A kiállítás központi tárgya egy szőnyeg, persze, nem akármilyen szőnyeg. 

A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett gyűjtés valósult meg az idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867 között. Az akadémiai székházat 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek dísztelenek maradtak. Ennek híre eljutott az Aradon tartózkodó Bohus Jánosné Szögyény Antóniához (1803-1890) is, aki közösségi felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szánt szőnyeg létrehozására. A szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás, illetve egy 75 x 75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.

Az, hogy a férfiak „alá”, a díszterem padozatára készült, csak részben hordozta az Akadémia otthonossá tételének igényét. Sokkal mélyebb jelentéssel bírt: a nemzeti alapokon nyugvó intézmény reprezentatív központi terében való megjelenéssel a nők a tudományos és társadalmi nyilvánosság tereibe is beléptek, illetve a nemzeti közösséghez való tartozás igényét és vágyát is kifejezték. A női összejövetelek a varráson keresztül közösséget teremtettek, hálózatokat hoztak létre és erőt hordoztak. Mivel a résztvevők legtöbbje az 1848/49-ben megvívott szabadságharc özvegye vagy árvája volt, szerveződésük alapja politikai értelemben az önkényuralommal  szembeni ellenálláshoz és a függetlenségi gondolathoz kanyarodott vissza.

A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs, magyar és nemzetközi művekkel. A kortárs textilmunkák nemcsak a politikai állásfoglalás különböző formáit jelenítik meg, de a művészeti kollektívák gyakorlatait is magukba sűrítik.

A szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon keresztül alternatív művészettörténetek bontakoznak ki – különös tekintettel azokra a soha el nem ismert vagy rég elfeledett 19. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A galéria terei olyan tudás és tudományos munka számára nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt –, hiszen a kultúra terei szimbolikus és gyakorlati értelemben is szűkké válnak.

Bicskei Éva művészettörténész a Lelkes hölgyek című tanulmányában (In Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt. A Magyar Tudományos Akadémia mecénásai, szerk. KLEMENT Judit. MTA HUN-REN. Budapest. 2024. 87-120.) így foglalja össze azt, hogyan függnek össze a 19.században a nemzeti mozgalmak és az adományozási és művészeti gyűjtések, és milyen szerepet játszottak ebben nők: 

„A közép-kelet-európai népek nemzetté válását kulturális nacionalizmus jellemezte a 19. század során. Igaz ez a modern magyar nemzetállam megalakulása felé vezető hosszú útra is, amelynek egyik első állomása – szimbolikusan – egy tudós társaság megalapítása és fenntartása volt. Hasonló, de már sokak és jóval kisebb, alkalmanként tett adományaiból megvalósuló – és ebben az értelemben „közösségi”, illetve „részvételi” – (kulturális és szociális) vállalkozások sora fémjelezte a reformkor és az abszolutizmus időszakának honi történelmét. Ezek a hol lazább, hol formálisan is intézményesülő szerveződések nemcsak a kitűzött vállalásokat teljesítették, hanem csoportidentitásokat alakítottak ki, a nemzeti közösséghez való tartozás érzetét teremtették meg a politikai nézeteik, társadalmi státuszuk, családi állapotuk vagy életkoruk tekintetében korántsem homogén támogatók közt.

A reformkort követően különösen elterjedt ez a fajta társadalmi aktivitás. Ráadásul míg az 1830–1840-es évekbeli gyűjtések szűkebb körűek voltak, és leginkább férfiakat mozgattak meg, addig az 1850-es évek második felében ez átalakult. Egyrészt megjelentek a nagy, egész országra kiterjedő gyűjtések, azaz közösségi adakozások, amelyek egyben a nemzeti mozgalmat is életben tartották a bukott forradalom és szabadságharc után. Másrészt az adakozók közt egyre nagyobb számban tűntek fel nők, sőt, esetenként ők váltak kulturális célú gyűjtések kezdeményezőivé. Ezek közül az abszolutizmus kori közösségi adakozások közül kiemelkedett a Magyar Tudományos Akadémia alaptőkéjére és leendő székházára való – nem hivatalosan 1857 őszén, hivatalosan 1859 végén megindult –, országossá terebélyesedő gyűjtés, amely újjáélesztette a nemzeti mozgalmat és az osztrák abszolutizmussal szembeni ellenállást. Ebből a gyűjtésből – amelyhez egyébként kezdettől fogva csatlakoztak nők is – nőttek ki és különültek el a korszak első női közösségi mecenatúrái. A három legjelentősebb kezdeményezés: Orlai Petrich Soma Kazinczy és Kisfaludy találkozása című, kultúrhistóriai képére való gyűjtés 1859 elején; az ezzel párhuzamosan indult Hölgyek Díja (akadémiai női díj, valamint Magyar Hölgyek Díja/Alapítványa) elnevezésű fundációra irányuló adakozás; valamint az Akadémia újonnan átadott székházának kietlen nagytermébe szánt, nagy méretű díszszőnyegnek az 1865 és 1867 közötti elkészítése.”

A női közösségi mecenatúrák kezdetben szigorú kritériumok alapján hozták létre az adakozói köreiket, azonban ezek a kritériumok idővel demokratizálódtak és inkluzívvá váltak. Ez látható a szőnyeg elkészítésének esetében is.

Az elismerés hiánya, azaz a tény, hogy a nők munkájával a tudós férfiak nem büszkélkedtek, s a szőnyeget nem állították ki, a nőket arra sarkallta, hogy saját nevüket publikálják. A főszervező Bohusné Szögyény Antónia az egy éves évfordulóra egy „piros kiskönyvet” küldött az akadémiai közgyűlésnek, amelyben tizenkilenc préselt és áttört csipkeszegélyű oldalon megemlít százötvenkilenc közreműködőt névvel, társadalmi státusszal.

A következőkben három példán keresztül mutatjuk be a kiállítás kortárs nemzetközi kontextusát.

Lana Desastre

A 2013-ban, Mexikóvárosban alakult Lana Desastre kötőkollektíva tagjai: Annuska Angulo Rivero, Asalia Salazar Villa, Claudia Díaz León, Esther Castro és Miriam Mabel Martinez. A 2000-es évektől a latin-amerikai városokban és közösségekben járványszerű méreteket öltő nőgyilkosságok és a családon belüli erőszak azoknak a különböző, a női test és természet ellen irányuló strukturális erőszak(ok)nak az eredménye, amit Rita Segato, argentin feminista antropológus a „kegyetlenség pedagógiájának” nevez. Ebben a kontextusban, ezekre a folyamatokra válaszul született a Lana Desastre kollektíva és még megannyi közösségi és szolidáris kötő-akció Latin-Amerika szerte. A (női) testet és a (női test által elfoglalt, megteremtett, kihasított) helyszínt döntő fontosságúvá tevő kötő-gyakorlatok számára a kézzel készített szövet védelmet, kapcsolódást és gondoskodást jelent.

A közös textilkészítés nemcsak teret és időt ad arra, hogy a résztvevők személyes történeteket meséljenek el magukról, hanem egyúttal megteremti a lehetőségét annak, hogy önmagukat csoportként gondolják el, ezáltal egymással is törődjenek, szolidárisak legyenek, és így váljanak politikussá.

A kézi szövés, hímzés és kötés már akkor is kollektív tevékenységnek minősült, amikor az ember azt otthona magányában végezte, különösen a világ azon közösségeiben, ahol a fonalak előállítását is helyben, elsősorban nők végezték együtt. De a minták és technikák átörökítésének gyakorlatai, vagy a ruha-darabok szimbolikája és az azokhoz kapcsolódó jelentések a textilkészítés demokratikusságát és

az együttműködés fontosságát hangsúlyozzák, hiszen a készítés – tudatosan vagy nem, akarva- akaratlan – egy hosszú hagyományba ágyazódik, amit szakképzettségtől függetlenül is el lehet sajátítani.

Ráadásul Latin-Amerikában a textil az ősi kultúrák örökségének része: az inka csomóírástól a hátszíjas szövőszékig a különböző textiltechnikák a latin-amerikai gyarmatosítással szembeni ellenállás történetének részei, és ez a történelem része annak, ahogy ma a textilhez viszonyulunk.

Marina Naprushkina: Madarak a néppel

A „Madarak a néppel” egy szlogen, amit a belorusz „Hazai Madarak Védelme” nevű környezetvédelmi szervezet használt a 2020–2021-es, Aljakszandr Lukasenka által vezetett belarusz kormány elleni tüntetések idején, azért, hogy támogatásáról és szolidaritásáról biztosítsa a tüntetőket. A szlogen a „Rendőrség az emberekkel” mondatra utal, amelyet a 2000-es évektől kezdve a belarusz tüntetések alatt skandáltak annak érdekében, hogy a rendfenntartó erőket a demonstrálók oldalára állítsák. A „Madarak a néppel” szlogen egybeolvadt a Lukasenka-féle autoriter rezsimmel szembeni ellenállással. A belarusz Igazságügyi Minisztérium 2022. február 9-én oszlatta fel a „Hazai Madarak Védelme” szervezetet a szlogen használata miatt, a hivatalos indoklásban azonban csak annyi volt olvasható, hogy működése „súlyosan megsérti a közrendet.” A jelmondat nem csupán a belarusz társadalmi szolidaritási és ellenállási mozgalom történetét beszéli el – beleértve a rendszer által előszeretettel alkalmazott, embert és annak környezetét egyaránt célzó, elnyomó és erőszakos, intézményesített és diskurzív gyakorlatokat –, hanem megemlékezik arról a közel ezer civil szervezetről is, amelyet a rezsim záratott be vagy számolt fel kényszerrel az elmúlt évtizedekben. Marina Naprushkina textiljei a maljavanka ( jelentése: festett szőnyegek) hagyományba ágyazódnak, amely (nők által végzett, láthatatlan és fizetetlen) kézimunka a XIX. század végétől a XX. század közepéig volt népszerű a belarusz falvakban. A minták aprólékos részleteit házilag készített lenvászonra (170 x 210 cm) vitték fel, amelyet két részből varrtak össze, majd feketére festettek. A díszítés csak ezután került rá: a szegélyt bonyolult virág- és természeti motívumok alkották, központi része viszont mindig egy történeti jelenetnek volt szentelve. Ez volt a politikai képzelet kifejezésének egyik módja a vidéki, gyakran analfabéta belarusz lakosság körében.

Naprushkina textiljei középpontjában olyan építmények állnak, amelyek a fegyelmező hatalom különféle megvalósulási formáit jelenítik meg – legyen az iskola, óvoda, javítóintézet vagy börtön – és amelyek célja, hogy atomizált, az erőszakot toleráló, engedelmes és ellenőrizhető embereket hozzanak létre. A textilek hátoldalán különféle belarusz népdalokból olvasható egy-egy sor, az itt láthatón például a Kalikhanka (Altató) című belarusz altatódalból:„minden mese, minden játék”. A dalt az 1980-as évek elejétől a televízióban sugározták, majd a 2020 nyarán zajló forradalom idején a tiltakozások egyik szimbolikus dalává vált, és gyakran énekelték az utcai demonstrációk során.

Caleb Duarte: Zapantera Negra
A zapatisták és a Fekete Párducok találkozása
installáció, fotó és videó dokumentáció 2009
Az installáció művészi kifestése: Kiskovács Eszter

A mexikói forradalmat (1910) követően a déli Chiapas szövetségi államban élő Ch’ol, Tseltal, Tsotsil, Tojolabal, Mam és Zoque őslakos indián közösségek kimaradtak a földosztásból. Az ebből fakadó feszültségek és indulatok búvópatakként kísérték végig az őslakosok és a többségi társadalom együttélését egészen az 1990-es évekig.

A mexikói forradalom egyik vezéralakja, Emiliano Zapata emléke még élénken élt az őslakosok emlékezetében, így lett az 1983. november 17-én hivatalosan is megalakuló Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, EZLN) névadójává. A zapatista felkelés 1994. január 1-jén tört ki, saját ellenőrzésük alá vonva területeiket és a közvetlen demokrácia eszközeivel újraszervezve közösségeiket, a mai napig küzdve az újraelosztásért, a társadalmi igazságosságért és a kulturális elismerésért. 

2009 őszén több mint száz, lakóhelyéről elűzött őslakos foglalta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének irodáját a mexikói Chiapas államban található San Cristóbal de las Casas városban. Abban a reményben vették birtokba az irodát, hogy ezzel sikerül felhívni a humanitárius szervezetek figyelmét saját, nyomorult helyzetükre. Néhány hónap elteltével az ENSZ egyszerűen úgy döntött, hogy új épületbe költözik. Pár hónappal később két, a művészeti intézményrendszerből kiábrándult, azzal radikálisan szembenálló művész, Mia Eva Rollow és Caleb Duarte beköltözött az elhagyatott épületbe és létrehoztak egy olyan kísérleti művészeti teret (En Donde Era la ONU – „Ahol az ENSZ volt”, EDELO), ahová művészeket, aktivistákat, kulturális dolgozókat, feltalálókat, kertészeket, tudósokat, zsonglőröket, oktatókat stb. hívtak, hogy közösen gondolkodjanak olyan művészeti gyakorlatokról, amelyek képesek lehetnek társadalmi változás előidézésére.

A Zapantera Negra a 2012 és 2016 között lezajlott négy találkozó vizuális archívuma. Ezeken az eseményeken a Fekete Párducok és a zapatisták találkoztak, de jelen volt Emory Douglas is, aki női hímzőkollektívákkal, földművesekkel, festőkkel, valamint helyi művészekkel, aktivistákkal és zenészekkel dolgozott együtt. Az így született hely- és közösség-specifikus munkákat a közösség ereje és az alkotás, illetve tiltakozás szükséglete táplálta. Tartalmuk, szimbólumaik, kulturális referenciáik a politikai és társadalmi tapasztalatok több irányúságáról (pl. egymástól való kölcsönzés, vagy az elbeszélés lehetősége a másik tapasztalatán keresztül) tesznek tanúbizonyságot. A Zapantera Negra a két csoport emlékezetének összeolvasásával és a kölcsönhatások megjelenítésével a szolidaritás, nem pedig a versengés helyeit akarja kijelölni.

Ha falak közé viszed a munkáidat, azt mindig valamilyen intim térbe helyezed, ami talán az otthon és otthontalanság kérdését is feszegeti. A Mindenütt jó akciódban Pettendi Szabó Péterrel, akit korábban nem ismertél, egy hétre lakást cseréltetek, beléptetek a másik intim terébe. Hogyan alakítja a tér az embert?

Kihívás elé állítani magunkat, vásárra vinni a saját bőrünket – ez mozgatott. Sophie Calle fontos példa számomra, az, ahogy gondolkodik, ahogy saját magát beleviszi minden történetébe, miközben trükkösen védi is, fontos referencia számomra. Ezekben a terekben leginkább az foglalkoztat, hogy mi van a nagyon intim, sérülékeny tapasztalatokkal, amelyekhez nehéz nyelvet találni. Mint a legtöbb munkámban, itt is a gátlások oldása, a szégyentelenség foglalkoztatott. A zárt, szűk terek tapasztalata a sérülékenység, és az, hogy ehhez miként találunk olyan formát, hogy az az igazság, ami ott van, ne csak annak a térnek legyen az igazsága.

Nagyon érzékenyen reagálsz társadalmi, politikai történésekre, úgy tűnik, célod lebontani azokat a falakat, amelyek szűkítik, korlátozzák a szabadságot. De mintha a legfontosabbak a különböző női sorsok lennének – A Dunában úszik egy Marcsa, Kőműves Kelemenné –, ezekre fókuszálsz a munkáidban.

Erős tudásom volt erről – női szempontrendszer szerint tanultam meg látni a világot. Idő volt megtanulnom nem csak ezt vizsgálni, és tágabban látni. A Téglatan is ezért volt fontos, mert bár a gyújtópontja a női tapasztalat, szándékom szerint nem csak egy emancipatív törekvés áll mögötte. A körülöttem élő nők tudását az érzékenységben látom, ezekre lettek mondataim és visszajelzéseim.

Kezdetben csak egy „gyomor alapú” tapasztalásom volt minderről, később nőtt hozzá az értelmezési rendszer.

Mennyiben gazdagít ez téged, és vannak-e ebből fakadó hiányok? Mintha az „apu-projektek”, mint például a HolnAPUtán is erre utalnának.

Az talán az egyik legtökösebb beleállás volt. Holnapu figurája egy ál-védelmi pozíciót teremt meg, elringat a holnapután ígéretével. A projekt leginkább a biztonság hiányáról szól, akkor is, ha ott van ő. A társadalmunk felett álló apu azt állítja, hogy védelmez, mert a világ odakint veszélyes. Szerintem ez nem pontosan így van. Számomra attól izgalmas, hogy a személyes történeteimből jutottam el oda, hogy megvizsgáljam a tágabban vett otthonunk felett tornyosuló ál-oltalmazó apa karaktert.

Mint sok munkádban, itt is megjelenik az abúzus-történet.

Hétköznapjaimban is feladat elé állít a határaim kijelölése, és munkáimban is foglalkoztat.

Becsatornázom ebbe az anyagba a színházpedagógiai tapasztalataimat is. Tizenéves lány közösségekkel dolgozom, és évek óta találkozom bántalmazás-történetekkel. Régóta gyűlik bennem a düh a kiszolgáltatottságuk miatt. Nagyon nehéz úgy beszélni erről, hogy egyszerre konfrontáljon és belépést is engedjen a létrejött munka.

Szeretsz kényelmetlen helyzeteket teremteni? 

Provokálni semmiképpen nem szeretnék, mert megöli azokat a kapcsolódási lehetőségeket, amelyeket a munkáimban törekszem megteremteni, de a düh nagyon jó típusú energia is tud lenni. Felszabadít, segít meglépni helyzeteket. Ez a kettősség erősen jellemzi a „kifalazást” is, és sajátja a Kelemenné-problémának is.

A „Kelemenné-probléma” gyűjtőfogalom, asszociációs lehetőség, metafora. A Kassák Múzeumban látható Téglatan: Leomlott estig, felépült reggelre kiállítást számos, a témával kapcsolatos akciótok, kiállításotok előzte meg. Folyamatosan bővül, épül egymásra mindez?

A legelső a Ferenc téren a Kőműves Kelemenné kifalazása akció volt, de már korábban is foglalkoztam a témával a Vendégmunkásnő sorozatban, arra hivatkozva pályáztam meg a Kelemenné kifalazását, hogy csinálhassak egy köztéri installációt. Itt ért össze a többfajta jelenlétem, a színházpedagógia, a szocmunka és a képzőművészet, ahol az installáció teret enged olyan részvételi tevékenységnek, ami élettel telíti meg. Ehhez a projekthez kapcsolódóan alakult meg a többnyire nőkből álló Téglakar.

Miért pont a Kőműves Kelemenné balladája lett az alapsztori? A benne rejlő ősi titok miatt? Amiatt, hogy az ő szemén, egy téglán keresztül lehet újragondolni a történetet, a női vonalat? 

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a falak mennyi mindent látnak, és képesek hasonló tapasztalatokat keretezni. Mint ahogy az is, hogy miként lehet újraépíteni magunkat ilyen tanúk között. Az épületek és a falak történeteket rejtenek, beszélnek az időről, és széles dimenziókat képesek megnyitni. A ballada ezt tovább erősítette. Annak idején még a törökországi Erasmusom alatt  azt álmodtam, hogy hazamegyek, anyám és nagyanyám nézi a TV-t, és rájövök, hogy a falban tartanak egy kislányt. Pokoli álom volt, de hozzáadott a Kelemenné-történethez.

Ebben az álomban ott van egy áldozat és a szomorúság is, ami lesötétíti ezeket a tereket.

Mi mindennek a metaforája Kelemenné?  Hiszen kitágítottátok közéleti, politikai társadalmi kérdésekre is.

Azért jó kiindulópont Kőműves Kelemenné, mert ezek a problémák folyamatosan besorolódnak ezen címke alá. Annak idején, a Ferenc téren még nem volt ennyire erősen benne a politikai közbeszédben ez a téma, mostanra igen. Metafora maga a fal is, a falon innen és túliság. És persze itt van a biztonság kérdése, hogy képesek-e ezek a falak megadni azt. A Kassák-kiállítás előtt az OFF Biennálén szerepeltünk a Téglákkal. Megkérdőjeleztük, hogy szükséges várat építeni. Mindez a Kassák Múzeum kiállításában mélyült el.

Egy ideje azt látom, hogy az irodalomban és képzőművészetben erős lett a friss női hang. Érzékelsz te is váltást?

Mintha az egész kulturális életben lenne egy ilyen fajta áthangolódás. Lehet, hogy pont az a hang, amit  próbáltam megütni, találkozott ezekkel az igényekkel és lehetőségekkel. De azt is látom, hogy ez a beszédmód el is tud fáradni, viszont a gyakorlat nagyon foglalkoztat, az, hogy miként lehet ezt az átrendeződést nemcsak elméletileg működtetni, hanem életre hívni. A közeg viszont nem mozdul olyan gyorsan. Látom, hogy meddig lehet elmenni, hol vannak az ütközők.

A falak lebontásáról szól a kiállítás, amit mégiscsak egy falakkal körülvett közintézményben mutattok meg. Ugyanakkor aktív részvételre készteti a nézőt: állj fel a dobogóra, vágd ki a képet, tedd fel a sisakot, amiben szöveget hallasz. Az élmény akkor működik, ha aktív játszótárssá leszünk?

Ez a kiállítás ezzel hív be. És bár mintha ellene is menne mindennek azzal, hogy bekerült egy intézményi közegbe, egy alapvetően ezeket a kereteket lebontani akaró projekt. Van ellentmondás benne, de abban, hogy a dolog meg tudjon erősödni, segített ez a tér. Az intézmények ígérete az lenne, hogy mint egy inkubációs tér, segítenek a fejlődésben. Fontos volt, hogy a Kassák befogadott minket. Szemben a külső helyszínekkel, itt valós falak voltak, rajzoltunk rájuk, ami szintén a lebontás gesztusa.

Fontos volt megélni, hogy hogyan kell és lehet egy ilyen térben működnünk, a már létező szabadtéri munkáinkat áthangolni.

Mint minden munkádban, itt is erős a színházi elemek jelenléte, mindez részvételi színházként is működik. Mennyire volt fontos része a munkának a közösségteremtés?

Még egyetemistaként kezdtem el dolgozni a Katona Behívó színházpedagógiai programjában. Itt tapasztaltam meg először a közösségi színházcsinálást, lenyűgözött, ahogy felnőtt emberek felszabadultan játszanak. Ennek a tapasztalata mélyen belém ivódott, szinte természetes része minden munkámnak. A képzőművészet általában csendesebb, de a Téglakarral való minden megmozdulásunk egyfajta felülvizsgálat is.

Radikális, sokszor kemény, szexualitásra utaló szövegek jelennek meg a falakon, a videókban, az installációkban. Egy szabad téri akció jobban elbírja ezeket. Hogyan működik mindez térbe zárva? 

Erős feszültséget hordoz, amit az akusztikai hatások, tévéfelvétel, videó részlet is fokoz. De a befogadó szabad döntése, hogy ebbe mennyire mélyen megy bele. Valóban nem egy balzsamos tér, de el kell, hogy bírja, kutya kötelessége minden múzeumi térnek.

Lehetne azzal támadni, hogy ezek a szövegek az én túlkapásaim, de számomra ez a realitás. A múzeumnak dolga, hogy ezeknek a világoknak is teret engedjen. Itt, a Kassákban lehetőségünk van erre.

Ezek a szövegek olykor munkásmozgalmi dalok, de táplálkoznak a népdalból, gyerekdalokból is. Hogyan, milyen gesztussal kerültek egymás mellé?

Minden típusú szöveg vázol egyfajta viszonyrendszert, kijelöl szereplőket, és rajtuk keresztül erőviszonyokat. Termékeny dolog ezeket ütköztetni. Folyamatosan dolgozik az anyag az idegrendszeremben, de a többiek is hoznak javaslatokat, és közösen gondolkodunk róla, hogyan hangolják egymást ezek az anyagok. A sokszor nagyon ellentétes hangulatú szövegek erősítik is egymást, vagy feszültséget gerjesztenek, de szerintem bizonyos népdalok, gyerekdalok képesek a sebek és terek gyógyítására is. Nem a kikönnyítés ezeknek a funkciója, hanem hogy megmutassunk olyan erőforrásokat – a mozgalmiság, a gondoskodás is az – amivel amúgy mindannyian rendelkezünk. Ezeknek a fúziója izgat, és ebben látok potenciált.

A Kassák Múzeumi kiállítás tekinthető összegzésnek is. Lezárása a Kőműves Kelemenné-történetnek vagy mindez tud még bővülni?

Nagyon szeretném folytatni, úgy érzem, van benne még szufla, nem érzem, hogy fáradna. Ez a kiállítás részben részvételi és részben szerzői projekt lett. Több irányba lehet elindulni innen, lehet akár a részvételiségnek is több teret engedni, viszont fontos, hogy a jelrendszerét is fejlesszem. Szerintem ezek megférnek majd egymás mellett. Nemrég a tranzitosok meghívására az Urban Camp keretében tartottam egy workshopot, ahol azokkal az eszközökkel dolgoztunk, amelyeket a kiállításban használtam, de nem én rajzoltam meg a táblát, hanem a résztvevők maguk hozták létre a tárgyakat. Ez is egy út. Számomra izgalmas az a nyelvteremtési kísérlet is, ami megjelenik a kiállításon. Ez is tud még tovább épülni.

A nyitóképen: Johann Ambrosius Siebmacher: Buda oder Ofen, die Hauptstadt von Ungern(!). (’Buda, avagy Ofen, Magyarország fővárosa’). Rézkarc Nikolaus Meldemann 1541. évi távlati képe alapján (1598 vagy 1602). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest 

Manapság kevés szó esik arról, hogy az aquincumi kőfaragás milyen jelentős szerepet játszott hajdanában a Duna középső folyása mentén. Műhelyei nemcsak Északkelet-Pannoniában, de a tartomány déli területein és a szomszédos provinciákban is terítették budakalászi travertinből készített termékeiket. A Drávától délre egyszerre dacoltak a jelentős helyi gyártással és a mai Karintia felől érkező márványfaragványok által támasztott versennyel. A tartományközpont szinte teljes termékpalettájával kereskedett, de rámenősségéből fakadó sikerét leginkább a szarkofágok által megtett földrajzi távolságok szemléltetik a mai Horvátországtól Szerbiáig.

A pannoniai római uralom összeroppanását követően megszűnt az aquincumi szarkofágok gyártása, felhasználása és újrahasznosítása. A már eltemetett kőkoporsók (és diszkréten porladó tulajdonosaik) évszázadokon keresztül békén pihenhettek a földben. Egészen addig, amíg a magyar középkor bizarr keresletet nem támasztott az antik kőkoporsók iránt.   

„Ubi missae, nunc Musae…” (Ahol eddig misék, ott most a Múzsák…)

Egy különös helyszín

És eljött a nap, amikor Felvilágosult József király (1780–1790) úgy rendelkezett, hogy a közhasznú tevékenységet nem folytató szerzetesrendeknek nincs többé keresnivalójuk a Habsburg-korona országaiban. A budavári karmelitákat 1784-ben érte utol a végzet, így vált otthonuk a Magyarországon feloszlatott és kiürített 140 kolostor egyikévé. Kongó templomukra a budai „Vörös Sün” és „Fehér Kereszt” fogadó, valamint a pesti Rondella bérlője, Bulla Henrik Ferenc egykori prágai, aktuálisan pesti színidirektor vetett szemet. Folyamodványban kérte a templomépület (vagy esetleg a refektórium, de ha lehet, mégis inkább a templomépület) átengedését német nyelvű teátrum alapításának céljára. Ám a király a gyermekcipőben járó budai színjátszás fellendítése helyett egészen más terveket forgatott kalapos fejében. Bármire is készült azonban, számításait gyorsan keresztülhúzta az időközben Budára költöztetett Helytartótanács, Magyar Udvari Kamara és Főhadparancsnokság hivatalnoki karának egyöntetű nyavalygása. A bürokraták tudniillik erősen kifogásolták a szórakozási és rekreációs lehetőségek teljes hiányát a magyar ugaron. Nem alaptalanul, ezért II. József kénytelen-kelletlen meghajolt a tisztviselői kar óhaja előtt. 1786-ban személyesen bábáskodott a kisajátított karmelita templom színházzá, valamint a kolostorrész kaszinóvá, bálteremmé és tekepályává történő átalakítása körül. A polihisztor, de leginkább csak sakkautomatásként emlegetett Kempelen Farkas tervei szerint kialakított, egészen remek akusztikájú Burgtheater 1787. október 17-én nyitotta meg kapuit. Az einstandolt karmelita templomból kialakított színház premierjén – nem kevés cinizmussal – Richard Cumberland akkoriban jól futó, azóta azonban méltán feledésre ítélt The Carmelite című drámáját (1784) mutatták be Wolfgang Heribert von Dalberg báró német fordításában, Der Mönch vom Berg Carmel (’A Karmel-hegyi barát’) címen. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy mindössze 12 nappal később, október 29-én tartották Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni című művének ősbemutatóját Prágában, ahol karmesteri szerepben maga a szerző tündökölt. Budának tehát azon az őszön csak egy Cumberland, Prágának viszont az „operák operája” jutott.

A Karmel-hegyi barát című színmű selyemre nyomtatott színlapja egy közelebbről meg nem jelölt nagyhercegi udvari színház (Mannheim?) számára (1789). Muzeum hlavního města Prahy, Historické sbírky, Prága. (Fotó: https://sbirky.muzeumprahy.cz)

A Kis Spartacus 

A folyamatosan üzemelő Várszínházat a rendőrség 1924-ben a karzat részleges leomlása miatt bezáratta. A II. világháborúban súlyos károkat szenvedett játszóhelyet 1947-ben részlegesen használhatóvá tették, teljes helyreállítására azonban csak az 1970-es években került sor.

A Várszínház Kádár-kori helyreállításakor régészeti feltárásról álmodni sem lehetett. A Palota Beruházó Vállalat még abban is akadályozta a Budapesti Történeti Múzeum munkatársait, hogy a lelőhely elpusztításával járó mélyépítkezést a régészeti megfigyelésnek nevezett, csendes szemlélődés keretében nyomon kövessék. A helyzet valamelyest javult, amikor 1972-ben az egykori karmelita templom padlószintje alatti vastag, épülettörmelékes rétegből előbukkant egy, az idők pergése során fedelét és beltartalmát veszített aquincumi szarkofágláda. Tömör sírfelirata a következőképpen hangzik: 

 „Az egymást gyöngéden szerető hitvesek, Aurelius Mucatra, a legio II Adiutrix altisztje, a centurio rang várományosa és Obsenia Opes életükben készíttették saját maguk számára.”

Aurelius Mucatra és Obsenia Opes szarkofágja. Édesvízi mészkő (Kr. u. 3. század közepe). Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor)

Aurelius Mucatra vezetékneve leginkább thrák eredetre vall, viselője Spartacus kései honfitársának tekinthető. Családja az Aurelius nemzetségnevet legkorábban a Marcus Aurelius (Kr. u. 161–180) uralkodása alatt elnyert római polgárjog folyományaként viselhette, sokkal valószínűbb azonban, hogy csak Caracalla császár (Kr. u. 211–218) Kr. u. 212. évi általános polgárjog-adományozását követően jutott hozzá. Obsenia Opes neve első pillantásra latinos hangzású halandzsának tűnik, mégsem az. Az Opes a görög mitológia több nymphája által is viselt Ópis (’kegyes gondoskodás’) név eltorzult formája lehet. A nem létező Obsenia nemzetségnév pedig egy ugyancsak görög eredetű kifejezés (például: opsinos [’kései’]) átkalapálásával jöhetett létre, személyes használatra. Akárhonnan kerültek is Pannoniába, egyikükről sem mondható el, hogy farkastejen nevelkedett volna.

A Mucatra-házaspár előrelátó módon, még életében elkészíttette végsőnek szánt nyughelyét. Nagyon helyesen, ahogyan azt az író, Ambrus Zoltán is megjegyzi egy helyütt: „Rendes embernek, akinek a féllába a sírban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, amikor már szükség van rá.”

A római korban nem számított ritkaságnak az előre elkészített sírfelirat, amiképpen a mai temetőkben sem szokatlan látvány a csak születési évszámmal ellátott sírkő a (még) üres sírhely mögött. Az effajta előre gondoskodásnak kétségkívüli előnye, hogy e tekintetben már semmit sem kell az örökösökre bízni. Másrészt a szarkofág garantáltan elkészül a megrendelő által elképzelt formában, semmi sem marad le róla időhiány vagy a kőfaragó turpissága miatt. Az előre bevésett sírfeliratok ugyanakkor nem befejezett életekről tudósítanak, készíttetőik további sorsát ezért rendszerint sűrű homály fedi. A Mucatra-házaspár esetében sem kedvező a kép: még az sem vehető biztosra, hogy Aurelius Mucatra eljutott-e végül a számára kilátásba helyezett századosi (centurio) rangig.

Történetünk ezen a ponton akár boldog véget is érhetne – mégiscsak sikerült valamit kimenteni a Várszínház alól! –, ha időközben a Mucatra-szarkofág nem tett volna szert némi hírhedtségre a városi legendák szövevényes világában.

Egy koporsóban III. Andrással? 

A kőláda a Várszínház területén, a korábbi karmelita templom padlószintje alatti régiókból került elő. A szóban forgó telekről időközben kiderült, hogy csak Buda visszavívása (1686) után került a jezsuiták, majd rövid idő elteltével a sarus karmeliták tulajdonába (1693). Helyén a török hódítást megelőző időszakban még a mezítlábas franciskánusok (Barfüsserek) Szent János evangélistának szentelt temploma állt. És már helyben is vagyunk. A Képes Krónika (1346) és családja, valamint néhány ezektől független forrás, köztük Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum decades (1496–1499) című műve is rögzíti a tényt, miszerint az utolsó (vagy inkább utolsó utáni) Árpád-házi király, az utóbb Velenceinek is mondott III. András (1290–1301) porhüvelyét anno dazumal a ferences Barfüsserek (Siebmacher térképén: Parfuser) Szent János-templomában helyezték örök nyugalomra. Bár a temetkezés körülményeiről egyetlen mű sem számol be, az irodalmi adat fokozatosan összekapcsolódott a Mucatra-szarkofággal, amely még ma is III. András kőkoporsójaként él a köztudatban. 

András herceg Magyarországra érkezik. Kálti Márk Chronicon Pictum (’Képes Krónika’, 1360 k.) című művének egy „P” iniciáléja. (Fotó: commons.wikimedia.org)

A rétegtani helyzet és a szintadatok alapján megállapítható, hogy a szarkofágot valóban a középkori ferences templom padlója alá áshatták le. A járószint alatt kialakított sírgödörbe süllyesztés mellett szól az a tény is, hogy a kőláda teljesen érintetlen maradt, semmilyen középkori átalakításon nem ment keresztül. Megtalálásakor a talpán állt, aljával egy természetes rétegre támaszkodott, felső fele azonban már abba a Buda visszavívását követő törmelékelterítéssel kialakított, vastag planírrétegbe nyúlt, amelynek tetején majd a 18. században megépül a karmelita templom padlószintje. A kőláda belsejét ugyanennek a planírrétegnek az anyaga töltötte be. Mindezek alapján kijelenthető, hogy utolsó tulajdonosát – bárki is volt az – még a Buda elestét (1541) megelőző korokban helyezték a ferences templom padlója alá öröknek szánt nyugalomra. Az is biztosnak látszik, hogy e nyugalomnak török kezek vetettek véget.

C.Iulius Filetio africai orvos szarkofágfelirata Petrus Apianus Inscriptiones sacrosanctae vetustatis non illae quidem Romanae … (Ingolstadt, 1534) című gyűjteményében és Felice Feliciano kéziratában (Mss. Regg. C 398. CLXIII, Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia). 

A budai vár területén számos római kori kőfaragvány, köztük több szarkofág is napvilágot látott. C. Iulius Filetio kőládáját a velencei követ, Francesco Giustiniani 1464-ben még a közkút medencéjeként írta le. Másfél évtizeddel később egy másik itáliai humanista, Felice Feliciano már a ferences kolostorban talált rá, alighanem falnak támasztva, merthogy csak az előlapi feliratot tudta lemásolni. A szarkofágot a török korban ripityára törték. A ferences kolostor fölé épült Sándor-palotában folytatott feltárás (1994–1995) során a feliratos mező két töredéke is napvilágot látott. 

A római kori szarkofágok újrahasznosítása a középkor és reneszánsz idején is elterjedt szokásnak számított Európában. A közhiedelemmel ellentétben azonban ezt a temetkezési formát nemcsak az uralkodóházak tagjai és a szentek számára tartották fenn. Az arisztokrácia, Itáliában a gazdag polgárság is előszeretettel temetkezett római kori szarkofágokba. Ennek mindössze két feltétele volt: belátható földrajzi távolságon belül egy római kori temető, illetve megfelelő mennyiségű pénz a több tonna súlyú szarkofágok kiemelésének, elszállításának és újbóli elhelyezésének költségeire. 

A maga korában jelentős szarkofággyártó és -forgalmazó központnak számító Aquincum temetőiből némi óbudai összeköttetéssel és persze megfelelő anyagi erőforrással bárki szerezhetett magának eredeti kőkoporsót akár temetkezési, akár egyéb célokra (építőanyag, itatóvályú). Bizonyosan így jutott pokoljáró Becsei Vesszős György lévai várnagy, Bars vármegye főispánja és királyi főajtónálló-mester – utóbbi minőségében királyi tanácstag – is egy aquincumi veteranus, a szíriai Hierapolisból származó Aelius Domitius szarkofágjának birtokába, amelyet, bár Budán lakott, uradalmi központjába, a felvidéki Zselízre szállíttatott. A zselízi Szent Jakab- templomban ma oltárasztalként szolgáló szarkofágra nem azért volt szüksége, hogy – amint még ma is mesélik – abban szállítsa Óbudáról Zselízre az 1. nápolyi hadjáratban (1347–1348) harácsolt kincseit. Az aquincumi kőládát nyilvánvalóan saját koporsójának szánta, amelyben aztán Margit leánya alkalmasint el is temettette a templom padlója alá, amikor ennek is eljött az ideje. A szarkofág és benne Vesszős földi maradványai a 18. században láttak napvilágot, amikor helyi erők a templom ugyanazon pontján egy kripta kiásásába fogtak. Az útban lévő szarkofágládát kiemelték a helyéről, majd egy jó évszázaddal később (1854) oltárasztalként hasznosították újra. 

III. András és a Mucatra-szarkofág létező vagy nem létező kapcsolatát illetően mindössze annyi jelenthető ki biztosan, hogy történeti források egyöntetű állítása szerint „az utolsó aranyágacskát” az Evangélista Szent Jánosról nevezett ferences templomban temették el, hihetőleg Ágnes királyné közbenjárására. Másrészt régészeti bizonyíték szól amellett, hogy ugyanebben a templomban eredeti rendeltetésének megfelelően újrahasznosítottak egy római kori szarkofágot is. A két szikár tény között ugyanakkor nem feszül semmilyen bizonyítható összefüggés, az eseményeket akár két évszázadnyi távolság is elválaszthatja egymástól. 

A ferences templomot és kolostort IV. Béla (1235–1270) alapította, és elejtett megjegyzések alapján feltételezhető, hogy az 1260-as évek közepén már működött. Az 1526. és 1529. évi török pusztítás és gyilkolászás ellenére Dubraviczki Mihály, a királyi bányák igazgatója 1538-ban még megajándékozta a kolostort, és kinyilvánította végakaratát, miszerint ott kíván temetkezni. Buda 1541. évi elestekor azonban a ferences templom és kolostor rendeltetésszerű használata megszűnt. A templom közel 280 éves fennállása alatt odatemetett személyek száma nem ismert, de mivel a római kori szarkofágok újrahasznosítása nem számított uralkodói előjognak, senki sem használhatta fel a Mucatra-házaspár koporsóját nagyobb valószínűséggel, mint bárki más a szóba jöhető személyek közül. Ezért – bármily csábító is ez a kombináció – tudományos megalapozottsággal nem jelenthető ki, hogy a budai várba szállított aquincumi szarkofág bármikor is III. András testét rejtette volna. A hit persze más kérdés: ahhoz az egészen csekély valószínűség is elegendő.   

A szarkofág ma nem másodlagos lelőhelyén, a Miniszterelnökségnek helyet adó karmelita épületegyüttesben, hanem – történetileg nagyon helyesen – a ferences kolostor romjai fölött létesült Sándor-palotában, a Köztársasági Elnöki Hivatal kertjében látható.

Fiatal koromban egyik titkos játékom volt, hogy osztályoztam a szerzőket: melyiküknek „van” teste, és melyiküknek „nincs”. Például biztos voltam benne, hogy Csokonainak „van” teste, Kölcseynek „nincs”. Kénytelen vagyok idézőjelet használni, mert bevallom: fogalmam sem volt, vagy alig volt, milyen szempontok alapján tulajdonítottam testet a szerzőnek vagy sem. Mondjuk, azt hittem, hogy Csokonai beleírhatja testi késztetéseit a verseibe, Kölcsey pedig, ismert életrajzi okokból, igyekszik elhitetni az olvasóval: ha létezik is földi teste, az csak szomorú véletlen, poétikailag nincs jelentősége.

Később iparkodtam továbbfejleszteni ezt a gondolatot: abba a hitbe ringattam magamat, hogy némely szerzők csak az agyukkal írnak, mások az egész testükkel. Például József Attila az egész testével ír, Illyés Gyula csak az agyával. Ennek megvolt az az előnye, hogy bevonhattam női szerzőket is a vizsgálódásba, méghozzá a személyeskedés visszataszító mellékzöngéi nélkül. Teszem azt: Nemes Nagy Ágnes az agyával ír, a vele egyívású Ingeborg Bachmann az egész testével. De még így sem világos, miről van szó. A szöveg valamilyen, érzékileg is megragadható ismérvéről? A prozódiailag tetten érhető zeneiségről?

Később, de még mindig fiatal szerző koromban, gyors egymásutánban bemutatták több színpadi munkámat. Néhány évig sikeres drámaírónak számítottam. Hamar megtanultam, hogy a drámaíró (pontosabban: az élő szerző) testi mibenléte elhanyagolható, sőt elenyésző. Egy a fontos: ha jelen van a próbán, mindig a rendező mögött foglaljon helyet a nézőtéren, ne pedig előtte vagy vele egy sorban. És akkor szólaljon meg, ha kérdést intéznek hozzá, a rendező pedig (amennyiben nem ő tette fel a kérdést, hanem egy színész) engedélyezi, hogy válaszoljon.

Drámaírói pályámon, ha valaha is volt ilyesfélém, két jelentős kivételt éltem át. Egyszer 2009 tavaszán Egerben, amikor beálltam súgni, mert az igazi súgó elment tájelőadásra. Akkor értelemszerűen az első sorban ültem, ahol nem ülhet a szerző, de a társulat egy emberként el is felejtette, hogy én a szerző vagyok. Tapasztalhattam, hogy a súgó színházi teste kicsiny, de kézzelfoghatóbb, mint a szerzőé. Casanova emlékirataiban olvasom, hogy Genovában járva, nemcsak lefordította olaszra és felajánlotta a helyi színháznak Voltaire A skót asszony című drámáját, hanem átvette a súgó munkáját is, és bebújt a helyére. „Egész testemmel kitöltöttem azt a szűk lyukat” – írja frivol és hencegő hanghordozással. Egerben nem volt súgólyuk, volt viszont egy bizonytalan zóna a színészi attitűdök között, és ez is a súgói test szerves része volt. Percről percre el kellett döntenem, mit jelent a színész hallgatása: segítséget kér-e, vagy hatásszünetet tart? Felváltva hallhattam hol ezt: „Mondjad már, bazmeg!”, hol pedig ezt: „Ne dumáljál, nélküled is tudom!”

A másik kivétel tizenöt évvel korábbi. 1994 őszén, a Budapesti Kamaraszínházban került rá sor, amikor Csizmadia Tibor rám osztotta az egyik szerepet a saját drámámban. Emiatt egy évadon át heti rendszerességgel felléptem az Asbóth utcában. Nem részletezem ennek következményeit (például kaphattam volna egy amerikai ösztöndíjat, de itthon maradtam), inkább azt mesélem, hogyan alakult mindannyiszor színészi testté a hétköznapi test. Hat óra és negyed hét között érkeztem a színházba; fél hétkor a fodrászlány, akinek súlyos magánéleti problémái voltak, amelyekről részletesen és hangosan beszélt a hóna alá szorított vezetékes telefonban (mobiltelefon akkor még nem volt), ősszé varázsolta a hajamat, és elaggottá sminkelte az arcbőrömet. A tükörből egy nyolcvanéves öregember nézett vissza rám, egy harmincöt éves férfi villogó szemével.

Ekkor jöttem rá, hogy hiába jó a hétköznapi test szövegmemóriája, a színészi test csak üggyel-bajjal tudja megjegyezni a szerző által írt szöveget; napról napra át kellett ismételnem, és közben gyerekeim mondták a végszavakat.

A szerzői test átalakulását a színészek is észlelték a maguk módján: tudomást is vettek róla, hogy beállt közéjük a szerző, meg nem is. Az egyik szépen öregedő színésznő, aki az 1970-es évek elején kapott három látványos filmszerepet (ezek alapján állította, hogy a filmvásznon látható meztelenség kevésbé privatizálja a testet, mint a színpadi vetkőzés), aztán elszürkült, elfelejtődött, és az én drámám szereplőjeként nem győzte hangoztatni, hogy most már soha többé nem játszhatja el Lady Macbeth szerepét: ez a szerencsétlen asszony, valahányszor az aggastyánnak maszkírozott szerző belépett az öltözőbe, mindannyiszor feltette a szónoki jellegű kérdést, méghozzá felcsattanó, emelt hangon: „Ki a fos írta ezt a szart?”

Akkoriban vettem észre, hogy a színészi test is látványosan különbözhet a színész köznapi testétől. Ismertem egy színészt, aki súlyosan dadogott, mármint a köznapi életben. Ha viszont felment a színpadra, otthagyta a dadogását az öltözőben, és amíg a szerepét mondta, nem dadogott. Mihelyt vége lett a jelenetének, és kilépett a díszletből, visszatalált hozzá a dadogás, mert ő maga visszalépett a köznapi testbe. Ismertem ostoba, üresfejű, bárgyú, bamba színészeket, akik a szerepeikben ragyogóan éleselméjűek voltak, mert a szellemi kiválóság is a testhez van rendelve, és a jó adottságokkal rendelkező színészi test mindig intelligens. Ismertem súlyosan alkoholista, látástól vakulásig leittasodott színészeket, akik a szerepeikben józanok voltak, mert a színészi testük nem ivott, csak a köznapi testük. Azok a ritkán előforduló botrányos esetek, amikor egy-egy előadást le kell állítani a színész feltűnő részegsége miatt (mert nem forog a nyelve, nem tud megállni két lábon stb.), arról tanúskodnak, hogy a hétköznapi test veszélyes tud lenni, és maga alá gyűrheti a színészi testet.

Ide tartozik a szépen öregedő színésznő megfigyelése a színpadi meztelenségről. Hozzáteszem: a férfi színészek színpadi csupaszsága inkább a kiszolgáltatottságot fejezi ki, a kolléganőké inkább a fétissé válásról szól. A meztelen férfi reflektorfénybe rántott kiszolgáltatottsága vágy a márványszobor pátosza iránt, a színművésznő munkaköri fétissé válása pedig visszaélés a színészi testtel. 

Vannak azonban olyan női szerepek, amelyek lényegéhez tartozik a teljes testi pőreség. Ilyen Albertinka szerepe Gombrowicz Operett című abszurd komédiájában, vagy még inkább Wedekind Lulu című tragédiájának címszerepe. Az a színésznő, aki nem tudja egy szál semmiben, anyajegyeivel és egyéb testi adottságaival végigcsinálni a Lulu meglehetősen hosszadalmas aktfestő-jelenetét (amelyben a modell elcsábítja a művészt, ezáltal megakasztva az alkotói folyamatot), az nem tudja felhasználni a színészi test fegyverként és hatalomként működő kitárulkozását, vagyis nem tudja megformálni Lulu szerepét. (Attól még eljátszhatja Gertrudist a Bánk bánban, csak az egy másféle színház, erőtlenebb színészi testekkel.)

De nem kell elmennünk Luluig és a le- vagy felmeztelenedni vágyó Albertinkáig. Elég felidéznem Jászai Marinak a Budapesti Szemle főszerkesztőjéhez, Gyulai Pálhoz intézett dühöngő leveleit, amelyekben a színészi test privatizálása ellen tiltakozik. A Budapesti Szemle „Spectator” álnevű kritikusa (ma már tudjuk: Arany László) nemcsak a negyvenedik évében járó színésznő játékstílusát bírálta kíméletlenül (az 1890-es Elektra-alakításról van szó), hanem testi adottságait is. Egy kis ízelítő: „Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek oly domborulatait, amelyeket Antigone fehér leplének [tíz évvel korábban, 1880-ban – M. L.] még nem kellett rejtegetnie: a művésznő különben is túlságos számú földreomlásai közben keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felsőtest a földre lapul, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem éppen legplasztikaibb. Milyen nem esztétikai hatású idomtalan tömeg az, ami ott a földön hentereg! […] Nem veszi észre még azt sem, mennyire visszataszító és illemsértő mez nélkül hagyni vállát és hónalját, hogy karjának folytonos magasba emelésekor oly részeket tárjon a néző elé melyeket a természet éppen nem szánt közszemlére.” Jászai Mari nemcsak keserű beismerő vallomást tesz Gyulai Pálnak a köznapi test öregedéséről („Mindenik halántékomon van ugyanis egy-két tucat ősz hajszál, mely 10 év előtt még nem volt ott”), nemcsak élesen szembeállítja ezt a tényt a színészi teljesítménnyel, hanem újra meg újra követeli is Gyulai Páltól „Spectator” polgári nevét. Vagy azért, hogy kérdőre vonja, vagy azért, hogy kikaparja a szemét; Gyulai pedig újra meg újra megtagadja a kérést.

Mert: a kritikusnak, ellentétben a színésszel, nincs teste. Sőt, amennyiben a polgári név a nem létező kritikusi test része volna, annyiban neve sincs. (Még egyszer: a kritikus Arany László, A délibábok hőse szerzője; ebben a minőségében teste is, neve is van.)

Még mindig fiatal szerző voltam, amikor egy olvasóteremben szembejött velem Roland Barthes A szerző halála című tanulmánya. Nem is egyedül jött: vele tartott, kart karba öltve, Michel Foucault Mi a szerző? című trakátusa. Kettejük közül Barthes a brutálisabb, Foucault a körmönfontabb, de a lényeg ugyanaz: mindketten állítják, hogy a szerzőnek nincs teste. Nem egészen ezt állítják, hanem olyasmit mondanak, hogy mostantól (az 1960-as évektől) nincs teste, és most már soha többé nem is lesz. Homérosznak még volt teste, és talán még A Nibelung-ének névtelen szerzőjének is volt, de az ókorban és a középkorban még nem létezett modern értelemben vett individuum. Modern tucatember pedig biztosan nem fordult elő. Így a régi szerzőnek, ha teste van is, életrajza mégsincs. A modern szerzőnek viszont van életrajza, és ha ezzel együtt teste is van, akkor a régi vágású filológia belegyömöszöli az életrajzi tényeket a szöveg értelmezésébe.

Ugyanebben az olvasóteremben szembejött velem egy harmadik munka, Ernst Kantorowicz műve a király kétféle testéről. Régi angol és francia államelméletek alapján kifejti, hogy a középkor végi felfogás szerint az uralkodónak van egy természetes és egy politikai (egyszersmind szakrális) teste. Előbbi, mint a többi emberi test, alá van vetve a betegségnek, az öregedésnek és az elmúlásnak; utóbbi halhatatlan. Két dolog esik egybe az uralkodóban: maga a személy, valamint az, amit jelent. Ebben az értelemben gondolhatták az ötszáz évvel ezelőtti államtudósok, hogy a király nem hal meg. Akkor sem hal meg, ha a ravatalon fekszik, vagy ha lándzsa fúródik a szívébe a csatatéren.

Utóbb jutott eszembe: ha a királynak politikai teste van, akkor a szerzőnek poétikai teste van a természetes testtel együtt. Ha ez igaz, akkor a szerzőben is egybeesik maga a személy, valamint az, amit jelent. Ebben az értelemben a szerző ugyanúgy nem hal meg, ahogy a király sem, függetlenül attól, milyen évszámokat köt össze a sírkövön és a lexikoncikkben az életrajzi kötőjel. Miközben a szerző szolgáltatássá válik, közvetítővé a szöveg és az olvasó között, a szövegben életre kel a szerzői test.

A szöveg a mindenkori szerző alakmása.

Először is: az ontológiai – lételméleti – kérdéseket a középpontba állító művészet nem „vallásos” művészet, akkor sem, ha a kérdésekre az adott mű valamely vallás rendszere felől ad választ. A vallásos művészet valamely egyház tanításának kísérőjelensége – a lételméletet a középpontba állító autonóm művészet viszont eszközként használja a különféle tanításokban, beavatásokban és vallásokban megjelenő utakat a „teljesség felé”. Ily módon az életmű összeér a művész mint gyakorló, mint szellemi lény által befutott úttal. A magyar kultúrtörténetben Hamvas Béla volt az, aki egy lendülettel valósította meg az életmű létrehozását és önmagából a – saját szavával – „normális ember” megalkotását.  Szétválaszthatatlan a művészi és a gyakorlói életút, és leginkább ez hozza zavarba az életművet csak az irodalom felől értelmezni kívánókat, arról nem is beszélve, hogy a valódi megértéshez szükséges volna legalább hasonló utat bejárni, ami, lássuk be, nem várható el egy irodalom- vagy kultúrtörténésztől.  

De ugyanígy homályban marad például Ország Lili minden olyan művészeti törekvése, amikor a zsidó misztika vagy – a Wictor Charonnal, Szepes Mária bátyjával való barátsága révén is – az ezotéria és a szinkretista misztika felé tett lépéseket. Fogadjuk el, hogy irodalomtörténeti-művészettörténeti eszközökkel ezen életművek, életmű-részek, amelyek közt itt csak kettőt említettünk, nem vizsgálhatók. Ezen humán tudományok ugyanis nem rendelkeznek ehhez a megfelelő fogalom- és keretrendszerrel. Módszereikből, kérdésfeltevéseik és kutatási irányaik természetéből adódóan nem lehet a hasonló életművek bizonyos rétegeibe behatolni általuk. 

A dolog tovább bonyolódik ott, ahol olyan, az európai gondolkodástól még a zsidó misztikánál is idegenebb áramlatok jelennek meg egy-egy életmű mögött, mint a jóga, általában a védikus gondolkodás vagy az ind „filozófia” unortodox iskolájaként létrejött buddhizmus. 

A jógáról és az annak alapját adó ind „filozófiáról” – amely, noha kényszerből ezzel a szóval jelöljük, jóval több filozófiánál – természetesen lehetetlen ekkora terjedelemben érvényesen beszélni. Aki ezt a gyakorlói utat választja, nem egy, hanem a hindu elképzelések szerint több életet áldoz arra, hogy a móksa – a megszabadulás, tágabb értelemben a megvalósítás, európai fordításban: megvilágosodás – lehetőségéig eljusson. 

Vizsgáljuk meg inkább azt, hogyan jelent meg a jóga és az annak hátterét adó ind filozófia a magyar kultúrtörténetben! Annál is inkább, mert az azt meghonosítók Baktay Ervintől Haich Erzsébeten, Selvarajan Yesudianon keresztül Tamkó Sirató Károlyig, Hamvas Béláig és Molnár Sándorig valamilyen formában kapcsolódnak egymással, egy szellemi kört alkotnak.  

A kezdetek

A magyar jógahagyomány kezdetei a huszadik század elejére nyúlnak vissza. Noha Pest legismertebb jógatanára a Horthy-korban a később, a kommunizmus alatt Haich Erzsébet íróval Svájcba távozó és ott jógaiskolát alapító Selvarajan Yesudian volt – akinek könyvéből még két-három generációval később is tanultak az okulni vágyók –, mindazt, ami a jóga mint testgyakorlás hátterében felsejlik a védikus filozófiáról való rendszerezett tudásként, Baktay Ervinnek és az őt oktató Umrao Sher-Gilnek köszönhetjük. Sher-Gil magyar feleségét követve érkezett ide. (Lányuk Amrita Sher-Gil, a legismertebb magyar-indiai festő.) 

Baktay sógora volt a szanszkrit nyelvet és filozófiát oktató Umrao Sher-Gilnek, aki egyébként az első jelentős indiai fotós is egyszemélyben.

Sher-Gil Pakisztánban találkozott Baktay testvérével, Erdőbaktay Gottesmann Mária Antóniával, aki a korábbi szikh birodalom egy hercegnőjét kísérte. A házasságkötés után költöztek Pestre, itt született meg lányuk, Amrita Sher-Gil, majd húga, Indira. A család az I. világháború miatt nem tudott visszatérni Indiába. Baktay Ervint Sher-Gil kezdte szankszritra tanítani, akkor még nem tudva, hogy a festői karriert Indiáért végül feladó Baktay lesz az első olyan magyar, aki rendszerezett formában adja át a jógahagyományt és a védikus filozófiát a magyar olvasóknak. Baktay Szanátana Dharma című munkája 1936-ban, A diadalmas jóga című jógafilozófiai alapmunkája 1942-ben jelent meg. Patandzsali (Kr. e. 2 század–Kr.u. 5. század közt) jógaszútrájának magyarázatokkal ellátott változata az egyik legfontosabb szanszkrit vallásfilozófiai szöveg interpretációja. (A szútra rövid, általában aforizmaszerű megfogalmazás a vallási irodalomban, sűrített tartalommal, amelyet minden alkalommal követ a magyarázat, a bhásja.)

Fél évszázad késés 

Itt jegyezzük meg, hogy a hindu vallási irodalom kulcsszövegét, a Bhagavad gitát is lefordította, mégpedig eredeti, szanszkrit változatból. A Mahábhárata eposz részeként ismertté vált „A magasztos éneke/szózata” a védikus irodalom alapműve. Baktay a kötethez írt jegyzetei megkerülhetetlenek – ennek ellenére a könyvet csak 2007-ben (!) adták ki először.

Ugyanakkor Baktay hatalmas életművében csak egy rész az India-szakirodalom: a regényfordítások, a Kőrösi Csoma Sándor-életrajz, az asztrológiai munkák és a festmények mellett jelentős a kultúrdiplomáciai és intézményvezetői tevékenysége is. 

Itt jegyezzük meg, hogy az ind filozófiáról szóló irodalmat nemcsak magyarázatokkal és fordításokkal, de a fordításokhoz szükséges terminológiával is ő látta el. A fordításai előtt egyáltalán nem voltak magyar szavak bizonyos szanszkrit vagy jógafogalmakra, ami azt jelenti, hogy a Baktay által bevezetett kifejezések nélkül beszélni sem tudnánk a fenti témákról.  

Lefordította a Káma-szútrát is – és noha fordítása nem került kereskedelmi forgalomba, mindössze ötszáz példányban jelent meg, neki köszönhetően mégis a magyar volt a negyedik európai nyelv, amelyen hozzáférhető lett ez az alapszöveg.

Egy indiai Pesten 

Baktayn kívül, aki főként az elméleti megalapozáshoz járult hozzá, Selvarajan Yesudian tette a legtöbbet a magyar jógahagyományért. Madraszi keresztény családból származott. Beteges gyerek volt, tizenéves korában otthonról elszökve találta meg jógamesterét. 1937-ben a Magyar Cserkészszövetség vezetője, Dr. Molnár Géza Indiában járva ismerkedett meg vele. Végignézte a jógagyakorlatait, majd meghívta a budapesti Testnevelési Főiskolára. Végül az orvosi egyetemen kötött ki (híres indiai orvos-dinasztiából származott). Hamar szembesült azonban azzal, hogy az európai orvoslás nem hasonlít az indiaira, ismerősei pedig egyre többször kérték, hogy oktassa őket jógára.

Hogy milyen ellentmondásos és zavarba ejtő lehetett a háború előtti Pest társadalmi élete – a Horthy-rendszer kemény éveiben járunk, már zajlik a világháború, életbe léptek a zsidótörvények –, arról sokat elárul, hogy Yesudian eközben a pesti mozdulatművészeti iskolákban tanított, többek közt Dienes Valériánál, majd 1941-ben megjelentette a Sport és jóga című könyvét, amiből máig négymillió példányt adtak el és húsz nyelven adták ki. (1)

A könyvet a magyarul akkor még nem elég jól tudó Yesudian angolul írta, Balogh Barna fordította le.

Yesudian a kötet megjelenésének évében találkozott Haich Erzsébettel (1897–1994), aki szintén elég különös figurája a magyar kultúrtörténetnek: eredetileg szobrász és festő, valamint zongorista volt, akit mára inkább ezoterikus regényeiről, valamint a Yesudiannal Svájcban alapított jógaiskolájáról ismerünk.

Az egyiptomi szál

Haich maga a teozófiai-szinkretista korszellem két lábon járó példája, a keresztény bölcselet mellett a Védanta és az az óegyiptomi misztika is foglalkoztatta. Beavatás című, amúgy a maga korában 17 nyelvre lefordított és világsikert arató könyvében (2) arra az előző életére emlékszik vissza, amelyben egyiptomi hercegnő volt a fáraók korában, gondolattal irányított oroszlánok húzta kocsin közlekedett és egy egyiptomi főpap fokozatosan beavatta a misztériumokba. A szöveg alapján Haich sokat kölcsönzött az „egyiptomi” szcéna beavatási aktusait leírva a hindu koncentrációs gyakorlatokból, közvetve a rádzsa jóga módszereiből – mindezek ellenére a Beavatás, ha nem is az egyiptomi kultúrtörténet felől nézve, de kordokumentumként – úgy értem, a Horthy-kor egy társadalmi szegmensének dokumentumaként, lévén háttértörténetében megjelenik a korabeli „ezoterikus” polgárság egész világa, háborús élményei – érdekes olvasmány, csakúgy, mint mindenféle beavatás, szellemi út praxisa felől olvasva. Haich ti. ha nyilván nem is rekonstruálja az óegyiptomi szertartásokat vagy módszereket – hiszen azokról nehezen szerezhetett volna információt – leír olyan gyakorlatokat, amelyek bármely típusú elmélyülésben segíthetnek.

Persze, itt is összeértek a szálak: Haich második férjének gyermekkori barátja és padtársa épp Baktay Ervin volt, aki még Yesudiannal való találkozása előtt megtanította Haichnak az első jógagyakorlatokat.

Jógaórák a náci főhadiszállással szemben 

Yesudian és Haich 1941-ben alapították jógaiskolájukat, amelyhez Virág Ilona, Haich barátnője bocsátotta rendelkezésre üresen álló Rákóczi úti lakását. 

A Yesudian–Haich-iskolában Yesudian a hatha, Haich a rádzsa jógát oktatta, 1943-tól több közös könyvet is kiadtak.

Egy idő után a Lorántffy Zsuzsanna utca 2. szám alatti Haich-villában tartották az órákat, amely épp szemben állt a budapesti Gestapo-főhadiszállással. Az ostrom idején mindketten az összedőlt villa pincéjében rekedtek – erről Haich be is számol önéletrajzi ihletésű kötetében.

Végül a Rákosi-rezsim üldözte el őket, Zürichben nyitották meg újra az iskolájukat, amely 1989-ig működött.

A kemény kommunista diktatúrában a jógát nem nézték jó szemmel, sem a közösségi gyakorlást nem engedélyezték, sem szakkönyvek nem jöttek ki, mégis, Hetényi Ernő (Láma Dharmakírti Padmavadzsra, 1912–1999), aki 1957-ben elismertette a kommunista állammal a magyarországi Buddhista Missziót, tarthatott órákat. Ő alapította a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetet is, ahol Baktay Ervin tanított. (A Buddhista Misszió tulajdonképpen az 1991-ben létrejött a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jogelődje.)

Szintén a diktatúra alatt működött Kaczvinszky József (1904–1963), aki már a negyvenes évek közepétől tanított jógát, ezen kívül fordította a Patandzsali-féle Jóga-szútrát szanszkrit eredetiből. És kommentálta is, ami ebben a műfajban elengedhetetlen, lévén a sokféleképpen érthető egy-két szavas vagy mondatos szanszkrit eredeti általában sok oldalnyi jelentést magába sűrítő nyelvi jel, amelynek kibontása nélkül esélytelen az, aki jógafilozófiával, vagy védikus irodalommal szeretne foglalkozni. (Ezért is kulcsfontosságú Baktay Ervin minden kommentárja a Bhagavad Gítához, amit fentebb említettünk.)

Kaczvinszky legfontosabb munkája a háromkötetes Kelet világossága, amely a rádzsa jóga átfogó ismertetését tartalmazza, még a háború előtt, 1942-43-ban megjelent. A kommunista diktatúra éveiben – épp úgy, mint Hamvas Béla esetében – írásait tanítványai indigóval másolták és terjesztették. Kísérletet tett a nyilvános tanításra is a Sashegyen egy villában, ám egyik segédoktatóját kitelepítették, és sajtóhadjáratot folytattak ellene, ezért szűk tanítványi körével a II. kerületi Nyúl utcába kényszerült.

Az óbudai szálak

Óbuda két jóga-interpretátor írónak is otthont adott, egyikük, Hamvas Béla a második világháború vége felé élt rövid ideig egy Vihar utcai villában. Noha hatalmas életművében több passzust szentel a jógának is, elsősorban a – jóga alapját is adó – védikus irodalom és világkép magyarázójaként említhetjük itt, ám életművének ezen része annyira összetett, hogy nem teszünk kísérletet rá, hogy Véda-interpretációit és magyarázatait itt ismertessük.

A másik szerző, Tamkó-Sirató Károly (1905–1980) élete végéig Óbudán lakott, a Vörösvári út 14. 9. emeletén egy panellakásban, ahol tanított is.

Az életét köszönhette a jógának, amelyet oktatott és amelyről több – Ne légy többé beteg! címmel kéziratban lévő – jegyzetet készített a költői életműve mellett.

Tamkó Sirató költőnek, ráadásul avantgarde költőnek indult a Horthy-kor Magyarországán, ami akkoriban nem volt veszélytelen. Papírember című kötete alapján kritikusa „őrültnek” nevezte, társadalomellenes lázítással, izgatással és vallásgyalázással vádolták, mire a harmincas években Párizsba távozott. 1936-ban ő adta ki a Dimenzionista Manifesztumot, amelyet mások mellett Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp és Joan Miró is aláírt. Ott azonban annyira legyengült egy influenza miatt, hogy életét féltve hazaindult. Két évig járni sem tudott a szövődmények miatt, végül vidéken lelt menedékre testvérénél, ahol valakitől megkapta az említett Yesudian könyvét. Miután elkezdett gyakorolni, 1948-ban „csoda” történt, teljesen felépült.

Sőt, orvosai innentől rendszeresen küldtek hozzá egyéb pácienseket, ezért tanítani is kezdett, ászanákat – a test energetikai csatornáit stimuláló pozíciókat –, pránajámát – lélegzést – és védikus filozófiát.

A keményvonalas kommunista diktatúra idején ő írt egyedül ismeretterjesztő cikket a jógáról az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számában A hatha jóga címmel. (3)

Emberkísérlet – saját magán 

Mivel Tamkó Sirató szó szerint saját magán, a saját testén tapasztalta meg a jóga hatásait, nagyon értékesek azok a beszámolói, amelyeket ezzel kapcsolatban közölt. „Kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet. A hatás elképzelhetetlen volt: Nemcsak kifejezett fájdalmaim, bántó panaszaim szűntek meg, hanem állandó fázékonyságom, gyengeségem, félelmeim is. Dohányozni sem tudtam többé. Alkoholt fogyasztani még kevésbé. (…) 1949-ben felkutattam és megvettem minden jógára vonatkozó könyvet, mindent áttanulmányoztam. Hasznosnak látszó eljárásait kipróbáltam magamon. És már Kiskőrösön, arra kíváncsian, hogy vajon csak nekem segít-e ez a jógalégzés vagy másoknak is – elkezdtem tanítani!” – mesélte. (4)

Tamkó Sirató tizenöt év alatt dolgozta ki saját rendszerét, amelyet évtizedeken át gyakorolt és oktatott, miközben német-francia-angol-orosz műfordítóként, tudományos-fantasztikus regények szerzőjeként és költőként tért vissza az irodalomba. Jelentős a gyerekirodalomhoz való hozzájárulása is.

Sajnos épp a jógáról szóló műve van máig kéziratban – ami annál is elkeserítőbb, mivel Tamkó Sirató visszaemlékezése szerint Baktay Ervin végigolvasta a kéziratot, és a következőképp kommentálta: „A modern ember számára újjáalkottad természettudományos alapon, az egészségmegőrzés legjobb fegyverét, a hatha-jógát!” (5)

Tamkó Sirató célja a könyvvel az „egészség-művészet” megalkotása volt, amely – ahogy ő maga mondta – igen nagy hányaddal csökkenthetné az emberi „szenvedés-kontingenst”. (6) 

A festők is beszálltak

A magyar kultúrtörténet egyik különös, sokáig zárványként kezelt fejezete Molnár Sándor és a körülötte létrejött Zuglói Kör, amelynek tagja volt mások mellett Bak Imre, Deim Pál, Nádler István és Hortobágyi Endre. Szellemi-teoretikusi hátterében pedig ott volt a szintén Zuglóban, az Erzsébet királyné útján élő Hamvas Béla–Kemény Katalin házaspár. Molnár mesterének tekintette Hamvast, aki több kéziratot rábízott élete végén, ezek közül van olyan kéziratváltozat, amely csak most került elő, tavaly jelent meg először nyomtatásban. (7)

Molnár dolgozta ki a festőjógát, amely Hamvas és a jógafilozófia tanításaiból alkotott emberi-festői életút-program. Ahogy ő maga fogalmaz: „Az ÚT az átváltozások teljes köre.

Az elemeket a festőjóga nem megsemmisíti, fölszámolja, hanem különböző műveleteknek veti alá, hogy a szennyezettségtől megtisztulva egyesülni tudjanak a hierarchikusan fölöttük lévő elemekkel. Ez az áthatás művelete. Az elemek hierarchikus sort alkotnak, amelyben az alacsonyabb a magasabbal egyesül, amíg végül létrejön a teljes Egység, az Eggyel való azonosság, az Egy pedig az ürességbe olvad. (…) A lélek átmegy az elemeken, és átalakul bennük. Aki bejárta a létezés teljes körét, a szív teljes birodalmát, az a Föld mestere, a Víz mestere, a Tűz mestere, a Kristály mestere, a Levegő mestere: teljes hatalmat nyer minden fölött. A létezés teljes körének bejárása az elemeken való átkelés. Ez a festőjóga.” (8)

Ha belegondolunk abba, hogy a másik „keleti” út, a buddhizmus magyarországi története  Hollósy Simon müncheni festőiskolájában kezdődött – Hollósy testvére, József  volt az, aki először fordított magyarra buddhista szövegeket, és akit a magyarországi buddhizmus megalapítójának tekintenek –, Hollósy kedvenc müncheni tanítványa pedig Baktay Ervin volt, amikor még festőnek készült, körbe is ért a történet.   

Indológia, irodalom, jóga, festészet, mozdulatművészet, zárójelben a buddhizmus mint unortodox – másik – út kibogozhatatlanul keveredik az elmúlt száz év magyar szellemtörténetében és kultúrtörténetében, ám ahogy a bevezetőben említettük, a valódi recepció kora még nem jött el. 

Addig is érdemesnek tűnt a fenti hatástörténeti, összefüggés-történeti vázlatot elkészíteni.

Jegyzetek 

1.Medita Mudita: A MAGYAR JÓGATÖRTÉNELEM HIRES ALAKJAI https://www.muditayoga.hu/a-magyar-jogatortenelem-hires-alakjai/)

2.Haich Erzsébet: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok. Budapest, 2023. Haich Erzsébet: Beavatás – hangoskönyv, youtube. Medita Mudita i. m.

3.Tamkó Sirató Károly jógázik az egészségért.Összeállította és az előszót írta: Tóth Gyula.Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár, 2001

4.uo.

5.uo.

6. uo

7. Hamvas Béla: Seth. Kereszténység és hagyomány. Budapest, 2024

8. Az idézet forrása a festojoga.hu oldal. A továbbiakat lásd: Molnár Sándor: A festészet útja, Budapest, 2024.

Felhasznált irodalom 

Medita Mudita: A magyar jógatörténelem híres alakjai. https://www.muditayoga.hu/a-magyar-jogatortenelem-hires-alakjai

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete. Szerk. Kelényi Béla. Budapest, 2014

Baktay Ervin: Szanátana Dharma. Az örök törvény – A hindu világszemlélet, Budapest, 2000

Bhagavad Gítá – A magasztos szózata. Ford. és jegyzetekkel ellátta: Baktay Ervin. Budapest, 2013

Haich Erzsébet: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok. Budapest, 2023. Haich Erzsébet: Beavatás – hangoskönyv, youtube.

Rónai Róbert: Tamkó Sirató Károly, költő – Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató. In: Óbudai Anziksz, 2020/ősz-tél

Tamkó Sirató Károly – szócikk, Terebess.hu. In: https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/tamko.html

Tamkó Sirató Károly jógázik az egészségért.

Összeállította és az előszót írta: Tóth Gyula.

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár, 2001

Molnár Sándor: A festészet útja, Budapest, 2024.

(A nyitóképen: Tamkó Sirató Károly)

A jóga meghatározásában Brávácz Alexandra, az Útközben Jóga Óbuda Jógastúdió és Meditációs központ, Közösségi tér (1037 Budapest, Kunigunda útja 18.) vezető-tulajdonosa volt segítségünkre.  Alexandra számára a jóga nem csak egy életútmutató, hanem hivatás is: buddhista főiskolát végzett vallásbölcselet szakon.  A Covid-járvány után vette át a 150 m2-en, három teremmel és immár a saját vezetői tevékenységének köszönhetően egészségközponttal is rendelkező stúdió vezetését. Ahogyan tőle megtudtuk, a jóga régészeti leletek segítségével vélhetően több ezer, egyesek szerint akár hatezer évesre datált, Indiából származó hagyomány. Sok változáson ment keresztül az évezredek folyamán. Kezdetben csak a tudat felfedezésére koncentrált a jóga-szútrában megfogalmazottak szerint, majd később, már kiforrottan, a 15. században, sok ma ismert testhelyzetet is leírtak. A nyugati civilizációba egy indiai mester, Swami Vivekananda 1893-ban Chicagóban tartott előadásán keresztül jutott el, a 20. század során, az amerikai fitnesz-világ közvetítésével Európában is tért hódított. E közvetítés az oka annak, hogy sok elnevezés ma is angol nyelvű és a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy az egészségmegőrzésen van a hangsúly, nem pedig a jóga eredeti célkitűzésén, a gondolatok rendezésén, a befelé figyelésen, a koncentráción, végeredményben a megvilágosodáson. 

Megtudtuk tőle azt is, hogy amit ma sokan jógának hívnak, az az ún. hatha jóga. A jóga minden más fajtája, mint például a női jóga, a gerincközpontú jóga, a hatha flow és az astanga jóga ebből származik.

A „ha” jelentése ’Napminőség’, a „tha” jelentése ’Holdminőség’, mint a jin-jang, vagy a hideg-meleg, a nappal-éjszaka, férfi-nő, munka-pihenés ellentétpárok.

Ezért ők ezt a kettősséget ötvözik, szem előtt tartva, hogy a nyugati ember számára fontosabb a test, mégis nagy gonddal választják ki a stúdióban dolgozó oktatókat, hogy a testen keresztül az elmére is hatással legyenek. Az a cél, hogy életünkben egyensúlyban tudjunk maradni kibillenés nélkül, és akkor a betegségek nagyobb eséllyel elkerülnek, vagy könnyebben meg tudunk birkózni velük. Az életünkre másképp is hatással van a jóga, hiszen tudatosságunknak köszönhetően a számunkra kedvezőbb döntést tudjuk meghozni, legyen az például az étkezésünkre vonatkozó kérdés. Ugyanis a jóga az életünk összes területére tudatosságot visz. Stúdiójukban huszonkét oktató dolgozik, baba-mama, kismama jóga és ringató foglalkozás is megtalálható a kínálatukban. Lassan tíz éve szerveznek alap és haladó jógaoktató-képzéseket és továbbképzéseket is a traumafeldolgozás területén már végzett oktatóknak és más segítő szakmákban dolgozóknak. A jógán kívül pilatesszel, a jógához sokban hasonlító tornarendszerrel is foglalkoznak, tehát nyitnak újabb irányzatok felé. Alexandrának magántanítványai is vannak, illetve gyakran tart többnapos, a várostól távoli elvonulásokat, jógatáborokat. A stúdióhoz tartozó Frangipani Egészségközpontban, amely a Gauguin festményeiről ismert egzotikus növényről kapta a nevét,  a holisztikus szemlélet van jelen, nagy hangsúlyt fektetnek a mentálhigiéniára. Dolgozik velük pszichiáter, pszichológus, mediátor, coach, táplálkozási tanácsadó, de asztrológus és kineziológus is.

A Római-parton, egy hangulatos, barátságos térben hozta létre saját stúdióját, a Napcsillag Jógastúdiót Takács Anita (1039 Budapest, Piroska u. 3.). A gyönyörűen berendezett, bensőséges hangulatú termet különleges hangszerek és festmények teszik igazán egyedivé. A falon egy tanítványa által tervezett, aranyozott grafika is látható, amely a jóga fő princípiumait jeleníti meg. Ide belépve mindenki érezheti, hogy biztonságos és inspiráló közegbe érkezett, ahol meg lehet állni, elcsendesedni és feltöltődni. Anita életében egy nehéz időszak és egy gerincbetegség hozta el a találkozást a jógával. Olyan belső erőt kapott általa, hogy azóta nemcsak hivatása, hanem szenvedélye is lett. Úgy véli, a jóga önismereti út: a saját határaink megismerése, feszegetése és tiszteletben tartása. Vallja, hogy testünk ajándék, „lélekruhácska”, amelyre oda kell figyelni tudatos mozgással, légzéssel, jelenléttel, táplálkozással és pozitív gondolkodással. Stúdiójában kis létszámú, családias hangulatú órák zajlanak, így mindenkire személyesen tud figyelni. Nemcsak csoportos és magánórákat, hanem egyéni és közös hangfürdőket is tart. Számos jógairányzatban szerzett képesítést – többek között női-, kismama-, gyerek-, hot-, power-, aerial-, hatha-, gerinc- és jin jógában –, ugyanakkor a szívéhez legközelebb a hatha-, a gerinc-, és a jin jóga állnak. Folyamatosan képzi magát: a jóga mellett az aromaterápia és a hangterápia világában is elmélyült.

Óráit a hangtálak és a tiszta illóolajok teszik különlegessé, hiszen ezek rezgéseikkel és finom hatásaikkal a testre és a lélekre egyaránt hatnak, segítik az ellazulást és az érzelmi blokkok oldását.

Anita vallja, hogy a jóga nem csupán mozgás és légzés, hanem egyfajta összhang önmagunkkal, a természettel és az élet ritmusával, a 21. században már sokkal több, mint testgyakorlás: komplex eszköz, amely segít a modern embernek megtalálni az egyensúlyt test, lélek és elme között. A digitálisan túlterhelt, rohanó világban lehetőséget ad a lelassulásra, a tudatos jelenlét gyakorlására és arra, hogy újra rátaláljunk a saját ritmusunkra. Megerősíti a belső tartást, és segít, hogy könnyebben alkalmazkodjunk a változásokhoz és a kihívásokhoz. Fontosnak tartja, hogy a gyakorlás során figyeljünk a bennünk és a körülöttünk lévő energiákra, legyen szó a hold állásáról, az évszakok váltakozásáról vagy a belső folyamatainkról, mint például a női ciklus változásai.

Megfogalmazásában egy jógastúdió ma már nem pusztán órák helyszíne, hanem közösségi tér, ahol biztonságban, támogatásban és elfogadásban lehet fejlődni, megpihenni és önmagunkra találni. A stúdió működtetése Anita számára misszió és szolgálat, amelynek lényege, hogy olyan közeget teremtsen, ahol mindenki megélheti saját belső útját a mozgáson, a légzésen és az önismereten keresztül. Tapasztalata szerint az emberek akkor fordulnak a jóga felé, amikor szeretnének kiszakadni a mindennapi stresszből, testi-lelki feltöltődésre vágynak, javítani szeretnének egészségükön, vagy egyszerűen csak „énidőt” keresnek. Sokan a belső harmónia és az érzelmi egyensúly miatt látogatják az óráit, hogy eszközöket tanuljanak a változások és akadályok könnyebb kezelésére, mások pedig azért, hogy megelőzzenek betegségeket, szép legyen a tartásuk, kompenzálják az egész napos ülőmunka káros hatásait, erősek és egészségesek legyenek, fájdalom nélkül éljenek és levezessék a stresszt. 

A Graphisoft Park főépületében a Yoga Park Mozgásstúdió (1031 Budapest, Záhony u. 7.) Puskás Beatrix és Tussinger Richárd vezetésével működik. Beatrix húsz éve oktat jógát, a kezdetektől részese a stúdió életének, Richárd, aki a Covid-járvány alatt társult a céghez, tősgyökeres óbudai, az informatika világából érkezett. Amellett, hogy négy éve jógázik, ő a gazdasági ügyekért felel inkább. A stúdiónak kettős a profilja: a jóga a maga spirituális megközelítésével a kezdetektől fontos szerepet játszik – repertoárjukban megtalálható többek között a tradicionális hatha jóga, a jin jóga, a flow, a női jóga, a gerincjóga, és gyerekjógával is foglalkoznak. Mostanra, Richárd tevékenységének hála, gyógytornával, pilatesszel (október közepétől a gépes változattal is), stretchinggel, mobilityvel, tehát inkább a testre koncentráló mozgásformákkal is bővült a kínálatuk. Ezen kívül külsős oktató tart aikidót, és népszerűek a havonta megrendezésre kerülő hangfürdő workshopjaik is. Tehát sokféle mozgásformát kínálnak, és a lélek mellett a test megmunkálására is nagy figyelmet fordítanak. A Ne árts! szellemében dolgoznak: képzett oktatók a mozgás során az egyéni igényeket is figyelembe veszik. Fontosnak tartják a tudatos jelenlét megteremtésének képességét, amire náluk lehetőség nyílik. Óráikat általában meditációval zárják, hogy a lélek mindenképpen tudjon egy kicsit töltődni. A Yoga Park Mozgásstúdióban azok is megtalálják a számukra megfelelő kikapcsolódási formát, akik a lélek, és azok is, akik a test felől közelítik meg a mozgást.

Vannak, akik edzésnek tekintik az órákat, és vannak olyanok, akik spirituális megtisztulásnak. 

Több tapasztalt oktatóval dolgoznak, és foglalkoznak oktatóképzéssel is, a legtehetségesebb diákjaikat igyekeznek maguknál tartani. Ügyfélkörük nagyjából fele-fele arányban a Graphisoft Parkban dolgozókból és a kívülről érkezőkből áll, de vannak távolabbról rendszeresen visszajáró vendégeik is. Jelenleg két hangulatos jógateremben zajlanak az órák, októbertől pedig egy funkcionális teremmel is kiegészül a kínálat. Fontos szempont, hogy nemcsak a Graphisoft Parkban dolgozóknak, hanem a külsős résztvevőknek is kínálnak kedvezményes jegyeket. Nyaranta a szabadban is tartanak órákat. A Graphisoft Park a legtöbb itt dolgozónak alapvetően munkahely, tehát nagyon fontos, hogy stresszmentesítsék a munkavállalókat. Az ő esetükben nem a megélhetési, hanem a munkastressz levezetésére van szükség. A Yoga Park így abban is tud segíteni, hogy a dolgozók energiadúsan kezdjék meg a munkanapot, és feszültség nélkül tudjanak hazamenni. Szerintük a jóga igazi közösségi élmény. Stúdiójukra nemcsak a test és a lélek megedzése okán tekintenek büszkén, hanem céljuk egy igazi közösség megteremtése társművészetek bevonásával. 

