkor visszaadja az ötvenest.  

7.

A lány kilép a könyvtárépületből, a forgalmas utcán gyalogol. Őszi szürkület. Berreg egy motor, villamos kanyarodik, busz dudál. A fülében fülhallgató, zene. A telefonján chatel. Anélkül, hogy feltekintene a telefonjából, kilép a zebrára. 

8.

A fiú könyvtárépület kapujánál, egy nagy üvegajtó előtt várakozik. Rápillant az órájára, aztán körbenéz. Sehol senki. Reggel van, fúj a szél, falevél kapaszkodik a fiú kabátjára, aztán továbbrepül. Odabent feltűnik a portás, megfordítja a „zárva” táblát, kinyitja az ajtót. A fiú a ruhatárhoz siet, szekrénybe teszi a dzsekijét, átmegy a beléptetőkapun, aztán elindul a hosszú, kihalt folyosón. Megérkezik a kávéautomatához, vár. 

9.

A fiú a hosszú, kihalt folyosón a kávéautomatánál várakozik. Sehol senki.

10.

A fiú az olvasóteremben ül egy ablak melletti asztalnál, előtte laptop, könyv, jegyzetek. Odakint esik a hó. 

11.

A hosszú, kihalt folyosón a fiú a kávéautomatához érkezik. Bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital – aztán visszajáró csörren. A fiú kinyitja a váltópénzes rekeszt, és kivesz belőle egy ötvenforintost. A fiú nézi az érmét, nem érti. Körbenéz, sehol senki. A fiú az ötvenest visszadobja az automatába, de a gép nem fogadja be – az érme ismét kiesik a rekeszbe.

 12.

A hosszú, kihalt folyosón a fiú a kávéautomatához érkezik. A pénztárcájából előveszi, és sorra bedobálja az előre kiszámolt pénzérméket: egy 20-ast, aztán egy 100-ast, aztán egy 10-est, aztán megint egy 20-ast. Elgondolkozik egy pillanatra, megnyomja az ital gombot, de a gép kiírja, hogy még 50 forint hiányzik. A fiú újabb érméket dobál be kétszázig. A tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital – és megint érme csörren. A fiú nézi az ötven forintost, gondolkozik. Újra bedobja, az érme újra kiesik, a fiú ismét bedobja, az ötvenforintos ismét megcsörren a visszajárós rekeszben. 

13.

A fiú az olvasóteremben ül az ablaknál. Előtte könyv, nem tud figyelni rá. Előveszi az ötvenforintost a zsebéből, az ujjai között forgatja. 

14.

A hosszú, kihalt folyosón a fiú érkezik a kávéautomatához, amit épp a karbantartó tölt fel italporokkal. A fiú zavarban van, de odalép hozzá. Elmondja, mit tapasztalt: a gép 150 forintért készíti el neki a 200 forintos kávét. A karbantartó nem hiszi – de azért maga is kipróbálja: bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital, de ezúttal nincs visszajáró. A fiú szabadkozik, nem tudja mire vélni a dolgot. A karbantartó viccelődik.

15.

A hosszú, kihalt folyosón a fiú érkezik a kávéautomatához. Bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital – és megint visszaad egy ötvenest. A fiú megissza a kávét, kidobja a poharat, visszaindul, de ekkor pittyenést hall a háta mögül. Visszalép a géphez, és látja, hogy a digitális kijelzőn egy három írásjelből álló karaktersor jelent meg: egy kettőspont, egy kötőjel és egy berekesztő zárójel. A fiú áll a kávéautomata előtt, nézi szmájlit. Körbenéz, sehol senki. Elolvassa a kávéautomatán a karbantartó adatait, hogy hiba esetén milyen számot kell hívni. Elmenti a telefonszámot a telefonjába. 

16.

A fiú hazamegy az üres lakásba. Leül egy székre, néz maga elé.

17.

A fiú a sötét hálószobában fekszik az ágyban. Forgolódik, nem bír aludni. A telefonja után nyúl, kikeresi a karbantartót a névjegyzékből, és felhívja telefonon. Hosszasan kicsöng. A férfi felveszi, kótyagos hangon beleszól. A fiú elmondja, hogy most már nem csak olcsóbban adja a kávét a gép, de egy szmájlit is küldött neki. A férfi lassan összerakja, hogy kivel beszél, és elküldi a fiút a kurva anyjába. Megszakítja a hívást. A fiú telefonján látjuk, hogy éjjel fél három van. 

18.

A fiú az olvasóteremben ül egy ablak melletti asztalnál. Előtte nyitott könyv, a könyvben illusztráció: küllős kerék, körülötte emberek, istenek, félistenek. 

19.

A fiú a hosszú, kihalt folyosó végén áll az automatánál. Bedob egy kétszázast, a tartórekeszbe vágódik egy műanyagpohár, felbőg a gép, lecsorog az ital, jön az ötvenes visszajáró. Pittyenés hallatszik, és megjelenik a 🙂 a kijelzőn.

20.

A fiú az olvasóteremben ül egy ablak melletti asztalnál, előtte laptop, könyv, jegyzetek. Nem bír figyelni.

21.

A hosszú, kihalt folyosó végén automata, előtte tanácstalanul ácsorog a fiú. Hosszú idő telik el. A fiú közelebb lép a géphez, és bátortalanul átöleli. 

22.

A fiú megérkezik a könyvtárépületbe. A ruhatárhoz siet, szekrénybe teszi a télikabátját átmegy a beléptetőkapun, elindul a hosszú, kihalt folyosón, közben egy kétszázast vesz elő a pénztárcájából. Megtorpan: a kávéautomatát épp egy bútorszállító kézikocsira billenti négy melós, aztán eltolják a kijárat felé. A fiú tanácstalanul áll, kezében a pénzzel.

23.

A fiú a hosszú, kihalt folyosón áll, a kávéautomata hűlt helye előtt. Előveszi a telefonját, kikeresi a karbantartót, felhívja. Hosszasan kicsöng, aztán a hívott fél kinyomja a hívást.

24.

A fiú elindul a hosszú, kihalt folyosón. Visszhangoznak a léptei, ahogy cipője gumitalpa nyikorog a márvány járólapokon. Sokáig megy. Megérkezik a „büfé” feliratú, hatalmas, párnázott ajtó elé. Mintha egy igazgatói iroda lenne. Odabentről összemosódó hangfoszlányok: nevetés, káromkodás, gúnyolódás, számonkérés, szidalmazás. A fiú a kezét tördeli, aztán erőt vesz magán, ráteszi a kilincsre a kezét. A benti hangzavar kibírhatatlanná erősödik. 

Milyen városkép reprezentálódik a képeken, és van-e Óbudához köthető felvétel? 

Azt gondolom, hogy többrétegű városképet mutat fel a kiállítás, amely nem feltétlenül az analóg, fekete-fehér technikának köszönhetően, hanem inkább zsigerileg érzékelhetően a szürkeség átható vizuális tapasztalását hozza magával. Halas István megfogalmazását idézve:

„egy szomorú, megalázott, levegőtlen, szürke, „magyarszürke” világban éltünk, a kiállítás ennek az árnyalatairól szól.” 

Óbuda ezen a tárlaton nem jelenik meg, bár van egy részlet Tarr Béla Panelkapcsolat című filmjéből, ami akár az óbudai lakótelepen is játszódhatna, de mégsem itt Budapesten, hanem Tiszaújvárosban forgatták. A film végén – a látványos jelenetet a kiállításban vetítjük is – a házaspár egy teherautó platóján utazva, a frissen vásárolt új mosógép mellett szemléli a „városi tájat”, a kamera a végeláthatatlan hosszú lakótelepet mutatja folyamatosan haladva hosszú-hosszú percekig, és ez a képi látvány akár felidézheti az óbudai panelházakat is.

Többet tudunk meg Budapestről ezen a kiállításon, vagy a város inkább csak a háttere a fotózásnak, a kísérletezésnek ezeknél a fotósoknál? 

Elég lényeges kérdéskör, hogy milyen szerepben jelenik meg a város ezeken a képeken. Pfisztner Gábor tartott egy tárlatvezetést erről, pontosabban egy kérdésfelvető, értelmező, fotóelméleti fókuszú körbejárást arról, mit jelent egyáltalán Budapestet képként látni ebben az időszakban (1974–1989), hogyan függ össze a város élménye és annak fotografikus reprezentációja, mit mond el a fotó a korszakról és mit nem, illetve, hogy ezek a képek a városról szólnak-e, vagy inkább az alkotók és a tér viszonyáról. Ő is említette, hogy a progresszív fotó kifejezés, amit a kilencvenes évek elején Miltényi Tibor kezdett el használni, különböző értelmezési lehetőségei miatt némi magyarázatra szorul.

Olyan fotográfiai gondolkodást értünk alatta, amely nem kizárólag a valóságként érzékelhető világ megmutatására törekszik, hanem kérdéseket fogalmaz meg róla és egyben a fotografikus képről magáról is. A kiállított fotósoknál a kísérletezés, a hivatalostól eltérő látásmód és a hatvanas évek közepétől érzékelhető erőteljes képzőművészeti fotóhasználat konceptuális hatása az, ami miatt azt a kifejezést, hogy „progresszív fotó”, a kiállítás címében is fontosnak tartottam kiemelni. A tárlaton szereplő fotósok nem alkottak egy művészeti csoportot, még csak nem is egy generáció tagjai, hiszen a tavaly elhunyt Benkő Imre és Haris László az idősebb korosztályhoz tartozott, Drégely Imre, Szilágyi Lenke jóval fiatalabbak.

Végeredményben nem beszélhetünk közös látásmódról vagy irányról, azonos alkotói programról sem.

Akkor mi köti össze őket?

A kísérletezés, új utak keresése, más elgondolások mentén, mint amit a hivatalos művészetpolitikai szemlélet elvárt és érvényesített. Ez deklaráltan a „művészi mondanivalóval” értelmezhető, esztétikájában a szépségre törekvő, technikailag pedig a minél kiválóbban megvalósított képek dömpingjét jelentette. Az 1977-ben létrejött Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója egyértelműen az ettől való eltávolodást mutatta meg, másfajta szemléletmódot hozott. A kiállításon szereplő fotósok majd mindegyike tagja volt egykoron ennek a szerveződésnek, amelyet elsősorban azért hívott életre a Fotóművészek Szövetsége, hogy a Magyarországon akkor még hiányzó felsőfokú fotós képzést ilyen módon pótolja. Majd csak 1985-től indult be az Iparművészeti Főiskolán az intézményi képzés. A Stúdió biztosította azt a közösségi teret, ahol meg tudták beszélni a munkáikat, nyersanyaghoz jutottak, segítséget kaptak az alkotómunkához, és ahol a képkészítés elméleti hátterét és annak vonatkozásait művészeti írók és művészettörténészek mentorálása mellett ismerhették meg. Például olyan alapkérdéseket fogalmaztak meg, amelyek a fotográfus pozíciójára, a médiumhoz való viszonyára, a médiumon keresztül látott kép és a valóság kapcsolatára reflektált, ezek a felvetések tettenérhetők a kiállított fotómunkákon is.

Egy közös attitűd is jellemezte őket: kószáltak, járták a várost, és időnként elővették a náluk lévő fényképezőgépüket. A város ebben az esetben a keretét, a hátterét adja ezeknek a kísérleteknek. Érdemes megemlíteni Antonioni Nagyítás című filmjét, ami fontos viszonyítási pontot jelentett számukra, mégpedig abban a lényeges momentumban, hogy a fotográfus független értelmiségi státusszal bír.

Elhangzik például a filmben az a mondat, hogy fotós vagyok, az a dolgom, hogy fényképeket csináljak, bármiről, amiről én szeretnék.

A hetvenes évek Magyarországán a fotós státusza és egzisztenciája, anyagi jóléte és technikai körülményei meg sem közelítették a nyugatiakéit, de még jelentősebb különbség volt a függetlenségben és szabadságtudatban.

A kiállításon látható Jokesz Antal 16 fotója az 1984-ben készült Felszabadulás tér című sorozatából, amely egyrészt egy meghatározott helyről, a tér egyik pontjáról szemlélt városhasználati szituáció rögzítése, másrészt az esetleges képkészítés metódusának dokumentálása. A fotós gépét csípőmagasságban tartva exponálta a képeket, úgy, hogy a keresőbe nem nézett bele, lényegében, aki arra járt – bár nem tudott róla – megörökítésre került, Jokesz döntése csupán annyi volt, hogy exponál vagy sem. Hónapokig készítette a sorozatot, rengeteg kép készült, de nem nagyította le a teljes anyagot, csak néhány képet publikált kiállításokon. A többi negatív több mint 40 éve pihent a dobozokban, a fotós is most látta őket először lenagyítva, természetesen ezekből is válogattunk a kiállításra. A folyosói falakon megjelenő Felszabadulás tér-Pontos idő-Exodus konstrukció helyspecifikusan, a Jokesz Antallal való közös gondolkodás folyamán formálódott meg.

Több olyan fotó van a falakon, amelyek másutt nem voltak láthatók?

Surányi Mihállyal végeztük az előválogatást, és arra törekedtünk, hogy kevésbé ismert képeket válasszunk ki. Számomra nagyon fontos hozadéka ennek a kiállításnak az eddig publikálatlan képek bemutatása. Benkő Imrétől, Szilágyi Lenkétől, Vékás Magdolnától is mutattunk be korábban nem látott fotókat.

Hámos Gusztáv a saját archívumából, a kétezres évek közepén vette elő a Budapestre vonatkozó képeit, amikor feleségével, Katja Pratschke-val elkezdték a fotószekvenciákon alapuló városfilmjeiket készíteni. Ezek városi látványokat, tér- és időbeli átjárókat, az átmenet helyeit teszik láthatóvá. A Berlinben, Párizsban, Barcelonában és Budapesten készült városfelvételeket kinematográfiai kontextusba helyezték: zörejjel, zenével, fiktív narrációval filmmé alakították az állóképeket. A hetvenes évekbeli pesti városképek így beépültek a 2010-es években konstruált fotófilmekbe. 

Haris László a kiállításon látható konceptuális munkája 1975. június 5-én készült. 24 órán keresztül három percenként exponált egy Mázsa téri lakás ablakából a rögzített helyszínre fókuszálva, az elkészült 480 felvételt tablóba rendezte. A tablóról két fényképfelvételt készített, az elsőn jól láthatók a téren áthaladó járókelők és a járművek mozgása, a későbbi felvétel életlen változatán viszont e tárgyi elemek már nem érzékelhetők, a képek mátrixa lényegében a nap fénytörténetét dokumentálja. A Covid alatt Haris újra elővette a 480 negatívot, digitálisan megtisztította, így számos olyan részletük vált láthatóvá, amelyek korábban, az akkori technikai adottságok miatt nem voltak észrevehetők. Itt is arról van szó, hogy egy hetvenes évekbeli sorozatot újra elővett a fotós, és több évtizeddel később, kortárs reflexiókkal újabb, más fotómunkák születtek a korábbira épülve. 

Még egy munkát említenék, ami a kiállítás kapcsán jött létre: Halas Istvánnak A körút összes kirakata című sorozata, amit vintage kontaktmásolat formájában, műtárgyként és végtelenített, képkockánként vetített filmként is szemlélhetünk, utóbbi a kiállításra készült.

A konceptuális-dokumentarista fotósorozat a körút összes üzletportálját rögzíti egy adott történeti pillanatban, egyszerre városszociológiai dokumentum, vizuális leltár és fotóművészeti állítás. Rendszerező gesztus, ami azt vizsgálja, mit mond egy város önmagáról a kereskedelmi felületein keresztül. A hangsúly az ismétlésen és az összességen van, ezért a munka várostörténeti dokumentummá is vált, nemcsak művészeti projektté. Jól illeszkedik a progresszív konceptuális fotó fogalmához, hiszen végigvisz egy gondolatot egy vizuális szabályrendszer szerint. Kiváló példa arra, hogyan lehet a várost mint társadalmi felületet olvasni, nem csupán mint építészeti hátteret.

Miből indultak ki, amikor Surányi Mihállyal elkezdték a közös munkát?

A kiállítás előkészítésének tekinthető a 2025 áprilisában a Kiscelli Múzeumban megrendezett fotótörténeti konferencia, amelynek a témája a Kádár-kori fővároskép vizsgálata volt. A Magyar Fotótörténeti Társasággal közösen szervezett konferencián elhangzott előadás-sorozat szerkesztett változata a BTM idén novemberben megjelenő évkönyvében lesz olvasható.

Ugyancsak kiindulópontként kell megemlítenem Kerekes Gábor Budapesthez köthető fotóit is, amelyek egészen más arcát mutatják meg a városnak, képein disztópia felé hajló vizuális absztrakciókat láthatunk. Arra gondoltam, hogy érdemes lenne a Kerekes-fotókat a városra, a városi tájra mint egzisztenciális tapasztalatra fókuszáló kiállításon bemutatni.

Surányi Mihálynak egy nagyobb léptékű kiállítási terve volt: a város és a vidék fotográfiai reprezentációja az 1970-es évektől a 2000-es évekig. Úgy gondolom, hogy ez a nagyívű elgondolás inkább a Műcsarnok tereit igényelné, azokat tudná belakni. A Kiscelli Múzeum sajátos térképzésének köszönhetően a szűkebb időintervallumból válogatott fotók viszont olyan diszkurzív térben tudnak működni, ami lehetőséget teremt a látogatónak, hogy a különböző látásmódú fotók viszonyrendszereit is figyelembe vegye. Ehhez az asszociációkat szabadon mozgató kószáláshoz minden bizonnyal hozzájárulhat az, hogy a kiállítás struktúrája nem kronologikusan épül fel, hanem a képi tartalom és a képi kifejezésmód szerint tematikusan, nincs szigorúan vett útirány, haladási elvárás. 

Az értelmezés szempontjából viszont fontosnak tartottam, hogy a sorozatokat érzékeltessük, ha nem is minden felvételt tudtunk beválogatni, például Szerencsés János Parkok esztétikája teljes sorozatát nem tudtuk kölcsönözni a Fotográfiai Múzeumtól, de Kerekes Külváros sorozatának minden képe látható a kiállításban, mert szerintem lényeges szempont az is, hogy a fotós miként tervezte azt meg.

Hogyan választották ki a fotósokat, milyen volt a közös munka és mit szóltak a felkéréshez?

Surányi Mihállyal közösen választottuk ki a résztvevő fotósokat. Kerekes Gábor és Szerencsés János képeit a Kerekes Archívumtól, a Fotográfiai Múzeumtól és Barta Zsolttól kölcsönöztük, az élő művészeket pedig személyesen kerestük fel. Szerintem fontos ez a közvetlen kapcsolat, a közös gondolkodás a művésszel, mert hiába vannak előzetes elgondolásaink a képekre vonatkozóan, ezek különböző inspirációk hatására akár jelentősen módosulhatnak is, számomra ez egy nagyon izgalmas terepe volt ennek a folyamatnak. 

A párbeszéd és a közös munka az elmúlt hónapokban is folytatódott, mivel a tervek szerint szeptemberben megjelenik a kiállítást kísérő kötet, több elemző tanulmánnyal és rövidebb esszé-szöveggel és természetesen a kiállított művek anyagával.

Mennyire idézi fel a Városi táj kiállítás a nyolcvanas évekbeli veszprémi Dokumentum kiállításokat?

A Dokumentum kiállítások nagyon fontos, félhivatalos kezdeményezések voltak a korszakban, Jokesz Antal és Szerencsés János szervezték, olyan alkotóknak, akik nem illettek a hivatalos fotóművészeti intézményrendszerbe. A kiállítássorozat Veszprémben 1979 és 1982 között a magyar neoavantgárd és progresszív fotográfia fontos platformja lett. A második kiállításon 1980-ban Jokesz és Szerencsés mellett Vető János munkái szerepeltek. Tudatosan ellen-kánonépítő eseményként működött, és vitákat, beszélgetéseket is szerveztek hozzá. A következő évben már jóval nagyobb szabású, országos esemény lett, Beke László ajánlására képzőművészek részvételével. A katalógus előszavát is Beke írta, ami jelzi, hogy a sorozat ekkorra már a neoavantgárd művészeti diskurzus részévé vált. 1982-re a Dokumentum mint kezdeményezés lezárult. Nem annyira intézményes kiállítássá vált, inkább hálózatként működött tovább, és hatott a későbbi progresszív fotós közegre, például a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója köréhez kapcsolódó alkotókra. Viszont ezek a Dokumentum-kiállítások alternatív nyilvánosságot teremtettek a fotónak.

A konceptuális, szubjektív dokumentarista, neoavantgárd irányokat képviselték, ezek kerültek be a Városi táj kiállítás kontextusába is.

Sok autonóm alkotó szerepel ezen a kiállításon, mégis lett az egésznek egy egységes aurája. Talán az teszi, hogy mindegyikben érzékelhető a város?

Vitathatatlanul bennük van a város, de minden alkotóból más látásmódot hívott elő, mindegyikük másképp dolgozott. Kerekes például az ember nélküli várost szerette volna fotográfiailag megalkotni, ehhez keresett helyszíneket. Hámos Gusztáv esetében látjuk a 70-es évek Budapestjének aluljáróit, lépcsőit, utcarészleteit, de az általa használt felezési gesztussal megzavarja ezt a dokumentarista hatást, és a képi látvány szerkesztését teszi láthatóvá, montázs-szimulációkat hoz létre. A kiállításban igyekeztünk megjeleníteni azt a többféle megközelítésmódot (konceptualitást, szerialitást, metaforizációt), amit a különböző fotográfusok a városi (budapesti) tájat ábrázoló képeiken érvényesítettek. Ezt a teret metaforikus helyként vagy városi színtérként értelmezték, saját város-víziókat alkotva, a fotókon ezek az alkotói megfontolások a budapesti térhez köthető és e térben szerzett tapasztalások szerteágazó összetevőit dolgozták fel.

Az alábbi alkotók vintage kópiái és új nagyításai láthatók a kiállításon: Benkő Imre, Drégely Imre, Flesch Bálint, Hajdú József, Halas István, Hámos Gusztáv, Haris László, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Vékás Magdolna.

Nyájas olvasó! – hangzana el a Bridgerton család című sorozatban – sokadszor töprengek azon, hogy miért kell nekem fizikát tanulni az iskola nevű intézményben, és egyáltalán, mi értelme van ennek az egész „tudománynak”.

17 éves és diszkalkuliás vagyok, így különös viszonyom van a reál tantárgyakkal. Számomra a legfontosabb, hogy vizuálisan is megtapasztaljam, egyszóval lássam a dolgok működését, ne csak a száraz tananyagot kelljen bemagolnom a megértés helyett. 

Ezért a szintén diszkalkuliás nagynéném javaslatára meglátogattuk a Mátyás király úton található Csodák Palotája nevezetű helyet, hátha kiderül, mi értelme a fizikának. Nem csalódtam, a hely valóban méltó a nevéhez – itt tényleg varázslatnak tűnik a tudomány. 

A palota egy régi, anno barkácsáruházként működő épületben kapott helyet. A nem túl impozáns külső izgalmas belsőt tartogat: az interaktív tudományos szórakoztató központ – Magyarországon az első ilyen jellegű kezdeményezés – felsorakoztatja a biológia, a kémia és a fizika kérdéseit, és bevonja a látogatót, a saját tapasztalás erejére építve. A földszinten indulunk felfedező körútra. Először az tűnt fel, hogy rengeteg gyerek van, akik mindent ki akarnak próbálni. Lelkesek voltak – és legalább olyan hangosak.

Egy kerek asztalnál az érzékszerveket lehetett tesztelni, volt tapintásos, szaglásos, látásos, ízleléses és hallásos játék.

Ezután egy hatalmas, vízzel teli hengert láttam meg, ahol az örvényt lehetett tanulmányozni. A teremben különböző híres tudósok kartonból készült mását is elhelyezték, a QR kódok beolvasásával sokat tudhatunk meg a hírességekről. Én például Leonardo iránt érdeklődöm, így ezt a kódot néztem meg. Azután logikai feladatok következtek, amelyek kihívást jelentettek, több olyan feladvány is volt, amit nem tudtunk megoldani. A teremben volt egy óriás pánsíp, ahol a rezonancia erejét lehetett kipróbálni. Érdekes volt a légáramlat erejét kihasználó kosárlabda- zsákolás. A pisai ferde torony inspirálta a következő lehetőséget, ahol fa téglatestek felhasználásával lehetett az építkezés/statika témakörével ismerkedni. Egy holdjáró mását is kiállították, melyet ki lehet próbálni. A tükrök csodáját prezentálta a repülő tükörkép adta lehetőség, ahol egyik lábunkon állva, a másikat a két láb közötti tükör elé tartva, olyan hatás keletkezik, mintha repülnénk a föld felett.

Az emeleten folytatva a felfedezést, egy ágy keltette fel az érdeklődésemet, amiből szögek jöttek fel gombnyomásra. A fakírágyat ki lehetett próbálni –- elsőre fájdalmasnak tűnik még a látvány is, de meglepő módon szinte kényelmes volt feküdni rajta. Furcsa érzés, hogy tudom, hogy nem lehet bajom, ha ráfekszem, de a szögek látványa automatikusan bekapcsolja az agyban a vészjelzést: fájni fog, Ennek ellenére, csak egy érdekes, bizsergető érzést okoz.

Ezt követően azt tapasztalhattam meg, hogy egy vaksággal élő ember hogyan érzékeli a különböző tárgyakat. Egy zárt dobozba csak a kezemet betéve, egy minta alapján kellett létrehozni az adott ábrát, úgy, hogy csak a kezemre hagyatkozhattam, nem láttam, mit csinálok. Nem sikerült. Vizuális visszacsatolás nélkül nagyon nehéz formát másolni. Bár az is lehet, hogy csak nem voltam elég kitartó… Nagynénémnek viszont sikerült a mutatvány. A következő kihívás egy arckeverő, tükrös trükk volt, ahol ketten egymással szemben ülnek, és a tükrökből álló csíkok „felszabdalják” az arcképet, vegyítve tükörképet a szemben ülő képének részleteivel. A végeredmény nagyon mókás: a két ember arcának vízszintes egybeolvadása. 

A következő állomás egy veszélyes mutatvány volt, ahol egy légágyú erős légörvény-gyűrűt bocsátott ki, amely a falon post-itekből létrehozott céltáblát találta el, amennyiben jól céloztunk. A találatot a papírdarabkák tánca jelezte. Ezután egy olyan feladat jött szembe, amelyet csak félig sikerült megoldanom. A lényege, hogy tükörírással kellett egy mintát követni az ujjammal. Itt megemlítendő, hogy ez a találmány részben a már említett Leonardo da Vinci nevéhez fűződik, ami azért is izgalmas, mert Leonardo balkezes volt. Ezzel a balról jobbra írás közben elkenődő tinta problémáját is kiküszöbölte. A polár papagáj című megállónál egy kör alakú „ablakot” lehetett forgatni oldalirányban. Mögötte, egy fehér felületen megjelent egy papagáj a forgatás hatására, amikor tovább forgattam a lencsét, változott a papagáj színe. Az utolsó érdekesség egy asztalon elhelyezett fém henger (hengertükör illúzió): a vízszintes síkon egy téli tájkép jelenik meg, míg a merőleges hengeren egy sas képe rajzolódik ki.

A harmadik emeleten egy kísérleteknek helyt adó laboratórium található. Először Richter Gedeon, a modern hazai gyógyszeripar atyjának képe tárult elénk.

A foglalkozáson való részvétel feltétele itt a köpeny viselése és a megfelelő védőeszközök használata. 

Változatos kísérletek zajlanak minden nap, nekem szerencsém volt a lilakáposzta levével kapcsolatos sav-bázis reakciót végigkövetni. Az ecetsav hatására a káposztalé piros színűvé változott, míg szódabikarbóna (lúg) hatására kékes-zöld színt öltött. Ez egy indikátor reakció, ahol az oldat színváltozással jelzi a kémhatás változását.

A laborból kilépve viszont azon kezdtem gondolkodni, miért nem találkozunk gyakrabban hasonlókkal az iskolában.

Itt engedjenek meg pár gondolatot a tanítás módszertanáról. A magyar iskolákban jelenleg használt tanítási módszerek hatalmas terhet rónak a gyerekekre: felesleges magolás, használhatatlan anyagok és feladatok tömkelege, megfélemlítés, jegyektől való rettegés. 

Mindeközben viszont nem szerzünk tapasztalati tudást, nem vagyunk felvértezve a logikus gondolkodással és a problémamegoldásra fókuszáló attitűddel. 

Ráadásul a mérhetetlen nyomás miatt egyre több a fiatalok körében a pszichiátriai probléma, a szorongás, sőt az öngyilkosság.

Azt hiszem, szemléletváltásra lenne szükség. Nem csak gazdaságossági szempontokat kellene vizsgálni:  elsősorban be kell látni, hogy a gyerekekbe fektetett energia/pénz/apparátus megtérülése hosszú távon fog jelentkezni. Nem azonnali, hanem közvetett, jövőbeni hasznot hoz majd, mind társadalmi, mind gazdasági szempontból. Skandináviában már rájöttek arra, hogy a módszertani megújulás, a gyakorlatias hozzáállás, a gyerekek egyéniségének és problémáinak – pl. diszkalkulia – figyelembevétele, a túlzott terhelés kerülése hosszú távú hasznot hoz. A diplomások aránya ezen társadalmakban kiemelkedően magas, az életszínvonalról nem is beszélve. Tehát társadalmi szempontból nézve az oktatásba fektetett plusz pénz és energia ugyan hosszútávon, de jócskán megtérül.

Jó lenne egy olyan társadalomban felnőni, ahol nem a problémákat találjuk meg és rágjuk, hanem a megoldásokat és az új lehetőségeket keressük.

Úgy gondolom, ez vihetné előre az oktatásügyet is. A Csodák Palotája úttörője és ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nagyszerűen és hatékonyan lehet alternatív/interaktív módon fejleszteni a gondolkodást, tágítani a látószöget. Remélem, az utánunk következő generációknak egy magasabb szintű, gyermekközpontú szemlélettel átszőtt oktatási rendszer jut majd.

Visszatérve a cikket indító gondolatomra, nem lettem egyik napról a másikra fizikarajongó, de itt megértettem, hogy a tudomány nem képletek gyűjteménye, hanem annak a megértése, hogyan működik a világ körülöttünk. Így már elgondolkodom azon, hogy az általam eddig unalmasnak, vagy feleslegesnek vélt tantárgyakban is rejlik némi lehetőség. Ha ilyen módszerekkel lehetne új ismeretekhez jutni, szívesebben „tanulnánk” mindnyájan. 

Ma este leteszem a tollat. Köszönet minden olvasómnak, hogy ismét a Bridgerton családot idézzem.

Mesélne a családjáról és arról, hogyan kerültek Csillaghegyre? 

A családom apai ágon jászberényi, és érdekes képződmény volt. Két bátyámmal már a harmadik értelmiségi generáció tagjai vagyunk. Az apai ág bánsági sváb volt, az anyai félig sváb vagy tán egészen az, egy sajnos általam már nem ismert, katolikus, magyarul nemigen tudó nagymamával és egy, még a 19. század végén evangélikussá vált zsidó nagyapával, aki komoly kovácsműhelyt vezetett a pesti nyóckerben.

Az irodám falán lévő műhelyképen másfél tucat munkás veszi körül, beleértve három fiát is.

Az apai dédnagyapa birtokkezelő volt, ispánszerűség. Gyerekei közül nagyapám magyar-német szakos középiskolai tanár lett s egy lánytestvére festőművész. Apám villamosmérnök volt, egy közgazdasági doktorátussal a pesti Műegyetemről. Nagyapa már pályája elején nevet változtatott, addig Kraut néven futott a család. Ő helyi notabilitás lehetett már pályája vége felé a Jászságban, amit az is bizonyít, hogy amikor 1918 novemberében, az őszirózsás forradalom után mindenütt új helyhatósági tanácsot választottak, Jászberényben a főtéren összegyűlt népgyűlés egyhangúan őt emelte a tanácselnöki székbe. Nem sokáig viselte ezt a tisztséget, merthogy közben Pestre nevezték ki tanárnak. Így pályáját az Árpád Gimnáziumban végezte be címzetes igazgatóként. A lakhelye viszont Csillaghegy lett. Én már ide születtem 1936-ban. Csillaghegy akkoriban új előváros volt, újonnan parcellázott s tisztviselőtelepként ismert negyeddel. Apám itt vett telket, és építtetett egy villát, abban éltünk mi gyerekek felnőttkorunkig. A kert végén már mező volt, és szántóföld az egyik oldalon. A helynek nagy előnye volt, hogy közel esett az Árpád fürdőhöz, ami remek nyári élethelyül szolgált számunkra. Egy nagyon tehetséges zsidó család vállalkozása volt, amelynek igazgató testületébe tekintélyesebb helyi polgárokat is felkértek, így nagyapát is. Ennek köszönhetően mi ingyen jártunk a fürdőbe, úgyhogy nyarainkat lényegében ott töltöttük, néha családostul.

És mi lett a villával?

Apám meghalt 1962-ben, a három gyerek közül kettő külföldön élt már akkor, engem is beleszámítva. A még akkoriban itt maradó bátyám, aki a Műegyetemen tanított, eladta a villát, és Pesten, egy újonnan épült házban vett magának és külön édesanyánknak lakást. Ennek következtében a villa elúszott, merthogy az 1960-as évek végén ők is emigráltak családostul, akkor az állam rátette a lakásaikra a kezét. Ezzel megszűnt a csillaghegyi kapcsolat. Nemrég voltam ott, és már nem lehet belátni a telkünkre, mert óriási bokrok takarják el a házat. Ez egy nagyon jó ház volt, gazdag, bár nem nagy gyümölcsöskerttel, szőlővel, csirkeóllal stb. mert apám erősen az önellátásra volt beállítva, ami elég sok fizikai munkával is járt. A háború alatt sertéseket tartottunk, azután kecskéket, ehhez bérelt földön kukoricát és más állateledelt kellett termeszteni, emellett a szőlőt metszeni, be- és kitakarni  stb. Alapvetően polgári jómódban éltünk, de csak otthon, mert a külső viszonyok miatt másra, például utazásra már nem futotta. A korban modernnek számító berendezésű házban még központi szénfűtés is volt, s ezzel télen állandó melegvíz-szolgáltatás, viszont nyáron fűtés nélkül már nem. Télen meg a legtöbbször a rossz minőségű szén okozott gondot, mert ezt először portalanítani kellett a használathoz.

Amikor mi gyerekek vagy apánk nem voltunk otthon, akkor szegény anyám alig tudott fűteni. Ez volt a modern ház csapdája…

Tehát ön is az Árpád Gimnáziumba járt. Milyen hangulat volt az ötvenes években?

Egyrészt pártállami, nyomasztó, halvány félelemmel ötvözött hangulat, nem volt olyan nagy vidámság. Másrészt viszont a tanáraink nem voltak rossz tanárok, csak megváltozott az egész tantervi struktúra. Sok esetben olyanok tanítottak, akik más képzésben részesültek, mint amit tanítaniuk kellett. Az orosztanár például korábban latintanár volt, aki latinul kitűnően, de oroszul egyáltalán nem tudott. Aztán jött egy másik orosztanár, aki ugyan kellemes személy volt, csak hát ő is akkor tanulta még a nyelvet. A magyartanárok érdekes személyiségek voltak, de azért nem olyan kirobbanóan jó tanárok. Azt mondanám, hogy akkoriban az Árpád egyáltalán nem volt elitiskola-jellegű, ugyanakkor hagyták az embert dolgozni, sőt engem még olvasni is. Az amfiteátrumban lehetett focizni, és gyakran ki is mentünk, mert Iglói tanár úr, akit Ignácnak hívtak akkoriban, nem ritkán egyszerűen kiküldte az osztályt, amikor nem volt ideje velünk foglalkozni, mivel az akkoriban csúcsformát mutató atlétikai olimpiai válogatott edzője volt. Végül is elég jó hangulat volt. De azért jelen volt a félelem is, mert állandóan éreztette magát a pártállami nyomás. Egy időben nekem is szemináriumokat kellett tartanom mint fejlettnek ítélt elvtársnak. Abszolút nem voltam lelkes ettől, de hát muszáj volt. Az igazgatók mindig pártkatonák voltak, akiktől eléggé féltünk. A tanárokról persze tudtuk, hogy nekik is kényszerből kell néha vonalas szövegeket mondani. Szóval a hangulat kettős volt. Volt egy feszélyezettség, és hát politikáról nem igazán lehetett szót ejteni.

Úgy tudom, tanította Eörsi István is.

Igen, hogyne. Ő ugye az 50-es évek elején lelkes pártkatonaként kezdte költői pályáját mint holokauszt-túlélő, amiről soha nem beszélt, de – most úgy mondanám – kiváló, közeli barátságban volt az új népi írói nemzedék egyes tagjaival. Közülük több fiatal kitűnőséget hívott meg előadni a gimnáziumba. Ilyen lehetett – emlékeim szerint – Nagy László, Csoóri Sándor és Sánta Ferenc. Akkoriban ők képviselték a fiatal írónemzedék krémjét. Később is nagyon jó kapcsolatban maradtunk Pistával, családi szinten is, nem kis részt nagyszerű tanárnő felesége, Pártos Vera révén, akitől elvált a börtönévei után. Ő nagyon érdekes ember volt, számomra a több értelemben vett szabadelvűség megtestesítője, aki semmifajta kompromisszumot nem kötött a világgal. Egészen különösen bátor volt. Amikor ‘56 után letartóztatták, a bíróságon tudtommal egyedüli volt azzal, hogy kihallgatását azzal kezdte, hogy kétségbe vonta az adott vérbíróság illetékességét. 1956-ra igazi karakán ellenálló lett a korábbi pártkatonából, amely státusz, költői ízlésére, úgy látszik, már korábban sem hatott.

Így tőle hallhattam először az irodalmi szakkörben Babits megrendítő, halálközeli versét, az Ősz és tavasz között címűt. 

Tanította Szabolcsi Miklós is?

Nem sokáig tanított a gimnáziumban, de kapcsolatba kerültünk az irodalmi szakkörben, amelynek felügyelő tanára volt egy ideig. Emlékszem, hogy 14-15 éves koromban, amikor már nem tanított, elvittem hozzá a verseimet a Csillag folyóirat szerkesztőségébe. Megértő bölcsességgel biztatott, de a biztatásából megértettem azt, amit már úgy is tudtam: József Attila 15 éves kori versei jobbak, mint az enyémek, tehát nem érdemes ezt tovább folytatnom.

A gimnáziumban irodalmi versenyt nyert. Emlékszik esetleg, hogy mivel?

Pontosan emlékszem. Szerintem úgy nyertem, hogy valakinek oda kellett adni a díjat, és volt 5-6 jelölt, aki elviselhető dolgokat írt, s valamiért nekem adták a pálmát. József Attila egyik, a pártállamban futtatott versét, A város peremén címűt kellett elemezni. Nem volt nagy teljesítmény, hogy büszke lehessek rá, de azzal a jelentős előnnyel járt, hogy szó nélkül fölvettek az egyetemre. Akkoriban ez nem volt nagyon egyértelmű egy középosztályból jövő jelöltnél egy olyan keresett szakra, mint az angol, ahol valami 60 vagy 70 jelentkezőből választottak ki ötöt az induló évfolyamban, kizárólag az akkor dívó pártállami modell alapján: egy munkás, egy paraszt s egy értelmiségi származásút – ez utóbbi én voltam – , egy protekcióst – egy helyi professzor lányát – és egy éltesebb szakérettségist. Engem talán a tanulmányi verseny nélkül is fölvettek volna, de nem feltétlenül az intézményesen marginalizált – de épp ezért is nagyon népszerű – angol szakra. Márpedig én angolos akartam lenni, mert itt volt már valamennyi előzetes tudásom.

20 éves volt 1956-ban. Hogyan élte meg?

Nagyon erősen, de ugyanakkor csak érintőlegesen, merthogy Csillaghegyen laktam, és Csillaghegy és Budapest között leállt a közlekedés, úgyhogy néha bebicikliztem a városba, és elmentem az egyetemre. Magán a tüntetésen mindannyian ott voltunk a környezetemben lévő diákságból, én Görög Veronkával, francia szakos későbbi feleségemmel már együtt. Magán az október 23-as tüntetésen több olyan magunkfajta kortárssal is találkoztunk, így a nagy Vázsonyi zseniális unokájával, Vilmossal, akikkel aztán életük végéig kapcsolatban maradtam. Tehát október 23-án ott voltam nagy lelkesedéssel, de csak estig, mert kilenc-tíz felé egy kollégával elmentünk a rádióhoz, hallva hogy ott már lőnek.

Naiv szándékkal meg akartuk állítani az erőszak kitörését, de missziónkat, mint ismeretes, nem koronázta siker.

Ott már tényleg lőttek, úgyhogy jobb híján elkotródtunk. A forradalomban nem vettem részt aktívan, egyszer vagy kétszer bebicikliztem Veronkáék nyolcadik kerületi lakásához, krumplit vagy más hiánycikket szállítva. Több barátunkkal ellentétben november 4-e után sem gondoltunk emigrációra, bár szorosan követtük az eseményeket. December 6-án vagy 7-én azonban az egyetemen találkoztunk egy pályatársunkkal, aki aktív tagja volt a forradalmi diáktanácsnak. Ő győzött meg minket arról, hogy az elképzelt emberarcú szocializmus vagy valami elfogadható politikai kibontakozás illúzión alapul, ez immár reménytelen, s a legjobb innen elmenni, amíg lehet. Barátunk is azt állította, hogy ő is elmenni készül, csak nem azonnal, mert éppen funkciót vállalt egy új diákszervezetben. Végül ő itthon maradt, mi viszont családjaink segítségével megszerveztük az eltávozást. Ez karácsony éjszakáján az andaui hídon át sikerült, néhány napos határszéli csetlés-botlás után. Elszántak voltunk és szerencsések is, mert a határt ugyan már lezárta a határőrség és a szovjetek, ám – mint gyakran Kelet-Európában – meghagyva egyes korrupciós kiskapukat. November 4-e egész életünkben azért is gyásznap maradt, mert Veronika 1944-ben ezen a napon vesztette el édesapját.

Kellett fizetniük ezért? 

Igen, valamit kellett, de ez úgy ment, hogy az embercsempészetre szakosodott helyi  gazda csoportokat vitt át a határon meghatározott napokon úgy, hogy minden résztvevő úgy honorálta, ahogy éppen tudta. Ebből nem támadtak különösebb nehézségek. Azt hiszem, meg volt szervezve, hogy a magyar határőrök szintén kaptak a pénzből. Vezetőnk kioktatott, hogy ha katonákkal találkoznánk, csak neki szóljunk, és ő majd elintézi a továbbjutást.

És akkor, ha jól tudom, egy rövidebb bécsi tartózkodás után Párizsban kezdődött az élet.

Igen, de azért ez nem volt olyan rövid, a bécsi egyetemen három félévet töltöttünk. Veronka egyáltalán nem akart volna Bécsben maradni,  csak az én kedvemért vállalta ezt. Nekem azt tanította a nagyapám, hogy egy magyar értelmiséginek németül mindenképp tudnia kell. Veronka szerencsére zseniális kapcsolatépítő volt. Olyan ismeretségeket épített ki az első nyári franciaországi kirándulásunk alkalmával Párizsban, amelyek hathatósan segítettek abban, hogy átkerüljünk, mert ez nem volt egyszerű. Ha az ember Ausztriában menedékjogot kapott, akkor nem mehetett csak úgy át egy másik országba, még az egyszerű turistáskodáshoz is vízumot kellett kapni, tehát még a nyugati államok közötti viszonyok sem voltak a maiakhoz hasonlíthatók. Első francia vízumunkat is csak Auer Pál Párizsban élő híres jogász és diplomata segítségével tudtuk megszerezni.

Másfél év után sikerült végül letelepedni Párizsban, és ott újrakezdeni tanulmányainkat.

Mondjuk ez azzal is járt, hogy az egész szakképzésünk eltolódott vagy minimum öt évvel – de én inkább tíz évet számítok. A nyelvtanulás maga is hosszan elhúzódó – igazából soha le nem zárható – folyamat volt, főképpen egy olyan miliőben, mint a francia, ahol a nyelvi készség szintje egyfajta fetisizált jelzése a társadalmi státusznak. Nagyon jól kellett tudni franciául, nem is beszélve arról, hogy az ember intellektuális referenciái, ha magyar középiskolába járt, akkor bizony nem olyanok, mint egy francia érettségizőé. Ha az ember francia értelmiségi akart lenni, akkor pótlólag meg kellett tanulnia egy csomó mindent, amit a bennszülöttek a középiskolából hoztak magukkal. 

Mindig meg tudott maradni az értelmiségi létben, még ebben az emigrációs időszakban is? Nem kellett kétkezi munkát végeznie soha? 

Azt kell mondanom, hogy nem. Nagy szerencsénk volt, ezt mind a feleségem intézte, neki támadtak olyan kapcsolatai, amelyeknek a segítségével a minimális életfeltételeink mindig rögtön megvoltak, kollégiumban laktunk, ösztöndíjunk volt, sőt egy évig arra kaptunk ösztöndíjat, hogy csak franciát tanuljunk. Így sajátította el többé-kevésbé az ember – együtt persze a Le Monde című délutáni napilap rendszeres olvasásával – azt az alapvető értelmiségi nyelvet, nyelvi készséget, ami nélkül nem lehetett volna továbblépni. 

Emlékszik az első napjára a Sorbonne-on? 

Nagy csalódás volt, mint maga az egész Sorbonne, mégpedig sok szempontból. Egy gigászi egyetem, sok tízezres hallgatósággal mindenféle szakon, akiket összezsúfoltak egy hatalmas, de régi, 1900 körül épült épülettömbben, egy majdhogynem archaikus, konzervatív, lényegben 19. századi oktatási módszerekkel abszolvált képzésre. Még jegyzeteink se nagyon voltak, egy vicc volt az egész.

Szerintem alig tanultam ott valamit, amit később használni tudtam volna, pedig két alapdiplomát is szereztem, egyet angolból, egyet szociológiából.

Viszont akkor már azért elkezdődtek az újabb típusú posztgraduális szakképzések is, és én elkaptam egy nagyon jót, a demográfiát. Ott éreztem, hogy valami igazán újszerűt és fontosat módszeresen megtanulok. Emellett, ezzel párhuzamosan, elkezdtem bedolgozni kisebb-nagyobb szociológiai felmérésekbe, egyfajta betanított segédszemélyzetként. Egy szerencsés véletlen folytán kerültem kapcsolatba Raymond Aronnal, aki az 1960-as években alapított egy kis szociológiai kutatóintézetet az éppen kifejlődő, államilag finanszírozott, akadémiai kutatóhálózat (CNRS) keretében. Megismerkedésünk s egy rövid informális beszélgetés – melyben Proust-ról és Thomas Mannról több szó esett, mint szociológiáról – után két héttel kutatási asszisztensi állást ajánlott nekem. Aron mint a francia csúcsértelmiség közismert tagja két szempontból is egyedülálló jelenség volt. Egyrészt egyértelműen antikommunista volt egy olyan közegben, amelyben uralkodónak számított a balosság valamilyen szektája, de igazán jobboldali sem volt. Liberális konzervatívnak minősítette magát, aki elismerten mélyen látó, független megfigyelője volt a politikailag továbbra is kaotikus francia állapotoknak a rettenetes algériai háború alatti és azt követő időkben. Másrészt öntudatos, de teljesen szekuláris zsidó volt, akivel életemben először tudtam – merthogy hajlandó volt erre – a zsidóságról fenntartások, önigazolás és körtönfalazás nélkül beszélni. Ez számomra reveláció-szerűen hatott s különösen az – Közép-Európában ilyet még manapság sem látni –, hogy nyilvánosan is szívesen beszélt a zsidóságot érintő kérdésekről, de mindig avval kezdve, hogy ő persze zsidó. Emellett, nem mellékesen, igen jóindulatú, nyitott, megértő ember volt, valódi Mensch – ahogy az askenázi hagyományban mondanák –, aki például mint közismerten gyorsan és pontosan fogalmazó tudós, képes volt egyszer avval vigasztalni, amikor panaszkodtam a francia fogalmazás, az írás nehézségeiről, hogy valamikor ő is ismerte volt az üres lap rettenetét…

És milyen ember volt Bourdieu, akivel később szintén sokat dolgozott?

Ő egészen más ember volt, valódi zseniális kutató – míg Aron inkább esszéistának mondható. Igazi harcos zseni volt, aki mindig harcban volt, és ellenségeket keresett, akik persze sokszor meg is találták. Ő valódi szakmai újító, elméletalkotó, a szociológia legfőbb alapító mestereinek (Marx, Weber, Durkheim) valóságos szintézisét megvalósító tudós volt. Emellett több alapvető társadalomtörténelmi témában – iskolarendszer, kultúrafogyasztás, férfidominancia, szimbolikus erőszak, hatalomformák, társadalmi mobilitás, az osztályhelyzet forrásai, a társadalmi tevékenységi mezők és tőkefajták stb. – hihetetlenül invenciózus részletkutatóként is működött. Bourdieu fogalomkészletéből sok minden lecsapódott triviális alakban a világ nyelveiben, a magyarban is, például, ha társadalmi vagy kulturális tőkéről, kulturális legitimitásról, tudományos mezőről van szó, akkor az ő fogalmait használjuk. Ő sem volt gonosz ember, de mint iskolaalapító és -működtető vezető tekintélynek, számára fontos volt a „velem vagy ellenem”, amellett, hogy figyelme fókuszában azért a minőség és az eredetiség állt. Soha nem szólt bele, mit kutassak, de ha konzultálni akartam vele, akár csak telefonon, mindig hosszasan állt rendelkezésre remek konkrét tanácsokkal, miután befogadott – ez kezdetben nem ment könnyen – kisszámú munkatársai körébe.

Ez utóbbiak között sok dráma zajlott le, amelyek tétje feltehetően főképp a Mesterrel való viszony, a hozzá való közelség volt.

Ezek engem, mint témáimban különutas félig kültagot kevéssé érintettek. Haláláig minden javasolt tanulmányomat kiadta folyóiratában – persze úgy, hogy ezeket egy erre kijelölt munkatárs alaposan átnézte nyelvhelyességi szempontból… Erről már írtam korábban.

Igen, Hadas Miklóssal. Ebben a beszélgetésben nagyon hangsúlyos az, hogy azt érezte, hogy hátrányban van, amit le kell dolgoznia. Mikor érezte azt, hogy kész, ledolgoztam, most már én is teljes értékű valaki vagyok?

Igen későn, talán csak az 1980-as években, amikor már úgy éreztem, meg tudok csinálni mindent, aminek nekiállok, még különböző nyelveken is, például az utolsó évtizedekben magyarul. Azelőtt sohasem voltam ebben biztos. Most írok egy kis francia könyvet, régi megrendelésre, az antiszemitizmus történelmi szociológiáról. Ez valószínűleg életem legnehezebb szellemi produktuma lesz, tele empirikusan bizonyíthatatlan, csak valószínűsíthető tételekkel. Őszinte válasz gyanánt azt mondanám, hogy talán csak 89 évesen értem el igazán azt, hogy amit írok, az pontosan megfelel az elvárásaimnak. Ebben, megvallom, legfőbb ítészi tekintélyem – gondolatban – továbbra is maga Bourdieu. Rendre arról képzelgek, mit szólna ahhoz, amit most leteszek az asztalra…  

Szokott az óbudai zsidó temetőbe járni?

Persze, gyakran. Ott nyugszik a feleségem, Veronika, és talán én is ott leszek valamikor, bár teljesen igazolhatatlanul, mint nem zsidó. Megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy porrá visszavedlett maradékaim informálisan oda kerüljenek.

Janikovszky Éva 1962-ben megjelent Aranyesője talán az egyetlen, javarészt Csillaghegyen játszódó magyar regény. 

Érintőlegesen már volt róla szó az Óbudai Anzikszban más gyerekkönyvekkel együtt (A Halott utca emlékezete, 2020/tél), akkor azonban azt jártuk körül, hogyan jelenik meg a hatvanas évek Óbudája a regényben, nem azt, miként írja le a szerző Csillaghegyet.  

Az alaphangot megadó nyitó jelenetben a főhős, Burián Ágnest és nővérét a kertben találjuk, ahol „kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A történet szerint 1961-ben járunk, de mindez játszódhatna akár a nyolcvanas években is – még akkor is elfogadott és szokásos volt a budai vagy pesti peremterületekben tyúkot, nyulat és egyéb kis haszonállatot tartani a kertben. 

Az első oldalakon aztán megismerjük a tipikus csillaghegyi családot: egyszerű emberek, az apa HÉV-kalauz, két szobában három generáció él együtt. Dédanya, szülők, felnőtt korba érő lányok, akik közül az első, aki 16 éves kora óta gyárban dolgozik, épp férjhez menni készül, és azt tervezi, hogy férjével együtt továbbra is itt fognak lakni – a kétszobás házban.  

A gyerekkönyv így közvetve nemcsak arról számol be, hogyan éltek fél évszázada a csillaghegyiek, de arról a lakhatási válságról is, amelynek egyenes következménye lett a szűk évtizeddel később induló lakótelep-építés.

A fiatalabb lány a regény nyitó jelenetében épp arra készül, hogy „bemenjen a városba”.
Janikovszky így ír: „A csillaghegyi állomáson csak egy percig áll a HÉV. Ilyenkor délelőtt még talán annyi ideig sem. Az a néhány utas, aki Szentendre felől érkezik, fürgén leszáll, míg a Pestre készülők felkapaszkodnak, a forgalmista szalutál, s már indul is a kis mozdony”. 

Aki mostanában jár arra délelőtt, konstatálhatja, hogy a jelenet csak annyiban változott, hogy a HÉV-et nem mozdony húzza, és nincs forgalmista sem. 

Noha a leírás alapján azt hihetnénk, hogy valamiféle klasszikus vonat járt ebben az időben a vonalon, koránt sincs így, úgynevezett kéttengelyes kocsikból álló szerelvények közlekedtek, ugyanígy zöldre festve, amelyek inkább villamoshoz voltak hasonlatosak. A végállomás ekkor még a Margit-hídnál volt, a Batthyány téri állomást csak 1972-ben adták át (ekkorra lett kész a mai M2-es metró teljes szakasza is, noha az 1970-től már járt a Deák tér és az Örs vezér tere közt.)

Vagyis szegény főhősünknek 1961-ben leginkább csak a Margit-hídon keresztül volt módja a „városba” jutni. Ami a tovább közlekedést illeti, lévén nincs még 3-as metró sem, a lány a 2-es villamossal indul a belváros felé a Jászai Mari térről. 

Érdekes, hogy ekkor még lehet dohányozni a HÉV-en, legalábbis erre utal, hogy a második kocsi van fenntartva a nemdohányzóknak. 

Janikovszkytól megtudjuk azt is, hogy nyolc ülés van a menetiránnyal szemben – és ezek szerint nyolc azokkal szemben is –, vagyis tizenhat üléses egy-egy kocsi.

A regény folytatásában aztán kiderül, hogy Csillaghegyen – a csak az írói fantáziában létező Tátika utcában – olyan rosszak az utcakövek, hogy nem lehet behajtani autóval, viszont a szegények lakta negyedtől nem messze „csinos villák” emelkednek, vagyis a városrész ebben az időben még nagyon kétarcú: egyfelől a szegény középosztály lakhelye, másfelől a harmincas évekbeli nyaralóövezetben megmaradt, illetve azóta épült villáknak köszönhetően a nagypolgári rétegnek is otthont ad. (Hogy az elvileg osztály nélküli társadalmat építő szocialista országban milyen merevek voltak a társadalmi rétegek közti határok, arra nézvést is sokat mond a regény: a szegény sorból származó lány a nagypolgári allűrökkel és társasági modorral bíró belvárosi fiú házibuli-vendégeként keserűen szembesül a valósággal.)

De hogyan is élnek ezek a csillaghegyiek? A fél-falusias, szűkös környezet egy mai embert nemcsak a zsúfoltság miatt tenne próbára, de azért is, mert például nincs fürdőszoba – a lakók a konyhában mosdanak lavórban, a mosdás után zsákvászon-darabbal kell felszedni a vizet a konyhakőről. Vélhetően az illemhely is az udvarban van, de erről szemérmesen hallgat a szerző.

A kötet egy későbbi részében kiderül, hogy a Tátika utcát – ha volna – a hegy felőli oldalon kellene keresni. Ez ad lehetőséget arra a játékra, hogy az író a főhős szemével mutassa be a hegyoldalról előtáruló látványt: „Lassan baktatott a hegyoldalba vágott mesterséges lépcsőn felfelé, élvezte az utat. Szinte minden lépcsőfokról tudta, hogy hátrapillantva mekkora részt tár elé az alatta elterülő városból: honnan látszik a Mátyás király út, honnan a Duna vagy a Szabadság szobor.

Az is jó volt, hogy Balogék kertjében az ismerős, csíkos ágyhuzatok száradtak a kötélen, s az is, hogy Gertnerék új házára az elmúlt héten felhúzták a tetőt. Az omladozó lépcső repedései között kókadt, halványlila virágok nyíltak, a régi kőbánya alatti fennsíkon két, madzagra kötött kecske legelt.”

A lány valahol egészen magasan lakik, ott, ahonnan látszik a Duna csíkja és a gázgyár ballonja, amely telve van, és lebeg a magasban.

Szociológiai értelemben nagyon érdekes az idősebb lány lagzijának leírása is: a vendégség a háznál van, a részletek alapján pedig sokkal inkább közelít a falusi lakodalmakhoz, mint bármilyen városi vendégséghez. Az ételeket az anya és a szomszédasszonyok csinálják, ha kifogynak a szódából, a lány a közeli kocsmába szalad érte, és általában az egész jelenet hangulata, a szereplők beszédmodora vagy viselkedése is inkább idézi a falu világát, mint akár a külvárosét.

A fél-falusias, fél-városias idillben persze minduntalan kiújulnak az összezártságból és a helyhiányból adódó konfliktusok – mégis, Csillahegy csöndje, nyugalma, „város a város peremén” érzete igen vonzó még a mai olvasónak is – és a városrész fílingje keveset változott az évtizedek során. Csak a tyúkok tűntek el a kertekből. 

Száz év és a gyerekirodalom

Janikovszky Éva 1926. április 23-án született Szegeden, Kucses Éva néven magyar-zsidó családban. Az 1944-es üldöztetés miatt csak később tudott leérettségizni. Előbb újságíró akart lenni, majd a szegedi egyetemen filozófiát, magyar- és német irodalmat hallgatott, később az ELTE-n filozófia-pszichológia-politikai gazdaságtan szakon tanult, és tanári oklevelet szerzett. Dolgozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, ekkor ismerkedett meg Janikovszky Béla szegedi orvossal, az ÁVH szegedi parancsnokával, akivel 1952 októberében házasságot kötött. Férjét később letartóztatták. 

Janikovszky Éva a Tankönyvkiadó Vállalathoz került, majd később az Ifjúsági (később Móra) Kiadó lektora lett, ahol nyugdíjba vonulásáig főszerkesztő is volt. 1955-ben született meg egyetlen gyermeke, János. Sokáig elnöke volt az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának. Elnökségi tagja volt az UNICEF Magyar Bizottságának. Ifjúsági regényei közül ismert a Szalmaláng – ezen szerepelt először a Janikovszky Éva név –, és az Aranyeső, de igazán sikeressé gyerekmonológjai tették. Könyveinek nagy részét Réber László illusztrálta. 

2003. július 14-én hunyt el Budapesten. 

Az egész az almával kezdődött. Egy napon, éppen elmélkedve azon, hogyan lehetne elijeszteni a szomszéd gyerekeit az ablakom alól, s mélázva melengetve a kezem a konvektor fölött – gáz, az jó, ha jön a gáz, vesszen Ukrajna, csak nálam legyen gáz, mindent elfogadok, kádári kisember vagyok –, az a gondolatom támad, hogy talán egy műpisztoly megtenné. S indulok is, fellelkesedve a gondolaton, de a bejárati ajtóm nem mozdul. Beragadt. Valami súly feszül neki kívülről. Tolom, tolom, és aztán megmoccan, résre nyílik, és látom, hogy ott egy nagy kartondoboz. A fene a szomszédasszonyba, gondolom, megint telepakolta a közös teret, mit képzel ez a nő magáról? Nyomom tovább az ajtót, s látom, hogy a dobozban alma van, attól olyan nehéz. A szomszéd nő almát pakolt az ajtóm elé. Mi vitte rá?

Elmélkedem ezen egy darabig, és lyukat üt a kétely a rosszkedv biztos, jól ismert védőpajzsán. Almát tolt ide a szomszéd? Mit akar? Mert valamit akar. Mindig akar valamit. Már sértődnék meg rajta, de akkor eszembe jut, hogy ez kedvesség. Ez a szó jut eszembe. Kedvesség, ez volna az alma. Zavarba ejtő, nem vagyok rá felkészülve. A szomszéd csak ne legyen kedves. A szomszéd legyen az, aki, egy rosszhiszemű perszóna, aki uralni akarja a teret.

De csak kezdeni kell valamit az almával. Praktikus problémaként jelentkezik egy doboz alma. Nagy doboz, teli. Szép mosolygós almák. Elfelejtkezem a műanyag pisztolyról és a másik szomszéd gyerekeiről, és mérlegelni kezdem, hogy talán kezdeni kellene valamit a kedvesség-almával. Vannak ezek a civilek – utálok minden civilt, meg volt mondva a híradóban, ki fizeti őket –, a pályaudvaron csinálnak valamit, ki tudja, mit, gyanúsak, de azért ott ülnek a pályaudvaron, ha esetleg egy nagyobb mennyiségű almával oda megérkeznék, mindjárt tudnák, hogy az ukrán fasisztáknak hogy lehet azt odaadni. Szabadulni kell a kedvesség-almától, mert mérgez. A kedvességet nem lehet bent tartani, azt ki kell adni. Továbbítani. Gördíteni, menjen.

Így kezdődött az egész, az almával. Meg a szomszédasszonnyal, azzal az utálatos, öntörvényű perszónával. Továbbadni. Mire egy év után felkértek egy kiállításmegnyitóra, kinek jutott ez eszébe, micsoda ötlet, már rutinosan tudtam, hogy halál, gyűlölet, Ukrajna, árulás, belső ellenség, annyira tudtam, hogy őszintén szólva kezdtem rosszul érezni magam tőle. Ez is olyan, mint a méreg. És az ember tovább is adja. De azt figyeltem meg, hogy amikor éppen kedvességet adok tovább, akkor a gyűlölet mérge kevésbé hat. Ha! Felfedezés! És mindez az almával kezdődött! Vagyis a szomszéddal! Már megint a szomszéddal!

A szomszéd azonban közben meghalt, így élt tovább, bennem, az almájával, és a kedvességével, amit tovább kell adni, és tovább kell adni. Nincs kecmec. Csinálni kell. A gyűlölet mérgének ellenszerét csakis a kedvesség adja, és meg vagyunk mélyen mérgezve, át vagyunk itatva, el vagyunk színeződve a sok gyűlölettől. Azt fedezem fel, hogy az életem jobb lesz, minden kedvességgel jobb egy kicsit, egy kicsit könnyebb a testem, egy kicsit ruganyosabb az orcám, szebbek a szemeim. Ezt csinálja a kedvesség, és akkor a kiállításmegnyitóban fájdalmasan felkiáltok! Csináljunk forradalmat! A gyöngédség forradalmát csináljuk meg, mi, mert ki csinálná meg helyettünk, vegyük vissza a levegőt és az eget, szenteljük magunkat a radikális kedvességnek, mert megfulladunk!

Az almával kezdődött tehát, és egy kiállításmegnyitóban ért be, ahol mondtam, mondtam, és egyszer csak azt láttam, hogy sírnak, felnőtt emberek könnyeket morzsolnak el, az arcuk meglágyul, és odajönnek, és mondják, hogy helyettük is, és hogy nagyon köszönik, és a teremőr néni (igen, ez a csúcs, a teremőr néni) elkéri a szöveget. A radikális kedvesség szövegét!

Most már csak ki kell találni, mi a radikális kedvesség, most, hogy százezren olvassák tőlem, hogy kedvesség kell, radikális, különben megfulladunk. Mérlegelem, és visszamegyek az almához, mert minden azzal kezdődött, tisztára, mint Ádám és Éva történetében. Csak fordítva. Az alma felébresztett, az alma engedte megjelenni a szomszédasszony ősanyai énjét, egy jungi archetípust, a gondoskodót, és a már halott szomszédasszony szeretetteli fonnyadt karjaival körbeölel, és azt mondja, köszönöm, hogy engedtél megjelenni.

Ez lesz tehát a radikális kedvesség. Engedjük megjelenni a másikat. Úgy, ahogy van. Én mondjuk ledumálnám a másikat, nekem az volna az első, hogy én megjelenjek, de az alma gurításából nem ez jön ki, abból az jön ki, hogy figyeljek és hagyjam, hagyjam, hogy a másik az legyen, aki. Ne ugassam le. Ne akarjam jobban tudni. Ne okoskodjak. Ne nyomuljak rá. Hagyjam létezni és figyeljek és fogadjam be. Ez volna a radikális kedvesség, szomszédasszonyom árnya szerint. Akkor hát ehhez tartom magam.

És prédikálom, hirdetem, hogy hagyjuk a másikat megjelenni. Hagyjuk létezni, szeressük azért, aki ő, toleráljuk a hülyeségeit is, legalább egy darabig, fogadjuk el a narratíváját, akkor is, ha nem hiszünk benne, engedjük élni. Figyelemmel. Teljes figyelemmel feléje. Mutassuk a tiszteletet, a mély hitet a méltóságában, mindannyiunk méltóságában, és legyen így továbbadva az alma, az egész doboz, az egész rám tolt nyavalyás doboznyi alma. 

A 2026 május 28-án elhangzott, a 2027-es OFF Biennálé felvezető rendezvénye nyitó előadásának szerkesztett változata.

Csillaghegy két részből áll. Az egyik a régi Kissing-puszta: az 1880-as évek elején így hívták a mai Csillaghegy Duna felé eső részét a tulajdonos osztrák tábornok nevét átvéve. A tábornok ugyanis egy idő után kiparcelláztatta a területet, ahol aztán földművelők és kisiparosok vettek először földeket, majd építettek rá házat. A másik, a hegy felőli oldalon, az Ürömi út felső részén viszont az itteni téglagyár dolgozóinak házai álltak.

A Róka-hegyen kőbánya működött, aminek kibányászott kövét kisvasúton szállították le a Dunához. A behajózó/átrakodó pontot Kőtörőnek hívták.

A kettő között pedig időközben megszületett – először még vasútként – a HÉV, a „szentendrei kisfüstös”, ami a később összeolvadó településrésznek ma is a tengelyét adja. De a vonatok akkor még nem álltak meg itt, sőt a későbbi Rómaifürdőnél sem – a mai csillaghegyi váróterem is csak 1913-ban épült meg.

A Közúti Vaspálya 

1888-ban tehát a kőbányai kisvagonok még csak a vágányig gurulhattak le, onnan a Dunáig lovak húzták azokat. (Visszafelé csörlővel vontatták fel a vagonokat.) Budapest környezetében ekkoriban, 1887–88 körül kezdtek megszaporodni a helyiérdekű vasutak. Ezeket a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság építette ki a Közvágóhíd–Soroksár, majd a Keleti pályaudvar és Cinkota között, végül a szentendrei vonalon. Az utóbbi vasútról már 1885-ben döntött a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium, kezdetben egyvágányú és természetesen gőzvontatású vasút volt. Az első tervek szerint a vonatok az óbudai Fő tértől indultak volna Szentendrére és vissza, elképzelések szerint ezt a már meglévő lóvasúti vágányokon hosszabbították volna meg a Lánchídig. A javaslat végül nem ment át a gyakorlatba, éppen ezért az első végállomás a Filatorigátnál épült meg – oda viszont nem ért ki a belvárosi lóvasút. A városi hatóságok hallani sem akartak arról, hogy Óbuda „szívét” vasútállomással rondítsák el, így a Szentendrére utazó és a Budapestre érkező utasoknak – néhány évig – több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasúti végállomásig.  

A későbbi szentendrei HÉV-nek jóval kevesebb állomása volt. A Filatorigátnál az állomásépület mellett ugyan mozdonyszín, raktár és fordítókorong is létesült, de a két végállomáson kívül csak Pomázon és Budakalászon működött állomás, illetve a még önálló településként létező Békásmegyeren megállóhely.

Az tehát biztos, hogy 1913-ban már Csillaghegyen is volt állomás, amely az 1958-as menetrendben Csillaghegy–Árpádfürdő néven szerepelt.

Így hát oda is kanyarodhatunk sétánk egyik főszereplőjéhez!

A strandot tápláló Árpád-forrás vizét már korábban felfedezték, és természetesen fürdésre használták. A strandon először csak egy kezdetleges, kavicsos aljú medence működött, a Csillaghegyi Strand mégis a főváros legrégebbi, vagy második legrégebbi strandja volt; a margitszigeti Palatinusszal egyidős. Most hangsúlyozottan csak a régi strandfürdővel foglalkozunk: a 2019-ben a strand déli oldalához tapasztva megnyílt Árpád Forrásfürdő az uszodájával, gyerekvilágával és wellness részlegével külön világ, amelyről az Óbudai Anziksz többször írt. [Szerencsére ez épült meg és nem a sípálya (!) vagy egy újabb futballpálya, ahogy a 2016-os kiírásban még felvetődött.]

A fürdőt 1858-ban említi először Pest-Buda környékének földtani leírása, amikor Szabó József geológia professzor könyvében megemlíti az itt lévő források felhasználását is. Az akkor feltörő víz egy kis, 1,3 méter mély, téglából falazott medencébe gyűlt össze. Az elfolyó víz valaha malmot is hajtott, és a fürdő forrásainak története természetesen egészen a rómaiakig nyúlik vissza, amikor a forrás vizét állítólag vízvezeték szállította a közeli Aquincumba. Későbbi nevét a környéken élő legenda szerint azért a honfoglaló Árpád vezérről kapta, mert – szintén állítólag – a közelben temethették el. (De ezen az alapon elég sok Árpád-fürdő lehetne…) Az viszont biztos, hogy a többszörösen átalakított eredeti medence ma is a Csillaghegyi strand középpontja. A Csillaghegyi Árpádfürdő Rt. 1919-ben kezdte kifejleszteni későbbi formájában a fürdőt vasbetonból öntött úszó-, strand- és gyerekmedencékkel. 1925-től itt működött az ország első 43 méteres hullámfürdője, dr. Hankó Vilmos és Schafarzik Ferenc műegyetemi tanárok szerint pedig a vize ugyanaz volt, mint a budai (Császár, Lukács, Király, stb.) fürdők vize, azaz ezekkel közös földalatti vízmedencéből származott. A víz főként kalcium- és magnézium-hidrokarbonátot és kovasavat tartalmaz, a források pedig télen-nyáron 23 °C-os hőmérséklettel fakadnak fel.

A fürdővendégek számára 1937-ben már ezer kabin és kétezer öltözőszekrény (akkor vetkőzőnek hívták) épült, a medencéket már akkor is nagyméretű park és napozó részek vették körül, amit a hegyoldalban lépcsőzetesen helyeztek el. A fürdőt 1950-ben államosították, és rögtön bővítették is: új  kabinok és öltözők épültek, a park is nagyobb lett. A hetvenes években a felső napozó támfalaira kétszemélyes faházak épültek, és elkezdődött egy egész évben üzemeltethető motel (vadászház) építése is.

Az északi medencét 1972 óta sátortetővel tették téli használatra is alkalmassá, az egyik első strandszauna itt készült el.

Az utca felőli emeletes kabinsor pedig még mindig a régmúltat idézi. A háború után, az 1960-as években újabb virágkor köszöntött be. A háború előtti időszakban elsősorban a két tulajdonos, Elkán Gyula szűcs és Gerő Árpád Váci utcai szőrmekereskedők ismeretségéből kerültek ki a strand gazdag vendégei, akik a nyári állandó belépésért még saját villát is építtettek a park területén. Sajnálatos módon ezek mindegyikét lebontották.

Az I. világháború. után a strandot Elkán és Gerő cége vette meg, és teljesen átalakíttatta. A régi medencét átalakították a mai formájára, kabinokat építtettek, és fallal vették körül a strandot. A cég a bevételből minden évben megvett egy darabot a strand mögötti domb területéből, majd amikor már az egészet megvették az Újlaki Téglagyártól, megépítették az új medencét, ami akkoriban Budapest első és egyetlen hullámmedencéje volt. Pár évvel később felépült a strand harmadik medencéje is, ahol a nemzetközi úszóversenyeket akarták megrendezni. A hatvanas években elsősorban sportolók és művészek kulthelye lett a csillaghegyi strand. Olyan hírességek adták a törzsközönséget, mint Páger Antal, Tolnay Klári, Darvas Iván vagy Bessenyei Ferenc, a sportolók közül pedig az öttusa olimpiai bajnokok, mint dr. Kovácsi Aladár vagy a Török testvérek, Székely Éva úszó, Kozma Pici, a híres birkózó. A medence mellé tribünt is építettek, de a medencét később betemették, csak a tribün és a két régi medence maradt meg mára.  A forrás vizét a húszas években már palackozták is, Csillaghegyi Ásványvíz néven. Az ásványvíz emblémáján az a széttárt karú nőalak volt látható, aki szoborként sokáig az északi medence szélén állt.

A Tisztviselő Telep

1896-ban 42 állami tisztviselő abban állapodott meg, hogy Buda szomszédságában telket vásárolnak, és ott egy tisztviselőtelepet alapítanak. Ez a budai szomszédság a későbbi Csillaghegy területét jelentette: a megvásárolt kincstári terület a mai Dózsa György út (akkori nevén Hegysor) és a HÉV, valamint a Kertsor és az Ürömi út közötti részt jelentette. Parcelláztak – minden telek 500 négyszögöles volt –, kijelölték az utcák nyomvonalát, és középen még egy nagyobb középület számára is hagytak ki helyet. 1910-ben meg is épült az iskola, emeletén a Kaszinóval. Az eredeti épület helyén ma a Csillagház Mozgásjavító Intézet működik. Kialakult a telep első utcája, a mai Ráby Mátyás utca, akkori nevén Fő utca. A HÉV melletti utat a csillaghegyiek „Fekete útnak” hívták, mert szénporos fekete salakkal volt leszórva. A Kaszinó 1920 körül átköltözött a HÉV túloldalára, az akkori Fehrer-féle vendéglő helyére. (Később itt hentesüzlet volt, ma talán kínai büfé…) 

És honnan lett csillaghegyi az addig Békásmegyerhez tartozó Tisztviselőtelep? Eleinte a postája is Békásmegyerhez, pontosabban a békásmegyeri postamesterhez tartozott. Amikor aztán néhány év múltán megszületett az új postai kirendeltség a kaszinó épületében, azt már csillaghegyinek hívták.

A Csillaghegy név egyébként az egyik verzió szerint a strandnál lévő Csillag-hegyről származott át, a másik szerint a valaha a Duna partján álló Csillag Csárdától származik.

De ne tévesszen meg senkit a a vendéglői Csillag név! Kiscsillag ugyan ma is működik a HÉV-állomással szemben, de az eredeti Csillag már a Mátyás király útig vezet minket: a jó százéves saroképületben a Bösinger család Csillagja működött valaha vendéglőként, de kávéházi minőségében is számontarthatjuk. Volt benne táncterem, színpad, nyaranta kerthelyiség. Ha szeretnénk megtalálni, ma a Csillaghegyi Közösségi Házat keressük. Amely a Bösinger-féle vendéglő, az államosítás után az MSZMP pártirodájaként, majd 1989 után a Banán Klub nevű alternatív szórakozóhelyként működött.

Egy újabb csillaghegyi legenda: a kilencvenes évek elején járunk, amikor a Fidesz neve még egészen másképp csengett, és a tagok korátlaga sem a hatvan körül sűrűsödött, hanem inkább a húsz és harminc között. A fiatal fideszesek által gründolt Banán gyorsan legendává vált, ahol egy esti Publo Hunny-, Satöbbi- vagy Kispál-koncert remekül megfért a napközben ide gyűlő bélyeggyűjtőkkel, galambászokkal vagy nyugdíjasokkal. 1996-ban például a Magyar Narancs szavazásán őket választották az Év legjobb budapesti klubjának, már 1994-től belefolytak a Diáksziget (később a Sziget) programjába, főleg a francia vonal volt erős. Amikor a Banán Klub egykori motorját, Derdák Andrást egy filmforgatás kapcsán tavaly meglátogattam, az már Dél-Franciaországban történt, ahol András jó ideje él. 2023 nyarán közösségi finanszírozással egy falusi kiskastélyt (?), udvarházat (?), tehetős polgárházat (?) vásárolt. És ahol családjával nemcsak lakik, de varázslatos kerthelyiséget működtet, és magyar művészek és tudósok fogadására alkalmas ösztöndíjas programot visz. (Akit mindez érdekel az Egy hely… sorozat két filmjében többet tudhat meg róla:

https://www.facebook.com/reel/962210622669519; 

https://www.facebook.com/reel/512474181894395).

Röviden annyit: Derdák András az elmúlt harminc évet a kultúrában töltötte, ennek nagyjából a felét külföldön. A Banán Klub után volt a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, majd a Sziget Fesztivál franciaországi promótere. Amikor a koronavírus-járvány ennek véget vetett, a déli Montpellier-ből költözniük kellett északabbra, a Cévennes régióba, Franciaország legnagyobb természetvédelmi övezetébe, egy kis hegyi faluba.

A Bivalyos 

A környék legrégebbi csárdája/vendéglátó egysége a Duna-partnál állt, és 2021 óta már a nyoma sem létezik. A több mint 200 éves Bivalyos kocsma az ott elhaladó nagyszámú bivalycsordáról kapta a nevét. A főleg az Erdélyből Bécs felé hajtott gulyákat a gázlónál úsztatták át. A Bivalyos vendéglő a két háború között sem az úri középosztály törzshelye volt, aztán a békásmegyeri lakótelep 1977-es építése újabb lendületet adott a forgalmának.

Nincs már meg a Mátyás Király úton a Csillag mozi sem, amely az 1990-es évekig működött. 1927-ben egy nyugalmazott katona, egészen pontosan egy százados építtette, de 1995. április 9-én bezárt. Fénykorában volt itt matiné műsor, a nyári estéken kinyitották a mozi tetejét is. Egy ideig az Aboriginal ausztrál étterem működött benne, aztán lassan tíz éve a városrész és az utca szégyene lett, ahogy változatlanul és romosan áll.
Kissing-puszta és Csillaghegy a háborút követő években teljesen összeépült. Az ebből született Csillaghegy és Békásmegyer 1952-ben Budapest III. kerületének része lett.

https://pestbuda.hu/cikk/20180831_130_eve_jar_a_hev_szentendrere

https://megallo.mavcsoport.hu/anno/szentendrei-hev-nyomaban

https://obudaianziksz.hu/kulonleges-erovel-bir-ez-a-hely/

http://www.csipke.info/csillaghegy-tortenete

https://telex.hu/komplex/2021/05/28/szorakozohely-buli-kilencvenes-evek-retro-budapest

Mit jelent számodra Csillaghegy?

Fontos állomás volt az utamon. Ide költöztünk Pátyról, hogy a gyerekeknek közel legyen az iskola, a Raktár utcai AKG (Alternatív Közgazdasági Gimnázium). Nagyon szerettek oda járni. Olyan baráti körük alakult ki, ami nem biztos, hogy más körülmények között lehetséges lett volna, és ez a baráti kör segíti őket abban, hogy szabad lélekkel tudjanak dönteni a sorsukról. Csillaghegyen találtuk meg a kis házat, ami  egyértelmű ráismerés volt. Szempont volt a Sziget Fesztivál is, mert nyaranta közel volt, és a gyerekek barátai nálunk aludtak. Most már három éve, hogy elköltöztünk Csillaghegyről, de megmaradt egy barátságom az utcából, megmaradt az uszoda, a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő és a Székely Éva Uszoda szeretete, és megmaradt a Duna, a Duna-parthoz való ragaszkodásom, aminek különleges varázsa van. Régebben volt bennem olyan, hogy, ha lezárás, akkor az legyen teljes felszámolása a múltnak. Van olyan, amiben ez működik, de előző lakóhelyeimre szeretek visszajárni, és fontos, hogy a szomszédokkal fennmaradjon a kapcsolat, ha az mély és ott-tartó.  Ma már azt gondolom, hogy ami jó, azt meg lehet tartani. Szerettem itt lakni. Így most lélekben kétlaki vagyok.

Én a HÉV-et is szerettem, ahogyan érkezett Békásmegyer felől, és felbukkant a kanyarban a világító lámpáival. 

Mindig percre pontosan jött, megbízhatóan, stabil viszonylatban. Nekem megható volt. Most is megható, hogyha meglátom. Mintha személyes ismerősöm lenne. Egyetlenegyszer akadt el, egy téli hóesésben, de akkor sem az időjárás miatt, hanem azért, mert baleset történt. Az az egy alkalom volt, hogy kimaradt. Akkor megengedtem magamnak egy kalandos délelőttöt, pedig próba lett volna, de így a nagy hóesésre hivatkozva fölültem különböző járatokra a HÉV helyett. Így adott nekem egy menekülőutat is, és legálisan fel voltam mentve a színház szigorú szabályai alól. 

Tehát amikor a gyerekek kijárták az iskolát, el is költöztél a környékről?

Egyáltalán nem racionálisan döntök. A meghozott döntéseim mindig egy nagyobb elgondolás részei, de hogy pontosan mikor aktiválódik tetté, mikor áll össze, annak mindig nagyon különös jelei vannak. Nem előre szoktam tervezni, hanem nagyon figyelek, és utólag megfejtem a jeleket. Egyszer csak megérzem, hogy eljött a döntés pillanata, valahogy jelentőséget kap, amikor a sors fordul egyet. Többször meghirdettem a csillaghegyi házat, és érződött minden egyes körnél, hogy még nincs itt az idő. És egyszer csak egy olyan házaspár jelentkezett, akiket ismertem, és ahogy felhívtak, tudtam, hogy ők lesznek azok, ők meg fogják venni. Egy idő után a ház adottságai máshogy hatottak rám. A zártsága miatt kezdetben olyan volt, mint egy menedékház, aztán bezártságot éreztem, a keskeny és hosszúkás kialakítása beszűkítette a látásomat és a tudatomat. Ez volt a jel, hogy költözni kell. Pedig egy nagyon kedves hangulatú kis kertje is volt.

Leginkább a növényeket sajnálom, mindig el is érzékenyülök, ha eszembe jutnak, mert azóta nem voltam a kertben, nem tudom, hogy lehetnek a rózsáim.

Nagyon érdekel a természet, és amit a természet sugall. Személyes kapcsolatok ezek, sokszor észreveszem, hogy odaadóbb vagyok a tárgyakkal meg a növényekkel, mint az emberekkel. Valahogy biztonságosabb hozzájuk kötődni.

A csillaghegyi Dunaparton beszélgetünk az uszodai programod után. Hogyan jársz vissza a kerületbe?

Amikor Csillaghegyre költöztünk, használtam a strand kinti medencéit, még az uszoda nagy felújítása előtt. A kinti medencére egy sátrat helyeztek a téli időszakban, és nagyon sokáig volt ott egy pici szauna is. Aztán egyszer csak, így ahogy mondom, kinőtt a földből egy hatalmas, gyönyörű létesítmény óriási úszómedencével, extra nagy szaunával, és akkor átszoktunk oda a régi csapattal, mert van egy stabil mag, akik tősgyökeres csillaghegyiek. Van bérletem, kétórás sport úszójegyem, meghatározott menetrenddel: két kör szauna, az első szauna után következik negyvenöt perc úszás odafelé háton, visszafelé mellen. Most gyakorlom a víz alatti szabadtüdős merülést, ami a tudatállapot kitágításával jár, sokkal kevesebb levegőt igényel, lehet siklani a víz alatt. Minél tovább tudunk lent maradni a víz alatt, annál tisztább a tudatállapot. Nagyon izgat, hogy át fogom-e tudni így úszni a nagymedencét, már a háromnegyedéig megy. Az úszás után jön a jutalomfalat, ugyanis átmegyek a tanmedencébe, ami langyosabb víz, és mint gyerekkoromban, csak lubickolok teljes elengedésben. A vízben védelemben érzem magam. Nem hordom a kontaktlencsém, nem látok tisztán, és megszűnik a kinti világ körvonalassága. Nagyon otthonos a víz közege, mindent megtalálok abban a szférában, amire vágyom. Nekem az ott egy teljes kioldás és jelenlét. Nagyon fájt a szívem, hogy ezt a csodálatos helyet itt kell hagynom, és úgy döntöttem, hogy nem mondok le róla. Mindig voltak uszodai programjaim. A XI. kerületben kezdtem, a Kondorosi úton (Nyéki Imre Uszoda), oda is visszajártam messzebbről. Amikor Pátyon éltünk, akkor annyira sűrű volt az élet, kicsik voltak a gyerekek, mindennap le kellett bonyolítani a próba és az előadás kettősségét, ezért nem nagyon igényeltem a vizet. Akkoriban tornázni jártam egy Prímatorna nevű helyre a belvárosba, amiről aztán kiderült, hogy az alapító Barsi Anikó pátyi lakos, és Pátyon, a saját kertjében is ad órákat. Valahogy mindig elkísérnek azok a támogató csoportosulások, amelyek az egységérzésemet segítenek fenntartani.

Mínuszos hírként jelent meg, hogy eljössz az Örkény Színházból. Miért?

Az örkényes korszak most lezárul, mert egy saját magam számára is meglepőbb létállapotra vágyom. Kiszámíthatatlanságra, kevesebb kötelezettségre, nagyobb felelősségre magam iránt, megengedve olyan belső nyitást, amit nem tudtam már megélni a társulati függésben. A járvány idején egyébként már felmondtam egyszer. Volt egy nagyon tiszta felismerésem, hogy ezt így nem szabad tovább folytatni. A járvány idején mintha engedélyt adtak volna, hogy megálljunk és újra kalibráljunk, de akkor nem volt még itt az ideje annak, hogy ezt a térben is megtegyem, hiszen le lett zárva minden, tehát nem volt hova lépni. És még felelős voltam a gyerekeimért, támogatnom kellett őket, de a szándék akkor már megvolt.

Ha ebben a pillanatban visszanézek, úgy érzem, hogy most tudom tisztán megélni azt, hogy másra vágyom.

Még abban a fázisban vagyok, hogy nem esik jól megfogalmazni ennél pontosabban. Azt hiszem, hogy előbbre való most ennek a szakasznak az igazán mély megélése, ha kimondom, megakasztom az áramlást. Ne legyen rögtön egy körvonal, egy szöglet, egy kockaminta, amibe rögtön belerakom magam. Nem szeretnék belekapaszkodni semmilyen stabil, fix pontba. 

Egy külső szemlélőnek az is furcsa lehet, hogy nem tartod meg a szerepeidet. 

Nem tartom meg a szerepeimet, mert akkor az csak egy félmegoldás, és én nem a jogviszonyt akartam megváltoztatni. Ha maradt volna pár előadás, akkor az a szál fenn lett volna tartva. Majd, ha átrendeződik bennem, és gyökeret eresztek az új létezésben, akkor majd sok mindent megenged már a rendszerem, akkor alakulhat még. De ha maradok csak néhány előadás erejéig, akkor nem történik meg az a fajta változás, amire vágyom. Az Örkényben töltött huszonöt év olyan időszak, amit csak szeretettel lehet elengedni. Az első tíz év az mindenképpen egy indokolt, valódi, igazi ottlét volt. Aztán jött egy másik tíz év, amiben már nem éreztem igazán azt, hogy minden energiámmal meg vagyok mozgatva, nem jöttek meghatározó, komoly együttműködések senkivel. Aztán a végére még jött egy új lendület, ami megengedte, hogy le tudjam zárni ezt a korszakot. A színházban tiszteletben tartották a döntésemet.

Itt egyedül annak van vége, hogy nem bírom már ezt a betagozódást. Meg nem igénylem, hogy legyen igazgatóm, legyen főnököm.

Nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam. Nem kell értem felelni, felelősséget vállalni.  

Van már terved a következő időszakra, vagy ez most még a lezárás-újrakezdés jegyében telik?

Nagyon sok helyen megfordultam, pont a napokban gondoltam át, hogy alig van olyan színház Magyarországon a budapestieket és a vidékieket is beleértve, ahol ne játszottam volna. Megadatott minden felület, amivel kölcsönösen megtaláltuk egymást. Mégiscsak a színpadi lét az, ahol nekem megvan az otthonosságom vagy feladatom, ebben biztos vagyok. Azért is állok kíváncsian az új helyzet elé, amire most magamnak engedélyt adok, függetlenül attól, hogy mi a szakmai elvárás. Mintha zöld utat adnék magamnak, és annak, amit nem tudok eltervezni, de igazán mélyen vágyom rá, és nem engedi már a jólneveltségem, a fegyelmezettségem, hogy türelmesen várjak tovább. A szolgálati idő lejárt. Azt gondolom, hogy engedni kell változni azt, ami változni kíván.  A kínai asztrológia szerint hatvan év egy teljes életciklus. Nem csoda, hogy időszerű egy új indítás, hiszen április 12-én töltöttem be a hatvanadik évemet. Amikor az országban rendszerváltás zajlott, az egybeesett az én belső rendszerváltásommal. Valami belső bizonyosság van bennem.  Egyszerűen nagyobb a belső szabadság, amit megengedek magamnak. Ezt a pillanatot szeretném kinyújtani, ameddig megengedi a helyzet. Hogy ne érezzek sürgetést, mert hát ez azért egy vissza nem térő lehetőség. Nincs kapaszkodó, és ez a lényeg, hogy nincs semmi kapaszkodó.

Mi volt az első emléked Csillaghegyről? 

Kislányként tisztán emlékszem a HÉV üléseire. Fából készültek. Fényesek voltak, olyanok, mint a régi villamosokon. Egy barna-egy sárga csík, szép lakkozott fa. Nagyon magasra kellett föllépni, magas kocsik voltak, még a mostaninál is magasabbak. Csobánkán laktunk, és amikor néha bejöttünk a városba, Pomázig busszal, onnan a HÉV-vel mentünk tovább. Volt olyan szerelvény, amelynek nyitott peronja meg kézzel csukható ajtaja volt. A HÉV nem vonat, nem is villamos, inkább a kettő között. Falusi kislányként minden ilyen utazást nagyon élveztem. Ez az egyik meghatározó emlékem. A másik, hogy felfigyeltem az állomásokra, ahogy jöttünk Pomázról: két Budakalász, az egyik mögött gyár volt, aztán a következő Békásmegyer, ahol az állomás egy vörös kőből rakott épület, hatalmas rózsalugas omlott rá. Ma is megvan a régi állomás, elhanyagolt, de még mindig előhozza az emlékeimet. Nem világraszóló emlékek ezek, csak éppen az enyémek. A soron következő állomás: Csillaghegy. Tetszett ez a név, különlegesnek éreztem csillag… Csillaghegy. Mitől csillag, és hol a hegy? A HÉV ablakából nem láttam hegyet. Kicsit később, amikor már naponta utaztam az iskolába, bejáró lettem, így mondtuk. HÉV-vel jöttem a Margit-hídig, akkor az volt a végállomás.

Utazás közben azt tűnt föl, hogy Csillaghegyen valahogy másmilyen emberek szállnak föl. Nem elegáns, de hogy is mondjam, választékos öltözékben, egyfajta tartással…

Például mindig akadt egy-két hölgy kalapban, a kalap és a táska színéhez passzoló dzsörzé kesztyűben, emlékszem, még horgolt kesztyűs kezet is láttam a kapaszkodón. Zsabós blúz, gyöngyház gombok – ez tűnt fel azokon az utasokon, akik Csillaghegyen szálltak föl. És észrevettem a kézzel kötött pulóvereket a fiúkon, a svéd mintás sapkákat, a lányok szép fonalból kötött sáljait. Valahogy a Békáson meg a Budakalászon felszállóknál ilyet nem észleltem. Anélkül, hogy az a régi diáklány, aki én voltam, bármit is gondolt volna, mégis éreztem itt a régi polgári világ nyomait, ahol a nagymamák és az anyukák kötnek, horgolnak, régi pulóvert fejtenek föl, ahogy valaha én is tartottam a motringot, amíg anyu gombolyaggá tekerte a fonalat. Így lett nekem a Csillaghegy szó a békés, rendezett kisvárosi létnek valami egyértelmű lenyomata.

Úgy tudom, a csillaghegyi strandon tanultál meg úszni tizenhárom évesen. Milyen érzés visszagondolni erre?

Drukkoltam, hogy vajon menni fog-e. Azt hiszem apunak volt az ötlete, hogy ide jöjjek úszni tanulni. Kislányként már gyakoroltam Temesváron a Begában. Egy bádogdobot szereltek a hátamra, ott azzal tanították a gyerekeket. Két khaki színű tartály volt, szíjjal kötötték rám. Egy kicsit megtartottak. Megtapasztaltam, hogy milyen érzés fönnmaradni a vízen. De a csillaghegyi strandon ért az élmény, hogy fönnmaradok dob nélkül, ha úszom!  Nem emlékszem, hogy ki tanított, de hamar rájöttem a technikára. Ugyanaz a rádöbbenés volt, mint a biciklizésnél, hogy egyszer csak ment, mindenféle erőlködés nélkül. Akkor már nem féltem az eleséstől, mint előtte. Ugyanez volt a vízben is. Nem volt bennem félelem.

Milyen volt a strand akkor?

Ha jól tudom, egy Elkán nevű család volt a tulajdonosa és az építője a csillaghegyi strandnak. Igényes, szép és elegáns fürdőhelyet terveztek, és az is lett. Előttem vannak a szépen faragott, kényelmes kőpadok, két oldalukon imitált állatfejek, a pad rózsa mintás vagy csigavonalas díszítéssel. És a fenyők, az ezüstfenyők, a sok-sok zöld! A régi strandon három medence volt, az egyik széles lépcsőin napoztunk. A kabinsor nagy kihívás, a vagányok a tetejéről ugráltak a vízbe, pedig volt trambulin is. Egy másik világ kezdődött, amikor strandra menet leszálltam a HÉV-ről. Árnyas fasor alatt ért az ember a bejárathoz. A járda fölé hatalmas fák borultak, vadregényes volt egy kislánynak ez az egész. Szép volt, erős nyomot hagyott bennem. A fasor előtt állt meg a HÉV. Megvan a régi megálló épülete. Most Várónak hívjuk, pénztár nincs benne, legfeljebb szomjat lehet oltani, a megálló odébb került. 

Azóta láttál archív fotókat az akkori strandról?

Sokkal később, amikor már itt laktunk, a strandtól nem messze. Annyira nem messze, hogy nyáron, zárórakor áthallatszott a Pancsoló kislány éneke. A Csillaghegyi Polgári Kör kiadott egy gyönyörű képeslap-sorozatot Csillaghegy régen címmel. Ott nagyon sok fotó jelent meg a strandról is. Akkor tudtam meg, hogy Johnny Weissmuller, a Tarzan filmek főszereplője is járt itt a strandon. Amit szintén később hallottam, de ma már tudom, hogy Csillaghegynek kiváló forrásvize van, a stranddal szemben lehet is vásárolni.

Visszajársz még?

Nagyon régen voltam. El vagyunk kényeztetve. Tibor, a férjem a vízműveknél dolgozott, és a békásmegyeri Duna-parton van egy gyönyörű üdülő, hatalmas parkkal, feszített medencével. Évek óta oda járunk, a gyerekek már ott tanultak meg úszni.

És a Dunában fürdés?

Dunai faluban születtem, Ercsiben. Minden délután lementünk a Dunára, egészen kicsi voltam, babakocsiban tolt az anyukám. Emlékszem, ahogy döcögtem a Kastély utcán lefelé, a domború macskaköveken.

Az ártéri erdő iszapja! Azt az illatot sosem felejtem el! Amikor a víz visszahúzódott, ott maradt az a fantasztikus illatú, iszapszagú iszap. A gyalogút is ilyen volt, finom, benne maradtak a lábnyomok.

Oldalt gyalogszeder, mellette málnabokrok! Paradicsomi idők! Azt sem felejtem el, amikor anyu meg a többi fiatalasszony fölültek a dombra, egy kicsi, löszös dombocskára, ott beszélgettek, időnként lenéztek ránk, mi meg négykézláb csúsztunk, másztunk. El is vitt egyszer a víz! Nem nagyon, mert egy csöndesebb öbölrészben tanyáztunk. Ez volt az első nagy Duna-élményem. Meg az, hogy apukám átúszta a Dunát. Át tudta úszni! Pedig ott elég széles. Nagy győzelem volt! Meg a kocsi dinnye! Fogadtak, ki mennyi görögdinnyét tud megenni. Beleálltak a Dunába – ne legyen gond! – és ették-falták a mézédes dinnyét, míg egy sem maradt a kocsin.  

Úgy tűnik, sohasem távolodtál el a Dunától. Mintha egy láthatatlan szál összekötne vele. 

Én is így érzem. Csillaghegyen, bár tilos, mégis úsztam a Dunában. Napfüggő vagyok. A parton van egy jókora kavicsos szakasz. Odaviszem a kis hordozható nyugágyamat, borzalmas neonzöld színe van, törülköző, papucs, és csókolom, megyek is! Nekem otthonos a csillaghegyi Duna-part, mert ugyanazon az oldalon vagyok, mint Ercsiben. Ha például átmentem a túloldalra, Gödre, ahol a férjem szülei laktak, ott is ott volt a Duna. Sokat úsztunk benne. Van egy kis sziget, amit árvízkor elönt a víz, de a homokos magaslat nagyon hamar kiemelkedik. Ezen a holtágon át lehet gyalogolni, néha térdig, néha combig, néha csak bokáig ér. Amikor ott vagy a gödi homokon, az olyan, mint a Riviéra. De a parton nem találtam a helyemet órákig, nem tudtam mi zavar. Hát, mert a Duna másik partján voltam! Gödön jobbról folyik a Duna, nekem pedig mindig mindenütt balról folyt lefelé.