Miben közös a fent bemutatott három jógastúdió? Elkötelezett, évtizedes tapasztalattal bíró jógaoktatókat láthatunk, akik saját stúdiót nyitottak. Ezeken a helyeken szakavatott jógaoktató-képzés is folyik garanciális jógaoktató-továbbképzési lehetőséggel. Egy kezdő jógázó is bátran megbízhat bennük, mert nagy odafigyeléssel fordulnak mindenki felé. Semmivel össze nem téveszthető, meditatív tér, amiben dolgoznak. Mindegyik stúdió egyedi, saját arculatot tervez magának és ezzel megteremti a saját auráját. A jógaórák általában reggel és este zajlanak. Az emberek a nap nyitásaként vagy zárásaként tudnak tudnak jelen lenni ezeken a helyeken, ily módon frissíteni fel lelküket és testüket. A jógára járók kötődnek az oktatóhoz, tehát nagyon fontos a személyes kapcsolat, stúdióról stúdióra követik őket, hogy ez a kötődés megmaradhasson. Ezért különösen fontos egy önállóan megteremtett saját stúdió, ami mindhárom esetben fontos közösségi térként is működik. Az óbudai lokációval kapcsolatban mindhárman elmondták, hogy ezek a jógastúdiók kertvárosias zöldövezetben helyezkednek el, a harmadik kerületben. Hozzájuk nyugodtan térnek be a látogatók, távol a belváros nyüzsgő, stresszes zsongásától.

A test nem csupán biológiai létezés, hanem társadalmi, gazdasági és vizuális konstrukció is, amelyre egyszerre hat a kapitalizmus fogyasztás-logikája, a szépségipar ígéretei, a digitális kultúra vizuális normái és a férfitekintet belsővé tett szabályrendszerei. Januško művészete pontosan ezeken a határokon helyezkedik el: vizsgálja, hogy a test feletti döntések mennyiben saját vágyaink, és mennyiben külső elvárások kényszerített lenyomatai.

A készülő kiállítás koncepciójának középpontjában a kontroll áll.

Kié a döntés joga a test felett, és hogyan hatnak erre a társadalmi, gazdasági, technológiai elvárások. A projekt nem ítélkezik a plasztikai sebészet vagy a különféle testformáló beavatkozások mellett döntők felett, hanem arra kérdez rá, hogyan befolyásolják ezeket a látszólag személyes választásokat a társadalmi normák. Rámutat, hogy a szépség mint társadalmi tőke, a javíthatóság ígérete, a hibátlanság vizuális normái mind-mind olyan mechanizmusok, amelyek a test árucikké válását szolgálják.
Januško alkotói folyamatában egyszerre támaszkodik a művészettörténeti előképekre, a gamer-kultúra látványvilágára és a horror- valamint akciófilmek ikonikus plánjaira. E vizuális forrásokat arra használja, hogy újraértelmezze az erőszak, a nőiség, a szépség és a szexualizáltság összefüggéseit. A mostani projekt szervesen kapcsolódik korábbi munkáihoz: ugyanúgy a kés és a fegyver szimbolikájából indul ki, ami egyszerre utal a női szerepekre, a szépségipar eszköztárára és a digitális kultúra nőképeire. Januško arra keresi a választ, hogyan válhatnak az erőszak és az elnyomás rejtett formái esztétizált, könnyen fogyasztható, ugyanakkor függőséget keltő tartalmakká. A 2026-ra tervezett kiállítás festmények, objektek és installációk révén bontja ki ezt a kérdéskört, ironikus és fanyar hangvétellel világítva rá a szépségipar és a 21. századi nőkép belső ellentmondásaira.

A művész kutatásaiban széles kulturális horizontot jár be. 

„Kutatásom során a viktoriánus testképtől, a preraffaeliták nőábrázolásaitól és a vámpírmítoszoktól kezdve a konkrét testi beavatkozásokon és kiborgokon át egészen az anime-lányokig rengeteg előkép és szubkulturális példa került elő” – mondja Januško. Ezek a különböző források mind ugyanarra a dilemmára mutatnak: a női test soha nem csupán a sajátja, hanem mindig mások tekintetének, vágyainak és elvárásainak felülete.

A 21. században ennek leglátványosabb megnyilvánulása a szépségipar és a plasztikai sebészet. Úgy tűnik, hogy a test folyamatosan javítható és tökéletesíthető, miközben a társadalmi nyomás változatlanul erős. „Akár döntésből, akár kényszerből, a női testen végzett beavatkozások mindig hordozzák az erőszak sajátosságait. A szépség ma is az egyik legerősebb külső elvárás, akkor is, ha belső igényként éljük meg – hiszen ezek a vágyak többnyire a társadalmi normák belsővé tett lenyomatai” – hangsúlyozza a művész. A tervezett kiállítás erre az ellentmondásra kérdez rá: bár azt gondoljuk, mi rendelkezünk a testünk felett, valójában a vágyott megjelenés szinte mindig belsővé tett külső nyomások eredménye.

Michel Foucault fegyelmi hatalomról szóló elmélete itt különösen érvényessé válik: ahogyan a fegyelmezés a testek és a viselkedések szabályozásán keresztül formálja az egyént, úgy a női test ellenőrzése is a hatalom egyik rejtett eszköze. A kontroll ma már esztétizált, könnyen fogyasztható formákban van jelen: reklámok, közösségi médiafilmek és popkulturális minták közvetítik. De éppen azért hatékonyak, mert belsővé tesszük őket. A fogyasztói kultúra így válik alattomossá: egyszerre hirdeti a szabadságot – „légy önmagad” – és írja elő a normát, hogyan kell kinéznie annak, aki valóban elfogadható.

Januško projektje egyszerre merít a feminista művészet ikonikus műveiből és a popkultúra képi készletéből.

Birgit Jürgenssen Housewives’ Kitchen Apron (1975) című műve – a háztartási szerepre utaló, kályha formájú kötény – ironikus kiindulópont, ami a háziasszony-sztereotípiát forgatja ki. Ehhez kapcsolódik Orlan testművészeti akciója, amelyben a művész a saját magán elvégeztetett plasztikai beavatkozásokkal kérdőjelezi meg a test szabadságát és az önreprezentációt.
A készülő kiállításban is fontos szerephez jut a horrorfilmek archetipikus női főszereplőjét jelölő Final Girl fogalma is, amit először Carol J. Clover használt. A Final Girl a cselekmény során utoljára életben maradó női főszereplő, aki általában hidegvérrel és valamilyen fallikus eszközzel (kard, láncfűrész, balta, kés) száll szembe a gyilkossal. A túléléshez hidegvér, előrelátás és a fegyverek ismerete szükséges, csak így képes túljárni a nála jóval erősebb, őrült gyilkos eszén, sőt, gyakran a támadó traumáit fordítja ellene. A Final Girl ma már az az elengedhetetlen szereplő, aki „nemcsak hogy visszavág(hat), hanem azt kegyetlenül teszi, sőt, egyedül, bármilyen külső segítség nélkül megöli a gyilkost”. „Korábban elkészült munkáimban azt vizsgáltam, hogyan alkalmazható ez az alak hazai kontextusban: miként testesítheti meg egy hétköznapi magyar nő a Final Girl-t, hogyan és milyen eszközökkel állhat ellen az erőszaknak. A mostani projekt ezen felül merít a femme fatale alakból is, amelyet erotizáló pózokban, hosszú lábakkal jelenítenek meg a filmekben”. Az alkotó szakdolgozatában Jeffrey A. Brown Dangerous Curves című írására is hivatkozik, amelyben a szerző kifejti, hogy a Femme Fatale a Femme Fragile-lal ellentétben kisajátítja az eredetileg férfi főszereplő tekintetét, és pont ez a merészség teszi őt ellenséggé: „A nő mer erőteljes pozíciót vállalni – saját örömeit és vágyait követi, saját jogát vállalja a nézéshez, és saját céljai érdekében manipulálja a férfi tekintetet. A femme fatale kíméletlenül és manipulatív módon törekszik arra, amit akar, legyen az pénz, sikeres karrier vagy csak a szabadulás egy nyomasztó kapcsolatból”.

A jelenlegi kiállítási terv alapján a kiállítás három fő műtárgy köré épül épül majd.

Ezek egymást kiegészítve, mégis önállóan is erős állításokat fogalmaznak meg a női test, az erőszak, a kontroll és a vizuális reprezentáció kapcsolatáról. A művek különösen érdekesek a férfitekintet (male gaze) fogalmának szempontjából, amelyet Laura Mulvey filmelméleti írásai tettek ismertté a hetvenes években. A horror- és akciófilmekből ismert beállítások a plakátokon a leginkább tetten érhetők – ezt forgatja ki Januško a test tárgyiasításának tudatos, kritikai bemutatásával. Ezzel a kettősséggel a plasztikai sebészet világára is utal: rámutat, hogy a test „szobrászata” is gyakran erőszakos beavatkozásokat jelent, miközben sok nő számára éppen ez a fajta alakítás teremti meg azt a test- vagy arcfomát, amiben aztán kényelmesen és biztonságosan érezheti magát.

A készülő műtárgyak egyszerre idéznek fegyvereket és a test formálásának „precíziós” eszköztárát. Januško korábbi munkáiban is hangsúlyos volt ez a kettősség: a Martha Rosler parafrázisában a konyhai eszközök harci fegyverré alakultak, a final girl tematikájú festménysorozatban pedig a női karakterek a túlélés és a szexualizált erőszak határán egyensúlyoztak. A most készülő művek ezt a vizuális és tematikus vonalat folytatják, miközben egy új gondolati ívet is nyitnak a művész munkásságában. A tárgyak és installációk az irónia és a fenyegetés finom arányával hozzák közel a látogatóhoz a projekt alapkérdését: hogyan fonódik össze a női test esztétizált képe és a felette gyakorolt kontroll a kortárs kultúrában. 

Januško Klaudia a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán szerzett diplomát tavaly, emellett a finnországi Aalto University kurátori ismeretek és kortárs képzőművészet képzésén is tanult. 2022 óta számos csoportos kiállításon vett részt többek között a Liget Galériában, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületben, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a Trafó Galériában és az acb Galériában, valamint Athénban és New Yorkban. Több egyéni kiállítása is volt, legutóbb az acb Galériában, a Horizont Galériában és az Aalto University V2 galériájában. Külföldi rezidencia-programokon 2022 óta vesz részt.

A Kassák kortárs művészeti díjat Dr. Argay István orvos és műgyűjtő mint alapító, és az MNMKK PIM  Kassák Múzeum hozták létre 2022-ben kortárs képzőművészeti alkotások és projektek ösztönzésére. A kezdeményezéshez kiemelt patronálóként 2023-ban a Rechnitzer-gyűjtemény is csatlakozott. A projekt koordinátora az Interart Alapítvány.

A díjra a huszadik századi avantgárd művészet jelenségeit vizsgáló vagy azt korszerűen újraértelmező tervekkel lehetett pályázni. A díjnak mindig fontos szegmense, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a kassáki szellemiséghez vagy az avantgárdhoz. Januško Klaudia A késem alatt című pályaműve nem illusztrálja Kassák Lajos életművét, hanem annak egyik alapvető törekvését fordítja le és emeli át kortárs, feminista kontextusba: Kassák új emberképről vallott nézeteit. Kassák a 20. század elején a polgári társadalom meghaladását, egy új, tudatosabb és szabadabb egyén kialakulását vizionálta. Januško ezt a gondolatot a 21. századi nőalakra vetíti rá – arra a figurára, aki a test feletti kontroll, a szépségipar, a popkultúra és a digitális reprezentáció kereszteződésében létezik.

„Ó, Apa tébolyult éjszakái! Valóban mesebeliekként villództak az öregek meséiben, a halvány világú, hosszú árnyékú szobákban, olyanul, mint az igazi mesék, vagy még azoknál is hihetetlenebbül. Mert hosszan és árnyaltan meséltek e hosszú árnyékú szobák sarkában s az emlékezés fájdalmas gyönyörűségében a megöregedett apák, hiszen a maguk egykori ifjúsága is ott kísértett a mesék hátterében. Valamint a hajdan volt Óbuda is, rengeteg kocsmáival, kávéházaival, a Duna-parti halászcsárdájával, az akkor még eleven Kisfaludy Színházával, s a zingi-zengő-zengerájos bordélyával, mivelhogy ilyesmi is létezett még – ki hinné már? – a századvég Óbudáján, noha tisztességére adó férfiú nem látogathatta e műintézetet, mert másnapra az egész város tudott róla.”

Kevés forrás áll rendelkezésünkre a sokáig Budapest szegényes munkáskerületének számító Óbuda bordélyházairól és a helyi prostitúcióról. Ennek feltárásához szükséges információk összeszedésére több vonalon indulhat el a kutató, a bordélyokról korábban megjelent tudományos értekezések mellett. Egyik irány a témával foglalkozó szépirodalom lehet. Ez Óbuda esetében nem feltétlenül csak Krúdy Gyulát jelenti, hanem azokat az írókat is, akik ugyancsak jól ismerték a települést és annak árnyoldalait. Közéjük tartozik az Óbudán született Hollós Korvin Lajos, aki önéletrajzi írásában többször említi a III. kerületi bordélyházakat, amelyekben édesapja oly gyakran megfordult. 

A fenti idézet is tőle származik – jól rávilágít, hogy egy szegényes, zárt közösségben, ahol szinte mindenki ismeri a másikat, milyen következményei lehetnek az átlagtól eltérő viselkedésnek. 

Szintén forrásként használhatók a különböző újságcikkek, amelyekből sok minden kiderülhet az óbudai prostitúció történetéről. Az 1892-ben, a Népszava hasábjain megjelent cikk szerzője egy érdekes momentumról ír. A kemény hangú írás a kéjnők óbudai nyugdíjintézetéről szól: „Ilyen is van már Budapesten. Valami szenteskedő vén mágnásnő, aki már megunta az élet gyönyöreit, mivel már a megcsömörülésig és a tökéletes tehetetlenségig kiélvezte azokat: elhatározta, hogy boldogítja ezt a helyesen berendezett társadalmat egy oly jótékony intézettel ama szerencsétlen páriák részére, akiket arisztokrata osztálytársai vetettek a bűnbe és a nyomorba, házat épít, amelyben közülük vagy nyolcvan hajlékot kap, ha megunva ocsmány mesterségét, visszatér az „erkölcsös” társadalom ölelő karjaiba. Felháborodik minden emberi érzésünk a jótékonyság eme legújabb tényével szemben.” Az újságcikkben San Marco hercegné, nagyszentmiklósi Nákó Miléva grófnő által alapított Jó Pásztor Házáról írnak, amely Óbudán, a Szőlő utcában állt, és valóban „romlott” leányok javítóintézeteként működött apácák felügyeletével.

A két kiemelt idézet is jól mutatja, hogy általánosságban hogyan viszonyult a társadalom jelentős része a prostitúcióhoz és a bordélyokhoz. Pontosan tudjuk, hogy emögött nem pusztán a különböző társadalmi rétegek prűd vagy sokszor inkább álszent hozzáállása volt, de az egyes korszakok erkölcsi normája is. 

A latin prostere ige azt jelenti, hogy “kiáll” vagy “árulja magát”, ebből származik az a kifejezés, amellyel a szexuális szolgáltatásaikat kínáló nőket vagy férfiakat illetik. A bordély szavunk leginkább elfogadott eredete a francia borde szó, amely kisebb deszkaházat jelent,  ennek kicsinyítő képzős alakja a bordel, amely nyilvánosházként értendő. A prostitúciót a „legősibb mesterségként” szokták említeni, amely kijelentés elemzésétől most eltekintünk, de érdemes nagy vonalakban felvázolni a hazai prostitúció magyarországi történetét, hogy megfelelő kontextusba tudjuk helyezi óbudai árnyalatait. 

Az üzletszerű kéjelgés a római kortól folyamatosan jelen volt a magyarországi társadalomtörténetben, az első bordély is ettől a korszaktól datálható.

A középkor évszázadaiból számos dokumentum maradt az utókorra, amelyben a prostituáltakkal (nyilvános szajhákkal) foglalkoztak, rendeletekkel és jogszabályokkal korlátozva munkájukat. Külön fejezetet érdemelne az oszmán török hódoltság időszaka, hiszen sokan erre a periódusra teszik a hazai prostitúció rohamos elterjedését, és leginkább a rácokat és a cigányokat vádolták vele. Annyi bizonyos, hogy nagyobb létszámú katonaság mellett mindig megtalálhatók voltak az örömlányok, illetve a jelentősebb településeken bordélyok működtek. A török kiűzését követően a Habsburg kormányzat – főleg Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt – szigorú törvényeket hozott a prostitúció visszaszorítására, kevés sikerrel. A 19. század derekától figyelhetők meg azok a társadalmi változások, amelyek eredményeképp egyre szélesebb körben elfogadták a bordélyházakat és az erősen differenciált prostitúciót.

Az 1850-es évektől rohamléptekben indult el a hazai polgárosodás, ami párhuzamosan zajlott az ipar fejlődésével és a tőkés vállalkozások elterjedésével. Egy liberális polgári világban, ha valamit meg lehetett határozni üzleti keretek között (pl. adót fizettek a bevétel után az államnak), az legálisnak számított, bármennyire is zavarta a társadalom egyes csoportjait. A prostitúció legális helyszínein (bordélyházak, magán-kéjnőlakások, ún. találkahelyek, magán-kéjnőtelepek, vendéglátóhelyek, tánctermek) folytatott tevékenység is ennek számított, és szigorú állami szabályozás alá esett. Az évszázados előzmények után jogi keretet adtak a legalizált prostitúciónak, amit a törvényhozók igyekeztek a közerkölcs normáihoz igazítani. 

Pest városa 1867-ben hozott rendeletet az üzletszerű kéjelgésről, amely a későbbi szabályozások jogalapja lett, értelmezhető formát adva a bordélyházaknak és a prostituáltaknak. Budapest 1873. évi megszületése után is ezt a rendeletet alakították tovább, amely az országos belügyi szabályozásban is helyet kapott. 

Az évtizedek során kikristályosodott jogszabályok egyik kimondatlan célja volt, hogy a prostitúciót zárt falak közé szorítsák és a kéjnők eltűnjenek a közterületekről. Ezért a szabályozások is leginkább ezekről az üzleti vállalkozásként működő intézményekről, ingatlanokról és helyszínekről szóltak. Általánosságban bordélyháztulajdonos 30. életévét betöltött nő lehetett, a bordélyban legalább 5 és legfeljebb 15 engedéllyel (bárca és érvényes orvosi igazolás) rendelkező nő dolgozhatott. Külön szabályozták az egyéb szolgáltatások rendjét (zene, étel- és italválaszték), még a napi szellőztetés és takarítás módját is. A közerkölcs védelmében nem nyithattak bordélyt nevelőintézmények és templomok közelében, illetve próbálták elkerülni, hogy a nyilvánosházak – a népnyelvben kakasos házak – ne egy adott helyre koncentrálódjanak, ennek ellenére a híres pesti bordélyok egy-egy utcában működtek. Kéjnő csak 17. életévét betöltött nem szűz nő lehetett (sajnos ettől sok esetben külön engedéllyel eltekintettek és fiatalabbak is engedélyt kaptak), aki szerződést kötött a bordélyházat üzemeltető tulajdonossal, ebben a különböző feltételeket (pl. a kereset elosztása) rögzítették. Bordélyházak működtetésére és a kéjnők bárcájára a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól kellett engedélyt kérni, a házak ezt követően a kerületi rendőrséghez tartoztak, amely a kötelező és rendszeres orvosi vizsgálatokat is lefolytatta.

A különféle nemi betegségek nagyon elterjedtté váltak a századfordulón, aminek legfőbb okát a prostitúcióban találták meg.

A hazai prostitúcióval foglalkozó szakirodalom visszatérő kérdése, hogy melyik társadalmi rétegekhez tartozó nők kényszerültek arra, hogy saját testük áruba bocsátásával próbáljanak megélni. Az eltérő mintázatok közül a mélyszegénységben élő családok leánygyermekei (komoly problémát jelentett a prostitúcióval együtt járó leánykereskedelem) és a vidékről a fővárosba kerülő, főleg cselédmunkát vállalók, majd munkájukat elveszítők alkották a kéjhölgyek többségét, de voltak kivételek is, akik a gyors meggazdagodás és az esetleges társadalmi előrelépés miatt váltak azzá (pl. a részben Óbudát is érintő Mágnás Elza). Az Országos Feminista Egyesület elnöke, Glücklich Vilma 1909-ben megjelent tanulmánya is ezt erősítette meg, aki szerint a tudatlanság és a szegénység a prostitúció legfőbb kiváltó és fenntartó oka.

Egy 1900-ban megjelent rendelet két csoportra osztotta a legális prostitúciót folytatókat: a bárcával rendelkező nyilvános kéjnőkre – ők dolgozhattak a bordélyházakban és a rendőrség által ellenőrzött magánlakásokban –, valamint az ún. futóbárcásokra, akik nem rendelkeztek lakással, és a bárca nélküliekre, akik egészségügyi lappal bírtak és a kéjelgés mellett egyéb keresettel is rendelkeztek. A sokat emlegetett bárca – a kéjnők esetében – egy fényképes, a legfontosabb személyi adatokat (név, kor, személyleírás) tartalmazó, két havonta meghosszabbítandó hatósági működési engedély volt, amelyet a rendőrség adott ki. Természetesen az illegális prostitúció ugyancsak jelen volt Budapesten és a vidéki nagyvárosokban, bár súlyos büntetéseket vont maga után. Ennek ellenére sokan erre az útra kényszerültek, és „pengős kurvák” lettek a sikátorokban vagy a hidak alatt. 

Budapest fejlődése 1873–1914 között rendkívül gyors és látványos volt, de a ragyogásnak mindig van árnyoldala is, amibe a bűnözés mellett a prostitúció különböző formáinak elterjedése szintén beletartozott. A fővárosi bordélyházak fénykorát a 19. század végére teszi a szakirodalom, amikor a pesti nyilvánosházak Európa-szerte ismertek és közkedveltek voltak. Budapesten 1874-ben 51 engedélyezett bordélyház működött 346 hölggyel, emellett több száz magánkéjnő és illegális prostituált, valamint kéjnőtelep kínálta szolgáltatásait. A leghíresebb bordélyok a pesti belvárosban voltak (pl. Magyar utca, Ó utca, Király utca), a külvárosok bordélyai szegényesebbek és igénytelenebbek voltak, más anyagi és társadalmi helyzetű kuncsaftokkal. 

Az óbudai bordélyházakról a legtöbbször a 18. század végén épült Selyemgombolyító épületében forgatott, Makk Károly rendezte Egy erkölcsös éjszaka c. film (1977) jut sokak eszébe, amely a kakasos házakat jól ismerő Hunyady Sándor novellája alapján készült. Az eredeti történet Kolozsvárott játszódik, de a rendező Óbudán találta meg a tökéletes helyszínt a forgatáshoz. Más elképzelés szerint a szőlőtermelő település rengeteg vendéglátóhelye volt az óbudai prostitúció elsődleges helyszíne, legalábbis a filoxéra járvány 19. század végi megjelenéséig. Ezt részben cáfolta Dr. Simon Katalin főlevéltáros az óbudai vendéglátásról írt kiváló könyvében, hiszen a feltárt források kevés esetről számolnak be, azok is két városszéli, forgalmas utak mentén álló fogadóról – a Radl és a Vogl – szólnak, ahol előfordult prostitúció. Azonban a 19. század vége felé, amikor az előzőekben említett módon virágoztak a bordélyházak, illetve a legális és illegális prostitúció Pest belvárosában, a peremkerületnek számító Óbudán is megjelentek ezek a jelenségek.

Tőtős Áron, a fővárosi prostitúcióval és bordélyházakkal foglalkozó történész adataira támaszkodva 1894-ben 12, 1900-ban 5, 1906-ban 10 bárcás prostituált dolgozott Óbudán. Összehasonlítás végett ez a szám a belvárosi VII. kerületben: 1894-ben 186, 1900-ban 319 és 1906-ban 291 volt. Az adatok alapján a 19. század vége és 1914 között a III. és az Óbudához sokban hasonlító X. kerületben (Kőbánya) volt a legkevesebb prostituált és bordélyház, mindemellett egész biztosan működött illegális prostitúció is.

Kik voltak egy munkáskerületben a kéjhölgyek kuncsaftjai és hol álltak az Óbudai nyilvánosházak?

A kevesebb lakóval bíró peremkerületekben jelen lévő prostitúció és a pár bordélyház funkciójában nem, de több mintában eltért belvárosi formától. Ez leginkább a kéjhölgyek és a kuncsaftok összetételére vonatkozott: kevésbé csinos és idősebb hölgyek várták a szerényebb pénztárcájú vendégeket, Óbuda esetében leginkább katonákat és matrózokat, hiszen gyári munkások nem vették igénybe ezeket a szolgáltatásokat. A vendégkörhöz bizonyosan tartozott egy helyi tehetősebb réteg, de leginkább a városrész számos kocsmáját felkereső, mulatozó társaságok tagjai látogatták a bordélyokat, amelyek Újlak és Óbuda határán működtek.

A két óbudai bordélyház a Viador utca 10. és a Bokor utca 21. szám alatt működött, ma már egyik eredeti épület sem áll. Tőtős Áron szerint a Viador utcában 72, a Bokor utcában 41 engedéllyel rendelkező prostituált dolgozott 1873–1928 között.

A két óbudai nyilvános ház helye jelzi, hogy az itt élő vallásos németajkú, zsidó, magyar és más lakosok erkölcsi normáiban nem igazán volt helye a kéjnőknek és a bordélyoknak.

Ezért a belső részektől távolabb, Újlaknak is a kevésbé lakott területén működtek. A legtöbb korábbi írás tanúsága szerint egyértelműen a két települést – valójában 1950-ig Óbuda-Újlak összetartozott – elválasztó Határ utcában, a mai Nagyszombat utcában voltak a bordélyok, ami csak nagyjából igaz, hiszen a Viador és Bokor utca emellett van. 

Az évszázadok során a földdel feltöltött, egykori római katonai amfiteátrum ovális alakú területén az 1838-as árvíz után épültek fel az első házak, amelyekbe utóbb főleg textilgyári munkások költöztek, de volt egy pár jobb állapotú épület, és a közeli téglagyár is rendelkezett telkekkel. A Királydombnak hívott városrész és az azt övező utcák (pl. a Viador, Határ és Bokor utca) rossz hírű környéknek számított a századforduló idején. A Viador utca 10. szám alatti ház tulajdonosai közül az 1910-es évektől ismerünk párat: özv. Neumayer Lázárné és Blau Sándorné, majd Freind Henrik és Löwenstein Regina. Az információk szerint ez az óbudai bordély működött legtovább, ahová leginkább matrózok jártak. Még az itt dolgozó kéjnők tarifáiról is akad nehezen igazolható adat, amely szerint 15 perc együttlétnek 2 pengő, 30 percnek 3 pengő volt az ára. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának döntése alapján a Királydombon álló házakat lebontották, hogy a régészeti feltárásokat követően bemutathassák a római amfiteátrumot. A szanálások és bontások az 1930-as évek első felében zajlottak. 

A Bokor utca 21. szám alatti ingatlanról tudjuk, hogy 1862-ben egy toldalék lakrésszel bővítették Mendl Antal tervei alapján. 1898-tól Duffek Antal és neje, 1901-től Szondi József és 1905-től Mencsik János és neje tulajdonában volt a ház. 1905-ben a Dr. Dobi Imre bíró lett az új tulajdonos, aki egész biztosan nem üzemeltetett bordélyt. Az épület egészen Újlak revitalizációjáig állt, az 1990-es évek elejéig.

Az óbudai bordélyházak belső berendezéséről szinte semmit sem tudunk, de a település jellegzetes házainak alaprajza segítségünkre lehet. A belső udvaros házak ugyanis több kisebb lakrészből álltak, ahol a kéjnők dolgozhattak, illetve a tulajdonosok utcára néző szobái nagyobbak és világosabbak voltak, ezek fogadóhelyként is szolgálhattak. Hollós Korvin Lajos így írja le az egyik bordélyt: „A vörös lámpás kapu előtt megtorpant – hiszen a megvetett háznak addig még a környékén sem járt, s kerülőt tett, ha olykor arrafelé vitte dolga. Talán, ha nem torpan meg, ha bemegy a keményen markolt korbáccsal. A szalon tejüveg ablakain átricsajlott a zenebona: alján a zongora klimpelése, színén némberviháncolás, taraján Apa daloló harsogása.” 

A bordélyházak fénykora az első világháború kitörése előtt véget ért, számuk jelentősen csökkent. A két világháború között a hazai prostitúció átalakult, amiben nagy szerepet játszott a bordélyházak 1926. évi betiltása. Ettől az évtől nem adtak ki több engedélyt új bordélyház nyitására, ám a meglévők még 1928-ig hivatalosan működhettek. Ez nem jelentette az ilyen jellegű intézmények eltűnését, hiszen még sokáig – illegálisan is – jelen voltak a fővárosban és vidéken egyaránt. A második világháborút követően, a pártállami időszak kiépüléséig akadt pár illegális bordély, végül 1950-ben hivatalosan is betiltották a hazai prostitúciót.

A rendszerváltozás időszakában felmerült a bordélyházak újbóli legalizálása. A zűrzavaros években több olyan kétes hírű vendéglátóhely működött Óbudán is, ahol a pletykák szerint üzletszerű kéjelgés folyt, és egy részük valóban bordélyként működött. Óbuda szívében áll a Várakozók nevet viselő szoborcsoport, ahol sokan fotózkodnak, köztük friss házasok is. Talán nem sejtik, hogy Varga Imre 1986-ban felállított esernyős szobrai valójában kuncsaftokra váró prostituáltakat ábrázolnak, akik kényszerűségből választották ezt a foglalkozást.

Készült már veled interjú az Óbudai Anzikszba 2017 nyarán, mégis kíváncsi volnék, milyen volt az óbudai gyerekkorod.

Békásmegyeren születtem, de hamarosan, anélkül, hogy figyelmeztettek volna, Németországba disszidáltunk. Csak arra emlékszem, hogy a nagyszüleim nagyon sírtak, mi meg gyerekként nem értettük, hiszen csak nyaralni megyünk. Amikor megérkeztünk, akkor mondták, hogy egy kicsit hosszabb ideig maradunk. Édesapám kajak-kenus volt, sportoló, anyukám óvónő, mindenüket feladták és eladták, mindent feltettek erre.  Ez ’86-ban volt. Nemsokára leomlott a fal, és akkor hazajöttünk, mert azért szívesebben éltek volna itt. Nem volt kérdés, hogy a Római-partra költözünk. A házunk mind a mai napig az ártéren van, mert a 72 éves édesapám most is minden reggel felkel, lecsoszog a kenujával a partra, és elmegy kenuzni. Ez az életelixírje. Négyen vagyunk testvérek, mindannyian kenuztunk és kajakoztunk, mondhatom, hogy volt egy finom kényszer. Óbudán jártam iskolába is, előbb a Fodrosba, később meg az AKG-ba.18 éves koromig gyakorlatilag minden Óbudán történt. 

Mit csináltak a szüleid Németországban?

Emlékeim szerint bevándorlóként azért nem volt könnyű. Egy menekülteknek szánt menedékházban laktunk. Kezdetben édesanyám lépcsőházakat takarított, édesapám meg sírokat ásott, erős ember volt. Minden munkát elvállaltak.

Aztán apukám elkezdett edzősködni. Eljárt egy folyópartra, és onnan nézte a kenus srácokat.

És addig kiabált, amíg nem fizettek neki érte?

A szó legszorosabb értelmében. Bekiabált a partról, hogy milyen technikával kellene, hogy kenuzzanak. Először nem vették komolyan, de később rájöttek, hogy egész jó tippeket ad a srác.

Hogy lett a kenuból balett?

Muszáj, hogy mozogjanak a lábaim. A szüleim eléggé le voltak terhelve ebben a helyzetben, mi sokat voltunk egyedül, jó gyerekek voltunk, értettük, hogy itt felelősen kell viselkedni, hogy ez a túlélésről szól. Mondtam, hogy táncolni szeretnék. Mindig csináltam otthon a színházat, jegyet gyártottam, díszletet ragasztottam, szerintem érezték, hogy nekem ez lesz a jó. Wuppertalban laktunk, ami egy falu méretű város, de ott működött Pina Bausch híres iskolája, és oda beírattak. Később, miután hazaköltöztünk, Jeszenszky Endréhez, majd Bakó Gáborhoz kerültem.

Mind a négyen Wunderkindek, csodagyerekek vagytok. Gondolkodtál már azon, ez miért lehet?

Érdekes módon mind a négy gyerekből művész lett. Kivéve a bátyámat, akinek kávézója van, de ő is művészi szinten műveli ezt. A nővérem jól ismert ékszertervező, a MOME-n tanszékvezető, a középső bátyám belsőépítész-tervező. Mind a két szülőnkben van artisztikus véna. Noha nem ez lett a sorsuk, Édesapám tényleg nagyon szépen rajzol, fest, szobrászkodik. Anyukám meg mindig szeretett volna táncolni.

Hogyhogy a Szentendrei úton lévő PP Center lett az otthonotok?

Mázli volt, mert egy csomó próbatermet néztünk meg városszerte, és pont ez tetszett a legjobban. Nekem kézenfekvő volt, mert most is a közelben lakom, és a társulat több tagja is a környékre költözött lassanként.

Nem gondolkodsz olyan közösségben, mint a régi cirkuszosoké, akik lényegében együtt élnek?

Eleinte nagyon sok időt voltunk együtt szabadidőnkben is, de rájöttünk, hogy ez nem egészséges. Itt vagyunk reggel kilenctől este nyolcig, utána muszáj leválni. 14 év alatt megértettük, hogy amikor egy évben 100-120 napot utazunk együtt, és hazajövünk egy két-három hónapos turnéról, azt kell mondanunk, hogy nagyon szeretlek, de most nem akarlak két hétig látni. Amikor együtt reggelizel, ebédelsz, vacsorázol, lenyomod a showt este, másnap felülsz a buszra, átmész egy másik városba, és ugyanez elölről, azt itthon már nem kell folytatni. Mi egy nagyon nagy családként üzemelünk, dolgozunk. Büszke vagyok rá, hogy az emberek szeretnek itt dolgozni. A legfontosabb, hogy ez egy olyan közeg legyen, amiben jó létezni. 

Mesélj egy kicsit a társulatról!

Olyan érdekes, mert volt egy tanítóm, aki mindig azt mondta, hogy nem kell mindenkiből a legjobbat választanod, hogy nem a legtehetségesebb artista kell, és nem a legfaszább, legelképesztőbb táncos, hanem inkább arra koncentrálj, hogy jó emberek legyenek, mert a jó embereknek a szinergiája sokkal nagyobb eredményt hozhat. Fontosabb, mint hogy azt nézd, hogy ki a  legeslegtehetségesebb, vagy a legprofibb, vagy ki ugrik a legmagasabbra. Nekünk mind a kettőt sikerült összehozni. Ez a 32 művész, aki itt van, világszinten a legprofibbak közé tartozik. És a legprofibb nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a legmagasabbra ugrik, meg a leghalálosabb trükkje van, hanem hogy táncosként, színészként és artistaként is igazi előadóművész. Nekem mindig az volt a fontos, hogy ne legyen vasszigor, senki ne legyen beledöngölve a földbe, hogy az az idő, amit együtt töltünk, legyen öröm. Mert azért az időért, ami a kreatív idő, iszonyatos módon meg kell szenvedni. Meg kell küzdeni, hogy a társadat fenn tud tartani, és hogy megérje az a rengeteg nehézség, akkor az az idő, ami arra megy rá, hogy te kreatívan alkoss, az nem lehet feszültséggel teli, mert akkor nincs miért küzdeni. Volt olyan, hogy annyira kimerült voltam, hogy én biztos nem tudok most felrakni még egy jelenetet, és akkor bejött egy művészem, és azt mondta, mit kérsz? Húsz perc alatt feltöltött, kikente a kenyérre a lelkét, mint a vajat, és azt mondta, csinálj velem bármit. Mert tudja, hogy az én feladatom mint rendező-koreográfusé, hogy őt a legeslegjobban mutassam meg.

Egy művészben azt kell meglátni, hogy mi a legjobb, ami kihozható belőle. Nálam senkire sincs olyasmi ráerőltetve, ami nem ő.

Ez azért a magyar színházi közegre finoman szólva sem jellemző.

Én is ebben nevelkedtem. Mentálisan váltanom kellett, amikor a kelet-európai hátteremmel megérkeztem az anglomán rendszerbe. Bennem annyira erős volt a tanulás és a tánc iránti vágy, hogy nehéz volt velem megértetni, hogy márpedig nem kell erőből nyolcat forogni, egyet kell, de azt szépen. Ebben a rendszerben tanultam meg, hogy a sminkes, a fénytervező, a technikus, a zeneszerző és mindenki a produkcióban egyenrangú, és hogy a technikusnak se üvöltheted le a fejét. Engem a hideg ráz, amikor kis zsarnokok frusztrációból üvöltöznek a színházban. Nálunk, ha valaki verbálisan abuzív, attól nagyon gyorsan megválunk.

Ilyen előfordult már?

Ajjaj! Az artista lét életveszélyes. Nálunk a művészek meg vannak becsülve, kreatívan gondolkodnak, alkothatnak. Nem fér bele, hogy gyomorgörccsel járjunk dolgozni.

Sok artistád ukrán.

Ez merő véletlen. Amikor a FINA Vizes Világbajnokság záróünnepségére készültünk castingot írtunk ki. Kétszáz művészt vettünk fel, nagyon sok ukrán jelentkezett. Köztudott, hogy a kínai, ukrán és orosz művészek ebben a klasszikus műfajban kimagaslóak. Ebből következett az ismeretség Andrii Spatarral, aki a My Land című darabunkban lépett fel, ami az anyaföldről, az ő esetükben Ukrajnáról szól.  Ehhez ukrán művészeket kerestünk, ezért Kijevbe utaztam. Többször is jártam Kijevben még a tanulmányaim alatt. Részt vettem Szergej Osztrenko (akinek Sztanyiszlavszkij volt a mestere) workshopjain, ami alapvetően más technika, mint amit Angliában tanultam. A My Land az ukrán művészek gyerekkorából hozott emlékekből táplálkozik Krímből, Kijevből, Moldáviából vagy akár Transznisztriából. Ezek brutál mély emlékek, amelyekről soha nincs idő beszélni.

Hogy ért benneteket a 2022-es orosz támadás?

A társulat Dél-Franciaországban játszotta a My Landet, én nem voltam velük. Másnap utánuk mentem, messze voltak minden repülőtértől, egész éjjel vezettem. Miközben ők élőben nézték, ahogy a családjaik, feleségük egyéves gyerekkel menekülnek Lengyelország felé, én arra gondoltam, hogy nyilvánvalóan leállítjuk a turnét, de ők kollektíven úgy döntöttek, hogy tovább akarják csinálni. Megkértek, hogy a tapsrendnél hadd hozzák ki az ukrán zászlót. Ott rögtönözve, a turnémenedzser vett kék és sárga színű textileket, és úgy varrták meg. Felnéztem rájuk, és hálás voltam, hogy ilyen lelkiállapotban is színpadra álltak.

Én meg egyszercsak rádöbbentem, hogy politikai darab lett az előadásomból, amit egyáltalán nem annak szántam, de nem bántam. 

Amikor a háború ebbe az eszkalált fázisba ért, azt hittem, most fog megszületni a magyar–ukrán egység, ha másért nem, hát a kárpátaljai magyarok miatt, de persze a közös történelmi élmények miatt is, hiszen Magyarországot háromszor is megszállta az orosz hadsereg. Azt hittem, egyértelmű lesz, hogy támogatjuk a szomszédunkat. Ma már nyilvánvalóan látjuk, hogy ez nem így történt. Titeket ez hogy érintett?

Érdekes, hogy ezekben az élethelyzetekben valójában az embereket és az embert általában az érdekli, ami a saját valóságában és a mikrokörnyezetében történik. Tavaly például jelentkezett hozzánk egy orosz házaspár. Megkérdeztem az ukrán művészeimet, hogy ők ezt tudnák-e kezelni, mert ha nem, akkor nem vesszük fel őket. És azt mondták, hogy ők is emberek, és hogy jöjjenek. Nyilván fontos volt, hogy lássák, hogy nem a putyini propagandát nyomják. Zokogva búcsúztatták ezt az orosz párt, úgy összenőttek egy hónap alatt az ukrán srácokkal. 

Őszintén szólva nem sokat beszéltek a háborúról. 

Volt olyan, aki elgondolkodott azon, hogy elmegy harcolni?

Igen. Van, aki besokallt, és vissza is ment Ukrajnába. Nem állt be a háborúba. Nyitott egy kávézót, és izolálta magát. Van egy művészünk, akinek akkor lőtték agyon a testvérét, amikor premier hetünk volt Edinburghban. Odajött hozzám és azt mondta, hogy csak akartam szólni, hogy ha nem úgy teljesítek a színpadon, vagy feszültebb vagyok, akkor ennek ez az oka. Rögtön visszazárt, és egy könnycseppet nem hullajtott előttem. Amit ők a munkában teljesítenek, az hihetetlen. Egy másik művészünk anyukája artista tanár Kijevben, aki nem hajlandó otthagyni a tanítványait, inkább tölti az éjszakákat a metróaluljáróban a légiriadók alatt, hiába kéri a lánya, hogy jöjjön ide. Egyébként szerintem keresztüllátnak a szitán, értik, hogy ez egy politikai haszonszerzés, és nyilván azt is átlátják, hogy a másik oldalon is vannak hibák. Nem gondolják azt, hogy ami Ukrajnában van, az mind tökéletes. Ez sokkal árnyaltabb dolog.

Hogy tudtál/tudsz segíteni?

Egyénileg is tudtam segíteni a családtagok menekülésekor, de a legnagyobb projekt száz artista gyerek átmenekítése volt. Az UNICEF keresett meg minket, illetve több társulatot más európai országokban, ahol kimondottan van cirkuszmesterség-képzés, hogy hogyan lehetne 400-500 artistaművész gyereket átmenekíteni, és szétosztani különböző országokban. A munka nagy részét a Fővárosi Nagycirkusz vállalta magára, mi pedig segítettünk őket elhelyezni Budapesten, a legtöbben ma is itt vannak. Elképesztően sok támogatást kaptunk magánemberektől. Egy hét alatt megtelt a próbatermünk élelmiszerrel, bútorral, ruhával. A döbbenetes az, hogy azok az emberek segítenek a legtöbbet, és hoznak a legtöbbet, akiknek nincs miből.

Mivel foglalkozol most?

Ezerrel csináljuk az immerzív előadásunkat, a Walk My Worldöt, amire azt szoktam mondani, hogy 6000 négyzetméter mesevilág, mitikus univerzum. Teljesen új világot hozunk létre: nincs színpad, nincs nézőtér. Olyan, mintha belépnél a művészek világába, és onnan néznéd a történéseket – de nem kívülről, hanem közvetlen közelről, szinte a cselekvés közepén, filmszerű díszletek között sétálva. A történet alapja Vergilius eposza, Aeneas és Dido szerelmével a középpontban. Trója és Karthágó hősei: istenek, emberek és furcsa lények bukkannak fel, minden helyszínen újabb fordulatokkal – eldugott részletekkel, vad csatákkal, zsibongó jelenetekkel és alvilági félistenekkel.  Rajtad áll, kit követsz, mit fedezel fel, melyik titkos ajtót nyitod ki, vagy belekóstolsz-e egy félhomályban hagyott bájitalba. Nyolc éve született meg bennem az előadás ötlete, hihetetlen, hogy végre megvalósul. Nagyon szeretném átadni a budapestieknek, hogy ez nekik készül, és hogy nincs még egy ilyen a világon.

Utolsó, bár talán legfontosabb kérdés: Szerinted mi a test?

Nekem a test olyan, mint egy hangszer, amit nem pengetéssel, hanem különböző gondolatokkal tudsz megmozdítani, és ahogy különböző gondolatokat közölsz vele, úgy különbözőféleképpen nyilvánul meg. Ez ennél  bonyolultabb dolog, mert előbb a lelked érinti meg a gondolat, és a test azt reagálja le. A test kreál.  Van benne valami nagyon isteni: a teremtés képessége. A gondolatot a test tudja materializálni.

Testképzavarról akkor beszélünk, amikor valaki torzítottan érzékeli a saját testét. Egészen mást lát a tükörben, mint amit a többiek, ha ránéznek. Lehet valaki teljesen átlagos alkatú, miközben kövérnek érzi magát. Más úgy látja magát túl vékonynak, gyengének, hogy közben sportos és egészséges. Vannak, akik egy-egy testrészüket, például az orrukat, bőrük textúráját vagy a combjuk vastagságát érzik teljesen vállalhatatlannak, és emiatt szoronganak, kerülik a társaságot.

Akármivel is elégedetlenkedünk saját magunkon, egy biztos: a testképzavar nem egyszerű hiúság vagy „tinédzser-nyűg”, hanem komoly pszichés nehézség, ami akár életet veszélyeztető étkezési zavarokhoz (anorexia, bulimia), szorongáshoz, depresszióhoz is vezethet.

S, hogy miért pont kamaszkorban alakul ki a leggyakrabban?  Mert a gyors testi változások – a hirtelen növekedés, az izomzat, a mellek, a pattanások megjelenése és a nemi érés többi külső jele –, mind azt mutatják, hogy már nem gyerekek, rohamtempóban közelednek valami ismeretlen korszak felé, amit úgy hívnak, hogy felnőtt lét. Nos, mindez nagyon idegennek tűnhet saját maguk számára. A kamaszkor sok szempontból nehéz, régebben is az volt, de napjainkban iszonyúan erős a külső nyomás. A közösségi média tele van „tökéletes” testekkel, óhatatlan a hasonlítani vágyás, és a barátok, osztálytársak megjegyzései szintén meglepően mély nyomokat hagyhatnak akkor is, ha szerető környezet veszi körül a kamaszokat.

Szerencsére a többség megússza a mentális zavarba való belecsúszást, ám mégis, gyakran egy életre befolyásolja az énkép kialakulását egy-egy szerencsétlen, rosszkor elhangzó mondat. 

A kamaszkor az önazonosság kereséséről szól, arról, hogy ki vagyok, hova tartok, mit szeretnék. Minden mozog, minden zűrzavaros – még akkor is, amikor határozott, fekete-fehér gondolatokat fogalmaz meg egy kamasz.  Ráadásul a kamaszkor a mai, digitális világban egészen más élményt jelent, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. A tinédzserek fejlődése, kapcsolatai és önképük szorosan összefonódik az online térrel. Az identitás és az önkép oda-vissza ható kapcsolatban áll egymással, és az utóbbit nagyon is alakítják a like-ok, a visszajelzések, a közösségi médiában való jelenlét. 

Az összehasonlítás másokkal a külső, az életstílus, vagy a népszerűség tekintetében még erősebb nyomást gyakorolhat, mint a korábbi évtizedekben. Mi, felnőttek sem vagyunk mentesek a szomorú vasárnapoktól, amikor a közösségi médiafelületekből úgy tűnik, mindenki más boldog családi életet él, nyaral, szórakozik, csak mi heverünk egyedül a kanapén, és pörgetjük a netet. A kamaszoknál ez az érzés még intenzívebb, már csak azért is, mert kapcsolataik nagy része online zajlik, chaten beszélgetnek még akkor is, ha egy térben tartózkodnak. Online játszanak és a közösségi médiából értesülnek arról, mit csinál a másik, nem elmesélésből. Gyorsabb és folyamatosabb a kapcsolattartás, de gyakran felszínesebb. 

Van persze pozitív oldala is a digitális világnak, például lehetőséget ad arra, hogy kipróbálják, megmutassák önmaguk különböző oldalait, lehet kísérletezni, a külsővel mindenképp, de akár az identitásokkal is. A közösségi médiafelületeken pedig nemcsak bullying zajlik, támogató közegre is szert lehet tenni. A kamaszok számára a digitális világ egyszerre nyújt több lehetőséget, több kihívást, de több a veszélyt is. Az identitáskeresés, a barátságok, a kísérletezés és a szabadság megélése a felnőtté válás időszakában ugyanúgy fontos, mint régen, amihez a digitális tér szabadságot, szabad önkifejezési lehetőséget és információkhoz való szabad hozzáférést ad. Ugyanakkor súlyosak a kockázatok is: cyberbullying, függőség, káros tartalmak, és az adatvédelem meggyengülése.

A kamaszok és a szülők, a fiatalok és a középkorú felnőttek közt – amióta világ a világ – generációs ellentét feszül, de a jól bevált „bezzeg a mi időnkben” színesedik azzal, hogy a mai kamaszok számára a digitális lét „természetes közeg”, míg a szülők, tanárok nehezebben értik, mi zajlik ott. Nem az online világ ismeretlen, hiszen valljuk be, mi is sok időt töltünk a közösségi médiában, hanem a másik generáció buborékja, szokásai ismeretlenek, mintha egy másik országban élnének.  Emiatt is veszik észre néha nehezen a szülők, nevelők, hogy valami gond van a gyerekkel. 

Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, mennyire fontos a testképzavarra utaló jelek, tünetek idejekorán történő felismerése. Az állandó elégedetlenség a külsővel az egyik leggyakoribb jelzés. A testrészek túlzott figyelése, megjegyzések, félmondatok arról, hogy neki mije milyen ronda, a gyakori összehasonlítgatás másokkal, illetve az időnkénti dühkitörések amiatt, hogy valamelyik ismerősnek bezzeg milyen lapos a hasa, bármennyit eszik, vagy neki könnyű, mert…

Egyszóval a szorongás, depresszív hangulat, indulatkezelési zavar megjelenése testi témákban mindenképpen figyelmeztető jel. 

A másik aggasztó tünet a szélsőséges diétázás vagy túlzásba vitt edzés. Ez először talán fel sem tűnik, sőt, sok szülő üdvözli, ha a kamasz abbahagyja az édességek zabálását, odafigyel az egészséges étkezésre – végre megjelent a felelős felnőtt magatartás, gondolhatják. Annak is szoktak örülni, ha a gyerek elkezd sportolni, hiszen ez fegyelemre, rendszerességre szoktatja, formásodik, izmosodik, jobban alszik. Ám egyszer csak feltűnik, hogy elkezdi kényszeresen kerülni azokat az ételeket, amelyeket „nem elég tisztának” vagy „egészségtelennek” tart, folyamatosan foglalkoztatja, mit eszik, honnan jött az alapanyag, hogyan készítették az ételt, és lassan már csak az étel körül járnak a gondolatai. Ez az ortorexia, ami egy viszonylag újonnan leírt evészavar, középpontjában a „túlzottan egészséges étkezés” kényszere áll. Mindig pozitív szándékkal indul, életmódváltás, diéta, sport vagy egészségmegőrzés céljából. Először csak bizonyos ételek kerülnek tiltólistára, mint például a cukor, szénhidrátok, adalékanyagok, glutén, állati termékek, miközben az evéshez egyre szigorúbb szabályok kapcsolódnak. 

Az étkezés központi szerepe, a szabályozás fokozódó szigora, a szabályok megszegését kísérő bűntudat, szorongás – gyakorlatilag minden étkezési zavar leírható ezzel az alapképlettel. Mindezt a szociális kapcsolatok beszűkülése kíséri, hiszen az étkezési zavaros kamasz nem szeret, sőt gyakran nem is mer közösen enni másokkal, nehogy lebukjon. Az evését állandó kontrollkényszer jellemzi, mert ez ad neki biztonságot. Biztonságérzetből napjainkban mindenki deficites, a kamaszokra ez hatványozottan igaz. Elég egy gyanakvó pillantás, egy gonoszkodó odaszúrás, és nem fogja tudni kontrollálni magát – jobb, ha az étkezését, amiből eddigre minden öröm eltűnt, önmaga, egyedül, a szobájában intézi.

A bulimia a másik meglepően gyakori étkezési zavar, amit könnyebb elrejteni: az érintetteken kívülről nem látszik látványos változás, testsúlyuk a normál tartományban mozog. Az éjszakai magányos falásrohamokról, a nyomában fellépő kibírhatatlan bűntudatról, majd hányásról sokszor senki sem tud. Aki hashajtóval szabadul meg az ételtől, az még diszkrétebben tudja intézni. Jellemzője a titkolózás és a fokozott szégyenérzet, ezért a legfontosabb az lenne, hogy a kamasz ne maradjon egyedül a gondolataival. Az őszinte, ítélkezés nélküli beszélgetések azok, amivel segíthetünk, mielőtt nagyobb lenne a baj.

A legveszélyesebb minden étkezési zavar közül az anorexia, ami egy életet veszélyeztető mentális zavar, semmiképpen sem egy önmagától elmúló kamaszdrámázás.  

A torz testkép folyamatosan ébren tartja a súlycsökkentés kényszerét, a kamasz akkor is túlsúlyosnak látja magát a tükörben, amikor már betegesen sovány. Általában az anorexia is ártalmatlannak tűnő diétával kezdődik, és nehezen tetten érhető, mikor fordul át kontrollálatlan súlyvesztésbe, ami olyan súlyos következményekkel jár, mint az alultápláltság, hormonális zavarok, szív- és keringési problémák, vagy akár tényleges életveszély. A test működése lelassul: kimarad a menstruáció, gyengülnek a csontok, károsodik a bőr és haj, valamint szívritmuszavar is kialakulhat. Mentálisan általában maximalizmus, teljesítménykényszer kíséri, gyakran a család „betegsége”, azaz a túlzott elvárások, szülők közti konfliktusok, otthoni feszültségek szerepelnek a kiváltó okok között. 

Az anorexia és a testszégyenítés (body shaming) szintén szorosan összefüggenek egymással – főleg kamaszkorban, amikor a külső megjelenés és mások véleménye kiemelten fontos.

Ha egy kamasz negatív megjegyzéseket kap a külsejére, gúnyolódnak rajta, kritizálják a testét és az alakját, azt bizony nehéz kezelnie. A fiatalok ráadásul különösen kegyetlenek tudnak lenni egymással, főleg, ha megjelenik a csordaszellem. Az ártatlan, szemtől szemben történő ugratások is el tudnak fajulni, hát még az arctalan online térben a névtelen kommentek, mémek. Az online body shaming nem ártatlan vicc, legtöbbször súlyos lelki sérüléseket okoz, és hosszú távon hozzájárulhat az evészavarok, illetve pszichés betegségek kialakulásához.

Jöhetnek megalázó kommentek, üzenetek, reagálhatnak képekre, posztokra bántóan, gúnyolódással, szarkasztikus megjegyzésekkel, de talán még traumatizálóbb, amikor valakit kihagynak egy közös chatből, és a háta mögött kibeszélik a külseje – vagy bármi más – miatt. Különösen kamasz lányoknál romboló a hasonlítgatás: ki miben szebb, miért jobb csaj, mennyivel jobban néz ki. Ha egy kamaszt gyakran megszégyenítenek a megjelenése miatt, erősen romlani fog az önértékelése, mindez diétához, túlzott fogyókúrához vezethet, ami később anorexiába torkollhat. Az anorexiával élő ember állandóan fél a negatív visszajelzésektől, ezért még szigorúbban kontrollálja az evését, így lesz ebből kontroll helyett egy lefelé tartó spirál. A „De vékony lettél!”  dicséretek paradox módon tovább erősítik a betegséget, mert jutalomként hatnak.

A két legfontosabb üzenet, amit ilyenkor célba kell juttatnunk, hogy nincs egyedül, és nem a teste határozza meg, mennyit ér. Az elfogadás és a támogatás a legjobb gyógyír, nemcsak az étkezési zavarokra, hanem nagyjából mindenre, és ebbe beletartozik az önelfogadás és önmagam támogatása is. 

Meg kell értetnünk a kamaszokkal, milyen fontos, hogy önmagukkal is kedvesen beszéljenek. Az a bizonyos belső hang magának se mondhatja azt, amit egy barátnak soha nem mondana, például: „dagadt vagy, béna vagy”. Aki ilyet mond, az nem barát. 

S még egy utolsó fontos gondolat mindannyiunknak: találj örömöt a mozgásban, találj örömöt az evésben. Nem a tested mérete vagy formája, hanem a mosolyod, az energiád és a történeted tesz igazán különlegessé.

Mi a különleges a test adataiban? 

A testi adatok különlegessége abban rejlik, hogy egészen precíz és összetett módon képesek tükrözni az emberek fizikai tulajdonságait, egészségi állapotát, biológiai és mentális funkcióit. Különösen igaz ez egy olyan digitalizált világban, ahol egyre több adatot adunk meg magunkról – például amikor fitnesz vagy meditációs appokat és okosórákat használunk, digitális egészségügyi rendszereken keresztül kommunikálunk az orvosainkkal, családfakutató DNS teszteket töltünk ki, vagy arcfelismerő szoftverekkel lépünk át a határon. Az elmúlt pár évben kifejezetten drámai változáson ment keresztül az, ahogyan az emberek bensőséges információkat osztanak meg a testükről; nem csak kormányzati szervekkel vagy egészségügyi intézményekkel, de olyan cégekkel is, amelyeknek az adatvédelmi és kiberbiztonsági politikájával egyáltalán nincsenek tisztában. 

Ennek megfelelően az elmúlt évtizedben a testközpontú adatok piaca exponenciális növekedésen ment keresztül, és minden bizonnyal tovább fog bővülni. A digitális egészségügyi szektor (amely magában foglalja az EESZT-hez hasonló állami rendszereket és az okostelefonos egészségügyi alkalmazásokat is) az előrejelzések szerint nagyjából 350-400 milliárd dolláros piac lesz az évtized végére. A biometrikus adatgyűjtésre szakosodott piac szintén meghaladhatja a 200 milliárd dollárt a következő években. Ezek az adatok összességében azt mutatják, hogy a testközpontú adatok piaca a következő évtized elejére akár a 600 milliárd dollárt is elérheti, jelentős részét téve ki ezzel a tech szektornak. Csak hogy érzékeltessem, milyen nagyságrendről van szó: a gyógyszeripari cégeket 2022-ben körülbelül 1,5 trillió dollárra becsülték az elemzők, ami jól mutatja, milyen nagy gazdasági hatása lehet a testközpontú adatok gyűjtésére szakosodott iparágnak.

Hogyan és miért kezdtél ezzel a témával foglalkozni? 

Elég régóta foglalkozom „közérdekű adatozással”. Régen a K-Monitort csináltuk együtt Léderer Sándorral, akkoriban kezdtem a digitális rendszereket és azoknak a társadalomra és politikára gyakorolt hatását vizsgálni. Később amerikai és nemzetközi szervezeteknél foglalkoztam hasonló témákkal különböző szerepkörökben – kutatóként, közpolitikai tanácsadóként, vezetőként. És volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy a digitális technológiák elképesztő mértékben sértik a testi határainkat, és hogy ezzel kellene valamit kezdenünk társadalmi szinten. Akkoriban született a kislányom, és nem tudtam nem észrevenni a párhuzamot abban, ahogyan sokszor átlépjük a gyerekek testi autonómiájának határát (például amikor megragadjuk vagy odébb tesszük őket), illetve ahogyan a technológiai cégek sértik a fizikai határainkat és magánéletünket, például amikor arcfelismerő szoftvert használnak rajtunk olyan helyzetekben, amelyekben egyáltalán nem lenne rá szükség. Ezekből a gondolat-kísérletekből születtek egyes angol nyelvű esszék, amelyek elég jó fogadtatásban részesültek, és végül egy kutatói ösztöndíjat is elnyertem miattuk a Mozilla Alapítványnál. Ez lett a DataBody Integrity projekt, amelynek keretében most is végzek kutatásokat, bár már nem a Mozilla finanszírozásában.

József Attila pont 90 évvel ezelőtt, 1935 őszén azt írta Levegőt! című versében: 

“Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”

Úgy tűnik, hogy a szívünk sem ússza meg, de más testrészeink is bizony adattá formálódnak, és így a „benső vezérünket” is alaposan kiszervezzük. Mitől és mennyire lett nagyobb a veszély József Attila kora óta?

A testi adatok minden más adat típusnál pontosabb betekintést adnak a „szívünk rejtett zugaiba”. És az utóbbi évtized alapvető változásokat hozott a különféle adatbázisok létrejöttében és felhasználásában. Mondok egy példát: egy személy légzésének, pupillájának vagy arckifejezésének változása – amit egyre több cég gyűjt be például munkaerő-felvételnél – elképesztően sok mindenről árulkodik: nemcsak valós idejű neurológiai változásokról, de összetettebb pszichés mintázatokról is. Például arról, hogy mitől félünk, milyen típusú emberekhez vagy helyzetekhez vonzódunk. A genetikai adatok (amelyeket például családfakutatáskor töltünk fel mindenféle kereskedelmi adatbázisokba) megdöbbentően pontos információkat közölhetnek arról, milyen betegségekre vagyunk hajlamosak.

A testi adat tehát több mint puszta információ: alapvető kérdéseket vet fel az identitásról, az intimitásról, a sebezhetőségről, a magánélethez való jogról, valamint a fizikai és a digitális én közötti határokról.

Típus vagy egyén: mennyire lehet személyre szabni az adatokat? És mennyire szokták személyi szintre visszabontani az adatbázisokat az adatgazdák? Vagy már a típusba sorolásból is következnek veszélyek, kockázatok?

Kezdjük azzal, hogy már a típusba sorolásnak is komoly következményei vannak: néhány évvel ezelőtt nagy port kavart az Egyesült Államokban az az eset, amikor a Target nevű áruházlánc egy algoritmus segítségével a vásárlási szokásai alapján felismerte, hogy egy tinédzser lány várandós, és automatikusan terhes tartalmakkal kezdte bombázni. Lehetett volna tévedés, de nem az volt – csakhogy a lány még a családjának sem mondta el a nagy hírt, így a szülei a postaládában elhelyezett reklámokból tudták meg, hogy unokájuk lesz. És ez egyre kevésbé számít egyedi esetnek; ma már egyre többen kerülnek tudtuk nélkül olyan helyzetbe, amikor egy random algoritmus a legféltettebb titkaikra (sőt, sokszor általuk sem ismert összefüggésekre) derít fényt, és ehhez nincs is mindig szükséges szigorú értelemben vett testi adatokra. Sokszor például a közösségi médiás posztokból megállapítható, ha valaki pszichés problémákkal küzd; online szerencsejáték-cégek például előszeretettel vásárolnak olyan felhasználói profilokat az erre szakosodott adatbrókerektől, amelyekből kiderül, hogy ki az, aki hajlamosabb a mentális zavarokra, és ezáltal például az addikcióra. 

Tehát lehet, hogy személy szerint én nem vagyok fontos a cégek számára, és nem kerülnek illetéktelen kezekbe a személyes adataim vagy a profilom, de az én életemre nézve már annak is nagy jelentősége van, hogy ismeretlen cégek ennyire intim dolgokat tudnak rólam, és hogy a vélt vagy valós pszichés tulajdonságaim alapján próbálják befolyásolni a gondolkodásomat, fogyasztási szokásaimat, döntéseimet. És biztosak lehetünk benne, hogy ez a folyamat nem áll meg itt: ma már nagyon részletes és árnyalt profilokat tudnak készíteni az adatgazdák az egyéni felhasználókról, legtöbbször anélkül, hogy azok hozzájárulnának ehhez.

Az adathasználat veszélyesebb terepei: marketing, propaganda, zsarolás, bántalmazás hogyan tudják fel/kihasználni a testi adatokat?

A marketing célú felhasználás az egyik legismertebb területe a testi adatok kihasználásának, és ahogy korábban kifejtettem, ez már önmagában súlyos etikai kérdéseket vet fel. De az is egyre világosabb, hogy a felhasználási lehetőségek nem állnak meg itt, és ezért a testközpontú adatok gyűjtése egyre nagyobb kockázatokat jelent az egyénekre és a társadalom egészére nézve. Exponenciálisan nő például a digitális egészségügyi rendszerek elleni kibertámadások száma, egyrészt az egyéni zsarolási potenciál miatt (celebek vagy közszereplők egészségügyi adatainak feltöréséből egész iparág nőtte ki magát a sötét weben), másrészt az ilyen támadásokat arra is használják, hogy teljes országok egészségügyi rendszerét bénítsák meg. Az érintettek száma pedig folyamatosan gyarapodik, 2024-ben már több, mint 275 millió ember egészségügyi adatait érte kibertámadás az USA-ban. Márpedig az egészségünkkel kapcsolatos információk nem véletlenül számítanak annyira érzékeny adatnak:

például ha valakiről széles körben lehet tudni, hogy valamilyen mentális vagy nemi betegsége van, sokkal könnyebben diszkriminálható a munkaerőpiacon, arra hivatkozva, hogy az állapota miatt kevésbé lesz produktív.

A biometrikus adatok kontrollálatlan gyűjtése hasonló kérdéseket vet fel. A genetikus adatok például a testi adatokon belül is aranybányának számítanak, hiszen a segítségükkel (és a megfelelő technológiával) ma már könnyen kideríthető, hogy valakinek van-e hajlama krónikus betegségekre vagy akár mentális zavarokra. Idén óriási botrányt kavart, amikor a 23andMe nevű, családfakutatást és egyéb genetikai illetve biotech szolgáltatásokat nyújtó San Franciscó-i cég csődbe ment, és gyakorlatilag áruba bocsátotta az általa felhalmozott genetikai adatokat. Korábban ugyanettől a cégtől majdnem 7 millió felhasználó adatait lopták már el és kínálták eladásra a sötét weben. És hogy miért érdekes ez egy átlagos felhasználó számára? Például mert a biztosítótársaságok egyre gyakrabban vásárolnak fel kiszivárogtatott egészségügyi és genetikai adatokat, hogy eldöntsék, ki milyen kockázati kategóriába tartozik. Ausztráliában például egy férfit azért utasított el a biztosítótársaság, mert a genetikai összetétele alapján túl kockázatosnak találták életbiztosítást kötni vele.

Azt pedig, hogy politikai csoportok és kormányzati szervek hogyan fogják használni a test adatokat a céljaik elérése érdekében, még a jövő zenéje, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy sokkal cizelláltabb megfigyelési módszerek és sokkal pontosabb propaganda-eszközök állnak majd a mindenkori hatalom rendelkezésére onnantól kezdve, hogy az összes rezdülésünket megosztjuk az interneten. Az arc- vagy járásfelismerő szoftvereket már most rendszeresen használják arra, hogy publikus helyen (akár például egy ellenzéki tüntetésen) azonosítsák a résztvevőket, és nem nehéz elképzelni azt az Orwell-i rendszert sem, amiben a biometrikus rendszerek segítségével hajszálpontos célzással lehet majd az egyes állampolgárokat manipulálni.

Ahogy a környezetvédelemben is a legnagyobb szerep az államoknak és/vagy nemzetközi egyezményeknek jut, az adatvédelemben is a szabályozásra hárul a legnagyobb feladat. 

Ez így igaz. De a szabályozással kapcsolatban két dolgot érdemes szem előtt tartani. Először is, a jelenlegi adatvédelmi szabályok egyre betarthatatlanabbak – mondom ezt úgy, hogy régen sem volt egyszerű ellenőrizni őket. A mesterséges intelligencia (AI) alapú alkalmazások elterjedésével egyre nehezebb követni, hogy milyen adat hova kerül, milyen algoritmust tréningeznek vele, ki vásárolta meg, vagy egyáltalán milyen felhasználói beleegyezéseken alapult az adatgyűjtés. Ráadásul a testi adatok szabályozásában elég sok szürke zóna van: jó példák erre a mobil fitnesz alkalmazások vagy a családfakutatáshoz használt tesztek – ezek ugyan rendkívül érzékeny adatokkal dolgoznak, mégis sokkal lazábban vannak szabályozva, mint például az EESZT-hez hasonló digitális egészségügyi rendszerek. Más szóval hiába egyértelmű, hogy sok területen sokkal szigorúbb szabályozásra lenne szükség, a jogrendszerünk sokkal lassabban tud alkalmazkodni, mint ahogy a technológia fejlődik.

Másodszor, azt is fontos szem előtt tartani, hogy a jogszabályi környezet folyamatos nyomás alatt van. Maradva az EU-nál, a technológiai óriásokkal szoros kapcsolatban álló amerikai politikai nyomás miatt az EU valószínűleg a következő években tovább fogja lazítani a meglévő, amúgy már több sebből vérző digitális szabályrendszerét; beleértve a legtöbbek által ismert GDPR-t, valamint újabb direktívákat, mint a Digital Services Act, a Digital Markets Act vagy a mesterséges intelligenciát szabályozó AI Act. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hosszú évek jogalkotói (és jogvédői) munkája mehet a kukába a Trump-i techpolitika és a kereskedelmi nyomásgyakorlás miatt. 

Az egyéni akcióknak, ahogyan a környezetvédelemben például a szelektív hulladék gyűjtésének, mekkora szerep jut? Adattudatosság kialakítható egyáltalán?

Az egyéni akcióknak szerintem fontos szerepe van, mert egyfelől sok kicsi sokra megy – gondoljunk csak bele, mennyire más hely volna a világ, ha tényleg mindenki szelektíven gyűjtené a szemetet –, másfelől (és ez szerintem még fontosabb szempont) a tudatos, aktív állampolgárok többet is várnak el a köz- és magánszférától. Persze ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy mennyit nyom a latban az egyéni felelősségvállalás és „adat-tudatos” hozzáállás egy olyan világban, ahol autoriter vezetőkkel barátkozó tech-milliárdosok diktálják a tempót és a napirendet, mert hát azért kicsit sziszifuszi küzdelem ezeknek az erőknek megpróbálni ellenállni.

Ennek ellenére továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy legyen tudatosabb és okosabb adatozó, és védje a magánélete határait, ahogy csak tudja.

Ha másképp nem, hát úgy, hogy visszafogja az adat-éhes applikációk használatát, hogy olyan platformokat és alkalmazásokat választ, amelyek jobban figyelnek az adatvédelemre, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt a testéről vagy az egészségéről online megoszt valamit.

Ha nincs mit titkolnom, akkor is érdemes tartani az adatokkal való visszaéléstől? És mennyire önző ez a hozzáállás?

Egyfelől szerintem igenis önző dolog kizárólag az alapján döntéseket hozni, hogy az hogyan hat ránk és a szűk értelemben vett szeretteinkre. De persze tudjuk, hogy a legtöbben (mindenféle rossz szándék nélkül), pusztán az érzelmi kapacitásuk hiánya miatt, általában tényleg így hoznak döntéseket. Viszont amikor testi adatokról beszélünk, fontos szem előtt tartani, hogy már nincs olyan, hogy valakinek nincs titkolnivalója. Már rég nem arról van szó, hogy például illegális szereket fogyasztottunk vagy megcsaltuk-e valaha a társunkat, hanem arról, hogy mi a genetikai összetételünk, milyen betegségeink voltak valaha az életben, milyen betegségek várnak ránk a jövőben, kihez vonzódunk szexuálisan, vagy kihez nem, sőt, milyen lelki problémáink lehetnek, amelyeket még magunk sem ismerünk.

Pár évvel ezelőtt volt egy kutatás a Harvardon, ahol okos szemüveggel megállítottak embereket az utcán, és arcfelismerő szoftverek segítségével másodpercek alatt megmondták, ki kicsoda és mit csinált eddig az életében. Ha adunk még egy pár évet a tech-iparnak, elképzelhető, hogy hamarosan bárki meg fogja tudni mondani, hogy a gyerekünk milyen örökletes betegségekben szenved vagy milyen mentális problémákkal fog küzdeni. Szerintem ez már olyan Orwell-i világ, amiben nincs értelme azon agyalni, hogy személy szerint van-e titkom vagy nincs – és miért is ne lehetne amúgy –, inkább azon kellene gondolkodni, hogy milyen rendszerszintű visszaéléseknek adunk teret a kényelem és a korlátlan fogyasztás érdekében.

Az adatbrókerség és általában az adatgazdaság mekkora biznisz? Milyen nagy ellenséggel küzdünk mekkora esélyekkel?

Óriási biznisz. Egy olyan iparágról beszélünk, amelynek az értéke a becslések szerint az évtized végéig eléri a 400-600 milliárd dollárt. Persze nehéz pontos számokról beszélni, mert az adatbrókerek tevékenysége nagyrészt a szürke zónában zajlik, és kevesen tudják pontosan, hogyan cserélnek gazdát azok az adatok, amelyeket a brókerek gyűjtenek, vásárolnak, elemeznek és profilokba rendeznek, csak hogy később el tudják adni bárkinek, aki elég pénzt kínál érte.

Az információ-brókerség egyébként nem újkeletű dolog. Már az internet előtt is léteztek cégek, főleg Amerikában, amelyek mindenféle nyilvános adat, például telefonkönyvek, földhivatali bejegyzések vagy újságcikkek alapján gyűjtöttek információt az emberekről. Ezeket aztán pénzért árulták, például választási adatbázisokat építő politikai pártoknak, vagy a leendő ügyfeleiket ellenőrizni próbáló hitelintézeteknek. Az internet elterjedésével azonban jelentősen megváltozott a brókerek adatgyűjtési technikája. Eleinte főként nyilvánosan elérhető információkra koncentráltak: például közösségi média-posztokra, hűségprogramokra és hasonló forrásokra, amelyek segítségével jól lehetett kategorizálni a felhasználókat. Az utóbbi 5-10 évben viszont már ennél szofisztikáltabb és egyre pontosabb profilokat tudnak építeni rólunk, főleg a különböző digitális alkalmazásokból származó adatok segítségével. És bár az EU-ban elég szigorúan szabályozzák az adatbrókerséget, Amerikában gyakorlatilag szabad a pálya a személyes adatok gyűjtésében, beleértve a testi adatokat is.

Egyszerre vagy kutató, mozgalmár és közpolitikai tanácsadó. Ez a három szerep időnként ellentmondásba kerül egymással – hogyan szoktál ilyenkor döntéseket hozni?

Ez a kérdés majdnem minden civilre igaz szerintem, és nem csak Magyarországon. Bonyolultnak tűnhet, de szerintem egyszerű a megoldás: mindig azzal az etikai kódexszel dolgozom, amilyen szerepben épp vagyok. Ha kutatóként szólalok meg, akkor az a célom, hogy minden, amit mondok, tudományosan alátámasztható, pontos és releváns legyen. Amikor meg aktivistaként jelenek meg valahol, próbálok lendületesen, érzelmesen és hitelesen kommunikálni és döntéseket hozni. 

Kevesen gondolnák, hogy a kórház szavunknak vagy az angol hospital szónak köze lenne a vendéglátáshoz, pedig így van: a latin hospitale szó eredetileg a kolostorok vendégszobáját jelentette, ahol a szerzetesek elszállásolták a máshonnan érkezett testvéreket vagy elöljárókat. Sok kolostor és egyházi központ mellett zarándok- és búcsújáróhelyek voltak, amelyek idővel jelentős forgalmat generáltak. A hosszú és viszontagságos úton sokan megbetegedtek, ezért a lelkük mellett a testük is ápolásra szorult. Így alakultak ki az első ispotályok, amelyek elsődlegesen ingyenes szálláshelyként és szegényházként szolgáltak, de sokszor ápolásra szoruló betegek is éltek a falak között. Az ispotály célja azonban nem a gyógyítás volt, hiszen orvos és felcser (kirurgus) sem dolgozott benne, az intézmény mégis a városfejlődés fontos eleme volt.

A 12. század elejétől egyes lovagrendek is alapítottak és tartottak fenn ispotályokat nem csak kolostorokban működtek ilyenek.

Feltételezhetően az első óbudai ispotályokat sem egyházak alapították. Számos forrásban, tanulmányban napjainkig tényként állítják, hogy a kora középkori Óbuda első gyógyhelyei, ispotályai a település déli részén, Felhévízen (Budafelhévízen) működtek a 12. század végétől, amelyeket a Johannita lovagrend (Jeruzsálemi Szent János Lovagrend) alapított és működtetett. Az ispotály (Szentlélek ispotály) mellett rendházuk és templomuk is volt (Szentháromság egyház), amelyek a mohácsi csatavesztés után (1526) elpusztultak. A friss kutatások azonban kategorikusan cáfolják ezeket a korábbi állításokat, és sok félreértést tisztáztak. 

Az első probléma Óbuda – a tatárjárást követő időszakig Buda vagy Budavára volt a település neve – pontos területének határa az adott korszakban. Több történészi elképzelés létezik, főleg a település déli kiterjedésére vonatkozóan. Felhévíz és az első jelentős ispotály épp erre a területre esik.

Felhévíz legkésőbb a 12. századig valóban Óbudához tartozhatott, de ezt követően önálló településként tartották számon. Ráadásul a számos megmaradt írott forrás alapján tudjuk, hogy azonos nevű, Buda és Hévíz települések Esztergom városa mellett is léteztek ebben a korban, ahol több lovagrendnek volt ispotálya – a johannitáknak kettő is. 

Johannita vagy Szent István-lovagrend?

Újabb kérdést vet fel, hogy ezt az ispotályt ki alapította és működtette; az egyik legrégibb lovagrend, a 11. század közepén alapított Johannita lovagrend vagy a II. Géza magyar király által alapított, sajnos kevésbé ismert Szent István lovagrend (Szent István Király Keresztes Lovagjai vagy stefaniták)? Mindkét lovagrend működtetett zarándokházakat és ispotályokat (még Jeruzsálemben is), hiszen – a többi keresztes lovagrendhez hasonlóan – a „hospitalis et militaris – kórház és katonaság” szellemében működtek. Nagyon nehéz a ránk maradt forrásokból a pontos azonosítás, hiszen ezek a lovagok és lovagrendek nagyon hasonlítottak egymáshoz, nemcsak hitvallásuk és küldetésük, hanem a ruházatuk alapján is.

Azt biztosan tudjuk, hogy a johannitáknak nem volt sem konventje, sem ispotálya Felhévízen, Óbudán és a Nyulak szigetén sem. A Felhévízen álló Szentháromság-egyházhoz nem tartozott kórház, mint ezt korábban állították. Ez az egyház nagy valószínűséggel az ágostoni regulákat követő stefanita lovagoké volt.

Az egyetlen bizonyítható gyógyítóhely és szegényház a Szentlélek ispotály volt, és a mai Bécsi út mellett, a Malomtó hőforrásánál állt. 

Ez az ispotály a 12. század végén, a francia földön, Montpellier-ben alapított Szentlélek rendhez tartozott, amely egy szegénygondozással és betegápolással foglalkozó laikus közösség volt, de voltak katona tagja is. A felhévízi ispotály a 14. század elején már biztosan működött, élén egy Ortolf nevű frater állt közel három évtizedig. A betegápolás és a gyógyítás az itteni jótékony hatású meleg vizű forrásokra épült, amelyek sok vízimalmot hajtottak. A Malom-tótól keletre fekvő területen, a mai Császár és Lukács fürdő helyén több fürdő is működött a középkorban, de ezeket nem lehet ispotályként kezelni. A gyógyhelyet Mohács után nem említik a források, valószínűleg elpusztult, és a török korban már nem állt. A Szentlélek ispotályt korábban egyes kutatók nem Felhévízre helyezték, hanem Óbuda felső, északi részére, a Szentendrei útra, de ez semmilyen módon nem bizonyítható.

Szent Margit, a betegápoló

A Nyulak szigetén (Margit-sziget) a 13. század közepétől működött ispotály, amely a sziget Óbudához tartozó részén feküdt. Az eredetileg három részből álló sziget (Fürdő-, Festő és Nagy-sziget) több néven vált ismertté: Mária-sziget, Lánysziget, Nyulak szigete, Budai-sziget, Nádor-sziget, Palatinus-sziget, Szent András szigete, Urak szigete. Legelterjedtebb elnevezése a Nyulak szigete (Insula Leporum) volt, amely egyes feltételezések szerint latin elírás, és a helyet eredetileg az elkülönített leprásokról nevezték el (latin nyelven Insula Leprorum), de ez puszta feltevés. A honfoglalást követően a Kurszán–Kartal nemzetség birtokolta földjét, majd 11-12. században vadaskertként szolgált az Árpád-házi királyaink számára. A sziget területileg és jövedelmeivel együtt az óbudai káptalanhoz tartozott. A török időkig a Margit-sziget megőrizte egyházi jellegét, hiszen rövid időn belül több szerzetesrend is megtelepedett terrénumán. IV. Béla király először a premontrei rendet erősítette meg birtokukban (Szent Mihály egyház), majd a domonkosokat, őket követték a ferencesek és a johanniták, akiknek egy erődje állt a sziget déli végén az ottani rév védelmére. 1250 körül az esztergomi érsek szintén emeltetett egy épületet (erődöt) a szigeten. A terület észak-nyugati részén lehetett a szerzeteseket kiszolgáló jobbágyok faluja, Szentpál. A legismertebb 13. századi személy, akiről később a szigetet elnevezték, IV. Béla király leánya, az 1943-ban szentté avatott Margit volt. A veszprémi apácáknál nevelkedett hercegi leány 1252-ben költözött át az apja által alapított margitszigeti Boldogasszony domonkos kolostorba, és 12 éves korában, 1254-ben tett fogadalmat. Teljes odaadással, élete végéig gyógyította a szenvedő betegeket, ami teljesen felőrölte a testét.  Fiatalon hunyt el 1270-ben. A mohácsi csatavesztés hírére a szerzetesek és apácák elmenekültek a szigetről, az ispotály elpusztult.

Középkori boncolások 

A késő középkor periódusában az óbudai gyógyhelyek szempontjából a legfontosabb esemény az egyetem alapítása volt a 14. század végén. Az Óbudai Egyetem (Sigismundeum) közvetlenül kötődhetett a nagy hírű káptalani iskolához. Luxemburgi Zsigmond király engedélyt kért a pápától az egyetem alapítására, amelyet IX. Bonifác 1395. október 6-án kelt oklevelében meg is adott. Ebben az iratban IX. Bonifác csanádi püspökké nevezte ki az óbudai prépostot, Lukácsot, valamint engedélyezte, hogy betölthesse az egyetem kancellári tisztségét. A római egyház feje teljes szerkezetű, négy fakultással rendelkező egyetem alapítását engedélyezte (Studium generale), azaz az Óbudai Egyetem ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint neves, nyugat-európai társai (Párizs, Oxford, Köln vagy Bologna). Ezekben az időkben a négy egyetemi kar a következő volt: teológia, orvostudomány, szabad művészetek, kánon- és polgári jog.

A Sigismundeum orvosi fakultása a préposti palotában kapott elhelyezést, ahol betegeket is elláttak, sőt, az anatómiát boncolással egybekötve tanították, ami a korszakban ritkaságnak számított.

Sajnos az ország második egyeteme nem volt hosszú életű. (Az első magyar egyetemet I. Lajos alapította 1367-ben, Pécsett, de annak működése sem volt zökkenőmentes.) 

1403-ban Zsigmond felfüggesztette az Óbudai Egyetem működését, mert lázadás tört ki politikája ellen, amelyben valószínűleg egyetemi tanárok is részt vettek. Ozorai Pipo, a király egyik legfőbb bizalmasa, a déli végek főparancsnoka, temesi bán közbenjárására az egyetemet 1410-ben újraalapították, XXIII. János ellenpápa engedélyezte az Óbudai Egyetem mind a négy fakultásán az oktatást. Az egyetem az 1410-es évek végén bezárta kapuit, annak ellenére, hogy kiváló tanári karral rendelkezett.

Gyógyulnál? Imádkozz!

A középkori Magyarországon is bevett szokás volt, hogy a hívők elzarándokoltak olyan helyekre, ahol az imák és különböző fogadalmak hatására valamilyen csodát vagy gyógyulást reméltek. Ezek a zarándokhelyek jellemzően egy-egy boldoggá vagy szentté avatott személyhez kötődtek. Sokszor gyógyítónak, csodatevőnek tartott vizek, források és patakok is gyógyító helynek számítottak. Mindkettőre találunk példát Óbuda középkori és újkori történetében.

A kora középkortól fontos zarándokhely volt a Fehéregyházának mondott hely, ahol a legendárium szerint eltemették Árpád fejedelmet. Ezt a helyet Anonymus Gesta Hungarorum című műve alapján próbálta az utókor beazonosítani a mai Óbudán, a Tábor-hegy lábánál. Annyi bizonyos, hogy itt egy templomot emeltek – egyes források szerint még Szent István király építette az itt álló Szűz Mária-templomot –, amely évszázadokig zarándokhely volt. Azonban a 15. század közepére a templom állapota erősen leromlott, ezért Hunyadi Mátyás király a pálos rendet bízta meg a templom újjáépítésével és egy kolostor felépítésével, amely a zarándokok lelki és testi gondozásával foglalkozott volna. A templom megerősítése és a kolostor felépítése csak a 16. század elejére fejeződött be, és a török hódításig újra kiemelt zarándokhelyként működött. Az oszmán török időszakban fokozatosan elpusztult, majd hosszú időre a feledés homályába veszett létezése.