Vízpart mellett, vagy közelében élni, azt gondolom, privilégium.

A Duna nem hagy el. A legkisebb lányunk, Fanni Kisorosziban lakik, a szigetnek azon az oldalán, ahol a Duna megint balról folyik. Jön Visegrád felől, a Dunakanyarból lefelé, s megint a „jó parton” vagyunk. Csoda jó, hogy a kicsi unokám ugyanúgy, mint én, a Duna vízében nő fel! Fanni a várandóssága utolsó napján is úszott a Dunában. 

Mióta vagytok óbudai lakosok?

1975-ben költöztünk a Bécsi út/Vörösvári út sarkán lévő ház hetedik emeletére. Tizenegy évig laktunk ott három gyerekkel, megvolt a varázsa, a szépsége, a nehézsége. Örültünk, hogy lakásunk lett, de később – úgy mondták –, jogosultak voltunk egy nagyobbra. Négy évig kerestük az új otthonunkat. Egy ideig nem volt sürgős, de a negyedik évben jött a kis Fanni. Szólt, hogy most már döntsük el. A négy év alatt rengeteg lakást mutattak nekünk, olyat is, amit szerettünk volna, de végül nem lett a miénk. Azt tudtuk, hogy mindenképpen Óbudán szeretnénk maradni, de lehetőleg nem házgyári házban. Gondoltuk, lehet régi lakás is, minket nem zavar, rendbe hozzuk. Ezt főleg a férjem, Tibor mondta, aki építész technikus volt, nagyon jó gyakorlati érzékkel megáldva. Amikor a csillaghegyi címet megkaptuk, az esti órákban jöttünk megnézni a házat. A kapukat akkor még nem zárták. És mi megláttuk a gyönyörű fenyőfákat.

Sétáltunk be a kis járdán, ránéztünk a házra, amit félig befutott a borostyán, mint most is, és akkor ott az udvaron eldöntöttük, hogy ide jövünk, ebbe a lakásba, akármilyen lesz is.

Kiderült, hogy egy U-alakú társbérlet, aminek a padlója nagy, tölgyfa csillag parkettával volt kirakva és egy régi cserépkályha állt benne. Feljöttünk és láttuk, hogy minden elhanyagolt, rémes, az ablakok is el voltak rohadva. De akkor azt mondtuk, hogy nem baj. A felújítás fél évig tartott, és ahogy beköltöztünk, egy hétre rá megszületett Fanni. Ő a negyedik gyerekünk. Azóta negyven év telt el, azóta lakunk itt. Pont negyven éve.

A ház Csillaghegy egyik legöregebb háza. Mikor épülhetett?

Az 1890-es évek végén. Nem műemlék, pedig lehetne. Úgy tudom, Csillaghegy másodiknak épült háza. Vannak fényképek, ahol látható, hogy az utcasoron mindössze két ház áll, ez az egyik. A padláson talált névjegyekből kiderült, hogy Thold villának hívták. Majd ők eladták egy Selyeby nevű családnak. Volt itt a padláson tőlük is névjegy, aranyozott kis koronával. Az épületek jórészt a fővárosból kijövő, tisztviselők nyaralótelepének házai voltak. Ha végigmegyünk Csillaghegyen, nagyon sok egyedi épületet láthatunk, érdekes kis kiugrókkal, tornyocskákkal, kis fönti erkélyekkel. Ezeknek a részleteknek kedves játékossága van. A mi házunk gyönyörűen rakott klinker téglákból épült, innen valók az egyik téglagyárból, a Péterhegyről.

A ház sok történetet őrizhet…

Regényt tudnék írni a házról! Vincze bácsi lakott fölöttünk, egy öntőgyári munkás, intelligens, olvasott ember volt. Három nyelven beszélt. Sajnos tönkrement a zaklatásoktól. 56-ban megválasztották az üzemi tanács elnökének, onnantól nem volt nyugalma. Akkor már iszogatott. Viszont nagyon jó volt vele beszélgetni. Alattunk lakott a szemüveges Eszter néni. A várban volt jegyszedő, mindig este ment munkába. Ő volt a legrégebbi lakó. Sok macskát etetett, de ezek mind a szomszédságokból jöttek vacsorára Eszter néni ablaka alá. A másik oldalon lakott Bartos bácsi, akinek még egy-két tyúkja is volt. És itt lakott Marika, egy valahai rendőr lánya, tulajdonképpen a ház szívében, két szinten, alul-felül egy-egy nagy terasszal. Sokszínű, hangos életet élt. Őrzök tőle egy templomi rézcsengőt. Rám tukmálta. De mára megszerettem. A kocsimban van, ha gyorsan vezetek, rosszul kanyarodom, mindig megcsendül.

Életed nagy része barangolásokról szól. Sokszor mentél el és mindig ide tértél vissza. 

Hálás is vagyok a családomnak. Hogy elengedtek, és mindig visszavártak. Fanni épp mostanában talált meg a papájától egy kicsi levelet. Ők nagyon jóban voltak, és nagyon sokat voltak együtt. Azon a kis papíron, ezt írta Kolozsvárra, ahol tanult, hogy: „Fannikám, élvezd az egyedüllétet, hogy nincs szülői terror, és minden jót kívánok!” És viccesen ez volt még odaírva: „A mama megint az Alföldön csavarog.” Tényleg sokfele mentem, az írások miatt. 

Szerettem ott helyben beszélgetni azokkal, akikről írtam, ahol éltek. Kányádi Sándorral Erdélyben, a pásztorokkal a Hortobágyon, a hegymászóval a szikla alatt.

Mert hozzájuk tartozott az a környezet, ahol éltek, ahol örvendtek, ahol csalódtak – s ott egészen másképp lehetett beszélgetni. Szilvalekvárfőzésre Szatmárba mentem, Túristvándiba. Ott vettem a rézüstöt, és ott vettem a vitorlát hozzá. Megírtam, megtanultam. Volt is itt nálunk Csillaghegyen szilvalekvár-főzés a kertben. Ma is emlegetjük. 

Hogyan szivárgott be Csillaghegy az írásaidba, tudatosan, vagy néha észrevétlenül? 

Itthon nagyon sok élmény ért, onnantól kezdve, hogy az egyik déli ablakunk pontosan ránéz a szomszéd ház északi ablakára. Két kis novellát írtam arról az ablakról, arról amit ott láttam. Van egy meggyfa a másik ablaknál már legalább tizenöt éve, ott, ahol a gépemen dolgozom. Micsoda élet van azon a fán! Madáretetők vannak a sufniknál, meg a meggyfán is. Télen átlátok az ágain, három méter sincs az ablak és a fa között. A madarak kéznyújtásnyira. A párkányra néha cinkék jönnek. Nekem ez a látvány bearanyozza a napomat. Sokat ad. Sokszor a cinkékkel kezdem az írást. Hogy például ma reggel ők mentettek meg. A jó kedvük. Egyszer kimentem teregetni a teraszra, és nézem, mitől mozog ennyire a fenyőfa ága? Hát galambfészek készült. És akkor végignéztem egy fészeképítést. Ott bámultam egy jó órát, vagy másfelet, nem is volt kedvem bemenni. Azt is végignéztem később, ahogy a galamb a begyéből eteti a kis galambot, visszaöklendezi a megemésztett táplálék egy részét, az a reggelije.

Ezért jó Csillaghegyen élni?

Igen. S azért, mert már ismerős minden. Otthonos. Tudom, hogy hol van a bucka a járdán. S a szombati termelői piacon kitől veszem a paradicsomot, kitől a sárgabarackot. Az utcán sokan rám köszönnek. És én is köszönök sokaknak. Mosolyognak a Csillaghegyi Megállóban, azaz a kis kávézóban, ha belépek. De nem csak rám, mindenkire mosolyognak. Ma a napsütésben egy kislány ült a kávézó lépcsőjén, és önfeledten színezte a füzetét. Egy fiatal lány megdicsérte. Olyan jó volt látni. Sok az új arc, az emberek cserélődnek, de valahogy mégis van, tartja magát egyfajta összetartozás, valami finom bizalom. Főleg a régi csillaghegyiekben. De az újak is bele fognak ebbe simulni. Mert az alapvető értékek megmaradnak. Nem megy másként. A télen eltört egy kedves idős tanárnőnek, Emesének a lába. A hegy alatt lakik. Kiderült, hogy a másik utca végén lakó Judit járt hozzá. De Kati is, aki közelebb lakik. Amikor az én lábam tört el, akkor Judit idejött, és kérdezte, kell-e valamit segíteni. De a szomszédok már megelőzték. Persze jöttek a gyerekeink is. Mondják, hogy a hosszú élet egyik titka a megtartó közösség. Amiben élünk. 

Milyen közösségi élet folyik most Csillaghegyen?

Jó pár éve lett egy kis termelői piac. A Csillaghegyi Polgári Kör hozta létre, mint ahogy sok mindent ők kezdeményeznek és tesznek. Visszatérő eseményeik a kolbásztöltő fesztivál, a tél végi kiszebáb-égetés és a hozzá kapcsolódó makarázás. Nagy siker a halászléfőző verseny. A gyapjú nap, a havi érdekes előadássorozat. Ősszel a mustfokolás.

Nagyon élő, jó kis közösségi házunk van gyerekfoglalkozásokkal, tánccsoporttal, szakkörökkel, sóbarlanggal. Népdalkör és még sok minden.

Van egy kis műhely, ahol Sáringer Zsóka – ő is egy ős-csillaghegyi, bár a hegyről való, a Hármashatárhegy aljából – szövőtábort, gyapjútábort, kosárfonást, könyvkötészetet, papírmerítést, hímzést tart évtizedek óta. Zsóka egy intézmény, úgy szoktam hívni, a csillaghegyi Mary Poppins. Télen-nyáron biciklivel jár, horgolt kis kalapka van a fején és szoknyát hord. Néha gyönyörű, a régi viseletekre emlékeztető ruhát. Nadrágban – miközben rengeteget dolgozik – azt hiszem, nem is láttam.

Mi a legemlékezetesebb közösségi élményed?

Az első három évben a Csillaghegyi Polgári Kör találta ki, hogy legyen szemétszüret, azaz utcai nagytakarítás. Végigtakarítottuk az utcákat, s utána hoztak hozzánk ide, a kertbe egy üstházat, benne üstöt, s a pingpongasztal mellett Soós Gábor egy felejthetetlen bográcsgulyást főzött. A szárítókötelekre mindenki fölcsíptette a régi csillaghegyi képeket, kinek mije volt. Sokan akkor ismerkedtünk össze.

Volt egy nagy akció, meg kellett menteni a strandot, be akarták zárni. Akkor is sokan összeálltunk. Aztán a már említett Zsóka csinált egy hatalmas kiszebabát, amit innen, a mi utcánkból végighordoztunk a főutcán. Nagy kolompokat vittük, láncosbotot, és beköszöntünk minden üzletbe. Mondtuk, hogy mindjárt égetjük a rosszat, akasszák rá a bánatukat a babára. Színes szalagok képében bárki ráaggathatta, amitől meg akart szabadulni: betegséget, családi viszályt, rosszindulatot, bármit. Volt, aki hajlandó volt rá, volt, aki nem. Amikor elértünk a Fodros utcai iskolához, a gyerekek körbeállták, a bábu már tele volt aggatva mindenféle bánattal. Akkor este a közösségi ház udvarán elégettünk minden rosszat. Ez azóta is a farsang utolsó hangoskodása, a téltemetés.

Nekem úgy tűnik, mindig képes vagy megragadni a jelen pillanat szépségét. Benne lenni, úgy igazán. Ez nagy adomány, amivel – írásaidon keresztül, az olvasótalálkozókon és a hétköznapi életben is – megtámogatod mások életét. Lázár Ervin írta a könyvedről: „Segít élni.”

Nemrég volt a közösségi házban egy mesélős est. Már nem is előadást mondok, csak azt, hogy mesélek. Történeteket mondok, sokszor a magam életéből. Sokan voltunk. Hol sírtunk, hol nevettünk. Anya-lánya kapcsolatról meséltem, s arról, hogyan éltük meg anyukámmal az utolsó három évét.

Minden előkerült: az elfogadás, a türelem és a türelmetlenség, a megértés, a bocsánatkérés és az örök kétely, megtettem-e mindent. 

Annyian köszönték az estét. S én is éreztem, hogy ezeknek a mindennapi dolgoknak, ha hallják az emberek, hogy más is küzd mindezzel, nagy megtartó erejük van. Még énekeltünk is. És hosszan szólt a taps. És boldogok voltunk. A hallgatóság és én is.  Ez a legcsodálatosabb dolog, amikor adhatok és kaphatok. Igen. Ebben semmilyen kérdőjel nincs, egyszerűen csak egy áramlás, ami mintha az élet lényege lenne.

Hogy kezdődött? 

Gyerekkorom óta a Pünkösdfürdő melletti kis utcában élek, néhány év kivételével mindig itt laktam. Gyerekként a strandon töltöttem a nyarakat. Jól ismerem a környéket, de valójában tíz éve kezdett el érdekelni Csillaghegy múltja. A fényképek gyűjtésével kezdődött, főleg óbudai és a szűkebb lakóhelyem fotóit kerestem, és az egyes területeknek – Óbuda régen, Csillaghegy régen, a Római parti csónakházak anno – Facebook-csoportokat készítettem, ahol a mai napig megosztom az újabb és újabb fotókat és a hozzájuk kapcsolódó információkat, történeteket.

Van egy helytörténeti klubjuk is, ahol rendszeresen tartanak a Csillaghegy helytörténetéhez kapcsolódó programokat, előadásokat, vetítéseket. Ez a fotók hatására jött létre?

A gyűjtésem megelőzte a klub létrejöttét. A helytörténeti klub két évvel ezelőtt nyílt meg, ahol havonta egyszer összejövünk, és egy-egy téma kapcsán felelevenítjük a régi történeteket. Mára már olyan sokan lettünk, hogy a nagytermet is megtöltik az érdeklődök. Hatalmas sikerű előadások voltak, például amikor Kincses László téglajel-kutató a téglagyártásról, annak jeleiről beszélt, alig fértünk be a közösségi házba. De ugyanez volt, amikor a sport, a sportolók volt a téma, hiszen szinte minden csillaghegyi utcában lakik egy olimpiai vagy világbajnok, például Török Ferenc (öttusázó, olimpiai bajnok – a szerk.).

Miért lett önnek ilyen fontos a helytörténet, a kutatás? A helyhez való kötődés, a saját családi gyökereinek a feltárása indította el?

Azzal az álommal indult az egész, hogy találjak egy olyan fotót, amelyen az 1960-ban épült házunk még nincs rajta. Ahogy gyűltek a képek, egyre erősebb vágyam lett, hogy összerakjam a környékünk múltját. De ugyanígy vagyok Óbudával is, amiről szintén már több ezer fotóm van. Jó barátság fűz Antal István fotográfushoz, akitől rengeteg anyagot kaptam.

A legjobban azoknak a képeknek örülök, amelyeket addig sohasem láttam, igaz, egyre kevesebb ilyen van, de azért néhány fotó még meg tud lepni. Ezek a képek vezettek el a csónakházak feldolgozásához is.

Antal István épp most vette át az Óbuda-Békásmegyer Díszpolgára címet.

Büszke vagyok rá, meg arra is, hogy én javasoltam, nagyon megérdemli, hatalmas munkásság van mögötte.

Pontosítsuk, hogy Csillaghegy földrajzilag mely területeket öleli fel?

1950-ig  Békásmegyer nagyközség településrésze volt, ekkor Budapesthez csatolták, a Duna, a Pünkösdfürdő utca, a Rókahegy és a Kalászi út által övezett területen található.

Messzire nyúlik vissza Csillaghegy történelme, hiszen már a római korban lakott volt.

Én főleg a 20. századi múltjával foglalkozom, a régmúltjáról keveset tudok, de az ismert, hogy a Rómaifürdőn indult a rómaiak által épített vízvezeték, amely a katonavárosba a mai Szentendrei úttal párhuzamosan szállította el a vizet. A csillaghegyi strand bővítése során is találtak római kori emlékeket, és Békásmegyerről is ismerünk római kori villa-maradványokat. A középkorban egy falu állt itt, ennek emlékét őrzi egy templommaradvány. Vitáznak róla a kutatók, hogy Kissinghez vagy a régi Békásmegyerhez tartozott-e. Az Ófaluban főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, Csillaghegyen iparosok és a már említett, fővárosból beköltözők éltek.

Ha jól tudom, 1910-től nevezik a területet Csillaghegynek, de még arról is folyik vita, hogy honnan származik a névadás. Valóban egy Csillag nevű kocsmáról?

Volt egy ilyen kocsma, amely az 1930-as években épült. A csillag név Csillaghegy történetében többször megjelenik, de hogy pontosan honnan jött, arra egyértelmű válasz nincs.

A Duna-parton, ahol a Pünkösdfürdői Strand épült, állt egy Kiscsillag nevű domb. Több magyarázat is van a névadásra.

Mint ahogy a Bivalyos Csárdát is mindenki úgy említi, hogy onnan kapta a nevét, hogy amikor az Alföldről Bécsbe szállították a marhákat, a gázlón jöttek át a bivalyokkal, és ebben a csárdában pihentek meg. Írásos emlékekkel egyik esetben sem találkoztam.

A századforduló, az 1880–90-es évek lehetett a település egyik aranykora, amikor megépültek az első villák. Milyen volt itt az élet a századfordulón, kik építkeztek, kik lakták a helyet?

Az első csillaghegyi villák 1890–1910 között épültek a mai HÉV-vonal, a Ráby Mátyás út, Dózsa György út környékén, ekkor ötven-hatvan villa készült el, amelyek építése az 1888 augusztusának végén elindított HÉV-vel hozható összefüggésbe, hiszen bekapcsolta a főváros vérkeringésébe ezt a térséget. Az első időszakban a HÉV csak Filatorigát–Szentendre között közlekedett, 1895-től ment be a Pálffy, a mai Bem térig. Hogy kik építkeztek itt: legfőképpen hivatalnokok, minisztériumi tanácsosok, katonatisztek, akik hétvégi háznak használták a villákat. A Duna közelsége, a fürdő, amely akkor még kezdetleges állapotában volt, és a nyugalom vonzotta ide a pihenni vágyókat. Később megépült a Kaszinó, ahol bálokat, rendezvényeket tartottak, az épületet később iskolává alakították át. Szerencsére ezeknek a villáknak egy része – nagyjából negyven ház –  ma is áll, de többet a későbbiekben társasházzá alakítottak át. Az 1910–30-as években folytatódott Csillaghegy benépesülése le, a Duna irányába, de ekkor már egyszerűbb házakat építettek.

A Római-parti csónakházak ezzel párhuzamosan épültek meg?

Arról nincsen adatom, hogy a csillaghegyi villatulajdonosoknak lettek volna itt csónakházai. Ami biztos, a Rómain is 1890 és 1900 között kezdték meg a terület felparcellázását, aminek nagy része akkor a Ringer család tulajdonában állt, Ringer Jakab kezdte meg a telkek értékesítését, és drágább, nagyobb telkeket adtak el, mint a mai Csillaghegyen. Sok tulajdonos a villák mellé a parton is épített csónakházat. Berczik István minisztériumi tanácsosnak a Rozgonyi Piroska– Zaránd utca sarkán épült meg a villája, majd néhány évvel később a Duna-parton egy kis csónakházat is építtetett magának. De több ilyen tulajdonosról is tudok.

Ősszel jelenik meg a római-parti csónakházakról írt képeskönyve. Ma már csak néhány működő csónakház jelzi, milyen fantasztikus vízi-élet volt itt korábban. Mennyi anyagot sikerült összegyűjtenie?

A kezdeti időszakban – 1920-tól – a magántulajdonban lévő csónakházak voltak túlsúlyban, sőt, azt is megfigyeltem, hogy a budapesti részen a későbbiekben is ez volt a jellemző, míg a békásmegyeri szakaszon főként vállalatok építették a csónakházakat. 1948-ig nagyjából ötven épült fel, az államosítás után százával jöttek létre a különböző – állami, vállalati fenntartású – kis csónakházak. Hatalmas az anyag, a könyvem, aminek ha sikere lesz, szeretném folytatni, kis bepillantást ad a csónakházak múltjába.

A Csillaghegy egyik leglátogatottabb helye az egykor csupán egy medencés, mára komplexummá kiépített strandja. Mikor kezdték építeni, hogyan alakult a sorsa az évtizedek alatt?

Kezdetekben valóban egy egyszerű, téglákkal kirakott medence állt csak. 1920-ban két bőrgyáros, Elkán Ignác és Gerő Árpád vásárolták meg a területet, a tiszteletükre nemrég avattunk a helyszínen egy emléktáblát. Hatalmas összegekből nagyon komoly fejlesztésbe fogtak, ekkor épült ki a három medence. A nagymedencében, pár hónappal megelőzve a Gellért fürdőt, hullámgépet építettek be. 1924-ben avatták fel az ötven méteres versenymedencét, a megnyitó ünnepségre Johnny Weissmullert is meghívták, aki revü-bemutatóval szórakoztatta a nagyközönséget.

A hatalmas park egy részét botanikus kertté alakították, ötven fős személyzet foglalkozott a növényekkel és a rend fenntartásával a strandon. Hétvégeken öt-nyolcezer ember látogatta a fürdőt.

Hatalmas szám!

A Római-partra hétvégeken kb. negyvenezer ember járt le, a rómaifürdői forrástavon, amit természetes állapotában hagytak meg, külön női és férfi fürdőhelyet alakítottak ki. 1935-ben nyílt meg Hajós Alfréd tervei alapján a Pünkösdfürdői strand. Az én kedvencem a békásmegyeri Attila Strandfürdő, amely 1920-tól a negyvenes évekig üzemelt, de mindössze egy fotó ismert róla. Semmi információm nincs arról, hogy miért szűnt meg. A csónakházakkal is ezért kezdtem foglalkozni, mert rengeteg hézag van az adatokban, sok mindenről nem tudunk.

Csillaghegy egy másik közkedvelt kirándulóhelye a Rókahegy, számos legenda övezi. Önöknél is volt egy előadás, amely ezt Attila hun vezér egykori városával, Sicambriával azonosítaná. Erre nincsenek megbízható régészeti bizonyítékok. A legenda legenda marad?

Én attól az előadótól elhatárolódtam, mert valóban semmi bizonyíték nincs arra, amire felépítette a történetét. Légből kapott, semmi alapja nincs az egésznek. A Rókahegyen a 19. században mészkövet bányásztak, a mai Mátyás király úton vitték le a Dunáig, ahonnan hajóval szállították el. 1900 környékén egy cég vásárolta meg a bányát, síneket fektettek le, lovakkal húzták a csillét a kőrakodóig. Bár itt nőttem fel, öt évvel ezelőttig semmit nem tudtam erről. A saját kutatásaimban, cikkeimben igyekszem hitelesített adatokkal dolgozni.

Hogyan kutatja ezeknek a helyeknek a történetét?

A csónakházakról egy nagyobb tanulmány született, Elekes Attila Óbuda szanálását, átalakulását dolgozta fel, ennek kapcsán foglalkozott a témával. Ezt vettem a megjelenő könyvem kiindulópontjául, ezt próbáltam fotókkal, képekkel kiegészíteni. Az Arcanum és a Fortepan óriási adatbázisa hatalmas segítséget jelent a kutatásban.

Változott, és ha igen, hogyan változott mára Csillaghegy és a Római élete? A békásmegyeri lakótelep felépítése óta zsúfoltabb lett a kerület.

A Római, ahogy én látom, nem változott. Mindig kedvelt üdülőhely volt, vetekedett a Balatonnal és a Velencei-tóval. Többen szerettek volna lejönni, mint amekkora kapacitása volt a helynek, ezért épültek újabb kis faházak, csónakházak a későbbiekben. Annyi változás történt, hogy mivel igen frekventált a Római és Csillaghegy is, az új beköltözők sok esetben lebontják a házakat, helyükre sokszor társasházakat építenek.

Ez hosszú távon arculatváltozást jelent. Vannak köztük műemléki védelem alatt álló épületek is. Ezek bontása ellen nem tudnak – akár a maguk helytörténeti klubja – valamit tenni?

Sajnos nem. Jó példa erre a Vöcsök 2 csónakház, amely műemléki védelem alatt állt, mégis lebontották. Sajnálja az ember, de nem tud ellene mit tenni. De az elhagyatott épületekkel, mint például az 1934-ben épült Sajtházzal (volt KGM Üdülő ) sem történik semmi, harminc éve a csövesek tanyája.

Én inkább a múltját, a nosztalgikus emlékeit szeretném feldolgozni, s megőrizni magamban.

A közösségi bejegyzéseit sokan követik, kommentelnek hozzá. Küldenek fotókat, történeteket, esetleg hagyatékból maradt emlékeket? Lett egy ilyen köre?

Rengeteg személyes ismeretségem lett, sok fotót kapok ezektől az emberektől. A csónakház-könyvemben huszonkét emberrel beszélgettem, például Bodoleszk Gusztáv unokájával, akinek a nagypapája csónakház- tulajdonos volt. És beszélgettem a Postás csónakház gondnokával, aki a megnyitástól a bezárásáig dolgozott ott, meg régi evezősökkel, Római-part- imádókkal. Szerencsére rengetegen segítik a munkámat.

Milyen múltja van ennek az intézménynek? 

Fiala Krisztina Az épület majd’ százéves, 1938-ban építtette meg Bősinger József, a Csillag Kávéház és Étterem tulajdonosa. Akkor a legmodernebbül berendezett, fővárosi nívójú vendéglő volt, táncteremmel, színpaddal, nyaranta kerthelyiséggel, ahol zenés táncesteket rendeztek. 1945 után pártház lett belőle, éveken át könyvtárként is működött, majd 1980–1989-ig a Penkó Zsuzsa vezette KISZ-klub működött benne: filmklubok, iskolai versenyek, ünnepek, megemlékezések, irodalmi és nemzetiségi estek, zenés-táncos rendezvények töltötték be a termeket. 1990-től a Banán Klub találta meg itt a helyét. Ez egy alternatív szórakozóhely volt 2001-ig, amelyet az európai avantgárd központjának is hívtak. Az épület mindig pezsgő életű közösségszervező funkciót töltött be.

2008 óta az Óbudai Kulturális Központ Csillaghegyi Közösségi Házaként lát el közművelődési feladatokat.

Hogyan és mikor kerültek az intézménybe?

Sáringer Zsóka Egerben diplomáztam, és biológia–rajz szakos tanárként dolgoztam itt, a harmadik kerületben, majd huszonkét évig voltam otthon az öt gyermekemmel. Mivel nem volt megfelelő állás a környéken, és nem akartam távolabb menni a gyerekek mellől, először önkéntesként csatlakoztam a házhoz, ahol jelenleg is kézműves foglalkozásokat vezetek nyugdíjasoknak. Régebben gyerekeknek is tartottam népi játszóházat. Ehhez elvégeztem a Néprajzi Múzeum megfelelő képzését. Már több mint húsz esztendeje – tavaly óta nyugdíjasként – vezetem a Kézművesházat. Népi kézműves tanfolyamokat tartok, például kosárfonást oktatok, szervezem a foglalkozásokat és a Gyapjú napon a feldolgozás részfolyamatait (farkasolás, kártolás, fonás) is tanítom. 

F.K. Közgazdasági, pénzügyi és külkereskedelmi végzettséggel a multik világában dolgoztam jó pár évig. Harmadik gyermekem születése után a munka mellett szabadidő és prevenció szakon szociálpedagógusként diplomáztam, majd pályát módosítottam. Közművelődési tapasztalataimat a 3K Kaszásdűlői Kulturális Központban szereztem, ahol hét évet töltöttem, és a legkedvesebb emlékeim közé tartoznak a nyári utcaszínházak. A covid-járvány időszakában a pilisborosjenői Reichel József Művelődési Ház és Könyvtár vezetője voltam egy évig. Nagyon megkedveltem a falusi környezetet, ahol segítségemre volt a helyi szellemi tőke, az ott élő önzetlen művészek, kézműves mesterek. 2023-ban Hegedűs Fanni felhívott, hogy anyai örömök elé néz, és rám bízhatná-e a Csillaghegyi Közösségi Ház vezetését. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy azóta is ebben a kertvárosi környezetben dolgozhatok.

Miként lehet meghatározni a ház profilját önmagában és az Óbudai Kulturális Központ intézménycsaládján belül?

F.K. Házunk fő küldetése a népi kultúra, a hagyományok éltetése, gyakorlása, de sokszínű a kínálat – előadások, koncertek, gyermek és felnőtt tanfolyamok, foglalkozások –, amelyet igény szerint igyekszünk alakítani minden korosztály számára.  Fontosnak tartjuk az együttműködést a civil szervezetekkel is, például az Egyboglya Alapítvánnyal, a Csillaghegyi Polgári Körrel, a Göncöl Néptáncegyüttessel, vagy az Óbudai Fotóklub Egyesülettel.  A hagyományos ünnepkörökhöz, jeles napokhoz kötődően évente többször is rendezünk változatos programokat. Kedveltek az ingyenes ismeretterjesztő előadásaink, a Helytörténeti Klub és a Világjáró sorozat. A Göncöl Néptáncegyüttesnek örömmel adunk otthont. Vezetőjük Csiki Gergely, aki népi játék foglalkozást tart gyerekeknek, és a próbáik is itt zajlanak esténként. Havonta a jeles napok köré épülő Nép-Tánc-Házba várja a gyerekeket és felnőtteket. Közreműködője az évek óta népszerű Dúdolj! Ringass! Táncolj! élőzenés családi foglalkozásoknak, amelyeket Paár Julcsival vezetnek. A népi muzsika mellett a Józsa Tamás Zenesuli is képviseli magát koncertjeivel. Alkalmanként megszólal a Török Zawi Péter által képviselt rock, blues és funky zene is.

Kéthavonta képzőművészeti alkotásokkal, fotókiállításokkal színesítjük a kiállítótereinket. Igazi színes kulturális palettával várjuk vendégeinket.

S.Zs. A csillaghegyi kertvárosi kultúrház mindig is nyitott volt elsősorban a helyi közösségeknek. Legyen az óvodai, általános iskolai anyák napi műsor, pünkösdi vetélkedő, aranylakodalom ünneplése, tánciskola vagy iskolai évzáró gála. Óbuda napján határkerülést szerveztünk biciklivel, és Üröm felől csatlakoztak hozzánk lovasok, úgy jöttünk ide vissza. Voltak olyan esztendők, amikor a farsangi mulatságokon negyvenkét lóból álló lovas felvonulás is volt. A kézművesház felújítása után 2008-ban elindultak népi kézműves foglalkozások, amivel kialakult a saját arculatunk.

A „kisház” különleges világáról mit lehet tudni?

S.Zs. A kisházban igazi fonóhangulat van, itt zajlanak a népi mesterségek foglalkozásai – a kosárfonás, gyöngyfűzés, bútorfestés, népdaléneklés –, de van könyvkötészet, festőkurzus, művészetterápiás foglalkozás, hétvégén varrótanfolyam és Tiffany üvegművesség is. Ősszel újraindul a szövés és új foglalkozásként a batikolás. Bízunk benne, hogy egyszer újra lesz tűzzománc, papírmasé, nemezelés és csuhéfonás is. Régebben rendkívül népszerű volt a szövőtábor. Öt éven át tizenkét szövőszéken dolgoztak a résztvevők három nyári héten keresztül a nagy házban. A gyapjúfonó tanfolyamot ki kellett helyezni a közeli templom közösségi termébe, mert már kinőttük a kisházat. Ékszerdoboz Kézművesházunk a régi világ használati tárgyainak birodalma, szívesen befogadjuk a kincseket, sokszor ki is állítunk, hogy más is megcsodálhassa. Télen a duruzsoló, működő búboskemence melegít minket.

És mi a helyzet a nagyházban megvalósuló, népi hagyományokat megmozgató egész napos rendezvényekkel? 

F.K. Az egyik legnépszerűbb az évente két alkalommal megrendezett Gyapjú napunk, amely az Ariadné Műhely, Méhes H. Adrienn szervezésében valósul meg, idén már a 27. alkalommal. Itt számos műhelyfoglalkozás keretében avatott mesterektől sajátíthatjuk el a gyapjúfeldolgozás részfolyamatait (gyapjútisztítás, farkasolás, kártolás, fonás gyalogorsón és rokkán, fonalfestés, nemezelés, szövés). Ez a program mindig a gyapjúhoz kapcsolódó népi játékos mesés előadással zárul.

Szinte minden hónapra jut jeles nap. Februárban zajlik a szintén egész napos Téltemető Mulatság, kolbásztöltő-verseny, dőrebáb-égetés a Csillaghegyi Polgári Kör szervezésében. Ezt a napot tavaszköszöntő Göncöl Nép-Tánc-Házzal, kézműves játszóházzal és tűzzsonglőr- bemutatóval gazdagítjuk. Márciusban elmaradhatatlan a víz világnapjának ünneplése a Bajai Halászléfőző Bajnokok Egyesületének bemutatójával, kóstolójával. Májusban megemlékezünk a madarak és fák napjáról, gyereknapra Falusi Játszóházat szervez az Egyboglya Alapítvány.

Szeptemberben a magyar népmese napját ingyenes gyermekelőadással és népi kézműves foglalkozással ünnepeljük.

Milyen tevékenységek folynak még a házban?

S.Zs. Igazi különlegességnek számít évente egy alkalommal a Gönczi Péter papírrestaurátor vezette papírmárványozó napunk. Meg kell említenünk Csuzi Enikő könyvkötő mestert is, ő havonta tanítja a könyvkötészet mesterségét. Egyik büszkeségünk a kerámiaműhelyünk, amelyet Szemlér Magdika keramikusművész vezet majd húsz esztendeje. Útmutatásaival igazi csodák készülnek a kemencében. Itt is jellemző a fonóhangulat, a tapasztalatcsere, az alkotás miatt érzett közös öröm. 2024 óta sószoba is működik, amelyet ingyenesen használhatnak az óbudaiak. 2025-től a Vasúttörténeti és vasútbarát klubot Hosszú János vezeti havonta egy alkalommal. A nyár a táboroké. Június közepétől július végéig az Egyboglya Alapítvány napközis és kamasz táborainak gyerekzsivaja tölti be a házat és udvart négy héten át, utána angol táborral várjuk a gyerekeket. A kézművesházban kosárfonó tanfolyam, bútorfestő, gyöngyfűző és könyvkötő napok, a Kreátor Varróműhely divat- és varrótáborai zajlanak. 

Bemutatnák az aktuális ismeretterjesztő sorozatokat?

F.K. A Csillaghegyi Polgári Kör és Liebe Katalin relikviáiból 2024 januárjában Zsókával együtt rendeztünk egy nagy sikerű helytörténeti kiállítást, amely köré Csillaghegyi Mesék néven előadásokat szerveztünk. Gere Júlia és Kecskés Zoltán felkarolta ezt, és segítségükkel megalakult a Helytörténeti Klub, amely szeptembertől Székely Béla Helytörténeti Műhely néven folytatódik. Havonta egy alkalommal ingyenes előadások, vetítés, meghívott vendégek gazdagítják a helytörténeti ismereteket. Igazi időutazáson vehetünk részt ezeken a délutánokon. Büszkék vagyunk a 2025-ben indult ingyenes Világjáró-sorozatunkra is, amelynek dr. Kovács Zoltán és dr. Kamuti Ilona a házigazdái. Ők is helyi lakosok, és nagy utazók. A vetítéssel egybekötött úti beszámolóikkal kéthavonta elkalauzolják az érdeklődőket a világ minden tájára. Eddig Etiópia, Tibet, Dél-Amerika és a jezsuiták földje, Dánia, Grönland, Peru, Andalúzia, Üzbegisztán volt az úti cél. Jelenlegi fotókiállításunk képeit ezekből az előadásokból válogattuk.

Sikeres kezdeményezésünk 2024-től a Csillaghegyi szalon, ahová elsősorban helyi művészeket, előadókat hívunk meg (pl. Piroch Gábor kaszkadőr, Vámos Miklós író, Schäffer Erzsébet író, újságíró, Hrutka Róbert zenész, zeneszerző), de más híresség is volt már a vendégünk ( Szabó T. Anna, Dragomán György írók, Saly Noémi irodalomtörténész). 

Milyen jövőbeli terveik vannak?

F.K. Szeretnénk továbbra is éltetni a népi hagyományokat, biztosítani a népi kézművesség elsajátításának lehetőségét. Megőrizni az eddigi népszerű programokat, foglalkozásokat. A covid előtt nagy sikere volt a Népek napja című programsorozatnak, amelynek célja volt egy-egy ország kultúrájának, gasztronómiájának, zenei világának sokszínűségét bemutatni. Örülnénk, ha erre újra lenne érdeklődés és lehetőség. Terveink között szerepel az Óbor Társulattal egy színjátszó kör alakítása 18–99 éves korig.

Nagy álmunk, hogy a kertünkben málladozó sárga villamost valaki felkarolja, és egyszer csak megújulhasson.  

Kik segítenek a munkában, illetve hogyan lehet röviden megfogalmazni a ház ars poeticáját?

F.K. Zsóka a Kézművesházunk lelke. Rajta kívül Zolnai Kátya kézművestanárként ötleteivel és kreativitásával segíti a munkát részmunkaidőben. Horváth Zoltán műszaki munkatársunk a technikát és az udvar gondozottságát biztosítja. Négyórás nyugdíjas segítőnk, Németh Ila a sószoba vendégeit és a foglalkozásokra érkezőket gardírozza. Hegedűs Fanni novembertől részmunkaidőben szervezőként erősíti ezt a jó kis csapatot. Folyamatosan kutatom a lehetőséget, hogy kik élnek itt, kiket szólíthatok meg. Egy-egy sikeres előadás, kiállítás, koncert, nagyrendezvény után mindig érzem, hogy mennyire szeretem a munkámat. De az is örömet okoz, ha a frissen feltöltött homokozót az új játékokkal birtokba veszik a gyerekek, vagy ha a fűszerkertünkben szépen bokrosodnak a gyógynövények. A fő célunk az, hogy aki belép a házba, tudjon csatlakozni egy befogadó körhöz, kikapcsolódhasson, megélhesse a kreativitását, a szabadidejét jól tölthesse el, és élménnyel térhessen haza. Családias hangulat, otthonos érzés járja át azokat, akik ide betérnek. Igazi klubélet van nálunk mindkét házban. Több csoport baráti közösséggé is alakul, ahol még a születésnapokat is megünneplik.  Szeretem azt, hogy a környék gazdag szellemi tőkéjéből és lokálpatrióták együttműködéséből értékes dolgok születnek. Hiszem, hogy ez a kertvárosi környezet, a hagyományok iránti elköteleződés és hangulat közelebb tudják hozni a helyi közösségeket, illetve támogatják újak kialakulását, az értékek átadását.

A saját történelem Csillaghegy esetében erősen árnyalt, hiszen a ma ott élő öntudatos helybéliek jól tudják, hogy településük mennyire kötődött az északi szomszéd Békásmegyer anyaközséghez. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy maga a település a 19. század végétől két részre volt osztható; a HÉV-állomás és a Róka-hegy környékén kialakult egykori Tisztviselőtelepre és a Duna-parthoz közeli Kissing- vagy Fürdőtelepre.

A kettő között hosszú évtizedekig kukoricaföldek és mezőgazdasági területek húzódtak. 

Egy település önállóságának és identitásának nélkülözhetetlen eleme az elnevezése. Csillaghegy elnevezésének eredetére több elképzelés létezik. A legvalószínűbb, hogy a Csillag nevű dombról vagy hegyről nevezték el, ahol a strandfürdő is felépült, azonban közkeletű teória, hogy a Csillag nevű csárda volt a névadó. További feltételezések szerint a strandfürdő egyik tulajdonosa, bizonyos Sternberg úr volt névadó, illetve a Casinóban mulatozó fiatalok, akik a csillagos égről nevezték el a települést. Bármi is legyen az igazság, a most Csillaghegynek nevezett III. kerületi városrésznek létezik önálló históriája.

Csillaghegy története – a sokszor emlegetett kiváló földrajzi adottságok miatt – az őskorig nyúlik vissza, amit az időszámításunk előtti több ezer éves leletek bizonyítanak. Az ókorban illír és kelta (eraviszkusz) népek laktak itt, majd az 1. évszázadban ideérkező rómaiak alakították a terület történetét. Két fontos római katonai és kereskedelmi útvonal haladt át a későbbi településen, az egyik a Duna-parton, a másik nagyjából a mai 11-es főút vonalán. A rómaiak 4. századi kivonulását követő periódusból, a népvándorlások időszakából csak avar kori leletek kerültek elő, egy temető és agyagégető kemence. III. Béla király (1172–1196) jegyzője, Anonymus krónikája szerint Csillaghegy északi részén keltek át a honfoglaló magyarok a Dunán, a Megyeri révnek nevezett területen.

A kora középkor időszakából egy 1212-es oklevél a Pócsernik nevű települést említi ezen a helyen, majd az 1241–1242. évi tatár veszedelmet követően tűnik fel a Pazándok (Pazánduk) elnevezés. Pócsernik eredetileg nem egy, hanem két apró falut jelentett, amelyek elpusztultak, az egyik helyén jött létre később Pazándok. A későbbi évszázadban a valamikori Bivalyos csárda környékén állt az Almegyernek hívott falu, ettől északra pedig Kissing. Az Árpád-kor végén, III. András király (1290-1301) 1290 szeptemberében országgyűlést hívott össze Óbudára, amely a 13. század első évtizedeiben uralkodói székhelynek számított. A gyűléshez nagy, sík terület kellett, így a gyűlést a mai Csillaghegy Duna-felőli részén tartották meg, ahol egy harmincnégy cikkelyből álló dekrétumot fogadtak el, amelyek meghatározták a rendi állam működését.

A középkor történetéhez tartozik az a kevésbé ismert tény, hogy Megyer falu (a 13. század végétől már Békásmegyer néven szerepelt az iratokban) nem a mai Békásmegyer hegy felőli részén feküdt, hanem attól délebbre, Csillaghegy területén. Ez a középkori falu valahol a csillaghegyi HÉV-megálló és a Róka-hegy között állt, és a török időszakban teljesen elpusztult. Az 1730-as évek végén érkező német telepesek nem itt építették fel az újkori Békásmegyert, hanem a régi falutól északra, a mai Ezüsthegy utca környékén. Ez volt az első felvonása Békásmegyer és Csillaghegy közös történetének, amely két települést a források sokáig egyként tartottak számon.

Csillaghegy területe az oszmán török hódoltság idején (1541–1686) a folytonos csatározások miatt elnéptelenedett, egykoron mezőgazdasági művelésre alkalmas földjei mocsaras árterületté váltak. A földterület az óbudai uradalomhoz tartozott, amelyet 1659-től a Zichy család birtokolt 1766-ig. Ebben a földesúri időszakban Békásmegyerről – már a mai helyén – szólnak a különböző iratok, amelynek déli részén valamilyen mezőgazdasági tevékenység zajlott. Az ipart a patakok által meghajtott vízimalmok működése jelentette, ami komoly hasznot hozott a földesuraknak.

A későbbi Csillaghegy települése hosszú évtizedeken át gyéren lakott területnek számított, benépesedése csak a 19. század végétől indult el.

Ennek a fejlődésének az első állomása Budapest 1873. évi megszületése volt. Pest, Buda és Óbuda egyesítése addig soha nem látott impulzust adott a magyar főváros gazdasági, ipari és társadalmi fejlődésének, ami természetesen hatással volt a szomszédos településekre, az agglomerációra. Békásmegyer és a hozzá tartozó Csillaghegy (ekkor még Kissing-telepnek hívták) életében nagy jelentősége volt a helyiérdekű vasútvonal (HÉV) kiépítésének. 1888. augusztus 17-én helyezték üzembe az Óbuda-Filatorigát és Szentendre közötti egyvágányú vasutat, ami lehetővé tette, hogy egyre többen fedezzék fel a táj páratlan környezeti szépségét, építsenek itt ingatlant. Ezt megelőzően, 1886-ban 85 békásmegyeri gazda megvásárolta a Kincstártól a csillaghegyi Kissing-puszta kb. 600 kataszteri hold nagyságú területének használati jogát. A 10 éves szerződés szerint Békásmegyernek 65 ezer forintot kellett fizetnie 6 százalékos kamattal. Ez a szerződés elsősorban az italkimérést és a haszonélvezeti jogot tartalmazta, illetve a kavicsszállítást. Ezzel hivatalosan is Békásmegyer község része lett a terület, amely két részre osztható, keleti, dunai oldalra, illetve nyugati, hegy felőli oldalra. 

A hegy felőli oldalon épült fel Csillaghegy Tisztviselőtelepnek (utóbb Árpád-telep) nevezett része, amit 42 fővárosi tisztviselő kezdeményezett 1896-ban. Telkeket vásároltak az egyébként kincstári birtoknak számító lakatlan földterületen, ahol megkezdték az építkezést. A Kincstár nevében Wekerle Sándor járt el, aki támogatta a kezdeményezést, és hamar megszületett a megállapodás. Az adott területet felparcellázták, kijelölték az utcákat és a későbbi középületek pontos helyét. A parcellákat 42 részre osztották, és sorshúzással döntötték el, hogy kinek melyik rész jut, négyszögölenként 21 krajcáros áron. Gyorsan haladt az építkezés, a magánházak mellett elsőként épült fel a Casino épülete (1910), ahol a település ügyeit intézte a Békásmegyeri Tisztviselő Telep Egyesülete. 

A Tisztviselőtelep meghatározó létesítménye a strandfürdő volt. A Csillaghegyi Strandfürdő a főváros legöregebb strandja, már az 1880-as évektől működött itt kezdetleges strand, amelyet 1919-től Árpád Fürdőnek hívták. Eredetileg egy malomtó jelentette a fürdőt, amelyet a későbbiekben is megőriztek, de kiépítették, leburkolták. A ma is működő Árpád-forrás környezetét, kereteit ekkor alakította ki a kiváló mérnök, Zsigmondy Béla. A forrás közelében található 110 méter mély József-kutat 1929-ben fúrták, amelyet az 1930-as években két újabb kút követett.

A gyönyörű környezetben, 90 ezer m2-en elterülő fürdő 2000-ben nyerte el mai formáját.

Az első villaépületek még főleg üdülőknek épültek a strandfürdő és a HÉV környékén, de az első világháborút követően már állandó lakosság alakult ki. A Casino első épületét (korábban Fő utca, ma Ráby Mátyás utca) átadták az oktatásnak, az új épület a Mátyás király út és Szentendrei út sarkán épült fel. A település fejlődését segítette az 1912-ben megalakult Csillaghegyi Polgári Kör, amelynek első elnöke Hajós Mihály volt. Legfontosabb feladatának a Tisztviselőtelep mellett Kissing-telep fejlesztését tűzték ki: utak kiépítése és javítása, a közvilágítás megoldása, új középületek építése, iskola létesítése, önálló postahivatal, orvosi rendelő és gyógyszertár nyitása. A kör követelései ugyan lassan, de idővel sorra megvalósultak.

A második világháború kitöréséig látványos átalakuláson ment át a Tisztviselőtelep és részben a Kissing-telep is: iskola és óvoda működött, megépült a katolikus, református és evangélikus templom, a Völgy utcában egy kis zsinagóga is állt, megépült a csendőrlaktanya és két mozi (Kárpát és Csillag néven), 1931-től piacot létesítettek, 1941-ben felállították az országzászlót, saját újság jelent meg 1926-tól, Csillaghegy címmel, sportegyesületek voltak, illetve jelentős ipar is köthető volt a település egészéhez. Azonban egy nagy álom nem teljesült; nem épült meg a csillaghegyi Fő tér a település központjának számító Mátyás király út és Szentendrei út kereszteződésénél. 

A lakosság zömét kishivatalnokok és kisiparosok alkották.

A Kissing-telep területén a századfordulón még csak a híres Bivalyos csárda és tőle nyugatra a Malom vendéglő állt, de az evezős sport elterjedése miatt sorra épültek a csónakházak és a vendéglátóhelyek a Duna-parton. Az 1930-as évektől egyre több épület állt az egykori termőföldeken, utcákat építettek ki és kisebb boltok is működtek. A második világháború idejére a két telep már egy egységes település képét mutatta, ahol folyamatos volt a fejlődés. A háború borzalmai Csillaghegyet sem kerülték el (deportálások, gettósítás, német, nyilas és szovjet atrocitások, kitelepítések), mindezt az 1945. évi februári jeges árvíz pusztítása csak tovább fokozta. A háborút követő pártállami időszak politikai, gazdasági, társadalmi és közigazgatási változásai jelentős hatással voltak a Csillaghegyen élőkre.

Csillaghegy fejlődésében releváns szerepet játszottak a településen élő és dolgozó iparosok, akik főleg a helyi lakosság igényeit elégítették ki. Jelenlétük és munkájuk nemcsak az iparban volt meghatározó, hanem a település életének fontos szervezői is voltak. 1924-ben alakult meg a Kereskedők és Iparosok Köre, majd 1929-ben a Csillaghegyi Önálló Iparosok és Kereskedők Köre. Ezek a szervezetek az önálló iparosság kulturális és gazdasági ügyeinek elősegítését tűzték ki célul. Nagyban segítették a községépítést, számos tervet nyújtottak be az elöljáróságoknak és hatóságoknak a fejlődés érdekében. Természetes volt, hogy szorosan együttműködtek a Csillaghegyi Polgári Körrel, segítve és kiegészítve egymás munkáját. 1935-ben tanonciskola nyílt a Mátyás király út 52. sz. alatt, de a háborút követően bezárt.

A 19. század közepétől működött a kőbánya és a téglagyár a Róka-hegy oldalában, majd a 20. század elején megjelent a textilipar is: először a Műgyapot- és Vattagyár, öt év múlva a helyén a Salzmann-féle Magyar Textil Rt., majd 1950-től a Csillaghegyi Lenárugyár. A téglagyárhoz kapcsolódott 1911-től az azbesztcement-gyár, ahol 1935-től karton lemezeket is gyártottak. Időszakosan komoly jelentősége volt a jégtermelésnek Csillaghegyen, ahol az alacsonyabban fekvő helyeken mesterségesen felduzzasztották a lefolyó vizet, amely a hideg téli időben megfagyott, majd ezt termelték ki. A Csillaghegyi Csónaképítő Kisipari Termelő Szövetkezet 1947-ben alakult meg. Telephelye a Valéria utca 5-7-ben volt. Az 1950-es évek második felétől a csónaképítés mellett főleg nemes és rusztikus bútorok és más faipari termékek gyártásával foglalkoztak. Tulajdonukba került az egykori Csillaghegyi Polgári Körnek otthont adó épület nagyobb része a Bajáki Elemér u. 5-7. alatt, ahol csónaktárolót alakítottak ki, illetve pár lakást. 1966-ban ki kellett költözniük az ingatlanból. A cég végül 2003-ban jelentett csődöt, és szűnt meg. Dóka Mátyás 1926 óta működő hajóépítő üzeme 1962-ben költözött a Lajos utcából Csillaghegyre, ahol 50 ember dolgozott. A Csillaghegyi Forrásvíz védjegyet 1904-ben jegyezték be, ezt tekinthetjük a kereskedelmi forgalmazás kezdetének, amely Freiwillig Manó és Angyal Márton nevéhez fűződik. A csillaghegyi ásványvíz új, 2017-ben átadott palackozó üzeme a Kázmér utcában működik. 

Az egy községbe tartozó két település, Békásmegyer és Csillaghegy kapcsolata az egyenlőtlen fejlődés miatt nem volt idillikus. Az 1920-as évektől egyre feszültebbé vált a viszony Békásmegyer és a Csillaghegyen élők között, amelynek lakossága már meghaladta az anyaközségét, ezért nagyobb beleszólást akartak a helyi ügyekbe, valamint több saját képviselőt a községtanácsba. Részsikernek számított, hogy az új községháza Csillaghegyen épült fel az 1930-as évek közepén. A harc egészen 1950-ig folytatódott, amikor mindkét település a főváros része lett. Az 1950. január 1-én életbe lépett új közigazgatási törvény értelmében Nagy-Budapesthez csatoltak hét megyei várost és 16 nagyközséget, az utóbbival Békásmegyer-Csillaghegyet is. Ez a döntés sok változást hozott Csillaghegy életében: új iskola épült, fejlődött a tömegközlekedés, bővültek a bölcsődei és óvodai férőhelyek, elkezdődött a csatornázás, nagyobb szerep jutott a helyi iparnak. Az óbudai munkahelyek – főleg a nagyobb gyárak – számos csillaghegyi lakosnak biztosítottak megélhetést. A korábbi évszázadokhoz képest csökkent a függés Békásmegyertől, és idővel meg is szűnt, amit a helyi infrastruktúra szinte teljes kiépülése tett lehetővé. Ebben kulcsszerepe volt a településen működő iparnak.

A rendszerváltozást követően Csillaghegy megőrizte identitását, amit az új beköltözők gondosan ápolnak. A nagyobb ipari egységek ugyan bezártak, de számos magánvállalkozás segíti a helyben lakókat. Az egykori Tisztviselőtelep és a Kissing kissé eltérő képe napjainkban is megfigyelhető, az előbbi méltán őrzi történeti arculatát a megmaradt villa- és középületeivel, míg az utóbbi jellegzetes kis méretű telkein egyre több a modern ingatlan. Mindezekkel együtt Csillaghegy a kerület egyik legotthonosabb szeglete. 

Rómaifürdő kerületrész mai utcatábláinak számottevő része büszkén hirdeti a terület római múltját. Ezzel szemben Csillaghegyen az 1910-es évektől kezdve a magyar történelem, irodalom, geográfia és újabban a színjátszás képezi az utcanévadás ihlető forrását (1948 után némi munkásmozgalmi hangulattal megfűszerezve). Csillaghegyen még a Római-part is Kossuth Lajos nevét viseli, legalábbis hivatalosan. 

Két csillaghegyi utcatáblán azért mégiscsak megakadhat a vigyázó szem. Egyik a Vesta köz, másik az Őrtorony utca. A főként Latiumban, de valamelyest annak határain túl is tisztelt istennő kultusza Pannoniában nem mutatható ki, így utcatáblán történő szerepeltetése kissé különösen hat. Ezzel szemben az Őrtorony elnevezés az aquincumi hadtörténet és topográfia viszonylatában is értékelhető ötlet, jóllehet a szóban forgó utcanév pont nem jelöl semmit: éppen két burgus között húzódik, nagyjából félúton. Az utcatábla pattogzó zománcfestéke ezzel együtt legalább emlékeztet rá, hogy a római kori kiserőd-láncolat(ok)ból néhány szem a csillaghegyi partszakaszra is hullott.

„Csillaghegy római korára kevés adatunk van, az őrtornyok a Duna-parton helyezkedtek el.” (1974)

Csillaghegy területére a dunai limesszakasz három őrtornya esik, ám ezek egyike sem lát(ogat)ható, mindegyik a földfelszín alatt húzódik a Kossuth Lajos üdülőpart 85a (Ulcisia 4), Kossuth Lajos üdülőpart 58. (Ulcisia 5) és a Kossuth Lajos üdülőpart 21. (Ulcisia 6) szám alatt. Mindhármat Nagy Lajos tárta fel – részlegesen vagy teljesen – az 1930-as évek első felében. Az Ulcisia 4 és Ulcisia 6 őrtornyokat az ásató nyomán mind a mai napig késő római koriként tartja számon a kutatás. Az Ulcisia 5 burgus Nagy Lajos által javasolt Commodus-kori keltezését (Kr. u. 183/184–185) a 2016–2017. évi hitelesítő ásatás is megerősítette, amely egyúttal fényt derített a terület korábbi, Kr. u. 1. század végétől/2. század elejétől induló hasznosítására is. A korai területhasználat jó eséllyel összefüggésben áll a dunai határszakasz Commodus-korinál jóval korábbi megerősítésével, ami korántsem volna meglepő fejlemény annak fényében, hogy a határerőd-láncolatok kialakítása már a késő Tiberius-/kora Claudius-kortól (Kr. u. 30/40-es évek) kezdve a birodalmi hadvezetés napirendjén szerepelt. Valójában nehéz is elképzelni, hogy a már Traianus császár (Kr. u. 98–117) által tartós határnak tekintett Duna-vonalnak éppen az aquincumi szakasza maradt volna katonailag hasznosítatlan Commodus burgus- és praesidium-építési programjáig. Az Ulcisia 5 őrtorony környezetéből előkerülő kora császárkori jelenségek és leletanyag ezzel együtt akár egy civil telep közelségére is utalhat. 

Csillaghegy térképe a római kori lelőhelyek feltüntetésével.  (Térkép: © Budapesti Történeti Múzeum – Lajtos Tamás)

„Misenumban szolgált…” (1910) 

Csillaghegyi(?) flottakatonák

1974-ben az Árpád utca 6. szám alatt egy középkori úttest részlete látott napvilágot. Az óholocén Duna-ág területén futó utat a vizenyős környezetre való tekintettel lelkiismeretesen megalapozták: a feltárt szakasz mintegy harminc darab római kori kőfaragvány (szarkofágtöredékek, építészeti tagozatok, oltárkő) felhasználásával készült. A másodlagosan, építőanyagként újrahasznosított köveket a késő középkor folyamán akár Aquincum polgárvárosából és annak északi temetőjéből is elhurcolhatták, de az sem zárható ki, hogy a (közvetlen) közelből, egy felszínen akkoriban még jól érzékelhető római romfaluból és annak temetőjéből származnak. 

Az utóbbi lehetőség mellett szólhat két különös sírkő, amelyek előkerülési körülményeivel kapcsolatban Kuzsinszky Bálint, az Aquincumi Múzeum akkori igazgatója mindössze annyit jegyzett fel, hogy 1910. szeptember 18-án, illetve 20-án kerültek felszínre Csillaghegyen. Ez idő tájt a Csillaghegy megnevezés a Tisztviselő-, avagy Árpádtelepet jelölte, megkülönböztetve a HÉV (vulgariter dicendo „szentendrei kis füstös”) pályájától keletre eső, Dunáig húzódó területtől, amelyet továbbra is Kissing-pusztának neveztek. Kuzsinszky szűkszavú bejegyzéséből nem derül ki, hogy a sírkövek a pezsgő 1910. éven belül a „Casino”-, egy villaépítkezés, esetleg a Róka-hegyi kőbányaüzem kisvasútjának új nyomvonal-kialakítása alkalmával, vagy egészen profán kertészeti, faültetési munkálatok során fordultak-e ki a földből. A múzeumalapító – fájdalom – azt is elhallgatja, hogy a sírkövek eredeti felállítási helyükön vagy másodlagos felhasználásból kerültek-e elő. Pedig ez nem mindegy. In situ leletként ugyanis egy korai temetőt jeleznének, amelyhez könnyen belátható módon településnek is tartoznia kellett. 

Az 1910. szeptemberében napvilágot látott ép sírkő feliratos része: ’Eburo, Milio fia, flottakatona (élt) 52 évet. Itt nyugszik.’ Édesvízi mészkő, Kr. u. 1. század második fele. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó és grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl és Lajtos Tamás)

A két sírkő nemcsak egyidős (Kr. u. 1. század második fele), de szövegezésében is hasonló. Az ép állapotú sírfelirat elárulja, hogy az 52 éves korában elhunyt Eburo, Milio fia flottakatonaként szolgált. A másik sírkő szövege hiányos, annyi azonban így is kisilabizálható belőle, hogy tulajdonosa hajdan a misenumi flotta kötelékébe tartozott, és 58 évesen hajtotta örök álomra a fejét.

Katonai bakancsban eltemetett (Kr. u. 1. század), archeogenetikai vizsgálat által bennszülöttként meghatározott férfi rekonstruált arcberendezése az Aquincumi Múzeum Voltunk, mint ti. Arcrekonstrukciók a római korból című időszaki kiállításának egyik reklámplakátján. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Gábor Emese, Kolozsvári Krisztián, Vass Lóránt)  

A helyi, római polgárjoggal még nem rendelkező férfi lakosság toborzása Claudius (Kr. u. 41–54) uralkodása idején kezdődött meg, de a jelentkezők évtizedeken keresztül csak az alaposan lenézett haditengerészet soraiba nyerhettek felvételt. 

„… találtatott a forráson túl, a hegy alatt.” (1864)

Schwanfelder kövei

A lelőkörülmények rögzítése híján nem vehető teljesen biztosra, hogy a két eraviscus flottaveterán Csillaghegy területén élt és halt, bizonyos jelek mégis arra utalnak, hogy ez így lehetett.  

1851-ben ugyanis ásatás zajlott a Fehéregyháza-saga keretében Érdy János régész, a Nemzeti Múzeum Régiségtárának őre vezetésével a Schwanfelder-malom (azelőtt Pölchen-malom) területén, a mai Csillaghegy HÉV-állomás és a Strandfürdő közötti sávban, a hajdani Malom Vendéglővel átellenben. A krónikás hagyomány útján járó, lelkes kutatók a változatosság kedvéért itt is kiástak egy 12–13. századi templomromot, amely ugyan könnyen belátható kronológiai okok miatt nem lehetett honszerző Árpád vezér temetkezési helye, ám a feltárás során – ebben a zónában először – az ókori területhasználat is bizonyítást nyert. Római kori jelenségekről ugyan nem szól a fáma, de a Schwanfelder-malom területén gyűjtött kisleletek egy római kori telep jelenlétét körvonalazhatják a Kázmér utcától északra, az egykori Tisztviselőtelep alatt, illetve környékén, amelynek fontos telepítő tényezője a későbbiekben a vízimalmot és a strandot is ellátó forráscsoport lehetett.

1868. november 4-én Schwanfelder három feliratos római követ adományozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ezek egyikét – Flavius Decmus Iuppiter-oltárkövét – a forrásfeltörésen túl, közvetlenül a hegy tövében fordították ki a kubikusok. Schwanfelder másik két kövének – egy Adonis-oltárnak, illetve a Baltis és Dea Syria istennők számára emelt közös templom feliratának – lelőkörülményeiről még ennyit sem jegyeztek fel a kor múzeumi őrei. A refrénszerűen visszatérő kérdés már unalomig ismert: Aquincumból elhurcolt, és a középkor (az „ál-Fehéregyháza” építése?) során újrahasznosított kőemlékekről, vagy a Schwanfelder-malom területén húzódó, római kisleletek által jelzett csillaghegyi lelőhely saját jogú régészeti emlékeiről lehet itt szó?

„… az utóbbi időben előkerült legszenzációsabb lelet.” (2017) 

A csillaghegyi kocsisír

2017-ben a Csillaghegyi Strandfürdő területén (III. Pusztakúti út 2–6.), őskori jelenségek tengerében néhány római kori objektum is napvilágot látott. Ezek egyike a szenzációszámba menő csillaghegyi kocsisír volt.

A Kr. u. 2. századi kocsitemetkezések római ízléstől gyökeresen eltérő szokásában a helyi, eraviscus elit szívós és pozitív szemléletű túlvilághite nyilvánul meg. A halottal eltemetett, két ló vontatta négykerekű, bacchikus tematikájú díszítéssel ellátott luxuskocsi a túlvilági utazás elengedhetetlen kelléke, amely tulajdonosát a sírgödörből arra a kelta elképzelés szerinti – a rómaiak által elíziumi mezőknek (Elysium) nevezett – tájra, talán a nyugati óceán egy szigetére juttatja el, ahol létezése bőségben, boldogságban, nemes szórakozások közepette folytatódhat. 

Nem mellékes tény, hogy a csillaghegyi kocsitemetkezés mellett egy 4–6 éves gyermek – a kocsi tulajdonosának? – sírja is napvilágot látott. Márpedig ahol egy csontváz van, ott többnek is lennie kell, ezért megalapozott a gyanú, hogy a strandfürdő területén egy eraviscus-római falu (vicus) vagy esetleg egy villagazdaság temetőjének részlete bukkant elő.

A Csillaghegyi Strandfürdő területén feltárt római kori utazókocsi maradványai a két fogatos ló csontvázával. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Magyar Nemzeti Múzeum – Rupnik László [ELTE])

„Egy eddig ismeretlen topográfiai pont” (1988)

A csillaghegyi villa

A kerületrész délnyugati sarkában, a Határ út és Pusztakúti út találkozásánál látott napvilágot (1987–1988) az ún. csillaghegyi villagazdaság egy részlete. 2016-ban a már megismert, gazdasági rendeltetésű épületrésztől déli-délnyugati irányba eső területen tovább folytatódott a Kr. u. 2–4. századi villa feltárása, ám a rezidenciális rész (pars urbana) máig ismeretlen maradt. Jó eséllyel a Pusztakúti út és a Határ út alatt húzódik (sovány kilátásokkal arra nézve, hogy Óbuda-Békásmegyer önkormányzata valaha is engedélyezni fogja a Budapesti Történeti Múzeum régészeinek az utak felszedését.)

A csillaghegyi villa és a kocsisír lelőhelye közötti sávban (Pusztakúti út 12.) egy magasabb térszínről lecsúszott és Kr. u. 3. századi kísérőleletekkel datált épületomladék került felszínre 2017-ben. Minthogy magának az épületnek, amelyből az omladék származik, nem ismert a helye, a villához vagy a kocsitemetkezéshez fűződő kapcsolatára sem lehet egyelőre érdemleges következtetéseket levonni.

„… miközben tyúkokkal csatároztam.” (1857)

A Vicus Vindonianus-rejtély

A jogász végzettségű Paúr Iván honvédőrnagynak a világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) követő öt hónapot áristomban kellett töltenie, és még szerencsésnek vallhatta magát, amiért halmazati büntetésül nem sorozták be a császári hadseregbe. Szabadulása után, amíg rendes állásba nem kerül(hetet)t, amatőr régészkedéssel múlatta az amúgy is rohanó időt. Egyik ilyen kutatóútja során vetődött el Varsányi János régész barátjával Békásmegyerre, ahol Krettinger János háza előtt fürkész pillantása egy félig földbe süppedt római kori oltárkövön állapodott meg. Krottendorfi Krettinger nem titkolta, hogy a különös, ákombákomos követ ipájától, Zurmill Mihálytól örökölte, aki még a 18. század végén ásta ki a praedium Kissingen. Kissing-puszta 19. század közepi említése túlontúl tág lelőhely-megjelölés, amely magába foglalhatja a Tisztviselőtelep környezetét, ahová a legtöbb római kori lelet és régészeti jelenség gravitál, de akár a Dunához közelebb eső részeket is, ahol a római kövek újrahasznosítására mindig kész középkori falvak sejthetők. Ennek megfelelően az oltárkő által néven nevezett római kori falusias település, a Vicus Vindonianus pontos helye sem határozható meg, még ha a kutatás és annak nyomán a közvélemény általában a mai Békásmegyer területére is lokalizálja. Ennek a vélekedésnek annyi közigazgatási természetű megalapozottsága kétségkívül van, hogy Kissing-puszta, majd a Millenniumot követően belőle kiváló Tisztviselőtelep Nagy-Budapest megalakulásáig a békásmegyeri anyaközség joghatósága alá tartozott, a lelőhely tehát – nevezzük „Békásmegyer-Külsőnek” – akár Csillaghegyet is takarhatja.

Paur Iván egyébként tehetségéhez mérten még Krettinger háza előtt lemásolta az oltárkő feliratát, de azért nem baj, hogy 1857-ben a német epigráfus, Theodor Mommsen is megtette ugyanezt. A magyarbarátnak éppen nem nevezhető szakember nehezebb körülmények között dolgozott, mint Paur, és ezt nem is rejtette véka alá: „Descripsi ut potui pugnans cum gallinis.” (’Lemásoltam, ahogy tudtam, miközben tyúkokkal csatároztam.’) A hazafias tyúkokkal megvívott ütközet helyszínéül azonban már nem Krottendorf szolgált, hanem a ferencesek pesti rendháza, ahová az oltárkövet időközben átszállították; baromfiudvarban történő elhelyezése ezzel együtt nem éppen rendkívüli megbecsültségének a jele. A kőemléket végül 1873-ban sikerült átszállítani a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.☻

Julius Friedländer: Der Epigraphiker Theodor Mommsen bei der Arbeit an der Brücke von Castell di Sangro. [Theodor Mommsen epigráfus a Castel di Sangro-i Maddalena hídnál végzett munkája közben.] Tinta és papír, 1846. Münzkabinett der Staatlichen Museen zu Berlin, Berlin. (Fotó: abyme.net)

Pesti tyúkok, szabadon grasszáló andalúziai bikák és egy újabb adalék a feliratmásolók sanyarú életéhez: fecsegő és tanácsadásban sosem fukar talján atyafiak (amici).

A nyitóképen: A Traianus-oszlop al-dunai őrtoronyláncot ábrázoló jelenete Giovanni Giacomo de’ Rossi: Colonna Traiana Eretta Dal Senato, E Popolo Romano All’Imperatore Traiano… [A szenátus és a római nép által Traianus császárnak állított Traianus-oszlop… ] című művében (Róma 1751). Pietro Santi Bartoli metszete, 1672. (Fotó: © Royal Academy of Arts, London) 

Hogyan lettél ötvös?

A újpesti Bródy Imre Gimnáziumba jártam középiskolába. Azért kerültem oda, mert ott volt művészeti osztály. Az általános és a középiskolai évek nem voltak a legjobb időszakok az életemben. Ma már biztosan meghatároznák, hogy volt egy kis ADHD-m, de a 80-as évek végén nem foglalkoztak ilyesmivel: ha rossz tanuló volt a gyerek, akkor rámondták, hogy hülye, vagy nem akar tanulni. Utána kerámiakészítő suliba jártam, ami már szabadabb és kreatívabb volt, így szívesen foglalkoztam vele, de az sem volt az igazi, mert idegbajt kaptam attól, hogy mennyire kiszámíthatatlan az anyag. Zsugorodik, a hőtágulástól összeérnek a tárgyak, tehát ha rosszul pakoljuk be, akkor tönkremegy a máz. Túl sok volt a bizonytalan, változó tényező, ami tőlem független, amin nem tudok javítani. Ezután majdhogynem véletlen kerültem Szentendrére.

Szobrásznak felvételiztem, és a felvételin az igazgató megkérdezte, hogy nem mennék-e inkább ötvös szakra, mert kevés a jelentkező, és nem tudnak osztályt indítani.

Megvontam a vállam, és azt mondtam, persze, próbáljuk ki. Nagyon élveztem! Később fémműves szakra jelentkeztem a MOMÉ-ra, de az utolsó körben kiestem. Másodjára, 2007-ben sikerült. Ekkor kezdtem építeni a műhelyemet a Pók utcai lakótelepi, bátyámmal közös panelszobánkban. Az egyetem után dolgoztam pár helyen alkalmazottként, 2016 óta pedig tanítok a Budapesti Komplex SzC Kézművesipari Technikumban, hétköznapi nevén a “Práterben”, és a saját projektjeimen is dolgozom.

Mindig Óbudán laktatok?

A XI. kerületben születtem, úgy 10 éves lehettem, amikor Aquincumba költöztünk. Aztán – egy budakalászi kitérő után, ahol a feleségem családjával laktunk – vettük meg ezt a házat Csillaghegyen, ahol a műhelyem is van.

Milyen anyagokkal, fémekkel dolgozol?

Elsősorban nemesfémekkel, ezüsttel, platinával, palládiummal és különböző vörös, sárga és zöld arany ötvözetekkel. Ezeknek a fémeknek az olvadási hőmérséklete nagyságrendileg 1000 fok körül van.

Ezekben az anyagokban nincs kiszámíthatatlanság?

Van valamennyi, de sokkal kisebb arányban. Ha ismerjük az anyagokat, akkor visszavezethető, hogy mi a hiba. Azaz ha történik is valami, amire nem számítottam, ha eleget agyalok, többnyire rájövök a miértjére. Eddig egyetlen egy eset volt, amire nem tudtam rájönni, de remélem, egyszer majd sikerül kisilabizálni azt is. Ez az eset pont a mokume technikához kapcsolódik, aminek az a lényege, hogy több különböző fajta fém rétegeit teszem egymásra, egy alacsonyabb és egy magasabb olvadáspontú fémet. Az olvasztás során az alacsonyabb olvadáspontú megolvad és összeköti az egészet egy tömbbé, de nem folyik szét, mert a magasabb olvadáspontú fém biztosítja a rigiditást. Egyik alkalommal, ahogy melegítettem, egyetlen egy réteg nem volt hajlandó megolvadni, pedig ugyanabból az anyagból volt mint a többi.

Az anyagok értékességéből adódóan elég nagy lehet a mesterséged anyagi kockázata is.

Szerintem minden szakmának megvannak a nehézségei, szépségei és könnyebbségei. Sok tekintetben az számít, hogy mennyit ad vissza. Valóban, a nemesfémek magas ára tényleg nem elhanyagolható kockázati tényező. Cserébe viszont ott az élvezeti érték és a tudat, hogy olyan tárgyakat hozok létre, amik tényleg időtállóak, ezért bőven megéri. A rengeteg speciális eszköz miatt nagy anyagi befektetés szükséges ahhoz, hogy elinduljon az ember, és ezért sokat kell dolgozni.

Viszont cserébe azt látom, hogy ha az ember szépen dolgozik és olyan egyedi tárgyakat tud létrehozni, amik valóban különlegesek, akkor van rá kereslet.

Nekem a mokume technikánál annyival magasabb a kockázat – ami azért több év kísérletezés eredményeképpen már elhanyagolható –, hogy több különböző fémet dolgozok össze, ezért nagyobb kockázata van, hogy elrontok valamit, mintha homogén anyaggal dolgoznék. A homogén anyagban benne van az a biztonság, hogy ha nem sikerül elsőre, akkor összefújom, összeolvasztom és újra neki tudok állni. A mokuménál ilyen nincs. Ott külön kell választani az anyagokat, amit külön  szakember csinál iszonyú költséggel és viszonylag nagy anyagveszteséggel. Ezt az árba kénytelen vagyok beépíteni, de tudatos vállalkozóként azt a minőséget adom, ami miatt a megrendelőknek megéri ezt kifizetni.

Hogyan találtál rá a mokuméra?

Az egyetemen volt egy kísérleti anyagtársítások című féléves kurzus. Ekkor kezdtem el különböző fémekkel játszani, de olyan értelemben is, hogy nemcsak nemesfémekkel, hanem színesfémekkel, például alumíniummal, titánnal, rézzel és acéllal csináltam első körben szerelt rétegelt tömböket, amiből aztán valamilyen módon tovább farigcsáltam, alakítottam. Volt néhány kísérletem arra is, hogy összeforrasztottam és összeolvasztottam, hogy ezzel milyen hatásokat lehet képezni. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy mokume gane elnevezésű technika.  A témavezetőm, Péter Vladimir hívta fel erre a figyelmem. Elkezdtem kutakodni, sok irodalmat nem találtam róla, akkoriban még a videómegosztókon sem volt fenn annyi segítség, mint amennyi most fellelhető a témában. Így több éven keresztül kőkeményen kísérleteztem, először rézzel, sárgarézzel, aztán ezüsttel és rézzel. Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, mire úgy éreztem, hogy elő tudok állítani olyan minőséget, amire megrendelést is tudok vállalni.

El tudnád magyarázni ezt a technikát?

A mokume gane technika lényegében különböző színes- vagy nemesfémek rétegzése, egy fémlaminálási eljárás. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy különböző, kb. fél milliméter vastagságú kis lapokat vagy szalagokat készítek legalább két különböző anyagból, és ezeket felváltva elkezdem egymásra tenni. Utána összemelegítem, addig hevítem, amíg az alacsonyabb olvadáspontú fém meg nem olvad. Megvárom, hogy kicsit kihűljön. Amikor már kihűlt, akkor létrejön egy új tömb, amit utána különböző módokon tudok manipulálni, különböző marószerszámokkal alakíthatok rajta különböző áthatásokat, vagy átreszelem. Ahogy ezekbe a rétegekbe belereszelek, felülnézetből egyre több réteget látok, minél több rétegbe reszelek bele annál nagyobb az áthatás, és ezt utána síkba tudom kovácsolni:

az így kialakult háromdimenziós mintát vissza tudom alakítani kétdimenzióssá, és így egy finom rajzolat jön ki, ami a tárgy korábbi életére és az elkészítés folyamatára utal.

Számomra elsősorban ez az érdekes ebben, hogy visszakövethető, hogy hogyan alakult ki a minta. Ezután ezzel az alapanyaggal akár hagyományos ötvöstechnikákkal is tudok dolgozni.

A mokume gane egy ősi japán technika?

Annyira nem régi, körülbelül háromszáz éves. Valamilyen szinten kistestvére a damaszkolásnak, a damaszkuszi acélnak, ami különböző acélötvözetek összekovácsolása, csak kovácshegesztéssel, azaz tűzi hegesztéssel, ami azt jelenti, hogy ugyan jelen vannak a különböző anyagok, amiket fehér izzásig hevítenek a kovácstűzben, amit aztán üllőn egy inhomogén anyaggá összekalapálnak, és ebből kardpengéket, késeket készítettek. A különböző minőségű acélok reakciói egy adott hőmérsékletű hőkezelésre lehetővé tették azt, hogy az egyik kicsit lágyabb, rugalmasabb, tehát nem annyira törékeny, míg a másik keményebb, ridegebb anyag, ami hajlamos lenne törni, de a másik körbe fogta és nem engedte. Ezek nagyon jó fizikai tulajdonságokkal bíró szerszámok voltak. Valahol e logika mentén jöhetett létre a mokume gane Japánban, amit elsősorban nem is az ékszerkészítésben, hanem inkább ezüstműves tálaknál használtak. Japánban a tárgykultúra meglehetősen fejlett, a különböző szertartásos étkezések kapcsán a tárgyaknak nagyrabecsült szerepe van.

 Milyen tárgyakat készítesz?

Elsősorban gyűrűket. Ezenkívül saját örömre és kiállításokra szoktam extrább darabokat csinálni. Amíg egy gyűrűpárral a legelejétől a legvégéig néhány nap alatt elkészülök, addig például a nyílméreg és tarajos gőte brossokon több hétig dolgozom. Ez esetben több technikát vegyítek. A mokume gane alapanyagot egy milliméter vastagságúra kovácsolom vagy hengerelem és szabadkézi alakítással cizellőr eszközökkel, cizellőr kalapáccsal, poncolókkal szurokágyon domborítom. Így ebből a speciális alapanyagból egész finom plasztikákat tudok kialakítani, ami egy izgalmas végeredményt hoz létre.

Nyílméreg béka és tarajos gőte? Több állatot is megformáztál?

Ez az a része a szakmámnak, ami inkább saját célra, szeretetből készül, de idővel néhány darab letisztul és kisszériás termék lesz belőle. Mindig van valami téma, ami foglalkoztat. Az első nagyobb ilyen sorozatom az állatfejes ékszerek voltak, aminek az volt az alapvonala, hogy az egyik fülén be, a másikon ki, és ezt láncfűzéssel szimbolizáltam. Ez egyben egy kis játék is, hogy milyen ráhatásunk lett az állatvilágra, mennyire vesszük komolyan magunkat, amikor az állatokkal foglalkozunk, és milyen kötődése lehet egy állatnak az emberhez. Sok összetevős, kicsit játékos gondolat.

Az elmúlt pár évben azzal játszadoztam, hogy olyan állatokat próbáltam behozni az ékszereimbe, amik méltatlanul hanyagolva vannak, mint például a vakond.

Vagy néha játszok azzal, hogy olyan állatokat készítek el ékszernek, amiket nem szeretünk, vagy az emberek többsége nem szeret – például a szúnyog –, viszont ezzel együtt gyönyörű és érdekes állat. Maga a természet elég jó tervező. Minden állat úgy alakul, hogy tökéletesen tudjon működni arra az adott feladatra, amit el kell látnia, a lábak ízesülésétől a különböző csatlakozási pontoktól az egész állat működéséig nagyon sok izgalmas részlet van, amit szeretek hangsúlyozni.

Ilyenkor megtanulod az adott állat anatómiáját és fiziológiáját?

Kutatok, de ez egyáltalán nem áll távol tőlem. Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekelnek az állatok.

Az eszközökről beszélve: tudnál dolgozni egy kétszáz éves műhelyben, vagy a 21.  század betört az ötvösmesterségbe is?

Az ötvösszerszámok 99 százaléka gyakorlatilag semmit nem változott az elmúlt négy-ötezer évben, inkább csak finomodtak. Maga az alapelv és a fémhez való hozzáállás ugyanaz, igaz, sok minden elérhetőbb lett kisiparos szinten is, mert ezeknek a szerszámoknak az előállítása az ipar fejlődésével sokkal gyorsabb és könnyebb lett. A különböző fogók, befogószerszámok, formavasak, kalapácsok az évezredek során csiszolódtak a mostani minőségűre. Szintén a különböző ollók, a nyírás is egy elég régi technológia. Ennek ellenére az ötvösségbe is begyűrűzött a modern technológia, ami sok szempontból nagy segítség. Például a különböző mikroszkópok: régen is sokat dolgoztak fejlupe alatt az ötvösök, de mikroszkóp alatt teljesen más minőséget lehet létrehozni. A lézerhegesztő is abszolút elterjedt már, szinte elengedhetetlen bizonyos szakágakban, merthogy az ötvösségnek rengeteg ága és iránya van. Az öntés technológia is fejlődött, például a parittyaöntés. Régen ezt úgy csinálták, hogy az öntőformát a mester egy hosszú kötélre erősítette, ez súlyként működött a végén és ebbe öntötték bele a forró fémet, amit gyorsan pörgetett, és így a centrifugális erő belepréselte az anyagot az öntőformába úgy, hogy mindenhol kitöltötte. Ma is használjuk ezt a technológiát, csak már nem kézi erővel, hanem motor hajtással, bár az egészet a vákuumöntés felülírta, ami nagyon gépesített, programozott.

Úgy tudom, van még egy szívügyed, az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjtemény.

A gyűjtemény alapötlete Zoltán Tamástól származik, akit a diplomamunkám kapcsán ismertem meg. Ő az az ötvösmester, aki ma már bő 15 éve keres helyszínt az Ötvös Mesterségtörténeti Gyűjteménynek, ami részben régi, elsősorban 20. század eleji és 19. század végi és még korábbi szerszámok és egyéb, az ötvös szakmával kapcsolatos dokumentumok gyűjteménye.Mielőtt Tamást megismertem volna, már érdekeltek és gyűjtöttem is szerszámokat.  Nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk, és próbálok neki segíteni.Most úgy áll a dolog, hogy négy éve létrehoztunk egy egyesületet, a Nemesfémművesek és Kapcsolódó Szakmák Országos Egyesületét, ami fő feladatául azt tűzte ki, hogy helyet találjunk ennek a rendkívül értékes, európai szinten egyedülálló gyűjteménynek. Most úgy néz ki, hogy az erzsébetvárosi önkormányzat segítségével lett egy helyiség az Akácfa utca 59-ben, ahol hónapok óta folynak a munkálatok, és gyakorlatilag 80-90 százalékos állapotban van a kiállítás, most már a finomhangolás folyik.

Mi a legfőbb célod a tanítással?

Egyrészt az, hogy kicsit visszaadjak ennek a szakmának – és ezt több fronton is igyekszem teljesíteni.

Gyakorlatilag mindent a szakmának köszönhetek, minden életcélt és egzisztenciát. Emellett élvezeti értéke is van számomra.

Szeretek foglalkozni a tanulóimmal, és látom is, hogy van értelme és haszna is. Tapasztalom, hogy nagyon gyorsan szereznek információt. Ha elhangzik valami, ami érdekli őket, akkor akár rögtön, az órán elkezdik az internetet böngészni, hogy még több információt tudjanak kinyerni, ami egyrészről hasznos, de gyakorlati szakoktatóként tudom, hogy ugyan az információt gyorsan kinyerik, de ettől függetlenül annak a gyakorlatba való átültetése időt vesz igénybe. Valamilyen szinten szakmai alázatra készteti az embert, nemcsak a tanulót, hanem a gyakorló mestert is. Mert ennek a szakmának az az egyik lényege, hogy nem lehet az egészet megtanulni, mert annyira tág és szerteágazó, hogy ha az ember egybe beleássa magát, még azt se tudja tökéletesen elsajátítani, és önmagához is mindig lehet fejlődni és nemcsak technológiában és precizitásban, hanem akár más, kapcsolódó ágakkal összeépíteni, szinte végtelen lehetőség van benne. Ezt a tanulók is érzik és így is állnak hozzá, hogy szeretnének tanulni.

Minek a hatására érezted, hogy készen állsz a tanításra?

Nem saját elhatározásból kezdtem el tanítani, hanem hívtak, és sokat vívódtam azon, hogy alkalmas vagyok-e rá, de ezt majd a tanulók döntik el, és az utókor. A lényeg, hogy a tanulók milyen minőségben tudnak tovább dolgozni. Nem csak az számít, hogy mit tudok megtanítani nekik technológiailag, hanem az is, hogy azt a hozzáállást meg tudják-e tanulni, hogy ebben a szakmában mindig fejlődni kell.

Zöld a barnamezőn

Az Óbudai-szigetre vezető K-híd mellett ma már tárva-nyitva rozsdásodik egy vas kapu. Amikor átlépünk rajta és elhagyjuk a romos, összegraffitizett portaépületet is, akkor jövünk rá, hogy az egyszerű halandók elől évtizedekig el volt zárva Budapest egyik legszebb sétaútja, amelyet 2011-ben neveztek el Hamvas Béláról. A több, mint 100 éves platánsorra kevesen számítanak egy olyan rozsdaövezetben, amelyről sokat elmond, hogy 2006-ban, az egykori ipari terület hasznosítására frissen alapított Budapesti Városfejlesztési és Városrehabilitációs Zrt. vezérigazgatója úgy nyilatkozott, hogy „a terület jó része jelenleg meglehetősen elhanyagolt, életveszélyes, mostani állapotában nem lehet embereket beengedni, noha az érdeklődés nagy.”

A platánsor lenyűgöző látványára még azok az érdeklődő ínyencek se számíthattak, akik rajongói az előző századfordulón épült ipari épületeknek.

Az semennyire nem illik ahhoz, amit egy elhagyott gyárról képzelünk. Legfeljebb azokat nem érte meglepetésként ez a látvány, akik már ismerték azt a világot, amit a kapuk rejtettek. Mintha Balatonföldvár főúri villasorán sétálnánk. És ez nem véletlen. Olyan korszakban épült, amikor a technikai fejlődés, a hihetetlenül gyors változások sokszor lehagyták a társadalom beidegződéseit. Ennek köszönhető, hogy egy, a kor összes kényelmi újítását és luxusát felvonultató villanegyed épült a tisztviselőknek a gyár szomszédságába. Ennek része volt a Duna-korzó.

Parkra, Dunára néző villalakások hozzá járó csicskával

„A sétány a tisztviselőtelepre készült, ahol összesen kilenc villa épült fel, ezekben tizenhét lakás volt. Hogy a méreteket lássuk: az igazgató egy 422 négyzetméteres, emeletes házat kapott. Ez volt az igazgatói szolgálati villa. Ehhez nyilván olyan környezet kellett – és a sétány is ennek köszönhető –, ahol ezek a cégvezetők és a családjuk otthonosan érzik magukat. Úgy kell elképzelni őket, mint ma egy multicég vezetőit. Nekik épült a villanegyed. Minden lakásban volt fürdőszoba, ami az 1910-es években még egyáltalán nem volt természetes. Sőt, a gázgyári munkásokat beosztották ház körüli munkákra. Takarítani, behordani a tüzelőt, ezermesternek. A cégvezetők így ingyen szolgálatot is kaptak a lakásokkal” – meséli Merker Dávid, a Hosszúlépés. Járunk? városi séta-szervező cég társalapítója, és ügyvezetője, hozzátéve, hogy a „csicskáztatásban” – a dolgozók is így hívták ezt a kötelezettséget, amelyben a véleményük is vastagon benne van – a korban még élő feudális maradványokra lehet ráismerni. „Ha beleképzeljük magunkat azoknak az embereknek a helyzetébe, akik akkor éltek, szinte felfoghatatlan mértékű technológiai fejlődést látunk, olyan hirtelen, amit a társadalmi átalakulás nem tudott ugyanebben a tempóban követni. Nagyon fura párhuzamos világok éltek egymás mellett a XX. század elején: vezetékes gáz, elektromosság, telefon, autó, robbanómotor – közben felsőház, címek, tekintetesek és nagyságosok” – próbál rávilágítani a gázgyári ismeretterjesztő sétákat szervező kulturális szakember, hogyan került a Hamvas Béla sétány kettős platánsora a gyárkapun belülre. 

Oázis a nyomortelepen

Amennyire előkelőnek hangzik ma egy villanegyed Óbudán, a Duna partján, annyira nem volt vonzó hely a gázgyár környéke az 1900-as évek elején. Bár Óbuda az 1873-as városegyesítéskor része volt az új és feltörekvő fővárosnak, lényegében nem tartozott szervesen hozzá. Földrajzilag, közlekedésileg is kiesett a város vérkeringéséből, és határozottan falusias volt, arculatát főleg a szőlők, pincék és parasztházak határozták meg. A más, Buda-környéki sváb falvakhoz képest kisvárosi jellegét is leginkább annak köszönhette, hogy fontos kereskedelmi útvonalak – például a Duna – mellett feküdt, továbbá, hogy zsidók 1840 előtt nem telepedhettek le sem Budán, sem Pesten, így ők a városfalon kívül rekedtek, ahol a Zichy család örömmel fogadta az itt megtelepedő új adófizetőket.

Pest, Buda és Óbuda 1852-es térképén jól látszik, hogy Óbuda a selyemgombolyítónál nagyjából véget ért. Az ettől északra eső területet németül Filatorie-feldernek, azaz a selyemgombolyítóhoz tartozó közeli cérnaüzemről, a filatóriumról elnevezett pusztának hívták. Az akkoriban vízjárta terület az árvízvédelem kiépítése után kapta a Filatorigát nevet. Az ettől is északra eső részt – ahová később, a XX. század elején a gázgyár épült – pedig egyszerűen „Homokosnak” nevezték, mivel itt rakta le hordalékát a Duna, ilyen hordalékból állt a Nagy- és Kis-sziget is, amelyet később, a köztük lévő ág feltöltése után Hajógyári- illetve Óbudai-szigetnek neveztek el.

Az 1880-as években mindez megváltozott: a faluból az 1973-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésével létrejött Budapest külső kerülete lett, félreeső helyzeténél fogva – alapító státusza ellenére –, nem is a szerencsésebbek közül való. „Óbudára mindig romantikusan szoktak gondolni, hogy milyen jó volt kijárni Óbudára enni, inni, de az valójában egy nyomortelep volt. Egy szörnyű környék. Onnantól kezdve, hogy a hagyományos mezőgazdasági megélhetés a filoxérával megszűnt, annak, aki dolgozni akart, el kellett gyalogolnia vagy a Váci útra vagy a Ganz gyárhoz, a mai Millenáris környékére. Más lehetőség nem nem volt, hiszen ipar akkoriban még alig volt a környéken” – mondja Merker Dávid.

És amikor az ipar megtelepedett itt, a tulajdonképpeni városon kívül, az sem az a fajta volt, amire büszkének szokás lenni.

Fűrésztelep, szesz- és téglagyár, textilipari üzemek. Csupa olyan tevékenység, amelyhez nem technológiai fejlettség kell, hanem olcsó munkaerő.

A gázgyár környékét a század végére ráadásul szanaszéjjel szabdalták a különböző vasútvonalak és az iparvágányok. Ennek végül komoly szerepe lett abban, hogy éppen ide települt az akkoriban high-technek számító gázgyár. „Minden ipari létesítmény helyét a földrajz határozza meg, a gázgyárnak meg elsősorban szénre van szüksége. Az jöhet a Dunán, vagy – és ez volt a gyakoribb eset – vasúton. Itt volt az esztergomi vasút, ami egyenesen idehozta szenet a dorogi szénmedencéből. Ezért került éppen ide a gázgyár. Meg azért, mert ez már tényleg a város széle volt.”

Ezen a területen, a nyomortelepeken és a vágányokon túli senki földjén épült fel valóságos zárványként az Óbudai Gázgyár. Saját óvodával és iskolákkal, saját intézményekkel – mint egy város a városban. Még a munkásoknak épített kiskertes lakóházakban is többszobás lakások voltak, saját vécével, a gázgyári munkások ezért sokkal jobb körülmények között éltek, mint a hagyományos óbudai munkásság.

South Park

A gázgyár az 1980-as évek közepéig működött, egészen addig állították elő kőszénből a „légszeszt”, a Szovjetunióból érkező vezetékes földgáz azonban feleslegessé és drágává tette annak hazai gyártását. Kőszén elgázosításával előállítani a városi vagy világítógázt valójában egy rendkívül mocskos, környezetkárosító eljárás volt. A több évtizednyi gyártás után visszamaradt kátrányszerű, policiklikus aromás szénhidrogéneket, naftalint, arzént és benzolt tartalmazó veszélyes hulladék jelenleg is ott van a gyár területén. Nagyrészt 30 méterrel a föld alatt, ahol megfogta egy vízzáró réteg, kisebb részt pedig a talajban.

Ez az egyik oka annak, hogy sokáig nem lehetett látogatni a bezárt üzemet, a mérgezett talaj pedig jelenleg is akadályozza a terület hasznosítását. 

A Főváros nemrég csatlakozott a Graphisoftnak az állami MVM ellen, kötelezettségszegés miatt indított peréhez, mivel az – jogelődjével, a Főgázzal együttesen – 30 éve nem tesz eleget a rekultivációról szóló döntésnek. A Graphisoft nevű magyar szoftverfejlesztő cég még a ’90-es évek végétől kezdődően megvette a terület jó részét – köztük a Hamvas Béla sétány melletti telket is. Eleinte csak a saját irodái számára, később hasonló profilú cégek – például a Microsoft és az SAP – költöztek a Graphisoft Parkba, amelyet ma már egy külön ingatlanfejlesztő és hasznosító cég kezel. A magas presztizsű munkahelyek és a high-tech tehát visszaköltözött a területre, ahogy az építészetileg nívós megoldások is. A 16 hektáros, jelenleg 12 épületből álló komplexum nem csak a nevében park: az irodaházak között minőségi zöldfelületeket alakítottak ki.

A Graphisoft Park South irodatömb további – értelemszerűen déli irányba történő – terjeszkedését a platánsor és a K-híd felé szerencsére nem a földben található veszélyes hulladék állította meg. A szennyezés ugyanis az esztergomi vasútról is jól látható ipari műemlékek, azaz a tényleges gyár alatt található, a háromszögletű telek északi részén.

Híd a múltból

A gázgyár legdélebbi csücskében, a platánsor mellett, közel a K-hídhoz jelenleg egy domb és egy gödör található, amelyet egy építkezéseken látható mobilkerítés határol. Az Ángel Sanz Briz út és a Hamvas Béla sétány közötti területnek a villalakásoktól délre eső részén 2019-ben és 2020-ban végeztek ásatásokat a Graphisoft Park South 2/II. ütem előkészületi munkái során. A régészeti feltárás a római limes út egy eddig ismeretlen szakaszát és egy hozzátartozó, egy kisebb vízfolyást átívelő hidat hozott a felszínre. Ideiglenesen.

„A Graphisoft Park déli bővítésének területén egy magyarországi és nemzetközi viszonylatban is különleges, kiemelkedő jelentőséggel bíró emlék feltárására kerülhetett sor, ami részleges bolygatottsága ellenére is szerves egységként képviseli 1200 év területhasználatát és történelmét.

Ezt a különleges értéket felismerve a Graphisoft Park korábbi építési terveit módosította, és az építmény az örökségvédelmi hatóság előírásainak megfelelően visszatemetésre került.

Helyben való bemutatása sajnos a talajvíz és a védett platánfasor miatt kivitelezhetetlennek bizonyult, azonban a korszerű módszerekkel végzett dokumentálás a virtuális bemutatás lehetőségét biztosítja” – írták Tóth Farkas Márton és Hajdu Barbara, az ásatást végző régészek az Aquincumi Múzeum oldalán. Arról, hogy a munkák 2020 óta állnak, azonban ezúttal sem az tehet, ami a mélyben található.

„A jelenlegi irodapiaci trendek alapján a közeljövőben szignifikáns keresletnövekedés az irodák iránt nem várható, így a Társaság arra a következtetésre jutott – ahogy azt 2024. május 13-án közzé is tette – hogy megvizsgálja a déli fejlesztési területen a lakó- és szolgáltató egységek fejlesztésének lehetőségét. Erre vonatkozóan a Graphisoft Park együttműködési megállapodást kötött a Synergy Construction Hungary Kft-vel a lehetőségek feltérképezése céljából” – írja a Graphisoft Park 2024. negyedik negyedévi jelentése. Ahogy Bojár Gábortól, a cég igazgatótanácsának elnökétől megtudtuk, a területet a tavalyi évben el is adták a Synergynek. Az új tulajdonos tájékoztatása szerint a munkák hamarosan elkezdődnek.