Az oszmán törökök kiűzését követően sok zarándokhely alakult ki Magyarországon. Ezek főleg Szűz Mária tiszteletére jöttek létre, akinek kultusza Európa szerte elterjedt. A magyar zarándokok szívesen keresték fel az ausztriai Mariazell kegytemplomát, amely híres búcsújáróhely volt. Itt őrizték a Szűz Máriát a kisded Jézussal ábrázoló Madonna-szobrot. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy család egyik tagja, Zichy Péter gróf szorosan kötődött ehhez a szoborhoz – hadi sikerek reményében imádkozott a szoborhoz –, majd fogadalmat tett, hogy annak másolatát Óbudára hozza, és őrzésére kápolnát épít. Az elkészült másolatot 1725-ben hozták Óbudára, de a gróf a következő év elején elhunyt. Özvegye a család akkori birtokközpontjába, Zsámbékra vitette a szobrot. Az óbudai plébános vezetésével a helyi, mélyen vallásos, főleg németajkú lakosság évekig könyörgött, hogy a csodatévőnek tartott Madonna-szobor visszakerüljön az eredeti helyére, ami 1733-ban megtörtént.

A Kiscelli-dombon, a szőlőföldek között felépült kápolna hamar közkedvelt zarándokhely lett, ahová nagy számban érkeztek hívők imádkozni és fogadalmat tenni.

A Zichy család a nagy számú telepes mellett a trinitárius rendet is megtelepítette Óbudán. A Kiscelli-dombon kaptak földet kolostoruk és templomuk felépítésére, illetve gazdálkodásra. Az ő feladatuk lett a Mária-kultusz életben tartása és a zarándokok ápolása. 1758-ban helyezték át a csodatévőnek tartott Madonna-szobrot az elkészült templomba, ahol tovább folytatódott az évente több ezer hívőt Óbudára hozó zarándokjárás. Egy 1777-ben megjelent úgynevezett mirákulumos könyv (búcsújáró helyeken őrzött napló, amelyben a csodákat számon tartották) szerint 1742–1777 között 51 csoda, csodás gyógyulás történt a kiscelli szobor által. Az óbudai búcsújáróhelyet felkereső zarándokok különböző fogadalmi tárgyakat (votívokat) helyeztek el a kegyszobor lábánál, imádkozva mielőbbi gyógyulásért. Ezek a kis méretű, ezüst lemezből készült tárgyak általában azt a szentet ábrázolták, akihez imádkoztak, vagy azt a testrészt, amely beteg volt. Így Óbudán sok lábat, kezet, szívet, szemet és Szűz Máriát ábrázoló votívot őriznek a mai – szintén a Zichyek által építtetett – Szent Péter és Pál főplébánia-templomban.

A csodák vége

A kiscelli zarándoklatoknak II. József szerzetesrendeket – köztük a trinitárius rendet is – feloszlató rendelete vetett véget 1782-ben. A rendelet a „nem hasznos” munkát, azaz oktatást és betegápolást végző rendekre vonatkozott, amelyeknek a vagyonát is elkobozták. A trinitárius rend elsődlegesen keresztény rabok kiváltásával – akár a szerzetes élete árán – foglalkozott, a betegápolás is mindennapi feladatai közé tartozott, ispotályokat működtettek. Ennek ellenére a hatóságok felszámolták a kiscelli kolostorukat és templomukat, a Szűz Mária szobor ekkor került át mai helyére, a Szent Péter és Pál főplébánia-templomba. A hívők úgy tartották, hogy ezáltal elveszítette csodatévő mivoltát, így az óbudai zarándoklatok véget értek. Az egykori trinitárius kolostort és templomot kaszárnyává akarták alakítani a Budán állomásozó Esterházy-huszárok számára, de erre nem volt alkalmas. Végül 140 ágyas hadikórház, rokkant-laktanya (invalidusház) és ruharaktár lett belőle 1890-ig, majd 1910-ben a bécsi bútorgyáros és műgyűjtő Schmidt Miksa vásárolta meg. 

Óbudán az 1739-es pestisjárvány idején egy ideiglenes kórházat állítottak fel, valószínűleg a mai Miklós téren. Ezt a pestis elmúltával bezárták, a halottakat a kórház mellett létesített temetőben hantolták el. Óbuda legnagyobb ipari létesítménye, a Hajógyár már a megnyitását követően (1836) megépített egy harminc ágyas kórházat dolgozói számára a Vöröskereszt és Laktanya utca sarkán. A településen ez időben felekezeti betegápolás is folyt. A római katolikus közösségi kórház 10-20 ágyas volt, és a mai Kórház utcában működött az 1880-as évek közepéig. A jelentős létszámú óbudai zsidó közösség kórháza a zsinagóga déli oldalánál, a Zichy utcában állt. A két termes intézmény az 1770-es évek elején épült fel, benne 8-8 ággyal. A kórházra vonatkozó első ismert adatunk 1772-ből származik, amikor a hitközség átadta a kórházat a Chevra Kadisa (Szent Egylet) kezelésébe. 1806-ban felújították a kórház épületét, majd a 19. század közepén 24 ággyal és megfelelő felszereléssel bővítették az ellátást, és két orvost is alkalmaztak.

A növekvő terhek, illetve a pesti zsidó kórház fejlődése miatt az 1870-es évektől egyre gyakrabban vetődött fel a kórház bezárásának gondolata, amelyre 1899. május elsején került sor.

A három testvérváros, Pest, Buda és Óbuda 1873. évi egyesítésével, az addig falusias jellegű település fejlődése előtt új lehetőségek nyíltak meg. A városrész egykori társadalmi és gazdasági struktúrájában az egyesítés paradigmaváltáshoz vezetett. A korábbi mezőgazdasági arculatot pár évtized alatt felváltotta az ipari külváros képe, amely lényegében a rendszerváltásig megmaradt. Ennek következtében nemcsak a kerületi gyárak munkásainak száma, hanem egész Óbuda lakossága jelentősen megnőtt. A 19. század végére egyre nagyobb igény volt egy modern, a kor kihívásainak megfelelő kórház felépítésére a településen. A Fővárosi Közgyűlés már 1889-ben határozatot hozott a III. kerületben megépítendő kórházról, majd az 1890-es évek közepén elkezdődött az építkezés. A 100 beteg ellátására tervezett Szent Margit Kórházat 1897. október 31-én adták át. A kórház első igazgatója Irsay Arthur volt, aki a belgyógyászatot is vezette. Az irgalmas rendi nővérek, akik Óbudán a kórházi munka mellett iskolai leányneveléssel is foglalkoztak, az Irgalom Házában (San Marco utca) gyógyíthatatlan betegek ápolását látták el.

A Szent Margit Kórház megnyitásával új korszak kezdődött az óbudai betegellátásban.

Remélhetőleg a fejlődés megmarad – bár mindenesetre tudjuk, hogy hol található a Kiscelli Madonna.

A fénykorában egymilliós Róma lakói személyükben többé-kevésbé egészségtudatosak voltak, a város mint lakóhely azonban mai szemmel nem igazán volt elviselhető. 

Noha a Róma alatt húzódó csatornarendszerre a tehetősebbek házai rá voltak kötve, a szegényebbek egyszerűen az utcára ürítették a nem kívánatos testtartalmaikat magába fogadó edényeket. A város ezért úgynevezett lépőkövekkel volt teli, amelyek lehetővé tették, hogy a mocsokban gyalogosan is közlekedjen, akinek feltétlenül szükséges. A Cloaca Maxima, a legnagyobb csatorna azóta is jelképe mondjuk a trashmediának: hogy szimbólumként máig érthető, sokat elmond egykori jelentőségéről. 

A vizeletet más melléktermékekkel szemben ugyanakkor nem pazarolták el: a korabeli textileseknek szükségük volt az értékes anyagra, ezért az utcán, amforákban gyűjtötték, igaz, Vespasianus elkezdte adóztatni ezt a tevékenységet, hatalmas felháborodást váltva ki. (Akkoriban két dénárt kellett fizetni egy ilyen edény kihelyezéséért.)

Részben a higiéniáért folytatott küzdelem részének tekinthető, hogy igyekeztek úgy megoldani a fürdők építését, hogy azok szennyvize a közeli házak illemhelye alatt folyjon el, ugyanakkor a privát illemhely fogalma ismeretlen volt. Az európai civilizációt formába öntő birodalom polgárai közösen intézték a nagyobb szükségleteiket, egy hosszabb, lyukakkal ellátott „vécédeszkán” üldögélve és beszélgetve.

A tisztálkodáshoz a legtöbbször ecetbe mártott kukoricacsutkát használtak. 

Ami nem igazán volt praktikus megoldás, különös tekintettel arra, hogy még nem találták fel az antibiotikumokat és a gyulladáscsökkentőket, így, ha a fekáliában úszó utcákon vagy a közvécén sikerült valamit elkapnia egy polgárnak, legfeljebb az istenekben reménykedhetett – vagy saját immunrendszerében.

Fáj a fogad? Ópium!

A tuberkulózis, a lepra, a vérmérgezés, a tetanusz, a csecsemőhalál naponta szedte az áldozatokat, a legfontosabb orvosi tanács pedig úgy szólt: ne betegedj meg!

A születéskor várható élettartam harminc év körül volt. Ugyanakkor meglehetősen jól ismerték és alkalmazták a természetes hatóanyagokat, így fertőtlenítésre a bort és a borecetet, fájdalomcsillapításra többek közt a mák levét, sőt még arra is figyeltek, hogy a fogfájás esetén alkalmazott mákleves kezelésnél kiköpessék a beteggel az ópiumos nyálat.

Kellemetlenebb volt, ha veszett kutya harapott meg valakit, a harapást kiégették vagy amputálták a testrészt.

Többek között Martialistól tudjuk, hogy a római orvosok specializálódtak, a fogorvosok, a nőgyógyászok és a szemészek (medicus clinicus chirurgus ocularius) mellett – mai szóval így mondanánk – még plasztikai sebészek is akadtak, akik például hegek eltüntetését vállalták.

Az orvosok közt mindemellett felülreprezentált volt a szemészek aránya. Ismerték egyébként a szemészeti hályogműtétet, amelynek aprólékos leírása – sőt eszközei is – megmaradt. 

Ami azt illeti, létezett egészségügy mint állami szolgáltatás is: Róma 12 kerületi orvosa ingyen látta el a szegényeket, bérüket a város rendezte. A katonaorvosi státust Augustus vezette be, egy cohorsra körülbelül négy orvos jutott. Szintén a katonáknak – és lovaiknak – hozták létre az első kórházakat.

Ismerték a sebtapaszt, használták – érzéstelenítésre és bódításra – az Atropa mandragora főzetét.

Próbálj meg tógában járni!

Ami a viseletet illeti, az a közhiedelem, hogy a rómaiak tógában jártak, tévedés. Tógában még állni sem könnyű, nemhogy sétálni: a körülbelül öt méter hosszú ruhadarabot magukra tekerve hordták ünnepi alkalmakkor, de nem rögzítette semmi, a ruhát a viselője a karjával tartotta magán. Az ügyesebbek úgy tekerték be magukat a gyapjú anyaggal, hogy kámzsa keletkezett belőle, amelynek kapucniszerű részét áldozásnál a fejükre tudták húzni. Tógát viseltek házasodáskor és ebben is búcsúztak az élettől – de csak a férfiak. A nők közül kizárólag a prostituáltak hordták ezt a ruhadarabot, míg a tisztességes nők stólát viseltek zónával, övvel és mellszalaggal, esetleg pallával, kendővel, mindenféle színben.

A mindennapokban a polgárok tunikát hordtak – amit körülbelül úgy képzeljünk el, mint egy hosszú pólót övvel. Táskát nem vittek magukkal, a holmijukat az öv által leszorított felső részbe szórták be, ami praktikus segítség volt a rablóknak, akiknek elég volt elvágniuk azt, hogy kihulljon az elrejtett holmi. Az egyszerű polgárok dresszkódja dísztelen tunika volt, ám a szenátorokat fel lehetett ismerni a széles díszítő csíkról (latus clavus, a tunika jobb vállán lévő széles bíborcsík), míg a lovagokat a keskenyebb, ám mégis látható hasonló díszítésről (angustus clavus).

Fehérneműt nem, ágyékkötőt viszont viseltek: a subligaculum valószínűleg a görögök találmánya, amely az etruszkokon át jutott hozzájuk. A lábak között áthúzott anyagot övvel rögzítették, de volt olyan változat is, amelynél a csípőn is átvezették, akár egy mai gyerekpelenkát. A gladiátorok és a rabszolgák jellegzetes viselete is ez volt. A nők által viselt alsóruházatról nem sokat tudni, de korabeli ábrázolások alapján látható, hogy a bikinit ismerték, ám sportoláshoz használták. 

A legjellegzetesebb lábbeli a szandál volt, amely bőrből készült.

Mediterrán diéta és rohasztott hal

Noha – főleg a borzalmas kosztümös filmeknek köszönhetően – a köztudatban úgy élnek a rómaiak, mint akik reggeltől estig félkönyéken támaszkodva, heverészve lakomáznak, majd pávatollal segítenek távozni a felesleges gyomortartalomnak, valójában nem étkeztek egészségtelenül a birodalom polgárai. Hogy mást ne említsünk, sem a cukrot, sem a csokoládét, sem a krumplit, sem a rizst nem ismerték, amivel jelentős mennyiségű szénhidrátot iktattak ki az étrendjükből. Az édesítést datolyával és mézzel oldották meg, míg a sós ízről a garum gondoskodott, amely általában erjesztett szardella, tonhal és/vagy makréla alapanyagú halszósz. A jó minőségű garum főleg a mai Spanyolország és Portugália területén készült – a kőkádakban erjedő hal bűze miatt a garumüzemeket ugyanakkor a városon kívül hozták létre. A rohasztott halléhez  olaj, bors, ecet, méz, bor, gyümölcslé és víz is került, így állt elő az umamihoz hasonló ízesítő, amelynek ára – mármint a jó minőségű halból készülté – elég magas volt.

Az egyszerű polgároknak azonban nem telt luxus garumra, főleg kezdetben. 

Ehelyett tönkölybúza (far) alapú kását (puls) fogyasztottak zöldségekkel vagy hagymával. A kenyeret sokáig a házaknál sütötték.

Kedvelték a sajtokat, az olajbogyót és az olajat, míg húst, főleg az átlagpolgárok kevesebbet fogyasztottak.

Az ientaculum, a reggeli nem volt bőséges – sós kenyér, olajbogyó, sajt, mézes bor – a prandium, a déli étkezés általában hideg ételből állt, a nap fénypontja a cena, a vacsora volt – ahogy Itáliában ma is még. Estére általában tojás és gyümölcs is jutott az asztalra – ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig tartott a menü. 

Nem használtak evőeszközt, kézzel ettek, ami miatt mindenki kapott asztalkendőt. 

A mértéktartás hagyományos római erénye a birodalom növekedésével arányban hanyatlott. Lucullus neve ma is fogalom. Az ő életpályája mellékesen nem merül ki a lakomák szervezésében. Politikai pályáját hagyjuk, csak annyit jegyezzünk meg, hogy nyugalomba vonulva bőkezű mecénás volt, hatalmas könyvtárát megnyitotta a polgárok előtt, mellékesen állítólag ő telepíttette Európába az őszibarackot és a cseresznyét is, sőt ő találta ki, hogy a sót meg kell őrölni ahhoz, hogy hatékonyabban sózzunk. 

A zabálás császárai

Noha a fényűző életmódja miatt a romlás szinonimája lett a lucullusi lakoma, korántsem csak miatta kellett Sullának 300 sestertiusban maximálnia a cenákra fordítható összeget. Caesarnak és Augustusnak is főtt a feje a luxuslakomák miatt, míg végül Tiberius feladta, rájött, hogy felesleges törvényt hozni arról, amit nem tartanak be a törvényhozók sem.

Caligula és Nero a pazarlás és zabálás császárai is voltak, míg Marcus Gavius Apicius, a legnagyobb római ínyenc arról is gondoskodott, hogy leírja a recepteket. Seneca szerint százmillió sestertiust költött el ételre, majd, amikor már csak tízmillió sestertiusa maradt, megölte magát. 

Mindeközben a nép a Rómában egyre-másra nyíló pékségekben vette a kenyeret, amelynek ára miatt rendszeresek voltak a lázadozások. Főleg, mert az insulákban, a szegények lakhelyein nem volt főzésre alkalmas tűzhely a tűzveszély miatt, a kocsmákban való melegétel-árusítást viszont Tiberius és Claudius is korlátozni próbálta – a törvényt úgy magyarázva, hogy a fényűzést akarják megakadályozni. 

Az átlagos római polgár minden étkezéshez bort fogyasztott, vízzel hígítva.

A tiszta bor fogyasztását nem nézték jó szemmel, noha tudunk olyan császárról, aki nem higította szívesen a bort: Tiberius csúfneve, a Biberius Caldius Mero a forralt bor iránti szenvedélyére utal. 

A rossz nyelvek szerint amúgy nem volt ezzel egyedül, mondják, Caesar volt az első római, aki józanul látott neki a köztársaság megdöntésének – írja a Romaikor.hu vonatkozó szócikke.

Annál is nehezebb volt a józanság, mert nem létezett olyan összejövetel, amelynek vége ne commisatio, italozás lett volna, amit annyira komolyan vettek, hogy maguk közül elnököt választottak, aki meghatározta a bor keverésének mértékét. A pohárfeliratok is ivásra biztattak, így az Aquincum Múzeumban őrzött darab, amelyre azt írták: Propina (kb. “ürítsd egészségedre/egészségére”).

Fürdjél le

A római élet elképzelhetetlen volt fürdők nélkül. Nemcsak a fővárosban, de minden nagyobb városban, sőt az állandó használatra szánt katonai táborhelyeken is épült ilyen intézmény. A korabeli fürdőket azonban inkább afféle sport- és wellnesscentrumként, mint uszodaként vagy egyszerű gyógyfürdőként képzeljük el. 

A legtöbben volt apodyterium, azaz fűtött öltöző, tepidarium, melegvizes fürdő, caldarium, forró levegőjű és vizű fürdő, illetve frigidarium, hideg vizes medence. Ezen kívül edzőterem is rendelkezésre állt. A fürdőben dolgozó szakemberek közt külön személyzet akadt a szőrtelenítésre, de mindenhol felbukkantak a csemegeárusok is. A római polgárok a fürdőben éltek társadalmi életet, intézték magánügyeiket és beszélték meg a politikai helyzetet.

Van egy olyan elképzelésem, hogy aki pilates-oktató, annak olyan múltja van, ami a mozgással kapcsolatos.

Ebben van valami, de természetesen nem előfeltétel. Én gyerekkorom óta táncoltam, már óvodában balettoztam, aztán jött egy kis hip-hop, meg egy kis rock’n’roll. Minden műfajba belekóstoltam. Középiskolás koromban már egy komolyabb tánciskolába járhattam, ott ugyanúgy volt balett, hiszen ez minden tánc alapja, illetve tanultunk kortárs és modern táncot is. Mindez olyanfajta testtudatot és önreflexiót adott nekem, ami a pilatesben is erőteljesen jelen van. Akkor hagytam abba a táncot, amikor elkezdtem a főiskolát Egerben.

Ez már más irány volt?

Igen, bár a táncot nagyon szerettem. Nem tűnt ésszerűnek, hogy ebben az irányban tanuljak tovább. Utólag láttam csak be, hogy mekkora űrt hagyott mindez bennem.  A nyelveket is szerettem, így német alapszakos bölcsészként végeztem. Nem mondhatnám, hogy tudatos döntés volt részemről, de valami kellett… 18 évesen nem voltam még teljesen tisztában az utammal.  

És használtad a diplomád valaha?

Nem. Csak azt éreztem mindig, hogy tanítani szeretnék, de nem a német volt az én utam. Hiányzott a mozgás.

Szerinted a pilates-oktatás mi? Hivatás, szakma, vagy csak egy munka? 

Mindenképpen hivatásnak mondanám, és  részemről szerelem is. A pilates-szel akkor ismerkedtem meg, amikor még azt kérdezték, hogy mi ez. Most sem tudom azt mondani, hogy mindenki ismeri, de most már a legtöbben hallottak róla, vagy látták valahol kiírva, vagy legalább a filmekből ismerik. Még gimis voltam, amikor elmentem az első pilates-órámra, és már ott éreztem, hogy mennyire jó.

Élveztem, hogy bele tudom vinni a légiességet, kecsességet a mozdulataimba, és úgy éreztem, otthon vagyok.

Hogyan kezdtél el tanítani?

Az oktató, akihez jártam – Gelencsér Gréti –, elkezdte mondogatni, hogy Lili, ezt nagyon szépen csinálod, neked ezt oktatnod kellene. Ezzel bogarat ültetett a fülembe, elvégeztem egy képzést. Rögtön el is kezdtem órákat tartani – inkább így szoktam fogalmazni, mert mindez nekem nem munka, hanem egy olyan kiteljesedés, amit élvezettel csinálok.

És még pénz is jár érte. Meg lehet ebből élni? Azért kérdezem, mert sok olyan embert ismerek, akiknek gyerekkora óra megvan a „szerelem”, a főzés, a kertészkedés, a mozgás vagy valamilyen művészeti tevékenység, de a szülei mégis azt mondják, legyél rendes ember, szerezz diplomát, mert nem fogsz tudni megélni abból, amit szeretsz csinálni.

Ez nagyon összetett kérdés: attól függ, hogy mennyi órát vállalsz és attól, hogy „talaj” vagy reformer, „gépes” órát tartasz. Egy talaj óráért nem lehet annyit elkérni, mint egy reformeres óráért. Én is úgy szocializálódtam, hogy igen, kell egy diploma. De végül szerencsém volt olyan szempontból, hogy nagyon támogató hátterem volt, és nem azért dolgoztam, hogy meglegyen a kenyerem. Hanem dolgozhattam azért, mert ezt szeretem csinálni. És persze lehet úgy csinálni, hogy megélhess belőle, ha megfelelő óraszámban dolgozol, de úgy gondolom, hogy nálam biztosan motiváció-vesztéssel járna, ha ebből kellene megélnem. Azért érzem magamon, hogy két-három óra után elfáradok, nem tudok már annyit beletenni, nincs bennem akkora elán.

Ha tényleg száz százalékosan, teljes erőbedobással csinálsz végig egy órát, akkor nem lehet ennél többet egymás után vinni. 

Említetted, milyen sokat jelent neked az első oktatód. Hozzád is ennyire ragaszkodnak? 

Ez változó, mert vannak, akik ragaszkodnak, és vannak olyanok is, akik kifejezetten élvezik, hogy különböző stílusú oktatókhoz járhatnak, akik máshogy tartják az órákat, mást visznek bele. 

És milyen érzés, ha valaki ragaszkodik hozzád?

Nyilván imponáló, de örülök annak, hogy ha mondjuk elmegyek szabadságra, akkor nem az van, hogy az illető is otthon ül, hanem ha van lehetősége, akkor eljön másik oktatóhoz. Az a cél, hogy szeresse ezt a mozgást, és ne miattam járjon. De persze jól esik.

Neked mi a viszonyod a vendégekhez? Figyeled a fejlődésüket, esetleg vannak elvárásaid?

Elvárásaim semmiképp nincsenek. Igyekszem egyfajta motivációt adni nekik, meggyőzni őket, hogy képesek rá. Főképp olyan korosztállyal dolgozom, amelyiknél már jelentkezik egy kis vállfájás, egy kis derékfájás, és elismerő visszajelzés nekem, ha úgy jönnek a következő órára, hogy „hú, Lili, képzeld, sokkal jobb a derekam, mióta ezt csináljuk”.  Fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Ha valakinek van valamilyen akut fájdalma, ami enyhül, vagy tudunk rajta segíteni, az engem motivál.

Van közösségformáló ereje is a stúdiónak?

Bejáratott közönségünk van. Névről ismerek mindenkit, úgy gondolom, van egyfajta bizalmi kapcsolat köztünk. De ez nem egy frekventált stúdió, nehezen is lehet ránk találni. 

Szerinted miért van az, hogy pilatesre csak nők járnak?

Elszomorít, de valahol megértem. Önmagát gerjeszti a dolog. Mivel nők járnak, a férfiak vonakodnak lejönni. Még ha érdekelne is valakit, bejelentkezik egy órára, ahol hat nő van mellette, kellemetlenül érzi magát. Közrejátszik az információhiány is, sokan nem tudják, hogy ez fajta mozgás mindenkinek szól, és hogy Pilates férfi volt. Vannak a pilates felé nyitottabb országok, ahol a férfiak is részt vesznek az órákon. Szeretném, ha nálunk is vegyesebb lenne a közönség, de nem tudom, hogyan lehetne ezt elérni. A törzsizmok erősítéséről van szó, így a pilates minden sporthoz nagyon jó kiegészítő, kortól, nemtől, edzettségi szinttől függetlenül bárki végezheti. Az a hiedelem is él a pilatesről, hogy itt csak nyújtás van, és csak statikus, kitartott mozdulatok.

Tulajdonképpen pontosan mi is a pilates?

Úgy fogalmaznám meg, hogy egy mélyizom-torna, amivel a törzs izmait erősítjük, főként a köldök körüli, illetve a csípő körüli izmokat, speciális, irányított légzéssel kiegészítve. Képzeljünk el egy fát, aminek mondjuk az egyik oldala nem tart jól, akkor az egy idő után kidől. A ember törzsét is körülbelül így kell elképzelni, körbe kell dolgoztatni, hogy stabilan tartson.

Úgy tudom Joseph Pilates kifejezetten végtaghiányos, első világháborús veteránok rehabilitációjára fejlesztette ki ezt a módszert.

Így van. Ő maga is internálótáborban volt Angliában, német állampolgárként, ellenségként került a Man-szigetre, és ott kezdte el a sérült katonákat rehabilitálni szintén fogvatartottként. Ő a születésétől fogva nagyon beteges gyerek volt. Amikor felfogta, hogy így, asztmával és reumatikus problémákkal nem élhet, elkezdte edzeni a testét, kifejlesztett magának egy módszert, amivel magán akart segíteni. Vizsgálta az emberi anatómiát, az állatok mozgását, autodidakta módon tanulmányozott mindent, ami mozgással kapcsolatos. A keleti kultúrát ötvözte a nyugati gimnasztika alapját adó anatómiával, és ebből gyúrt össze egy módszert, amit másoknak is továbbadott. Van egy legenda arról, hogy annyira megerősödtek az általa edzett katonák, hogy a spanyolnátha is elkerülte őket. Az internálótáborban már az orvosok is elismerték a módszerét, látták, hogy a sérültek sokkal hamarabb felépülnek az ő tornájától és módszereitől. A katonák jóformán fel sem tudtak kelni az ágyról, így mindenféle rugókat, hevedereket, pántokat erősített a kórházi ágyhoz, és azzal segítette, illetve a saját testsúlyukkal dolgoztatta őket lépésről lépésre. Így szépen megerősödtek.

Akik ezt követték, hamarabb fel tudtak állni, mint azok, akik a gyógyszerektől várták a gyógyulást.

A leglényegesebb kérdésem: szerinted mi a test?

Egy komplex energetikai központ, valahogy így írnám le. És úgy gondolom, hogy úgy kellene bánnunk vele, mint a legjobb barátunkkal. Tehát folyamatosan kapcsolatot tartani vele, gondozni, jó viszonyt ápolni, merthogy ebben éljük le az életünket – és mindeközben szeretni. Szükséges egyfajta elfogadás és az a törekvés is, hogy boldogok legyünk ebben a testben, mert minket szolgál.

Nekem a test sokszor teher, amit etetni kell, fel kell öltöztetni. Te a saját testeddel hogy vagy?

Azért hasonlítottam a legjobb baráthoz, mert igenis egy jó viszonyt kellene ápolnunk vele. Én mondjuk nem gondolom ezt tehernek,  számomra természetes, hogy a testem és én egységet alkotunk. Persze idő kellett ahhoz, hogy megszeressem magam olyannak, amilyen vagyok. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a sok éves pilates-gyakorlásnak is, amelynek segítségével már többször sikerült teljesen átalakulnom. Két várandósságom előtt, alatt és után is gyakoroltam a Pilates-módszert, és mindvégig egyensúlyban maradtam a testemmel. Saját és szakmai tapasztalataim alapján is bátran kijelenthetem: a test csodálatos transzformációkra képes, ha megfelelő figyelemmel és hozzáállással fordulunk felé.

Szerinted fontos, hogy a test szép legyen?

Véleményem szerint minden test szép, ha összhangban van lakójával. A Pilates-módszer alapja, hogy a test és a lélek szorosan összefonódik – mindkettőre figyelnünk kell, mert csak így érhetjük el a valódi harmóniát. Joseph Pilates szavaival élve: „Az elme formálja magát a testet.”

Hogyhogy ilyen jól tudsz magyarul? 

Itthon, Magyarországon töltöttem a nyaraimat gyerekkoromban, itt voltak a nagyszülők, az unokatestvérek, és Amerikában is magyarul beszéltünk otthon, a szüleim nem tudtak angolul.

Kezdjük a legelején: milyen családból jössz és hogy kerültetek Amerikába?

A szüleim 1971-ben disszidáltak. Egy nagy veszteség után indultak el, elvesztettek egy babát, és szerették volna új helyen újrakezdeni. Apám kalandvágya is hajtotta őket, Amerikába vágytak, mert Kaliforniában élt apám legjobb barátja, aki segített nekik kijutni. Én egy évre rá születtem meg, a Szilikonvölgy környékén, az új világban. Angolul hamar jobban tudtam, mint a szüleim, a család barátai magyarok voltak, egy elég nagy magyar közösségbe tartoztunk, velük töltöttük az időnket. Apámnak lett egy kis esztergályos üzeme, ami egy ideig jól ment, aztán beteg lett, és sajnos elég fiatalon meghalt.

Mikor hoztak először haza?

Négy és fél éves koromban, de egyedül jöttem. Nem volt rossz élmény, inkább kaland, figyeltek rám a stewardessek. Nagyszüleimhez jöttem, Balatonföldváron hajóztunk, mert a hajóskapitány nagypapám épített magának egy hajót. Ezekből az időkből ered a vonzódásom a retró tárgyakhoz, fali textíliákhoz, bumfordi kerámiákhoz. Gyerekkorom lakásdekorációs és használati tárgyai sokat jelentenek nekem, megtalálták az utat a szívemhez és a művészetembe. A régi emlékek a retro tárgyak révén bekerültek az alkotásaimba, és nemcsak a múltról szólnak, hanem jelképezik az elmúlt években bennem és velem történt átalakulásokat, egy részük az  itteni, magyarországi újrakezdésemről, az újragondolt életről is beszél.

Amikor a szüleim kiérkeztek Kaliforniába, az volt az első kérdésük: hol vannak az emberek? Egy árva lélek nem sétált az utcán, mindenki kocsival járt.

Alapélményükké vált az üresség Amerikában.  Ez az egyik oka, amiért szeretem Magyarországot: itt van  mélység, Amerikában pedig felületes üresség.

Mindenki nagyon kedves a másikkal, de olyan az egész, mint egy üres lufi. Mindig tudtam, hogy itt mást találok.

Pigniczky Rékának van egy Inkubátor című dokumentumfilmje arról, milyen volt Amerikában egy magyar közösségben felnőni, pontosabban belenőni ebbe a kettős identitásba. Ismered? 

Érdekes, hogy ezt a filmet említed, mert szerepelek benne. Egy amerikai magyar cserkész csapatról szól, amelynek tagjai az István, a király előadására készülnek, azaz rólunk, mert 16 éves koromig Pigniczky Rékával együtt voltunk a 43-as Losárdy Zsuzsanna cserkészcsapatban. Visszatekintve nagyon furán, tényleg inkubátorban éltünk, és ez lett az identitásunk: amerikai is, magyar is, de valahogy egyik sem igazán. 

Állandósult bennem az outsider érzés. A suliban mindennapos témának számított, hogy Barbara mit hozott ebédre, mert egész biztosan mást, mint a többiek. Az amerikaiak toast kenyere helyett anyukám jó vastag szelet kenyerek közé kenőmájast kent, nem győztek csodálkozni rajta, meg kellett tanulnom ezt kezelni. Magyarországon ugyanez történt, itt is mindig kiderült, hogy más vagyok. Az otthonkeresés azóta is erős témám, az „Itt–Ott”, „Here–There”, vagy még inkább az „Itt sem – ott sem”, ez ad állandó dinamikát és gondolatiságot az alkotásaimnak.

Hogy kezdődött a képzőművészet iránti érdeklődésed?

Nagyon erősen ADHD-s voltam, a rajzolás volt az egyetlen eszköz, ami lenyugtatott, segítségével fel tudtam dolgozni a velem történteket. Hamar eldőlt, hogy a képzőművészet az utam, az iskolában grafikával, kerámiával, multimédiával foglalkoztam. Volt egy mentorom, aki látta bennem a tehetséget, sokat segített, biztatott, hogy adjam be a portfóliómat a San Francisco Art Institute-ba, ahová felvettek.

Mit kaptál ezen az egyetemen milyen szemléletet, tudást, nézőpontot?

Szerencsés vagyok, hogy ebbe a különleges, mágikus, avantgarde és progresszív iskolába járhattam. A kilencvenes években, abban a fontos és vibráló korszakban annyi minden történt, hogy akkoriban nem is fogtam fel, milyen csodálatos helyre kerültem. Tanított ott Mark Rothko, Annie Leibovitz és a maga az 1871-ben épült épület is fantasztikus volt. Emlékszem, gyakran kihurcoltam a festőcuccaimat egy erkélyre, ahonnan lehetett látni a Golden Gate hidat.  Nagyon klassz időszak volt, büszke vagyok arra, hogy bekerültem. Két mesterségtanárom Bruce McGaw és a Kínából érkezett Sam Tchakalian volt, egy kis termetű, mindig mérges, absztrakt festő, akinek a kritikái után elsírtam magam, mégis ő vett rá, hogy önmagam legyek, és ne másoknak fessek. Ő abban hitt, hogy mindenki fedezze fel önmagát, és ne másokat másoljon, nem szerette a hagyományos tanítási módszereket.

Diplomamunkám konzulense is fontos alakítója volt a gondolkodásomnak, az első fekete, nyíltan leszbikus kurátor az egész USA-ban. Imádtam. Sajnos nem él már, de nekem sokat segített.

A szakdolgozatomban kisgyerekek és bódult állapotú sámánok rajzait hasonlítottam össze, a naiv művészet érdekelt, az, hogy mi jön fel a tudatalattiból. 

Milyen irányzat, mely művészek voltak rád hatással? 

Ez mindig változott, sokféle irányzat tetszett. Kísérleti művészet, ready made, talált tárgyak, Duchamp, Picasso, kollázsok, ragasztani, hozzátenni, applikálni, asszociálni. Mindig is nagyon vonzódtam a  különböző kultúrák textilművészetéhez. Mindenképpen és legerősebben Rauschenberg hatott rám. Foglalkozom újrahasznosítással, vonzanak a vintage tárgyak. Engem zavar, hogy ami egyszer fontos volt, abból szemét lesz. Szeretném a tárgyakat újrahasznosítani, új életet adni nekik.

Magyarországon élsz. Hogy kerültél most ide?

Mindig vonzott Magyarország. Talán a pozitív gyerekkori élmények miatt, de van valami varázslat Európában, amit Amerikában nem találni. Anyukám hazajött Magyarországra ápolni a 90 éves nagyanyámat, de amikor rákkal diagnosztizálták, visszament Amerikába kezelésekre, én pedig vállaltam helyette a nagyit. Anyu sajnos nem élte túl a betegségét, a nagyi demenciája elhatalmasodott, jött a covid, nehéz időszakot éltünk át. Végigcsináltam ezt a nagyival, öt évig ecsetet sem fogtam a kezembe, aztán úgy döntöttem, még maradok, és már hét éve itt vagyok.  Végre találtam egy műtermet az AQB-ben, az Art Quarter Budapestben, ahol tudok alkotni. Sokszínűség, kísérletezés, alkotói légkör, színes és érdekes emberek – ez a hely van a legközelebb ahhoz, amit az egyetemen, San Franciscóban megtapasztaltam. Most ért véget egy közös csoportos kiállításunk itt alkotó művészekkel, jönnek rezidensek a világ minden tájáról, tartunk nyitott napokat műterem-látogatásokkal, része lettem egy erős közösségnek, ami különösen jól esik a befordulós, betegápolós, sötét évek után.

Akkor vége az outsiderként létezésnek, lett egy közösséged, és lettek barátaid?

Nálam az outsiderség és az, hogy széles baráti köröm van, teljesen megfér egymással. Mindig sok embert ismertem, több klikkbe beletartoztam, szívesen beugrom társaságokba, köszönök mindenkinek, majd elmegyek. Könnyen teremtek kapcsolatokat, alapvetően szeretem az embereket, és tudom, hogy a maga köré húzott fal mögött mindenkinek ott lapul a kedvelhető része, amit szeretek megtalálni. Itt, az alkotóházban is barátkozom, de szakmailag még nem váltam részévé a művészeti élet köreinek, bár szeretnék. Korábban nem szerettem beszélgetni a művészetről, ebben megváltoztam, élvezem hallgatni, ki, mit, miért csinál. Néha ránézek egy műre, ki nem állhatom, de ha meghallgatom a hozzá tartozó történetet, és megértem, mit nézek, máris megváltozik hozzá a viszonyom.

Te miért csinálod?

Mostanában tisztázódott ez is. Röviden úgy tudom elmesélni, hogy kiteszem magamból a káoszt, és addig munkálom, amíg megtalálom a harmóniát.  Másképp fogalmazva: visszahúzom a felületen, amin alkotok, a káoszt egy elfogadható pontra.

Műveid nagyon dinamikusak és rétegzettek. És van a képeidben valami „sötét”, mintha a szimbolikus sötétséggel harcolnál. Mit gondolsz erről?

Nagyon sokat dolgoztam magamon, mire eljutottam oda, hogy már ne harcoljak a sötétséggel, hanem elfogadjam, hogy ugyanolyan részem, mint a ragyogásom.

De volt egy nagyon hosszú korszakom, ahol harc volt a sötétséggel, bennem volt egy állandó vibrálás, ami kapcsolatban állt a kívülállóság érzésével, hogy nem oda való vagyok. Ez az alkotásaimban is mindig látszott.

Mi az alkotói módszered?

Kidobom a káoszt. Utána elindul egyfajta vibrálás az ellentétek közt, és ezekből kialakul egy nagyobb harmónia, kettősségek és párhuzamosságok mentén, sok-sok réteg van a munkáimban. Ez gyógyító tevékenység is. A művésztelepeket is szeretem. Miszlára családi kapcsolatok révén kerültem, de az ott megismert művészekkel azóta is tartom a kapcsolatot. Idén meghívtak Tállyára is, Kocsis Katica kurált egy kiállítást otthonkeresés témában, Szétszór a szél címmel és szólt, küldjek anyagot. Novemberben ő lesz a kurátora a Bartók Béla úti KultPontban megrendezésre kerülő önálló kiállításomnak.

Szoktál címeket adni a műveidnek?

Igen, de csak amikor már készen van, akkor tudom, hogy miről van szó. Volt egy könyvsorozat, amikor fiatal voltam, minden oldal végén választani lehetett, milyen irányba szeretnék továbbmenni, és oda kellett lapoznom. Most úgy festek, hogy húzok egyet az ecsettel, és utána az alkotás mondja meg, merre tovább. Én pedig megyek arra, és sok idő eltelik, mire rájövök, miről is szól az adott munka. Általában 4-5 képet, installációt készítek párhuzamosan. 

Honnan tudod, hogy készen van egy alkotás?

Ösztönös az egész. Előfordul, hogy túldolgozok valamit, noha már kifinomult módszerem van. Csinálom, majd egy ponton befelé fordítva beteszem a sarokba, nem nézünk egymásra. Aztán eljön egy pillanat, előveszem, s ha kész, akkor aláírom, ha nincs kész, akkor folytatom. Csak az elkészült munkákat írom alá. Egyre több mindent megértek a múltamból, a családomból. Furcsa dolog az élet és nagyon rövid, gyorsan elmegy. Ahogy elmúlik az idő, visszanézve tudod csak látni a „big picture”-t (a teljes képet – a szerk.). Amíg a nagymamámat kísértem, nem tudtam alkotni. De a Covid alatt kis alkotásokat készítettem, volt egy szövőkeretem, azzal dolgoztam, mindig ugyanabba a keretbe csináltam egy újabb darabot, ezeket aztán most, hét évvel később összeraktam egy nagy szőttessé, és rádöbbentem, végig alkottam, csak másképpen. Mint ahogy minden másmilyen volt a Covid időszakában, az idő is másképpen telt. Ráadásul, amíg azt hittem, nem alkotok, nem csinálok semmit, egy új irányra, új korszakot meghatározó dologra bukkantam észrevétlenül. A végén ebből lett egy új kezdet.

Itt ülünk a műtermedben, és az ablakból pont a Dunát látni. Mi a személyes viszonyod a  folyóhoz?

Mágikus. Gyerekkoromból emlékszem az élményre, Amerikából hazajövet, milyen volt, amikor átmentünk villamossal a Duna fölött. Szentendrén laktak rokonaink, náluk fürödtünk is a Dunában, nyakig sárosan játszottunk a parton. A folyó összekapcsol a pozitív gyerekkori élményeimmel. Kint elég zűrzavaros gyerekkorom volt, de amikor Magyarországra jöttem, mindez feloldódott. Nekem minden, a Dunától a Balatonig, a retro cuccok, a villamoshangok mély bevésődések valami pozitívról.

Mibe fektetted a legtöbb energiát az életben?

A zenébe. Amióta az eszemet tudom, hallgatni, aztán csinálni szerettem a legjobban. Meg olvasni. Ez a két dolog határozta meg az életemet. Harmincöt évig voltam az Operában, ebből huszonegyet magánénekesként, de a műfajhoz összesen harminc év köt, és előtte is zenéltem.

Úgy tudom, alapvetően bölcsész vagy.

Magyar szakot is végeztem. Kamaszkoromtól klarinétoztam, tizenhat évesen Baksa-Soóst hallgattam előszeretettel. Szabados Gyuri jazz-zongorista bartóki gondolkodásmódja is megfogott, az ő koncertjei után már az Akadémiára jártunk Bartókot hallgatni. Saját zenekarunkkal volt pár fellépésünk a Bercsényi Klubban, meg a Fiatal Művészek Klubjában, aztán elvittek katonának. Ekkoriban hívott Gonda János a jazz tanszakra, ami akkor még nem volt egyetemi rangban – ha elfogadták volna előfelvételiként, talán ezt az utat választom. A legfontosabb akkor az volt, hogy ne legyek két évig katona – előfelvételivel csak a felét kellett lehúzni. Úgyhogy kitaláltam, elmegyek Egerbe magyar–ének szakra. Kiderült, hogy Szeged még jobb hely, gondoltam, ott klarinétozni is tudok, zongorázni is elkezdhetek, magyar szakot is végzek, és közben lehet olyan jazzt játszani, amilyet én szeretnék. Gonda hiába üzent, hogy vár, ha nem vesznek fel Szegedre. Felvettek, és tök véletlenül beszippantott a Szegedi Kisopera nevű, akkor még diákkörként működő formáció. Beneveztek a Ki, mit tud?-ra és az egyik fiú kiesett. Rám gondoltak beugróként… bár voltak feltételezések, hogy énekelni vagy játszani képes lehetek, de a kettőt együtt nem… Meglepetésünkre összejött, siker volt, sőt Pernye András zsűritagként azt mondta utána, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a bandában.

Milyen családból jössz? Jazz és klasszikus zene szólt odahaza?

Zenei általánosba jártam, hegedültem. A szüleim szerették a zenét, de egyikük sem zenélt, bár olyanra emlékszem, hogy apám áll a rádió előtt, és vadul vezényli a 9. szimfóniát. A nagyapámról jóval később tudtam meg, hogy evangélikus tanító és karnagy volt Vas megyében.

Te meg fővárosi úrigyereknek születtél? 

Egyáltalán nem. Igaz, ma már úrinak hat a Svábhegy (akkor még Szabadság-hegy), főleg a Költő utca, ahol éltünk. Bár két utcával arrébb lakott Medveczky Ilona meg Simándy Józsefék, és ma fényűző villák sorakoznak arra, akkor még nagyon izgalmas, érdekes környezet volt, ahol kecskenyájat terelgetett egy néni, aki ott is aludt a bokrok alatt. Tőle vettünk kecsketejet. Nyolcévesen lovaskocsival jártam Benkucs bácsival a tüdőszanatóriumba moslékért. Gazdasága volt lovakkal, tehenekkel, birkákkal, néha bojtárkodtam is neki, minden nyáron mezítláb voltam tavasztól őszig. Mindeközben Tamkó Sirató Károly a térdén lovagoltatott, apám barátja volt – később tátott szájjal hallgattam a történeteit, Picassótól kezdve mindenkit ismert, Párizsban élt azelőtt. Kalákára jártunk, ami akkor undergroundnak számított – ezek az élmények valószínűleg mind hozzájárultak ahhoz, hogy később elvetődtem Kalotaszegre. Jóban lettünk ott egy parasztbácsival és rajta keresztül a fél faluval, aztán a barátommal jártunk ki éveken át, és a darálótól a Biblián át a szappanig mindent vittünk. Nem üzleteltünk, hanem ajándékoztunk, cserébe kaptuk a sajátos nyelvezetet és a dalokat. Találkoztam Kallós Zoltánnal, Csoóri Sándorral, egyszer Nagy László vigyázott a hátizsákomra. Akkoriban hozták a törvényt Romániában, hogy nem lehet ott aludni rokonoknál sem. Széken maskarás magyaroknak nevezte a rendőr a magyarokat, lefújták a táncházat. Elbújtunk a kukoricásban, aztán lett táncház… Nagyon jó balansz volt, hogy akkoriban voltam először Londonban, ’77-et írtunk. Az Erdélyben látott praktikus szemlélet megfogott az angoloknál is, ott jazz, amott a népzene, ami aztán találkozott a mi játékunkban Pesten. 

Hogy találtad magad aztán az Operában? 

A Kisoperával bejártuk az országot, egyre több énekórát vettem, emellett Szegeden egy újsághírre jelentkeztem Vaszy Viktor kórusába – elénekeltem velük az oratórium-repertoár jelentős műveit baromi jó szólistákkal, Gregorral, Karikó Terézzel például. Jól ment, úgyhogy jelentkeztem az Akadémiára. Harmadjára vettek csak fel, de rögtön harmadévre – azon a nyáron léptünk fel egy Haydn-operával és a szünetben Mikó András rendező berontott az öltözőmbe: miért nincs maga a Zeneakadémián? Mondtam neki, hogy most vettek fel, úgyhogy attól kezdve, hogy úgy mondjam, mentorom volt, ő hívott aztán az Operába. Főrendező volt, a szava sokat ért, de pont az utolsó félévemben leváltották… Az utolsó vizsgám másnapján mégis felhívtak, hogy szerződjek, aminek nagyon örült.

Foglalkoztatott bariton lettél, de te voltál a Királyi Lépcsőházi sorozat kitalálója, és miután elbúcsúztál a színpadtól, a nézőtéri személyzet vezetőjeként ismert a nagyközönség. Most ugyancsak nézőterezel Óbudán, de közben folyamatosan rajta tartod a szemed a zenei életen, sőt a prózai előadásokkal is képben vagy.

Ez a tenni akarás valószínűleg onnan jön, hogy nem a tipikus utat jártam be, mindig érdekeltek más dolgok is. Az utolsó előtti vizsgám előtt Mihály András (aki nagyon szeretett) azt mondta: „Szilágyi annyira jó színész, hogy menjen el színésznek.” Megjegyzem: voltam az is.  Például Körmendi Jánossal kettős szereposztásban színpadon, játszottam egy-két Balázs Béla-filmben, és egy amerikaiban én voltam az ifjú Brahms, és tényleg én zongoráztam benne. 

Visszatérve a nézőtérre…

Sok évadon keresztül én voltam az egyik legtöbbet éneklő tag, nyaranként folytattuk a Szegedi Kisoperát is Bárdi Sándor vezetésével, akkor már mindenki profi volt – Vajda Juli, Andrejcsik Pista –, közben sokat tanítottam. Aztán Szinetár Miklós azt mondta, nem tud pénzt adni már a Lépcsőházra, majd megkérdezte, hogy miért nem vagyok már valahol igazgató…

És akkor a hangoddal történt valami? Vagy ez tabutéma?

Dehogy tabu, de sokszor még a barátaim is elfelejtik, hogy a hangommal azután lett baj, hogy lezártam az operai pályát. Eljött a pont, hogy átgondoljam, hány évig legyek még sekrestyés és Papageno? Minden megvolt már az én szintemen, sok turné is, eljött a szakmai nyugdíj ideje. Beadtam, és amikor meglátta a papíromat Kovács János főzeneigazgató, felhívott, hogy maradjak. Kérdeztem, miért? Hát, van ez a nézőtéri álláshely. Gőzöm se volt, mi ez, azt mondta, ő se tudja, de jó lesz. Jó lett.

Amikor a művészből „csak” egy operai munkatárs lettél a közönség szemében, nem sérült az önérzeted? 

Egy évig rakosgattam az érveket. Nem akartam az a fajta művész lenni, aki két hónapig készül két áriára. Szerintem az borzasztó. Én túl is teljesítettem a pályán, mivel a büdös életben nem gondoltam, hogy énekes leszek. Jópofa történet: tízévesen Víg Rudolf tanár úr (Víg Mihály zeneszerző apja egyébként) megszólított: tudod, hogy belőled énekes lesz? Tágra nyílt szemekkel néztem. Azt mondja, neked még a neved is énekel: „szi – lá – di – b – la”. Ez a jóslat megmaradt bennem… Visszatérve a hangra: felszabadító érzés volt abbahagyni, de tudat alatt biztos megviselt, mert a hangom egy év múlva furcsán kezdett viselkedni. A diagnózis: spazmodikus diszfónia. Ilyesmi történhet, ha egy sportoló a napi három-négy órás edzéseket hirtelen abbahagyja, és az izmai nem értik, elengednek.

És lett ez a karcos, néha rekedt beszédhangod, amire az emberek kicsit rácsodálkoznak.

Igen, de megfigyeltem, tíz emberből kettő csodálkozik, negróért nyúl, elkezd a tanácsot adni. De olyan is volt már, hogy a nagyon jó passzban lévő hangommal felhívtam egy barátomat, és megkérdezte, mi van, Béluskám, beteg vagy? 

A pozícióváltással új szerepkörbe kerültél, szerintem emblematikus figura vagy a hazai művészeti életben. És az irdatlan kapcsolatrendszeredet most Óbudán kamatoztatod és fel is használod arra, hogy a Társaskörben jobbnál jobb nevek megforduljanak. Te vagy a Világítótornyok-sorozat kitalálója, mondhatjuk, hogy te szerkeszted.

Tulajdonképpen igen, a művész-vénám igényli, hogy jó műsort pakoljunk fel a színpadra. 

Neked köszönhető például, hogy együtt volt jelen Kovács János, a szakma doyenje és Rajna Martin, aki huszonhét évesen lett az Opera főzeneigazgatója, de Margócsy István irodalomtörténész is szerepelt a sorozatban. 

Vele több mint ötven éve ismerjük egymást. Kamaszkoromtól a zene és az olvasás érdekelt. Az opera egyesítette végül is a két irányultságot. Operát először Enyedi Ildikóval láttam egyébként, a Don Giovannira mentünk és egy Kierkegaard-kötet kandikált ki a zakózsebemből… Ő volt az első szerelmem, sohasem szakítottuk meg a kapcsolatot. Egyszer meghívott, hogy játsszak a filmjében. Operaházi jelenet, de díszletmunkást alakítottam volna, tök jellemző… Légiriadó, a közönséget leterelik a pincébe, és szórakoztatni kezdik őket. Csengeri Adrienn volt Pamina (akivel egyébként az életben is játszottam A varázsfuvolát), de nem volt partnere, és akkor hirtelen megszólalt a díszletmunkás, hogy ő lenne… és beugrik. Szerződés, jelmez, minden, aztán a forgatás előtti nap felhívott Ildikó, hogy nagyon kínos, mert egy másik filmben szinte pontosan ugyanez a jelenet megvan… Leforgattuk azért, felvettük, de a filmből kimaradt. 

Így nem lettél világsztár. De azért van egy különös életutad, amelyben mintha bármikor képes lennél újratervezni, irányt váltani. Most konkrétan olyan életet élsz, mint egy harmincas férfi: hatéves a kisfiad.

A nagy meg harminchat, külföldön él, a lányom itthon. Érdekes és nagyon jó állapot, hogy az ember nyugger kispapa tulajdonképpen. Így hívom magam.

Mégis iszonyú sokat vállalsz a gyerek gardírozásában.

Igen, igen, megtehetem. A párom nyolc órában dolgozik, én viszont úgy tudom alakítani akár a tanítást, akár a Társaskörös feladataimat, hogy Misike legyen az első helyen. Szeptemberben kezdi az iskolát, ez most nagyon jó élet, miközben sokszor déjà vu érzésem van…

Mindig is színész akartál lenni? Ha nem, előtte mi volt a vágyad?

Nagyon sok minden szerettem volna lenni gyerekkoromban, a legkevésbé színész. Például cipész, mert szerettem a cipészműhely szagát. Aztán szerettem volna állatorvos lenni, majd karmester, és volt olyan időszak, hogy ügyvéd. A színház kicsivel később, talán inkább a kamasz évekkel érkezett, egyrészt úgy, hogy elkezdtem diákként színjátszó körbe járni. Ez tulajdonképpen megmentett a gimnazista éveimben, különben cél nélkül tengtem volna. Másrészt pedig emlékszem, gyerekkoromban az volt a benyomásom, hogy aki a tévében szerepel, az szép és szeretik az emberek. Én pedig szerettem volna szép lenni, és hogy szeressenek. Aztán az ember felnő, és talál egyéb okokat is. 

A családodban nem is volt színész, vagy zenész?

Az anyai nagyapám színházi vonalon dolgozott, eleinte segédszínészként, díszítőmunkásként, később színpadmesterként. A másik nagypapám pedig zenebolond volt – egyáltalán nem profi, hanem lelkes amatőr, de a legnemesebb fajta. Tőle kaptam a pianínómat kiskoromban, sokat zongoráztunk vele. Volt egy melodikája, ami egy nagyon béna hangszer, azzal járt föl a Gellért-hegyre, minden nemzet himnuszát tudta, és eljátszotta az arra járó turistáknak. Ő mutatta meg nekem a János vitéz daljátékot vagy a My fair lady-t Kiri Te Kanawával. Amikor később, a halála után játszottam ezeket a darabokat, mielőtt felhúzták a függönyt, mindig belekacsintottam neki egy kicsit a reflektorba.

Milyen a Vígszínház társulatában játszani, hogyan működtök a többiekkel? 

Ez egy hatalmas apparátus, nagyon sok a színész, ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy az egyéni érdekek dominálnak majd, hiszen érthető módon mindenki látszani akar. Most nagyon szerencsés helyzetben van a társulat: az egészséges egymásra utaltság és a szeretetteli légkör fontosabbá teszi a közös érdeket az egyénieknél. Ez tulajdonképpen nem természetes állapot egy színházi társulat életében, inkább egy áldásos időszak, ami nagyon sok tényező együttállásánál fogva (vagy talán egyszerűbb azt mondani, hogy véletlenül) jön létre és tart valameddig. 

Játszottál a Nemzetiben is Alföldi Róbert idején – ezekre az időkre hogyan emlékszel vissza? 

Mint valamire, ami már nagyon régen volt. Nagyon távolinak tűnik. 

Az más világ volt? 

Teljesen. Ettől még csak nem is öregnek érzem magam, hanem inkább unalmasnak. Mindig elmondjuk, hogy ez egy másik világ – de tényleg az! Szinte leírhatatlanok a különbségek, és nem feltétlenül jobb vagy könnyebb most az élet, sőt. A színház és a közlésvágy viszont hála Istennek elpusztíthatatlan és örök, és mindig ott van mankónak az élethez.

Ha már ezt említetted, szerinted mi tud a színháznak szerepe, küldetése lenni ma, az olykor rendkívül nívós sorozatok korában? Miért lesz mindig színház? 

Egyszerűen azért, mert a színház élő művészet – ott történik az orrod előtt, valós időben vagy tanúja egy hús-vér ember átalakulásának, a történet részese vagy. Az élő művészet mindig úgy tud beszippantani, ahogy még a legjobb film vagy hangfelvétel sem, egyszerűen azáltal, hogy együtt rezeg veled, hogy a fizikai lényeddel is részévé válsz. A film és minden, ami mesterséges intelligencia által vagy technológiailag, emberi kéz munkája nélkül megoldható lesz, sokkal nagyobb veszélyben van. A színház és az élő zene szerintem nem.

Melyik szereped volt a legnagyobb kihívás számodra? 

Nehéz kérdés, de ami mégis egyből bevillant, az az Ádám almái című előadás a Radnóti Színházban. Egy olyan terhes, és nem mellesleg drog-és alkoholfüggő anyát játszottam, aki attól tart, hogy az életmódja megbetegíti a gyerekét. Úgy kellett felmenni a színpadra, hogy belép, még nem történik semmi, aztán hozzászólnak, és elkezd zokogni. Gombnyomásra, minden előzmény nélkül. Én is és Szikszai Rémusz rendező is azt szerettük volna, ha ez igazából megtörténik, és nem züfecből vagy mórikálással, miközben egyszerre kellett szívbe markolónak, de komikusnak is lennie. Talán ez volt a legösszetettebb színpadi sírásom. Néha sikerült, néha nem. 

Kívülről észre lehet venni, a nézőtérről, hogyha nem sikerül?

Szerintem igen, legalábbis én érzékenyen reagálok arra nézőként, hogy valami csupán egy machináció, vagy igazán megtörténik, ezért amikor nekem nem sikerül igazán megtörténtté tenni, akkor tudok haragudni magamra. Akkor nem végeztem el a munkát. 

Egy adott szerep eljátszásán kívül volt még másfajta kihívás a szakmádban?  

Én a karrier szónál sokkal jobban szeretem a pályát, mert a karrier valami egyenesen felfelé ívelő dolgot feltételez, a pályában ott vannak az elakadások, a kanyarok, az útkeresés, az elesés, a felállás és a zsákutcák lehetősége is. Az, hogy az ember egy ilyen pályán hogyan megy végig, hogyan bánik a kevésbé sikeres időszakokkal, a bukásokkal, a hibáival, de akár a sikereivel, az nehéz tud lenni. Az már önmagában művészet, hogy hogyan tartod egyben magad, hogy mentálisan, fizikálisan hogy tartod meg magad tiszta hangú hangszerként. Ez folyamatosan jelen van, amíg a pálya tart: hogyan nem leszel hamis. 

Mi az – a nyilvánvaló tehetségen kívül – aminek végbe kell mennie a színészben ahhoz, hogy igazán nagyot alakítson?

Úgy általánosságban nem tudom megválaszolni a kérdést, mert nem tudom, hogy mások miből dolgoznak. Ha a magam nevében válaszolok, az pedig azt feltételezi, hogy úgy gondolom, volt már nagy alakításom. 

Akkor én feltételezem, hogy volt. 

Amit én fontos színházi munkámnak éreztem utólag – például az Egyszer élünk vagy az Egy piaci nap, de főleg az utóbbi – elég nehéz szerep volt. Egy gyermekét elvesztő édesanyát játszottam, aki egyben egy nem túl jó házasságba beleragadt feleség, egyébként a második világháborút próbálja túlélni, és cinkosa is, ellenállója is a történelem viharainak. Bonyolult és nagyon fájdalmas szerep volt, és azt tapasztaltam, hogy az ember színészként egyszerűen hagyja magát belekerülni a történetnek és a társainak a flow-jába. Nyilván van egy felépítmény, amit az ember a próbák során megalkot magának, hogy honnan hova kell eljutnia, de amikor ez a technikai térkép megvan és az előadás is szerencsés csillagzat alatt születik meg, akkor már csak el kell rugaszkodni az elején és úszni az árral. Az ár ebben az esetben a társaid és a történet maga. Onnantól már nincsen dolgod, hanem meséled a történetet. 

Mennyire érezhető előre, hogy mi fog a közönségnek, a kritikusoknak és a szakmának tetszeni?  Ez általában ugyanaz, mint amiről ti  úgy érzitek, hogy igazán összeállt? 

Nem mindig ugyanaz, de persze van átfedés. Azt lehet érezni általában, hogy mi fog robbanni, nagyot menni, ezekben az ember egy idő után már nem téved nagyot, mert tapasztalatot szerez ezen a téren.  

Játszol olyan kisebb, független színházi produkciókban is, mint például a KV Társulat Médeiája, de közben ott a Vígszínház nagyszínpada – miben mások ezek a helyzetek/szerepek, mit váltanak ki belőled? Melyikhez milyen attitűd kell? 

A független munkák során olyan helyszíneken vagyunk, ahol sokkal inkább testközelben vagyunk a nézőkkel, ott tényleg nem lehet semmiben sem hazudni. Persze nem is érdemes megpróbálni, de úgy értem, hogy az ember, a színésznő hiú lény. Amíg egy nagyszínpadon kellő távolságból tudok egy picit csalni tulajdonképpen bármivel, ilyen kis távolságban egyszerűen nem éri meg, mert biztos a lebukás. Éppen ezért ehhez másfajta lelkierő kell, mint ahhoz, hogy kimenj egy nagyszínpadra ezer vagy több ezer ember elé. Mindkét esetben kell, hogy az embernek pszichés fölénye legyen saját maga felett. Erre úgy szoktam gondolni, mint a lovaglásra: bár én nem lovagolok, úgy képzelem, kell a megkérdőjelezhetetlen fölény ahhoz, hogy egy ekkora állatot uralni tudj. Tulajdonképpen a színpadra lépéshez is ez kell, csak saját magaddal kapcsolatban.

Ez úgy hangzik, mintha végeredményben nagyobb feladat lenne független produkcióban játszani kis létszámú, testközeli helyszíneken. 

Nagyobbnak nem nevezném, egyszerűen más. Olyan értelemben lehet ijesztőbb, hogy amikor ennyire közel vannak a nézők, akkor muszáj maximálisan őszintének lenned, és ez azért nem mindig annyira egyszerű. Önreflexiót igényel és kegyetlen tükörbe nézést, ami nagyobb távolságnál nem ennyire létszükséglet, bár szerintem akkor is nagyon fontos.

És amikor Móser Ádámmal nem színészként, hanem énekesnőként mész a színpadra?

Azt figyeltem meg, hogy a koncert legnagyobb részét tulajdonképpen csukott szemmel csinálom végig. Gondolkodtam már rajta, hogy ilyenkor nem kell-e visszafizetni a nézőknek a jegyárat, hiszen olyan, mintha ott sem lennék, de végül is ők látnak. Nekem ez valódi szabadság, és ebben nem találok semmi ijesztőt. Nem tudom, hogy miért – talán ettől, hogy magamban vagyok, illetve Ádámmal, őt hallom, ott van mellettem és együtt zenélünk, egy kicsit olyan nekem, mint felülni egy felhőre és lóbálni a lábam. 

Hogyan kezdtetek el együtt játszani? 

Ádám ötlete volt ez a duó. Színházban találkoztunk először, az Egy piaci napban. Nagyon izgalmas kísérlet számomra, hogy mit tud kezdeni egymással egy harmonika és egy énekhang. Megdöbbentő, hogy mennyire variábilis ez a felállás. 

Mesélnél egy kicsit a dalokról, a stílusokról, amelyek megjelennek, keverednek ebben a duóban? 

Az volt az alapfelvetés, hogy klezmer műsort csináljunk, de az teljesen világos volt az első pillanattól, hogy aki a klasszikus klezmer hangulatot várja, valószínűleg csalódni fog. Én nem hallgatok gyakran klezmert, de letagadhatatlan, hogy ebben a közép-kelet-európai zenei szövetben nagyon erősen velünk van. Ádámot meg engem is ezeknek a gyökereknek a jobb megértése, az ezekkel való játék, továbbszövögetés érdekel. Vettük az alapanyagot, ezeket a dalokat, aztán eldobtuk a kottát, és csináltuk.

Nem volt nehéz bekapcsolódnod ebbe, ha nem állt közel hozzád a klezmer?

A zenei tanulmányaim – zongora, szolfézs – mindig nagyon kottához kötött dolgok voltak, ilyen szempontból mindez távol állt tőlem. Ádámmal elég sokat improvizálunk, és az, hogy én énekben improvizálok, nagyon új, azt is mondhatom, bizonytalan terep. Folyamatosan szükségem van Ádámtól a visszajelzésre, hogy nyugi, nincs baj, jól csinálod, vagy legalábbis nem olyan rosszul. Ebben is gyakorlatot kell szerezni, el kell hinni, hogy el szabad engedni egy dallamnak a „kezét”, hadd menjen a saját útjára.

Tehát nem tanultál soha a klasszikus szolfézson és hangszeres órákon kívül például improvizálni? 

Nem, de amikor jöttünk hozzátok koncertezni, az azelőtti próbán történt, hogy szépen ki voltak dolgozva a szerkezetek, minden le volt írva a dalokhoz, és egyszer csak azt mondta Ádám, hogy „figyelj, nem dobjuk el ezt a füzetet, és csinálunk, amit csinálunk?” Mondtam, hogy próbáljuk meg. Végül is úgy játszottunk nálatok, megírt szerkezet nélkül. Szerintem nagyon jól működött  a módszer,  ami intenzívebb egymásra figyelést tett lehetővé. Tulajdonképpen így van ez az improvizációval is, a kezdő mozdulatot nehéz megtenni, nehéz eldobni a füzetet. 

Ráadásul ez egyfajta premier volt, ilyen hosszú műsort még nem játszottatok együtt. Milyennek éreztétek ezt a koncertet?

Szerintem jól sikerült és jó élmény volt számunkra is. Egyébként a második koncertünk volt együtt, tehát nincs bennünk nagyon sok kilométer, de jó vizsgálni azt, hogy hogyan fog ez menni hosszú távon. Hetven percet voltunk a színpadon, most mondjam, hogy fél órának tűnt? Ez is egy olyan flow, amiben jó volt elengedni magam.

Színházon kívül szoktál még máshol énekelni, vagy esetleg tervezel még hasonló zenés estet? 

Színházon kívülre most kezdem kicsit jobban agitálni magamat, mert érzem, hogy mekkora örömet okoz, egyensúlyba hoz – szükségem van arra, hogy ezt többet csináljam. Most kezdek bele mindenféle zenés est megvalósításába, amelyek egy része színházban lesz, de olyat is szeretnék, ami kimondottan csak a zenéért van.

Elárulod, hogy melyik műfajban próbálnád ki magad? 

Ez nagyon nehéz kérdés, mert mindegyikben nagyon szeretném. Nem feltétlenül szeretem az eklektikát, mégsem fogom megúszni. Ha önmagam akarok maradni egy ilyen műsorban, az biztosan eklektikus lesz. Az most a feladatom, hogy olyan társakat találjak, akik segítenek ezt mederben tartani. 

Milyen műfajban, illetve inkább komikus vagy tragikus darabokban szeretsz legjobban játszani? 

Nehezen tudnék választani, azt szeretem és tartom egészségesnek, ha egy színésznek lehetősége van többféle műfajban és szerepkörben is játszani. Így nem fenyeget az a veszély, mint azt a legendabeli angol színésznőt, aki tizenegy éven át heti nyolcszor Phaedra-t játszotta, majd amikor az előadás lekerült a műsorról, egyenesen bevonult a zárt osztályra. Ez még akkor is szemléletes történet, ha nem igaz. Kiegyensúlyoz, ha van lehetőséged kiválni egy nehéz történetből.

Más a próbafolyamat egy tragikus és komikus színdarab esetében?

Hát, a tragikusnál egy kicsit többet röhög az ember. Mert muszáj valahogy védenie a lelkét, ezért nagyon aktívan keresi a lehetőséget a nevetésre. Ebben áll a különbség. Egyébként ha valaki benézne egy ilyen próbára, akkor szörnyülködne, mert minél nehezebb egy anyag, annál nagyobb erőkkel van az ember egy idő után azon, hogy lerázza magáról, és ezért a legszentebbnek tűnő dolgokon is egyszerűen muszáj nevetni.

Mostanában min dolgozol? 

Éppen tegnap zártuk az évadot a Vígben, ezzel a lendülettel megnyílt a nyári színházi szezon. Most a Kőműves Kelemen című rockballadát próbáljuk a Városmajori Szabadtéri Színpadra Alföldi Róbert rendezésében, Stohl András, László Zsolt és Medveczky Balázs főszereplésével. Ez azért érdekes, mert Robi tulajdonképpen már megrendezte 12 évvel ezelőtt, ugyanúgy Stohl Buci volt Kőműves Kelemen, én pedig a felesége. Izgalmas dolog ugyanazokkal a mondatokkal ugyanannak az embernek a szemébe nézni, csak közben eltelt 12 év velünk is, a világgal is, a darabbal is.

Milyen élmény ez a tizenkét éves különbség? 

Kicsit freaky, de közben Stohl Andrással, László Zsolttal, Alföldi Robival a Nemzeti óta van közös történelmünk, ezek a kapcsolatok akkor is megmaradnak, ha közben esetleg kiesnek évek találkozás vagy közös munka nélkül. Ha hosszabb idő kimarad, ezek a szálak akkor is épek maradnak. 

Hirtelen, nekifutásból ront neki a folyosón. Azt akarja, hogy meglepődjön, ne legyen ideje felkészülni. Minden úgy van, ahogy azt előre eltervezte, végtelenül gyors és kiszámítható az egész. Eddig sohasem tapasztalt erőt érez a testében, végre ő diktálja a tempót. 

Mikor a ruhájánál fogva megragadja, gombok szakadnak, majd nagy csattanással a földre zuhan egy üvegekkel teli szatyor. Valaki hangosan felkiált, nem emlékszik, kinek a hangját hallja. Talán az övét, de az is lehet, hogy a sajátját. Sötétpiros lé növekszik egyre nagyobb tócsába a szűk gangon, és lassan szivárogni kezd lefelé az emeletről. 

A másik arcán ott a döbbenet. Látszik rajta, erre valóban nem számított. Az ütések még ennél is váratlanabbul érik, a hangja egyre erőtlenebb. Kis idő múlva abbahagyja a kiabálást, a kiejtett szavakat fájdalmasan torz tátogás váltja fel. Nagy valószínűséggel tudja, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Nem lesz, aki segítsen neki. Igazából meg sem tudják majd, hogy mi történt. Tehetetlenül hagyja, hogy záporozzanak rá az ütések, egy idő után összecsuklik. A teste élettelenül hever a kopott keramitkockákon. 

Következő alkalommal másképpen történik. A lépcsőházban megvárja a lift előtt, a  folyosóajtónál előreengedi. De mielőtt a nő a lakása elé érne, hátulról egy gyors mozdulattal megragadja, és mint egy rongybabát, átdobja a közlekedő peremén végigfutó korláton. Kétségbeesett üvöltést követő zuhanás, majd egy hatalmas puffanás hallatszik odalentről. Le sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, bevégeztetett. 

Többnyire ezeket képzeli el, napjában többször. Gyakran álmodik is vele. Egyszer például arról, hogy kibékülnek. A lakásban ülnek, mikor váratlanul csöngetnek. A szomszéd nő az, Nelli, a kezében nagy csokor virág. Rózsa, tulipán, szekfű, egy kisebb lugasnyi. Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, hebegi. Meglepődnek, de végül beengedik, süteménnyel kínálják a hallban. Aztán a következő percben már nem ott vannak, hanem a hálószobában. Senki nem tudja, Nelli hogyan jutott be oda. Az alvó gyerek mellett hirtelen kést ránt, mire ő odaugrik, és fél kézzel kivágja a nőt a csukott ablakon. 

Mindenkinek jobb lenne, ha Nelli meghalna, gondolja. Vagy, ha legalább elköltözne. De nem fog meghalni. Túléli őket, túlél mindenkit. Az ilyenek ezer évig élnek, örök szabály. Elköltözni sem fog.

Összesen hét lépés, pontosabban hét és fél. A féllel tulajdonképpen már el is ér a kanyarhoz. Ennyit kellene megtennie a bejárati ajtótól a szomszéd lakásig. A liftig legalább ugyanennyit, sőt, valamivel többet, három vagy négy lépéssel. Ez nagyjából húsz másodperc, egyszer lemérte. Sietősen talán tizennégy-tizenöt. Futva tíz. Vagy inkább hat. De a futás nem jó, arra rögtön felfigyelnek. Nem csak Nelli, de a szemközti kukkoló is. A folyosón cigiző háromperhármas, aki a feleségével évek óta állandó megfigyelés alatt tartja a házat. Gyorsabb mozgásnál ráadásul a kutyák is üvölteni kezdenek, ezt semmiképpen nem akarja.

Pedig ma ki kell mennie, hetente legalább kétszer muszáj. Kimozdulni, hogy ne csavarodjon be teljesen. A gyereket is ki kell vinnie időnként a parkba, ha már az iskola hónapok óta zárva van. Jó lenne minél hamarabb túlesni rajta. De mi van, ha a szomszéddal egymásba botlanak az utcán, vagy, ami még rosszabb, bent a házban. Ha nem tudja kiszámítani az időt, a másik ritmusát. Régebben, ha Nelli reggelente elment otthonról, biztos lehetett benne, hogy késő délutánig nem kerül elő. Hallotta, ahogy hosszú percekig vacakol a zárral, mire végre sikerült kinyitnia az ajtót. Persze azért sem javíttatta meg, az ilyesmi eszébe se jutott. Mi van, ha miközben hazafelé tart a boltból, hirtelen megpillantja, de a tömött szatyrokkal a kezében nincs ideje felszívódni. Ha a másik megjelenik a kapuban, miközben ő a liftre várakozik. Mi van, ha nem elég gyors, ha nem elég éber. Sosem tud eléggé éber lenni. 

Az első eset óta egyébként sem lehetett kiszámítani a másik mozgását. De ha otthon volt, akkor is őket figyelte. Az ajtóüvegen át egy lassan elúszó árnyék körvonalait vélték felfedezni, ami néha elhalványult, de soha nem tűnt el teljesen. 

Majdnem egy év telt el azóta, hogy utoljára beszéltek, akkor is jelentéktelen dolgokról. Hogy van? Nem túl jól, rengeteg a munka a kórházban. Na és ő? Nyakig a napi hajtásban. Így is, hogy online megy minden. A gyerek azért szerencsére rendben. Persze, a gyerek. Milyen nagy már, hihetetlen. Egyszer átjöhetnének hozzá együtt.

Miért gyűlölte meg Nelli egyik napról a másikra őket, képtelen volt megérteni. Talán nem most kezdődött, hanem sokkal régebben. Hogy lehet, hogy nem vették észre?

Gondolni sem szeret rá, nemhogy szembetalálni vele magát a szűk gangon, ahol ki sem tud térni előle. Mennyivel egyszerűbb lenne jó időben kiülni a folyosóvégre, mint Nelli lakása előtt settenkedni a liftig. Tavasszal minden tele lesz virággal, kitehetnék az asztalt, székeket, ahogy régen. Hogy is mondta Nelli? Nem lesz itt tavasz, nem lesz több kiülés. Ha rajta múlik, egészen biztosan nem. Fejvesztve ordított, hogy ne merészeljék lezárni a tűzlépcsőt, és hogy miattuk fognak bennégni a lakók, pont, mint az innen pár lépésre lévő Biblia közben. A cselédlépcsőre gondolt, amit hosszú ideje nem használt senki, de néha megjelent ott egy-egy hívatlan vendég. Ezért is szereltették fel oda a kaput. Nellit viszont ez nem érdekelte. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak. Ha neki rossz, legyen nekik is az.

Ha balra indul el, mindenképpen el kell mennie előtte. Egy, kettő, három másodperc. Megáll, visszafordul. Nem megy, egyszerűen képtelen rá. Holnap talán, még nem tudja. Jobbra indul el végül, mint pár hete mindig, az elhanyagolt cselédlépcső felé. A saját házukban úgy settenkedik, mint egy tolvaj. Nevetséges helyzet, de röhögni mégsem tud rajta. 

Falevelek, eldobált papírfecnik és háztartási szemét között gázol a lépcsőkön. A háznak ezt a részét soha nem takarítják, valahogy megfeledkeznek róla. Télen néha pár hónapra beköltözik egy-egy hajléktalan, akik távozáskor üres sörösdobozokat és cigarettacsikkeket hagynak maguk után. Szólni nem szól nekik senki a lakók közül nemtörődömségből, vagy talán félelemből. Nem akar senki konfrontálódni velük ezen a kimondatlan senkiföldjén. Ő sem járt erre évek óta. 

Takarodj innen, rohadt kurva, visszhangzik a fejében lefelé menet, belerúg az egyik sörösdobozba. A hang beleégett az agyába. Nelli üvöltése a folyosón, ahogy rugdossa az ajtót, és teljes erőből rángatja az ablakrácsot. Próbál nem erre gondolni folyton. 

A földszinten átvág az udvaron, azon keresztül jut el a kapuig, majd onnan az utcára. Ha kilép az ajtón, tökéletesen védtelen lesz.

Az utcán minden szembejövőre, aki kicsit is hasonlít Nellire, önkéntelenül összerezzen. Vajon hány szőke-kékszemű, vékony testalkatú nő járhat most Budapesten? Vegyük csak a Belvárost, szűkebben Ferencvárost. A Bakáts teret. Miközben iszik egy kávét vagy pénzt vesz fel az automatából, akkor is összefuthatnak. Legutóbb is ott látták meg a gyerekkel. Rögtön hátraarcot csináltak, még ők fogták menekülőre. 

Magában mondogatja, mit kell ma elintéznie. Egy cetlire is felírta, ott van a kabátzsebében. Bevásárlás, tej, kenyér, víz, gyümölcs, zöldség. Hús. El ne felejtse a húst. Valamit mindig elfelejt, néha még a cetlit is kivenni a zsebéből. Kenyér is kell. De nem a boltból, hanem a pékségből. Valami normálisat akar, nem azt a szemetet, ami másnapra már teljesen kiszárad. 

Eldönti, hogy előbb a boltba megy, azután a pékségbe. Süt a nap, vásárlás után talán sétál is egyet. Kimehetne a Duna-partra, ha addig nem jön közbe semmi. Ha nem lesz baj. Tele van az utca maszkos emberekkel. Melegebb időben kiülnek majd a cukrászdák elé, isszák a kávét, nyalják a fagyit. A maszkot akkor sem veszik le, legfeljebb arra az időre lejjebb csúsztatják az állukon. 

Mikor az önkormányzat elé ér, észreveszi a babakocsis nőt. Azóta ismeri, hogy ideköltöztek. Meghatározhatatlan korú, negyvenöt és hatvanöt között bármennyi lehet. A kocsi sem hagyományos, kétszer vagy háromszor nagyobb a szokásosnál. Nem gyerektestre tervezték, és csak feküdni lehet benne. A fiát tolja benne, mint súlyos rakományt, a férfi talán harminc éves, vagy több. A nő minden szembejövőnek köszön. Ha elsőre nem veszik észre, igyekszik felvenni a szemkontaktust, van, akivel szóba is elegyedik. Ha megkérdik tőle, hogy van, fáradtan legyint, mert azért nehéz. Léptei mégis kiegyensúlyozottnak tűnnek, már-már könnyednek. Mikor megáll, belátni a kocsiba, gondosan betakargatva, mint valami óriás bölcsőben, ott fekszik benne a felnőtt férfi. Beszélni nem tud, csak gügyögni. 

A nő elhalad előtte. Ráköszön, a másik derűs mosollyal viszonozza.

Már majdnem a pékséghez ér, de a téren hirtelen ismerős alakot fedez fel. A testalkat, a hajszín is stimmel, az arcát azonban nem látja jól. Megtorpan, úgy érzi, képtelen továbbmenni. Az egész teste zsibbadni kezd, a szíve a torkában dobog. Most kellene visszafordulni, gondolja. Ha siet, még utoléri a babakocsis nőt, talán nem fordult még be a sarkon. Nem kell, hogy beszéljenek, csak mellette lenne, miközben a másik könnyedén, egyenletes ritmusban halad. Mintha most az egyszer ő lenne az, akit a nő az óriás bölcsőben elringat.

Milyen meghatározó pillanat hívta életre a Walter’s Cube gondolatát? Milyen hozzáadott érték az, amit nyújtani tud a 3D kiállítások választékában? 

Az egyik „ősélményem” ezzel kapcsolatban  egy családi nyaralás miatt meghiúsult Lucien Hervé kiállításlátogatás. Feltettem magamnak azt a paradox kérdést, hogy miért nem lehet megnézni egy kiállítást, aminek már vége van? Ez olyan, mintha azt kérdeztem volna: hogyan lehet megnézni valamit, ami már nincs? Később egy művészeti projektben készítettem egy virtuális kiállítást egy múzeumi térben. Akkoriban olvastam Walter Benjamin 1935-ös The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction (A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában – a szerk.)  című tanulmányát, ami azt vizsgálja meg, hogy mi történik akkor, ha fotóval reprodukálunk egy műalkotást, és megállapítja, hogy egy műtárgyról készült fotó a tárgy alapinformációit (szín, textúra, forma stb.) adja vissza, azonban az „aura” elvész.  Úgy éreztem, hogy ez a téma az, amivel én is foglalkozni szeretnék. Azon kezdtem el kísérletezni, és a Walter’s Cube-nak a mai napig ez a missziója, hogyan lehetséges a műtárgy digitális auráját megteremteni. Alapvetően kétfajta irány létezik a reprodukciókra a virtuális kiállítások között. Az egyik csoport a Google Street View-élményhez hasonló, ahol a panorámafotók között pontról pontra kattintva térélmény-hatást tapasztalunk, de valójában nem mozgás történik, hanem átzoomolunk az egymás mellé helyezett statikus képek között.  A másik csoport a játékszoftverek vagy a CGI világa. A megépített tér már 3D élményt ad, de nem hasonlít a valósághoz. Mi a Walter’s Cube-ban ennek a kettőnek a tulajdonságait ötvözzük, a felhasználók valós térben és időben mozognak. A valóság reprodukciója és egy műtárgyról készült fotó közötti köztes állapot létjogosultságát keressük, ami több mint egyszerűen a kiállításon látható műtárgyak JPEG-jeinek összessége. 

Egy kiállítás digitalizálása a teljes kiállításra vonatkozik? Van-e archiválási kötelezettség a múzeumok tekintetében?

Egy kiállítás nem más, mint a műtárgyak elrendezése falfelületek és terek mentén, egy multidiszciplináris élmény, ami hangból, fényből, látványból, térből, sötétségből és világosságból, illetve mozgásból áll. Egy kiállítást tekintünk egy alapegységnek, és arra törekszünk, hogy a háromdimenziós reprodukciója a teljeskörű dokumentációt magába foglalja. Az a célunk, hogy az érzékelt paramétereket minden elemében visszaadjuk, a szag kivételével. A digitalizálásnál tehát fel sem merülhet, hogy ne a valós elhelyezést tükrözzük, minden egyes szellőzőnyílás vagy kábel, vagy falhiba ott kell, hogy legyen a virtuális másolatban is. Amellett, hogy komplett kiállításokat digitalizálunk, szolgáltatásunk része, hogy a már digitalizált tereket (digitális twin) az intézmények számára elérhetővé tegyük, akik ezáltal új kiállításokat tudnak létrehozni saját kiállítási terük virtuális másolatában. Erre a valóságban nem lenne lehetőségük pénzügyi, logisztikai vagy időbeli korlátok miatt. 

Mennyire bonyolult a rendszer technikai fenntartása?