Csak a csönd, a mindent beborító csönd meg a csontok aljas, trillázó ropogása, a szétszakadó inak utolsó megfeszülése, a sercenés, a tüzes, dobhártya-rezegtető patadübörgés, a kiüresedett, októberfekete szemgödrök morajlása, a vérben ázó visítás, miután az alkonyvörös csík végigszalad a bőrön, majd sebbé villan és az időben visszafelé zuhanó ikrekként egymásba csap lét és nemlét, csak ez maradt neki, egy kifeszített pillanat, amelybe mindörökre bezáródott. Bezáródva ropogok, a csönd, egy kettétört gerinc, egy fehéren habzó íny, a döglegyek falta hús, a gyűjtővödör jajgatása, hogy sír, hogy sírnak, fáj az alvadás, csak a csont és a csönd múlna már el, csak múlna már a nemmúlás. Látta a tekegolyót nekicsattanni a bábuknak, látta az asztaloknak ütköző korsókat, a lángra lobbanó gyufaszálat, a munkások falhoz verődő öklét, látta a neonfényt és látta a jókedvet, a kétségbeesést és az elmúlást, látta a Teke Büfé nyüzsgését, de hallani semmit sem hallott. Visszafordult a szomszédjához, aki még mindig mondta neki, de el nem tudta képzelni, miről magyarázhat. Csak figyelte a meggyűrt arcot, a bőr rángását, szája hangtalan mozgását, és úgy érezte, éppolyan céltalansággal tátogat bele a semmibe, akár az ebihalak, amiket apjával horgásztak ki valamikor réges régen a Húsgyár mögötti csatornából. Egy arc, amit rossz koponyára szabtak, gondolta, miközben továbbra is mereven bámult az öregemberre, aki az italtól nekibátorodva fújta neki a magáét: – Bandika, hányszor mondjam, hogy ingre kell. Ingre – mondta az öreg, majd átsandított a szomszédos sarok felé, ahol hátrahagyott ivócimborái a fejük mögül indított, teátrális mozdulattal csapdosták a magyar kártya lapjait a poháralátétekkel alátámasztott asztalra. Fújta a magáét, hogyne fújta volna, hiszen abban mostanra már a városban, de a húsgyáriak között legalább is mindenki egyetértett, hogy a Najdek egész biztosan megtébolyodott – vagy ahogy mondták: fogta magát, és nemes egyszerűséggel megkukult –, de azt továbbra sem feltételezte senki, hogy a férfi nem azért nem szólal meg, mert nem akar, hanem mert belátta, értelmetlen beszélnie, hiszen egyáltalán nem hallja sem a saját, sem mások hangját. Meglehet, hosszú hónapok óta nem szólt már egyetlen szót sem hozzájuk, csak bámult vérben úszó szemmel, rezzenetlenül, ugyanakkor munkáját továbbra is hibátlanul, már-már csodálatra méltó elszántsággal végezte, így hát senki sem foglalkozott azzal, hogy utánajárjon, voltaképpen miért is nem beszél lassacskán egy éve, azóta ugyanis, hogy a Szűcs Karcsi meg a bandája egy alkalommal rávette a Najdeket, hogy a munka lejártával mindössze egyetlen láda sör fejében merüljön bele a hulladékgyűjtő tartályba. És mint ahogy az a fiatalembereknél lenni szokott, nem is annyira a jutalom, hanem a dac volt az, a tiltakozás meg a makacs ellenállás nevetségességétől való félelem, ami miatt igent mondott, hiszen alig fél nap győzködés után végül ráállt a dologra. Miután végzett az öltözőben, mindenkinél előbb ért oda a medencéhez, valósággal loholtak utána a többiek attól félvén, elmulasztják a mutatványt. Nem okozott csalódást, úgy ahogy volt, ruhástól átvetette a lábát a gyűjtő falán, és már benne is állt a mocskos, sűrű lében, befogta az orrát, s a hentesek visongása közepette úgy merült alá, akár egy nehézbúvár. Hogy mennyi időt tölthetett odalent, senki sem tudta volna megmondani, a többiek ugyanis kis híján hanyatt vágódtak a röhögéstől, jószerivel egyetlen embernek sem tűnt fel, hogy a Najdek ijesztően sokáig maradt lent egy levegővel. Ők már csak annyit láttak, hogy felbukkan egy barnás létől elázott fej, aztán a zsíradékoktól és nyesedéktől ragadó váll, végül felegyenesedik a teljes alak, akár valami mondabeli mocsári vadember, de nem moccan, csak csukott szemmel áll, miközben a húsdarabok cuppogva hullanak vissza róla a tartályba. A röhögéstől talán az sem tűnt fel nekik, hogy – miután kisegítették a tartályból, levették a köpenyét és a zuhany alá dugták a fejét – az épület mögötti partra kiérve, ahonnan a Húsgyár árnyékából jó rálátásuk nyílt a túlparton elfekvő TSZ-re, a Najdek még mindig nem szólt egyetlen szót sem. Rövid idő múltán aztán meg is feledkeztek róla, amikor a jutalomért elszalajtottak, visszatértek a beígért rekesszel, mert rövidesen már koccintottak, talán éppen a Najdek feje fölött, aki azonban csak ücsörgött bambán, bámult maga elé, át a túloldalra, a telep irányába, ahol százszámra várakoztak az aznap érkezett disznók és marhák, hogy másnap átvezessék őket a vágóhídra. Mindezt nem vették észre, csak akkor jutott eszükbe újra, amikor hirtelen felállt és faképnél hagyta őket. Utána kiáltottak, de hogy mennyire feleslegesen, azt már csak a következő reggelen értették meg: nem láttak mást, mint amit máskor láthattak, nem történt semmi, ami máskor nem történt volna meg, hiszen hajnalban, amikor a falvakból beérkezett buszokról özönlöttek a munkások az épületbe, a jól megtermett test, az izmos váll most is kiemelkedett a tömegből. Még akkor sem lepődtek meg, amikor megjelent az öltözőben, csak amikor megérezték a szagot, a bomlás szinte már édesen émelyítő szagát, és lassacskán végigfuttatták tekintetüket a férfin, akkor látták meg a bőrcipőhöz ragadt húsdarabokat, a nyakán elfolyt barna foltot. Végül a Szűcs lépett oda hozzá, hátulról megragadta a vállát, és némileg felháborodva, de kissé könnyelműen azt kérdezte: – Te nem fürödtél tegnap óta? – Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Szűcs Karcsi hozzászólt, mert miután a Najdek megfordult és összetalálkozott a tekintetük, úgy hőkölt hátra, mint a villámlástól megriadt lovak, tátott szájjal, halkan felhördülve. A Najdek mostantól halott. Aki így néz, annak vége van – csak ennyit mondott később a Vaddisznóban, ha valaki szóba hozta, mi történhetett a férfival. 

– Ide figyeljél már, Bandika, adjál már kölcsön egy keveset, ingre kell, érted? – magyarázott még mindig az öreg, aztán belekortyolt az italába. Fogsora a pohár oldalához koccant. Egy húzásra kiitta, és egy utolsó rohamot indított, olyannyira felbátorodva, hogy még vállon is taszította egy kicsit a férfit, mielőtt mutatványát befejezte volna. – Bandika, ingre kell, érted? Rizlingre – mondta, és eltátott szájjal, hangtalanul, torz arccal, rázkódva röhögni kezdett. Aztán elkomolyodott. A Najdek rezzenetlen tekintettel bámult rá, de mégis úgy érezte, nem látja őt. Közelebb hajolt hozzá, már egészen tisztán látta a keléseket az arcán, a bőr alól kiserkenő szőrszálakat, a tompán csillogó bőrt az orrnyergén. – Nem érted, hogy rizling? – mondta, de ezúttal sem aratott sikert. Csalódottan legyintett, beletúrt a zsebébe, meg sem számlálta a pénzét, előmarkolt, amennyit sikerült, s miközben le sem vette a szemét a férfiról, az asztalra vágta. Felállt, valamit még motyogott az orra alatt, de az általános visongás közepette ezt senki sem hallhatta meg. Feltette svájci sapkáját, és kiviharzott. 

A Najdek is a szájához emelte a poharát. Nagyokat nyelt, automatikusan, minden észszerűség és élvezet nélkül, az olcsó, savanyú bor marta a nyelvét. Megszokásból ivott, elképzelni sem tudta, mi mást tehetne. Életét azóta a nap óta ugyanúgy élte, mint előtte. Reggel felkelt, felöltözött és elindult a Húsgyárba, átöltözött, odaállt a bontóasztalhoz és belemerült a vég nélküli ismétlés mákonyos, oldó szépségébe: lesújtott, vágott, tépett, hasított, lesújtott, a nap végeztével pedig beült a Teke Büfébe vagy a Vaddisznóba, amerre nehéz feje éppen hajtotta, s mindeközben nem tudta volna megmondani, mit is csinál. Az arcok nem jelentettek már többet számára, mint egy barázda a fa tövén, egy csizmanyom a sárban vagy mint a gaz, mely keresztülnőtt a betonrepedéseken a házuk előtt. Időnként néhányan megállították, beszéltek hozzá, figyelte a szájak mozgását, a nyelv tekergését a fogak mögött, de a világból nem maradt más számára, csak a fülsüketítő dübörgés, a hegyomlásként roppanó felhők, a tűz pattogása, a paták dobogása, a csontok recsegése, a vég nélküli visítás. Esténként már aludni sem bírt, hiába húzta fejére a párnát, nem volt menekvése: a lidércnyomásos hang egyetlen pillanatra sem szűnt meg, kísérte reggel és este, zengett tőle a világ, és zengett az agya is, megrémült borjak sírása rázta a dobhártyáját, bőgött az ég, nyihogott a föld, vonyított a szél és rikácsolt a sötétség. Elveszett számára a világ és elveszett a világ számára. 

Csak a csont üvöltése és a bárd hallgatása, gondolta, csak sörték iszonyata, a kötőszövet acsarkodása, gondolta, aztán felhajtotta a maradék borát, odalökte a pénzt a pultosnak és az italtól kissé imbolyogva elindult ő is, ahogy minden este. Kilépett az illatos júliusi éjszakába. 

Odafent lógatta buta-nagy fejét a hold.

A víztorony sugdolózott a sötétben.

A kannákban hullámzott az elhallgatott Ige.

Az eljövendő parancsára várakozott a korom.

Felnézett, és akkor ismét beléhasított az a látvány: emlékezni kezdett az égboltra, mivel azt látta meg elsőként, amikor a hulladékgyűjtő mélyén behunyta a szemét. 

Narancssárga és rózsaszín villámok cikáztak a felhők belsejében, dörgésükbe az egész föld beleremegett. Az utca teljesen elnéptelenedett, egyedül állt a Húsgyár előtt, s úgy rémlett neki, a várost hatalmas hegyek vonják körül. Menekülni próbált volna, de képtelen volt megmozdulni, talpa belesüppedt a forróságtól megolvadt betonba. Feszülten figyelt egy pontot az égen, ahol a felhők körbe-körbe forogtak, s lassan, vánszorogva egymásba olvadtak. Az általuk kirajzolt kör közepén baljós-barna folt sötétlett. Hirtelen megint megdörrent az ég, s egy villám nyúlt ki a végtelen mélységűnek tetsző pontból. A fénycsóva a földig ért, ferdén vezetett valahová a távolba, a Húsgyár mögötti, a város határain túl elfekvő földekre. Ekkor hallotta először a bőgést, a keserves sírást, és hamarosan már nem volt kétsége, a fülsüketítő hang fentről, a rettenetes lyukból érkezik, mely alig észrevehetően tágult, mindegyre tágult, hogy kiokádja magából először a fogsorokat, az orrlyukakat, a sörényeket és sörtéket, a patákat, majd végül a farkakat. A kimerevedett villám mentén tüzes forgatagban állati sereg indult meg a föld felé, marhák, disznók, farkasok, kecskék, lovak, öszvérek és őzek százai ütköztek egymásnak, miközben lábukkal kétségbeesetten kapálóztak a levegőben, hátukon kakasok, varjak és ismeretlennek tetsző, réges rég kihalt madarak imbolyogtak az emlősök húsába mélyesztve körmeiket. Megfeszült izmokkal, kidülledt szemmel, pofájukból lógó nyelvvel ereszkedtek alá, súlyos árnyékot vetve a tájra. A bőgés, a nyerítés, a vonyítás, a nyüszítés elviselhetetlenül zúgott odafent, panaszos sírásuk záporként hullott alá a férfira, tehetetlenül ázott a vad bömbölésben. Csak állt ott, nézte a kényszeredett vonulást, és mélyen beszívta a megpörkölődött bundák-tollak fojtogató szagát. Behunyta a szemét, kezét a fülére tapasztotta, de a zengés tovább erősödött, oly közelről hallotta, mintha csak köztük sodródna maga is, érezte, hogy egy pata az oldalába rúg, egy köröm a nyakszirtjébe mélyed, egy érdes fogsor pedig a kézfejébe harap, s akkor kétségbeesésében üvölteni próbált, de torkából már csak torz, visszataszító rikoltás hangzott fel, amely olyan élesen beleivódott emlékezetébe, hogy végül – miután fulladozva kiemelkedett a tartályból, körülnézett és végigtekintett a hentesek ostoba arcán – megértette, látomásától, a világot rengető állati sirámoktól soha többé nem lesz képes megszabadulni, mert jóvátehetetlenül egyedül maradt a folyton zúgó csöndben.

Milyen emlékeid vannak a legendás óbudai vendéglőkről?

Apám minden vasárnap elment otthonról: vagy a Lajos utcai Siposban találkozott a barátaival, vagy a Kis Budában. Ott volt az unokatestvére, egy cimborája, és amikor már iskolás voltam, mindig velük mentem. A Lukács gőzfürdő is fontos célállomás volt, majd találkoztunk a barátaival, akik szemben ebédeltek vagy söröztek.

A családom nem járt rendszeresen étterembe, de a Filatorigát sarkán álló Árpádkertben megfordultunk néhányszor.

Hajópadlóból ácsolt parkettjén rendszeresen volt tánc, cigány- és tánczenekarokra is emlékszem. Hármasban jártunk oda, hiszen még nem volt meg a húgom, és rántott húst, halászlevet, sült halat ettünk. A Kéhliben akkor jártam, amikor a 70-es évek végén, 80-as évek elején bejött a gebines világ, és felújították az éttermet. Amikor az LGT-vel nagy éjszakázások voltak, ezeket az exkluzív helyeket bizony sűrűn látogattuk.

A panelházak építésével Óbuda jelentősen átalakult. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

A nagy építkezéseket nem kísérhettem napról napra figyelemmel, hiszen távol voltam tőlük. A Margit kórházzal szemben kezdődött, a kísérleti lakótelep felépítésével. Az volt valamikor ’56 után az első nagy építkezés. Fel se tűnt senkinek, hiszen az SZTK (a mai Rendelőintézet) mögött volt, és akkor még gőzerővel működött mindkét agyagbánya. Az egyik, ahol a cross-versenyek is voltak, a másik meg a kórház melletti. Abszolút nem érintett minket, még jó is volt, mindig kinéztünk a fogászatról, hogy milyen szép az a lakótelep. Először voltak a két-három szintesek, és utána jött a feketeleves, a tízemeletesek, amelyek aztán kinyúltak egész a Vörösvári útig. Mindez nem izgatott minket, mert nem tudtuk, mi lesz a vége. Azt vettem észre, hogy széles lett az út, autóm lett, motoroztam. Ki a frászkarika gondolta volna, hogy mit hoz majd szociológiailag, társadalmilag? Véleményem szerint még azok sem voltak tisztában vele, akik kitalálták. És állítólag az óbudai lakótelep társadalmi szempontból még egy egészen jól működő közösség.

Mindazt, amit elvesztettünk a régi Óbudával, azokkal a kis, szűk utcácskákkal, azzal a miliővel, hangulattal; azt egy fiatal, hosszú hajú gyerek, mint például én, nem úgy éli meg, mint egy olyan iparos, aki abban a házban élt, ahol a nagypapája is suszter volt, vagy a szikvizes, akinek a nagyapja lovai is onnan vitték már a Dreher söröket. Szóval más dolog volt az ő számukra, mint egy olyan irányba fejlődő ember számára, mint én, akinek csak tetszett, és jobban tetszett Óbuda, mint Újpest vagy a Belváros. Amikor az igazi nagy építkezések beindultak, nem is voltam már annyit itthon, hiszen ahogy zenekarban kezdtem zenélni, 180 fokos fordulatot vett az életem. 1971-ben beléptem a Generál együttesbe. ‘72-ben jött a Ki mit tud?-győzelem, két nagylemez, több európai turné: Lengyelország, Olaszország, Ausztria, és még Hollandia is jött volna, de én 1974-ben felszálltam a vonatra, beléptem az LGT-be. Tehát egészen mással voltam elfoglalva. Amit még érzékeltem belőle, az a rettenet volt, ahogyan az embereket kiverték onnan, és emlékszem a perekre, amelyeket a kisajátítással kapcsolatban az ismerőseink végigvittek a tanáccsal, minisztériumokkal szemben. Emlékszem, milyen sírás-rívás volt, és tudom, hogy mindenki csak rosszul járt vele. Persze biztosan voltak abban az időszakban is, akik feketézéssel anyagilag pozitívan kerültek ki az egészből. És nem Rákoskeresztúron kaptak lakást, hanem nagy szerencséjük volt, és ott maradhattak Óbudán. Nem sokról tudok, mert kitelepítés-íze volt a dolognak: jöttek ide máshonnan, és mentek innen máshová. Nem volt szempont, hogy Óbuda az óbudaiaké maradjon. A mostani buszremíz a temető és az óbudai vasútállomás közötti részen található, s van ott egy nagy sík terület, ahová az elbontott anyagokat hordták. Ide kerültek a régi Óbuda maradványai és a ledózerolt házikók törmelékei.

Véleményem szerint a régészek még találhatnak ott valamikor kisebb-nagyobb tárgyi bizonyítékokat arra, hogy itt annak idején is éltek emberek…

Az újonnan ide került lakók hogy illeszkedtek be?

Aki a modern lakótelepen lakott, nem minősült óbudainak. Óbuda nem ez a modern betonvilág, ahol egymás hegyén-hátán lakik 500 család. Az igazi Óbuda nagy része eltűnt, de akkoriban sokan úgy érezték, hogy az egész. Csak néhány ház maradt a vasútállomástól délre. A Szentendrei út és a Bécsi út közé eső terület teljesen áldozatul esett az építkezéseknek, ráadásul úgy, hogy nem is építkeztek rajta. A rendszerváltás utáni években vált tulajdonképpen ipari övezetté, addig semmi nem volt ott. Bel-Óbudát azonban többszöri nekifutással sikerült teljesen eltakarítani. Hála istennek, hogy a Szentlélek tér környéke megmaradt. Az újlaki revitalizációnak örülök, de annak jobban örülnék, ha nem történt volna meg ez az egész. Hiszen a saját pénzéből rombolta le az ország, s most ugyanabból építi fel mindazt, amit annak idején hagyott elveszni. Én nem is sopánkodom ezen, mert annyi faramuci helyzet van ebben az országban, ami talán még fontosabb is, mint az, hogy hány milliárdba fog ez kerülni. Bár nem az állam csinálja most már, hanem a befektetők, akik meglovagolják ezt a fajta nosztalgiát.

Mikor és hová költöztél el Óbudáról?

Amikor a hetvenes évek végén elhagytam a szülői házat, beköltöztem egy garzonlakásba a Sasadi úton. Onnan három év múlva visszajöttem a III. kerületbe, éspedig a Jablonka útra, a Hármashatár-hegy oldalába. Itt szintén lehúztam 3-4 évet, s amikor az élet rákényszerített, hogy megváljak tőle, nem akartam Óbudától és a Hármashatár-hegytől is megválni. Apám egyik régi ismerősétől megvásároltam egy, a Farkastorki út végén álló villa felső szintjét, teljesen lelakott és romos állapotban. Megvettem, felújítottam. Míg elkészült, anyáméknál laktam a régi kisszobámban. Aztán felköltöztem, és ott éltem ‘87 májusáig. Nem azért jöttem el, hogy szentendrei legyek, és Óbudát elfelejtsem.

A szüleim most is ott laknak, gyakran járok arra, rengeteg minden köt oda, és természetesen semmit nem feledtem el.

Akkor mi volt az oka, hogy mégis továbbálltál?

Minden politikai változás előtt megfigyelhető a rohamosan felfutó ingatlanvásárlási láz. Az akkori rendszer sápszedői, gazdagjai megcélozták ezt a domboldalt. Megvették a telket, építettek egy alapot, és úgy is hagyták, mert csak az volt a lényeg, hogy birtokba kerüljenek. Ennek a tünetei voltak az állandó jellegű építkezés, a megállás nélküli sitt- és anyagszállítás teherautóval, amit korábban nem érzékeltem. Természetesen mindenhol van ilyen, de ami ott beindult, azt egyszerűen nem lehetett már kibírni. Ez adta a végső lökést, hogy elmenjek. Körülnéztünk a feleségemmel, és azért a pénzért nem kaptam volna ott családi házat, annyira felszöktek az árak. Annyi döngölt agyagépítményt megnéztünk, például az Erdőalja út felső szakaszán a legutolsó házat, pontosan a nyeregnél, ahol a villanyvezetékek mennek keresztül. Ismerősöké volt, már alkudoztunk, amikor kiderült, hogy nincsen alapja, újra kellett volna építeni az egészet. Alig tudtam eladni a lakást, mert mindenki telket akart venni rozzant házzal vagy alappal, amit előzőleg megcsináltak már az okosak. Végül 1986 karácsonyán találtunk vevőt, és akkor néztem szét a Római-parton meg Csillaghegyen. Majd Üröm és Solymár következett, míg végül egy ügyvéd ismerősöm által kerültem Szentendrére. Szentendrét mindig szerettem, sokat jártam oda kirándulni. Nem beszélve arról, amikor ifjúsági hajón játszottam nagyon sok éven át a Generállal vagy a Fermmel, a Vigadó és Szentendre, illetve Visegrád közötti útvonalon.

Azt a fajta terméskő házat, amilyenben most lakom, nem kaphattam volna meg Óbudától.

S bár volt már egy-két érdekes változás az életemben, nem szívesen mennék vissza Budapestre, a mai Óbudára se, arra az irgalmatlanul beépített, megnyomorított Hármashatár-hegyre. Annak idején nem lehetett hozzányúlni az óbudai, hármashatár-hegyi 400-as, 600-as telkekhez, ami egész Észak-Buda szuszogója. Nem figyeltek oda, engedték fölparcellázni és beépíteni a telkeket.

Emlékszem, meséltél egy fura, egyszerre szomorú és derűs történetet, amely a csernobili katasztrófa árnyékában játszódott…

1986-ban koncertezett utoljára az LGT a Tabánban, s akkor még Óbudán laktam. Áprilisban történt a csernobili katasztrófa. Emlékszem, csőrepedés volt a házban, és elindultam azért a vízvezeték-szerelő haveromért, aki az én lakásomban is dolgozott. Három-négy utcával feljebb lakott, s nem kocsival mentem, mert este iszogattam. Belebújtam a fekete esőkabátomba, és szépen fölsétáltam abban a meleg atomesőben, amiről később azt mondták, hogy nem lett volna szabad kimenni sem. Lekopogom, azóta sincs semmi bajom. Az esőkabátot is eltettem, mind a mai napig megvan. Szeretem, mert azóta még világít is a sötétben…

Mit adott neked Óbuda, amit a későbbiekben is magaddal vittél?

Már kiskoromban is vonzódtam a romokhoz és a műemlékekhez. Aquincummal kezdődött a dolog, aztán amikor a fél világot végigjártam, mindig szakítottam időt arra, hogy a vásárlás és szórakozás terhére is megnézzem például Yorkot, a fellegvárat, hiszen annyi minden történt ott, és talán soha többé nem jutok el oda. A 600 éves tokiói templom is azért érdekelt, mert körülbelül akkor építették, amikor nálunk Dózsa Györgyöt megégették.

Ráadásul anyai nagyanyám részéről van egy Dózsa-ága is a családomnak.

Óbudához nagy írók remekművei kapcsolódnak…

Rengeteget olvasok, nagyon szeretem a könyveket! Hihetetlen élvezettel olvastam Krúdy Óbudájáról, pontosan azért, mert óbudai voltam. Sőt, óbudainak érzem magam most is, annak ellenére, hogy közel negyven éve elköltöztem már. Mindennapos vendég vagyok mind a mai napig. Az összes budai és óbudai témájú írását hatszor, vagy nem is tudom hányszor olvastam végig. Ennyiszer talán csak a Vadölőt olvastam el. Szentendrei magányunkban begyűjtöttük mindazokat a könyveket, amelyek érdekeltek, érdekelnek. És nagyon remélem, hogy a gyermekeimet is érdekelni fogják.

Mit gondolsz, milyen lesz Óbuda száz év elteltével?

Abban nem bízhatunk, hogy a tájkép radikálisan pozitív irányba változik majd. Nem tudom elképzelni, hogy lebontanák azt a hosszú házat a Szőlő utcában. Hogy milyen emberek fogják lakni, azt végképp nem tudom. Hogy miféle szabályzatok lesznek, mi marad meg a sok rondaságból, és mit lehet majd megmenteni a jóból?

Megállíthatatlan folyamat lesz a beépítés, az erdőrészt a Hármashatár-hegy oldalában teljesen tönkre fogják tenni záros határidőn belül, de száz év alatt biztosan.

Visszabontásra pedig végképp nem lesz lehetőség. Hogy ha eltűnnének ezek a ronda lakótelepek, és maradna egy üres telek, amelyet be kellene építeni, az újabb problémákat vetne fel. Nem fogják elővenni a régi fotókat, és nem fogják felépíteni modern technikával azt a fizimiskájú alápincézett, családi házas negyedet, amely a századfordulón, vagy akár még a 60-as években is jellemző volt a területre. Nem tudom elképzelni. Abszolút negatívan látom a dolgokat. Az Óbuda magjában megmaradt gyárakat, üzemeket kitelepítik majd az ipari övezetbe, ami most a Bécsi út és Szentendrei út közötti terület, de néhány évtized múlva már az Ürömhegy környéke lesz, vagy az Aranyhegyi-pataknak a téglagyárakig tartó lapálya. Ebből is nagy baj lesz, mert az is a főváros szuszogójának a nyúlványa. Ha a helyükön viszont a modern technológiával építkeznek majd, akkor annyi sansza se lesz Óbudának, mint esetleg Angyalföldnek vagy Újpestnek. Senki nem fog odafigyelni, tovább folytatódik majd a rablógazdálkodás. Ha összedől, hát összedől: eltakarítják a romokat, magas lesz a telekár, óriási palotákat építenek majd iszonyatos árakon, s csak azért, hogy értékesítsék. És még mindig jobban járunk, ha óriási, gyönyörű villákat építenek a Bécsi út és a Hármashatár-hegy környékén, vagy a Szőlő utcában, illetve ha a Vörösvári útnak a piaccal szemközti oldalát ehelyett az ocsmányság helyett felhőkarcolók fogják díszíteni, gyönyörű irodaházakkal, amelyekben a huszadik szinttől fölfelé nagyon drága luxuslakások lesznek, Dunára néző panorámával. Ha a Flórián téren csinálnak ilyen lakásokat, annyiért adják el, amennyiért csak akarják. Ennek nagyobb sansza van.

Mit szólsz ahhoz, hogy egy időben fölmerült a szüleid kertjének végében álló kémény graffitikkal történő kifestése?

Örüljek neki vagy sírjak rajta? A Hármashatár-hegyről Óbuda, Kaszásdűlő meg Békásmegyer eléggé ronda látvány. S milyen ronda lesz, amikor összedől! Vagy amikor kiköltöznek belőle tömegesen az emberek, mert nem tudják felújítani. Megszállják a csövesek, és a melegágya lesz mindenféle bűnnek. Amíg ez nem következik be, addig állni fog a torony is, mert az fűti. S akkor még mindig jobb, ha színes lesz, mintha szürke. Addig legalább legyen színes! Mert amikor már arra kerül a sor, hogy le kell bontani, nekem tök mindegy, hogy szürke, vagy nonfiguratív kompozíció díszíti. Akkor már csak az számít, hogy pucolják el az egészet a föld színéről úgy, ahogy van.

A mi személyes ismeretségünk a Kiscelli Múzeum 250 éves évfordulójával kezdődött. Mindig meg akartam kérdezni, végül is miért vállaltad azt a felkérést annak ellenére, hogy előtte egy ideje már nem koncerteztél?

A Kiscelli Múzeum romtemploma gyermekkoromban valóban romos volt. Mindvégig zárva, bedeszkázva állt. Féltünk tőle; a szülők még tiltottak is tőle mindig, és hát messze is volt tőlünk. Később láttam ott néha egy-egy előadást. Óbuda iránti tiszteletem és nosztalgiám miatt vállaltam el 1995-ben, hogy fellépek a múzeum 250. évfordulójára rendezett műsorban.

(Az interjút 2000 februárjában rögzítettük.)

A világháború utáni konszolidálódás egyik fontos eleme volt a hétköznapok normalizálása, aminek része volt a kereskedelem átszervezése. Hogyan illett ebbe az ötvenes években létrehozott bolthálózat?

Ez egy hosszabb folyamat vége volt. 1952-ben az akkori Belkereskedelmi Minisztérium egy minisztertanácsi határozat alapján alapított egy Csemege Igazgatóságot a minisztériumon belül, amelynek egy élen járó kereskedelmi vállalat kialakítása volt a feladata, hogy a színvonalat emelni tudják. Arról is döntöttek, hogy ennek országos hálózatnak kell lennie. Ekkor bízták meg Koltai Györgyöt, aki több mint 25 évig volt a cég vezérigazgatója, hogy alapítson vállalatokat, mert először ez a rendszer jött létre.

Érdekességként mondom, hogy például az Éjjel – nappali bolt önálló vállalat volt, létezett Nyíregyházán, és néhány kisebb Budapesten is. Ezek egy része a háború előtti Meinl üzletekből került ki. A fővárosban korábban 29 ilyen üzlet volt, vidéken 18. De kerültek a céghez magánkereskedőktől is üzletek, például a Stühmer, a Pick, a Győri Keksz. A háború után hadizsákmányként volt lefoglalva több üzlet, illetve kereskedelmi és termelő cég, ezeket 1949-ben államosították, ezután kezdődött a cégek kialakítása, a  kereskedelemben a Közérteké és a Csemegéké. Koltai György már az első pillanatban kigondolta, hogy kellene valami megkülönböztető embléma. A kutatások szerint Pál Gábor alkotta meg 1952-ben a csemegekosarat, ami a cég emblémája lett. Néhány év alatt lezajlott a kisebb cégek beolvasztása, és létrejött a Csemege Kereskedelmi Vállalat.  

A Csemegének nem átlagos volt a kínálata.

A hazai piac mellett fontos volt az Intertourist megalakítása a cégen belül. Devizahiány volt az országban, kellett a valuta az államnak. A Csemege a minisztériumhoz tartozott, rendelkezésre álltak az információk, amit ki is használtak.

A külföldi turisták számára létrehozott üzletág volt a „legjobb dollárkitermelő”, hiszen a fizetés valutában történt. 

Így jutott el sok helyre a világban a Herendi-porcelán, a téliszalámi, a libamáj, a népművészeti termékek és számos esetben külföldi állampolgárok nevén a magyar vásárlókhoz a nyugati turisták által megszokott cigaretták, édességek és italok, kozmetikumok és híradástechnikai cikkek. Ebben az időszakban az áruk nagy része hatósági áras volt, az importnál viszont szabadáras termékekkel lehetett magasabb árrést elérni.

A másik ilyen vállalkozás volt az OTP-IKKA csomagok összeállítása, ami a Csemegéhez tartozott. Akinek külföldön élő rokona volt, küldhetett csomagot, ha befizette valutában az értékét. A küldött áru fele nyugati, a másik fele hazai volt, többnyire hiánycikkek.

A Csemege a többi bolthoz képest a magyar vásárlóknak  is jóval gazdagabb kínálatot biztosított, egyfajta kirakat volt.

Természetesen az volt. Az alapító levélben meg is fogalmazták, hogy az a cél, hogy a vevők jobban érezzék magukat, hiszen az ötvenes években abszolút hiánygazdálkodás volt. A cég azért tudta ezt megtenni, mert átvették a Meinltől a termelőrészlegeket, például a hidegkonyha-üzemet, a cukrászatot.  Biztos sokan emlékeznek a Zizire, ami puffasztott rizs volt ízesített cukorbevonattal. Nagy sikere volt egy újításnak, a kolbászkrémnek, mindig volt néhány olyan termék, ami máshol nem volt, vagy csak jóval később. 

Az is lehetőséget adott a kínálat bővítésére, hogy nem volt  homogén a boltok választéka. A különböző nagykereskedelmi vállalatoktól – amelyek területorientáltak voltak –, egy-két megyére tudott a kiskereskedelem árut beszerezni. A Csemegének minden megyében volt boltja, Tolnában nyitott legkésőbb. Minden helyi nagykereskedelmi vállalattal volt kapcsolat, kérésre egyedileg is szállítottak a boltokba. Kialakult logisztika volt, hogyan lehet bővíteni az árukínálatot.

Miután a háború előtt a boltok többsége a Meinlhez tartozott, ezek vezetői közül többen maradtak vezető pozícióban, és sok minden átkerült a Meinl gyakorlatából is. Természetesen azt az árukínálatot, ami korábban megvolt, vagy ami volt a határ túloldalán, nem tudta biztosítani a Csemege, de törekedett rá, hogy bővítse import kínálatát.

Kevesen tudják, de voltak úgynevezett idényboltok is: a Balatonnál a szezon alatt budapesti és a vidéki  boltok adták a személyzetet, a dolgozók lejártak segíteni.

1984-ben a Meinl újra bejött az országba, be tudtuk hozni a kávét, italokat, a presszókat átalakítottuk Meinl shopokká, ahol a kávétól a csokoládéig, lekvárig mindenféle volt, ezért színesebb volt a kínálat a többi élelmiszerbolthoz képest.

Az egész élete a Csemegéhez kötötte, nem vágyott másra?

Követtem a családi hagyományokat, a szüleim a Közértnél dolgoztak, édesapám a kispesti közért tagboltjának volt a vezetője, anyám a  tejboltban dolgozott, gyerekkoromtól cipeltem vele tejeskannákat.  Aztán mentünk édesapámhoz a boltba cukrokat csomagolni, hogy ne kelljen akkor mérni, amikor kérik,  akkor még nem volt gyárilag csomagolt. Szóval, annyira nem csábított ez, geológus szerettem volna lenni, de édesapám rábeszélt. Legelőször tanulóként bekerültem egy kispesti volt Meinl boltba. Nagyon érdekes élmény volt, ebben az üzletben még megvolt a régi belső tér – a Meinl üzletek sárga csempével voltak kirakva.

Nemcsak a szakmára tanítottak meg, hanem a viselkedésre, egyáltalán az élethez való viszonyulásra.

Hidas Lászlóval, akkori főnökömmel együtt mentünk Pécsre. Akkor nyílt meg a  Csontváry Múzeum, órákat tudott mesélni róla. Vagy ott volt Hosszú Zoltán, aki az egyik legnagyobb éremgyűjtő volt. Érdekes emberek vettek körül. Aztán egy belső balhé, egy sikkasztás után átalakították a vezetést, engem azzal neveztek ki az ellenőrzési osztály élére, hogy jól ismerem a rendszert, az embereket, így indult a vezetői karrierem. Mindent innen kaptam, munkát, barátságokat, szerelmeket.

A kiállítás külső kurátoraként  nyilván máshonnan nézi a Csemege történetét, mint a muzeológusok.

Én minél több tárgyat szerettem volna kirakni, de a muzeológusok meggyőztek, hogy inkább a hangulatot kell visszaadni, hogy ismerős legyen mindenkinek, aki valaha járt a Csemegében. Bemutatjuk a hidegkonyhát, a presszókat, mert ahol csak lehetett, kialakítottak presszó részleget, ezek láthatók is a kiállításon. Biztos sokan emlékeznek az üzletben elhelyezett kávédarálókra. Volt cukrászpult, a vidéki boltokba hetente kétszer vitték a cukrászárut és a hidegkonyhai termékeket,  amit nagyon vártak a vásárlók.  A vidéki boltvezetők nagy része fontos ember volt, a városi, kisvárosi elithez tartozott.

Ugyanakkor lényegesnek tartottuk, hogy a kollégák, akik sok tárgyat adtak a kiállításhoz, viszontlássák önmagukat; ez nagyon fontos volt nekik. Vannak emlékidéző rövidfilmek, korabeli fotók, tárgyakról, személyekről, eseményekről, például boltnyitásokról. Ezek a fotók megmutatják, hogy korábban a Meinl, később a Csemege zseniális közösségépítő volt. Most cégeknél sokszor esik szó az úgynevezett összetartásról, meetingekről, itt már akkor gyakran volt ilyen. 

De fontos volt az oktatás is, az alapvető élelmiszeripari ismeretek elsajátítása. Az áruismeretek csemegés kínálatra voltak átírva. Volt viselkedési kódex: itt is láthatók a legfontosabb követelmények, hogyan kell egy eladónak viselkednie.

Udvariasan, de nem hangosan köszönni/ Minden figyelmet a vevőnek szentelni/ A vevőt nagyon figyelmesen végighallgatni/ A megbízást ismételni / A vevőnek a szemébe nézni/ Gyorsan mozogni/ Természetesen beszélni/ Értelmesen beszélni ….stb

De képet kapunk arról is, hogy a kor szokásos mozgalmi eseményeit – brigádverseny, újítási mozgalom stb. –  hogyan lehetett megtölteni tartalommal. Itt van a kiállításon az Év boltja serleg, amely elismerte a boltok teljesítményét. Több csemegebolt kapott ilyen elismerést.

Mire kíváncsiak a látogatók?

A nyitás óta legalább kétszáz volt dolgozó meglátogatta a kiállítást. Jönnek vidékről, például Salgótarjánból, Jászberényből, Szolnokról. Nekik is fontos, mint ahogy nekem is a saját emlékek felidézése. Fontos a nosztalgia. A múzeum persze máshonnan nézi, jóval bővebb látókörrel szemlélteti az anyagot.

Hogyan jött létre a kiállítás, honnan vannak a tárgyak?

Több évvel ezelőtt ezzel a címmel – Volt egyszer egy Csemege – megjelent egy könyv, amiben bemutatták azokat az anyagokat, leginkább Meinl-relikviákat, amelyeket a boltvezetők, jómagam is gyűjtögettünk. Ezt a könyvet támogatta Baldauf László, aki akkor a Csemegénél dolgozott, a Csemege áruház felújításában meghatározó szerepe volt, de az említett balhé után elment a cégtől, és a CBA egyik alapítója lett. Ő is a Csemegén szocializálódott, csemegés maradt, a könyv kiadását és most a kiállítás létrejöttét is anyagilag támogatta.

Az is fontos, hogy gyakorlatilag a hatvanas évek végétől nem dobták ki, hanem félretették a boltokba került tárgyakat, kávétartályokat, mérlegeket, dokumentumokat.

Amikor a céget eladták, úgy gondoltuk, hogy őrizzük tovább ezeket. A mostani kiállítás alapanyagát ezek adták.

Az érzékelhető, hogy fontosnak tartották az emberi kapcsolatokat, az eladó-vásárló kontaktusát. Az önkiszolgáló boltok létrejöttével ez lazult, máshova kerültek a hangsúlyok.

Az első önkiszolgáló bolt a Közértnél nyílt meg 1954-ben, a Csemegénél négy évvel később. Először egy gyorskiszolgáló rendszert próbáltunk, ami kudarc volt. Egyetlenegy helyen jött be, a csepeli gyárkapuval szemben volt egy bolt, ami fél órával hamarabb nyitott. mint a hajnali műszak kezdete, ott gyorsan vásároltak a munkások, vagy ittak egy kávét. Később kezdtük el az önkiszolgálót, mert a Meinl rendszere inkább a vevő- eladó kapcsolaton alapult. Amikor be kellett vezetni, akkor is más megoldást kerestünk, megmaradtak a csemegepultok a hagyományos kiszolgálással, de mellette megjelentek a fóliával előrecsomagolt áruk, amelyek gyorsították a vásárlást.

Biztosan léteznek pontos statisztikákkal alátámasztható szociológiai vizsgálatok arról, hogy milyenek a mai magyar harmincas diplomás férfinemzedék lakhatási és munkalehetőségei, és milyen  diplomás elhelyezkedési ráta vonatkozik a vidékről a fővárosba került értelmiségiekre és arról is, hogy milyenek az alkoholfogyasztási szokásaik. Sőt, biztosan arra is van tudományos magyarázat, hogyan írható le pszichológiai szakzsargonnal ennek a generációnak a köznyelvbe átszűrődött „kötődési problémája”, vagyis hogyan keresnek társat, és miért is megy ez olyan nehezen. Miért olyan nehéz az, hogy a kiszemelt lánnyal kialakulhasson a valódi összetartozás, főleg ha mindkét félben van erre kézzelfogható igény? A színpadon kibontakozó monodráma sajátossága, hogy szerethető főhőse, a harmincas évei első felében járó Fecske becenevű férfi közel kerül a nézőhöz, és a kapunyitási pánikot összetett és árnyalt módon mutatja meg. A történetnek érdekfeszítő a mikrovilága is, ugyanis Fecske egy call center (értékesítési céllal létesített telefonközpont) monoton légkörében dolgozik, és többek között borotvákat próbál eladni az ügyfeleinek. Okos, életrevaló karakter, akinek sármját és humorát értékelik a lányok, hiába volt mindig is félénk szemüveges srác. 

A színházi tér egy albérletbelső hű mása, konyhapulttal, egy ágynak nevezhető matraccal, egy hűtőszekrénnyel és néhány kukával. Itt találjuk alvás közben Fecskét, akit telefonja ébresztő csengője kelt fel a történet kezdetén.

A rendezés egyértelművé teszi, hogy ez a tér egyben a munkahelyét jelentő iroda színtere is. 

Fecske, vagyis Kárpáti Barnabás színészi alakítását élvezhetjük a monodrámában, aki egy, a regény szépirodalmi jellegét megőrző szövegfolyamot mond el. Az előadó bábművészi tehetségéről is bizonyságot ad, ugyanis nincsenek valódi színészpartnerei, és a tárgyak megmozgatása adja a többi karakter jelenlétét. Így például egy hajsütővas az Üdvöske nevű, érte rajongó kolleganő szereplő, egy sárga műanyag kacsa a rettegett nagyfőnök, az Őrmester, és a sok ivást jelképező sörösdobozok és poharak is meg-megszemélyesítenek egy-egy munkatársat. Apropó, ivás! A főhősünk valószínűleg komoly alkoholfüggőséggel küzd, magánya elől folyamatosan az alkoholhoz menekül, sokat is beszél erről. A színészi játék egyik bravúrja, hogy a színpadon sok folyadékot kell elfogyasztani az átlagoshoz képest nagyobb szövegmennyiség kísérőjeként. Az alkoholizmus apotheózisa, és nem a káros hatása az, ahogy Fecske értékeli szenvedélyét, mégis látjuk, mennyire önsorsrontó, amit tesz. Mi, nézők egyre frusztráltabbak leszünk a rengeteg üres üveg láttán és a lenyelt kortyoktól, ami a mimézis hatására a nézőben is szinte spicces érzést vált ki. A regényben elhangzik egy olyan mondat, amelyben az egyik szereplő rákérdez arra, hogy Fecske nem iszik-e egy kicsit sokat, az objektív nézőpontot a színházi változatban azonban csak mi, nézők tudjuk meghatározni.  Fecske telemarketinges ügynöki tevékenységhez meglepő módon ragaszkodik, például Hubertusz nevű munkatársával afféle barátságot is ápol, az ivásban mindenesetre remek cimborák. 

Az előadásnak vannak azonosulásra lehetőséget adó nagy pillanatai, és van szarkasztikus, tragikomikus éle. A színpadon valódi hűtőszekrényt és mikrohullámú sütőt látunk, amiben a hős egy több napos mirelit pizzát melegít, amin a párizsit és a reszelt sajtot az agglegények gyakorlott mozdulatával igazítja el – búg és csenget az áramra kötött mikró –, sok ketchuppal megöntözi, és hamm bekapja, miközben egy olyan monológot mond el az álláskeresés hiábavaló groteszk világáról, ami ismét csak színészi bravúr Kárpáti Barnabástól. Ugyanis miközben valódi mivoltában habzsolja be az ételt, amelyről szertefröcsög a paradicsomszósz, és többek között leeszi fehér pólóját is, tökéletesen mondja el a bonyolult álláskereső szöveg felszínes és klisés szófordulatait: legyél proaktív, tehát legyél kezdeményező, jó kommunikációs készséggel rendelkező, csapatjátékos és legyen jó nyelvi készséged, stb. Kárpáti Barnabás arcmimikája nagyon sokféle és kifejező, ebben a dühös evésben benne van a magatehetetlen kétségbeesés.

„Nem ártana szétnéznem az álláshirdetések között sem, de már most elmegy a kedvem az elvárásoktól. Legalább öt év releváns szakmai tapasztalat, legalább két idegen nyelv magas szintű ismerete szóban és írásban, a közösségi média magabiztos használata, vezetői engedély. Pozitív hozzáállás, csapatjátékos attitűd, ügyfélbarát szemlélet.”

Főhősünkről annyit tudunk meg, hogy egyedülálló és keresi a megfelelő partnert. A nagy szerelem nehezen alakul, falakba ütközik.

Miért van az, hogy Üdvöske, akivel a kölcsönös a szimpátia, nem kell neki, de a paranoid vörös hajú démon, Madléna, aki minden fiút az ujja köré csavar, mégis magába bolondítja? A regény és az előadás pozitív végkicsengése szerint egy Jusztina nevű lány talán feloldja majd Fecske elköteleződéstől való félelmét, de addig még hosszú az út.

Az előadás a szünetmenedzser álomleírásával kezdődik – Fecske egy igazi romantikus, álmodozó és álmokat megélő lélek –, a munkahelyi valóság stilizálásaként Fecske azt álmodja, hogy ő azokért a tízpercekért felel, amelyek megszakítják a monoton telefonálást a munkahelyi udvaron, ahol a hamutartót úgy állják körbe, mint egy szeánsz kegytárgyát, az automata kávé műanyag poharát szorongatva. „Azt álmodtam, hogy előléptettek. Kineveztek szünetmenedzsernek. Pontosabban én neveztem ki saját magamat. […] Mindössze annyi volt a feladatom, hogy az értékesítőket szünetre küldjem. Mindig is azt akartam, hogy legyen hatalmam, de ne legyen felelősségem. […] A szünetmenedzser nem főnök, de nem is beosztott. Nem lehet kirúgni, mert a saját maga főnöke. […] A szünetmendzser pozíciója egy nem létező pozíció. Ezért aztán ő maga sem létezik.” Az utolsó kép az előadásban pedig egy balatoni kaland leírása, ugyanis Fecske költői fantáziája és szabadságvágya végül érvényesül, azt sejtetve, hogy talán mégis csak megtalálja lelki békéjét, és előbb-utóbb a valódi boldogulás esélyét. „Gyerekkoromban órákig feküdtem egy matracon, és hagytam, hogy ringassanak a hullámok. A sejtjeim nem felejtették el, milyen érzés a vízen ringatózni, beléjük ivódott a hullámzás, és este az üdülőben, mielőtt elaludtam volna, néhány percig úgy éreztem, hogy a heverő helyett még mindig a matracon fekszem, és a Balaton hullámzik alattam.” 

Mit tesz a kíváncsi színikritikus? Elolvassa az egyébként a színház előterében is megvásárolható, regényt, Szarka Károly sárga borítású háromszáz oldalas, 2021-ben megjelent kötetét.

Az író a főhőssel nagyjából megegyező korú alkotó, aki egyébként a januári előadás helyszínén is jelen volt, és Braun Barna rendezővel a színpadi szövegen is közösen dolgozott.

Az adaptáció a regény szövegből válogatott részek egységéből jött létre – ráismerünk a mondatokra, és aha-élményként tekintünk a felismerések sorozatára – ez benne volt, ez nem volt benne. Az ilyen azonosítási lehetőség elmélyült dramaturgi munka eredményeként lehetséges, hiszen alapos és mély szöveggondozási előzmény szükséges ahhoz, hogy egyértelműen felismerhető és elkülöníthető tételmondatokra leljünk. A színpadi változatban egyáltalán nem találunk utalást Fecske családjára, a regényszövegből viszont kiderül, hogy szülei és testvére vidéken élnek, és erejük felett támogatják a fővárosban szerencsét próbáló gyerekük boldogulását. Az, hogy a színházi változat a családi hátteret nem említi, gyökértelenebbé formálja a főhős sorsát. Az, hogy tulajdonképpen van családja, azonban az semmiféle valódi támaszt nem jelent sem érzelmileg, sem egzisztenciálisan, a felnőtté válás kálváriájának egyik fokmérője. 

Az egzisztenciális bizonytalanság, a sehova nem tartozás érzése Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című 2014-es közérzetfilmjével mutat párhuzamot. 

Őszintén és rétegzetten mutatja meg, hogy milyen támasz és kapaszkodó nélkül elindulni. Itt és most egy első generációs értelmiségi pálya meg nem valósulása bontakozik ki. Szellemi tevékenység híján a pénzkeresés kényszerének szorításában az egyetlen cél a havi lakhatás összegének   megteremtése. Más kérdés, hogy az alkohol nem olcsó mulatság. Még szerencse, hogy Fecske esetében a fantázia szárnyalni kezd, a költői én kiszabadul, és előre tud lépni, mindenesetre felmond a munkahelyén, a call centerben, és bízni lehet abban, hogy az alkoholproblémáját is majd leküzdi valahogy. 

A jól sikerült színházi rendezés hatásosan fejezi ki a regény világának életérzését. Az albérlet könnyen hordozható díszlet, ami a darab utaztatását is megkönnyíti. Egyben kiválóan alkalmas arra, hogy a munkahelyi jeleneteket vagy akár a monológok elvonatkoztatott leírásainak is hátteret biztosítson, amire világítással és más színházi eszközzel segít rá a fiatal és kreatív alkotógárda. Braun Barna rendező mellett, aki a regény írójával, Szarka Károllyal együtt a szövegkönyvért is felel, Tóth Barbara asszisztenst és a díszlettervező Braun Benjamint is dicséret illeti. A tapsot igazán megérdemelték, amiért bevontak minket ebbe a világba. Remek színészi alakítást láttunk költői magasságokba emelkedő szöveggel, és megismerhettük Szarka Károly írói világát is, ami humoros és érzékenyen tapint rá saját generációja megoldatlan egzisztenciális problémájára. 

Az előadás premierje 2025 májusában volt. A kritika a Térszínház 2026. január 27-i előadása alapján készült.

Miért pont a panel?

Korábban több extrém környezetben készítettem már hasonló, évekig tartó sorozatokat, ugyanezzel az analóg, nagyformátumú, síkfilmes technikával. Fotóriporterként mindig könnyebb elutazni egy rendkívüli helyre, egy elszegényedett kis faluba, vagy katasztrófa sújtotta területre, ahol már eleve különleges a helyzet. Mivel 2002 óta fotóriporterként dolgozom, százával csináltam ezeket a riportokat. Amit magamnak fényképeztem, azok mindig más jellegűek voltak, elmélyültebbek. Bár jobban belegondolva, az elmegyógyintézet meg az elszigetelt tanyavilág se egy hétköznapi környezet, mert ezek valahol mind különlegesek.

Nekem ebben az volt a kihívás, hogy egy unalmas, hétköznapi világban megtaláljam azokat az elemeket, amelyekből megfabrikálhatom a víziómat.

Megtalálni azt, ami elemeli ezt a hétköznapi valóságot az unalmas szintről. Lehet, hogy banálisan hangzik, de ez egyébként marha nehéz dolog, 20 évembe telt, mire eljutottam ide. Én is egy nagyon barátságos kis lakótelepen nőttem fel, egy négyemeletes panelban a 16. kerületben. Gyerekkoromban szerettem ezt a környezetet, semmi taszítót nem láttam benne, profi gördeszkás voltam, járkáltunk Újpalotára, ide-oda, és kerestük a deszkás helyeket. De ahogy felnőtt fiatal lettem, egyre nyomasztóbbá vált, kis nyúlketreceknek láttam ezeket a blokkokat, és soha nem akartam volna ilyen helyen lakni. A családom nagy része a mai napig ilyen helyen él, ezért van bennem egy kétpólusú érzés, amikor szereted is, de egy kicsit taszít is, kötődsz is oda, de szeretnél elmenni onnan. Időről időre visszatértem ebbe a környezetbe. Ahogy mondtam, fotográfusként kihívás, hogy a nem látványos környezetből próbálok elemelkedett víziót alkotni.

Mi a módszered?

A technika nagyban segít. Rengetegen fotóztak lakótelepeken, mások mellett Benkő Imre, Urbán Tamás. A panel kikerülhetetlen, visszatérő téma a fotóban. Csak az nem mindegy, hogy az ember milyen szemmel közelít hozzá. Nekem nagyon fontos volt, hogy ne diszkriminatív vagy lesajnáló, hanem teljesen őszinte legyen a végeredmény. Az is motivált, hogy ezeknek az épületeknek is nagyon megváltozott az ingatlanpiaci ára, úgyhogy már nem a proliságra asszociálunk róluk, kijöttek a lesajnáltságból, az  elszegényedettségből, és átlagossá, középosztályivá váltak.

Fotográfiailag a legnehezebb az átlagos dolgot úgy lefényképezni, hogy az tényleg mondjon valamit, mert a különlegesebb, extrém dolgokat szereti a fotó.

Ha már szóba került, mondanál valamit a fényképezőgépről?

2006-ban, amikor már egy ideje a Magyar Hírlapnál dolgoztam, a főnököm, a Sárközi Gyuri mindig mesélte a sztorikat a 80-as évekről, arról, hogyan fotózott a Linhoffal, és mennyire más világ volt. Neki volt egy egészen szuper Linhof Master Technikája, ami engem annyira kíváncsivá tett, hogy egy ponton elkezdtem pedzegetni, nem tudná-e kölcsönadni. Mondta, hogy persze, vigyem el, őt már nem érdekli, csak áll a garázsban. Amikor kinyitottam, az nekem olyan volt, mint egy kincsesláda. Akkor már a Lipótmezőt fotóztam, sokféle technikával próbálkoztam, de valahogy mindig azt éreztem, hogy jó, jó, jó, de még lehet ennél valahogy egy kicsit jobb. Ezzel a síkfilmes kamerával találtam meg azt az egyedi hangot, egy olyan látásmódot, amivel már tényleg elégedett voltam. Ami nagyon más benne, az az, hogy bár ezerszámra készítem a mobiltelefonommal a képeket a gyerekeimről, vagy amerre járok, hatalmas rutinom is van, ezzel szemben ennek a technikának a lényege az, hogy tudatosan minél nehezebbé tegyem saját magam számára a képkészítést. Mert le lehet fotózni a lakótelepeket egy nap alatt is egy digitális kamerával, ha az ember körbejár, mint egy permetezőgéppel. Én is ezt csinálom, ha elküldenek egy munkára, fogok egy digitális kamerát, odamegyek, jobbról-balról, mindenhonnan csinálok képeket, hazamegyek ötszáz képpel, átválogatom, és lesz benne húsz, ami tök jó. Ezeket viszont saját magamnak készítem, itt nincsenek kötelező körök, amelyeknek a reflexeit nehéz kiirtani, hogy legyen egy nagytotál, meg egy a faluról, meg egy a polgármesterről stb… Mivel nincs benne semmi különleges, maga a kép készítése, a folyamat az, ami különleges lehet. Ezért tényleg teljesen rajtam múlik, hogy életem legjobb vagy legfölöslegesebb napját töltöm el, amikor elindulok fényképezni. Olyan is sokszor van, hogy egy képet sem csinálok, csak vázlatokat készítek. A képek 8×10 inch-es, tehát 20×25 centiméteres negatívok vagy diapozitívok. Ez egy nagyon-nagyon költséges dolog: ha egy nap alatt csinálok három-négy képet, az már egy jó, termékeny nap volt, mert itt nagyon átgondolja az ember, hogy mit akar lefényképezni. Mindenről csak egyetlen egy képet csinálok. A kamerahasználat miatt végtelenül kötött ez a műfaj, de közben végtelen szabadságot is ad, mert arról szól, hogy amit kiválasztok, ami engem megfog, vagy amiben látok valami allegóriát, azt fényképezem le. Nincs semmi, ami kötelező lenne. Ezek teljesen szabad, művészi értékű fotók.

Miért fontos neked ez a technika?

Mert ez egy lelassult tevékenység, amit nagyon-nagyon szeretek. A digitális fotózást munkaként csinálom, de különösebben nem érdekel. Fontos nekem az analóg világ. Valahogy komfortosan érzem magam itt, ezen a periférián, szeretek a trendektől függetlenül képeket készíteni, vagy akár a széllel szembe menni,  mert úgy gondolom, hogy ezek jó dolgokhoz vezetnek.

Tulajdonképpen hány kép van ebben a projektben? 

Van több ezer digitális jegyzetem, telefonnal készült képek. Ezen kívül úgy 150 képet készítettem közel 7-8 év alatt, ami elég durva szám.

És ezt most lezártnak tekinted?

Hát igen – egyébként nem. Ez az anyag már készen van. Ez volt a leghosszabb távú munka, amit eddig valaha csináltam, és nincs hiányérzetem, ugyanakkor motoszkál bennem, hogy vannak olyan dolgok, amelyekeket még szívesen lefényképeznék, de tényleg már csak egy-két kép. Az év eleji havazás nagyon inspirált, készítettem néhány kockát,  hogy legyenek ilyen képek is a sorozatban. Ha most valaki idejönne és azt mondaná, hogy fix fizetést adok, és kérlek, fotózz még az ország más területén is lakótelepeket, örömmel vállalnám, életem végéig is tudnám csinálni.

Az ember próbál tömöríteni, megfogalmazni valamit, és jó, ha ennek van egy záró pillanata.

Ezért is örülök, hogy lett egy egyéni kiállítás ebből a Capa Központban, de mivel a tér nagyon pici, azt nem érzem, hogy teljességében be tudtam volna mutatni ezt az anyagot.

A sorozatodban, úgy tűnik, kint is vagy meg bent is, és az épületeken túl fontosak az emberek is. Mintha az ember és épített környezete egyensúlyát keresnéd.

Ez organikusan alakult így. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de mintha az ember a dolgok felett álló lényként tekintene a világra. Én pedig ugyanazzal a szemmel nézek azokra az emberekre, akik a családom, akiket 47 éve ismerek, mint egy teljesen idegen emberre, és ugyanúgy nézek be valakinek a lakásába, mint ahogy kinézek ebből a lépcsőházból.

Hosszú évek óta előítéletmentes látásmód kialakítására törekszem. 

Az életem felét töltöttem lakótelepeken, a folyamat része, hogy próbáltam az összes élményemet, viszonyulásaimat ábrázolni. Az életem másik felét viszont pont hogy nem itt töltöttem, és ettől van egy kint is vagyok, de bent is vagyok érzésem, kétféle módon látom ezt az egészet, látom belülről, de kívül is tudok helyezkedni. Ugyanez az analógiája annak is, hogy bent is vagyok a lakásban, a lépcsőházban, de kívülről is fotózom ezeket az épületeket. Bele tudom venni az elvonatkoztatást, és szimbólumokként tekinteni ezekre a képi lehetőségekre. Fontos volt számomra az is, hogy ne legyen a képekben erőltetettség. Ez tényleg csak a fotográfiáról szól. Felaszabadítón hat rám, ha koncentrálni tudok a részletekre, ha bele tudok olvadni a fotográfia aktusába.

Óbuda miben más, mint a többi lakótelep?

Szerintem semmiben. De pont ez érdekes benne: elutazhatsz más városokba, városrészekbe, és egy pont olyan házba mész be, mint amiben felnőttél teljesen máshol. Ahogy belépsz a tök ugyanolyan lépcsőházba elfog egy univerzális érzés. Ez is tetszik nekem, hogy van benne egy univerzalitás, aki Zalaegerszegen lakik, az is látta ezeket a házakat, nem pont ezeket, de ugyanolyanokat – szinte felcserélhetőek. Az az érdekes számomra, hogy ha valaki ránéz egy képre, az milyen érzést kelt benne és mennyire tudom átadni azt, ami számomra Magyarország és Kelet-Európa átlagemberének élete. A képeimet vizuális lenyomatnak tartom, igyekszem tisztelettel szemlélni, és emberi léptékű módon ábrázolni ezeket a karaktereket, a magyar átlagembereket.

A sindzsu résznél tart a Josivara fejezetben. Megnézte a Wikipédián, de ott rosszul tudják, az ottani szerkesztők szerint szerelmi öngyilkosság, boldogtalan szerelmesek közös öngyilkossága, pedig a tizenhetedik században még mást jelentett, bizonyítékot arra, hogy valaki szeret, különösen arra, hogy a magasabb rangú kurtizán, a taju, a hetéra szereti a férfi kuncsaftot, igazán szereti, nem csak a pénzéért, és ha mással is elmegy mégis, az összemérhetetlen, érdektelen üzleti tranzakció, nem von le a vonzalom mélységéből. Az udvari divatok és a polgárosodó társadalom kereszteződéséből született, a kurtizánnak, főként a magas rangúnak, úgy kellett űznie a mesterségét, mintha szabad akaratából, szívességként osztogatná a kegyeit, ha egyáltalán megtisztel valakit azzal, hogy részesíti a szerelemben, s minden egyes kuncsaftnak azt kellett éreznie, hogy ő a kiválasztott, ő az egyetlen, ő a legfontosabb. Fudzsimoto Kizan még a korszakban részletesen bemutatta a sindzsu rituálékat, a kis ismertetőben, amelyet a Josivara szokásairól írt. Az első a köröm letépése, az egészen közönséges dolog, mert visszanő, ez még kezdő szintnek számít. A második az írott fogadalom, azt gyakran saját vérével írja a nő, mert úgy hihetőbb. A harmadik a haj levágása, ehhez nincs mit hozzátenni, a nő éke a haja. A negyedik a tetoválás, akupunktúrás pontok szerint a nyakra vagy a karra, a szerető nevét vagy a jelét. De opció az is, ha éles szerszámmal felsérti magát, és a sebet a szerelmének ajánlja. Végül az ötödik, a legelszántabbaknak való gyakorlat az egyik ujj levágása – annak pszichológiai pillanatát Fudzsimoto Kizan szerint jól el kell találni, amikor a férfi elhiszi, hogy akár az ujját is levágná érte a kurtizán, de az utolsó pillanatban mégis megállítja a kifejezetten erre szolgáló kést emelő kezet. Az emberi nem persze találékony, úgyhogy kialakult a kereskedelem a levágott ujjakból, holttestek ujjaiból. Nehéz elképzelni, hogyan kendőzte el a taju ezentúl azt, hogy nem hiányzik egy ujja sem.

Fizikai fájdalmat érez, nem tudja túltenni magát túl azon, hogy a köröm letépése enyhébb szerelmi zálog, mint egy írott fogadalom, bár a saját vérrel írás kétségtelenül romantikus, és ha egy kultúra hisz az írott szó mágikus erejében, végső soron érthető. Az ilyen írott fogadalomnak még a megsemmisítése is részletesen kidolgozott rituálé, úgy kell elégetni, hogy a pernyét utána megihassa vízben oldva a fogadalomtevő. Vajon miért mutatja meg neki Péter ezt a könyvet, ezen tűnődik, rokonszenvet érez talán e gyakorlatok iránt, vagy az egész Josivara negyed iránt, amelyről néhány hete egész órás kiselőadást tartott, a konzumnők belső hierarchiájáról, a kommunikáció helyes és elfogadott módjairól és arról, hogy a fizikai szerelem a legmagasabb szinteken, a tajuk esetében még csak nem is volt kötelező, kurtizán a személyiségével és a művészeti tudásával bűvölte el faragatlan polgár vagy elpuhult arisztokrata partnerét, és az úgy ment haza, mint aki megfürdött és megtisztult a civilizáció tavában. 

Maga sem tudja, hányszor ismételte már el a médiában John Lukacs bonmot-ját, amikor a kultúratámogatás megvonásáról siránkoznak, hogy a kultúrát is félteni lehet, de a civilizáció fontosabb. Hányszor leírta ezt a szót, és most bizonytalan, mit is értett rajta. Az a civilizáció, ha egy kurtizán betartja a formákat és a véres öncsonkításig terjedő eszközökkel védi a látszatot, hogy egy kifinomult, fennkölt, minden anyagiasságtól és matériától eloldott életet él, hogy lebeg a kisemmizett szamurájok dühe és a frusztrált ambíciókat cipelő polgárok felett? Ukijo? Ezért választotta őt Péter ehhez a nagy szerelmi kísérethez, ehhez az ijesztően vonzó utópiához, mert a civilizáltság bajnokának mutatja magát? Ezt kéri számon rajta, amikor az érintésére vágyik? Hogy a Heian udvarban csak verseket írnak a hölgy elsuhanó bokájáról, a lélegzése finom neszéről a paraván mögött, a Josivarában elrejtik a húst a zene és a kalligráfia mögé, folyhat a vér, de annak is rítusa van, az ujjlevágás is olyan rituálé, mint a teaszertartás, ez, ez a civilizáció? És ő mégis szexuális szerelemre vágyik? Képmutató vagy, Annamária, mintha ezt mondaná neki Péter, képmutató vagy Annamária, a testi vágyaid rángatnak, nem a spirituálisak. A te civilizációd nem valódi, mert a valódi civilizáció a vágyak elrejtéséről, elegáns menedzseléséről szól, a formáról, arról, hogy a nő szenved a tűsarkújában, a férfi szenved a nyakkendőjében, de betartják a formákat, azért tartják be a formákat, mert ezek a formák, mert így adják meg a tiszteletet egymásnak. Mintha Péter azt mondaná, téved, a civilizáció nem arról szól, hogy legyünk lehetőleg kedvesek egymással, miközben rohanunk kiélni a vágyainkat. A civilizáció aszkézis. A civilizáció az ellentéte annak, amit ő itt most Péterrel szemben képvisel: hogy vágyik az ölelésére, a tényleges fizikai karjaira, arra, hogy a testén érezze a kezét. Ez nem civilizáció. Ez csak erósz, csak vágy, ez Péternek kevés.

*

Péter, talán ez az utolsó levelem, próbálok mérlegelni, adagolni a szavakat, de mindig csak oda jutok vissza: az elementáris hiányhoz. Megkerestél, elcsábítottál, talán ez nem a megfelelő szó, milyen mélyen moralizálunk mindent, ami a szerelemmel kapcsolatos, ami a szexszel kapcsolatos, hatással voltál rám, mintha összekapcsolódtunk volna, mintha mindkettőnkön volna egy alkatrész, egy kulcs, amely a másikat nyitja, csak oda való, egy vegyület, ami csak arra köt rá, ezt hívják kémiának, persze, kémiának hívják, de milyen lapos ez a kifejezés ahhoz a viharhoz képest, ami bennem keletkezett, elcsábítottál a tehetségeddel, a személyiségeddel, a rám irányuló figyelmeddel, nem olcsó eszközökkel, a léteddel, és ebből a létedből ered most a hiány, a vágyakozás, utánad, vagy ki tudja, mi után, milyen beteljesülés után, egy beteljesülés után, ami csak katasztrófát szülhet, látom én is előre, nem kell a barátaim károgását meghallani, látom én magam is, hogy egy beteljesülés veled felrobbantja az életemet, köszönöm, hogy ezt nem teszed, hogy megvonod tőlem a testedet, hogy megvonod tőlem azt, ami mindenkinek először eszébe jut egy házasságon kívüli kapcsolatról, megvonod a szexualitást, amit vulgárisnak gondolsz, a testi vágy gyakorlatait, a szerelmeskedést. Sosem találkoztam még férfival, aki nem a szexuális fantáziáinak rendeli alá a nővel való kapcsolatát, tisztellek érte, hidd el, tisztellek, de fájdalmat okoz, lyukat ütöttél rajtam, egy robbanógolyónyi húst szakítottál ki, folyik el az élet, vérzek, felülök a villamosra, és vérzek, leülök az asztalomhoz, és vérzek, néha meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem, nem vérzek, az a veszteség, amit érzek, a vágy a legveszélyesebb dolog, a leggyönyörűbb dolog is, élsz, végre élsz, de egy hiányban, elviselhetetlen csonkaságban, elhiszed-e nekem ezt, a vágy eufória és remény, tudod, hogy nincs remény, de mégis reménykedsz, őrültségeket gondolsz, de nekilendülsz, és mész, mész, mész, ezt az energiát adtad nekem, kéretlen ajándékként, de már hiába próbálnád visszavenni, átszerkesztette a lényemet, a személyiségemet, van bennem remény, másfajta már, nem a gondolat, hogy együtt leszünk, csak hogy megnézzük az újabb képeidet, hogy bekapcsolod azt a finom korai polifóniát, vagy egy r’n’b énekest, és Madagaszkárról mesélsz vagy az anarchista David Graeberről, aki a feje tetejére állította az antropológia bevett módszereit, a gyüttmentek és az őslakosok egymás iránti bizalmatlanságáról, az ősökről, akiket tisztelni kell, mert ha nem tiszteled őket, azt sem tudod, ki vagy, én naphosszat hallgatnálak Madagaszkárról, ez vajon azt jelenti, hogy el akarom hagyni érted a férjem? Nem, nem akarom elhagyni, csak akarlak téged is az életemben. Ki ítélheti ezt meg, ki érti egyáltalán, micsoda seb a hiány, a hiányod. Ezt érzi minden bukott nő? Minden Emma Bovary? Minden Anna Karenina?

Ötvenes értelmiségi nő vagyok. Van jó életem. A realitásokban remekül eligazodom, mindent kontroll alatt tartok, kivéve, amihez nincs erőm, mert nem érzem elég lényegesnek. Mihez nem volt erőm eddig? Például hogy milyen fotók jelennek meg rólam, hogy milyen megjegyzéseket fűznek epés és minden bizonnyal boldogtalan emberek ezekhez a megjelenéseimhez, vagy a cikkeimhez, ennyi veszéllyel járt a világ, éppen csak megcsipkedett létezésem szélein, éppen csak annyi keserűt kevert nekem a létezésbe, hogy élvezzem az édeset, nekem teljes az életem, nem hiányzik semmi, nem hiányzott semmi, amíg meg nem jelentél, a Josivarával meg a Heian udvarral, a kendóval és a no-mind tanával, Madagaszkárral, és hirtelen már nem az az Annamari vagyok, teljesen új vagyok, megtérni vágyom, úgy vágyom a szavaidra, mint a megváltóméra, taníts, ezt akarom, taníts, tanítsd meg a dimenziót látni, amelyet nem láttam, a te dimenziódat, ez a te dimenziód fájdalmas hiány bennem, fájdalmasabb, mint az, hogy nem nyúlsz hozzám, hogy nevetsz a testi vágyaimon, te az aszkézis szentje vagy, minden szentet csodálok és félek is tőlük, nem tudom, hová akarok kilyukadni ezzel a levéllel, csak írom, az egyik mondatból folyik a másik, magamat is meglepem, magamat is meglepem, hogy ennyire vágyom rá, talán nem a szeretet szó a fontos, a szeretet megnyugvás a másik boldogító jelenlétében, nem, nem szeretlek ilyen értelemben, a te jelenléted felkavaró, szorongást keltő, és vágy, erósz, hogy beléphessek oda, ahová csak neked van bejárásod, és én elhiszem, hogy bejárásod van oda, elhiszem neked, mert lenyűgöz a személyiséged ereje, te törekszel valami felé, kérlek segíts nekem látni, mi ez, kérlek segíts nekem betölteni ezt az űrt, ami abból fakad, hogy vágyom rád, ezt kell elmondanom magamnak reggel a tükörben, ezt kellett elmondanom Andrásnak is, történt valami, és megszerettelek, megnyílt bennem egy új kontinens, és akarom hogy kalauzom légy ott, talán mégis ez az utolsó levél, mert ha nem akarsz tanítani, hogy értsem, mi a te vágyad, akkor itt maradok egy banális helyzetben, én vágyom a másikra, ő nem vágyik rám, ideje tovább lépni, hány ilyet láttunk már, hányszor továbbléptem, hányszor kényszerítettem mást, hogy továbblépjen. Önző vagyok, mint minden szerelmes, akarnék valamit tőled, megérteni, hogy miért laksz a szívemben, legszívesebben rád kiabálnék, mondd már meg, mit keresel bennem, miért vagy itt, miért szorítasz a szívem táján, és mit kezdhetek veled, akarnám érezni a lélegzeted a nyakamon, érezni a karod szorítását a derekam körül, de miért, honnan jön ez a vágy, talán nem a te dolgod, hogy én ez megértsem, talán egyedül az én dolgom, de magányos és nehéz feladat ez, zárójelbe tenni mindenkit, mintha nem léteznének, csak a belső zűrzavart nézni, ahogy forrásba jön az anyag, és  nyomja az edény falát, emelgeti a fedőt, miféle tűz fűti ezt, hol volt bennem idáig ez a tűz? 

*

Drága Annamária!

Hosszú leveledre csak röviden tudok válaszolni, bocsásd ezt meg nekem. Találkoztunk egyszer, régen, nem is csak találkoztunk, egymás mellett éltük az életünket, párhuzamosan, én néha láttalak, Te néha láttál, de nem tudtunk egymásról semmit. Én leveleket írtam, Te ezekre a levelekre nem válaszoltál, nem kommunikáltunk. Eltelt negyven év és újra találkoztunk. Minden találkozás lehetőség a tanulásra és arra, hogy adjunk magunkból. Gyerekként nem tudtunk ezzel élni. Most tudunk, mert mögöttünk van sok minden, sok tévedés és önbizalomhiány vagy éppen túlzó bizalom önmagunkban és a vágyainkban. Én kíváncsi vagyok Rád, nem több, nem kevesebb, Téged akarlak látni, megismerni, talán megérinteni. Nagyon énesen írod le, hogy mit érzel, hiányt, vágyat, ezek múló dolgok, egy évet se adok nekik, amit én keresek, az évtizedekig, talán évszázadokig fennmarad. Nincs okod kételkedni az Irántad való érzéseimben, de csak azt tudom adni Neked, ami vagyok, nem válhatok valaki mássá, akire talán vágyol.

*

Hanyatt fekszik az ekrü ágytakarón és keres valamiféle kapaszkodót, választ arra, hogy Péter énesnek nevezte a vágyait. Tanulni egymástól, érti Pétert, tanulni kell egymástól, ez a szépség felnőttkorban, hogy már mindenkinek van története, Péternek a japán kultúrával van története, neki mivel is, van gyereke, van férje, sok történet van abban, aztán van története a médiával, sok jóindulattal és rosszindulattal a köztérben, vannak történetei, mesélne róluk, de vajon Pétert érdeklik-e az ő történetei, az ő világa, a belvárosi értelmiségnek mondott világ, akikről mindenki azt hiszi a körön kívül, hogy mindenkit lenéznek, aki körön kívül van, ezért aztán, aki körön kívül van, az lenézi őket, és így akik körön belül vannak, tudják, hogy a körön kívüliek nem megbízhatók, és a körön kívüliek tudják, hogy a körön belüliek nem megbízhatók, valamikor volt ennek talán valami alapja, valami értelme, forrása, talán pozitív oldala is, de most már csak gyanakvás, kölcsönös gyanakvás a végtelenségig. Nem szereti a belvárosi értelmiségi létet, otthonos, de nem úgy, mint egy választott hivatás, csak úgy otthonos, ahogy a gyerekkor helyszínei mindig otthonosak lesznek.

Neki ilyen érdeklődése, mint Péternek a kendo és a japán kultúra, vagy újabban Madagaszkár, nincsen, a budapesti kultúra érdekli, ahogy elvárható a budapesti értelmiségitől, sosem érezte még kevesebbnek, kisebbnek magát, mint most, Péter levele után, mi van neki, amit megmutathat, milyen világa, nincs saját feltérképezhető világa, csak az a világ, amit a sajtó, Péter képeivel, a címlapon hoz vagy a kulturális rovatban esetleg, ha van még olyan. Nincs világa, ő, Annamari, egy világtalan, súlytalan médiaember, a munkáját szereti, de a munkája is súlytalan, miféle küzdelmekről, súlyos harcokról számolhatna be, miféle háborúkat vívott meg ő, miben volt bátor, mit mesél majd az unokáknak, semmit, az élete simán, szépen fut, ahogy meg volt ígérve, bölcsőtől a nyugdíjig.

Japán kultúrára akar keresni, de véletlenül japán késekre dobja fel a linkeket a Google a telefonján. A japán kések boltját böngészi, egy wenge markolatú karcsú kés vonzza magához a figyelmét, újra és újra visszatalál rá a szeme, ahogy a kések végtelen választékában görget, Miyako Sorozat – Damaszk – Fa markolat – AUS8 – 80mm SHIZU HAMONO, van a funkciójában valami bizonytalan, nem szeletelő, nem hámozó, de nem is steak-kés, egy karcsú kés, ami csak önmaga, csak egy kés, az éle enyhe ívben hajlik át a hegyébe, elegáns, kis kezekbe való, amilyen az ő keze is, kicsi. Megkérik az árát, de kifizeti, legalább egy japán kése legyen, ha  már a japán kultúra szerelmese nem akar az ő szeretője lenni, elfogadni őt annak, ami, nem vágyni másra, nem akar ő vágyni másra, a vágy vágyik benne, ő nem akarja, akkor legalább ez a kés, ez a kés jele annak, hogy elfogadja a másságát, hogy nem akarja átváltoztatni, nem akarja mássá tenni, többé vagy akár kevesebbé, ő Pétert akarja, a képeit, a történeteit, a kezét, Pétert akarja hallgatni, ahogy japán késekről mesél, mert aki japán kardok közt otthon van, annak a kés is biztosan anyanyelve.

Hogyan jött létre ez a kiállítás, mi adta az apropóját?

Benkő Ramóna: Tavaly sokat foglalkoztam Moholy-Nagy Lászlóval, ezt követően a Bauhaus kérdései kerültek előtérbe egy másik kurátori munkám során, ezáltal egyre mélyebbre ástam magam a geometrikus absztrakció történetében, így evidensnek tűnt, hogy Vasarely születésének 120. évfordulójára is szeretnék létrehozni egy kiállítást, olyat, ami komplexen járja körbe az általa is képviselt vizuális nyelvet, miközben egyszerre több generációt is megszólít.
A MADI gyűjteményéből korábban már láttam nagyobb léptékű bemutatót, ezért mindenképpen szerettem volna velük együttműködni. Emellett fontos volt a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) bevonása is, mert a digitális, algoritmikus gondolkodásuk szorosan kapcsolódik Vasarely szellemiségéhez.
A Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) részéről Haász Ágnes segített a válogatásban, közösen átnéztük, mely munkák tudnának igazán jól működni ebben a kontextusban.
A Korszakváltó Művészek Egyesületével pedig régóta dolgozom: tag is vagyok, szerveztem velük kiállításokat, így onnan is kértem fel alkotókat.  Mindhárom művészeti csoportosulásban erősen jelen van az a törekvés, hogy a művészet kilépjen a megszokott formákból, a hagyományos keretekből. Ez volt a közös pont.

János, ti hogyan kapcsolódtatok be a MADI-val?

Saxon Szász János: Ramóna keresett meg bennünket azzal, hogy lenne-e kedvünk és lehetőségünk együtt összehozni ezt a kiállítást. Pont kapóra jött az év: Vasarely születésének 120. évfordulója találkozott a MADI mozgalom 80. évfordulójával.
Rögtön látszott, hogy a kettőt nemcsak „rá lehet építeni” egymásra, hanem értelmezésben is össze lehet kötni. Innentől az időpont és a helyszín befogadókészsége volt a kérdés, és az, hogy a MADI-gyűjteményből milyen típusú válogatás rezonál a legerősebben erre a kettős évfordulóra. Dárdai Zsuzsával, a Nemzetközi Mobil MADI Múzeum társalapítójával átnéztük az anyagot, figyelve Ramóna kérésére, hogy legyenek francia kapcsolódási pontok – Vasarely franciaországi jelenléte miatt.

Milyen szemlélet, gondolkodás köti össze a MADI-műveket?

Dárdai Zsuzsa: A MADI egyik alapgesztusa a határátlépés: kilépni a síkból a térbe, kimozdítani a művet a megszokott, zárt keretből. A MADI-tárgy nagyon karakteres, legtöbbször poligonális, sokszor reliefszerű, sőt előfordul, hogy a síkok elválnak egymástól, és a falon „kooperálnak” – átrendezhetők, változtathatók. A mozgás is fontos jellemző: vannak beépített mozgó elemek, illetve olyan kinetikus munkák, amelyek a levegő áramlására reagálnak. Nem „tömbszobrok” ezek, hanem üres terekkel átszabdalt, színes, játékos, sokszor átalakítható konstrukciók.
A gyökér mindehhez a konstruktivizmus és a 20. századi geometrikus gondolkodás, de a MADI egy ponton azt kérdezi: mi történik, ha a klasszikus táblakép határait újragondoljuk. Minderről szól a Carmelo Arden Quinről készült portréfilm, a MADI Univerzum, amely a kiállítási térben megtekinthető.

Hogyan jelent meg a „keretből való kilépés” a kurátori munkában?

Ramóna: Ezt kerestem kurátori szempontként is: a kilépés különböző formáit. Nemcsak formai értelemben, hanem gondolkodásban is: hogyan lehet a geometrikus nyelvet ma frissen működtetni – technológiai, interaktív, pedagógiai és közösségi vonatkozásokon keresztül.

Saxon: A MADI pontosan e szemlélet mentén kapcsolódik Vasarelyhez. Vasarelynél  is ott van a művészet demokratizálásának gondolata: hogy a vizuális nyelv ne egy szűk kör privilégiuma legyen. A MADI más eszközzel, de sokszor hasonlóan gondolkodik: bevonja a nézőt, használja a teret, megmozgatja és kérdéssé teszi a műtárgy–néző viszonyt.

Hogyan olvasható a kiállítás címe?

Ramóna: A címválasztásnál fontos volt, hogy ne leíró, hanem inkább irányt mutató legyen. Olyan fogalmat kerestünk, amely egyszerre utal a geometrikus művészet hagyományára és arra a gondolkodásmódra, amely ezt a hagyományt folyamatosan tágítja.

Saxon: A cím jól összefoglalja azt a közös nevezőt, amely Victor Vasarely, a MADI és a kortárs reflexiók között létrejön. Mindegyik esetben arról van szó, hogy a geometria nem lezárt rendszer, hanem nyitott gondolkodási tér.  

Zsuzsa: Fontos ez a cím, mert a műtárgyakra és a kiállítás szerkezetére egyaránt vonatkozik. A térhasználattal, az interaktív elemekkel, és a kávézóban elhelyezett vitrinnel egyaránt kilép a klasszikus múzeumi bemutatók sablonjából.

Három különböző csoport művei találkoznak. Hogyan zajlott a válogatás, mi volt a legnagyobb kihívás a rendezésben?

Ramóna: A tér eleve adott egy korlátot, alkalmazkodni kellett hozzá. A Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) esetében például — mivel rengeteg alkotójuk van — olyan megoldást kerestem, amely több mű bemutatását teszi lehetővé, ezért lett a monitoros vetítés.

A MADI-ból és a Korszakváltó Művészek Egyesületének tagjaitól pedig úgy válogattunk, hogy az alkotások a térben is jól működjenek: legyenek munkák a falon, de térbeli elemek, szobrok is, amelyek tagolják a hosszú teret.

Saxon: A Mobil MADI Múzeum gyűjteménye nagy: több száz alkotásból kellett olyan válogatást létrehozni, amely egyszerre bírja el a Vasarely-évforduló kontextusát és a tér logikáját. Nálunk a rendezés mindig helyszínspecifikus improvizáció is: hiába ismered fejben az anyagot, a végső ritmus a térben dől el. Itt is az volt a feladat, hogy a „cső jellegű”, hosszú termet szobrokkal, posztamensekkel, keresztirányba forduló elemekkel tagoljuk, megtörjük a vonalvezetést. A falon hol nagyobb művek szabdalják a ritmust, hol kisebb blokkok, hármas-négyes csoportok tartanak össze egy-egy szakaszt.

Beszéljünk az évfordulókról. Miért fontos, hogy a kiállítás két jubileumra is ráépül: Vasarely 120 éve született, a MADI mozgalom 1946-ban indult Buenos Airesből.

Saxon: Mert nem „dísz” a két szám, hanem tartalom. A Vasarely120 és a MADI80 olyan párhuzamot ad, amely megmutatja, hogyan él tovább a geometrikus gondolkodás különböző irányokban: az op-art felé, a kinetikus és tárgyias, térbeli gondolkodás felé. Mindkettő erősen kapcsolódik a konstruktivista hagyományhoz is. Arról nem beszélve, hogy a MADI alapítói egyidősek voltak Vasarelyvel: együtt élték végig a 20. századot.

Ramóna, mit érdemes tudni a Korszakváltó Művészek Egyesületéről?

Ramóna: A célunk az együttműködés különböző társterületekkel, a fiatal művészek támogatása, valamint edukációs programok és foglalkozások szervezése gyerekeknek és hátrányos helyzetűeknek. Az Egyesülettől Városi Gabriellát kértem fel egy mű létrehozására, amely reflektál Vasarely arra vonatkozó gondolatára, hogy a művet mindig a saját kor technológiai hátterével kell újragondolni.

A Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) tagjainak szemlélete is hasonló ebből a szempontból: az alkotás mindig az adott kor technológiai adottságaiból indul ki.

Dárdai Zsuzsa: 1989-ben hoztuk létre az Árnyékkötők óbudai alkotócsoportot. Fénymásológéppel kezdtünk dolgozni akkor, amikor ez még nehezen hozzáférhető eszköz volt. Abból a gyors, sokszor a véletlenen is alapuló munkamódból nagyon erős művek születtek. Idővel egy tágabb nemzetközi mozgalommá formálódtunk: folyóiratot adtunk ki, hazai és nemzetközi fesztiválokat, kiállításokat rendeztünk. A számítógép megjelenésével a technikai horizont is kitágult, majd a 2000-es évektől ebből a korai, „lakásműhelyes” világból született meg a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET).

János, Ramóna, mindketten kiállító művészek is vagytok. Mit látunk tőletek a térben?

Ramóna: Két munkámmal szerepelek a kiállításon. Az egyik Vasarely két korszakát kapcsolja össze: a színhasználatban ott az organikusabb absztrakció, miközben a forma már erősen geometrikus, „szögletes”, és közben a MADI-hoz is kapcsolódik azzal, hogy kilép a megszokott hordozóból. A másik munka egy kinetikus kompozíció, több rétegződéssel. A kiindulópont a Vasarely-féle dinamikus vonal — például a „zebra” jellegű ritmus —, amelyet úgy formáltam meg, hogy a néző mozgásával keljen életre. Így a befogadó is aktív részesévé válik a műnek.

Saxon: Egy térbeli munkát hoztam: a négyzetből indul, és kockává szelídül. A saját módszerem — a polidimenzionális gondolkodás — szerint léptéket vált, rétegződik, végül egy „űrkocka” jellegű, elanyagtalanodó mag felé tart.

Engem az érdekel, hogyan lényegül át a két dimenzió három dimenzióvá, miközben a tömör anyag, a fa súlya is jelen van. Ez a határátlépés nálam egyszerre formai és gondolati: az anyag sűrűsége és a könnyedség egyszerre válik témává.

A kiállítás a kávézóban berendezett vitrinben folytatódik. Zsuzsa, erről mesélsz?

Zsuzsa: Tulajdonképpen egy „kiállítás a kiállításban” helyzetről van szó. A kávézó felőli részen berendeztünk egy nagy vitrint, amelyben sok, a MADI történetéhez kapcsolódó dokumentum és tárgyi anyag látható: katalógusok, meghívók, konferenciaanyagok, különféle nyomtatványok.

Ez egyrészt művészettörténetileg fontos, másrészt vizuálisan is izgalmas, mert a MADI-kiadványok nem egyszerű információhordozók. Gyakran formázottak, hajtogathatók, átrendezhetők, vagyis ugyanaz a gondolkodás — a keret megpiszkálása, az interaktivitás — jelenik meg bennük is.

A geometrikus művészetet sokan „szigorúnak” gondolják, azonban ez a kiállítás teli van játékossággal is.

Saxon: A MADI-ban a játékosság alapfeltétel: mozgás, interakció, átrendezhetőség. Van olyan tárgy, amelyhez hozzá lehet nyúlni, át lehet alakítani, és ettől a néző nemcsak néz, hanem cselekszik is — így válik a mű „élővé”.

Ramóna: Én is azt látom, hogy a nézők megállnak, nem csak átrohannak. Kukucskálnak az áttöréseken, belenéznek lencsékbe, fújnak, figyelnek. A mozgó elem azonnal „behúzza” a gyerekeket is.

Mi ma a geometrikus művészet érvényessége? Vasarely öröksége él még?

 Ramóna: Szerintem a geometrikus művészet örökzöld, sosem fogja elveszíteni az érvényét — éppen a letisztultsága miatt. Számomra harmonikus, megnyugtató, ugyanakkor izgalmas is, hiszen interakcióra hív.

Saxon: A geometria a mindennapjaink része: elég az építészetre, a dizájnra vagy általában a vizuális kultúránkra gondolni. A kérdés inkább az, hogyan tud a geometrikus nyelv felszabadulni a saját sablonjai alól.

 Zsuzsa: A hatás sokszor észrevétlen. A szemlélet megjelenik kiadványokban, tárgykultúrában, vizuális rendszerekben, és fokozatosan formálja az emberek gondolkodásmódját — „látni tanít”.

Mi az a MADI?

A MADI az 1940-es években indult nemzetközi művészeti irányzat, a geometrikus absztrakció egyik radikális vonulata. Kiindulópontja az a meggyőződés, hogy a műalkotás nem ábrázol, nem narratívát közvetít, hanem önmagát jelenti: formát, ritmust, színt, struktúrát. A MADI a tartalom helyett a vizuális logikát, a szabály és a játék, a geometria és a fantázia feszültségét állítja középpontba.

A betűszó többféleképpen értelmezhető – Movimiento Artístico de Invención, illetve Movement–Abstraction–Dimension–Invention –, ami jól jelzi a mozgalom nyitottságát és sokértelműségét. A MADI nemcsak képzőművészeti irányzat: megjelent a költészetben, a zenében és a performatív művészetekben is.

Az irányzat alapítója Carmelo Arden Quin, akinek köre már a 20. század közepén nemzetközi hálózatként működött. A MADI jelentős gyűjteményei ma Dallasban, Sobralban és Magyarországon találhatók.

Magyarországon a MADI az 1990-es évek elején vált hangsúlyossá: többek között Fajó János, Haász István és Saxon-Szász János kapcsolódtak be a nemzetközi mozgalomba. 1995-ben jött létre a Nemzetközi Mobil MADI Múzeum, amelynek tevékenysége nyomán Győr a MADI egyik fontos nemzetközi központjává vált.

A MADI ma már nem egységes stílus, inkább történeti hagyomány és gondolkodásmód: olyan művészeti attitűd, amely a szabályrendszert inspiratív keretnek tekinti.

Vasarely művészetének az 1970-es évektől napjainkig töretlen, széles körű népszerűsége nem csupán a mindig kiszámíthatatlan és változó befogadói érdeklődés szerencsésen változatlan konstellációja, hanem ennek az életműnek a legfőbb, lényegi tartalma. Az elemi, geometrikus formákból építkező, elvileg mindenki számára érthető, és így a művészeti intézmények zárt, exkluzív köréből a társadalmi térbe kilépni akaró, „közösségi művészet” eszményének a siker a létfeltétele. A Vasarely megjelenítette op art képzőművészeti irányzat – egykori hasonló formatörekvésű kortársain túllépve, Bridget Riley, Jesús Rafael Soto, vagy Carlos Cruz-Díez életművét az 1960-as évek végén felejtve – a vizualitás tisztán általános, fiziológiai adottságokra alapozó intencióival képes ma is maga mögött hagyni létrejöttének szociológiai és művészettörténeti korszakát. Hiszen – a művész szándéka szerint – a nagyközönség nem művészettörténeti korszakként, hanem kommentár nélkül, történeti és esztétikai tudás nélkül, a látás egyszerű, érzéki és időtlen antropológiai tapasztalatával fogadhatja be ezeket a műveket.

A formaérzékelés és jelentéstulajdonítás egysége a műalkotás befogadásakor itt erőteljesen elbillen a látszólag zavartalan formaérzékelés felé, s a művel való közvetlen találkozáskor – Hegellel szólva – az érzéki látszat elhagyja egyensúlyát, az eszmét, mert az absztrakt geometrikus motívumok semminek sem a szimbólumai, sokértelmű szótlanságuk kiiktat minden múltbeli és jelenkori – szavakra lefordítható – jelentést. A műalkotás itt nem a műalkotás kultúrtörténete, hanem a néző tekintetének története, ahogy a billegő ábrák állandó mozgásillúzióiban keresi megnyugtató önmagát.

A látás magával van elfoglalva, nem a mű lehetséges jelentéseivel. 

Ahogy a motívumok egyidejűleg kiemelkedni és visszamélyedni tűnnek a képek síkjából, vagy ahogy a különböző sűrűségű és vastagságú vonalak vibráló hatást keltenek, a látást folyamatosan módosuló „belelátások” váltogatják, s a bizonytalanná tett nézőpontok kudarcai válnak a képek legfőbb tartalmává. A felszínek játékos látványcsapdáiban lényegtelenné lesz minden mélyebb interpretáció, mert –Josef Alberst, ennek a képi logikának az előzményét idézve – a pillanatnyi tények káprázata elnyomja a tényleges mű valóságát. Sem a színek viszonyai és világos-sötét árnyalatai, sem a formák geometriája, sem kompozíciós rend nem engedi a kép statikus szemlélését, a látvány egyértelművé válását, mely kiszolgáltathatná a nyugodt kontemplációnak. Mindez Vasarelynél tetszetősen harmonikus, egyszerű elemi formák és komplementer színek összefüggéseivel teremt magának műveltségtől független nagyközönséget. Hiszen a „találós képek” populáris hagyománya, vagy a régi – az 1920-as, 30-as években tömegesen gyártott – konyhai cement járólapok axonometrikus ornamentikája emelkedik itt egy kimódolt algoritmusú művészetté, kétértelműen tétovázó motívumaival magasművészet és tömegművészet bizonytalan határait is megteremtve, s így a Vasarely-féle op art mintegy magába emeli ellenpólusát a pop art gesztusait is.

A közérthetőség egyik kerítője a kettősségek játéka, a poláris vizuális minőségek különbségeinek összeillesztése, az egyidejű ellentétek mozgásillúziója.

„A tiszta kompozíció még mindig síkplasztika, amelyben a csekély számú és kevés színnel (homogén matt vagy selymes színekkel) kifejezett, pontosan meghatározott absztrakt elemek az egész képfelületen ugyanazzal a komplett plasztikai minőséggel: a pozitív-negatív minőséggel rendelkeznek. Azonban ugyanezek az elemek, ellentétes mozgásukból kifolyólag, meghatározott »térérzetet«, vagyis a mozgás s az időbeliség illúzióját keltik és rombolják is le mindjárt. Két, egymással mindig kontrasztáló színforma adja a plasztikai egységet, vagyis az alkotás alapegységét: minden, végre összetartozónak elfogadott dolog dualitását.”

Ennek a puritán dualitásnak a korai megfogalmazásai a zebrákat ábrázoló dekoratív alkotások, melyek központi emblémaként jelenítik meg Vasarely formatörekvéseit, és a későbbi fekete-fehér absztrakt művek inspirálói lesznek. Ezeknél az absztrakció még közvetett – akárcsak a Belle Isle, a Denfer vagy a Gordes periódus műveinél –, a természetből vett motívumok stilizált elvonatkoztatása, ahol a téma hagyományos alapszimbolikája (jó-rossz, fény-sötétség… kétértelműsége) is meghatározó, az egész életműre rávetülő szerepet kap. A művészettörténet iróniája, hogy ennek a motívumnak ma, 2026-ban, egzotikus országunkban – pro és kontra – aktuálpolitikai szimbolikája lett, mely egyúttal egy világméretűen primitív, két komponensű politikai tér tágasságát is jelöli, Vasarely politikai gondolkodásától sem függetlenül. „A nép csak feketét-fehéret ismer, éjszakát és nappalt, és nem akar tudni könnyekkel és érzésekkel terhes félhomályokról, melyekben senki sem veheti bizonyosra: ki a vendég, ki a pincér” – idézi Gottfried Kellert Walter Benjamin. Ahogy a politikai élet jelenleg nem ismeri a finom fény-árnyék átmeneteket, úgy Vasarely demokratikus geometriája is a tiszta ellentétek, egymást folytonosan kizáró, közönségbarát kettősségére épül. „Egy absztrakt téma például kék, piros vagy sárga. A féltónusok, a közeli vagy lágy tónusok hosszú távon rendkívül bizonytalan sorsúak, csakis a »maximális« kontrasztok maradnak fenn.”

Ennek a művészetnek az eszperantóját, tőmondatokat formázó vizuális nyelvtanát jelentik a négyzet, kör, téglalap, háromszög fonémákkal végzett – mindenki által könnyen érthető – oppozíciókra épülő beszédaktusok. Vasarely életművében a (már elnevezésében is tágas befogadói rétegre számító) planetáris folklór alkotásainál két, egymás ellentétét kombináló, geometriai elem és két szín összefüggése alkotja a plasztikai ábécé világát, egy univerzális nyelv jelentések nélküli vágyképeit, mely kiiktatja a történelmet és a művészet történetét, a művek ott akarnak lenni, ahol már nem adódik több emlék. Azonban ez az autonómnak tűnő köznyelv szükségképpen korhoz és helyhez kötött. Mert Vasarely közérthető, időket és tereket egybegyűjtő, egyetemes vizuális vágynyelve ellenében a geometria alapelemei a kontextusoktól nyerik jelentésüket, ahogy modern képzőművészeti jelentésnélküliségük jelentéseit is, érvényességük és szerepük mindig lokális.

Mást jelent egy kaduveo vagy bororo motívum négyzete, mást egy joruba fafaragóé és mást egy Vasarely-négyzet.

Hiszen, ha feltételezzük, hogy létezik olyasmi, mint a tiszta geometrikus formák világa, akkor nem teremtődhetne kapcsolat ezen formák és saját létrejövésük korszaka között, mert akkor ezek mind ugyanabból a forrásból erednének: a maga végletes szubjektivitásában értett emberi szellemből, amely állandóan tulajdon képeivel játszik, amelyet nem érint a tapasztalat, és amelynek nincs kapcsolata az akár természetként, akár történelemként felfogott világgal. De míg az európai művészet geometrikus stílusai reflektálják a geometriától elvezető utakat (jól példázzák ezt Vasarely művészetelméleti írásai is), s az ellentétes pólusok – absztrakció és realizmus – tekintetében jönnek létre, addig az időben és térben távoli kultúrák geometriái mindig visszakapcsolódnak a hozzájuk vezető utakhoz, s a hagyományuk kereteiben maradnak. Nem váltják valóra a kombinációk és variációk végtelen lehetőségeit, hanem saját eredetüket, a motívumokban lerakódott jelentéstartalmakat szemlélik. Az európai absztrakt geometrikus művek autonómiájának feltétele az, hogy a művek formai eseményei nem rituális történések lenyomatai, hanem saját konstrukciójukba zárják a történések princípiumát. S így aztán nem is kötődnek társadalmi alkalmakhoz, lehetnek házak és szobák díszítményei és önálló alkotások egyaránt. A funkció mindig utólagos, s leválik az alkotási folyamatról, nem része annak.

A modernitásban a művészet autonómiája azt jelenti, hogy a művészet kiszakadt a korábbi társadalmi funkciókból, s ezzel elvesztette azt a mindenki által érthető köznyelvet, mely helyét meghatározta egy egységes ideológiai közösség világában. Vasarely plasztikai ábécéje ezt a hiányzó köznyelvet akarja pótolni és újra – a baloldali francia értelmiség társadalmi felelőssége, a sartre-i artiste engagé jegyében – funkcionálissá tenni a művészetet. A plasztikusság fogalma nála nemcsak a képsíkból kilépő motívumok térbeliségének illúziója, hanem az egyedi, exkluzív, a szalonok és a múzeumok szűkösségébe zárt, síkbeli táblakép arisztokrata és polgári közege ellenében, kilépés a társadalmi térbe – a Walter Gropius meghatározta Bauhaus egykori eszményét követve –, a városok építészetébe. Így lesz lényeges a művek mérete is, a hagyományos, figurális táblakép műfajainak klasszikus formátumai ellenében. „Az absztrakciónak le kell számolnia a formátum érinthetetlenségének elvével: csakis a távolság teremtette optikai léptéket fogadhatja el” – mondja Vasarely a Színes városban. A műalkotás vágyott tömegigényét részben az építészeti térbe helyezett nagyméretű kép elégítheti ki. „A festménynek mindig kitüntetett igénye volt, hogy egy, netán néhány ember szemlélje. (…) A lényeg éppen az, hogy a festészet nincs abban a helyzetben, hogy a tárgyat az egyidejű kollektív befogadás számára felkínálja, ahogy azt az építészet mindig is tette, és ahogy ez hajdanán igaz volt az eposzra, manapság pedig a filmre” – írja Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukció korában című tanulmányában, mely 1936-ban jelent meg francia fordításban. 

A társadalmi funkció tömeges igényt kielégítő újrateremtésének másik lehetősége a műalkotás sokszorosítása.

„Minden olyan plasztikai mű halva született, amely nem rejti magában terjesztésének lehetőségét, mert létét csak a közösségbe való integrálása igazolhatja.” A papír alapú szerigráfiának így lesz világnézeti jelentősége Vasarelynél. A szerialitás azonban nem csupán modern technikai lehetőség, mely kikezdi az originális mű auráját, a kevesek által birtokolható művek Itt és Most egyediségét, hogy a művészet non lieu világát és széles körű, birtokolható befogadását megteremtse, hanem az absztrakt képzőművészeti irányzatok lényegi formaelve. Nemcsak, mert egyetlen absztrakt képről – ellentétben a természetimitációkkal – leolvashatatlan a művészi színvonal, valamint a művészi gondolkodás következetes képi logikája, hanem mert az absztrakt kép mindig dinamikus létrejövésben van (így Vasarely egy-egy alkotásának kinetikus jellege analóg a sorozatok mozgásával), hiszen nem érkezik el, nem rögzül egy konkrét valóság utánzásának motívumában, s így a variációk száma végtelen, nem határolja be a valóságvonatkozás a képet. Míg a realista képet köti az ábrázolási mód és a téma tradicionális összhangja, s mindennek egy valóságos modellhez illesztése, addig a modern nonfiguratív műben téma és ábrázolás leszakad egymásról, s ez a végtelen befejezhetetlen játékterét nyitja meg. Nincs modell, melyet el akar érni, nincs érzés, nincs jelentés, melyet meg akar fogalmazni. Vég nélkül rakosgathatjuk az alakzatokat a képmezőben, mindig csak egy pillanatnyi konstellációt rögzíthetünk, egy kérészéletű egyensúlyi állapotot, mely másként is lehetett volna. Minden állapot, a motívumok kiszámított véletlenje, mely anticipálja a következőt. A formasorozatok a lehetséges világok játékai, melyek a világ értelmezésének változtatható sémáit sugallják, a modernitás jövőorientált, progresszív világnézetét, hogy a világ nem rögzített, hanem megváltoztatható. Vasarely számos példányszámban kiadott albumai részben egymást ellenpontozó geometrikus formák és komplementer színek variáció- és permutációsorozatai (ilyen például a XICO, a V.P., a SONORA, vagy a VEGA album), részben az életmű különböző korszakai formatörekvéseinek típusgyűjteményei (mint a Gordes- vagy a Bach-albumok), melyeknél egy-egy alkotás értelmező kontextusát maga az életmű szekvenciájának egésze jelenti.

Azonban míg az elemi formák közérthető beszédmódja, illetve a sokszorosított, sokak által birtokolható képsorozatok Vasarely baloldali politikai elkötelezettségű művészete népszerűségével a világ proletárjait vizuálisan egyesíteni vélte, közben a kapitalista piac révén – a képek szinte nagyüzemi reprodukciója által – vagyonát gyarapíthatta. A művek, szerigráfiák és multiplikák, sokszorosításának közösségteremtő ideológiája, a mindenkihez eljutó művészet szép eszméje, minden eredeti jó szándék, nemes idea ellenére sem lehetett más, mint az üzlet mimikrije. Nehéz ezt a paradoxont kimagyarázni: „Miközben én itt az »egyedi darab« túlhaladottságát bizonygatom, műveimet gyűjtőknek és múzeumoknak árulom. Mi ez, kétlakiság? Szaknyelven szólva, amikor azt mondom, hogy plasztikai érték az eredeti prototípusban és az »újrateremtett« darabban vagy sorozatban egyforma, az, hogy az eredetit százszor drágábban adom el, mint a nagy példányszámú sorozatot, nem az én mohóságomat bizonyítja, hanem a gyűjtő vak hitét minden művész keze által alkotott dolog értékében. Ne feledkezzünk meg a két »érték« különböző jelentéséről. Az enyém tiszta plasztikai érték, a vásárlóé egy szép és ritka tárgy piaci értéke.” 

A másik paradoxon, hogy a demokratikus, közösségi művészet utópiája, a plasztikai ábécé és a sokszorosított művészet társadalmának vágyálma korántsem a nyitott és toleráns, plurális demokratizmus jegyében fogant. A Vasarely-féle geometrikus absztrakció – nehezen aktualizálható, mondjuk az író mentségére, erősen korhoz (illetve a francia baloldali értelmiség második világháború utáni szituációjához) kötött – egyeduralomra törő, „egypártrendszerű” diktatórikus hangját halljuk, melybe nem fér bele a művészet sokszínűsége. 1955-ben írja ezt Vasarely Franciaországban: „Az a szubjektivista forma, mely szimbólumoknak tekinti a »jeleket«, az ecsetkezelést, a véletlenszerű effektusokat, foltokat, fröccsenéseket, piszkokat, a festőszerszám szertelenségeit, s mindenféle szaftos és alantas mesterkedést, csak kétértelműséget eredményez, mert mindezzel a repedezett talajt, a korhadt fát, a zuzmóval borított köveket, a penészt, a romokat utánozza. Ebben a festészetben a naturalizmus minden kelléke megtalálható, legalábbis az anyag viszonylatában, melyet utánoz, minthogy magát a tárgyat már nem meri. A tasizmus az utolsó sikoly. Egy letűnt világ roncsai kavarognak benne, törékenyen és múlandóan. Ezeket a műveket csak a keretük, mely négyszögletes formába zárja őket, az avatja festményekké. A galériák elfajzott népművészetet, »naivokat«, »primitíveket«, »őstehetségeket«, jó esetben szürrealistákat, gyermekek, bolondok műveit kínálják. Teljesen érdektelen művek volnának ezek? Dehogyis. Nagyon jól beleilleszthetők egy bizonyos költői, mindig korcs és beteg világba… Viszont semmi keresnivalójuk a kortárs képzőművészet egészséges és világos elméjű területén.”

Ennek a kirekesztő művészetpolitikának a tragikus társadalmi, művészeti következményeit Kelet-Európa országai élhették meg (erősen kiélezetten a fenti idézet létrejöttével egy időben), hiszen az arisztokrata és polgári szalonok táblaképeinek auráját múltjukkal együtt végképp eltörölték, ahogy aztán velük együtt a klasszikus avantgárd minden törekvését is. De a képzőművészeti egyeduralmat mégsem a geometrikus absztrakció demokratikusnak szánt formatörekvései jellemezték, hiszen ezt is a tiltott vagy esetleg a tűrt kategóriákkal bélyegezte a szocialista kultúrpolitika. (Némi „fellazulást” ebben a régióban éppen Vasarely 1969-ben a Műcsarnokban rendezett retrospektív tárlata, illetve 1976-ban nyílt pécsi állandó kiállítása jelentett.) Vasarely „kommunista” formasorozataival, Walter Benjamin sokszorosítás-tanulmányának kíséretével – Kunderát idézve – „elmés szövetségese” lehetett csak „saját sírásóinak”, melyet a magasművészet szubkultúrává válása, s a tömegkultúra és a szórakoztatóipar minden közösségi, politikai felelősség nélküli dömpingje dekoratívan látványos optikai művészetét is magába szippantva igazolt.

Ezért lehet Vasarely népszerűségének szükségszerű feltétele, hogy korhoz kötött, ideologikus háttérelméletét, nagyigényű világ-, művészet-, és önértelmező írásait, alkotásainak történeti és teoretikus kontextusát – az életműnek tisztán vizuális intenciói alapján – letakarjuk, hogy minden kommentár, történeti és művészettörténeti tudás nélkül, a látás egyszerű, érzéki és időtlenített antropológiai tapasztalatával láthassuk ezeket a műveket, játékos látáscsapdáikba merülve, tekintetünk vibrálásának magába feledkező örömével.   

A kiállítás egyszerre nagyon aktuális és összegző. Emellett hangsúlyosan megmutatja azt a két jellemzőt is, ami egyáltalán nem megszokott a magyar képzőművészeti életben: az egyik a politikusság, a másik a humor. Túlzott leegyszerűsítés, ha azt mondom, az okok a budapestitől eltérő gyökereidben, szocializációdban keresendők – hiszen te Belgrádban szerezted a diplomádat?

Annak, hogy én egyfajta különutas vagyok ebben a magyar képzőművészeti szcénában, valóban lehet az az egyik oka, hogy egy másik társadalomban nőttem fel, eltérő szenzibilitású művészeti környezetben. Az én esztétikai tapasztalatom kiskoromtól fogva különbözik a legtöbb magyarországi képzőművészétől. A szüleimmel gyerekkoromban sokat utaztunk a világban, végigjártuk a klasszikus művészet fontos helyszíneit Olaszországban, Franciaországban, Németországban, aztán 15 éves koromtól kezdve a bátyámmal jártuk Európát, megnéztünk számtalan múzeumot, kortárs művészeti kiállítást. Újvidéken éltem, Belgrádban jártam művészeti egyetemre, és mondjuk úgy, hogy a jugoszláv mellett nemzetközi és balkáni hatások is értek. A hangom és a temperamentumom kilóg a magyar közegből.

Van benne bátorság, hogy kellemetlen kérdésekkel foglalkozzam, van benne látszólagos naivitás,  együttérzés és kritikai szellem is.

Kívülállóság jellemez, amit felfoghatunk egy másik perspektívának, egy másfajta rálátásnak a magyar történelemre, a magyar kulturális és politikai helyzetre. 

Máshol alakult ki a személyiségem, de ettől függetlenül Magyarországon vagyok itthon, 35 éve élek Budapesten. Kevésbé tudok polarizálódni egyik vagy másik irányba, de igyekszem is egyenragú távolságtartással kezelni az oldalakat. Hiába politikusak a képeim, vagyis inkább hordoznak politikai tartalmakat, nem szurkolok velük semelyik pártnak, és ami még ennél is fontosabb, nem használom a művészetemet propagandaként. Inkább történelmi feljegyzésekként, általános kritikaként, egyfajta vizuális többpártiságot képviselve. Látom, ahogy különböző emberek próbálnak engem különböző fiókokba szorítani, de alapvetően ki szoktam csúszni a legtöbből. Ennek azért is örülök, mert minden oldalról, eltérő társadalmi rétegekből vannak szimpatizánsai a munkámnak. Ha kritikát, vagy véleményt kapok – akár pro, akár kontra –, azokat meg szoktam fontolni, de úgy gondolom, ha beilleszkednék egy hatalmi vagy ideológiai táborba, attól a pillanattól kezdve unalmassá válnék. Hiszen éppen az a feszültség adja a munkáim sava-borsát, hogy mindenki megkapja a magáét. 

Milyen családi háttér formált? A művészpálya elfogadott irány volt a családodban? 

Nem biztattak, de nem is ellenezték.  Alapvetően értelmiségi családból származom, öt generációra visszamenőleg voltak benne tanárok, a nagyapám ügyvéd volt és királyi közjegyző, édesapám belgyógyász és kórházigazgató, édesanyám pedig jazz-zongorista és komolyzenei szerkesztő az Újvidéki Rádiónál.

Sokféle forrásból merítettem az élményanyagomat, talán ezért is érdekel annyira a politikum, a történelem, mert ezek a témák megjelentek már a gyermekkoromban is.

Édesapám egy katonakórház igazgatójaként gyakran látott vendégül katonatiszteket. Barátkoztak, kártyáztak, fröccsöztek, és az asztalnál sokféle témát átbeszéltek. Akkoriban inkább menekülni próbáltam a politikai témák elől,  úgy gondoltam, romantikus reneszánsz punkként elvonulok elefántcsonttorony műtermembe, és az élet érdekes oldalára koncentrálok.

Aztán kiderült, hogy ezt nem lehet? A balkáni háború hozta a felismerést vagy valami más?

Leginkább a háború. Anyanyelvi szinten beszélek szerbül, része voltam az újvidéki szerb kultúrának is a magyar mellett, és jött egy olyan háború, amikor egyeseket etnikai származása, politikai véleménye, szabad gondolkodása miatt egyik napról a másikra üldözni kezdtek. Megéltem, milyen érzés, amikor a halálodat akarják. Ezt elképzelni sem lehet, ezért sokan azt hiszik, a jobb élet reményében költöztem Magyarországra, pedig egyszerűen csak az életemet mentettem.

Szeretem a világnak ezt a részét, az átkozott Kelet- Európát, mindenféle gyűlöletei, naivitása, rondasága  – és rengeteg szépsége mellett. Azért sem költöztem távolabbra, mert azt terveztem, hogy a háború végeztével majd visszaköltözöm, és folytatom az életemet: a baráti kapcsolataimat, tanulmányaimat, zenekaraimat, az akkorra már valamennyire kialakult képzőművészeti karrieremet. Mielőtt eljöttem, már elég nagy kiállításaim voltak Újvidéken és Belgrádban. Mégis itt maradtam, családot alapítottam.

Megmaradtak a kapcsolataid, követed mondjuk a belgrádi vagy az újvidéki képzőművészeti és kulturális életet?

A mai napig sok barátom van Újvidéken és Belgrádban, tartom velük a kapcsolatot. Tavaly például Belgrádban volt kiállításom, ahol átéltem a tüntetések elbarikádozását, hogy ne tudjanak kormányt váltani. Eszembe jutott az 1987-es év, amikor belgrádi művészeti egyetemistaként ugyanígy tüntettünk az egyetemi autonómiáért, a szabadságjogokért, aztán jöttek a vízágyúk.

Elszomorító volt látni, hogy majd 40 évvel később körülbelül ugyanez a helyzet.

A belgrádi képzőművészeti egyetem festő tanszékének vezetője, Zoran Todorovic a barátom. Nekem mindig borzasztó érdekes vele beszélgetni, mert egy másik ember nézőpontján keresztül jobban meg lehet érteni egy másik kultúrát. Belgrád egy nyüzsgő világváros volt, amikor odaköltöztem, az egyetemen jó tanárok tanítottak jópofa, fiatal, kicsit őrült művészeket. Ebben az igazán bohém, ám egyben vészterhes időszakban kezdett a nacionalizmus és az őrület beleivódni a mindennapokba, ami megváltoztatta az emberek gondolkodását. A tanárok egy része külföldre menekült, mert nem bírta, a maradók megharagudtak a távozókra, és kihagyták őket a művészeti kánonból. Ambivalens élményként maradt meg bennem a belgrádi egyetemi korszak, azok a színes, fontos élményekkel teli, ám mégis sötét, baljós évek.

Többféle műfajban alkotsz, sohasem érezted azt, hogy választanod kell az írás, a zene és a képzőművészet közt? Hogyan kapcsolódnak ezek a területek benned egymáshoz?

Tinédzserként kezdtünk el művészkedni Bada Dadával és másokkal. Zenéltünk, kiállításokat rendeztünk a Május 1. Galéria pincéjében, komolyan beszélgettünk és komolytalanul buliztunk. Nem kellett zenésznek lenni ahhoz, hogy bevegyünk valakit a zenekarba, nem kellett képzett festőnek lennie, hogy kiállítsuk, és nyugodtan írhatott bárki. A Vajdaságban volt annak tradíciója – talán a kis lélekszám, vagy a nyitottság miatt, gondoljunk például Ladik Katalinra –, hogy valaki több műfajban alkosson. Valahogy normálisnak tartottuk, hogy ezt szabad, s én később sem akartam választani. Gyerekkoromban zenével voltam leginkább körülvéve.

Legelőször zenét tanultam, zongorát, harsonát, de a zenében is az ösztönös út vonzott, ahogy a képzőművészetben is.

A kiállításon követhetőek a képzőművészeti nyelvezetem kialakulásának fázisai, láthatóak például a legkorábbi, önfeledt, fölszabadult, bátor, vad, art brut, vagy neo-expresszionista, graffiti-hatást mutató képeim is. Ebben a korszakban kísérleteztem a legdurvább anyagokkal: ipari festékekkel, kályhafestékkel, színezőpasztával, minél kevesebből igyekeztem minél többet kihozni. Ezek az első periódus képei, amelyek nem voltak még sehol máshol kiállítva, csak Újvidéken, 1987-ben az Új Symposion művészeti fesztiválján. 

Össze kellett őket gyűjteni erre a kiállításra, a rossz állapotban lévőket restaurálni is. A második korszak képeit – a fekete papírcsipkéseket, amelyeket 1987 és 1991 között festettem – szintén kevesen ismerik. A háború előérzetét hordozzák, egyfajta sötétséget. Az egyre durvuló politikai diskurzus, a demonstrációkon felbukkanó mindenféle vezérek fotói már egyértelművé tették, merre tartunk. Ám egy éjszaka, egy koncertről hazafelé tartva megálltunk egy sugárútnál, és miközben hosszan beszélgettünk művészi ügyeinkről, észrevettük, hogy egy katonai konvoj halad el mellettünk, mindenféle fegyverekkel. Legalább egy órán keresztül tartott, míg áthaladtak. Kezdett leesni a tantusz, hogy itt baj van, ezek a fegyverek fel lesznek használva, ezekkel szándék van. Mert az ember naiv és jóhiszemű. Mi is az utolsó pillanatig reméltük, hogy mégsem lesz háború, miközben teljesen egyértelmű volt, minden jel arra mutatott, hogy leszámolás lesz, az ország szétesik, és mindenki azt fog belőle kitépni, amit tud. 

Ezek a fekete képek nagyon mások, mint az összes többi, depresszívek, de azt is mondhatjuk, hogy szépek, elegánsak, gondolatiak.

Ezek letisztult, magán-mitologikus, posztmodern hatású képek, amelyeken az Arte Povera hatása érződik. Azt is mondhatnám, hogy ennek a kiállításnak ezek a képek a nagy felfedezései. 

Akkor készítettem őket, amikor még egy szégyenlős értelmiségi fiatalember voltam.

És most mi  lett belőled? Egy magabiztos megmondóember? 

Ó, ezt egyáltalán nem mondanám. Azt inkább,  hogy a személyiségemben történt jelentős változás. Az önmagáért való szépségben, az esztétika erejében nem tudok már hinni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a művészet kommunikáljon, az életünkkel kapcsolatos dolgokról szóljon akár hétköznapi, akár történelmi értelemben. Lehet harsány, felszólító, kritikus, provokáló – nem feltétlenül csak poétikai, meditatív, filozofikus értelemben kell megszólalnia. Igyekszem a néző emlékezetét, tapasztalatait, múltját is bevonni egy-egy kép értelmezésébe, s ha esetleg föltépek egy sebet, akkor mélyebben tudunk kapcsolódni, ami által az én sebem is tud gyógyulni.

Esterházy Péter írta a Harmonia Caelestisben, hogy „a világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, de nem mindig találtatik ember hozzá”. Te mintha az az ember lennél, aki megtalálja a humort a pillanatban, miközben én a kiállítás végére elszomorodtam.

Esterházy Péterrel sokat beszélgettünk és nevetgéltünk, de amikor – hogy úgy mondjam – eljutottunk egy bizonyos határig, néha csak annyit mondott: egy szót se többet. Ebben volt valami nagyon kedves, és volt valami nagyon tanári is, megszabta a határt, meddig mehetünk el egyfajta humorizálásban, és mi az, ami már nem ildomos.

A képeid esetében te figyelsz bármilyen határra a humorban?

Szerintem sok minden változott a művészetemben, közvetlenebb, brutálisabb, jelentéstartományaiban rétegeltebb lett,  dramaturgiai értelemben pedig jelentős fejlődést mutat. A képeim esetében egyfajta színházi dramaturgiáról beszélhetünk, főleg abban a sorozatban, amikor ismert festmények parafrázisait hozom létre, amikor újrarendezek egy már létező történetet, új értelmezést adok neki, ami lehet abszurdba hajló, lemeztelenítő, frivol vagy éppen kedves, attól függően, milyen az eredeti történet. 

Ehhez a sorozathoz ismerni kell a kortárs képzőművészetet? Úgy érzem, az is benne van a népszerűségedben, hogy olyan emberek is tudnak kapcsolódni általad a képzőművészethez, akik egyébként félnek a kortárstól, másfelől viszont olyan sok utalással dolgozol, hogy ismerniük kellene a fontos művészeket.

Inspirál, hogy egyszer az egyik, máskor egy másik híres művész műtermébe ülök be, és az ő stílusában festek meg valamit. Önmagában ez megidézi azt a létező viszonyulást, ahogy egy kelet-európai művész szeretne közelebb kerülni a híres nyugat-európai művészethez, lemásolja, átülteti, átértelmezi a saját világára és nyelvezetére.

Gyerekként például végigjártam szüleimmel a Louvre összes termét, de a képek nagy részéhez nem alakult ki semmiféle kötődésem.

Az esztétikai tökéletesség önmagában nekem nem mond semmit, ezért én ezeket a képeket inkább átültetem a saját világunkba, és máris élettel telnek meg, maiak lesznek.

Hétköznap délután láttam a kiállítást, és meglepően sokan voltak, ötven és hatvan pluszos házaspárok, négy-öt fős baráti társaságok, ők láthatóan értették a műveidet, és jól szórakoztak. De vajon a fiatalabbak, a rendszerváltás után felnőtt fiatalok is értik?

Szerintem nem generációtól, hanem attitűdtől, hozzáállástól függ, hogy ki vevő a képeimre. A személyiség nyitottsága, habitusa dönt, hogy érdeklődik-e valaki a művészetem iránt. Egy ilyen kiállításnak irodalmi, kultúrtörténeti töltete is van, például íróportrék, művészportrék a durvább vonal mellett. És a velünk hordozott politikai és diktatórikus ballaszt a kibeszéletlen traumáinkkal párhuzamosan, amelyekből nem fogunk tudni kigyógyulni, amíg szembe nem nézünk velük. Az, hogy 2026-ban, majdnem négy évtizeddel a rendszerváltás után még mindig ugyanúgy lekommunistázzák és lefasisztázzák egymást az emberek, hogy képtelenek egy három összefüggő mondatból álló érvelést egymástól meghallgatni, az abszolút ennek az egyértelmű lenyomata. Addig nem fogunk tudni normális társadalomban élni, amíg egymás fájdalmával, múltjával kapcsolatban nem tudunk igazi együttérzést és toleranciát mutatni. Tiszteletben kell tartanunk a másik ember adottságait. Mindenkinek meglehet a saját felfogása, szemlélete, igaza, és ezek mellé kell egy oda-vissza átjárható kommunikációs viszony. Ettől még távol vagyunk.

A kérdésre visszatérve, a sokrétegűség miatt gondolom, hogy a fiatalok is felfedeznek dolgokat, amelyek érdeklik őket. Lehet, hogy ők a humort látják, míg az idősebbek a kriticizmus miatti szabadság-érzést fedezik fel.

Milyen kötődésed van Óbudához? 

Óbudán éltek a szüleim, kórházigazgató orvos édesapám az áttelepülés után – majd’ 80 évesen – az óbudai Kórház utcába költözött. Ma ebben a lakásban az ugyancsak doktor fiam lakik, közel Óbuda Fő teréhez és ahhoz a történelmi kontextushoz, ahol édesapám az önkormányzat dísztermében a visszahonosítási esküjét tette. Az Esernyősben volt kiállításom pár éve, a Sipos csárdában pedig jó néhány családi összejövetelt tartottunk. Ismerem a kerületet, és kötődöm hozzá. Nem kevésszer sétáltam végig az Árpád hídon a Sziget Fesztiválra tartva, nemcsak fesztivál-polgárként, de fellépő zenészként, szervezőként is.

Ha magunk elé képzelünk egy budapesti ételfutárt, informatikust, vendéglátóst vagy muzeológust, ahogy munka után hazamegy, és vacsorakészítés közben podcastot hallgat, este az ágyban pedig megnéz egy epizódot valamelyik népszerű videómegosztón – mindez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, és nem valószínű, hogy hosszan eltöprengünk rajta. Pedig érdekes gondolatkísérletre adhat alkalmat, ha feltesszük a kérdést, hogy mondanak-e valamit ezek a podcastok és sorozatok a munkánkról vagy egyébként az életünkről, és ha igen, akkor mit, ha pedig nem, miért nem. Vagy hogy miért lett ennyire magától értetődő, hogy ezeket az elvileg a kikapcsolódásunkat szolgáló tartalmakat, szintén elvileg a szabadidőnkben a folyamatos elérhetőséget biztosító munkaeszközeinken – laptopon, tableten, telefonon – fogyasztjuk, amely eszközök ráadásul a testünkhöz fizikai értelemben is egyre közelebb kerülnek – elég az okosórák térnyerésére gondolnunk. 

Tehát a munkaeszközeink mondanak nekünk a szabadidőnkben valamit, amiért egyébként a biometrikus adatainkkal fizetünk (ahogy erről ennek a lapnak a hasábjain is volt szó), és mindez a legritkább esetben sarkall minket reflexióra.

Száz évvel ezelőtt más volt a helyzet: a szállodai, az éttermi és kávéházi alkalmazottak, a kereskedelmi alkalmazottak, a magántisztviselők vagy a szobrászok szakszervezeti helyiségében rendszeresen vitatkoztak kultúra és osztálypozíció összefüggéseiről. A két háború közötti szervezett munkásoknak – ahogy a szakszervezetbe, és így a korabeli szabályok szerint automatikusan a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba is belépett dolgozókat nevezték – természetesen nem lehetett véleményük a digitális kultúrtechnikák térnyeréséről. Ugyanakkor tömegsajtó, invazív reklámok, ponyvaregények, és egy idő után rádió már akkor is volt, és a tömegmédia kialakulásával párhuzamosan futott fel a „tudományos” munkaszervezés, vagyis a mozdulatokra, munkafázisokra bontott – és részben már ekkor is automatizált – munkavégzés (fordizmus, taylorizmus, Bedaux- [„bedó”] rendszer). A szakszervezeti helyiségekben pedig úgy diagnosztizálták a helyzetet, hogy a termelést szervező, vagyonos, tulajdonosi réteg és az elsősorban az ő érdekeiket egyeztető és képviselő állam közös szándéka, hogy a dolgozók aktuális helyzetét és munkakörülményeit magától értetődőnek állítsa be, mint amin nem lehet és nem is érdemes változtatni. Az uralkodó osztályok képviselői ezt az üzenetet, vagy még inkább érzületet pedig – az iskola mellett – a tömegkultúrán keresztül közvetítették a munkások felé, például a társadalom szerkezetéről hazudó filmek (egy korabeli filmalkotás tipikus cselekménye: a titkárnő különböző nehézségeket leküzdve a gyárigazgató felesége lesz), vagy elzsongító slágerek formájában. 

Tegyük fel, hogy a fent említett ételfutárt, informatikust, vendéglátóst és muzeológust egy időgéppel visszarepítjük mondjuk az idén száz éve alapított óbudai Somogyi Béla Munkásotthonba. Képzeljük el, hogy részt vesznek egy vitaesten a munkásmozgalmi kultúráról, amelyet esetleg sakk-kör előz meg, és társastánc követ. A vitaesten az ételfutár, az informatikus és a többiek valami olyasmit hallhatnánk (a korabeli marxizáló zsargont most mellőzve), hogy a tulajdonosi érdekcsoportok a saját kultúrájukat, vagy annak lebutított formáját szánják a munkásoknak, és az a céljuk, hogy a dolgozók ne ismerjék fel saját osztályhelyzetüket, közös érdekeiket. Az időutazók egy része, például az informatikus és a muzeológus ma biztosan nem tekint magára munkásként, és valószínűleg a négytagú csoport egyik tagja sem gondolja, hogy több közös érdek kötné őket össze, mint amennyi elválasztja őket, és az esti sorozatnézésről sem az osztályelnyomás ugrana be nekik. Az óbudai munkásotthon szociáldemokrata szeminárium vezetője száz évvel ezelőtt viszont pont emellett érvelne. A résztvevők pedig, talán az időutazókon kívül, ezt evidenciának vennék, ahogy a szervezett munkások százezres nagyságrendű tábora is a két háború közötti Magyarországon. Megjegyzendő, hogy nemcsak az ipari dolgozóknak voltak szakszervezeteik, hanem működött például az egyébként kifejezetten radikálisan baloldali Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete is. Tagjai talán a mai banki vagy multicég-dolgozóknak felelnének meg, persze ha utóbbiaknak lenne szakszervezetük.

Az adott termelési viszonyokat és a „polgári kultúrát” – ahogy akkor munkásmozgalmi körökben nevezték – a szervezett munkások és értelmiségi szimpatizánsaik valóságos párhuzamos társadalom és ellenkultúra felépítésével igyekeztek kiküszöbölni. Ha fellapozunk egy tetszőleges szakszervezeti újságot vagy szakegyleti zsebnaptárat az 1920-as, 1930-as évekből, akkor egy sereg hirdetéssel és praktikus információval találkozhatunk, amelyek mintegy segítettek megkerülni a polgári világot. Az olyan beszédes nevű intézmények, mint a Törekvés Takarékpénztár Rt., az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a Világosság Könyvnyomda Rt., a Vasas Sportklub, sőt Dalkör, valamint Sakk-kör, a Nyomdász Szavalókórus, a Népszava Könyvesbolt és még több száz más hasonló szövetkezet, klub és bolt egy párhuzamos, perspektivikusan pedig egy új társadalom körvonalait rajzolták ki. 

De tényleg ennyire osztály- és médiatudatosak voltak a két háború közötti munkások? És valóban annyira különbözött a munkásmozgalmi kultúra a polgáritól, mint amennyire hirdették és szerették hinni? Ezekre a kérdésekre például a Kassák Múzeumnak és a mellette működő Alapítványnak nevet adó avantgárd művész valószínűleg nemmel felelt volna. Elég felidéznünk Kassák Lajosnak egy 1927-es folyóiratát népszerűsítő műsorát, amelyről Zelk Zoltán jelentetett meg visszaemlékezést. „A Dokumentum irodalmi matinét rendezett a ferencvárosi munkásotthonban. […] Akik heten-nyolcan még ültünk a nézőtéren, valamennyien az előadás szereplői voltunk. A matiné mégse maradt el. A műsor azt hirdette, hogy »Bevezetőt mond Kassák Lajos« – s ő állta kinyomtatott ígéretét, elmondta a bevezetőt. Fölment a színpadra s az üres terembe kiáltva, felelősségre vonta a ferencvárosi munkásokat, hol vannak ilyenkor, melyik labdarúgó-mérkőzés fontosabb nekik az új költészetnél? Aztán Simon Jolán üveghangját hallottuk, ő is a színpadra ment, elmondta verseinket, majd fuvolakísérettel elmondta Kurt Schwitters verseit. […]” Miért ezeket a műveket és miért így akarta a szintén munkásszármazású Kassák és élettársa előadni a – mint kiderült – közben focimeccsen szurkoló ferencvárosiaknak? És hogy nézett ki, amikor egy avantgárd előadás közönséget is kapott a szakszervezeti közegben? És egyébként nem lehetett-e a sport is felszabadító, emancipatorikus, közösségérzetet erősítő? Megjegyzendő, hogy a korszakban továbbmentek, és a sportot mint az osztályharcra és ellenállásra felkészítő tevékenységet is művelték. Elég az osztrák szociáldemokrata Julius Deutsch-ra, a munkás olimpiák és munkássport vezető szervezőjére gondolnunk, aki egyúttal a párt paramilitáris szárnyának alapítója is volt.

Hasonló kérdések mentén indult el idén a Kassák Alapítvány kutatási projektje, amely A munkásmozgalmak kulturális élcsapata: A kelet-közép-európai avantgárd társadalomtörténete a két világháború között (The Cultural Vanguard of Workers’ Movements: A Social History of the East Central European Avant-Garde between the Two Wars – röviden: ProletGard) címen fut. Az ötéves kutatást az Európai Unió támogatja, és egy héttagú nemzetközi kutatócsoport fogja feltárni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban miként alakult a munkásmozgalmak és a modern művészet kapcsolata a magyar, a román, az osztrák és a régió többi közösségének esetében. 

A kutatás abból indul ki, hogy az első világháborút követő Párizs környéki békeszerződések (köztük a trianoni) sok kis, általában többnemzetiségű államra tagolta a kelet-közép-európai régiót. Az új országok intenzív nemzetépítést folytattak, és nem egymással keresték a kapcsolatot. Az egymással is rivális, nagyrészt szociáldemokrata, kisebb részt kommunista munkásmozgalmak – utóbbiak több országban, így Magyarországon is illegálisak voltak –, azonban valamelyest összekötötték ennek a sokszínű régiónak a munkásközösségeit. A Kassai Munkás című újság köre például be volt ágyazva a csehszlovák munkásmozgalomba, jelentős kapcsolataik voltak a magyarországival, és szintén kapcsolatban voltak a Szovjetunióval. Kassák 1920-as, 1930-as években, részben bécsi emigrációban szerkesztett avantgárd, és egyre inkább modern művészetet és munkásmozgalmi kultúrát ötvöző lapjai (Ma, 2×2, 365, Dokumentum, Munka) az utódállamok magyar közösségei által is olvasottak voltak Erdélytől a Vajdaságig. Az avantgárd művészeti profil miatt pedig széles nemzetközi – igaz, szűk körű olvasótábort felölelő – érdeklődésre is számot tartottak, New Yorktól Belgrádig. Kassák lapjai az 1920-as évek közepétől a szociáldemokrata párt hátországában működtek, és elkeseredett, akár feljelentésig fajuló vitában álltak az illegális kommunista párt (egy darabig) legális kiadványaival, így a szintén avantgárddal is kísérletező 100% című kiadvánnyal.

A kutatócsoport a laphálózatok feltérképezésén túl arra is vállalkozik, hogy betekintést adjon azokba az újfajta vagy másfajta olvasásmódokba, amelyek a munkásmozgalmi közegen belül kialakultak. A huszadik század elejére a könyvek és újságok olvasásának alapértelmezett módja a néma, egyéni olvasás volt – valaki otthon, nyugodt környezetben könyvet olvas a fotelben. Munkásosztálybeli közegben viszont ez a szituáció korántsem volt magától értetődő: nem állt rendelkezésre csendes szoba, mert egy, esetleg két család lakott egy szoba-konyhás bérleményben; nem volt pénz könyvekre; nem volt idő olvasni a bérmunka és a házimunka mellett; hiányoztak a magányos, koncentrált olvasáshoz szükséges szövegértési kompetenciák. Másrészről a szakszervezeti közegben kifejezett cél volt, hogy az emberek ne külön-külön, magányosan, hanem együtt, kollektív módon fogadjanak be és értelmezzenek szövegeket. A szemináriumok, a munkáskönyvtárak, a szavalókórusok, a különböző pártállású újságokat megtestesítő, és egymással vitázó, mai szóval közösségi színházként működő „élő újságok” mind-mind együttes és politikai értelemben tudatos olvasást céloztak. Az avantgárd művészek szintén bekapcsolódtak az új olvasásmódokkal kapcsolatos kísérletezésbe, és olyan technikát is kifejlesztettek, amely a munkásmozgalmak tágabb közegében is elterjedt. A korábbi előzményekkel is rendelkező, de a dada mozgalommal felfutó fotómontázsok például az 1920-as évek végére a szociáldemokrata napilapokban is elterjedtek, szerte a régióban. A közeledés az avantgárd és a munkáskultúra között kétirányú volt: nem egyszer avantgárd művészek kerültek egy-egy munkásokból álló szavalókórus élére, ahogy az a már említett, egykori gyári munkás Simon Jolánnal is történt, aki kezdetben a Nyomdászok Szavalókórusát vezette. További példa Madzsarné Jászi Alice esete. A többek között a terhestornát is kidolgozó, modern táncokat tanító és koreografáló művész a Munkás Testedző Egyesület közreműködésével állított színpadra darabokat – ahogy azt a korabeli avantgárd kötődésű lapok fotóreprodukcióin is nyomon követhetjük. A példák még sokáig folytathatók lennének, egészen az avantgárd díszleteket is használó prágai, bécsi és bukaresti politikai kabarékig bezárólag.

A kutatás célja, hogy a lokális – regionális – globális léptékek közötti kapcsolatokra is rámutasson. A kelet-közép-európai avantgárdot és munkásmozgalmat eddig alapvetően kétféleképpen tárgyalták. Egyrészt mint helyi jelenséget. A magyar, a lengyel és például a jugoszláv avantgárdról is készültek ebben a megközelítésben alapos, értékes feldolgozások – magyar, lengyel vagy szerb és horvát nyelven, tehát egymástól nyelvileg is elszigetelt módon. Egy másik fontos kutatási irány pedig a különböző kelet-európai színterek kapcsolódása a centrálisnak tekintett (nyugat-európai) mozgalmakhoz. Így például létrejöttek kutatások a magyar – német, lengyel – holland kapcsolatokról. A Kassák Alapítvány ProletGard című projektje viszont arra is kíváncsi, hogy a kelet-közép-európai régión belül milyen kapcsolódások alakultak ki. Hogy léptek egymással kontaktusba jugoszláv és magyar avantgárd szereplők akár közvetlenül, akár a még az 1920-as években is soknyelvű bécsi közeg közvetítésével – olyan centrumok kihagyásával, mint Berlin vagy Párizs? A közép-európai régión belüli hálózatépítésre példa az olyan baloldali avantgárd lapok viszonyrendszere, mint a bukaresti Contimporanul, a Bécsben szerkesztett, magyar Ma, a prágai Disk és a már említett Kassai Munkás. Ha még ideszámítjuk a jiddis kultúrát és az avantgárd művészetet ötvöző, az egykori galíciai területektől az USA keleti-partjainak zsidó közösségeiig ívelő kezdeményezéseket, akkor belátható, hogy a kelet-közép-európai „proletár avantgárd” vizsgálata – mind volumene, mind nyelvi sokszínűsége miatt – legalább egy kutatócsoportnyi feladatot ad. De tényleg beszélhetünk jellegzetes kelet-közép-európai munkásosztálybeli avantgárdról? Ez a ProletGard kutatócsoport egyik kérdése, amely még megválaszolásra vár. Az biztos, hogy az egykori monarchia szétesése után a munkásmozgalmak (mind az egymással is rivális szociáldemokrata, mind a kommunista változatban) összekapcsolták az egykori birodalom soknyelvű munkásközösségeit, és mindez a szintén az országhatárokon átnyúló avantgárd laphálózatra is igaz. Az is látszik, hogy nem Kassák Lajos volt az egyetlen munkásszármazású avantgárd szerző a régióban. Például a későbbi Nobel-díjas Jaroslav Seifert Prága egyik ipari elővárosában nőtt fel, fiatalon bekapcsolódott a baloldali mozgalmi politizálásba, és ezzel szinte egy időben a cseh avantgárd zászlóshajójának számító Devětsil-csoportnak is alapító tagja volt.

Nem érdemes azonban felnagyítanunk az avantgárd szerepét a munkásmozgalmi közegben, ahogy magát a közeget sem szükséges idealizálnunk. Ahogy Kassák ferencvárosi matinéja kapcsán már céloztam rá, a munkásmozgalmi kultúra sokszínű, heterogén, és vitákkal, konfliktusokkal terhes szcéna volt – túl a már szintén említett politikai törésvonalakon, amelyek a szociáldemokrácia különböző változatai, és a szintén töredezett, a Kominternhez kötődő vagy éppen antibolsevik kommunizmusok között húzódott. A Kassák Alapítvány kutatási projektje elsősorban azt az esztétikai jellegű különbséget vizsgálja ezen a közegen belül, amelyet a legegyszerűbb a hagyományos – közérthető, illetve innovatív – kevesek által érthető pólusok között elhelyeznünk. Ez a különbség tág értelemben persze politikai is volt, és a szocialista értelmiségiek alapvető dilemmáját tükrözte. A kérdés leegyszerűsítve úgy foglalható össze, hogy olyan kultúrára van-e szükség, amelyhez sokan hozzáférnek, viszont ehhez cserébe óhatatlanul már létező kulturális kódokat kell használni, és ez túlságosan gyakran az uralkodó osztály nyelve lesz. A magyar szociáldemokrata vagy a csehszlovák kommunista pártvezetés például leginkább ezt az álláspontot képviselte, igaz, nem konzekvensen. A másik álláspont szerint viszont a polgári kultúrára építve nem érdemes munkásmozgalmi művészetet létrehozni, hanem teljesen új művészi nyelvet kell kitalálni – ez viszont könnyen olyan típusú elszigetelődéshez vezet, mint amilyen Zelk Zoltán „Egyember-látta matiné” című idézett visszaemlékezésében megjelenik. És akkor még nem beszéltünk magukról a munkásokról, akiknek csak egy része volt szakszervezeti tag, akiket egyáltalán elérhettek ezek a kulturális koncepciók.

A Kassák Alapítvány 2026 és 2030 között futó, kelet-közép-európai témájú kutatási programja elsősorban arra kíváncsi, hogy mi volt a két pólus között. Miként terjedtek el avantgárd technikák a két háború közötti munkásmozgalmi közegben a fotómontázstól a modern pedagógiáig? És fordítva, miként kezdtek el avantgárd művészek egyre inkább a munkásoknak, illetve fokozatosan velük együtt művészetet létrehozni, és ez hogyan hatott vissza magára a művészeti gyakorlatra? A kutatás fókusza sem kizárólag a művészeken van, hanem arra a sokszínű szövetre kíváncsi, amely a Somogyi Béla Munkásotthont látogató, vagy az 1920-as években avantgárd matinék helyett Fradi-meccsre járó munkások hétköznapi cselekvéseiből állt össze. Annak érdekében, hogy a kutatási projekt eredményeit esetleg az ezen ismertető elején elképzelt muzeológus mellett az informatikus, az ételfutár és a vendéglátós is megnézhesse, a tudományos publikációkon túl egy utazókiállítást is létrehozunk.

Munkásmozgalom és modern művészet találkozásáról számos izgalmas publikáció jelent meg magyar nyelven is az utóbbi években. Kedvcsinálónak néhány példa:

• Bagdi Sára: „A szakegyleten innen és túl: Szakszervezeti politika és a jutagyári nőmunkások konfliktusai a szociáldemokrata sajtóban és az Egy ember életében”, Múltunk 69, 2. sz. (2024): 176–203.
• Balázs Eszter: „Baloldaliság és munkásszubkultúra Kassák Egy ember élete című önéletírásában az első világháborúig: a »Gyermekkortól« a »Kifejlődésig«”, Múltunk 58, 2. sz. (2013): 83–105.
• Csatlós Judit (szerk.): Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában, Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban 1. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum, 2012). Szabadon hozzáférhető a Kassák Múzeum honlapján.
• Csatlós Judit (szerk.): Vízizrí. Munkáskultúra a Duna partján, Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban 2. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum, 2016). Szabadon hozzáférhető a Hungaricana felületén.
• K. Horváth Zsolt: „A magyar szociáldemokrácia. Alulról szerveződő mozgalom és ellenkultúra”, in Uő.: Szívképzés: Variációk embernevelés és közvetlen demokrácia viszonyára (Budapest: Budapesti Metropolitan Egyetem, 2024).
• K. Horváth Zsolt: „Kulturális vonzások és baloldali választások: A Munka-kör és a »társadalmi tér« kettős fogalma, 1928–1932”, in Biró Annamária, Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások (Budapest–Nagyvárad: Reciti Kiadó–Partium Kiadó, 2014): 257–270.
• K. Horváth Zsolt: „Természetközelség és közösség a munkáskultúrában: Művelődés, testkultúra és politikum a horányi Telepen a két háború között”, Múltunk 58, 2. sz. (2013): 127–144.
• Őze Eszter: A dolgozó testek múzeuma. Társadalmi Múzeum (1901–1945): test és munka, gondoskodás és fegyelmezés (Budapest: Napvilág, 2025).
• Szeredi Merse Pál: „Pártorgánum vagy dadaista folyóirat?: Barta Sándor Akasztott Ember és Ék című folyóiratairól (1922–1924)”, Irodalomtörténet 106, 1. sz. (2025): 27 –61.

Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája (Budapest: Balassi, 2011).

Éppen almát eszem, amikor beviharzik a konyhába, és meglát. Mit csinálsz, almát eszel? Egyél almát! Jóváhagyólag megpaskolja a hátamat, és elkezdi bepakolni az edényeket a mosogatógépbe. Mozdulatai lendületesek és célratörők. Eszmélni sincs időm, mert pár pillanattal később, mintha csak emlékeztetni szeretne, hogy mi a dolgom, kedvesen és vidáman, a hangjában némi szórakozottsággal újra felszólít, hogy egyem az almát. Szereti kézben tartani a dolgokat. Ha például almát eszem, rám szól, hogy egyek almát. 

Máris az történik, amit ő akar. Ki tudná most már megmondani, melyik volt előbb, az, hogy rám szólt, vagy az, hogy almát eszem? Az is lehet, hogy ha ő nem szól, akkor pont abbahagytam volna az evést, de lám, a figyelmeztetésének hála én továbbra is falatozom, herseg fogaim között a kemény gyümölcshús, egyszerre édes és fanyar, pont, ahogy szeretem. Émelyegni kezdek dühömben, de nem annyira, hogy elhányjam magam. Elvette tőlem az almaevést, mintha már nem is azért ennék, mert enni akartam, hanem mert ő azt mondta. Kár, hogy nem tudok hányni, amikor csak szeretnék. Sírni sem tudok, ha nem jön magától, de ha most elkezdenék bőgni, amiért tönkretette az almaevésem, a kezdeti meglepődés után biztos azonnal nekem szegezné a kérdést: mit csinálsz, sírsz? Sírjál! Ha mégis öklendezni kezdenék, arra biztatna, hogy okádjak. Ha kirohannék a konyhából, ki a lakásból, le az utcára, kihajolna az ablakon, és utánam kiáltana, hogy futni jó, menjek futni egyet. 

Valami kevésbé színpadias gesztuson gondolkozom, egy méltányos, de egyértelmű válaszon. Talán elég lenne, ha lenyelném a számban lévő falatot, a maradékot pedig meghagynám. Arra csak nem mondaná, hogy hagyjam abba az almaevést! Nem lenne értelme. Az evés abbahagyása egy pillanat műve, lezárul, nem lehet visszamenőlegesen kisajátítani, nem tudja megparancsolni, hogy fejezzem be, amit már be is fejeztem. Még szerencse, hogy nem létezik felszólító módú múlt idő. Ha lenne, használná, így viszont csak azt tudja irányítani, amit folytatólagosan csinálok. Szóval csak félbe kellene hagynom az almát, megmutatni neki, hogy nekem ez így nem megy, nem bírok almát enni, ha utasít rá. Mi lenne, ha egyszerűen csak kiejteném a kezemből. Koppanna egyet, és elgurulna. Nem fűznék hozzá semmit, csak elejteném, ahogy Ádám kezéből esett ki az alma, ez jut eszembe, talán ez történt, amikor rádörrent az Úristen baritonja. Mi van, ha Isten nem is tiltotta meg az első emberpárnak, hogy egyenek a jó és a gonosz tudásának fájáról, mi van, ha egyszerűen csak megkívánták, békésen ették a gyümölcsöt, amikor meghallották az Úr hangját az égből. Mit csinálsz, Ádám, almát eszel? Egyél almát! Ez volt a kígyó pillanata, előtekeredett a semmiből, és sziszegve megszólalt. De mit mondott vajon? 

Persze, ha éhes lettem volna, egyszersmind döntésképtelen, hogy mit is kívánok, ha eszembe sem jutott volna, hogy ehetnék például egy almát, ha megosztottam volna vele a dilemmámat, és ő mintegy mentőötletként bedobta volna, hogy bizonyára egy alma esne jól nekem, akkor most hálás lennék neki. De így? Eszem az almát, erre bejön a konyhába, és odaveti, hogy egyem az almát, pedig látta, hogy mást sem csinálok! 

Félbe kellene hagynom az evést, akkor talán észreveszi magát, felfogja, hogy ez egy határátlépés, hogy ezt nem teheti meg velem, nem utasítgathat valamire, amit egyébként is csinálok. Általában sem szeretem az utasítgatást, szeretem az udvariasságot, a tapintatot, a kérést, a kérdezést. Mindent meg lehet beszélni! Ha például azt vetette volna oda, miközben almát eszem, hogy hozzam át a piszkos edényeket az étkezőből, akkor megmondtam volna, hogy éppen almát eszem, utána viszont beszélhetünk róla. Most viszont le vagyok fegyverezve, ki vagyok rabolva, el vagyok némítva, le vagyok bénítva. Almát akartam enni, de felszámolta az akaraterőmet, hogy az ő akaratával egyem az almát. Ha kiejtem a kezemből, hogy koppanjon a konyhakövön, talán összerezzen egy pillanatra. Legalább egyetlen másodpercre sikerülne zavarba hoznom! Vegye észre, hogy elment az étvágyam. Csak hát nem az étvágyam ment el, egyszerűen csak nem bírom elviselni, hogy irányítani akar. Hiába sikerülne megmutatnom, hogy képes vagyok neki ellenállni, a lázadásom éppen azt bizonyítaná, hogy meghátráltam. Ha éppen az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond, akkor feladom az eredeti célomat, márpedig én semmi mást nem szerettem volna, mielőtt bejött a konyhába, mint nyugodtan elfogyasztani egy almát. Aljas kis örömöt érezne, hogy legyőzött, hogy leigázott a szavaival, hogy tőle függ, mit csinálok, és ebből a szempontból szinte lényegtelen, hogy azt teszem, amit mond, vagy annak az ellenkezőjét: akár engedelmeskedem, akár ellenállok, már nem vagyok szabad. 

Csak úgy mellékesen kellene abbahagynom az evést, csendben le kellene tennem a konyhapultra a gyümölcsöt, hogy ne is vegye észre. De hát ez hülyeség: ha eltitkolom, ha elsunnyogom, akkor ezzel az erővel meg is ehetném – de ha megeszem az egész almát a szeme előtt, akkor ugyanott tartok: önelégülten veszi tudomásul, hogy a markában tart. Szereti, ha az emberek azt csinálják, amit mond. Szereti kézben tartani a dolgokat, én az almát, ő engem. Nézem a kezemet, és már nem tudom, hogy a saját kezemet látom, vagy az övét. Nézem az almát, és már undorodom tőle, mintha összenyálazta volna, nézem az egyre barnuló a harapásnyomot, és már az ő fogsorát látom kirajzolódni a szélén. Lehet, hogy tényleg az övé? Kitátom a számat egy pillanatra, hozzámérem az almából kiszakított falat méretéhez. 

Akkurátusan elrendezi a nagyobb tálakat a mosogatógépben, okosan és türelmesen talál helyet mindegyiknek, ellenőrzi, hogy a forgókar ne ütközzön a legnagyobb lábas fenekének. Körültekintő és figyelmes, ha a háztartási gépekről van szó, szereti, ha minden úgy működik, ahogy szerinte működnie kell, az edények pedig zokszó nélkül engedelmeskednek az akaratának. Soha nem mondanak neki nemet. Én képes vagyok rá, egyszer már sikerült. 

Lomtalanítás volt, egyedül rámoltam ki a pincét, a komódot viszont nem bírtam el, sehogy nem találtam rajta jó fogást. Erre meghallom a lépteit a lépcsőház felől, mármint lépteket hallottam, de egyből tudtam, hogy ő az, senki másnak nincs ilyen ruganyosan öntelt járása. Most lejön a pincébe, ki fogja venni a kezemből a komódot, hogy majd ő kiviszi az utcára, meg akarja mutatni, hogyan kell, amivel persze csak azt akarja demonstrálni, hogy ő elbírja egyedül is. És tényleg megjelent a tárolókhoz vezető folyosó bejáratánál, láttam a sziluettjét, ahogy közeledik, és ahogy a folyosó közepén lógó negyven wattos izzó fényéből egyre több esett az arcára, lassan kirajzolódtak a vonásai, láttam azt az önelégült, kétely nélküli, magabiztos arcot, amit csak én vagyok képes észrevenni a tökéletesen eljátszott természetesség mögött. Nahát, egyedül pakolsz? Ha szóltál volna, szívesen lejövök segíteni. 

Most fogja elvenni tőlem, most kell vigyáznom, hogy ne fusson ki az erő a testemből, úgy markoltam a komód peremét a nyitott pinceajtónál, hogy belefehéredtek az ujjaim. Ez nagyon nehéz egyedül, te! – és itt megállt egy pillanatra, ez után a „te” után, ilyen apró trükkökkel képes elhitetni mindenkivel, hogy a viselkedése spontán és ártalmatlan, én viszont tudtam, hogy csak előkészíti a tőrdöfést. Vigyük ketten, ezt volt képes mondani. Ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg felkapja az egész bútort, és a fél kezében tartva kiszalad vele a ház elé, megpörgeti a mutatóujja hegyén, mint valami labdát, és ledobja a többi lom közé. Nem, neki éreztetnie kellett, hogy kegyet gyakorol, hogy megosztja velem a munkát, érezzem magamat hasznosnak én is. Azt akarta, hogy felfogjam, hogy bár megtehetné, mégsem akar megalázni. Lehet valami ennél megalázóbb?

Köszönöm, elbírom egyedül is. 

Egy ideig ragaszkodott hozzá, hogy segítsen, ami természetesen nem jelentett mást, mint hogy sétáljak bele a csapdába, és vegyek részt színjátékban, de miután megértette, hogy ebben nem leszek partner, fejcsóválva otthagyott. Hogy lehet valaki ennyire makacs, egy gyanútlan szemlélő ezt látta volna a fejcsóválásában, én viszont pontosan éreztem, hogy dühös és tehetetlen, mert kiálltam magamért, mert nem hagytam magam.

Azt mondják, az életveszély megsokszorozza az erőt az izmokban, az ember képes lesz olyan távot is leúszni, amire normál körülmények között esélye se volna, meg tudja mászni a sziklát, ha nincs más lehetőség a túlélésre. Az amygdala érzékeli a veszélyhelyzetet, a hipotalamusz vészjelzést küld, és aktiválja a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágát, az stimulálja a mellékvesét, amelyben adrenalin és noradrenalin szabadul fel, ez serkenti a vázizomzat vérellátását, a légutak és a pupillák kitágulnak, a máj glükózt juttat a vérbe, az energiaszint az egekbe szökik. Ha a szabadságodra törnek, talán hasonló történik, nem lehet leélni úgy egy életet, hogy mindig meghunyászkodsz. Nem biztos, hogy mérföldeket kell úszni, vagy fel kell hágni egy szédítő sziklafalra, néha elég csak annyit mondani, hogy köszönöm, elbírom egyedül is. Ha képes vagy kimondani ezt a mondatot, képes leszel elbírni egy komódot is, bár őszintén, fogalmam sincs, hogyan cipeltem végig a tárolók bejáratáig, onnan fel a lépcsőn, hogyan tudtam elkanyarodni vele lépcsőfordulóban, és aztán felszuszogni a kapuhoz vezető, újabb lépcsősoron. A lomisok, akik a sarkon ücsörögtek és szotyiztak, odaszaladtak hozzám, és mielőtt szó nélkül elvették tőlem a komódot, őszinte aggodalmat láttam a szemükben, alig akarták elhinni, hogy jól vagyok, hogy idejét sem tudom, mikor éreztem ilyen jól magam. 

Alaposan végigrágom az almát, egész a csutkáig, csak a szárát és a magházat dobom ki a szemetesbe. Egyedül vagyok a konyhában, a mosogatógép halkan és engedelmesen zümmög. Miután kiment, eszembe jutott, mit kellett volna tennem, mit kellett volna mondanom neki, utólag mindig eszembe jut a jó megoldás. A lélekjelenléten múlik minden, erre gondolok, aztán meg arra, hogy min múlik a lélekjelenlét. Lehet, hogy az is rajtam múlik, lehet, hogy a lélekjelenlét az erősek jutalma, lehet, hogy csak erősebbnek kellene lennem. Tudom, milyen erősnek lenni, és képes leszek rá újra. Lehet, hogy csak jobban kell akarnom.

Előrebocsátom, nem vagyok sem történész, sem borász, csupán mezei borszakíróként, a téma iránt érdeklődő, a borkészítés peremterületén mozgó, ám a borkritika világában elmélyedő újságíróként igyekszem tisztába tenni a hazai boros közélet néhány megmosolyogtató és néha bosszantó tévedését, netán szándékos csúsztatását. A rendszerváltás alatt, után, de valójában közvetlenül azelőtt indult magyar boros reneszánsz elengedhetetlen kellékei közé tartoztak a kilencvenes évek elején a feltörekvő újgazdagok, a privatizáció nyertesei, akik frissen elnyert társadalmi státuszuk bizonyítékaként igyekeztek a nyugati polgárság értékrendjének külsőségeit megragadni és magukévá tenni.

Ezek között pedig nem csupán a drága, vagy drágának gondolt nyugati autómárkák, az ismert óramárkák vagy éppen a ruhaköltemények bukkantak fel, de a luxuscikknek kikiáltott borok is.

A véletlenek szerencsés összjátéka folytán a kommunizmus utolsó éveiben éppen a villányi borosgazdák kezdték önállóan, saját név alatt is forgalomba hozni a boraikat, a nyolcvanas évek végén még szigorúan a termelőszövetkezeti borok mellett, melyet jellemzően éppen ők maguk készítettek. A néhány megjelent palack, az újdonság erejével ható nevek, a jobb minőség, és pusztán az, hogy a fogyasztók egyszerre egy arcot és egy nevet is tudtak társítani a termékhez, azt eredményezte, hogy az óriási keresletet szinte nem is tudták kielégíteni a borászok. A jó bornak pedig nem kell cégér, tartja a mondás, de szerencsére a villányi sváb gazdák azt is hamar felismerték, hogy ez nem teljesen igaz. Tudatosan, vagy csupán sok szerencsével, már mindegy is, a villányi borvidék identitásának a következő sarokkövei váltak tapinthatóvá: dominánsan kékszőlő-vezérelt, vagyis vörösboros borvidék, eleinte portugieser (oportó), később cabernet franc hangsúllyal, illetve a vörösbor luxustermékként pozicionálása, amiben a latinos műveltségű borász, Tiffán Ede (1991-ben az első, akit megválasztottak az Év Bortermelőjének Magyarországon) azzal járt elöl, hogy csúcsborának az 1999-es évtől a szőlő művelési helyén, vagyis a Kopár-dűlőben előkerült római sírfeliratról a Carissimae nevet adta.

Azt nem tudom, hogy akár a Tiffán család, akár más borászok tudtak-e az akkor már régész körökben ismert nagyharsányi római villa létezéséről, illetve azt sem, hogy a sírkövön említett Lucia, a „legkedvesebb“ feleség vajon a római villa tulajdonosának, Valerius Dalmatiusnak az ismeretségi körébe tartozott-e, de az tény, hogy a római luxusvilla mozaikjai, díszítőelemei arról tanúskodnak, hogy a Kr.u. IV. század végén a környék tehetős lakói bizony nem vetették meg a jó borokat, sőt maguk is termeltek szőlőt és készítettek bort. Az pedig, hogy először egy, később egyre több borász római kori leleteket épített be a marketingszövegeibe, gyorsan oda vezetett, hogy a hazai boros oktatás, a szakkönyvek és a tanfolyamok egyértelmű tényként kezdték kezelni a római kor pannóniai szőlőművelésének és borkészítésének máig továbbélő kontinuitását. Az ugrásszerűen elterjedt történetet már a kétezres évek első évtizedének a végén számtalan olyan borvidéken is hallottam, ami soha nem volt Pannónia része, így például a Mátrában és Tokaj környékén, egyedül az alföldi termelők mutattak példamutató visszafogottságot, de az is lehet, hogy ez csupán Soltvadkert legismertebb borászának, Frittmann János bonmot-jának köszönhető, amely szerint „a kishitűség az alföldi terroir-jelleg“. (Megelőzve, hogy felháborodott egri, mátrai és tokaji borászok kezdenék el olvasói leveleikkel bombázni a szerkesztőséget, jelzem, hogy Moseia északi határát a Maros jelölte ki, Dacia pedig sosem terjedt a Királyhágótól nyugatra.)

Még mielőtt rátérnék a hazai jó és kevésbé jó példákra, lássuk, mit kezdenek a római örökséggel Pannónia más tájain. Hiszen olyan ma is jól csengő helyek voltak egykoron Pannónia virágzó települései (jellemzően ekkor alakultak ki, nyilván még más nevek alatt) mint, Ljubljana, Ptuj, Bécs, Szávaszentdemeter, Pécs, Eszék vagy éppen Óbuda. Ami a bortermő tájakat illeti, az egykori Poetovium, vagyis Ptuj már rég nem egykori római szőlővidékként hirdeti magát, a borokon és a marketingen is sokkal inkább a település egykori német lakói érződnek, eleve a szlovén borrégió úgy beszél önmagáról, mint Stajerska vidékéről, nomen est omen, hátha a szomszédos ausztriai Stájerország borainak sikere rájuk is átragad. Persze a maliciózus megjegyzés cseppet sem indokolt. Egyrészt a középkori Stájerország tényleg lefedi a mai szlovén borvidéket is, másfelől abszolút jellemző a többnyelvűség, a szlovén mellett mindenki beszél németül is, harmadrészt a jelenkori szlovén borvidéki beruházások jelentős része köthető a jól prosperáló osztrák borászatokhoz, a Gross család például deklaráltan üzemeltet Ausztriában és Szlovéniában is egy borászatot. Ezzel szemben Ptuj városa, bár a kommunikációjában kevésbé támaszkodik erre, nem is tagadja el a római múltat, hiszen lakosai büszkék rá, hogy itt választották császárrá Vespasianust, és arra a kétes hírértékű eseményre is, hogy itt született az utolsó római császár.

Innen északra, az egykori Pannónia északnyugati csücskében találjuk Bécset és az akkoriban még sokkal fontosabb Carnuntumot. Utóbbi Pannonia Superior fővárosa volt, a III. században 50.000 lakossal, olyan „sztárfellépőkkel“ mint Marcus Aurelius, akinek az Elmélkedéseit állandóan magammal viszem a dunai evezéseimre, tudván, hogy néhány fejezetet itt, Carnuntumban, míg másokat Esztergommal szemben, a Garam torkolatánál található katonai táborban írt. A római korok szőlőművelési hagyományairól errefelé nem sokat tudunk, de tény, hogy az egész környék erre építi az identitását, lévén a modern osztrák borvidék neve is Carnuntum, ezt találjuk több ezer csodás Zweigelt és kékfrankos címkéjén, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. Vindobona, vagyis Bécs szintén büszkélkedhet szőlőterületekkel és borászatokkal, hirdetik is egész Európában, hogy az egyetlen főváros, amelynek közigazgatási határán belül találunk szőlőket és termelőket egyaránt. Bécsben még él a sarki borozók kultúrája, ami itthon – ki tudja, miért? – már a kétezres évek elején eltűnt, a nyolcvanas évek fagyállóbotránya után (amikor néhány osztrák borász jó ötletnek tartotta, hogy a testesség érzetének elősegítése miatt fagyállót keverjen a borhoz, amitől persze néhány szerencsétlen borkedvelő azonnal feldobta a talpát). Pedig az osztrák bor és méginkább az osztrák bormarketing erősebb mint valaha, és referenciának számít egész Közép-Kelet-Európában. Ennek a modern kori sikernek az alapja azonban nagyon is kortárs és semmi köze sem a római, sem a középkori bortermelési hagyományokhoz, ami a mai Ausztriát tekintve igazán csak a Fertő-tó nyugati partján és attól délre, Sopron környékén volt jelentősnek mondható.

Azt nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy az egykori római Pannónia legfontosabb borvidéke a Szerémség lett volna, de az tény, hogy a késő középkorban ez a táj, a Fruska Gora, vagy akkori nevén a Tarcal-hegység déli lejtői emelkedtek a legnagyobb rangra. Sirmium, a mai Szávaszentdemeter már a Flaviusok alatt coloniává vált, ami azt jelentette, hogy lakói automatikusan megkapták a római polgárjogot. A környék légiói úgy ráéreztek a királycsinálás fortélyaira, hogy öt római császár is Sirmiumot mondhatta szülőföldjének. Közülük nekünk Probus a legérdekesebb, aki Titus Flavius Domitianus császár tiltását feloldva megengedte a tartományokban a szőlőtelepítést. Ez számunkra azért is érdekes, mert ebből egyértelműen kiderül, hogy Kr.u. 92 és 280 között Pannóniában nem lehetett szőlőt telepíteni, legalábbis legálisan nem, így akarták az egymást követő császárok megvédeni az itáliai borokat, vagy méginkább – a rossz nyelvek szerint – a népességet, a gyatra minőségű provinciai boroktól. Probus császár nem csak megengedte, ösztönözte a szőlőtelepítést szerte a birodalomban, de a katonáit békeidőben szőlőtelepítésekre vezényelte, kis túlzással végül ez lett a veszte, hiszen saját tisztjei ölték meg. A szellem azonban már kiszabadult a palackból.

Évszázadokon át a Szerémség volt az egyetlen borvidék, ahol római kori szőlőtelepítések nyomára bukkantak a régészek, egészen a közelmúltig, amikor ez a Budai-hegység keleti oldalán, Aquincumtól nem messze (Csúcshegy-Harsánylejtő, 2006.) is megtörtént.

Érdekes, hogy bár a birodalom hanyatlása után innen is eltűnt a szőlő és a bor nyoma, amikor újra találkozunk vele, azt újfent újlatin nyelveken beszélő telepesek hozzák magukkal, akárcsak az itt már elfeledett knowhow-t, Columella és társai ókori tudását, no nem a „görög módra“ történő borkészítésről, de a mediterráneumban a mai napig mindenfelé ismert passito eljárásról, amikor a szőlőt szüret után a napon aszalják, aztán beleöntik egy már elkészült borba, ami a cukormennyiségtől újra erjedni kezd, majd a végeredményt újra kipréselik, így nyervén végtermékként egy rendkívül édes bort. (A technológia kis módosítással, hiszen abban az esetben nincs szükség a napon aszalásra, Tokajban ma is él, így készül a világhírű Tokaji Aszú, csak ott egy gombabetegség már a tőkén „megaszalja“ a szőlőket.) Nem véletlen, hogy a „római módra“ készült édes szerémségi bor a középkori uralkodók kedvelt itala volt, elvesztését a Magyar Királyság (1526, Mohácsi csata) még egy évszázadig fájlalta, amikorra már Tokaj végérvényesen felemelkedett.

Ami a mai határokon belüli borvidékeket illeti, Villányról már ejtettem szót, de Szekszárdon, a Balaton-felvidéken és Sopronban is komoly hagyományai voltak a római-kori szőlőművelésnek, igaz, ez a kultúra sehol nem élte túl a birodalom bukása és a magyarok honfoglalása között eltelt évszázadokat.

Ami Aquincum és Ulcisia (a mai Szentendre) környékét illeti, ma már bebizonyosodott, hogy itt is folytattak szőlőtelepítéseket a hegylábak Villái körül, de a szőlő- és borkultúra újra majd csak az Árpád-házi királyok alatt, majd a Hunyadiak idején virágzott fel annyira, hogy érdemes legyen róla beszélni. A szűken vett vidék legújabb kori fellendülését pedig egyértelműen a török idők után betelepülő délszláv népek hozták el, amelyek újra meghonosították a vidéken a régi római hagyományt, a szárított szőlőből és kierjedt borból készített édes bort, amit Jakov Ignjatović regényében (Örök vőlegény) a szentendrei szerb kereskedők több pénzért tudnak eladni a lengyel nemeseknek, mint a tokajiak az aszút.

Persze mindazt, amit leírtam, zárójelbe tette a filoxéra megjelenése, ami a XIX. század végén egész Európában teljesen kiirtotta a szőlőket, így a modern kori újratelepítések mellett új történetek és új piacok, új technológiák és új szállítási útvonalak vették át a régiek helyét. Ami egykor Rómában a barbárok jellemző szokása volt, vagyis a színbor ivása, ma már a mindennapok része, olyannyira, hogy a vinum szó, ami a vizezett bort jelentette, szemben a tiszta borral, amit merumnak neveztek, manapság már majd minden nyelvben a bor szinonimája. A római ízlés amúgy is elég távol állna a maitól, nehezen tudnám elképzelni, bár számos ókori leírásban találkoztam vele, hogy a borból kiszűrt seprőt kiszárítva és roston megpirítva végül csemegeként ropogtassam a gladiátorviadalok, pardon, a futballmeccsek alatt, ahogy azt is, hogy a tengertől távolabb eső Aquincumban tengervíz-előállító üzemet hozzak létre (szintén ókori római leírások alapján), hogy a borba megfelelő minőségű sós vizet (!) keverhessek, így téve alkalmassá azt a fogyasztásra. Könnyen juthatunk olyan következtetésre, hogy az ókor borai valójában fogyaszthatatlanok lehettek, de ne feledjük, hogy az ízlés – legyen szó bármiről – koronként változik, Odüsszeusz tiszta iszmaroszi borral itatta le a küklopszot, nem is csoda, hogy kiütötte, hiszen a hagyomány szerint az olyan erős és édes volt, hogy csak huszonnégyszeres hígításban (tengervízzel!) volt szabad fogyasztani, ettől mi, Leburna szavaival élve, úgy halhatnánk meg, mint még soha, de az ókor embere ugyanígy reagálna napjaink villányi, szekszárdi, vagy szerémségi vörösboraira. 

Rohanna a tengervízért, hogy fogyaszthatóvá tegye, ahogy azt a szentendrei skanzen területén feltárt római villából előkerült keverőedény felirata is tanúsítja: NON AMAT ME CVPIDVS („nem szeret engem a színborért hevülő“).

Nyitóképen: Balatonfüred, 1961 Forrás: Fortepan/Inkey Tibor

Hunnia vagy Pannónia… Mintha egy szalagcímet olvasnánk a kilencvenes évek valamelyik napilapjában. Itt az idő, válasszatok! Az ilyen harsány felszólításokban mindig ott rejtőzik a fenyegetés: jaj neked, ha kiderül rólad, hogy a rossz oldalhoz tartozol. Ha hígmagyar vagy. Ha nem-európai. Bunkó.
Elutasítva a megértés lehetőségét kizáró minden effajta megbélyegzést, az azért eléggé nyilvánvaló, hogy a Hunnia/Pannónia-ellentét a magyarság helyzetével kapcsolatos, két jól megkülönböztethető koncepciót takar. A rendszerváltás hajnalán az István, a király mindent felülmúló, fergeteges sikere talán épp annak volt köszönhető, hogy ezt az alternatívát rockoperásítva, azaz végtelenül leegyszerűsítve volt képes nézők százezrei elé tárni.

Természetesen nem hihetjük, hogy a történelmi István vagy a történelmi Koppány (ha létezett) ténylegesen a nyugathoz való csatlakozás alternatíváiról vitatkozott hajdanán. A forráshiányos magyar középkor kutatását nem könnyíti meg, hogy a latin nyelv ebben a több nemzetiségű, fiatal államban – Nyugat-Európában is teljesen szokatlan módon – amolyan lingua francaként szolgált, és ez a fajta írásbeliség pedig könnyen betölthette az ideológiai szűrő szerepét. Bár talán mégsem annyira, mint várnánk: Kézai Simon például ékes latin nyelven, egy nyugatias mintákra tekintő irodalmi műfajban, egy gestában fejtegette, hogy a magyarok és a hunok rokonok, a magyarok nagy hőse a nyugati civilizáció „ősgonosza”, Attila.

Ma mindenféle történelmi teóriák nélkül is tapasztalhatjuk, hogy a Dunántúl (a hajdani Pannónia provincia) és Kelet-Magyarország egészen „más”. Máshogy viselkednek, máshogy beszélnek, máshogy beszélnek a gyerekkel, máshogy főzik a húslevest, mi több, még a városok településszerkezete is különbözik. De így volt-e ez a középkorban? A kulturáltság és visszafogottság az antik romokkal együtt hagyományozódott a Dunántúlon élőkre? Nincs arra bizonyíték, hogy a Duna a középkorban is civilizációs határvonalat képzett. Kelet-Magyarország mára jól ismert kulturális arculatát a reformáció, településszerkezetét, de még a flóráját és faunáját is a tatárjárás és az ennél időben kiterjedtebb török pusztítás formálta. (Amikor Petőfi a pusztát dicsérte a XIX. században, nem gondolta volna, hogy egy háborúkban tönkretett tájért lelkesedik. Az Alföld a középkorban – mint az köztudott – éppoly erdős-ligetes táj volt, mint a Dunántúl.)

Bármiképp is vélekedtek Magyarország civilizációs lehetőségeiről a középkorban, a kelet vagy nyugat felé fordulás a három részre szakadt országban vált élesen elkülönülő politikai praxissá, láthatóan különböző kulturális alternatívákká. Nehéz kérdésekkel szembesült a kor értelmisége. A Habsburgoknak alárendelődve várjuk a nyugati segítséget vagy próbáljunk meg egyfajta modus vivendit találni a törökökkel? Kinek volt igaza akkoriban? A kérdés nevetséges: a XVI. században nem láthatta senki előre a nyugat technológiai és katonai előretörését vagy az Oszmán birodalom lassú hanyatlását.

A politikai szétszakadást kulturálisan persze a reformáció mélyítette el. Ám nehéz kérdés, hány nagy szentet, hitvallót, misztikust tudunk felidézni ezekből a vészterhes időkből. Meglehet, a markánsan különböző hitbéli állásfoglalások csak a politikai viták takarói voltak.  Ám így vagy úgy a reformáció lett végül a magyar írásbeliség megszilárdulásának a záloga is. A latin mint „apanyelv” – amelyet minden „hungarus” második nyelven sajátított el – olyan elterjedt volt a társadalmi és kulturális életben, hogy többekkel ellentétben én úgy vélem, a reformáció nélkül könnyen megszülethetett volna a latin egy Magyarországon önálló nyelvként szervesülő változata, egy új neolatin nyelv.

Mint látjuk, a ki tudja, mióta (valószínűleg az államalapítás kezdeteitől fogva) csírájában létezett Hunnia és Pannónia-koncepció, fejlődési modell csak a külpolitikai kihívások határára mélyült el egyfajta kulturális szakadékká. Két Magyarország van, mondogatjuk ma is nem titkolt büszkeséggel, önsajnálattal vagy épp szörnyülködéssel, mintha egy kulturális erőközponttal, Európával való egyidejű alkalmazkodás és ellenszegülés amolyan hungarikum lenne. 

De vajon tényleg igazi hungarikum? A Hunniához és Pannóniához hasonló kulturális és politikai alternatívák más kultúrákban nem figyelhetők-e meg? Nem lehetséges, hogy a nyitás és elzárkózás programja más kultúrákban is egyidejűleg merül fel? Talán pont akkor, mikor egy nagy civilizációval összetűzésbe kerülnek?

A hellenizmussal és a római civilizációval való kényszerű találkozás már az ókori Izraelben is a magyarokéhoz hasonló kulturális magatartásmintákat szült. Az Alexandriában „hellenizálódó” zsidó tudósok, a császári udvarban otthont találó Josephus Flavius, a Masszadát utolsó leheletükig, utolsó csepp vérükig védő zsidó harcosok bizony egyazon civilizációs összeütközésnek szülöttei. És ezek az eltérő, bár egyazon tőről fakadó kulturális stratégiák a keresztény óegyházban is nyomot hagytak: a jóval bezárkózóbb jeruzsálemi keresztények mély gyanakvással figyelték az athéni Areioszpagoszon prédikáló Pál apostolról érkező híreket, aki önmagáról mint a „dicsőség koszorúját” is elnyerő atlétáról beszél a leveleiben. (A sport és egyáltalán a stadionok az erőszakos római imperializmus gyűlöletes jelképei voltak a zsidó hazafiak szemében.)

Hát ki a jó zsidó? A mélyzsidó vagy a hígzsidó? Péter vagy Pál? És melyikük a jó keresztény? Aki őrzi saját keleties hagyományait vagy aki örömmel tanul és alkalmazkodik? A születő kereszténységnek hűnek kell maradnia a gyökereihez vagy nyitnia kell a görög-római civilizáció felé? A két alternatíva az ókori Izraelben is együtt, egy időben létezett. 

A magyar válasz persze ennél radikálisabb, mert a magyarok előtörténete az ókori zsidókénál jóval homályosabb. A honfoglalók is nyilván jöttek valahonnan, de hogy honnan és hogyan az ma is legendák és találgatások homályába vész. A mostanában fellendülő régészeti kutatások sem teljesen tudják a történeti adatokat a nyelvészeti bizonyítékokkal összeegyeztetni. Akiket ma a bizánci és muszlim forrásokban magyarokként azonosítunk, azok vajon tényleg magyarok voltak? És ha magyarok, akkor magyarul is beszéltek? Nem könnyű kérdés, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan hol és hogy ragadt rá a honfoglaló őseinkre a magyar nyelv. Azokra a nagy tisztelettel emlegetett ősökre, akikhez a ma élő magyarok legtöbbjét nem a származás, hanem „csak” a nyelv köti… 

A legendák és mesék mélyéből felbukkanó jövevények, a honfoglalók csak akkor lettek valóban láthatók, mihelyt megjelentek a középkori Európa radarján, kissé hasonlóan a részecskegyorsítóban cikázó elektronhoz, amely rögtön homályos energiafelhővé oszlik szét, ha nem figyeli senki. Hunnia és Pannónia tehát egyazon pillanatban született, mégpedig abban a pillanatban, amikor a magyarok a középkori Európa határához érkeztek. Az Európától való elkülönülés, az Európába való beolvadás programja is feltételezi Európa létezését. Egyik is, másik is a nyugati civilizáció árnyékában született.

De hát miért nem jutnak a ma élő magyarok végre valahára dűlőre? Talán mert önmagában egyik koncepció sem tökéletes? Az lehet a fennmaradásunk záloga, hogy mindig két stratégiát őrizgetünk a tarsolyunkban? – a magyar eredet igencsak kérdéses, miközben ez a nyugatosok által ócsárolt „múlt” igazi aranybánya volt Vörösmarty és Arany János költői képzeletének!. Hunnia jövője, a kelet felé nyitás se vonzza igazán a ma élő magyarok többségét – ám a jövő Pannónia (a nyugatosság) hívei számára sem világos. 

Már a Római birodalom is a múlt igézetében élt, amikor – a történelemben példátlan módon – a saját latin kultúráját lecserélte egy általa legyőzött nép, a görögök örökségével. A római hódítók szeme előtt nyilvánvalóan nem az akkori jelen, hanem a dicsőséges múlt, Platón és Arisztotelész görög világa lebegett. Ebbe a múltba akarta visszaálmodni magát a humanista Európa. Pannónia hívei ma is valami effajta múltba akarják visszaálmodni magukat. Európa múltjai persze mind káprázatosak – no de milyen lesz vajon a jövője? Kulturális skanzenként vegetál majd a szélsebesen átalakuló világban? Nyomasztó kérdések.

Pannónia és Hunnia lehetősége talán a „nyugattal” való első találkozást követően megszületett. De ezekből a lehetőségekből csak a mohácsi csatavesztés után alakulhatott ki intézményesült politikai és kulturális koncepció, amikor – miként már utaltunk rá –, senki sem tudhatta, hogy az oszmánok nem veszik-e be egész Európát, vagy hogy egy egyesült európai hadak nem indul azonnal Magyarország felszabadítására. Ma persze nincsenek nyakunkon törökök, a legtöbb embernek Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd neve is csak a történelemkönyvek lapjairól ismerős, de ma is épp olyan bizonytalanok vagyunk Európa és benne Magyarország jövőjét illetően, mint a mohácsi csatavesztés traumájából ébredező értelmiségiek. Most hogyan tovább? Mi lesz?

A történelmi példák alapján úgy vélem, a külpolitika keltette bizonytalanság különösen kedvez az egyre szélsőségesebb stratégiáknak és véleményeknek, az egyre markánsabban elkülönülő Hunnia- és Pannónia-koncepcióknak. Nem valószínű, hogy Magyarország területe jelentősen gyarapodna a közeljövőben. De az egészen biztos, hogy a Dunántúl és az Alföld, Pécs és Debrecen, ez a két szimbolikus szellemi főváros egyre messzebb kerül egymástól.

Az embereknek is így kell eltávolodniuk egymástól?

A politikai publicisták (hiszen ebből élnek) megszámlálhatatlan – és messze nem alaptalan – gúnyrajzot eszeltek ki a népiekről és urbánusokról. Pannónia hívei finnyásak, sznobok, a neofiták buzgalmával vetik rá magukat minden nyugati „újdonságra”. Honfitársaikat sokszor személytelen masszának, könnyen feláldozható ágyútölteléknek látják.. Mivel úgy vélik, a társadalomszervezés elveit „valakik” „valahol” már úgyis kitalálták, ezért csak afféle tanári vagy rendőri szerepet szánnak maguknak.  Hunnia híveinek műveltsége – a nyugatosokkal ellentétben – pedig puszta máz. Hiába is képzik vagy játsszák meg magukat, kibukik a kapa a szájukból. Sértett, sötét indulatokkal, homályos nosztalgiákkal teli emberek, akik hiába is tanulnak franciául (ha tanulnak), egyre csak Ázsiába vágynak vissza… Még szerencse, hogy a való életben kevés ilyen karikatúraszerű figurával találkozunk (bár néha találkozunk persze). A publicisták nemigen veszik észre, hogy az, hogy Pannónia vagy Hunnia vonzása erősebb, kevéssé múlik önálló döntéseken. A nagyszülők gesztusai, a vasárnapi húsleves vagy a délutáni tea illatának emléke, a gyerekkori vaníliás kifli vagy hájas tészta íze mindenki számára meghatározóbb, mint bármilyen politikai direktíva.

Pannónia és Hunnia történelmi-földrajzi helyzetünkből adódóan egymást feltételezi. És talán pont ezért – bármennyire is szeretné a politika – nincsenek köztünk megbízhatóan „tisztavérű” hunok és pannonok (csak esetleg korlátolt emberek). Ha elfelejtjük a politikai jelszavakat, könnyen belehelyezkedhetünk a másik gondolatvilágába. Ráadásul egyetlen emberben is keveredhet és sokszor keveredik is a kétféle hagyomány. Ugyanaz a költő írta le: „Párizs az én Bakonyom” és „Góg és Magóg fia vagyok én”. Egyszerre fordult nyugat felé, és volt otthonos az övéi hiedelemvilágában. Érezte magáénak mindenkori Párizs vonzását és az otthoniak csökönyösségét és sérelmeit.

Mi sem természetesebb. Hiszen miképp azt többször leszögeztük, Pannónia álma nélkül Hunnia sem létezhet.

Gombár Vince az Árpád Gimnázium korszakos klasszika-filológus tanára volt 1946 és 1967 között. Személyiségével és szigorával nemzedékekre gyakorolt nagy hatást és adta át klasszikus műveltségét. 

A tanárember

Tanítványai úgy emlékeznek vissza rá, mint az iskola kiemelkedő tanáregyéniségére, akinek sajátos aurája volt, és aki a tudományos életben is szerepet vállalt.  Gombár Vince a klasszikus kultúra és a latin irodalom oktatása mellett a grammatikát is szigorúan vette. 

Következetes tanárként írják le egykori diákjai, a latin nyelv szabályait ellentmondást nem tűrően betartatta. Másik szenvedélyét, az ógörög nyelvet csak becsempészni tudta óráiba, fakultatív módon. Az volt a véleménye, hogy aki csak a latint tudja, az semibarbarus (félbarbár) marad – egy igazi klasszika-filológus még ma is így gondolkodik. Nem csak tanár volt, hanem nevelő is, mindig humánusan osztályozott. Diákjai úgy emlékeznek, hogy szép tenorhangja volt, és szeretett a folyosón énekelni. Az élő nyelv szintjén beszélte a latint, egy olyan történet is kering róla, hogy Rómában latinul szólított meg olasz papokat, és csodálkozott, hogy nem tudtak érdemben válaszolni. 

Kétszer nősült. Első feleségét, a latin–német szakos Kelemen Editet, három gyermeke édesanyját a bölcsészkaron ismerte meg, második feleségét az Árpádban, egy orosztanárnő személyében. Fia, Gombár Endre a finn irodalom neves szakértője és műfordító.

Gombár Vince önszántából, a gimnáziumi latintanítás iránti elhivatottságból, pályája csúcsaként élte meg az óbudai Árpádban való tanítást. 

Akit ide büntettek 

Nem úgy Ritoók Zsigmond, akit „népgazdasági érdekből” helyeztek át az ELTE-ről 1958-ban  az óbudai Martos Flóra Gimnáziumba (a Szentélek téri Óbudai Gimnázium) az ’56-os események utáni megtorlások miatt, ahol 1970-ig tanított latint.

Ritoók Zsigmond megengedően emlékezett vissza erre az időszakra, hiszen a latintanítás minden körülmények között felemelő. A tudományos munkája ezzel nem szakadt meg, és amikor adódott rá lehetőség, visszament tanítani az egyetemre. Bárhogy is volt, 1958 és 1967 között Óbuda egyszerre két nagy tudású klasszika-filológust tudhatott középiskolai tanárként a sajátjának. Ritoók Zsigmondot, a klasszika-filológia professzor emeritusát, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, az Ókortudományi Társaság elnökét (1991–1998), a Széchenyi-díj, a Bolyai alkotói díj és a Magyar Corvin-lánc birtokosát 2026. március 13-án vesztettük el életének kilencvennyolcadik évében. 

Gombár Vince emlékezete

Gombár Vince nevét emléktábla őrzi az Óbudai Árpád Gimnázium belső bejárati lépcsőjének falán, amelyet 2003-ban osztályfőnökük emlékére az 1952-ben érettségizett IV/A osztály emelt. A felirat szerint nehéz időkben tudásban, becsületben és emberségben példát mutatott számukra. Ugyanez az osztály 1977 májusában alapította meg a Gombár Vince Alapítványt. A hetvenes–nyolcvanas években óbudai iskolák és különösen az Óbudai Árpád Gimnázium volt diákjai, vagyis az öregdiákok, számos egyéni vagy csoportos felajánlást tettek régi tanáraik emlékére, lehetővé téve, hogy ezek a nagyszerű pedagógusok az emlékezet terében maradjanak. A Gombár Vince Alapítvány az Óbudai Árpád Gimnázium könyvtárában őrzött alapító okirat szerint azoknak a diákoknak ad díjat, akik a latin vagy a görög irodalom ismerete, valamint a klasszikus műveltség (filozófia, történelem, kultúr- és vallástörténet, ókori képzőművészetek), és az európai műveltség és gondolkodás szellemi alapjának ápolása és terjesztése területén az iskolai ismeretanyagon felül teljesítenek. A cél az, hogy a humán műveltség különböző területeinek az iskolai tantervben meghatározott mértéken felüli elsajátítását, önálló mű alkotását és a műveltség továbbadását értékeljék. A Gombár Vince Alapítvány a mai napig létezik, az iskola hétköznapi életében kétféle módon van jelen. Egyrészt a végzősök között Gombár Vince-díjat osztanak ki, amit az iskola hagyományos, a Nagyszombat utcai Amfiteátrumban megrendezett ballagásán adnak át évente egy diáknak. A másik pedig a Gombár-bemutató, amely az elsőévesek (hat- és négyosztályos gimnázium lévén, a hetedik és a kilencedik osztályosok) színpadi előadásainak előadói estje. A színházi előadások helyszíne az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai színpada. Mindkét díjformára jellemző, hogy ma már nem tapadnak szorosan a klasszika-filológia területéhez, a humán műveltséget tágan értelmezik, nem ragaszkodnak már az ókori darabok színreviteléhez sem (az 1996/1997-es tanévtől). 

Gombár Vince szakmai életútja

Gombár Vince 1906. október 16-án született Zalaszentlászlón, római katolikus családban. Középiskoláit a Keszthelyi Premontrei Katolikus Reálgimnáziumban végezte 1918–1926 között. 1926-tól 1931-ig teológiát tanult, azonban felszentelése előtt elhagyta a papi pályát. 1931–1935 között a Pázmány Péter Tudományegyetem latin–görög szakán végezte tanulmányait. Az 1935/36-os tanévben a budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet gyakorló középiskolájában kezdte tanári pályafutását, majd a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban folytatta, ahol 1938-ig tanított. 1938. augusztus 1-jén az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban kapott katedrát 1945-ig. A tanári hivatásának kiteljesedése az óbudai Árpád Gimnáziumban eltöltött húsz év, ami 1946. április 26-ától datálható, ez negyvenéves korától hatvanegy éves koráig tartott. Halála aktív tanári korában érte, 1967. február 13-án, mielőtt nyugdíjba ment volna.  Tagja volt a máig létező Ókortudományi Társaságának és a „Juventus” latin nyelvű folyóirat szerkesztőségének, amelyben számos publikációja jelent meg. 

Forrás: 100 év – 100 kép az Árpád Gimnázium történetéből, 216.

A latintanítás helyzete a mai Magyarországon

A klasszikus műveltséghez való viszony változik a társadalmi hasznosság szempontjából. Seres Dániel klasszika-filológus, az Óbudai Árpád Gimnázium óraadó történelemtanára, aki egyben az egyetemi oktatásban is fontos szerepet vállal, a Covid-járvány előtt latin nyelvi szakkört tartott az iskolában. Jelen pillanatban nincs latin nyelv- és kultúraoktatás az Árpádban, sőt a kerületben a Veres Pálné Gimnázium az egyetlen, ahol az ún. latin örökségünk tárgyat tanítják (igény szerint négyosztályos rendszerben a latin nyelvet is). Ez a tárgy az érvényben lévő kerettanterv szerint a nyolcosztályos gimnáziumok történelemoktatásának lehet a része, és Pannónia római örökségének kultúrtörténetét adja át a gyerekeknek a latin nyelv megtanítása nélkül, ezért sok kritika éri. Ráadásul a honismereti tárgyak kiszorítják a tantervből. Általánosan jellemző, hogy az iskoláknak nincs lehetőségük rugalmasan dönteni a latinórákról. 

Ezt már Czeglédi Sándor latintanártól tudtuk meg, aki 2007 és 2025 között szervezte a Megújuló Latintanítás elnevezésű akkreditált latintanári képzést a Református Pedagógiai Intézetben. Magyarországon a latin nyelv és irodalom oktatásának mint a klasszikus műveltség kódjának máig tartó hagyománya van. Jelen pillanatban visszaesés tapasztalható a középfokú oktatásban az 1990–2000-es évek reneszánsza után. 3000–4000 diák tanul középiskolában latint, néhány százan érettségiznek, nyelvvizsgáznak belőle. (2006-ban a tanulók száma 12 000, az érettségizők száma 600 körüli volt). 1844-ig a latin államnyelvnek számított, 1945-ig kötelező érettségi tárgy volt a gimnáziumokban, vagyis a klasszikus műveltség alapjaként tekintettek rá. Az ógörög nyelv oktatását német mintára 1854-ben vezették be, majd 1890-ben göröghelyettesítő tárgyakkal kivezették a kötelező oktatásból. Még ha a megtűrt kategóriában is, a Rákosi- és a Kádár-rendszer engedte a latinoktatást, sőt, Gombár Vince munkássága a példa rá, hogy milyen magas színvonalon.

A mai oktatási rendszer lehetővé teszi, hogy a latint hagyományos módon, a négyosztályos gimnáziumban második választott nyelvként tanulják a diákok. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokban sem lehetetlen a latin nyelvoktatás helyzete, de sok múlik a fenntartó (állam vagy egyház), az igazgató és a szülők akaratán. A szakkörjelleg is adott – ez az oktatási forma azonban a diákok hiányában így megszűnhet. 

Számos országos és nemzetközi középiskolai verseny még most is létezik. Mindig vannak érdeklődők, a tanárok aktívan készítik fel rá a diákokat. A Nemzeti Tankönyvkiadó által kijelölt hivatalos latin nyelvkönyv magas színvonalú, a hetvenes évek óta ez van érvényben, de az elvárásai egy elit oktatási anyag elsajátításának vágyát sejtetik, ami sokszor ütközik a gyakorlati oktatás megvalósíthatatlanságával. A latinnak jellemzően az élő nyelvekkel kell versenyeznie, de az angolon kívül amúgy is csökken az ilyen irányú igény. A felsőoktatásban a bölcsész, a jogi és az orvosi pályákon van latinoktatás, azonban még a bölcsészkarokra sincs kötelező érettségi latinból mint belépő követelmény. A latin szakosok akár nulláról is kezdhetik az egyetemen a nyelv tanulását. Vannak kezdeményezések felsőoktatási intézményekben, hogy játékos módszerekkel könnyebben tanulhatóvá tegyék, és megszerettessék a latin nyelvet. 

Ugyanakkor szükség van latinul tudó szakemberekre, hiszen nemcsak az ókor, hanem a közép- és kora újkor irattári anyagai is latin nyelvűek, sőt a 19. századig számos latin nyelvű forrás létezik. 

Noha a latin nyelv oktatása Magyarországon jelen van, ám mélypontját éli, pedig a latintanárok közössége nem múló figyelemmel és odaadással küzd azért, hogy a meglévő tudás ne tűnjön el. Véleményük szerint aktívan tenni kell azért, hogy az elkövetkező tíz–tizenöt évben ne alakuljon ki szakemberhiány. 

Figyelmeztető jel, hogy abban az iskolában, ahol egykoron Gombár Vince a folyosókon énekelt, az őt tisztelő diákok pedig deklamálták a latin grammatikát, ma gyakorlatilag csak nevét ismerik. 

Köszönöm Kámán Veronikának és Buncsák Piroskának, az NKE Óbudai Árpád Gimnázium könyvtárostanárainak a kutatásban nyújtott segítségüket.

Felhasznált Irodalom:

Balogh Mihály:  Kell-e a latin? Kerekasztal beszélgetés a magyarországi latintanításról, Könyv és nevelés 2009/1 https://folyoiratok.oh.gov.hu/konyv-es-neveles/kell-e-a-latin-kerekasztal-beszelgetes-a-magyarorszagi-latintanitasrol

Ferenczy Attila–Gloviczki Zoltán: A klasszikus nyelvek tanítása Magyarországon, 2023/3-4 102-105.

Lévay Zsolt: 100 év – 100 kép

az Árpád Gimnázium történetéből, „Árpád Gimnázium” Alapítvány, 2002.

Tóth József: Óbudai alapítványok, Budapesti Nevelő, 1991/1-2: 98-99.

M. Ulpius Traianus császár (Kr. u. 98–117) uralkodása nyolcadik évében elérkezettnek látta az időt, hogy az addig egységes Pannonia provincia területét két részre ossza. Elhatározása mögött reális katonapolitikai megfontolások és személyes aggodalmak keveréke munkált. A birodalom előterében, a Danuvius (Duna) bal partján élő, különböző etnikumú és harcmodorú barbárokkal szembeni védekezés feladatának és felelősségének megosztása mindenképpen indokolt lépésnek tűnt. Másfelől történelmi leckék sora, sőt személyes tapasztalatai is óvatosságra intették a császárt az olyan mértékben agyonmilitarizált tartományok helytartóinak eltúlzott ambícióitól, mint amilyennek az osztatlan Pannonia is számított a századfordulón a maga öt legiojával és számos segédcsapatával.

Az aquincumi helytartói palota Nemesis-Fortuna szobra. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra)

A szobor alkotója a képi eszközök gondos felhasználásával Nemesist, a római állam rendjének, törvényeinek őrét, a császári ház és ennek megfelelően a politikai rendszer szövetségesét kozmikus királynőként, démoni vonásoktól sem mentes, panteisztikus világűrnőként jelenítette meg. A római történelem tanulságai alapján az eltúlzott ambíciók veszélyeire emlékeztetni egy helytartói palotában korántsem számított oktalanságnak.

„Szerény erőforrásokból”
Tartományközpont születik

 Traianus a kisebb területű utód tartomány, Pannonia Inferior számára Aquincumot jelölte ki helytartói székhelyül. Aquincum ez idő tájt nem egyéb, mint egy erősen vizenyős környezetben létesített legiotábor a mögötte-körülötte felvert deszkaházas civil településsel, a ’bodegákkal’ (canabae), valamint egy korábbi lovascsapattábor a hozzátartozó katonai faluval (vicus militaris). A hadsereg oldalvizén evickélő polgári lakosság hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy porfészkük tartományi székhellyé vált. Az építőipari vállalattá avanzsáló hadsereg palotát kezdett építeni a Kis-szigeten: rezidenciát az egymást majd többé-kevésbé szabályos időközönként váltó helytartók és kormányzati központot a tartományigazgatás számára. Állami pénzen a poros-sáros, nyikorgó bodegaváros is urbánus külsőt kezdett ölteni, bár városi rangemelésre ekkoriban még reménye sem lehetett, de mégiscsak így illett. Megkezdődött a tábortól észak felé mintegy 1 leuga (ca. 2 km) távolságra fekvő bennszülött falu arculatformálása is, hogy a katonai territoriumon fekvő bodegaváros helyett egy nem túl közeli időpontban majd a kisebb presztízsű municipium városi rang büszke tulajdonosa lehessen.  