A szerverszolgáltatás felhő alapú, ehhez megbízható beszállítóink vannak, nem nekünk kell az infrastruktúrát megteremteni. A szerverek konfigurálása, elérhetővé tétele szaktudást igényel, de az igazi kihívás a fájlok adatátvitelében, a háromdimenziós terek összerakásában, az adatbázis és a valós tér közötti összeköttetés megvalósításában, ennek az egész rendszernek mint ökoszisztémának a működtetésében rejlik. A felhasználó feltölti az adatokat: fotókat, képeket, szobrokat, videókat, akár mozgó tárgyakat is. Azután közös eléréssel lehet dolgozni a feltöltött adatokkal. Kezdetben, amikor még New Yorkban szkenneltem kiállításokat, komoly technikai felszerelést cipeltem a hátamon, majd egy kézbe vehető digitális kamerával dolgoztunk. Most már a helyszínen meg sem jelenünk, hanem betanításunk alapján az intézmény munkatársai készítik el a digitális másolatokat, majd elküldik a fájlokat. Sok részfeladathoz automatizmusokat fejlesztettünk ki, amivel az emberi munkaerőt leváltottuk, sok munkaórát megspórolunk ezzel, és emelni tudjuk a kapacitásunkat. A felhasználói oldalról arra törekszünk, hogy akit érdekel a kortárs kiállítás általában, az a felületünket könnyen meg tudja érteni, egyszerűen tudjon mozogni a virtuális térben, és ne okozzon számára technikai nehézséget a képzőművészeti élmény befogadása.

A Walter’s Cube platformján a kortárs képzőművészeti kiállítások krémje jelenik meg, a kiállítások többsége külföldi. 

A platformon lévő kiállítások láthatósága reprezentatív, magyar kiállítás annyira van jelen, mint amennyire a magyar művészet a globális kortárs művészetben általában – Magyarország nem a legnagyobb tartalomgyártó a szegmensben. Tehát a Walter’s Cube tartalma azt tükrözi vissza, ahogyan a világban és a művészetben ezek a struktúrák működnek. A cég megalapítása idején kiköltöztem New Yorkba, és évekig kétlaki életet éltem, mert az ottani művészeti szcénát, az ottani galériákat, kiállításokat akartam megismerni és digitalizálni, mert ahhoz, hogy a globális piacra kilépjünk, a kortárs képzőművészet e kiemelkedő helyszínével meg kellett ismerkednem. Ennek köszönhetően vannak kiállításaink Párizsban, Londonban, Berlinben, Los Angelesben is. A kortárs mellett néhány klasszikus kiállítás is megtalálható a platformon, mint például a reneszánsz Botticelli egy firenzei vagy a németalföldi Pieter Bruegel egy bécsi kiállítása. Ezek olyan nagyobb volumenű tárlatok voltak, amelyek nagy érdeklődésre tartottak számot, másrészt személyesen nekem fontosak voltak. Olyan élmények, amelyek csak egyszer adódnak az ember életében.

Hol helyezkedik el a globális térképen a vállalat?

Jelen pillanatban online kiadó vagyunk, online kiállításokat állítunk elő intézmények számára (galériák, múzeumok, egyetemek, stb.), art fair-eknek elérhetővé teszünk tartalmakat, és egyben szakértőként dolgozunk. Szerencsére több szakmai fórum visszaigazolta a munkánkat, referenciaként tekintenek a projektjeinkre. Egyre többen ismerik fel annak a jelentőségét, hogy szükség van valamire egy műalkotás egyszerű másolata és a fizikai kiállítás élménye között. Az Artnet Magazin, ami egy New Yorkban bejegyzett médiavállalkozás, például a világ hat legfontosabb innovátora közé választott minket 2020-ban. A Paris Photo felkért minket, hogy digitalizáljuk a fotókiállítását, ami óriási megtiszteltetés a számunkra, hiszen a mi technológiánkat választotta a világ egyik legnagyobb fotótárlata. Az Artist at Risk az egyik legsikeresebb együttműködésünk eredménye. Amikor a tálibok 2021-ben a hatalmat átvették Afganisztánban, az ottani kortárs művészeti közösség bujkálni kényszerült. A Villa Massimo, a német akadémia olasz kirendeltsége kezdeményezte az Afganisztánban rekedt művészek támogatását. A Hidden Statement – Art in Afghanistan programban a Deutsche Akademie, a Goethe Intézet és a Berlini Képzőművészeti Egyetem felkérésére több mint százötven afgán művész számára hoztunk létre negyven kiállítást németországi intézmények digitális twinjeiben.  Múzeumok és egyetemek fogtak össze, hogy ezeknek a művészeknek bemutatási lehetőséget nyújtsanak, és a Walter’s Cube-ot kérték fel arra, hogy adjon hozzá platformot, ennek eredményeként készült el az Artist at Risk virtuális kiállítás, amit a német Monopol Magazin beválogatott a világ száz legfontosabb projektje közé a 45. helyen. Ezen kívül sokat jelent a globális kortárs képzőművészetben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung a 2023-as év top német kiállításának nevezte az Artist at Risk projektet, majd 2024-ben a Velencei Biennálén a kiállítás megrendezése is megvalósult.

Hogyan viszonyul egymáshoz az online és a valóságban is elérhető kiállítások látogatottsága?

Az emberek a tartalmakat egyre inkább szeretnék online elérni, mert kényelmesebb és gyorsabb, ami azonban nem helyettesíti a fizikai élményeket. Az, hogy olyan platformot adunk a kezükbe, amin keresztül egyszerűen meg tudnak tekinteni kortárs kiállításokat, amit egyébként a valóságban is elérnek, minden szereplő érdekét szolgálja. Az a kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk minél jobb élménnyé tenni. Úgy gondolom, hogy az online jelenlét  megerősíti az igényt a fizikai kapcsolattartásban. Az online kiállítás azt eredményezi, hogy sokkal több ember számára lesz a kiállítás elérhető, sokkal több ember ismeri meg a kortárs művészetet, ami ösztönözheti a valós kiállítás-látogatást.

Milyen jövőbeli terveik vannak?

Egyik legfontosabb irányunk a mesterséges intelligencia. Ki kellett fejlesztenünk azt, hogyan tudjuk a saját rendszerünk részévé tenni. Olyan applikációt készítettünk, amelyben a látogató személyre szabott tárlatvezetést, információkat kap a művekről, amit a valóságban nem tudna megtapasztalni. Az intézményi munkatárs betanítja a mesterséges intelligencia modelljét, „Waltert”, az megtanulja, amit tudni érdemes a kiállításról és a művekről, majd a saját interpretációjában válaszolni tud a látogató kérdéseire. Így a felhasználó olyan összetett élményben részesül, ami eltér egy valódi kiállítás élményétől.

A Walter’s Cube tevékénységéből kultúraterjesztési misszió is kiolvasható.

Motivál és jó érzéssel tölt el a vállalkozás társadalmi hasznossága, az, hogy ezek az értékes művek elérhetővé válnak. Felmerül a kérdés, hogy mi végre a művészet? Nietzsche szerint „We have art in order not to die of the truth” (Azért van művészet, hogy ne haljunk meg az igazságtól – a szerk.), vagyis a művészet transzcendens, magasabb rendű dolog, ami fölemeli az embereket, kapaszkodót ad az aktuális nehézségekben. Tehát a művészetnek segítő ereje van. Büszkék vagyunk rá, hogy Magyarországról fejlesztjük a cégünket, innen, Budapestről, a Graphisoft Parkból. Jelenleg több mint kétezer virtuális kiállítás található meg a Walter’s Cube platformján. Egy kiállítás háromdimenziós megörökítése sok helyen még most is újdonságnak számít. Ez a legnagyobb digitális kiállítás-gyűjtemény a világon, az a célunk, hogy ez a szám még nagyobb legyen, húszezer vagy százezer, idealisztikus célunk az, hogy minden kiállítás számára megadjuk a digitális elérés lehetőségét.

Az idén tízéves Óbudai Anziksz igyekszik minél több ismert, III. kerületi kötődésű sportolót vagy sporthoz köthető személyt megszólaltatni, de rólad csak a most áprilisi Székely Éva Emlékversenyen derült ki, hogy óbudai vagy. 

Nincs gyerekkori kötődésem a III. kerülethez, 2018-ban vásároltunk a családdal egy ingatlant Csillaghegy és Rómaifürdő határán, szóval viszonylag friss kerületi lakosnak számítok, de nagy örömmel költöztünk ide, és azóta nagyon megszerettük a városrészt, így nem is tervezzük, hogy elmennénk máshová.

A KSI-ben kezdtél sportolni kilencévesen, ahol majd egy évtizedet töltöttél el. Miért pont a vízilabdát választottad? Ha jól tudom, a legtöbb sráchoz hasonlóan focizni is szerettél.

Nagyon jó gyerekkorom volt. Erzsébetvárosban, előbb a belvárosi részen, a Klauzál térnél, majd a Városliget felé, az István utcában laktam. A Klauzál téren egy akkori viszonylatban kifejezetten jónak számító szabadidőpark működött focipályával, mászókákkal, amelyeket sűrűn használtam, imádtam ott lenni, ezt tartom az első, sporttal való találkozásomnak. Focizni valóban szerettem, de nem rendelkeztem hozzá megfelelő alkattal, és a futás sem tartozott a kedvenceim közé, olyan klasszikus kis vízilabdás voltam, aki nem teljesen érezte magát otthon a szárazföldi sportokban, bár a dzsúdóval négy-ötéves koromban megpróbálkoztam. Ezután úszásoktatásokra jártam, ám ott meg kiderült, hogy a szemen érzékeny a vízre, és akkoriban még nem nagyon használtak úszószemüveget, ezért abba kellett hagynom, mert állandóan jöttek a szem- és fülgyulladások. A Bánki-tónál azonban volt egy hétvégi házunk, és rendszeresen lejártunk úszni. A jól úszó édesapám mindig mutogatta a különböző úszásnemeket, úgyhogy mire lekerültem a Császár Uszodába a KSI toborzójára, addigra többé-kevésbé már mind a négy úszásnemet tudtam.

1993-ban a BVSC-hez igazoltál, ahol 2000-ig játszottál, és 1996–1999 között sorozatban négyszer lettetek magyar bajnokok, az elején főleg az Újpesttel, majd a Vasassal és az FTC-vel vívva ádáz küzdelmet. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?

Eredetileg Faragó Tamás hívott a BVSC-hez, de kétéves előszerződéssel még a KSI-ben hagytak fejlődni, és mire ténylegesen a vasutasokhoz kerültem, addigra Olaszországból hazatérve Gerendás György érkezett a kispadra. Nagyon impulzív és motiváló edzőt ismertem meg Gyuri személyében, akivel sikerszéria vette kezdetét a klubnál, amely, mondhatjuk, hogy 1995-ben, az első Magyar Kupa-győzelmünkkel indult és a 2000-es évek elején fejeződött be. Az első bajnoki döntőnket 1993-ban még elbuktuk a korszakos csapatnak számító, Európát uraló Újpesttel szemben, ahol olyan játékosok pólóztak, mint Benedek Tibor, Vincze Balázs vagy Dala Tamás. 1996-ban azonban sikerült őket is legyőznünk, így kerültünk a második bajnoki finálénkba, amit már megnyertünk, és utána itthon domináltuk azt az időszakot, a négy bajnoki címünk mellett bejutottunk a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé is. A Vasassal és a Fradival valóban nagy csatákat vívtunk a döntőkben, folyamatosan játszottuk a teltházas meccseket nálunk, a Szőnyi úton és idegenben, a Komjádi Béla-uszodában, előfordult, hogy a margitszigeti sportuszodába is kivittek egy-egy meccset. Ezek mind nagyon szép emlékek, azóta is tartó jó barátságok szövődtek a BVSC-s csapattársakkal.

A vízilabda a csapatsportágak közül a legkeményebbek közé tartozik, ahol a különösen embert próbáló center pozícióban játszottál. Miként lett belőled center és miért nem mondjuk szélső?

Mondhatnám, hogy a kapusposzton kívül mindenhol játszottam, azonban kapus is voltam, bár azt egy kényszerhelyzet eredményezte az utánpótlás-bajnokságban. Nagyon sok poszton be tudtak vetni, talán ez volt a legjellemzőbb rám, és az egyik leghasznosabb egyéni képességem. Ugyan centerként jó néhány bajnokságot lejátszottam, előfordult, hogy külsőbb pozíciókban, jobb- vagy baloldalon, sőt, időnként hátvédként tűntem fel, bár igazából nem rendelkeztem azzal a súllyal, magassággal és erővel, ami elvárható lett volna a center vagy a hátvéd poszton. Ezt igyekeztem mindig kompenzálni, akár láberővel, technikával, ügyességgel. Eleinte leginkább a kényszer hajtott a center pozíció felé, ám aztán úgy alakult, hogy stabilan tudtam hozni, akár még nemzetközi szinten is ezt a feladatkört. Ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, akkor sokkal több hasznos izmot építenék magamra, hogy súlyban közelebb kerülhessek a száz kiló feletti ellenfelekhez, de talán enélkül is okoztam nekik elég problémát.

1992-ben junior Európa-bajnok, 1993-ban junior világbajnoki bronzérmes lettél, 1995-ben játszottál először a felnőtt válogatottban, ahol rögtön Európa-bajnoki ezüstérmet szereztél. Közel húsz évvel az utolsó, 1976-os olimpiai arany után, még Kemény Dénes előtt milyen volt a légkör a válogatottnál?

A felnőtt válogatott nagy keretébe akkor kerültem be, amikor a barcelonai olimpia után, 1993-ban Horkai Györgyöt nevezték ki szövetségi kapitánynak. Ott voltam végig a keretedzéseken, de először valóban 1995-ben sikerült beverekednem magam az utazó csapatba, a bécsi Európa-bajnokságra. Akkor már teljesen új szellemben zajlott a felkészülés, úgy is mondhatnám, hogy igyekeztünk utolérni Európát, mert sok mindenben egy picit le voltunk maradva az élcsapatoktól. El is kezdtek jönni az eredmények, már látszott, hogy be fog érni egy olyan generáció, amely képes lehet újra sikereket elérni.

Kemény Dénes 1997-es szövetségi kapitányi kinevezésével a magyar vízilabdázás legújabb aranykorszaka köszöntött be. 1997-2001 között ezzel a csapattal többek között kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, Világkupa-győztes és olimpiai bajnok lettél. Mi volt a titkotok? Mit adott hozzá a csapathoz Kemény Dénes?

Dénes a szépen formálódó együttesbe jól tudta integrálni azokat az 1975-76-os születésű fiatalokat, akik domináltak az utánpótlás válogatott tornáin, és egyre nagyobb szerepet szánt nekik a felnőttek között. Ez a generáció már egészen más szemlélettel nőtt fel, szerintem nagyobb munkabírással és jobb munkamorállal bírt, sokkal jobban tudott alkalmazkodni a külső tényezőkhöz, illetve egymáshoz is. Mindig szerencsés, ha egyszerre születik több nagy tehetség, akik ki is tudnak bontakozni és együtt is tudnak működni. Úgy gondolom, hogy ezek a fő tényezők, valamint az, hogy egy-egy győzelem után nem lett elégedett a csapat, hanem még inkább megnőtt az étvágya, és nem vett vissza a munkából, hanem minden évben próbált még javulni. Dénessel egy jó képességű, fiatal társaság új lendületet kapott, és ha nem is az első világeseményén (mert a ’97-es Világkupán harmadik helyen végeztek), de a kinevezése után pár hónappal, a sevillai Európa-bajnokságon már aranyérmesek lettünk. Ezzel olyan sikert értünk el, amire már sok vízilabdát szerető és mi magunk is régóta vártunk, hiszen gyerekkorunk óta arra készültünk, hogy nagy tornán egyszer végre nyerjünk a felnőttel. Győzni nem könnyű, de újra és újra nyerni mindig nehezebb, mert akkor már az ellenfelek szembesülnek azzal, hogy velünk is számolniuk kell. Az, hogy a következő években ezt mégis meg tudtuk tenni, szerintem a folyamatos megújulásnak és munkának nagyban köszönhető. Dénes folyton próbálta a nagyon jó csapatot még jobbá tenni, ami sokszor fájó döntéseket jelentett, a játékosállomány mindenesetre egyre inkább stabilabbá, magabiztosabbá vált, és egy olyan, ritkának mondható aranygeneráció bontakozott ki, amely – folyamatos személycserékkel ugyan, de – 2008-ig uralta a világ vízilabdázását.

2001-ben, huszonhét évesen szerepeltél utoljára a válogatottban, illetve még előző évben a BVSC-ből Olaszországba igazoltál. Mi történt, hogy ezután már nem játszottál többet a nemzeti csapatban, és miért döntöttél a külföldre igazolás mellett?

Mindig is nagy vágyam volt, hogy előbb-utóbb külföldre igazoljak, már 1997-98-ban, az első válogatott sikerek után jöttek megkeresések, elsősorban Olaszországból, ahová nem csak azért vágytam, mert jó hely, hanem mert akkoriban Európa legjobb bajnokságának számított. Azonban az olimpia előtt nem akartam kiszerződni, mert úgy éreztem, hogy nagyobb eséllyel be tudok kerülni a válogatottba itthonról, egy olyan csapatból, amely folyamatosan a kapitány szeme előtt van, mint amilyen a BVSC, amivel ráadásul domináltunk, és egy jobb csapatban talán jobban játszani is könnyebb. Akkoriban kevesebb technikai lehetőség állt a szövetségi kapitány rendelkezésére, hogy a külföldön játszókat rendszeresen láthassa. Az olimpia felé közeledve írtam alá a Savonához, amit nagyon ajánlottak, mert jó hírük volt, a 90-es évek legelején kétszer nyertek bajnokságot, és szerettek volna újra sikeresek lenni, ezért jelentősen megerősítették az együttest. Öt évig játszottam ott, az utolsó évemben végül a bajnoki cím is összejött. Viszont onnan nehezebben lehetett bekerülni a válogatottba, illetve Dénes új játékosokat is próbálgatott a helyemen. Persze mindig picit fájó, ha nem kapsz meghívót, pedig akkoriban éreztem magam a pályám csúcsán, de ez mindig kapitányi döntés, és ahogyan ezt játékosként elfogadtam, később kapitányként ugyanúgy elvártam a játékosaimtól. Öt olasz egyesületben is játszottam, főleg északon, liguriai tengerparti városokban, és mindenhol jól éreztem magam, de nyilván ott a legjobban, ahol bajnokok lettünk, így a Savonában és a Pro Reccoban. Utóbbi sztárcsapat volt sztárjátékosokkal, mindenki oda vágyott, ráadásul három magyar csapattárssal, a barátaimmal játszhattam együtt, Benedekkel, Kásással és Madarassal. Az utolsó, egyetlen déli olasz csapatom, a nápolyi Acquachiara meg azért különleges számomra, mert ott egy teljesen más kultúrát ismertem meg, lazább az élet, közvetlenebbek az emberek, és 2011-ben a másodosztályt megnyerve jutottunk fel az elsőbe.

Időközben olasz állampolgár és válogatott is lettél, 2013-ban – immár edzőként – mégis hazatértél a BVSC kispadjára. Miért döntöttél a hazaköltözés mellett? Ennyire vonzott az edzői pálya?

Már az Acquachiaránál is felmerült, hogy legyek az edzőjük, de végül úgy döntöttem, hogy elfogadom a BVSC ajánlatát, akiknél fontos szempont volt az is, hogy olyan edzőjük legyen, aki köthető a klub múltjához. Kihívásnak éreztem, és tudtam, hogy ez már nem olyan erősségű együttes, mint amilyenből 2000-ben elmentem, hanem középcsapat. De nagyon jó volt hazatérni és kitanulni azokat az edzői fogásokat, amelyeknek a későbbiekben nagy hasznát vettem, illetve remek fejlődési lehetőséget jelentettek. Az is sokat nyomott a latba, hogy így édesanyám közelébe kerülhettem. Már a játékos-pályafutásom alatt is tudtam, hogy az edzői szakma annyira mindenképpen érdekel, hogy kipróbáljam magam benne. Máltán több nyári szünetben is játszottam, és egyszer játékos-edzőként vittem végig egy ottani szezont.  Fejben régóta készültem rá, így folyamatosan figyeltem az edzőimet, akik között sok kiválóval dolgozhattam. Soha nem könnyű a váltás, teljesen más világba csöppen az ember, ha Olaszországból hazajön, nekem is akadtak nehézségeim, de azok azért vannak, hogy erősebbé tegyenek.

A Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége 2016 végén 13 jelentkező közül téged választott ki a magyar válogatott szövetségi kapitányának, amely tisztséget 2022 nyaráig töltötted be, és ezalatt az idő alatt Európa-bajnok, Világkupa-győztes, világbajnoki ezüstérmes és olimpiai bronzérmes lettél a csapattal. Miként emlékszel erre az időszakra? Hogyan élted meg a sikereket és a kudarcokat? Csinálnál-e valamit utólag másképpen?

Öt és fél évig szövetségi kapitánynak lenni szerintem elég hosszú időszaknak számít, hiszen tudjuk, hogy a magyar vízilabdában az elvárások igencsak nagyok. Az elmúlt száz évben az aktuális kapitánynak mindig csúcsra kellett vinnie a válogatottat, benne is van a szerződésében, hogy egy minimum eredményt hoznia kell annak érvényben maradásához. Ha végignézzük az eredménysort, akkor tényleg azt hiszem, hogy sok szép dolgot értünk el a kapitányságom alatt, de természetesen voltak olyan tornáink is, amelyeken az elvárások alatt szerepeltünk. Mostani fejjel biztos, hogy egy-két dolgon változtatnék, de sajnos erre utólag nincs lehetőség. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem hiányérzet, mert voltak olyan tornáink, amelyeken a végeredményt tekintve nem sikerült kihozni magunkból a bennünk lévő tudás maximumát, ám az összképet nézve szép dolgokat nyertünk, és sok sikert értünk el. Olyanokat is, amelyeket már régóta nem, hiszen a hazai Európa-bajnokság megnyerésével megtörtük azt a több évtizedes átkot, hogy itthon nem tud győzni egy csapatsportág. Szóval szép időszak volt, jó szívvel gondolok vissza rá, tényleg nagyon sokat hozott az életembe.

Játékosi és edzői pályafutásodon mire vagy a legbüszkébb? 

Kiemelhetnék egy-egy eredményt, de azok le vannak írva, te is felsoroltad őket, természetesen büszke vagyok rájuk, mégis talán arra vagyok az a leginkább, hogy edzőként is igyekeztem önmagam maradni, nem akartam kibújni a bőrömből, és talán nem is változtam meg ebben az időszakban, illetve azóta sem. Szerintem a sikereket és a kudarcokat is a helyükön tudtam kezelni, azt tartom komoly emberi erénynek, ha valaki folyamatosan a földön tud maradni. Ugyanez vonatkozik a játékoskarrieremre is. Mindig nagyon jó érzés volt, ha ellenfélként mentem korábbi csapataimhoz meccset játszani, és a játékosok bemutatásánál mindig én kaptam az egyik legnagyobb tapsot, szinte nagyobbat, mint a hazai játékosok többsége, talán ez elmond mindent. Az összes klubnál, ahol játszottam, a mai napig jó és szoros kapcsolatokat ápolok az egykori csapattársakkal, nagyon fontosnak tartom ezt. Magánemberként a két lányomra vagyok a legbüszkébb, akik szintén azt próbálják megvalósítani, amit a hitvallásomnak gondolok, vagyis amit csinálnak, azt igyekeznek a lehető legjobban csinálni. Mind a ketten röplabdáztak, a nagyobbik, Mira ebben a szezonban még magas szinten, az Újpestben játszott, de jövőre már inkább a tanulmányaira koncentrál. A kisebbik, Lora viszont most a táncban éli ki magát, amiben nagyon tehetséges.

2023 óta a vízilabdától kicsit elszakadva, az állami sportirányításban dolgozol. Pontosan hol, és mik a fő feladataid?

Előbb a Nemzeti Sportügynökség sportszakmai és módszertani igazgatója lettem, ahol közel kilencven olimpiai és nem olimpiai sportágnak az állami támogatásával, a programjaik lebonyolításával foglalkoztunk, valamint sportszakmailag is segítettük őket. Idén februártól a szintén állami háttérintézményként működő Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézetnek vagyok a sportdiplomáciai nagykövete. Új program is alakult, az LA 10, amit igyekszünk menedzselni, és aminek célja, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpián vagy a legjobb tízben végezzünk, vagy tíz aranyérmet szerezzünk. Fő feladatunk a sportági szövetségekkel való kapcsolatok ápolása, valamint segítségnyújtás a minél hatékonyabb és eredményes munka érdekében. Remekül érzem magam ebben a pozícióban is, jó dolog az eddigiekhez képest ugyan kicsit más módon, de a sportért dolgozni.

Jelenleg van bármilyen közvetlen kapcsolatod szeretett sportágaddal?

A Csillaghegyen működő Oázis Sport Club vízilabda-szakosztályát szakmai tanácsadóként segítem a háttérből, így meg-megjelenek az uszodában is. Kilenc edző dolgozik ott, őket támogatom a tapasztalataimmal, elég sokukhoz a vízilabda-pályafutásomból fakadóan régóta kötődöm. Gondolok itt például arra a Lakics Ilonára, aki a KSI-ben az első edzőm volt. A klub elsősorban utánpótlással foglalkozik, de felnőtt csapatai is vannak, szerintem nagyon szerethető és fontos részei a magyar vízilabdának, sok tehetséget adtak már a nagyobb egyesületeknek, akikből akár OB I-es játékos is lett, ez mindig nagy büszkeséget jelent.

Milyen szálakon kötődsz a harmadik kerülethez?

Teljesen óbudai vagyok: a Margit Kórházban születtem és az Árpád fejedelem úton laktam, amikor ott még családi házak voltak. Aztán az állam elvette tőlünk a házat, és kaptunk egy lakást helyette a Szentendrei úton. Szórványosak az emlékeim ebből az időből, de arra emlékszem, hogy a Goldberger kézilabdapályáján minden télen jégpálya volt, oda lehetett menni korcsolyázni. Egyszerűen felöntötték, és mi tisztítottuk: kaptunk széles lapátokat, és amíg korcsolyáztunk, összetakarítottuk a kását a tetejéről. Nem műjég volt, hanem hamisítatlan, igazi jég! Ami a whiskybe is jó. Aztán felnőttem, 15-16 éves lehettem, és mentem az Ifiparkba Hobo-koncertre, fölvettem egy szimatszatyrot, meg egy kockás inget. Nem hordtam ilyeneket, de gondoltam, hogy elvegyülök, és akkor majd nem látják rajtam, hogy először vagyok koncerten. Erre jött szembe a bátyám az utcán, kérdezte, hogy hová megyek, és hogy nézek ki. Mondtam, hogy Hobóra megyek, mire rávágta, hogy „attól még nem kell hülyének öltözni!”. És ezután 3-4 évvel már én léptem fel az Ifiparkban. Persze, közben alakítottunk egy zenekart, nem csakúgy felléptem!

Már a Satöbbiről beszélünk?

Nem, ez a Telegráf zenekar volt, amely a Fonográféra hasonlító zenét akart játszani – erre utalt igen szellemesen a név is. Ott billentyűs voltam, ami úgy jött, hogy örököltünk egy zongorát, ezért a bátyám is meg én is kötelező jelleggel zongorázni tanultunk. Nem szerettük, de valamennyire azért megtanultuk. Így lettem zongorista, akinek nincs olyan hangszere, amit el lehet vinni koncertre. Ezért az első fellépésre kölcsönkértem Éry Balázs Fender zongoráját, amit aztán tömegközlekedéssel vittem a koncert helyszínére. A Fenderről azt kell tudni, hogy egy bazi nagy doboz, ami nagyjából hetven kiló. Na, azzal utaztam én a hetes buszon, azért, hogy két számban zongorázzak egy picit. Illetve, akkoriban nagyon szerettem a Supertrampet, ezért elhívtak egy west coast zenekarba is, ott is úgy voltam a billentyűs, hogy nem volt hangszerem. Fél évig voltam tag, aztán mondták, hogy keresnek valakit, akinek van. Persze, könnyebb úgy zenélni – de mi benne a kunszt?

Serest honnan ismerted?

Ő is játszott a Telegráfban. De nem sokkal az említett koncert után rájöttünk, hogy ez nem nekünk való, nem ezt akarjuk csinálni, úgyhogy a házuk melletti játszótéren megkérdezte tőlem, hogy csinálunk-e zenekart. Belementem, de mondtam, hogy többé nem akarok zongorát cipelni, inkább énekes leszek. Ezzel negyedéig már megvolt a zenekar – de mivel a nyolcvanas évek elején mindenki gitárral mászkált Óbudán, elég hamar össze lehetett szedni a többieket is. A név úgy jött, hogy egy házibulin, ahol egyben próbáltunk is, félrevonultam egy lánnyal, és amikor visszajöttem, a srácok mondták, hogy Satöbbi lett. Szomorú is voltam, hogy nem én találtam ki, de az vigasztalt, hogy közben nekem sokkal jobb volt, mint nekik.

Aztán egyre ismertebbek lettetek…

Elindultunk a Ki Mit Tud?-on, és továbbjutottunk, a Hanglemezgyár is felfigyelt ránk. A Zsiráfot játszottuk a selejtezőben, ami mindenkinek nagyon tetszett, aztán a középdöntőben a Hortobágy című számot terveztük a Cukrosbácsival, de azt nem engedték, mert a szocialista erkölcsbe nem fért be. Úgyhogy valami marhaságot rögtönöztünk ott helyben, így nem jutottunk a döntőbe. Pedig a jó számot, a Milyen is neked, mikor kezemben a kezed-et oda tartogattuk. Szóval, eltaktikáztuk. De egy kislemezt azért felvettek velünk. Akkor már Erkel Laci is velünk volt, és neki volt egy kedves, szimpatikus, intelligens bátyja, András, aki menedzselt minket. Mert kiderült, hogy az is fontos, legalább annyira, mint jó dalokat írni. Neki köszönhető, hogy az összes egyetemi klub, ami létezett, akkortájt Satöbbi-túltengésben szenvedett, és ő intézte el azt is, hogy játszhassunk a Depeche Mode előtt.

Ami azért furcsa párosítás volt, valljuk be!

Hát igen, a Depeche Mode rajongói nagyon várták, hogy mi befejezzük végre, és jöjjön a kedvencük! Az első számunk kicsit pörgősebb volt, az még tetszett a közönségnek, be is indultak rá, utána viszont jöttek a hülyeségek, amiket nem nagyon értettek, különösen az a sok ember nem, aki Németországból érkezett megnézni a koncertet. De jó volt kinézni a tömegre, hátrébb már voltak Satöbbi-zászlók, meg ordítottak; a mondjuk tizenötezer emberből ezren Satöbbisek voltak, csak hát ők voltak a kisebbség. De nem volt rossz élmény, pláne, mert előtte felléptünk aznap a KEK-en, és onnan rendőri kísérettel mentünk a Volán-pályára, hogy időben odaérjünk. Ültem egy autóban, és előttünk, meg mögöttünk ezerötös Ladák, az akkori rendőrautók száguldottak szirénázva.

Később felvettetek egy albumot, ami a fiókban ragadt…

Abba nekem kevesebb beleszólásom volt, mert éppen védtem a hazát: katona voltam a felvételek idején. Dalokat énekeltem rajta, de mint szerző nem nagyon szerepeltem. Akkor még állami volt a lemezkiadó, ők dönthettek róla, hogy ki adhat ki lemezt, és ezt végül nem adták ki, annak ellenére, hogy Presser Gábor volt a zenei rendezője, és Victor Máté is ott sertepertélt, szóval, jó stáb rakta össze az anyagot, jól is szólt. De végül mást választottak helyettünk. Amikor leszereltem, Erkel Laci Kentaur néven szólópályát indított, mi meg újrakezdtük a Satöbbit. És akkor jött Fruzsina, aki nagyon sokat hozzátett a dologhoz: először esztétikailag, aztán vokálisan is. Utólag nehéz megállapítani, hogy olyan jól csinálta, hogy minden számba belekerültette magát, vagy olyan jó volt, hogy bele kellett kerülnie, de egyszer csak elkezdtünk már kimondottan neki is írni. És akkor kisebb kacskaringók után jött a Láng-korszak, az zseniális volt. Úgy éltem meg, hogy minden hónapban ott van hatszáz ember a koncertünkön, aki nagyon jól érzi magát.

Ezzel párhuzamosan kerültél a Holló Színházba. Hogyan?

Galla Miklós is zenélt, többször játszottunk a zenekarával, a GM49-cel együtt, sőt, a Ki Mit Tud?-on tőle kértem kölcsön hangológépet, hogy legalább egyszer, amikor fellépünk a tévében, be legyünk hangolva. Aztán, amikor Laár elvonult egy időre, és a L’art pour L’art szünetelt, Miki kitalálta, hogy csináljuk meg a Holló Színházat, és hozzuk be az angol abszurdot Magyarországra. Akkoriban talán csak a Gyalog-galoppot ismerték, de ő meg akarta csinálni, és valamiért a fejébe vette, hogy én alkalmas vagyok prózai dolgok előadására is. Hát, ebben tévedett. Legalábbis az elején: volt egy olyan fellépésünk, ahol nekem kezem-lábam remegett. Miközben a Satöbbivel addigra már tökéletesen éreztem magam a színpadon. De akkor bajban voltam. Aztán a Holló fantasztikus siker lett, pedig a bemutatón, Debrecenben tizenhét ember volt csak. Egy év múlva viszont már ötszáz. Ehhez persze fel kellett lépni párszor, és meg kellett nyerni a Humorfesztivált.

Mennyiben volt más prózával színpadra állni?

Nagyon. Ott például meg kell tanulni a szöveget. Rá kellett jönnöm, hogy ez a műfaj sokkal nagyobb fegyelmet és profizmust kíván. A Satöbbi jóval szabadabb volt, ott azt csináltam, amit akartam, ha ahhoz volt kedvem, akkor leállíthattam szám közben a zenekart, és nekiállhattam mesélni valami teljesen mást. Sohasem írtam meg előre a konferanszokat, hanem, ami eszembe jutott, azt mondtam. A prózánál ezt nem lehetett, mert van velem három kolléga, aki várja a végszót, és ha elkezdek hablatyolni, akkor ők nagyon szomorúan néznek rám a színpadon. Aztán idővel ott is lazultunk, tehát egy Boborján-jelenetnek, ahányszor előadjuk, annyiféle verziója van. A L’art pour L’artban persze könnyebb is improvizálni, hiszen saját szövegekkel dolgozunk, és az is nagy különbség, hogy a Monty Python jeleneteket írt, és ahhoz rakott figurákat, a L’art pour L’art pedig pont fordítva: tele vagyunk figurákkal, akikhez írunk jeleneteket.

Ezek a dolgok megélhetést is biztosítottak?

Eredetileg hangszerésznek tanultam, de ez el is felejtődött azonnal, ahogy befejeztem az iskolát. Sohasem készítettem hangszereket – igaz, a tizenhatos létszámú osztályból senki más sem. Romantikusan hangzott, de valójában nem volt az. Egy kis ideig besegítettem grafikusi munkákban, de elsősorban az előadó-művészetből élek. De nagyon szívesen lettem volna építész, esetleg tárgytervező. Csak ahhoz nem rajzolok elég jól, meg nem vagyok elég precíz. Nagyon szeretem a szép tárgyakat, valószínűleg azért akartam hangszerész is lenni, hogy szép gitárokat csináljak, de ez nem jött össze. Azért egyszer elkezdtem csinálni Seresnek egy gitárt, egy ökörszarvú Gibsont, de ez végül kudarcba fulladt, és Péter sohasem tudta használni.

Mit csinálsz, amikor nem adsz elő?

Egyrészt, szeretek barkácsolni. Mi a Dunán, egy szigeten élünk, és ha áradás van, akkor a parton maradnak mindenféle uszadék fák. Márpedig az uszadék fa olyan, mint a felhők az égen: mindent bele lehet álmodni. Amelyik tetszik, azt hazahozom, csinálok neki talapzatot, és azt gondolom róla, hogy egy szobor, amibe bárki bármit beleképzelhet. Másrészt, amikor Magyarországon először közvetítették az NFL-t, azonnal beleszerettem. Itt a faluban, ahol lakom, van egy baráti társaság, amelynek tagjai összejárnak, és miközben jól megnézzük az aktuális meccseket, minden egyes alkalommal jól megváltjuk a világot. Aztán másnap konstatáljuk, hogy minden sokkal jobb lett. Minnesota Vikings-szurkoló úgy lettem, hogy van egy családi legenda, amely szerint valamikor egy svéd lovag belepiszkált a vérvonalba. És miután Vikings-szurkoló lettem, és azt hazudtam mindenkinek, hogy a családban volt egy svéd ős, lett egy svéd vonatkozású unokám is.

És hogy kerültél Budapestről falura?

Kizárásos alapon. A város nekem egy idő után már túlzottan zsizsegős volt. Egy nyugodt, kertes helyet kerestünk, és arra volt elég a pénzünk, hogy itt, a Szentendrei-szigeten vegyünk egy házat. És nagyon bejött, minden szempontból. Nyugalom, béke, Duna, barátok – mi kell még?

Létezett anno egy másik Pethő Zsolt nevű zeneszerző is…

Igen, ő rajzfilm-zenéket írt, és úgy derült ki az egész, hogy egyszer érkezett hozzám Ausztráliából jogdíj, egy nagyon nagy összeg, sok hónapi fizetésem egyben, miközben én Ausztráliát csak a földgömbről ismertem. Úgyhogy jeleztem a Szerzői Jogvédőnél, hogy ez valami tévedés lehet. Értesítették őt is, mire megkért, hogy változtassam meg a nevem. Így aztán újra bementem a Hivatalba, hogy szeretnék nevet változtatni. Kérdezték, „Mi lenne az új név?”, én meg mondtam, hogy „Svéd Asztal”. Erre a hölgy nézett rám nagy szemekkel, és azt válaszolta, hogy ehhez át kell mennie a Jogi Osztályra. Jött is egy ember, kérdezte, mégis hogy gondolom, én meg mondtam neki, hogy „a Svéd a vezetéknév, az Asztal pedig a keresztnév”. „Ja, úgy lehet”, felelte, és onnantól egy ideig Svéd Asztal voltam. Ami poénnak jó volt, de azért szerettem volna az eredetit megtartani, így lettem Pethő Th. Zsolt, ami lehet Telihold, Tehetség, vagy „Pethő Th-val”, ez szabadon választott, mindenki úgy gondol rá, ahogy akar. De még előtte volt valami fesztivál, ahol Kudlik Júliának kellett volna felkonferálnia minket és ő kijelentette, hogy azt, hogy „Svéd Asztal és Seres Péter dala, előadja a Satöbbi zenekar és Ecet Era”, ő nem mondja be. Mert Nyeső Mari énekelt akkor velünk, Ecet Era művésznéven. Azt hiszem, végül a kollégája mondta be, de az biztos, hogy elhangzott a Magyar Rádióban, vagy Televízióban – nem emlékszem már, hol adták le.

Ha annak idején kiadják a Satöbbi-lemezt, másként alakult volna az életed?

Nem hiszem, az nem egy olyan lemez volt, ami meghódította volna a közönséget. Ahhoz túlságosan intellektuális volt. A világ legszebb dalai című lemez más: ha visszamennénk 1996-ba és újra felvennénk, újraénekelném, újraszerkesztenénk, kivennénk egy-két számot, újra megjelentetnénk, jó menedzseléssel, egy-két videóklippel, na, azzal be lehetne futni szerintem. Csak hát mi mindig tojtunk az ilyesmire: megcsináltuk, utána meg buliztunk. Igazából a Satöbbiből az ambíció hiányzott arra, hogy befussunk. Ha sikerült volna, örülünk, de nem erőltettük. Jó imidzs volt nekünk, hogy klubzenekar vagyunk, amelyre szeretnek járni az emberek.

Ha definiálni kellene magadat, hogy fogalmaznád meg: ki vagy, mi vagy?

Sok mindent csináltam életemben, és semmiben sem vagyok kiugró tehetség, viszont szerintem okoztam sok jó percet, magamnak is, másoknak is: a közönségnek és kollégáknak is. Ha össze kell foglalni, akkor előadóművész vagyok. Ezzel próbáltam megúszni az életet. Ezenfelül hűséges és jó csapatjátékos vagyok. Nekem mindig az volt a fontos, hogy együtt játsszunk, jól szórakozzunk, és nem az, hogy ki győz.

Mikor kerültél a Budapest Galériába, és hogyan kapcsolódott össze a Te életed, valamint a Budapest Galéria története?

Hét éve dolgozom a galériában. Az akkori intézményvezető, Szegedy-Maszák Zsuzsa felkérésére jöttünk Gadó Flóra kolléganőmmel együtt. Ekkortájt generációváltás is zajlott a galériában, Andrási Gábor és Török Tamás távoztak a szeniorok közül, a mi érkezésünkkel együtt járt egy másfajta lendület és  művészeti elköteleződés is. 

A Budapest Galéria két osztályból áll, a kortárs művészeti kiállításokért, kapcsolódó rendezvényekért és a művészcsere-programért felelős Kiállítási Osztályból és a Fővárosi Önkormányzat tulajdonát képező köztéri szobrok és emlékművek felállításában, gondozásában és karbantartásában illetékes Köztéri Műalkotások Osztályából. A nemzetközi művész csereprogram keretében 14 európai várossal tartunk kapcsolatot, alkotói ösztöndíjjal művészek és kurátorok érkeznek Budapestre, tőlünk hozzájuk mennek egy-két hónapos rezidencia programra. 

Idejövetelem után erősödött meg a ma is képviselt, hazai, nemzetközi, régiós szinten releváns társadalompolitikai üzenetet hordozó elköteleződésünk.

Ahogy szűkül a kulturális intézményrendszer Magyarországon, ahogy elvesztünk tereket a szó fizikai értelmében, másrészt bezárulnak terek a szó átvittebb, metaforikusabb értelmében, úgy lett egyre nagyobb tétje annak, milyen kiállítási programot viszünk. A galéria is elszenvedett egy fájdalmas veszteséget: 2018-ban ki kellett költöznünk a Bálnában található nagyszabású kiállítóterünkből. Ezt a hiányt azóta sem sikerült orvosolni. 

Az egyre kiterjedtebb öncenzúra miatt a kritikai gondolkodást előkészítő és a mainstream politikai közbeszédből hiányzó gondolatok megfogalmazása egyre nagyobb vállalás. Meghatározó tapasztalatunk, hogy mennyire más ma megfogalmazni egy kritikai gondolatot, mint  a 2010-es évek elején. 

Érezzük és visszajelzésként is megkapjuk, hogy van tétje a munkánknak, hiszen alig van tér a magyar társadalomból úgyszólván kirekesztett, marginalizált csoportokkal, tendenciákkal való szolidaritás kifejezésére. Korlátozott anyagi lehetőségek mellett, de itt még mindig van terepe a szabad gondolkodásnak, az általunk meghatározott ügyek tematizálásának, és mindezt minden erőnkkel óvjuk. 

Melyek voltak az elmúlt évek általad legfontosabbnak tartott kiállításai?

Olyan témákkal tartjuk fontosnak foglalkozni, amelyek kevés intézményi reprezentációt kapnak. A felvett gondolatokat akár éveken keresztül továbbvisszük, körbejárjuk több nézőpontból. Az elmúlt időszak akár  programadónak is nevezhető kiállításai is felvázoltak egy hosszútávú tervet.

Kiemelendő projektnek gondolom az Erőszakról című kiállításunkat, amely a nők elleni háborús erőszak témájából kiindulva a nők elleni strukturális erőszak sokkal szélesebb értelmezését taglalta, a patriarchátus megkérdőjelezését demonstrálta. Fontos eseménysorozatként emlékezem a Flaszter Köztéri Kortárs Művészeti Biennáléra, amelynek keretében megvalósítottuk a DePART csoport a Porajmos emlékezetével foglalkozó projektjét, amelynek a téglagyári gyűjtőtáborok révén erős óbudai kötődése is van. Ökológiai és feminista szempontú megközelítést is képviselünk, egyszerűen mondva: a szabadsággal szerettünk foglalkozni, és ezt szeretjük szabadon tenni. A következő kiállításunk, Szász Anna kurátori munkájának hála, a női közösségek társadalomformáló erejét mutatja be, egy a Magyar Tudományos Akadémiába közösségi módon készült fantasztikus 19. századi szőnyeg kapcsán. Ebből kiindulva a kiállítás 19. századi és kortárs munkákat mutat be, számos országból, olyanokat, amelyekben a textilek a közösség összetartásának szimbólumai és a történelem által halványabban rögzített nagy tetteket tesznek megismerhetővé. Láthatjuk ezt is egy szimbolikus térfoglalásnak, még akkor is, ha a kiállítás kulcsdarabját, az MTA dísztermének egykori, virágos mezőt ábrázoló hatalmas szőnyegét, hely hiányában, csak feltekerve tudjuk bemutatni.

Honnan érkeztél a Budapest Galériába, mit kell tudni a szakmai előéletedről?

Négy évig vezettem a szintén fővárosi fenntartású Trafó Galériát, ott alapoztam meg azt a társadalmi, politikai témák iránt elkötelezett, régiós fókuszú, de azért nemzetközi kontextusban dolgozó, alapvetően a művészet ágenciájára építő kurátori praxist, amiben ma is hiszek. 

A Trafó után a Ludwig Múzeumban dolgoztam, ami erős referencia, nemzetközileg látható, nagy intézmény, de a vezetőváltáskor eljöttem, és elkezdtük kollégáimmal az első OFF Biennálét szervezni 2015-ben. A Budapest Galéria és az OFF Biennálé szakmai identitásom két alappillére.

Szerencsés vagyok, mert ez a két rész nem kerül konfliktusba, alapvetően ugyanazokat az értékeket képviselem itt is, ott is. 

Kis országban élünk, minden fontos intézményből egy van, és ha jól értem, arról is beszélsz, hogy a horizontális szerveződés helyett/mellett meg kell tanulni más struktúrákat kialakítani?

Az intézményrendszer sérülésével láthatóvá vált, hogy nem tudunk a dolgok organikus folyamatosságára építeni, mert mindig újra kell kezdenünk.  Reszponzív működés a miénk, készen kell állni, reagálni a történésekre, a változó körülményekre. Egy intézményt az együttműködés, a partneri hálózat stabilizálhat valamelyest, amikor inog a talaj. 

Lehet-e egymásra támaszkodni, egymást segítve lehet-e másképpen felépíteni egy kulturális ökoszisztémát? 

Nem lennék most intézményvezető, ha az OFF Biennálé, egy civil szervezet megalakulásával, formálódásával nem tanultam volna meg milyen különböző közösségekkel együttműködni. Az intézményi munka erősen hierarchizált, de az biztos, hogy ha nem akarom átélni a vezetői magányosságot, akkor ezeken a kereteken belül a lehető legnagyobb hozzáférést kell biztosítani a kollégáimnak az ügyekhez.  A vezetői felelősség része az is, hogy megbeszéljük, megosztjuk a dolgokat, ahol lehet, közösen döntünk. 

Mindkét helyen kiváló csapattal dolgozom, és hiszem, hogy minden munkát, még egy intézmény vezetését is csak közösségi módon lehet jól csinálni, mert olyan szorítások között élünk, hogy ha nem tudunk egymásra támaszkodni szakmailag és emberileg, akkor végünk. Erős bizalmi háló nélkül nem jutunk sehova.

Milyen hagyományra tudsz építkezni, mit viszel tovább a Budapest Galéria múltjából?

Budapest Galéria korábban is különleges helyzetben volt Török Tamás jóvoltából. Tamással, aki szabadságharcos, különbözhet a művészetről alkotott véleményünk, de egyet gondolunk az adott politikai, társadalmi közegben a művészet és az intézmény felelősségéről.

Ennek a helynek szabadság alapú működést kell követnie, erős morális sztenderdek mentén – erre jó referencia Tamás, az ő idejében is progresszív programot vitt a galéria.

A rendszerváltás előtti évtizedben, amikor ugyan halványuló, de azért mégis politikai kontroll alatt működtek a közintézménynek, szabadabban lehetett létezni a belvárostól távolabb. Nem gondoltam volna, hogy a 2020-as években hasonlót kell megtapasztalnunk, mint amit az elődeinknek a kádárizmus végnapjaiban, nevezetesen, hogy vállalásnak számít a kritikai gondolkodás, a kiállás a szabadságjogok mellett.

A legnagyobb eltérés az, hogy mi már nem fogadunk kiállításra jelentkezéseket, nem tudjuk kiszolgálni – az egyébként érthető – budapesti művészigényeket, mert ahogy fogyott körülöttünk a levegő, úgy kellett ezt a pici levegőt ergonomikusan és nagy felelősséggel felhasználni.

Jóvá kell hagyatnotok valakivel  a kiállítási programot? 

A Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójának bemutatjuk a programot, de amióta itt dolgozom, még soha nem kaptunk semmiféle korlátozó iránymutatást. 

A legerősebb korlátozás, amit sajnos folyamatosan megtapasztalunk, a térvesztés, a szó fizikai értelmében. Az említett nagyszabású kiállítóterünk pótlása nem történt meg, nagyívű gondolatokat, fontos állításokat fejtünk ki hazai és nemzetközi kiállítások formájában egy lakásgaléria méretei között. Ez a térvesztés persze szimbolikus is, a kortárs kritikus kultúra egészét érinti. Sok éve tervbe van véve, hogy megkapjuk a Városháza Gerlóczy utcai szárnyának egy teremsorát, elkészültek az építészeti tervek, de a folyamat financiális okokból megállt. Ekkor a köztér felé indultunk, megrendeztük a Flasztert, egy kifejezetten köztéri kortárs művészeti eseménysorozatot, de ez sem kapott lehetőséget a folytatásra. Visszaszorultunk a Lajos utcai galériatérbe, amin az sem segít – bár kétségtelenül szépíti –, hogy nemrég újranyitottuk annak pincéjét is. Látható, hogy minden lehetséges irányban igyekszünk teret nyerni, mert bizonyos tartalmak és megtapasztalások tér nélkül nem működnek.

A Lajos utcai fantasztikus épületet nagyon szeretjük, a művészek is értékelik az emberléptékűségét, a számos történelmi réteget, ami itt látható, de irtó nagy igény volna egy nagyszabású, nemzetközi léptékben is érzékelhető térre.

Remélem, ez a helyzet rendeződik majd, addig is beszéljünk a Lajos utcai épületről, hiszen az idei Múzeumok Éjszakája programsorozatnak ez volt a fókusza. Mit lehet tudni a házról? 

A Lajos utcai galéria különleges, középkori épület. A legrégebbi, működő óbudai épület, aminek ráadásul még láthatók az eredeti építészeti jellegzetességei.  Nagy öröm, hogy újra meg tudtuk nyitni a pincét, és egy mini kiállítás formájában a ház történetét is elmeséljük. A 15. században az előttünk lévő kis tér a királynői városrész piactere volt. Mellettünk, a mostani iskola területén volt a Klarissza kolostor, ezt a házat pedig a klarisszák íródeákja, Ferenc birtokolta. Később, a 17–18. században nagyobb ház épült a korábbi helyén, kisebb átépítésekkel ez az épület található itt ma is. A korábban mészárszékként is működő épületben kapott helyet az első óbudai sörház „Serfőzőház” néven 1697–1735 között. Ezt követően lakások, boltok és műhelyek létesültek, bádogos, csizmadia, kalapos, szatócsbolt, de vendéglő is működött itt. 1952-ben az egyházközség tulajdonaként államosították, a hatvanas években például MÉH átvevőhelyet találhattunk itt, mindig hasznos funkciók gyűjtőhelye volt a tér, ehhez a sorhoz illeszkednénk mi is. 

A pince újranyitásában részünkről benne volt egy térnyerő gesztus, ellentartása a  veszteségeknek. Ebben a keserűségen túl inkább proaktivitás és egyfajta dac motivált minket.

A BTM Budapest Galéria nagy erőssége kreatív és érzékeny múzeumpedagógiai programja. Mit tartasz fontosnak mediáció terén?

Vannak a közoktatásból kiszoruló módszerek és tartalmak, amelyekhez másképp szeretnénk hozzáférést biztosítani. Valamennyi kiállításunkhoz kapcsolódnak mediációs programok ovis kortól felnőttekig, lehetnek ezek gyerekfoglalkozások, de különböző workshopok vagy séták is, több alkalommal a művek készültébe is bevontuk a résztvevőket. 

A művészeti intézményeknek feladatuk, hogy gyakorlóterepet, menedéket, kísérleti műhelyt biztosítsanak.

A proaktivitás, a szolidaritás és az ellenállás módszertana gyakran művészeti berkeken belül dolgozható ki, majd onnan  vihető ki szélesebb társadalmi térbe. 

Mi a személyes viszonyod Óbudához?

Hatéves korom óta vagyok óbudai lakos, gyakorlatilag itt szocializálódtam. Laktam lakótelepen, a Kolosy téren polgári házban, most pedig Csillaghegyen, a zöldövezetben. Ide jártam általános iskolába és gimnáziumba, és lokálpatrióta vagyok. Azt szeretem Óbudában, hogy olyan, mint egy mikro-univerzum, minden megtalálható benne. Egy kerületen belül az ember eljut a folyóhoz, feljut a hegyre. Olyan városrész, ahol a történeti kultúra, a kortárs kultúra és a természeti lehetőségek is megvannak, ettől élhető. Szeretem Óbudát mint lakó, és nagyon örülök, hogy itt dolgozom. 

Kezdjük a közepén. 

Hortobágyi Endre a magyar festészettörténet zárványa – hacsak nem alakítjuk át az igencsak kikezdhető kánonunkat. Aminek ideje volna. Úgy harminc éve. 

A kérdés ugyanaz, mint a magyar fotótörténettel kapcsolatban – amikor megírtam a magyar fotótörténetet, ugyanezzel szembesültem –,  ki lehet-e hagyni a kánonból azokat a Magyarországon született alkotókat, akiknek pályája innen indult, életművük egy részét itt hozták létre, de életük egy pontján úgy döntöttek, hogy külföldön folytatják? 

Ki kényszerből, mint mondjuk Robert Capa, akit Horthy rendőrei tizennyolc évesen véresre vertek. Ki azért, mert szűk volt neki Magyarország: André Kertész és Brassai. Ki kalandvágyból, mint Hervé. 

De ne kalandozzunk el, maradjunk a festőknél: a huszadik század közepén sorra hagyták el az országot azok, akik szabadabb levegőn akartak dolgozni. Rozsda Endre már a harmincas években elment, hogy kis időre hazatérve 56 után örökre emigráljon, Hantai Simon és Reigl Judit – akik jó tíz évvel fiatalabbak nála –, később követték. Külföldet választotta – a teljes névsort nem mondjuk el – Csernus Tibor és Lakner László, vagy Perneczky Géza is.

Meg lehetett volna úgy írni a magyar fotótörténetet, hogy kihagyjuk belőle André Kertészt, Moholy-Nagyot, Brassait, Munkácsit, Lucien Hervét? Aligha. 

De akkor hogy lehetne megírni a magyar művészettörténetet Hantai, Reigl, Rozsda és a többiek nélkül? 

Viszont, ha beleírjuk őket – amire mostanában történnek fontos kísérletek – akkor tudomásul kell vennünk, hogy megváltoztatják az eddigi konszenzust. 

Mindaz, ami „progresszívnek”, „modernnek”, „paradigma-váltónak” látszott belülről, esetleg margóra, vagy alfejezetbe kerülhet Hantai vagy a többiek tükrében. 

Ugyanakkor az emigránsok – világszerte elismert, legalábbis Hantai és Reigl esetében bizonyosan világszerte elismert – életműve kapcsán olyan új referenciapontok, kapcsolódási lehetőségek keletkeznek, amelyek új, itthon keletkezett életműveket, esetleg zárványként létező életműveket hívnak játékba.

Kinek ne jutna eszébe az adódó párhuzam Molnár Sándor festőjógája és Alexandre Hollan festői szemlélete közt? Az egyik életmű, a zuglói iskola alapítójáé, Molnáré Budapesten keletkezett, a másik, noha magyar, Franciaországban. Formailag, képileg Molnár és Hollan nem rokonok. A festészetről való gondolkodásukban azok. Olyan erősen referálnak egymásra, hogy azt nem lehet nem észrevenni – festészet és jógafilozófia, festészet és érzékelés-határ, festészet mint világképalkotás áll a fókuszban mindkettőjüknél: egyfajta totális világ- és énkonstruálás a festés által, amelyben a kép jóval túlmutat azon, hogy a valóság egy leképezett vagy keletkeztetett darabja legyen.

Ugyanígy: a falon látható kép alkotója, Hortobágyi Endre életműve mindaddig zárványként létezik a magyar festészettörténetben, amíg itthon keressük a rokonait. Nem fogjuk találni – lehet, hogy az egyik oka annak, hogy egy ilyen kaliberű oeuvre eltűnt a művészettörténeti szakirodalomból pár évtizedre. Nemrég a jogörökösöknek és a Resident Artnak köszönhetően került elő, hogy megdöbbentse azokat, akiknek van szemük a látásra: a főiskolára fel nem vett Hortobágyi, aki egész életében nyomorgott, a nagy kiállítótermekbe gyakorlatilag halálának évéig nem engedték be – noha a nyolcvanas években a jó szemű Andrási Gábor épp Óbudán adott neki egy kis teret – olyan életművet hagyott ránk, amely a leginkább Reiglével, Hantaiéval rokonítható. Nincs referenciapontja az itthon maradottak közt – talán távolról Gyarmathy Tihamér képi gondolkodásával rokonítható az övé, de elég távoli és talán magyarázatra szoruló ez az állítás: ami Gyarmathynál Kállai szavával „bioromantikus”, az megvan Hortobágyinál is. A „szerves” és a tiszta absztrakt keveredésének kérdéséről Andrási nem véletlenül írja – Hortobágyi kapcsán is –, hogy ez a fajta absztrakció inkább motívumrejtés, mintsem tiszta absztrahálás. 

Ahogy Andrási fogalmaz, ez a törekvés a képről száműzött tárgy festői rehabilitációját célozza és a többértelműség felé való megnyitását. 

Hortobágyi – noha végig ragaszkodott a lírai absztrakthoz, és következetesen bontotta ki az évtizedek során ennek jegyében az életművet –, el-eltolta a hangsúlyokat egy-egy korszakában az organikusabb, majd a tiszta absztrakció felé, míg a nyolcvanas években eljutott az utolsó, Schneller János művészettörténész szavával a „kalligrafikus” időszakig. Úgy tűnik, hogy a Sárga kompozíció megelőlegez valamit a kalligrafikus korszakból: formailag rendkívül puritán a dinamikák ellenére is. Valóban: kalligráfiákat idéz. Ami organikusabbá teszi, az a háttér és a felület: figyeljük meg a sárgákat és a sárgák struktúráit, amelyekkel mintegy „megágyaz” a vonaljátéknak, különös feszültséget is keltve az egésszel, hiszen a vonalak – a forma – puritánsága éles ellentétben áll a háttér, az alap puhaságával, sejtelmességével, anyagszerűségével. 

Persze, lehet azon vitatkozni, hogy ennek a tárlatnak a szenzációja a bejáratnál látható kisebb Barcsay-kép, vagy Hortobágyi munkája: én az utóbbira szavazok.

Főleg, ha a referenciális érték vagy potenciál szempontjából tekintünk rá.

Engedjenek meg egy személyes szálat: én magam úgy találkoztam Hortobágyival, hogy 2023-ban Kemény György – akinek képe itt látható – és Haász István egy kiállításom megnyitóján felhívták a figyelmemet azokra a szemléletbeli hasonlóságokra, amelyek Hortobágyi és az én munkáim közt fennállnak. Amikor elkezdtem utánanézni az életműnek, lenyűgözött, fejbevert, sorra ismertem fel az engem leginkább foglalkoztató festészeti kérdéseket és az arra adott izgalmas válaszokat Hortobágyinál. Lírai absztrakt versus organikusság, figura és háttér kérdései, felület és vonal kérdései: sorolhatnám, de a lényeg, hogy nekem, aki évtizedekig sem talált referenciapontot az anyaországi festészetben – nem így a francia emigránsokéban –, hirtelen meglett a hiányzó fejezet.

Reveláció 

Aztán, amikor Hortobágyin keresztül eljutottam az életművet részben kezelő Resident Arthoz, megtudtam, hogy én legfeljebb a spanyolviaszt fedeztem fel, Hortobágyi ugyanis nemcsak rám volt revelatív hatással.

Bánki Ákos festőművész – akinek Flumen 4 című munkája szerepel a kiállításon és eszámunk címlapján látható –, így ír róla:

„Nemzedékem számára nagy felfedezés, az érthetetlen űr betöltésének egy darabja Hortobágyi művészete. Ő fejezte be egy nagyszerű korszak festészetének mondatait.”

„Rá nem a XX. századnak volt szüksége. A XXI. század második évtizedének végére vált érthetővé festészete, ezért kapta meg azt a koncentrált figyelmet, ami láthatóvá teszi őt az új generáció számára” 

Vagyis: Bánki ugyanúgy Hortobágyiban határozza meg a XXI. század egyik kiindulópontját, mint magam – noha nem beszéltük meg. Ha még hozzátesszük azt is, hogy Bánki az emlegetett Zuglói Kört megalakító Molnár Sándor tanítványa volt a Képzőművészeti Egyetemen, teljesen bezárul a kör – és ki is nyílik az új.

Anélkül, hogy a jelenlegi konszenzust megkísérelnénk megingatni – ehhez kevés lesz egy tárlatvezetés – az legalábbis felvethető, hogy az élő, kortárs, éppen létrejövő művészet szemszögéből sokszor egyáltalán nem ott vannak a súlypontok, ahová a félmúlt kánonképzésre rakta azokat. 

Ami a jelen kort illeti, egyre megkerülhetetlenebbnek tűnik a Zuglói Kör, és egyre érdekesebbnek tűnik Molnár festészeti és főleg: festészetteoretikai hagyatéka, kapcsolata az Európai Iskola legfőbb teoretikusaihoz, Hamvas Bélához és feleségéhez, Kemény Katalinhoz.

Egy ember sok élete

Tudomásul kell venni, hogy a jelen szempontjából a múltban nem ott vannak a fordulópontok, mint ahogy azt anno hittük. Nem az volt – vagy nem csak az volt fontos –, amit konszenzuálisan annak gondolunk pár évtizede, például Barcsay vagy a Hortobágyihoz a kiállítótérben oly közel került Kassák – de a jelenből, az élő, a kortárs felől nézve hogy úgy mondjam, máshol vannak leverve a cölöpök. Molnárnál, Hortobágyinál, Reiglnél, Hantainál. 

És persze, Kassáknál is: csak épp a kassáki életmű annyira szerteágazó, olyan megfelelések és viszonyrendszerek vannak a prózaíró, a költő, a képzőművész és a teoretikus-folyóiratszervező Kassák közt, hogy még ma is kapkodjuk a fejünket: melyik Kassákhoz viszonyuljak és hogyan.

Az is bizonyos, hogy Kassák életműve egymaga is hordozza a fent megpendített kérdéseket emigráció és anyaország viszonyáról…  

Tér és forma

Természetesen nemcsak a fenti művészettörténeti ív rajzolódik itt ki – legalábbis szándékom szerint. 

Hanem a térről és a formáról való gondolkodás egyéb apró módosulásai is, vagy egyáltalán: a figurális-motívumrejtő-nonfigurális ív a közelmúlt festészetében. 

A rendezésnél sok minden behatárolt minket: a rendelkezésre álló tér, az állami intézményektől való műtárgykölcsönzés nehézségei, illetve néhol a realitásérzékünk is. Hiába lett volna jó a falon látnunk a címlapon szereplő Ország Lili egy művét vagy az említett Gyarmathy Tihamért, aki szintén szerepelt az Anziksz borítóján, tudomásul kellett vennünk, hogy mindent nem lehet.

Rögtön adta magát a másik probléma: hogy amit lehet, azt hogy rendezzük el úgy, hogy a teljesen széttartó, ezerarcú kortárs művészet hitelesen tudjon párbeszédbe kerülni a szintén ezerarcú félmúlttal? Mert jó, hogy létezik Molnár–Hortobágyi–Bánki tengely valamilyen formában – noha autonóm, egymáshoz nem hasonlítható alkotó mindhárom –, de mások vajon hogyan kapcsolódnak? Mindenki mindenkihez? Vagy csak egyesek egyesekhez?

Mennyiben és hogyan reflektál az iróniát alkalmazó Vetlényi Zsolt „zappás” képe Kovács Robotok Orsolya macskájára és Marcus Goldson Szigetére? A szemléletmódbeli hasonlóság akkor is szembeötlő, ha a méretek, a formák és a technikák eltérnek. 

Ugyanígy: nem véletlenül került egymás mellé Hortobágyi és Romvári Márton „nagy kéksége” sem. Nézzük meg, miként vetődik fel ugyanaz a kérdés pár évtized múltán a magyar festészetben: adott az organikus háttér és rajta a kalligrafikus jel mint forma. Hortobágyi ívekben gondolkodik, amelyek bizonyos nézetből szétrobbanó, bizonyos nézetből összetartó kompozícióvá szervesülnek, Romvári minimalistább, a háttéren feltűnő vonalas formák kohéziójának teljesen más a dinamikája, mint Hortobágyinál. De a probléma, amelyből a két kép kiindul: ugyanaz.

A világ mint disztópia, a világ mint szürreália tárul elénk Szurcsik Józsefnél és Gáspár Annamáriánál. Mindaz, amit láttunk már valahol – álmunkban? Vízióinkban? Egy másik életünkben egy hasonló univerzumban? – idegen-ismerős képekként bomlik ki náluk, egy olyan helyről jelelnek, amiről mindannyian tudunk, de képpé formálni nehezebb: van is meg nincs is, reális is és irreális is, akár a lélek, amelyből ezek a képek származnak. 

Ide, a reális irrealitás képei közé sorolnám Hegedüs Endre és Tenk László, valamint Osgyányi Sára munkáit is – nem véletlenül kerültek közel –, Hegedüsnél a nap, Tenknél a sötétség világítja át a tájat, persze a Nap és a Hold is csak bennünk kél. 

Mindenáron el akartam kerülni, hogy magamról beszéljek. Azért nem tehetem, mert akkor nem tudnám megmagyarázni, hogyan került a Tarot sorozatom egy darabja épp Kemény György munkája mellé. Gyuri számomra nemcsak művészként, de emberként is az egyik legfontosabb figura a magyar kortárs művészetben. Ha az egész életművét fel akarnám itt idézni egyetlen, a kiállításra készült kép mögött, annak hátterében, bajban lennék. Mert ami ebben az életműben van a legendás – és betiltott – kiállításoktól a mindannyiunk retinájára ráégő plakátokig, az LGT-lemezborítóig, a konzervatív székig, a könyvborítókig vagy a Kőszeg Ferenc lakásába készült szekkóig, az annyi, hogy Gyurinak itt leginkább önálló kiállítást kellene rendezni. Vagy akár több helyen egyszerre is – az életműből épp telik. Mégis, az elmúlt tíz évnyi beszélgetésünk alapján úgy tűnik, hogy ennek az életműnek az origójában is egyfajta gondolkodásmód áll, amely meghatározhatatlan arányban van kikeverve művészi és állampolgári szabadságból, radikalizmusból, játékosságból, progresszív attitűdből, meg nem alkuvásból. Nagyon olcsó minderre ráhúzni a „magyar pop art” címkét. Kemény György életműve ennél jóval több – és még folyamatban van.

Épp a folyamatban levés miatt tudtunk itt egymás mellé kerülni: Gyuri életművének jelentős része azokra az évekre esik, amikor még meg sem voltam születve. A másik jelentős része azokra az évekre, amikor körülbelül óvodás voltam. Mire odaértem, hogy az én képeim is a kiállítótermek falára kerültek – egy közben lezavart írói karrier miatt úgy egy-másfél évtized késéssel –, csodálatosképp pont azért lettek izgalmasak nekem Gyuri mostani képei, mert azzal (is) látszik foglalkozni, amivel én: a figura és a háttér problémájával olyan képeken, amelyeken nincs főmotívum. A képtéren belül a formák egyenjogúak, nem, vagy nehezen különíthető el a figuraként és a háttérként funkcionáló elem, és ha ismerjük a sorozat – illetve: sorozatok – többi darabját, könnyen belátjuk, hogy ezek a munkák nemcsak önálló műalkotásokként, de egy-egy nagyobb, átgondolt szekvencia építőkockáiként is működnek. 

Itt visszaértünk az elejére. Hiszen ki foglalkozott ezzel oly sokat? Az elején idecitált Hantai – és olykor Reigl. 

Így ér össze emigráció és anyaországi művészet, az idén 89 éves Kemény György és a középgeneráció, sőt, a térről és formáról vallott radikális nézetei okán a kiállítás első képét adó Barcsay Jenő, mindannyiunk mestere – és anatómiatanára – művészete. 

Persze, minden egy. Hogy az egyben milyen dinamikákat látunk meg, az viszont más kérdés – hogy úgy mondjam, mindig más kérdés, hiszen ami tegnap nem volt izgalmas – Hortobágyi – az ma bevilágítja az eget, ami tegnap izgalmas volt – Barcsay – az szilárd alappá keményedik, aki folyamatosan megújul – Kemény György –, az pedig az örök árammal úszik és így tovább. Minden él. A festészet és a kánon is folyamatosan változik. Ha ebből valamit sikerült felvillantani itt, nem dolgoztunk hiába. 

Az Óbuda-kollázsról 

A covid időszak vége felé kezdtem kísérletezni a papírkollázsokkal. Részben a bezártság, részben az anyaghiány adta az ötletet, hogy használt olasz és francia magazinokból, elrontott akvarellekből, később elrontott, felhasogatott olaj-vászonképekből megpróbáljak képeket alkotni. A kollázs műfaja a 20. század elején volt divatban, nyilvánvaló volt számomra, hogy az a fajta felhasználás vagy módszer, amit Kurt Schwitters vagy Henri Matisse a maga korában alkalmazott, már csak úgy érdekes, ha az ő tapasztalataikra építve valami mást csinálok. Ezért kezdtem itt is szekvenciákkal kísérletezni. A 2019 és 2025 közt készített összesen három kollázs-sorozatom mindegyikénél más a kiindulópont és a visszatérő fő motívum, elv a lazább, „tépett” darabokból álló korai sorozatoktól a szigorú formákból építkező késői, dinamikusabb sorozatokig. Az Óbuda-kollázs egy köztes pillanatban készült a második és a harmadik sorozat között, részben az Anziksz lapjaiból. Mivel ez matt papír, kénytelen voltam a felületi játékokért – és a színjátékért is – felhasználni egyéb magazinokat is, így került össze a képen Óbuda, Róma és Párizs, a török ebru és az egyeurós kézművespapír. Mint ahogy bennem is zavartalanul összeért Közép-Európa valamennyi nemzeti identitása, bízom benne, hogy a kollázsban is összesimul Óbuda Európával.

Édes fiam!

Istennek hála él, és hírt ad magáról. De mi dolga még katonáéknál, hogy vakokkal és sántákkal tartják? Ha frontra vezényelnék, jobb, ha ismét ágynak esik, s messzire kerüli a halált. Én kikúrálom, hogy szülőanyja se ismer magára, ha élne, szegény Boris. Meg kell hagyni, igen csinos, ha meglátja a képét a Rózsi, elmegy a kedve a ficánkolástól, s más legényre nem néz. Suttognak mindenfélét, hogy eljár hazulról, szabadságos katonákkal látják, tán magányában s bánatában, hogy sose lett gyereke, mivel vigasztalódna. Szegény fejét ne okolja, Pista, már a Rózsi anyját is kergette a balsors, halottat szült, ha pedig élőt, tudván tudtuk, hogy a Bede Apolló ivadékai közül amelyik megmarad, terméketlen lesz az, mint a homoki hátság, így viszi tovább a család, amit örökbe kapott. Hol fogyás van, ott halnak, hol gyarapodás, ott éhes szájból lesz sok, inkább örvendjen, hogy nem hülyét vagy bénát kapott, ha megjön, győzze a sok hadiárvát befogadni.

Húga ír, az Annus, s kíván bátyjának egészséget a távolból, közbe alig bírja hessegetni a csemetét, mert maga maradt, a Jóskát behívták, ki tudja, milyen lőárokba gunnyaszt, él-e az én vejemuram. Öreg nővérei, az Erzsi meg a Vika Szolnokon sírnak az urukért, hogy szereljék le őket hamar, vagy lőjék lábon, mert jobb egy rokkant apa, mint a halott, a Rozi nem különben, asszonyok sorsa, mit cirkalmazzam. Rajt marad a nőn a temérdek éhes gyerek, az apákból meg csak a név, hogy Molnár, Pinczi meg Kovács. Remélem, nem jár rosszjányhoz Pesten, úgy mondják, csurig a bordély, a végén még elkap valamit.

A műhelyre vessen keresztet, Pista, mióta elment, elébb lelakatolta a hatóság tartozások okán, majd kétes alakok vertek benne tanyát, szökevény, koldus, csavargó, jobb kerülni. A szerszámot a Rózsi kimentette, tán megírta, hogy tisztába legyen. Majd talpra áll, ha vége a búbánatnak, s viszi tovább apja örökségét, ne legyen hiába, hogy az én Istvánom árva létére felkapaszkodott a paraszti sorból, és kitanult csizmadiának.

Itt cudar idők járnak, belénk fagy a szusz, apja sírját a hóból kellett kiásni, alig találtuk. Vén csontjaim sajognak, hiába, na, maholnap ötven leszek. Temetni se tudunk, pedig a templomba folyvást kongatnak. Szegény szülőanyja sírját a Jánosik gondozzák, rendes népek, csak irányomba vannak megvetéssel. Mostohája hantját meg, ha emlékszik rá, a falka kikaparta, úgyhogy amint kitavaszodik, és elvonul az ár, terméskövet hoz rá az öreg Radóczi Újszászról.

Idén nem volt pénzünk pocára, rágjuk a tavalyi szalonnát, akad belőle, meg kannába zsír, krumpli, a kevéske lisztet jó időbe fölhordtuk a padlásra, s a tojó is kitart még az ólba, Istennek hála, micsoda áldás. Magát, Pista, Pesten hogy tartják, el ne fogyjon, mer kell az erő idehaza, a fát ki vágja.

A végére hagytam, mer igen nagy szégyen nekem. Érdekli is magát a Boldi sora, tán irigy rá, hogy édes szülöttem, de hát gyerek voltam, hogy hoztam volna világra magát.

Ne legyen rossz, fiam, az isten látja.

Üdvözli Mamája és mind az összes itthol maradott.

*

Kedves fiam, Pista!

Tán haragszik, nem ír. Vagy haza tart, és a posta elkerülte. A Rózsi ügyébe ne mérgelődjék, nagyobb kár a műhely. Nem kenyerem a görbe beszéd, ez a Rózsi… ki se mondom, minek hinne egy rékasi vénasszonynak, ki a falig se lát, nem Szolnokig. 

Mikor a családba kerültem, tudja, kaptam tisztes iparost uramnak, igen vén volt, s jött vele két nagyobbacska s egy kisebb jány, meg maga. Erzsike huszonegyet töltött, Ria tizenkilenc fele járt, a kis Rozi tíz se, maga meg pelyhes állú legény, alig bírtam a nagy szájával. Tagadott engemet, szökött előlem, hol tudott, bántott, de megbocsátottam árva fejének, mert amit pár esztendő alatt istentől kapott, csoda, hogy eszénél maradt. Nem voltam asszonyforma se, tán nővére lehettem volna, hisz magam is csak épp a huszonötbe léptem. Özvegy uram két hitvest temetett előttem, szegény Jánosi Boris után elvette azt az újszászi jányt, a Radóczi Máriát, s maga még meg se szokta az új anyát, mikor három év után isten azt is maga elé szólította. Hát mivé lesz egy kislegény, kit tízévesen ér csapás, majd enyhet nem lel, kibe kapaszkodna, ha mind sírgödörbe fordul. A sok halott gyermekről nem beszélek. És akkor az apja egy jászberényi Bóta jányt hoz a házba, s nem kívánja kivárni a gyászévet. Törődött is azzal, hogy megszólnak érte. Rendes, derék ember volt máskülönben, mi lecsúszott elemek, fejünk fölött a szégyennel, hogy korhely apám elkártyázta alólunk a házat, veszett mindenünk. Tűrtem a szégyent otthol, tűrtem a faluba a megvetést, hogy halott nők helyébe álltam, s viseltem a család haragját, hogy a Jánosik semmibe néznek. Mikor az uram agyhűdést kapott, s itt hagyott, a Jánosi Pista elment a hivatalba jelenteni, s a feleség nevét kihúzatta. Engemet. A Nagyok meg, az a sok gondozásba adott árva szanaszéjjel, azt se tudták, hogy vagyok. Csak az a két nagyjány, az Erzsi meg a Ria viselt, barátnék voltunk, nevettünk, daloltunk, mikor az uram rájuk parancsolt, hogy Mamának hívjanak. Mondták, mondták, de gúny volt a hangjukba, a kis Rozi kereste egyedül bennem az anyát, amerre mentem, árnyként követett.

Még jó, hogy lett nekem egy jányom meg egy gyerek, saját jogon.

Pedig magát is fölneveltem. Tán meg is kedvelt, hogy múltkorába Mamának szólított. Nem hagyta el a száját ilyen sose. 

Hogy telnek napjai katonáéknál? Nem istállóba tartják, úgy-e? Annus szerint az Augusztába van. Mondja, miféle hely az? Adnak rendes ételt, van fekhelye, váltás ruhája? 

Mi megvagyunk idehaza úgy-ahogy. Boldi fiam besorozták, s vitték a frontra, hírt felőle nem kapok. Félek, baja esik, gyerek hisz, kerge kölyök, mindig kehes, úgy köhög, megfagy még az orosz télbe, szíven lövik, ki tudja. Imádkozzon érte, Pista, tartsa meg az isten az én két szép fiam. 

Rózsit hagytam a végire, hogy ne izgassam. Történt, hogy az apja, a Rákos Pali tiszteletét tette Rékason. Tudta, hogy felvitte isten a dolgát, és a téglaházba lakik Szolnokon? Egy vasúti napszámos. Erre vitt az útja, rossz bőrbe van, meg kell hagyni, igen szuszog. Hozott sajtot, kemény, hogy a fogam vásik belé, de nagy kincs minálunk. Na, az tudatta velem, hogy a Rózsi úgy nekibúsult, hogy ha nem jön levél az urától, felmegy Pestre, hogy felkutassa, vagy kinéz egy nyalka obsitost. 

Kellett magának ilyen asszony. 

Ha írna, elég egy szó, hogy él, azzal én megelégszek.

Csókolja Mamája és Annus, aki ír.

*

Kedves Pista!

Mennek az évek, s maga hallgat. Tán puskatűzbe került, vak lett, sánta, akár a többi, eszét vette a légnyomás, hogy nem talál haza? Keserves énnekem a gondolat, hogy beteg lett, vagy foglyul ejtette a ruszki. De nem adom a reményt! Mi volna más magának, ha nem én. Nem hittem el ám Rózsi egy szavát se, mikor kocsin idehozatta magát a kimosdott kanijával, s orrom alá dugott egy papirost, melybe kérvényezi a hatóságtól, hogy nyilvánítsák az urát halottnak. Megállj, te, mondom, s igen elöntött a méreg. Takarodol az én házamból, még hogy álljak tanúnak, hogy nem jön Pestről levél, s nem ért hír se magáról. Na és! Itt vérnyákolt a küszöbön a Rózsi, hogy bárcsak lenne szabad, de lekaptam a két lábáról. Kapott-e postát, volt-e rajt plecsni, hogy a Pista elesett, van-e bizonyság, dögcédula, búcsúlevél az én halott fiam véres zubbonyából, merne-e esküdni a saját becses életére, hogy a gyerek halva van, de csóválta fejét a céda, hogy nem, dehogy. Most már jusztis élnie kell, Pista, hogy egye meg a penész a Rákos Rózsit Szolnokon!

Gyereket se szült, jányt se, mehet szeretőstül a pokolra!

Azt se mondta, hogy az apjok, a Pali bácsi, már ’16 tavaszán mibennünket itt hagyott. Elvitte az aggkor, ment a hitvese, az Apolló után. Temetéséről hírt se adtak, hogy elmondtunk volna érte egy miatyánkot, hanem egy falubeli, az Etmán látta, mikor odabe járt a városba, hogy vasutas búcsút kapott. De nem írtam én se, megbocsássa, sok a dolog idehaza, s mind az én nyakamba szakadt, mer ’16-ba nagy bánatunkra a kis Pityu itt hagyott. Itt maradt a bánat meg az a sok éhes száj, az Annus maradék négy családja.

Aztán megszánt az Isten, és hazavezette vőmuram, a Jóskát, s mikor már lemondtunk róla, egy szem gyerekem, Boldizsárt. Oly nyeszlettek voltak, akár az ujjam, de igen örvendtünk, most is belékönnyezek. Megjárta a fiam a kerek világot, csuda eset, vasutat épített Murmanszkba, aztán nyugat fele vitték az angolok fogolyként, onnét került árkon-bokron át haza a háború után. Azóta is csak ezt hallgatjuk idehaza, nem győzik a csemeték a szájuk tátani. Kutatott ám maga után, felment Pestre, nézte kórházba, járt Vörös Keresztnél, a külügybe, hogy kerestesse, de se rokkantak, se holtak közt nem találta, lelt végül egy sántát, ki emlékezett a jász fejére, nagy bajszára, de soráról az se tudott.

Bolondnak tart a Boldi, hogy kitartok. Hát bolond vagyok.

Éjszaka van, a gyertya rögvest leég. 

Tán rossz voltam. Nem anyja. Hadd legyek jó utoljára. Nem bocsátom meg, ha odavész! 

Csókoljuk Annussal

*

Drága Lányom, Anna!

Ezt a kis ládikát, benne lapokkal és pár levéllel a Mamától és Pista bátyádtól rád hagyom. Fáradt vagyok, a szívem gyönge, nem ver már soká. Pista nem tért haza sose, az Augusztából küldték vissza Mama összes levelét még ’20 telén, mikor a kórházakat s telepeket kiürítették, hogy legyen hely a vagonlakóknak. Sose tudtuk meg, mi lett vele. Szegény Mama beletört, csak ti adtatok erőt neki, gyerekek, meg Boldi, míg meg nem találta azt a zsineget, tudod… Attól kezdve a Mamának se kellett az élet tovább. Őrizd ezt a ládát, míg élet van benned, s add a gyerekednek tovább. 

Édesanyád, Annus

Úgy emlékszel, egyszintes, de valami nem stimmel. Érzed. Hiszen emlékszel rá, hogy színházban jártál ott. Vagy várjunk csak, nem is, hiszen koncert volt, vagy talán inkább táncoltál egy nagy teremben, aminek a karzatáról sokan néztek le rád.? Így sem jó, mert széksorok voltak benne és nem volt karzat, de arra is emlékszel, hogy nagy tér volt középen. Na igen és akár így, akár úgy, de nem lehet egyszintes, hiszen nagy belmagasságra emlékszel. Meg kék égboltra az épület közepéről felnézve. Teljes a káosz, pedig jól emlékszel, mindez egyben van jelen az épületben.

Beugrott már a neve? Hány éves is vagy? Hatvan feletti? Segítek, Úttörőház. Fiatalabb vagy? Akkor Óbudai Művelődési Központ. Ennél is? Akkor Óbudai Kulturális Központ. Na igen, a cím ugyanaz – San Marco utca 81. –, de a név változott. Nem csak az épület ötvenéves, de a fák is megnőttek ez idő alatt, és úgy egyáltalán, az élet is megváltozott.

Tehát lényegében csak abban lehetsz biztos, hogy jártál ott. Persze, hiszen óbudai vagy, itt voltál gyerek, vagy itt vagy felnőtt, és a gyerekeid is ide járnak. Esetleg idősebb vagy, és úgy rémlik, mindig is ide jártál. Itt voltál iskolásként szervezetten az osztályoddal, vagy akár családi rendezvényeken, aztán ide hoztad kulturális programokra, tanfolyamokra a gyerekeidet te magad is. Ide jársz színházba, koncertre, börzékre hétvégente, ismeretterjesztő előadásokra, felnőtt tanfolyamokra, klubokra hétköznapokon. Itt vetted az első ásványodat még gyerekként, és talán az első csók is e falak tövében talált meg egy meleg nyári napon. Ezt csak te tudhatod, illetve még valaki…

Bárhogy is legyen, egyedül sohasem voltál itt, az biztos. Lehet, hogy egyedül jöttél, de itt már nem úgy voltál. Akár alkalmi, akár rendszeres programon, de egy közösség részeként vettél részt. Csupa olyan emberrel, akiket ugyanaz érdekelt – érdekel – mint téged. Nemcsak távolról, nemcsak gondolva rá, hanem tevőlegesen, cselekvőn. Hiszen eljöttél, eljöttetek, együtt voltatok, közös élményt szereztetek, kapcsolódtatok, mindig volt témátok. Ha körbe néztél, tudhattad, sokan vannak még rajtad kívül, akiket ugyanaz érdekel, mint téged.

Ami mindezt összekötötte az elmúlt ötven évben, az az 51×44 méternyi beton, vas és üveg. Egy épület. Egy agora, csak hogy görög szóval zavarjam össze a római hagyományokat.

Lehetne persze egy félig földbe süllyesztett „szögletes amfiteátrum”, de nem az. Viszont állandó közösségi, kulturális tér már évtizedek óta.

Na igen, az állandóság. Meg persze a változás. Két ellenpólus, mégis gyakran együtt mutatkoznak. Az épület és a látogatók. Már te sem jársz el otthonról annyit. Kockulsz? Ja nem, social média bocs, szinte el is felejtettem. Illetve az sem, mert a mesterséges intelligenciával csevegsz, aki mindig a zsebedben van. Pazar érzés, nem? Bár kicsit talán magányos.

A 70-es években attól féltünk, hogy a televízió megöli a társas kapcsolatokat, „kisajátítja” a kultúrát. A 90-es években attól, hogy az internet fogja, majd a 2010-es évektől a social média lett a félelem tárgya, most pedig a mesterséges intelligencia, tudod, ami a zsebedben van. Bár ez végül is nézőpont kérdése, lehet, hogy ő pont rólad gondolja ugyanezt.

Bárhogy is legyen, az épület a San Marco és a Reménység utca sarkán áll. Idén ötvenéves. A Kévés György tervezte épület rendkívül innovatív volt a maga korában. Nagy alapterület, variálható, többfunkciós terekkel, a színházterem teteje az épület tengelyhossz irányában, két részben, előre és hátra elhúzható. A terei világosak, ablakai nagyok, a belső terek szinte eggyé válnak a kerttel. A színházterem oldalfalai mozgathatók, még nagyobb térélményt biztosítva ezzel.

Persze már fél évszázados, helyenként kicsit kialvatlan benyomást tesz, de hát ötvenévesen nem ébredsz már mindig fitten.

Ha eljössz, megtelik élettel és kivirul. Színes, hangos, nyüzsgő. Olyan, mint régen. Nem, nem kell attól tartani, hogy bármilyen vívmány „lenyomja”, mert bár a virtuális térben szervezzük már az életünket, de a megéléseink nagy részét még mindig a való életben tapasztaljuk meg.

Vajon a San Marco utca 81. pusztán egy házszám, egy épület lenne, amit ünneplünk, többféle névvel, ezer arccal? Hiszek benne, hogy a térnek „lelke van”. Emlékezete is, ha úgy tetszik. Ötven év alatt több százezer látogató fordult meg a falak között, több ezer programon. Mennyi impulzus, mennyi emlék?! Te mire emlékszel? Nevetés, felszabadultság, öröm, meglepettség, megérkezés, elgondolkozás, feltöltődés, lelazulás?

Emlékszel a fellépőkre, színészekre, zenészekre, a tudományok képviselőire, tanfolyamvezetőkre, klubvezetőkre, a ház munkatársaira? Sokan voltak ők is. Mindig azért dolgoztak és dolgoznak ma is, hogy amikor ellátogatsz hozzánk, jól érezd magad. Kikapcsolódj, tudást szerezz, feltöltődj. A ház dolgozói, akár láttad őket, akár nem, veled voltak, vannak, érted dolgoznak már 50 éve. Meg persze azért is, mert hittek és hisznek benne, hogy a minőségi kulturális programokat mindenki számára elérhetővé kell tenni.

Ha pedig már visszanéztünk, nézzünk előre is. Változnak a kultúrafogyasztási szokások. Változnak a közösségi kapcsolattartás keretei. Elég gyorsan, akár megéljük, akár nem, akár alkalmazkodunk hozzá, akár nem.

Hiszem, hogy az Óbudai Kulturális Központ szellemiségében képes megújulni, képes alkalmazkodni a változó igényekhez. Remélem, hogy az épület is a korszellem szerint változik majd, és további évtizedekre szolgálhatja Óbudát, Óbuda kultúráját és valamennyi látogatóját.

Boldog születésnapot ÓKK!

Előzmények

BUSZESZ. A rövidítés az egykori Óbudai Szeszgyár, azaz a Budapesti Szeszipari Vállalat nevét rejti, amelynek kiterjedt, 5 hektáros gyártelepe épületekkel, pincékkel, medencékkel, tartályhelyekkel és egyéb létesítményekkel 1867 és 2017 között működött, a Sorompó u. – Bogdáni út – Folyamőr u. – Gr. Esterházy-rakpart által határolt területen. Ez azonban csak a terület legújabb kori története. A római korban egészen más szerep jutott neki: ez a zóna is része volt az aquincumi legiotábor körül kialakult katonaváros északi részének.  A római város ezen területe  már külvárosi rész lehetett,  nagyrészt egyszerű lakóházakkal és műhelyekkel, de a közelben gazdagon, falfestményekkel, mozaikokkal díszített és padlófűtéssel is ellátott, nagyméretű városi házak is előkerültek (ún. domusok). Az egykori gyárterületen már a 19. század második felében – a gyárépítkezésekhez kapcsolódóan – is zajlottak kisebb ásatások, ekkor római kori sírok, fal- és padlómaradványok, csatornaszakaszok és úttest-részletek kerültek napvilágra. A telekkel szemben, a mai Kaszap István park helyén pedig 1973–1981 között egy nagy méretű, mozaikpadlókkal és festett falakkal rendelkező előkelő városi lakóházat tártak fel a BTM Aquincumi Múzeumának régészei. A modern kori kutatás a volt BUSZESZ területén 2017-ben kezdődött Budai Balogh Tibor régész vezetésével, amikor az akkor még csak tervezett lakópark helyén kisebb szondaárkokkal pásztáztuk a rendelkezésre álló területet, és már akkor nyilvánvaló volt, hogy észak felé egyre gyérülő intenzitással, de végig római kőépületek kerülnek elő, azaz a katonaváros északi szegélyének – a mai Aquincumi Múzeum régészeti parkjában láthatóhoz nagyon hasonló – városi szövete húzódik az egykori gyárterület alatt. A régészeti ásatásokat egyébként itt az örökségvédelmi törvény teszi lehetővé, sőt szükségessé: a telek  – a korábbi kutatások eredményei alapján – régészeti védettség alatt áll, ahol minden 30 centimétert meghaladó mélységű földmunkát régészeti kutatásnak kell megelőznie, és amely kutatást – szintén jogszabályi előírás alapján – a beruházói oldalnak kell finanszíroznia (azaz annak, akinek érdekében áll a földmunka).  Ez automatikusan érdekellentéteket szül a beruházók és az örökségvédők (hatóság, múzeumok) között: az építtetők haladni akarnak a beruházásukkal, és minimális költséggel „megúszni” a régészeti feltárást, a múzeum(ok) pedig menteni szeretnék az egyre csökkenő mennyiségű régészeti emlékanyagot, lehetőség szerint úgy, hogy abban minél kevesebb kár essen a beruházások nyomán.  Ez utóbbi problémakör leginkább akkor szokott felmerülni, ha egy régészeti kutatás során épített emlékek (falak, padlók) kerülnek elő, azok ugyanis – jellemzően – nem mozdíthatók el a helyükről, a törvényalkotó szándéka szerint. Amennyiben azonban az előkerülő régészeti emlékek rossz állapotban vannak (például csak néhány kődarab maradt meg az egykori falakból), esetleg összefüggésükben nem értelmezhetők (azaz nem tudjuk, mihez tartoztak, mi volt a szerepük) és/vagy nincs tudományos szempontból kiemelkedő jelentőségük, akkor és csakis akkor dönthet úgy a mindenkori örökségvédelmi hatóság, hogy a megóvás helyett (ami legtöbbször a visszatemetést, elfedést jelenti) a régészeti feltárás és a mindenre kiterjedő, korszerű dokumentálás után az emlék elbontható.

Az első Aquincum-katonavárosi mithraeum… örülünk?

Hasonló helyzet körvonalazódott az egykori BUSZESZ területén is, bár itt a beruházói oldal a BTM Aquincumi Múzeumát a kezdetektől fogva partnernek tekintette, folyamatosan támaszkodott (és támaszkodik ma is) a múzeumtól kapott régészeti információkra. Ugyanakkor azonban tény: a két oldal szempontjait sokszor nehéz összeegyeztetni, valamennyi kompromisszumra mindkét fél irányából szükség van.  Itt, a folyamatosan épülő lakópark minden egyes épületének, illetve mélygarázsának helyét 2018 óta folyamatosan tárják fel a kollégák, fokozatosan haladva északról (Bogdáni út) dél felé. A munkálatok során körvonalazódott a zóna több periódusú római kori topográfiája, sőt, más korszakok emlékei (elsősorban őskori kultúráké, de népvándorlás- és Árpád-kori megtelepedés nyomai) is előkerültek. Az aquincumi katonaváros északi beépítési határát jelző, több periódusú késő római kori temetők sírjait dél felé egyre inkább a kőalapozású épületek, az ezekhez tartozó csatornák és útrészletek váltották fel, amelyeket részben ugyan roncsoltak a gyár pincéi, közművei és egyéb objektumai, de még így is szépen kirajzolták az egykori római település szerkezetét. Az igen szép számú leletanyag – érmék, kerámia- és üvegedények, bronz viseleti tárgyak, csonteszközök – pedig a városrész mindennapjairól árul el sok mindent.

2023. késő őszén a katonaváros dél felé egyre sűrűbbé váló falmaradványai között Milbich Tamás régész – nagy meglepetésre –, egy kis méretű, furcsa alaprajzú épület részleteit tárta fel, mindössze fél méterre az egykori gyárudvar betonburkolata alatt. A 4,2m×3,9m alapterületű háromhajós, barlangszerű épület jellegzetes alaprajza és a belőle előkerülő leletek korán egyértelművé tették, hogy itt egy Mithras-szentéllyel állunk szemben. A birodalom-szerte (Róma, Ostia, Poetovio) elsősorban a katonaság körében népszerű, titkos kultusz alapvetően a jó-rossz, sötétség – világosság ellentétpárjára épülő vallás volt, amely egyfajta megváltást ígért a beavatott résztvevőknek. A régészeti kutatás számára még mindig csak részleteiben ismert kultusznak számos épületét ismerjük az aquincumi polgárvárosból és Pannonia más településiről is (pl. Fertőrákos, Campona – Nagytétény) de ez az első alkalom, hogy a katonaváros területén is előkerült egy Mithras-szentély, amelynek unikális leletei ráadásul közelebb is visznek minket a kultusz megértéséhez. A gyárépületek által sajnos meglehetősen roncsolt állapotban, több ponton hiányzó falszakaszokkal előkerült épület talán egy magánházhoz kapcsolódó, kis „családi” szentély lehetett. Az épület legalább egy átépítésen keresztülment: első változata a Kr. u. 2. században épülhetett, ma ismert, átépített formáját a Kr. u. 3. század során nyerte el, és a 260-as években egyre sűrűbbé váló barbár támadások során hagyhattak fel a használatával. A mithraeum cellájában részben még eredeti helyükön voltak a kis méretű, mészkőből vagy homokkőből faragott oltárkövek, egyikükön festett felirattal. A terem közepén egy nagy patás állat koponyája és egy mécses is előkerült, de sikerült megmenteni az épületbelsőt egykor díszítő falfestmények töredékeit is, az egyik darabon egy fríg sapkás alak (talán maga Mithras) látható.

Hogyan tovább?

Ahogy a fentiekből látható, az épülő lakópark területén egyedülálló, a katonavárosból eddig ismeretlen épülettípus – részben roncsolt – falai kerültek elő 2023. késő őszén. A helyzet mindegyik félnek komoly dilemmát okozott: a beruházói oldalnak azért, mert a kis szentély a tervezett mélygarázs területére, annak szintjei közé esett, így itt meglátásuk szerint parkolóhelyek kerültek volna veszélybe. A múzeum régészei és az örökségvédelmi hatósági oldal pedig a páratlan lelet épségéért aggódott, illetve ez utóbbinak azt kellett mérlegelnie, hogy a jogszabályi előírásokat és a szakmai szempontokat is mérlegelve az épület megtartását írja-e elő az építtetőnek, vagy engedélyezze a bontást, a korábban fejtegetett szempontok mentén (emlék állapota, értelmezhetősége stb.). Az időközben médianyilvánosságot is kapott mithraeum jövőbeli sorsa érdekében felszólalt számos szakmai szervezet és kutató is (pl. Ásatási Bizottság, MTA Régészeti Tudományos Bizottsága, MTA Ókortörténeti Bizottsága, ICOMOS stb.). A több körben zajlott egyeztetések és a régész szakma egyértelmű állásfoglalása nyomán – ti. hogy a páratlan emléket meg kell őrizni az utókor számára – 2024. tavaszán körvonalazódott a megoldás: mivel az elfedés, visszatemetés a mélygarázs miatt itt nem volt opció, a szentélyt ki kell emelni, és a lakópark elkészülte után, lehetőség szerint ugyanott, de magasabb térszínen be kell mutatni a nagyközönségnek. Ennek teljes költségét szintén a lakóparkot építő cég viseli. A megoldás nyomán a beruházói oldal kiválasztotta a kiemelést végző céget, és a majdani bemutatást tervező építészirodát, majd elkezdődött a szentélyfalak kiemelésének precíz és minden szempontra kiterjedő tervezése: a falszakaszok állékonyságának, anyagának, nedvességtartalmának vizsgálata után azokat leválasztották az alattuk található földrétegről, bekalodázták, majd be is dobozolták, és 2025. április elején kiemelték őket. Az igen hosszadalmas munkafolyamat eredményeképpen sérülésmentesen sikerült a falakat kiemelni eredeti helyükről, és egyelőre „becsomagolt” állapotban várják a visszahelyezés időpontját. Jelenleg a kis szentélynek végleges otthont adó védőépület tervezése zajlik. Ez már a lakópark rendezett, parkosított környezetében épül meg 2027-ben.

Egy fenntartható emlék

Amikor döntés született arról, hogy az Aquincum-katonavárosi kis mithraeum megmentése kizárólag a kiemelés útján lesz lehetséges, több szempont és cél is lebegett a szemünk előtt, a régészeti emlék megmentésén, megőrzésén túl. Mindenekelőtt azt volt fontos tisztázni a beruházói oldallal – és ebben szerencsére teljes konszenzus volt –, hogy a bemutatandó emléknek mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie. Erre a lakópark közforgalomnak megnyitott parkja tökéletesen alkalmas, a védőépületbe kerülő szentély bárki számára bármikor látogatható lesz. A másik nagyon fontos szempont a fenntarthatóság: olyan módon kell a mithraeumot hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára, hogy abban a következő évtizedekben se következzen be állapotromlás, illetve a védőépület (és a romemlék) jó karban tartását, üzemeltetését is biztosítani kell, hiszen az emléket a jövő generációi számára mentjük meg, nem megújuló energiaforrásként tekintve rá. Erre az építtető garanciát vállalt. Végül, de nem utolsó sorban igen lényeges lesz ezen kis „múzeum” szerepe adott esetben az oktatásban, ismeretterjesztésben és az identitásképzésben. Mindezeket a feladatokat, célokat ismeretterjesztő szövegek, képek és a szentélyből előkerült tárgyak replikái segítik majd.

 Van új a nap alatt?

A most körvonalazódó megoldás persze – szerencsére – nem egyedüli az aquincumi településegyüttes területén. Több olyan jó gyakorlat is van már Óbudán, ami azt jelzi számunkra, hogy egyre több telektulajdonos, beruházó érzi magáénak és egyúttal büszke is a területe régészeti örökségére, jelesül a római kori hagyatékra. Ilyen jó példa a Római Strand: a fürdő 2000–2001-ben lezajlott teljes rekonstrukcióját követően a korábban már helyreállított római kori kis templomrom kitisztítása mellett az akkor előkerült kútházrészlet és az egykori Tóvendéglő (korábban lőpormalom) római köveket is szép számmal tartalmazó falrészletének helyszíni bemutatására is sor került. A 21. századi igényeknek megfelelően átépített strand tehát – amelynek medencéit egyébként mind a mai napig a rómaiak által is hasznosított források táplálják – hűen őrzi a terület múltját.  Dél felé, az egykori legiotábor területén, a II. Polgár utca 1. szám alatti telken  – egyebek mellett – a tábor keleti fő gyűjtőcsatornája bukkant elő 2006-ban. A jó állapotú, részben még eredeti fedőköveivel és tisztítóaknáival együtt megmaradt, a Kr. u. 2–3. századra keltezhető konstrukció beindította a beruházói oldal fantáziáját, és a fantasztikus lelet ma az irodaház bejárati terében, ízléses kivilágítással, eredeti helyén, üvegpadló alatt tekinthető meg.  Az aquincumi katonavárostól délre, időben és térben is hosszan elnyúló római kori temető különleges, kőfalakból álló sírkertjei és reliefes sírkövei bukkantak elő a II. Lajos u. 4–6 alatt épült társasház (Zsigmond Udvar) építése kapcsán 1995-ben. Szerencsére az építtető itt is az előkerült emlékek bemutatása mellett döntött, amelyeket fáradságos munkával, eredeti helyükről kiemelve, a társasház belső udvarán lehet megtekinteni – tájékoztató táblákkal együtt –,  példaértékű módon. A sort – szerencsére – még bőven folytathatnánk további példákkal. A fentiek ismeretében és a most zajló tervezési folyamat láttán minden reményünk megvan arra, hogy a lakóparkban – a tervek szerint 2027-ben – mindenki számára elérhető módon megnyíló kis bemutatóhely szaporítja majd a jó példák sorát Óbudán, és méltó módon állít majd emléket az aquincumi katonaváros első kis Mithras-szentélyének. 

A filmrendezőt Hariss Ottónak hívták, és az volt a legfőbb nevezetessége, hogy már legalább tíz, de inkább tizenöt éve nem rendezett filmet. Hogy miért alakult így a pályafutása, azt máskor, egy másik írásműben fogom elmondani. Most elég annyi, hogy az 1990-es évek szabadabb levegőjében három nagyjátékfilmet is leforgathatott, és még történetünk idején, a 2010-es évek közepe táján is ennek lassan halványuló szakmai tekintélyéből élt. Persze, magából a szakmai tekintélyből akkor sem lehet megélni, ha tündököl. Ha pedig lassan halványodik, akkor végképp nem. Így érthető, hogy Hariss… ne szépítgessük… nyomorgott. Ezenkívül kopaszodott is. Már fénykorában, harmincas évei elején is csupaszon fénylett a feje búbja. Mostanra már csak a halántékán és a tarkóján őrizte némi szürkés borosta a gyerek- és kamaszkori hullámos hajfürtök emlékét.

Ami a nyomorgást illeti, ne a nehezen élők mélyszegénységét képzelje az olvasó. Színes, szélesvásznú nyomorúság volt ez, elbukott filmrendezőhöz méltó.

Olyasmikben mutatkozott meg, hogy például azt a félig kész családi házat a Remete-hegy oldalában, amelyet egyik filmje jövedelméből vásárolt még annak idején, sohasem volt képes készre építtetni, de még az állagmegóvásra sem volt pénze. Igaz, akarata és figyelme sem volt hozzá. Nem tudta rendszeresen fizetni, ezért inkább lopta a villanyt. Egy hozzáértő barátja segítségével kiépített egy kábelt, amely megkerülte a villanyórát. Így viszont éjjel-nappal rettegett a lebukástól. Továbbá néha mégiscsak át kellett engednie némi áramot a villanyórán keresztül is, mert a gyanú elterelése végett valamennyi fogyasztásnak minden hónapban keletkeznie kellett. Viszont ez a csekély összeg is néha igen súlyos gondot okozott neki.

Máskor váratlanul pénzhez jutott. Elvállalt egy filmes tanfolyamot, vagy azokat a forgatókönyveket zsűrizte, amelyek bezúdultak egy-egy pályázatra. (Aki nem próbálta, nem is tudhatja, milyen testi-lelki gyötrelemmel jár három nap alatt százötven forgatókönyvet végigolvasni. Ennél súlyosabb szenvedést már csak az okoz, ha valaki úgy értékeli és rangsorolja a forgatókönyveket, hogy nem olvasta őket.) Ha pénzhez jutott, Hariss elhívta az épülő romos házba azokat a barátait, akik még maradtak neki. Osztrigát ettek (Budagyöngye, halpult), pezsgőt ittak. Az osztrigák felnyitásakor Hariss többnyire megvágta a bal kezét az ilyenkor használatos keskeny pengéjű bicskával, de nem bánta. A vágott seb, amíg be nem gyógyult, arra emlékeztette, hogy nemrég még volt pénze.

Hariss napjai a Kolosy téren kezdődtek vagy végződtek, a Friss kávézóban, ahol mulatságosnak szánt, nagy méretű, tarkabarka állatfigurák borítják a pulttal szembeni északi falat. Mármint a jobb napjai kezdődtek vagy végződtek itt, amelyekből régebben is kevesebb akadt a rossz napoknál, de újabban még inkább eltolódott az arány a rossz napok javára. Itt, a Friss kávézó valamelyik Bécsi út felé eső asztalánál mesélte el egy-egy olyan filmes szakembernek egy-egy újabb ötletét a nap kezdetén (ötletei még mindig voltak), aki hajlandó volt szóba állni vele, és itt hallgatta meg a nap végén a biztatásba öltöztetett vagy éppenséggel pőrén didergő visszautasítást. 

Volt neki egy autója, egy Opel Corsa „A”. Használtan vette potom pénzért, amikor éppen volt a birtokában potom pénz. Nemrég járt le a kocsi műszaki vizsgája, de nem ez volt a legfőbb baj vele, hanem az, hogy a rendőrök elkobozták Hariss jogosítványát, miután rajtakapták, hogy ittasan vezetett.

Azóta is használja a rozsdafoltokban és horpadásokban bővelkedő gépkocsit (már amikor van pénze tankolni), de persze jogosítvány nélkül, mellékutcákon óvakodva, szorongástól vacogó foggal.

Ezek voltak a jobb napjai. De már mondtam, hogy a rossz napok voltak túlnyomó többségben.

Egész napokat töltött azzal, hogy hanyatt feküdt az ágyon, és a plafont bámulta. Ha tehette, vett egy üveg vodkát, és berúgott. Sajnos olyan gyógyszereket szedett, amelyek nem férnek össze az alkohollal, és fél üveg vodka elfogyasztása után huszonnégy óráig pokolian rosszul érezte magát.

Néha összeszedte magát legalább annyira, hogy odament az ablakhoz, és kikönyökölt. Két ablak is volt, az egyik délre, a másik keletre nézett. Sötétedés után a déli ablakot részesítette előnyben. A dél felé eső szomszéd házban egy középkorú, de még eléggé csinos nő lakott. A rendező valaha a nevét is tudta, de már elfelejtette. A szomszéd ház kivilágított ablakában meg lehetett figyelni, amint a nő fésülködik, öltözik, vetkőzik, néha látogatókat fogad.

Nem volt különösebben érdekes vagy izgató látvány, a rendező mégis képtelen volt levenni róla a szemét. Eszébe jutott: ez a nő annyira semmibe veszi őt, hímnemű szomszédját, hogy még csak be sem húzza a függönyt. Néha felbukkant az ablakban a nő mellett egy férfi: vagy ugyanaz a férfi sokszor egymás után, de mindig más-más öltözékben és frizurával, vagy egymást váltogató különböző férfiak, akik mindnyájan a nő által kedvelt típushoz tartoztak, és ezért hasonlítottak egymáshoz.

Poharat emeltek a magasba, koccintottak a nővel, aztán leoltották a villanyt. Vagy még csak le sem oltották. A villanyfényben látszott a vörösbor felszínének csillogása.

Látszott, amint a két arc összeolvad, egybemosódik, majd, mintha a sötétben bujkáló szemtanú a naplementét leste volna ki, eltűnik az alsó ablakkeret horizontja alatt.

Mindez annyira volt érdekes, mint amikor két mókus hancúrozik a keletre néző ablakban kora délelőtt. A rendező szemében ezek is, azok is teremtett lények voltak. Ha a szomszéd nő (valami Tünde) meg az alkalmi partnere ugyanezt ugyanígy el tudnák játszani színpadon, vagy esetleg az operatőr kamerája előtt, az lélegzetelállítóan izgalmas lenne. De így nem az. Vagy a megfeszült idegszálak varázslatos koncentráltságában gyönyörködhetünk, vagy élvezhetjük az élőlény öntudatlan cselekvéseit, egyiket a másik után.

A kettő között nincs középút.

Ha egy vidéki művelődési ház lecsupaszított színpadán – így töprengett a rendező – szabadjára engednénk egy aligátort… vagy csak egy aligátorteknőst… hű, milyen hevesen dobogna a torkunkban a szív! Körmünket rágva figyelnénk: merre indul, merre fordul, mit roppant szét borzalmas állkapcsával a lassú mozgású, kíméletlen szörnyeteg?

Aztán ráébredt, hogy ez is csak egy ötlet. Már utálta a saját ötleteit. Elhitette magával, hogy az ötletek túltengése okozta a vesztét. Hess, te ötlet! Mars ki!

Vagy ha például a néző azt látja tizenötször egymás után, hogy az a szereplő, aki a színpad jobb szélén kiszalad, még ugyanabban a pillanatban beszalad bal felől. Hihetetlen látvány! Ilyen nincs! Márpedig van. És csak az előadás legvégén lepleződik le a trükk, hogy tudniillik egy ikerpárról van szó. Hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Egyformán vannak öltöztetve. Egyikük kiszalad jobbra. Másikuk beszalad balról. A néző pedig azt hiszi, hogy a kettő: egy. Ezt a trükköt a rendező Kecskeméten alkalmazta, ahol egy amerikai bűnügyi vígjátékot rendezett még 1993-ban. 

Fénykorában, amely sajnos régen elmúlt, színházak is hívták rendezni.

Délelőttönként, ha volt annyi akaratereje, hogy az ablakhoz vánszorogjon, majdnem mindig a keleti ablakot választotta, amelyen át ilyenkor besütött a nap, hacsak nem borította felhőréteg az eget. Délelőttönként megjelent a mókus az ablakpárkányon. Széles ablakpárkány volt, bádoggal borítva. A bádog felületen egy helyütt mély horpadás volt, amelyben összegyűlt az esővíz. A mókus mutatványa abban merült ki, hogy odament a horpadáshoz, és kiitta a vizet. Egy kicsit kapargálta a bádogot, mintha elásott diót keresne, aztán továbbállt.

Mindig csak egy mókus jött, sohasem kettő. Pedig érdekes lett volna megállapítani, hogy: a két mókus hancúrozása vajon Tünde és alkalmi férfipartnere mozgását idézi-e fel a sötétedés utáni déli ablakban, vagy inkább az ikerpár ki-beszaladgálását az 1993-as kecskeméti amerikai bűnügyi komédiában? 

Annyi biztos, hogy a mókusról ugyanúgy alig-alig volt eldönthető, mint a déli ablakban kifigyelt férfiról: ez vajon még ugyanaz a példány mindig más öltözékben, vagy különböző példányok, amelyek zavarbaejtően hasonlítanak egymáshoz?

Olyan napokon, amikor a mókus elmulasztotta tiszteletét tenni a keleti ablakban, a rendező messzebbre nézett. A meredek hegyoldalból elébe táruló tájat figyelte és a ragadozó madarakat, amelyek napos időben hol a Hajógyári-sziget, hol a káposztásmegyeri lakótelep fölött köröztek.

Nem tudta, miféle madarak ezek. Egerészölyvek? Rétihéják? Nem értett a madarakhoz. Miközben levegőbe rótt köreiket figyelte, ismét csak az volt az érzése, hogy nem tud az égvilágon semmit.

Többször is előfordult, hogy naplementekor világosan látott maga előtt egy sok száz évvel ezelőtti lovast, aki éppen elhagyni készül a mai Óbuda területét, mert a birodalom, amelynek ő a katonája volt, átengedte a terepet a barbároknak. Harissnak ilyenkor eszébe jutott egy száz évvel ezelőtti verssor: „Hanyatló napba néz hanyatló nép fia.” Nem olvasott verseket, de ez a sor valamiért megragadt az emlékezetében. Még azt is tudta, hogy ez a népvándorlás kori lovas nem a Remete-hegy oldalában nézi a leáldozó napot, hanem lejjebb, közelebb a Dunához, valahol a mai Kolosy téren vagy a Pók utcai lakótelep déli szélén. Váratlanul felmerült benne a kérdés: ki lehetett az a Kolosy nevű személy, akiről a tér, az ő kedvenc tere kapta a nevét?

Az Óbuda melletti Budaújlakon található egykori Lujza tér a huszadik század eleje óta a szabadságharc vértanújaként tisztelt Kolosy Györgyről van elnevezve. Kolosy igen fiatal volt, húsz-huszonkét éves lehetett az 1848-as forradalom kezdetekor, és egyetlen számottevő cselekedetet vitt végbe egész életében, azt, hogy meggyilkolta gróf Lamberg Ferencet, Magyarország frissen kinevezett katonai parancsnokát és ideiglenes nádorát.

Igaz, Kolosy élete éppen e számottevő cselekedet miatt kurtára sikeredett. A szabadságharc bukása után elfogták, és kötél általi halálra ítélték, az ítéletet pedig végrehajtották. Még ekkor, 1850 elején is aligha volt idősebb huszonnégy évesnél.

Ráadásul a gyilkosságot nem is egymaga követte el. Ez a gyalázatos bűntett ugyanis tömeges önbíráskodás, újabb keletű szóval lincselés volt.

Emlékét az sem szépíti meg, hogy Petőfi Sándornak ez a verssor jutott eszébe róla: „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Az idézett sor és az egész vers, amely tartalmazza, inkább a költő szobrára vet árnyat. Egyébként a szobor ott áll az egykori tetthely, a pest-budai hajóhíd közelében.

Nem tudom, hányan vehettek rész Lamberg meggyilkolásában, majd holttestének meggyalázásában. Nyilván annyian, ahányan odaférhettek a hajóhídon a közelébe. A hajóhíd a korabeli metszeteken és litográfiákon nyolc-tíz méter szélesnek látszik, másképp el sem fért volna rajta a kétirányú forgalom. Ennek alapján nagyjából fölbecsülhető, hány kapával, kaszával, baltával, furkósbottal felszerelt embertársunk vehette körül az altábornagy kocsiját.

Kolosynak történetesen kard volt a kezében, de nem ezért volt ő az egyetlen, akit elítéltek és kivégeztek a lincselésben való részvétel miatt. A többi tettest vagy nem sikerült azonosítani, vagy ha azonosították is, nem sikerült kézre keríteni, vagy ha kézre kerítették is, nem sikerült hathatós bizonyítékot találni ellenük. Kolosy viszont aznap és másnap városszerte mutogatta vértől ragacsos kardját. Fűnek-fának eldicsekedett vele, hogy ő mérte a halálos kardcsapást Lamberg fejére, majd pedig oktalan hencegését egy évvel és három hónappal később viszontláthatta azokban a vallomásokban, amelyeket elfogatása után elébe tárt a vizsgálóbíró.

Meg sem próbálom érzékeltetni, hogyan keletkezik és erősödik meg a politikai szándékból ármányosan szított népharag. Nem írom le, milyen félreértések, félremagyarázások és hazugságok nyomán dühödik fel számos jóravaló ember annyira, hogy akik tegnap még egy legyet sem szívesen ütöttek agyon, ma már vért és agyvelőt, májat és beleket ontanak. Nem találgatom, kik adtak ilyen gyorsan fegyvert az ilyen gyorsan vérszomjassá váló sokaságnak, és a helyőrség parancsnoka, noha tudta, hogy Lamberg élete nincs biztonságban, miért nem adott mellé katonai kíséretet.

Szétfeszítené elbeszélésem kereteit Kolosy György alternatív életrajza. Nem próbálom találgatni, hogyan alakult volna az élete, ha elkerüli a felelősségre vonást vagy legalábbis az akasztófát. Bizonyára derék ember lett volna belőle, jó családapa, és az alkotmány helyreállítása után az újonnan megkoronázott király hűséges alattvalója, miközben akár gyűlölhette is a császárt, aki ugyanaz a személy volt.

Ott függött volna dolgozószobájában egymás mellett Kossuth Lajos kormányzó elnökünk és I. Ferenc József apostoli királyunk arcképe. Nem jutott volna eszébe, hogy a két férfiú között kibékíthetetlen ellentét áll fenn. Azt sem firtatta volna, hogy: mitől apostoli jellegű a magyar király a vasút és a távíró korában? És ha már, akkor Kossuth mint elnök és kormányzó miért nem apostoli?

Talán gépész- és építészmérnök lett volna belőle. Talán ő tervezte volna az Újlak főterén, a későbbi Kolosy téren álló Lujza Gőzmalom hatalmas épületét, amelyet a tulajdonos, Wahrmann Mór szeretett feleségéről, Gold Lujzáról nevezett el. 

A teret pedig, ha egy hosszú, munkás élet után is az ő nevét viseli, nem a vérengzésben való részvételért, hanem építészeti munkásságáért nevezték volna el róla valamikor a századforduló után.

Harissnak eszébe jutott: nem Hunyadi Jánosról, nem is Petőfi Sándorról, hanem Kolosyról kellene múltunkba néző filmet forgatni. Ugyanakkor tudta: ilyen filmre sohasem lesz megbízás, de ha lenne is, aligha őt szemelnék ki rendezőnek.

(A nyitóképen: távolban a Kolosy tér és az Újlaki templom, jobbra a Lujza gőzmalom, 1938  Forrás: Fortepan/Rados Tamás OSB)

Jövőre lesz 20 éve, hogy a Corvin-negyedben, a Páva utcában megnyílt az első Chefparade: az volt a szempont, hogy a helyszín közel essen az akkori irodához és lakáshoz is. A siker azonban olyan gyorsan jött, hogy három-négy évre rá megnyílt és azóta is üzemel a zászlóshajó, a Bécsi úti, 440 négyzetméteres, kétszintes óriás konyha, ahol négy szeparált főzőstúdió működik összesen 14 főzőpulttal – és szinte folyamatos teltházzal.
„Jókor voltunk jó helyen” – mosolyog Kócsa László, a Chefparade ügyvezetője. „A társaimmal együtt tanácsadó céget vittünk és viszünk, coachinggal, csapatépítéssel, én pedig át akartam ültetni a hobbimat is az üzletbe. Ma már banálisnak tűnik, de akkor még eredeti és újszerű ötlet volt dedikált főzőiskolát nyitni, ahol egynapos kurzusokba lehet bekapcsolódni. A csapatépítéssel foglalkozó cégeknek ez túl melós volt, túl sok beruházással, pakolással, nagy logisztikával, hagymaszaggal jár. A nagy öregeknek a vendéglátósok közül pedig túl absztrakt, nem egy étlappal megyünk, egyszerre történik túl sok apró dolog, ami teljesen más szervezést és hierarchiát jelent, mint a klasszikus vendéglátás. Mi tehát megcsináltuk, és ezzel évekig egyedülállók voltunk a piacon.

Ha voltak is korábban hasonló kezdeményezések, azok főzőbemutatók, de valójában inkább termékbemutatók voltak. Sokáig nem is jött utánunk senki.”

Az eredeti belvárosi helyszín is működik a mai napig, bár sokkal kisebb, mint a budai egység, pár évvel ezelőtt pedig újra bővült a paletta egy etyeki helyszínnel, ahol még rossz időben is elfér majdnem 150 ember. „Régóta gondolkoztunk egy „country” típusú helyszínben, és egyszer csak összeértek a szálak. Etyeken eladóvá vált egy nekünk tökéletes helyszín, amit gyakorlatilag egy éven belül meg tudtunk nyitni. Az még pont az a távolság, ahová hajlandók kimenni az emberek, de már megadja azt a romantikát, amiért vállalják az utat, a szomszédunkban pedig több aprón kívül két nagy, elegáns borászat is található. Etyek pedig szintén óriásit fejlődött és hívószóvá vált az utóbbi évtizedekben, tehát nem kell már magyaráznunk, hogy hová is érkeznek a vendégeink.”
Három egység ide vagy oda, a Chefparade hallatán először mindenki Újlakra indul, és külön kell szólni, ha nem ott lenne a randi. 

Mi egy kóbor nyári hétköznap délelőtt érkeztünk Kócsa Lászóhoz, amikor minden józan számítás szerint úgy kellene pangania a városnak, hogy az ördögszekerek kergetőznek a villamossíneken – ehhez képest az egyik főzőstúdióban tíz-tizenkét gyerek zsizsegett mindenféle habos tálak körül, a másik pultnál két séfkabátos férfi készítette elő egy másik kurzus alapanyagait, és érezni lehetett, hogy a ház többi részét sem a por lepi éppen. De ha valaki veszi a fáradtságot és a cég honlapján megnézi a kurzuslistát, ezen nem fog meglepődni: egyrészt zavarbaejtően nagy a választék, másrészt gyorsan kiderül, hogy nagyon sok kurzusra nem fogunk elsőre bejutni, olyan népszerűek. A kurzuskereső menüpontjait nem nagyzolásból csoportosították helyszín, tematika és az alapján, „amire van is hely”.
„Egyszerre sok felé figyelünk, hogy a trendek elé tudjunk menni” – magyarázza László. „Figyelni kell persze a budapesti belvárosra, de a londonira is, vagy a nagy konyhák trendjeire, ezek pedig rendkívül gyorsan változnak. Sokszor előfordul, hogy séfet keresünk egy adott témára, de az is, hogy egy szerencsés találkozásra tudunk több kurzust is építeni. Nálunk például már akkor voltak vietnámi kurzusok, amikor még egyetlen vietnámi étterem volt csak a városban, a Fáy utcai piacon, vagy sütöttünk hamburgert, amikor még azt se tudta Budapest, hogy mi az a kézműves burger – ami mára már elcsépeltté is vált.

De egy-egy műfajnak is meg lehet mutatni egyre mélyebb rétegeit: a grillezés minden szépségéhez például egy élet nem elég.

Van például jordán kurzusunk, ahol azt próbáljuk bemutatni, hogy mi a különbség a jordán és a többi levantei konyha között, noha jordán étterem egy sincs a városban. De sokan jártak ott nyaralni, és így szívesen élik újra az élményt. Természetesen többször előfordult az is, hogy egy kurzuson találkozunk egy leendő séfünkkel: egy itt élő, kedves, ragyogó személyiségű indiai hölgyet például azonnal megkörnyékeztünk, amikor hozzánk jött egy társasággal. Ma neki köszönhetők a dél-indiai kurzusaink, amelyek pár nap alatt betelnek, ahogy meghirdetjük őket.”
A műfaj maga megengedi, sőt, megköveteli az állandó útkeresést, ami másoknak vállalhatatlanul fárasztó lehet. A Bécsi úton is volt olyan idő, amikor ebéd menüvel várták a környéken élőket és dolgozókat, de a Covid ezt is elmosta: egyszerűen túl nagy munkával járt délelőttől kora délutánig vendéglátóhelyként működni, kora estére pedig átalakulni főzőiskolává. A két közönség pedig jóval kevésbé fedte át egymást, mint amire számítottak volna. Persze, vannak olyan alkalmak, amikor kifejezetten ők főznek, a vendégsereg pedig nem dolgozni, hanem enni érkezik, de ezek mára ünnepi eseményekké váltak. Például egy-egy szakácskönyv kiadását vagy újranyomását ünneplik ezzel, a Chefparade-nak ugyanis már öt (plusz egy) saját kiadású tematikus szakácskönyve is született: a plusz egy az angol nyelvű, magyar konyhát bemutató receptkönyv magyar fordítása. Kiderült ugyanis, hogy a hagyományos recepteket nemcsak a turisták keresik, hanem nagy igény mutatkozik rá azok körében is, akik a nagymamájuktól már nem tudták megtanulni a családi recepteket, vagy éppen nem a „Venesz-károsultaknak” becézett generáció fogásait és konyhatechnológiáját szeretnék megörökölni.

Apropó, külföldiek: a magyar konyhát bemutató kurzusokat nem csak az itt élő külföldiek, divatos szóval expatek látogatják – ők egyébként jelentős ügyfélkört jelentenek a Chefparade-nak, mert a tapasztalatok szerint sokszor jóval intenzívebben „élik” a várost, mint a tősgyökeres budapestiek. Ám szerencsére nagyon sok idelátogató turista is van, aki testközelből szeretné megismerni a magyar kultúrát és néplelket, és nem elégszik meg azzal a goulash-menüvel, amit a hajóról leszállva kínálnak nekik az első sarkon – és amit, valljuk be, a legtöbb magyar felháborodva kérne ki magának, ha elé tennék. Ilyen szempontból tehát az intézmény a „magyar konyha angolul” koncepcióval egyfajta kultúrmissziót is betölt. Munkásnak ez is munkás, hiszen őket, tehát a pár napra Budapestre érkező, gyorsan átutazó, de igényes turistákat elérni egy külön szakma: van olyan kolléga, aki csak ezzel foglalkozik a cégnél. Ami, ha már a számoknál tartunk, meglepő. Főleg ahhoz képest, hogy az egész onnan indult, hogy „csináljunk a hobbiból céget is”. Közel 20 év alatt akkorára nőtt a vállalkozás, hogy ma 26 főállású és további 30 külsős, „beugrós” ember dolgozik a Chefparade-nak.

Ami úgy viszont egyáltalán nem tűnik soknak, hogy a három helyszínen évi 1500 kurzust tartanak, és a céges és magánrendezvényekkel együtt huszonhétezer vendég fordul meg náluk.

És itt kell újra visszatérnünk a logisztikára, ami miatt a vérbeli vendéglátósok leizzadnának az adatalapú háttérmunka mennyiségétől: míg egy nagyobb vendéglátóhelyen nagyjából 200 rendelési tétellel dolgoznak, addig a kurzusokhoz körülbelül 900 cikkelemre van szükség, amit 8-10 helyről kell összevadászni. Ám ebben is sokat fejlődött a világ és Budapest: ma már nem csak egyetlen helyről lehet például távol-keleti vagy speciális és ráadásul jó minőségű tengeri alapanyagokat beszerezni. Ehhez egy külön CMS-rendszert dolgoztak ki, amiben szerepel az összes recept, alapanyag mennyiségbontással, mennyiségi átváltásokkal, „recept a receptben” leírásokkal és számítási lehetőségekkel – ami nyilván egy felbecsülhetetlen érték, de földi halandó egy szót sem értene belőle, de legalábbis hozzá nem merne nyúlni.
És mindebben az a csodálatos, hogy aki vendégként érkezik hozzájuk, az ebből semmit nem vesz észre. Egy percig sem merül fel, hogy ez egy üzem lenne, hiszen az élmény megmarad személyesnek. Odamegyünk tízen, a kezünk alá van készítve minden, olyan konyhai eszközök és sütők segítenek, amire a legtöbbünk csak a nyálát csorgatja kirakatnézés vagy álmodozás közben, és egy kedves és közvetlen profi megmutatja, hogy hogyan tudunk egy-egy alapanyagból otthon, a saját konyhánkban is csodát művelni. A végén pedig kellemesen elfáradva leülünk, együtt megesszük, amit főztünk, majd otthagyjuk a mosogatnivalót. Hát van ennél szebb?
A Chefparade ilyen értelemben tehát testi, zsigeri élményt nyújt mindenkinek – intimitást, anélkül, hogy egy kicsit is zavarba ejtő lenne. Pont, mint a ház, amiben létezik a Bécsi úton: kívülről szép, nem tűnik nagynak, télen-nyáron hívogató – bent pedig mindenki megtalálja a saját csodáját.

A Stelázsi a Lajos és a Nagyszombat utca sarkán, a Pastramival pont szemben egy napperzselte parkolóra nyílik: igaz, könnyen megközelíthető, de nyáron nem a legcsalogatóbb helyszín. Ehhez képest a teraszon már az ebédidő előtt egy órával is több asztal foglalt, a napernyők alatt pihegőkön pedig látszik, hogy nemcsak egy kávéra ugrottak be, hanem megvárják az ebédet.
A mai világban már meggyökeresedett intézménynek számít, hiszen 12 éve nyitott – igaz, nem előzmények nélkül.
„Kevesen kötik össze a két éttermet, mert egyikben sem reklámozzuk, hogy a pár száz méterre lévő Harapó Mókus a testvérvendéglőnk” – meséli Racsek Iván, a Stelázsi tulajdonos-ügyvezetője. „Az sokkal régebbi, 1993-ban nyitottuk apámmal együtt – persze jó nagy generációs harcok közepette, de nagy kaland volt. Szinte még kölyökként ott tanultam meg mindent. Ezzel a helyszínnel évekig szemeztem, mire éppen úgy álltak a csillagok, hogy belevágjak, de úgy tűnik, ki kellett várni a megfelelő pillanatot, mert így lett jó. Viszont a mai napig meg tud lepni, hogy mennyire másként működik a két hely, miközben 800 méterre vannak egymástól.”

Hiába van még a törzsközönségben is sok átfedés, a két vendéglőt másért és másként szeretik a vendégek. Az egyik egy kevésbé frekventált, csendesebb utcában áll, nagy, árnyas terasszal: a Harapó Mókusban a hétvége a legsűrűbb időszak. „Ott sokkal nyitottabban állnak a vendégek a tematikus étlapjainkhoz: ha teszem azt főzünk ötféle pörköltet, akkor kíváncsian jönnek, és kóstolnak. Itt bőven elég nekik a séfajánlat nyújtotta változatosság, viszont hamar betelnek a másfajta rendezvények: a borkóstolók, a vacsoraszínházak, amire viszont a Mókus közönsége nem mozdul meg. A hétköznapi ebédmenüt a Mókusban alig rendelik az a’la carte-hoz képest,  a Stelázsiban viszont akkora volt rá a kereslet, hogy félő volt, hogy másfelé viszi az étterem arculatát. Az étlapok, bár hasonlítanak, a Stelázsiban hiába is próbáltunk újítani, mindig azt vettük észre, hogy végül visszakanyarodtunk az eredeti receptekhez: a vendégek visszajelzései is erre mutattak, és mi is jobban szerettük. Próbáltam egyszer-kétszer levenni például a házi nudlit a desszertek közül: mindannyiszor visszakövetelték.”

Természetesen évszakonként van egy kis igazítás az étlapon, de hiába határozzák el, hogy szűkítik, mindig inkább az új ötletek nyernek, mint a szigor.

Ráadásul Iván folyamatosan figyeli, hogy milyen arányban rendelik ki a vendégek a fogásokat, és hiába a tizenöt főétel, az arány általában kiegyenlített. Ez a gyakorlatban tehát azt jelenti, hogy ha valaki úgy ébred egy reggel, hogy forró vágyat érez egy olyan étel után, amit két éve kóstolt a Stelázsiban, akkor több, mint valószínű, hogy még aznap újrarendelheti ugyanazt. Nem tűnt el, nem lett belőle „small plate” és nem került rá fura színű hab az újragondolás jegyében. Van persze Stelázsi Burger házi húspogácsával, mert a hagyomány nem egyenlő a múltban ragadással, de van rántott borjúmáj és brassói, egészben sült szűzpecsenyével, kolbásszal és krumplikockákkal. A hangsúlyt a trendkövetés helyett a minőségi alapanyagokra és az átgondoltságra helyezik.

„Gyakran jönnek be új beszállítók, akik ügyfeleket keresnek, de én mindig udvariasan ugyanazt válaszolom: szívesen elolvasom a névjegyet, de hosszú-hosszú évek óta ugyanazokkal a cégekkel dolgozom, és nekem a megbízhatóság és a kiszámíthatóság sokkal többet ér pár százaléknyi kedvezménynél.”
A borlap más értelemben hagyományos: itt nem a szortiment, hanem a borok készítői is tisztelik a múltat, ugyanis a borlap főként alig ismert pincék organikusan termelt vagy natúrboraiból áll. Ez persze jóval munkásabb, hiszen a pincéreknek minden egyes tételről mesélniük kell: a pincék valóban picik, a borokból pedig sokszor csak pár száz palack készül összesen. Cserébe viszont a Stelázsiban alig veszik észre a borfogyasztás máshol már kritikus méreteket öltő visszaesését. Gyakori, hogy a ritkább borok iránt elkötelezett törzsvendégek hétköznap estefelé is beülnek megkóstolni egy-két új tételt, vagy hogy a sommelier kóstolót tart akár 6-8 főnek egy kisebb pince vagy kevésbé ismert fajta bemutatásával. „Rengeteg szó esik arról, hogy az emberek egyre kevesebb alkoholt fogyasztanak, de mi ezt alig érezzük. Az fontos szempont, hogy minél természetesebben elkészített borokat kínáljunk, amelyeket személy szerint egészségesebbnek is tartok. A vendégeink pedig szintén tesznek a trendekre: őket a különleges, kis tételben készülő borok érdeklik, és meg is fognak inni belőlük két pohárral. Ezekre nem alkoholos italként, hanem értékes termékként tekintünk, amikben mellesleg van alkohol is. Természetesen tartunk házi limonádét és házi szörpöket, de az alkoholmentesített italsorok irányába semmi kedvem elindulni.”
Azzal a céllal érkeztünk a Stelázsiba, hogy megfejtsük a titkot: minek köszönhető, hogy még Óbudán kívül is a „törzshely” szinominája lett? A titok nyitja pedig a fentebb leírtakból következik: mindez együtt és a biztonságot nyújtó állandóság, amit mindezek együtt adnak. „Volt olyan idő, amikor én is álmodoztam róla, hogy nagyra növünk, és a kettő helyett nyitok hat vagy nyolc helyet! Aztán elengedtem.

Nekem ez pont így jó, éppen elég. Mindkét helyen sok időt tudok tölteni, akár átsétálhatok egyikből a másikba, és legalább arcról ismernek a vendégek.

A munkatársaim közül pedig a legtöbbjükkel évek óta együtt dolgozunk: van, akivel nyolc, sőt, van, akivel tizenöt éve! Aki egy kicsit is ismeri a vendéglátást, az tudja, hogy ez mekkora szó. Persze nálunk is volt egy időszak, amikor nagy volt a jövés-menés: nehezen is viseltem, nagy stresszt okozott, de szerencsére visszatért az a trend, hogy fontosabb, hogy jó és nyugodt helyen dolgozzon valaki, mint hogy valamennyivel többet keressen. Van olyan kollégám, akivel tizenkét évvel ezelőtt dolgoztunk együtt a Harapó Mókusban, és most keresett meg: két hét múlva kezd itt.” 

Nem túl trendi szemlélet a mai világban, hogy valaki felméri, hogy mire vágyik, és ha azt eléri, akkor el tudja engedni a növekedést: élvezi azt, amit elért és a növekedés helyett a kézre álló működtetésben hisz.
Iván olyan mondattal folytatja a gondolatmenetet, amitől felszalad a szemöldökünk:

„Furcsán hangzik, de én például szeretettel gondolok vissza a Covid időszakára: persze benne lenni gyötrelmes volt, de igazi családot kovácsolt belőlünk.”

“Aki maradt, azokkal mind a bőrünkön éreztük, hogy egy hajóban evezünk. Azt mondtam a csapatnak, hogy nem tudom, mennyit tudok fizetni, de amennyit tudok, annyit fogok is. Nem tudom, hogy fogjuk megoldani, de meg fogjuk, mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Erre pedig mindenki felgyűrte az inge ujját és nekiállt: a felszolgálók diszpécserkedtek, akinek volt autója, az nekiállt velem együtt futárként kiszállítani. A szakácsok szinte ugyanazt csinálták, mint addig, de nagyon utáltak dobozba tálalni. Mindenki a sajátjának érezte a Stelázsit, nem csak egy munkahelynek: ez a kötelék meg is maradt és fontosak vagyunk egymásnak. Biztos vagyok benne, hogy ez a bensőségesség, összeszokottság kifelé is sugárzik, a vendégek is érzik. Mégha nem is tudatosul bennük, hogy mitől érzik jól magukat, egészen más így az étterem hangulata. Mellesleg törzsvendégeket is nyertünk: volt, aki akkoriban kezdett tőlünk rendelni, és a mai napig rendszeres vendégünk. De az sem ritka, hogy távolabbról, sőt, vidékről visszajárnak hozzánk: rég elköltöztek máshová Óbudáról, de mi maradtunk a törzshelyük.”

A Stelázsiba nem azért járunk, hogy „élményben” legyen részünk. Az asztalokon a papír tányéralátéten vénséges vén vicceket lehet olvasni, amelyek olyanok, mint a százéves kuplék: nem avíttasak, hanem bájosak és mosolyogva vágjuk rá fejből a poént. Lehet, hogy kóstoltuk már az étlap összes fogását, de tudjuk, hogy nem tudunk mellényúlni. Hogy azt kapjuk, ami oda van írva, és hogy az jó lesz. Hogy nyugodtan tudunk az ebéd vagy vacsora közben a barátainkra vagy üzletfeleinkre is figyelni, nem csak a szervizre. Ha az asztaltársaság egy kis csiklandós izgalomra vágyik, akkor rendel a táblás ajánlatból, de közben tudjuk, hogy biztonságban vagyunk, és szeretnek.

Régről ismerjük egymást, és nem is akarok úgy tenni, mintha ez nem így lenne, hiszen a történetünk része a szakmai élettörténetednek: 2010-ben neked adhattam át a Prae.hu művészeti portál Gyerek rovatát. Milyen viszony fűzött akkor a gyerekirodalomhoz?

Csodálatos feladatot bíztál rám! Nagyon hálás vagyok érte, hogy kipróbálhattam a rovatszerkesztést. Az egyetemi és a doktori évek alatt leginkább kortárs és latin-amerikai irodalommal foglalkoztam, rendszeresen írtam kiritkákat, és irodalmi programokat szerveztem, de amikor 2006-ban és 2008-ban megszülettek a gyerekeim, értelemszerűen beköltöztek az életembe a gyerekkönyvek is. Mivel 2010 körül a magyar gyerekirodalom már megkezdte szárnyalását, írni kezdtem róla, többek között épp a te felkérésedre.

Ekkoriban még elég kevés érdemi kritika született gyerekeknek írt könyvekről, előadásokról, ezért is volt úttörő munka, amit a Prae.hu csinált.

Egyre többen és több helyen kezdték komolyan venni ezt a korábban kicsit lenézett területet, a magas színvonalú írások pedig rámutattak, hogy attól még, hogy gyerekeknek írják a szövegeket, ugyanúgy szövegek – vagyis a maguk jogán lehetnek jók vagy rosszak, és szakmai szempontokból elemezhetők. Nagyon élveztem ezt az időszakot, mert „komoly” (vagyis eddig főleg felnőtt irodalommal foglalkozó) kritikusokat sikerült a rovatba csábítani, például Szolláth Dávidot, Sz. Molnár Szilviát, L. Varga Pétert, Lovász Andreát, Rácz I. Pétert, Pompor Zoltánt, és fontos elemzések és tanulmányok születtek. 

A rovatvezetést hamar felváltotta egy másik vezetői szerep: egy év után a frissen induló Kolibri kiadó főszerkesztője lettél. Mennyiben kellett szemléletet váltanod? Úgy értem, az addigi alapvetően bölcsész hozzáállásodat kereskedelmi megfontolásokkal kellett ötvöznöd – ez könnyen ment? 

Igen, nagyon hamar jött a váltás lehetősége, de olyan izgalmas kihívást jelentett, hogy szinte azonnal igent mondtam. A kettőt együtt pedig nem tudtam volna üzemeltetni, mert összeférhetetlennek éreztem: szerintem nem lehetsz független kritikus, miközben piaci szereplő vagy. Persze eléggé megszeppentem, amikor egy Prae-s kerekasztal-beszélgetés után, ahol épp életem első Bolognai Könyvvásáráról számoltam be, odalépett hozzám Halmos Ádám és Sárközy Bence, és elmesélték, hogy új kiadót indítanak, amihez gyerekkönyves főszerkesztőt keresnek. A felkérés azért is szívmelengető volt, mert a nagyszüleim könyvkereskedők voltak, én pedig minden sulis délutánt náluk vagy az üzletükben töltöttem, így már gyerekkorból hoztam magammal a kiadók munkája iránti mély tiszteletet. Ugyan külsős szerkesztőként régóta dolgoztam kiadóknak, de még az is egészen más jellegű feladat, hiszen nem kell dönteni piacképességről, illusztrációról, nem kell költségekkel kalkulálni, nyomdába adni, saját ötleteket fejleszteni… Szóval igen, kellett hozzá a szemléletváltás, de az nem volt ellenemre. Viszont a főszerkesztői munkához szükséges könyvszakmai tudással sem rendelkeztem még. Ádáméknak azóta is nagyon hálás vagyok, hogy meglátták bennem a lehetőséget, és a támogatásukkal kitanulhattam a szakmát. 

Az irodalomelmélet és a kritikaírás nemes és szellemileg izgalmas feladat – de gyorsan beláttam, hogy egy kiadóval „mérhetően” hathatunk a közönségünkre, alakíthatjuk az ízlését, és, ha jól csináljuk, fenntarthatjuk az olvasási kedvét. Az egyik legizgalmasabb kihívás főszerkesztőként az, hogy a könyveink egyszerre legyenek anyagilag sikeresek, szakmailag magas színvonalúak, és mindig maradjon hely a szerelemprojekteknek is. 

A kezdeti bölcsész-főszerkesztő szerepkör egyik legviccesebb találata a kiadó egyik első könyve volt, ami azóta is a piacon van. Még 2011 őszén, a Frankfurti Könyvvásárról kapott katalógusokat lapozgatva láttam meg, hogy a világhírű Jo Nesbø gyerekkönyves jogai szabadok itthon. Rögtön lecsaptunk rá, és fél év múlva, a könyvfesztiválon ez volt az egyik első kiemelt könyvünk: a Doktor Proktor pukipora. Most meg itt ülök a Central Kiadói Csoportban, Nesbø felnőtt regényeinek szuper sikeres kiadójánál, ahol akkor nem akartak a krimiíró gyerekkönyveivel is foglalkozni… Van ennek egy kis pikantériája, nem?

Most tehát mint a Lampion Könyvek főszerkesztőjét kérdezhetlek. Hogyan indult ez a kiadó? Mit jelent, hogy a Central Kiadói Csoport tagja?

A Central Kiadói Csoport kezdetektől fogva ad ki gyerekkönyveket, hiszen például Gryllus Vilmos generációkat boldogító CD-s könyvei és Berg Judit Lengemese-sorozata is itt jelent meg. Amikor 2021 nyarán felmondtam a Libriben, Szemere Gabi, az akkori kiadóvezető azért hívott a csapatba, hogy erre a remek alapra építsek fel egy komplex, minden korosztályt és műfajt lefedő gyerek- és ifjúsági részleget, találjunk ki egy új nevet hozzá, és szülessen egy új brand.

Idénre meg egy ötvenöt újdonságot megjelentető, szinte minden területet lefedő kiadóvá nőttünk. Persze még hosszú út áll előttünk, és rengeteg ötletem van a fejlődésre.

Közben Gabi nyugdíjba ment, és Marosi László lett a kiadóvezető, de vele is nagyon jó a közös munka. A Central Kiadói Csoport ugyan a Central Médiacsoporttal – amelynek tagja többek között a 24.hu, a Nők Lapja, az nlc.hu vagy a National Geographic – szoros kapcsolatban áll, de önálló cégként működik. Ráadásul a kiadónknak idéntől már három jól elkülöníthető brandje lett: a skandináv krimikről, Harry Potterről és a szórakoztató irodalmi címekről ismert, nagy múltú, idén 35 éves Animus; a gyerek- és ifjúsági könyveket kezelő Lampion; és a vadonatúj, ismeretterjesztő könyveket kiadó BookLab (Budaházy Árpád vezetésével).  

Az Animus Kiadóról talán még a laikusok is tudják, hogy nekik köszönhető, hogy a Harry Potter-sorozat magyarul is olvasható. Van köztetek együttműködés? Volt esetleg olyan, hogy egy kézirat sorsán hezitáltatok olyan értelemben, hogy animusos vagy lampionos könyv legyen-e inkább? 

Hogyne, rengetegszer téma ez, különösen most, hogy a romantikus fantasyk annyira népszerűek lettek, és különösen sok ún. New Adult, vagyis fiatal felnőtteknek szóló (nagyrészt erotikus) könyv tört a sikerlisták élére. Gyakran küldünk át egymásnak ígéretes kéziratot, például, ha kiderül, hogy túl sok benne az explicit tartalom – akkor biztosan nem a Lampionban jelentetjük meg. De van átjárás is, hiszen például Yuval Noah Harari felnőtt könyvei az Animusnál, a gyerekkönyve nálunk jön ki. Egyébként hiába vagyunk nagy kiadó, évi százhúsz címmel – és ez most csak nőni fog az új, ismeretterjesztő brandünk révén –, azért mi még mindig családias hangulatban működünk. Az Animus és a Lampion közös térben dolgozik, ráadásul a kereskedők és marketingesek is ott ülnek velünk, hogy akadálytalanul áramoljon az információ. Az új csapattal együtt tartjuk a hétindító értekezletet, és rendszeresen beszámolunk egymásnak az könyveinkről, a külföldi vásárokról, teszteljük egymáson a címötleteket és a borítókat. Sőt, sokszor az induló sorozatcímeket is bedobjuk a közösbe. Például a kezdő olvasóknak szóló Lampion Start sorozatnevet épp a Harry Potterért felelős kolléganőmnek, Kukucska Zsófinak köszönhetjük. Valójában igazi mázlisták vagyunk, mert nemcsak könyvekkel foglalkozhatunk, de mindezt szuper jó társaságban tehetjük. A kötelezően bejárós napok egyetlen hátránya, hogy túl sokat röhögünk munka közben…   

Az új kiadóhoz új szerzőket is fel kellett fedezned? 

Igen, azt kifejezetten kérte a vezetőség, hogy erősítsek rá a magyar szerzőkre a kiadóban, gyerek és felnőtt vonalon egyaránt. De én nem is tudok másképp gondolkozni. Nagyon hiszek a magyar alkotókban, mert ők ismerik a legjobban a kulturális, szociális környezetünket, ráadásul nagyon sok tehetséges alkotó él – még mindig – itthon.

A munkám egyik legcsodálatosabb része, amikor a korábban egymást nem ismerő író és illusztrátor egymásra talál nálunk, és valami egészen új minőségű könyv születik a közös munkából.

Persze, amikor felmondtam az ország egyik legnagyobb gyerekkönyv-kiadójánál (elég fájdalmas, de szükségszerű döntés volt otthagyni 10 év után egy semmiből felépített, szép portfóliót, sok remek szerzőt, kollégát és sorozatot), arra készültem, hogy a Centralnál meglévő alapra építve, mindent elölről kell kezdeni. És ez a gondolat nem volt ellenemre. 

Bár Bajzáth Mária népszerű sorozata, a Népmesekincstár futott a Kolibrinél, mégis veled tartott, ha jól látom. 

Amikor végighívtam a szerzőket, hogy elköszönjek tőlük, jó páran azt mondták, hogy jobban ragaszkodnak a közös gondolkodáshoz és munkához, mint a kiadó nevéhez. Akik a könyvszakmában dolgoznak, tudják, hogy a (fő)szerkesztővel való munka mélyen bizalmi alapú; de óriási kockázatot is vállal egy alkotó, amikor a személyes kötődése miatt egy ismeretlen közegbe/kiadóba ugrik. Bajzáth Mária még ebben az elköszönős telefonban, azonnal rávágta, hogy velem tart, pedig akkor még azt sem tudta, hova megyek. Ezt a felemelő pillanatot és a hirtelen döntését azóta is sokszor emlegetjük, és minden egyes új könyvének a megjelenése közös ünnep… 

De ugyanígy velem tartott Sárvári Györgyi, Schmal Róza, Mikó Csaba és Tittel Kinga is; Szűcs Ádám, Simonyi Cecília és Simon Réka pedig a kéziratát habozás nélkül küldte el az új címemre. M. Kácsor Zoltán szintén nehéz helyzetet vállalt a közös munka érdekében: nagysikerű, még javában futó Zabaszauruszok-sorozatát menet közben, a közlésjog meghosszabbítása helyett folyamatosan költözteti át a Lampionhoz. Ez fantasztikus erőt adott nemcsak a Lampionnak, de nekem személy szerint is. Így történhetett, hogy a Centralnál már meglévő szuper címek mellé rögtön további remek magyar szerzők csatlakoztak.

Lehet rólad tudni, hogy szentendrei lakos vagy, és szeretsz is Szentendrén élni. Már régen is csodáltalak, amikor arról meséltél, hogy hajnalban kelsz, hogy munka előtt úszni járhass – és a munkába járás is „beutazást” jelentett Budapestre, szóval igen korán kezdődött a napod. A Lampion Könyvek székhelye Óbudán van, tehát a mai napig HÉV-ezel, ha jól sejtem. Vagy változtak a szokásaid?

A gyerekekkel együtt indulunk reggel: ők iskolába, én a kiadóba – és még mindig HÉV-vel. Nagyon szeretem, ahogy végiggördül a szerelvény a mezőn, a lovarda és a tavak mellett. Ráadásul a bambulós ébredezés mellett így marad időnk dumálni vagy olvasni, tanulni is. Hazafele pedig a HÉV-ezés a lecsendesedés helye. A városi és munkahelyi pörgésből a hegyek és a közeli erdő felé haladni segít az üzemi hőmérséklet csökkentésében. De a korán kelés is megmaradt: hétvégén az erdőbe járok futni, és heti kétszer-háromszor a Kolosy térnél lévő edzőteremben kezdem a napot.

Milyen a viszonyod Óbudához, azon belül Újlakhoz? 

Nagyon szeretem ezt a környéket! Régen kirándulni jártunk ide, a sok közeli kilátó és barlang miatt, de mostanában gyakrabban megyünk a Római-partra. Nem mellesleg pont a Felliniben ünnepeltük a fiunk 18. születésnapját, csodás hangulat volt… Ráadásul a békási Montessori oviba járt mindkét gyerek, most pedig az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, a Raktár utcában zárták kitűnőre az évet. De Újlakhoz is kötődöm: édesapám féltestvérét a háború alatt egy időben a Kolosy téren bújtatta egy csodálatos ember, és ezért örökké hálás leszek én is. Persze Újlak munkahelyként is ideális: kellően közel van a belvároshoz, mégis épp eléggé a szélén. Imádom, hogy a HÉV-megállótól tíz perc sétával beérek, ráadásul majdnem végig illatozó hársfák, jázmin- és rózsabokrok szegélyezik az utat. Ha fontos külföldi ügynökség jön hozzánk, a kiscelli erdőn keresztül sétálunk fel egy közeli étterembe, és hát egy csoda ez az erdő itt mellettünk! A kiadó teraszáról egész Óbudát belátni, de elénk tárul az Országház, a vár, a hidak, a városligeti hőlégballon és a Margit-szigeti víztorony is. Ezen a teraszon már sok szerzővel ücsörögtem új könyvekről beszélgetve. A kiadóvezetővel, Lacival pedig időnként nagy sétára indulunk a környéken, hogy a kiadóról és az új ötleteinkről beszélgessünk. Nincs is jobb helyszín a gondolatok szabadon engedésére, mint az erdő!

Az tudjuk, hogy az óbudai zsidók a Zichy család jóvoltából kerültek erre a területre, de mit tudunk az újlaki zsidókról?

Az újlaki zsidók az óbudai zsidókhoz tartoztak, csak kicsit távolabb éltek a mai óbudai zsinagóga területétől. Sokáig nem mehettek kereskedők a városfalon belülre, ezért ők itt telepedtek le, a falon kívül. Már a 18. század közepén is állt itt imaház. A mai épületet 1888. augusztus 8-án adták át. A zsinagógát Fellner Sándor műépítész neogótikus stílusban tervezte, az építési munkákat pedig Wellisch Sándor és Gyula építőmesterek végezték. Fontos, hogy ekkor még egy különálló épület volt, később építették köré a bérházat. Rendkívül praktikus volt, hogy nem kellett messzire menni imádkozni, csak le kellett jönni.

Míg az emancipációs törvény eufóriájában épült Dohány utcai zsinagóga egy hivalkodó, impozáns épület, ami azt hivatott szimbolizálni, hogy a zsidóság egyenrangú lett, a 20-as években épült zsinagógákra jellemző a rejtőzködés. Lehetett ez az oka, hogy körbevették egy hatemeletes bérházzal?

Abszolút az újkori antiszemitizmus az oka, a Kazinczy, a Dessewffy, a Hegedűs, a Nagyfuvaros, a Frankel mind-mind ilyen, kívülről alig észrevehető épületek. A cél az volt, hogy megóvja, megvédje az ide járó zsidókat. Biztos volt egy ilyen szándék. 

Van kapcsolat azok között, akik akkor laktak a házban és akik ma élnek itt? 

Ez egy zsidó ház volt, látszik a homlokzati díszítéseken. Van itt egy tábla, amelyen szerepel azoknak a neve, akiket ’44-ben elvittek. Össze lehet hasonlítani a kapucsengőn szereplő nevekkel. Nincs azonosság. Amikor idekerültem, volt egy néni, akit ebből a házból vittek el, és tudta, hogy melyik volt az a család, amelyik feljelentette. Az a család beköltözött az ő lakásába, a harmadik emeleten, őt pedig nem engedték visszaköltözni. Élete végéig ugyanebben a házban lakott, túlélőként, és látta, hogy az ő lakásában ez az ember jött-ment. Az itt lakók annyira nem tudják mindezt, hogy néha megkérdezik, miért van beleépítve a házba egy zsinagóga.

A túlélők leszármazottaival van kapcsolatuk? 

Nem, alig maradtak. A téglagyárba hurcolták őket, onnan tovább, és alig jöttek vissza. A második világháború alatt istállónak használták a zsinagógát, van is képünk róla.

A mostani közösség újonnan alakult?

Ritka az olyan zsinagóga, ahol van folytonosság. Itt ima a kommunista időszakban is végig volt, de nem volt olyan erős a hitélet. Aztán 1989-ben, amint véget ért a kommunizmus, volt egy kis fellángolás. A hitközség 1999-ben küldött ide. Egy ideig Singer Ödön főrabbi úrral közösen dolgoztunk, majd miután eltávozott az élők sorából, én folytattam.

Hallomásból úgy tudom, hogy ez az egyik legszabadabb és legtoleránsabb közösség.

Próbálom figyelembe venni a közösség igényeit, figyelni, érezni a rezgéseket. Kipuhatolni, hogy a különböző generációknak milyen vallási irányzatokra van szükségük. Nálunk a kulturális zsidóságot is meg lehet élni. Ha bejönnek ide, és látják, hogy van koncert, talán legközelebb az imához is csatlakoznak, ezért van klubunk. Használjuk az Instagramot,az  X-et, van applikációnk, minden este Zoomon imádkozunk.

Gondolom, ezt a covid hozta.

A covid első napján mondta a feleségem, hogy így el leszünk zárva, azonnal lépjünk, és elkezdtük a Zoomot. Azóta minden hétköznap este legalább 50 ember a közösségből együtt van. Végighallgatnak egy 15 perces esti imát, utána mindig különböző embereket kérünk fel, hogy tanítsanak különböző zsidó témákról. Előtte a zsinagógában nem volt mindennapos együttlét. A járvány után próbáltunk áttérni a személyes jelenlétre, de mondták, hogy nem. Így nagyon sok embert elérünk. Időseket, akik nem tudnának eljönni, vagy olyanokat, akik külföldön élnek. Van, aki Stockholmból jelentkezik be.

És mikor használják ténylegesen a zsinagógát?

Pénteken este általában eljön 150 ember, ami szép szám.

Mikor volt legutóbb esküvő? Vagy brisz (körülmetélés)? 

A szüleim voltak az első olyan háború után született férfi és nő, akik itt házasodtak, ebben a zsinagógában. Ugyanaz alatt a hüpe (zsidó mennyegzői sátor) alatt házasodtam én is, ma pedig én adom össze itt a párokat. Eddig körülbelül 125 esküvőt tartottam. Legutóbb pár hónapja volt esküvőnk, de nem itt, hanem Marcaliban, egy lugas alatt, most már sokan különleges helyszínre álmodjak ezt a pillanatot.

Mennyire szigorúak? Vagy amikor szigorúak, akkor ki szigorú? Ön vagy a közösség?

Azt hiszem, hogy magam irányában én magam: a hagyományokat próbálom szigorúbban megtartani, de nem kényszerítem rá a közösségre. A közösség sokkal nyitottabb, sokkal lazább. Egy tórához szólításnál vagy esküvőnél szigorúan megnézem a papírokat, de az, hogy ki lép be a péntek esti istentiszteletre, mindenkinek a szabad döntése. Bárki jöhet. Zsidók, nem zsidók, bármilyen politikai irányzatúak, nem kérdezünk, érezzék jól magukat, ők a közösség tagjai.

Hogyan állnak a nők emancipációjával: elképzelhető, hogy egyszer nőket is felhívnak majd a tóraolvasóhoz?

Volt nálunk olyan próbálkozás, hogy a nők táleszban (imasál) járuljanak a Tórához, de a közösség nem élt vele, sok volt nekik. Kipróbáltuk a mehicét (a nőket és a férfiakat elválasztó térelem), de a közösség nem vette be, nekik ez túl ortodox volt. Úgy gondoltam, hogy tényleg nézzük meg, a közösség mit szeretne, hol érzi otthonosan magát. Önmagában véve a zsinagóga több szempontból is hibrid, merthogy a padok miatt kicsit askenáz, kicsit szefárd. Az askenáz zsinagógákban a padok mind előre, a tóraszekrény felé néznek, a szefárdban a bima (tóraolvasó) körül vannak. Kicsit neológ, kicsit ortodox. A neológ zsinagógákban a keresztény templomokhoz hasonlóan a tóraolvasó az imaház elején van egy oltárhoz hasonlatosan, az ortodoxban pedig a tér közepén. Nálunk nem teljesen középen van, de nem is legelöl.

Az ön generációjának általában nem mondták meg a szülei, hogy zsidók, az önök gyerekeinek generációja pedig kompenzál.

Ez igaz az én generációmra, de én kivétel vagyok, mert a nagymamám nagyon sokat mesélt, még a haláltáborról is. Ezért is megyek el minden évben Az Élet Menetére, mert a nagymamám minden vasárnap Mengeléről mesélt. A szüleim  kommunisták voltak, nem követték vallásosságban a szüleiket. De azért zsidó esküvőjük volt, és engem is leküldtek Talmud-Tórára – Bar micvó felkészítő oktatásra –, és 1972-ben volt a körülmetélésem. A következő generáció, nevezzük szarvasi (nemzetközi zsidó identitást erősítő tábor Szarvason – a szerk.) generáció vissza akar térni a zsidósághoz. Gyakran ők tanítják a szüleiket a zsidó hagyományokra. A feleségem mindig azt mondja, hogy ez az első olyan generáció, amelynek nem a holokauszt és a félelmek az identitása. Ők már abban nőnek föl, hogy egy ünnepet meg lehet élni jól, szépen, és hogy pozitív lesz az egész életük.

A zsidó cserkészcsapat miként kötődik a zsinagógához?

A 20-as években elterjedt volt, hogy zsidó fiatalok saját cserkészcsapatot alakítottak a magyarsághoz tartozás jegyében. A 311. számú Vörösmarty cserkészcsapat 1924-ben alakult, és a Budai Izraelita Hitközség fennhatósága alatt működött. Olyan tagjai voltak, mint Erdély Miklós, Szabolcsi Miklós, Eörsi Gyula és István. A háborúban sok tagját megölték, de 1945-ben újjáalakult. Az idős tagok a mai napig összegyűlnek időnként, és elmennek kirándulni. A legutóbbi kerek évfordulón ide is eljöttek, mindenki hozta a gyerekeit, unokáit.

A ház lakója volt Elbert Márta is.

Igen. A Fekete Doboz. A vallási életnek nem, de a kulturális életnek aktív tagja. Tartott már előadást is itt.

Szabó István egy zsidó család történetét elbeszélő Napfény íze című filmjét részben itt forgatták. Mesélne erről?

Nincs nagy sztori. Castingolták a zsinagógát, tetszett nekik, idejöttek, forgattak, fizettek, elmentek. De három-négy rangos filmben is szerepelt már a zsinagóga. Illetve ide jár Szász János, a híres filmrendező is.

Mit gondol, mi a közössége legnagyobb kihívása? 

Van négyszáz ülőhelyünk, jó lenne stabilan megtölteni. Bár az is igaz, hogy az utóbbi négy-öt évben a Városmajori Szabadtéri Színpadon tartjuk az őszi ünnepeket, mert akkor akár 900-an is eljönnek. Ez boldogság, de úgy látom, hogy hiányzik a zsidó otthon. Sokan járnak ünnepekre, a Lauderbe íratják a gyerekeiket, de utána, ha otthon nem találkozik a gyerek a vallással, akkor csak egy tantárgy marad.

Miként lehetne támogatni a zsidó otthonokat?

Szerintem informális oktatással. A feleségem írt könyveket azzal a céllal, hogy otthon is beszéljenek a zsidóságról. Az ünnepek gyakran találkoznak, például a karácsony és a hanuka. Azt, hogy mi történt velünk, úgy tudjuk megérteni, ha keressük, hogy mi volt a múltban, ugyanígy tudjuk megérteni a jelent, és tudunk a jövőbe nézni. És szerintem ezzel még mindig adósok vagyunk, zsidók és nem zsidók egyaránt. 

Mit gondol, mi a legnagyobb kihívás a magyar zsidóság számára jelenleg?  

Szerintem az, hogy nem tudjuk elérni az embereket, ha meg el tudjuk, akkor nem tudjuk megtartani. De ez minden egyháznál így van, szerintem a katolikusoknál sem egyezik a Magyarországon élők létszáma és templomjáróké.

A zsidóság azonban nem csak a vallási alapon tud kapcsolódni a saját identitásához. 

A magyarországi zsidóság nagy része semmilyen módon nem kapcsolódik zsidósághoz, pedig – én tényleg így gondolom – , ma Magyarországon bárki bármilyen módon megélheti a zsidóságát. Ha valaki hórázni akar, van rá lehetősége. A mi generációnk nem az a generáció, amely látta a szüleitől, hogy milyen zsidó életet kell élni, és azt követi. Saját magunknak kell kitaposni, hogy merre tovább – és hogyan.

És mit gondol, mi a világ zsidóságának a kihívása?

Talán meghallani egymás a szavát. Izrael hallja meg a gálut (diaszpóra) szavát, a gálut meg Izraelét. Amikor izraeliek vagy amerikaiak jönnek a táborainkba, mondják a tutit. Dehát a helyi dolgokat mi ismerjük, mi tudjuk jobban. Amikor mi megyünk oda, mi sem mondjuk azt, hogy ti rosszul csináltok valamit, és amit mi mondunk, az a helyes.

Milyen a kapcsolatuk az óbudai zsinagógával?

Köves Slomó volt már itt briszt csinálni, semmi probléma nincs köztünk, a nagypolitika, vagy kis politika meg szerencsére nem jön be a zsinagógába. Van olyan, hogy azok, akik az ő zsinagógájában hamarabb végeznek, átsétálnak még ide. Itt is van egy-két ember, aki péntek este akár átsétál oda, és ott van a kiduson (a szombat bejövetelét köszöntő szertartás).

1950-től jogfolytonos az akkor vegyipari technikumként újjáalakuló iskola, a homlokzat „ökoiskola” felirata a környezettudatosságra utal. Hogyan zajlott az átalakulás?

Bacsó Márton A háború után az iparosításnak köszönhetően megváltozott az igény, hogy milyen szakmákra van szükség. A textilgyárak közelsége miatt itt nagyon hamar a vegyészeti vonal lett kiemelkedő. A „Than Károly” az ország gyakorlatilag egyik legfontosabb közoktatási intézménye volt, így sok olyan szakember, aki később a gyógyszergyártásban vagy vegyészetben hírnevet szerzett magának, nagy valószínűség szerint ide járt. Jómagam 1993-ban kezdtem itt tanulni gimnáziumi oktatás keretében (az intézményben 1990 és 2010 között folyt gimnáziumi oktatás), hiszen a kilencvenes években nagyon sok szakközépiskola gimnáziumi osztályokat is indított, mivel a rendszerváltás után a szülők általános tudás megszerzésére helyezték a hangsúlyt.

Váncsáné Debreceni Katalin A környezetvédelmi képzés az adottságokat felmérve lépett az iskola életébe, mert vegyipari képzésre nem jelentkeztek már elegen, és a textil- és bőripar is megszűnt a háttérben. Az akkori iskolavezetők az 1995-ös tanévtől indították el először az érettségivel rendelkezők számára a nappali majd esti környezetvédelmi technikusi képzést a laborok adottságaira alapozva. A kémia és fizika tantárgyak oktatásának felszereltsége rendelkezésre állt (anyagok és technikák a mérésekhez), a biológiai tantárgyak eszközállományát fel kellett építeni, és tovább bővült a tantestület is a megfelelő szakos kollégákkal. Az ökoiskola kritériumrendszerének kidolgozásában mi is segítettük az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetet, a titulust meg kellett pályázni.  A fenntarthatósági szemléletnél nem kifejezetten csak a környezetvédelmi fenntarthatóságra kell gondolni, hanem közösségépítési fenntarthatóságra is, a hagyományok megőrzésére. Persze megpróbálunk zöldíteni és a hulladékgyűjtés folyamatára odafigyelni, amit az itt tanuló diákok számára közvetítünk. Az ökoiskola-hálózat szellemiségének fenntartása az Oktatási Hivatalnak azóta is fontos, a hálózat részét képezik óvodák, általános iskolák és középiskolák is. Az a cél, hogy a közösségek jobban odafigyeljenek a környezetükre és egymásra. Mi például megpróbálunk környezettudatosan takarítani, minél kevesebb vegyszert használni a laborokban, kisebb koncentrációval ugyanazt a reakciót elérni kísérletezések során, hogy kevesebb vegyszer menjen a hulladékgyűjtőbe és a szennyvízcsatornába.

B. Márton Rengeteg növény látható az iskola folyosóin és az osztálytermekben, a diákokat és a szülőket arra biztatjuk, hogy hozzák be a feleslegessé vált növényeiket. Vállaltuk, hogy kevesebb papírt használunk, csak azt nyomtatjuk ki, amire feltétlenül szükség van. A környezeti szemléletet segíti, hogy a diákok terepgyakorlatokra járnak a Duna vízminőségét ellenőrizni és mintákat venni – az iskola Árpád fejedelem úti műemlékvédelem alatt álló homlokzata közvetlenül a Dunára néz –, vagy felkeresik a természetvédelmi értékeket, mint az Apáthy-sziklát, az Árpád-kilátót a Látó-hegyen, vagy gyakran „elzarándokolnak” a libanoni cédrushoz a Kondor út 5.-be, ezek mind a második kerületben található természeti értékek.

Pontosan hogyan lehet meghatározni az iskola jelenlegi profilját? A környéken sok egyenruhás diákot látni, kadétokat, ugyanakkor az Ökoiskola nagy betűkkel hirdeti a régi profilt az iskola homlokzatán…

D. Katalin A 2010-es évek elején a többféle oktatási célú intézmények esetén a fenntartók határoztak, hogy tiszta profilú, azaz gimnáziumi, vagy szakképzési oktatás folyik az intézményben.  Iskolánkban a szakképzési oktatás maradt, hisz a gimnáziumi képzés 1990-től indult és a Than mindig is a szakmai oktatás színtere volt. Ennek következtében 2014 szeptemberétől már úgynevezett szakgimnáziumi osztályok indultak.  A gimnáziumi osztályok belügyi, valamint honvédelmi speciális fakultációi igen népszerűek voltak, és ezt figyelembe véve az akkori vezetőség döntött, hogy szakmaként is jelenjen meg iskolánk képzési palettáján. Először a rendészet és közszolgálat ágazat képzése indult, egy későbbi tanévtől pedig a honvédelem ágazat szakmai oktatása.