Tartományközpont született.

Az aquincumi településkomplexum: legiotábor, katona- és polgárváros. A Kis-szigeten a helytartói palota feltárt része látható. Topográfiai realitásokon alapuló művészi látványrajz. (Grafika: Szentesné Sinkó Zsuzsanna)

„Erő, ész nevel tartományokat”

A tartományigazgatás szálait a Kis-szigeten létesített helytartói palotából (praetorium) mozgatta egy népes katonai hivatalnokgárda. Az eredetileg 7–8 hektár alapterületű komplexumnak régészetileg mindössze az északi, mintegy 10.000 négyzetméter alapterületű részlete tisztázott. Azonban éppen az ott elterülő I. számú épület foglalhatta magába a helytartói rezidencia és egyéb épületrészek mellett a tartományigazgatás keleti szárnyon elhelyezett hivatali helyiségeit is. A provinciaigazgatásban a kései császárkorig a tartományi legio(k)ból célirányosan kiválasztott altisztek szolgáltak, külön civil hivatalnoki gárda nem létezett. Aquincumban ez azt jelentette, hogy a Hadrianus-kortól (rövid megszakításoktól eltekintve) állandó helyőrségi csapatnak tekinthető legio II Adiutrix altiszti állományából emelték ki a megfelelő kvalitásokkal rendelkező személyeket, akiket „taktikai sarzsiból” igazgatási munkakörbe helyeztek át. (Nem kizárva annak lehetőségét, hogy a soron következő rangemeléssel újfent taktikai szerepkörbe kerülnek.) A Kr. u. 214. évi határkiigazításkor Brigetiót Pannonia Inferiorhoz csatolták, ezzel a tartomány két legióssá vált. Ekkortól kezdve a helytartó embereit igazságosan, fele-fele arányban a brigetiói legio I Adiutrix és a helyi legio II Adiutrix altiszti állományából válogatták össze. A helytartói központból indultak ki és hálózták be a tartományt a terepi munkát is végző rendőr, titkosrendőr-, hírszerző- és igazgatási altisztek. Feljebbvalóik azonban az ő működésük gyümölcsét is az aquincumi helytartói palotában szüretelték.           

Ahová mindig összefutottak a szálak: az aquincumi helytartói palota régészetileg többé-kevésbé feltárt részlete. Rekonstrukciós elképzelés. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Markus Schaub)

„A közútra felhajtani nem tilos senkinek”

A tartományközpont helyének kiválasztását a hadsereg jelenléte döntötte el. Minthogy a helytartó nemcsak a közigazgatás és jogszolgáltatás fejének, hanem a legfőbb katonai parancsnoknak is számított, rezidenciáját és hivatali központját az alsó-pannoniai hadsereg legjelentősebb csapata, az aquincumi legio közelében kellett berendezni. A katonaság a jól kiépített hadi utakon gyors helyváltoztatásra volt képes. Ilyen szempontból legnagyobb jelentőséggel a Duna jobb partján futó limesút bírt, de Aquincumot közvetlen útvonal is összekötötte a legközelebb eső legiotáboros településsel, Brigetióval. A hadiutak a polgári lakosság számára is közlekedési és kommunikációs csatornaként szolgáltak, rajtuk keresztül értek célba a kereskedelmi termékek és a művészi-szellemi áramlatok.

„Üdv, Profit!”

Aquincumban minden a katonaságról szólt, ezért a tartományközpontról kimondva-kimondatlanul is olyan kép alakult ki, hogy csak egy gazdaságilag gyenge lábakon álló település a birodalom határán, amelyet a garnizonjába külhonból beöntött, majd onnan a civil szférába átszippantott pénz tart életben. Kétségkívül igaz, hogy Aquincumban és környékén nem alakultak ki mezőgazdasági nagybirtokok vagy ipari nagyüzemek, és exportképes árucikkekben sem bővelkedett a településkomplexum. Az ipari termelés oroszlánrészét a békeüzemmódban működő hadsereg végezte civil kisvállalkozások, jellemzően családi léptékű kisműhelyek termelésétől megtámogatva. A centrum és a periféria – az ager Aquincensis – között azonban élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a vizenyős környezetben szorongó tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkekkel látták el a territorium településeit. A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem termékeinek helyi elosztó piacaként, és fölözte a birodalmi-barbaricumi áruforgalom nem csekély hasznát is. A városi magistratusok közcélra fordított magánvagyonán kívül helyi jellegű vámok, forgalmi adó, kereskedelmi engedélyek kiadása, földek és városi ingatlanok bérbeadása, halászati engedély, pénzváltásból és büntetési tételekből befolyó pénzek, különböző – például prostitúcióból befolyó – illetékek álltak még a település (Kr. u. 194 óta colonia) rendelkezésére, amelyekből egész tűrhetően megélt. Ahhoz mindenképpen, hogy a hízelgő hangzású colonia splendidissima (’igen ragyogó colonia’) megjelölés csengésében senki se érezzen ironikus felhangot. 

Az aquincumi iparnak persze akadtak olyan ágai is, amelyek jelentőségben túlterpeszkedtek a központ és territoriuma határain. A kőfaragványok értékesítői interprovinciális kapcsolatokat és távoli piacokat uraltak, vagy legalábbis osztoztak rajtuk. Nemcsak stilisztikai, de immár anyagvizsgálati eredmények is bizonyítják, hogy az aquincumi kőfaragás félkész vagy teljesen kifaragott termékei (aediculák, sztélék, szarkofágok, fogadalmi oltárok) iránt nemcsak Pannonia Inferior távolabbi tájai, hanem a szomszédos Pannonia Superior és Moesia Superior tartomány is keresletet támasztott. Úgy tűnik továbbá, hogy az aquincumi kőfaragóműhelyek által használt budakalászi travertint építőanyagként is értékesítették a Dravus (Dráva) folyótól délre. Aquincum művészi-stilisztikai hatása alatt fejlődött Dacia Superior kőfaragása, ahová még az itáliai és noricumi hatások is csak az alsó-pannoniai tartományszékhely kőfaragó művészei által átszűrve jutottak el. A Duna középfolyása mentén Aquincum nemcsak kulcsfontosságú katonai támaszpontnak, hanem regionális jelentőségű gazdasági és kereskedelmi központnak is számított. 

Aquincumban gyártott szarkofágláda a felső-moesiai Viminaciumból (Kostolactól keletre, SRB). Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Narodni Muzej Požarevac, Požarevac. (Fotó: © Narodni Muzej Požarevac – Ortolf Harl)

„Népünk hogy imádta e művészt!”
Aquincum, a tartomány kulturális és sportközpontja

A tartomány lakosságát mágnesként vonzotta a székhely, különösen a hadsereg, amely a fiatal férfiaknak életpályát és biztos megélhetést ígért. A segédcsapatokból leszerelt apák immár római polgárjoggal rendelkező fiait génjeik hajtották a legioba, de érkeztek vérbeli civilek is, Mursából (Eszék, HR) kifejezetten nagy számban. Mások a hadsereg közelségében a haszonszerzés lehetőségét ismerték fel, gyökerezzen az kézműves, kereskedelmi vállalkozásban, vagy a szórakoztató- és vendéglátóipar legkülönfélébb szolgáltatásaiban. 

A város kényelmi berendezései, termálvizei vagy a politikai vezetés által finanszírozott fesztiválok, gladiátorjátékok és állathajszák az idegenforgalmat is pörgették. Az aquincumi amfiteátrumok látogatóinak lakhely szerinti összetétele régészetileg nem kutatható, de írott és képi források tanúsága szerint a különböző települések lakói rendszeresen látogatták a földrajzilag akár nagyobb távolságra eső rendezvényeket is. Ezért a tudatos várostervezés az aquincumi amfiteátrumok befogadóképességét is az ager Aquincensis lakói, illetve a még távolabbról érkező vendégek várható számarányának figyelembevételével méretezhette. 

Aquincumi színházat (theatrum) vagy koncerttermet (odeum) hitelt érdemlő módon még nem sikerült azonosítani, bár Vitruvius szerint a várostervezéskor a színház helyének forum közeli kijelölése prioritást kellett, hogy élvezzen. Az egykori színházi élet vibrálása ugyanakkor a játszóhelyek régészeti azonosítása nélkül is bizonyított. Erről győz meg T. Flavius Secundus színházi súgó (monitor) felirata, amelyet a színjátszók egyesületének (collegium scaenicorum) védőistensége számára dedikált. A színházi világhoz kötődik az a terrakotta komikusmaszk is, amely a polgárváros keleti fazekastelepén látott napvilágot. 

Komikus maszk (modellje) Aquincum-polgárváros keleti (gázgyári) fazekastelepéről. Terrakotta, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Lakos Gábor)  

Minthogy a szóban forgó, nem csekély súlyú álarcnak sem felerősítése, sem szemkivágása nem megoldott, inkább modellként szolgálhatott a tényleges – vászonnal, fával és parókával dolgozó – maszkkészítőknek, mintsem kész színházi kellékként, de az sem zárható ki, hogy fogadalmi ajándéknak vagy belsőépítészei dekorációnak szánták. Ugyanezen a fazekastelepen színházi maszkformájú mécses készítéséhez használt pozitív modell is napvilágot látott, de Aquincumban a színházi maszkkal díszített antefixumok (kúpcserépsort lezáró égetett agyagelemek) is közkedveltségnek  örvendtek. Az ikonikus színházi kellék hétköznapi használati cikkeken történő szerepeltetése a teátrumok világát a gladiátorjátékok népszerűségéhez közelíti, egyúttal arról is tanúskodik, hogy Pannoniában a hallatlanul népszerű mimus-színház mellett a maszkos színpadi műfajok is élők maradtak.

„Ökörtől tanul szántani a tinó”
Aquincum: oktatási központ? 

Nehéz megmondani, hogy a kultúra és a szórakozási lehetőségek mellett az oktatás is vonzerőt gyakorolt-e a tartományi vagy akár határon túli fiatalságra. Pannoniai iskolákat forrásaink nem említenek, Aquincumban alapfokú oktatás ezzel együtt bizonyosan létezett. 

Egy Margit-szigeti lelőhelyű sírsztélétöredék felirata egy aquincumi scholasticust említ. Kr. u. 3. századi kontextusban a scholasticus kifejezés még hallgatót jelent, ez alapján Aquincumban magasabb szintű – grammatikai, retorikai – oktatás megléte feltételezhető. Ezt látszik megerősíteni a 18 éves korában elhunyt L. Septimius Fuscus scholasticus esete is, akit előkelő szülei a felső-pannoniai Mogetianából küldtek Aquincumba, jó eséllyel továbbtanulás céljából. Két aktív, jogi tevékenységet folytató személy ismert még a tartományközpontból: Sextus Lucanius causidicus (’bírósági szószóló’) és Aurelius Claudianus advocatus (’ügyvéd’). A bírósági szószólók és ügyvédek praxisa alapvetően szónoki végzettségükre támaszkodott, jogi ismeretekkel csak félszeg módon rendelkeztek. Amennyiben szerény jogi ismereteik végére jutottak, jogász végzettségű szakemberhez, pragmaticushoz (’jogtudós’) fordulhattak segítségért. Ilyen Aquincumban praktizáló pragmaticus lehetett Aurelius Eufimianus is, bár sírtáblájának olvasata legalábbis bizonytalan.

Mindezen személyek jelenléte ugyanakkor nem bizonyítja a szervezett, iskolai keretek között zajló grammatikai vagy retorikai, pláne jogi képzést. Amennyiben a scholasticus ténylegesen tanulói státuszt jelent, és nem ügyvédet, mint ahogyan a császárkor későbbi időszakában egyre gyakrabban tapasztalható, még mindig számolni kell a helyi magánoktatás lehetőségével egy tapasztalt szószóló vagy advocatus oldalán. Magasabb fokú, tényleges jogi – vagy orvosi – végzettség eléréséhez azonban bizonyos, hogy Pannonián kívüli iskolázottság szükségeltetett.

Táj, lélek, gondolkozásmód, érzelemhullámzás, érzékenység és érzékeny barbárság sajátos ötvözetéről ír Mészöly Miklós az Én Pannóniám előszavában. Az antológia egyben hommage Mészöly részéről az iránt a mértékadó szellemi tér iránt, amivé a táj kései lakói számára az egykori római provincia és kultúrája vált. Ez a tekintet a reneszánsz humanistái között született a kora újkor hajnalán, hogy aztán kísérőnk maradjon egészen napjainkig. A Vergiliustól származó és a humanizmus által gyakran idézett kép a Múzsák vándorlásáról, amennyiben a Múzsák egyfajta sajátos, egy meghatározott szellemi mércéhez igazodó szemléletmódot is kifejeznek, különösen találó. 

Janus Pannonius (1434–1472) választott nevével fejezte ki legnyilvánvalóbban elköteleződését Pannonia mellett. Ez a választott név önmagában is óriási poétikai bravúr, méltó a beszédes tömörségre törekvő epigrammaköltő tollára, hiszen tartalmazza Janus teljes hitvallását és ars poeticáját. Mit érthet meg mindebből a távoli utókor?

Az érzékeny csodagyermek korán szembesült olyan súlyos kérdésekkel, mint az identitás. Tizenhárom éves volt, amikor zseniális nagybátyja, Zrednai János – Antonio Bonfinitől kapott téves nevén Vitéz – az akkori Európa legmodernebb iskolájába, Guarino Veronese ferrarai magántanodájába küldte. A tudós főpap és államférfi ezzel egy kicsit saját álmait valósította meg. Zrednai ugyanis a humanizmus apostolaként nem csupán felismerte az Itália felől érkező új szellemi áramlat jelentőségét, hanem élete vezérelvévé tette, sőt, minden pénzét, befolyását, szervező tehetségét latba vetve próbálta meghonosítani e modern műveltség vívmányait Magyarországon. Itáliába azonban, ahova nagyon vágyott, soha nem jutott el.

Az ifjú Janus Ferrarában hamar kitűnt rendkívüli tehetségével, és ez természetesen kiválthatta iskolatársai féltékenységét és irigységét. Mindent megtettek, hogy valamiképpen fogást találjanak rajta. Gyenge pontja éppen a származása volt, hiszen Itáliából, különösen az antikvitás mámorában élő kora reneszánsz Itáliából tekintve a Magyar Királyság a barbár északon terült el. A mesés hyperboreusok éltek itt, akiknél Apollón isten a teleket szokta tölteni. A „barbár” szó, βάρβαρος, a görögök leleménye volt, ők hívták így azokat a népeket – utánozva az érthetetlen beszéd hangzását –, akik nem beszélték az ő nyelvület, kifejezve ezzel egyfajta kulturális fölényt is. A szó minősítő erejét az európai utókor egyhangúlag átvette. Az iskolatársak közül Janust jópáran barbárnak csúfolták, akinek balszerencséjére még édesanyját is Barbarának hívták. A támadások jellegére és mértékére a sértésekre visszavágó éles epigrammákból következtethetünk. Egy bizonyos itáliai nemes csemete, akit Janus csak malacként (gryllus, lat.) szólított meg, különösen bosszanthatta, mert tíz versből álló ciklussal vágott vissza neki.

Mordes, et patria pastum me dicis ab ursa,

tam durus videor, tam tibi, Grylle, ferus.

Pannonis ursa dedit lac nobis, Grylle, fatemur,

at non ursa tibi, sed lupa, Grylle, dedit. (Epigr. 39)

Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem

otthon, Gryllus, mert, annyira vad vagyok én.

Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban

Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György fordítása)

A szüntelen védekezés mindenképpen önreflexióra késztethette az északról érkezett fiatalembert. Azt, hogy a származás kérdése valóban számított, s nem csak a gyermekek körében, tükrözi, hogy egy alkalommal Janus szeretett tanára, Guarino is így írt róla: gente Pannonicum, Italicum moribus. Azaz származására nézve pannoniai, viselkedésében itáliai. A mores tág jelentésmezőt fedő szó a latinban. Jelenthet erkölcsöket, szokást, jellemet, viselkedést, és mindezt együtt. Esetünkben éppen ez utóbbiról lehet szó, Guarino Janus teljes személyiségét, egész habitusát jellemzi, s így, egészében látja őt itáliainak. Fontos körülmény az is, hogy Guarino egy ajánlólevélben vetette ezt papírra, a tudós velencei patrícius, Francesco Barbaro figyelmébe ajánlotta a tehetséges ifjú költőt. Úgy tűnik, hogy a nyílt társadalmi érintkezés íratlan szabályai is megkövetelték a származásról hírt adó információt. Árulkodó, hogy Guarino a Pannonicus, azaz pannóniai jelzőt használja. Ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy maga is a humanisták kategóriáiban gondolkodik, akik számára a pannóniai korántsem hangzott rosszul. Az egyik legnagyobb közülük, Lorenzo Valla, aki a klasszikus, a középkorban rárakódott rétegektől megtisztított latin nyelv feltámasztásáért hirdetett harcot, úgy vélte, hogy azok az európai országok, ahova a latin nyelv kultúrát terjesztő hatása eljutott, nem lehetnek barbárok. Természetesen ez alapvetően az egykori Római Birodalom területét jelentette, s ebbe Pannonia is beletartozott. Valla így ír nagy műve, a megtisztított latin kézikönyvének szánt Elegantiae előszavában: A miénk Itália, a miénk Gallia, a miénk Hispania, Germania, Pannonia, Dalmatia, Illyricum és sok más náció. Ahol ugyanis jelen van a Római Birodalom, ott mindenütt a római nyelv uralkodik. Igen, Valla jelen időben fogalmaz: ahol jelen van a Római Birodalom. A humanisták ezt a kettős realitást élték, a kulturális értelemben vett birodalom az ő szemükben kézzelfogható valóság volt.

De térjünk vissza újra Guarino Janusról adott jellemzésének második eleméhez: viselkedés- és gondolkodásmódjában itáliai. Ez a tömör összegzés a humanista Francesco Barbaro számára nem csak azt jelentette, hogy a figyelmébe ajánlott ifjú képes a helyi kultúra szabályai szerint mozogni, hanem azt is, hogy „közénk való”, tagja a humanisták akkor még nem annyira kiterjedt családjának, ő is az új műveltség beavatottja. Guarino még az alábbiakat is hozzáteszi, mintegy érvként velős összegző megállapítása mellett: a fiatalember csodálatos, sőt bámulatos műveltségű (doctrina mirandum, immo vero stupendum).

A nagy Guarino legkisebb fia, Battista, aki Janus iskolatársa és közeli barátja volt, és aki később átvette apjától a ferrarai iskola vezetését, az egykori iskolai támadások alaphelyzetére építve védte meg sok-sok évvel később barátját, vagy, ha úgy tetszik, ebből az alaphelyzetből kiindulva alkotott Janus-laudációt. Egyik levelében ugyanis arról ír, hogy egy bizonyos Petrus – aki kitalált személy is lehet – pusztán származása miatt barbárnak nevezte az általa nem is ismert költőt. Battista ezt használja ki, és mutatja be részletesen portréját, megalkotva ezzel a Janus-kutatás egyik legfontosabb forrását. Kijelenti, hogy az itáliaiak is boldogan lennének annyira barbárok, mint amennyire ő az.

Így látták Janust Itáliából szemlélve. De hogyan tekinthetett ő saját magára? A Hungarus fogalomról gyakran szó esik régi művelődéstörténetünk kontextusában. A Magyar Királyság alattvalói önmagukat Hungarusként nevezték meg azokban az esetekben, amikor származásuk felől kérdezték őket. Ugyanis elsősorban nem a vérségi származás határozta meg az identitást, hanem a politikai alakulathoz való tartozás. Janus sem vér szerint volt „magyar”, egy szlavóniai kisnemesi családból származott, amely az ő születésének idejére azonban már rég elmagyarosodott. A család ugyanis generációk óta aktív szerepet vállalt a vármegye jogi adminisztrációjában, amely tevékenység során nemcsak a latin, hanem a magyar nyelvet is használták. Valószínűleg Janus is Hungarusként határozta meg önmagát, Hungarus-tudattal érkezett Itáliába.

Azt se felejtsük el, hogy az indulás idejére nagybátyja már „telebeszélhette a fejét” a humanisták vezérelveivel, s Itália földjére lépve lelkének terein már a Római Birodalomban járhatott. Jócskán érzékenyítve lehetett tehát. Árulkodó e tekintetben, hogy Zrednai antik szerzők műveit tartalmazó kódexeiben rendszerint bejelölte a Pannóniáról szóló részeket, a margón feltüntetve a „Pannonia” szót.

Mindennek fényében nagyon érzékenyen érinthette Janust, hogy barbárnak csúfolták, s valószínűleg arra ösztökélte, hogy mindenáron bizonyítsa az ellenkezőjét. Talán nem utolsó sorban ennek a bizonyításvágynak köszönhetjük azt a nagy költőt, akivé vált, s akiről egyik jeles 16. századi kiadója, a német Beatus Rhenanus így írt: én legalább olyan szívesen olvasom Erasmust és Janust […], mint Vergiliust és Cicerót. Beatus Rhenanus ezzel a legmagasabbra értékelte őt, a korszak irodalmi kánonjának csúcsszerzői mellett, velük egyenrangúként jelölve ki helyét.

Választott nevének második elemével a költő tehát mindenekelőtt szellemi hovatartozását fejezte ki, s egyben földrajzi származására is utalt, nem rejtve el, nem tagadva meg azt. Nevének első tagja pedig, amelyet a kétarcú Janus istentől, a kezdet és a vég őrzőjétől kölcsönzött, aki a régire és az újra egyaránt tekint, tovább árnyalja e szellemi identitást. A név, így együtt immár teljes ars poetica, költőnk az a művelt pannóniai, aki a régiből újat teremt. Nem más ez, mint a humanista költészet legalapvetőbb elve és eszméje, olyan esztétikai vezérelv, egyben célkitűzés, amelyet csak kevesek tudtak maradéktalanul megvalósítani, és tudták újjá formálni poézisük alkímiájával a régit. Janus Pannonius azon kiválasztottak egyike volt, akiknek sikerült.

Hazatérve Pannoniába személyiségét, tehetségét, ezt az új költészetet hazája szolgálatába állította. Az öntudatos humanista költő büszkesége csendül fel egyik leghíresebb epigrammájában, a Pannonia dicséretében:

Quod legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,

nunc e Pannonia carmina missa legit.

Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior,

nobilis ingenio, patria, facta meo. (Epigr. 45)

Eddig Itália adta, mit olvashattak a népek,

s most olvassa viszont Pannoniánk dalait.

Bíz’ nagy dics nekem ez, de nagyobb a hazámnak,

kit híressé tett váteszi géniuszom. (Török László fordítása)

Saját sírfeliratában, amelyet egyik verse végére maga fogalmazott, szintén ebben látja életének lényegét:

Hic situs est Ianus patrium qui primus ad Istrum

duxit laurigeras ex Helicone deas. (Eleg. 29, 117–118)

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. (Kálnoky László fordítása)

Janus epigrammáiban Martialisszá, helyenként Catullusszá válik, máshol Vergilius vagy éppen Ovidius lép elénk. Költői mivolta vált igazi identitásává, személyiségének egzisztenciális centrumává. Bár vágyott mindarra, amit az értő hallgatóságtól kaphatott, végső soron mindegy volt neki, hogy van-e közönsége, hallja-e valaki. Egyik nehézkes és bosszantó klerikus beosztottja, Vitus érzékeny pontjára tapintott, felvetve, minek ír, ha nincs közönsége. Janus így vágott vissza: a Múzsáknak és magamnak dalolok. (… Musis et mihi, Vite, cano. Epigr. 391) Azt akarta, hogy halála után lelkének ez a minősége, költői mivolta legyen az, ami nem enyészik el: a platonizmus gondolatvilágán belül, a lélekvándorlás jegyében lelke költözzék méhbe vagy hattyúba – írja Saját lelkéhez című elégiájában. Mindkét állat a költő szimbóluma.

Nagyon nehéz volt visszatérnie abba a Pannoniába, ahol a Vitus által vázolt állapotok fogadták. Hiányzott a termékenyítően pezsgő városi élet, amelyből epigrammái táplálkoztak, az értő közönség, s mindehhez társult az egyre nehezebbé váló politikai szerep kancelláriai és háborús szolgálatai közben. Így ír barátjának, Galeotto Marziónak:

Haec tibi Pannonicis epigrammata mittit ab oris

inter Hyperboreas maximus Hister aquas.

Nec te mirari nimium, Galeotte, decebit,

esse videbuntur vix mea si qua tibi.

Scilicet ingenio multum locus addit et aufert,

inter et est, sub quo sidere carmen eat.

In Latiis scripsi fortasse Latinius oris,

at nunc barbarico barbara in orbe crepo.

Hic Maro ponatur, lyra fiet rauca Maronis;

huc Cicero veniat, mutus erit Cicero. (Epigr. 377)

(…)

Ezt a néhány epigrammát néked Pannoniából

a Duna küldi, a Föld északi főfolyama.

Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,

jó Galeottóm, hát meg ne lepődj emiatt.

Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől – ki tagadná?

S látszik a versen, hogy merre, hol is született.

Rég a latin környék latinabbá tette a versem,

barbár táj barbár szóra kapatja a szám.

Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;

vagy Cicerót; itt elnémul Cicero. (Csorba Győző fordítása)

A valódi Pannóniában nem igazán vannak itáliai értelemben vett városok. Egyetlen magyar város jelenik meg kulturális térként környezetében, Várad. Sugárzóan szép költeménye, a Búcsú Váradtól Jankovits László értelmezése szerint annak a negatív képnek a pozitív „visszája” is lehet, amelyet a művelt Mediterraneum évezredek óta északnak tulajdonított. A vers lüktető, buzdító refrénjét – Fel hát, az útra, társaim siessünk! – kontextusunkban akár így is értelmezhetjük: vigyük ezt a ragyogást, ezt a szellemi élénkségét, amit ez a város képvisel, a Dunához, azaz az ország szívébe, legyen ez legfőbb jellemzőnk.

Költői ereje azonban, még ha keveset is ír, nem fogyatkozik, sőt. Már itthon születnek csodálatos elégiái, amelyekben az érett költő szólal meg, aki az antikok költészetével és eszköztárával dolgozik, mégis önálló költészetet teremt, saját hangján alkot. A dunántúli mandulafácskáról szóló epigramma éppen azt a diadalt ünnepli – miként Jankovits László a korábbival gyökeresen ellenkező értelmezésében felvetette –, hogy művészete a nehéz körülmények közepette, azok ellenére is virágzik:

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,

nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,

quod fortunatis esset mirabile in arvis,

nedum in Pannoniae frigidiore solo,

audax per gelidos en floret amygdala menses,

tristior et veris germina fundit hiems.

Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes

odisti iam post Demophoonta moras? (Epigr. 389)

Tiryns sarja ilyet sose látott Hesperiseknél,

Ithaca hős ura sem Alcinous szigetén,

még ama boldog, távoli réteken is csoda lenne,

nemhogy Pannonia durva, rideg talaján:

íme dacolva fagyokkal a mandula most kivirágzik,

és a kemény-zord tél nyitja tavasz-rügyeit.

Phyllis, várnod a fecskét kellett, vagy te gyülölsz már

minden várakozást Demophoonod után? (Török László fordítása)

Pannonia Janus szemében tehát kettős: az antikvitás műveltségével átitatott szellemi tér, a dicsőséges, ahol már otthonra leltek neki köszönhetően a Múzsák, egyben pedig negatív háttérként pozícionálódó valóság, melynek ellenére születtek meg sikerei. Utolsó versében, hattyúdalában így szólt egy ifjú költőhöz:

Turbidi me sors miseranda regni

tristibus curis tenet involutum,

nec sinit dulces meminisse rhythmos

me[traque Phoe]bus. (Epigr. 453)

Engem a balsors viharos hazámnak

sűrű gondjával rabul ejt, behálóz,

elszakít Phoebus gyönyörű dalától

verseitől is. 

(Jelenits István fordítása)

A versek forrása:

Janus Pannonius epigrammái latinul és magyarul. A jegyzeteket írta és a fordításokat gondozta Török László. A latin szöveget sajtó alá rendezte Mayer Gyula. (Piliscsaba: MCA Collegium Professorum Hungarorum, 2025).

Iani Pannonii Opera quae manserunt omnia. Volumen II. Elegiae, ed. Iulius Mayer, similia add. Ladislaus Török (Budapest: Balassi Kiadó, 2014).

A Római Birodalom határ- és védőszakasza – a limes – az i.sz.1-5. század között a barbár támadások ellen épült. A több ezer kilométer hosszú, három kontinensre kiterjedő, egyetlen nagy egységet képező határvédelmi rendszer az egyik legjelentősebb építészeti, kulturális örökségünk. A kilencvenes évek vége óta folyamatosan felmerül a kérdés, hogy ennek egyes szakaszai, s egyszer majd a teljes, 6000 kilométer hosszú limes az UNESCO örökségvédelme alá kerüljön.

1987-ben a Hadrianus fallal megkezdődött világörökségi listára történő felvétel. Az egykori Pannonia védelmét a Duna (Ripa Pannonica) adta, amely az egyik legjobban feltárt és dokumentált része az egykor volt birodalom határának. Jelenleg az UNESCO világörökségi listájára a Frontiers of the Roman Empire projekt keretében a Hadrianus- és Antoninus-fal, a felső- és alsó-germániai és raetiai, az alsó-rajnai szakasz, a dunai limes nyugati szegmense, valamint a dáciai limes kerültek.

Bár Magyarország kétszer is nevezett a világörökségi védelemre, felvétele a mai napig nem történt meg. 

Ennek a történetét követjük nyomon. De előbb nézzük meg a magyarországi limeskutatás előzményeit.                                                                 

Ennek az egyik meghatározó kutatóját, Dr. Visy Zsolt régészprofesszort kérdeztük, aki a „dunai limes magyarországi szakasza” világörökségi várományos helyszín világörökség jegyzékébe történő jelölésével és a Hajógyári-szigeten fekvő helytartói palota bemutatásával összefüggő feladatok koordinációjáért felelős miniszteri biztos volt 2016–2019 között. Mint mondja, „a magyarországi limes nagy hagyományokra tekint vissza”, római koros régészként már egyetemi tanulmányai alatt katonai, hadászati szempontból koncentrált a hazai limesszakaszra. Első ásatását az egykori Intercisa (Dunaújváros) területén vezette. Az 1960-as években, mint mondja, „a kutatás még Budapest-centrikus volt, a kivételt akkoriban csak Szőny és Dunaújváros jelentették.” „Az intercisai kutatásaim alapján érett meg bennem a gondolat, hogy össze kellene foglalni az egész magyarországi limes-vonalra vonatkozó ismereteinket.”

Kezdetekben – mint mondja – „erre alig volt lehetőség, egy lyukkarton-kódos módszert alakítottam ki a limes- topográfia összeállítására”. Ebből nőtt ki kezdeményezésére a Corpus limitum imperii Romani, egy nemzetközi akadémiai tudományos program (az Union Académique Internationale 80. kutatási programja), amelynek az a célja, hogy az egész Római Birodalom limesanyagát egyetlen adatrendszerben dolgozzák fel. Ezzel párhuzamosan kezdte el a légi-régészeti kutatást a hetvenes évek közepén. Később hatalmas anyagot gyűjtött össze a már meglévő régi felvételekből. E tekintetben óriási előrelépést jelentett, amikor a vezetésével létrejött a Pécsi Légirégészeti Téka (1993), amely légi felvételekkel pontosította az addigi limeskutatást. „A fotók segítségével szinte a teljes Duna-menti limesvonalat, annak pontos nyomvonalát sikerült meghatározni”  – mondja. Ez egyre közelebb vitte az ügyet ahhoz, hogy a limes világörökségi listára kerüljön.

De nézzük az előzményeket! A hetvenes években a Nílus vízlépcsőjének a megépítése során nagy lelőhelyek (pl. Asszuán) kerültek víz alá. 

A Világörökségi Program megszületése

Ezek a problémák késztették arra az UNESCO-t, hogy létrehozzák a Világörökségi Programot 1972-ben, így került fel szinte elsők között a listára a Hadrianus-fal, amely több mint húsz évig egyedüli limesemlék volt. „A kilencvenes évek legvégén elindult egy mozgalom, amely már velem függött össze. Így a műemlékvédelem is a felügyeletem alá tartozott” – mondja. (Ekkor nevezték ki Visyt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium helyettes államtitkárának – a szerk. ) Ekkor már komolyan foglalkoztatta, hogy a magyarországi limes-szakaszt is világörökséggé nyilvánítsák. Ezzel egyidőben Magyarország a Világörökségi Bizottság tagja lett (1998–2000).   „Delegáció-vezetőként »a nemzetközi porondon« is megjelentem” – mondja Visy. E minőségében javasolta, hogy a római limes egyetlen világörökségi helyszín legyen. Így született meg 2004-ben a Frontiers of the Roman Empire Világörökségi helyszín, ahová bármely ország a saját limes-területét nevezhette, ami 2008-ban már három helyszínnel (Hadrianus-fal, felső-germániai és raetiai limes, Antoninus-fal) rendelkezett.

„Egy limes-világörökségi nevezési anyag a szlovákokkal együtt már 2011-ben elkészült.

Ez lett volna a negyedik limes-helyszín a világörökségi listán, de gazdasági, pénzügyi okokból ekkor nem került sor a nevezési pályázat benyújtására.”

2012-ben az ICOMOS javaslatára „megváltoztak a játékszabályok”, az addigi országhatárok helyett provinciai-határokat, szerves földrajzi egységek együttes jelentkezését írták elő. Erre született a terv, hogy a limes négy országa, a szlovákok, osztrákok, németek és magyarok együttesen nyújtsák be a pályázatot  saját dunai limes-szakaszukra. „Igen ám, de az ICOMOS ragaszkodott volna ahhoz, hogy a teljes dunai szakasz – nyolc ország – együtt dolgozza ki a nevezését. A gondot az jelentette, hogy a déli szakasz országai még el sem kezdték a munkát” – emlékszik vissza Visy Zsolt. Politikai visszhangja is lett az ügynek, a déli országok „azzal vádoltak meg bennünket, hogy bele akarjuk taposni őket ismét a Balkánba” – mondja.   Végül 2017 januárjában az a megállapodás született, hogy a nyolc ország egy helyszínként, de két lépcsőben kéri a felvételét az örökségvédelmi listára. A Dunai limes nyugati szegmensére vonatkozó nevezést végül  2018-ban nyújtotta be a magyar állam négy ország nevében. „A világörökségi nevezésnek nem gátja, ha egy objektum nem látszik a felszínen, de tudományosan igazoltnak kell lennie” – emeli ki Visy Zsolt. Így azután a benyújtott dokumentáció számos olyan helyszínt tartalmazott, amely ásatással, légifelvétellel vagy más módon igazolt, de nem látszik. Beemelésük azért volt fontos, hogy biztosítva legyen az osztrák–horvát határ közötti folytonosság. 

Az aquincumi szál 

Így jött a képbe a később annyi problémát jelentő aquincumi helytartói palota, mert a magyar kormány néhány hónappal a döntés előtt váratlanul törölte azt a nevezési listából. Óriási sajtóvisszhangot kapott, hogy az Orbán Viktor által aláírt rendelet (1288/2019. (V. 17.) Korm. határozat) minden indoklás nélkül vette ki Aquincum egyik legfontosabb helyszínét. A sajtó, bár próbált magyarázatokat találni a miértre, választ nem kapott. A Magyar Nemzet kormányzati forrásra hivatkozva arról írt, „a világörökségi minősítés Hadrianus palotájának korhű helyreállítását lehetetlenné tenné.” (MN, 2019. 05. 21). Ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy egyetlen, a már jelölésben részt vevő helyszín kivétele miatt a közösen nevező országok is bukják a pályázatot. Visy szakmai érvekkel alátámasztva próbálta „visszacsinálni” a döntést, és a négy ország szakmai képviselete egy levelet is megfogalmazott a miniszterelnöknek, hogy tegye vissza a pályázatba a palotát. A válasz erre az volt, hogy azonnali hatállyal megszüntették miniszteri biztosi kinevezését.

Nem tudjuk, miért 

Hogy valójában miért áldozták be a projektet, s miért volt zavaró tényező a palota, arra többféle elképzelés is napvilágot látott. Korábban terv született, hogy a palotához tartozó egyéb épületeket is feltárják. Ekkorra, visszavásárolva az izraeli befektetőktől, a terület állami tulajdon lett.

A magas árvízszint a komplexum egy részét elfedi, ami megnehezíti a helyreállítást, bár erre is született kivitelezési terv.

De valójában miért vették ki az objektumot? Visy Zsolt szakmai érvekkel támasztotta alá, nincs hiteles forrás arra, hogy milyen volt, ezért nem szabad rekonstruálni a palotát. Ha ez megtörténne, nem felelne meg a világörökségi elvárásoknak. Az, hogy a másodszori pályázásnál 2020-ban a covid miatt elmaradt a világörökségi bizottsági ülés, „ óriási tragédiája a limes ügynek – mondja –, mert akkor még nem volt tiltás, világörökségi rangot kapott volna”. 2021-ben, ismét a döntés előtt nem sokkal, Magyarország akkor már az egész pályázatát visszavonta. Azóta csend van, illetve készült egy lista, amelyben már szinte csak a látható objektumok maradtak benne. „De ebben már nem vettem részt. ICOMOS- tagként véleményeznünk kellett az anyagot, amiben amellett érveltünk, hogy az eredetit, vagy annak minimális változtatását nyújtsák be. Válasz még nem érkezett, de azért látok arra reményt, hogy ez valamikor megvalósulhat, hiszen az európai limes nagy része már világörökségi helyszín.”

Wollák Katalin régész korábban tíz évig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal régészeti főfelügyelője volt, ennek megszűntével a Forster Központ főmunkatársaként világörökségi és nemzetközi ügyekkel foglalkozott. 2013-ban így képviselte a központot a Magyar Limes Szövetség konferenciáján. „Addigra már – mint mondja – lezajlott az a nemzetközi projekt, aminek keretében 2011-ben elkészült egy előnevezési dokumentáció a Ripa Pannonica, vagyis a magyar szakasz helyszíneinek világörökségi nevezése céljából. A 2011-ben megalkotott hazai világörökségi törvény szerint számos limeslelőhelyet, amelyek a korábbi nemzetközi védelmi elvárásoknak megfeleltek, védési eljárás keretében védetté kellett nyilvánítani.” Hogy ez mit jelent? A tudományos jelentőség elismerése mellett fokozottabb védelmet, főleg a beruházások elleni pusztulástól.

Problémát jelentett, mint mondja,  hogy számos helyszínen megváltoztak a tulajdonosi viszonyok, a védettséget élvező területek nagy számban magántulajdonosi kézben voltak, de minden érintett tulajdonossal egyeztetés zajlott.

Itt jön be ismét a képbe a Hadrianus helytartó palota. „Sajnos az, hogy a kormányzat a helytartói palotát kiveszi a nevezésből, nagyon későn, az UNESCO- döntés előtt néhány héttel derült ki, amikor már mindenki számára úgy tűnt, a nevezés rendben van” – mondja. „Hogy miért vették ki, arról hivatalos dokumentum soha nem született, de azt gondolom, kormányzati szinten arra jutottak, hogy azok a nagyívű elképzelések, amelyeket a Hajógyári-szigetre terveztek, illetve, ahogy a palotát rekonstruálni kívánták, azt egy világörökségi helyszínen abban a formában nem lehetne megvalósítani. Született ugyan egy nagyon átgondolt, kidolgozott Óbudai-sziget hasznosítási program, amely világosan megfogalmazta, ahhoz, hogy a szigeten bármilyen érdemi fejlesztést lehessen csinálni, milliárdos nagyságú árvízvédelmi munkákat kell végezni. A közel száz helyiségből álló palota rekonstruálása előtt ennek az összegnek a nagy részét a palota árvízvédelmére kellene fordítani” – mondja. 

A történet vége

A Világörökségi Bizottság bakui ülésén 2019 nyarán a magyar helyszín visszavonása miatt a Bizottság a nevezést átdolgozásra visszaadta a négy országnak, Visy Zsoltot pedig menesztették, mivel – bár a leghitelesebb szakmai érvrendszer mentén – de a kormánnyal szemben foglalt állást. Ő ilyen ember, aki ezt vállalta” – teszi hozzá. Hogy Magyarország újra pályázhatott, többek között annak köszönhető, hogy mindkettőjüknek kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatai vannak, illetve hogy a Dunai Limes bajor–osztrák–szlovák–magyar szakasza olyan jelentős egyetemes kulturális örökséget képvisel a helytartói palota nélkül is, ami esélyt adott a pályázat átdolgozására. „Akkor azt gondoltuk, kivédtük a legerősebb támadási felületet, és más probléma már nem merülhet fel” – emlékszik.  Így került sor a második, átdolgozott, ún. konszolidált nevezés elkészítésére 2019-ben, majd benyújtására 2020 januárjában, amelyet a pozitív ICOMOS-vélemény ellenére a COVID járvány miatt a Világörökségi Bizottság nem tárgyalt. Akkor jöttek az újabb problémák: bizonyos beruházók, ingatlan-tulajdonosok, politikusok mint az örökségvédelemi területek érintettjei, ki akartak kerülni a listáról. Bár a kormányzat felállította a limesgondnokságot, haladtak a turisztikai fejlesztési programok, nem volt egyértelmű, hogy a kormányzati szándék megváltozott. 2021-ben másodszor kaszálták el a nevezést. Hogy a kormányzati szereplők, a szándék változott-e meg,  azt Wollák Katalin így összegzi: „az akkori helyettes államtitkár és főosztályvezető ellene voltak a projektnek, azt kommunikálták a nemzetközi szcénában, hogy a magyar szakma bevárná a Duna-limes déli országait a nevezés benyújtásával, amiből egy szó sem igaz.” Végül a felelős miniszter erre az információra alapozva vonta vissza a teljes magyar szakaszt a közös nevezésből. 2021 nyarán az UNESCO azt a döntést hozta, hogy a magyarországi helyszínek nélkül a dunai-limes másik három országának római határszakasza felkerült a világörökségi listára.

Hogy van- e remény egy következő nevezésre? Folyamatosan változnak a kormányzati szereplők, nehéz követni, ki mit képvisel a témában. Ugyanakkor Wollákot, mint örökségvédelmi szakembert, meghívják a témában egyeztetésre. Jelenleg hat megye múzeumait vonták be a folyamatba, s a cél, hogy az ő szakembereik által hitelesített lelőhely-állomány kerüljön újabb nevezésre. „Én azt hallom egy éve, hogy a kormányzat nincs ez ellen…”  – mondja. 

Misztériumvallások az ókorban

Jupiter, Juno, Minerva. A három római fő istenalak nevét a legtöbben fel tudjuk idézni, és általában azt is tudni szoktuk, hogy az antik világban – úgy a görög, mint a római kultúrában – az emberek több istent tiszteltek, szinte minden tevékenységnek, foglalkozásnak, érzelemnek megvolt a maga hivatalos védőistensége. A hagyományos vallás isteneinek létezésében az ókori ember nem feltétlenül hitt, azonban félelemből, hivatalból, hagyománytiszteletből vagy éppen babonából rendszeresen – és nagyon szabálykövető módon – áldozatot mutatott be nekik, tiszteletükre oltárt állított. A római korban a hivatalos vallás mellett birodalomszerte számos kisebb kultusz – ezek zömét ma inkább szektának neveznénk –, illetve egyéb vallási irányzat létezett. Az ún. kis vallások zömét eseti „igények” (pl. katonaság), politikai (pl. császári akarat) vagy gazdasági és társadalmi változások (pl. elszegényedés, járványok) hívhatták életre. 

Némelyikük viszonylag hosszan, akár több száz évig is élő vallás maradt, majd jelentős részüket a kereszténység térnyerésével tudatosan felszámolták.

Persze sok olyan kisebb vallás, isten és istennő is létezett, akikről nevükön kívül szinte semmit, vagy csak elenyészően keveset tud a régészeti-történeti kutatás. Ennek egyik oka lehet, hogy az adott istenség kultusza titkos volt, a beavatott tagok nem beszélhettek róla, így vele kapcsolatban kevés korabeli (vagy későbbi) írott forrás maradt fenn, emiatt leginkább csak régészeti leletekre lehet támaszkodni (pl. Mithras-kultusz).

A „kisvallások” egyik közös jellemzője, hogy gyakorlásuk kisebb, testvériségre épülő közösségekben zajlott. Másik jellegzetességük a megváltás-jelleg, az üdvösség ígérete, amely szerint az egyén – sorsát legyőzve – elnyerheti az örök és tökéletes életet. Szintén közös vonás a fokozatos beavatási szertartás, amelynek során a jelölt különböző stációkon áthaladva éri el a teljes azonosulást az adott vallás istenségével. Sajnos, az írott és a régészeti források töredékessége és a kultuszok titkos jellege miatt ezek a folyamatok ma (még) nehezen rekonstruálhatók, bár az utóbbi évtizedekben – elsősorban a megszaporodott régészeti feltárásoknak köszönhetően – a kultusztevékenység jó pár mozzanatával már tisztában vagyunk. A következőkben elsősorban a Római Birodalom olyan kisebb vallási közösségeivel, irányzataival ismerkedünk meg, amelyek régészeti hagyatéka előkerült Aquincum település-komplexumának területéről is. 

A Mithras-kultusz

A Mithras-kultusz a legismertebb misztériumvallás a római kori Pannonia, sőt Aquincum település-együttesének területén is. Népszerűségét mutatja, hogy csak az alsó-pannoniai helytartói központban a Kr. u. 2–3. század fordulóján hat, Mithras isten kultuszához köthető, kisebb – részben domboldalakba vágott, barlangokat imitáló – templom maradt fenn. A kizárólag férfiak számára elérhető, titkos kultuszról kevés korabeli írásos emlék maradt ránk, ám ezek egy része, így az ókeresztény szerzők – Tertullianus, Szent Jeromos – beszámolói érthető okokból nem festenek túl pozitív képet az akkor még konkurenciának számító kisvallásról. A mindennapi vallásgyakorlásról a régészetileg kutatott szentélyek tanúskodnak, különösen az aquincumi polgárvárosban feltárt, szokatlanul nagy méretű „Symphorus”-mithraeum, amelyben a ceremóniák során használt tárgyak (miniatűr oltárok, festett kőgolyók – ezen utóbbiak valószínűleg a földgolyót/ bolygókat szimbolizálták) mellett a banketteken használt edények töredékei is nagy számban maradtak ránk. A vallás főistene, Mithras, bár egyesítette magában az indiai eredetű Mitra perzsa és hellénisztikus hatások alatt formálódó alakjának jellemvonásait, mégis tipikusan római istenség, aki a Kr. u. 1. században indult hódító útjára Róma, illetve Dalmatia tartomány felől, és elsősorban a katonaság körében lett népszerű a vallás fent említett megváltás-jellege miatt.

A jó és rossz ellentétpárján alapuló „szektáról” van tehát szó, ahol Mithras a sötétség legyőzésével elhozza a fényt az emberiség számára.

Az istenség életútját és tetteit falfestmények és szintén festett kő domborművek mutatták be a szentélyekben, amelyek közül leggyakoribb a bikát (=sötétség) legyőző, köpenyes isten alakja, segítőjével, a kutyával és néhány egyéb állattal (skorpió, kígyó). A napfelkeltét és a napnyugtát (vagy az életet és a halált) szimbolizáló, lefelé és felfelé tartott fáklyával ábrázolt két kisebb fríg sapkás alak, Cautes és Cautopates is rendszeres kísérői a bikaölő Mithras-szoborcsoportnak. A részleteiben ma sem teljesen ismert, hét stáción átvezető beavatási szertartás – amely bankettel, lakomával zárult – egyes állomásai bolygókhoz és csillagképekhez kötődtek, a folyamat vége pedig a beavatás és az istenséggel történő egyesülés volt. A római császárkor első három évszázadában igen népszerű kisvallás a nagy rivális kereszténység térnyerésével fokozatosan veszített jelentőségéből, majd a Kr. u. 4. század folyamán teljesen eltűnt, a mithraikus közösségek szétszóródtak, a kultuszhelyeket elhagyták (egy részüket vélhetően le is rombolták). 

Sol, a napisten vallása

A gyakorta Mithrasszal is összefüggésbe hozott napisten, Sol Invictus (’Győzhetetlen Nap’) kultusza Rómában már a legősibb idők óta létezett, igazán elterjedtté azonban csak a Kr. u. 3. század elejétől válik, a Severus-dinasztia tagjának, a híres-hírhedt Elagabalus (Heliogabalus) császárnak (Kr. u. 218–222) köszönhetően, aki önmagát a napistennel azonosítva megpróbálta a keleti alapokon álló El-Gabal kultuszvariációt  államvallássá tenni. A sok szempontból deviáns (passzív homoszexuális és vallási megszállott) és igen népszerűtlen uralkodó erőszakos halálával a kisvallás egy időre háttérbe szorult, de mintegy 50 évvel később, Kr. u. 274-ben Aurelianus császár (Kr. u. 270–275) már sikeresen államvallássá emelte. A kultusz népszerűségét mutatja, hogy még I. (Nagy) Constantinus (Kr. u. 306–337) is a vallás híve volt (elsősorban propagandisztikus okokból), sőt őt tekinthetjük a kultusz utolsó főpapjának is. A vallás társadalmi beágyazottságára jellemző, hogy I. Leó pápa (Kr. u. 440–461) még a Kr. u. 5. század közepén is arra panaszkodott, hogy a hívek a vasárnapi misére menet Sol istennek is fejet hajtottak a templom lépcsőjén.  Bár a kultusznak egyelőre sem Aquincumból, sem a provincia más részéről nincs régészetileg megfogható nyoma (épület vagy berendezési tárgyak formájában), a Sol istennek szentelt feliratos oltárkövek mégis arról tanúskodnak, hogy a limes menti régióban népszerű istenségnek számított.

Dionüszosz: a legnépszerűbb kultusz

A hellenizmus (Kr. e. 4. – 1. század) és a római kor egyik igen népszerű – ha nem a legnépszerűbb – kultusza Dionüszosz (Bacchus) istenhez kapcsolódott. Az itt is titkos beavatási szertartásokkal bíró vallás síron túli boldogságot ígért az isten követőinek, akik jellemzően barlangokban vagy ilyen formára kialakított kis szentélyekben gyűlhettek össze. A rituális lakomából és szent táncokból álló szertartás  központi eleme az isten nemi szervének (phallos) szimbolikus felmutatása volt, amely vallásos cselekedetként a halál felett győzedelmeskedő istent jelképezte. A kultusznak voltak nyilvános eseményei, mint például a szüreti felvonulások, amelyeket az istennek ajánlottak. Noha konkrétan az istenhez köthető szentélyek, templomok még nem ismertek Aquincumból vagy a provincia más településéről, számos régészeti lelet jelzi a vallás népszerűségét:

az ún. csillaghegyi kocsi képprogramja egyértelműen utal az egykori tulajdonos ilyen irányú kötődésére, de mozaik és szobrászati emlék is tanúskodik a kultusz népszerűségéről.

Iuppiter Dolichenus, az „álkeleti” istenség

A sémi Baal-Hadad isten római verziójaként „újraálmodott” és Iuppiter egyik variánsaként tisztelt isten kultusza – a többi misztériumvalláshoz hasonlóan – titkos volt, tagjai beavatási procedúrán keresztül nyerhettek befogadást. Az istenség nevét az Eufrátesz folyó melletti Doliche városának kultusz- és zarándokhelyéből képezték, és valójában egy keletiesen egzotikus színezetű, ám alapvetően római istenről lehetett szó. Ahogy Mithras vagy Ízisz kultuszáról, erről a vallásról is nagyon kevés hiteles információval rendelkezünk. A régészek és vallástörténészek ebben az esetben is főként régészeti leletekre és korabeli feliratos emlékekre támaszkodhatnak a kutatás során. A Kr. u. 2. századtól főként a katonaság körében elterjedt kultusz a Kr. u. 3. század elejére válik igazán népszerűvé, bár maga a vallás egyrészt rövid életűnek bizonyult, másrészt soha nem lett annyira populáris, mint akár Dionüszosz/Bacchus vagy Mithras kultusza. Iuppiter Dolichenus-templom Pannoniából ismert, Aquincumból azonban egyelőre csak feliratok árulkodnak a titkos kultusz egykori jelenlétéről.

Ízisz és az egyiptomi kultuszok

Az egyiptomi istennő Szerapisszal és Ozirisszel összekapcsolódó kultusza a Kr. e. 2. századtól indult hódító útjára, és viszonylag gyorsan érte el Rómát, majd terjedt tovább a provinciákban is. Ezt a vallást kettősség jellemezte: egyfelől titkos beavatási szertartás által lehetett csak taggá válni, amely folyamat eredményeként a beavatandó leszállt az alvilágba, majd végül azonosult Ozirisz-Rével, vagy Hórusszal. A kultusznak ugyanakkor voltak nyilvános ünnepei és napi istentiszteletei is. A nyilvános ünnepen megelevenedett Ízisz és Ozirisz mítoszának néhány eleme, például a tavaszi hajózási szezont megnyitó Navigium (Ízisz Bárkája) ünnepség, vagy a megölt és feldarabolt Ozirisz keresését szimbolizáló sorozat.

Ez utóbbi késő ősszel zajlott háromnapos böjttel és siratással, majd az isten testrészeinek megtalálásával és összeillesztésével, azaz feltámadásának ünneplésével zárult.

A misztériumvallás nagy népszerűségét és hosszú élettartamát jelzi, hogy később a kereszténység is sok elemet átvett belőle (ahogy a Mithras-kultuszból is). Az Ízisz-kultusz templomát Pannoniában eddig mindössze Savariában sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani, ahol grandiózus méretű, hat gránit oszloppal és márvány reliefekkel díszített templomát és gazdag leletanyagát több régészeti feltárás hozta felszínre, ma rekonstruált állapotában látható. A kultusz nyomai azonosíthatók Aquincumban is: Ízisz/Proserpina istennő reliefes ábrázolása és Ízisz-Fortuna bronz szobrocskája jelzik számunkra, hogy Ízisz itt, a távoli határvidéken is népszerű volt.

A hivatalos római pantheon istenei mellett – ahogy láthattuk – sok kisvallás, kultusz is létezett, sőt virágzott, jelentős részüknek Aquincum településegyüttesének területén is számos követője/híve akadt. Az alapvetően a megváltásra és üdvösségre építő „szekták” gyorsan terjedtek Pannoniában a Kr. u. 2. századtól kezdve, és nagy népszerűségre tettek szert a jellemzően katonaság által dominált közösségekben. A jelentős részben titkos kultuszokról kevés (írott) információ maradt az utókorra, így elsősorban a régészeti emlékekre (épületmaradványok) és tárgyi leletanyagra (kegytárgyak, edények stb.) kell hagyatkoznunk az egyes kisvallások liturgiájának rekonstrukciójakor. A felsorolt és röviden jellemzett kultuszok mellett természetesen még számos további is létezett (például Attis és Kübelé, hermetizmus), ezeknek azonban – legalábbis egyelőre – nem leljük régészeti nyomait Aquincumban.

(Nyitóképen: Az aquincum polgárvárosi Symphorus-mithraeum rekonstruált épülete Fotó: Komjáthy Péter)

A nagyszabású, városátalakító tervek divatban voltak a huszadik században. Rómában a Mussolini által eltervezett Via dei Fori Imperiali volt az ihlető példa. Utóbbinak egy része meg is épült a Piazza Venezia és  a Colosseum között, de az 1924 és 1932 között végzett nagy méretű bontási munkák sok áldozattal is jártak: több tízezer köbméter római régiség pusztult el, a 16. századi Róma egy teljes területét takarították el a templomaival, palotáival és kertjeivel együtt – igaz, a ma is látható ókori romok láthatóvá tételéért. A nagyszabású terveket a világháború elsodorta, Rómában részben, Óbudán teljesen.

A meg nem valósult sugárút 

Igaz, az Olgyay fivérek, Viktor és Aladár tervükkel első díjat nyertek. Miután Amerikát is megjárták, 1941-ben a Via Antiqua tervük tovább bővült, és már egy teljes városrendezési ötletet is magába foglalt: a két amfiteátrumot összekötő, öt kilométeres sugárút mentén és körülötte új épületek nőttek volna ki. Az Olgyay testvérek a sugárút súlypontját „a mindennapi élettől átjárt emléktérként” képzelték el, terveikben a feltárt és restaurált Nagyszombat utcai amfiteátrum tágabb környezete például egy trapéz alakú központi térré alakult volna, amit árkádos középületek vesznek körül.

A monumentális sugárút a Szentendrei út és a Lajos utca vonalában haladt volna magas házakkal övezve, mintegy belefoglalva azt a modern térbe.

A két testvér Római sugárútnak nevezett 1936-os terve a mai és a római Via dei Fori Imperiali mintájára épült volna ki. Az elképzelés a városrendezési terv része lett. A háború miatt nem valósult meg. 

A frissen megtalált műemlékek mindig is külön gondot jelentettek, hiszen időközben körbenőtte őket a város. Mi legyen belőlük: műemlékzárvány vagy építsék be valahogy a kortárs város szövetébe – mint például a Flórián téren? 

A rómaiak távozása után az amfiteátrum bejáratait befalazták, sokáig több mint tíz méteres falaival védhető erődítmény maradt, csak a középkorban kezdett fokozatosan pusztulni. Falai között működött vesztőhely is, kövei egy részét újabb házak alapjaihoz hordták el, a maradékból apró domb alakult, amit Galgenbergnek, azaz Sintérhegynek hívtak a helyiek. 

Egészen a múlt század harmincas éveiig, amikor a helyére tervezett bérházakat terveztek, de a régészek feltárásai ezt megakadályozták: az 1930-as évek végére nemcsak feltárták, de helyre is állították a műemléket. 

Iker-karrier

Az Olgyay ikrek 1910-ben születtek Budapesten, együtt végeztek az Árpád Reálgimnáziumban, és egyszerre szerezték meg építészmérnöki oklevelüket is. Ezután külföldi ösztöndíjak, tanulmányutak következtek, előbb Rómában, majd 1937-ben a New York-i Columbia Egyetem hallgatói lettek. Ebben az időben találkoztak a korszak aktuális és leendő nagyjaival, így Le Corbusier-vel és Breuer Marcell-lel – de közösen tervezett házaik is épültek Rómában, Londonban, illetve New Yorkban. Hazatérve, 28 évesen nyitották meg közös irodájukat Budapesten. Terveztek szállodát, gyárépületet – például a Stühmer Csokoládégyár 1941-es épületét a ferencvárosi Vágóhíd és a Vaskapu utca sarkán –, családi házakat és nemzetközi kiállítások magyar pavilonjait: 1939-ben a New York-i világkiállításon (Weichinger Károllyal közösen), 1940-ben Bécsben és 1943-ban (!) a török Izmirben. Két bérházuk a Lajos utcában az egykori piactömbbel szemben áll (47/a. és 49/a), és érdemes megemlíteni a Városmajor utca 50/b-t is, az ún. „fordított házat”. Mivel a keskeny utcákban akkoriban az autók az ablakokig felverték a port, az Olgyay fivérek a ház lakószobáit nem az utca, hanem a Kis-Svábhegyre felnyúló, fás kert felé fordították. Ez a terv már előrevetítette későbbi bioklimatikus tervezési módszereiket – de erről még lesz szó.

És persze – a korszellemnek megfelelően – számos városrendezési terveket is készítettek. (Ezek: 1940, Budapest, Hamzsabégi úti kislakásos lakótelep, Hoepfner Guidóval, Fischer Józseffel, Horváth Gyulával; 1941, Óbuda központjának és az Árpád híd pesti hídfőjének újjáépítési terve; 1942, a Budapesti Nemzetközi Vásár rendezési terve; 1943–45, Balatonaliga fürdőtelep rendezési terve.) 

Az említett, óbudai Via Antiqua egy nagyobb, fővárosi szabályozási terv része volt, és főleg római emlékeik és az akkor nagy hatású olasz neoklasszicista novecento stílusa inspirálhatta a tervezőket. 

A Dunától az Andrássyig: a megvalósult sugárutak 

Budapest Európa egyik legfiatalabb metropolisza. Városszerkezete, városképe döntő mértékben a tizenkilencedik század elején induló, majd a század végétől máig egyre szélesebb területre kiterjedő városrendezés eredményeként alakult ki. Többé-kevésbé tervezett város, még ha ez nem is mindig látszik, és városrészenként jelentősen különböző is. 

A városalakulásokat persze számos történelmi, gazdasági és természeti tényező befolyásolja – a magyar fővárosban például a Duna.

Egyrészt a főváros legnagyobb sugárútja, másrészt kihasználatlan lehetősége. A kiegyezés és a városegyesítés utáni korszak leglátványosabb, tervezett és megépített sugárútja eleinte ezt a nevet is viselte – Sugár út -, később keresztelték át Andrássy útra. (A kor másik fontos ütőerét, a pesti nagykörutat csak azért nem említjük most, mivel az karéjosan halad és nem klasszikus sugárút.)  

Nem teljesen függetlenül Párizs példájától, ahol báró Haussmann 1852 és 1868 között hatalmas sugárutak vágásával egész negyedeket is lerombolt, és a város lakóházainak több mint a felét eltüntette, de a sikátoros és egészségtelen középkori Párizst áramvonalasította. Azaz egyszerre szépítette meg, tette egészségesebbé és alkalmassá a tömegközlekedés számára – perspektivikusan már a külvárosokra is gondolva. A pesti Sugár (Andrássy) út  – kiváltandó a kinőtt Király utcát – a keskeny utcás Terézvárosba vágott bele, s egyben „légjárást adni volt hivatott”. Azaz közelebb hozta az addig különálló Városligetet (a korábbi városerdőt) annak bekapcsolásával, majd a későbbi Stefánia úton a kellemes zöld felé irányította a korzózni, kocsikázni és szabadba kívánkozó arisztokráciát.

Andrássy Gyula miniszterelnök 1868-ban vette kézbe a város fejlesztésének ügyét. Felkérésére Reitter Ferenc mérnök készítette el a legfontosabb városfejlesztési terveket, létrejött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a leendő Sugárút irányát illetően utóbbi végül a Könyök utcai vonal mellett döntött. A kisajátítások 1871-ben kezdődtek meg. A kor neves építészei mellett tőzsdekrach és kormányválság és több leállás is történt, de megszületett a Liszt Ferenc és a Jókai tér, az Oktogon, a Körönd és a Hősök tere. Az Oktogonig több emeletes zárt házsor épült, a beépítés a Köröndig alacsonyabb, de zárt házsorral, kettős fasorral és lovaglóúttal folytatódott. Ezután az állami és fővárosi hatóságok bedobták a gyeplőt: a Bajza utcáig előkertes palotasor következett, aztán az egy-két emeletes, kertes villák már tisztán magán beruházásként épültek fel. A legreprezentatívabb első szakasz még állami beruházásban és 1872-ig készült, amikor elértek a Nyolcszög tér (mai Oktogon) feltöltéséig, majd 1876-ban befejezték az útvonal kivitelezését és augusztus 20-án át is adták a Sugárutat – már ami addig elkészült belőle.   

A Madách 

A másik, évtizedeken át dédelgetett álomból csak a széles utca grandiózus, Madách téri kapuja és néhány bérház valósult meg. Az Andrássy sugárút sikerét elirigyelve itt többször is nekirugaszkodtak az Erzsébet, majd Madách sugárút tervének, de végül csak a torzó, grandiózus térként elkezdett, de soha nem folytatott bejárat maradt meg. 

Holott a Sugár út megépítése után a Közmunkatanács a Wesselényi és a Dob utca kiváltására egy harmadik sugárutat is betervezett a mai Rákóczi és az Andrássy út közé: a koncepció szerint a mai Madách tértől másfél kilométer hosszan futott volna a zsidónegyed átvágásával egészen a Rottenbiller utcáig. Aztán többszöri nekiveselkedésre – utoljára a rendszerváltás után – sem épült meg. Erzsébetváros képviselője először 1902-ben állt elő az új sugárút érveivel, a következő években számos terv is született, az új útvonal létjogosultságát a főváros is elismerte, de javaslat csak 1910-ben készült a Dob, illetve az abból nyíló utcák szélesítésére és szabályozására. 1913-ban készült a következő terv: ebben még a Károly körút túlsó oldalán lévő Központi Városház (az egykori Invalidus-ház, majd kaszárnya) lebontása is benne volt, aztán kirobbant az első világháború.

Egyébként ezen a pályázaton az óbudás Olgyayék is indultak, a budapesti városháza megépítésére készült tervüket a főváros 1940-ben megvásárolta.

A sugárút építési láz 1929-ben lángolt fel újra: a folyamatosan módosuló tervek között végül az 1914-es pályázaton a későbbi városmajori templomot tervező Árkay Aladár lett a győztes, de ez a terv sem épült meg, 1929-ben, a következő körben már csak az elképzelt Madách Imre út impozáns kezdőpontjára írtak ki pályázatot, újra megvitatták, aztán egy év múlva már csak a sugárút nyitányának építészeti kiképzését pályáztatták meg. Két évvel a bontások után, 1938-ban már állt a győztes – a Horthy-éra nagy neobarokk építésze, a műegyetemi professzor Wälder Gyula – tervei szerint épült monumentális együttes. Az észak-európai téglaarchitektúrát párosította némi birodalmi és olaszos monumentalitással – továbbá az Árkay-féle kaput a saját pályamunkájával keresztezve rajzolta meg a végső változatot. A sugárútból végül 1937-ben 11 Madách-ház lett. (Korábban azért ide születtek amerikai típusú üveg felhőkarcoló tervek is…) Majd jött a következő világháború, az ideiglenes tér pedig végleges lett. Mára egy felújított, autótlanított átmenő övezet a beljebb húzódó és sokkal vonzóbb romkocsma- célpontok felé. 1957-ben, a foghíj-program indulásakor ugyan újra felmerült a Dob utca szélesítésének, illetve a Madách térrel való összekötésének ötlete, de akkor éppen műemléki megfontolásból torpedózták meg. 

Budai sugárutak

A múlt század harmincas éveiben nagyszabású tervek készültek a két új híd, a Petőfi és az Árpád híd hídfőinek rendezésére is. Utóbbit érintette volna az Olgyay fivérek római ihletésű sugárútja is, de hasonlóan grandiózus gondolatok születtek a Petőfi híd budai hídfőjénél is.

150 éve itt még a látványosan szétterülő Dunára lehetett rácsodálkozni. Miután ezt feltöltötték, az északi feltöltésen hamarosan felépült a mai Műegyetem campusa. A mai ELTE campus és Infopark területére pedig történelmi emlékhelyeket terveztek. 1937 után a Petőfi híd folytatásaként egy 100 méter széles, 800 méter hosszú sugárút épült volna ki parkosított résszel. Az innen induló Szent Korona utat természetesen nagyszabású, Árkay Bertalan (a már említett Árkay fia) tervei szerint Bauhaus stílusú hétemeletes bérpaloták vették volna körül egészen a Horthy Miklós, a mai Móricz Zsigmond körtérig – méghozzá a „Haladás Útja Dicső Múltból Diadalmas Jövőbe Vezet” mottójával. A terv nagy volt, de a háború és a pénztelenség itt is közbeszólt, ezért egyetlen épület készült csak el és áll ma is: az a homorúan íves lakóház a Karinthy Frigyes út nyitányánál.  

A Várkert bazár előtt ma is sok turista sétál, de igazi sugárút itt sem született előtte. Ybl Miklós egy neoreneszánsz kerti építményt tervezett a Királyi Palota és a Duna közé, az egykori királyi kertek helyén. A környék idővel elvesztette hadászati jelentőségét – noha valaha itt horgonyzott a királyi flotta is –, a várfalak alatti sáncok fokozatosan átalakultak várkertekké. 

A  királyi kertek alatti terület ekkor még külvárosi volt, mindenféle földszintes házakkal. A bazárépítés elindítója állítólag egy özvegyasszony volt, aki a házak egyikének tulajdonosaként azt kérvényezte, hogy az épületet három emeletesre alakíthassa. Az Udvarmesteri Hivatal Podmaniczky Frigyes báró véleményét kérte, aki rögtön átlátta a helyzetet: ha egy engedély születik, később mindenki magasítani akar – vagyis ha Budára jön a király, nem látja a füsttől a Dunát. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa az emeletráépítést végül nem javasolta, viszont felvásárolta a telkeket, és körvonalazódni kezdett valami speciális beépítés. Ybl Miklós a vár oldalában lévő királyi kerteket látványos sétateraszokkal egészítette ki, és mivel imádta Itáliát, olasz mintákat követve neoreneszánsz különlegességet tervezett. Az építmény nemcsak park lett, de új átjárókkal feljárat is a Várba, továbbá Ybl tervei szerint egy új promenád súlypontja. De a várt budai korzó sohasem született meg: még nem épült meg az Erzsébet-híd, a környék zárvány maradt, ahol körbekocsizni sem lehetett, és bazár üzleteinek forgalmát sem sikerült beindítani.

Volt itt aztán rajziskola, a Budai Nőipari Tanműhely, Történeti Arcképcsarnok, végül szobrász műtermek. De jól kocsikázható korzó nem lett belőle.

Az Attila sugárút

„Mintegy kapuja az egész jobb parti városrésznek. Az Erzsébet-hídon át itt kapcsolódik legintenzívebben a két városrész élete” – a harmincas években így foglalta össze Vágó József építész a Tabán városszerkezeti jelentőségét. De nemcsak ő tartotta fontosnak a városrész megújítását: a régi Tabán lebontását a főváros többször is eltervezte, de a nagyszabású terveket a háborúk és a pénzhiány itt is megakadályozták. Amikor aztán a harmincas évek közepén lebontották, természetesen itt is látványos változásokat terveztek. A legmerészebb sugárút-álmodó Vágó József volt, aki a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt sokáig külföldön és főleg urbanisztikai terveken dolgozott. A Népszövetség központjának megtervezésére kiírt pályázat után már nem voltak anyagi nehézségei, Olaszországból haza is költözött. Mivel kamarai tagság hiányában 1933-ban nem indulhatott hivatalosan a Tabán rendezésére kiírt pályázaton, a leírások mellett 45 hatalmas perspektivikus tablón ábrázolta elképzeléseit. Tervei szerint – a Krisztina körút és az Attila út mai kettőse helyett – a Vár és Tabán közötti völgyben az Attila körút jött volna létre. Körútja Vár felőli oldalára pedig hipermodern, teraszosan lépcsőző homlokzatú óriás épületeket tervezett, a Gellérthegy oldalán sok zöldet és alacsonyabb teraszházak sorozatát képzelte el. 

Zuglói sugárutak 

A Stefánia, Zugló legelegánsabb útja is egy félbemaradt fejlesztésnek köszönheti létét. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a 19. század második felében már régóta szerette volna bővíteni a Városligetet. Arra, ahol ma már a Puskás Arénával egy teljes sportnegyed áll, de akkoriban csak egy homokbánya volt. A két területet azonban elválasztotta egy befolyásos földbirtokos, Cséry Lajos mintagazdasága és az egyezkedés olyannyira elhúzódott, hogy közben beindultak a még befolyásosabb arisztokrata családok is: a Pesti Lovaregylet lóversenyeihez keresett területet, és itt talált. Ugyan csak 45 évre, de bérbe vették a területet, s mire ez lecsengett, már készülődött a világháború… kitalálják, mi történt?

1879-ben ennek ellenére elkészült egy széles, csinos villákkal övezett allé, azaz a korzó, a séták, lovaglások és a kocsikázások friss útvonala, amit később Rudolf trónörökös feleségéről, Stefánia hercegnőről neveztek el. Kitiltották a koldusokat, a szekereket, a halottaskocsikat, és 1909-től még a benzin üzemű autókat is. 

De mi lett az ikrekkel? 

A két Olgyay 1947-ben az USA-ba emigrált. Pályafutásukat a Notre Dame Egyetemen, a Massachusetts Institute of Technology-ban, majd a Princeton Egyetemen folytatták – de csak az egyik testvér, Viktor, mivel amerikai szokás szerint testvérpár esetében csak egyikük kaphatott fix oktatói státuszt. Együttműködésük így kissé meglazult, inkább családi házakra szorítkozott. Viszont az 1960-as Design with Climate (Klímatervezés) című könyvükkel az Olgyay & Olgyay hamarosan a klimatikus tervezés szakértőjévé vált. Igazi úttörőként már 1959-ben napfűtéses házakat építettek, könyvük pedig később világszerte a klimatikus tervezés egyik tudományos alapmunkájává vált.

(Nyitóképen: Olgyay Aladár és Olgyay Viktor építészek, 1941 Forrás: Fortepan/Bojár Sándor)

https://pestbuda.hu/cikk/20181115_amfiteatrum_aquincum

https://epiteszforum.hu/az-obudai-orias–a-florian-ter-tortenete 

https://falanszter.blog.hu/2010/10/23/doberdo_es_przemy_l_dicsosegere_milyen_lett_volna_a_lagymanyosi_vitezek_tere_es_szent_korona_utja 

https://epiteszforum.hu/vago-jozsef-budapestje 

https://welovebudapest.com/cikk/2026/01/12/stefania-ut-tortenete-zuglo-xiv-kerulet/ 

https://budapest14.blog.hu/2021/01/17/a_varos_keleti_kapuja_az_ors_vezer_tere_tortenete

Krúdy Gyula egy 1931-ben megjelent írásában így fogalmazott: „Ott alszanak a föld mélyén mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek”. Az író ekkor már óbudai lakos volt, akit legnyűgözött a település történelme, és aggódva figyelte a tervezett Árpád híd építésének előkészítésével járó házbontásokat. Fenntartásai az Óbudára jellemző hangulat elvesztésére vonatkoztak, noha számos írásában foglalkozott az olyannyira vágyott híd megépítésével. Krúdy érzései jól mutatják, hogy nem könnyű megtalálni az arányokat az új építése és a régi megtartása között. Emiatt a napjainkban is aktuális dilemma miatt sok település képét szabták át, elpusztítva a múlt örökségét. Az egyes korok, városok, politikai rendszerek és direktívák településtervezési programjai és lehetőségei eltérő módon viszonyultak a problémához; mi maradjon, mi pusztuljon el örökre, mit tudunk beépíteni az újba.

Óbuda gazdag római kori emlékeinek sorsa változatosan alakult az évszázadok során. Egy részüket a kora középkorban még épületként használták, majd köveiket elhordták és máshol beépítették. A többi emléket a történelmi viharok temették el, hosszú időn át nyugodtak a föld alatt amíg újra napvilágra kerültek. A kövek mesélni kezdtek a település múltjáról és hajdani jelentőségéről. Felfedezésükkel új fejezet kezdődött, hiszen régészeti fontosságuk felismerése mellett dönteni kellett további rendeltetésükről.

Az első régészeti kutatás Óbudán a mai Flórián téren zajlott 1778-ban, amikor Schönvisner István vezetésével feltárták a katonai fürdő (Thermae Maiores) egyik központi fűtéses termét. A maradványokra egy meszesgödröt ásó telektulajdonos bukkant rá, aki jelentette a felfedezést a Tudományegyetemnek.

A római kori leletek híre egészen a bécsi udvarig jutott, ahol Mária Terézia intézkedett az ásatások folyatásáról és méltó megőrzésről.

Schönvisner el is végezte a szakszerű munkát, a maradványokat gondosan befedték, megjelölték. A kutatási eredményeket Schönvisner az 1778-ban megjelent latin nyelvű tanulmányában összegezte. Nem sokkal később, az Óbudai Hajógyár építésekor és a mederkotrásnál szintén római kori romokra bukkantak, amelyek Széchenyi István legnagyobb bosszúságára akadályozták a munkát. A kotrógép és a cölöpverők, ahol csak tudták, szétrombolták a felbecsülhetetlen értékű emlékek egy részét. Az Óbudán látható, felszíni római kori maradványok feltérképezését Zsigmondy Gusztáv és Rómer Flóris végezte el 1863–1865 között.

Az 1880-as években történtek a legrelevánsabb ásatások Óbuda római múltjában. Ekkor kerültek elő a polgárváros, Aquincum, a hozzátartozó amfiteátrum és a vízvezeték romjai. 1894-ben nyílt meg az Aquincumi Múzeum a feltárásokat irányító Kuzsinszky Bálint szervezésében, bemutatva a római kori leletanyagot. A Flórián téren 1930-ig nem folyt újabb régészeti feltárás, de Óbuda központjának tervezett átépítése miatt újrakezdődtek a munkák. Nagy Lajos régész vezetésével került felszínre az egykori fürdő hideg vizes medencéje, amely a korábbi ásatások területe mellett feküdt. 

Két év kutatói és régészeti munka után létrehoztak egy földalatti múzeumot az akkor épült ház pincerészében, amely egy ideig látogatható volt.

A Nagyszombat utcai Királydomb alatt nyugvó katonai amfiteátrum feltárására 1935–1940 között került sor Nagy Tibor és Szilágyi János vezetésével. Ehhez az időszakhoz tartozik az óbudai római emlékek bemutatásának és az új városképbe integrálásának leggrandiózusabb terve, amely az építész ikerpár, Olgyay Viktor és Aladár műve volt (mindketten az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségiztek). 

A testvérek 1936-tól dolgoztak a Római sugárút, a Via Antica tervein, amely a polgárvárosi és a katonavárosi amfiteátrumot kötötte volna össze. A tervek szerint az új út szinte jogutódja lenne a római útnak, de fontosnak tartották, hogy a mellette húzódó környezet is illeszkedjen a történeti képbe. Koncepciójukra több külhoni példát hoztak, például az olaszországi Via Flaminát és Via Appiát, amelyek szintén az ókorban épültek, de bizonyos szakaszaikat a jelenkorban is használták, bár néhány szakaszon eltértek az eredeti útvonaltól. A Via Antica két oldalán álló házak szintén egységes hangulatúak lettek volna, leginkább reprezentatív szereppel. A Via Anticát egy ünnepi fórumnak tervezték, élő múzeumnak, ahogy terveikben megfogalmazták: „…amelynek tengelyében ott találná az ókor egyik legnagyobb szabású építkezésének maradványait, de amely mégis modern volna és a hagyomány tiszteletében a jelent szolgálná”. A fővárosi döntéshozók Óbuda szabályozási tervének 1942. évi módosításánál elfogadták az Olgyay fivérek ötletét, de a világháború megakadályozta a megvalósítást.

Az 1950-es években ismét ásatások zajlottak a hajdani legiótábor körül felépült „katonaváros”, a canabae területén. Ekkor kerültek elő a Meggyfa utca lakótelep építése miatt egy a 2-3. században épült palota maradványai, amelyet a díszes mozaikpadló-ábrázolások miatt Hercules-villának neveztek el. A ritka leletegyüttest szabadtéri múzeumként, romkertként alakították ki. Ugyanebben az időszakban épültek fel az Óbudai Hajógyár bérházai a Kiscelli utca és Pacsirtamező utca sarkán, ahol a tervezők és a régészek szintén együttműködtek, feltárva és bemutatva egy vendégfogadó romjait az alagsorban (Táborvárosi Múzeum). A hajdani, nagy kiterjedésű római katonai tábor feltárásának újabb fejezete az 1960-as évek elején folytatódott, az ún. Lottóház felépítésének idején. Ekkor bukkantak elő a katonai fürdő délkeleti maradványai, amelyek bemutatását fontosnak tartották a modern ház tervezői, bár a szükséges betoncölöpök leverése óhatatlanul értékpusztítással járt. Ennek ellenére a hatemeletes ház alatt és egy külső területen láthatóvá váltak a fürdő itt feltárt részei. 

A fenti példák is mutatják, hogy milyen koncepciók születtek a római örökség részleges megmentésére és bemutatására. Azonban Óbuda központjának – Flórián tér és környéke – nagyarányú átépítése során számos felbecsülhetetlen értékű római emléket ítéltek pusztulásra, robbantottak fel, csak a rendíthetetlen és elhivatott régészeknek köszönhető, hogy valamennyit sikerült megmenteni és bemutatni.

Belső-Óbuda rekonstrukciója és az első panelépítkezések 1967–1976 közötti időszakában több ütemben folytak jelentős bontások és területrendezések. A lakótelep tervezésénél figyelembe vették a régészeti munkálatokat, de sokkal fontosabb volt, hogy minél gyorsabban haladjanak az építkezések, sorra adhassák át az új lakásokat. Számos elképzelés nem valósult meg, sok helyen változtattak az eredeti terveken, azonban a tervezett üzletközpont helye változatlan maradt. A Flórián téren felépítendő új áruházat a szanálások után felszabadult területre álmodták meg, alá egy, az üzletek ellátását biztosító áruszállító mélygarázst terveztek.

A probléma ott kezdődött, hogy ez az építkezés az egykori római katonai tábor helyén zajlott, amelynek központi épülete (principia) pont az üzletközpont alatt volt.

A korábbi időszakok ásatásai alapján nagyjából tudták, hogy mit rejthet a föld, és a részben már feltárt fürdő milyen komplexumhoz tartozott, de a szanálások új lehetőséget adtak a teljes régészeti munkához.

A Flórián Üzletközpont átadását 1976 közepére tervezték, így az építési és az azt megelőző régészeti munkákat ehhez a dátumhoz kellett igazítani. Az Aquincumi Múzeum régész csapata Dr. Kaba Melinda vezetésével végezte a hatalmas munkát, amely nem pusztán az ásatásokra és leletmentésre korlátozódott, hanem komoly lobbizásra, érdekérvényesítésre is szükség volt. Ugyanis a munkálatok sok értékes római leletanyag elpusztításával jártak, csak az volt a kérdés, hogy az elkötelezett régészek és a kevés józan gondolkodású pártállami farizeus mennyit tud megmenteni az utókornak.

Ekkor már rég nem arról volt szó, hogy ezek a romok szervesen beépülnek a tervezett városképbe, sőt, sok döntéshozónak inkább nyűgöt jelentettek, mintsem értéket. 

A korabeli helyi és országos sajtó sokat foglalkozott az üggyel, pro és kontra tudósítva az eseményekről. Az igazi lokálpatrióta író és publicista, Kiss Károly több cikkben írt a feltárásokról és a tervezett rombolásról. Főleg a római katonai tábor közepén, a két főút kereszteződésénél egykor álló díszes, diadalív-szerű építmény, a tetrapylon felrobbantása foglalkoztatta. Erről így emlékezett meg 1984-ben a Magyar Nemzet hasábjain, idézve a korabeli jegyzőkönyveket: „Az úgynevezett bevásárlóközpont helyén előkerült római falmaradványok tekintetében… jelenlevők tudomásul vették a kivitelező vállalat jelentését, hogy a falmaradványokat robbantásokkal távolítsa el, s ennek kapcsán a legnagyobb gondosságot fogja tanúsítani. Bejelentette Beruházó felé, hogy ennek ellenére számolni kell a robbantás előre ki nem számítható hatásával is… Robbantásra azért került sor, mert más módja kivitelezőnek a falmaradványok eltávolítására nincs.” Az 1976 július 1-jén megnyílt Flórián Üzletközpont alagsori Csemege üzletében meghagytak egy ma is látható falmaradványt, de semmi nem tájékoztat eredetéről.

A római legiotábor és a hozzátartozó fürdő teljes feltárásának utolsó fejezete 1981–1985 között történt. Ekkor zajlott az Árpád híd kiszélesítésével párhuzamosan a 10-es és a 11-es főút, illetve a Flórián tér átépítése. Szerencsére sokat tanultak az építész szakemberek a korábbi időszakok negatív tapasztalataiból, ezért sokkal óvatosabban bántak a feltárt ókori leletekkel. A régészek behatárolták a katonai tábor teljes kiterjedését, eredeti falmaradványok felhasználásával rekonstruálták a tábor déli és keleti kapuját, egy útszakaszt, illetve a táborparancsnok (tribunus laticlavius) átriumos házát. A feltáró földmunkákban a régészek mellett az Óbuda Tsz. is részt vett; főleg nyugdíjas bányászok dolgoztak a tábor egykori Föld utcai részénél. A Flórián téri felül- és aluljáró kialakításánál ugyan voltak, akik a megmaradt romok eltüntetésére (felrobbantására) szavaztak, azonban háttérbe szorultak, amikor megnyílt a lehetőség egy különleges szabadtéri múzeum és kiállítóhely létrehozására. Így nyílt meg a Fürdőmúzeum 1985-ben, bemutatva a Rómától északra épült legnagyobb fürdőkomplexumot. Az aluljáróban ókori római és középkori leletekből (illetve azok másolataiból) álló kiállítást hoztak létre, szerényen bemutatva Óbuda hajdani szerepét. A kiállítás napjainkra rendkívül méltatlan állapotba került.

Az egykori Római Birodalom területén megmaradt és feltárt emlékek megőrzését, bemutatását mindig is sok vita övezte. A legkönnyebb helyzetben azok a leletek voltak, amelyekre nem épültek új városok, települések. Ellenkező esetben dönteni kellett sorsukról, sokszor vállalva elpusztításukat. Óbuda esetében mindkettőre találhatunk példát. Az idén 50 éves Flórián Üzletközpont épületéről sok minden elmondható – a leginkább, hogy szervesen illeszkedik a lakótelep egyhangúságába. Azonban fentről nézve az épület rendkívül hasonlít egy római katonai tábor alaprajzára, talán így tisztelegve a múlt emléke előtt.

Ha Pannóniáról beszélünk, akár a jelenből indulunk ki, akár a történeti múltból, legalább részben át kell állítanunk a koordinátarendszerünket. A jelen kor, általában a nemzetállamok kora felől kevéssé vizsgálható a pannóniaság – legfeljebb mint a rész-identitás alapja vagy kulturális különbözőség –, ezzel szemben a kétezer évvel ezelőtti rendszer egyértelmű: a települések helye Rómához képest határozható meg; vagy a birodalom valamely provinciájának városai, vagy nem. 

Amennyiben a limesen belül vannak, kulturálisan, kultuszaikban, városszervezési elvük, várostereik szempontjából is hasonlók Olisipótól Pannónián át Londiniumig fórummal, capitoliumi triásszal, basilicával, fürdőkkel, könyvtárral, villagazdaságokkal, egyszersmind a birodalmi úthálózat állomásai. 

De mi maradt ebből kétezer év után? Mi az oka annak, amit Hamvas Béla ír az Öt géniuszban, hogy Pannónia máig Athénnak, Rómának fordulva áll? És vajon megkülönböztethető-e a – nevezzük így – fórum-logikából kiinduló várostér a nem-római alapítású városfejlődés eredményeként létrejött várostól szerkezeti, térhasználati, identitást alakító értelemben? 

A fenti kérdésre a történettudomány eszközeivel nehéz lenne válaszolni, egyrészt túl hosszú időszakot kellene átfogni, másrészt az évezredek olyan mértékben alakították másként az egykori birodalom városainak történetét – párhuzamosan a birodalom területén kialakult országok történetével –, hogy a változók miatti szétfejlődés követése szinte lehetetlenné teszi a vizsgálódást. 

Miért lehet mégis olyan benyomásunk, hogy az egykori birodalom területén a városok logikája, térhasználata, egzakt módon meg nem határozható érzete hasonló? 

Róma mindenhol igyekezett romanizálni is a meghódított területeket. A meghódított területek lakóinak a civilizációt is kínálta, ez a civilizáció pedig homogenizáló hatásással bírt. Persze ez a hatás visszafelé is érvényesült: az elvileg a végtelenségig bővíthető pantheont a lakosság mindenhol kissé a saját ízlésére faragta, gondoljunk az egyiptomi Ízisz romanizált változatának karrierjére – akit még Savariában is tiszteltek – vagy a kis-ázsiai eredetű Mithraszra, akinek Óbudán is kultusza volt. Ami a Pannóniában, Galliában és egyéb provinciákban kétezer éve megélt mindennapi identitást illeti, persze nem könnyű a rekonstrukció: az otthon kelta nyelven beszélő, de jogi státusa szerint római polgár „nemzettudata” és ezáltal viszonya a római birodalomhoz, visszavetítve a mai fogalmakat arra a korra, nehezen definiálható. 

Annyi bizonyos, hogy a városiasodás Európában mindenhol, így Aquincumban is, a rómaiak megjelenéséhez köthető. 

Ami a térszerkezetet vagy az infrastruktúrát illeti, a római városban bizonyosan volt fórum, amelyen helyet kapott a capitoliumi triász, Jupiter, Juno és Minerva szobra. 

Majdnem bizonyosak lehetünk benne, hogy a fórumon a basilica, a központi közigazgatási, igazságügyi és kereskedelmi épület, egy oszlopcsarnokos fedett tér is ott állt.

Valószínűleg megtaláljuk a macellumot, a húspiacot is valahol a központban, egész biztos ráakadunk a fürdőkre és a vízvezetékre, és valószínűleg az amfiteátrumra. 

Említettük a vízvezetéket, ez összefügg a – ma így mondanánk – közmű-szolgáltatással: az ivóvíz-ellátáson kívül a városok eső- és szennyvízelvezetése is megoldott volt, mint ahogy a fürdők vízellátása és víz-elvezetése is. Nem volt ugyanakkor szervezett szemétszállítás, legalábbis nem ismerünk ilyen rendelkezést/törvényt. 

A városok birodalomban elfoglalt helyét nem nagyságuk vagy lakosságszámuk, hanem jogállásuk határozta meg. Így többek között coloniák, municipiumok, civitas peregrinák lehettek. Pannoniában Hadrianus uralkodása alatt alapították a legtöbb várost. 

Pannónia területén a 4. században még zajlanak építkezések, a lakosság lassanként azonban kezdi feladni a városokat a barbár támadások miatt, és elmenekül. 

A fenti folyamatok nemcsak Pannóniában, hanem mutatis mutandis a Nyugat-Római Birodalom többi részén is lezajlottak. (Mialatt a Kelet-Római Birodalom mint az egész római birodalom jogörököse még 1453-ig fennállt.) 

A kérdés az, kimutatható-e városszerkezeti, város-használati folyamatosság a beözönlő új honfoglalók és a helyben maradt lakosság által újra benépesített római alapítású városokban? 

Van, ahol egyértelműen a korábbi szerkezetre épül rá a későbbi, középkori város, és a lakosság sem cserélődik le, legfeljebb keveredik az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlókkal és hódítókkal –  Itália-szerte ez történik.

Ráadásul Róma centruma máig a különféle császárok által alapított fórumok körzete. Az isztriai Pulában (Pola) a mai napig Trg Forumnak, Fórum térnek hívják a város főterét, amelyen ott áll az önkormányzat (reneszánsz) épülete és Augustus fennmaradt szentélye, éppcsak a capitoliumi triász hiányzik. 

Sorolhatnánk az itáliai és hispániai példákat, de számunkra érdekesebb Pannónia. 

Ahol a római alapítású városok majdnem kivétel nélkül újranépesedtek a középkor folyamán: Aquincum helyén előbb királyi, majd királynéi város, Savaria helyén Szombathely, Scarbantia helyén Sopron, Sopianae helyén Pécs jött létre és így tovább. Itt jegyezzük meg, hogy ezen városok története, kultúrtörténete a fentiek fényében mind régebbre nyúlik vissza, mint az országé, amelyben vannak, ily módon egykor egy, azóta már megszűnt birodalom alkotóelemeiként örökösei annak – miközben egy későbbi államalakulat (nemzetállam) területén vannak. 

Külön kérdés, hogy mi történt a pannon városokkal a rómaiak távozta és a honfoglaló magyarok bejövetele közt. 

Hogy egy pécsi példát citáljunk ide, a püspökség alapítólevelében például nincs szó arról, hogy a várost köteleznék templomépítésre, amiből arra lehet következtetni, hogy volt a településen keresztény templom. A hunok távozása után a gótok következtek, akiket a longobárdok váltottak, majd megérkeztek az avarok, Nagy Károly hódításáig itt lehettek. Arról nincs bizonyosság, hogy Nagy Károly Pannóniát a birodalmához csatolta, vagy nem – mint ahogy arról sem sok forrás maradt, kik használták a magyarok bejövetele előtt a rómaiak alapította városokat a különféle hullámokban érkező hódítók mellett, azaz volt-e letelepedett lakosság itt, és ha igen, milyen nyelven beszéltek és milyen vallásúak voltak. 

A Szent István-i városstruktúrában mindenesetre megjelennek azok a városok, amelyek a római városmagon vagy annak közelében népesültek újra, azaz a középkori magyar állam területén továbbra is lakottak a római alapítású települések. 

Ami Óbudát illeti, két római városról beszélhetünk, a polgárvárosról és a katonavárosról. 

A polgárvárost a 19.-20. század fordulóján zajló vasútépítkezés és a HÉV kiépítése négy részre vágta. Az építkezéssel egy időben kezdődtek meg a feltárások – nemcsak itt, hanem a katonavárosban is –, amelyek máig zajlanak. 

Ahogy említettük, van olyan település, amely egyszerűen szervesen körbenőtte egykori, római fórumát. A horvátországi Pulát hoztuk fel először, de említhetjük a pannóniai Szombathelyt is, ahol az egykori forum és a capitoliumi triász temploma, valamint a helytartói palota helyén ma is a központ épületei állnak: a templom helyén a püspöki palota van, míg a megyeháza előtti tér nagyjából a forum oldalának felel meg, de közel volt egykor a fürdő is. 

Ami bizonyosan megmaradt Óbudán is mint várostérhasználati elem, az az úthálózat: az észak-déli tengely (a mai Szentendrei út iránya) és az északnyugat-délkeleti tengely (az esztergomi út) itt metszette egymást, mint ahogy ma is még. 

Ugyanakkor a középkori város lakói nem a polgárvárosra, hanem a katonavárosra telepedtek rá, így a későbbi város a mai Flórián tér mint centrum körül épült ki. 

A legismertebb feltárás története az aquincumi romterületen kívül a katonai amfiteátrumhoz kapcsolódik. A rómaiak távozása után utóbbi épület maradványaira az évszázadok során ráépítettek, népi neve (Királydomb, Galgenberg) ugyanakkor sejtette, hogy nagyobb épület rejtőzik a házak alatt. A harmincas években tárták fel.

A legnagyobb rombolást a 20. században, a Kádár-rendszerben hajtották végre a településen: 1973-ban a Flórián téren a római legiotábor parancsnoki épületének feltárt maradványait az üzletközpont építése és közlekedési beruházások miatt felrobbantották (erről lásd a lapban Horváth Péter írását: Felrobbantott örökség) 

Noha a Szentendrei út nyomvonala is arrébb került, az új Flórián tér pedig legfeljebb funkciójában őrizte meg az eredeti, római elődjén létrejött, a középkoron és a török megszállás mint megszakítás után az újkorig meglévő központi tér szerepét, annyi itt is látszik, hogy a római alapítású város szerkezetének egy része évszázadokon keresztül megmaradt, a későbbi lakók körbeépítették, illetve az amfiteátrum esetében ráépítettek a romokra.  

Természetesen Óbuda településszerkezetét és helyét a magyar városok között nagyban átrajzolta a szombathelyinél jóval viharosabb történelme. Előbb IV. Béla költöztette át székhelyét a jobban védhető budai Várhegyre a tatárjárás után, majd a középkori királynéi város és egyetemváros maradék fénye tűnt el a török megszállással, amely után Vetus Buda az egykori római birodalom jelentős településeiből és a királyi/királynéi udvar egykori helyszínéből a fontosabb Pest-Buda peremvárosa lett. 

Mi az, ami az elnéptelenedő, majd új lakossággal újra benépesülő városokban mégis megmaradt az egykori Rómában, csakúgy, mint Pannónia és az összes egykori provincia egyéb városaiban? 

Egy elég megfoghatatlan dolog bizonyosan: a térhasználat logikája.

 A limesen túli területeken, később épült városok egy része nem ismeri a természetes centrumot, illetve centruma későbbi, a mesterséges városfejlesztés és nem spontán várostér-használat eredménye. 

A Dunától keletre nem mindenhol van meg az az egyértelműen origónak számító Fő tér – az agora/fórum típusú városfejlődés centruma –, mint ami Pannóniában általában megtalálható az egykori forumhoz legalább közel vagy annak funckiójában a bazilikával/ főtemplommal, a kávéházakkal és az üzletekkel, a teraszokkal és a városházával.

Aki Pannónia szülöttjeként alföldi városban jár, annak idegen a városhasználat logikája és a városi társadalom viselkedése is. 

A római/pannon típusú városhasználatra a nyitott, a teret használó, laza hálózat jellemző. Az alföldi városok társadalma ezzel szemben általában nem használja a fórumot a mindennapi életében, a központi tér a reprezentáció vagy a hivatalosság helye, de nem a társadalmi önszerveződésé.

Ezen városokat inkább az intim térben, a belső térben megélő sejtes szerveződés jellemzi, a fő tér, a „fórum” mint a társadalmi önszerveződés, a korzózás, a jelenlét helye idegen a működésmódjuktól – aki látta már mondjuk a pécsi Széchenyi teret és egy tetszőleges alföldi középváros fő terét például szombat délután, annak valószínűleg feltűnik különbség: előbbi élő helyszín, utóbbi üres tér.  (Noha ellenpélda is akad: Szeged a mezővárosi múltja ellenére is pszeudo-pannon városként viselkedik a térhasználatot illetően, aminek ezer oka közt nyilván ott van az erősebb polgárosodottság.) 

Bár ez nagyon messze vezet, talán felvethető, hogy részben a társadalomszervezés és a térhasználat különbségeiben van annak is a gyökere, amit két Magyarország-jelenségnek nevezünk, és amelyben felfedezzük a limesen (provinicán) belüliség vs azon kívüliség, labanc-kuruc, katolikus-református, polgári-paraszti stb. ellentéteket, ám hogy melyik jelenség volna is a többi oka, és melyik a következménye, az korántsem egyértelmű. 

Egy bizonyos: Pannóniában Róma a gyökéroka a városoknak. A legtöbb pannon város esetében pedig az egykori városszerkezet máig meghatározza a várostér-használat módját. 