B. Márton Az, ahogy a négy emeleten és az alagsorban eloszlik a képzési tematika, jól mutatja az iskola tanulmányi rétegzettségét: a földszinten és a harmadik emeleten a környezetvédelmi szakirányosok kaptak helyet, az elsőn a honvédek, a negyediken a rendészek, a másodikon az ún. Dobbantó Program tanulói. Az iskolában a három labor nagy büszkeségünk, de az alkalmazkodás jegyében van lövészeti gyakorlószobánk és börtöncella-demonstrációnk is. A folyosók őrzik a természettudományi irányultságot (növények, állatpreparátumok), az iskola udvarán ötvenéves fák és a honvédelmi oktatás keretében használatos zászlórúd is megtalálható, amelyet az állami ünnepek során felvonnak. A különböző szakmai képzések miatt egyenruha-bemutatónk is van a folyosón: rendészeti és laboránsruhák. Most éppen felvételik folynak az iskolában, amelyhez alkalmassági vizsgák szükségesek. Ünnepségek idején a diákok egyenruhát viselnek.

A környezetvédelem háttérbe szorult?

D. Katalin A jelenlegi képzéseink közül a környezetvédelem az, amely igen régóta itt van a képzési palettánkon, és bővítettük is a vízügyi ágazati szakmákkal. Sajnos az elmúlt évek tapasztalata az, hogy háttérbe szorult a környezetvédelmi szakma népszerűsége.

A szakmai paletta bővítésére először a közigazgatási, majd a honvédelmi igazgatási ügyintéző képzést indították el, mostanra már a honvédelem és a rendészet a két fő ágazata az iskolának. Országosan vagy száz iskola van, amelyik rendészetet oktat, húsz, amelyik honvédelmet, és körülbelül harminc, amelyik környezetvédelmet. Vízügyet még kevesebben, mert elsősorban a Duna és a Tisza mentén lévő szakképző intézményeknél jelennek meg a vízügyi technikusi képzések. A környezetvédelmet nem engedjük el, már csak az adottságaink miatt sem, amit a három felszerelt labor jelent. A környezetvédelmi technikusok mellett, ahogy említettem, képzünk vízügyi technikusokat is a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatósággal, illetve az Országos Vízügyi Főigazgatósággal együttműködésben. Növendékeink gyakran járnak a Dunára, akár a felső szakaszára is, nem csak a környező területekre, hiszen a vízügyi mérnök a víz közelében dolgozik, a különböző vízállásokat méri, vagy jégtörő hajóra megy, és részt vesz az árvízvédelemben is.

Mindketten egykori Thanos diákok, hogyan emlékeznek vissza az iskolai évekre?

D. Katalin Amikor ide jártam 1987-től, akkor az első emeleten és az alagsorban egy gép- és gyorsíró iskola működött. A Goldberger Textilgyárba jártam textilfestő gyakorlatra, és Budapest-szerte több helyen végeztem nyári gyakorlatokat, üzemlátogatásokat. A rendszerváltás után ezek a gyárak megszűntek, emiatt kevésbé volt szükség textilvegyészekre, ami az iskolánkban profilváltásokat eredményezett. Az egyetemet elvégezve visszajöttem tanítani, 1997-ben iskolánkat (akkori nevén Than Károly Szakközépiskola) összevonták a Bolyai János Textilipari Technikummal. A Bolyai iskola szövő-fonókat, mi textilfestőket, textilvegyészeket képeztünk, tehát az iparágban volt közös felület.  Ideköltöztek a Markó utcából, és Zsigmond téri Gimnázium, Műszaki Szakközépiskola és Szakmunkásképző néven működött tovább az összevont iskola. A gép- és gyorsíró iskola pedig akkor költözött ki Békásmegyerre.

B. Márton 1993 és 1997 között itt végeztem a gimnáziumot, és ez a huszadik év, hogy itt tanítok. Amikor ide jártam, a mellettünk lévő irodaház még nem létezett, üres telek állt a helyén, akkor kezdték el az építkezést. Velünk szemben, ahol szintén van egy újépítésű ház, a Lajos utcában,  szintén egy üres telek állt. Arra emlékszem, hogy történelem fakultáción kivitt minket a tanár római kori leleteket tanulmányozni, megmutatta, hogyan dolgoznak a régészek.

Mi a három és ötéves képzés között a különbség az iskolán belül?

B. Márton A szakmunkásképző vagy szakképző iskola hároméves gyakorlatorientált képzés, a diákok nem kapnak érettségi bizonyítványt. A technikum ötéves képzés, a negyedik osztály után közismereti tárgyakból érettségiznek, az ötödik után pedig a szakmából kötelezően technikusi vizsgát tesznek. A diákok a duális együttműködések alapján sok gyakorlati órát töltenek külsős cégeknél. Az ötéves képzés után megvan a lehetőségük elhelyezkedni a szakmában, de arra is, hogy továbbtanuljanak felsőfokú intézményben, egyetemen.

D. Katalin A textilfestőket vagy a papírgyártókat régen is hároméves szakiskolában képezték, megmaradt, hogy minden szakmának megpróbáljuk megőrizni a szakképző iskolai részét is, mert ha valaki közismereti tantárgyakban annyira nem jó, és nehezen tud idegen nyelvet tanulni, tehát az érettségihez még nem érett, lehet, hogy az a szakma, amiről hallott, látott, megtetszik neki annyira, hogy inkább megtanulja és elvégzi, és még utána is dönthet úgy, hogy két év alatt érettségizik, de már egy szakma birtokában.

A technikumokban és szakképzéseken elsajátítható szakmacsoportok hogyan oszlanak meg országszerte?

B. Márton Vegyészet szempontjából a Budapesti Műszaki SZC Petrik Lajos Két Tanítási Nyelvű Technikum ma is élen jár (ugyanahhoz a szakképzési centrumhoz tartozunk). Náluk nem a honvédelem és a rendészet, hanem az informatika az új irány. Tehát mindegyik iskola próbál olyan képzést keresni, amelyben sikeres tud lenni, és amelyre jelentkeznek a diákok.

D. Katalin A „Petrik” a vegyészképzésben ma is kiemelkedő oktatást nyújt, náluk az általános vegyészet mellé zárkózik fel az informatika. Találnak annyi, a kémia iránt fogékony érdeklődőt, hogy meg tudják tölteni az osztályokat, és magas színvonalú oktatást nyújtanak, a diákok inkább egyetemen tanulnak tovább. A harmadik jelentős vegyipari iskola volt Budapesten a Petrik Lajos Technikum és a Than Károly mellett az Irinyi János Környezetvédelmi és Vegyészeti Középiskola, amit 2007-ben vontak össze a Petrikkel.  Itt könnyűipari vegyészeket képeztek, míg az Irinyi és a Petrik általános vegyészeket. Mára megváltozott a helyzet, a könnyűipar lassú eltűnésével, valamint a tanulói érdeklődés hiánya miatt a gyereklétszám csökkenésével a környezetvédelem elsajátításához szükséges tudás megoszlik a négy természettudomány ismerete között (biológia, fizika, kémia, földrajz). Mai diákjaink a biológiai és a kémiai szaktudásban szereznek nagyobb jártasságot itt, a kémiában már nem olyan magas szinten, mintha vegyészeknek képzenénk őket. A szakmacsoportok országos, elsősorban az adott országrész gazdasága, iparága szerint, valamint az egyes iskolák vagy területek hagyományai szerint oszlanak meg.

Jól érzékelem-e, hogy az iskolának nagyfokú rugalmasságra van szüksége ahhoz, hogy mindig újjá tudjon alakulni?

D. Katalin Igen, ez az iskola mindig is innovatív intézmény volt megújulásra kész vezetőkkel, akik keresték a lehetőségeket az eszközállomány fejlesztésére és a kapcsolati rendszer tágítására.  Nemzetközi pályázatokon a mai napig részt veszünk – Erasmus és Leonardo pályázatok –, partneriskolákkal működtünk együtt Drezdában, Pozsonyban, Pardubicében a környezetvédelem és a rendészet területén is. Szeretném kiemelni Dobbantó nevű felzárkóztató programunkat. Nem tankötelesek számára adjuk meg a tanulás lehetőségét. Néhány fős csoportokban a szövegértés és a számolás alapkompetenciáit tanítjuk meg. Amikor a tanulók elérik a megfelelő szintet, átkerülnek a Műhelyiskola programba, ahol egy szakma egy részét sajátítják el, például a környezetvédelmi ágazatban a hulladékfeldolgozó munkatárs hulladékgyűjtő és -szállító feladatkörét, azaz rész-szakmát szereznek. Ezáltal alapfokú végzettségük lesz, amivel már jogalapjuk lesz például a jogosítvány megszerzésére, illetve tovább folytathatják tanulmányaikat iskolánkban, így nem kallódnak el, és újabb esélyt kapnak. Amennyiben befejezik a teljes szakmai képzést, az újrahasznosításban lesznek jártasak, a nyersanyag másodlagos feldolgozásában. Ilyen végzettséggel elhelyezkedhetnek MÉH-telepeken, tehát fémfelvásárló telepet is üzemeltethetnek, és persze hulladékgyűjtő szállítóként is dolgozhatnak.

B. Márton Az 1250 fős gyereklétszámból körülbelül harmincan vesznek részt a Dobbantó Programban. Az általánosan csökkenő gyereklétszám mellett a Lajos utcai épület teljes kihasználtságú, ez is mutatja, hogy jól döntöttek annak idején az iskola vezetői, amikor a rendészeti irány felé fordultak. Nehéz üres osztálytermet találni napközben, és hogy át tudjuk tekinteni e rendkívül nagy létszámot, az osztályoknak nevet adunk, nem betűket, ami kohéziós erővel bír a diákok számára. A névadásban szerepet játszik az iskola ökoszemlélete: az osztályok állatokról, növényekről, szigetekről, folyókról, hegyekről, kémiai elemekről stb. kapják a nevüket. Például, az a rendészeti osztály, ahol osztályfőnök vagyok, egy Karib-tengeri szigetről kapta a nevét.

D. Katalin Iskolánk 2024-ben egy zuglói telephellyel bővült. Ennek következtében két új ágazattal, az informatika és távközlés, valamint az elektronika és elektrotechnika ágazatokkal egészültünk ki, amelyek oktatása az új, zuglói telephelyünkön zajlik. Azon dolgozunk, hogy mi legyen a kapocs. A honvédkadét-képzést szeretnénk kiegészíteni a két új szakmai irány megjelenésével. Így a kadétok a szakmaspecifikus tanóráikon a zuglói telephelyünkön fognak részt venni.

Egy iskola létét a tanulók létszáma biztosítja. Nem maradhat meg az az iskola, ahol nincs elegendő tanuló, és folyamatosan figyelni kell a gazdasági, piaci elvárásokat, és arra reagálva megtalálni esetleges új szakmákat vagy képzési formákat. Arra is figyelnünk kell, hogy milyen pályát tudunk mutatni a belépő tanulónak, ami megragadhatja őt és a szülőket.

Ha már az első fröccs kikérésekor felötlött az általad jól ismert, de általánosságban elfeledett költő, Petri Csathó Ferenc neve (akinek atléta múltjára való tekintettel a hosszúlépést a mai napig „távolugrásnak” nevezik Szegeden egyesek), a bemelegítő kérdéskört is terelhetjük erre: miféle fröccsöt választanál magadnak, ha már a hosszúlépés, szögedi módra, lefoglalva, miként az Újházy Ede-féle, a másnaposságot már ivás közben megelőző, kovászosuborka-lével hígított lőre is kilőve, ahogyan az egy deci szódavíztől „megnevettetett” kilenc deci fehérboros elegy is stoppolva lett – éppen Krúdy Gyula szája íze szerint? 

A pályán kívül lévő fröccsét választom! Nem vagyok versenyben senkivel, már magammal sem. Még „távolgugrásban” sem… Petri Csathót annak idején nagyra becsültem, óriási tehetségnek tartottam, és látod, nincs jelen az úgynevezett irodalomban. Szóval, úgy gondolom, hogy a teljesítmény számít a legkevésbé, legalábbis abban a versenyben, amit egymással vívnak az emberek a túlélésért, megélésért, nevezzük bárhogyan – és én ebben nem akarok részt venni.

Ez a fajta önkéntes kívülállás miként oldotta (akár erősítette) föl azt a fenegyerek-státuszt, amit rád húztak, vagy amit önkéntelenül kiharcoltál magadnak? Illetve mi lehetett a gyújtópontja, majd holtpontja a „pályaelhagyásodnak”, ami végül nem a költői pálya elhagyását jelentette?

Mindig van egy gyújtópont meg egy holtpont, az igaz. A gyújtópontot a következőképpen értem el… Amikor a Kortársat szerkesztettem – Páskándi Gézával ültem egy szobában –, akkor még egy nagyon nagy példányszámú lap volt. Egyébként akkoriban napok alatt elmentek ezek az újságok, az ÉS (Élet és Irodalom) 41.000 lapszámot nyomott ki hétről hétre, a Kortárs 17.500-at. Tehát, amikor a Kortárshoz kerültem, azt a célt tűztem magam elé, hogy azokat a féltehetségeket vagy tehetségteleneket, akik mozgalmi múltjuk vagy jelenük miatt maradtak meg a lap mellett, megpróbáljam kiszorítani, és helyettük minél több fiatalnak teret adni. Legalább száz, szinte ismeretlen embert – Darvasi Lacitól a Háy Janin keresztül Kurdy-Fehér Jánosig és Babics Imréig – hoztam be az ún. irodalmi köztudatba. Ezt nagyon örömteli feladatnak éltem meg. Viszont, amikor jött a rendszerváltozás, elkezdtek cikkezni arról, hogy azért nem jelentek meg ugyanezek a figurák az előző rendszerben, mert a sztalinista szerkesztők nem állhatták kommunista-ellenes múltjukat; több ötvenhatos lett hirtelen, mint annak idején partizán, így hát bedobtam a törülközőt. Másodszor már nem játszottam le a laphoz kerülésemkor kikerülhetetlen játszmákat.

Kiszálltam a Kortársból, kiléptem a Magyar Írószövetség választmányából, a költői szakosztály vezetőségéből, és elvonultam egy óbudai padlásszobába.

Ez volt ugye, a gyújtópont, és rögtön utána jött a holtpont! Mert legalább négy-öt évig a folyóiratok szinte egyáltalán nem kértek tőlem anyagot, nem adták ki a könyveimet sehol, tulajdonképpen szilenciumon voltam, furcsa módon éppen ’89 után. Akkoriban még olyan reputációja volt egy folyóirat-szerkesztőnek, hogy sok napilap megkeresett, interjúkat készítettek velem, mindenáron tudni akarták, hogy miért „dezertáltam”. Vagyis volt még mindennek jelentősége. Ráadásul bejelentettem, hogy nem csatlakozom sehova, ami miatt kettéhasadásban volt az irodalmi szakma, jobb- és baloldali kuratóriumokra, népi, illetve urbánus, vagy ha úgy tetszik, nemzeti és liberális szárnyra. Ezek egyébként ugyanazok a tudathasadásos jelenségek, ha megnézed, a mai napig – kisebb-nagyobb elmozdulásokkal persze –, teljesen mindegy, mivel címkézed az irányzatokat. Aki pedig középen volt/van, az nem rúghatott, rúghat labdába, az egyezkedésben sem vehetett részt, és ma sem hullik le neki semmi. Kimarad az Adj, király katonát!-játékból: adok egy katonát, fogadok cserébe egy katonát, ismerjük ezt. Én meg nem álltam be a hadsorba. Ekkor még úgy gondoltam, hogy befejezem az egészet, az írást is abbahagyom. Aztán csak az irodalmi életből léptem ki. Hívtak ugyan az akkor elég radikális Dérczi Péter-féle Hitelhez, versszerkesztőnek, de végül Parti-Nagy Lajos vállalta el helyettem a rovat vezetését. Most is „kiszállásban” vagyok, de nem holtpont miatt. De erről talán majd később… 

Inkább elmondom a másik ellenpontot, avagy holtpontot az életemben. Egy fiatalabb irodalmár egyszer sírva jött el hozzám, amikor már kivonultam, és az óbudai padlásszobában ücsörögtem. Férfiember ne sírjon nekem, mi a bánat ez!? Azt mondja, hogy ő ezt nem bírja tovább, mert akárhová megy, minden irodalmi társaságban engem gyaláznak. Kifejezetten három ember jeleskedik ebben: X, Y és Z. Hogy dilettáns szemét tróger vagyok; de persze nem voltam jelen egyik esetben sem, hogy védekezni tudjak, és nem is védett meg senki. Vigasztalgattam ezt a fiatal irodalmárt, de megmaradtam óbudai magányomban, továbbra sem jártam jóformán sehová, de éreztem, hogy itt nagyon nagy gáz van. Sok-sok év múlva találkoztam Y-nal a BVSC uszodában, ahol azt mondta nekem, bocsánatot kell kérnie. Ott álltunk úszógatyában, gondold el, elég fura helyzet eleve, akkoriban ráadásul még a fecske-fazon volt a divat… mert, hogy “mi hárman projektet csináltunk abból, hogy tönkretegyünk téged mint költőt.” Természetesen megbocsátok, tisztességes vagy, hogy elmondtad – válaszoltam neki, de azért rákérdeztem, hogy ugyan mondja már meg, mégis, miért csinálták ezt a hátam mögött? “Azért, mert a helyedre akartunk benyomulni” – válaszolta. Így, a szemembe, az uszodában, fecskében. Mondom, nekem nem volt semmiféle fenntartott vagy bitorlott helyem. De én azt nem tudhatom, mondta, mert igenis volt, csak nem maradhattál ott, ésatöbbi. Na most, a későbbiekben beszéltem Z-vel is, aki nem emlékezett minderre. X-szel pedig nem jött szóba ez sohasem, meg amúgy sem jártam össze egyikükkel se, de ők bizonyára továbbra is: egymással. 

A helycserés támadás akkor kudarcot vallott. Te viszont megmaradtál szakmai szakadárnak, már-már rock and roll figurának.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy akármikor megszólalok, abból mindig valami zűr keletkezik. (Az Új Forrás folyóirat főszerkesztője, Jász Attila/Csendes Toll és „kultúrindiánjai” körében Z. T. tiszteletbeli törzstag-neve nemkülönben: Zűrös Toll – P. M.) A legutóbbi zűrzavar a Tokaji Írótáborban keveredett, amikor megpróbáltam elmondani a véleményemet. Ez azt jelenti, hogy vagy én gondolkodom nagyon máshogy, mint ahogy körülöttem a világ, vagy a világ gondolkodik másképpen (magáról), és nem hajlandó szembenézni azzal, ami történik (vele). Tehát visszatérve: ott ültem legalább háromnegyed óráig köztük, és nem szólaltam meg, csak hallgattam a három Kádár-korszakbéli „forradalmárt” a Galamb utca környékéről, amint azt bizonygatják, miképpen voltak az előző rendszer üldözöttjei.

Az átrajzolt, átfestett múlt idő nálam nem működőképes, sosem voltam rá vevő…

Arctalan nemzedék című esszéd (Életünk, 1979, 17. évf./11. sz.) annak idején szintén nagy port kavart. Csípi ez a fajta szembesítő attitűd valakinek a szemét, hogy egy kis képzavarral éljek?

A nemzedék szétszéledt, de az igazat megvallva, akkor sem volt igazán nemzedékről szó, csak jól hangzott mindez. Az arctalanság, arcoskodás viszont megmaradt. Volt egy nagy vita anno az irodalom szerepéről a politikában a Debreceni Irodalmi Napokon, Csoóri Sándor volt a fő referáló. Amellett érvelt, hogy most, a rendszerváltozáskor kell az íróknak bemenniük a Parlamentbe. Én meg azt mondtam, hogy szerintem az írók mostanában mindig csak politizálgatnak, ahelyett, hogy megmutatnák, valójában mire képesek. Most jött el ugyan „az idő”, de vannak emberek, akik ebbe tanultak bele, a politika is egy szakma volna; az írók pedig menjenek szépen végre haza, és vegyék elő az úgynevezett betiltott műveiket (különben, döbbenetes módon nem kerültek elő kéziratok). Véleményem szerint az írónak a nyelvvel kell foglalkoznia, nem a nép lelkével. Ugyanakkor vannak forradalmi idők, amelyeknek a szelét példának okáért Petőfi Sándor jócskán kikapta ’48-ban. 56′-ban is az utcára lehetett, kellett menni, de általános esetben íróként, költőként, vagy festőként, színházi emberként is a művészetben kell forradalmat csinálnunk. Ha megkerültek volna ezek a bizonyos fiókban rekedt művek, még kiderülhetett volna, hogy nem voltam elég jó, de azt hiszem, nagyjából a helyemre kerültem. És nem szimpatizánsként vagy utcán lobogó forradalmárként. Ha úgy veszem, nemcsak elviekben, hanem gyakorlatilag is megnyertem ezt a bulit magamnak. 

Miféle tempókkal és milyen távon úsztad meg, hogy belemerevedj a saját különcséged pózába? 

Annak idején, amikor kezdtem a pályámat, nagyon szerettem volna, hogy lássák, igazi költő vagyok. Térdig érő csizmát húztam, földig érő fekete kabátot hordtam, piros-fekete szövésű sálat szerváltam – mert az a párizsi kurvák színe, olvastam valahol! –, azt is ötször a nyakamba tekertem, egy lecsókolbásszal az egyik kezemben, egy fél cipóval a hónom alatt… Képzelheted. Ilyen ikonikus figurát akartam csinálni magamból, és nagyon boldog voltam, hogy különcnek tartanak. Mindez egyre jobban lefoszlott rólam az idők során, és ahogy nem kerestem a pózokat sem tovább, úgy a kifelé tartás közben már csak azt kutattam, hogy miképpen tudnék minél inkább eltűnni mint magánember, abból, amit csinálok, hogy megmaradjon a költészet. 

Ennek ellenére, úgy tudom, (asztal)társasági ember maradtál, akit igényelnek a körben ülők.

Ez alkati kérdés. Mindig nyughatatlan ember voltam, de igazából sosem váltam közösségi figurává abban az értelemben, hogy nem lettem alkotókörök tagja (emiatt sokan utáltak is). Ugyanakkor volt a Csütörtök Esti Társaság, amit Tóth Erzsivel és Szikszai Károllyal alapítottunk (aminek a történetét egyik korábbi tagunk döbbenetes módon összevissza hamisítja az önéletrajzában). Ennek az volt a lényege, hogy minden csütörtök este összegyűltünk, mindenki felolvasott egy-egy szöveget, és a társaság addig (és csak addig!) funkcionált, amíg ezek az írások elhangzottak. Volt, hogy tizenöten elüldögéltünk csütörtök este: a Csoóri Sanyitól a Bella Pistán át Ágh Istvánig, Kormosig, sőt a Balaskó Jenőig, voltak ott mindenfelől. „Körúti hordának” is hívtak minket, ha jól emlékszem. Zajosak voltunk, pénztelenek, szóval szegények és időnként nagyon részegek. De nem voltak csoportbeli kötelezettségvállalásaink. Mára már nagyon kevés látogatóm van Óbudán, régebben voltak összejövetelek Esterházyval, Kulcsár-Szabóval, Jankovics József filológussal, Kovács Péter festővel, és a szűkebb, nem irodalmi baráti körrel. Ezek a csapatok azonban egy idő után megszűntek, többen meghaltak. Mielőtt a rendszerváltozás után szétrepedt volna minden és mindenki, olykor találkozott a lakásomban például Szőcs Géza, amikor emigrációban volt Svájcban, és éppen Budapestre jött, többek közt Alexa Károllyal és másokkal.

Azelőtt sokan-sokan együtt fociztunk az íróválogatottal és szidtuk Aczél Györgyöt, ugye. Mi voltunk a csatárok Esterházyval, gólvágók és lusták egy személyben.

Amikor először ugrott össze a tusolóban Péter Czakó Gáborral, meztelenül… na nekem az volt az utolsó közös foci! Szóval sohasem kerestem a réseket, helyzeteket, maximum a focipályán, de a látszat ellenére a bajt sem. Időnként viszont úgy érzem, hogy meg kell szólalnom. Most például a Csokonai Társaság ügyében. Egy sok évtizedes múltú közösség tisztességét kellett  megvédenem egy feltörekvő polgármesterrel szemben, aki a pénzéért rögtön dirigálni is akart, tagokat delegálni az elnökségbe, ésatöbbi. Ezek az új kis rablók, belezők azt hiszik, hogy mindenki megvásárolható. 

„Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája!” – énekelték Hobóék a Kopaszkutyában. Az általad említett koncra éhes falkaszellem közepette hogyan lehetett farokbehúzó eloldalgás nélkül harapósnak maradni? No és nem megkopasztottnak! Te séróban is jó vagy még…

Mi belevadultunk a saját korunkba. Én magam is, de eddigi életem során csakis a személyes kapcsolatokban hittem, irányzatokban nem – legfeljebb műfaji értelemben. Irkálták is gúnyosan rólam szóló kritikákban, hogy „a sereg nélküli vezér”, a „magányos zászlóshajó”, ilyesmik. De például Sziveri Jánossal vállvetve voltunk bajtársak, aki végképp közösségi ember volt, és aktivizálta magát politikai szinten, a társadalom tereiben is. Ugyanakkor ő mindvégig baromi tisztességes maradt, és egyfajta apostolként akarta képviselni a többieket. Vele társas magányt vállaltam a haláláig; végignéztem, hogy fogynak el a barátok, miképpen tűnnek el a szimpatizánsok, milyen veszett módon mar bele a még élő Sziveribe a halálos ágyán egyik jelentős költőnk, ledilettánsozva őt – amikor már nem tud semmiféle eszközzel védekezni. Az életműve viszont búvópatakként fel-felbukkan az irodalomban. Meg is jelent pár éve egy nagyon érdekes válogatás tőle, amelynek az utószavát én írtam. Zavarba jöttem ettől a szelektálástól, mert az a nemzedék (Terék Annáéké), amelynek a tagjai szerkesztették, teljesen más verseket emelt ki, vagy emelt be a kánonba, mint amelyeket én fontosnak tartottam. Akkor jöttem rá, hogy azért jó ez a Sziveri-jelenség, mert minden korosztály számára vannak érvényes megszólalásai. Az egyik Papírváros-kötet (Z. T. öt részes regényfolyama – P. M.) több fejezetében is feltűnik egy szélherceg nevezetű alak, akinek a mintája Sziveri Jancsi volt… 

Említetted a műfaji nyughatatlanságodat. Miképpen kapcsolódhat ez az izgága poétika a közemberi nonkonformizmusodhoz, valamint a fentebb szintén érintett alkati sajátosságaidhoz?

Egy biztos: amikor megjelentettem az első kötetemet, Nagy László és Juhász Ferenc irodalmi égisze alatt éltem. A mai napig szeretem ezt a fajta költészetet. Annak idején egy fiatal irodalomtörténész minősíthetetlen hangnemben nekitámadt Nagy Lászlónak – igaztalanul. Valamiért le kellett számolni a népi szürrealistákkal, ahogy ebben az időben egyébiránt le akartak Juhász Ferenccel és Weöressel is. Juhász többek közt úgy élte túl a hajtóvadászatot, hogy hallgatott vagy kilenc évig. Erről ma már nem nagyon beszél senki. Én próbáltam meg visszahozni az irodalomba azzal, hogy kértem tőle verset a Kortárshoz. Később már folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban is. Ekkoriban adódott az az anekdotikus helyzet, amikor is az egyik Kortárs szerkesztő-költő felháborodva állt fel egy lapértékelő értekezleten: micsoda dolog, hogy a versrovatban ilyen Juhász Ferencek jelennek meg… Mert szerinte mindez olyan, mint az aranymosás: hegyeket kell elszitálni, mire talál az ember ezekben a szózuhatagokban valami értékeset. A hasonlat mondjuk nem rossz, mert tényleg aranymosás folyik, majd minden esetben, csak tudod, mondtam neki, amíg a Juhász-szövegekben mindig találsz aranyrögöket, addig, ha az egész kortárs magyar költészetet átmosod, nem hogy rögöket, morzsákat is alig szitálsz ki, csak a hordalék marad fenn a szitádon. Természetesen erre ő is halálosan megsértődött.

Az első kötetemre két díjat is kaptam, de rögtön rádöbbentem, életem végéig írhatom ezeket a verseket, hol divatosan, hol kevésbé divatosan; olyan kezem volt, hogy ráállt erre a fajta költőiségre is, már rutinszerűen. Elmenekültem hát saját magam elől, már a pozőrség elkerülése végett is. Avantgárd irányba ráadásul, úgyhogy ki is utáltak maguk közül a népiesek, vagyis a nemzeti vonal szabályszerűen árulót kiáltott. Az avantgardisták valamiféle vezért akartak belőlem faragni, ám mindeközben meg is támadtak, hogy „hasadtlelkű” vagyok, mert a Kortársban szerkesztek rovatot – közben meg hozták ők is a műveiket, hiszen nálam jelentek meg először Magyarországon. Kassák-különszámot is csináltam. Ennek ellenére ez esetben is hőzöngés támadt körülöttem, mivel megjelentettem egy elégia-ciklust, és néhány akvarell címmel (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986), amire megint díjakat kaptam; ezzel párhuzamosan pedig kitaláltam ezt a „radikális eklektikát” mint olyat, amit pedig legutóbb egy egyetemi folyosón támadott meg szóban és kért ki magának egy professzor. Úgyhogy úgy döntöttem, nekem most már, végül is, mindent szabad! Lehet, hogy pofátlanságnak, nagyképűségnek tűnik, de én ezt őszintén gondolom. Megtanultam a formákat, kötött verseket írtam, szabadverssel is próbálkoztam, felhasználtam a nyugat-európai mintákat, az ütemhangsúlyos verselésbe is belekóstoltam, tehát mindent tudok, amit verstan szerint tudnia kell egy költőnek. Megjegyzem: már nem írok verset, se drámát, csak prózát – de már csak rövidebb ideig azt is. Veszteni valóm nincs – mert mindent megengedek magamnak.

A legtöbben sajnos nem igazi ízlésbéli kategóriák szerint írnak vagy alkotnak bármilyen más műfajban, csupán az ízlésdiktatúrák rögeszméi szerint, szűkös vagy-vagy választások alapján.

Pilinszky egy riportban beszél egy sajátos, általam csak tőle hallott fogalomról, a „metaformáról”, ami valamiképpen az adott irodalmi mű ideális képzetét takarja, amelyet a szerző alul- s felül is írhat, de telibe is trafálhat akár. Mintha a „felezőszonettekkel” te is megtaláltad volna a saját metaformádat – amit persze ki is pergethetsz magából egy idő után.

Szigeti Lajos Csaba a Dünnyögés félhangokra (Kortárs Kiadó, 2006) szövegei kapcsán, egy Jelenkorbeli esszéjében hangsúlyozta, új formát találtam ki – szerintem nem, de ő nagyon imponálóan érvelt emellett. Ám a „felezőszonettek” esetében valóban valamiféle újszerű formátumról lehet szó. A szonetett sohasem szerettem, se tanítani középiskolában, se olvasni magamnak. Petrarca untatott, de Shakespeare is, meg mindenféle szonettkísérlet; modorosnak találtam ezeket a tizennégy soros bíbelődéseket, nyögvenyeléseket. Valami miatt mégsem ment ki ez a forma a fejemből. Vagyis vereséget jelenthetett számomra íróként, hogy nem tudtam ezzel a szonettformával mit kezdeni. Ha a „verskirálynőt” nem tudod lefektetni, ágyba vinni, hogy disznó hasonlattal éljek, az bizony kudarc, férfiasan megmondva. Régebben megtörtént, hogy egy-egy szöveget leírtam, és megfordítottam a megírt szöveget, verstestté téve azt; így  az utolsó sor lett a második szakaszban az első, az utolsó előtti a második és így tovább. Tűnődtem-tűnődtem, mit lehet még ezzel kezdeni, és nekifogtam újból kísérletezni: mi van akkor, ha csak hét sort írok meg a szonettből, és ezt a hét sort megfordítom, aztán apró elmozdításokat teszek, ismét tükröztetve nemcsak a formát, szerkezetet, hanem az ún. tartalmat is? Kicsit narcisztikusnak tűnhet, de ez olyan, mintha néznéd magad a sima víztükörben, majd pici kavicsokat pötyögtetnél a felületre. Ez pedig a szövegben akár végtelen olvasatot is előidézhet, mert csak látszólag olvasod az első hét sor fordítottját; hiszen az elmozdulások, kavicsplaccsanások miatt a következő hét sor tökéletesen más felületet képez, mélységet tár fel adott esetben. És ha tisztességesen olvasol, önkéntelenül visszatérsz az első részhez, a második olvasat miatt viszont az első etapban is változásokat fogsz tapasztalni, akkor ismét visszamész a második változatra… Ezzel együtt újat nem lehet kitalálni, csak újszerűt, én is így raktam össze magamat az általam kitalált radikális eklektika jegyében. Tulajdonképpen – a közhiedelemmel  ellentétben – egy dolog tartja össze a szöveget: a személyiség. Akármilyen tárgyilagosan ír egy költő, távolságot tartva az úgynevezett lírai alanytól, a személyisége kiiktathatatlan. Pofonegyszerű a dolog: ha elolvasol három sort, mindenképpen tudnod kell, hogy azt én írtam; ha nem tudod, akkor valamit rosszul csináltam. 

Mivel az Óbudai Anziksz folyóirat nevében kérdezlek, kézenfekvő a kérdés: milyen is óbudainak lenni?

Két dolog miatt szeretek Óbudán lakni. A társasházba – ahol most is lakom – annak idején úgymond beszálltam, a sok kiszállás után. Nem volt pénzem, csak egy panellakásom, amelyet áthidaló kölcsönnel eladtam: a gyerekek egy ideig vidéken is éltek, Abonyban, anyámnál, mert ezt a lakást nem használhattuk tovább OTP-s galibák és egyebek miatt. A feleségem Szakály Sándor hadtörténész családjával lakott, én pedig fent, az óbudai építkezésen. Nem volt se ajtó, se ablak még, felső nyílászáró sem, szóval, ha eső esett, bajban voltam. Bevittem egy ágyat, pajszer pedig mindig volt kéznél, hogy ha valaki szálláskeresőben arra járna, ne verjen agyon. Minden reggel megmosakodtam a kerti csapban, ahová a munkások bevezették a vizet maguknak, és úgy mentem a Kortárs szerkesztőségébe. Mivel apám kubikos volt, tudtam, hogy ezek a munkás emberek nagyon szeretnek piálni, és arra is rájöttem, hogy miért is isznak. Az alkohol nagyon gyorsan ég el, hirtelen üt, fél deci pálinka, egy kis bor, rövid ideig tart az erős hatás, meglódulnak, hogy aztán elbágyadjanak újra. Egy reggeli kövidinka mindig jól esett nekik, ha megkínáltam őket. Egy idő után mondták is, ha beszerzek egy kádat meg egy használt bojlert, bevezetik nekem a vizet. Ugyan hideg vízben, de már kádban ülhettem! Tényleg a semmiből, egy mosókonyhában kezdtem a Blaha Lujza utcában, Pestszentimrén. Előtte a feleségem albérletében aludtam rendszeresen, este beugrottam az ablakon, reggel kiugrottam, mint a kalandfilmekben. Az óbudai lakáshoz már ragaszkodom, ez az otthonom. Ugyanakkor Pesten immáron negyven éve turista vagyok. Nem tudom tovább elviselni, mint New Yorkot, idegen város ez nekem, ahol esetleg nézelődöm, bámészkodom, nagy házak, kis házak, ornamentika, aztán kifelé, kifelé… Fellélegzem, amikor a Zsigmond térnél elérem Óbuda határát; mikor jövök tovább, befelé, az a csönd fogad, ami a városi embernek ismeretlen, mert neki ahhoz is tartozik valamiféle alapzaj, villamossal, emberlihegéssel, köpködéssel; egy vidéki gyereknél, mint amilyen én voltam, vagyok, a csönd is másképp csapódik le. Azért is jó Óbuda, mert itt tudok tolongás, emberkerülgetés nélkül sétálni, meditálni. Elmehetek mondjuk a felüljáró alá, a római fürdőhöz, amelyet a kutya se használ, pedig gyönyörű, vagy az Amfiteátrumhoz, amelyet most már talán használni is fognak valamire. Szóval nagyon szeretek itt elbolyongani, többek közt a Krúdy-kisbirodalomban, kedveltem korábban a szemközti Schlosser sörözőt és a Kerék vendéglőt, amelyek sajnos megszűntek, de akad még pár elviselhető hely, a Zöld Kapu, példának okáért. Itt lakott Orbán Ottó, Göncz Árpád, Halász Gábor, Sinkovits Imre és Sinkó László is. Gruber Béla, a festőzseni is itt halt meg huszonhét évesen, a Tímár utcában… 

Amikor némi spéttel, hosszított lépésekkel ide, szűkebb pátriádba igyekeztem Szegedről, A nehéz léptű ember kötetcímeden gondolkoztam (Z. T. utolsó felezőszonettek / versek a hagyatékból alcímű verseskönyve. Kortárs Kiadó, 2014), és nem tudtalak elképzelni, csak szaporább léptekkel, bár némi melankolikus derűvel. Hamvas Béla szerint a derűt nem más, mint maga a melankólia táplálja. 

Amikor jöttem erre a beszélgetésre, furcsa mód én is épp gondolkoztam a címadásaimon! Zalán Tibor: A nehéz léptű ember; Zalán Tibor: Kívül; Zalán Tibor: Lassú halált játszik… Ajaj! Akár össze is lehetne olvasni őket. Az utolsó verseskötetem címe úgy jött, hogy valakivel összevitatkoztam, és otthagytam egy sarkon, hogy elinduljak egy zebrán keresztül a másik irányba; aztán írt nekem ez a valaki egy kesernyés levelet. A következő állt benne: „…szomorúan néztem, ahogy a zebrán át távolodik tőlem a nehéz léptű ember…”  Töprengtem és rájöttem, hogy ezzel be is lehet fejezni. Utal arra, hogy mégiscsak hetvenéves vagyok, hogy ugyancsak elfáradtam, hogy bizony egyre nehezednek a lépteim, és hogy végső soron távolodóban vagyok. Sok mindent jelent egyszerre… Szóval ezzel tényleg be is lehet akkor itt fejezni!

Azt írta Kardos G. György 1997-ben az egykori, Régi Sipos-beli találkozóikról: „a hét egy bizonyos napján összejöttünk, halászlét fogyasztottunk sok belsőséggel, sört ittunk és szerettük egymást. Ami azért különös, mert – kis kivétellel – mindannyian írásból éltünk, más és más légkört hoztunk magunkkal, és elképzelésünk a világról merőben eltérő volt.” valóban ennyire meglepő lehetett a hozott dolgok keveredése? Mennyire könnyen találták meg a közös hangot?
Nagyon is. Valóban mást és mást hoztunk, de ebből nem következett, hogy ne lett volna az egész társaság nagyon jóban. Az interjúnkra készülve össze is írtam egy csomó nevet, akik jártak oda, de sajnos azóta meghaltak. Sajnos rajtam kívül majdhogynem mindenki. Galsai Pongrác, aki szervezte az összejöveteleket, már 1988-ban.

Ő volt, aki közel is lakott a Régi Siposhoz.
Igen, de hát nagy hedonista volt. Mondom még, akik meghaltak. Abody Béla, Gyurkovics Tibor, Csukás István, Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, Kardos G. Gyuri, Csurka Pista, Dékány Kálmán, Kopré József, Farkas László, Bella Pista. Nem igen van még, aki él. Olyanok közül esetleg, akik időnként csapódtak hozzánk.

Bencsik Gábor újságíró-író is ilyen volt, ő írt arról, hogy Galsai vitte őt a nyolcvanas években fiatal újságíróként.
Voltak ilyenek. Egyszóval nagyon jó volt. Hetenként jöttünk össze a Régi Sipos különtermében. Jó kis evés-ivás volt, kibírhatóak az árak. Valóban, ahogy Kardos G. Gyuri mondja, mindenki más-más világnézettel érkezett. De ott ez abszolút nem játszott szerepet. Illetőleg fel sem merült. Tudtuk egymásról, ki kicsoda, mit képvisel, mit ír, hogyan gondolkodik. Ettől még borzasztóan nagy egységben volt az egész társaság. Aztán, ahogy 1990-ben jött a rendszerváltás, ez mégis megszakadt. Lettek olyanok, akik már nem is álltak szóba egymással. Miközben előtte az asztalnál nagyon jóban voltak.

Kik nem álltak már szóba egymással?
Mondjuk a Csurka-féle társaság és mások. Egy darabig még igen, amíg mentek a közös kerekasztal-konferenciák. Aztán szétfejlődtek. Rég nincs meg az egység, ami volt. Maradnak az emlékek. Az ember, ha öreg, minden távoli idő közelinek tűnik.

Nekem is olyan, mintha most lett volna ez, hogy oda jártunk. Miközben már sok évtizedes halottak vannak a társaságból. Nagyon egyedül maradtam közülük.

Milyenek voltak ezek az esték?
Borzasztó jó hangulat uralkodott. Csukás Pista vitte a prímet. Énekelt, amikor csak lehetett. Volt, amikor éjjel kettőig ott voltunk. És micsoda sztorik voltak! Megtörtént, hogy jött a pincér egyszer Galsaihoz, és mondta neki, hogy kinn várják őt egy fekete autóban. Gráci kiment, majd nagy sápadtan tért vissza. Azt mondta: ezek lehallgatnak bennünket! De szerencsére tanította őket a rendőrakadémián magyarból. Így csak szabadkoztak: „Galsai úr, kérem, bocsánat, azt hittük, összeesküvés, de hallottuk, hogy csak a rendszert tetszenek szidni.” És valóban. Csukás is énekelte: „gyere, Sztálin, adok egy tanácsot, baszd meg a sarlót és a kalapácsot”. Ilyen egységben volt a társaság. Ha különbözőek is voltak a világnézetek, a rendszert közös ellenségnek tekintettük.

Az említett Kardos G. is felidézett egy hasonló esetet, amikor beinvitálták Knopp András pártfunkcionáriust a külön részbe, Csurka István meg épp egy viccet mesélt Kohnról, aki bordélyházat nyit, és oda még a saját, marxista egyetemet végzett lányát is beszervezi. A kérdésre, hogy miért nem a pártközpontba küldte, Kohn csak legyint: „az a bolond anyja még ide is nehezen engedte el”. Ezután dermedt csend lett, de nem történt semmi, Knopp barátságosan elbeszélgetett Hernádi Gyulával és Karinthy Ferenccel. Voltak még ilyen esetek?
Tényleg, Cini is visszatérő vendégnek számított. Emlékszem, mikor az Új Írásnak a Hungáriában voltak összejövetelei, és egyszer csak megjelent Aczél György. Kisfröccsöt rendelt, Cini pedig odaszólt a pincérnek: menjen oda, és a bajuszostól kérje el az árát, mert meg szokott lépni. Ilyen heccek voltak. 

Kik álltak a társaságon belül közelebb egymáshoz?
Én Gyurkoviccsal, Lázárral, Bertha Bulcsuval nagyon közel voltam, 1958-tól kezdve szoros barátságban. Farkas László, aki az Új Írásnál volt Juhász Ferenc mellett a lapszerkesztő. Most halt meg szegény egy éve. Még csináltuk az utóbbi években is az Új Írás online folyóiratát. Lacival hoztuk nosztalgiából mozgásba. Csurkával is jóban voltam, Kardos G. Gyurit is szerettem nagyon. Szellemes, fantasztikus író volt, aki ugyan felaprózta a tehetségét, de azok az aprók nagyon jók. Ahogy a trilógiája szintén. Meglepetés volt, amikor az Avraham Bogatir hét napja megjelent, hogy Gyuri regényt írt. Inkább tárcákat szokott korábban.

Pont most volt születésnapja századik évfordulója, megidézték több helyütt is az alakját.
Tulajdonképpen ezekről a barátokról, de nemcsak róluk, írtam én is az Írók lámpafénynél című könyvemben. Kardos G. Gyuri is ott van köztük. Neki korábban lett volna érdemes születnie. Abban az igazi pesti, kávéházi újságírós világban érezte volna jól magát. Sajnos ehelyett rossz időket kellett megélnie: Borban volt munkaszolgálatos, aztán elment Izraelbe harcolni.

 Csurkáról ekkoriban még nem lehetett sejteni a későbbi politikusi énjét?
Lehetett azért már, 1985-től főként. Született egy darabja, a Vizsgák és fegyelmik, amit betiltottak a próbákon. Nekem szóltak oda a Vígszínházból, minthogy az Írószövetségben a drámai szakosztály elnöke voltam. Mondták, hogy kérdezzem meg a minisztériumban, mi a csuda ez a betiltás. Köpeczi Béla volt akkor a miniszter, de nem ő fogadott, hanem Vajda György miniszterhelyettes. Bementem, és kérdeztem, miért van ez. Mire ő, hogy puskaporos hordó vagyunk, egy szikra elég, hogy robbanjon, Pista pedig szítja ezt a szikrát. Állítsuk meg a barátunkat – mondta. Akkoriban már azokat a beszédeket, amiket ő ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken mondott, nem fogadták el. Csakhogy az egyiket lehozta nyugaton a Nemzetőr. Rászóltak, hogy tiltakozzon a dolog miatt. Tiltakozott is az ÉS-ben egy kis kommünikében: nem szép, hogy lehozzák engedély nélkül, de főleg, hogy nem fizetnek, pedig a lovira kellene a pénz. Csak ingatták a fejüket, hogy nem egészen erre gondoltak. Mindenesetre a lényeg, hogy Pista tulajdonképpen készült erre a szerepére. De csak az 1985 utáni időkben. Akkor nagyon átment politikusba. Sajnáltam, hogy eltávolodott az írástól, hiszen nagyon jónak számított.

Galsai meg Abody voltak a nagyhangú, humorosabb figurák?
Galsai főleg, de mondom, Csukás Pista vitte a prímet. Nagyon vezette a hangulatot. Abody szegény már beteg volt akkoriban. Volt egy érszűkület a lábában, azzal sokat kínlódott. Érdekes figura volt. Nagyon kellemes, okos, művelt ember, aki kevéssé valósította meg az íróságát, inkább elaprózta az egészet. Volt Vidám Színpad-igazgató, televíziós műsorkészítő, és még színészkedett is, ha kellett. Fura tehetség. Nehéz meghatározni. Van egy-két könyv, nem igazán irodalmiak, inkább publicisztikák. De Béla nagy sóher is volt. Akkoriban divat volt a lengyel vodka, azt ittuk. Huszonöt forint egy üveg. De az üvegeket itt nem váltották vissza, lévén lengyel áru. Volt egy írószövetségi túra Varsóba busszal, jött Abody két nagy, zörgő sportszatyorral. Az üres üvegeket hozta Varsóba. Két szatyorért lehetett talán egy üveg vodkát kapni. Mindig ilyen volt. Kölcsön is gyakran kért. Csurka jól megírta a Ki lesz a bálanyában a figuráját.

Azt is olvastam, hogy mindig a képzelt betegségeivel jött, de amikor tényleg megbetegedett, azt mondogatta, hogy úgyis meggyógyul majd.
Mondhatni, egészségtelen életmódot is folytatott. Ezekben az időkben mondta, hogy olyan érszűkülete van, hogy amikor mezítláb járt otthon, véletlenül belelépett a konnektorba, de meg sem érezte. Szegénynek végül le is kellett vágni a lábát. Sajnáltam, mert nagyon szellemes ember volt, és nagy tehetség. 

Kardos G. írta azt is, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil volt, aki meg folyton a nőknek udvarolt.
Tényleg, ő is ott volt! Jönnek elő a figurák. Róla is írtam. Nagy nőimádónak számított valóban. Volt viszont egy felesége is, Magda, aki nagyon ragaszkodott hozzá, fix pontnak számított. Franciás ember volt, és nagyon jó író. Közérthető stílusban, szellemesen fogalmazott. Nagyon szerettem.

Végh Antal sem hiányzott az asztaltársaságból. Róla úgy hallani, azt magyarázta visszatérően, hogyan kell pénzt keresni az írással.
Végh Tóni külön figura. Sajnos szintén nem él már. Szabolcsi gazdálkodó családból származott, juhtenyésztésből éltek. Únyban, itt Pest környékén vett egy elvadult, gazos telket. Azt ő felégette, és a földet elkezdte teraszosan művelni. Almáskertet csinált a helyén. Ezt az almát tudta Ukrajnába szállítani. Jó pénze volt neki, mindig csinált összejöveteleket a borospincéjénél. Meghívott bennünket, akkor nagy lakomát csaptunk. De nem volt ennyire önzetlen, mert a lakoma után elkezdett kártyázni, amin nagyjából vissza tudta nyerni a pénzt. Csinált egy újságot a rendszerváltás környékén, ez volt az Új Idők. Herczeg Ferenc lapjának címét vettük át. Abba jó páran írtunk: Lázár, Bertha Bulcsu, én. Ja, meg Csukás Pista. Nagyon jól ment, ügyesen csináltuk a lapot, könyvkiadásba is fogtunk. Aztán Tóni rájött, hogy mindenféle kis könyvkiadók születnek, amelyek úgysem tudják eladni az árujukat. Csinált hát egy eladási hálózatot. Vett négy vagy öt furgont, és kihirdette, hogy ő nagykereskedőként fogja eladni a könyveket. Később Pesten csinált gyufaszerű bódékat, ott is árulta azokat. Volt aztán egy csomó pere. A legnagyobb ezek közül Szolzsenyicin Gulág-könyvéből. Kiadták Münchenben engedély nélkül, Tóni pedig megvette a jogot, és árulta. Szolzsenyicin ügynöksége jól be is perelte. A végén Tóni azt mondogatta, hogy ha nincs valamelyik héten pere, már rosszul érzi magát. Végül egymillióra ledumálta a büntetést. A bíróság kimondta, hogy meg kell semmisíteni a könyveket. Mondta, hogy megtörtént. De hogyan? Szecskázott, és megetette a marhákkal – állította. Ilyen figura volt.

Csurkával is írtak közös könyvet a fociról, ahhoz nagyon értett. Igazi vadkapitalista figura volt. 

Gyurkovics Tibor mennyire állt közel önhöz?
Nagyon is. Majdhogynem testvéri rokonságban voltunk. Gyurkovics, Bertha, Lázár és én. Ez a négyes nagyon együtt lévő társaság volt. 

Bertha Bulcsu is nemrég lett volna kilencvenéves.
Bulcsu szegény hamar meghalt. Lázár és Bertha Pécsett voltak, mi lejártunk hozzájuk akkoriban. Aztán, amikor Pestre jöttek, itt gyűltünk össze. Bulcsu szigorú, nagyon tudatos író volt, aki gyanakodott mindenben, és ez a gyanakvás táplálta az írásait. Lázár pedig csupa szív, aranyos ember. Együtt mentünk Brüsszelbe egy író-olvasó találkozóra. Mentünk be a repülőtérről, én az egyik ablaknál, ő valamiért egy másiknál álldogált. Mondom, mi van? Azt mondja, nem engedik be. Szóltam azoknak, akik értünk jöttek. Kiderült, hogy valamiféle bevándorlónak nézték. Talán a legösszefogottabb életműve Ervinnek van közülük.

Őt is ismerik talán a legtöbben, Csukás mellett.
Nagyon érdekes, hogy ezek a közvetlen barátaim mára klasszikusok lettek. Csukásnak van színháza Szárszón, a vonat is arra megy. Hallottam, van már Csukás Rádió, ahol meséket olvasnak fel. Bertha Bulcsuról könyvtárat neveztek el a szülőföldjén. Gyurkovicsnak a Mészáros utcában, a házán van emléktáblája. Lázárnak valahol a IX. kertben egy parkja. Aztán van még egy Lázár Ervin Program is. Úgy érzem magam, mint II. András, akinek a lányát szentté avatták. Így vagyok a barátaimmal, akik klasszikussá váltak idővel. Furcsa érzés, de örülök neki.

Kik voltak annak idején idősebb mentorok önök mellett?
Nagyon tartottuk a régiekkel a kapcsolatot. Manapság ezt az érdeklődést kevésbé lehet tapasztalni. Mi még találkoztunk Tersánszkyval, Veres Péterrel, Tatayval és így tovább.

Veres Péter is itt lakott Óbudán egy időben.
Péter bácsi mindenkire figyelt, írt is lapot, ha valami tetszett vagy nem tetszett neki. Ezeket az öregeket még közös műsorokba is hívtuk. Volt olyan Új Írás-est, amire Tersánszky és Tamási Áron is jött velünk. Azt mondták, ők nem olvasnak fel, fejből mondták el a novelláikat. Kassák Lajossal is jóban voltunk. Voltak közösségek, voltak kávéházak. A szerkesztőségekben is lehetett találkozni. Ma mi van? E-mailen beküldi az ember, aztán azt sem tudja, kik vannak bent. Ránk az öregek még nagyon figyeltek. Lengyel József, például. Megírta ő is, ami tetszett.

Milyen volt az idős Kassák?
Mogorva tudott lenni. De nagy tisztelettel néztük őt. Jött mindig a jellegzetes kalapjában. Bölcsek voltak nagyon ezek az emberek.

A Régi Sipos kertjében állt Szomory Dezső fája, gyakran járt életében oda. De, gondolom, őt már nem ismerhették, meghalt 1944-ben.
Őt sajnos nem. Én a klasszikusok közül Móricz Zsigmondot láttam még az 1942-es Könyvhéten, a körúton. Nyári ruhában, szalmakalapban sétált. Aztán szeptemberben meghalt. Már érdekelt az irodalom, a Hungáriával szemben, a körútnak azon a szakaszán, meg kicsit a Rákóczi úton volt a Könyvhét. Olvastam addigra Móriczot, nagyon szerettem a könyveit. Tudtam az egész népi irodalomról. A Nyugat utódjait, az újholdasokat, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát is közel éreztem magamhoz, Magdával különösen jóban voltunk. Volt egy nagyon erős irodalmi élet, kontinuitás a korábbiakkal. A Nyugat is kis példányszámú lap volt, mégis az egész szellemi életre hatással tudott lenni. Ez még megvolt a hatvanas-hetvenes években. Az emberek át tudták tekinteni az irodalmat: az Új Írást, Kortársat, Élet és Irodalmat, vidéki lapok közül a Tiszatájt. Egy novellával fel lehetett tűnni. Mikor az Élet és Irodalomban megjelent Gerelyes Endre Kilenc perc című novellája, rögtön kérdezgettük egymást a Hungáriában: ki ez? Fiatal tanárember, aki remek novellistává érett, majd sajnos nagyon korán meghalt. Nem nagy az életműve, de jókat írt. Ma már sajnos alig ismerik. Vagy ott van Szabó István, az utolsó parasztíró. Épp az átmeneti korszakban alkotott, amikor a falu a végét élte. Az Új Hangban tűnt fel, Csurkával, Galgóczival, Moldovával mozgott együtt. Nagyon erős indulás volt akkor, amikor a Nagy Imre-kormány épp enyhített a viszonyokon.

Úgy érzi, a rendszerváltás után kevésbé volt egységes az irodalmi élet?
Teljesen szétzilálódott, szétment táborokba. A politikai meggyőződések hirtelen feltámadtak, mindenki bekerült a pártvilágba. És volt ennek anyagi háttere is, hogy ki hogy tudott érvényesülni. A modernizáció szintén belejátszott: megszűntek a találkozások, szerkesztőségek. Ezt a szétzilálódást nehéz lesz visszatéríteni, ha egyáltalán változik még a szellemi világ. Persze, senki sem kívánja vissza a rendszerváltás előtti időket politikailag. Viszont a hetvenes években nagyon izgalmas volt az irodalmi élet, a színház is akkor volt a legerősebb. Azóta megszűnt a rádió, a televízió, megszűntek a napilapokban a kulturális mellékletek. A fiatal írók rákényszerültek, hogy egészen másféleképp éljék meg a társadalmi helyzetüket. Ösztöndíjakkal próbálkoznak inkább, hogy fenn tudják tartani magukat. Az a fajta félklasszikus irodalmi élet, ami volt még a hetvenes-nyolcvanas években, megszűnt. Nem mondom, az ötvenes évek tényleg szörnyű volt. Az 1956 utáni megtorlás szintén. De utána az a fajta ódzkodás, egymással szembeni titkolózás, ami korábban volt, visszaszorult. Ma meg már újra nem szereti az emberek nagy része elmondani, milyen újságot olvas, mit néz. A levegőben van valami, ami a bizalmatlanságot terjeszti. Mi ezt annak idején nem éreztük.

Nem féltünk össze-vissza beszélni. A pénz is sokkal erősebben befolyásolja az életet. A mi időnkben valahogy nem volt olyan elsőrendűen fontos.

Miért lett ez a nagyobb bizalmatlanság? Minek tudja be?
Azt, hogy valakinek más az elképzelése, abban az időben tudomásul vettük. Nagyon pártos ember? Legyen. Mostanra viszont olyan gyűlöletkeltés támadt, hogy ha valaki másképp gondolkodik, hát gyűlöli is a másikat. Oktalanul, hiszen nem árt neki a gondolkodásával. Mégis csak valahogy az van, mint a rossz családban, ahol nem értenek egyet a családtagok, egymásra kígyót-békát kiabálnak, pletykálkodnak és gyűlölködnek. Ezek felett korábban jobban elsiklott az ember. Belemagyarázták mára az emberekbe, hogy ellenségek azok, akik nem gondolkodnak egyformán.

Három éve azt mondta, hogy minden nap ír, érzi magában a frissességet, hogy a munka kedvéért dolgozzon. Ez még most is tart?
Tart. Van ez az online folyóiratunk, az Új Írás, oda írok rendszeresen. Szoktam a Kultúra.hu-ra is színészportrékat. Egy évben még azért két-három novella sikerül, amik jobbak. Meg azért rendezgetem a régi, kiadatlan írásokat. Vannak a színházi világból, meg novellák is. De nem sietek velük kiadót keresni, most olyan nyüzsgés van. 

Azért az is ritka, hogy valakinek 79 évesen szülessen még gyereke, mint önnel történt.
Nálunk ritkább, de például Amerikából hallunk ilyenekről. Al Pacinónak is most született 83 évesen. Tulajdonképpen a géneken múlnak ezek a dolgok. Ha meg az ember észnél van, akkor az írást nem lehet abbahagyni. Különben úgy hiszi az ember, valami kötelességet mulaszt. De olyan intenzíven nem teszem már, mint régen. Egyelőre úgy érzem, rendben vagyok. Ha nem is olyan frissen, mint régen.

De hol vagyunk? Újlakon. Mert hol kezdjük, ha nem a régi Óbuda szívcsakrájában? A török idők előtt a valahai Szentjakabfalva állt itt, bajor és württembergi telepesekkel alapították újra Neustift néven; ennek magyar fordítása az Újlak elnevezés. Az 1873-ban, a városegyesítéskor a Buda külvárosának számító Újlakot a III. kerülethez csatolták, majd 1950-ben, a jelenlegi kerületi beosztás kialakításakor megosztották a II. és a III. kerület között. Az egykori település központja a mai Kolosy tér környéke volt a templommal és a piaccal. Újlak északi részén, az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. egykori téglavető telepén építették fel 1928-ra a Bécsi út, Nagyszombat utca, Végvár utca, Doberdó út által határolt területen az úgynevezett „városi házakat”. (Anziksz 2023, ősz)  De ez még nem a Bauhaus elterjedésének az ideje.

Melocco Művek

Újlak talán az egyik legváltozatosabb városrésze a II. kerületnek. 140 évvel ezelőtt – ott, ahol ma az Ürömi út fölötti Panoráma Sportközpont működik –, például a Melocco testvérecementgyára működött itt, és határozta meg a környék képét. A Friuli tartományból származó olasz Melocco testvérek, Leonardo és Pietro a kiegyezés után, kecsegtető ipari vállalkozások reményében telepedtek le nálunk. Számításuk bevált. A József-hegy lábánál – a mai sporttelep helyén – egy bánya és az 1880-ban alapított mészkő-feldolgozó üzem működött, a gyár pedig lépcsőszerűen húzódott le egészen az Ürömi útig. A Melocco testvérek 1884-ben emellett alapították meg gőzerővel működő gyárukat, ahol mintásan sajtolt cementlapokat készítettek. A metlachi úgy készült, hogy a lapokba színes rajzolatokat préseltek.

Négy év múlva már az egész újlaki telep a Melocco testvéreké volt. Pietro inkább a terazzo-lapok gyártásával foglalkozott – a Parlament folyosóit ma is ilyen burkolja –, Leonardo többek között alföldi zsilipek, gátak, csatornák kivitelezésében vett részt.

A cementgyár 1929-ben zárt be, és utána évtizedek alatt sikerült csak rekultiválni a tájat – mára ebből már kevés látszik. A harmincas években az Ürömi és a Daru utcai oldalon a Magyar Állami Kőszénbányák építtetett – többnyire modernista – lakóházakat, de Újlakon kiterjedt, új építési területek is keletkeztek. 

Többkezes építészet

Ezzel egyidőben az 1937–39-es szabályozási tervek alapján született meg a Duna mellett a Dereglye, az Uszály és Evező utca közötti három háztömb is a Szépvölgyi út első házaival. A kisajátított és újra parcellázott területen magánépíttetők egységes elvek alapján a kornak megfelelő, modern házakat terveztettek – az 1940–44 között elkészült bérházakat ugyan különböző építészek tervezték, de azonos párkánymagassággal és a zárt-, illetve nyitott erkélyek egységes rendszerével. A keretes beépítés kifelé és a Duna felé zártsorú és négyemeletes ma is, a Dunára merőleges, új mellékutcákban viszont már lazább és háromemeletes lett. A tömbök bérházai közül építészeti képével a Szépvölgyi út 3/a emelkedik ki, tervezőjéről, Gerlóczy Gedeonról még lesz szó.

A mai Montevideó utca és környéke sem így nézett ki. A második világháború alatt bezárt a Holzspach Téglagyár Szépvölgyi úti telepe és gyár épült Újlakon, a Mechanikai Mérőműszerek Gyára. Gimnazistaként még diákmunkásként jártam ide, aztán 30 év múlva már újságíróként, a helyére került Szépvölgyi Irodaparkba. Az egykori bánya meredek homlokfalai ma is látszanak a szerkesztőségi épületek mögött. (És nem állom meg, hogy ne írjam le újra: nagyjából itt, Újlakon állt a budai hóhér épített kő bitója. Arról, hogy miként hívta fel erre a figyelmemet a városi hóhérdinasztiákkal, vesztőhelykutatással foglalkozó patibulum.blog.hu szerzője, és hogyan kutatták ki a pontos helyét egy 1702-es újlaki házösszeírás és két térképrészlet alapján, arról szintén az Anziksz már emlegetett számában olvashattak. A hírhedt akasztóhely Újlakon, a Bécsi út felett, a mai Seregély utca 16–22. házai helyén állt egy külön ezért vájt teraszon.)

Vissza a 20. századba

A korabeli belvárosok távol álltak a ma ismert pezsgő központoktól: zsúfoltak, rossz levegőjű, gyakran nyomor sújtotta területek voltak. A Bauhaust és a modernista mozgalmakat nagyobbrészt szociális célok vezették, az, hogy széles tömegeknek biztosítsanak elérhető, korszerű lakhatást – de amikor ebből valóság lett, inkább a tehetősebbek élvezhették az új építészeti irányzat előnyeit. Ezért sem véletlen, hogy Budapesten a Bauhaus nyomait nem a munkáslakásokban, hanem a Rózsadomb elegáns villáiban kell keresni.

Nem minden Bauhaus, ami annak látszik 

Bár az ingatlanpiacon máig divatos hívószó a Bauhaus, amit a két világháború között épült, a szokásosnál dísztelenebb, inkább arányaival elegáns, modernista épületre ráhúznak, már a németországi Bauhaus is inkább „vírus” volt, és nem kifejlett stílusirányzat. (A szó hagyományos értelmében nem is adott pecsétes diplomát.) Az Európa országaiba szétáramló külföldi növendékek viszont – épp mint ahogy a vírus terjed – magukkal vitték a kreatív mintát, a racionális gondolkodásmódot. 

Ami aztán annyiféle lett, ahányfelé szétvitték. Magyarországon is inkább a Nyugat felé tekintők szerették volna belelátni a kor-szerű modernitást, miközben az a baloldali, szociális irányultság – korszerű lakástelepeket a munkásságnak! – a határok átlépése után kiveszett belőle. Azaz, amit ma kissé ábrándosan, nosztalgiázva bauhausosnak nevezünk Pesten és Budán a harmincas években, főleg tehetős polgároknak készült. A modernista épületek népszerűségéhez egyébként nagyban hozzájárultak a korban divatossá vált épületfotók – ezek lecsupaszított, szűz környezetben mutatták a friss épületeket. Így járta be például az európai sajtót a lejtőn merészen, lábakon álló, Szépvölgyi úti Hoffmann-villa is. Egyáltalán nem volt nagy, tervezője, Fischer József a róla készült fotókkal mégis nemzetközi hírnévre tett szert. A brit Architectural Review például 1935-ben a hónap házának választotta a domboldalban fehéren lebegő, mégis geometrikus épületet. Az alagsor lábakon álló, lebegő részét ugyan nem sokkal az építkezés befejezését követően beépítették, de a későbbi kilátása is imponáló volt: a szinte körpanorámában még az akkor álló Holtzpach téglagyár kéménye is látszott. Fischer a fényt keleti, dél-keleti irányból engedte az alulról kétszintes, felülről egyemeletes villába. Az igazi látvány természetesen a hálószobából nyíló, emeleti balkonról nyílt – igaz, a ház másik oldalára alig jutott ablak. Az igazán nagyszabású épületek persze akkor is monumentálisnak hatnak, ha méreteik valójában szerények: a két szint lényegében egy háromszobás lakást adott ki. A központi légfűtéssel ellátott ház akkor 12 000 pengőbe került, ami egy átlagembernek nyilván hatalmas összeg volt, de egy Bauhaus-villához képest egyáltalán nem. (Ismerünk 100 ezer pengős árat is…)

Két különleges sors, két különleges építész, Pécsi Eszter és férje, Fischer József 

A statikus Pécsi Eszter hazánk első mérnöknője volt, de nem csak férje, Fischer József terveiben működött közre, hanem saját jogán vált előbb Magyarországon, majd az Egyesült Államokban megbecsült statikussá. Fischer és Pécsi az egyetem után találkoztak, 1921 végén házasodtak össze. A férj, Fischer József – a szakmában később legendás “Juszuf” – nem végzett egyetemet, megrögzött szociáldemokrataként előbb kőműves inas lett, majd tanult építőmester. A fiatal építőmester lassan nevet szerezve kapcsolódott be a modern építészeti mozgalomba. Nagy hatást tett rá Gropius, a Bauhaus, Le Corbusier és társai. Feleségével közös építész-vállalkozásba fogtak, közös munkájuk volt számos modern villa mellett a Szépvölgyi úti ház is. (Fischer számos bérházat tervezett Újlipótvárosban, a pesti bauhausos terepen, többek között neki köszönhetően néz ki olyan elegánsan a Szent István-park. Később az 56-os Nagy Imre-kormány minisztere is volt, sokáig házi őrizetben élt.) 

A névadó tulajdonos személye is érdekes: Hoffmann Dezső ügyvéd volt, de leginkább a statisztika szorgalmas népszerűsítője, mai szóval influenszere. (Zentay – Hoffmann – Dezsőről (1888–1945) Rostás Péter írt részletesen a 2007-es Budai Polgárban.) A Zentáról elszármazott fiú egy betegség után visszaküzdötte magát süketségéből a hallók közé, majd a jogi kar után a Statisztikai Hivatalban kapott állást. Akkor még nem tudta, hogy ez nem évtizedekig tart: szociáldemokrataként a Tanácsköztársaság után kirúgták, sokáig nem kapott állást, így lényegében ő teremtette meg a statisztikai szakirodalmat, aztán 1945-ben rövid időre még a KSH elnöke is lehetett. A villa sokáig lehangoló látványt nyújtott, 2014 után azonban az új tulajdonos igényesen felújította.

Lipótváros és a Rózsadomb két oldala 

A Bauhaus hatására született modernista épületek beillesztése a budai villanegyedekbe nem ment egyszerűen. Kitüntetett helyszínévé a pasaréti Napraforgó utca vált… A hivatalosan „Pasaréti úti kislakásos mintatelepnek” nevezett együttest 1931 novemberében avatták fel. Egy vadonatúj utcácska 22 házáról van szó, amelyeket a kor neves építészei terveztek. Az utcakép egységes volt, de a házak mind különböztek. Az alapötletet az egy évvel korábban Budapesten rendezett nemzetközi építészkongresszus adta, ahol néhányan felvetették, hogy a stuttgarti Werkbund lakótelep mintájára egyszerre több tucat, egymáshoz jól illeszkedő villát kellene építeni. A családi házak egy kivétellel egy emeletesek, általában a földszinten kapott helyet a nappali és az ebédlő a konyhával, a belső lépcsőkön elérhető emeleten pedig a hálószobák. Ezt a sémát a tervezők rendkívül változatos elrendezésben és anyaghasználattal valósították meg, illusztrálandó a korszerű kislakásban rejlő lehetőségeket. A kivételes kísérlet tulajdonképpen arról szólt, hogyan lehet száz négyszögöles telkekre különálló, kertes családi házat tervezni. A „kísérleti lakótelepen” ma már nem látszik, hogy az alsó középosztály számára is megfizethető házak csoportját akarták megtervezni – inkább arról lett híres, hogy a kor legjobb, legnevesebb építészeit hozta össze, és nem is feltétlenül csak a Bauhaus stílusában. A megvalósításra kiválasztott terület az Ördögárok partján volt, ahol a hatóságok kikötötték, hogy a telekterületnek maximum 25 százaléka építhető be a különálló házakkal, melléképület nem létesíthető, a kert pedig kötelező. 

A patak felőli páratlan oldalon a 19-as számú házat Gerlóczy Gedeon, a Csontváry-képek megtalálója tervezte, aki a Belváros modern átépítésében vett részt. A 17-es számú házat viszont a margitszigeti uszoda tervezője, első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd. A páros oldal első házának tervezője Walder Gyula volt, a harmincas évek fő neobarokk építésze (Cisztercita Gimnázium és Templom, a Madách tér hűvösen skandináv indító épülete.) Molnár Farkasé (Napraforgó utca 15.) mellett a már említett Fischer Józsefé (a 20-as számú épület) a két „legbauhausosabb” itteni ház, utóbbi az építészeti túrák kedvenc fotótémája. 

De vajon miért választották sokan a nehezen megközelíthető budai hegyeket a központi fekvésű pesti lakások helyett? A jómódú családok már a század első évtizedeiben is telket, ingatlant szereztek a belvárosi lakásuk mellé, egy bérelt vagy saját tulajdonú nyári lakot a budai dombokon vagy a pesti zöldövezetekben. A kellemesebb, zöldövezeti helyszínek aztán felértékelődtek, amikor Budapesten beindultak az autóbuszjáratok, így sokan döntöttek úgy, hogy búcsút mondanak a pesti lakásnak és a székhelyüket átteszik Budára. 

A Rózsadomb akkoriban (is) Budapest egyik legelegánsabb negyedének számított, tele historizáló villákkal és impozáns kúriákkal. Amikor Fischer és Molnár modernista házakat kezdtek tervezni a környékre, ez nem mindenkinek tetszett, a hagyományos építészek mellett az egyik leghangosabb ellenző például a műegyetemi építész-professzor Alpár Ignác volt, az Anker-ház, a Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota tervezője. Sőt, társai pert is indítottak egy Palánta utcai ikerház miatt – ezt Fischer József és Molnár Farkas közösen tervezte – arra hivatkozva, hogy a Bauhaus elcsúfítja Budapest legszebb városrészét. Egy újságcím szerint:  „Csúnya házak rohama a gyönyörű Rózsadomb ellen”. A per végül kompromisszummal zárult, a ház megépülhetett, de egy emelettel alacsonyabban.

Hol az ember helye a lakógépben? 

A keleti oldalon fut a Cserje utca, ott a Hevesy Iván–Kálmán Kata fotós házaspárnak épült villa. Molnár Farkas vette legkomolyabban az új építészeti elveket a racionalizált „lakógépről” – ennek egyik legjobb bizonyítéka 1922-es Bauhaus terve, a Vörös kockaház makettje. Egy ilyen házban a forma mindig a funkciókat szolgálta, a terek kisebbek, de könnyen változtathatóak és többfunkciósak, a szobákban, falhoz simuló beépített szekrények növelik a teret olyan bútokkal, amik nem akadályozzák a mozgást. A Bauhaus Magyarországon is jelentős hatást gyakorolt az építészetre és a formatervezésre. És így érünk át lassan a Rózsadomb meredek, keleti lejtőire.

Kavics utca 

Ma is vadregényes hely… Budának ez a része hosszú időn át beépítetlen terület volt, a lakó- és középületek inkább közvetlenül a Duna partján sorakoztak. A lejtős Kavics utca a Rózsadomb keleti széle a Szemlőhegy lábánál, és a meredek oldal megszűnt szőlőskertjeit a telekkönyvekben sokáig elfelejtették átírni, így erdő nőtt a szőlők helyén. A rózsadombi Kavics utca rendes budai utcaként indul az Árpád fejedelem útjáról fölfelé, de pórul jár, aki kocsival akar a Kavics utcán végighajtani, ehhez óriásit kell kerülnie. Gyalog viszont egy erdőben kanyargó romantikus lépcsősoron találja magát. A félig sikerült házak mellett a modern építészek is lehetőséget kaptak a vad Kavics utca képének átformálására: 1931-ben Molnár Farkas, két év múlva Kozma Lajos villája épült itt fel – utóbbit lentről nemcsak látni lehetetlen, de ráismerni is nehéz a későbbi bővítései miatt. 

Molnár Farkas az egykori Gróf-villát tervezte 1931-ben modern formavilággal és alaprajzzal. A háromszintes, szabadon álló épület az utcalépcsőről szintén alig látható: a lapostetős, vasbeton vázas ház meredeken fölé, a lejtős terepre épült. És természetesen keleti homlokzatával fordul a Duna és a pesti panoráma felé – a sokáig befejezetlenül maradt tetőteraszra egy nyitott, egykarú lépcső vezetett fel. Szintenként egy-egy lakást foglalt magába, és mindegyik közvetlen kapcsolatban áll a természettel: legalul a pilléres tornáccal, középen a fedett-nyitott terasszal, legfelül a tetőterasszal. Városképi jelentőségű épület – lenne, ha nem rejtené a meredély és a fák. A lejtő felőli oldalon pillérekkel részben lábakra állította tervezője. A szabályos hasáb alakú épület emeletein egy-egy háromszobás lakás található csaknem azonos alaprajzzal. A második emeleti lakáshoz is ugyanolyan félköríves, a falhoz simuló lépcső vezet, mint a tetőteraszra. Ebből adódtak is gondok: Molnár első tervét éppen a külső lépcsőkkel nem fogadta el a kerületi szakhatóság, végül az építők a környék megvalósult példáira hivatkoztak, továbbá az utca elhanyagolt lépcsőire. A polgármester végül elfogadta az érvelést és a módosított terveket, hogy ez végül is egy magánlépcső, ami kapaszkodóival nagyobb biztonságot is jelent. A homlokzatok kompozícióját itt a csupasz falfelület és a nyílások gondosan mérlegelt aránya adja. A Dunára néző főhomlokzat pontosan tükrözi a mögötte lévő helyiségek funkcióját: az ablakok mérete balról jobbra – a nappalitól a cselédszobáig – fokozatosan csökken, ráadásul a lecsupaszított formát hajdan elég merészen egy citromsárgára festett homlokzat ellensúlyozta. Bár Gróf-villa lett a neve, a szóban forgó telket 12 500 pengőért 1931 februárjában vásárolta meg Gróf Józsefné, illetve László Izidorné, anya és lánya. Az építkezés is kettejük neve alatt futott, de a szakirodalomban utóbbi férje után Gróf József villájaként vált ismertté a ház. 

Az akkor még a harmincas éveiben járó Molnár Farkas építésznek ez a ház volt az egyik első önálló munkája. A pécsi születésű Molnár – rövid pályafutása ellenére – a 20. századi magyar építészet legjelentősebb alkotói közé tartozott. A félbehagyott Műegyetem után 1921–25 között volt a németországi Bauhaus növendéke, és ez alapjaiban határozta meg a későbbi magyarországi munkásságát. 1925-ben költözött haza, de ahhoz, hogy tervezőként dolgozhasson, elsőként meg kellett szereznie diplomáját, így újból beiratkozott a Műegyetemre. A modern építészet, a modern szerkezetek és anyagok híveként korábban Ligeti Pállal közösen tervezte (pontosabban az ő neve alatt, mivel a német Bauhaus nem adott hagyományos diplomát) – többek között közös, már említett Napraforgó utcai házukat. A Rózsadombon több villája és társasháza épült fel törekvései szerint az „anyagilag független értelmiségi középosztály számára”. Az említetteken kívül a Cserje és Vérhalom utcában vagy a németvölgyi Lejtő utcában is áll épülete. 1932-ben egy a szociális helyzetet erősen érintő kiállítása miatt bírósági eljárás is indult ellene, egy hónapi fogházra ítélték, később a Mérnöki Kamara kétszer is kizárta soraiból. Molnár Farkas 1945 januárjában, 48 évesen, a Lotz Károly utcai lakásukat ért bombatalálat után halt bele a sérüléseibe.

Lottóházak az Üllői úttól a Kavics utcáig 

A hatvanas évek elején járunk. Budapest tele van az 56-os harcokban szétlőtt házak romjaival, de jócskán akad még világháborús ház-foghíj is. Közben 1957. január 17-én a pénzügyminiszter  rendeletével az Országos Takarékpénztárt bízta meg a magyarországi lottó újbóli megszervezésével. A 2. világháború után ugyan a totó sokkal divatosabb volt, az első lottóhúzást is csak márciusban tartották. A lottó szerencsejáték Genovából, neve pedig az olasz lotto (sors, nyeremény) szóból származik. A genovai városállamban hívták így azokat a golyókat, amelyek segítségével a tanács új szenátorait választották ki. Nálunk sokáig emlegették lutriként a Habsburg Ausztria felől érkezett lottót, Magyarország területére is az osztrák lottó bérlője, bizonyos Cataldi gróf kapott először koncessziót rá 1763-ban. Az első játékokat akkoriban Pozsonyban és Budán rendezték, aztán 200 évvel később Budán épült meg az első lottóház is.  

A hazai lottózás első húsz évét a tárgynyeremény-sorsolások felvirágzása jellemezte. Néhány év múlva a nyereménylakásokat kimondottan erre a célra épített házak váltották fel: országszerte összesen 24 lottóház épült fel több mint 500 lakással. Az első lottóház az akkori Mártírok útján, a mai Margit körúton lett kész. Dúl Dezső tervezte – ahogy akkoriban több házat is a környéken. A lottóházak persze nemcsak a korszak sajátos, akut áru- és lakáshiánnyal spékelt társadalmi viszonyait tükrözték, de a szocreált elhagyó, a modernizmust viszont még el nem érő köztes építészeti látványkorszakot is a homályüveg erkélybetétekkel és a világos travertin mészkőburkolattal. A második ilyen ház a Múzeum körúton épült meg, a legismertebb az Üllői út körúti kereszteződésénél, a Kilián-laktanya és a Corvin-köz körüli 56-os harcok nyomán rommá lőtt házak helyén. (Állítólag kevesebb, mint egy év alatt, 1961-re, Gagarin magyarországi látogatására készült el.)

A budapesti lottóházak közül a legkiterjedtebb viszont a Frankel Leó út és a Rózsadomb találkozásánál épült fel. Az itt álló sok emeletesek közül valójában csak két ház volt Lottóház, az egyik a Kavics utca sarkán áll, a másik a négy házas csoportból az utcafronton a baloldali – a többi házban a lakásokat már az OTP-n keresztül lehetett megvásárolni, így váltak a lottóházak is lassan OTP-házakká. Az elöl álló Lottóház előtere még mindig különleges a csupa üveggel – igaz, a bejárat melletti apró medencében már nincs víz. 

És a Lottóháznak legendája is van: sokáig csak Ottóház volt a felirata. Az L betűt állítólag lelopták, egy másik verzió szerint leesett, mert rosszul rögzítették, a legjobb verzió szerint az L betű állítólag aznap tűnt el, amikor Orbán Ottó költő kiköltözött a házból – így lett sokáig Ottóház.

Kolosy György egyetemi hallgatóként került Pestre a 19. század közepén. 1824-ben született Erdélyben, Székelykövesden egy tanító fiaként. Jog- és bölcsészhallgató volt Pesten 1848-ban, és társaihoz hasonlóan hamar a Pilvaxban találta magát. A pesti ifjak radikális változásokat akartak, felelős magyar kormányt és népképviseleti országgyűlést követeltek. 

A forradalom kitörésének idején neve nem kerül elő, ősszel bukkan fel megint.  1848. szeptember 25-én a császári udvar Jelačić horvát bán előrenyomulása után kinevezte Lamberg Ferenc császári-királyi altábornagyot Magyarország katonai parancsnokává és ideiglenes nádorává, azonban a kinevezés magyar miniszterelnöki ellenjegyzés nélkül történt, ezért szeptember 27-én a magyar Országgyűlés érvénytelennek mondta ki. Lamberg ekkor Budapestre utazott, hogy egyeztessen a magyar miniszterelnökkel és megszerezze az ellenjegyzést. Szeptember 28-án ért ide, szobát vett ki a Fortuna szállodában, és találkozni akart a kormánytagokkal. Batthyány Lajos tudott az érkezéséről, de elkerülték egymást. Lamberg bérkocsiba szállt, hogy ő keresse fel Batthyányt, azonban a feldühödött tömeg a pest-budai hajóhídon felismerte, és a híd közepén meglincselte Lamberget. A radikalizmusáról ismert Petőfi Sándor ez után írta a következő verset: “Lamberg szivében kés, Latour nyakán/Kötél, s utánok több is jön talán,/Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!/Ez mind igen jó, mind valóban szép,/De még ezzel nem tettetek sokat –/Akasszátok föl a királyokat!…”

Ráadásul a tömeg – mivel az a hír terjedt el Pesten, hogy Lamberg azért érkezett, hogy a Várhegyről lövesse a várost – még meg is gyalázta a holttestét, véres ruháját széttépte. A Közlöny 1848. szeptember 29-i számában úgy számolnak be az eseményről, hogy amikor szertefutott a fővárosban Lamberg érkezésének híre, a város “utczáin dobog peregtek, nagy számú nemzetőrség fegyvert ragadott; számosán kaszával fegyverkezének föl. (…) Az űzőbe vett altábornagyot bal csillagzata a’ hídra vezeté, hol bérkocsija megállitatván, kikérdeztetett, ’s miután magát gr. Lamberg altábornagynak vallá, a’ felbőszült sokaság által kaszákkal ’s egyéb fegyverekkel megtámadtatott, ’s kocsijából kiszökvén, az utána és elébe rohanó tömeg által irtózatosan legyilkoltatott; és a’ Károly-kaszárnyáig végig hurczoltatott.”

Az ifjú Kolosy ekkor tűnik fel először a történelemben. Pontosan nem rekonstruálható, hogy milyen módon vett részt a gyilkosságban, és az sem, hogy az ő kardja által szenvedte-e el a halálos döfést Lamberg, a szemtanúk beszámolója szerint azonban a fiatal jog- és bölcsészhallgatónál véres kard volt az esemény után, és a tömeg őt is éltette, amikor Lamberg meztelen holttestét végigvitték a képviselőházig. A képviselőházba Kolosy véres karddal rontott be, és közölte a gyilkosság hírét.

Tettét azonban a képviselők elítélték, és vizsgálatot rendeltek el.

Nagyobb baj volt, hogy ezzel a remény is elveszett bármilyen megegyezésre, a császár október 4-én feloszlatta a magyar országgyűlést, és Jelačićot nevezte ki az ország katonai és polgári kormányzójává.

Kolosy a következményektől tartva hazafelé, Erdélybe menekült, a legendák szerint női ruhában érte el Bem József seregét, ahol a hadnagyi rangig vitte, 1849-ben már mint főhadnagy tűnik fel Komáromban, az év második felében százados a Tiszai fronton.