A fórum (agora) mint középpont mindenhol emlékeztet arra, hogy Pannónia – Hamvas szavával – hiába egy későbbi államalakulat, Magyarország része, máig része a római birodalom kultúrtérségének. 

Tágabb értelemben Európának.

Kik is ők? Tóth Imre, vagyis Amerigo Tot 1933-ban, Drezdából, Otto Dix iskolájából menekült Olaszországba, ahol művészi tevékenységét díjak kísérték, és elkészítette az egyik legismertebb szobrászművészeti megrendelését, a római Termini pályaudvar frízét. A szélesebb olasz közönség filmszerepei által ismerte meg: rendezte őt többek között Francis Ford Coppola is. Nála több mint egy évtizeddel fiatalabb volt az olaszok Mattia unghereséje, vagyis a mi Triznya Mátyásunk, aki 1949-ben emigrált Olaszországba feleségével, Szőnyi István festőművész lányával, Szőnyi Zsuzsával.

Triznya az olasz filmes világban vált először ismertté, majd képzőművészként kapta első díjait Olaszországban, az 1970-es években. 

Marko Carolus, vagyis idősebb Markó Károly pedig a 19. századi magyar festészet történetének egyik legjelentősebb alakja, akinek legsikeresebb festményei olasz kulturális közegben, itáliai mecénások megrendeléseinek köszönhetően készültek. Markót Toszkánába kötötte pályája, életét is ott fejezte be, de igyekezett a pesti és bécsi kapcsolatait is fenntartani. Hogyan vélekedtek róla a kortársai a magyar sajtóban, milyen viszonyban lehetett maga Markó Károly hazájával, és egyáltalán: foglalkoztatta-e ez a kérdés a 19. század első felének emberét?

A hazai művészeti közeg

A lőcsei születésű Markó Károly (Lőcse, 1793 – Firenze, 1860) a korszakban általánosságban a művészek előtt álló, tipikus utat járta be. Ugyan először műszaki, földmérői tanulmányokat folytatott, később a festészet felé fordult, és a bécsi Képzőművészeti Akadémiát látogatta. A reformkori magyar alkotók számára ez volt a művésszé válás bejáratott folyamata, mivel ekkor még nem létezett professzionális magyar képzőművészeti oktatás itthon, sőt a hazai művészeti szcéna kibontakozását olyan tényezők hátráltatták, mint a kulturális intézmények hiánya, az uralkodó, a magyar főhercegi család, a leggazdagabb arisztokraták bécsi távolléte, és a művészetet igénylő és megfizetni képes társadalmi réteg hiánya. Erről, a tőke és a támogatás hiányáról Kisfaludy Károly is írt egy 1823-as Kazinczy Ferencnek címzett levelében: „Így kell magunknak áldozni, midőn elfajult gazdagjaink szunnyadnak”. A hazai rajzi képzés megszervezését a kézműipar fellendítésének szándéka sürgette: így vettek részt például kötelezően a 18. század végétől egyes szakmák céhlegényei rajzoktatáson. A második Ratio Educationis (1806) megerősítette a rajziskolai kötelezettségeket, és ennek nyomán megjelentek az első magyar nyelvű rajztankönyvek is, de még évtizedeket kellett várni a magasabb szintű művészeti oktatásra.

A fiatal magyar festők és szobrászok útja tehát a császárvárosba vezetett, és többük – mint például a legjelesebb biedermeier festőink egyike, Borsos József – később ott is telepedett le. Markó Károly 1822 és 1823 közötti bécsi akadémiai tanulmányai után, 1826-ban Kismartonba költözött: itt születtek meg gyermekei is. Ekkor már megfordult olasz földön, de csak évekkel később telepedett le családjával Itáliában. Markóék éltek Rómában, Pisában és Firenzében is. A festő nevet szerzett magának az itáliai művészeti szcénában, nagy sikert arattak Tivoli és a római Campagna tájait ábrázoló képei, valamint 1843-ban azzal is elismerték munkásságát, hogy a firenzei akadémia tanárává nevezték ki.

Olasz működése ellenére gyakran szerepelt festményeivel magyar és osztrák kiállításokon is, sőt 1836-ban a bécsi Képzőművészeti Akadémia tagjává választották.

Markó Károly magyar kiállítási szerepléseit mindig nagy figyelem övezte, annál is inkább, mert a hazai kiállítási élet még csak kereste a lehetőségeit 1840-ben, amikor Markó már külföldön is sikeres festőnek számított. A magyar kiállítási nyilvánosság polgárosodás szellemében fogant, első jelentősebb szervezetét, a Pesti Műegyletet 1839-ben, a liberális reformnemesség fiataljai hozták létre – az akkor huszonkét éves – Trefort Ágoston felhívására. A részvényes formában működő műegylet első, 1840-es kiállításán majdnem kilencezer látogatót számoltak, rendszeressé váló tárlatai pedig nem csupán bemutatkozási lehetőséget biztosítottak a hazai művészek számára, akik korábban csak a bécsi akadémiai tárlatokon állíthattak ki, de az egyleti kiállítások nyomán a magyar műkereskedelem és a művészeti tárgyú publicisztika, a műkritika is felpezsdült. A kezdeti időszakban jóval több külföldi kiállító szerepelt a tárlatokon, mint magyar. A Pesti Műegylet legelső, 1840-es kiállításához készült katalógus közölte a „Magyarhonban született, valamint abban élő művészeknek” a listáját, összesen harmincnégy névvel. Markó esetében feltüntették, hogy jelenleg Firenzében él, de szerepelt az alkotók között az olasz szobrász, Marco Casagrande is, aki évtizedeken keresztül a hazai művészeti életben, többek között az egri főszékesegyház és az esztergomi bazilika szobrászati díszítésén dolgozott.

A kortársak Markó Károlyról

Markó Károly bécsi és olasz működéséről is olvashatunk a reformkori lapok hasábjain, mintegy folyamatos tudósításban követhetjük végig a művész sorsának alakulását, utazásait, kiállítási szerepléseit. Megismerhetjük továbbá mecénásait, és tudomást szerzünk arról is, hogy 1836-ban Franciaország és az orosz kormány számára is teljesített megrendeléseket. Az 1830-as és 1840-es évek magyar nyelvű sajtójából tehát kiviláglik, Markó hogyan vált sikeressé külföldön.

A Tudománytár 1834-ben például így írt róla: „Marko Károly, nem csak születéssel de szívvel, lélekkel és nyelvvel is magyar hazafi társunk, ki leginkább mint tájfestő a’ bécsi műértőket csodálkozásra ragadta ecsete’ tündér bájaival, jelennen Romában mulat, ‘s ott munkássága már is több évekre el van, nála tett rendelésekkel, foglalva.” (Tudománytár, 1834, 4. kötet, 261–262.) Ugyanez a híradás később végigfutott több sajtótermékben, így a Jelenkor, valamint a Hazai s Külföldi Tudósítások című lapban is. Ez a híradás kiemeli, és valóban figyelemre méltó: Markó magyarnak született és magyarul is beszél. A Jelenkor 1837. augusztus 19-i száma új magasságba emelte a festő nevét, amikor Markó egyik nagy itáliai sikeréről adott hírt. Az osztrák császári követként a római Szentszéknél szolgáló Rudolf von Lützow gróf közszemlére tette százhúsz darabos gyűjteményét. A művek között nagy feltűnést keltettek Markó tájképei: „Romában általányosan csak magyar Claude Lorrainnek nevezik őt. Szép dicséret, főkép idegen alakból!” Claude Lorrain, a 17. századi francia tájképfestő csak tizenéves volt, amikor Itáliába ment.

Életműve, amelyben a napfény atmoszféraalkotó, mindent átható lényegét kutatta, az európai tájképfestészet legnagyobbjai közé emelte.

Lorrain műveit már életében hamisították, hatása pedig messze túlélte őt: festészete olyan követőket vonzott, mint az angol William Turner és maga Markó Károly. A magyar festő és Lorrain közötti párhuzam, amelyről a cikk szerzője is megemlékezett, arra utal, hogy Markó igazán közel került az olasz kultúrafogyasztó közönség szemében is ahhoz az élettel teli, mediterrán fényekben és színekben úszó, igazi itáliai tájhoz, amelyet korábban csak Lorraintől ismertek.

A Rudolf von Lützow gyűjteményében található egyik képet Markó legjobb művének tartották ekkor, a méltatások pedig az itáliai tájak és hangulatok leghívebb visszaadását emelték ki legnagyobb erényeként: „a’ legszebb kép, mit az itteni buja növényzésről adhatni. A’ lenyugvó nap’ világositása olly ragyogást ad az egésznek, mellynek minden éjszakföldi előtt, ki a’ déli szinpompát nem ismeri, gondolhatlannak kell látszania. A’ kép a’ kirakási teremben függ, a’Porta del popolo mellett, ’s bel- és külföldi lapok nem telhetnek meg e’ mestermü magasztalásival.” A sajtó osztatlan lelkesedése kapcsán a publicista és műfordító (későbbi országgyűlési képviselő) Kazinczy Gábor feltette a kérdést: lehetünk-e egyáltalán büszkék Markóra, Liszt Ferencre, ha országunk igen keveset tett azért, hogy ők itt legyenek sikeresek és elismertek: „De magyar e ez a’ Markó, ez a’ Liszt, ez a’ Haydn, hogy a’ művészvilág’ több nagy matadorait ne említsem? Érdemli-e ez a’ nép, melly a’ külföld’ buta majmolásában, keble’ kincseit méltánylani, megtartani képes nem volt soha; érdemli-e, kérdem, hogy ragyogásuk ő rá is vessen egy sugárt? – Nem! ’s te Marko és Liszt, lelenczei a’ nagy világszellemnek, büntelen’ tagadhatjátok meg a’ természetelleni anyát, ’s ragyogástok’ koszorúit rakjátok le azon karokba, mik méltányló szerelemmel nyíltak elétek!” (Társalkodó, 1839. május 18.) Kazinczy arra buzdította a nagy alkotóinkat, hogy legyenek azzá, éljenek ott, ahol közönségük megbecsüli őket, mecénások támogatják művészetüket. 

A külföldön boldoguló művészeinkkel kapcsolatos sajtóvita két évvel később, 1841-ben ismét fellobbant. Ekkor az Athenaeum hasábjain a Döme nevű szerző idézte a Publicola írói álnéven publikáló Szász Károly erdélyi tanár, jogász és matematikus szavait. Publicola szerint a magyarságnak nincs oka örülnie Schodelné Klein Rozália operaénekes, Markó és Liszt külföldi sikereinek, mert ők nem hangoztatják magukról, hogy magyarok, sőt Publicola egyenesen a hazafiságukat kérdőjelezte meg azzal, hogy megírta: ezek az alkotók a Lajtán túl maguk sem gondolják azt, hogy magyarok. Ezzel ellentétben Döme védelmébe vette a festőt: „Mint rokona és fiatalkori biztosa és barátja e’ nemes lelkű férfiúnak bizonyossá tehetem P. urat, hogy Markó a’ Lajtán innen is túl is egy magyarnak sem enged a’ haza’ szeretetében, hogy Ő nemzete’ nevét soha sem tagadta meg, vagy csak soha sem is hallgatta el, ’s hogy az ő ajkairól őt senki a’ kerékföldön másnak mint magyarnak nem ismeri, mi neki édes öröme és dicsősége.” (Athenaeum, 1841. október 14.)

Markó 1840-től folyamatosan szerepelt a Pesti Műegylet tárlatain, de gyakran magántulajdonosok adták be saját Markó-képüket ezekre a kiállításokra, hogy megjelenhessen egy-egy képe a régi Redout (Vigadó) termeiben rendezett kiállításokon. Az itthon kiállított festményei között találunk Itália napsütötte lankáit, az olasz népéletből vett zsánerjeleneteket ábrázoló témákat és bibliai jeleneteket is. Ezzel párhuzamosan a művészeti témájú publicisztika nem tudott eltávolodni a Markó és Liszt Ferenc kapcsán sorra felmerülő identitáskérdésektől. A Honderü 1844. január 20-án írt Markó Károly kapcsán, hogy „lehetne-e csodálkoznunk, ha netán szülőföldjét feledné el a szellemdús festész előbb, semmint a bájoló Italiát, ama szent hazát, melly bölcsője és egyszersmind menhelye annyi fellengő művészetnek! […] Még Amerikába is diadallal viszik át Marko’ ecsetének dicső teremtményeit, csak saját honosi nem tanulják becsülni őt, kit az egész művelt világ Magyarország’ Claude Lorrain-jének czímez. Meglehet csalatkozunk, de mi olly kevés Marko-képet ismerünk Magyarhonban, hogy alig mérnék azokat ujjainkon előszámlálni.” A szerző úgy folytatja, hogy a „legszebb paloták’, a legdúsabb oligarchák’ csarnokaiban sem látni e bájoló ecset’ örökre szép vonásait. […] A több év óta létező pesti műegylet tudtunkra egyetlenegy képet vásárolt eddig a jeles művésztől, ha jól emlékezünk a nemzeti museumnak ajánlottat. A nemzeti museum tehát e kis magánegyletke’ kegyéből birandja legnagyobb festőjének egyetlen remekét!…” Ezután a cikk szerzője végül a nemzet tehetős arisztokratáihoz szól: az anyagi jólét fontos, de a „a szent művészet’ szellemi kamatja sem kicsiny tényező a népek’ emelkedésében, s hogy a nemzet […] nem feledkezhetik el egészen amaz árva fiukról, kiknek dicső neveik, midőn világsz-erte zengenek, a nemzet saját hírét, saját dicsőségét viszhangozzák. […] Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” Ez a cikk is jól példázza azt, amiről már korábban szóltunk Markó indulása kapcsán: még az 1840-es években sincs a művészetet fenntartani képes kultúrafogyasztó polgárság az országban, de még az arisztokrácia is inkább Bécsben tartotta gyűjteményeit.

Az év során, 1844-ben, szintén a Honderü hasábjain, annak május 18-i számában jelentkezett ismét e keserű téma. A festőhöz és a zeneszerzőhöz további neveket kapcsolt a cikk szerzője: Elssler Fanny balett-táncosnőét és az akkor még csak tizenhárom éves hegedűművészét, Joachim Józsefét. Joachim kora (és egyes vélemények szerint minden idők) egyik legjobb hegedűjátékosa volt, aki az akkor alakuló berlini zeneakadémia első igazgatója volt 1869-től egészen haláláig, 1907-ig. A cikk szerzője e négy magyar jelentőségére irányítja az olvasók figyelmét: „Tehát a világművészet’ három székvárosát azonegy perczben három magyar művész tartja magasztaltságban. Joachim Londont, Liszt Párist és Elssler Bécset. Vegyük még hozzájuk Romát, mellynek egyik dicsősége: Marko hasonlag hazánkfia.” Majd a szerző azzal folytatja, hogy méltán büszkék lehetnénk arra, hogy „e pillanatban Magyarhonnak köszöni Europa a művészet’ négy külön ágáni legelső lángeszeit, ha – ha e lángeszek’ kifejlesztése körül magunknak bárha parányi kis érdemecskénk is volna. Mig most – a fénynél, melly dicsőségükről hazánkra sugárzik, csak annál inkább látjuk saját – semmiségünket, annál fájdalmasban érezzük művészetek körüli teljes hátramaradtunkat.” Hiszen Joachim például a bécsi konzervatóriumban, majd Lipcsében tanult, később Felix Mendelssohn Bartholdy oldalán jutott el Londonba, ahonnan nem volt számára megállás a világhírig, Markó pedig, amint már említettük, szintén a császárvárosban indult el a művésszé válás útján. A szerző felteszi a nemzetet megrovó kérdését: „köszönhetnek-e honunknak valamit a – vaktörténetes születésen kívül? édesanyaként ápolta-e ez a született lángeszet? s ha nem – kivánhatunk-e bő vonzalmat mostohaanya iránt? Ím az énekiskola, a zeneegylet – tengenek. Conservatorium – még úgyszólván jámbor óhajtat. Vajha ne sokáig lenne már az, hogy ne kényteleníttetnénk művészeti mezetlenségünket a külföld’ dicsőségének ál pávatollaival födözgetni.” A Honderü írója ugyan nem említi, de 1844 májusában ugyanígy sorakozhatna a zeneegylet és a konzervatórium „tengődése” mellé a művészképzés fájó hiánya is.

Itália földjén

A pesti művészeti közegben fellendülő kiállítási élet számos kritikát kapott: az éppen ekkor teret nyerő művészeti kritika néhány képviselője az orientalizáló és egzotikus témák túlsúlyára panaszkodott, hiányolva a nemzeti tájakat, a magyar karaktereket. Pesti Műegylet 1846-os kiállítását éppen a velencei származású Marastoni Jakab rendezte, aki a korábbiaknál is több hazai művészt szerepeltetett ebben az évben a tárlaton, de – ahogyan ezt Ney Ferenc kritikájában olvashatjuk – e szándékot így sem övezte osztatlan lelkesedés, mert a magyarok is olasz témákat festettek: „A’ 4-ik terem csupa hazai műveknek van átengedve, ’s mit találunk itt? Arczképet, meg tanulmányfőt, meg arczképet, meg csendéletet, és ismét arczképet. Hát még? Bibliai darabot, olasz haramiákat, korcsmai kóborlók meg játékosokat, olasztájékot, bagdadi karavánt, guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznét, velenczei gyermeket, és velenczei vizhordozókat, s még Márkótúl három olaszvidéket. Kétségkívül mind igen igen magyar, igen hazai tárgyak!” (Életképek, 1846. augusztus 15.)

De milyenek Markó „olaszvidéki” tájai? Markó Károly Lőcsén született, mérnökként a Tátrában tevékenykedett, majd Bécsben érett művésszé és Kismartonban élt évekig. Számára Itália földje egy egészen sajátos tájélményt jelentett: korábban nem látott vegetáció, dús lombú fák, pineák, amelyek a tüzes napfényben megannyi zöldben játszanak; és az izzó, párás levegővel átjárt mediterrán hangulat, amely rátelepszik az antikvitás romjaival ékeskedő tájra.

A Markó olasz képeit tárgyaló hazai kritikák mind kiemelik: a magyar festő a legnagyobb hűséggel, akár az olasz festőket is meghaladó szín- és formaérzékkel ragadta meg a látványt.

A Honművész így írt az első Pesten bemutatott képeiről: „De mit szólljunk magáról az olasz vidékeket tárgyaló festményekről? Maguk azok a’ természet, egész mezetlenségében ’s pompájában, egyszerűségében ’s gazdagságában vászonra varázsolva. A’ hivebben vissza nem adhatott lombok között szellőket vélünk susogni; a’ harmatos fűvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk; a’ virágnak csak illata hiányzik, a’ csermelynek pedig suttogása. ’S milly utánozhatlanok romjai, levegője.” (Honművész, 1840. július 5.)

A legkorábbi képek közé tartozik a szüreti jelenetet ábrázoló, Olasz táj táncoló alakokkal (Szüret) című, ma a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képe. Az 1835-ben, Rómában készült festmény az Itália-élmény minden jellegzetességét magába sűríti az idillikus tájba helyezett romokkal és a szüretelő, népviseletben látható helyiekkel. Ezek a staffázsalakok valószínűleg épp a tarantellát járják: ez a pörgős ritmikájú dél-olasz néptánc jellegzetes lépésekkel idézi meg a fájdalmas tarantulacsípés okozta izomrángásokat, és általában tamburinos (csörgődobos) és mandolinos zenére táncolják – ahogyan Markónál is láthatjuk. Ugyanígy a jó hangulatú szüretelőket festette meg a több mint tíz évvel későbbi, Firenzében készült Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel című képén is, az előzőhöz képest azonban egy jellegzetes új motívummal komponálta meg képét. Markónak ettől az alkotói korszakától kezdődően szinte állandó képi eszköze lett a lemenőben lévő nap, amelynek utolsó sugarai is erős fénnyel aranyozzák be a tájat. A festmény levegője szinte vibrál, a burjánzó növényzet levelei szinte csillognak, és a festésmód is figyelemre méltó. A Markóra jellemző aprólékos, részletező, finom kézzel festett képen a napkorong – mintegy annak erejét hangsúlyozandó – vastag, pasztózus ecsetvonásokkal került a vászonra.

Markó jellegzetes, klasszicizáló-akadémikus tájai iskolát teremtettek a hazai tájfestészetben.

Követői – egyrészt a festő saját gyermekei, másrészt a 19. század közepén kibontakozó tájfestők generációja – a markói eszményítés módszerével és a képeket beborító aranyló csillogás szüntelen keresésével alkották meg a magyar tájfestészet legjelentősebb műveit.

A magyar puszta: nemzeti táj Markó ecsetjén

Ugyan már korábban, 1841-ben is szerepelt Markó a Pesti Műegylet tárlatain magyar témájú képpel (Magyar vidék, amelyet pisai tartózkodása során festett), a hatvanéves Markó Károly 1853-ban két hazai tájjal is jelentkezett itthon. A puszta és a Magyar alföldi táj gémeskúttal című képek nagy visszhangot keltettek a korabeli sajtóban. Az egyik legnagyobb érdekességük, hogy a magyar Alföldtől több száz, ezer kilométerre készültek: előbbi Bécsben, utóbbi Firenze környékén. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött festményeket több mint harminc év itáliai távollét után, emlékezetből festette Markó, s mint ilyenek, topografikus pontosság, bizonyosan azonosítható helyszín helyett emblémába sűrítik az alföld „lényegét”: a puszta síkjában magányosan tornyosuló gémeskutat, az itatóvályút, a magas horizontot. Érdekes, hogy Petőfi Sándor közel ugyanekkor, 1844-ben, Pesten írta Az Alföld című versét és 1848 júniusában, és szintén Pesten készült a Kiskunság című költeménye, Munkácsy Mihály pedig Münchenben vitte vászonra korai, 1867-es tájképét, a Vihar a pusztán című olajképet.

Markó Károly ezeken az alföld-képeken nem alkalmazhatta maradéktalanul az itáliai képek sajátosságait, az általa igen kedvelt és a legmagasabb szinten használt megoldásokat: a nehéz felhők mögé bújó napkorong alatt nem izzik a végtelen róna, a levegőt nem színezi meg a páraszemcséken csillogó napfény, a növényzet sem sorakoztatja egymás mellé a zöldek sokaságát. Az Itália-képekhez hasonlóan azonban ezek az alföld-képek is valamiféle eszményítést mutatnak: az idealizáló karakterű festmények a „puszta csendje” állandó toposzt örökítik meg. A puszta című kép kompozícióját az alacsonyan húzódó horizontvonal és a felette játszódó égi események uralják: látjuk, hogy elvonulnak a viharfelhők, mögötte a tiszta ég kékje sejlik fel. A páros szivárvány is mutatja, hogy épp most állt el az eső, és ez, a zápor, a földön megálló víz az alföldi ember legnagyobb kincse. Markó a rónaság nyugodt, reményteljes arcát festette meg, s ezzel a korszakban szinte erőszakosan követelt nemzeti témájú festészet követelményeinek is megfelelt. A puszta című kép mögötti gondolatiságba a festmény megrendelője és tulajdonosa, gróf Zichy Edmund vezette be a publikumot. Egy 1896-os cikkben olvashatjuk Zichy visszaemlékezését, amely szerint Markó „ezt a képet a szabadságharcz elbukásának hatása alatt festette, mikor a szabadság és alkotmány elveszett. De oda festette a szivárványt, a reményt, hogy a nagy baj közepette nem kell csüggednünk, mivel majd nekünk is felvirrad egy szebb jövő hajnala…” (Képes Folyóirat – A Vasárnapi Ujság füzetekben, 1896, 19. kötet, 388–389.) Ezek a gondolatok még fontosabbá teszik számunkra, a magyar kultúra szempontjából A pusztát: a szabadságharc idején is távollévő Markó együtt érzett a magyarokkal, és Itália bájoló vidékei mellett a magyar pusztát járta a képzelete.

Érdekes szempont a Markó és a hazafiság kérdésben, hogy amikor az első és sokáig egyetlen hazai kiállítási nyilvánosságot, a Pesti Műegyletet nemzetietlenséggel vádolták (mert kezdetben – amikor magyar alkotók nem lévén nagy számban – több külföldi alkotót szerepeltettek, és a sorsolásra megvett képek is sokszor „idegenektől” vétettek meg), akkor épp Markó neve került képbe e vádak semlegesítésekor. A Pesti Műegylet arról határozott, hogy évente vásárolnak és a Nemzeti Múzeumnak ajándékoznak majd festményeket, hogy a magyar kultúrát gyarapítsák, és rögtön 1843-ban és 1844-ben is vásároltak Markótól egy-egy képet. A műegyleti kiállításokon eladóként megjelölt Markó-festmények mindig nagy szenzációnak számítottak, és áraik meghaladták az átlagos szintet: például 1843-ban, amikor a Pesti Műegylet összesen 900 pengő forintot fordított arra, hogy képvásárlással a Nemzeti Múzeumot gyarapítsa, akkor ebből az összegből 500 pengő forintot csak egyetlen Markó-tájképre költöttek el. 

Markó Károly élete vége felé, 1853-ban hazalátogatott Pestre. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója helyet adott a festő köszöntésének. Markó tiszteletére díszlakomát tartottak, kifüggesztették a múzeumi tulajdonban lévő képeit, megkoszorúzták a Ligeti Antal által festett portréját. Császár Ferenc jogász és költő verssel köszöntötte a festőt: „A nagyvilágé lettél ecseteddel / de a mienk nagy lelked és szíveddel; / és a babér, mely éke homlokodnak; / örök sugarú fényt kölcsönöz a honnak”. Az ekkor kiadott emléklapon pedig Székács József püspök, író verse köszöntötte Markót: „Amint műveiden szemeink bámulva merengnek: / örvend lelkünk, hogy szépek, hogy honfiművek; / üdvözlégy minden népeknek honfia, MARKÓ! / S légy e hazáé is – e haza szíve Tiéd!” E versek is a nagyvilág–Magyarország polémiára épülnek, kicsengésük is figyelemre méltó:

Császár szerint Markó sikereinek fénye a magyarságé is, Székács pedig azt az óhajtást írja meg, hogy Markó, aki „minden népeknek honfia” legyen a magyar hazának is honfia.

A Nemzeti Múzeumban három, 1860 és 1900 között megnyitott képtári termet neveztek el magyar művészekről: Markóról, Zichy Mihályról és Munkácsy Mihályról. E rövid névsorban mindenképpen figyelemre méltó, hogy mindegyikük külföldön lett híres festő. A Markó 1860-ban bekövetkezett halála után a Nemzeti Képcsarnok Egylet további nyolc képet megvásárolt a festő hagyatékából, és 1864-ben szobrot is állítottak a tiszteletére ebben a teremben. Hans Gasser márvány mellszobrát Ferenc József osztrák császár és magyar király ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. A Markó-csarnokban nem csak az ő és fiai festményei függtek, hanem többek között Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Ligeti Antal, Brodszky Sándor és Marastoni Jakab táj- és életképei is, mintegy példaként bemutatva a magyar nemzeti táj és karakter, valamint a hőn áhított magyar festőiskola alakulását. Markó tájainak magyar karakterét ugyan később megkérdőjelezték, a Markó-termet nem szüntették meg, de később az anyaga szűkült, és Gasser szobra is kikerült onnan.

Jelenleg csaknem ötven olajfestmény és több mint százötven grafika található a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében, és több műve van jelenleg is magyarországi magángyűjteményekben. Festményei világszerte magán- és közgyűjteményekben, Firenzében (Gallerie degli Uffizi, Museo Stibbert) és Modenában (Galleria d’Arte Moderna), valamint Koppenhága, Pozsony, Prága, Barcelona és Mexikóváros múzeumaiban is megtalálhatók.

Markói örökség a magyar kultúrában

Markó Károly élete utolsó szakaszát a Firenzéhez közel fekvő, Appeggio vagy La Peggio néven ismert villában töltötte családjával. A vidéki villa sokáig a Medici-család tulajdonában öröklődött, és a toszkán dombvidék éke volt, de a 19. század elejére igencsak lepusztult. Az egykor fényűző épületet jelentősen átalakították, a kertből gazdaság lett. Markó Károlyon kívül is volt híres lakója: később az olasz szobrász, Giovanni Dupré is élt falai között. Markó itt látta vendégül azokat a fiatal festőket, akik tanulni szerettek volna tőle. Ahogyan Erdélyi János költő, kritikus, népköltési gyűjtő 1845-ben a Pesti Hírlapban írt Markóról: „A művésznek Florenzben az új idők Athenjeben, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is… Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül.” Tanítványa volt többek között Kovács Mihály, Molnár József, Telepy Károly és Ligeti Antal is, de idősebb Markó Károly művészetének hatása nem ért véget velük. Markó gyermekei, Károly, András, Katalin és Ferenc is folytatták édesapjuk tájfestészetét: képeikkel idősebb Markó Károly romantika és klasszicizmus határán kibontakozó hagyománya öröklődött tovább. A Markó Károly és követői festményei, az Olaszhonban készült művek is a hazai kultúrát gazdagítják, a magyarok feladata tehát nem más: „Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” – ahogyan a Honderü is felhívta erre a figyelmet több mint száznyolcvan évvel ezelőtt.

Nyitóképen:

Id. Markó Károly: Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel, 1846
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
© Szépművészeti Múzeum, Budapest

Évekkel ezelőtt nagy csinnadrattával beharangozták, hogy nagy-nagy gasztroközpont létesül Óbudán, nevezetesen a Bécsi út elején, a bevásárlóközpontban. Az óriási várakozások övezte projekt azonban szépen csendben hamvába holt – azóta valami hasonló született meg a Corvin Áruházban, bár oda a Time Out Market érkezett, kész és kiforrott koncepcióval.
Ezekhez képest viszont kevesebb felhajtással, organikusabban fejlődve, önmaguknak is időt hagyva a bevezetésekre, pár év alatt egy olyan gasztro-játszótér jött létre a Perc utca sarkán, ahol gyakorlatilag minden hangszeren játszanak. 

Azt nem kell elkezdenünk ragozni, hogy a termelői piacok újra fénykorukat élik: még a pesti belváros romkocsmáiban és parkolhatatlan kis utcáiban is piacok nőnek hétvégenként, a környékbeliek pedig kezdenek igazán rájuk kapni. Néhány kíváncsi látogatás után ugyanis rájöttek, hogy bár tény, hogy a szupermarketekben valószínűleg olcsóbban is megúszhatnák a heti nagybevásárlást, de sokkal jobban esik az étel, ha előtte kvaterkáztunk egyet azzal, aki megtermelte. Ráadásul nem romlik ránk szerdára, mert valóban harsogóan frissek az áruk és nem csak szorosan lefóliázott csomagokban, hanem akár egyesével is összeválogathatjuk a hagymáinkat és a répáinkat. A kenyereknek nemcsak hangzatos neve van, hanem tartása és beltartalmi értéke is, a sajtkóstoló mellé pedig megmutatja az árus Bimbó fotóját is a telefonján, akiknek köszönhetjük azt.
Dedikáltan biopiac eddig egy volt a városban: a mára intézménnyé vált, több néven is ismert ökopiac a Gesztenyés-kertben. Ám éppen az intézményesültségnek köszönheti azt is, hogy sokan elpártoltak tőle: az árait rengetegen tartják túlzónak, a szigorú pecséthez ragaszkodás pedig beszűkíti a termelők és a kínálat körét.
Erre a piacra járt hosszú évekig Coelho Ingeborg táplálkozási szakértő is, aki Válon 123 hektáron maga is biogazdálkodást folytat. Inge férjével, Carlos Coelho-val együtt a gasztronómia szerelmese – ahogy látni fogjuk, minden ágának. Emellett szenvedélyes piacra járó; természetes volt hát, hogy eljött az a perc, amikor szeretett volna egy olyan piacot létrehozni, ahová szíve szerint mindig járna. Inge szerint „Budapest elég nagy ahhoz, hogy több biopiac megférjen egymás mellett. Itt az árusok közvetlenül találkozhatnak a vevőikkel, akik így közvetítők nélkül, tisztességes áron juthatnak egészséges portékához. 

Ám ebből még nem következne egyenesen az, ami a BiObudát az egyik legbájosabb piaccá teszi, ahol eddig jártam. 

Mivel a hétből egy másik fejemmel vadon termett növényekből készítek delikát termékeket, így nem szimpla vásárlóként, hanem „beépülve”, árusként is teszteltem a piacot. Mondanom sem kell, egészen más hangulatát látjuk belülről, ha nem csak eljövünk vásárolni, lehetőleg társasággal, kóstolgatunk ezt-azt, iszunk egy jó kávét, aztán, ha már kezdünk nagyon fázni, hazamegyünk vagy beülünk a bisztróba, hanem reggel 6-ra érkezünk és utána szinte folyamatosan egy helyben topogunk 6-7 órát, a vásárlókkal és egymással csacsogva. Ilyenkor azért világosabban kiderül, hogy ki jó fej és ki nem.
Az árusok pedig nem azért jófejek, mert fertőző unikornisok repkednek a Goldberger gyár felett, hanem azért, mert mindenki nagyon jó a saját szakmájában, ettől pedig büszke és magabiztos, és eszébe sem jut féltékenykedni a kollégára – hiszen minek is tenné. Mindenki hivatásának tekinti azt, amit csinál. Legyen az a pék, aki mindig süt valami meglepetést is, és kínálgatja ajándékként a bevásárlás mellé, vagy az ország valószínűleg egyetlen sáfránytermesztő családja, amelynek az ősze azzal telik, hogy a családtagok a bibéket szedegetik ki a krókuszméretű virágokból, és utána fűszert készítenek belőle, majd elhivatottan magyarázzák mindenkinek újra és újra a gyógyhatásait és a felhasználási módjait. Vagy a kecskesajtos, aki egyenként mesél a kecskéiről is, miközben végigkóstoltatja velünk a teljes szortimentjét a frissektől a hosszú érlelésű keménysajtokig. Vagy a szakmájában nagyon-nagyon elmélyült biozöldség-termelő, aki mellesleg töri a magyart, vagy a forgalmazó, aki hosszú-hosszú évek alatt építette ki azokat a kapcsolatait, amelyeken keresztül egzotikus déligyümölcsöket szerez be a legeslegszebb formájukban és természetesen bio-minőségben.

Az alapítók jelenléte is meghatározója a hangulatnak: Inge egyenként és őszinte rajongással a szemében csodál végig minden árut, Carlos pedig korán reggel megrakja a tüzet, elindítja a zenét, és bepattan a kávésautóba, hogy az első kávékat személyesen főzze le a megjelenteknek.

Nem csoda hát, hogy ők és a brazil-portugál séf, André Bicalho is válogatnak innen a Cut&Barrel és az Epicurean konyhájára.
A Cut&Barrel tervezésével együtt született a koncepció, hogy azt bisztrónak szeretnék: egy nagyon-nagyon magas színvonalú és jó ár-érték arányú bisztrónak. Ez be is vált, mára kialakult a törzsközönsége, amely rajongásig szereti. Ám már akkor tudták, hogy szeretnének egy fine dining éttermet is nyitni, ami viszont sokkal nagyobb nekifutást igényel – ez lett az Epicurean.
Az epicurean szó jelentése ínyenc, vagyis olyan személy, aki nagyra értékeli a magas szintű gasztronómiai élvezeteket. A fogalom eredete Epikurosz ókori görög filozófus tanításaihoz köthető, aki szerint az élet célja az öröm megtapasztalása, de nem mértéktelenül. Az igazi „epikureánus” tehát nem öncélúan hedonista, hanem az élvezetek minőségét és tudatosságát helyezi előtérbe.
Több mint két évbe telt, mire kiforrt a koncepció, és elkészült a lenyűgöző belső tér és  az első menüsor. De még ekkor sem rendeztek nagy csinnadrattát, hanem úgynevezett soft openinggel kezdtek el működni, ami azt jelenti, hogy szépen csendben kinyitnak, egyenként hívják a vendégeket, hogy így tesztelgessék a konyha működését és a rendkívüli menüsort.

Jelentjük, a munka megérte.
Az egyik ámulatból a másikba esve azt kezdtük el számolgatni, hogy vajon hány ember dolgozik a konyhán, mert a varázslatokat látva egészen elképesztő munka látszik mögötte, anélkül, hogy egy picit is erőltetett lenne. Inkább úgy tudjuk elképzelni, mintha a kis csomagoló manók dolgoznának hátul, egy varázsgyárban – ám a konyha nyitott, így bármikor beleshetünk és beintegethetünk az ott sürgölődőknek. 

Az étterembe érkezéskor mindenkit egyenként, személyesen fogadnak, a vendégek pedig kapnak egy névre szóló beszállókártyát, amellyel megkezdhetik az utazást. A menüsor a séf személyes és szakmai életrajzát rajzolja ki:  minden országból, ahol  felnőtt, tanult, dolgozott vagy élt, elhozta azokat az alapanyagokat, amelyek a legjobban inspirálták. Tehát minden egyes fogás egy másik ország jellegzetes alapanyagait használja, de természetesen meglepő és szokatlan formában.

A fogadótérben kóstoljuk meg az első két fogást, és az első koktélt, ami természetesen lehet alkoholmentes is, de legalább olyan kifinomult, mintha a legdrágább alkoholos alapanyagokból készült volna.

Már ekkor bele lehet szédülni a látványba, az illatokba és az ízekbe, de csak ekkor kísérnek át minket a vacsora helyszínére, ami meglepően kicsi, főleg a Cut&Barrel tágasságához képest. A vezetőnk, Tüű Péter head sommelier szerint, amikor a legfeljebb harminc fős vacsoratér megtelik, akkor a kiszolgáló személyzetnek is pontos koreográfiát kell követnie, hogy ne botoljanak meg egymásban – de még ez a tánc is hozzáad az élményhez. 

Az étterem koncepcióját a „három E” jellemezi: excentrikus, exkluzív és eklektikus. „Az Epicurean nem csupán egy vacsora – ez egy történet, egy felfedezés, egy érzés” – mondja Carlos. „Minden fogás, minden pohár, minden pillanat meghívás arra, hogy valami különlegeset tapasztaljunk meg – valami szépet, valami igazán rendkívülit.”
A fogásokat nem lőjük le – a nevük a látvány, az illatok és ízek mellett keveset mondana, a menü pedig természetesen – az évszakoknak megfelelően – folyamatosan változik.
A hét, de üdvözlő, frissítő és búcsúfalatokkal együtt inkább tíz fogásos  utazásért szemmel láthatóan kisebb összeget kell fizetnünk, mint Budapest más, sok csillagos éttermeiben. Ráadásul a fogások érzésem szerint két-három falattal nagyobbak is, mint ahogy a fine diningban megszokhattuk. Igaz, nem favágásból érkeztünk a vacsorára, de ettől függetlenül tényleg senki nem marad éhes, és nem tudja elsütni a poént, hogy akkor most elmegyünk utána a McDonald’s-ba rendesen megvacsorázni.

így lett tehát teljes a Goldberger-gyár gasztrokínálata. Megtalálható itt az olcsóságáról híres áruházlánc egyik egysége, ahol a háztartási szereket érdemes beszerezni, de itt található Budapest egyik leghíresebb delikátboltjának a legrégebbi üzlete is. Létesült egy hatalmas borbolt, ami kóstolóhelyszínként és nagykereskedésként is működik, és két év alatt átrajzolta a borkereskedés piacát Budapesten.

Van ugye egy jó ár-érték arányú bisztró, ami szintén hirdetés nélkül meghódította a környéket és törzsközönséget nevelt magának, ezek kiegészítéseként pedig megnyílt a biopiac, és megnyílt a fine dining étterem.
Ha valakinek eszébe jutna még valami, ami hiányzik a palettáról, szombat délelőttönként keresse meg Ingét és Carlost!

Édesapád, Kisteleki István az első/másodosztályban focizott, majd edző lett, míg édesanyád, Fajt Ágnes ritmikus sportgimnasztikában válogatottságig vitte, később szintén edzőként folytatta. Nálad honnan jött a vízilabda?

A történet egy egészen konkrét eseményig, az 1994-es római vizes világbajnokságig nyúlik vissza. Akkor, tizenegy évesen még versenyszerűen úsztam, és édesapám a vb egyik fő szponzora, az olasz sportszergyártó cég magyarországi forgalmazójaként meghívást kapott rá, majd megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem elkísérni őt. Mivel az volt az egyik álmom, hogy élőben láthassak egy úszó-világbajnokságot, természetesen igent mondtam: kettesben kiutaztunk egy hétre Rómába, ahol elmentünk a vizes versenyekre, miattam elsősorban az úszásra. Ott hallottuk, majd követtük nyomon a magyar vízilabdás lányok szereplését, akik egészen a döntőig meneteltek, amire mi is kilátogattunk. Nem nagyon láttam addig vízilabda-mérkőzést, talán csak egy-két férfi meccset. A döntőben legyőztük a címvédő hollandokat, én meg a találkozó után rögtön mentem a magyar játékosokkal közös fotókat készíteni, beszélgetni, és azonnal beleszerettem a sportágba. Vizes közegről volt szó, úszni kellett benne, amit még labdával is színesítettek, így, ahogy hazajöttünk Rómából, a következő héten már kerestünk is egy vízilabda-klubot, ahol elkezdhettem játszani.

Melyik lett végül a befutó?

Az OSC, azért, mert pont az a Pálinkás Tamás irányította akkor a női csapatot, akinél még a Fradiban megtanultam úszni, szóval megvolt az ismeretség. A lányok hamar befogadtak, és innentől kezdve nem lehetett kérdés, hogy mi is lesz az én sportágam. Előnyömre szolgált, hogy már nagyon jól tudtam úszni, „csak” a labdaérzékemet kellett fejleszteni, ami szerencsére gyorsan ment, illetve a csapatjáték is feküdt nekem, hamar átláttam a mezőnyön, és ki tudtam választani az adott pillanatban legjobb megoldást. Úgyhogy két-három éven belül már korosztályos válogatott lettem, pontosabban nem is a saját korosztályomban, mert nálam három évvel idősebbekkel játszottam együtt. 1998-ban már befértem a junior válogatott tizenöt fős keretébe, amellyel megnyertük a millfieldi junior Európa-bajnokságot, ám itt még viszonylag kevés játéklehetőséget kaptam. A következő évi világbajnokságon, Messinában viszont már húzóember voltam, és bronzérmesek lettünk. 2000-ben és 2002-ben ezekhez még hozzájött egy-egy junior Eb-ezüstérem is. Ezután kiöregedtem a junior korosztályból, de nem járt éles átmenettel a felnőtt válogatottba bekerülés, mert 1999-től, tehát tizenhat éves koromtól már annak is tagja voltam, az első nagy versenyemen, a pratói Eb-n. Ezzel párhuzamosan zajlott a férfi torna Firenzében, amit a fiúk megnyertek – negyedikek lettünk. Innentől rövidebb megszakításokkal tizenhat évig szerepeltem a válogatottban.

Az OSC-ben mutatkoztál be a magyar felnőtt mezőnyben is, majd 1998-ban a BVSC-hez igazoltál, és onnantól kezdve elég sűrűn váltottál klubot: Szentes, BVSC, Vasas, Szentes, Honvéd. Mi volt ennek az oka?

A pályafutásom elején édesapám nagyon sokat segített, és mindketten úgy láttuk jónak, ha pár évente klubot váltok, mert így folyamatosan új impulzusok érnek, több edző több mindent lát, többet lehet tőlük tanulni, így jobban tudok fejlődni. Mindenhol, ahol játszottam, nagyon jól éreztem magam, Szentesen nyertem az első magyar bajnoki aranyamat 2000-ben. Oda úgy kerültem, hogy a Szentes edzője, Tóth Gyula volt egyben a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya is, és mivel a lányokkal egész évben együtt készültünk a Margitszigeten a sydney-i olimpia kvalifikációjára, szerette volna, ha náluk játszom. Jó döntésnek bizonyult, mert a bajnoki cím mellett Magyar Kupát is nyertünk, valamint a BEK-ben bronzérmesek lettünk. A válogatottal nagy csalódásra lemaradtunk Sydney-ről, én pedig a 2001-es margitszigeti Eb-győzelemről is, mert akkor érettségiztem, inkább a tanulmányaimra koncentráltam, és az utolsó keretszűkítésnél kiestem. A sikerüknek persze nagyon örültem, annak már nyilván kevésbé, hogy kimaradtam belőle, utána viszont hamar visszakerültem, stabil válogatott lettem, és a 2005-ös montreali vb-aranyérem kárpótolt mindenért. Az pályafutásom csúcsa, egyben külön érdekessége számomra, hogy azzal a Stieber Mercédesszel állhattam együtt a dobogó tetején, akivel tizenegy évvel korábban, még kislányként együtt fotózkodtam a római vb döntője után. Már a 2001-es margitszigeti siker is nagyot dobott a női vízilabda hazai ismertségén, amire a 2005-ös vb-cím még rátett egy lapáttal, én ez utóbbit tapasztalhattam meg személyesen is. Hiába rendezték a vb-t jó messze, Montrealban, még szinte haza sem értünk, már rengetegen megismertek az utcán, megállítottak egy autogramért, vagy éppen egy vendéglátóhelyen, ahová beültünk reggelizni, kávézni, a tulajdonos odajött az asztalunkhoz, és kérte, hogy hadd hívjon meg bennünket, mert látta, amit Kanadában műveltünk, és a győzelmünkkel a világ legboldogabb emberévé tettük. Nagyon sok ilyen eset történt, rengeteget szerepeltünk különböző helyeken, egészen hihetetlen volt az a szeretet és népszerűség, ami szinte ránk zúdult.

A siker után négy évig a Honvéd játékosa lettél, hazai szinten ez volt a legeredményesebb időszakod, utána (2009-ben) öt évre Olaszországba szerződtél. Miért?

A Honvéddel mindent megnyertünk itthon, amit lehetett: háromszor a bajnokságot, mellette a Magyar Kupát, a Szuperkupát, és a gólkirálynői cím is összejött. Nem mellékesen 2006 szeptemberében megszületett Zoé lányom, így fél évet kihagytam, 2007 áprilisában tértem vissza. Az olaszok már évek óta hívtak, de addig mindig azt mondtam, hogy magyar vagyok, Magyarországon szeretnék játszani, nem fogok külföldre igazolni, ráadásul nagyon összetartó családunk van, őket sem akartam itt hagyni. Aztán jött a sokadik ajánlat, és bár Zoé nem volt még hároméves, átbeszéltük a családdal, mi lenne nekünk a legjobb, majd úgy döntöttünk, hogy mindkettőnknek jót tenne a környezetváltozás, egy másik kultúra megismerése, új impulzusok, hátha a játékomat is meg tudom újítani. Szóval nagy nehezen rávettem magam, egy év belefér, meglátjuk, működik-e, belevágtunk, és olyan jól működött, hogy végül öt szezont játszottam kint jobbnál jobb csapatokban. Az első két évben a Nervivel kilencedik, meg hatodik helyen zártunk, elkezdték megismerni a játékomat, a nevemet. 2011 nyarán a Pro Recco a világ legjobbjának számító férfi csapatuk mellé hasonló szándékkal létrehozta a nőit is, oda igazoltam. Nagyon szép éveket töltöttem Olaszországban, de az a szezon igazán különleges számomra, mert aranyérmesek lettünk a bajnokságban, az Olasz Kupában, és a Bajnokok Ligájában is, ráadásul a bajnokságban én lettem a gólkirálynő. Ám hiába alakult minden csodásan, a klub elnöke szezon végén megszüntette a csapatunkat, és a játékosok 80 százaléka – velem együtt – átszerződött a Rapallóba. Ott a következő évben újra bajnok és gólkirálynő lettem, egy évre rá, 2014-ben ismét kupagyőztes.

A válogatottal viszont 2005 után sajnos nem jöttek az újabb aranyak, az olimpián pedig nem tudtatok érmet szerezni.

A válogatottban a montreali vb-aranyam mellett van egy bronzom (2013 Barcelona), valamint egy Eb-ezüstöm (2003 Ljubljana) és két bronzom (2008 Malaga, 2014 Budapest). Nyilván lehetett volna több is, szebb is, de minden érem kedves számomra, mindegyikre jó szívvel emlékezem. Az olimpia picit fájó: Sydneybe még nem jutottunk ki, Athénba ugyan már sikerült, ám mindenkinek az volt az első olimpiája, és szerintem a miliő megfogott bennünket, mert önmagunk árnyékai voltunk, az a csapat annál csak jobban tudott játszani, mint amit akkor nyújtott. A 2008-as pekingi játékokon álltunk legközelebb a dobogóhoz, a csoportmeccsek jól alakultak, magabiztosan vertük Hollandiát, csoportelsők lettünk, ami automatikusan elődöntőt ért. Máig nem tudom, hogy mi történt, de az addigi leggyengébben játszva egy góllal alulmaradtunk a későbbi győztes hollandokkal szemben, így maradt számunkra a bronzmeccs. Az ausztrálokkal játszottunk, és a harmadik negyedben már három góllal is vezettünk, ellenfelünk másodpercekkel a rendes játékidő vége előtt mégis kiegyenlített, így hosszabbítás következett, amiben már nekünk kellett egyenlíteni a végén, ami szerencsére sikerült, azt hiszem pont az én gólommal. Ötméteresekkel dőlt el tehát a harmadik hely sorsa, ami mindig lutri: tőlünk hárman kihagyták, az ausztráloktól csak ketten, ők lettek a bronzérmesek. Nem mondom, hogy azóta is fáj, de akkor borzasztó rossz volt, mert nagyon szerettünk volna egy érmet, amit hazahozhatunk, ám az élet sajnos így hozta, nem kesereghetek rajta életem végéig. 2015-ben mondtam le végleg a válogatottságot, és összességében semmilyen hiányérzetem nincsen, rengeteg barátot köszönhetek a vízilabdának, ha pedig klubszinten nézzük a pályafutásomat, akkor magyar és olasz vonalon is minden címem megvan.

Mi játszotta a legfontosabb szerepet a hazaigazolásodban?

Az utolsó olasz évemben ugyan nem a csapat miatt, de már nem éreztem annyira jól magam, meg motivált sem voltam, váltásra volt szükségem, és mivel több magyar csapat is megkeresett, végül a BVSC mellett döntöttem, amelyet akkor Petrovics Mátyás, az egyik kedvenc magyar edzőm irányított. A fő ok mindazonáltal édesanyám betegsége volt, akit a távolság miatt csak ritkán láthattam. Négyen vagyunk testvérek, kellett a segítségünk az ápolásában, és mindannyian ki is vettük a részünket belőle. Két lánytestvérem amúgy hozzám hasonlóan vízilabdázott, közülük Hanna ugyancsak elvitte a válogatottságig, és 2016-ban Európa-bajnok lett a csapattal. A hazaigazolásom után három szezont töltöttem a BVSC-ben, az utolsóban már gondolkoztam a befejezésen, de 2017 nyarán az elsők között keresett meg a története során először női vízilabda-csapatot indító FTC, amire nem tudtam nemet mondani. Az év vége felé viszont már éreztem, hogy kezd sok lenni az utazás, nem úgy regenerálódtam, ahogyan korábban, a motivációt sem igazán találtam. Szezon végén be is jelentettem a visszavonulásomat, el is búcsúztattak, majd fél év pihenőt követően kezdett nagyon hiányozni a vízilabda…

És ekkor jött a lehetőség a III. kerületi TVE-nél?

Pontosan! Orsi húgomék 2015-ben indították a csapatot a másodosztályban (OB I/B), amiben három évig maga is játszott, egyben ő volt a szakosztályvezető. Nálunk a harmadik kerületi kötődés édesapám révén van meg, ő született és nőtt fel Rómaifürdőn, míg édesanyám rózsadombi. Mi a testvéreimmel oda születtünk a II. kerületbe, akkor költöztünk át Óbudára, amikor már majdnem gimnazista voltam, és igazából azóta is itt élünk. Szóval 2018 nyarán a tesóm és az együttesben játszó korábbi válogatott csapattársaim, egyben barátaim (Drávucz Rita, Pelle Anikó) először csak edzésre hívtak le, aztán majd meglátom, mondták… Heti kettőt edzettünk, ami ég és föld a korábbi napi kettőhöz képest, és elsősorban a jó hangulatra fókuszáltunk. Nekem ez bőven megfelelt, és annyira jól sikerült az egész, hogy a szezon végén feljutottunk az első osztályba, az OB I-be, ami egyáltalán nem volt elvárás. Így nyáron jöhetett a kérdés: hogyan tovább, hiszen korábban már mindhárman abbahagytuk a magasabb szintű vízilabdát, végül mégis belevágtunk. Ránk volt bízva, hogy heti hányat és hogyan edzünk, mikor megyünk le meccsre, emiatt nagyobb lett a motivációm, és visszajött a kedvem a játékhoz. Ennek köszönhetően még két és fél, majdnem három évig játszottam az első osztályban, amikor már látszott, hogy az UVSE-ben szereplő Zoé lányom jó eséllyel beverekedheti magát a felnőtt csapatukba. Nem helyeztem rá semmilyen nyomást, csak gondoltam, megvárom, hogy játszik-e ellenünk, és ha igen, akkor az lesz utolsó meccsem, ha nem, akkor még folytatom. De játszott, mind a ketten egy-egy gólt dobtunk, és akkor, ott, utána befejeztem. Elég nagy visszhangot kapott a történet a médiában is, sok helyre hívtak, mert nagyon ritka, hogy egy női sportoló „bevárja” a saját lányát, férfiaknál azért gyakrabban előfordul a fiaikkal. Nekem ezzel a lezárással teljesen kerek lett a pályafutásom.

Hogyan alakult az életed a végső visszavonulásod óta?

Azóta is többen próbáltak újra visszacsábítani a Hévízi úti medencébe, csak erre, vagy csak arra a meccsre, de nem álltam kötélnek, nem akartam újra kiengedni a szellemet a palackból, mert olyan jó érzés erre az egészre így visszatekinteni. Nem akartam, hogy ha esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor tüske maradjon bennem. Azon a meccsen, 2022. február 16-án valóban végleg befejeztem, majd decemberben megszületett Boti fiam, akivel másfél évig otthon voltam. 2024-ben, egy év kihagyás után ismét vállaltam a női U19-es, idén már U20-as válogatott nyári összetartásait mint másodedző, amit 2021 óta csinálok. Ez nyaranta hat-hét hét elfoglaltságot jelent, plusz a felkészülést követő tornát. Persze attól még, hogy így döntöttem, továbbra is tartottam a kapcsolatot a kerületes lányokkal és Lukács Dénes edzővel, aki az OB I-es időszak kezdetétől irányítja a csapatot. Nagyon jó viszonyban vagyunk, a szülés utáni másfél év elteltével többször kilátogattam a meccseikre, meg lemehettem hozzájuk edzeni, mert ennyi kihagyás után szükségem volt a mozgásra. Tehát lényegében nem távolodtam el tőlük, és most tavasszal megkerestek, hogy a távozó Bárány Attila helyére lenne-e kedvem elvállalni a szakosztályvezetői pozíciót. Hogyne lett volna? A mai napig szívem csücske ez a klub, minden itt eltöltött percnek örülök, és bár még át kellett beszélnünk a dolgot a férjemmel, nem lehetett kétséges a válaszom, így június 1-től vagyok hivatalosan a III. kerületi TVE vízilabda-szakosztályának a vezetője.

A kerületes lányok az OB I-be jutásuk óta eltelt hat szezonban – ebből háromban veled – a tízcsapatos mezőnyben időrendben a következő pozíciókban végeztek: 6., 6., 8., 7., 6., 6. Szóval masszív középcsapatként szerepeltek, de lehet ennél is feljebb lépni?

Jelenleg, az alapszakasz végével most is pont hatodikak lettünk, és ezzel bejutottunk a felsőházba, szóval rosszabb helyen már biztosan nem zárjuk a bajnokságot. Mivel azonos pontszámmal álltunk a Győrrel, akiket itthon hat góllal vertünk, ezért plusz mérkőzésként még rendeztek nekünk egy visszavágót Győrben, ahol csak hárommal kaptunk ki, így mi szereztük meg a hatodik helyet. Összeségében jól sikerült az alapszakaszunk, és nagyon boldogan jöttem haza Győrből, hogy bent vagyunk a felsőházban. Hittem ugyan a csapatban, csak abban nem, hogy pár hónap alatt sikerül annyira összeállniuk, ami elég lesz a felsőházhoz, ám a lányok szerencsére rám cáfoltak. Ha reális szeretnék maradni, akkor nekünk ennek a hatodik helynek a fenntartása lehet a célunk, nem látom azt, hogy ezen a következő években túl tudnánk lépni. Az FTC és az UVSE kimagaslik a mezőnyből, az őket követő Dunaújváros, BVSC és Eger is nagyobb játékerőt képvisel, de a hatodik hely még indulási jogot ad a második legrangosabb európai kupasorozatba, az Euro-kupába (korábbi Len-kupa), ezt szeretnénk minden évben megcélozni. Tavaly már részt vettünk benne, ám az akkori lebonyolítás szerint a bajnoki hatodik helyünk Bajnokok Ligája selejtezőt ért, és abból kiesett együttesként automatikusan az Euro-kupába kerültünk, ahol a negyeddöntőig jutottunk. Idén selejteznünk kellett a főtáblára jutásért: a szerb Vojvodinát idegenben vertük, az izraeli Hapoel Yoqneamtól itthon ötméteresekkel kikaptunk, de legjobb csoportmásodikként továbbjutottunk. A főtáblán két ellenfelünk az olasz Trieszt és a spanyol Catalunya, akiktől idegenben egyaránt kikaptunk. Ezek már rutinosabb csapatok, több külföldivel rendelkeznek, évek óta játszanak nemzetközi kupákban, azonban bízom benne, hogy tavasszal itthon majd jobban meg fogjuk tudni szorongatni őket.

Mi a helyzet a férficsapattal és az utánpótlással? Elképzelhető, hogy néhány éven belül a kerületes lányokhoz hasonlóan a fiúk is az első osztályban fognak szerepelni?

Szerintem idén indulunk az eddigi legtöbb, összesen tizenegy versenykiírásban, ebből négy felnőtt: a nőknél az OB I és a Magyar Kupa, a férfiaknál az OB II (harmadosztály) és a Budapest-bajnokság. A fiúknál a lányokhoz hasonlóan az a jellemző, hogy igyekszünk az utánpótlásunkból kiöregedőknek játéklehetőséget biztosítani, az ő fejlődésük áll a fókuszban, de mellettük persze vannak idősebb, rutinos, máshonnan igazolt játékosaink is. Utánpótlásban mindkét nemnél az országos bajnokságban indulunk ifjúsági, serdülő és gyermek szinten is, továbbá egy-egy csapatot nevezünk a Budapest-bajnokságba a gyermek I. és III. korosztályban. Utóbbiban a legfiatalabbakról van szó, akik évek óta az előkészítőben vannak, és most már játéklehetőséget is kaphatnak, előbbiben pedig azok jutnak szerephez, akik még nem férnek be az országosban játszó együttesünkbe. Szeretnénk minden szinten minél jobb helyezéseket elérni. Igen, pont most volt róla szó az edzői értekezleten: van olyan célunk a férfiaknál, hogy az OB II-es gárda feljusson az első osztályba, ám ezek a dolgok nem mennek egyik napról a másikra, és jó néhány évbe beletelhet, mire sikerül megvalósítani.

Mennyire vagy jelenleg aktív a medencében?

Van egy masters, vagy magyarra fordítva öreglány- csapatunk, a Budakalász SC Kling, ahová hetente egyszer lejárunk mozogni, ki hányszor tud, mert már mindenki édesanya és mellette dolgozik is. Illetve van egy egri különítmény, amely hívni szokott játszani, a Kling-Agria Drink Hungary. Idén nyáron két héten belül mindkettőjükkel részt vettem egy-egy masters tornán Máltán, valamint Barcelonában, és mindkettőt meg is nyertük, de utána egy hónapig alig tudtam mozogni. Az igazán jó azonban ezekben az, hogy az ember együtt van a többiekkel, újra fiatalnak, sportolónak érzi magát, miközben van már körülöttünk rengeteg gyerek, a budakalásziakkal össze is számoltuk, hogy a nagyjából tizenhárom játékosnak huszonkét gyereke van, szóval van utánpótlás. Az egrieknél is hasonló a helyzet, nem nagyon van olyan, akinek nincs gyereke. Ezekre a tornákra jön az egész család, így főleg a kisgyerekesnek elég fárasztó, azonban motiváló is egyben, hogy készüljenek rá, ne csak úgy, mindenféle edzés nélkül vegyenek részt rajta. Én is jobban össze szoktam szedni magam, mert van cél, meg akarjuk mutatni, meg akarjuk nyerni, mindamellett persze maga a vízilabda is hiányzik. Nem mondom, hogy az OB I-ben, vagy nemzetközi meccseken újra medencébe ugranék, azt biztosan nem, ám maga a vízilabda hiányzik. Szakosztály-vezetőként nap, mint nap lent vagyok a Kerületnél, figyelemmel követem a történéseket, kiveszem a részem a munkából, sokat segítek az OB I-es csapatunknak is, de most már csak a partról, nem a vízben, és ez nekem bőven elég is.

Hogyan került Szigetmonostorra?

A kilencvenes évek közepén vettem egy telket közel a Dunához. Már itt laktam, amikor egy vasárnap a szigeten bóklásztam Surányban, és a sziget legmagasabb pontján megláttam egy telket. Rabul ejtett a panoráma. A derékig érő fűben megpillantottam egy korhadt táblát, amit már csak a szentlélek tartott, azon ákombákomokkal volt egy telefonszám, innen már sima ügy volt. Azonnal megvettem 300 ezer forintért. Ide építettem egy házat, amiben most is lakom.

Hogyan kezdett el újságírással foglalkozni?

Pályamódosításra kényszerültem. 1970-ben fejeztem be a főiskolát, eredetileg okleveles fizika-kémia szakos tanár vagyok, egy évet tanítottam is egy Verbász nevű bácskai sváb kisvárosban.

Honnan származik?

Délvidéki vagyok. A Vajdaságban, azon belül Nagybecskereken születtem 1947-ben. Ez Újvidéktől ötven kilométerre van. A II. világháború végéig nagyon vegyes lakosságú terület volt, mi magyarok voltunk, de szerbek, szlovákok, románok, svábok, sőt franciák is éltek a környéken. Ilyen vegyes környezetben éltem és cseperedtem fel a húgommal együtt. A gimnáziumban szerbhorvát és magyar nyelvet tanultam, illetve németet és latint, négy nyelvet. Úgy belénk verték ott a németet, hogy mai napig nem tudom elfelejteni. Az angollal már másképp vagyok. Élt a városban egy idős hölgy, aki ugyan itt született, de valahogy kikerült Angliába és Oxfordban végzett. Aranyos, de szigorú tanárnő volt. Volt a gimnáziumban egy nagyon szép lány, mindenki rajongott érte, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy akarok-e vele angolórára járni, mert megtalálta ezt a tanárnőt, de ő azt kérte, hogy vigyen magával párt. Nem hittem el, hogy ekkora szerencse ért, még az se tántorított el, hogy hat kilométerre lakott a tanárnő. Rendíthetetlenül mentem télen-nyáron hetente kétszer.  Mit sem tudtam arról, hogy életem későbbi szakaszában az angol nyelvtudásomnak fogom köszönni a pályafutásomat. Elvégeztem a tanárképzőt, és imádtam tanítani, de megfogadtam, hogy nem állok le, amíg el nem végzem az egyetemet.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Az édesanyám háztartásbeli volt, az édesapám munkásember. Semmi különös.

És végül elvégezte az egyetemet? 

Beiratkoztam az Újvidéki Egyetemen fizika szakra. Rögtön a harmadik évre vettek föl, mert jó eredményeim voltak. Az elméleti és nukleáris fizikát választottam szakiránynak. Két év alatt végeztem. Egyetemi diploma és tanári oklevél volt a kezemben, amikor szembe jött egy pályázat. Szerkesztőt kerestek a Magyar Szó külpolitikai rovatába, ami a Vajdaság legnagyobb, ötvenezer példányban megjelenő napilapja volt. Ma is megjelenik. Felvettek, és mentorom lett egy idősebb, nagy szaktekintélyű kolléga, aki elkezdte okítani az újságíró szakmát. Tíz évig voltam a Magyar Szónál, utána Újvidékre költöztem, és bekerültem a jugoszláv televízióhoz. Közben kitört a délszláv háború, forgatócsoporttal jártam a frontot. Nehezemre esik ezekről az élményekről beszélni. Azt megelőzően a ’89-es román forradalmat is végigforgattuk.  Nagyon elegem volt az erőszakból, és 1992-ben Magyarországra költöztem. Bagdadban voltam az iraki háború kirobbanása előtt egy hónappal. Még láttam Szaddám Huszeint a kivégzése előtt. A jugoszláv köztársasági elnök kíséretében egyike voltam a négy újságírónak, akik mehettek vele, hogy behajtsuk az eladott harckocsik árát, de nem fizetett. Az valami vérfagyasztó volt. Kevés helyen éltem át olyan perceket, mint ott. Azt mondták a testőrök, ha megmozdulunk vagy benyúlunk a zsebünkbe, azonnal a földre terepnek. Bagdadban láttuk, hogy a levegőben lógott a háború. 

Mi volt az a pont, amikor a délszláv háború olyan mértéket öltött, hogy úgy döntött, eljön az országból?

Szarajevó és Mosztár. Mosztárt úgy szétlőtték, hogy úgy nézett ki, mint Berlin a második világháború után a régi filmeken. Ekkor kerültem a Magyar Televízóba.

Voltak szerencsés pillanatok is a pályafutásában?

A 70-es években egy lengyelországi bevetésen voltam, mikor Jaruzelski bevezette a rendkívüli állapotot. Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője egy titkos helyen bujkált Gdanskban, körözték az egész országban. A jugoszláv nagykövetségen keresztül kaptunk egy fülest, aminek köszönhetően sikerült interjút csinálnom vele. Egy nap megjelent a szállodánknál egy elsötétített ablakú kocsi. Beültettek, és azt se láttuk, merre megyünk. Megérkeztünk egy óriási templomhoz, a nevét se tudom, nem árulták el. Ott kitessékeltek, és azt mondták, hogy itt menjünk le a pincébe. Levittek vagy három emelet mélyre. Ott találkoztam vele. Kimentünk Gdanskban a piacra, forgattunk, azt soha nem kívánom senkinek, amit én akkor láttam. Olyan szegénység volt. Bementünk egy vendéglőbe ebédelni. Ebéd az volt, de amikor kértünk sört, azt mondták, hogy nincs sör. És feketén hozták az ételt is.

A sok viszontagság mellett mi volt élete legjobb időszaka?

Épp betöltöttem a harmincat, amikor fiatal feleségemmel, Annával elindultunk Amerikába. Könnyebb elsorolnom, hogy hol nem jártam, mint az, hogy hol voltam. Az összes valamire való látnivalót Chicagótól Dél-Dakotán át a coloradoi Grand Canyonig végigjártuk, itt még indián rezervátumban is voltunk, beléptünk a sziú indiánok, a legharcosabb törzs területére is. Megjegyzem, még a vadnyugaton, az indián rezervátumban is találkoztunk egy magyar emberrel, aki a II. világháborúban a visszavonuló amerikai csapatokkal jött nyugatra. Indián nőt vett feleségül, lett két lányuk, és egy szép tehéncsordája, és ő üzemeltette a vendéglőt, ahová az indiánok bevásárolni is jártak, a felesége, mint a többi indián asszony pedig kézműves termékeket készít. Kért minket, hogy meséljünk a Lánchídról, és elkezdett sírni. Olyan megható volt. Azt mondta, legutóbb ’53-ban hallott magyar szót, amikor egy magyar katolikus pap érkezett téríteni a rezervátumba. Itt volt részünk a hagyományos indián ajándékozási szertartásban is. Megálltak előttünk, velünk szemközt, és elkezdték indián szertartás szerint az ajándékokat átadni. A férfi mindig szólt az asszonynak, hogy a szatyorból most ezt vegye elő, azt vegye elő. Az asszony ünnepélyesen rátett Annára egy nyakéket. Aztán jöttek a fülbevalók, a nyakláncok, a karkötők indián gyöngyökkel. Utána kerültem én sorra, ugyanígy. Először kaptam egy toll fejdíszt, feltette a fejemre, aztán sorra a többit, nyaklánc, karkötő. Elképesztő volt. Mondtam a feleségemnek, ide figyelj, ezek az emberek annyira aranyosak, hogy nem érdekel, vedd elő a legszebb ajándékainkat, ami van. Egyet az asszonynak, egyet a férfinak. Mi is megajándékoztuk őket magyar népi hímzésű asztalterítővel, meg ami nálunk volt. Nem sok mindennel, mert csak egy hátizsákkal mentünk. Ez egy életre belém ivódott, ez a barátság, ez a szeretet. Pedig mit beszéltek nekem a barátaim, hogy majd megskalpolnak, meg kirabolnak. Ez volt a legdrámaibb mozzanata az egész 64 napos amerikai utunknak. A munkahelyemmel az volt a megállapodás, hogy kapok két hónap szabadságot, de időnként levélben tudósítanom kell Amerikából, így több egyetemre is ellátogattunk, és a houstoni NASA-központba is, ahol láttam a két még fel nem lőtt holdrakétát.

Hogyan jöttek a nyugdíjas évek?

A televíziós pályafutásomat a Magyar TV 1-es csatornájánál fejeztem be. Amikor jött a Horn-kormány, azt mondták, mindenki szedje össze a cuccait, a fiókját ürítse ki, és hagyja el a szerkesztőséget, a ma esti híradót már nem mi szerkesztjük. Átmentem egy kereskedelmi televízióhoz, ahol lehúztam négy évet, de egyszer csak, ’98 tavaszán azon kaptuk magunkat, hogy nem kapunk fizetést. Akkor kerültem az ország legnagyobb szaklap-kiadójához. Volt az életemben egy olyan epizód is, amikor Belgrádba kerültem a Magyar Távirati Iroda balkáni tudósítójaként. Soha korábban nem volt ilyen feszített tempójú munkám. Este tízkor zuhantam ágyba, és reggel ötkor már küldtem az első jelentéseket Budapestre, hogy mi a helyzet a Balkánon. Továbbá minden reggel személyesen kellett tájékoztatnom a nagykövetet a helyzetről. Ahogy felébredtem, bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a szerb nyelvű híradót az elmúlt éjszakáról. Másról sem szóltak, mint arról, hogy az éjszaka milyen fegyveres leszámolások voltak.

Végül hogyan jutott a nárciszföldre?

Közben csak sikerült nyugdíjba mennem. Úgy tíz évvel ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy van itt ez a szép nárciszmező. A föld nem az enyém, hanem a helyi iskola igazgatónőjéé. Náluk az egész család allergiás a virágporra, így nem akartak vele foglalkozni. A virágokat még az ő édesanyja ültette. Amikor nyílnak a virágok, gátlástalanul szed belőle, aki akar. Volt, hogy úgy lopták, hogy megállt 4-5 kocsi és kaszálták. Akkor megkerestem Julikát, a tulajdonost és megállapodtunk, hogy rendet csinálok. Rögtön egymás tenyerébe csaptunk, és megosztottuk a bevételt. Nekem ez szórakozás. Imádom a virágokat. Beszélgetek velük, amikor ott vagyok. Csak az a baj, hogy ez a virágmező lassan százéves, és lassan elöregszik. Fel kellene újítani. Megvan ennek is a technikája, a gumókat fel kellene ekével hozni, szétválogatni, levédeni rovarirtószerrel, egész télen pincében tárolni, és a rákövetkező év tavaszán megművelni a telket, feltárcsázni és újraültetni. Addig is minden évben, amikor virágzik a nárcisz, reggeltől estig itt vagyok. Vigyázom, őrzöm.

A rendezvénysorozatot évek óta Szigeti Szilvia textiltervező és Radnóti Tamás belsőépítész kurálja, akik mindvégig következetesen képviselik a határátlépés eszméjét. A Határtalan Design eltörli a műfaji korlátokat, itt a formatervezés összefonódik a zenével, képzőművészettel, kortárs ékszertervezéssel és a különböző művészeti egyetemek kísérleti projektjeivel. Ennek a szemléletnek köszönhetően a kiállítás látványos volta mellett szellemi kaland is, amolyan többdimenziós gondolkodási tér. A tárlat széles spektrumban közelít a kreativitáshoz, az esztétikai kérdések mellett társadalmi, ökológiai, intergenerációs kérdéseket is felvet.  

A helyszín, a Kiscelli Múzeum templomtere, a régi falak és a modern design kontrasztja különösen alkalmas arra, hogy a tradíció és az újítás viszonyáról gondolkodjunk, végigvegyük, milyen feszültségeket kelt a két dimenzió – múlt és jövő – egyidejű megjelenése, és hogyan tud mindez harmóniára kifutni. Nem csak a látogatók gondolkodtak. A szakemberek és tárgyalkotók közül azok, akiket mélyebben érdekelt a téma, nemzetközi szimpóziumon is részt vehettek, és érdekes témákban hallhattak prezentációkat. Mint például Into Niilo ékszertervező előadását, a Felbontásig olvasatlan: az ékszer mint rejtett tiltakozás és érzelmi menedék címen. Gabriela Krok textiltervező mesterszakos hallgató előadásába a mesterséges intelligenciát is bevonta, a technológia és a kézművesség összefüggéseiről beszélgetett vele a jacquard textíliák kapcsán.

Thonet: a múlt és a jelen találkozása

Az idei tárlat egyik legerősebb és leglátványosabb egysége a hajlítottfa-bútorok világát dolgozta fel. A Thonet-örökség hosszú évtizedek óta ikonikus a design történetében: a No. 14-es szék, az első valódi „tömegbútor” ma is ugyanolyan meglepően könnyed és időtlen, mint 1859-ben. A Kiscelli Múzeumban kiállított darabok nagy része E. Szabó László belsőépítész kivételes gyűjteményéből származik, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Thonet No. 209, amely Le Corbusier kedvelt darabja volt, vagy a redőzött támlával készült elegáns variációk, amelyek már a 20. század elején előrevetítették a modernizmus letisztult szemléletét.  A kurátorok azonban nem álltak meg a múlt bemutatásánál. A klasszikus darabokat kortárs újraértelmezések egész sora vette körül, lengyel, osztrák és magyar tervezők hoztak olyan friss Thonet-variációkat, amelyeknél új furnérokat, fenntarthatóbb ragasztóanyagokat vagy digitális gyártási technikákat alkalmaznak. A templomtér időtlensége ezekkel a bútorokkal új ritmust kapott, ahogy a kanyargó, hajlított  vonalak megidézték a történeti hagyományt, és felvillantották a jövő lehetőségeit.

A zene vizuális lenyomatai: CentriFUGA textilprojektek

A kiállítás egyik legkülönlegesebb blokkja a Templomtér apszisában kapott helyet, ahol a design szó szerint rezonált, hiszen húsz textiltervező alkotása válaszolt különböző kortárs zeneszerzők darabjaira. A CentriFUGA projekt lényege, hogy a hangzás vizuális mintákká válik, így mintha a zene apró hullámai textilbe sűrűsödnének. Szűcs Edit „Ritmusképletek” című munkája például matematikai pontossággal fordította át a zenei ismétlődéseket vizuális motívumokká. A monotonitás és a lüktetés finom váltakozása nemcsak esztétikai, hanem érzéki élmény is volt, ahogy a szem követhette azt, amit a fül hallana. Albert Eszter „Széttörő harmóniák” című textilje a hangok közti feszültséget vizsgálta, mintha a hasonló zenei alapelemekből fakadó disszonanciák megrepesztenék a mintázatot, hogy az aztán egy új renddé álljon össze. Ez a munka különösen jól működött a múzeum szakrális, nagyívű terében, ahol a kontrasztok felerősödtek. A zene és a textil találkozása mégsem illusztratív volt, hanem mélyen elemző. Ahogy a hang és a forma közti kapcsolat vizuális átiratokban láthatóvá vált, az a sokszor kicsit ridegnek tűnő térnek egyfajta ott létrejövő ritmust adott. A kiállítás kísérőprogramjai közt jónéhány koncert mellett egy performanszot is bemutattak. Pia Imbar multidiszciplináris művész projektje, hang-, mozgás- és fény-performatív fúziója valójában költői kutatás volt arról, hogyan válik az ének grafikai gesztussá.

Holland perspektívák – anyagkutatás és radikalizmus

Az idei Határtalan Design kiemelt országa Hollandia volt, amely régóta híres a merész kísérletezésről és a design mint gondolkodási folyamat hangsúlyozásáról. A kiállításban láthatóak voltak Gerrit Rietveld ikonikus bútorai, a Red and Blue Chair és a Zig-Zag Chair, amelyek itt kontextusba kerülve, történeti hivatkozás vagy visszatekintés helyett arra a kortársdesign- gondolatra erősítettek rá, miként lehet a legegyszerűbb, már-már puritán eszközökkel új, radikális formanyelvet létrehozni. A TextielMuseum – TextielLab nagy felületű textil paneljei hőre reagáló szálakkal, programozott mintázattal és a textil mint intelligens felület új értelmezésével kísérleteztek. Ezek a munkák a Kiscelli Múzeum terében valóban életre keltek, ahogy a fény változásával árnyékuk és struktúrájuk lassan átalakult. A Dutch Invertuals kollektíva anyagközpontú kísérleti tárgyakkal szerepelt, olyanokkal amelyek biokompozitokból vagy ipari hulladékból készültek, a modulok és festék nélküli felületek a mai kortárs holland design fenntartható anyagokkal való kísérletezését, az újrahasznosítás tárgyakban megjelenő szándékát mutatták. 

Fenntarthatóság és formaérzékenység lengyel alkotóktól

Ugyanez a szándék volt tetten érhető a lengyel szekció koherens, egyedi hangú és erősen karakteres munkáinál is. Roman Modzelewski „RM58” karosszéke  – a poliészter héj, a monokróm felület és a lendületes forma – futurisztikus jelenségként ragyogott, és a modernizmus bátorságát tükrözte. A Studio Rygalik Loope kollekciója ezzel szemben a fenntarthatóságot helyezte a fókuszba, újrahasznosított műanyagból, gyártási hulladékból hoztak létre játékos, könnyed és praktikus moduláris ülőbútorokat. A VANK akusztikus paneljei különösen izgalmasak voltak az eredendően visszhangos templomtérben, a  PET-palackokból extrudált felületek oldották a térakusztikát, s közben vizuálisan letisztult ritmust teremtettek. A Rodin fúvott üveg tárgyai a „szépség a tökéletlenségben” gondolatot képviselték, hiszen az újraolvasztott, selejtes üveg anyagból készített buborékos, torzult vázák és tálak őrzik a múltat, magukban hordozzák az anyag emlékezetét.

Személyes történetek anyagba írva

A kortárs ékszer a magyar vizuális művészetek egyik leginkább alulértékelt területe, pedig tehetséges, kreatív, az európai színtéren jobban elismert ékszertervezőink vannak. A 2025-ös Határtalan Design kiállításon intim és erős egységet képeztek a kortárs ékszerek. Tóth Ágnes Folyamok című sorozatának finom, ezüstbe mart vonalai olyanok, mint egy személyes térkép, mintha az ékszer viselője saját emlékezetének topográfiáját hordaná magán. Rimóczi Lili Töredékesség című munkái ezzel szemben a hiány és sérülékenység esztétikáját kutatják, a tervező törött porcelánokból készít különleges függőket, amelyeken az aranyozott repedés nem eltakar, hanem kiemel, mint a golden repair,  amivel a Ludwig Múzeum hasonló című kiállítása is foglalkozik. Ez az az eset, amikor a kijavított sérülés nem szégyellni és eltakarni való, hanem büszkén felmutatható. Berger Tímea biopolimer ékszerei pedig a test melegére reagálva lassan változnak, a design itt élő felület, amely idővel patinásodik, és a folyamat alatt válik igazán személyessé.

Akik a jövő nyelvén beszélnek

A Határtalan Design egyik fontos vállalása, hogy pályakezdőknek és egyetemi hallgatóknak ugyanolyan láthatóságot ad, mint a már befutott tervezőknek. A MOME, a Budapesti Metropolitan Egyetem és a Lodz-i Művészeti Akadémia diákjai friss, gyakran kísérleti munkákkal szerepeltek, ilyenek voltak a  fényáteresztő textilstruktúrák, a bioműanyagból készült viseletek és a moduláris táskakoncepciók. A fiatalok által hozott projektekből azt lehetett kiolvasni, hogy a design jövője nem stabil formákban, hanem a folyton változó anyagokban és gondolkodási modellekben rejlik.

A 2025-ös Határtalan Design legnagyobb erénye mindenképpen az, s ezt nem lehet eléggé kiemelni, hogy a tárgyakat nem végtermékként, hanem gondolati folyamatok lenyomataiként mutatta be. A Thonet örökségétől a holland anyagkutatásokon át a lengyel újrahasznosító szemléletig és a hallgatók kísérleti projektjeiig minden a közös alkotói energiáról, az útkeresésről, a változó anyagok, változó funkciók, a praktikum és esztétikum összefésüléséről szólt. Azaz a rohamosan változó világunkhoz való adaptációról. A barokk templomtér pedig, akár egy grandiózus installáció kerete, összefogta és új jelentéssel ruházta fel ezt a sokszínűséget. A Kiscelli Múzeumban sétálva a látogató nem tárgyakat látott, hanem történeteket, viszonyokat, kérdéseket és jövőképeket.

Mintha egy filmben lennének. A nő ácsorog a lakása előtt, mint aki már órák óta vár. Hogy kire, azt egyelőre nem tudni. Körfolyosós régi bérház, harmadik emelet. Középen nyitott tér, a folyosóról a környező házakra látni. A nő is arrafelé néz, az arca kifejezéstelen. Mozdulatlanul bámul bele a semmibe. Csak nemrég hagyta abba az üvöltözést. Dühös, vagy fél, az is lehet, hogy mindkettő. 

A férfi a lakásából figyeli feszülten. Mindössze egy méter választja el egymástól a két bejárati ajtót, talán valamivel kevesebb. Ha kinyitná az övét, és kihajtaná a védőrácsot, nagy valószínűséggel összeütköznének. Nem nyitja ki, odabent marad. Várja, hogy mi lesz. Próbál minden eshetőségre felkészülni. Mert mi van, ha a nőnek eszébe jut, és úgy dönt, hogy bejönne hozzá. Kitartóan kopogtat, egyre hangosabban. Ő persze nem reagál. Ha a csengetésére sem válaszol, elkezdi majd verni az ajtót. Így képzeli. 

A kamera most az ő arcát mutatja. A tekintete riadt, ugyanakkor kíváncsi. Még nem döntötte el, hogy beengedné-e. Hallja, ahogy a másik odakint levegőt vesz. Beszív, kifúj, majd újra ki. Később talán rákezd újra az üvöltésre. A férfi reméli, hogy mégsem.
A kis ablakon át nézi, ahogy a nő rágyújt. Vállig érő szőke haja zilált, öltözéke hiányos. Igazából nincs is felöltözve. Vékony köpeny van rajta, alatta talán hálóing. Lábán fehér klumpa. Mint amilyet a kórházi dolgozók viselnek. 

A képek alatt most elindul a zene. Halkan, inkább csak aláfestésnek. Az énekes hangja kissé karcos, illik a lepukkant környezethez. A nő arcát egy pillanatra beborítja a cigarettafüst, a kamera ráközelít. Félhomály, eső, pislákoló lámpafény. Tisztára film noir.

A hideglelős folyosón rajta kívül nincs egy lélek se. Illetve, mégis. Valaki hazaérkezik az ötödiken. Női alak rajzolódik ki az ajtóüvegen, kulccsal nyitja a folyosóajtót. A zár elhasznált, nem akar engedelmeskedni. Erőltetni kell. Azután gyors kop-kop-kop hallatszik, ahogy magassarkúban eltipeg a lakásáig, ami srégen szemben van a férfiéval. Fentről éppen odaláthatna. Mégsem néz le. 

A férfi arra gondol, nem igaz, hogy nem hallott semmi zajt már a földszinten.

Ha hallott is, nem reagál. 

A nő már odabent van, a férfi hallja, ahogy nyekkenve csukódik a bejárati ajtó. A kulcsot kétszer is ráfordítják. A férfi emlékszik rá, hogy a nő valamivel később költözött be a házba, mint ők, a gyengélkedő németjuhászával együtt. Vannak a macskás nők, mint ez itt, egy méterre az ajtajától. Az ötödik emeleti viszont valamiért kutyát választott. 

Loncsos bundájú dög, néha együtt utaznak a liftben. A férfinak olyankor mindig vissza kell tartania a lélegzetét. Amit érez, nem a szokásos, ázott kutyaszag, hanem valami egészen más. Mintha keveredne a rothadó haléval. Hogy a kutya beteg, a férfi nem magától tudja.

Legutóbb, talán egy hónapja lehetett, beszálltak megint együtt a liftbe. Mikor a másodikra értek, a nő hirtelen megszólalt. Holott egészen addig egyetlen szót sem beszéltek. Akkor viszont odafordult hozzá, Rafit újra kórházba kellett vinni, mindössze ennyit mondott. A férfi nem válaszolt neki, legfeljebb udvariasságból biccentett. Vagy még azt sem, most nincs meg neki a mozdulat. Végtére is annyira meglepődött, hogy kutyákról kellene társalognia valakivel, akit csak látásból ismer. És aki, ha úgy vesszük, vadidegen. Semmit nem tud róla. Egy dolgot azért mégis. Néhányszor hallotta otthon emlegetni a nőt, mint akinek rendes munkája sincs, és az utcán dolgozik. Magyarán kurválkodik. Világéletében abból élt a felesége szerint.

Őt kellene most is felhívnia, mármint az ex-feleségét, a férfi erre gondol. Megkérdezhetné tőle, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. Kell-e egyáltalán csinálnia bármit a macskás nővel. Vagy elég, ha csak figyeli. Az exe mégiscsak jobban ismeri a szomszédokat. Ameddig itt lakott, nagyjából húsz évig, többet is beszélt velük. Volt, akivel rendszeresen. Ő viszont sokaknak a nevét sem jegyezte meg.

Nem mer elmozdulni az ajtótól, pedig éjfélig be kellene fejeznie egy sürgős munkát. Nyilván kíváncsi is rá, hogy mi történik. Mi történhetne még az ordibáláson kívül.

Eszébe jut, hogy miután ők hárman megismerkedtek, hamar összebarátkoztak. Itt régi képek villannak fel. Múltbeli flashbackek, fekete-fehérek. Születésnapok, közösen elköltött vacsorák. A nő az esküvőjére is meghívta őket, később az egyik gyereküknek ő lett a keresztanyja. A férfinak fogalma sincs, mikor változott meg. Olyan hirtelen történt. Szinte egyik napról a másikra. Mintha a nő állandóan azt kereste volna, hol köthetne beléjük. Az ex-felesége egyszer még videóra is felvette, ahogy a nő rugdossa az ajtajukat. Nem emlékszik már rá, hogy miért. Mindig is voltak sérelmei, amolyan megtört lélek. Mondogatta, hogy az apja, a szülei. A volt férje. Mintha a világ kezdettől fogva összeesküdött volna ellene. Legalábbis azok az emberek, akik kihasználták, és sohasem szerették. Épp eleget panaszkodott róluk.

A zene felerősödik. Képernyőfelirat: Everybody got this broken feelings. Újabb képek.

A nő odakint most újra ordítani kezd. Fel-alá rohangál a folyosón. Először a lift felé indul el, azután megfordul, és gyors léptekkel halad az ellenkező irányba. A férfinak fogalma sincs, hogy mit akarhat. Aztán látja, hogy a régi cselédlépcső melletti lakáshoz igyekszik. Be akar csöngetni, de helyette a lámpát kapcsolgatja. Le, föl, le, föl. Idegesítő kattogás. 

A kamera a kivilágított cselédlépcsőt mutatja, és a fal mellett sorakozó virágokat. A nő belerúg a nagyobb növényekbe, a kisebbeket áthajítja a korláton. Ez a jelenet maradhatna. Eléggé életszerű. Mindig is gyűlölte a virágokat.

A férfinak rémlik, hogy a nő pár éve pont egy ilyen hülye cserepes virágon kapott össze a feleségével. Erről beszéltek az imént telefonon. Muszáj volt felhívnia, szerencsére nem vette tőle zokon. Kihangosította a mobilt, pár percig együtt hallgatták a folyosói randalírozást. Így került szóba a növény is. Mint a régi háborúskodást kiváltó egyik ok. 

A nagyméretű cserép mindig is ott volt az ajtajuk előtt. A lakásban már nem fért el. A szomszéd nő viszont folyton belebotlott. Egyszer felborította, mire eltörött. A föld kiszóródott a kőre. Szó szót követett, azután egymásnak estek. A felesége dulakodás közben állítólag meg is rúgta a nő lábát. Nyilván véletlenül, bár a másik ennek az ellenkezőjét állította. A férfihoz már azzal jött oda, hogy ha nem akar nagyobb botrányt, lesz szíves megnevelni a nejét. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani.

A következő képkockákon látni az ajtórácsot. Majd a nő kezét, egészen közelről. Ahogy megpróbál a rácsok közé dugni egy összehajtogatott papírlapot. Torkából összefüggéstelen mondatok törnek fel. Nagyjából annyit érteni, hogy az itteniek szemét rohadékok. A férfi arra gondol, ezúttal a gangvégen lakókat pécézte ki magának. Szép lassan mindenki sorra kerül.

A nő hangja sokáig visszhangzik az emeletek között. Valószínűleg a szomszéd házakban is tisztán hallani. Valaki kikiabál neki, hogy hagyja abba. A nő visszaordít, becsapódik egy ablak. 

Pár perc múlva már újra a lakása előtt van. Berohan, és felkapcsol odabent minden lámpát. Az összes helyiség úgy világít, mint a karácsonyfa. De a bejárati ajtót nyitva hagyja, sarkig kihajtja a védőrácsot. 

A folyosón halk koppanás, mint amikor leesik egy kisebb tárgy. A férfi nem látja, mi az, csak a nőt, ahogy lehajol. Majd négykézlábra ereszkedve keresni kezdi. A mozdulattól szétnyílik a köpenye, vékony combján felcsúszik a hálóing. Szexi dög. Vonzza a tekintetét.

You’re in trouble, búgja most az énekes. Mint egy moziklipben.

A férfi zavarba jön. Arra gondol, hogy az ajtó mögül mindebből szerencsére semmi nem látszik. Ez már nem is film noir, inkább erotikus dráma. Kilencvenes évek, New York. Nem is. Kanada. Az Exotica nevű éjszakai bár, fura alakokkal benépesítve. Különös rezervátum, ahol fiatal nők vonaglanak a színpadon egzotikus díszletek között. Csak épp ez a nő itt nem barna, és nincs diáklánynak öltözve. Inkább ápolónőnek. A neve sem Mia. De azért, ha most bekopogtatna hozzá, beengedné. Együtt vacsorázhatnának. Úgy, mint régen. 

Szusit rendelne és rament. Azután hanyatt döntené a kanapén, jót szexelnének. Minimum tizenöt éve vár erre. Még ha nem is lenne már ugyanolyan. Pontosabban a nő nem ugyanolyan. Holott régebben úgy nézett rá, mint egy istennőre. Legszívesebben a férjét is elásta volna az esküvőjük után, rejtély, hogy mit látott benne. Végül neki lett igaza. Két évig sem voltak együtt.

A férfi persze nekik, kettőjüknek sem jósolna hosszabb jövőt. Elképzeli, hogy állnak egymás mellett összeölelkezve, de annyira abszurdnak tűnik. 

Mindegy, gondolja. Halott jelenet. 

A felesége a telefonban azt mondta neki, történjen bármi, mindig figyelje a nő kezét. Hogy mit mond, vagy esetleg üvölt, az nem számít. Csak, hogy mi van a kezében. Kicsit, mint Rodolfónál, csak épp veszélyesebb. Még azt is megjegyezte, a férfi sajnos túl mulya ahhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Másvalaki remélhetőleg megteszi majd helyette. 

A férfi a kisszobában ül a gép előtt. Most mintha csengetnének. Azt képzeli, a nő áll az ajtóban, és kéri, hogy engedje be. Talán tényleg ő az. 

Kétségbeesettnek tűnik, de valahogy mégis más, mint nem sokkal előtte a folyosón. Csak a mobilja van a kezében. Ezt kétszer is leellenőrizte. 

A férfi érzi, hogy valami nincs rendben vele. Gondolkodik, mivel kínálhatná meg. A vacsora őrültség lenne. A konyhaszekrényből pálinkát és két poharat vesz elő. Igyanak valamit mégis az ijedtségre. 

A nő csak a nappaliban, a kanapén ülve vallja be neki, hogy nincs egy órája sem, hogy rátörte az ajtót a szomszédokra. A gangvégen, ahol a két nő meg a gyerek lakik. Egyikük talán meg is sérült. Később felhívja majd a mentőket.

Nem, ez már túl sok lenne így.

A férfi próbálja felidézni magában, hogy valójában mi történt. Nem rémlik neki, hogy bárki is telefonált volna a rendőrségnek vagy a mentőknek. Vagy mégis?

Nem sokkal később egyenruhások dörömbölnek a nő ajtaján. Azt sem várják meg, hogy kabátot vegyen. Úgy rángatják ki a lakásából, mint egy marionettet. 

A férfi odabentről figyeli, ahogy a lift előtt várakoznak. A nőt végig a karjánál fogva tartják. Olyan most, mint egy összetört gyerek. Vagy inkább kétségbeesett diáklányra emlékezteti.

Az alakok egyre távolodnak, a kép lassan elhomályosul. Becsukja a kis ablakot.

A kamera most az ő arcára vált. Látni rajta, hogy megkönnyebbült. Egy ideig bámul bele a semmibe. Vége, mormogja maga elé. Ennyi.

Mi az előzménye annak, hogy filmkészítésbe kezdtél?

Sok szakmát műveltem eddig, mindig beépítve az előzőek tapasztalatait a következőkbe.  A médiareklám- és marketingkommunikáció világában sok évet eltöltöttem, a Magyar Reklámszövetség elnökségi tagja is voltam. Szeretem a technológiai kihívásokat, a kreatív és úttörő tevékenységeket. Álltam olyan cég élén, amely a monitorok köztereken való elhelyezésével foglalkozott, vagyis bevezetett egy új médiumot az országba. Ennek egyfajta szakértőjévé váltam, konferenciákon adtam elő. Full service ügynökséggel reklámfilmeket is készítettünk, teljes kampányokat vezényeltünk le, és így a gyártás, a mozgókép területén sok tapasztalatot gyűjtöttem.

Kulturális újságírói működésem indulása többek között az Óbudai Anzikszhoz kötődik, amire nagyon büszke vagyok.

Az elmúlt években szabadúszó újságíróként különböző orgánumokba legalább száz interjút készítettem. Mindeközben megtanultam ráhangolódni az interjúalanyokra. Ez mind része volt annak, hogy eljussak a filmkészítéshez.  

Mi adta az utolsó lökést?

Öt évvel ezelőtt, 2020-ban már a Korda Filmstúdiónak dolgoztam – ez a mai napig tart –, PR-kommunikációs tanácsadó, szóvivő szerepben. Az igazgatóval, Rajnai György barátommal, aki sajnos tavaly elhunyt,  elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha saját gyártású produkciót is fejlesztene a stúdió. Kiírtunk egy sorozatpályázatot, amire sok pályamű érkezett. Az a szituáció engem is megihletett, és egy vendéglátásban dolgozó barátommal folytatott beszélgetés hatására a romkocsmák világával és kialakulásával kezdtem foglalkozni, amiről addig senki sem készített dokumentumfilmet. Megírtam egy olyan film szinopszisát, amely feldolgozza ezt a harminc éves izgalmas történetet. Nem voltak rendezői ambícióim, megelégedtem volna a kreatív produceri szereppel, mégis úgy hozta a sors, hogy helyenként kényszerből, de előbbre kellett lépnem, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én vagyok a rendező. Elkészült egy ötepizódos websorozat, ami komoly nézettséget hozott a YouTube-on. Aztán támogatói oldalról érkezett egy felkérés, hogy készítsünk mozifilm-változatot is. Sipos Bencének, aki már a sorozatban is mellettem dolgozott, átadtuk a rendezés lehetőségét. Egyrészről, mert úrrá lett rajtam a kreatív válság, másrészről, mert addigra megfogalmazódott bennem a Fesztiválország alapgondolata, ami sok szempontból a romkocsmák világából következett. 

Megnézve egymás után a három alkotást, egyértelművé vált, hogy a romkocsmák alapítói és a fesztiválszervezők sokszor személyükben is ugyanazok. Mintha egy jelenséget vizsgáltál volna több oldalról. Tudatos volt ez a lépés? Értek meglepetések?

Az 1990-es és a 2000-es években ez a két világ összefüggött, hiszen ez egy kis ország, ennek a kultúrának, ennek a területnek a képviselői átjártak a két terület között. Ahogy a Sirály nevű romkocsmából nőtt ki a Bánkitó Fesztivál, központi szerepben Schönberger Ádámmal, a Kolorádó Fesztivál főszervezője, Manek Gábor egyben a Központ, a Turbina és a Toldi romkocsmák létrehozásában is fontos szerepet vállalt, még ha az ő történetszála végül nem is került be a végső filmváltozatba. Nagy meglepetések nem értek, inkább abban kaptam megerősítést, amit addig is sejtettem, hogy ezek az emberek milyen tisztelettel beszélnek egymásról, milyen mély barátság fűzi őket össze, hogy összefognak egymással, hogy a konfliktusok ellenére is egymás szemébe tudnak nézni ennyi év után is.

Ők úgy indultak el az úton, hogy nem tudták, mibe vágnak bele, de akarták, és mertek nagyot álmodni.

Eltelt harminc év, és itt a bizonyíték: létrehoztak valamit a semmiből, mert volt bátorságuk – számomra ez az egyik legfontosabb üzenete ezeknek a filmeknek. A Sziget Fesztivál körüli, 2025-ös történések is ezt igazolják vissza, ami már nem kerülhetett bele a filmbe. Annak ellenére, hogy Gerendai Károly évekkel ezelőtt túladott rajta, most, hogy bajba került a fesztivál, mert a külföldi tulajdonos megszüntetné, szolgálatba helyezi magát még akkor is, ha nem tudja garantálni, hogy fenntartható. Lényegében misszióból küzd érte. Most már ki lehet mondani, mert árulják a jegyeket, hogy lesz 2025-ben is Sziget Fesztivál.