A világosi fegyverletétel után Kolosynak – sorstársaihoz hasonlóan – ismét menekülnie kell. Megint Erdély felé tart, ahol ezúttal nem női ruhában, hanem betyárként bujkál, Frunza néven Maros-Torda vármegyében. 

Vesztét egy levél okozta, amelyet futárral küldött szerelmének, Bosch Annának Pestre. A levelet az osztrákok elfogták, Bosch Annát és öccsét, más források szerint szüleit is letartóztatták. Kolosy, hogy mentse őket, 1849. novemberében Pestre jött vonattal. A Tigris fogadóban szállt meg, ahol másnap letartóztatták.

A kihallgatásán két különböző dolgot állított: előbb azt, hogy bár végezni akart Lamberggel, annak arcára olyan rémület ült ki, hogy meggondolta magát, és megpróbálta megvédeni a tömegtől. (Az egykorú források szerint a nemzetőrök valóban megpróbálták megvédeni Lamberget, aki pár métert haladt is a védelmük alatt, azonban a tömeg kiszedte a királyi biztost a kezükből. Kolosy azonban nem a nemzetőrök közt tűnt fel ebben a jelenetben.) Később, módosítva a vallomást, azt állította, hogy részt vett a gyilkosságban. Nehezítette a helyzetét, hogy szerelmét, Bosch Annát korábban kihallgatták, és ő azt vallotta, hogy Kolosy úgy mesélte, ő mért kardcsapást Lemberg fejére.

Az ítélet meghozatalában fontos szempont volt, hogy 1849-ben nemzetközi nyomásra az osztrákoknak le kellett állítaniuk a szabadságharcosok kivégzését, ezért arra törekedtek, hogy köztörvényes bűnözőkként ítéljék el a résztvevők közül azokat, akiket tudtak. Kolosy sorsát az pecsételte meg, hogy egyedül őrá volt rábizonyítható a gyilkosság a résztvevők közül, noha rajta kívül még nyolc fő állt az ügyben a vádlottak padján, ám ellenük nem sikerült bizonyítékot szerezni. 

Kolosy Györgyöt 1850. január 23-án a pesti Újépületben felakasztották. A helyszín hírhedt volt, az erőd a mai Szabadság téren állt. A forradalom bukása után ennek falánál végezték ki 1849. október 6-án Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány miniszterelnökét is, ennek emlékére került a közelbe a Batthyány-örökmécses. 

Kolosy 26 éves volt az ítélet végrehajtásakor. 

Teste jeltelenül feküdt a Józsefvárosi temető egyik elhagyatott szegletében, ahonnan Damjanich Jánosné, az aradi vértanú özvegye mentette meg kilenc másik áldozat mellett.

A mártírok újratemetése 1870-ben halottak napján zajlott le Pesten, hatalmas tömeg részvételével. A síremléket a Kerepesi úti temetőben avatták fel. Ahogy M. Lovas Krisztina írja a Múlt-korban, Damjanich Jánosné 1867-ben exhumáltatta az áldozatokat, ekkor kerültek közös sírba a Kerepesi temetőbe. Még ugyanebben az évben kezdeményezte egy síremlék felállítását is, amely Batthyány újratemetésének évében, 1870. november 1-én került átadásra. A közös sír fölé emelt obeliszk átadásával a nemzet a megtorlás összes áldozatának szolgáltatott igazságot. A halottak napi megemlékezésen ellenzéki demonstráció bontakozott ki. Ellentétben azonban a miniszterelnök temetésével, ezen az eseményen kormánypárti politikusok még magánemberként sem képviseltették magukat. 

A síremlék avatására induló menet a pesti Ferenciek terén gyülekezett. A különféle civil szervezetek csoportjai 18 egyleti zászló alá sorakoztak fel. A  munkásegyletek képviselői, a pesti Nemzeti Dalkör, a Pesti Népkör, az egyetemi ifjúság tagjai, volt 48-as honvédek és a polgárok 40 ezer fős tömeget alkottak. A temetőben Vidats János mondott beszédet, név szerint felelevenítve az itt nyugvó kilenc kivégzett alakját, és kritizálta az új dualista berendezkedést. A szónok hasonlata szerint az 1849-es hősöknek azért kellett meghalniuk, mert „ők a magyar királyt védték az osztrák császár ellen, ki dacára annak, hogy egy személy volt a magyar királlyal, mégis pártot ütött a magyar király ellen.” A résztvevők Kossuthot éltették, végül a Szózattal zárták a megemlékezést.

A Kerepesi temetőben a kilencek sírjánál az egyetemi ifjúság innentől minden év halottak napján megemlékezéseket tartott. Az emlékművön azonban hibásan Kolosy Gábor név szerepel György helyett.

Kolosy neve több mint tíz év után ismét felbukkant: 1882-ben írták meg az újságok, hogy Ujházy Ferenc festőművész birtokában van Kolosy György végrendelete, amit még 1850-ben, a kivégzése előtt küldött el hozzá – olvasható az Ujsagmuzeum.hu visszaemlékezésében. A végrendeletet az Újépület börtönében írta, és így szól: „Ti szeretett szülőim, Kolosy József és Donáth Cecilia, azon nagyfokú szeretet kapcsára, mely köztünk, mint jó szülők és engedelmes és háladatos magzat közt létezett és létezik és ti kedves testvéreim, Mihály, Rózsa, Zsuzsi, Klára és Antal, azon forró egymáshoz viseltető szeretet szentségére szólítalak igazságos, méltányos és jogos kérelmemet és utolsó rendeletemet átkom alatt meg ne tagadjátok. Én a pesti Újépült 5-ik pavillon 17.-ik számú sötét magántömlöcében, a világtól elzárva és az emberiségtől elhagyatva egyedüli legnagyobb jótevőm, gondnokom, segítőm és fájdalmaimban résztvevőm csak Bosch Anna, szeretett kedves nőm vala, kinek gondoskodását, fáradtságát és százakra menő költségeit visszafizetni sem én sem ti képesek nem vagyok, azt csak megköszönni és szívből meghálálni lehet. Én tehát Bosch Anna kedves nőmet törvényes utódomnak ismerem és ő feljogosítom az engemet illető fekvő birtok fölvevéssel.”  

A kivégzés után ötven évvel Budapest vezetése Kolosy Györgyről mint a szabadságharc vértanújáról megemlékezve keresztelte át a Lujza teret Kolosy térre.   

(A nyitóképen: Kolosy (Lujza) tér a Szépvölgyi út felől nézve. Jobbra a Lajos utca és a Lujza Gőzmalom. A felvétel 1890 után készült. Forrás: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára, Levéltári jelzet: HUBFLXV.19DI08028)

Felhasznált irodalom 

Mészáros Dávid: Ki volt Kolosy György, és miről mesél a róla elnevezett tér? Pestbuda.hu, 2024. február 17

Tér viseli a nevét, mégis kevesen ismerik: Kolosy György története. Újságmúzeum, 2024. március 22. 

Magyar Életrajzi Lexikon/Kolosy György. Arcanum

2007. Lovas Krisztina Halottak napján temették újra az 1849-es megtorlás mártírjait Múlt-Kor,  2007. november 2.

Egy település létrejöttét és fejlődését nagyban befolyásolja földrajzi elhelyezkedése. Újlakot északról a mai Nagyszombat utca, délről az egykori Császár Fürdő, kelet felől a Duna határolja, amely mellett egy keskeny lapos terület fekszik, míg nyugat felé haladva lankás, majd dombos terület jellemzi. Ezek az eltérő földrajzi tényezők szerepet játszottak a település egyes részeinek hasznosításában. A kiváló adottságokat már az őskortól kihasználták, amit gazdag régészeti leletanyag bizonyít. A folyamatos megtelepedést a római kori, majd a népvándorlás és a kora középkori emlékek is megerősítik.

A településre vonatkozó első írott források a 13. századból származnak, ekkor Szentjakabfalvának nevezték. Az 1295-től önálló falu a Kurszán – Kartal nemzetség birtokában volt és saját templommal rendelkezett. Egy 1212. évi határkijelölő oklevélben még nem említik a templomot, de 1247-ben már írnak róla mint királyi kápolnáról, amely valahol a mai Kolosy tér környékén állhatott. A korszakban fontos közlekedési és kereskedelmi szerepet betöltő Esztergomi út (via magna Strigoniensis) a településen vált ketté, ahol vámszedőhely működött. Szentjakabfalva a 14. század közepén (1351) az óbudai klarissza apácák birtokába került, akik pár év múlva, 1366-ban elcserélték a jövedelmezőbb vámhelynek számító zöldmáli szőlők dézsmájára (a dézsma az éves termés tizede mint adó). A 15. században tovább fejlődött a település, amely szinte teljesen egybeolvadt északon Óbudával, délen pedig a Buda külvárosának számító Felhévízzel. Ennek ellenére nem számított önálló egyháznak, papjai az esztergomi érsek alá tartoztak. Ezt a fejlődést az oszmán török hódítás szakította félbe a 16. század első felében, amikor a Szent Jakab apostolról elnevezett település állandó harcok színterévé vált, megmaradt lakossága elmenekült.

A török hódoltság korszakában kereskedelmi szempontból fontos szerepet játszott az elnéptelenedett falu. Mivel forgalmas kereskedelmi utak kereszteződésében, csomópontjában állt, a törökök egy hatalmas piacot alakítottak ki a mai Lajos utca–Bécsi út–Kolosy tér–Nagyszombat utca által határolt földterületen, ahol állatvásárok mellett jelentős árucsere is folyt. A török elleni csatározásokban szinte teljesen elpusztultak az épületek, a földek műveletlenek maradtak. Miután 1686-ban a keresztény hadak visszafoglalták Budát, új korszak kezdődött Szentjakabfalván.

A Buda szomszédságában álló, elpusztult település kamarai (kincstári) birtok volt, ezért központilag szervezték meg a benépesítését és újjáépítését. A Habsburg udvar betelepítési koncepciójának megfelelően főleg német katolikus telepeseket hívtak a faluba, akik nagyobb részt bajor és württembergi területről érkeztek. Utóbb kisszámú rác lakosság is költözött a településre, amelyet a német telepesek már Neustiftnek, magyarul Újlaknak neveztek. Emellett rövid ideig a latinos Neobuda és Budaújlak elnevezéseket is használták. A Kamara 1702-ben egy igen pontos, minden részletre kiterjedő összeírást végzett a helységre vonatkozólag, amelyben 150 háztulajdonost jelölt meg. Ez alapján feltételezhető, hogy az utcák, a házhelyek, az ingatlanok a középkori településviszonyokat mutatták, azokat követték. A községet észak-déli irányban átszelő Bécsi út és Lajos utca volt a két legfontosabb útvonal, központtá a templom környéke vált. A betelepülők szőlőtermesztéssel, állattenyésztéssel, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Az 1700-as évek első felétől sörház működött a Bécsi út 31. szám alatt, amelyet később kibővítettek és egy emeletet is ráépítettek. A település fontosságát jelzi, hogy két piacot, vásárteret említenek ekkor Újlakon; az egyik a mai Nagyszombat utcánál, a másik a mai Zsigmond térnél állt. A Buda és a Zichy család uradalmához tartozó Óbuda között fekvő község a 18. század elejétől kezdve hosszú ideig megőrizte falusias jellegét, ahol az intenzív szőlőgazdálkodás vált meghatározóvá.

Az éppen csak újjáéledő települést tragikusan érintette a Rákóczi-szabadságharc, ismét harcok dúlták. A váltakozó kimenetelű harcok során, 1705-ben egy kuruc betörés lerombolta a még vályogból épült házakat, elhajtották a marhacsordákat. A megrémült lakosság a budai városparancsnok utasítására sáncárkokat ásott, amely Óbuda és a török korban épült Császár Fürdő között húzódott, őrzését maguk az újlakiak látták el. A harcok idején a lakosok nem tudtak eljutni a közeli vízivárosi, óbudai vagy budai templomokba misére és imádkozni. Saját templomuk még nem épült fel a török pusztítást követően. Egy helyi háztulajdonos, bizonyos Janoschitz Mátyás felajánlotta a mai Szépvölgyi út és Bécsi út sarkán fekvő telkét egy kápolna felépítésére, amelyben 1705-től már istentiszteletet tartott egy horvát-bosnyák ferences szerzetes. A kis templomot Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. Pár évtized múlva,1746-ban ennek a helyén kezdték el egy nagyobb, impozánsabb templom építését, amelynek terveit Hamon Kristóf és Nepauer Máté készítették. Az eredetileg barokk, de késő klasszicizáló stílusjegyeket viselő templom 1756-ra elkészült, de csak 1779-ben, az új főoltárkép elhelyezésekor szentelték fel és nevezték át. Az új templomot Sarlós Boldogasszonynak ajánlották, akinek tiszteletét a ferencesek honosították meg hazánkban. 1766-ra elkészült a plébánia épülete, valamint temető is működött a templom mellett. A plébániatemplomtól nyugatra épült fel a Segítő Szűz Mária-kápolna, amelyet Knabe Ignác elismert építőmester tervezett.

A Rákóczi-szabadságharcot követően, a 18. század első felétől alakult ki Újlak jellegzetes településképe, amely a helyi viszonyokhoz és a föld- és szőlőművelő lakossághoz igazodott. A zegzugos utcák mentén álltak a leginkább kőből épült parasztházak, amelyek fűrészfogas elrendezést mutattak. A legtöbb telken a házzal ellentétes oldalon volt az istálló (a településen sokan foglalkoztak állattartással) és a présház, a hosszú parcella végére pedig szőlőt telepítettek. A hosszan elnyúló újlaki telkeket masszív kőkerítéssel vették körbe. A 18. század második felére megnőtt a helyi iparosok száma és jelentősége, több barokk stílusú épületet emeltek a településen. Az első iskolaépület 1724-ben épült fel a mai Lajos utca és Szépvölgyi út sarkán. Ennek helyére épült 1875–1876 között a most is álló községi elemi iskolaépület Feszl László tervei alapján. Utóbb többször átépítették, jelenleg irodaházként funkcionál.

A korszakban Újlak északi határa a Határ utca, a mai Nagyszombat utca volt, a dombokon a települések szőlőföldjei szinte összeértek. Az Óbudát birtokló Zichyek hosszan pereskedtek a településhatár miatt, többször megemlítik, hogy a Kecske-hegyen áll Buda városának vesztőhelye – a hóhér is ott lakott – és a gyakori akasztások zavarják a békés óbudaiakat. 

A 18. század közepétől nem változik tovább a település szerkezete. Csak a 19. század derekától figyelhető meg némi változás, főleg a Duna-parti részen. Újlak centruma napjainkban is a Kolosy tér, ahol a plébániatemplom áll. 1900-tól hívják így a teret, az 1848–1849-es szabadságharc hőse, Kolosy György százados után, korábban Markt Platz (Piac tér) 1702-től, Haupt Platz (Fő tér) 1822-től, majd Heu Platz (Széna tér), 1835-től Pfarrkirchen Platz (Plébániatemplom tér), 1896-tól pedig a Lujza tér nevet viselte. Az 1838. évi jeges árvíz jelentős károkat okozott Újlak alacsonyabban fekvő részén. Ezt követően egyre nagyobb szerepet kaptak az újonnan induló ipari vállalkozások (malmok, textil- és festőüzemek, téglavetők), amelyek mellett a szőlőtermesztés még aktívan zajlott a filoxéra és más szőlőbetegségek pusztításáig. Ebben az időben a telekszerkezetek kétudvarossá és keretes beépítésűvé váltak.

A helyi ipar fejlődésének két meghatározó ága volt: a Szépvölgyi út mentén működő téglagyárak és a Lajos utcában álló gőzmalmok. A Szépvölgyi úton a Koblenzből betelepült Holtzspach család alapított téglavetőt 1855-ben (később itt működött a Mechanikai Mérőműszerek Gyára), illetve részben Újlakhoz tartozott a Bécsi út és Nagyszombat utca sarkán már 1741-től működő téglavető, amely Hörger Antal Ferencé volt, utóbb ez lett az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. gyár. Ennek helyén épültek fel a városi házak az 1920-as években.

A hazai iparban egyre nagyobb szerepet játszottak a sorra épülő gőzmalmok, amelyek központja Pest, később az új főváros, Budapest lett. A magyar őrlőipar jelentőségét mutatja, hogy az amerikai Minneapolis után Budapest volt a legnagyobb malomipari centrum a kiváló magyar találmányoknak, köztük a Ganz Vállalat mérnöke és vezetője, Mechwart András hengerszékének köszönhetően. A környék első gőzmalma Újlakon épült, amelynek hatalmas Duna-parti épülete még Pestről is jól látszott (egy kisebb gőzmalom, Werther Frigyes üzeme a Zsigmond utcában működött). Az 1800-as évek közepén Barber Ágost és Klusemann Károly építette a nagy kapacitású malmot a Szépvölgyi út és a mai Evező utca között, ahol főleg környékbeli munkások dolgoztak. Szolgálati lakásokat is kialakítottak az épületben. Barber és Klusemann az 1860-as évektől bekapcsolódott a kőbányai söriparba, létrehozva az Első Magyar Részvényserfőzde Részvénytársaságot, amelybe betársult a svájci származású Haggenmacher Henrik is. A magánvállalkozásként indult újlaki gőzmalmokat az 1860-as évek közepén nagyobb pénzügyi vállalkozások vásárolták fel és alakították át részvénytársasággá. A Barber és Klusemann malmot a pesti nagykereskedő, pénzügyi vállalkozó és országgyűlési képviselő, Wahrmann Mór vezette társaság vette meg 1867-ben. A malmot korszerűsítették, és átnevezték Wahrmann fiatalon, 1865-ben elhunyt felesége, Gold Lujza után Lujza Gőzmalomnak (a részvénytársaság is ezen a néven működött).

A gőzmalmok több okból is veszélyes üzemek voltak; a folyamatos hangos zaj halláskárosodást okozhatott, a munkásoknak komoly súlyokat kellett mozgatniuk, a levegőben szálló lisztpor légzési és tüdő problémákat okozott, és óriási volt a tűzveszély kockázata. A legtöbb malomtüzet a malomhengerek közé szorult idegen tárgy  súrlódásából keletkezett hő és szikra okozta (ún. kőtűz), amely gyorsan terjedhetett a lisztpor miatt. Az újlaki Lujza Malomban is több alkalommal volt ilyen tűz, de időben meg tudták fékezni. 1921-ben hatszor volt kisebb tűz, de október 18-án este olyan gyorsan terjedtek a lángok, hogy nem tudták megfékezni, és az egész malom (egy kisebb, vasajtókkal lezárt részt kivéve) lángokban állt. Hamar kiérkeztek a kerületi hivatásos és önkéntes tűzoltók, akik heroikus küzdelemmel hajnalra megfékezték a tüzet. A hatalmas katasztrófa híre Pestre is elért, a lakosok a Margit hídról nézték a fáklyaként égő újlaki malom pusztulását. A tűzben a malom szinte teljesen leégett, a mentésben két tűzoltó (Stubics György és Sík János) hősi halált halt, négy malommunkás súlyosan megsebesült, őket a Szent Margit Kórházba szállították. A közvélemény hamar politikai indítékot sejtett a tűz mögött, de a vizsgálat a kőtüzet jelölte meg kiváltó oknak. A malomtűz okozta kár közel 200 millió korona volt. A romos épületet csak 1936-ban bontották el, majd a Grünwald és Schilter cégek nagyarányú tranzakciójaként, mintegy 5 millió pengős beruházással megkezdődött több bérházcsoport felépítése az egykori Lujza Malom ötezer négyszögölnyi telkén. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa kikötötte, hogy a Szépvölgyi út elején közparkot kell kialakítani, amely a mai napig a helyén van. 

A Duna-part és a Lajos utca között felépült modern, emeletes bérházak jelentős mértékben megváltoztatták a településképet. Ugyan a Lajos utcától nyugatra, Újlak meredekebb dombos részén sokáig megmaradt a jellegzetes falusias kép, a városiasodás vívmányai már jelen voltak a településen. Ezt a folyamatot gyorsította fel Budapest 1873. évi megszületése, ami nagyban segítette Újlak és a hasonló jellegű Óbuda fejlődését az első világháborúig (közlekedésfejlesztés, csatornázás és más infrastruktúra kiépítése, iskolaépítés). Újlakot a városegyesítéssel a főváros III. kerületéhez, Óbudához csatolták. 1881-ben megépült az Újlaki Vízműtelep, amely a főváros első nagy kapacitású vízvezeték-állomása volt. 

A leégett Lujza Malom szomszédságában (a Szépvölgyi út és a Sajka utca között) állt a közkedvelt Duna Strandfürdő, amely egy impozáns, tornyos faépülettel körbevett nyíltvízi uszoda volt, homokos partszakasszal.

Ugyan a filoxéra Újlakon is csaknem teljes pusztítást végzett a szőlőkben, a településen virágzott a grinzingi hangulatú vendéglátás, mintegy 160 kocsma és vendéglő (köztük Sipos Károly vendéglője a Lajos utcában), illetve 20 pálinkamérés várta a szomjas és éhes vendégeket. Azonban a fejlődés lényegében a Duna-part és a Bécsi út közötti területet érintette, Újlak többi részén az épület- és házállomány – ahol főleg kis megélhetésű lakosság élt – rohamosan leromlott. A házak többsége földszintes, belső udvaros, komfort nélküli, szegényes épület volt. Az 1930-as évek közepén nagyszabású tervek készültek Óbuda és Újlak szinte teljes átépítésére. A terveket az építész testvérek, Olgyay Aladár és Viktor készítették, akik a terület római kori emlékeit egy széles sugárúttal (Via Antiqua) akarták összekötni, így több utca és ház eltűnt volna Újlakon, továbbá megszűnt volna a Bécsi út és a Lajos utcai nyomvonal is. A második világháború kitörése ezt megakadályozta. Budapest ostromának idején, 1945 január végén heves harcok folytak Újlakon, amelyek jelentős károkat okoztak a házakban.

A világháborút követően, Nagy-Budapest 1950. évi megszületésével újabb változás következett Újlak életében. Az új közigazgatási rendszerben a fővárosi kerületeket is átrendezték, ennek során Újlaknak a Szépvölgyi úttól délre fekvő része a II. kerülethez, az északra fekvő része a III. kerülethez került. Ennek ellenére, az ezt követő évtizedekben, hasonlóan alakult a megosztott Újlak alakulása, fokozatosan amortizálódott a városrész lakásállománya, amit részben az 1960-as évek második felében kezdődő szanálások és az új városrendezési tervek állítottak meg. Azonban ez a folyamat főleg Újlak III. kerülethez tartozó részét érintette.

Az új panelépítkezések idején nemcsak Óbudára, hanem Újlakra vonatkozóan is születtek nagyszabású átépítési tervek. Ennek keretében mintegy 3300 új, modern lakást, köztük több húszemeletes toronyházat kívántak itt felépíteni, ami a régi házak teljes elbontásával, a hajdani településkép eltűnésével járt volna. Ezek az építkezések főleg anyagi okok miatt elmaradtak, de Újlak fejlesztése napirenden maradt. Az 1980-as évekre kialakult fővárosi építési koncepció egyik felvetése volt, hogy a Tabán és Óbuda jellegzetes hangulatát átmentsék a még megmaradt Újlak valamilyen fokú átépítésével. Ennek megvalósításában nagy szerep jutott a városvédő szervezeteknek, amelyek a nagyfokú építkezésekkel járó pusztítások túlzó mértékét kritizálták. Az 1980-as évek végétől új tervek, ötletek születtek a hely átépítésére, megmentésére, a projekt az Újlak revitalizációja nevet kapta. Az akaratelvű építészeti koncepciót egy ember- és környezetbarát irány váltotta fel, és hosszas viták után a Vinkovits István építész vezette csoport tervpályázatát fogadták el. A tervek Újlak II. kerületi részét is érintették, hiszen a területbe az Ürömi utca északkeleti oldala is beletartozott. 

Az 1981–1987 között elkészült, többször módosított koncepció és projekttervek szerint kezdődtek meg az építkezések (közművek kiépítése, kisajátítások és felvásárlások, bontások). Közvetlenül a rendszerváltozás előtti időszakban Kevés György építész irodája vette át az újlaki részletes rendezési terv elkészítésének jogát. A tervek a régi épületek megmentését célozták, az újak pedig földszintes, magastetős kialakításúak lettek volna. A grinzingi hangulatot éttermek, kiskocsmák, művészlakások és műtermek kialakításával gondolták el. Azonban az átgondolt tervek megvalósítása hamar félbeszakadt, amikor a III. kerületi Önkormányzat nyomott áron értékesítette a Kecske-hegyen fekvő telkek jelentős részét, ahol irodaházakat akartak építeni.

A pártállam bukását követően, az 1990-es évek elejétől folytatódott az ellentmondásos, félig megvalósult, rosszul tervezett, nem mindenhol a környezetbe illő házak építése. Egyes épületek túlságosan nosztalgikusak, mások teljesen elütnek környezetükből. A Szépvölgyi úton látványosan megváltozott a valamikori Mechanikai Mérőműszerek Gyára ipari területe, ahol irodaházak és lakóparkok épültek, 1992-ben átadták az új piac épületét, több új vendéglátóipari egység nyílt, elkészült az Újlaki Üzletház és az Új Udvar Bevásárlóközpont. 1994-ben lebontották a valamikor kedvelt Újlak Éttermet (itt működött a híres Telefon Bár), helyére épült a Szépvölgyi Üzletház. Példaértékű volt egy több mint kétszáz éves Bécsi úti sváb ház megmentése és újjászületése, ahol a Symbol Budapest működik.

A fenti sorokból ízelítőt kaphattunk Újlak sokrétű történelméből, amelyből még így is sok epizód kimaradt. Az egykori sajátos hangulatú és arculatú település 20. század végi története jól tükrözi a financiális érdekek felülkerekedését a helyes városfejlesztési koncepciók megvalósításán, holott a kettő együtt is jól működhetett volna. Ezzel együtt Újlak most is barátságos és hangulatos része a fővárosnak, ahol még jelentős munka vár a várostervezőkre.

Mi kell ahhoz, hogy valaki Kazincbarcikán élve úgy döntsön, hogy művészi pályára adja a fejét?

Nem volt annyira ingerszegény Kazincbarcika, mint ahogy azt képzeled, a néptánc és a színjátszás elég jól pörgött, én pedig már ott is jártam rajzszakkörbe, nyertem is versenyeket. Aztán pedig a szüleim elengedtek Miskolcra, ahol egy olyan reálgimnáziumba jártam, ahol rajzot is tanítottak, így tulajdonképpen volt négy évem, hogy eldöntsem, hogy mivel akarok foglalkozni. Elég hardcore időszak volt, reggel ötkor keltem, majd késő délután értem haza. 

Utólag visszagondolva meghatározó volt az is, amikor a Magyar Televízióban Joan Miróról láttam egy filmet. A kamera épp a Blue I., II., III. képek előtt pásztázott, én pedig éreztem, hogy igen, ez valami: néhány képi elemmel is mindent el lehet mondani.

Innentől kezdve érdeklődtem az absztrakció iránt, anyám vett is számtalan Taschen-kiadványt, a festők közül azonban azok izgattak igazán, akik narratíva nélküli képeket készítettek.

Nem jellemző, hogy egy alkotó már ilyen korán, szinte az egyetem elején eldöntse, hogy absztrakt képeket fog készíteni.

A gimiben elém keveredett egy katalógus, amiben láttam egy Birkás Ákos Fejet, teljesen lenyűgözött az ecsetkezelése, a színek, én is hasonlóan erős műveket szerettem volna csinálni, de akkor még leszavaztak, azt mondták, hogy majd kísérletezgetek az egyetemen, addig pedig tanuljak meg rendesen rajzolni. Akkoriban a Képzőművészeti Főiskolát egy furcsa misztikum vette körül, nagyon nehéz volt bekerülni, de én eldöntöttem, hogy megtanulok mindent a kockától az aktig, hogy minél hamarabb felvegyenek, és ott már csinálhassam azt, ami ténylegesen érdekelt. Elsőre felvettek, Molnár Sándor osztályába kerültem.

Milyen érzés volt bekerülni ebbe a zsongásba?

Olyan voltam, mint Ábel a rengetegben, folyamatosan rácsodálkoztam, hogy Budapesten hetente három-öt megnyitóra el lehet menni, teljes sokk volt. Aztán pedig a mesterem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva két hét után beajánlott Lossonczy Tamáshoz, hogy legyek a segédje. Először nem is akartam menni, én a legnagyobb művész akartam lenni, nem egy segéd, de a heti találkozásaink során rengeteget tanultam tőle. Mindig kérte, hogy vigyek melókat, azok tetszettek neki, mondta is, hogy csak rossz munkákat vigyek, mert csak arról lehet beszélni, a jót nem kell magyarázni. Egy idő után beláttam, hogy nem tudok kilépni a hatása alól, így mondtam neki, hogy nem szeretnék többet jönni, ő pedig megértette. 

Ez alatt az időszak alatt Molnár kellemetlen helyzetbe hozott, döntenem kellett kettejük között, én pedig rá hivatkozva mondtam, hogy az idősebb mestert választom. Molnár nem rúgott ki, de külön műtermet adott, hogy ne zavarjam a többieket, majd nem is szólt hozzám egy évig. De soha nem tagadtam meg, ma is azt gondolom, hogy Molnár Sándor tanításaira épül a művészetem.

A mai napig van, hogy előveszem A festészet tanítása kötetét, ha valamiben elbizonytalanodom vagy kétségbeesem.

Londonban voltál Erasmuson, mit adott a város?

Minden nap múzeumba jártam, leültem a vázlatfüzetemmel, és rajzoltam a barokk képeket, a Rubenseket, még azt is megengedték, hogy akvarellezzek. Észrevettem a képekben az absztrakciót, azt a nagyon pulzáló, vitális nyelvet, amely aztán sokban hatott rám. Általuk jöttem rá arra, hogy miként érdemes elindítani egy formát, hogy a képnek legyen egy belső szerkezete, és ne essen szét a végére. Jó volt végre hatalmas műveket látni, itthon akkor még nem volt ez jellemző, Sam Francis, Gerhard Richter vagy Joan Mitchell művei inspiráltak.

Rothko képeivel is ekkor találkoztál?

Igen, de 3 évvel később, amikor újra kimentem disszidálni, akkor teljesen megigézett. Sikerült pont akkor mennem a Tate Modernbe, amikor alig voltak, így egyedül voltam a Rothko-teremben. És akkor megtörtént velem az, amit le szoktak írni e művek kapcsán: beszippantottak a képek, elsötétült mindent, és éreztem, hogy belépek a kép terébe. Kicsit meg is ijedtem, mert azt hittem, hogy elájulok, olyan intenzív volt. Az volt az ijesztő, hogy önmagammal vagyok.

Az alkotás során is hasonlóképpen érzel, azt mondod, hogy nem a festményhez, hanem a festménybe mész. „Benne leszek a képben, vagy a kép lesz bennem”.

A munkafolyamat során akkor érzem komfortosan magam, ha a kép mérete kicsivel nagyobb, mint a kitárt karom által befoglalt tér. Így tud ugyanis létrejönni az állapot, a fókuszált jelenlét pillanata, amikor elveszítem a kontrollt és a kapcsolatot a külvilággal, és csak önmagammal vagyok. Így tudok közvetíteni valamit, ami túl van a narratíván.

A totális ösztönösséget azonban mindig fékezed. Hogyan küzd egymással az apollóni a dionüszoszival az alkotás során?

Nem szeretek úgy elindítani egy képet, hogy teljesen a véletlenre bízzam, hogy mi fog történni. Az első vászonra vitt gesztusnak is kell lennie miértjének, aminek aztán be kell épülnie a kép párbeszédébe. Csak akkor tud jó kép születni, ha a testem, a formák és a kép jól tudunk együtt rezdülni. Fel kell készülni a metódusra, fel kell szívni magam.

Van tehát egyfajta rákészültség, valamint egyfajta tudatosság, aminek az eredője mindig az a festészeti probléma, ami aktuálisan foglalkoztat.

A festészetem tulajdonképpen mindig arról szól, hogy a megfogalmazott szabályrendszert miként tudom feloldani, vagy, hogy az aktuális szabálytalanságot hogyan tartom kontroll alatt. Ez egy játék, hogy épp mennyire kontrollálom vagy engedem az ösztöneimet szabadjára. A kiszámíthatatlanság kiszámíthatósága vagy a tudatossá tett véletlen.

Azt is szoktad mondani, hogy nem “libidófestészet”, amit művelsz, mindig van egy probléma, egy festészeti gondolat, ami szétfeszít, és ami elindít egy sorozatot.

Nagyon tisztelem azokat a művészeket, akik tudnak örömködni festés közben, én erre nem vagyok képes. Bennem mindig ott van valami kényszer, nyughatatlanság, a sorozatok is csapongóbban követik egymást, mert ha érzem, hogy kezd lecsengeni az energiaszint, amit be tudok vinni az alkotásba, akkor hagyom azt a szériát. Félek, hogy látszana a képen, hogy már nincs bennem akkora erő. Ilyenkor másba kezdek, viszont ha újra nyugtalanítani kezdenek a régebbi kérdések, akkor visszakanyarodok korábbi sorozatokhoz.

Hogyan érzékeled, ha elfárad egy sorozat?

Kiürül belőlem az energia, és olyankor már nem tudom olyan intenzíven közvetíteni magam. Akkor jön a váltás. Van, hogy ilyenkor nem is festek, hanem más, a művészethez szorosan kapcsolódó tevékenységeket végzek, amelyek visszatöltenek. Frusztrálna is, ha 0-24-ben művésznek kellene lennem, mert nem lehetne nonstop ennyire intenzív energiákkal létezni. Én nem maratonfutó vagyok, tíz kilométer után érzem, hogy már nagyon fáj. Így kell, hogy legyenek más dolgok, amelyek időnként kizökkentenek ebből, miközben táplálnak is, hogy a következő alkotással töltött időszakot újra teljes energiaszinttel tudjam csinálni. Az viszont fontos, hogy mindig aktív és tevékeny legyek.

Van egy izgalmasan erotikus dimenziója a te festészetednek, ami az érintés mentén is megfogható. Egyes sorozatokban nem érsz hozzá a vászonhoz, másoknál pedig intenzíven bennük vagy testileg is.

A Pszichikai térnél messziről fröcsköltem, a Flūmennél öntöttem, az Ujj-képeknél pedig belenyúlok a festékbe. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mitől függ, hogy épp mennyire igénylem a képpel való fizikális kontaktot. Amikor sokáig nem nyúlok a vászonhoz, olyankor kialakul egy kényszer, hogy most már akarom érinteni. Hat éve nem festettem ecsettel, most ez is újra elkezdett izgatni, az, hogy miként tudom közvetíteni az energiáim, ha van köztem és a vászon között egy tárgy a megannyi sajátosságával.

A borítón szereplő Flúmen No. 7. esetében pedig mintha mindkét jelenlét egyszerre érvényesülne.

Egyszerű volt a metódus: azt néztem, hogy a kisméretű gesztusok egymásra vagy egymás mellé helyezésével milyen ritmust tudok létrehozni. Tudod, mint ahogy a szavak összeállnak mondatokká. De nem akartam az egész vásznat befedni, vannak, ahol sűrűsödnek a gesztusok, máshol a transzparencia érvényesül. A gesztusok szinte szétrobbannak, miközben a belenyúlásaimmal a találkozás miértjére erősítettem rá.

Sorozatról sorozatra változik a gesztus jellege is: olykor szilánkosabb, törékenyebb, vadabb, máskor puhább, fluidabb, lágyabb.

Biztosan a lelkem kis rezdüléseitől függ (nevet), hogy épp milyenek. A váltás itt is akkor következik be, ha már azt érzem, hogy az adott folyamatban észreveszem az energiavesztést. 

Hogyan gondolkodsz a képek időbeliségéről? Performatív képek ezek?

Barcelonában Ladányi Andreával csináltunk közösen performanszokat, amelynek eredményei festmények lettek. Mi jól tudunk együtt dolgozni, mert fél szavakból értjük egymást, tudtunk csatlakozni egymás gondolataihoz. Ez esetben egy performatív előadás, tánc során történtek meg a képek.

Ez a projekt engem felszabadított, az eredményeit később jól tudtam használni a festészetemben is. 

A festményeim viszont nem egy performansz eredményei, sokszori nekifutásból, sok futamból, rétegből jönnek létre, és az a legszorongatóbb, hogy az utolsó, befejező layernek  kell olyannak lennie, hogy az egészet összefoglalja. Az adott réteg felvitele mindig akciódús, utána azonban várni kell, meg kell száradnia a rétegnek, mire jöhet a következő, ami párbeszédbe lép vele. Ha úgy vesszük, időbeli, hiszen mozgok az alkotás során, a rétegek párbeszédbe kerülnek, a gesztusok expresszívek és fluidálnak, átfedések és kitakarások vannak, ugyanakkor nincs meg az a dramaturgiai sor, ami miatt nyugodt szívvel lehetne rámondani ezekre a képekre, hogy performatívak.

Hogyan változtatott a festészeteden a tíz hónap Barcelonában töltött idő?

Azt mondják, hogy mások lettek a színeim. De tudod, már ez is öt éve volt, annak a hatása lassan kikopik, ma már Budapest-képeket festek, egyszerűen képtelen vagyok olyan képeket csinálni, mint amiket Barcelonában csináltam, hiszen minden más. Mások a színek, a hőmérséklet, az intenzitás, a vibe. Mindig hat rám az adott környezet, ez egy adok-kapok dolog, eléggé befogadó vagyok a külső hatásokkal.

Az Emőd utca 20. majdnem 60 éven át volt Esterházy Péter és családja otthona. Az író itt írta gyakorlatilag az egész életművét. Nem csoda hát, hogy amikor az ingatlan 2024-ben eladóvá vált, sokan értetlenkedtek. Kiderült, hogy az író örökösei próbálták megmenteni a házat, elsőre sikertelenül. Nem találtak ugyanis olyan szervezetet, amely megvásárolná és kezelésbe venné az ingatlant például alkotóházként, pedig egészen a főpolgármesteri egyeztetésig jutottak – azonban itt is azt a választ kapták, hogy jelenleg erre sajnos nincs pénze a fővárosnak. Így az eladás tűnt a végső megoldásnak. Óbuda önkormányzata végül magára vállalta a ház megvásárlását, Dragomán György és Vámos Miklós írók pedig alapítványt hoztak létre a felújítására, valamint az alkotóházként való működtetésére.

Esterházy Péter a közgondolkodásban a gyakran idézett, kissé túlhasznált és közhelyessé vált “Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá” mondat megalkotója, amely a „megmondóemberek” gyakran puffogtatott szólamává vált – noha többen nem értik az író műveit. Különös ez a kettősség. Az a tény, hogy Esterházyt sokan idézik, önmagában lehetne remek hír, azonban nehéz nem észrevenni, hogy a mondat időközben kifordult önmagából, elvesztette eredeti jelentését, és egyfajta önigazolás lett, hogy miért is nem állunk szóba olyan emberekkel, akiket egyszerűen nem tartunk erre méltónak. 

Ennél sokkal több van Esterházy életművében, de az nem adja magát könnyen.

Az író regényei, elbeszélései tele vannak iróniával és öniróniával, játékossággal, anekdotákkal, intertextualitással, az elbeszélő sokszor odáig is elmegy, hogy saját magát javítja, értelmezi újra ugyanazon szövegen belül. Esterházy Péter munkássága jó példája annak a szövegalkotási attitűdnek, amely szerint a valóság a nyelv által létrejövő konstrukció, és ebben az irodalom egy olyan világ, amely szabadon alakítható. Az író játékosan használja a nyelvet, feloldja a realitás és fikció közötti határokat, az idő- és térviszonyokat. 

Mindemellett az Esterházyra is jellemző posztmodern idézettechnika ismert irodalmi műveket is használ forrásként, illetve a sajtó- és köznyelvből, a popkultúrából, a szlengből is táplálkozik: egy szintre hozza ezeket a társadalomban használt „nyelveket” és kihasználja a köztük lévő különbségeket.

Miért olvassuk? 

Miért érdemes kortárs írókkal foglalkoznunk, és megpróbálni megérteni a műveiket? 

A válasz Esterházytól függetlenül is evidens: ez az a jelen, amiben élünk. A művészet reflektál a világra, amely körbevesz minket, azt képezi le, de legalábbis beszél róla.

Esterházy Péter is reflektál arra a világra, amely egyáltalán nem áll távol tőlünk sem: társadalmi szinten például a magyarországi késő szocializmus fenntarthatatlanságának egyértelmű jeleire, egyénibb szintre lebontva a párkapcsolataink, az együttélés bonyodalmaira vagy éppen egyszerűségére – valójában mindenre, ami körbevesz. 

Történetei mindenkinek a történetei. Esterházy azt nyilatkozta az Egy nő című könyve kapcsán, hogy „csak olyan történeteket lehet elmesélni, amit mindenki ismer, csak újramesélni lehet”. És ezt ráadásul a rá jellemző derűs bölcsességgel teszi, úgy, hogy a befogadó az olvasás élményét a lehető legmagasabb fokon tudja megélni: a magyar nyelvet virtuóz módon csűri-csavarja, bizonyos helyzetekben teljesen félrevezet, mert a szöveget a történet fölé helyezi.  

Esterházy zenében

Az író 75. születésnapja alkalmából egy különleges zenés est idézi meg szellemét és művészetét: a Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert és Pándi Balázs alkotta zenekar ismét összeállt, hogy ezúttal Esterházy szövegeiből készüljön előadás. Amelynek különlegessége, hogy a szövegek élő zenei kompozíciókkal fonódnak össze.

Az előadással tulajdonképpen azt a célt is kitűztük magunk elé, hogy ledöntsük azt az egyesek számára elriasztó magaslatot, „piedesztált”, amelyen Esterházy Péter művei állnak.

Kulturális szervezők lévén alapvetően minden rendezvényünknek hasonló célja van, hiszen közvetítő, mediátor szerepet töltünk be a közönség és a művészek között.

Más szempontból nézve viszont felemelni, de legalábbis átértelmezni sem ártana egyes Esterházy-mondatokat.  Például  az említett, „bizonyos szint fölött…” kezdetű idézetet, amelynek tanulsága jó volna, ha az lehetne, hogy ne elvágjuk magunkat a párbeszédtől, hanem inkább a beszélgetőpartnerünket emeljük föl, ha már feltétlenül azt gondoljuk, hogy felette állunk. (Esterházy Péter egyébként a Termelési regényben írta le ezt a híres mondatot, amely valójában így hangzik: „Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.” Így egészében olvasva még akár egész mást is jelenthet, mint amilyen értelemben használni szokás… 

A zenekar, amelyet felkértünk az előadás létrehozására, egy, már létező formáció: Harcsa Veronika jazzénekesnő, Keszég László színművész, Márkos Albert csellista-zeneszerző, Benkő Róbert nagybőgős és Pándi Balázs dobos nem először dolgoznak irodalmi művekkel. Létezik egy Kassák-estjük – erről a 2024-es tavaszi számban kérdeztük is őket –, valamint Tandori Dezső és Sziveri János verseivel is foglalkoztak már. Ez az első alkalom azonban, amikor alapvetően prózai művek kerültek a terítékre, nem versek. 

Márkos Albert, a zeneszerző az előadás kapcsán elmesélte, egymás között ők is felvetették, hogy a már létező három előadásuk után egy újabb költő szövegeivel kezdenek el dolgozni, amikor megkerestük őket az Esterházy-ötlettel. Bizonyos szempontból kihívás volt ez számukra, mivel először azt gondolták, hogy az ő szövegeiben nem nagyon van költészet, de addig-addig keresték, amíg végül találtak benne. „A Hrabal könyvét végigfutottuk, és kiszedtünk belőle olyan mondatokat, amelyek axióma-szerűek vagy többértelműek és nagyon koncentráltak, ezeket próbáljuk belefűzni egy zenei szövetbe úgy, hogy teljesen más értelmet kapjanak, mint a regénybeli helyen” – mesélte, amikor arról kérdeztük, hogy mely szövegekkel és hogyan dolgoztak. Az előadásban helyet kapnak a Hrabal könyvén kívül az Egy nő és a Termelési regény szövegrészletei is. Harcsa Veronika hozzátette, azt próbálták megtalálni, melyek azok a rétegek, amelyeket ők a saját eszközeikkel még hozzáadhatnak a már kész és teljes szövegekhez, hogy egy új nézőpontot, új olvasatot kapjanak. Keszég László szerint ez az előadás nagyon hasonlóan jön létre, mint egy színházi előadás: „Az elején minden szabad, aztán lassan megköt a beton, lesz egy kész struktúra, majd megszületik a szövegek belső dramaturgiája. Minden szövegrészlet meg fogja találni azt a helyet, ahol tud kapcsolódni a Márkos Albert által megírt zenei szerzeményre.”

Az előadás talán legkülönlegesebb eleme a Hrabal könyvének 10. fejezetében olvasható blues-dalszöveg továbbgondolása. Ennek története egyszerű: az előadással kapcsolatos ötletelések, beszélgetések során evidens módon szóba került ez a bizonyos ötsoros részlet, hiszen eleve egy dalszöveg-kezdeményről van szó, amit így szívesen építettünk volna bele az előadás szövegébe, feltéve, hogy a szerzője maga Esterházy Péter. Mivel rá egyébként nem jellemző a műfaj, némi kutatómunkát igényelt kideríteni, vajon létezik-e valahol ennek egy eredeti verziója, akár norvégul (a regényben ugyanis egy Carlsson nevű stockholmi blues-énekes daláról van szó, amihez „valami norvég pali írta a szöveget”), azonban hozzáértők megkérdezésével sem találtunk arra utaló jelet, hogy a szövegecske megalkotója nem Esterházy maga volna.

Természetesen nem könnyű ezt biztosan kijelenteni, hiszen az eredeti szerzők feltüntetését mellőző, „kölcsönvett idézetek” egyik nagymesteréről beszélünk. 

Az ötsoros mindenesetre megihlette a stábot annyira, hogy kortárs költőket kértünk fel a folytatására – az ő műveiket pedig alább Önök is olvashatják, amellett persze, hogy némelyek elhangzanak élőben is a zenés est folyamán.

Esterházy Péter

„Szerette az uramat.”

– Téged az is szeret, aki nem szeret, mi?! – mondta az írónak. Az író zavartan nevetgélt. Régebben Anna bluest is énekelt neki, később ezek elmaradtak. Carlsson volt Georgina kedvence, a kis Carlsson, a stockholmi blues atyja; mindenki, mindenki a világon azt hitte, hogy Stockholmban nem lehet bluest énekelni, de lehet – T-Bone Walker még nem volt a Les Hite Band énekese, aranylamé öltönyében még nem rázta a csípőjét, jó két évtizeddel megelőlegezve valamit Elvis Presleyből, amikor már énekelte s népszerűsítette a Breezy Crazy Nose Blood Blues-t, a kis Carlsson zseniális miniatűrjét.

 Valami norvég pali írta a szöveget.

Carlsson húrja is megrepedt; amikor 1945-ben tudomást szerzett a koncentrációs táborokról, levelet írt a berlini főrabbinak, akinek a lányát egy koppenhágai koncertről ismerte, és fölajánlotta, hogy ő is zsidó lesz. Viszontlevelében a főrabbi ezt udvariasan elhárította: „svéd az, aki magát svédnek mondja, de – édes fiam – a zsidó az, akit zsidónak neveznek (meg kinek szülő édesanyja az) – zsidó natus és nem zsidó doctus. Hidd el, nem gőgből írom mindezt. Nekem se könnyű. Zsidónak se, zsidóvá se. Juditról, akit te jól ösmersz, fiam, nincs még hírem, Lipcsében látták utoljára, derék, jó emberek között, most nincsen körünkben, de ha itt lenne, tudom, szívélyes üdvözletét küldeni nem mulasztaná. Ha más nem, ágya fölött Koppenhága városának térképe erre bizonnyal emlékeztetné.”

Carlsson többet nem énekelt. Volt egyszer, már a Beatles-időkből egy botrányos rádióriport, amely bejárta a világot, Carlssontól azt kérdezte egy újságíró, hogy fölfogható-e hallgatása afféle Adorno-parafrázisnak. Carlsson nagyon beteg volt már akkor, bőrrák vagy mi, lefogyott, vézna és kicsi volt, mint egy zsoké, és ivott is nagyon; hogy ki Adorno és ki parafrázis, nem tudta.

– Hogy azért nem énekel-e, merthogy Auschwitz után, hogy így mondjam, nem lehet bluest énekelni? – Carlsson krákogott, harákolt, ezt félreérthetetlenül lehetett a magnószalagról hallani.

– Egy faszt. Berekedtem.

Ez a két mondat akkor bejárta a világot; John Lennon, aki nagyon szerette a Breezy Crazy-t, egy álló hétig minden kérdésre ezt válaszolta: Egy faszt. Berekedtem. Anna sokszor szerette volna ugyanezt válaszolni, Georgina biztatta is, sose merte megtenni. Újabban már csak leveleztek.

Fehér Renátó

Nazális kibúgók – variációk EP-bluesra

Ha orrunkból a blues kibúg,

és berekednek a fiúk,

és verekednek a fiúk,

ha orrunkból a blues kibúg,

minden hiú fiú berúg.

Miközben orrunkban szeptikus a septum,

szívünkön mégse-nem botlik meg a metrum.

Miközben elájulsz a basszus szólótól,

magadban mantrázd, hogy don’t you come back no more.

S miközben szívünkön ritmikus seb heged,

megmarkol- / lyuk, Babám, / a hard rock / seghedet.

Ha mégse jössz ki a napra,

ne tegyél mindent egy lapra,

hisz pénzmagra megy, nem babra.

Ha mégse jössz ki a napra,

ne játszd újra, Sam, hagyd ABBA!

S miközben szívünkben megnyílt egy bazár is,

nem dúdo- / lunk olyan / bluest, ami / banális. 

S bár a svéd blues bazár már nem szenzáció,

mégis kul- / turális / appropri- / áció.

S miközben szívünkben bezár a bazár is,

csak olyan / bluest dúdo- / lunk, ami / nazális.

Ha még lehetne állnia,

akkor sem kéne fájnia,

gerinc, honvágy, ima, pia,

ha meg lehetne állnia…

Tom waits in Scandinavia.

Akinek / fontos, an-/ nak nehéz / is a szó,

mi meg azt kérdezzük, why don’t you wanna go.

Miközben belőlünk kifogy a versanyag,

a hátsó ülésen egy angyal [J. J.] felkacag.

S bár nyelvünk, s világunk határa végtelen,

megállunk végül e blues düledékeken.

*

Akkor is maradok veled,

ha éjjelebb már nem lehet,

s oltják a sarki fényeket,

akkor is maradok veled,

’Itt vagy még?’, meg sem kérdezed.

A tölcsérzsivajból némulnak a dalok.

Én is, mint a fjordok, rekedten hallgatok,

rekedten hallgatok,

rekedten hallgatok…

PION ISTVÁN
Brutal Tepid Everything Nothing Blues

Ha még nem szól hozzád az Úr,
ne kérdezd, hogy mi az ár,
ne kérdezd, hogy mi az űr,
ha még nem szól hozzád az Úr,
a tűnek sincs hegye, ha szúr.

Ha már nem szól hozzád az Úr,
apályba fordul az ár,
végtelen apró az űr,
ha már nem szól hozzád az Úr,
a kékben sem ég, sem azúr.

Ha hozzád szól végre az Úr,
a kérdést viszi az ár,
nem izgat, hogy mi az űr,
ha hozzád szól végre az Úr,
a minden a semmi – bravúr.

Márton Ágnes

Ha szájadból csurog  a nyál  

Ne kérdezd, hogy intonálj  

Ne kérdezd, hol az a nyár  

Ha szájadból csurog a nyál  

A szíved mar nem rezonál.

Ha tenyered pofonra jár 

Ne kérdezd, mi lesz az ár 

Ne kérdezd, ki imponál 

Ha tenyered pofonra jár

A szíved már lakatra zár.

Ha sarkadról hullik a sár

Ne kérdezd, hol a határ

Ne kérdezd, mi nyit, mi zár 

Ha sarkadról hullik a sár 

A szíved mar batyusbazár

Ha füleden fénylik a genny

Ne kérdezd, hogy merre menj

Ne kérdezd, var-e a menny 

Ha füleden fénylik a genny 

A szíved mar szutyok es szenny


Ha talpadnak nem nyílik út / 

Ne kérdezz apát, fiút / 

Ne kérdezd, hogy lettél rút/ 

Ha talpadnak nem nyílik út / 

A szíved mar szikkadó kút.

László Noémi 

Ha májadban felgyűl a zsír 

Ne kérdezd, hogy hol a sír 

Ne kérdezd, hogy mi a hír 

Ha májadban felgyűl a zsír 

A szíved már hiába sír 

Ha arcodról ömlik a lé 

Ne hidd, hogy az ördögé 

Ne hidd, hogy felöltené 

Ha arcodról ömlik a lé 

A nyelved már kiöltenéd

Ha esetleg lemaradtak volna az április 14-i bemutatóról az óbudai Esernyősben, de szívesen meghallgatnák az előadást, a későbbiekben figyeljék a fent említett művészek közösségi  oldalait, vagy érdeklődjenek az Esernyősnél a további bemutatók helyszíneit és időpontjait illetően.

Épp ilyennek képzelte magukat, amikor abban az óbudai kertvendéglőben a búcsú után Ernő váratlanul visszafordult, a kerítésen áthajolva elkapta a kezét, és ujjaival a tenyerét cirógatva azt kérdezte, látom-e még. Túlságosan sietve távozott, már-már udvariatlanul hamar, aztán tessék, valami dafke itt ragasztja. Ugyanúgy virágzott a cseresznye akkoriban, gyönge szirmokat bontott a bodza, a vén pad előtti asztalon galambok marakodtak, és ő rá se mert nézni a férfira. Csak a kezét hagyta, a testéből az erő kiszállt. Mintha kileste volna a festő, színről színre így volt minden, épp tíz évvel ezelőtt. A kép mégis elborzasztja. Talán a szomorúsága, az édeskés színek és formák, hogy hasonlít a valóságra, de ordít róla, hogy hazug. Hiába van a főpostán annyiféle: párizsi fiatalok francia kertben, sakkozó párt bámuló, sóvár harmadik, teázó kisasszonyok mögött gardedámmal sugdosó ifjú, micsoda átverés, Szófiából importálták.

A lap bal alsó szegletében az áll, „Au mois de mai”. Május volt akkor is, érteni fogja. Hát, még ha a rejtélyes alkotó, H. Koch nevét a lapszélen meglátja. Nem is kéne levél, elég ennyi beszédes utalásnak. Találgassanak csak a Darabos utcában, minek üzenget egy nő a ház urának. Minek, minek. Ernő csikart ki belőle találkozót, egy utolsót az „Estre” – csak így írták egymásnak, rejtélyesen, nagybetűvel –, amiről érkezésekor derült ki a helyiektől, hogy elhalasztották. Igazság szerint hagyná, hogy a férfi ott tébláboljon a kapunál, érezze magát kivert kutyának, amikor rájön, hogy nem csak a nagy Háry-előadásról késett le, melyen Kodály és Paulini is tiszteletét teszi a kollégium udvarán, hanem az „Estről” is.

Meg róla.

A Kölcsey utcában lakott, huszonhármas szám, klinkertéglás, takaros ház, utcára néző kazettás ablakokkal. Már hónapokkal korábban nagy felhajtást csaptak a Debreceni Hét körül a lapok, dagasztotta a kebleket a nemzeti érzelem, hogy végre a cívisváros is ünnepel, hadd lássa a világ, de főként a román, hogy nem, nem, soha többé nem teheti be ide a lábát. Ötven százalékos kedvezménnyel kínáltak vasúti jegyet, s csak jelentkezni kellett a szervezőség Lakásügyi Bizottságánál, hogy a közönség számára jó családoknál szállást szerezzenek. Giza Szolnokról érkezett, három napja árverezték el a házukat a Hunyadi utcában, elment vele hétszáznegyvenhárom négyszögöl beltelkes szántó és a nagy udvar is, odalett a kertészet. A vevő egy hónap haladékot adott a kiköltözésre, de legalább törölték a tartozást. Az apja belebetegedett, hogy élhetne egy kertész a kertje nélkül. Akkoriban ő már Pesten élt, eleinte a bátyjánál, a Magyar Királyi Államvasutak alkalmazásában álló Józsinál, aztán a Nagymező utcai kézimunkabolt gáláns tulajdonosa nyújtott szállást neki, miután saját vállalkozása csődbe ment. Az árverésre utazott haza, hogy támogassa apját a szégyenben, s hogy segédkezzen a szanálásban. Nagy halomban álltak a megsemmisítésre váró bútorok, az edények ládákban, a porcelán elcsomagolva, ő mégis szépítkezett, és rohant egy délibáb után. Így gondolt Ernőre régóta, hogy délibáb.

Pedig akkor még nem volt bizonyság. Ernő nem tagadta, de sosem vallotta be. A kedves tanárcsalád, akiknél szállóhelyet kapott, viszont ismerte a mérnök urat. Ki ne tudná egy ekkora városban, hogy kicsoda, amikor a vidéki rádiózásról jelentet meg közleményeket a Rádió Amatőr és Grammofon Szemlében, és igen aktív társasági életet él, törzsasztalt tart az Arany Bikában.

Szép este volt pedig. Eltekintve a rettenetes ikrektől, akik lóversenyt rendeztek az asztal körül, a vacsora kellemesen telt. Kapott grenadírmarsot, cikkekre szelt almát, s pohár kadarkát a végén, nyomatokat és képeskönyveket nézegettek, a házigazda Ternai Kálmán úr – magyar, német és olasz nyelvből képesített okleveles középiskolai tanár a reálgimnáziumban – megmutatta féltett kincseit, köztük Giza meglepetésére Hermann Koch korai festményének reprodukcióját: Tintoretto, die Leiche seiner Tochter malend. A hideg kirázta, amint a halott lányát festő apát meglátta. Szörnyű világ, ezekre is miféle sors vár, mutatott Ternai úr a galoppozó ikrek felé. Hiába eszesek. Ő mégsem a lányokra, hanem magára gondolt, és megmagyarázhatatlan balsejtelem furakodott a bordái mögé. Akkor lépett hozzájuk az asszony, és Gizába karolva azt kérdezte, milyen előadást néz, kedves, mondjon el mindent, mi alig járunk, a legtöbb helyről kinéznek. Elújságolta, hogy az „Estre” érkezett, mert hírt kapott, hogy az Ady-társaság nagy erőfeszítések árán mégis kivívta, hogy zárt kör előtt megismétli előadását Kodály a nép- és műzenéről, úgy tudja, bónusznak az Ady-versből írt dal megszólaltatását tervezik. Az „Estre”, hökkent meg a nő, gondolja, egy Vaynak eszébe jut Kodályt piedesztálra emelni, hisz díszpolgár se lehet. Tudja, hogy beszélnek róla? Hogy mit akar itt ezzel a jazz-zel. Már az is nagy szó, hogy Vásáry polgármesternek köszönhetően három nap is előadják a Háry Jánost a legnagyobb pesti művészekkel, Ferencsik vezényel, a címszerepet Palló Imre művész úr alakítja az Operából. 

Nem, nem volt szó Háryról, csóválta a fejét Giza, de az asszony tovább kérdezett: hogyhogy így magányosan, az urát hova hagyta. Csönd. Tudja, mit, meséljen inkább a kísérőjéről. Nagyságos Őry Ernő, mondta, bár ne tette volna, maradt volna néma, mint a föld. Merthogy percekig tartó, kínos hallgatás után végül az asszony előadta, hogy a Darabos utcában élő mérnökember már nem szabad. Mondják, az anyja kényszerítette házasságba, és micsoda véletlen, a nő is Gizi. Felhívja inkább a barátjukat, Baltazárt, Ady Lajos szövetségesét, az mindent tud a társaságról. Jelentőségteljesen tárcsázott, majd hosszan, suttogva beszéltek. Míg a nő telefonált, Giza fejében egy pesti éjszaka járt, amit Ernő bérleményében töltött. Az el-elmaradozó férfi ellen épp bosszút esküdött, mikor Ernő a boltban felkereste, és könyörgött, hogy adjon neki esélyt, beszéljenek. Elkésett, tiltakozott, de Ernő erőszakos volt, és kitartó, azzal csábította, hogy saját gyártású rádiókészülékével távoli országokból fogott jelet. Nagyobb szégyenbe már nem eshet, gondolta, engedett a rimánkodásnak, és a feltűnően makulátlan lakásban, pár lefelé fordított fénykép alatt, melyekről Ernő mindig azt állította, hogy fene kíváncsi a gonosz felmenőkre, befogtak egy brit adást, és Ernő tolmácsolása mellett jóleső borzongással meghallgatták a hírekben, hogyan lőtték szitává a szerelmes banditákat Arcadiában. 

Hátradőlt, szájába szivart képzelt, kezébe pisztolyt, felemelte a kezét, és célzott. 

Bizonytalan időre elhalasztották, tette le a kagylót az asszony, de tudja, mit, elmegy reggel a postára, nem véti el, magas új épület a zsidónegyedben, és megírja a barátjának, hogy szívesen látjuk a magunk szerény társaságában, jöjjön el az Urániába, a tulajdonos, Suchán jó ízlésű gépészember és diszkrét barát, hangosfilmet ad, és nem marad el nála soha előadás. Nem vagyunk mi erénycsőszök, kacsintott a végén, az úrral majd elrendezi a problémáját. 

A filmhíradót is lekéshetik, fűzte hozzá utólag. Persze ha maguk is kerülik a fajvédőket, mert múltkorában a miniszterelnök rádióbeszédét adták…

Azt tudták, hogy az az amerikai gengszternő, akit pár napja agyonlőttek, verseket írt? De nem hallotta senki a szavát, Ternaiék épp az ikreket egzecíroztatták.

Vissza kéne mennie az apjához.

Egész éjjel hánykolódott, álmában menekültek. Ernő mellett ült az autóban, és némán ordított, hogy gázt, adjon gázt. A hegyekben robogtak, kacskaringós emelkedőn, mögöttük kocsik lövészekkel és sok fényes csillag. Még nem lőttek, csak a félelem nőtt benne, hogy nem állhatnak meg, nem lassíthatnak, nincs szabadulás. Amikor az első gépfegyver eldördült, a kép hirtelen egy virágos kertre váltott. Apja kertészetének tág horizontját látta, és végtelen nyugalom szállta meg. A látóhatárig vörösen lángoló, dús virágzatú bazsarózsák és magyar hazafiak nevét viselő, színes szegfüvek, idébb a kék árnyalataiban pompázó szarkaláb, pimasz menyecskeszem és buján tátogó oroszlánszáj, a ház oldalában konyhakert, távolabb az ifjú vej kísérleti puszpángültetvénye. 

Talán téved, mindenki téved, valami generális félreértés áldozatai. 

Másnap reggel fedezte fel a postán a képeslapokat H. Koch festményeivel. Szinte elveszett a hatalmas épületben, tisztaságszag volt és csend, hivatali fegyelem, az áru makulátlan rendben. A tágas termek rideg falai közt meztelennek érezte magát, a szemét lesütötte, mint a bűnös, akit rajtakaptak. A lapokon mézédes csendéletek, girlandos kertek, habos ruhácskákban szerelemre áhítozó nők letargikus, elomló pózban… A hirtelen támadt felismeréstől meggörnyedt. Ernőnél látott azon a bizarr éjszakán egy iratot, bizonyos Koch szignatúrájával. Megkérdezte, valami rokon, de Ernő nem felelt. 

Nyelt egyet, levelében Ernőkét nyájasan invitálta. Épp oly édes és hamis szókkal, mint a kép.

Majd többet szóval, jó lesz?! 

Gizáról az a hír járja, hogy sosem ment férjhez, de volt egy szeretője. Nyomorúságos csőlakásban élt a körúton, míg öregkorára magához nem vette nővére a szolnoki Bokréta utcába, a kórház közelébe. Mikor a testvér meghalt, a család Gizát a karcagi szeretetotthonba költöztette, ahová a ládikáját, benne a képeslappal, amit a bélyegző tanúsága szerint Giza valóban elküldött Ernőnek, már nem vitte magával. A családi otthon felszámolásakor mentette ki húga, nagyanyám a szemétből. Azóta se tudjuk, mi lett velük, Ernő lapja miként került Gizához.

Nem szokatlan ez a kiállítás abból a szempontból, hogy a művészpáros még Szüts Miklós életében és azóta is számtalan alkalommal állított ki közösen, mert bár alkotói hangjuk sok különbséget mutat, képeik pulzálása mégis nagyon hasonló. Szüts Miklós festészete inkább tömör és poétikus, Vojnich kompozíciói végtelenül tágasak, azonban a művek ideje és csendje megegyezik. 

Arra ösztönöznek, hogy befelé figyeljünk, eltöprengjünk és lamentáljunk a lét sérülékenységén.

Egyikük sem tartozott a magyar neoavantgárd irányzathoz, együtt épülő, mégis teljesen sajátos utat jártak be, párhuzamosan futó, elválaszthatatlan életművük sokkal inkább a posztmodern lírai hagyományba, mintsem a különféle festészeti vonulatokba ágyazódik. Parti Nagy Lajos a megnyitón elhangzott beszédében maga is kiemelte, hogy a művek vonzereje azok irodalmiságában rejlik. Verstérként, nyelvszínpadként “olvassuk” e műveket, amelyek éppúgy col tempo nyerik el mélységüket, mint ahogyan a szövegek. 

Az idő fontos motívuma e műveknek annyiban, amennyiben szólnak a múltról és a nincsről egyaránt. Szüts Miklós tavaly bekövetkezett halála óta ezeket a közös kiállításokat mindig az elmúlás fényében is látjuk, az emberi tünékenység felől is értelmezzük. Bár Szüts már nincs itt, minden térben érezzük a jelenlétét, amit a képei és a Másik, Vojnich életben tart és ápol.

Ettől pedig minden más lesz, másképp nézzük e képeket és másképp halljuk a két életmű közötti párbeszédeket is. Van, és nincs, elmúlt, de mégis jelen van.

Akár a Vojnich-, akár a Szüts-képekre nézünk, erről a hiányos jelenlétről is szólnak ezek a képek: Szüts Miklós drámai erejű, sötét és szenzibilis világaiban, valamint Vojnich üres és végtelen tereiben egyaránt a világba vetett, kereső-bolyongó ember nyomait érzékeljük, bár alakok egyetlen munkán sem tűnnek fel, a hiányuk az, ami tapintható. Szüts képeinek absztrakcióját egy interjúban azzal indokolta: „Ha emberek lennének a képen, azok mostról szólnak. Ezzel pedig nekem nem nagyon van dolgom.” A most látható festmények az elmúlást, a tünékenységet, az emberi lét pillanatnyiságát tételezik: azt, hogy bár körülöttünk minden örök és végtelen, folyamatosan örvénylő és fluidáló – vagy épp a csendben, mozdulatlanul álló táj vagy tér –, mi magunk csak egy pillanatra tudunk jelen lenni ezeken a helyszíneken.

Az emberi mulandóság mellett ezek a festmények az örökkévalóságot és az állandóságot is állítják: a végtelen kiterjedésű időt mutatják fel, azt, ami egyszerre elmúlt és eljövendő, de, ahogy Szüts is mondta, nincs közük a mosthoz, sokkal inkább az emlékezethez és a képzelethez. A tájak egyszerre érzelmiek és vizionáriusak, a terek meghatározhatatlan konkrétsága egyszerre kelt lebegőszerű érzeteket, ugyanakkor ezekben a csendes és mozdulatlan terekben is van valamiféle feszültség, fenyegetettség. 

Akár Szüts, akár Vojnich műveit nézzük, érzékeljük, hogy az emberekre utaló, de jelenlétüket nélkülöző üres utcaképek, tájak, belső terek olyan átmeneti világok, amelyek csak kevéssé kapcsolódnak a realitáshoz, nincs közük az itt és most-hoz, az aktuálishoz. A kiállításhoz kapcsolódó szöveg is erre erősít rá: „a végsőkig lecsupaszított terek épp csak annyit őriznek meg a hétköznapi világ kellékeiből, amire jelzésértékűen szükségük van ahhoz, hogy a hely ábrázolása visszadhassa vagy létrehozhassa annak a különleges légkörét.

Ennek érdekében a festményeken lekövethető az elvonatkoztatás, a látvány feloldásának tendenciája, a párálló, homályos közeg, olykor átlépve a figuratív és az absztrakt művészet határát”.

Érdekes e művek csendje. Szüts Miklós képei hallgatnak, mert tudják, hogy már nincs mit mondani, a szavak értelmetlenek, Vojnich festményeinek pedig azért nem szólnak, mert korábban már minden el lett mondva, így már elég csak lenni, mélyen elgondolkodni a saját létezésünkről, hosszan és ráérősen. Közösen. Szüts képei ezzel szemben a lemondásból fakadó elhallgatásról szólnak, ezáltal sokkolóbbak is.

Ha a közös pontokat keressük, akkor a misztikum és a sejtelmesség fogalmai mentén is össze lehet kötni e két alkotói hangot. Vojnich minimális gesztusokból építkező, puha, mégis elképesztő fakturális érzékiséggel bíró képterei épp annyira bizonytalanok és titokzatosak, mint Szüts drámai kontrasztokra építő tájai. Azonban, most, ebben a kiállításban talán azt is megértjük, hogy a misztikum miképpen tud férfias vagy éppen nőies minőségek formájában megjelenni.

Vojnich üres enteriőrjei elhagyatott terek, kiüresedett világok, amelyeket korábban az emberek töltöttek meg élettel, most azonban ezek a jelenléttől megfosztott végtelen kiterjedésű, messzire nyúló, gyakran éles perspektívát felmutató grandiózus csarnokok és belső termek, elhagyatott ipari létesítmények egy ember utáni világot vízionálnak. A civilizáció élettelen nyomait rögzítő kompozíciók törékenyen remegő, apró finomsággal lüktető lelki terekké lényegülnek át, azonban ezekben a kihalt, sivár és fenséges terekben mégis mindig van valamiféle feloldás (többek között ezt gondolom női minőségnek): a fojtogató bezárt helyzetekből mindig van egyfajta menekülőút, kijárat:

a messzeségbe nyíló ajtók, ablakok, a nem tudni, hová vezető lépcsők, kapuk és folyosók reményt és hitet adnak, a termek ridegsége felpuhul.

Szüts Miklós gomolygó, kavargó, éles kontrasztokat felmutató, olykor egészen vad és expresszív kompozíciói ezzel szemben a nagy távlatok közötti összefüggéseket kutató művek, amelyek rezignáltak és gyakran reménytelenségről tanúskodnak, a nagy magányról szólnak. Nordikusan zárkózott akvarelljei teli vannak kétségbeeséssel és lemondással, Gaál József mondta ezekről: „a magány Szüts Miklósnál alkotói állapot, mert a mindennapokban beszédes, társasági lény. Meditatív képeit belengi valami gond, amely az alkotó, a néző és a kép gondja. A bezárkózó kép bebocsátva terébe, rejtett érzelmeket idéz, amely megteremti azt a szemlélődő magányt, amely festményeinek lényege. Felébresztik az emlékezetet, amely az apró semmiségek, az elmében elszórt és elfelejtett jelenségek metafizikai érzülete. Ahogy az emlékezet mellékösvényein egymásba torkolva időtlen érzéssé sűrűsödnek.” Gond, védtelenség és esendőség árad e képekből, idegenség és bensőségesség egyszerre jelenik meg, a képeket nézve saját mulandóságunkkal is szembesülünk, amely egyszerre szül szorongást, belső nyugtalanságot, ugyanakkor belenyugvást is, mert az egyedüllét sebezhetőségében van a bizalma.

A mostani kiállítás a rendszerváltás utáni művekből válogat. 

Szüts festményein fokozatosan felerősödik a drámaibb, melankolikusabb hang, egyre fontosabbá válik az elmúlással való foglalkozás, míg Vojnich esetében továbbra is hangsúlyosan megmaradnak a kérdések festői felvetése. Szütsnél a mindent felemésztő űr tételeződik, amivel szemben erőtlenek vagyunk, hiszen nagyobb nálunknál, egy fekete lyuk, ami óhatatlanul is beszippant és elnyel. A fenséges és megragadhatatlan sötétség, a kifürkészhetetlen túlnan jelenik meg a Szüts-képeken, amely megragadhatatlan, ugyanakkor mégis töprengésre és kontemplálásra késztetik a nézőt. Megrendítő a művek közvetlensége is, érzelmi erejüktől képtelenek vagyunk szabadulni. Azonban, ahogy Parti Nagy Lajos a megnyitószövegében rámutatott, „Vojnich sose lép ilyen közel, illetve más, spirituális közelségbe lép, minden tere, minden tája színtér, minden gesztusa színrevitel, képei előtt elakad a lélegzetem”.

Elakad a lélegzetem akkor is, amikor a képeken megjelenő fényre összpontosítok. Vojnich távolságokat teremt, a fények mindig valóságos napszakot vagy évszakot sejtetnek, a szórt és reflexfényekből, felpuhult, pamacsosan lágy és elmosódó félhomály felerősíti a sejtelmességet. Szüts képein a világosság erősebben ragyog, olykor szinte vakít és megbabonáz, a képek időtlenségét és transzcendenciáját húzza alá. Vojnich fényei tompábbak, Szütsé pedig élesek, ezáltal félelmetesebbek. A festményeken a hideg, fehér fény és a gyakran éjszakai sötétség kontrasztja dominál, ami káprázatos, mégis fenyegető helyzetet teremt, amelyben örökre belénk vésődnek a legmagányosabb éjjeleink.

Egészen emlékezetes kiállítás volt a Szüts Miklós művészetének szentelt tárlat néhány évvel ezelőtt a Kiscelli Múzeumban, ahol szintén nagy szerephez jutott a fény és az árnyék párbeszéde. Azonban most is fontos kiemelni a kurátori munkát, Cserhalmi Luca és Kozák Gábor átgondolt és érzékeny rendezése ugyanis aláhúzza a két életmű mélységeit. A félhomályba burkolt terek és az élesen megvilágított képterek kontrasztja a kompozíciókon megjelenő misztikumot emeli át a térbe, míg a termekkel és terekkel való játék Vojnich kompozíciós megoldásait idézik meg. A grandiózus munkák külön falakat kaptak, Vojnich műveinek tágasságát és végtelenségét hangsúlyozza a rendezés, míg Szüts intim akvarelljei sűrű egymásmellettiségben egy szűkebb teret vettek birtokba, így a közvetlenségük még intenzívebben hat a befogadóra. Elegáns kiállítás, amely egyszerre tiszteleg a két életmű előtt, ugyanakkor interpretálja is a műveket.

Régészeti feltárás. Jó kifejezés ez arra a kutatói munkára, amely során Révai Ilka élete és oeuvre-je felszínre került a kutatók és most már a látogatók számára is. A kiindulópont csupán annyi, hogy van egy ígéretes fotográfus a huszadik század első feléből, aki nem mellesleg nő, viszont néhány fotón és egy kis katalóguson kívül eddig nem volt róla információnk. Tulajdonképpen maga a nyomozás adja a kiállítás izgalmát, az, ahogyan a fragmentumokból, a mindenfelé kallódó mozaikokból összeáll a teljes kép, amit most a Kassák Múzeum falain láthatunk és olvashatunk. Ez a tárlat tulajdonképpen azt láttatja, hogy mit is jelent egy muzeológiai kutatás és milyen kihívások és szerencsés véletlenek kellenek ahhoz, hogy a sötétségből kirajzolódjék egy művész képe, hogy közelebb kerüljünk a karakteréhez, a művészetéhez és ahhoz a hálózathoz, ami a személye körül kialakult. 

A muzeológus sokszor csak tapogatózik, olykor komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy rábukkanjon a kirakós hiányzó darabjára, máskor pedig hatalmas szerencse, hogy előkerülnek ládák, amelyekben igazi kincsek lapulnak…

E kiállításban most tehát alapvetően nem a látványon van a hangsúly. Egy klasszikus fotótörténeti anyag mutatkozik be a falakon, nincsenek nagy gesztusok, élményszerűség, sok szín vagy forma, esetleg LED-képernyő, valahogyan mégis érdekes lesz ez az egész tárlat, de nemcsak azért, mert beenged a kulisszák mögé és mesél arról, hogy mit is jelent egy múzeumi kutatás, hanem azért is, mert felkelti az érdeklődést a fotós iránt, beránt, minket is érdekelni kezd, hogy tényleg, tulajdonképpen ki is volt ez a nő, akiről kezdetben még a leánykori nevét se tudták, közben pedig a korszakban markáns szerepe volt, Kassákkal, majd André Kertésszel állt kapcsolatban, ez utóbbi fotózta is, sőt: volt egy lánya, aki híres iparművészként élt.

Révai Ilka kalandos életútja, különös és titokzatos személyisége tehát már önmagában felkelti a figyelmet, a kurátorok pedig pontosan tudják ezt, így az életmű mellett az életút bemutatására is vállalkoznak, szerencsére azt is izgalmasan teszik. A Kassák Múzeum első terében fut végig az az idővonal, amely végigköveti Révai Ilka életének legfontosabb momentumait. Teli van mindenféle csemegével ez a falszakasz, amellett, hogy láttatja azt is, hogy az alkotó mennyi városban megfordult élete során Székesfehérvárról, majd Budapestről indulva Abbázián át, de élt Berlinben, Hamburgban és Meranóban, Nizzában és Párizsban, majd élete itthon, a budapesti gettóban élt véget. 

Egy történetekkel gazdagon átszőtt életút ez, ami sajnos tragikus véget ér, illetve természetes, hogy számos helyen felveti a „mi lett volna ha?” kérdését. 

Először megismerjük a családi hátteret. A családnak a kereskedő apa, Kiche Lajos vállalkozásának csődje miatt kellett Budapestre költöznie. Révai Ilka kijárja az iskolákat, férjhez megy. Már huszonkilenc éves, amikor elvégzi a Fővárosi Községi Iparrajziskola rajz- és mintázási tanfolyamát. A következő helyszín Abbázia, ahová a tízéves házasság alatti sikertelen teherbeesési kísérletei miatt utazik gyógykezelésre, de ahol színésznőként is helytáll. Itt már látjuk, hogy különféle, sztereotipikus női sorsok keverednek az életútjában, ami magánéleti tragédiákból, valamint szakmai sikerekből tevődik össze. Aztán elveszíti a férjét, Meranóba költözik, ahol már saját műterme van és portréfotózásból él, és ahonnan aztán 1915-ben a háború miatt kel hazatérnie.

Fokozatosan rajzolódik ki előttünk egy self-made woman képe, akinek több lábon kell állnia ahhoz, hogy meg tudjon élni a tevékenységéből, tudjuk, hogy a műtermében magyar iparművészek munkáit is árulta, a fotográfia minden műfajában fényképezett, ha kellett, házhoz is ment, miközben folyamatosan építette a kapcsolatait, kereste az érvényesülési és  kiteljesedési lehetőségeket. Az életvonalra visszakanyarodva Németország is fontos helyszín, ott képzi magát, valamint ott közlik először a fotóit, de a kurátorok itt egy sor hirdetést is megmutatnak, ami szintén az alkotó önmenedzselő karakteréhez tesznek hozzá.

Aztán jön egy újabb budapesti időszak, ami egyszerre szól a kiteljesedésről, másrészt a  zsidó származása miatti üldöztetésről.

A tárlat hangsúlyozza, hogy alapvetően késői indulást látunk nála, amit a többszöri hely- és nyelvváltás tovább nehezített, azonban az életútban mégis van egy kitüntetett szakasz, amikor Révai Ilka kora egyik fontos női fotóművészének számított, akinek 1919-ben még saját kiállítása is volt, ami pedig egyáltalán nem volt jellemző a korszakban, ő azonban még egy artist statement-szerű kiáltványt is írt a tárlat mellé.

Tevékenysége azonban nemcsak a személye, hanem a kor felől is olvasható, hiszen Révai Ilka a korszak progresszív értelmiségét is fotózta, művészeket ábrázoló portréi közül kiemelkednek a Kassákról készült felvételek, amelyek tulajdonképpen annyira híresek, hogy a kollektív tudatunkban a Révai Ilka-féle Kassák fotók élnek, még ha eddig fogalmunk sem volt arról, hogy ki készítette ezeket a felvételeket. 

Aztán Párizsba települ, a lánya után megy, otthonuk művészek és diákok találkozóhelye lesz, André Kertésszel is ekkor ismerkedik meg, miközben iparművészeti tárgyakat készít, hogy meg tudjon élni, majd Nizzába megy egy rövid időre, végül pedig élettársának jóhiszemű tanácsára visszaköltözik Budapestre, ami végzetesnek bizonyul.

A Kassák Múzeum külső terében két vitrinben egy izgalmas tárgyanyag is szerepel. Ez egy talált lelet, egy szerencsés véletlennek köszönhetően előkerült láda, ami a Goldscheider bérház pincéjéből került elő 2016-ban, majd leltárba vették, aztán mégis elkallódott, viszont 2023-ban az Ecseri piacon újra felbukkant egy árusnál. A kutatás jelenlegi álláspontja szerint a láda Révai Ilka képeit és tárgyait tartalmazza, ezeket látjuk most ezekben a vitrinekben, laboráló óra, zsebnotesz, hanukia, fényceruza, fotós csipeszek, mappák, képeslapok, kiállítási katalógusok, amelyek tovább árnyalják Révai Ilka alakját.

Izgalmas, hogy a láda feltárása tulajdonképpen egy kortárs művészeti projekt is, ami nemcsak alátámasztott és bebizonyított kutatási elemeket, de fikciós és spekulatív momentumokat is tartalmaz. KissPál Szabolcs A párizsi lelet című munkája tesz kísérletet arra, hogy a fotogramokból, tárgyakból, jegyzetekből és kiadványokból álló korpuszt feltárja, amiből végül összeáll a kor művészeti közegébe szervesen illeszkedő, spekulatív elemeket is tartalmazó narratíva, amelynek hitelessége nem bizonyítható egyértelműen, a feltárt anyag egészének összefüggései azonban Révai Ilka fotós karrierjének ismeretlen, ám lehetséges folytatására utalnak.

A belső tér pedig tulajdonképpen a művészi karrier fontos egységeire fókuszál: a fotók négy téma mentén rendeződnek. Az egyik falon látjuk Révai Ilka portréit, amelyek bizonyítják progresszív attitűdjét, azt, hogy képes volt továbblépni a német mesterektől elsajátított szemléleten, ezeken a képeken ugyanis már nem a tekintet teremt kapcsolatot a nézővel, hanem a beállítás, a gépállás szokatlansága, valamint a vonások közvetlen megmutatásával ábrázolja az emberi pszichét, ennyiben a kicsit később jelentkező új tárgyiassággal is kapcsolatba hozható. A következő részben a fotókon keresztül Kassákhoz fűződő viszonyát ismerhetjük meg. Révai volt, aki az első portrésorozatot készítette Kassákról 1917-ben, ezek a képek teremtették meg Kassák máig emblematikus alakját, ahol nem a személyes vonásokon van a hangsúly, inkább a merész lapszerkesztőt, az újító irodalmárt, az avantgárd embert látjuk ezeken a fotókon. A falon szerepelnek még felvételek Kassák családtagjairól és a MA csoport tagjairól. A következő téma Révai Ilka első, nagyszabású kiállítása, ahol sokféle téma előkerült, most ezek közül portrékat és aktokat látunk.

Ezután az André Kertésszel való kapcsolatára derül fény a fotók által: szoros barátságot ápoltak, ennek köszönhetők azok a ránk maradt felvételek, amelyek Révai párizsi otthonát és az ottani körülményeit láttatják. Kertész azonban nemcsak Révai Ilka lányát, Évát, valamint a náluk megforduló vendégeket fotózta, hanem Révai Éva és Ilka munkáiról is készített művészien megkomponált és gondosan kivitelezett fotókat, amelyek közül most szintén szerepel egy válogatás a kiállításban.

Az utolsó egység pedig Révai Ilka lányának, Évának a karrierjére fókuszál, aki ismert  ékszertervező volt. Az ékszereiről készített fotók mellett néhány megmaradt nyakláncot, karperecet is láthatunk egy vitrinben.