Szintén tanulságos az az ív, ami kirajzolódik, hogy akár a romkocsmákat, akár a fesztiválokat tekintve baráti társaságok összejöveteleiből több százezres látogatottságú üzleti vállalkozásokká alakultak ezek az események.

Ne felejtsük el, hogy ez egy fejlődési folyamat, a szereplők fokozatosan, a saját bőrükön tanulták meg a fortélyokat. Minden, ami alternatív vagy underground, az előbb-utóbb mainstreammé válik, ez természetes. Miért várjuk el bárkitől is azt, hogy ingyen, misszióból nyújtsanak több százezer embernek szolgáltatást? Miért lenne jó az bárkinek is, hogy a Sziget Fesztivál veszteséges legyen, mint az első két évében volt? És ugyanez vonatkozik a többi fesztiválra is. A változás természetes folyamat, átalakultak a kulturális fogyasztási szokások, új generációk léptek be, más a társadalmi és a gazdasági környezet. A zenei ízlés is változik, a punk, metál, jazz mellett egyre nagyobb teret nyer a hip-hop a fiatalok körében. Úgy érzik, hogy így tudják magukat kifejezni. A fesztivál szféra is átalakul, aminek vannak vesztesei és győztesei, egyesek megszűnnek és újak jönnek létre.

Sikerült elkapni egy olyan pillanatot, amikor a fesztivál közeg átalakulóban van.

Ez talán fogyasztói oldalról még nem érzékelhető, de a fesztiválokat összefogó szakmai szervezetek tisztában vannak ezzel, gondolkodnak a lehetőségeken. Azt én is érzékeltem, és be is mutatom a filmben, hogy sok kisebb szubkultúrát, kisebb közösséget bemutató fesztivál alakult az elmúlt években, alkalmazkodva a mai fiatalok igényeihez. Ugyanúgy a romkocsmák világa is átalakult, a generációk egymásnak adják át a helyüket, saját képükre formált kulturális tereket hoznak létre. Emellett megmaradt néhány zászlóshajó, a fesztiválok közül a Sziget, a Művészetek Völgye, míg a romkocsmák közül a Szimpla.

A Fesztiválország a kínálatról átfogó képet mutat, amit egy fesztiváltérkép jelképez a film vége felé, de minden rendezvényt – a Magyar Fesztivál Szövetség 186 fesztivált tart számon –, nem tudott bemutatni. Mi volt a szelektálás és a dramaturgia elve?

Teljességre törekedtünk, de van az információmennyiségnek, a szereplők számának és a büdzsének egy maximuma, amit még elbír egy másfél órás dokumentumfilm. Így sok mindent el kellett engedni a több száz órányi forgatott anyagból. A nagy, kihagyhatatlan fesztiválok, a megalapozó nagy rendezvények bemutatása elengedhetetlen volt. Szükség volt főszereplőkre, ők vissza-visszatérnek a film során. A hasonló rendező elv szerint működőket nem ismételtem, bemutattam szubkultúrákat, hogy látszódjon a sokszínűség. Vannak ennek vesztesei, de meg szokták érteni az érveimet. Például a filmmel Debrecenbe is meghívtak, és muszáj volt azzal kezdeni a közönségtalálkozót, hogy a Campus Fesztivál a VOLT Fesztivállal és a SopronFesttel való formai egyezése (mindkettő városi fesztivál) miatt nem tudott bekerülni. Egy sorozatban van idő kifejteni részleteket. A mozifilm kilencven perc, ott el kell dönteni, hogy mennyi információ fér el, mit akarok üzenni. Fontos, hogy ne legyen unalmas, hanem szórakoztató legyen. Ennek megfelelően kellett átgondolnom a dramaturgiát. Vállalom, hogy elsősorban azt akartam hangsúlyozni a Fesztiválországgal, hogy mit adott az a gazdag kínálat, ami az elmúlt harminc évben létrejött e téren. Ennek a filmnek az az üzenete, hogy a fesztiválkultúra a magyar embereknek alapvetően jót hozott, Magyarország fiataljai a fesztiválokon élték meg leginkább a szabadságot.

Ebbe a hangulatba, érzésbe, nosztalgiába és a jelenbe akartuk bevonni a nézőket.

Elfogadom azt, hogy a dokumentumfilmnek van olyan típusa, amelyik keresi a társadalmi problémákat, feszegeti a negatív hatásokat, hogy szembesítsen azokkal. Erre is nagy szükség van, de én másképp működöm, az én üzenetem az értékteremtő emberekről szól, akik valamit tettek a közösségért.

Aki nem ismeri közelről ezt a világot, gondolhatja azt, hogy a bulizás, a függést okozó szerek, az alkohol, a drog „megrontják” a fiatalokat. A filmben látunk magukból kikelő szereplőket és látunk kulturáltan borozgató egyéneket is. 

A fesztiválokon számtalan kulturális megnyilvánulással találkozunk, ez egyfajta hungarikum. A most már Bulinegyednek hívott belvárosi terület, ahol a romkocsmák legtöbbje található, az ország GDP-termelésében is jelentős növekedést hoz, nem beszélve a nagy fesztiválok milliós látogatottságáról. Akárhonnan nézzük, ezek sikertörténetek.  Nézzünk ki egy hétvégén Budapest utcáira, mit látunk.  Az emberek isznak. Az sztereotípia, hogy a fesztivál az alkoholfogyasztás oka. Más kérdés és globális társadalmi probléma, hogy miért menekülnek az emberek az alkoholhoz, de álszentség ezt a felelősséget bármelyik fesztiválszervezőre hárítani. Ráadásul ezek a fesztiválok az elfogadás és az esélyegyenlőség megteremtésének terei is. Sok helyen egészségügyi szűréseket végeznek, felvilágosító ambulanciák települnek ki. A drogot civil ruhás rendőrök figyelik, nagyobb a szigor, mint az utcákon.

Filmkészítői szemléletedből pozitív hozzáállás és produceri gondolkodásmód érződik, és nem a filmes szakma általános rossz hangulata a pénztelenség miatt. Így is lehet független filmet készíteni, ráadásul néhány év alatt?

Rajnai Györggyel szándékosan olyan populáris témát választottunk, amiről tudtuk, hogy a kulturális szcéna egy szegmensét fedi le, és mellé fognak állni támogató brandek. Így született meg a romkocsmákról szóló sorozat, majd a mozifilm. Nagy szerencsém van abban,  hogy Sümeghy Claudia producerrel – a JUNO11 gyártó cég vezetőjével, akivel a Fesztiválországot készítettük –, hasonló a szemléletünk. Ritka az, hogy aki a filmet rendezi, az pénzt is tud szerezni hozzá. A korábbi szakmáimból is következik, hogy tudok vállalkozóként gondolkodni. A magyar filmes szakma ahhoz szokott hozzá, és elkényelmesedett benne, hogy van egy állami kassza, oda lehet járulni az adófizetők pénzéért. Tőlünk nyugatabbra egy producer a forgatókönyv alapján dönti el, hogy elkészít egy filmet, és ahhoz teremti meg a forrásokat. Lehívja az állami pályázatokon keresztül elérhető összegeket is, de nem kizárólagosan, sőt, alapvetően piaci logikával gondolkodik, kockáztat, és kalkulál, hogyan térülhetne meg a befektetése. Az összhangot kell megtalálni a kulturális érték és a szponzoráció között. Az pedig felgyorsította a folyamatot, hogy mind a három esetben kész koncepcióval álltam elő, az előkutatást megsürgetve, nehogy aktualitását veszítse a téma.

Milyennek látod a munkafolyamatot, sikeres lett a produktum?

Mindig csapatban gondolkodom, nem hiszek az egyszemélyes, diktátori mentalitásban. Rengeteget tett hozzá a filmhez a Sümeghy Claudia producer és Topolánszky Tamás Iván társrendező-producer házaspár, Németh Viktor operatőr és Márton Dániel vágó (a Ricsárdgír zenekar énekese), ahogy a JUNO11 teljes munkaközössége. Csapatszellem, kölcsönös tisztelet jellemzi őket, mindenki tudja a dolgát, és azt szeretné, hogy az együttműködésből szerelemgyerek szülessen. A csapatmunka igénye tudatos a részemről, hiszen ha mindenki úgy érzi, hogy köze van a produktumhoz, akkor tudja igazán képviselni a filmet a marketingkommunikáció során. 

Azért, hogy a magyar néző magyar dokumentumfilmre jegyet vegyen, sokat kell tenni.

Több ezren megnézték a filmet, persze örültünk volna többnek is. De akik eljöttek a közönségtalálkozókra, pozitív értelemben csalódtak, és megköszönték, hogy nosztalgikus élményeiket újraélhették. Katartikus élménnyel, mosolygós arccal mentek ki a moziteremből. Két hónap alatt számos közönségtalálkozóval egybekötött vetítést tartottunk Debrecen, Sopron, Pécs, Székesfehérvár, Kecskemét, Miskolc, Szolnok, Veszprém, Nagyvárad, Kolozsvár és Budapest filmszínházaiban, a Music Hungary konferenciára is bekerült a Fesztiválország mint fontos film a zeneiparról. Ha a film üzenete átment, akkor nekem teljesült a misszióm. 

Hogyan kötődsz Budapesthez? Milyen terveid vannak?

Budapesten születtem, nem is akarok elmenni innen. A belvárosban nőttem fel, majd sokáig Zuglóhoz kötött a családom. Szeretem Budapestet, boldog vagyok, ha bármilyen formában, legyen az mozgókép vagy szöveg, mesélhetek róla, ha abból, amit kaptam tőle, vissza tudok adni. Érdekel, hogy a városi szövetbe hogyan kapcsolódnak be az emberek. A Romokból című filmben ennek mélységét is meg tudtam mutatni, hiszen azokon az utcaköveken, ahol most buliznak az emberek, ott borzalmas tragédiák történtek a II. világháború alatt, hiszen az a zsidónegyed. Meg szerettem volna mutatni azt, hogy a leszármazottak hogyan próbálják felülírni a gyászt, és a jelenben jól érezni magukat, nem elfelejtve a hagyományokat. Sokan nem is gondolnák, hogy a romkocsma-alapítóknak ez is fontos szempont volt. 

Több ötletem is alakult az elmúlt években, ebből egy zenészről készítendő portréfilm körvonalai rajzolódnak ki leginkább, ennek már a fejlesztése is elindult a JUNO11-gyel közösen. Az írás is, úgy látszik, visszatér az életembe, amit a romkocsmáknak köszönhetek. Budapest Főváros kiad egy könyvet az alternatív Budapestről, és ebben vállaltam a romkocsmák fejezetének megírását. Úgy érzem, most visszatalálok az íráshoz, ami az Óbudai Anziksszal kezdődött. Két és fél évig éltem Óbudán, megtetszett az óbudai kulturális hangulat és nagyon örültem, hogy az Anziksz szerzőjének fogadott. Rajnai Györggyel itt, az Esernyős teraszán fogalmaztuk meg azt, hogy vágjunk bele a Romkocsma-sorozatba, és azzal, hogy november 27-én a Fő téri Esernyősben levetítették a Fesztiválországot, és Gerendai Károllyal beszélgettünk a Sziget Fesztivál keletkezéséről, egy kicsit olyan, mintha visszatértem volna. 

A Romokból című websorozat a YouTube-csatornán, a Romokból című film az Indavideón megnézhető. A Fesztiválország is hamarosan érkezik valamelyik streaming csatornán.

I.

A Muzsikás november 5-én az Óbudai Társaskörben koncertet adott. Ebben nincs semmi meglepő: 52 év alatt az együttes több ezerszer lépett már színpadra. Abban sincs semmi meglepő, hogy ezúttal egy régebbi lemezük anyaga adta a fellépés gerincét: a Szól a kakas már. A koncert mégis lehetőséget adott, hogy elgondolkozzunk: az elmúlt 52 (esetleg 152-252) évről… 

Az előadás alapjául szolgáló, különleges anyag 1992-ben jelent meg CD-n – és ha jól tudom, ez volt az első, amely LP-n már nem –, létrejöttének története ma is izgalmas: a makói zsidó családból származó Simon Zoltán zeneszerző, karmester (1923–1991) a nyolcvanas évek végén adott az együttesnek néhány jegyzetet, többnyire egyszerű dallamot 1946-os, Kodály Zoltán biztatására Máramarosszigeten gyűjtött anyagából, néhány instrukcióval, amelyek szerint az előadásmód, a kíséret nem tér el jelentősen a környék egyéb zenéitől: hiszen a különböző nemzetiségű zenekarok – zsidók, cigányok, magyarok – mindenütt zenéltek, akár a kalotaszegi lakodalmakban is. A Muzsikás legjobb tudása szerint neki is állt a jegyzetek kidolgozásának, és pár hét alatt összeállt az az anyag, amelytől Simon Zoltán a könnyekig meg volt hatva – mintha fiatalkora éledt volna újra. A Muzsikás pedig útnak indult, hogy felkutassa, él-e még valami ebből a zenéből eredeti helyén. Az ebből készült lemez előbb itthon jelent meg, de szerencsére nemcsak, így jutott el a kincs a világ minden tájára, Maramaros, The Lost Jewish Music of Transylvania címen.

A zenei anyag tehát elindult a maga útján. A Muzsikás pedig megmaradt az egyik legismertebb és legelismertebb népzenei együttesnek – azt hiszem, nem sok Kossuth-díj osztotta meg ennyire kevéssé a magyar társadalmat, mint az övék (1999), noha kaptak ennél még rangosabb elismerést: 2008-as WOMEX-díjuk nemzetközileg felér nagyjából egy népzenei Nobel-díjjal. A közönség pedig szép lassan talán el is felejtette ezt a Szól a kakas már néven futó albumot, vagy azt a kisebb szenzációt, amit ez 1992-ben jelentett.

Szinte jelképes, hogy a címadó szatmári magyar népdal hogy lett a nemzetközi zsidó folklór része. Az eredeti versszakokhoz toldódott egy csodaváró negyedik (vagy sokadik): „Mikor lesz az már / mikor lesz az már / jibboné ha’mikdosi / cion tömalé / akkor lesz az már”, ami már nem a szerelmesek egymásra találására, hanem a Messiás eljövetelére, a Szentély felépülésére vonatkozik. A népdal továbbköltése, a haszid folklórba illesztése a legenda szerint az 1751-ben Szerencsen született Taub Izsák rabbi műve. Így ez az a népdalunk, amit a hazai és nemzetközi zsidóság, illetve a magyarság egyaránt magáénak érez. 

A többi dallam – bár „eredetibb” zsidó népzene – sokkal inkább rekonstrukció, egy picit vállaltan benne van az „ilyen lehetett” az „ilyen volt”-tal szemben. Már amennyiben a folklór esetében ez a kérdés egyáltalán feltehető – hiszen minden olyan, amilyennek játsszák, függetlenül attól, hogy fél-egy évszázaddal korábban hogyan játszották.

A koncerten Hamar Dániel volt a szóvivő: felvezette, előkészítette, átadta, mediálta a zenét, felhívta a figyelmünket, szórakoztatott – és közben zenélt. Később telefonon válaszolt kérdéseimre, órákat beszélgettünk, ugyanebben az egyszerre szórakoztató, oldott, ugyanakkor hihetetlenül érdekfeszítő stílusban, amiért hálás vagyok neki. Tőle tudom, hogy – mivel a vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen eltűnt a második világháború után – a rendszerváltás körüli gyűjtőútjuk során a roma muzsikusoktól tanultak „zsidó fogásokat”, vagyis ők őrizték meg legjobban ezeket a dallamokat. A koncerten a lemez tizenkét zeneszámából hat hangzott el, a környező (elsősorban persze magyar) népzenék között. A műsor egyrészt nagyszerűen volt felépítve, kellően változatos és érdekes maradt mindvégig, akár a zenék eredetét, akár hangszerelését illetően. („Ötven év alatt a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy kell egy koncertet felépíteni”, mondja Dániel szerényen és kellő öniróniával). A zsidó dallamokra talán egy picit jobban jellemző a moll, a felemelt hetedik fok – de néhány magyar dallam ebben is a megtévesztésig hasonlít rájuk. A lemezen egyértelműbben érezhetjük, mi a zsidó népzene, a koncerten ezek a zenék teljes szimbiózisban éltek, hatottak egymásra, és még amikor zeneileg és térben távolabb – pl. a Mezőségre – kerültünk, egyszer csak visszaköszönt egy ismerős motívum, szerkesztési vagy hangszerelési mód.

Hamar Dániel elárulja: amikor műsoron van ez az anyag, mindig ilyeténképpen adják elő. „Nem az ismeretterjesztés a célunk, hanem a zenei élmény átadása.” A Muzsikás lehetősége az, hogy felmutassa azokat a zenéket, amelyekkel dolgozik – hogy ez kihez jut el, vagy hogy egy lemezt hányan fognak megvenni: ez nem rajtuk múlik. Ezúttal viszont az derült ki, hogy évtizedekkel később a zsidó folklóranyag „visszaköszönt” Erdélyben helyi muzsikusoktól, kicsit variálva. Emellett pl. egy krakkói nemzetközi zsidó zenei fesztivál gálakoncertjén az „all stars” együttes kapásból be tudott állni kísérni a Muzsikást a gálakoncert záró számában, vagyis a fesztiválon részt vevő összes együttes – amelyek közül egyedül a Muzsikás nem zsidó – alaposan ismerte az anyagot… 

A ‘92-es lemez zenéit rendszeresen kérik tőlük turnéik folyamán is, például Amerikában, így folyamatosan „kézben van” az anyag, most se kellett leporolni.

Én ezt nevezem folklórnak, és ha volt is csaknem fél évszázad, amikor nem játszották, vagy keveset játszották, vagy nem azok játszották, akik eredetileg, ez a zene ismét folklórnak tekinthető és él.

II.

Hamar Dániellel arról beszélgetünk, mit jelentett a lemez a megjelenésekor. Az a prekoncepcióm – kamaszkori élményem –, hogy a Muzsikás egész működésére jellemző volt, különösen az első évtizedeikben, hogy minden lemezük valamiféle hitvallásként működött, emlékezzünk a Nem arról hajnallik, amerről hajnallottra, amelyet a nyolcvanas években okkal értelmeztünk a szabadság (-vágy) hitvallásaként. (Erre utalva a „Szabad ének, szabad madár”, Sebestyén Márta hangján aztán az SZDSZ reklámdala lett az első szabad választásokkor.) 

Hamar Dániel erről szerényen, de határozottan kijelenti: a Muzsikás sohasem politizált direktben, de a művészi kifejezés eszközeivel – nem politikailag, hanem magasabb szinten – véleményt nyilvánított olyan kérdésekben, amelyek a társadalmat foglalkoztatták. És így volt ez a zsidó folklór lemezük idején is, amikor – a rendszerváltás után – itt is, ott is megjelent az antiszemitizmus, illetve általában a kirekesztés, az ellenségkép-faragás. Ha tehát 1992-ben egy népzenei együttes a zsidó népzene értékeit mutatja fel, az ebben a kérdésben is vállalt állásfoglalás. Hiszen ezeken a helyeken a különféle népek egymás mellett éltek békében, és ahogy Dániel fogalmaz: „hogy valaki milyen nyelven szavahihető, az mellékes”, márpedig az ott élő emberek ilyen lényeges tulajdonságok mentén ítélték meg egymást, nem pedig aszerint, ki milyen nyelvet beszél (jobban). Máramarosszigeten a háború előtt három zsinagóga is működött – később egy „díszzsidót” is be kellett venni, hogy meglegyen a kellő számú férfi az egyetlen gyülekezet imájához, azaz kilegyen a micve. Csíkban mesélik, hogy ha szombaton a zsidó bolt zárva volt, valakinek mégis szüksége volt valamire, a hátsó ajtót nyitva találta, elvette, ami kellett neki, és letette a pénzt, „csak nem fogjuk becsapni a saját zsidónkat”. A békétlenséget, a gyűlöletkeltést mindig a nagypolitika kreálta, aminek leginkább a kisebbségek estek áldozatul, mikor ki: cigányok, zsidók, vagy épp magyarok.

Aki alaposabban ismeri a vidéki Magyarország társadalmi és anyagi bajait, az tudja: a vidéki zsidóság kiirtása máig begyógyulatlan seb, mert az ő hálózatos – tehát nem feudális, nem a régi hierarchiára épülő – működésüket nem pótolta semmi, a vidéki értelmiség jelentős részben eltűnt az ő elvesztésükkel, pótolatlanul. Dániel a Tax Free Shopok kínálatát hozza eklatáns példaként: Finlandia vodka mindenhol van, Tokaji aszú viszont alig valahol. A magyar vidéken pedig hiányzik az a helyi tudás, evidencia, amit a patikus, az állatorvos, a kereskedő jelentett – a vidék elszegényedésének okai közt ez is szerepet játszik.

Ezek persze a koncert vagy a lemez tematikáján messze túlmutató kérdések, de annyiban relevánsak, hogy a Muzsikás fél évszázada arról zenél, amiben hisz: értékeket tár és mutat fel. Musica est magistra vitae, parafrazeálhatnánk a mondást, ez a Muzsikás lehetősége, feladata és felelőssége, ez volt az elmúlt fél évszázadban. A zenekar hitvallásában, identitásában ugyanaz maradt, noha volt egy-két kényszerű tagcsere: előbb ifj. Csoóri Sándor betegsége miatt a kilencvenes évek második felében Porteleki László állt be, akinek addigra megvolt a zenekari gyakorlata. A korai évtizedek állandó énekesének (Sebestyén Márta) kiválása óta nincs énekes tagja a Muzsikásnak, de Petrás Mária, illetve az utóbbi évtizedben Kacsó Hanga állandó vendége a fellépéseknek és turnéknak – a mostani koncerten is megcsodálhattuk nemcsak gyönyörű hangját, hanem csodás kisugárzását is. Tőle Hamar Dániel sokat vár akkor is, „majd ha mi már nem leszünk”. A közelmúlt nagy vesztesége Éri Péter halála – Mester László az ő helyére jött, szintén sok évtizedes népzenei gyakorlattal, zeneileg tehát könnyen beilleszkedett. Dániel viszont Éri halála óta – két éve – nem tudta őt levenni a honlapról. A Muzsikás életében nem voltak összeveszések, a döntések demokratikusan születnek, a pénzt egyenlően osztják el – és senki se lett milliomos… 

Arra a kérdésemre, ma van-e aktualitása a lemeznek, Dániel azt válaszolja: csak művészi értelemben. A népzene helyzete viszont más lett. Egyrészt van a Zeneakadémián népzene-tanszak, és a határon túl él a népzene, illetve a külföldi, második-harmadik generációs magyarság számára egyértelműen az identitás része. Másrészt azonban az általános iskolai zeneoktatás Kodály, Bartók országában meglehetősen szégyenletes szinten van. (Említem Dánielnek, hogy gyerekkorunkban nővéremmel egy-egy virágról, madárról – pl. rozmaringról, pacsirtáról – egymásra licitálva soroltuk olykor magyar népdalok tucatjait, ma pedig egyet se biztos, hogy tudna mondani egy iskolás…). Emellett nálunk valahogy „ciki” a „magyarkodás”: Dániel ellenpéldaként az íreket mondja, ahol fel sem merül az „írkedés”, ha mondjuk már az Angliából induló kompon elkezdenek ír népzenét játszani; vagy említi a U2 frontemberét, Bonót, aki lazán lemegy a helyi, dublini pubjába, és beáll zenélni a helyiek közé. 

Reméljük, hogy még sokszor hallhatjuk a Muzsikást, akár ezekkel a zenékkel, akár mással, de az biztos: ők letették az asztalra azt, amire feltették az életüket. Ők megválaszolták a maguk kérdéseit: a fentieket és másokat is – ettől még ezek a kérdések itt maradnak velünk. Egy ilyen koncert – túl az élvezeten – alkalom arra is, hogy újragondoljuk őket.

A Danuta-előadást nézve eszembe jutott egy korábbi monodrámád, Visky András Júliája. Számomra nagyon sok a párhuzam a két erős nő között. Eszedbe jutott neked is ez, amikor megkaptad a szöveget?

Nagyon más élethelyzetben született a két monodráma, de valóban, ugyanaz a női erő, hűség, hit és kitartás működik mind a két figurában. Az egyedüli helytállás, a küzdés, a dolgok nem feladása nagyon fontos mind a két szövegben és mindkettőjük életében. Danuta nyolc, Júlia hét gyereket szült, a gyerekekről való gondoskodás, úgy látszik, nagyon nagy erőt tud adni az anyáknak.

Danuta, Lech Walesa felesége önéletrajzi regényében írta meg az életét, ebből született meg Varsóban a színpadi változata. Úgy tudom, ezt a változatot használtátok.

2011-ben jelent meg az Álmok és titkok című könyv, ebből készített Krystyna Janda, a nálunk is jól ismert lengyel színésznő egy színpadi adaptációt, amelyet nagy sikerrel játszott Varsóban. Árkosi Árpád rendező keresett meg azzal, hogy van ez a nagyon izgalmas anyag, és lehetősége lenne megrendezni az Óbudai Társaskörben. A színpadi változatot vettük alapul, amelyen sokat dolgoztunk, húztunk belőle, még tömörebbé tettük, mivel az eredeti szöveg rengeteg olyan lengyel vonatkozást tartalmaz, ami megnehezítette volna a befogadást.

A varsói előadást nem láttam, de kaptam trailereket, amelyek visszaadták az előadás hangulatát. És fontos élmény, adalék volt Andrzej Wajda Walesa A remény embere című filmje, amely ugyanezt a történetet a férfi szemszögéből mutatja be. Mindkét nézőpontnak megvan az igazsága, mindkettőt meg lehet érteni.

Mi volt az első benyomásod erről az asszonyról?

A szöveget elég száraznak éreztem, sorjáznak egymás után az események, de valami hiányzott. Csak azután, hogy elkezdtünk az anyaggal dolgozni, éreztem meg a tényszerű felsorolás mögött azt a rengeteg kínlódást, energiát, ahogy ez a nő végigjárta az élet útját a tanyavilágtól a köztársasági elnök feleségének szerepéig. Hihetetlen élet, nagy bátorság kellett hozzá.

Visszaemlékszem, milyen hatással voltak rám akkor, 1980–81-ben a lengyel események, a gdanskiak bátor kiállása. Neked is megvolt ez az emlék, beépült az előadásodba?

Igen, de valójában az elnyomás mindenhol ugyanúgy elnyomás, a szabadságvágy mindenütt szabadságvágy. Egy nagyon fontos felismerésem azért volt a próbák folyamán, hogy mi a különbség köztünk és a lengyelek között: ők nagyon erősen meg tudtak kapaszkodni a hitükben, egymásban, ami hatalmas összetartó erő.

A monodráma Danutáját fiatal lányként ismerjük meg, végigkísérjük az életét, látjuk a gyerekei születését, a Walesa oldalán eltöltött, sokszor nehéz időszakokat a politika árnyékában. És azt is, hogy mindeközben hogyan válik erős, önmagára rátaláló asszonyá. Nehéz volt felépíteni a karakterét?

Az előadás Danuta visszaemlékezéséből született, a saját fiatalkori énjére is az idős asszony tapasztalatával és élményeivel emlékezik vissza. Nekem, aki állok a színpadon, és mesélem ezt a történetet, nem egy fejlődéstörténetet kell végigélnem. Danuta az általunk is megkapott szövegben nagyon sok önreflexióval ír magáról, amely részeket a rendező, Árkosi Árpád kigyomlálta. Igyekeztünk mindent a maga szikárságában, egyszerűségében elmesélni.

A Walesa házaspárnak nyolc gyereke született, ami már önmagában is elképesztő. Az előadás jelentős része a szülésekről, a gyerekekről való gondoskodásról szól. 

Nagyon nehéz volt elképzelni ezt, beleélni magam az ő helyébe. Danuta így írt erről: a harmadik gyereknél nagyon megijedtem, hogyan fogok majd boldogulni ennyi picivel, de aztán – ahogy meséli – jöhetett már annyi, amennyit a jó isten adott. Kevesen ilyen bátrak, hogy abban a szegénységben és küzdelemben úgy érezzék, a gyerek: áldás.

Rengeteg arca van ennek az asszonynak, Mi az, amivel nagyon tudtál azonosulni, ami erősen megérintett?

Azt mondja az első nagy sztrájkról, hogy nehéz a szíve, ha erre az időszakra és a gyerekekre gondol, mert anyaként nem teljesített túl jól, feleségként annál inkább. Úgy érezte, ezekben a nehéz hetekben a férje mellett van a helye. Később, amikor internálták Walesát, Danuta a férjét éljenző tömegben titokban fotókat, hangfelvételeket készített, s bevitte neki a börtönbe, így próbálta erősíteni benne a lelket, az ügyben való hitét.

Talán az egyik leg-megindítóbb rész az, amikor Danuta elmegy Oslóba, hogy a férje helyett átvegye a Nobel-békedíjat. 

Walesa nem mert elmenni a díjátadóra, attól félt, ha egyszer elhagyja Lengyelországot, többé nem engedik vissza. Az is megindító, ahogy ez a tanyavilágból jött asszony mindig képes volt megugrani a szinteket. 

Gyerekfejjel ment férjhez, Walesa volt az első és egyetlen férfi az életében. És ez a férfi minden szerepet, az apáét, a barátét, a szeretőét is betöltötte. Danuta függött tőle. Az élete  arról is szól, hogy ezt a függést miként dolgozta fel, majd hogyan lépte túl, és hogyan jutott el odáig, hogy független asszonyként legyen jelen a kapcsolatukban. 

Terveztétek, tervezitek, hogy találkoztok a Walesa házaspárral?

Nagyon nagy élmény lenne, de nem tudom, hogy sikerül-e. A legidősebb fiuk, Bogdan viszi a hivatalos ügyeiket, vele levelezett a Társaskör. Volt arról szó, hogy Danuta esetleg eljönne a bemutatóra, de gyengélkedett. Itt volt viszont a mű írója, Piotr Adamowicz, akinek nagyon tetszett az előadás. Azt mesélte, a felesége előadás alatt többször odasúgta, hogy még a mozdulataim, az, ahogy húzogatom a pulóverem ujját is olyan, mint Danutáé. 

Először dolgoztam Árkosi Árpáddal, akivel nagyszerű volt a munka, nagyon finoman, tapintatosan és érzékenyen vezetett végig a próbafolyamaton. Rábíztam magam az ízlésére, a szakmai tudására. Az ő érdeme, hogy ez ilyen előadássá állt össze.

Az Óbudai Társaskörben játszod az előadást. Van valami különös kapcsolatod Óbudával?

Régi kapocs köt a Társaskörhöz, sok fellépésem volt ott, és volt egy hosszú szériám, egy Heltai-írásokból összeállított előadás is, A végzet asszonyai. Ezzel aztán körbeutaztam az országot, rengeteg helyre elvittük. Merényi Judit vitte akkor az intézményt, aki kialakította azt a légkört, amely azóta is fennáll. A finom, puha, polgári, női energiákkal teli miliő ott maradt.

Izgatnak a különleges női sorsok? Hosszú évekkel ezelőtt megrendezted Szabó Magda Für Elise című regényének színpadi változatát. Főszereplője, Magda szintén nagyon erős nő.

Nem az én ötletem volt, Gemza Péter, a Debreceni Színház akkori igazgatója ajánlotta nekem. Annyira váratlan és meglepő volt a kérés, hogy végül rábólintottam, persze, vágjunk bele. Egy nyár alatt készítettük el a nagyon szövevényes, több idősíkot felölelő regény színpadi adaptációját. Csodálatos volt együtt dolgozni a kollégákkal, szerelem-munka lett belőle. Sajnos már nem játsszuk.

Debrecen előtt több fővárosi színházban is voltál – Nemzeti, Újszínház – de úgy tűnik, Debrecenben találtad meg úgy a helyedet, hogy az már nem ereszt. Sikeres színészként miért hagytad ott Pestet, és választottad ezt a társulatot?

Beszívott Debrecen, és hihetetlen gyorsan eltelt ez a húsz év. A hívószó az volt, hogy új társulat alakul, de  nyilván Vidnyánszky neve is – aki nagyon izgalmas, újszerű rendező volt –, sokat nyomott a latba. Meg az, hogy a férjemmel együtt hívtak minket. Rengeteg izgalmas, előre vivő dolog történt itt velem. Mindig olyan feladatok találtak meg, amelyeket nagy örömmel csináltam. Folyamatosan változnak a helyzetek, talán a legnagyobb változás az volt, amikor öt évig én igazgattam a teátrumot. Igazán különleges szakasza volt az életemnek. Most éppen újabb, és újabb igazgatók váltják egymást.

Elég viharos most a színház élete.

Igen, de hátha elcsitulnak a hullámok, és újra az alkotásról lesz szó, és nem a személycserékről. De ezalatt is sok különleges munkám volt, például A trójai nők vagy a Leenane szépe, amit januárban felújítunk. Most is egy nagyon izgalmas munkában vagyok benne, a Jókai 200 kapcsán Fábián Péter rendezett egy előadást Jókai írásaiból.

Térjünk kicsit vissza a direktori éveidre. Nőként vezetni egy vidéki színházat nehéz feladat. Rögtön elfogadtak? Milyen voltál színházigazgatóként?

Szerencsére nem egyedül vittem a hátamon, mellettem volt Gemza Péter, aki egy erős férfi, és  elboldogult azokkal a feladatokkal, amelyekbe az én bicskám talán  beletört volna. Rengeteg segítséget kaptam.

De mégiscsak te vitted…

Persze, kellettek hozzá az én energiáim is.

Mennyire elegendő egy ciklus ahhoz, hogy ott maradjon a színházon a kézjegyed?

Rögtön az elején elindítottuk a számomra nagyon fontos Csokonai Ifjúsági Programot (CSIP), ami azóta is nagy sikerrel működik, számos előadáson és találkozáson vannak túl. Ennek a programnak a következményeként születtek meg a tantermi előadások, és nagyon színvonalas dolgokat hoznak létre azóta is. Mi indítottuk el Szabó Magda írónő emlékére, tiszteletére a MagdaFesztet, idén tartottuk a nyolcadikat. Remélem, hogy tényleg ott hagytam a kezem nyomát, és még egy ideig ott is marad.

A te pályádon kik hagyták rajta a kéznyomukat? Bodnár Sándor meghatározó lehetett.

Az elsők között kell említenem Simon Zoltánnal együtt, ők a kezdet kezdetén, még stúdiós koromban nagyon bíztak bennem, sokat jelentettek nekem az indulásomnál. Meg kell említenem Taub Jánost és Anatolij Vasziljevet, nagyon emlékezetes maradt a velük való közös munka. 2006-ban szerződtem le Vidnyánszky Attilához, az ő, az addigiakhoz képest egészen más, újszerű munkamódszere különleges élmény volt.  Szerencsére nagyon sokan vannak, akikre örömmel emlékezem, szinte mindenkitől, rendezőktől, kollégáktól tanultam valamit. 

Az egyértelmű volt, hogy az igazgató ciklusod után is ott maradsz a társulatban. Nem volt így ez nehezített pálya?

Visszakerülni a „beosztottak” közé? Egyáltalán nem így éltem meg. Igazgatóként sohasem éreztem, hogy  különlegesebb, kiemeltebb helyzetben lennék. Igaz, hirtelen többen is máshogy kezdtek viselkedni velem. Engem azért is vonzott a feladat, mert kíváncsi voltam arra, mi történik, amikor idézőjelesen hatalom kerül az ember kezébe. De nem gondolom, hogy ez hatalom lenne, sokkal inkább szolgálat. Mindenesetre valóban, néhányan hatalomként élik meg, és kifordulnak önmagukból. Bennem semmit nem változtatott meg az az öt év, ugyanaz maradtam.

Igazgatóként beleállós voltál?

Bár erősen konfliktuskerülő vagyok, volt egy-két helyzet, amibe bele kellett állnom, és muszáj volt kellemetlen helyzetekben is döntést hoznom. Azok nagyon megviseltek.

Amikor az NKA Színházi Kollégiumából kiléptél, az nagyon nem volt konfliktuskerülés.

Vannak helyzetek, amikor ki kell állni, dönteni kell, nem lehet a konfliktusokat elkerülni.

Bár fontos, jó szerepeket játszol, fiatalként sokkal több lehetősége van egy színésznőnek. Milyen viszonyban vagy a koroddal? Harcolsz? Megbékéltél?

Harcolni teljesen értelmetlen. Ismerkedem, hisz minden nappal változom, de ez a változás egyre gyorsabb. Talán higgadtabb, bölcsebb, megfontoltabb vagyok azzal a rengeteg tapasztalattal a hátam mögött. De sokszor azon is kapom magam, hogy türelmetlenebb lettem. Emlékszem azokra a kollégákra még fiatal koromból, akik talán velem voltak türelmetlenebbek, de sokan voltak, akik kivárták, míg több lépésben megtalálom azt, ami nekik egy lépésben megvolt. Akik segítettek.

E tekintetben izgalmas lehet a saját lányoddal játszani.

Ó, az valóban izgalmas, egy Martin McDonagh-darabban játszottuk anya és lánya szerepét. Csodálatos időutazás volt. És jövőre a Tótékban szintén anya-lányát alakítjuk. Különleges ajándék  együtt játszanunk.

A nyitóképen: Blaha Lujza tér, a Színészkarnevál előestéjén fáklyás felvonulásra gyülekezők. Előtérben Ráckevei Anna, Kubik Anna és Törőcsik Mari színművésznők. 1990.
Forrás: Fortepan/Gábor Viktor

„Úgy gondolom, Hérakles az, kinél nincsen nagyobb hős” – szögezi le Igaz Beszéd Aristophanés Felhők című vígjátékában. Igaz Beszéd igazat szól (szokása), és bár megállapítása komédiában hangzik el, korántsem tréfa. A széles mellkasú Héraklés minden idők legnagyobb hérosza. Ő a tizenkét munka hőse, a szörny-, titán-, amazón- és kentaurölő, a kevés halandó egyike, aki élve lejutott az Alvilágba, és vissza is tért onnan. Prométheus megszabadítója, halálos kimenetelű birkózómérkőzések verhetetlen bajnoka. A nők szolgája, megmentője és szeretője (olykor gyilkosa is). Az Argonauta-válogatott tagja, aki az Aranygyapjú-misszióról nimfomániás nimfák által elragadott fiúszeretőjének hosszúra nyúló és hiábavaló keresése miatt lemaradt ugyan, viszont maroknyi csapata élén egyetlen rohammal elfoglalta a bevehetetlen Tróját. (Hasonló diadalra két emberöltővel később az akháj egyesített hadaknak – a bosszantóan görögös szervezés miatt – tíz évre lesz majd szüksége!) Héraklés mindezen felül az Olympiai Játékok megalapítója, egyúttal az első kiírás birkózó- és pankráció-versenyszámának különleges győztese.
A legnagyobb hős a világon.     

„Íme, Nagyoltárt állítok itt meglelve a nyájam”
Héraklés a majdani Róma területén 

Héraklés munkái során Itáliába is elvetődött. Tizedik fáradozása során az Alkonypír szigetéről elkötött, vörös színű marháit éppen a későbbi Róma területén vezette keresztül Argolis felé. Az Aventinus dombon gyilkolta meg Héphaistos szörnyszülött fiát, a marhatolvaj Cacust. Lopott gulyájával tett látogatásának emlékét őrzi a Róma városi marhapiac (Forum Boarium) és a Nagy Oltár (Ara Maxima). Dél felé tovahaladva, az „olasz csizma” orrán egy bikaborjú kivált a csapatból, és átúszott Szicíliára. Az esemény helyszínén utóbb város épült, amely az elszabadulás emlékére a Rhégion nevet kapta (ma Reggio Calabriaként ismert). A szóban forgó bikaborjú – vitulus – pedig talán azonos azzal, amelyről idővel majd az egész félszigetet (V)Italia néven kezdik el emlegetni.

Héraklés tempósan tereli Géryon marháit Argolis felé. Okkal siet, hiszen gulyáját nem egyenes úton szerezte. Aquincum-polgárváros. Jáspis gemma (Kr. u. 2. század). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter

Érthető, ha a fenti eredetmagyarázó mítoszok révén – amelyek egyébként nem idősebbek a Kr. e. 4. századnál – a rómaiak valamelyest magukénak is érezték az általuk Herculesnek nevezett thébai hőst. A Magna Graecia felől beszivárgó Héraklés-tisztelet legkésőbb a középső köztársaság korától előkelő helyet foglalt el a római állam és hadsereg hivatalos kultuszai között.

A hős élete során szakadatlan harcot folytatott az emberiségre acsarkodó, gyakran metaforikus lények képét magára öltő veszedelmek ellen. Halála után megistenült, és az égi szférából gyakorolta tovább áldásos tevékenységét az emberiség üdvére. Élete és munkássága a kibontakozó császárkultusz számára is mintaként szolgált. Az uralkodók hasonló ívet igyekeztek adni saját földi és égi pályafutásuknak, legalábbis a propaganda terén.  

A Hercules-imádatot Commodus (Kr. u. 180–192) az abszurditásig fokozta, magát hol az istenség társaként, hol újbóli megtestesüléseként láttatva. Az észak-afrikai eredetű Severus-császárok valamivel visszafogottabban, de továbbra is kiemelt patronálásban részesítették hazai istenségeik (dii patrii), Liber Pater és Hercules kultuszát. A dinasztia védelmezőit számos hivatalos elismeréssel, DI PATRII köriratú érmesorozatok kiadásával és egy Róma városi nagytemplom építésével tisztelték meg. Mindemellett jóindulattal szemlélték a bacchikus kultusz terjedését is, ami nem minden korszakban jellemezte a római államhatalmat.

Commodus császár, vagyis „Hercules, Iuppiter fia” a thébai hős attribútumaival. Márvány (Kr. u. 180–192). Musei Capitolini, Róma Fotó: commons.wikimedia.org

„A húst sütöd? Gyomor beszél belőled. Csak jer velünk!”
Héraklés: a komédiák nagyevője, mozaikpadlók nagyivója

A Liber Pater- és Hercules-kultusz népszerűségének Severus-kori felívelése hozta magával a markomann háborúkat (Kr. u. 166–175, 178–180) követően újjáépített és kibővített Meggyfa utcai domus („Hercules-villa”, Aquincum-katonaváros) főépületének belsőépítészeti témaválasztását is. A Kr. u. 3. század elején a téglalap alakú főtömböt dél felől egy reprezentatív célra szánt, apszis záródású teremmel (triclinium) toldották meg, amelynek teljes felületét – egy négyzetes és egy hozzávetőlegesen félkör alakú – mozaikpadló borította. A négyzetes mező padlójának keleti fele a padló alatti fűtőtérbe omlott, in situ megőrződött részlete a társai által támogatott, részegen dülöngélő Herculest ábrázolja szüreti, illetve bacchikus környezetben. 

A Kr. e. 5. század második felétől Héraklés a görög ókomédia és szatírjátékok színpadán is megvetette méretes talpait, de már csak önmaga paródiájaként, akinek gondolatai Obelixre jellemző gyakorisággal forognak testi szükségletei kielégítése körül. A pocsolyarészegen tántorgó vagy önfeledten ürítkező falusi buffo alakját a bizarr témák és beállítások iránt fogékony római képző- és iparművészet is lelkesen felkarolta, amint azt a „Hercules-villa” lakomatermének padlómozaikja is híven illusztrálja. 

Társai által támogatott, részegen dülöngélő Hercules bacchikus környezetben. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 7. helyiség (triclinium). Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor

A domus második építési periódusában az eredeti épülettömb északkeleti sarokszobája (10. helyiség) is mozaikburkolatot kapott. Tőle északra – kissé eltérő tájolással – új épületszárny létesült, amelyből pillanatnyilag két és fél terem ismert. Dél felől számítva a második helyiség adott otthont a méltán világhírű Hercules–Deianira-padlómozaiknak.

A kiváló minőségű, hármas geometrikus keretbe foglalt betétmozaik (emblema), amely Nessus kentaur Héraklés általi meggyilkolását ábrázolja, a feltárássorozat 1958. évi kampánya során látott napvilágot. A padlóburkolat fűtőcsatorna felett futó sávja talán már a késő római korban a járószint alatti térbe omlott, magával rántva az eredetileg mintegy 60.000 mozaikkockából álló, 124,5×68 cm alapterületű kompozíció alsó részét. 

A pannoniai emlékanyagban minősége révén egyedülállónak tekinthető művet sokáig importáruként kezelte a kutatás, az egyiptomi Alexandriát is belekeverve a találgatásokba. Ma már elfogadott nézet, hogy helyi gyártmányról van szó, amelynek kirívóan magas művészi értéke és kivitelezése talán egy meghívott vendégművész keze munkáját dicséri.

„Nessus, halld a szavam, s mi enyém, elorozni ne merjed!”
A legnagyobb hős halála mozaikba dermesztve

Az emblemában megörökített pillanat önmagán túl terjeszkedő eseménysort sűrít magába. Meleagros királyfi, a kalydóni vadkanvadászat házigazdája és hőse, miután élete fahasábja szerencsétlenül végigégett, alvilági árnyként könyörgött a Hádés birodalmában kalandozó Héraklésnek, hogy vegye nőül kiházasítatlan húgát, a nevéből ítélve harcias és férfigyűlölő Déianeirát (’férfiégető’). Héraklés engedett a könyörgésnek, s miután képletesen és tényszerűen is letörte Déianeira erőszakos udvarlója, az alakváltó Akhelóos folyamisten bikaszarvát, megkérte Oineus király leányának kezét. A kézfogót követően Aitóliából Trakhis felé tartva az Euénos folyó keresztezte az ifjú házasok útját. A megáradt folyón ekkoriban Nessus kentaur teljesített révmesteri szolgálatot, saját bevallása szerint a becsületességéért nyert isteni jutalomként. Nessus azon kevesek egyike volt, aki túlélte Héraklés erymanthosi vadkankalandjának mellékepizódját, a Pholoé-hegyi kentaurharcot, amelynek során a hős a lernai hydra epéjébe mártott nyílvesszők segítségével rögtönzött népirtást rendezett a keveréklények között. A kentaur tehát szívében némiképp jogos gyűlölettel vállalta Déianeira átszállítását a habokon.

A Hercules-Deianira-mozaik. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 12. helyiség. Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra

Héraklés éppen a folyó átúszására tett előkészületeket, amikor észrevette, hogy a kentaur illetlen kézzel érinti ifjú feleségét, és – rá jellemző módon – az általa kiszabott halálos ítélet végrehajtására mindjárt késznek is mutatkozott. A „Hercules-villa” betétmozaikja azt a pillanatot örökíti meg, amikor a felháborodott férj az íj idegére illesztett nyílvesszővel éppen célba készül venni a ruhaszaggatásba feledkezett kentaurt, aki az utolsó pillanatban balsejtelmektől gyötörve megadón, lebiggyesztett ajakkal hátrapillant. A mozaikba dermedt pillanat következményei jól ismertek. Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában maga a hősnő, Déianeira adja elő a történteket igen szemléletes módon. A kiröppenő nyílvessző átfúrta Nessus tüdejét, és bozontos mellkasán bukkant elő. A haldokló keveréklény utolsó erejével iménti áldozata lelkére kötötte, hogy fogja fel a mellkasán kiömlő, méreggel keveredett, sötétlő vért. Állítása szerint e különös keverék alkalmas lesz Héraklés jövőben lanyhuló szerelmének feltámasztására, mindössze a ruháját kell majd behinteni vele.

A felhasználási javallatban foglalt eset nem is váratott sokáig magára. Héraklés ugyanis a magas tornyú Oichalia elleni háborúja során rabnőjévé tette Eurytus király leányát, Iolét, akinek viselnie kellett jogfosztottsága minden következményét. Déianeira nem is késlekedett elküldeni férjének egy Nessus vérével átitatott ünnepi inget, amely felöltését követően rátapadt a hős testére, és égetni-marni kezdte annak bőrét, húsát, belét. Héraklés rövid, félisteni őrjöngés után belátta, hogy földi pályafutása végéhez ért: beteljesült a jóslat, miszerint halálát egy Alvilág-lakó okozza majd. Halotti máglyát épített hát az Oita-hegyen, s miután legendás íját, Trója majdani pusztulásának zálogát a meggyújtásra egyedüliként vállalkozó Philoktétésre hagyományozta, a lángok közé vetette magát. Mindaz, ami Héraklésben emberi volt, a halotti tűzben megistenült, és az egekbe emelkedett. Csontjait hiába keresték az összeroskadt máglya hamujában. Állítólag maga Pallas Athéné szállt alá az Olymposról, és négyfogatú kocsin szállította világhírű öccsét az istenek honába. Héra, a róla elnevezett Héraklésnek (’Héra által híres’) egész földi pályafutása során engesztelhetetlen ellensége, megbékélt a hőssel, s frissen sarjadt barátsága jeléül hozzáadta leány-hasonmását, Hébét, az ifjúság istennőjét. Időközben ugyanis a csúnyán rászedett Déianeira, a ’férfi-’ vagy inkább ’férjégető’ tettének súlya alatt összeroppanva öngyilkosságot követett el („vas ejtett mély sebet testén”). Héraklés így nemcsak meghalt, de meg is özvegyült. Minden szempontból tiszta lappal indíthatta tehát olymposi életét.  

A történetet részleteiben eltérő módon mesélik a mitográfusok, abban viszont majdnem minden szerző egyetért, hogy Héraklés távolról, nyílvessző segítségével végzett az erőszakos kentaurral. Dramaturgiai szempontból ez fontos körülmény, hiszen Déianeira Nessus általi rászedetéséhez szükség van a kentaur elhúzódó agóniájára. Ezzel szemben a képzőművészeti alkotások legtöbbjén Héraklés mégsem íjjal, hanem közelharcban, jellemzően karddal végez az arcátlannal, megfosztva őt a lehetőségtől, hogy négyszemközt maradjon a lánnyal. A látszólagos ellentmondás oka, hogy Nessus és Héraklés halálának összekapcsolása viszonylag kései fejlemény. A korábban egymástól független epizódok: Nessus meggyilkolása, a méreggel átitatott ruhadarab, illetve Héraklés halála csak Sophoklés leleményéből kapcsolódott össze egyetlen eseményláncolatba. A képzőművészet ugyanakkor – az irodalmi újításra fittyet hányva – megmaradt inkább saját konzervatív hagyományai mellett.  

„Otthoni bástya felé igyekezve az új feleséggel…”
Az ábrázolás (nemlétező) utóélete

Az aquincumi mozaikon megörökített jelenetnek csak kevés párhuzama ismert a római vizuális kommunikációban. Analógiaként mindössze a pompeji Casa del Menandro (I.10.4) egy falfestménye (Kr. u. 1. század), illetve a besançoni diadalív, a Porte Noire (Kr. u. 170-es évek) domborműveinek egyike említhető. A római mozaikművészet gazdag örökségében ugyanakkor az aquincumi emblema teljesen egyedülállónak számít. Éppen ezért érdekes az a 19. századi spanyolországi hamisítvány, amelynek készítője bár nem ismerhette az aquincumi betétmozaikot, mégis valódi rokon alkotást hívott életre. Amíg azonban az aquincumi eredetin a kevés pasztell színből álló, sávosan tagolt, minimalista háttérben mindössze három stilizált növényi motívum enyhíti a táj geometrikus formáit, a spanyol alkotáson hamisítatlan la manchai táj tárul a néző szeme elé (a jobb felső sarokban szélmalom helyett egy csipkés oromzatú bástyával). 

A szándékolatlan hasonlóság magyarázata, hogy a nyílvesszővel elkövetett Nessus-gyilkosság alapvetően meghatározza a kompozíciót, amiként azt Peter Paul Rubens azonos tematikájú olajfestménye vagy François Verdier kitűnő krétarajza, és számos más alkotás is bizonyítja. 

Peter Paul Rubens: Nessus kentaur elrabolja Deianirát. Olaj és fa (c. 1640). Niedersächsisches Landesmuseum, Hannover Fotó: commons.wikimedia.org

„… tévelyg a tüdőmben rútul emésztő láng, minden tagomon legelészget”
Héraklés halálának igazi(?) oka

Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában részletes leírást ad a Héraklést megtámadó betegségről:

„Mert erővel préselődve oldalamba a húsom legmélyebb
rétegeit zabálja fel, és a tüdőm ereit
nyeli magába mohón rájuk törve. Belőlem a friss vért
már mind kiitta, és testem darabjaira porlad szét
teljesen, e megnevezhetetlen kór martalékaként.”
(Sophoklés: Trachisi nők, 1053–1057; Karsai György fordítása)

Korunk dermatológusai a bőrből kiinduló és a csontokba, zsigerekbe hasító fájdalmat okozó kórt a máig gyógyíthatatlan, szkleroderma elnevezésű, autoimmun kötőszöveti betegséggel hozzák összefüggésbe. Ismeretlen kiváltó okát Héraklés esetében Nessus méreggel kevert vére szimbolizálja. 

Magyar kémikusoknak arra is van válasza, hogy miféle lötty buggyant elő a kentaur átlyukasztott mellkasából: kénsav és kálium-permanganát elegye. Az ebbe a vérvörös színű folyadékba áztatott gyapjú ugyanis már alacsony hő hatására is képes lángra lobbanni… Mindez persze további kérdéseket vet föl Nessus vérképét, illetve a lernai hydra epéjének kémiai összetételét illetően.

(A nyitóképen: François Verdier: Deianira elrablása. Kréta és papír (c. 1680). National Gallery of Art, Washington DC. Fotó: courtesy National Gallery of Art, Washington)

Nem kell róla beszélni, mit csodálkozol, nem volt ablak, na és, legyintett nagyapám, amikor szóba hoztam. Csoda, hogy kialkudta a telket a szomszédtól, vékonyka volt, mondta, mint a nadrág szíja, be se akarták jegyezni a földhivatalnál. Sebtébe kellett rá felhúzni valamit, kötötték a szabályok, meg jött volna már nagyon az Akácfából. Nem járja, hogy az apósék nyakán üljön. Mit kerülgessék az öregek a lányuk özvegyét. A nagyobb gyerek is kiröpült már, talált magának egy vidéki pofát, annak a keresztanyjához kéredzkedtek be arrébb, a Wesselényi utcába, a kisebb maradt csak odahaza. Ide menekült nagyapám a Lídia elől, aki csak a bajt hozta, szétverte a biciklijét a kapu előtt, és azt ordítozta az utcába, hogy rohadt kurvapecér. Elvált tőle, mit nem ért. A gyerekek is utálták. Kell a frásznak egy bolond. A téglát úgy kellett összekunyerálni a környéki építkezésekről, lopott cementet, meszet, hozott sódert a bányából, homokot a Szilas-pataktól, a betont lapáttal maga keverte. A Füsy doktornő adott palát a tetőre, mert az övét jobbra lecserélte, egyik-másik kajla volt, csonka, de nagyapám összébb csúsztatta, ne ázzon be a plafon. Kéményt is rakott, a jancsit a húsboltból a főnöke adta, neki nem kellett, mert épített egy csinos cserépkályhát magának. Nem volt víz, bőven elég, ha a csövet a kert közepéig bevezeti, veszik csapról, a ház mögött meg ásott egy két méter mély emésztőt, s ácsolt fölé budit keményfából, az ól és a sufni közé. Ól is kellett, hogy malacot tartson, legyen mit enni. A budiban elfért egy megtermett ember széltibe, úgy mérte ki, pedig nálunk senki se volt kövér. Nem kell trónolni rajta, mondta, beriglized, nyomsz, és befogod az orrod. Ha nem sietsz, cakkosra csípnek a legyek, télen meg befagy a segged a mínuszokba. Áram azért kellett, petróleummal még felgyújtod magad, meg hát ott volt az utcába, adott rá a tanács engedélyt, mégse tapodhatunk vaksötétben. Volt egy villanyszerelő kuncsaftja, az oszlopról ügyesen behúzták a drótot a ház fölé, adott érte kolbászt. Udvarolt akkor már a Mamikának, aki a Csömörin dolgozott az élelmiszerboltban, úgy kérte meg a kezét, hogy azt ígérte, hazaviszi a jóba. Annak se volt vidám az élet, nagy nehezen elvált a részeges urától, s ott maradt gyerekkel. Már a házba vitte őket, közvetlen az esküvő után. Nagyfiú volt a Tibi, alig fértek, de megmondta a Mamikának, hogy ez csak ideig-óráig, amint összeszed kis vagyont, elkezdi építeni a házat utcafrontra. Lesz abba minden, cserépkályha, fürdőszoba angolvécével meg padlás. Se bor, se háború, pincét nem tervezett, viszont bekalkulált egy verandát. A Mamika arra vágyott, egy napfényes verandára. Aztán egy reggel becsöngetett a szomszéd, hogy csak ikerház lehet. Megvan az építési terv, nem kell rá költeni, indulhat a munka. Úgyhogy eladta nagyapám az összes ingóságát, R 10-es motor, fúrógép, köszörű, és levágott két kocát, a Mamika is adta bele, amit váláskor a bíróság megítélt. Épp kiásták az alapokat, mikor megszülettem. Na, ha beköltözünk, újságolta anyámnak, jöhettek hátra az unokával, és tempósabbra vették a téglarakást. Engem a Wesselényibe vitt haza anyám, ott kezdtem ismerkedni a világgal, olykor áttolt a steppelt kocsiba’ hozzájuk, ki se látszottam, úgy aludtam a mélyén, akár a tej. Mit se láttam én a két házból, fütyültem az egészre. Anyám arcát láttam, ha fölébredtem, meg a félelmetes sípoló törpét, amit odadugott az orrom alá. Egyéves lehettem, mikor átköltöztünk. Úri dolgom volt, biliztettek, kiskádba’ fürödtem, a kályha mellé helyezték az ágyam, és jól bedurrantottak.

Emlékszem egy ablakra. Épp nem volt otthon anyám, hosszan lehetett távol, talán kórházban, ezért apámnak kellett gondoskodnia az ebédről. Nem tudott főzni, hát vett mirelit szalontüdőt. Nem ettem soha, ő meg büszkélkedett, hogy megkóstoltatja velem a kedvenc ételét. Az ablaknál ültünk, a barna kerekasztalnál, rajta anyám horgolta csipketerítő. Már csodának számított az is, hogy a szobában eszünk. Enni csak a konyhában illett, ne morzsázzuk össze a szőnyeget, mert elszaporodnak a hangyák, nem tudsz annyit söprögetni. Apám tálcán hozta be a tányérokat, és kéjesen hümmögve lapátolta magába a tüdőt. Én meg csak forgattam a számban a falatot, és némán öklendeztem. Épp készültem kiköpni a falatot, amikor csalódottan megállapította, hogy romlott, ken helyette inkább zsíros kenyeret. Meghintjük pirospaprikával. Úgy ötéves lehettem vagy hat. Az ablakon át láttuk, ahogy nagyapám az ólak felé elhalad. Kezében vödör moslék, a fején kucsma. 

Akkorra tehát már vágtak ablakot, hogy lehet, hogy az ablaktalan házra nem emlékszem? Csak a sötét dereng, a félhomály, esténként a lámpa sárgás fénye… Jó időben nyitva hagyták anyámék a bejárati ajtót, hogy jöjjön friss levegő, rézsút fény, és ha nagyapa arra járt, anyám csípőre tett kézzel kilépett a járdára pöfékelni. Hallom egy ilyen alkalommal, hogy morog, nehéz ez így, Apa, mire érkezik a válasz, hogy mi is kibírtuk, mégis élünk, örülj neki, hogy van fedél a fejed fölött, külön bejárat, semmi közösködés. Anyám hallhatóan ideges volt. Ne mondja, hogy hálátlan vagyok, világéletemben a kerti csapból hordtunk vizet, lavórban mosakodtunk, budira jártunk, ha nem volt sparhelt, főztünk rezsón, de ez a sötét nem embernek való. Nagyapám már nem hallotta, rég el volt foglalva a disznóval, áztatott kenyérbélből meg hajában főtt krumpliból adott neki kotyvalékot.

Egyéves koromtól úgy ötig sötétben éltem. Igaz, a házba többnyire aludni jártunk, a nap további részét az udvaron töltöttem, vagy Másikmaminál, az utca végén, aki hét közben vigyázott rám, mert ha közösségbe vittek, betegre sírtam magam az anyám után. Nagyapa nem ért rá, életerős férfi volt, nyolc órában húst szeletelt, klopfolt, csomagolt a hentesüzletben. Meg egyébként is úgy vélte, nem az ő dolga megoldani a fiatalok problémáját. Fel sem tűnt, hogy nincs ablak, nem tudtam, hogy kéne. Így éltünk, ez volt a világ. Este amúgy is sötét van, meg hajnalban, amikor kelünk. Csíp a hideg, a szememet alig bírom nyitva tartani, de menni kell, szedd a lábad, kislányom, el fogok késni, sürget anyám, és végigrángat az utcán a Másikmamihoz. Szinte minden emlékem sötét arról a házról. Állok a rácsos kiságyban, és cuppogok kifelé, a konyhában épp heves vita zajlik, mert nehezen nyelik le, hogy Apa pénzt kér a kisházért, nem terpeszkedhetünk ingyen a nyakán, fogyasztjuk a vizet meg az áramot, és a szippantós se jön ki grátisz. Bevilágít a lámpafény, én makacsul próbálok kiadni valami hangot, hogy észrevegyenek. A homlokomat a falhoz nyomom, nagyon fáj, anyám ad valami pirulát, nyeld le szépen, és fejemre teszi a narancssárga gyapjúkendőt. A fájdalom nem múlik, lázat mérünk, gyerünk az orvoshoz, visz apád ölbe, ha nem bírsz, és elindulunk az esti lámpafényben. Éjjel csikóhal sétál végig a szobán, sűrű sötét van, mintha egy szűk dobozból próbálnék szabadulni, jobbra-balra falakba ütközöm, amikor végre sikerül kinyitni a szemem, kiderül, hogy az ágy- és a széklábak fogságába estem, a hal sehol.

Legalább vágjunk egy ablakot a falon, a gondolat először akkor jutott eszébe anyáméknak, amikor tudatosult bennük, hogy iskolába megyek. A leckeíráshoz, olvasáshoz szükség van nappali fényre, ne rontsa a gyerek a szemét. Nagyapám először hümmögött, nem értette, minek az. Nem tudom, a művelet idejére hol kaptam átmeneti szállást, nagyapáméknál a nagyházban, vagy nyáron történt, és nem zavart minket, hogy a falon keletkezett nyíláson beömlött a meleg. Azt sem értem, hogy nem dőlt ránk az egész cugehőr. Előbb kimérték colstokkal, majd ceruzával berajzolták, hogy hol kell egy erős áthidaló gerendát a két téglasor közé beütni, hogy a feljebb rakott téglákat megtartsa, mert túl magasra helyezték a koszorút, aztán jöhetett a csákány, a fejsze meg a falbontó kalapács. Csak óvatosan, fiam, mérgelődött nagyapám apám hirtelenségén, aki vad, állati erővel vágta a kalapácsot a falba, mintha a sötétséggel hadakozna, mintha valami földöntúli gonosz erőt akarna egy csapással örökre megsemmisíteni. Ésszel, emelte fel kezét nagyapám, még tönkreteszed, hallgasd a falat, nem ropog-e, mert ha csak egy kis zajt is hallasz, ugorj. Apám nevetett, látott ő már ilyet falun, újra kellett rakni a házat a nagy árvíz után. Hétéves volt ugyan és vályogból építkeztek, de nincs az a fal, amit ki ne ütne, ez náluk családi hagyomány. Nagyapám hátralépett, és zsebéből kikotorta a szimfóniát. Gyújtsunk rá, morogta, az oldalát majd vésővel kimetsszük, hozd addig a keretet, nehogy bővebbre szabjuk. Anyám közben bekandikált a lyukon, nem sérültek-e odabent a bútorok, amiket jó messzire elpakolt, és rongyokkal, lepedőkkel meg a vállalattól hozott fóliával gondosan letakart, hogy ne lepjen be mindent a téglapor. Csak lesz ebből valami, szólt elégedetten, még a végén összkomfortban élünk, ne kelljen a gyereknek szégyenkezni az iskolában. Főzz egy kávét, szólt rá nagyapám, mert nem bírta a sajnálkozást, más is él így, majd saját erőből olyan vityillót építetek, amilyet akartok, addig pedig húzd meg magad, fiam, az én házamban laktok. Anyám szemrehányón az apámra nézett, és nyelt egy nagyot. Apám hallgatott. Estére kész lett az ablak, a hézagokat a szomszédtól szerzett purhabbal kikenték, még száradnia kell, addig ne nyitogassuk, rendelkezett nagyapám, intett felém, és köszönés nélkül bevonult a nagyházba megnézni a híradót. Ott aludtam aznap éjjel a nagyágyban, Mamika és nagyapám között, vastag dunyha alatt, csak reggelre engedtek át. Vasárnap volt, a házat addigra anyám kitakarította, végigment smirglivel a fal frissen keletkezett kitüremkedésein, és fellocsolta a járdát. Gyere, kislányom, fogta meg a kezem, és bevezetett a szobába. Szokatlan nagy fény volt odabent, pedig nem kapcsoltuk fel a lámpát. Még nem szabad feszegetni, mutatott az ablakra, de estére kiszellőztetünk. Később lefestjük a keretét szép fehérre, vagy zöldre, el kell dönteni. Nem új ablak, kissé meg van vetemedve, de nyitni-csukni kis erőkifejtéssel azért lehet. Addig csak nézd, hogy bólogat odakint a barackfa. Látszik majd innen a nap is. Látszik az ég.

A neurodiverzitás fogalma az 1990-es évektől vált ismertté a pszichológia és a társadalomtudományok területén. Lényege, hogy az olyan idegrendszeri sajátosságokat, mint az autizmus spektrum, az ADHD, a diszlexia vagy más atipikus kognitív működések, nem kizárólag hiányként vagy zavarként, hanem az emberi sokféleség természetes formáiként értelmezi. Ez a szemléletváltás eltávolodik a kizárólag orvosi modellben gondolkodó megközelítéstől, és a tapasztalatok szubjektív, megélt oldalát helyezi előtérbe. A neurodiverzitás köré szinte már érdekképviseleti mozgalom szerveződött, amelynek tagjai igyekeznek egyenlőséget teremteni minden egyes, bármilyen idegrendszerrel élő érintett számára.

A kiállítás kurátori koncepciója szorosan kapcsolódik ehhez a gondolkodásmódhoz. A bemutatott művek nem diagnózisokat illusztrálnak, és nem is magyarázzák el a neurodivergens létet, hanem vizuális, térbeli és érzéki formákon keresztül közvetítenek belső állapotokat, a túlterheltséget, a fókuszált elmélyülést, a fragmentált figyelmet vagy éppen intenzív érzékelést. A látogató a kívülálló megfigyelő szerepet bevonódó résztvevő szerepre cserélve találkozik ezekkel az élményekkel. A Budapest Galéria hosszú ideje következetesen foglalkozik társadalmi és kulturális szempontból releváns témákkal, különösen azokkal, amelyek a kortárs művészet eszközein keresztül új nézőpontokat nyitnak meg. A galéria  munkatársainak szemlélete, a Lajos utcai kiállítótér kísérletező jellege lehetővé teszi olyan projektek bemutatását, amelyek nem feltétlenül illeszkednek a hagyományos kiállítási narratívákhoz, viszont erőteljesen reflektálnak aktuális társadalmi kérdésekre.

Ebben az értelemben a neurodivergens kiállítás szervesen illeszkedik a galéria programjába. A hangsúly nemcsak a kész műtárgyakon van, hanem azon a folyamaton is, amely során a művészet eszközzé válik a kommunikációban, párbeszédet kezdeményez alkotók, szakemberek és a közönség között. A galéria ezzel a projekttel tovább erősíti azt a törekvését, hogy a kiállítótér ne pusztán bemutatóhely, hanem gondolkodási és tapasztalati tér legyen.

Kollár Dalma és Hermann Júlia kurátorok szorosan együttműködtek a nyolc kiállító művésszel. Kicsit másképpen kezdtek ehhez a csoportos kiállításhoz, mint szoktak: egyeztetve a Neurodiverz Műhellyel, arra jutottak, nem ők válogatnak és hívnak meg művészeket, szerencsésebbnek tartották nyílt pályázat kiírását, amire professzionális művészek mellett más szakmában dolgozó új szereplők is jelentkezhettek, akik önmagukat neurodivergens alkotóként definiálják, a művészetet terápiás céllal használják, és a kiállításon való szerepléssel részt tudnak venni a neurodivergens diskurzusban. 2025 márciusában egy ilyen pályázaton választották ki  a kiállító nyolc művészt:  Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia és Velegi Csaba munkái láthatók a megvalósult kiállításon.

A művészek felkészítő workshopokon vettek részt májustól szeptemberig, kéthetente az együttműködő partnerként meghívott Neurodiverz Műhely (dr. Madarassy-Szücs Anna és Vétek Zsófia) képviselőivel. Közösen alakították a kereteket,  megállapodtak a kiállítás fő sarokpontjaiban és részleteiben, és  ezek mentén minden bemutatott mű kifejezetten a kiállításra készült. A kurátorok nem támasztottak előzetesen semmiféle elvárást a művészek felé, nem határozták meg, miről szóljon a munka, a művészek javaslatait viszont beemelték a kiállítás rendezésbe.

A tárlat edukatív, magyarázó szerepet is vállal, fogalmakat pontosít, szavakat és kifejezéseket értelmez, és még arra is ügyeltek a kurátorok, hogy a látogatónak több ponton lehetőséget kínáljanak választásra: háttérinformációk nélkül engedi bele magát a kiállítás anyagába, hogy átélje a neurodivergensek alapélményét, amikor érzik, hogy egy helyzet fura, de nem tudják mitől, vagy elolvassa az elején a definíciókat, és tanulmányozza a fogalomábrákat egy függöny mögött elhelyezett „infoszobában” és a tudással felvértezve kezdi a műveket értelmezni. A galériának most is volt gondja arra, hogy egyszerűsített falszövegeket is kihelyezzen, és nagyon hasznos a művészek bemutatkozása. 

Mind a nyolc művész más háttérrel, más neurodivergens típussal érkezett és más műfajban alkot.  A tárlat anyaga médiumok szempontjából is sokrétű, festmények, rajzok, installációk, videómunkák és hang alapú művek egyaránt szerepelnek benne. Ez a sokféleség nem öncélú, hanem szorosan összefügg a  neurodiverzitás témájával. Az eltérő érzékelési és információfeldolgozási módok a művek formanyelvében is megjelennek, ismétlődő minták, szokatlan léptékváltások, töredezett narratívák vagy éppen intenzív szín- és hanghasználat jellemzi őket. Különösen hangsúlyosak azok az installációk, amelyek a térbeli tapasztalásra építenek. Egyes munkák szűk, zárt környezetet hoznak létre, mások nyitott, de vizuálisan túlterhelt terekkel dolgoznak, ezzel is érzékeltetve, milyen eltérően reagálhatunk ugyanarra az ingerre. A videóművek gyakran személyes nézőpontból készültek, naplószerű formában, ami tovább erősíti az intimitás érzetét.

Az első teremben P. Szathmáry István grafikus képregényben, humorral, önironikus stílusban dolgozza fel a saját életét, a neurodivergens létezés élményét. Az „elme-képregény” azt járja körül, amikor az emberek és a zaj néha elviselhetetlen. 

A második teremben a fotográfus Gyarmati Zsuzsi életjátéka „Életke” címmel a saját életének eseményein alapuló társasjáték, ami a mindennapi nehézségeket, belső folyamatokat, valamint a társadalmi környezethez való viszonyt modellezi. Zsuzsi nem mindig tudja pontosan mit érez, sok mindent egyszerre, és nem tud egyetlen konkrét választ adni a feltett kérdésekre, de ezzel a látogatók közül valószínűleg nem csak én tudtam azonosulni. Ez nagyon személyes munka, ráadásul egy szomorú esemény teszi mélyebbé és drámaibbá, hiszen Zsuzsi édesanyja a kiállítás elkészítésének idején hunyt el. A társasjátékban ezt egy sötét szakasz jelzi és az instrukciók a gyászfeldolgozáshoz adnak támpontokat.

Rubóczki Benedek sokféle technikával alkot. Programozással foglalkozik, de pénzkereső tevékenysége mellett, amikor teheti, fest, ezüst ékszereket tervez és a saját ruháit is maga készíti. A felkészítő folyamat alatt elmondta, hogy olyan művet szeretne létrehozni, ami minden érzékszervünkre hat, és megmutatja, hogyan működik az ő agya. Absztrakt festményt hozott létre, amely a neki fontos képi szimbólumokat és utalásokat kódszerűen tartalmazza, miközben szenzorokkal figyeli és letapogatja a kép előtt álló látogató állapotát, mozgását, szívverését és lélegzetét, majd hanggá alakítja, amit a telefonunk segítségével egy QR-kóddal elérhető oldalon meg lehet hallgatni. Izgalmas gondolat, a műtárgy és nézője egymásra hatásának megragadása. Nem vagyunk tudatában annak, hogy mi is alakítjuk a környezetünket, annak pedig még kevésbé, hogy amit mi teszünk, mennyire zavarhat másokat a körülöttünk.

Németh Dóra formatervező – saját bemutatkozása szerint „lénykészítő” – , munkájával egy nagyon fontos, az autistákra jellemző jelenségre, a maszkolásra hívja fel a figyelmet. A maszkolás az a jelenség, amikor egy autista vagy neurodivergens személy a saját lényének elrejtésével és a többiek másolásával próbál túlélni és megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Azért nagyon veszélyes ez, mert el lehet így veszíteni a kapcsolatot saját magunkkal, és a végén fogalma sincs az illetőnek, ki is ő valójában. A „Nem ér a nevem” című installáció központi része a tűnemezzel és hímzéssel készült, mimika nélküli fej, üres, fásult arckifejezéssel. A maszk mögé lépve láthatjuk a benne megbújó kusza gondolatokat és beléjük gabalyodott apró lényt, a „valódi ént”.

Dóra Emese Világok közt címmel rendezett be egy szobát, ahol a sötét éjszakai környezetre emlékeztető installáció fontos része a hangkompozíció. A mű a mizofónia jelenségét idézi, amikor bizonyos zajok ( pl. csámcsogás vagy szipogás) erős ingerültséget váltanak ki. A fantáziavilágot idéző tárgyakból kirajzolt tárgy kontrasztban áll a hanganyag feszültségével, de segít is feloldani azt.

Turchányi Zsófia videoinstallációja, az Egy epizód a neurodivergens létezés kívülállóságát mutatja, egyben a tánc és a repetitív mozgások szorongásoldó szerepére mutat rá. Velegi Csaba masszőr, zenekísérletező és testorientált alkotó, a test, az érintés és a zene közös nyelvét kutatja, kiállított munkáiban az érzelemszabályozással foglalkozik.

Francsics Györgyi három részből álló (Kőszikla, Kő/Papír/Fordít, Mérföldköveink) egész termet betöltő, interaktív installációja a belső figyelem megtalálására ösztönöz. A terem közepén összehordott kavicshalomból kiemelt darabra a látogató ráírhatja a saját mérföldkövének számító szót, mondatot, felismerést. A kövek fölé belógatott tükrökben más perspektívából tekinthetünk rá a történetekre, a teremben pedig egyszerre bent és kint lévő szikla a művész saját, gyászával kapcsolatos történetét hordozza, és egyben a zsidó vallás temetői köve.

A kiállítás fontos erénye, hogy nem romantizálja a neurodivergens létet, ugyanakkor nem is redukálja azt szenvedéstörténetekre. A művekben egyszerre van jelen a nehézség és az erőforrás, a kiszolgáltatottság és a kreatív potenciál. Ez az ambivalencia hitelessé teszi az összképet, és elkerüli a leegyszerűsítő narratívákat.

A Budapest Galéria Lajos utcai neurodivergens kiállítása érzékeny és gondolatébresztő vállalkozás, amely túlmutat a tematikus szemléltetés keretein. A pszichológiai háttérre reflektáló kurátori koncepció, a galéria társadalmilag elkötelezett programja és a sokféle, erős vizuális nyelven megszólaló művek együttese olyan teret hoz létre, ahol a különbözőség nem magyarázatra szorul, hanem tapasztalattá válik. A kiállítás így nemcsak a neurodiverzitásról szól, hanem általánosabban arról is, hogyan lehet a kortárs művészet eszközeivel empátiát, megértést és nyitottságot teremteni.

A jungi analitikus pszichológián alapuló meseterápiás módszert Dr. Antalfai Márta pszichiáter, kiképző pszichoterapeuta honosította meg hazánkban. Szimbólumok és archetípusok mentén halad a mese használatával, a tudattalan és a mesék találkozási pontjait keresi. A tudattalannak ugyanis erőteljes nyelve van, hogy kifejezze, ami benne történik, a képek nyelvén. Ezért van, hogy az álombéli képek is olyan nagy hatásúak, és a népmesék is pontosan ilyen, szimbolikus képekből állnak össze. A terapeuták népmesékkel dolgoznak, amelyek minél régebbiek, annál jobban használhatók, mert egyidejűek az emberiséggel. Onnantól, hogy az ember kommunikál, a mesék a nyelvének részét képezik. Ezek a mesék szimbolikusan kifejezik a különböző élethelyzeteinket, és megmutatják lehetőségeinket a megoldásra. Cselekményük a képek mellett ősi, intuitív tudást jelenít meg. 

Az elsősorban egyéni és kiscsoportos terápiák során a mese hatására a résztvevők rajzolnak vagy agyagoznak, montázst készítenek. Így a tudattalanjuk kapcsolódik a mese szimbolikájával, az alkotás pedig ennek lenyomata, például egy megfoghatatlan szorongás kép formájában elbeszélhetővé válik. A terápiában a kollektív szimbólumrendszert tekintik alapnak, ahhoz mérik hozzá az egyéni jelentést, egyéni érzéseket. 

A vendég motívum jelentései a mesékben

Egy vendég érkezése mindig valamifajta küszöbön álló, éppen most belépő fordulatot jelent az életünkben, azaz változást. Fontos, hogyan viszonyulunk ehhez a vendéghez, miként az életben is rengeteg minden múlik azon, hogy akkor, amikor küszöbön áll egy fordulat, milyen reakciót adunk arra. Az tehát, hogy pozitív vagy negatív hozadéka lesz-e a vendég érkezésének, a mi reakciónkon múlik.  Ha jól élünk vele, a fordulat gyakran lehetőség is egyben – nagyon ritkán fordul elő, hogy a vendég rosszat jelent. 

A szarvaskirályfi című dán népmesében egy lány a mostohanővérével és a mostohaanyjával él – ez nagyon gyakori meseindítás –, akik nem szeretik, dolgoztatják, szörnyen bánnak vele, gyötrik. Nem lát semmiféle lehetőséget, nem áll módjában a helyzetén változtatni, de egy este kopogtatnak, és érkezik egy vendég. Egy szarvas. A mostoha először az édeslányát küldi ajtót nyitni, aki megijed a szarvastól és el akarja kergetni.  Másodszorra a mostohalányát küldi az ajtóhoz, mert a szarvas nem tágít, és ez a lány nem ijed meg a szarvastól. A szarvas arra kéri őt, hogy üljön fel a hátára, és elviszi magával. Ez tökéletes példája annak, amikor katalizátor-szerepben van a vendég, változást hoz. Az saját döntésünk, hogy mit kezdünk a lehetőséggel – az egyik lány elmegy vele, az  másik nem. A Grimm testvérek által gyűjtött mese, a Hófehér és Rózsapiros című, hasonló szimbolikát alkalmaz, de ott medve érkezik vendégként. Persze minden egyes alkalommal kiderül, hogy ezek elvarázsolt állatok, és nekik is segítségre van szükségük.

Az érkező vendég mint próbatétel

Gyakori, hogy a vendég által megjelenített változás valamifajta próbatételhez kötött. Ilyenkor általában a lelki tisztaságot, a segítőkészséget, a vendégszeretetet teszi próbára a történet. Mindez nagylelkűséget vagy erkölcsi tisztaságot feltételez. Az Úr Jézus és Szent Péter vándorlásai a világban tipikusan ilyen történetek, a szereplők itt emberi külsőt öltve vándorolnak és szállást, vagyis befogadást kérnek. Attól függően, hogy ezt valaki megadja vagy nem adja meg nekik, folytatódik tovább a történet. A szegény szomszéd, gazdag szomszéd című mese is erre példa az Angyalbárányok (Móra, 2000, szerk. Dobos Ilona) című kötetből. A szegénység és a gazdagság is  szimbolikus a mesékben: nem csupán a pénztárca vastagságára, hanem a lelki gazdagságra, az elfogadásra, a nyitottságra, segítőkészségre is utal.

Az érkező vendég nemcsak elvarázsolt állatfigura lehet, hanem valamifajta természetfölötti hatalom  küldöttje is például a görög mítoszokban, mint amilyen Philémón és Baukisz története. Az idős házaspár vendégszeretete nyomán isteni kegyben részesül, hiszen ők az egyetlenek, akik beengedik az álruhában érkező Zeuszt és Hermészt. Ahogy az Úr Jézus és Szent Péter az előbb említett mesében, ők is istenként érkeznek az emberek közé. A kovács lánya című mese a keresztény mondakörből hasonló: ott József és az állapotos Mária kér bebocsáttatást a kis Jézus születése előtt, a kovács lánya szállást ad nekik, és később megkapja a jutalmát azért, mert jószívű és nagylelkű volt. A Fagyapó három rakoncátlan fia című észt népmese Az aranyfonó lányok (Európa, 1968, szerk. Bereczki Gábor) című kötetből is hasonló. Az érkező vendégek, Fagyapó gyermekei, a vendéglátó türelmét és toleranciáját teszik próbára, hiszen rettentő hideget teremtenek maguk körül. Ennek ellenére befogadja az ember a második, meg a harmadik fiút is, csak a harmadiknál mondja azt, hogy most már nagyon fázik, akkor megajándékozzák. Ezekben a mesékben a vendéglátó közösséget vállal másokkal, megadja a tiszteletet a természetfeletti erőknek, nem hatalmaskodik felettük, egyenrangúan bánik velük, mint egy ember-ember kapcsolatban.

Az elutasított vendég

A Csipkerózsikában a király, amikor lánya születik, meghívja vendégségbe az ország javasasszonyait vagy tündéreit, attól függ, éppen melyik meseváltozatot olvassuk, de azt tapasztalja,  hogy csak tizenkét arany tányérja van, holott tizenhárom javasasszony él az országában. Ezért a tizenharmadik javasasszonyt nem hívja meg, aki ezt nagyon rossz néven veszi, hívatlanul is eljön, és kéretlenül ellátja kívánságokkal Csipkerózsikát. Csakhogy ő nem jókívánságokkal, ahogy a többiek, hanem halált kíván a lánynak a tizenötödik születésnapjára, amit aztán a tizenkettedik javasasszony száz évig tartó álomra enyhít. A mese szimbolikája a tizenharmadik javasasszony körül érdekes teret nyit a töprengésnek. Ő az, akit nem enged be a király, de miért nem? Hogyha van valami olyan az életemben, a személyiségemben, amit nem vagyok hajlandó „vendégül látni”, azaz nem vagyok hajlandó neki megadni a figyelmet, hanem megpróbálom kirekeszteni, és úgy viselkedni, mintha nem létezne, akkor az visszaüt. A jungi magyarázattal ez szimbolizálhatja a személyiség árnyékát, a tudattalanban élő Árnyékot, ami át is veheti az irányítást, ha nem irányul rá kellő figyelem. 

A vendég, aki szembesít

A vendég egyes mesék értelmezésében szembenézésre késztet minket, arra figyelmeztet, hogy a fontossági sorrend felállítása időnként elkerülhetetlen. Erre tanít A Sors meg a szegény ember című zürjén mese is, A pórul járt víziszellem (Európa, 1964, szerk. Vászolyi Erik) című kötetből. Egy öregasszony gombákat szór szét az erdőben, mert bár ajándékba kapja egy erdőbéli öregembertől, de nem találja őket értékesnek. Ezután érkezik a mese hőse, egy öregember, aki nagyon megörül ezeknek a gombáknak, összeszedi és hazaviszi mindet. Miután elkezdi főzni a tűzön, egy vendég érkezik hozzá, aki maga az erdőbéli öregember. A mi öregünk szívesen látja, leülteti az asztalához, örvendeznek, fő a gombaleves, és egyszer csak a vendéglátó azt veszi észre, hogy azok a gombák, amiket kavargat a fazekában, aranyból vannak. A vendég sejtelmesen mosolyog, érdekli, hogy örül-e ennek a vendéglátó. Az azt feleli erre, hogy szíve szerint jobban örült volna egy gombalevesnek. A vendég erre biztatni kezdi: „Eridj csak oda, hátha mégis kikerül abból egy gombaleves”, a vendéglátó megnézi, és azt látja, hogy gombaleves van benne, és a finom, puhára főtt gombák illatoznak. Leülnek az asztalhoz, és elégedetten, örömmel belakmározzák életük legfinomabb gombalevesét, majd a vendég távozik. Azt vesszük észre, hogy nincs változás, nincs fordulat, nincs semmi, ami egy vendég szimbolikájához tartozna az eddigiek szerint. Mégis van egyfajta szembesülés azzal, hogy mi az érték, mi a fontos, történik egy áttekintés az értékek között, és ezt a vendégnek köszönhetjük. Az öregember az élete alkonyán minek örülne? A gazdagságnak vagy annak, ha a lelke boldog, esetleg annak, ha megoszthatja valakivel az öröm perceit? Ennek felismerését hozza el a vendég.

Az emberi közösség próbatétele

Az emberi közösség is tanulhat azokból a helyzetekből, amikor a vendég van középpontban egy mesében. Jó példa erre A kőleves című magyar népmese. Egy katona megérkezik egy faluba, és befogadást kér a közösségtől, de mindenki elkergeti, senki sem hajlandó vele nagylelkűnek lenni. A vendég aztán elővesz egy követ, és azt mondja, nagyon jó kőlevest tud főzni, meg is van hozzá a köve, csak egy kis tűz kell még hozzá. Amikor már fő a kő a vízben, elkezdi egyenként mondogatni, hogy még mi lenne belevaló, só, kolbász, stb. A hozzávalókat egymás után adják át neki az emberek. A levest együtt fogyasztják el, amiből szimbolikusan az az üzenet olvasható ki, hogy attól még, hogy valaki idegen, könnyen lehet, hogy olyan dologgal gazdagítja a közösséget, aminek később mindannyian hasznát vesszük.

Vendégségbe érkezés

A mesehős is mehet vendégségbe: általában vándorútja során tér be több helyre, ahol  szállást és segítséget kér. Kriza János gyűjtése A csókalányok című mese. A főhős útja során öregasszonyokat talál különböző kis kunyhókban. Több mesében is előfordulnak ezek az öregasszonyok: a Nap anyja, a Szél anyja, a Madarak anyja, akik segítségül tudják hívni ezeket az erőket a hőshöz, de csak akkor, hogyha a hős kellő tisztelettel indít. „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”. Ez a mesei fordulat arra utal, hogy ha a betérő hős nem megfelelő tisztelettel viszonyul a helyzethez, pórul járhat. Benedek Elek  A csonka torony című meséje hasonló üzenettel bír: az egyes helyszíneken, ahol a vendég megfordul, segítséget, tanácsot és ajándékot kap, amit magával vihet az útján, és hasznát is veheti. Önmagában azzal, hogy veszi a bátorságot és belép egy idegen helyre, a próbát sokszor már teljesíti is. Mert ez azt jelenti, hogy van benne elegendő bátorság ahhoz, hogy az élete különböző területeire belépjen, és ott megfelelő módon kezelje azt, ami vár rá. 

A csárda mint veszélyforrás

Létezik egy olyan helyszín, ami egy betérő vendég számára a mesékben gyakorta veszedelmes, ez pedig nem más mint a vendégfogadó vagy csárda. Ritkán jut ki szerencsés módon egy mesei hős, hogyha ide betér: kifosztják, kirabolják, szolgaságba lökik, elvarázsolják. Ide sorolható a Terülj, terülj, asztalkám! című magyar népmese. A hős, már hazafelé, útközben, a megszerzett jutalmával betér egy csárdába, és ott kicserélik a kincsét egy olyan eszközre, aminek nincs értéke, de ő nem veszi észre. Vagyis az éberség hiánya miatt tudják megvezetni. Tehát nem elegendő naivan, nagylelkűen, jóhiszeműen, segítőkészen, kedvesen létezni, hanem minden érzékszervvel rá kell hangolódni a helyzetre, amiben él a hős. Ez az éleslátás  szükséges ahhoz, ne ringassa magát illúziókba. A csárda, a fogadó egyben a lélek nélküli cselekvés tere is. A vendégfogadásnak van egy elüzletiesedő oldala, hiszen a fogadós azt nézi, mi haszna lehet a helyzetből, hogyan tudná a betérőt megrövidíteni. Nyilván ilyen helyszínek is vannak az életünkben, amikor figyelni kell, mert nem feltétlenül jó szándékkal engedik be a vendéget, minimum közömbösek az iránt, hogy amikor kilép onnan, hogyan fogja érezni magát. Olyan is előfordul, amikor csapdát készítenek elő. Léteznek az Incula-típusú mesék, amikor az ellenség hív vendégségbe. A Rebeka című magyar népmesében a sárkány az ő nagy ellenségét, Rebekát meghívja testvéreivel együtt, hogy egyenek és aludjanak nála. Rebeka azonnal szól a testvéreinek, hogy semmit se fogadjanak el, mert elképzelhetőnek tartja, hogy a sárkány megmérgezi az ételeket. Rebeka este is nagyon figyel, mert gyanítja, hogy a sárkány álmukban meg akarja őket ölni, végül az éberségén múlik, hogy megmenekülnek.  

Említhető még egy gyakori mesei beavatási helyszín, ami veszélyt is okozhat, a Baba Jaga kunyhója, a szláv népmesék gyakori helyszíne. Itt a betérő lánynak kell a megfelelő feladatokat ellátnia. Ha ő rendben elvégzi azokat, akkor olyanfajta jutalmat kap, ami után az egész élete megváltozik. Hazatérhet sértetlenül a saját otthonába a tudással gazdagodva, amit a vendéglátójától kaphat meg. Ilyen történet például a Vaszilisza című orosz népmese. Ezekben a fajta mesékben azonban a vendégeket komolyan megdolgoztatják, nem annyira vendég státuszban vannak, mint inkább szolgálóiban.

A Föld mint vendéglátóhely 

Számos történetben az a tét, hogy a Földet mint vendéglátóhelyet hogyan használja az ember, amikor életútja során a bolygót igénybe veszi és látogatóként, vendégként él rajta. A fa története című inuit mesében a főhős először faként, később kajakként, majd emberként szerepel, beviszik egy házba, ott vendégként él, megtűrik, majd halad egyre tovább az élet állomásain. A mese végkicsengése lehet az is, hogy ha figyelek a közegemre és arra, hogy ne ártsak magam körül, akkor megfelelő módon fogok haladni előre. A Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni? című szintén inuit mesében egy sas az, aki vendégül látja az embert. Tőle tanul meg örülni az életnek, de a tanulság szerint nem elég csak magára odafigyelni, hanem a környezetére is szükséges.

A tizenkét hónap című újgörög mesében (amelyet nem szabad összekeverni a szlovák, hasonló című népmesével) egy szegény asszonyt az emberi formát öltött hónapok látnak vendégül. Egymás után kérik ki a véleményét a hónapokról. A szegény asszony a megfelelő szeretettel és hozzáállással viszonyul hozzájuk, egyikre se haragszik, nem ítéli el a téli hónapokat sem azért, mert hideget hoznak, hanem látja bennük mindazt, ami jó, ami szép. Ezért lesz aztán megjutalmazva. Míg a rosszabb lelkű, gazdag asszony, aki a jutalomért szintén elindul, nem ilyen hozzáállással viszonyul a Földön lévő értékekhez. Nem is kap semmifajta jutalmat. A hős tehát vendégként ajándékokat és jutalmakat kaphat azokban a helyzetekben, amelyekkel találkozik az általa föllelt helyszíneken, s ezek aztán az egész életét pozitív irányba mozdíthatják. A mesék ősi világa tiszteletre, odafigyelésre, egymás és a környezetünk iránti szeretetteljes törődésre hangolja az erre nyitott emberi lelket.

A külön kötetben nem jelölt mesék közül több megtalálható Barcza Katalin honlapján, a tisztamese.hu-n.

Pár éve magyar szerzők írásaival Láthatatlan árvák címmel jelent meg egy olyan kötet, amely alkoholbeteg szülők mellett felnőtt gyerekekről szól. A gyerek és a láthatatlanság kapcsolata ezúttal is komoly és komor lélektani tartalmakra utal, a nagy probléma melletti észrevétlenségre, ami maga is probléma. 

Amikor írásomnak a Láthatatlan gyerekek címet adtam, nem a fenti pszichológiai jelenségekre kívántam utalni. A gyerekirodalomban megjelenő láthatatlanság témáját vizsgálom, a test láthatatlanságát – a cím tehát szó szerint értendő. De vajon tényleg csak úgy? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt A széttáncolt cipellők című Grimm-mese. Kedvenc mese sokféle lehet, és ha most fel akarom idézni, ez a mese miért érdemelte ki nálam ezt a jelzőt, nemcsak a „mesehallgatási transz” állapotát tudom felidézni, ahogyan nagymamám szavaira tátott szájjal, de nyitott elmével figyelek, hanem még valamit: az izgalmat, a félelmet a lebukástól.

A mese szerint egy kiszolgált katona – nem elsőként – megpróbálja megfejteni a titkot, hogyan lehetséges, hogy a király tizenkét lánya, noha a király maga zárja rájuk közös hálótermük ajtaját, minden reggelre széttáncolja a cipőjét. Egy öregasszonytól azt a tanácsot kapja, hogy ne igya meg a bort, amivel este megkínálják, de tegyen úgy, mintha elaludt volna – valamint egy láthatatlanná tévő köpönyeggel is megajándékozza. A katona megfogadja az öregasszony tanácsát, így szemtanúja lesz, ahogyan a legidősebb lány ágya helyén egy alagút nyílik, s a lányok leereszkednek az üregbe. Magára veszi a köpönyeget, és láthatatlanul követi őket.

Egyszer véletlenül ráhág a legkisebbik leány ruhájára. Amikor áthaladnak egy színezüst erdőn, tör magának emlékbe egy ágat, és nagyot kondul a fa, mint a harang. A következő erdőben arany levelek remegnek a fákon – itt is letör egy gallyat, és itt is megcsendül a fa. Végül egy gyémánt erdőn haladnak át, és itt is megismétlődik, ami korábban: letör egy ágat, megcsendül a fa. Ezeknél a jeleneteknél majd kiugrott a szívem! Nem is tudom, hogy a legkisebb királylány riadalmát éltem-e át inkább, vagy a főhős helyébe képzelve magam, ijedeztem. A gyémánt fasor egy tóhoz vezetett, itt a lányok csónakokba szálltak – a katona is beszállt, láthatatlanul, a legkisebb királylány mellé. Később láthatatlanul részt vett a táncban is, sőt nem átallt beleinni egy boroskehelybe.

A mese végén az ezüst, arany és gyémánt ágat bizonyítékként tárja a király elé, sőt még a kelyhet is, elmondja, merre jártak a lányok, és elnyeri feleségül a legidősebb királylány kezét.

A népmesében tehát a láthatatlanság nem eleve adott attribútum, hanem egy olyan állapot, amelyet varázstárggyal lehet elérni, a varázstárgyhoz pedig segítőn keresztül jut hozzá a (felnőtt) hős, hogy küldetését teljesítse. 

A huszadik századi gyerek- és ifjúsági irodalomban nem ismeretlenek a varázstárgyak, és bár gyakori az olyan műmese, amelyben vagy a varázstárgy, vagy maga a főhős nem működik „rendesen” (a népmesékben megszokott módon: Lázár Ervin  meséiből vagy Békés Pál A kétbalkezes varázslójából számtalan példát hozhatnánk), a mindenki által ismert Harry Potter-könyvek első részében (Harry Potter és a Bölcsek köve, még éppen a huszadik századból; eredeti megjelenés: 1997, első magyar kiadás: 1999) Harry szintén egy segítőtől kap ajándékba láthatatlanná tévő köpönyeget (még ha nem is találkozik vele személyesen, és nem is sejti, ki lehet ismeretlen jóakarója), és a köpeny épp úgy működik, ahogyan működnie kell. A népmesétől eltérően Harry (fő)hős ugyan, de – legalábbis, amikor megkapja a köpönyeget – nincs egyértelmű küldetése, a köpenyt nem a feladat teljesítése céljából ölti magára, hanem puszta szórakozásból. Fontos különbség még, hogy Harry gyerek, valamint az is, hogy köpönyegét megoszthatja és meg is osztja barátaival. A köpönyeget végül is felhasználja jó cél érdekében is, ám ez az „is” nem akkora eltérés a népmesétől, hogy azt mondhassuk, láthatatlansága egészen más, mint a népmesei láthatatlanság.

Nem úgy Tove Jansson A láthatatlan kisgyerek című meséjében. Tove Jansson első múmin-meséi 1945-ben jelentek meg, és – ahogyan az az évszámból is sejthető – Múmin-völgy, a múminok világa menedék, nemcsak az ott élők vagy odalátogatók számára, hanem a második világháború, a pusztítás, a veszteségek árnyékában az olvasók számára is.

A láthatatlan kisgyerek című mese kicsit későbbi, A láthatatlan kisgyerek és más történetek című kötetben jelent meg 1962-ben. Főhősében-címszereplőjében én egy második világháborús árvát sejtek, bár ezt a szöveg nem mondja ki egyértelműen. Egy sötét, esős estén múminékhoz beállít Tútikki, és magával hoz egy láthatatlan gyereket. (A múminokat most nem mutatom be aprólékosan: melegszívű trollok; Tútikki pedig ember, akinek figuráját Tove Jansson élettársa, Tuulikki Pietilä ihlette, és afféle közvetítő figurának látom a rideg valóság és a befogadó, mesés világ között.)

„– Tudhatnátok, hogyha valakit folyton ijesztgetnek, könnyen láthatatlanná változik – mondta Tútikki (…). – Na igen. Ezt a Ninnit nagyon megijesztette egy nénikéje, akire rábízták. A néni nem szerette. Találkoztam a nénivel, és mondhatom, rémes volt. Nem haragos, tudjátok, az olyasmit még meg lehet érteni. Csak hűvös és ironikus.”

Ninni láthatatlansága tehát Tútikki szerint a hűvös irónia okozta riadalmból fakad. Mint elmeséli, a néni reggeltől estig ironizált, „[v]égül a kislány körvonalai kezdtek eltűnni, és láthatatlanná változott. A múlt pénteken már egyáltalán nem látszott. A nénije elküldte velem, és azt mondta, hogy igazán nem gondozhat olyan rokont, akit nem is lát”. Az irónia, a másikon való rideg élcelődés azonban éppen a szeretetlenség eszköze, én tehát elsősorban a szeretlenséggel magyaráznám Ninni láthatatlanná válását, és az egész láthatatlanságot metaforikusan értelmezem.

A család be- és elfogadja a láthatatlan kisgyereket. A legtöbbet mama teszi érte. Látszólag azzal, hogy előkeresi a nagymama régi följegyzéseit, és meg is találja, mit kell tenni „Ha ismerőseink köddé válnak, és nehezen láthatók”, és bele is keveri a házi gyógyszert Ninni kávéjába; valójában természetesen azzal, hogy tudja, mikor (meddig) kell békén hagyni a sérült gyereket, hogyan kell vele beszélni, hogyan lehet szelíden bevonni a család életébe, és ha kell – például, amikor elejt egy üveg lekvárt – biztosítani afelől, hogy nincs semmi baj. „Ez éppen az az üveg lekvár volt, amit a dongóknak szoktunk hagyni. Most legalább senkinek sem kell kicipelnie a rétre.” Erre Ninni lábfeje, amiből egy pici korábban már felderengett, újra láthatóvá vált, és hozzá még egy pár sápadt lábszár is.

Ninni láthatóvá válása lassú folyamat, a család egészen megszokja, hogy arc nélkül létezik közöttük. Végül egy nagy nevetés teszi teljesen láthatóvá. „Tudtommal még soha nem nevetett – szólt Tútikki megdöbbenve.” Egyértelmű, hogy egy lélektani folyamat megkoronázása mind a nevetés, mind a láthatóvá válás, de amikor Tútikki azt mondja, „a lényeg az, hogy látszik”, mama ezzel a szívmelengető mondattal summázza a történteket: „Ez kizárólag a nagymama érdeme.”

Ross Welford 2016-os (nálunk 2024-ben megjelent) Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz című ifjúsági regényének főhőse szintén egy árva kislány. Ethel tizenkét éves, és a pattanásaival akarja felvenni a küzdelmet, ezért elfogyaszt egy adag (talán túl nagy adag) Dr. Chang Tiszta Bőre nevezetű, internetről rendelt gyanús italt, és némiképp émelyegve befekszik a titokban vásárolt, az őt nevelő nagymama elől gondosan titokban tartott szoláriumba, ahol is elnyomja az álom – és láthatatlanul ébred. A láthatatlanságról elég hamar tudomást szerzünk mi, olvasók, az odáig vezető eseményekről lassacskán értesülünk, újabb és újabb részleteket ismerve meg.

A 420 oldalas regény cselekményét röviden összefoglalni itt most lehetetlen és fölösleges is volna, de talán az alapszituációból is kitűnik, hogy Ethel a kamaszkor küszöbén szenved a testi változásoktól, magányos, önbizalomhiánnyal küzd, osztálytársai csak akkor veszik észre, ha csúfolni kell, és ő maga is elégedetlen magával. A valódi – hogy úgy mondjam, a regényvalóságon belül megvalósuló tökéletes fizikai láthatatlanságán túli – láthatatlansága viszont nem az átlagos kamasz-problémákból fakad, hanem abból, hogy a nagymama által felépített biztonságos közeg valójában családi titkokra, elhallgatásokra, hazugságokra épül.

Ethel árvasága: adott, de mind elárvulásának, mind születésének, kora gyerekkorának története meg lett hamisítva. Erről sokáig mit sem sejt. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy akinek kitörölték (újraírták) a múltját, akinek nincs valódi,  „látható” (kézzelfogható tárgyakkal is alátámasztható) története, az maga is láthatatlan. Ethel a láthatatlanságát az igazság szolgálatába állítja – egyes ügyekben valóban igazságot szolgáltat, másokban csak szem- vagy fültanúja lesz olyan dolgoknak, amelyekről eddig nem tudott, s amelyek ráébresztik a fájdalmas valóságra. Mégis ez a ráébredés lesz a záloga a láthatóvá válásának, az öntudatra ébredésének. 

Anélkül, hogy az izgalmas fordulatokból bármit elárulnék: engem íróként rendkívül foglalkoztatott, hogyan lehet egy ilyen nyugtanlító történetet megnyugtatóan lezárni. Annyit elárulhatok, hogy többek közt úgy, hogy a Dr. Chen Tiszta Bőre nevű szer elfogy, és Ethel – akiről időközben kiderült, hogy még a neve sem ez! – nem tud újabb adagot rendelni, mert a gyanús weboldal, ahonnan rendelte, eltűnt a netről. A regény végén főhősünk (már nem Ethel néven) a tizenharmadik születésnapjára készül, és boldogan újságolja el azt is, hogy bőre sokkal jobb, mint volt. Számomra ezzel egyértelműen azt üzeni, hogy megtalálta a saját körvonalait, határait; valamint hogy nem külső eszköz, csodaszer, varázstárgy segítségével akar boldogulni. Megtalálta önmagát.

Összefoglalva: az 1800-as években lejegyzett és megjelentetett, de több száz év tudását magába sűrítő népmesében a láthatatlanság a tudás megszerzésének egy módja, rafinált eszköz, amelynek eléréséhez szintén eszközre (láthatatlanná tevő köpönyegre, más mesékben süvegre vagy gyűrűre) van szükség; funkcionális aspektusa egyértelműen eltér a műmese és az ifjúsági regény üzenetétől, amelyekben a láthatatlanság identitásprobléma.

A népmesében a felnőtt hős már készen áll a próbára, saját elhatározásából és segítője jótanácsával felvértezve áll a próbatételek elé, a műmesében, ifjúsági regényben a gyerek főhős elszenvedi láthatatlanságát, s láthatóvá válását – kivéve Harry Potter – nem kontrollálja úgy, mint a népmese hőse, ez az út egy megszenvedett folyamat. A varázstárgy (köpönyeg) is eltűnik az évek során: Janssonnál a láthatatlanság eleve adott, Welfordnál a gyanús ital plusz szolárium kombináció „tudományos” kísérletté teszi, ami modernizálja (a megcélzott olvasói réteg számára is elfogadhatóbbá teszi), de nem szünteti meg a motívum által felvetett kérdéseket.

Ha mégis közös nevezőt, tanulságot keresnénk a láthatatlanság korokon átívelő motívumában, azt mondhatnánk, aki párra, szeretetre és önelfogadásra – vagyis önazonosságra – talál, az (újra) láthatóvá válik.

A széttáncolt cipellők a Márton-Adamik-féle fordításban:

A széttáncolt cipellők, In: Jacob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék, ford.:

Adamik Lajos, Márton László, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989., 489-491.

Én a Rónay-féle fordítás nyelvhasználatában idéztem fel a történetet (amelyben a fák

megcsendülnek, nem reccsennek):

A széttáncolt cipellők, In: Grimm legszebb meséi, ford.: Rónay György, Móra Ferenc

Könyvkiadó, 1986., 244-249.

Tove Jansson: Történet a láthatatlan kisgyerekről, In: Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek,

ford.: Szakonyi Csilla, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989., 107-125.

Ross Welford: Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz!, ford.: Rét Viktória, Pagony Kiadó,

2024., 421 o.

Otthon vagyok, és egyedül vagyok, egyedül az otthon van, és mosogatok és kávét főzök és teregetek és gyúrok és dolgozom egyszerre. És gondolatokat gyúrok, kávét teregetek, szövegeket mosogatok, és otthont főzök. 

Ha csengetnének – sosem csengetnek –, nem reagálnék, hiszen annyira elfoglalt vagyok, ha otthon vagyok, elfoglalt vagyok, lefoglal az, hogy otthon vagyok, otthon az egyedül van, és ha egyedül mosogatok, egyedül főzök kávét, egyedül teregetek, egyedül gyúrok és egyedül dolgozom, akkor megzavarna, ha csengetnének. És a csengető sem tudná, hogy állat van bent, vagy ember, sokszor én sem tudom, félek belépni az otthonba, mert az belépés az egyedülbe, és az egyedülben, ahol otthon éreznéd magad, van egy állat vagy ember, de lehet, hogy nem egy állat, hanem sok, biztos, hogy van elefánt például, mert az egyedül az egy porcelánbolt, ha belépek, kő kövön, ember emberben, állat emberben nem marad, minden ki akar törni, kiugrani, pedig az elefántok nem is tudnak ugrani, a lajhárok, a rinocéroszok és a vízilovak sem tudnak ugrani, most ezek ugrottak be hirtelen, a nem ugrók, akik lomhák és lassúk, pedig a víziló gyors tud lenni, évente 500 ember hal meg víziló-támadásban, és ki tudja mennyi egyedül, otthon mosogatás, kávéfőzés, teregetés gyúrás vagy dolgozás közben, aki inkább vízilóhalált halna, mint ezeket a banálisokat, amennyiben, persze, van banális halál, meghalt, mennyire banális, ilyet nem mondunk, pedig mindannyian erre vagyunk predesztinálva, az, hogy élünk, kevésbé banális, mint az, hogy meghalunk, például egy porcelánboltban víziló-támadásban meghalni, az nem lenne banális, de vajon hányan választanánk ezt pl. a mosogatás közben egyedül érte a halál helyett, 

a porcelánboltban még az sem baj, ha egyedül van az ember, egyedül az állataival ott bent, a belső lajhárával, a belső elefántjával vagy a belső rinocéroszával, amelyek ugyan nem ugranak, de elég nagyok hozzá, hogy túlsúlyosak legyenek, és ne menjen a kiugrás a porcelánboltból, és belenyugodjunk, hogy jó, mostantól így élünk, pontosabban így halunk, egy porcelánboltban, pedig kellene még mosogatni, kávét főzni, teregetni, gyúrni és dolgozni, de annyi belső állatot kell jól tartani, etetni, egyáltalán életben tartani, hogy az egy belső állatkertnek is a becsületére válna, pláne egy boltban, ahol nagyon vigyázni kell, merre fordul az ember, pontosabban elefánt, lajhár, rinocérosz, víziló, mit fog meg, mit vesz le a polcról, mert egy elhibázott mozdulat, és minden dől, törik, csörömpöl, csörög és zörög, amitől a belső állatok megijednek, keresik a kiutat, még zabolátlanabbak, még megállíthatatlanabbak lesznek, oda a lomhaságuk, oda a nyugalmuk, a nehezen elnyert méltóságuk, egyre vadabbul keresik a megnyugvást, egyre vadabbul keresik a csöndet, hogy egyedül lehessenek, hogy ne zavarja őket a kiterjedésük, ne zavarja őket a nagyságuk, egyáltalán ne zavarja őket semmi, hogy otthon legyenek és egyedül, mosogassanak, kávét főzzenek, teregessenek, gyúrjanak és dolgozzanak egyszerre, egyáltalán azt a felfoghatatlan mennyiségű történést, amit pillanatnak hívunk, átélhessék, és ne kelljen meghúzni magukat, kisebbnek és ártatlanabbnak látszódni, mint amilyenek, ne hazudják el a létezésüket, és ők se hazudják el a létezésük monumentalitását, 

és akkor csöngetnek – jövök, illetve jövünk, kiáltok, előkapom az előkészített pórázokat, külön-külön mindenkit kikötök, és megnyugtatok, nem értetek jöttek, nem adnálak oda titeket senkinek semmiért, mikor kinyitom az ajtót, ki akarnak törni, könnyedén szakítják el láncaikat, de a küszöb megállítja őket – egyikük sem tud ugrani. 

Így marad életben mindegyikünk egyedül, otthon. 

Csak így,

hirtelen összepakolod

a széllel kitömött madaraidat?

Beletuszkolod bőröndödbe

a mohás fákat?

Kérdezés nélkül

ráülsz a felhőinkre,

amiket indokolatlan mennyiségű celluxszal

körbetekersz,

hogy egy csepp esőt se veszíts,

míg leviszed a folyosón?

Egy mozdulattal

feltekered lábnyomaimat

a távoli hegyekkel,

mint egy poros, 

foltos szőnyeget,

amit csak azért viszel el a hátadon,

hogy majd az első sarkon kidobhasd.

Bizonygasd csak,

hogy ez nem bosszú,

csak meguntad a zajt,

a műanyag papucsokat,

a hangos csoszogást.

Ennyi év után a szememre hányod,

hogy a naplementékért nem adtam semmit,

csak céltalan bolyongást.

Életeken át próbáltam megérkezni,

de most már nincs hova.

Mindenkit ellenem fordítasz.

A ködünk is úgy tesz,

mintha nem ismerne.

Behúzódik az örökkévalódba,

és onnan ugat.

Én etettem a kezeimből

halott filozófusokkal,

én sétáltattam póráz nélkül az erdőben,

és most azt játsszuk,
hogy idegen vagyok.

Hiába vigyáztam rá,

hiába adtam neki nevet,

a köd

nem az ember gondolataihoz hűséges,

hanem a tájához.

Nem igaz?

A háttérképeken kívül

valamit azért hagyhatnál magadból.

Tényleg képes vagy a cipőm talpáról is

lesikálni a sarat?

Felcímkézzem neked,

ha már úgyis bezacskózod?

Kinek viszed?

Mire kellenek neked

a beszorult égtájak,

a kavicsok,

a kutyaszar,

az a több ezer kilométernyi hátranézés?

Hogy tudsz egyszerre

ennyire közönyös lenni és alapos?

Kitéped a ventilátor lapátjait,

és zsebre vágod.

Ha elviszed a szelet,

nincs mi leplezze

az időtlen mozdulatlanságom.

Ritkán látok

valami érzelmet a lankáidon.

Eddig sosem reagáltál,

sosem ítélkeztél,

sosem gyászoltál.

Most, mikor elmész,

a semmiből odasúgod,
hogy a viharban vagyok a legszebb.

Kócosan,
ahogy rettegve menekülök 

a villámok elől,

isten elől,

isten lábaihoz.

Eddig is csak tűrtél?

Eltűrted azt,

amit a teremtésnél elrontottak?

Neked nem elég,

hogy csak benned bízik,

benned bujkál isten,

te akarsz lenni a sár az éhes szájakban,

amit az ember eszik

kozmikus hajléktalanságában,

ha elfogyott a hite.

Becsukod magad mögött

az ajtót.

Finoman.

Nincs dráma,

nincs csattanás,

nem nézel vissza

Egy szemeteszsákban húzod

a gyökereket,

amiket kitéptél a lábam alól.

Boldogan követnek

a bogarak,

a madárijesztők,

apám csontjai a vaddisznókkal.

Az ablakból nézem,

ahogy viszed a teret,

a fák kérgeit,

a mohás sziklákat,

mindent,

amiről visszaverődik a hangom.

Nem zavar senkit,

hogy én még kérdeznék?

Míg segítettem leereszteni a tavakat,

te kimenekítetted istent

a papírjaimból.

Nekem egyszer se mondta,

hogy nem érzi jól magát

a háborúban,

a fémes ízben,

a poros utakon.

Tudtam volna bármiről írni,

ha egyszer is hozzám szól.

És most?

Most miről írjak a nagy szabadságomban,

ebben a reménytelen lebegésben?

Egy táj nélküli emberről,

aki saját maga körül bolyong

túracipőjében,

vagy a plafonról lelógó

neonlámpáról,

aki azt hiszi,

ő a nap.

Az Advent második vasárnapján elmondott Stockholmi beszédben ezt olvashatjuk az angyalokról, az emberi méltóságról, a lázadásról és a reményről: „Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.” A beszédet így kezdte: „Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről akartam megosztani a gondolataimat, de a remény nálam végleg kifogyott”. Ha végigolvassuk az életművet, vagy legalábbis pár darabját, világos lesz, hogy miért. Talán elmondhatjuk, hogy az egész életmű lázadás, lázadás a világ ellen, a grammatika ellen, a kisszerűség, a képmutatás, a konvenciók, a hamis remények, az önámítás, a mítoszok, az ideológiák és a hazugság ellen. Ízig-vérig szabad és igaz művészet ez – ebben rejlik a nagysága és az ereje.

„A remény hiba.” Ez a mottója Krasznahorkai László Herscht 007769 című regényének. Első olvasatra azt jelenti, hogy nincs kegyelem a teremtésben, nincs mit várni, remélni, hibázunk, ha mégis ezt tesszük. A következő oldalakon pedig egy olyan hiba lehetőségéről értesülünk, melynek kozmológiai jelentősége van: egy felesleges antianyag-részecske „ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mind felesleg, mint többlet, mint hiba…” E szerint az olvasat szerint a remény is  egy megmagyarázhatatlan tényen nyugvó, többlet, bőség, felesleg, hiba, és mindkét értelmezés egyaránt érvényes lehet a regény világában.

S nem csupán a Herscht 007769-ben, hanem ebben az egész szöveguniverzumban, amelynek kezdetét az 1985-ben megjelent Sátántangó jelenti, aminél erősebb entrée-ja aligha volt bárkinek is a magyar irodalomban. A könyvről rengeteg kritika született, ezek szerzői azonnal felismerték a mű jelentőségét, és észrevették, hogy egy új hang, új poétika, új világlátás jelent meg vele a magyar irodalomban. Radnóti Sándor „makulátlan remekműnek” tartotta, és „teljes antropológiaként” jellemezte, amelyben „a csodavárás és a csodahit, a képzelt, irreális megoldásba vetett félénk bizalom éppoly szélsőségében mutatkozik meg, mint a romlás”, de mégis „minden fantasztikus elem a valósághoz van hálózva”. Az 1989-es Az ellenállás melankóliája folytatta az előző regény hagyományait, és az egymást követő művek hamarosan már nemcsak az irodalomban, hanem az egész magyar kultúrában általános referenciapontként szolgáltak.

Ez csak a legnagyobb szerzőkkel esik meg. Csokonaival, Petőfivel, Jókaival, Adyval, vagy közelebbi példát mondva: Esterházy Péter a magyar irodalom apafigurája volt, akinek a szava nemcsak esztétikai, hanem közéleti kérdésekben is nagyon sokat nyomott a latban. Mondásai bon mot-ként terjedtek, személye általános igazodási pontot jelentett. Tolnai Ottó szövegvilága a Vajdaságban határozza meg a kultúra szerkezetét. Mondatszövése, asszociációi, jellegzetes témái: a karfiol, a tenger, az azúr, a föld, beleszervesültek az irodalomba, a színházba, a kultúra szövetébe. 

Krasznahorkai László is azon szerzők közé tartozik, akik nemcsak értelmezik azt a világot, amelyben élünk, hanem formálják, alakítják is. Nemcsak az irodalomban, hanem a tág értelemben vett magyar kultúrában. Amely elképzelhetetlen lenne az 1994-es Tarr Béla-film nélkül, az pedig Víg Mihály zenéje nélkül. Ez a hármas jócskán meghatározza azt, ahogyan az elmúlt évtizedekben irodalomról, filmről, zenéről, saját magunkról gondolkodunk, ahogyan saját magunkra nézünk. A Sátántangó, a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák beépültek az észlelés és az önértés struktúráiba: a perifériára szorult emberek, a lepusztult kocsmák, a városszéli utcák és az istentől elhagyatott alföldi táj úgy jelenik meg számunkra, ahogyan megtanultuk Krasznahorkai Lászlóval, Tarr Bélával és Víg Mihállyal együtt látni és érezni,  nemcsak esztétikai, hanem morális minőségként is.

A tárgyaknak, az állapotoknak, a dolgoknak valamilyen sűrű, intenzív atmoszférájuk, jelenlétük van, világteremtő erejük: a tangó, a bálna, a fagyott sár, a szélfútta szemét, a farkas, a Titanic bár, a csillagos égbolt rendje, a félkegyelműség állapota, a sparhelt   ‒ Krasznahorkai mindebből metafizikát csinál. De úgy lép túl a phüsziszen, a fizikai létezőkön, hogy a túlnant is ebbe a világba idézi meg. Tarr Béla képi világával és Víg Mihály zenéjével az érzéki világban jelenik meg az érzékfeletti, pontosabban annak az állandó hiánya, a fájó, a borzalmas, az elviselhetetlen hiánya. Ezt írják körül mindazok a művészek, akikkel az író együtt dolgozott, vagy akikre hatást gyakorolt, akik részesei lettek ennek az univerzumnak: Deim Pál, Eötvös Péter, Max Neumann, Ornan Rotem – és sorolhatnánk a neveket. A szentendrei Művészetmalom Minduntalan című kiállítása alapos áttekintést nyújt erről a kiterjedt kapcsolathálóról és erről az egész univerzumról, amely megjelenik filmben, zenében, fotókon, festményeken, a színpadon – összművészeti projektté válva, amely azt demonstrálja, hogy a világunk, az életünk is egészen Krasznahorkai-szerű lett, rajta keresztül nézzük és értjük magunkat. A folyton történő apokalipszist, a megválthatatlanságot, az örökös sóvárgást a transzcendenciára. Ahogyan egymásra másolódik a tragikum és a komikum, a katasztrófa és a hétköznapi élet mélységes kisszerűsége. 

Lépten-nyomon idézik, hogy Susan Sontag „az apokalipszis mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót. Ami azt is jelzi, hogy ez az univerzum nem helyi érdekeltségű, hanem szerte a világban értik ezt a nyelvet. Beletekintve az író német, angol, francia és orosz recepciójába, csak megerősödik ez a véleményünk. A Rombolás és bánat az ég alattról azt írta az angol nyelvű kritika, hogy „furcsa, megerőltető, üdítően nem-amerikai”, valamint hogy a szülőföld ördögi üressége és közönye idegen tájon is tapasztalható. A Báró Wenckheim hazatér című regényt pedig a kortárs irodalom egyik legnagyobb teljesítményének tartották, „ez a legelszántabban könyörtelen műve”, „napjaink mindent átfogó pillanatképe”, a szerző pedig legjelentősebb élő írók egyike, akinek védjegyei a filozófia és apokalipszis, és munkássága Dosztojevszkij műveivel rokonítható.

A Seiobo járt odalent francia fogadtatásának szemléjéből kiderül ugyan, hogy akkoriban még kevéssé ismert arrafelé, de Nobel-díj várományosként emlegetik, mint „páratlan prózaírót”, aki „országának legnagyobb prózaírója Nádas Péterrel együtt”. A Báró Wenckheim hazatér azonban már olyan közegbe érkezett, amelyben ismerősebben csengett az író neve, és szuperlatívuszokban beszélnek a könyvéről, a nyelvéről, Kafkához, Sartre-hoz, Becketthez, Joyce-oz hasonlítják. Azonosítják benne Magyarország nagy problémáit, az idegengyűlöletet, a hipokrita vallást, az álságos szeretetet, de felfigyelnek azokra a dimenzióira is, amelyek általánosabb érvényűvé teszik: modern alvajárásról, önzésről, a magánéletbe való visszahúzódásról, lopakodó fasizmusról, kilátástalan káoszról írnak.

Ugyanezen mű német fogadtatása szintén kedvező volt, Krasznahorkairól úgy írnak, mint aki a 2015-ös Man Booker-díj óta kult-státuszt élvez, és prózájának egyedülálló soundja van. Krasznahorkai a mai Magyarország parkettjére penderíti figuráit, és újra játszani kezdi az infernális Sátántangót, történetei példázatosak, többértelműek, a regény apokalipszis és haláltánc egyben, nyelvi vihar, és ízig-vérig kényelmetlen könyv, Dosztojevszkij-szerű figurákkal. Különösen érdekes, hogy mit kezdett a német olvasóközönség a Türingiában játszódó Herscht 007769-cel. „Nem lehet nem észrevenni: Krasznahorkai fékezhetetlen prózáját a legaktuálisabb német történések lelki eszköztárából meríti” – olvashatjuk. Nyelvéről pedig ezt: „e nyelv sűrű és folyékony, könnyedén összehozza a csodát és az apokalipszist, a nácit és a bolondot.” Tekintete mélyre megy a német lélekben, a könyv egyszerre meditáció és a keletnémet valóság részletes felderítése,  „figyelmeztető kiáltás egy szétszakadó, radikalizálódó társadalomnak”, és a szerző új színtéren variálja az apokaliptikus vidéki bohózatot, amelyet jól ismerünk tőle, komor emberiséganalízist nyújt, és az emberi létezésről és a világ állapotáról szól a regény. Vagyis bárhol olvassák a világon, mindenhol képesek elvonatkoztatni az aktuális helyszíntől, időtől és közéleti eseményektől.

Mindezek tükrében különösen érdekes a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája orosz fogadtatása (az előző 2018-ban, a másik 2020-ban jelent meg oroszul), már csak azért is, mert a Dosztojevszkijjel való hasonlóságot már mások is emlegették. Felmerül a recepcióban ezen kívül Gogol és Platonov neve is, de olyat is olvashatunk, hogy „A Sátántangó leginkább arra emlékeztet, mintha a Holt lelkeket és a Revizort a Beckett- és a Kafka-művek abszurditási fokára emelnénk.” Ilyeneket írnak róla: nukleáris töltete az abszurd, az antiutópia, a groteszk és a legkegyetlenebb szatíra elegye; színtiszta Kafka; a pokol teljes anatómiája, fiziológiája, jól beláthatóan alkotórészeire bontva; absztrakt, tipikus, általánosított, sémaszerű, mint egy filozófiai traktátus, de a legapróbb részletekig konkrét; egyszerre működik a józan ész és egy semmilyen értelmezésnek nem engedelmeskedő logika. Továbbá elképzelni is nehéz, milyen hatást kelthetett volna ez a regény, ha a peresztrojka legelején megjelenik a Szovjetunióban, hiszen a közéletben is eseményszámba ment volna. Vicces továbbá, hogy a hatalmas ország kritikusai elcsodálkoznak: „döbbenetes, hogy azon az ujjbegynyi térképfolton egyszerre három ekkora mester születhetett: Víg Mihály, Krasznahorkai László és Tarr Béla…”

Krasznahorkai László művei tehát szorosan kötődnek Magyarországhoz, ehhez az „ujjbegynyi térképfolthoz”, de el is emelkednek tőle, látomásszerűvé téve a vigasztalan tájat és lakóit. Ahogyan a Nobel-díj bizottsága fogalmazott, az elismerést „a lenyűgöző és látnoki műveiért” kapja, „amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. Érezzük ezt az erőt, átjárja a magyar kultúrtájat, de érzik ezt szerte a világban, ahol az olvasók magukra és saját világukra ismernek az alföldi sárban, a bálnában, Valuskában, Irimiásban. Érezzük a mondat erejét, ahogyan körénk tekeredik, befon, és mint egy örvény, magával ránt. 

S végezetül még annyit érdemes szóvá tenni, hogy Krasznahorkai László magyarul mondta el a beszédét. Azon a nyelven, amelyen alkot. Hetényi Zsuzsát idézve: „a magyarul beszélés gesztusával szépen visszaperelte nekünk a mi nemzeti magyarunkat a magyarkodóktól, és szelíden, de határozottan belerakta ezt a kulturális magyarságot Európa közepébe.” Talán mégis van remény.

Három szerző

Először arra gondoltam, hogy három olyan szerzőről írok, akik egész életüket vendégeskedéssel töltötték. Úgy is mondhatom, bujdosással. Úton voltak egyik házigazdától a másik felé, ha esett, ha fújt. Akár megverte őket a balsors, akár rájuk mosolygott a jószerencse.

Egyikük Walther von der Vogelweide. Amikor jól ment a sora, fejedelmi udvarokban adta elő szerelmi és közéleti költeményeit. Ilyenkor pénzjutalmat és prémes télikabátot adtak neki, néha lovat is. Ha rosszabbul ment neki, útszéli fogadókban tartott szerzői estet koszt és kvártély fejében. Úgy ünnepli a tavasz szépségét, hogy kihallatszik szavából: sokat fázott és éhezett télvíz idején, amelyet íme, sokadszor is túlélt. Úgy örvend annak a házikónak, amelyet ismeretlen pártfogójától kapott, hogy nyolcszáz évvel később is hallom: soha nem volt saját otthona, és ezt az ajándék házat sem fogja birtokba venni.

A másik örök vendég Giacomo Casanova. Már fiatalon is sokat csavargott, nagyuraknak tett szolgálatokból és rikító színekben pompázó ötletekből élt. Huszonöt éves volt, amikor szülővárosának, Velencének inkvizítorai indoklás nélkül letartóztatták, és bírósági eljárás nélkül bezárták a hírhedt ólomkamrák egyikébe. Innét sikerült megszöknie (a szökés leírása a korabeli elbeszélő próza legszebb lapjai közé tartozik), Velencébe soha többé nem térhetett vissza; egy életen át vendégeskedett. Akkor is vendég volt, amikor ő látott vendégül másokat egy kibérelt lakosztályban. Ő a világirodalomban a legbőkezűbb fösvény: két kézzel szórja a pénzt, főleg nőkre, de még évtizedekkel később is pontosan emlékszik, mire költött mennyit és milyen pénznemben. Erotikus kalandjait sem kizárólag a szexuális étvágy magyarázza; ugyanilyen erős a félelem, sőt irtózás a személyhez és helyhez kötöttségtől. Utolsó tizenöt évében a Dux (ma Duchcov) melletti Waldstein-kastély könyvtárosa volt, a gróf kegyeire rászoruló, a személyzet által kevéssé tisztelt, még kevésbé kedvelt, vénülő vendég.

A harmadik pedig Hans Christian Andersen, az archaikus mesemondók utódja és a turnékból, rezidens öszöndíjakból élő modern írók előfutára. Meséiben sok a költői szépség és még több a szomorúság. A kacsa, aki arról ábrándozik, hogy egyszer majd ezüst tálon jelenhet meg, előkelő hölgyektől és uraktól üdvözölve. A rendíthetetlen ólomkatona, aki annyira szerelmes a papírmasé táncosnőbe, hogy megolvad. És másodszor is kacsa: a rút kiskacsa, akiről kiderül, hogy hattyú. Ez talán a legszívfacsaróbb. Ez az ő személyes története, a többi mesénél is nagyobb mértékben. A meseíró anyja a nép egyszerű gyermeke volt, akit állítólag az ifjú koronaherceg, a későbbi VIII. Keresztély is megkívánt. Andersen, akit gyerekkorában sok bántalom ért a születése miatt, egyszerre csak megtudta, hogy talán (vagy valószínűleg, vagy majdnem biztosan) a király az apja. Ennek metaforája a rút kiskacsa átváltozása előkelő hattyúvá. Ez adott erőt az írónak a meseköltéshez, ennek tudatában vendégeskedett egy életen át, és mondta, mondta meséit, amíg a vendéglátó, vagyis az aktuális közönség rájuk nem unt.

Erről a három szerzőről akartam írni, az ő életfogytiglani vendégeskedésükről. De aztán rájöttem, hogy a szerzőnek elsősorban írnia kell, és csak másodsorban vendégeskednie. Az említett szerzők életműve túl hosszú volna vendégszövegnek. Inkább két olyan személyről írok, akik egy-egy – történetesen magyar – irodalmi alkotásban lépnek fel vendég gyanánt. 

A vén nemes

Petelei István, a fenti című novella szerzője Mikszáth nemzedéktársa volt. Írói tehetségben felvehette a versenyt Mikszáthtal, de közel sem vált annyira népszerűvé, mint A jó palócok szerzője. Ez részint visszahúzódó természetével, részint erdélyi regionalizmusával magyarázható, de legalább ennyire tehetnek róla a kánonképződés szeszélyei. 

A címszereplő vén nemest Kardos Dánielnek hívják. Megtudjuk róla, hogy valaha gazdag földesúr volt. Részt vett a szabadságharcban („A haza kérte mindenét – és odaadta. Sohase bánta meg. Egy egész századot öltöztetett fel.”), emiatt bujdosnia kellett. Amikor baj nélkül hazatérhetett volna, már nem volt hová hazatérnie.

A novella csak annyit mond el, hogy Kardos szülőházát, a barátosi udvarházat kifosztották. Még ezt sem mondja ki. Úgy fogalmaz, hogy „mit sem találván (…), amit a magáénak mondhatna”, elindult, hogy meglátogassa egyik jóbarátját. 

Nem tudjuk meg a szövegből sem azt, hogy volt-e Kardosnak családja, amely odaveszett a harcokban, vagy világéletében magányos volt, sem pedig azt, miképpen vesztette el a szülőháza fölötti tulajdonjogát. Annyit tudunk meg, hogy: „Az ősi portán egy kurtanemes lakik. Csak pár szobát laknak az egész kastélyból. A kertet legelőnek használják.” Továbbá azt is megtudjuk, hogy a szentléleki kastélyban lakó egyik jó barát meglátogatása nem egyszeri akció volt, hanem Kardos életformájává vált.

Kardosnak, mai csúf szavakkal, megvolt a kapcsolati hálója és az akciórádiusza. Utóbbi Erdély északi részére és a Partiumra terjedt ki. „A sükösdi kőfallal kerített bástyás udvarházból a Maros völgyébe indult. Ma itt pihent, holnap amott vadászott az urakkal, fecsegett az asszonyságokkal. Az erdei vadak fortélyát ismerte, s a lovak fajtáit. Kapun ki, kapun be a rónaságokon s a hegyes vidékeken, a székelyek országában és a színtelen alföldön, kik a kastélyokat lakják, a nemesházakat, a Kardosoknak ismerősei voltak. Hajdani fegyvertársai, atyafiai vagy barátai. Benyitván ajtaikon, otthonába nyitott.”

Két dolgot érdemes megfigyelnünk. Az egyik az, hogy Kardos Dániel nem dolgozik. Földönfutóként is elméleti (és elvetendő) lehetőségnek látja a munkát. Jó az egyszerű embernek – mondja a narrátor –, aki arca verejtékével keresi kenyerét. „Azonban a nemesember a nagy hagyományok súlya alatt inkább bolyongjon hajléktalanul, nélkülözzön és fázzék – de ne alázkodjék le addig, hogy pénzért fárassza magát munkában.” A másik megfigyelésre érdemes mozzanat az, hogy Kardosnak van ritmusérzéke: „járt, járt, kellemes, nyugodt tempóban, látogatásról látogatásra”.

Mit jelent ez a kellemes, nyugodt tempó? Az örökvendégnek nem szabad megvárnia, hogy a vendéglátók ráunjanak: addig kell a búcsúzkodást elkezdenie, amíg marasztalják. És nem szabad észrevennie, hogy már nem is marasztalják. A kedveskedés igazából kitessékelés. „Még az ebédnél is szólnak: »Aztán látogasson meg ismét minket.«” Vagy: „Megkínálják kocsival. Menjen azon a szomszédig. Ne fáradjon el az öreg ember…”

Bizony ám, a hajléktalanság kezdete óta eltelt harminc év. Ennyi idő alatt a saját házában is megöregszik az ember, nemhogy úton-útfélen. A vendéglátók továbbra is szívélyesek hozzá, de alig tudják leplezni félelmüket, hogy Kardost éppen náluk hagyja el az ereje, és ápolniuk kell, vagy saját költségen eltemetniük. Kardos éppen a szülőháza udvarán hallgatja ki a névtelen „kurtanemes” és neje beszélgetését. A férj kérdése: „Mármost mit teszel, ha idejön elgyengülve, s nem tud továbbmenni?” Mire az asszony: „Úgy teszek, amiképpen a többiek (…), ha jön, jóltartjuk mi is őtet, hogy legyen ereje továbbmenni.”

Vajon azért fogy a vendégszeretet, mert fogy a vendég ereje? Vagy fordítva: azért gyengül a vendég, mert fogytán van a vendégszeretet, amelyből erőt meríthetne? Ez az örök vendégség örök paradoxona.

A béna harcfi

Arany János versében olvassuk: „Béna harci lép be, sok jó estét kíván”. A Családi kör közhely, agyonkoptatott tananyag. Mégis tele van rejtélyekkel. Például: mitől csíkos a gazda tarisznyája? Vagy: milyen madár szárnyából és combjából készült vacsorára az „egyszerű étek”? Rejtély a béna harcfi személye is. Itt van mindjárt a jelző. Hogy tud a harcfi belépni, ha egyszer béna? Hát úgy, hogy a „béna” szó a vers keletkezésekor csonkát vagy sántát is jelenthetett. Vendégünk hadirokkant. Látszik rajta, hogy a közelmúlt harcaiban, konkrétan a szabadságharcban sebesült meg. Utóbbiról a versben nincs szó. Azaz… Fennmaradt egy korai szövegváltozat, amelyben az esti vendég szavai mégiscsak utalnak a történelemre. „Beszél a szabadság véres napjairul, / S keble áttüzesül és arca felpirul, / Beszél azokról is, szemei könnyben úsznak, / Kikkel más hazába bujdosott… koldúsnak.”

Könnyen beláthatjuk, hogy a vers helyszíne magyar vidék, azon belül Kelet-Magyarország. Ott voltak-vannak török korból maradt csonka tornyok. Arany szülőhelyén, Nagyszalontán is van egy. Azáltal, hogy a béna harcfi Magyarországon van, a szöveg szerint külföldön tartózkodik. Miért? Hiszen ő maga mesél a szabadságharcról, nyilván ott sebesült meg. Talán nem magyar? De igen. Semmi sem mutat az ellenkezőjére. Hát akkor?

A megfejtés egyszerű. Vendégünk erdélyi ember, akárcsak Petelei novellahőse, Erdély pedig a kiegyezésig nem volt Magyarország része. Külön államnak számított a Habsburg-birodalmon belül. Bevett kifejezés volt 1867 előtt: „a két haza”. A béna harcfit ugyanaz a sors érhette, mint Petelei novellájában a vén nemest: amíg harcolt, illetve felépült sebesüléséből, lakóhelyét elpusztíttották, családját – ha volt – meggyilkolták. Nincs hová hazatérnie, hiába is beszéli el „vágyát hona szent földére”. Egyszerű ember, így, ellentétben a vén nemessel, nincs neki se ismeretségi köre, se akciórádiusza. Az etnikai konfliktusról, amely a béna harcfit földönfutóvá tette (most éppen vendéggé, de többnyire „[m]ennyit szenved úgy is sok bezárt kilincsen”) a korai szövegváltozatban sem esik szó. Helyén egy ellipszis, magyarul kihagyás tátong.

A végleges szövegváltozatban az egész forradalom és szabadságharc, azaz tulajdonképpen az egész magyar történelem egy nagy-nagy ellipszis. Emlékszünk: a házigazda nagyobbik fia figyelmesen hallgatja a jövevényt. „És mihelyt a koldus megáll a beszédben: / »Meséljen még egyet« – rimánkodik szépen.” Mire: „»Nem mese az, gyermek« – így feddi az apja”.

Nem bizony. Nem mese, hanem történelem. Félig történelem, félig traumatizált közelmúlt, amelynek traumája utóbb szintén a történelem részévé vált. Ami azt is jelenti, hogy a végleges változatban nagyobb és drámaibb az elhallgatás, mint a korábbiban. A fáradt földműves a béna történelmet látja vendégül. A történelem, hálából a vacsoráért és a szállásért, elbeszélné önmagát, de Arany nem juttatja szóhoz. Az olvasó csak sejtheti, miről beszél a koldus. Akit egy pillanatig, mint a régi mítoszokban, akár álcázott istenségnek is hihetünk. A Családi körben ez – és az ellipszis – a vendégség lényege.

Mit tudunk: valóban járt Walther von der Vogelweide a mai Óbudán?
Először azt érdemes tisztázni, hogy létező személy volt-e.

Ahogy mondjuk Homérosz esetén is felmerül a kérdés?
Nem egészen, korban Walther sokkal közelebb élt hozzánk. De lényeges kérdés, mi a kitaláció vagy valóság az esetében. Óbudáról például nem írt verset. Az életéről biztosat szinte semmit nem tudunk. Honnan tudjuk, hogy létező személy volt? Pártfogója, a passaui püspök számadáskönyvének egy tétele alapján. Eszerint 1204. Szent Márton-napján, vagyis november 11-én egy bizonyos Walther von der Vogelweide nevű dalnok kapott öt hosszú solidust prémes télikabátra. Ez kifejezetten nagy összeg volt. Még egy jó hátaslovat is lehetett volna belőle venni. Tehát: a passaui püspök környezetének megbecsült tagja volt ebben az évben. Sok mindent mond aztán saját magáról a verseiben, ezeket vagy elhisszük, vagy nem.

Manapság ismét nagy divat az autofikciós irodalom, amelynek egyik őse az ő költészete.

És hogy jött az óbudai látogatás legendája?
Van egy híres költeménye, amelyet az újkori szakirodalom Dicsőítő ének néven emleget. Benne egy olyan sorral, amelyben azt mondja: eljutott „unz Ungerlant”, azaz egész Magyarországig. Az biztos, hogy Bécsben hosszabb időt töltött, ami akkor a német nyelvterület keleti határa volt. Feltételezhetjük, hogy tényleg átkerült magyar földre is. De hogy hova, meddig jutott el, arról semmit nem mond ez a költemény. Ha eljutott Sopronig, miért ne jutott volna Óbudáig is? Azért ennél többet mondhatunk. Egy feltételezés szerint Wolfger von Erla passaui püspök nemcsak Walther von der Vogelweidének, de a Nibelung-ének névtelen szerzőjének is pártfogója volt. A két szerző egy időben élt, ugyanazon a nyelven alkotott. Egy elmélet szerint valójában az is Walther műve. Márpedig a Nibelung-ének szerzője jól ismeri a magyar terepet, Dévény gyepűitől egészen az Attila-várnak nevezett helyig. Utóbbi nagy valószínűséggel Esztergommal azonos, de lehet akár Óbudával is. Van ugyanis egy hagyomány, amely szerint az aquincumi romokat Attila király palotája maradványainak tartották a középkorban. Ezért Aquincumot, azaz Óbudát a helybeli németek Ecilburgnak hívták. Annak a valószínűsége tehát, hogy a Nibelung-ének szerzője járt Ecilburgban (Esztergomban vagy Óbudán), már nem csekély.

De miből gondoljuk, hogy a Nibelung-éneket is Walther jegyezte?
Abból, hogy az ismeretlen szerzővel egy időben élt, ugyanazon a nyelven írt, és mindkettejüknek a passaui püspök volt a pártfogója. Más nem nagyon támasztja alá az azonosságot. Mégis előhozom ezt a gondolati konstrukciót annak érdekében, hogy hellyel kínálhassuk Walther von der Vogelweidét Óbudán. Szülőhelye is bizonytalan: sok mai helység tulajdonítja magának, minthogy a középkorban sok falvat, majorságot neveztek Vogelweidének. Szó szerint azt jelenti, hogy madáretető. Nem akármilyen madaraké, hanem azon vadászmadaraké, amelyek egy erre a célra kialakított erdei tisztáson (ez volt a vogelweide) az elejtett vadak zsigereit megkapták jutalmul. Épületek, tanyák, majorságok keletkeztek aztán ezeken a tisztásokon. Bajorországtól Dél-Tirolig rengeteg ilyen volt, de Csehországban és még Hessenben is. A XIX. században, amikor elkezdődött a Walther von der Vogelweide-kultusz, minden olyan hely, ami igazolni tudta oklevéllel, hogy ott volt egy Vogelweide nevű település, magáénak követelte a költőt. És ha Dél-Tirolban lehet állítani neki szobrot, akkor egy kis emléktáblát – legalább képzeletben – nyugodtan kitehetünk Óbudán is.

A XIX. század előtt nem volt olyan jellemző a vele való foglalatoskodás?
A romantika volt, ami felértékelte a középkori művészetet, azon belül is az irodalmat. Fellendült egyben a Vogelweide-kutatás. A Karl Lachmann nevű régi germanista nagy érdeme, hogy a kéziratokat átnézte, és az első tudományos érvényű szövegkiadást létrehozta. Akármennyire idejét múltnak látszik is Lachmann munkája, a mai napig az ő számozását használjuk a versek azonosításához. Nem volt egy nagyon hosszú a középfelnémet Minne-időszak, a XII. század utolsó harmadától tartott a XIII. század közepéig. Az igazi nagy alkotások ekkor jöttek létre, például Walther von der Vogelweide életműve, a Nibelung-ének, de ide számíthatjuk Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda című verses regényét vagy Hartmann von Aue nagy elbeszélő költeményeit. Rendkívül gazdag korszak.

Megpróbálták a XIX. században Walther von der Vogelweide életrajzát is rekonstruálni, ami persze nem sikerült az imént elmondott okokból.

Mégis, mi az, amit tudunk róla?
Az, hogy a lovagi költészet fogalommá vált, nagy eredmény, noha nem biztos, hogy ő például lovag lett volna. Az biztos, hogy a korabeli feudális rendbe valamilyen módon betagozódott. Erről a közéleti költészete tanúskodik. Fejedelmi udvarról fejedelmi udvarra járva adta elő a repertoárját. Addig jól tartották, felruházták, esetleg lovat, pénzjutalmat adtak neki. Amikor rosszabbul ment a sora, az útszéli fogadókban szállásért és ellátásért lépett fel. Az, hogy szerelmi (Lied) és közéleti (Spruch) költészete így szétválik, azzal magyarázható, hogy sokáig élt. Van egy verse, amelyben azt mondja, ő már 40 éve foglalkozik Lied- és Spruch-Dichtunggal. Ha 18-20 éves korában kezdte a dalnoki pályát, feltehetjük, hogy a sorok írásakor 58-60 volt. Ami a középkorban magas életkornak számított. 1235 után már semmiféle kortársi említés nincs róla. Egy másik versében azt mondja, Ausztria a szülőföldje, ott tanulta a dalnoki művészetet. Ezt is elfogadhatjuk igaznak, csak kérdés, mit értünk az akkori Ausztrián. Nagyjából a mai Alsó- és Felső-Ausztria területét. Vele szemben Gottfried von Strassburg például nyugat-európai jellegű költő volt franciás műveltséggel. A műveibe állandóan francia mondatokat szőtt bele. Vogelweide viszont térben és érzelmeiben is inkább kelet-európai, de német nyelvű dalnok.

Valóban élet-halál küzdelemben teltek a korabeli költők mindennapjai? Azt olvassuk, hogy „a vágáns költők, akiket nem fogadott be sem fejedelmi, sem királyi, sem császári udvar, vogelfrei státuszban járták a vidéket: bárki büntetlenül kirabolhatta, meggyilkolhatta őket.”
Ezt úgy érdemes venni, hogy a középkorban milyenek voltak az életviszonyok. Az előkelő házakban sem tudtak fűteni. Az, hogy az úrnőnek volt egy fűtött lakosztálya, XIII. századi vívmány. Rakhattak éppenséggel nagy tüzet egy kandallóba, de ha valaki nekitámaszkodott, hátul rettenetes forróság perzselte, elől pedig megfagyott. Ez tönkretette az ízületeket. Köszvény, csúz vagy reuma gyötörte bizonyos életkortól az embereket. Orvoshoz sem szaladhattak. Szakképzett orvos csak nagyuraknál volt, vagy még ott sem. Ha valaki megbetegedett, vagy túlélte, vagy nem. Nem voltak mai fűszerek sem. Hatalmas nagy lakomákon iszonyú jókat lehetett enni, aztán viszont jött az éhkopp. Németország akkor ráadásul a feudális anarchia szomorú időszakát élte. Kóborló katonák járták az országutakat.

Megverték őt is?
Olyanokról, hogy Vogelweidét kirabolták vagy bántották, nem ír egyik versében sem. De talán azért, mert ez nem lehetett túlságosan megnyerő téma. Arról viszont nagyon sokat ír, hogy milyen jó, amikor eljön a tavasz. A tél hidegétől, bezárkózástól, sötéttől még a jómódú népek is sokat szenvedtek. Amikor azt mondja egyik versében, mekkora fölényben van fűszál úr bab asszonnyal szemben, abba belehallhatjuk: jó dolga van a lovának, aki legelhet friss füvet, míg neki dohos, zsizsikes babot kell ennie. És hát ha valaki sokáig él, nem művelheti végtelenségig a szerelmi költészetet. Nem sokat tudunk a külsejéről, sem arról, milyen ruhában lépett fel. De hát az embereknek egy idő után kihullott a foguk, megkopaszodtak. Olyankor már nehéz hitelesen szerelmi lírát előadni. Akkor kell arról beszélni, Németországban milyenek a politikai viszonyok, meg hogy mit gondolunk a pápáról vagy a főpapok zsarnokságáról. Szólt például az arkangyaloknak, hogy iskolázzák már le a pápát. Egy másik versben angyali hírvivőként mondta el az uralkodónak, hogy ő most már nem király, hanem császár.

A költészetéből olyan népi vallásosságra következtethetünk, amely a központosító pápai törekvésekkel tudatosan helyezkedett szembe.

Mennyire van biztos tudásunk arról, hogy ezeket a szövegeket ugyanaz az ember írta?
Nagyon fontos kérdés. Az elsőrendű bizonyíték a nagy heidelbergi kézirat, meg a stuttgarti és a würzburgi kézirat. Mindháromban külön csoportot jelent a Walther von der Vogelweidének tulajdonított versek halmaza. Ott van fölöttük, hogy herr Walter írta. Ezen kívül metrikai, stilisztikai, motívumbeli párhuzamok is mutatják ezt. Aztán a fellendülő filológia egy csomó olyan versre azt mondta, hogy nem ő írta, amelyek szerepelnek ezen kéziratok egyikében-másikában. Mai napig folynak a viták. Hogyan szólhat hozzá ehhez egy magyar műfordító, aki nem része a német filológiai tudományosságnak? El kell olvasni a szakirodalmat. Ha vannak érvek a szerzősége mellett, akkor érdemes a szöveget berakni a gyűjteménybe.

A Csató Pál szerkesztette Tudománytár 1836-os kötetében olvassuk: „A’ Minnesängerek’ költeményeit asszonyiaknak mondja a’ szerző, ‘s paralelát von köztök, ‘s a’ provencal és görög lyrica között, ‘s hogy amazokban a’ férfiasság’ hiját kimutassa, Walther von der Vogelweide’ korábbi költeményeit a’ későbbiekkel összehasonlítja”. Mit érthetünk ez alatt, miben mondták női szövegeknek?
Ezen a korabeli tudomány művelőinek előítéletét érthetjük. De még Keresztury Dezső is azzal kezdi az 1961-es kiadás utószavát: „tenorista! Így hárította el egyik kitűnő költőnk, hogy beálljon Walther von der Vogelweide válogatott verseinek magyar fordítói közé.” Magyarán, hogy nem eléggé férfias, és akkor már nem is érdemes fordítani. Keresztury persze nem árulta el ennek a költőnek a nevét. Az előítélet középkori elképzelésekig vezet vissza. A Trisztán és Izoldában beszélt Waltherről úgy Gottfried, mintha dicsérné: a legjobb dalnok, ki úgy csicsereg, mint egy fülemüle, éles kis hangocskájával hasonló követőit utánzásra buzdítja. Tehát már ő is ezt az ízlésítéletet visszhangozta. Kétségtelen, hogy Walther verseiben nem csihi-puhiról van szó, szerelmi helyzet- és szereplírát művel. Aztán időskori költeményeiben az elmúlással néz farkasszemet. Azok meg rendkívül depresszívek. Szabó Lőrinc, Áprily Lajos és Radnóti Miklós is lefordították az Ó jaj, hogy eltűnt minden… kezdetű szöveget. Egy másik előítélet, hogy a középkori német Minne-líra mentes a konkrét érzékiségtől. Szerintem emögött a szövegek félreértése áll. Igen erőteljes erotikus töltése van Walther némelyik versének. Máskor szerelmi kudarcáról számol be, azt állítva, hogy a nő, aki nem hallgatta meg, úgyis az ő fikciója. Ha pedig akarja, hát nem lesz többé költemény tárgya, és akkor nem fog létezni.

Olyan eljárásmód ez, ami a posztmodern írói nyelvi megelőzöttség egyik nagyon korai előzménye. 

Milyen irodalmi eszményképek lebeghettek a szeme előtt?
Az a kérdés, milyen társadalmi réteghez tartozhatott. Biztos, hogy nem volt pap. Ők voltak műveltek, meg a nagyurak tisztviselői. Ezen kívül a vágáns költők, akik közé Walther valószínűleg tartozhatott. Ők jelentették a középkori világi értelmiségi réteget. Viszont semmiféle latin vagy görög műveltségi eszményre nem hivatkozik. Ez persze nem jelenti, hogy ne tudhatott volna ezekről.

Hallhatott Platónról vagy Arisztotelészről?
Feltehetőleg tudott róluk. Persze csak azt, amit a XIII. században tudni lehetett. Bizánc eleste, tehát a XV. század közepe előtt nem olvasták például Homérosz műveit a nyugati latin műveltségben. Ahogy Aiszkhüloszt, Szophoklészt vagy Euripidészt sem. Az ő műveiket a Bizáncból menekülő görög tudósok terjesztették el Nyugat-Európában. A XVI. században már közismertek voltak, Shakespeare állandóan hivatkozik rájuk. Alapvető dolgokat Arisztotelészről tudhatott Walther. Más kérdés, hogy ennek semmi nyoma a költészetében. De a népi nyelvű irodalomban nem is volt szokás beidézni antik nyomokat. Ennek ellenére egy helyütt emlegeti Szép Helénát. Akikre hivatkozott, azok mind a megelőző nemzedék Minne- és Spruch-költői. Mesteréhez, Reinmar von Hagenauhoz írt például két verset is. A másodikból rögtön kiderült, hogy szembefordult vele, mert azt a költészeteszményt, amelyet Reinmar képviselt, ő meghaladottnak tartotta.

Mennyire nehéz ezeket a szövegeket fordítani? Azt írta korábban erről: „Középkori német szerző átültetésekor a fordítónak mondatról mondatra ki kell találnia, mire gondolhatott a szerző, és mit jelenthetnek az egyes szavak. A fordítónak nemcsak az egyes szavak legvalószínűbb jelentését kell rekonstruálnia, hanem a mondaton belüli kontextust is, amelybe az adott jelentés legkönnyebben és leghihetőbben illeszkedik. Továbbá azt is meg kell állapítania, hol kezdődnek és végződnek a mondatok, mert a középkori másolók nem ismerték a mai értelemben vett központozást.”
Meg kell szokni ezeket. Különböző, ebben a korban élt szerzők nyelvileg más-más nehézségeket támasztanak. Van Wolfram von Eschenbach Parzival című költeménye. Hálát adok a sorsnak, hogy Tandori Dezső lefordította, ezért nem kellett már vele foglalkoznom. Amennyire nehéz, biztosan beletört volna a bicskám. Walther szintén elég nehéz, de nem annyira, mint Eschenbach. Mindig ki kell keresni a lehetőségek közül a legvalószínűbb, leginkább alátámasztható jelentést. Az említett „bab és fűszál” vetélkedésben utóbbi helyén állhatna búza is. Melyiket részesítjük előnyben? Azt mondom, hogy a fűszál az érdekesebb, mert létrejön a felhozott ellentét. Ha meg búzaszálnak olvassuk, akkor egyszerűen arról van szó, hogy a kenyér jobb, mint a bab. Lehetséges értelmezés, csak úgy nem olyan érdekes. Kell jönnie majd egy másik fordítónak, aki szintén végigmegy az egész életművön, és egy másik koncepciót állít szembe az enyémmel. A helyzet az, hogy a magyar műfordítás történetében én látom át először a teljes életművet, így az azon belüli összefüggéseket, kulcsfogalmak elhelyezkedését, jelentésváltozást. Az 1961-es kiadásban felvonult Weöres Sándortól Illyés Gyuláig mindenki. Nagy költők, viszont egyikük sem látta egyben a teljes életművet, és valószínűleg nem is a középfelnémet szövegek alapján dolgoztak. Jó esetben nyersfordításból, rosszabb esetben új német változatokból, amelyek mindig sokkal inkább eltorzítják az eredeti szöveg jelentését, mint a nyersfordítások.

A számtalan nyelvből fordító és számtalan nyelven beszélő Kosztolányi Dezső gyakorlatilag bejárta Európát. Úti jegyzetei, riportjai folyamatosan jelentek meg a magyar sajtóban. Már az 1900-as évek elejéről, még az első világháború előttről vannak szövegei, amelyek pár sorban rögzítik a megfigyeléseit.

Kevés olyan figura volt a magyar irodalomban, akinek életművét képtelenség súlyozni: egyszerre volt az egyik legnagyobb magyar költő és prózaíró, a novella műfajának megújítója, és – mellékesen, megélhetésileg – briliáns riporter. A vélhetően rövid idő alatt odavetett, a sajtóban megjelent szövegei bizony az irodalmi életműnek is részei, de nemcsak esztétikai értelemben magas szintűek. Hanem, így száz év múltán szociológiai-történeti értelemben is releváns tapasztalatokat mutatnak fel, főleg, mert Kosztolányi nagyon jó megfigyelő. Minden olyan részletet rögzít, amely lényegtelennek is tűnhetne, ennyi idő távolából azonban épp ezek a nüanszok mutatják meg az adott kor és ország érzetét. 

„Nappal politika, este pálinka”, írja például röviden az 1909-es Belgrádról, hozzátéve, hogy „a kalapokon a párizsi ízlés tavasza, de a cipők gyakran rosszak, kopottak”. Nem sokkal jobb a helyzet Olaszországban sem, amely az előző századfordulón elég mély nyomorban élt. (Gondoljuk Edmondo De Amicis Szív című regényének szegényeire.) Az 1910-es évek Rómáját olyannak írja le, mint amely szegény és álomszerű, ahol a vendéglőben ebédelő gazdag külföldi elé egyszer csak odaáll egy koldus gyerek, aki parancsolóan nyújtja ki a kezét a tányér felé, a húst követelve. 

„Régi olaszokat látok a latinokban” 

Kosztolányi folyamatosan keresi az antik Itália nyomait a modern államban, és keresi azt az illékony esszenciát, az „olaszságot”, amely nem igazán fogható meg, lévén folyamatosan szétesik toszkánságra, nápolyiságra, szicíliaiságra, velenceiségre és így tovább. Az író, aki nagyon jól ismerte Itáliát, nem adja fel, évtizedeken át, hogy megfogja belőle, amit lehet, és felmutassa mint az Itália-lényeget. 

„Grasso, bármilyen modern színész, még mindig a szívére szorítja a kezét, ha szerelmet vall” – mondja egy helyütt. Máshol antik reminiszcenciák után lohol a Via Appián, ahol Horatius nyomait keresi, és megállapítja, „régi olaszokat látok a latinokban és új latinokat az olaszokban”.

Vállaltan elfogult: amilyen vitriolos, ha franciákról vagy britekről ír, annyira csak a jót látja, ha Itáliába ér.

„Az olaszoknak szeretik rossz hírét költeni. Ebben az országban pedig több könyv jelenik meg évente, mint a franciáknál. Még mindig latinok laknak itten” – írja, máshol azt fejtegeti, hogy mindenki barbár ezen a földön, a ködös angol, az alapos német, a hazátlan szláv, a szegény magyar, mind csak adófizetője az olasz idegenforgalomnak. (Itt jegyezzük meg, hogy a „hazátlan szláv” szóösszetételben ott van már az első világháború ígérete…)

Pompeiben, természetesen már a háború után, 1924-ben észreveszi, hogy egy „bárhölgy” azt számolta a falon, hányszor látogatta meg kedvese, egy gladiátor. A múltbeli képzelgést – szürreális pillanat – telefoncsörgés szakítja meg a romok közt, közben amerikaiakat hoznak párnázott hordágyakon, hogy ne kelljen gyalogolniuk, míg egy olasz munkás görögdinnyét eszik Minerva szentélyében.

Ahogy francia földre ér 1913-ban, eltűnik belőle a szimpátia. Dühöng, hogy „autrichiennek” nevezik, ömlik a vitriol belőle, amikor kigúnyolja a magukat kulturálisan felsőbbrendűnek gondoló franciákat. 

„Nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik”

„Az orvosom  (…) mikor kivette a hőmérőt, úgy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni…Pedig nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik…Igen, lovas nép vagyunk…ahogy parancsolja…A kardom és pajzsom ott lóg a szekrényben…Ős szláv dialektust beszélünk…Természetesen inkább koptul…(…) Emberhúst is…Kongó tájékán…Ausztrália közvetlen szomszédságában”

De nem kevéssé harapós akkor sem, amikor a kinti magyar kolóniának kell odaszólni: megkér egy magyar írót, hogy inkább franciául beszéljen bizalmas dolgokról, mert akkor sem a magyarok, sem a franciák nem fogják érteni.

Kissé javul a kedve tíz év múltán, egy 1925-ös szövegben már megállapítja, hogy elmúlt a kor, amikor „összetévesztettek a szászokkal vagy a koptokkal”, igaz, a magyarokról még mindig inkább a monarchiás népek tudják a legtöbbet, „mint egy család szétvált, elszakadt tagjai”, rajtuk kívül csak az olaszok azok, akik a földrajzi távolság ellenére jól értesültek, egyfajta távoli családtagok. 

Londonban úgy jár-kel, mint a kontinensiek általában: azonnal észreveszi, hogy minden máshogy működik. A hordárok például nem tolakodnak, nem ajánlkoznak, a vasúti útitársak hallgatnak, „mint megannyi sziget”, kávéház csak egy van a városban, de az is csak éjjel telik meg művészekkel. Nem tudja kideríteni, hol vesznek kenyeret, mert minden épületben bank vagy vállalat van, és „csak a gépeknek van hangjuk”. „Egy este, a csapszék előtt egy férfi énekelt. Ez azonban olasz volt”, jegyzi meg, hozzátéve, hogy a „Themze olyan piszkos, hogy szeretném kimosni bő vízben”. A „cukrászdáik keserűek” írja, és megjegyzi azt is, hogy beszéd közben nem nyitják ki a szájukat. „Csak fogazatuk fehér billentyűzetét használják, mely a századok során mintha jobban ki is nőtt volna, mint más népeké”. „A koponyák, melyeknek már lerohadt az ajkuk, legkönnyebben ezt a nyelvet tanulhatnák meg. Bizonyos vagyok, hogy a csontvázak a temetőben angolul beszélgetnek egymással, s hozzá hidegen, tárgyilagosan mosolyognak”, írja, de nem vak, amikor meg kell látnia a nagyszerűt Londonban.  

„Nálunk a tönkrement dzsentri sokáig négyes fogaton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánvillák nesztelenek, kívülről szerény hivataloknak látszanak”.

„Angliából jövet fölfedeztem magamban egy érzést, melyet eddig nem ismertem, egy újfajta hazafiságot. Rájöttem arra, hogy a kontinens fia vagyok (…) Itt már ismerős minden forma, mozdulat, jelbeszéd” – írja 1927-ben, amikor átér a csatornán. 

Svájc sem nyeri meg nagyon a tetszését: „Itt szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt”, mondja. Az egyik legérdekesebb írás az, amelyben azt írja le, hogyan fogadta Vilmos császár, akivel Spenglerről társalgott. A császár szerint a németek „keleti nép”, és a materialista nyugattal szemben majd visszabillentik a világot a metafizika felé. 

A császárnak nem volt igaza: Berlinben 1934-ben már minden ablakból horogkeresztes zászlók lógnak, ahogy Kosztolányi maliciózusan megjegyzi, vagy azért, mert a Führer elutazott, vagy mert visszatért.

Európa – gyalog 

Az élete utolsó évtizedeit Óbudán töltő Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzi írásának harmadik, záró kötetében számol be azokról a csavargásokról, amelyeket Szittya Emil társaságában tett. 

Kosztolányi európai úrként, első osztályú vasúti kocsikban járja a kontinenst, Kassák szegény melósként egy hajó fapados munkáskabinjában hagyja el az országot, zavaros tervekkel. Az első oldalakon még valami olyasmi volna a cél, hogy „jó” munkát kapjanak Bécsben, és megtanuljanak németül. (Szittyával csak később találkozik, a hajóra egy másik ismerősével száll fel.)

Bécsben kiderül, hogy némettudás nélkül hiába próbálkoznának munkát szerezni, de egy idő után nem is próbálkoznak, a műhelyekből a munkás szolidaritás révén csikarnak ki kolduspénzt, és „némi vándorló segélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk” – írja Kassák, hozzátéve, hogy ezeken a helyeken mindig van, aki a saját zsebéből segít. Miközben gyalog nekivágnak Párizsnak, a verseiket hazaküldik a folyóiratoknak, pénzt azonban gyakorlatilag semmiért nem remélhetnek, hacsak nem adományokból. Ez a fajta kitettségi állapot, a csavargó vagy peregrinus élethelyzete végigkíséri Európán Kassákot,akinek nem kell sok idő, hogy rájöjjön, „ha nem akarok éhendögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom és csak a saját magam képességeiben bízhatok” – írja.

Hogy mi tartotta mégis úton? Az első pillanatban megtapasztalt szabadságérzés. Ami rögtön felveti a következő kérdést: „Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, épp olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit”.

Persze, nem mindenhol laknak kedves osztrákok. Passauban például „érezni a rendőrspiclik szagát”.

Máskor a gyaloglást nem bírják tovább, a sajgó, feldagadt lábukra nem tudják visszahúzni a cipőt. 

Első útitársától Németországban válik el, Stuttgartban találkozik Szittya Emillel, akit „rosszul borotvált, nagyhajú, művésznyakkendős emberkének” ír le, akinek „bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa néz ki a mellényzsebéből és a haja sűrű és drótkemény, mint a sündisznó tüskéi”.  Hamarosan kiderül azonban, hogy Szittya a jég hátán is megél, mindenkiből bohócot csinál, ha kell, és mindenhol képes pénzt, ételt és szállást szerezni. Ő beszéli rá Kassákot, hogy adja ki magát pogromok elől menekülő keleti vagy magyar zsidónak, ezzel kapcsolatban hangzik el a korábbi kiállításon haszált idézet, amely szerint „minket, anarchistákat nem nyugtalaníthatnak a morálgiliszták”. Szittya jelenti ki a fentieket, hozzátéve, hogy befejezi a Krisztus-képekről szóló könyvét, és prédikációkat fog tartani az anarchizmusról, valamint, hogy határozottan érzi: uralkodónak született. 

A csikkeket gyűjtő Kassák

Kassákot az együtt vándorlásuk elején jobban izgatja, hogy kicsoda is az útitársa, mint maga az utazás – érdekes amúgy a kötet abból a szempontból, hogy Kassák, legalábbis Kosztolányihoz képest nem foglalkozik igazán azzal, amit lát. Elmennek például Stuttgartban a múzeumba, pár sort szentel annak, hogy Böcklin nagy hatással volt rá, majd visszasüllyed a csavargók külvárosi problémáiba. Szittyát végül olyan legendás zsidóként írja le, „aki egész életében úton van, és sosem érkezik haza”. 

Noha mindennap koldulnak annyit, hogy ne haljanak éhen, a dohányos Kassáknak például komoly gondot okoz a cigaretta hiánya, ezért az eldobott csikkeket szedegeti Frankfurtban, főleg, mert ahogy írja, neki tíz márka fél hónapig is elég lenne, de „Szittya szórta a pénzt”. 

Máskor szürreális jelenetekről számol be, például, amikor vándorlás közben egy fonetikusan leírt zsidó imát magol, hogy ne bukjon le a zsidó ingyenkonyhán, míg Szittya átkozódik. 

Végigkoldulva Németországot jutnak át gyalog Belgiumba, ahol korántsincs könnyű dolguk, ahogy Kassák írja, „ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. (…) olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna azt lehasítaniok”. Ők is megélik, amit Kosztolányi említ, hogy a magyarokat az osztrákokkal azonosítják, ezért egy idő után azt hazudják, hogy csehek. 

Nyolcvan kilométert egyben legyalogolva jutnak Párizsba, iszonyatos állapotban. 

Kassák azt írja, már nem tud magáról, amikor megérkeznek, az első, amire emlékszik, hogy ül egy padon és Szittya meleg ételt nyom a kezébe. Itt éri őket az ősz, amikor az oroszokhoz járnak teázni és a múzeumokba melegedni, miközben az anarchia, a forradalom és egyéb eszmék lázában égnek. 

Míg végre úgy dönt, elege volt Párizsból, és Szittyát maga mögött hagyva kierőszakolja a magyar követségen, hogy szállíttassák haza. 

Két Róma 

Legalább két forrásban maradt ránk annak a római – ma így mondanánk – ösztöndíjas programnak a leírása, amelyet 1948-ban szerveztek magyar tudósoknak, íróknak és festőknek: Lengyel Balázs Két Róma című kötetében idézi fel a római időszakot, Szilágyi János György ókortudós pedig abban az életútinterjúban, amely az Örvények fölé épülő harmónia című kötetben olvasható. (A programban, ahogy említettük, festők is részt vettek, ismert Reigl Juditnak is olyan interjúja, amelyben ezekről az évekről beszél.) 

Az út leírása Kosztolányi vonatkozó szövegeivel és Kassákék útjával összevéve is érdekes: Kosztolányi még bármely más állam polgárával egyenrangú európai polgárként vonatozik, hajózik, repül országról országra, Kassákék a korábbi vagabondok és a későbbi hippik életérzésével menetelnek át a kontinensen, de a háború után az olasz fővárosba kerülő maroknyi magyar értelmiségi sem a polgár természetes otthonérzését, sem a csavargó munkások szabadságát nem éli meg. Fáznak, éhesek, szegények, igaz, a természetüktől is függ, mit hoznak ki a helyzetből. 

Lengyel Balázs anekdotikus stílusban mesél arról, hogy a Magyar Akadémián az idő tájt nem volt fűtés, és Weöres Sándort semmilyen módon nem lehetett rábeszélni, hogy kimásszon a paplan alól. Nemes Nagy Ágnes költői érzékenységgel vette birtokba az olasz fővárost, míg a munkaszolgálatosként, majd hadifogolyként meglehetős edzettségre szert tévő Szilágyi jól kihasználja a lehetőséget. 

„Nagyon kevés pénzt kaptunk”, írja. Noha volt kantin a Római Magyar Akadémián, rájöttek, hogy van egy hely, ahol olcsóbban lehet enni, a harmadik hónapban pedig Szilágyi felfedezte, hogy még olcsóbban is meg lehet úszni, ha „az ember csak kenyeret és paradicsomot vesz a piacon”. Ilyenformán – mondja – „141 könyvet vásároltam”, mivel a könyvnek a háború utáni Rómában nem volt értéke, ahogy említi, a kelkáposztával együtt rakták ki a piacra. Máskülönben egész nap a múzeumokat járta. „Reggel kilenckor már ott voltam a múzeumokban, és zárásig tanultam a múzeumot” – meséli. Az interjú készítője visszakérdez, mégis, mit jelent megtanulni a múzeumot, mire Szilágyi azt válaszolja, hogy nézte a tárgyakat. Zárásig. Utána pedig elment a könyvtárba, hogy utánaolvasson annak, amit látott. Latinul természetesen tudott, az olaszt a munkaszolgálatban, illetve a hadifogság alatt tanulta meg, hogy ne unatkozzon, így az olvasgatásnak sem volt nyelvi korlátja…

Máskülönben érdekes névsort idéz fel, emlékei szerint Róma vendége volt ekkoriban az említett Lengyel Balázs–Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor–Károlyi Amy páron kívül Fülep Lajos, Jékely Zoltán, Somlyó György és Hantai Simon, akiből, ahogy Szilágyi fogalmaz, később „Párizsban nagy művész lett”.

Az interjúban értékes részleteket közöl Kerényi Károly disszidálásáról is, akivel szintén itt futottak össze, és aki voltaképp nem ment volna el Magyarországról, ha a tudományos súlyának megfelelő egyetemi karrierben nem akadályozzák folyamatosan…

Az utazások története az előző századfordulótól 1948-ig mindenesetre több szempontból tanulságos, és nemcsak írókról és utazásokról, de általában a társadalomtörténetről is sokat elárul.

(A nyitóképen: Velence, Canal Grande, szemben a Rialto híd, 1900 Forrás: Fortepan/Szalai Teréz)

Egy kétezer éve folyamatosan lakott település történetében természetes jelenség, hogy lakossága folyamatosan cserélődik, etnikai összetétele különböző arányban változik. Sok más városhoz hasonlóan Óbuda is befogadó helység volt, és ez napjainkban sincs másként. Így története során számos nemzetiség, etnikum alkotta sokszínű lakosságát, de voltak olyanok, amelyek eltérő korokban, kisebb létszámban voltak jelen. Ezek a kisebb népcsoportok más-más szerepet játszottak a történelmi mozaikban, de általánosságban elmondható, hogy fontos területeken alkottak maradandót.

Közéjük tartoztak az Appennini-félszigetről, Itáliából érkezettek, ma úgy mondjuk, az olaszok.

Elöljáróban érdemes lenne tisztázni, hogy kiket neveztek olaszoknak. Az etimológiai meghatározás szerint az olasz szavunk az ófelnémet Walhics szóból ered, melynek jelentése „újlatin”. Ennek a szláv (szerb vagy horvát) alakja a vlah/vlasi szó, amelyet átvett a magyar nyelv, további alakja az oláh meghatározás lett. Ez a szó igazából a románok régi elnevezésében terjedt el, ám eredendően az újlatinokra használták. További kifejezés volt a talján, amely házaló, különféle szöveteket áruló olaszokat jelentette. Származási helyüket tekintve a középkorban megkülönböztettek vallon olaszokat vagy más formában frank olaszokat, akik már a 11. századtól felbukkantak a Magyar Királyságban.

Elcsépelt frázis lenne az óbudai olaszok történetét úgy kezdeni, hogy már a régi rómaiak is… Holott ebben a gyakran használt mondásban sok igazság rejlik. Az időszámításunk szerinti 1. században a mai Óbuda területére érkező legio – ez Óbuda esetében sokáig az aquincumi legio II Adiutrix-t és a hozzá tartozó segédcsapatokat jelentette – katonái között nyilván sokan származtak az Appennini-félsziget népei közül, de más népek (kelták, trákok, germánok, szírek stb.) is szolgáltak benne. A település történetét hosszú évszázadokra meghatározta a rómaiak öröksége, elég csak a szőlőtermesztésre, tégla- és cserépgyártásra, illetve az úthálózatra gondolnunk. 

A középkori Óbuda – a tatárjárásig Buda vagy Budavára – déli része kereskedőközpont volt, ahol számos vendég, azaz hospes tartózkodott, köztük olaszok is.

Egyiküket név szerint ismerjük: bizonyos Andreas Alazt, aki a 14. század első felében élt. 

Mátyás király uralkodása alatt második felesége, a Nápolyból származó Beatrix révén jelentősen megnőtt az olaszok száma a királyi udvarban. Többségük Budán és Visegrádon szolgálta különböző tisztségekben az uralkodópárt, köztük a kiváló humanista szerző, Galeotto Marzio, aki 1465–1471 között a híres királyi könyvtár igazgatója volt, valamint Petrus Ransanus (Pietro Ransano) domonkos rendi szerzetes, lucerai püspök, Ferdinánd nápolyi király követe. 1488–1490 között tartózkodott a király környezetében, és közben volt alkalma behatóan tanulmányozni a magyar viszonyokat. A királyi pár Ransanus püspököt mint nagy hírű és műveltségű tudóst megbízta a magyar nép eredetének és históriájának megírásával, amit egy év alatt el is készített A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungarorum) címmel. A Crema városából (Lombardia) származó Bernardino Monelli itáliai zsoldoskapitány valószínűleg Beatrix királyné hívására érkezett az országba. Monelli Diósgyőrben volt várbiztos, majd a máramarosi sókamarák grófjának nevezték ki, és a királyné szolgálatában lett óbudai várnagy 1496-ban bekövetkezett haláláig (valószínűleg a halál is Óbudán érte).

Antonio Bonfini 1486-ban érkezett a királyi udvarba, pontosabban az ausztriai Retzbe, ahol az éppen háborúzó király táborozott. A nagytudású humanista szerző hivatalosan Beatrix királyné felolvasója volt, így került kapcsolatba a királynéi várossal, Óbudával. Bonfini szeretett volna a király kedvében járni, és komolyan tanulmányozta az egyedülálló udvari könyvtár hatalmas kódexgyűjteményét, majd 1489-ben belefogott egy nagy mű megírásába, amelyen egészen haláláig dolgozott, és amelyet soha nem fejezett be. A hatalmasnak szánt mű röviden a Magyar történet (Rerum Ungaricarum decades) címet viseli, és az itáliai szerző még Mátyás halála után (1490) is hosszan írta az új király, II. Ulászló udvarában, aki szintén szívesen alkalmazta a mestert. Az idős Bonfinit 1497-ben szélütés érte, és nem tudott tovább dolgozni.

Végrendelete szerint az általa megkedvelt Óbudán temették el, az egykori Margit kápolnában, amely a mostani barokk Péter–Pál-főplébánia-templom déli oldalán állt.

A török kiűzését követően negyven magyar, református vallású család költözött vissza Óbudára 1688-ban, akik megkezdték a teljesen lerombolt város újjáépítését. A következő száz esztendőben folyamatosan érkeztek új telepesek a városba, főleg német területekről, de a máshonnan elüldözött, és itt befogadott zsidó családok is jelentősen növelték a lakosságszámot. Nyugat-Európa túlzsúfolt, háborúktól és adóktól terhelt részeiről szintén érkeztek betelepülők és jobb életre vágyó kalandorok, akik főleg a gyorsan fejlődő Pestre és a kormányzati szereppel bíró Budára költöztek. Voltak köztük olyan személyek és családok, akik hamar felfedezték a szomszédos, elsősorban szőlőgazdálkodással foglalkozó Óbudát az iparalapítás lehetőségének szempontjából. 

Ebben az időszakban érkeztek Magyarországra a híres olasz származású kéményseprők, akik Pesten, Budán és Óbudán is sok munkát kaptak. Talán a legismertebb itáliai kéményseprő dinasztia a soproni Storno család, amely igen magas vagyont és elismerést szerzett hazánkban. A kéményseprő szakemberek nélkülözhetetlen munkája mellett a luxus termékek előállításában is élen jártak az olasz mesterek.

II.József uralkodó (1780–1790) az osztrák textilipar kiszolgálására állami támogatással próbálta megteremteni a magyar selyemipart, aminek eredményeként Óbudán több selyemfeldolgozással kapcsolatos manufaktúra létesült. Ennek köszönhetően épült fel 1782-ben a Rádl-pataknál egy modern selyemcérnázó/fonó (filatorium), amelynek öt emeletes épülete egyedülálló volt az országban, de osztrák területen sem volt párja. Az építtető és a tulajdonos az itáliai Gorizia városából – ez az Isonzó folyó völgyében fekszik – származó Paolo Facchini volt, aki a gépeket is maga tervezte, de az engedélyt a szintén olasz Zaneri (egyes forrásokban Zanoni) Bertalan kapta. Zaneriről annyit tudunk, hogy Facchini sortitora, azaz selyemosztályozója volt. Az üzemet 1784 októberében az uralkodó, II. József is meglátogatta. A filatorium művezetői, Gresta József és Rislari Antal is olaszok voltak, miként a gyár munkásainak többsége, akik mellett sajnos árva gyerekek dolgoztak. A gyár munkásainak a 22 méter magas főépület mellett alakítottak ki szálláshelyeket. Azonban hamar kiderült, hogy a gépek gazdaságos és biztonságos üzemeltetéséhez a Rádl-patak vize kevés, ezért az üzem már 1789-ben bezárt, az olasz munkások elmentek; valószínűleg a még működő óbudai selyemgombolyítóban vagy más selyemüzemben próbáltak munkát kapni.

Mára az épület elpusztult, csak a HÉV Filatorigát megállója idézi emlékét.

1784-ben II. József a Trevisióból származó Agostino Mazzocato selyemkészítő mestert egy óbudai selyemmanufaktúra építésével és működtetésével bízta meg. A mester családjával együtt Óbudára költözött, és itt élt haláláig. 1786-ra készült el a selyemgombolyító jellegzetes épülete, Joseph Tallherr kamarai másodépítész tervei alapján. Belső elrendezése a selyemgyártás első fázisának számító gombolyítás munkafolyamatai miatt alakult ki. A különleges, ovális alaprajzú, a barokk mozgalmas, hullámzó formáival szemben letisztult copf stílusú épület ipari építészetünk és Óbuda textiliparának egyik kiemelkedő emléke. Az eredeti épület emeletére csak egy külső – azóta már elbontott – kétkarú lépcsőről lehetett felmenni. A centrális ipari épület tervezésénél fő szempont volt a munkafolyamatok jó átláthatósága, ennek függvényében alakították a különböző helyiségeket. Az üzem a közelben álló és működő selyemfonó munkáját készítette elő. A gyártás folyamán a selyemgubóról letekerik magát a burkot, aminek eredményként egy hosszú fonalat kapnak. Ezekből a fonalakból készítették – fonták – a selyemcérnát. Az óbudai üzem pesti és bécsi selyemszövő manufaktúráknak szállított nyers selyemfonalat. Mazzocato nemcsak vállalkozó, hanem feltaláló is volt. Újításai nagyban hozzájárultak a honi és a külföldi selyemipari termelés rohamos fejlődéséhez. 1807-ben bővült a családi vállalkozás, ekkor alapított a mester veje, Roscogni selyemszövődét Óbudán. Mazzocato mester 1814-ben meghalt, az üzemet fia vezette tovább, amely az 1830-as évek első feléig működhetett. Az 1838-as árvízben komolyabban megsérült az épület és a Dunagőzhajózási Társaság tulajdonába került. A selyemgombolyító állapota fokozatosan romlott, a kialakított szükséglakások mellett több módon próbálták hasznosítani. 

Jelentős karriert futott be az itáliai Finály család Óbuda ipartörténetében, sőt, Finály Henrik klasszika-filológus nagy szerepet játszott a magyar tudományos életben. Az itáliai zsidó család származását Genova vagy Finale városához kötik a források, amely településeken jelentős selyemgyártás zajlott. Finály Simon 1793-ban vagy más feljegyzések szerint 1825-ben alapított textilnyomó gyárat (kékfestő manufaktúrát) a mai Vörösvári út és Bécsi út kereszteződésétől nem messze, a Radl-malom épületében és telkén. A nyers posztót cseh, a lenárut lengyel földről hozatta, illetve évente átlagosan harminc mázsa indigót vásárolt Indiából. Kezdetben az üzemben egy művezető, tíz festő, hat tanonc és tizenegy napszámos dolgozott, és hat kézinyomó működött. A vállalkozás hosszú évtizedekig sikeresen működött, és méltó versenytársa volt az óbudai Goldberger és Spitzer textilgyárnak.

A Finály család a textilipar mellett más vállalkozásokba is kezdett Óbudán, földeket vásárolt, jégkristálygyárat alapított.

Az Arany-hegy és a Testvér-hegy lábánál, a Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi-patak által határolt részen 1910-ben megnyílt új óbudai köztemető földterülete is a Finály család tulajdona volt, tőle vásárolta meg a főváros. A Finály család kiemelt szerepet játszott az óbudai zsidó hitközség életében, ahol egyes tagjai különböző tisztségeket töltöttek be. Az első világháborút követően, 1918-ben átszervezték a céget, és megalakult az Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyár, majd részvénytársaság, amely egészen az 1948-as államosításig működött. Helyén jött létre később a Magyar Selyemipari Vállalat Selyemkikészítő-gyára. 

Az óbudai és a honi ipar egyik vezető ipari egysége az 1835-től működő Óbudai Hajógyár volt, amely a bécsi székhelyű Első Dunagőzhajózási Társaság (német rövidítése alapján a DDSG) legfontosabb üzeme lett. A kezdeti történetében nélkülözhetetlen szerepet játszottak az itáliai munkások, akik szakértelmükkel nagyban hozzájárultak a gyár és a vállalat sikeres működéséhez. A gyár első épületeinek tervezője a híres olasz mérnök, Pietro Paleocapa volt, aki a velencei Arsenale (a köztársaság saját hajóépítő és fegyverkészítő gyára volt) mintájára álmodta meg az óbudai üzemet. A gyár első hajóácsai trieszti és fiumei olaszok voltak, akik Óbudán kaptak szállást, és a mai Fő tér 5. szám alatt saját kocsmájuk volt, természetesen olasz tulajdonossal. A gyár vezetői és a DDSG óbudai hajóskapitányai között is szép számmal találhatunk olaszokat. Ezek közül kiemelkedett Virgil Bozzo és Pellegrini Oszkár gyárvezető, illetve Petroni, Ferro, Milano kapitányok. A hajógyári olasz jelenlét leginkább a 19. század második felében volt meghatározó, amikor még nem voltak szakképzett magyar hajóépítők. 

A századfordulótól jelentek meg az óbudai vendéglátásban az olasz származású kocsmárosok, vendéglősök. Főleg a Fő téren és környékén – a hajógyár közelében – működtek vendéglőik, de Újlakon is megtalálhatók voltak. Egy pár óbudai olasz vendéglős ebből a korszakból: Fabrizio János, Dolderer Miklós, Sterio Sándor, Faccini Antal, Morelli János, Stiginely József, Doglioni János, Prezzi Albino, Toscano De Canella, Ranzatto János, Lenarduzzi János, Campagna Péter, Petronelli György (a korban teljesen normális volt, hogy keresztnevüket magyarul írták).

Ezek a vállalkozók többségükben a településen vagy a fővárosban telepedtek le, de általános jelenség volt, hogy az olasz munkavállalók csak idénymunkákra érkeztek az országba. 

A 19. század második felétől több formája létezett az olaszok emigrációjának, amely több irányú volt. Az USA-ba történő tömeges, több hullámú elvándorlás közismert, amit meglepő módon az olasz állam is támogatott, mert úgy tartották, hogy az csak ideiglenes. Ezt arra alapozták, hogy elsősorban az északi tartományokból elvándorlók valóban idényjellegű munkákat vállaltak Európa más országaiban, így hazánkban is. Az emigráció okai – sok európai országhoz hasonlóan – a nyomor, a magas adók, munkanélküliség, a föld öröklésének hagyományai és a jobb élet reménye volt egy új világban.

Magyarországon elsődlegesen az építőiparban foglalkoztattak olaszokat, Óbudán a téglagyárakban is megtalálhatók voltak, de a Tisza szabályozásánál szintén nagy számban dolgoztak. Az Újlak melletti Szemlőhegyen a San Remo-ból származó Melocco Lénárd alapított cementgyárat.  Feszültséget okozott a többi munkavállaló között, hogy az idénymunkás, ingázó olaszokat jobban megfizették, függetlenül az elvégzett munka minőségétől. Egy 1910. évi adat szerint  12 ezer olasz munkást foglalkoztattak hazánkban. Az ingázás és a viszonylag csekély számuk miatt azonban nem alakult ki olasz diaszpóra sem a fővárosban, sem az országban. Akik maradtak, hamar asszimilálódtak a magyar közösségbe. 

Óbuda és az olaszok történetéhez tartozik egy érdekes, romantikus és tragikus történet is, amelynek még csak foszlányai kerültek napvilágra, azok azonban rendkívül lebilincselők. Valamikor az 1870-es évek elején Óbudán élt a zsidó Schwartz család, és volt egy Róza nevű lányuk. Amikor olasz vándorcirkusz érkezett a településre, és valamelyik nagyobb téren szórakoztatták a közönséget, a cirkusz bohóca, bizonyos Tancredo Fumagalli beleszeretett Rózába, és megszöktette otthonról. Később össze is házasodtak. A fiatal pár a cirkusszal vándorolt egyik városról a másikra. 1880-ban megszületett Mathias Anton Maria Fumagalli nevű gyermekük, akit az apja kívánsága szerint megkereszteltek, és 1940-ben hunyt el Torinóban. A töredékes információk szerint Róza megpróbált visszatérni az óbudai családjához, de azok elzavarták a háztól. A teljes történet feltárása még várat magára, de sajátos képet ad a 19. század végi soknemzetiségű Óbudáról, ahol a szerelemnek nem lehettek határai.

A kezdeményezésére a csárda nemrég bekerült az eddig 98 elemet számláló Hungarikumok Gyűjteményébe. Mitől különleges nemzetközi szinten ez az intézmény?
Nemcsak a csárda, de a szaloncukor is – idén az Agrárminisztérium kapta meg a díjat, hiszen velük együtt terjesztettük elő a szakmai állásfoglalást. Mitől különleges? A mindennapi élet múzeuma 1966-ban alakult, és a mai napig a világon egyedülálló országos szakmúzeum. Az Unicum, a Pick szalámi, a magyar pálinka vagy a szódavíz mint „szakterület” is mind hozzánk tartoznak. Ezért is teszünk mindig javaslatot hungarikumokra. Korábban mindig volt is kiállításunk a csárda témájában, de a jelenlegi állandó kiállítás tematikája inkább polgári, az 1945-ig tartó vendéglátásról szól, így most épp kicsit kimarad, de továbbra is foglalkozunk vele. Nagyon sok csárda jelentkezett hungarikumnak, mi pedig a Vendéglátók Ipartestületével közösen úgy gondoltuk, hogy maga a hagyomány egésze az érdekes. A csárdában egyszerre jelenik meg a vendéglátás, étkezés, szállás és népzene fogalma. A csárdás is hungarikum lett egyébként. 

Itt van Óbudán a Fő téren a Csalánosi Csárda kakaspörkölttel, libamájas bicskás pecsenyével, kecskeméti aprópecsenyével. Sokszor hiányoljuk a hasonló dolgokat az étlapokról, a magyaros ízeket gyakran szorítják ki a külföldről trendszerűen érkezők.
Sajnos így van. Csalánosiból kettő is van, az eredeti Kecskemét mellett található. Valódi csárda. Óbuda és a gasztronómia elválaszthatatlan. Meg kell említenünk a Kéhli kisvendéglőt is. Múzeumunk a Krúdy-házban van, az író itt lakott élete utolsó éveiben, és átjárt a Kéhli vendéglőbe, ami azóta is működik, cigányzenével, műtárgyakkal meg mindennel, ami kell.

Az egykori Sipos vendéglő begyűjtött tárgyait is kihelyeztük az állandó kiállításba. Van egy klasszikus éttermi jelenet, meg egy kisvendéglői enteriőr.

Jól állnak még Óbudán ezek a kisvendéglők?
Vannak, még ha nem is elegen. A Csalánosi és a Kéhli mellett ott a Harapó mókus, ahogy a Szőlő utcában a Zöld Kapu Vendéglő. Nem is beszélve arról, hogy a Pók utcai lakótelepnél mennyi kortárs vendéglátó egység található. Akik kimennek nyáron a Római-partra, sorra járhatják ezeket a helyeket.

Mennyire tudja a Vendéglátóipari Múzeum a múzeumi funkción, tehát a múlt megmutatásán túl promotálni, segíteni is a vendéglátóipari-gasztronómiai hagyományaink továbbélését? Feladata ez?
Feladatunk, és próbálkozunk is. Igyekszünk legalább a védett üzleteket bemutatni, megmenteni. A Budapest150 szakmai évfordulóhoz kapcsolódóan van egy tematikus oldalunk a honlapunkon, de vezetett városi sétát is kínálunk a belvárosban. A kortárs vendéglátósokat illetően pedig szoros kapcsolatban állunk a Magyar Cukrász Ipartestülettel, a Vendéglátók Ipartestületével, a Sörszövetséggel és az Édességgyártók Szövetségével is. Van egy effektív szakmai kapcsolat, ami kiállításokban, emlékévekben, könyvbemutatókban exponálódhat. Amikor az óbudai Kerék Vendéglő bezárt, a BTM Kiscelli Múzeuma mellett mi is gyűjtöttünk. Próbáltuk megmenteni a Márványmenyasszonyt is, de nem sikerült így, hogy nem volt védett. Mentünk azért gyűjteni, és amit tudtunk, elhoztuk. Aztán a sajtóban felmerült, hogy Bécsben bezár az utolsó magyar vendéglő, az Ilona Stüberl, onnan például most gyűjtjük be a kortárs műtárgyakat. Étlap, asztal, szék, tányér stb. De a működőktől is szívesen vesszük ezeket. Kortárs gyűjtéssel is foglalkozunk.

Készül épp a Csemege kiállításuk. Erről mit lehet tudni?
Azért fontos, mert mindig csomagokban gondolkodunk. Ez is aktív szakmai kapcsolatunk révén jött, külső finanszírozásból valósul meg. Van egy komplett kutatási projekt mögötte. Korábban már kiadtunk egy könyvet a Csemege Kereskedelmi Vállalatról, amit én szerkesztettem. Most felmerült ötletként a régi csemegések körében, hogy a cég  történetével komolyabban kellene foglalkozni. Elvégre minőséget, különlegességet jelentett. A dollárboltok (Intertourist), amelyek nemzetközi hálózattal is bírtak, szintén hozzájuk tartoztak. Az 1970–1980-as évek Csemege üzleteinek történetét igyekszünk feltárni.

Pindroch Csaba színművész, akinek az édesanyja csemegebolt-vezető volt, besegít nekünk, ő lesz a kiállításunk arca.

Kereskedelmi szakiskolásokat is várunk, rendszeresen jönnek óvodás kortól egyetemig a fiatalok.

A hetvenes-nyolcvanas évekbeli csemegeüzletek mennyire éltek tovább a mai napig?

Tovább éltek, hiszen ezeknek volt előzményük is, például a régi Julius Meinl. Aztán a rendszerváltás után ismét lett Julius Meinl, később Csemege-Match és a CBA áruházak. Az átalakulásban azonban a régi Csemege Vállalat eltűnt. Az első ABC áruház megjelenése, az első pénztári futószalag, az önkiszolgáló boltok mind-mind nagy újításnak számítottak. Nagyon sok új áruház épült egy időben, itt Óbudán például a Flórián áruház. Annak az alján most is van egy bolt, ami egykor csemege volt. A kereskedelem persze folyamatosan fejlődik. 

Szeptembertől márciusig tartó kiállításuk az aranykulcsos szállodaportásokról szól. Azokról, akiknek dolga volt a leírás szerint a vendégek legkülönfélébb kéréseit teljesíteni, empatikus tanácsokat adni – leginkább ötcsillagos szállodákban találkozni velük. Miért fontos ez a  szakma? Mennyi benne a speciálisan magyar?
A concierge-ekről beszélünk, de szállodaportást mondunk, hogy a látogató is értse. Mindig igyekszünk úgy kiállítást rendezni, hogy legyen egy vendéglátás- és egy kereskedelem-történeti tematika. Létezik egy nemzetközi Aranykulcsos Szövetség, negyven éve már magyarországi fiókszervezettel. A concierge-ek az ötcsillagos vendéget olyan minőségben szolgálják ki, akár egy protokoll szakember. Amit kér, azt teljesítik. Például ha körbemenne egy taxival a Gellérthegyen, elintézik. Ha szeretne öt mozijegyet, azt is. Pontosság, precizitás – ezt próbáljuk bemutatni. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindig bevonunk külső szakértő kurátorokat is, a témához legjobban értő külső munkatársakat igyekszünk megbízni. Itt például az Aranykulcsos Szövetség egykori elnökei segítettek.

Előfordul az is, hogy egy concierge tart tárlatvezetést, elmesélve közben az életét. Lehet, hogy egy iskolás eljön pályaorientációra, majd később szállodaportás lesz belőle.

A másik aktuális időszakos tárlatuk a Mihályfi-gyűjtemény darabjait mutatja be: Rippl-Rónai, Gulácsy vagy Derkovits műveit vendéglátás és kereskedelem témájában. Milyenek ezek a festmények? Van személyes kedvence?
Elég sok kedvencem van. Rippl-Rónai képeit nagyon kedvelem, de a többit is. Országos szakmúzeumként a megyei és városi múzeumokkal is jó kapcsolatot ápolunk, viszünk is vándorkiállításokat még határon túlra is. A Mihályfi-gyűjtemény épp egy ilyen tárlat, ami a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumból érkezett hozzánk. Ők pedig nagy örömmel mutatják be az egyébként raktárban lévő, de ettől még kvalitásos kiállítási anyagukat. Azt kértük, olyan műalkotásokat hozzanak, amelyek inkább a vendéglátásról vagy szórakoztatóiparról szólnak. Az egyiken mondjuk egy csendéletet látunk, a másikon embereket mulatóban. Maga a gyűjtő, Mihályfi Ernő felesége volt Filo, azaz Fischer Ilona, a grafikus. Mozgott tehát hasonló művészkörökben, ismerte ezeket az alkotókat. Múzeumként jó kapcsolatot ápolunk magángyűjtőkkel. Komjáthy Gyuri bácsi híres rádiós-műsorvezető végakaratának megfelelően a reklámtábla-gyűjteménye is ide fog kerülni. Gyuri bácsi egyébként pont a múzeumunkra rácsodálkozva kezdett reklámtáblákat gyűjteni. Az ő története is mutatja, hogy mennyire hatással vagyunk az emberekre.

Milyen terveik vannak a 2026-os évre?
A csemegetörténeti kiállítás egész évben látogatható lesz. Év közben nyitunk egy tőzsdetörténeti tárlatot, szintén külső kurátorok, magángyűjtemények bevonásával. Tervezünk a jövőben egy Stühmer vándorkiállítást, amelynek alapja az idén megjelenő Stühmer történeti könyvünk. Gadányi György fényképész, újságíróval és fotótörténeti gyűjtővel pedig tavasszal tervezünk a fényképészeti műtermekről időszaki tárlatot. A tárlat központi eleme egy festett fotóműtermi háttér, amely a világon egyedülálló. Továbbá minden évben van egy játékos tematikánk is. Tervben van és a kollégák előkészítenek egy „Schenk-játék” tárlatot. A hazai fröccsöntött játékfigurák trafikokban kapható előfutáráról beszélünk. Nagyon sokan ismerték, nekem is volt ilyen. Azért Schenk, mert így hívták az alapító-gyártót. Részben róla is fog szólni a kiállítás.