Ez a második terem tulajdonképpen a fotókon keresztül követi végig Révai Ilka fotós pályáját. Egy szűk, ám annál tartalmasabb időszakra fókuszál, a felvételek segítségével képes megrajzolni az alkotó körüli kapcsolati hálót, amivel rámutat, hogy bár az életmű mára feledésbe merült, mégis: a maga korában Révai Ilka nevét jól ismerték, korának legfontosabb gondolkodóival és művészeivel járt egy körbe, ezért is kiemelkedően fontos, hogy a mostani kutatás során közelebb került hozzánk a személyisége és a karrierje.

A középkorral foglalkozol Óbudán, bár ebben a városrészben a kutatások középpontjában a római kori Aquincum áll. Nem szélmalomharc ez? Valahol olvastam is, hogy Don Quijote-i feladatnak érezted néha te is.

Középkoros régészként végeztem. Az Óbudai Múzeumnak ugyan nincs ásatási jogköre, de azért kutathattam a középkori Óbuda történetét, annál is inkább, mert az utolsó ásatások óta ezzel a korszakkal nem igazán foglalkozott senki a múzeum munkatársai közül. Igen, ha Óbuda történelméről beszélünk, szinte mindenkinek Aquincum, az ókori Pannonia Provincia jut az eszébe, a középkor „mostohagyereknek” tűnik. Pedig a honfoglalás idején Óbuda fejedelmi központ, a XIII. században, IV. Béla alatt királyi székhely volt. A XIV. században – miután Nagy Lajos 1343-ban özvegy édesanyjának, a lengyel származású Piast Erzsébetnek ajándékozta az óbudai királyi várat, a hozzátartozó városrésszel és királyi javadalmakkal együtt – királynéi központ lett egészen 1526-ig.  Azt, hogy itt csodálatos gótikus templomok voltak, klarissza és ferences kolostor és vár is, nagyon kevesen tudják. Ez volt a kiindulási pontom, amikor elkezdtem ezzel a korral behatóbban foglalkozni. 2010-től létrejöttek az első középkori séták, amelyek alkalmával az egykori jelentős középkori helyszíneket keressük fel. Kevés az, ami a földfelszínen is látható: a Mókus utcai iskola udvarán található klarissza templom és kolostor romjai, a ferences kolostor maradványai a Vöröskereszt utcában és Óbudai Ferenc deák háza a Lajos utcában (ma a Budapest Galéria működik benne). Nem véletlen, hogy az Óbudai Múzeum Pincetárlatában létrehozott kiállításunknak az a címe, hogy „Templomok a talpunk alatt”. A középkori Óbuda (amelyet kezdetben Budának neveztek) talán ezért is szorul kicsit háttérbe, mert az épületmaradványok nagyrészt a föld alatt vannak. A törökök felégették a középkori várost, ami megmaradt, azt a visszaköltöző lakosság és a Zichy-család  építkezéseihez felhasználta. Sok munka volt a részemről – és ez ma is tart, hogy megismertessem az itteni lakossággal a középkori Óbudát, hiszen sokan még nem is hallottak róla. Ezért éreztem néha, hogy ez egy Don Quijote-i feladat. Egy nagyon kedves ismerősömtől, aki részt vett az egyik sétámon és hallotta ezt a szélmalomharcos megközelítést, karácsonyi ajándékként kaptam egy ezüst kanálból készült medált, amibe bele van vésve, hogy „Altofen Don Quijote”, azaz Óbuda Don Quijote-ja. Ezt azóta is hordom.

Szerencsére a szélmalomharcok néha jól végződnek. Nagyon örültem, hogy végre a Zichy-kastélynak a Fő tér felőli külső falán elhelyezésre került – az önkormányzat támogatásával – az egykor itt álló gótikus Szűz Mária- templom és az alapító Piast Erzsébet királyné emlékére egy gyönyörű emléktábla, amelyet Seres János szobrászművész alkotott.

Nyilván maradtak még hiányok.

Sok mindent lehetne itt tenni. Például az Új Sipos étterem pincéjében jelentős maradványai vannak a gótikus Szűz Mária-templomnak. Az épületben több évvel ezelőtt egy pinceborozó működött, le lehetett menni megnézni a romokat, volt róla leírás és alaprajz is. Egy idő után feljött a talajvíz, az akkori tulajdonos nem tudott megegyezni a hatóságokkal, hogy kinek a feladata ezt megszüntetni, így egyszerűen bezárták a pincét. Azóta ugyan változott a tulajdonos, de a pince változatlanul zárva van, elfekvő készleteket raktároznak benne. Egyszer lejutottam, azóta is sír a lelkem. Ha nem is lehet megtekinteni, bár ez sem lenne ördögtől való, hiszen a történeti sétákhoz gyakran kapcsolódnak kisebb vendéglátós programok is, legalább egy emlékeztető táblát el lehetne helyezni az épület falán. Felvetődött egy kültéri makett létrehozása is, de annak sajnos elég komoly anyagi vonzata lenne. 

Ebben a korban jelentős királyok uralkodtak, valahol celeb királyokként emlegetik az Anjoukat.

Erzsébet királyné 1343-ban megkapta a fiától Óbudát, azóta nevezték a „Királynék városának”, „Civitas Reginalis”-nak. Erzsébet királynét, ha nem is „celeb uralkodónak”, de „Óbuda mecénásának” joggal nevezhetjük. Utána is sok híres tulajdonosa volt a várnak és a királynéi városnak, jegyajándékba kapták a királynék. Cillei Borbála, Luxemburgi Zsigmond felesége is sokat tartózkodott itt, de Mátyás király édesanyja, Szilágyi Erzsébet és felesége Beatrix is. A vár utolsó lakója Habsburg Mária, II. Lajos felesége volt, aki itt értesült a mohácsi csatavesztésről. Mária királyné egyébként Krúdy egyik kedvenc hősnője volt, sok novellájában szóba kerül, hogy biztos volt egy titkos alagút, ahol Lajos királlyal Budáról Óbudára jöttek, sőt az egyik írásában emlegeti is, hogy a szőlőhegyen – itt mindig volt szőlőkultúra – leülnek  és a gazdával borozgatnak, beszélgetnek. Sokszor írja azt is, ahogy esténként sétál a macskaköveken, és mintha a királyné légies alakja lépkedne vele szemben.     

A törökök után – mint említettem – pusztulás jött a városra és a várra is. A  várkápolna maradványai a Kálvin-közben, a református templom pincéjében láthatóak, hiszen ezen a területen volt az óbudai vár. Az is nagyon érdekes, hogy amíg a tatárjárás után IV. Béla el nem kezdi építeni a várhegyen a mostani várat, addig Óbudát Budának nevezték. 1261-ből van az első okleveles adat, ahol Óbudának, „Vetus Budának”  hívják, de az itteni prépostok még nagyon sokáig budai prépostoknak nevezték magukat. Feltehetően Anonymus is ilyen (ó)budai prépost lehetett. 

Melyik a legjelentősebb időszaka a középkori Óbudának? 

A XIII. században IV. Béla idején királyi központ, innen keltezi a király az okleveleit, itt értesül a tatárok betöréséről. Bár a király visszajön Óbudára, elkezdi építeni a budai várat, ami ugyan évszázadok alatt alakul ki, de Visegrád, illetve a már elkészült budai várrészek egyre jelentősebbé válnak. Piast Erzsébet idején válik újra fontossá, akit – ahogyan már szó volt róla – nevezhetünk akár Óbuda mecénásának is, hiszen az ő ideje alatt épülnek a gótikus templomok, a klarissza kolostor, és saját ízlésének megfelelően kezdi átalakítani a várat, ami eredetileg erődnek épült. Ez a középkori Óbuda legfényesebb korszaka, amiről leírások is vannak, hiszen sokan jártak követségben az uralkodóknál, és írtak arról, hogy milyen gyönyörű templomok vannak itt: a Szűz Mária-templom, ami a Fő téren állt a mostani Zichy-kastély helyén, illetve a klarissza kolostor és a hozzá tartozó templom. Ezek nagyjából egy időben épültek. Ugyanaz a mester volt az építőjük, Conradus Theutonicus mester, aki hozta magával a dél-német gótika hagyományait.

Szintén kutatási területed volt a Hüttl porcelánok története. Volt egy nagy kiállítás is a múzeumban, a Törékeny Vágyak – porcelánok a királyi asztaltól a panel-vitrinig.

Ez az elfeledett porcelángyár története volt 2018-ban. A kiállításhoz készült egy kötet is, amely több, mint egy katalógus. Amikor elkezdtük a kutatásokat, szinte a semmiből indultunk. A levéltárban is szinte csak az aquincumi porcelángyárról voltak adatok – ez a Hüttl Tivadar által 1906-ban alapított gyár államosított változata volt –, amit aztán 1991-ben felszámoltak. Már az államosított gyárról is nagyon kevesen tudnak. Egyszer bementem egy régiségkereskedőhöz, nézelődtem, szóba került a Hüttl család, és mesélte, hogy ide rendszeresen jár az egyik ükunoka. Két utcára lakott, felvettem Zsuzsával a kapcsolatot, jó barátságba kerültünk, a kiállítás után szinte tiszteletbeli családtaggá fogadtak. Visszatérve a kötetre – amelyet Polgár Mónika kolléganőmmel közösen írtunk, és mi voltunk a kiállítás kurátorai – alapmunkának tekinthető, mert hiányzik a szakirodalomból a Hüttl-gyár története. Összefoglaló, porcelánokról szóló könyvekben is csak egy-két mondat van róla. Még sikerült megtalálni azokat a hölgyeket, egykori alkalmazottakat, akik az államosított gyárban dolgoztak, Pilisvörösvárról jártak be sokan. Interjúkat készítettünk velük, amiben úgy emlékeztek, hogy ez milyen fantasztikus időszak volt az életükben, pedig normában dolgoztak, korán keltek, bejártak a városba, és mégis. Nagyon rosszul érintette őket, amikor felszámolták a gyárat, ami két épületből és egy restaurátorműhelyből állt hajdan. Az épületek megvannak ma is a Zay utca végén, csak a felszámolás után különböző cégek tulajdonába kerültek. Több éves egyeztetés után sikerült egy emléktáblát elhelyeztetni az egyik épület falán, a Budapesti Kereskedelmi Kamara segítségével, Hüttl Tivadar és az Óbudai porcelángyár emlékére. Sajnos az épületeken belül már semmi nem emlékeztet a gyárra.

Az Óbudai Múzeum történetében először fordult elő, hogy utazó kiállítás lett a Hüttl-kiállításból. Speciális ládákat készíttetett a múzeum. A tárlat a tatai Kuny Domokos Múzeumban volt először látható, ment volna még tovább is, de jött a covid. Később más koncepció keretében rendeztük meg a porcelánkiállítást Hatvanban, illetve Balatonlellén, ahol a családnak korábban villája volt. Szerencsére ez megmaradt, és bár az épület magántulajdonban van, sikerült a ház falán emléktáblát elhelyeztetni. Tavaly a nagykárolyi Károlyi-kastélyban rendezhettem egy Hüttl-kiállítást, így az Óbudai Múzeum történetében először került sor határon túli kiállításra. Ez – tegyük hozzá – porcelánok esetében nem is olyan egyszerű dolog.

Minél messzebb van egy korszak, egyre nehezebb kutatni. Nincs oral history, mint mondjuk a XX. századból. A középkorról milyen források vannak?

Nagyon fontosak az oklevelek a középkori Óbuda kutatásában is. Van többek között Anjou-levéltár, amit lehet kutatni. A régészeti ásatások az 1930-as évektől a 1990-es évek végéig folytak, kapcsolódva sokszor a közműépítésekhez. Ezeket a kutatásokat nem lehet lezárni, nagyon sok minden kiderült belőlük, igazolódtak az okleveles feltevések. Így azért be lehetett határolni, hogy milyen volt az akkori Óbuda, de jó lenne hitelesítő ásatásokat folytatni például a Zichy-kastély udvarán is, mert nemcsak a Szűz Mária-templom volt ezen a területen, de feltehetően az első királyi kúria is itt helyezkedhetett el. Idő, energia, kapacitás, pénz és akarat kérdése mindez. Össze lehetne kapcsolni a mi múzeumunk pincegalériáját a pár éve ideköltözött Örökségvédelmi Hivatal pincéjében talált középkori kövekkel, lehetne ott is egy kőtár, hiszen elég sok faragott kő került elő itt, Óbudán.

Itt a múzeumban van egy állandó kiállítás, amit a fiaddal rendeztél, aki szintén régész.

Igen, Benyó Gergellyel, aki akkor még itt dolgozott a múzeumban. A Szűz Mária-templom két alapfal-maradványa köré építettünk egy kis középkori kiállítást, ahol látható a Mária templom makettje is. A pince falaiban – amit már a Zichyek alakítottak ki – végig középkori kövek vannak beépítve. A török után ez volt a Mária-templom végső pusztulása, mivel a köveit felhasználta a Zichy-család a kastélyának a felépítéséhez. A kövekről persze hosszan lehetne mesélni, érdekes, kalandos útjuk van a történelem évszázadainak során.

Az 1970-es évek végétől jelentek meg a Magyar Hímondó kötetei, köztük a te szerkesztésedben a Régi magyar öltözködés.

Ebben a sorozatban mindenféle téma jelen volt, így az öltözködés is. Mivel én a viselettörténettel foglalkoztam az egyetemen, ebből írtam a disszertációmat is, így talált meg az akkori Magvető Kiadó. Eredeti források alapján állítottam össze a viselettörténeti anyagot, persze kiegészítő magyarázatokkal, előszóval, illetve rajzokkal, fotókkal. Ez tényleg egy nagyon sikeres sorozat volt, néhány éve szóba is került ennek az újragondolása, aztán valahogy nem jött össze.

A viselettörténettől hogyan kerül valaki a kövekhez?

Amikor Óbudára kerültem, a középkor lett a szakterületem, végül is a viselettörténet is ebből a korból való volt. Úgy érzem, hogy ezek a kapcsolódások determinálnak, például a visegrádi Szent György Lovagrend is, aminek, büszkén mondhatom, tagja vagyok, hivatalosan lovag-dáma vagyok. Az egész történet onnan indult, hogy a fiaim – három fiam van – arra vágytak, hogy részt vegyenek a palotajátékokhoz kapcsolódó apródképzésben illetve az ezt követő fokozatokban. Egy ideig szépen haladtak előre egészen a fegyvernöki címig, titokban reméltem, hogy valamelyikük egyszer lovag lesz, de aztán jött a középiskola, az egyetem, és másfelé mentek. Gondoltam, majd én megmentem a család becsületét. Ez volt az első világi lovagrend, Károly Róbert alapította, soha nem szűnt meg, az 1980-as évektől éledt újra.  Van a rendnek katonai hagyományőrző, kulturális- tudományos illetve karitatív tagozata, ami a korabeli hagyományokon alapul. 

Sok mindennel foglalkoztál. Ki volt az a személy, aki igazán közel állt hozzád?

A Múzeumok éjszakáján jelmezes tárlatvezetések vannak, amelyeken mint Erzsébet királyné alteregója – úgyis mondhatnám „avatárja” – jelenek meg. El szoktam mondani, hogy az ő nevéhez fűződik a magyar királyné vize, aminek a történetével az évek során találkoztam. Erzsébet 70 évesen halt meg, egy olyan korban, amikor az átlagéletkor 30-40 év volt, így a krónikások találgatták, hogy mi lehetett az oka ennek a hosszú életkornak. Azt is leírták, hogy amikor a köszvény elkezdte kínozni a királynőt, az udvari orvosa összeállított valami gyógyszert a betegségére, és a fájós testrészeit, az arcát is kenegette vele, illetve belsőleg is fogyasztotta. Előkerült a receptnek egy másolata az 1660-as évekből, ami alapján elkészítették például a versailles-i parfümmúzeumban ennek egy változatát, és a parfümtörténet sorában az első lett a magyar királyné vize. A leírás alapján tulajdonképpen egy rozmaringfőzetről van szó, ezt öntötték föl égett borral, érlelték, aztán leszűrték, és a királyné ezt használta. Először gyógyitalként működött, aztán hozzátettek mindenféle illóolajokat, ekkor terjedt el mint parfüm. Vannak olyan metszetábrázolásaink, ahol a mozgó parfüm- és gyógyszerárus viszi nyakába akasztva az üzletét, és ott van középen a magyar királyné vize. Ez eljutott a francia udvarba, ahol XIV. Lajos és Madame Pompadour is előszeretettel használta, egészen addig, amíg a kölnivíz el nem terjedt.

190 éve kezdődött az Óbudai Hajógyár története. A gyár földrajzi fekvésén túl sok egyéb módon is kötődik a településhez. A hazai gyárak története – főleg, amelyek megélték a rendszerváltozást – nagyjából ugyanazt a klisét követi: gyáralapítás, fejlődés, átalakítás, racionalizálás, visszaesés, bezárás, sikeres vagy sikertelen privatizálás. Ebbe a sorba tartozik az Óbudai Hajógyár is, ám az egykor több ezer dolgozónak munkát biztosító üzem históriája és a honi iparban játszott szerepe 1835–1991 között különleges figyelmet érdemel. Ezt prezentálja majd az Óbudai Múzeum – a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum együttműködésével megvalósuló – nagyszabású kiállítása, amely 2025 második negyedévében nyílik meg, és közel két évig lesz látogatható. 

Nehéz lenne eldönteni, hogy a velünk született kíváncsiság, felfedezési vágy, a szükség vagy a nélkülözés késztette az embert az első hajók megalkotására. Az biztos, hogy a 21. században is fontos szerepet tölt be a hajózás a személy- és áruszállításban egyaránt. A hajóépítés technikája és technológiája sokat változott az évezredek során, és voltak olyan periódusok, amelyek új irányt szabtak a fejlődésnek. Ilyen volt az ipari forradalom első szakasza, amikor a kézi erő, a szél és a víz ipari célú felhasználása már kevésnek bizonyult az igények kielégítésére, új gépek kellettek, amelyeket már gőz hajtott.

Magyarországon az ipari forradalom vívmányainak és a reformkor eszméinek elterjedése szinte egyidőben történt. Széchenyi István gróf mindezekben a haza fejlődésének nélkülözhetetlen eszközeit látta. Külhoni útjai hatására felismerte a hajózás fontosságát, de azt is, hogy a hajópark karbantartása téli kikötőt és javítóműhelyt, fejlesztése pedig hajógyárat igényel.

Kezdeményezésére 1835-ben jött létre az óbudai kettős sziget kisebbikén az Óbudai Hajógyár, amely nemcsak a település, hanem az ország egyik vezető ipari létesítménye lett.

Minden modern technológia mögött ott van az ember szellemi és fizikai tudása, munkája. A gyárban dolgozó főleg óbudai munkáscsaládok nemzedékei olyan szaktudást és tapasztalatokat adtak át egymásnak, amelyek alapjaiban határozták meg a sikeres működést. Ez a kiállítás az Óbudai Hajógyár 190 éves történetének és egykori dolgozóinak kíván emléket állítani, függetlenül az időszakos tulajdonosváltásoktól. 

Talán furcsának tűnhet, de ennek az egykor vezető ipari faktornak még nem rendeztek kiállítást Óbudán, bár a Hajógyárnak volt saját múzeuma, de ennek anyagát a korábbi Közlekedési Múzeumnak ajándékozták. A gazdag anyagot – dokumentumok, modellek és makettek – csak kevesen láthatták, és a gyár, illetve a városligeti múzeum bezárását követően sokáig esély sem nyílt ennek pótlására. A kiállítás tárgyanyagát az Óbudai Múzeum a nagyközönség által eddig még nem látott hajógyári gyűjteményéből és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Hajózási Gyűjteményéből válogattuk. Ezek mellett más közgyűjtemények és archívumok bevonásával gazdag és színes kép- és filmanyag is gazdagítja a tárlatot. Az Óbudai Hajógyár területe, meglévő ingatlanjai jelenleg a Petőfi Kulturális Ügynökség használatában vannak, amely szervezet szintén segítette a kutatást és a kiállítási anyag bővítését.

Az Óbudai Anziksz számaiban több írás foglalkozott az Óbudai Hajógyárral az elmúlt években, ezek különböző aspektusokból mutatták be az egykori gyárat. Az Óbudai Múzeum új időszaki tárlata most arra vállalkozik, hogy általa komplex képet és történetet kapjanak a látogatók. Itt azok a generációk is megérthetik az ilyen meghatározó ipari egységek működését, akik már csak tanulmányaikból vagy családi elbeszélésekből ismerhetik azokat. Ebben nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum szakemberei, valamint a gyár volt dolgozói, akik a mai napig szívügyüknek tekintik hajdani munkahelyüket. A személyes elbeszélésekből – a visszaemlékezések szintén a kiállítást részét képezik – gyorsan kiderült, hogy az Óbudai Hajógyár nem pusztán munkahely volt, hanem egy olyan közösség, amely az üzem bezárása után is összetartó maradt.

Az Óbudai Múzeum először tart olyan időszaki tárlatot, amely több kiállítótérben demonstrálja az adott témát.

Ez egyben lehetőséget biztosít arra, hogy az egyes egységekben más-más tematika kerüljön fókuszba, visszaemlékező és interaktív felfedezésre inspirálva a látogatókat. Az előzetes tervek szerint külön kiállítóteret kap a hajótörténet, a gyártörténet és a gyári dolgozók művészeti munkái. Mindemellett egy látványos külső installációt is terveztünk a múzeum bejáratánál. A több módon megjelenő technika- és gyártörténet mellett a kiállítás középpontjában a különböző közösségek állnak, illetve azokból kiemelve egy-egy fontosabb szereplő, amely élettörténeteken keresztül sokkal mélyebben megérthető a hajdani ipari komplexum felépítése, működése. A gyártörténetet bemutató kiállítótér egységeiben szereplő kiemelt személyek egy adott hajógyári foglalkozást és beosztást – gyárvezetőtől az inasig, tervezőmérnöktől a hajóskapitányig – prezentálnak, mellettük a gyári dolgozók munkakörülményei, szociális viszonyai lesznek feltüntetve. 

A több szempontból is különleges kiállítás képzőművészeti egysége igazán izgalmas és kreatív módon mutatja be az Óbudai Hajógyárat. Terveink szerint a két évig tartó tárlaton folyamatosan cserélődni fognak a kiállított festmények, képek, változatos tematika alapján. Az első fázisban a gyári munkások saját alkotásai mellett (ezek leginkább fémből és műanyagból készült dísztárgyak) olyan művészek festményeit mutatjuk be, akik rövid ideig a gyárban dolgoztak. Az első két művész Gruber Béla (1936–1963) és az előzetes tárgyalások alapján, Felekiné Gáspár Anni (1902–1992) lesz. Gruber Béla a Dekorációs Osztályon csillogtathatta meg rajz- és festőtudását. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú óbudai művészt – Bernáth Aurél tanítványa volt – a 20. századi magyar festészet kiemelkedő alakjai között tartja számon az utókor. Felekiné Gáspár Anni Munkácsy-díjas festőművész a természetelvű, realista festészet – szocialista realizmus – képviselője volt. 1950-ben a Műcsarnokban rendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon mutatták be a Füttyös kalauznő című képét, amely egy korszak jelképévé vált. 1954-ben került az Óbudai Hajógyárba üzemi szerződéssel, ahol az igazgatókról és a munkásokról festett portrékat, valamint a gyár életét reprezentáló képeket. A következő ciklusokban – időszaki váltásokkal – főleg kortárs magyar művészek képeit állítjuk ki, amelyek témája a Hajógyár. A kortárs művészet a gyár dolgozóit és történetét bemutató térben is megjelenik – mint mai reflexió –, amiben az óbudai Godot Galéria segíti a kiállítást.

A kiállítás elsődleges célja, hogy minél teljesebb képet kapjanak a látogatók a magyar ipar egykor meghatározó egységéről, amely a reformkortól a rendszerváltozásig számos technikai és technológiai nóvummal gazdagította ipartörténetünket.

Az óbudaiak a mai napig szinte a sajátjuknak tekintik a gyárat, ami nem csoda, hiszen helyi családok nemzedékei dolgoztak benne.

Azonban maga a gyár csak rövid ideig volt önálló, hiszen története jelentős részében az osztrák anyacéghez, az 1829-ben alapított Első Dunagőzhajózási Társasághoz (eredeti nevén: Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft – DDSG) tartozott, majd német és szovjet tulajdonba került, végül a magyar államé lett. 

Bár az alapítást Széchenyi István gróf ötletéhez és kitartó munkájához kötik, ami természetesen megkérdőjelezhetetlen, a teljes igazsághoz tartozik, hogy az Első Dunagőzhajózási Társaság, majd a hozzátartozó Óbudai Hajógyár osztrák pénzügyi befektetők (bankházak), illetve a jelentős hasznot remélő osztrák és magyar arisztokrácia képviselőinek üzleti vállalkozásaként jöhetett létre. A kiállítás az ehhez hasonló tényeket is tisztázni fogja, törekedve az informatív és színes ismeretátadásra minden generáció számára.

(Opto) sit tibi terra levis. ’(Kívánom,) legyen néked könnyű a föld.’ A Római Birodalom latin nyelvű tartományaiban (a Három Gallia kivételével) gyakran szerepel ez a kívánság sírfeliratok záróformulájaként. Közismertségére jellemző, hogy a kőfaragók gyorsan felhagytak a teljes mondat kiírásával, és inkább rövidített formában vagy divatos medalionba szerkesztve alkalmazták. A megkövesedett kifejezés mögött – legyen az kiírva, rövidítve vagy körbélyegző-szerűen megszerkesztve – természetesen nem a holttestet elfedő földmennyiség tényleges súlya miatti aggodalom húzódott meg, hanem az a metaforába oltott vágy, hogy az elhunyt békében nyugodjon, örök álmát ne zavarja semmilyen bagatell kellemetlenség. Minden élő közös érdeke, hogy a halott nyugodt legyen. És hogy nyugton is maradjon.

De mi történt olyankor, amikor a hátramaradottak úgy gondolták, hogy halottjuknak úgysem lesz könnyű a föld? Gondoskodtak róla, hogy még nehezebb legyen.

„Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve…”
Szabálytalan temetkezések a római korban

A kora császárkort a hamvasztásos temetkezések túlsúlya jellemezte. (Mainstreamről leágazó, regionális sajátságok természetesen mindig akadtak). Ez a helyzet a középső császárkor első szakaszában sem változott meg. A Kr. u. 2. század közepétől azonban a halottégetést fokozatosan háttérbe szorította a hantolásos temetkezés szokása, amely a római civilizáció még hátralévő évszázadaiban uralkodó rítus is maradt. (Mainstreamről leágazó, lokális kivételek természetesen mindig akadtak). A hantolásos rítusnak – csakúgy, mint a halottégetésnek – megvoltak a maga sztenderdjei. Egy szabályosan eltemetett római hanyatt fekszik a sírgödörben, nyújtott testhelyzetben. A karok lehetnek a törzs mellett kinyújtva, de keresztezhetik is egymást a mellkason, hason vagy a medencén. (De a hát mögött már nem.) További kritérium, hogy a csontváz anatómiai rendben feküdjön, és lehetőleg legyen birtokában minden testrészének. Ha a csontok számában mégis mutatkozna némi deficit, szabályos temetkezésről csak abban az esetben lehet szó, ha az érintett a csonkítást még életében szenvedte el. (A csonkulás ante- [halál előtti], peri- [halál beállta körüli] vagy posztmortális jellegének megállapítására az antropológia tudománya hivatott.) Végezetül fontos szempont, hogy a sírgödörben ne legyen semmilyen olyan tárgy, amely a temetéssel nem áll szoros összefüggésben: építőanyag vagy vasszög nem megfelelő kontextusban, bilincs, lánc, idegen test a szájüregben, állati tetem stb. Ha egy sírban fekvő csontváz testhelyzete vagy sírba helyezésének körülményei bármiben eltérnek a szabványtól, akkor szabálytalan temetkezésről beszélünk.

Római kori sírmezőkben a szabálytalan temetkezések aránya akár igen jelentős is lehet. Fontos azonban leszögezni, hogy az anomáliák egy része természetes folyamatokra (állati tevékenység, földmozgás, talajvízszint-ingadozás, lebomlás során zajló, post mortem biokémiai folyamatok) vezethető vissza. Máskor vétlen emberi tevékenység (rigolírozás, talajfúrás stb.) is állhat a háttérben. Régészeti szempontból azonban kétségkívül a szándékos emberi beavatkozás által előidézett devianciák a legizgalmasabbak. Utóbbiak elsősorban a kísértethittel (necrophobia), meglehetős gyakorisággal az elhunyt halál utáni büntetésével, olykor pedig a római korban gyakori halottidézéssel (necromantia) hozhatók összefüggésbe.

„Léteznek-e szellemek, van-e valóban testük és valamiféle hatalmuk…?”
A gonosz halottak

A szabálytalan temetkezések túlnyomó többsége a kísértethitre vezethető vissza. A potenciális kísértet-jelöltek, az esetleges gonosz halottak zöme életében a közösség megbecsült tagja lehetett, akit kellő tisztelettel a „rendes emberek” között temettek el. Sőt, ha társadalmi helyzete megengedte, akár fényűző körülmények között, viseleti tárgyakkal és gazdag mellékletekkel kísérve indulhatott a hosszú útra. Ilyen esetekben a visszatéréstől való félelmet nem az elhunyt züllött vagy bűnös életvitele, hanem halálának abnormális körülményei indokolták. Ebbe a körbe tartoztak az idő előtt elhunyt személyek: szülő nők, öngyilkosok és általában véve mindazok, akik erőszakos halált haltak.

A hátramaradottak az ilyen kényes esetekben különböző módszerekkel próbálták meg elejét venni a holttestek nemkívánatos halál utáni jövés-menésének. A bőséges eszköztár részét képezte a szimbolikus (mellkasra helyezett vasszög, végtagra helyezett emberi koponya) vagy a bántóan konkrét fizikai lesúlyozás (koponyába, szemüregbe, egyéb testrészekbe ütött szög; tégla- vagy kődarabok lábfejekre, térdre, medencére, mellkasra, fejre vagy egész testre fektetése). Hasonló hatást reméltek a leláncolástól és összekötözéstől is. Szélsőséges esetekben a felsőtest, a lábfejek, az alsó állkapocs vagy a fej leválasztásával és sírba nem tételével vagy anatómiailag nem megfelelő helyre történő behelyezésével igyekeztek kedvező hatást elérni. 

Az aquincumi temetőkre a szélsőséges ötletek általában nem jellemzők, amiképpen az egészen eredeti vagy egyedi megoldások sem. A két uralkodó helyi technika a szimbolikus vagy fizikai lesúlyozás, illetve a kötözés volt. A vasszög mellkasra fektetése sem ismeretlen eljárás, de ilyen esetekben a szög közismert bajelhárító szerepe miatt az egyéb körülmények is vizsgálatra szorulnak. A holttestre fektetett bűvös tárgy ugyanis sok esetben éppen hogy a holtak nyugalmát szolgálta a kéretlen látogatókkal szemben. Az aquincumi temetők római kori bolygatottsági arányát elnézve szükség is volt efféle óvintézkedésekre. Mert mindig több volt a gonosz élő, mint a gonosz halott.

Fél évnél nem idősebb kisgyermek téglasírja két lefejezett barna varanggyal (Bufo bufo). Baggiovara (Modena) Kr. u. 5–6. századi temetője, 8. sír. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Luca Cesari eredeti grafikája nyomán])

Az aquincumi temetőkre a szélsőséges ötletek nem jellemzők, ellentétben a birodalom egyéb tájaival. A Modena megyei Baggiovara Kr. u. 5–6. századi temetőjéből származó gyermeksírba például lefejezett varangyokat helyeztek. A kisdedek és varangyok együttes eltemetésének hagyománya az etruszk kort megelőző Villanova-kultúráig (Kr. e. 1000–750) követhető vissza, és amint látható, a kései antikvitásban is élő szokás maradt. Az égi és alvilági szférához egyaránt kötődő varangyok feladata lehetett a szellemek túlvilági dimenzióba kalauzolása mellett a gonosz halottak vándorlásának blokkolása is. A varangyokra a rómaiak is az ártó szellemekkel szembeni hatékony védelem letéteményeseiként tekintettek. Arra viszont egyelőre nincs magyarázat, hogy a varangyfejek miért nem kerülhettek be a sírba.  

Lesúlyozott csontvázak az egykori Szeszgyár területén és más katonavárosi temetőkben 

Az óbudai Szeszgyár telkén 2017 óta zajlik régészeti feltárás. A telephely északi térfelén csoportosuló késő római kori sírok között szép számmal akadnak szabálytalan temetkezések is. A leggyakrabban tetten érhető deviancia – más temetőkhöz hasonlóan – a lesúlyozás, amelynek műhelytitkaiba az alábbiakban némi bepillantást engedünk.

A lesúlyozás iránti igény a gyakorlatban változatos megoldásokat szült. A legolcsóbb eljárásnak az számított, amikor barlangot vájtak a sírgödör egyik rövid oldalának falába, és a holttestet fejjel előre mellközépig becsúsztatták. A volt Szeszgyár területén mindjárt a második sírbontáskor ezzel a helyzettel szembesültünk. A barlangba csúsztatott, rendkívül erős testalkatú férfit végzetes koponyasérülés érte. Az egyértelműen erőszakos halálok kielégítően indokolja a holttesttel szembeni különleges bánásmódot.

A szeszgyári 2. sírcsoport 2. sírjának bezúzott koponyájú férficsontváza. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajza nyomán])

A szeszgyári eset szépen szemlélteti, hogy egy holttestet egyszerre sújthat szándékolt emberi beavatkozás és valamilyen természetes okból fakadó anomália. A férfitest bomlása során zajló biokémiai folyamatok ugyanis kimozdították a testet eredeti, hanyatt fekvő pozíciójából, és a csontvázat „táncos” mozdulatra késztették.

A fizikai lesúlyozás klasszikus módszere a holttest nagyobbacska téglák vagy kövek általi paralizálása a mozgás szempontjából alapvető testtájakon. E gyakori technika a Szeszgyár temetőiben is jól dokumentált, tankönyvi tisztaságú példája azonban nem innen, hanem a katonaváros nyugati temetőjéből, a Bécsi út egyik parcellájából ismert. Ott, egy 15–17 éves nő medencecsontjára vaskos padlótéglát fektettek, de olyan módon, hogy az alkarjai is alászoruljanak. A két térdére egy nem sokkal kisebb kőkolonc került. Sírja mellett egy tégladarabokból összetákolt ládikában egy csecsemő csontváza is napvilágot látott. A baba téglakoporsójának egyik darabja éppen arról a nagyobb lapról vált le, amellyel a fiatal nő medencéjét és alkarjait súlyozták le. Ez alapján nem nehéz megfejteni, mi történt: a fiatal nő és a kisbaba nem sokkal a szülés után elhunyt. Az anya esetleges visszatérése pedig olyan mély aggodalommal töltötte el a rokonságot, hogy lépnie kellett az ügyben, és bizonyíthatóan lépett is. A csecsemővel szemben viszont nem tett óvintézkedést, valószínűleg nem ismerte a varangyos mágiát.

Suspensura-téglával lesúlyozott anya, illetve csecsemője sírja Aquincum-katonaváros nyugati temetőjéből. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajzai nyomán])

A szimbolikus lesúlyozás is magáénak vallhatott bizonyos technikákat. A leghátborzongatóbb módszer azonban kétségkívül az, amikor az elhunyt lábára helyezett emberi koponyával blokkolták annak esetleges mozgási ambícióit. A BUSZESZ-telep egy szegletében három csontváz feküdt egymás szoros közelségében. Egyiküket a fent említett módon emberi koponyával szögezték a sírgödréhez, másikuknak pedig egyértelműen hátrabilincselték a kezét. A harmadik csontváz esetében nem bizonyítható semmilyen praktika alkalmazása.

Deviáns temetkezések a BUSZESZ-gyártelep alatt. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Budai Balogh Tibor)

 A lesúlyozási technikák non plus ultrája azonban a ritkán látható teljes lefedés. Az egyik szeszgyári temetőrész belsejében, a „rendes emberek” között kapott helyet az a brutális csontozatú férfi, akit törtkövekből álló szemfödéllel borítottak le úgy, hogy csak a lábai kandikáltak ki alóla. A csontvázon külsérelmi nyomok nem érzékelhetők, a köveket szemmel láthatóan óvatosan helyezték az elhunytra, nem dobálták. Esetében nyilvánvaló, hogy a lesúlyozás volt a cél, nem a hullagyalázás.

Tetőtéglákból készített szemfödéllel letakart csontváz Aquincum-katonaváros nyugati temetőjében. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajza alapján]) 

A temetkezések kapcsán tapasztalt anomáliák éles fényt vetnek a társadalom alsóbb néprétegeit mélyen átható kísértethitre. A régészeti adatok egyrészt jól illusztrálják, másrészt bőségesen kiegészítik az ebben a témában szegényesnek mondható írott forrásainkat. A kísértethistóriák, ha meg is közelítették a római értelmiségiek ingerküszöbét, inkább csak a babonaságok anatómiájának vizsgálatára és szatirikus bemutatására szolgáltak. Komolyabb aggodalmat csak ifjabb Plinius fogalmazott meg barátjának, Surának címzett egyik levelében: „Én hiszek bennük.”

*     *     *

A régészettudománynak nem feladata metafizikai problémák fölött borongani. Nem is tesszük. A szikár tények talaján állva csupán annyit rögzítünk, hogy a potenciális kísértetjelöltekkel szemben alkalmazott lesúlyozási módszerek kivétel nélkül elérték céljukat.☼

(A nyitóképen: Medalionba szerkesztett OSTTL-formula egy aquincumi sírsztélén. Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Komjáthy Péter)

Első éveimben, ameddig elér az emlékezetem, még megvolt a régi Óbuda. Majdnem olyan volt, amilyennek ma is láthatjuk Herskó János Vasvirág című filmjében (Törőcsik Mari csodálatos, Avar Istvánért nem lelkesedem), vagy amilyennek leírta Hollós Korvin Lajos az Óbudai búcsú című novellafüzérben. Széles, kövezetlen utcára emlékszem, jobbról-balról földszintes házakkal, nagyanyám fogja a kezemet. Megyünk valahová, nem tudom, hová, és ma már nincs kitől megkérdezni. A házak előtt padok, a padokon öreg bácsik ülnek, fejükön kalap, pedig nyár van, hőség és verőfény.

Jóval későbbi emlékképem, tízéves lehettem: megyek a Vörösvári úton a Flórián tér felé. Még állnak a régi földszintes házak, de már üresek. Az ajtókat és az ablakokat valaki elvitte. A kereteket is. Megfordul a fejemben, hogy bemehetnék valamelyik házba, és ott tölthetném az éjszakát, vagy akár ott is maradhatnék örökre. Csakhogy képtelen vagyok megállni, visz a kötelességtudat, haza kell érnem időre. Továbbá azt is tudom, hogy ezek a házak nem fognak megmaradni nemhogy örökre, de még a jövő hétig sem, talán már holnap lebontják őket. Az út túloldalán áll a Czabán Samu Iskola, vörös téglás épület, valaki mondta, hogy azt azért meghagyják. A vörös téglát meghagyták, az épület ma is áll. A nevét nem hagyták meg. A névadót, Czabán Samut sem hagyták meg, marxista nézetei miatt agyonverték a csendőrök. Állítólag jó tanár volt, de ezt sincs kitől megkérdezni, mert már a tanítványai sem élnek.

Tizenhárom éves vagyok, megyek fölfelé a Farkastorki úton. Tudom, hogy a „farkastorok” egy születési rendellenesség, ezért az út nevétől borzadok, de most elfeledkezem a borzadályról. Lent van egy gyár. Nem tudom, mit gyártanak benne, de a gyárkémény tetejével vagyok egy magasságban. (Ma már tudom: ez volt az Újlaki Téglagyár II. számú üzemegysége, régebben Victoria gőztéglagyár, még régebben pálos kolostor, annál is régebben római villa és majorság.) Június eleje van, még nem ért véget a tanév, mégsem vagyok iskolában, mert vasárnap van, kora délután. Tűz a nap, meleg szél fúj.

Most már felülről nézek a gyárkéményre. Rádöbbenek: ebben a szempillantásban ért véget a tavasz, és kezdődik a nyár.

Több gyár és gyárkémény is lehetett a Tábor-hegy alatt, mert ugyanebben az évben, de már késő ősszel a Viharhegyi út sarkán költöttem egy verset, amelyben szerepelt ez az alliteráló jelzős szerkezet: „gyűrűs gyárkémények”. Ugyanebből a versből még egy sorra emlékszem: „kő-szárnyakon száll a csend”. Aztán komoly, felnőtt barátom, Reményi Jóska (azaz József Tamás) leszoktatott a versírásról.

A Farkastorki út egyik kanyarulatában állt a „régi pártház”. Úgy sejtem, azért viselte ezt a tapintatos elnevezést, mert a háború előtt szolgált pártházként, azaz nyilaskeresztes pártház volt. Létezett egy „új pártház” is, de az odébb volt, ezért sohasem láttam. Életemben soha, egyszer sem jártam „odébb”. Furcsa, de így van: sohasem jutottam feljebb a Toronya utcánál. Eljutottam Európa majdnem minden nagyvárosába, bejártam Bécs és Berlin környékét, de sohasem jártam a Tábor-hegyen, a Csúcs-hegyről már nem is beszélve.

A Viharhegyi útra a 37-es busszal juthatott fel, aki nem akart gyalogolni. A buszjárat háromfelé ágazott. A 37J-nek a Jablonka úton, a 37E-ek az Erdőalja úton, a 37M-nek pedig a Máramaros úton volt a végállomása. Egyik végállomáson sem jártam soha, és ma már hiába keresném fel őket. Nem azt látnám, amit gyerekkoromban láthattam volna.

Zágonyiékhoz – akikről később fogok beszélni – hatéves koromig a Farkastorki út felől mehettünk fel a Szíjjék telkén át húzódó szolgalmi úton. Ezt követően megromlott Szíjjékkal a viszony, és ők megtiltották a telkükön való átjárást. Emiatt az alulsó Farkastorki út helyett már csak a felülső Toronya utcából lehetett megközelíteni a Zágonyi-portát. Zágonyiék, okulva a Szíjjékkal folytatott pereskedés kedvezőtlen kimeneteléből, területcserét ajánlottak a felső szomszédnak, Ida néninek, akinek vezetéknevére nem emlékszem, csak arra, hogy egyszer télen jártam a házában, ahol farkasordító hideg volt, és félig megfagyott, ugyanakkor émelyítően édes birsalmasajtot ettem.

Így egy három méter széles és legalább ötven méter hosszú, kétfelől drótkerítéssel körülvett, középütt lebetonozott sávon jutottunk el a Toronya utcából Zágonyiék küszöbéig. A területcsere miatt Zágonyiék telke megrövidült. Átkerült Ida nénihez egy valószínűtlenül vastag törzsű, öreg sárgabarackfa, amelyet nemcsak a gyümölcse miatt sajnáltam (hatvan év elteltével is emlékszem az ízére), hanem azért is, mert könnyen és biztonságosan fel tudtam mászni rá.

A lebetonozott területsáv északi oldalán Ida néni telke volt, déli oldalán Balogh bácsié. Balogh bácsinak volt egy fekete pulija, a Bizsu. Maga Balogh bácsi önkéntes rendőr volt, otthon is viselte a kék karszalagot, mindent és mindenkit megfigyelt. Hallottam, hogy Balogh bácsi az ostrom idején „nagyon rendesen viselkedett”. Vagyis nem jelentette fel Zágonyi István építészt, pedig tudomása volt róla, hogy Zágonyi úr a házában rejtegeti a felesége pereputtyát. Igaz, hogy Zágonyi úr pénzzel és értéktárgyakkal vásárolta meg a hallgatását, de attól még elmondhatta volna a régi pártházban, hogy hol keressenek bujkáló zsidókat.

Bizsu mindennap átbújt a kerítés alatt, körülnézett, szimatolt. Aztán hazament, és valószínűleg beszámolt a gazdájának, mit látott a szomszédoknál.

Balogh bácsi és Szíjjék között helyezkedett el Dávidék telke. Dávidéknak volt egy Pufi nevű fekete-fehér kutyájuk. Se Dávid bácsit, se Dávid nénit nem láttam, csak Pufit. És a fülemben visszhangzik Dávid néni hangja: „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!”

Négy és fél éves vagyok, ősz van, Pufi még kiskutya. Áll a kerítés mellett egy mandulafa, néhány ága átnyúlik Dávidékhoz. Van a tövében két féltégla, az egyikre ráfektetem a mandulát, a másikkal megtöröm. Átnyúlok a kerítés alatt Dávidék területére, hogy megkaparintsam az odapottyant mandulákat. Pufi nyalogatja a kezemet. „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!” Pufi elszalad. Mire öt vagy tíz mandulát megtörök, visszajön. Mandulával kínálom, nem kéri, inkább a kezemet nyalogatja. A láthatatlan Dávid néni azt mondja a sűrű orgonabokor mögül, hogy Pufi így tud puszit adni. És hogy a puszta név, a Pufi, az már majdnem „puszi”.

Egy év múlva öt és fél éves vagyok, ismét ott guggolok a kerítésnél. Pufi őrjöngve nekem ront, csak a kerítés tartóztatja fel. Ha gyorsan vissza nem húzom a kezemet, biztosan leharapja. A láthatatlan Dávid néni, mintha Isten szólna az égő csipkebokorból: Pufi megnőtt és komoly kutya lett belőle. (Csakugyan, legalább tízszer akkora, mint tavaly ősszel volt. Vagy huszonötször.) Márpedig egy komoly kutyának az a feladata, hogy megvédje a rábízott területet. „Pufikám, Pufikám, piff-paff-puff!”

Mondanom sem kell talán, hogy Dávidék is „nagyon rendesen viselkedtek a háború alatt”. A „piff-paff-puff” talán a kivégzőosztag zaját, zörejét idézi fel.

Zágonyiéknak három lányuk született. Az egyiket Zsuzsának hívták. Annyit tudok róla, hogy valaha élt, és ezt a nevet viselte, de ennek a névnek nincs köze a puszihoz. Hogy mi történt vele, nem tudom, és most már nincs kitől megkérdezni. Másik lányuk, Lici harmincas éveinek elején járó fiatalasszonyként ragadt meg az emlékezetemben. Férje, Bandi bácsi az Egyesült Izzó párttitkára volt. Lici néni és Bandi bácsi vasárnap délutánonként érkeztek látogatóba. Bandi bácsi kopaszodott, hiányzó haját bajusszal pótolta, harsány hangon beszélt, és szeretett tréfálkozni, például megígérte, hogy egyszer majd hoz gyufaskatulyában szerválmacskát.

Mihelyt megérkezett a házaspár, a párttitkár atlétatrikóra vetkőzött, és az előre odakészített súlyzót emelgette. Közben a fiatalasszony érdekességeket mesélt, például, hogy IBUSZ-utazás keretében megtekintették Krakkó nevezetességeit, és a csehszlovák határon elkobozták tőlük a cipőjük kitömésére szolgáló újságpapírt azzal a megokolással, hogy külföldi sajtóterméket csak előzetes engedéllyel szabad bevinni a Csehszlovák Szocialista Köztársaságba. Ez a Varsói Szerződés inváziója utáni télen történhetett.

A legkisebb lány neve Zsófi volt. Amikor először láttam, sötétkék szoknyát és matrózblúzt viselt. Nyilván akkor érettségizett. Fehér és lila virágfürtöket látok, érzem az illatukat. Valaki azt mondja: „Orgona.” És: „Tavasz.”

Ülök a küszöbön, valaki azt mondja: „Nyár van”. Kezemben piros, lucskos félkör. Ez volt a görögdinnye. Szétárad a nyelvemen. Ez volt az édes íz. Apró, fekete bigyók vannak benne. Ez volt a dinnyemag. Eldönthetem, hogy lenyelem-e vagy inkább kiköpöm őket. Ez volt a szabad akarat. Hirtelen jövő, maró fájdalmat érzek. Ez volt a darázscsípés.

Téli éjszakákon végeláthatatlan fénytenger hullámzott a mélyben, a város fényei. Látszott, amint szikrát vet a Vörösvári úton a villamos áramszedője.

Nyáron tiszta időben látszott a házrengeteg. A Duna szalagjára nem emlékszem. Lehet, hogy nem is látszott a Toronya utcából, vagy csak én nem vettem róla tudomást, hogy amit látok, az a Duna. Érzem az éppen beérő paradicsom bársonyos tapintását. Kezembe adnak egy locsolókannát, és hallom: „Most ezekilencszázhatvanötöt írunk.”

Tizennegyedik évemben járok, időközben felépült az óbudai panel lakótelep. Ott állok Rimanóczy Péterrel a Ferde Lámpa presszó előtt, az egyik paneldoboz tövében. Péter Nagyváradról jött az édesanyjával. Annak a Rimanóczy Kálmán építésznek az unokája, aki a Sebes-Körös-parti Rimanóczy-kávéház tulajdonosa is volt. Mutatom a szecessziós építész unokájának, hogy milyen gyönyörűek a vadonatúj óbudai panelek, és mennyire büszke vagyok rá, hogy ez már a jövő. A Ferde Lámpában elkérik az igazolványomat, amikor sört rendelek, de különben sincs sör, hiánycikk. 

A Flórián téren a Felszabadulás moziban Lars Magnus Lindgren Drága John című 1964-es filmjét vetítik, csak 18 éven felülieknek. Tizenhét éves vagyok. A film huszadik percében, amikor Jarl Kulle és Christina Schollin ágyba bújik, Szécsényi Péter (az ezredforduló után öngyilkos lett) kinyilatkoztatja, hogy ilyen burzsoá bomlásterméket nem nézünk, és megparancsolja, hogy hagyjuk el a nézőteret. Ottmaradok, végignézem, érdekel. Nem annyira nagy mű, mint Bergman akkoriban készült munkái, de azért jó. 

A filmnek vége. A barátságnak vége. 

Tovább is van, de azt majd máskor mondom el.

Nos, szerencsére Óbuda ebben is kiemelkedően erős: mármint abban, hogy a szívéből akár gyalog, akár buszra pattanva könnyedén elérhetünk olyan kipróbált túraútvonalakat, amelyekről szinte biztosan boldogan, kipirulva és sikerélményekkel telve érünk vissza.
Éppen ezért itt és most olyan túrákat ajánlunk, amelyek nem hosszabbak 20 kilométernél és kényelmesen lesétálhatók egy nap alatt. Aki ennél többhöz szokott, az úgysem innen fog tájékozódni. Kezdetnek tehát lehetőleg ne az Oszoly-csúcsot célozzuk meg, hiába van benne a 20 kilométeres körben, hanem a kitáblázott-kiépített tanösvényeket.
A tervezésnél szívből ajánljuk a Pilisi Parkerdő és a Duna-Ipoly Nemzeti Park honlapját:

itt nemcsak túraötleteket kínálnak, de sokszor szakvezetést is kérhetünk tőlük – azaz egy szakképzett, hivatalos természetjáró kísér minket végig az úton. 

Iciripiciri, de annál szerethetőbb kirándulóhely a békásmegyeri Gőtés-tó. Az egykori vizenyő többször majdnem kiszáradt, illegális hulladéklerakónak használták, körbeépítették, tehát igazi csoda, hogy ma megvan, és valóban ritka, védett állatfajoknak ad otthont. A szitakötőkön és békákon túl pettyes és tarajos gőtéket, mocsári teknősöket, sőt pézsmapockot is jelentettek már innen. Bebarangolása közben kifulladni nem fogunk, de jó bemelegítést jelenthet az igazi természet megcsodálásához. 

Szintén közelebbi, de már majdnem túrának nevezhető kirándulóterep a Kiscelli Parkerdő: a Kiscelli kastélyt körülölelő 15 hektáros parkerdőhöz csak felkaptatni nehéz, utána már viszonylag sík terepen és szépen karbantartott gyalog-, sőt, aszfaltutakon sétálhatunk. A vadregényt egy kicsit csorbítja, hogy népszerű sétaútnak számít és tornaórákat is tartanak itt a környék iskolái, ám a lelkiismeretünket megnyugtathatjuk azzal, hogy átvezet rajta a K+ jelzésű turistaút. Az Óbudai Egyetem pár évvel ezelőtt tanösvényt is létesített a parkban, ezért a táblákat tanulmányozva suttyomban szusszanhatunk is egyet a séta közben. 

A Rókahegyi kőfejtőt látogatva már tényleg olyan érzésünk lehet, mintha kiértünk volna a civilizációból: a kőbánya még a II. világháború után is működött, de az 1970-es évek közepe óta (ahogy szerencsére a legtöbb budapesti természeti terület) természetvédelmi besorolás alá esik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezeken a helyeken nem szabad virágot szedni, természetesen szemetelni-rongálni sem, és ha vannak ilyenek, akkor nem szabad letérni a kijelölt útvonalakról. Ez nem csak azért fontos, hogy még véletlenül se tapossuk össze a ritka és különleges élővilágot, hanem azért, mert a kőzet ezen a helyen omladékos, könnyen morzsolódik, így erősen balesetveszélyes is lehet a sziklák szélén botladozni. A Róka-hegy szép időben népszerű sziklamászóhelynek is számít, ezért ott kirándulva az átlagnál is fittebbnek érezhetjük magunkat, hiszen sorsközösséget vállalunk olyanokkal, akik tényleg nehéz sportot űznek. A Róka-hegyen ráadásul iható vizű, kiépített forrást is találunk, ami már majdnem bushcraft.

Kis hunyorítással vehetjük Óbudának a Mátyás-hegyet: még nagyon könnyen elérhető, de már igazi kaptatós, falépcsős, szűk ösvényes, vadregényes terep, ami megszuszogtathatja a kezdő túrázókat. Mivel ez is kőfejtő volt, több kis barlang (na jó, sziklahasadék) mellett is elvisznek az ösvények, így, ha kisgyereket is viszünk magunkkal, ők garantáltan bemásznak majd mindegyikbe. 

A komolyabb kirándulásoknak pedig a Hármashatár-hegyen érdemes nekikezdeni: elszántságtól és edzettségtől függően egészen komoly túrákat is lehet tenni viszonylag kis távolságon belül, de nagy szintemelkedéssel.

Az alján rögtön a Tábor-hegyi barlanggal kezdhetünk, aminek a bejárati szintje szabadon látogatható, az alsó aknákba viszont már csak szakvezetéssel ereszkedhetünk le.
A Guckler Károly-tanösvény bemelegítésképpen 3,5 km hosszú, szépen karbantartott és QR-kódokkal alaposan ellátott útvonal, amely két kilátópontot is érint: a Guckler Károly-kilátót és a Vihar-hegyi kilátópontot. (Guckler Károly nem a vidék eredeti tulajdonosa volt, hanem az egyik leghíresebb erdésze: ő felelt anno a budai hegyek, így Hármashatár-hegy újraerdősítéséért.)  Ha ez nem lenne elég, több irányba is folytathatjuk a túrát: nyugatra akár a Jane Goodall-tanösvény vagy a Paprikás-patak érintésével is elérhetjük a Hidegkúti út környékét vagy tovább észak felé a Csúcs-hegyet, amin túl rácsatlakozhatunk a Budai Spartacus túraútvonalra. Ezután pedig következik Solymár, aztán a nagyvilág.

Ha teljessé szeretnénk tenni a felkészülést, még egy valódi erdei turistaszállást is kipróbálhatunk az Óbudától számított 5 kilométeres körön belül: a Hármashatárhegyi Látogatóközpontnál áll ugyanis a Rotter Lajos Turistaház, ahol télen-nyáron foglalható szállás a kétágyas szobáktól az igazi, hegyi turistaszállós hangulatú, emeletes ágyas hálótermekig. Így akár a saját fürdőszobánk kényelmétől negyed órányira belekóstolhatunk abba a vadromatikába, ami a Magas-Tátrában vár majd ránk.

Ha ezek után kipróbálnánk a teljesítménytúrákat is, és annyira lokálpatrióták vagyunk, hogy még a Szépjuhásznét is Óbudának vesszük, akkor érdemes megkeresni a Pilisi Parkerdő honlapján található Instant Túrákat, amelyek QR-kód beolvasásával visznek végig négy különböző távon. A Mókuska kicsikkel is könnyen bejárható, 10 kilométeres táv, a Mókuska XTRA ennek a 14 kilométeres, izgalmasabb változata. Ezek után érdemes továbblépni a 25 kilométeres Mókusra, aztán pedig jöhet az 50-es Vérmókus Túra. A leírásokban nemcsak az útvonalat, hanem az elvárható szintidőt is megadják, gyaloglásra és terepfutásra egyaránt.

Azoknak, akik tényleg most merészkednének először vadabb terepre, mint a Margit-sziget, összegyűjtöttünk néhány fontos tudnivalót. 

A túra hossza önmagában nem jelent semmit! Nézzük meg a leírásában, hogy mekkora szintemelkedéssel kell majd megküzdenünk, mert a Budai-hegység is okozhat meglepetéseket a kocatúrázóknak. Ne riasszanak el a számok, csak legyünk előre tisztában azzal, hogy lehet, hogy a meredek emelkedő, aminek nekivágunk, 2 kilométeren át tart majd.

A tornacipő nem egyenlő azzal a cuki, lapossarkú, strasszos darabbal, amit farmerhez szoktunk felvenni, amikor szaladgálósabb napunk van. Természetesen nem kell indulás előtt azonnal soktízezer forintos, profi, merev talpú bakancsot vásárolni, de a cipő talpa ne csússzon és lehetőleg legyen magas a szára, hogy a bokánk is megköszönje a túrát. 

Kötelező felszerelés: kulacs, feltöltött telefon, papírzsepi, nassolnivaló és egy zacskó a szemétnek.  Se több, se kevesebb, mert egész nap cipelnünk kell majd. Igen, visszafelé is – hiszen semmit nem hagyunk a természetben. Persze ízlés szerint ki lehet egészíteni kullancsriasztóval, egy-két sebtapasszal, de tényleg felesleges magunkkal vinni a vágódeszkát is a tízóraihoz. 

Az első és legfontosabb lépés, hogy jól sikerüljön a bevezetés a túrázásba, hogy biztonságban érezzük magunkat. Azaz ne tévedjünk el, vagy ha igen, akkor gyorsan tudjunk segítséget kérni. Ehhez kell a feltöltött mobiltelefon, arra pedig nem árt egy útvonaltervező applikáció. Kezdetben tökéletes lesz akár a Google Maps is, de ahogy egyre távolabb merészkedünk, nem árt egy olyan alkalmazás, ami akkor is működik, ha nincs térerő. Szerencsére GPS mindenhol van – ha csak nem egy barlang mélyén szeretnénk épp tájékozódni. Ezekből rengeteg érhető el mindenféle telefontípusra: kezdőknek talán érdemes a Természetjáró vagy a HuKi appokkal kezdeni: ezek nem tökéletesek, de magyar nyelvűek és könnyű őket használni. A komolyabb appok rengeteg opcióval segítenek bennünket, de a használatuk is bonyolultabb. A telefon pedig tényleg legyen feltöltve, vagy a kulacs mellé tegyünk be még egy powerbankot is: ha valami baleset érne minket vagy tényleg eltévednénk, a telefonról el tudjuk küldeni a GPS-koordinátáinkat az erdésznek, aki a keresésünkre indul, így nem arra kell hagyatkoznia, hogy „itt egy földút, mellette pedig egy nagy fa.”

Voltaire Candide-ja azt tanulta Pangloss mestertől, hogy a világ a létező világok legjobbika. Aztán, ahogy egyre többet tapasztal, rájön, hogy a világ valójában rettenetes hely, és csak úgy találhatja meg a boldogságot, ha a saját kertjét műveli. Az idézett műben a „kert” az értékteremtő, alkotó élet metaforája, az a hely, ahol a saját világunkban értelmes életet élhetünk. A nagyvárosi életforma ezernyi konfliktussal terhelt, így joggal merülhet fel sokakban: miként találhatja meg mindenki a saját kertjét, amit megművelhet? Ehhez adunk támpontot Óbuda-Békásmegyer kezdeményezése által.

Sokan tudják, hogy Óbuda-Békásmegyer fővárosunk egyik legklímabarátabb kerülete. Az önkormányzat vezetése fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy minden lépésével zöldebb, élhetőbb jövőt építsen, ahol természet és a modern világ embere harmóniában élhet.

Minden döntésben ott rejlik cél, hogy kerületünk egyszerre legyen otthon a lakosoknak és menedék a jövő generációinak.

Ebből az alapvetésből született meg városrészünk saját fenntarthatósági stratégiája is, amely a megvalósítandó projektek alapvetése. A fenntarthatóságra épülő közösségi kezdeményezések között – a nagyvárosok szűk, kihasználatlan terein – egyre több a közösségi kert. Ezek a többnyire beékelődött, kis természetszeletek nemcsak a lakótelepeken élőknek adnak új lehetőséget, hanem erősítik a helyi társadalmi kapcsolatokat és hozzájárulnak a fenntarthatóbb városi életmód terjedéséhez. A kereslet az ilyen közösségi projektek iránt folyamatosan növekszik, ahogy a városi lakosság egyre inkább felismeri a zöld terek fontosságát a mindennapi életben. A városokban egyre többen szeretnének részt venni ilyen kezdeményezésekben, így a kisebb, lokális projektek mellett szükség van átfogóbb tervekre is.

Barnamezős Csúcshegy, ahol a természet összeér a várossal

A Csúcshegy a III. kerület hagyományos kiskertes városrésze bő évszázada. Itt mindig is a gazdálkodás dominált. Ez idáig Csúcshegyet a szomszédos Harsánylejtő, Solymárvölgy, vagy éppen a közeli agglomerációs területekkel szemben elkerülte a mindent elsöprő nagyvárosi szétterülés és túlzott urbanizáció, a városrész megmaradt természetközeli hobbiterületnek. Az, hogy a terület ellen tudott állni a fokozódó ingatlanfejlesztői nyomásnak, jelentős részben annak volt köszönhető, hogy a városvezetés ciklusok óta következetesen kiállt a terület külterületi jellege mellett, és nem vonta belterületi lakóterületbe a városrészt. A Csúcshegy így megőrizte hagyományos, falusias karakterét, ami lehetőséget biztosított a gazdálkodásra és a kertészkedésre. 

2021-ben pártállástól függetlenül, egyhangúlag fogadta el a kerületi önkormányzat képviselő-testülete Óbuda-Békásmegyer 2030-ig tartó időszakra szóló Integrált Településfejlesztési Stratégiáját, ami 1,5 évig tartó, széleskörű társadalmi és szakhatósági egyeztetés eredményeként született. A városfejlesztési stratégia kimondja, hogy a Csúcshegy a következő évtizedben sem vonható belterületbe, és továbbra sem cél és nem reális elvárás az önkormányzat részéről a városrész nagyszabású infrastrukturális fejlesztése.

A hosszútávú vízió a Csúcshegy esetében egy olyan megoldás megtalálása, „ami a klímatudatosság jegyében segíti a mezőgazdasági jellegű hasznosítás megtartását, és övezeti besorolásában és építési szabályozásában védi és támogatja a hegy kertes, alacsony beépítettségű jellegének megtartását és megakadályozza a természetet romboló túlzott mértékű lakás célú beépítést, …, egyúttal támogatja a városi farm modell megvalósításának lehetőségét”. A stratégia rögzíti, hogy a terület alkalmas arra, hogy egy innovatív városi farmmodell által legyen megőrizve a sajátos természetközeli, zöld és fenntartható nagyvárosi életforma. Erre a stratégiára épül a kerület építési szabályzata és pályázati stratégiája, amely a bemutatott irányok alapján kijelölte azokat a projektjavaslatokat, amelyek uniós szinten is mintaként szolgálhatnak, alkalmasak forrásbevonásra, valamint leginkább illeszkednek az önkormányzat klímavédelmi céljaihoz. 

Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy Óbuda-Békásmegyer önkormányzata 2022-ben elindította a Csúcshegyi Városi Farm projekt előkészítését, amely nem csupán innovatív mezőgazdasági kezdeményezés, hanem a közösségi összefogás és a zöld városfejlesztés példája is. A projekt célja a városi szétterülés megfékezését célzó földhasználati modellek kifejlesztése a partnerség öt városában (Ljubljana, Zágráb, Torino, Krakkó, Óbuda). Ez a külterületi feltétel Óbudánál mint vezető partnernél és zöldmezős projekthelyszínként kiemelten fontos. A közösségi alapú városi gazdálkodási program első üteme a Csúcshegy 4000 négyzetméteres, zártkerti besorolású önkormányzati tulajdonban lévő területén valósul meg, a jelenleg közműellátással nem rendelkező Őzsuta utca – Örvös utca – Menedékház utca – Örvös köz által határolt területen.

Az első magok ültetése

A csúcshegyi terület egy, az önkormányzat tulajdonában álló 38 parcellára osztott tömbtelek, aminek belső parcelláit az önkormányzat évek óta nem tudta bérbe adni. Ez a struktúra alkalmas arra, hogy a meglévő bérlők kiszorítása nélkül indulhasson el a közösségi hasznosítás, ami – a kereslet és önkormányzati szándék függvényében – több ütemben tovább bővíthető. A közvetlen szomszédság a következő, látványos hozadékokkal számolhat: az elhanyagolt parcellák helyett rendezett birtokviszonyok jöhetnek létre, a  szennyezett területek helyett hulladék- és kármentesítés indulhat, a burjánzó gyomok helyett növénytermesztés, a hívatlan látogatók helyett kutatók, természetbarátok vehetik birtokba a területet, az illegális tevékenységek helyett javuló közbiztonsággal számolhatunk a funkciótlan terek helyett pedig edukációval, rekreációval. 

Megjegyzendő, hogy a kialakítás lehetővé teszi azt is, hogy aki a belterületi közösségi kertekből kiszorul, vagy nagyobb ágyásokat szeretne használni önellátás céljából, a projekt keretében 28-80 négyzetmétert is igénybe vehet, sőt a későbbiekben akár önálló 1000-2000 négyzetméteres parcellák használatára is lehetősége nyílik.

A város szélén elhelyezkedő helyszín különleges lehetőséget kínál azok számára, akik szeretnének a természet közelében élni, miközben saját, friss, egészséges terményeket termesztenek. A projekt célja, hogy különböző igényeket kielégítő parcellákat kínáljon: egyéni bérlők, családok vagy baráti társaságok mind megtalálhatják a számukra legmegfelelőbb kertet. A parcellák mérete 30-60 négyzetméter között mozog, így mindenki számára biztosítva van a megfelelő tér és lehetőség az aktív kertészkedéshez.

Az idén nyárra elkészülő első ütemben 2000 négyzetméter kiterjedésű területen indulhat el a kertgazdálkodás a 16-os, 17-es és 30-as parcellákon, ami alapvetően a kezdeti mintaterületet fedi le.

A három termesztő és a két, megközelítésre, parkolásra és vízvételre is szolgáló parcella előkészítése hamarosan elkezdődik. Ez környezetrendezést, termőterület-kialakítást, fapótlást, minimális elektromos közműfejlesztést (mérőhely, villámvédelem), ideiglenes öntözővíz- biztosítást és konténeres kiszolgáló létesítmény telepítését (akadálymentesített WC és öltöző) jelenti. A tervek szerint 2025. július 1-jén veheti kezdetét a városi farm egy éves tesztidőszaka, az érdeklődők jelentkezését már várják.

És hogy mi vár azokra, akik saját ágyásban gondolkodnak? A Városi Farm minden szükséges infrastruktúrával rendelkezik ahhoz, hogy az önellátó városi kertművelés elérhető és egyszerű legyen. A projektben szerszámokat, víz- és áramvételi lehetőséget biztosítanak. Az ingyenes szakmai előadások pedig segítséget nyújtanak a kezdőknek és a tapasztalt kertészeknek egyaránt. A leendő bérlőket 15 talajon fekvő termesztő ágyás, egy kerekesszékkel művelhető magaságyás, egy terápiás- és fűszerkert és 29 gyümölcsfából és 50 négyzetméter gyümölcstermő sövényből álló közösségi gyümölcsös várja. A közösségi funkciókat a termesztőparcellákon piknikasztalokkal biztosítjuk. A gépkocsival érkezőket extenzív, zúzottköves parkoló fogadja, ahol 15 gépjármű számára jelölünk ki helyet. A közvetlen szomszédságot nagyobb, erősebb gépekkel szerszámbérleti lehetőség fogja ellátni. A vizet a termesztőparcellák 6 vízcsapja, valamint a szaniterkonténer vízhálózata számára egy 25 köbméteres tartály szolgáltatja majd.

Projekten innen és túl, épül a kapcsolati háló

Az előzetes felmérések alapján a saját zöldterülettel rendelkező hegyszomszédság számára a farm szolgáltatáskínálata jelent hasznot (szerszámbérlési és közösségi helyszín, elérhető szakemberek, ingyenes képzések, piaclehetőség), míg a kerület belső részeinek lakótelepeiről az ingyenes parcellahasználat, olcsó és egészséges élelmiszer termelés, gyógy- és fűszernövény- termesztés a prioritás. A területet az állandó lakossági felhasználók mellett rendszeresen vennék igénybe a helyi intézmények rekreációs és ismeretátadási céllal (nyugdíjasházak, iskolák, óvodák is).

A Csúcshegyi Városi Farm lehetőséget biztosít arra, hogy a városlakók újra kapcsolatba lépjenek a természettel és aktívan részt vegyenek a kertészkedésben. A kertészkedés nem csupán egy kellemes hobbi, hanem számos egészségügyi előnnyel is jár. A friss levegőn végzett munka csökkenti a stresszt, javítja a fizikai állóképességet, erősíti az izmokat és jótékony hatással van a szív- és érrendszerre. Emellett a kertészkedés mentális előnyei sem elhanyagolhatók: segít csökkenteni a szorongást, a depressziót, és egyben javítja az önértékelést is. A közösségi kertészet révén az emberek nemcsak friss, vegyszermentes alapanyagokat termeszthetnek, hanem egy erős közösség tagjaivá is válhatnak. Ez különösen fontos lehet a városi környezetben, ahol a szociális kapcsolatok sokszor háttérbe szorulnak.

A farm célja, hogy hosszútávon fenntartható és klíma adaptív városfejlesztési modellként működjön. Olyan mintát adjon, amely más városvezetés számára is követendő lehet. Az elmúlt időszakban több önkormányzat biztosította támogatásáról ökológiai alapon működő városi farmunk kialakítását. Budapest Főváros XI. Kerület Újbuda Önkormányzata, IV. Kerület Újpest Önkormányzata és XII. Kerület Hegyvidék Önkormányzata követő városként csatlakozott a projekthez, jelezve, hogy nyitott a jövőbe mutató kezdeményezések irányában, gyakorlati tapasztalatok cseréjére és hasonló projektek megvalósítására. A közösségi kertészet és a környezettudatos élelmiszer termelés nemcsak a városlakók közvetlen egészségére van jótékony hatással, hanem a környezetet is segíti. A projekt várhatóan hozzájárul a városi biodiverzitás növeléséhez, valamint a közösségek erősödéséhez. A jövőben az ilyen kezdeményezések kulcsfontosságúak lehetnek a fenntartható városfejlesztés terén, és segíthetnek a városoknak alkalmazkodni a globális éghajlatváltozás kihívásaihoz.

A Városi Farm tehát önmagában nemcsak egy közösségi gazdálkodási kezdeményezés, hanem szemléletváltást is képvisel. Olyan közösségi tér, amely lehetőséget ad arra, hogy a városlakók újra kapcsolatba lépjenek a természettel, aktívan vegyenek részt a fenntartható és egészséges élelmiszer előállításában, miközben közösséget építenek maguk köré.

A főváros nemrég csatlakozott a Graphisoftnak az állam ellen kötelezettségszegés miatt indított peréhez, így próbálva meg rávenni az állami céget, hogy végrehajtsa a hatóságok által rárótt kötelezettséget és eltávolítsa a területről az évtizedek alatt a talajban felgyűlt mérgeket. A Fővárosi Közgyűlésben ön is felszólalt, mint a Greenpeace szakértője. Milyen régóta húzódik ez a történet?

1996-ban született döntés arról, hogy meg kell tisztítani a területet. Mondhatjuk, hogy ez a történet azóta húzódik, az MVM mint a Főgáz jogutódja felelős azért, hogy végrehajtsa ezt a döntést. Az erre elkülönített céltartalék ennyi idő alatt 6 milliárdról 30 milliárdra duzzadt. Hiába volt az elmúlt három évtizedben végig érvényben az a kötelezettség, hogy a területet azonnal meg kell tisztítani, az MVM csak újabb és újabb haladékot kapott arra, hogy teljesítse a kötelezettségét, és felszámolja a szennyezést. Legutóbb 2024 végén.

Milyen jellegű szennyeződés van a területen, és hogyan került oda?

70 éven át, 1813-tól 1984-ig működött a területen a gázgyár, amely kőszén elgázosításával foglalkozott. Ennek volt a mellékterméke ez a kátrányszerű anyag, amelyben naftalinok, policiklikus aromás szénhidrogének (PAH-ok), arzén és rákkeltő benzol vannak. Úgy kell elképzelni, hogy ez az olajos, undorító massza az évtizedek alatt lesüllyedt, és úgy harminc méterrel a föld alatt „ül” egy vízzáró agyaglencsén. Emellett közel 200 ezer tonna olyan föld található a területen, amely szennyezett ezzel az anyaggal. Ahogy a hegyek felől áramlik a talajvíz a Duna felé, az folyamatosan mossa bele a mérgeket a Dunába. Ez alacsony vízállás mellett szabad szemmel is látható.

Mennyire kell tartani ezektől az anyagoktól, egészen pontosan mi található ott és milyen hatásuk van az élővilágra, a Duna vizére és az emberi szervezetre? 

A PAH-ok és a naftalin is rákkeltő kockázatúak, az arzén is rákkeltő, mérgező, több szennyezőanyag, amely itt szivárog, idegrendszer-károsító. Ezek nagyon mérgező anyagok, amelyekre nulla kibocsátásnak kellene érvényben lennie, nem kerülhetnének be folyóvizekbe. Ezek a mérgek, ezen a helyen folyamatosan szivárognak a Dunába. A szennyezés felhígul, hiszen nagy a Duna vízhozama, a szivárgás pedig viszonylag lassú, de az, hogy mindez zavartalanul folytatódhat, olyan, mintha valakinek engedélyeznék, hogy minden nap beleönthet egy hordónyi veszélyes hulladékot a Dunába. Valójában ez is történik, hiszen évtizedek óta nem tesz eleget a kötelezettségének sem az MVM, sem annak jogelődjei, miközben a kormányhivatal kötelezte őket, hogy számolják fel a szennyezés okait. 

Hogy milyen káros hatásai vannak ezeknek a mérgeknek? A vízi élőlényekre abszolút károsak, de arra is, aki ott sportol, gyalogol, kajakozik, aki bármilyen módon belélegzi ezeket a mérgeket. Hogy csak egy példát mondjak: amikor mintát vettünk a helyszínen, hiába volt rajtunk FFP2-es maszk, olyan hányingerünk és émelygésünk volt még másnap is attól, amit belélegeztünk, hogy csak ez alapján ki lehet mondani: meleg időben – amikor jobban párolog – a levegőben is jelentős koncentrációban vannak jelen ezek a mérgező anyagok.

Milyen méréseket végzett a Greenpeace a helyszínen, és mi lett ezeknek az eredménye?

Kétszer vettünk mintát 2018-ban és öt évvel később is. Azt néztük, hogy pontosan mi szivárog bele a Dunába, illetve megnéztük, hogy a hátrahagyott üledékben milyen szennyező anyagok vannak. Elég elrettentő számokat találtunk. Volt olyan vegyi anyag, amelyből a határérték több ezerszeresét találtuk a mintában! Mivel ez a szennyezés talajvízből csorog a Dunába, ezért több mintát vettük, azokat talajvízre és felszíni vízre megadott határértékekkel is összehasonlítottuk. A 2018-as mintavételben literenként 2,4 és 2 mikrogramm alatti helyett 400 és 75 mikrogrammot találtunk. PAH-ok esetében 2 helyett 157, illetve 238 mikrogramm volt a mintában, az acenaftén nevű PAH koncentrációja több mint 3000-szeresen haladta meg a talajvízre megadott értéket. A rákkeltő benzol értéke 66,7 mikrogramm volt az 1 mikrogramm helyett, illetve az arzén is többszörösen meghaladta a megengedett értéket. Öt évvel később az egyik folyadékminta cianid-tartalma is meghaladta a talajvíz határértéket. A már említett acenaftén koncentrációja az egyik mintában 8580-szorosan haladta meg a talajvízre megadott határértéket.

Belekerülhetnek ezek a mérgező anyagok az ivóvízbe?

Elméletileg az ivóvízbe nem kerülhet a parti szűrésű kutakból, de akkor se normális, hogy folyamatosan szennyezzük az ivóvízbázisunkat, és 30 éve nem teszünk ez ellen semmit, holott tudunk róla.

Hogyhogy nem történt eddig semmi, ha ennyire súlyos a helyzet?

Erre mi is keressük a választ. Elsősorban a politikai akarat hiányzott. Amit talán érdemes hangsúlyozni, hogy ez a történet híven mutatja a magyar környezetvédelmi hatóság komolytalanságát. El lehet képzelni, hogy ha a környezetvédelmi hatóság nem tudja elérni még az állami kézben lévő cégnél se, hogy elvégezze a számára kötelezően előírt kármentesítést, akkor mit várhatunk akkor, amikor magáncégeknél, akkumulátorgyáraknál, külföldi cégeknél kell elérni, hogy betartsák a törvényeket, határértékeket, kötelezettségeket. Van egy határozat, amit nem tartanak be, és mi a büntetés? Kapnak újabb öt évet, vagy három évet, vagy valamennyit, hogy akkor csinálják majd meg egyszer, valamikor, ha ráérnek. 

Mit lehet tenni – vagy inkább mit kellene tennie az MVM-nek –, mi a következő lépés? Talajcsere? A mélyben lévő olajos massza kiszivattyúzása? Mire kell figyelni, hogy ne jelentsen a kármentesítés nagyobb terhet a környezetre és a lakókra, mint a jelenlegi helyzet?

Szükség lesz a talajcserére. Kiszivattyúzni, méghozzá elég jelentős mennyiséget nagyon nehéz lenne, ha nem lehetetlen. Sok helyen kellene lefúrni, mert ez egy sűrű, ragadós, olajos massza. Minden fúrás csak pár méteres körben tudná eltávolítani a szennyeződést, ami – mint mondom – olyan, mint a kátrány. Ezt a területet valójában ki kell ásni.

Harminc méter mélyen van, az irgalmatlan mennyiségű földtömeg!

Mit mondjak erre? Paks 2-nél, vagy az atlétikai stadion építésénél pillanatok alatt megmozgattak ilyen mennyiségű földtömeget. Csak politikai akarat kell hozzá. A kármentesítés ideje alatt nagyon büdös lesz, valóban. Sátor kell, elszívás, tisztítás. Lehet, hogy pár hónapra ki kell telepíteni a környéken lévő cégeket, a gázgyári lakótelepi lakosokat. Tippelve legalább 30-40 milliárd költséggel kell számolnunk, ebbe bele kell, hogy férjen. Előfordulhat, hogy el kell költözni onnan pár hónapra, de cserébe utána nem lesz elmérgezve a lakók alatt a terület, és ez sokkal értékesebb. Olcsóbb lenne ugyan, ha építenének egy nagy betonfalat azért, hogy ne folyjon tovább a szennyeződés a Dunába, de ez elég borzasztó megoldás lenne, hisz végül ott maradna a szennyeződés. A semminél jobb lenne, de a kötelezettség nem erről szól, sőt a céltartalék is arra van, hogy elvigyék erről a területről a mérgező anyagokat. Nem arra, hogy ott hagyják.



Mi van pontosan a földben?

Rákkeltő benzol: 19,4 µg/l a legmagasabb mért koncentráció a kicsorgó vízben, míg a talajvízre megadott határérték 1 µg.

A polciklusos aromás szénhidrogének, PAH-ok: teljes koncentrációjuk 130,42, illetve 517,93 µg volt literenként, ami több mint kétszázötvenszerese a talajvízre megengedett 2 µg/l-es határértéknek. Egyes PAH-ok esetében még jelentősebb volt a határérték-túllépés. Az acenaftén koncentrációja az egyik mintában 2160-szorosan, míg a másik mintában 8580-szorosan haladta meg a talajvízre megadott határértéket. A kiemelten mérgező acenaftilén és fluorén PAH-ok esetén több százszoros volt a felszín alatti vizekre megadott határértékhez képest mért érték. Az egyik üledékminta is jelentős PAH- és naftalin szennyezettséget mutatott, az egyik mintában a határérték közel húszszorosát mutatták ki. 

Egészségkárosító naftalinok: mindkét vízmintában jelentősen meghaladta a naftalinoknál a felszín alatti vízre megadott  2 µg/l-t és a felszíni vizekre megengedett éves 2,4 µg/l értékeket a mért 167,62 µg/l-es, illetve 407.48  µg/l-es mért érték. A naftalin „valószínűleg emberi rákkeltő” besorolású. 

Rákkeltő arzén: az egyik talajvízből kifolyó mintában 51,8 µg/l, míg a másikban 21,4, melyek ugyancsak többszörösen lépik túl a talajvízre megadott 10 µg/l-t és a felszíni vizekre megengedett 20 µg/l-t. Az egyik iszapmintában a cink koncentráció kis mértékben haladta meg a talajokra megadott határértéket.

Idegrendszerre káros xilolok: mindkét kicsorgó vízmintában magasabb volt a mért érték, mint a talajvízre megadott 20 µg/l határérték: 81µg/l, illetve 152 µg/l volt. Egyéb alkilbenzolok 20 µg/l helyett 52 µg/l, illetve 188 µg/l. Az egyik iszapmintában is határérték feletti xilol és egyéb alkilbenzol koncentrációt talált a Greenpeace vizsgálata.

Az egyik folyadékminta összes cianid tartalma is meghaladta a talajvíz határértéket.

Forrás: A Greenpeace 2023-as jelentése.

A Budapest100 hívószavának idén a KÖZ/ZÖLD-et választottátok. Tehát nem egy konkrét korszakra vagy helyszínre koncentráltok, és nem is csak épületekre. Hogyan kapcsolódik ez a Budapest100 lehetőségeihez?

Kata A fesztivál első öt éve az adott évben százéves épületeket szólította meg, de az első világháború gazdasági hatásai miatt erre a tízes évek második felében már nem lehetett alapozni. 2016-tól épp ezért egy-egy aktuális téma (Nagykörút, Várnegyed, rakpart, Budapest 150 éves születésnapja vagy a ’70-es évek építészete) köré épült a fesztivál. 2024 őszén a KÉK kurátorai és a Budapest100 csapata úgy döntött, hogy a következő évben a városi zöldfelületek témájával foglalkozzunk. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a Budapest100 fókuszában továbbra is az épületek köré szerveződő közösségek és a hozzájuk kapcsolódó személyes történetek állnak. Így az idén év elején a lakóközösségek által gondozott, közösségteremtő erővel bíró zöldfelületeket kerestük; a jelentkezésekből pedig rögtön láttuk, hogy egy nyelvet beszélünk a lakókkal, értették, hogy mire gondolunk. Emellett persze a középületek sem maradnak ki: szeretnénk megmutatni a történeti és az új kerteket, zöldtetőket, és természetesen a köztéri zöldterületi fejlesztéseket is.  

András A zöldfelületek bekapcsolódását tehát úgy kell érteni, hogy udvarokat, tetőkerteket, gangokat, folyosókat, illetve a közterületbe átmenő terepeket, mint például panelházak előtt futó kiskerteket szeretnénk bemutatni (az idén másodszorra csatlakozó Kiskorona utca 2-14. számú panelház is ilyen) – tehát minden olyan zöldet, amit közösségek gondoznak. Ennek speciális típusai a közösségi kertek, amelyek városi önszerveződő mozgalmát a KÉK 2010 óta országos szinten fogja össze, és többek között olyan nemzetközi projektekbe kapcsolja be, mint a BIOMappers, ami a kertek állat- és növényvilágának közösségi digitális feltérképezésére született. Nagy örömünkre Budafoktól Békásmegyerig több közösségi kert (a III. kerületből a Zápor kert és a Jós utcai kert) csatlakozik az idei Budapest100-hoz. 

Mi alapján válogattátok ki az előzetes listát, amelyen a házak szerepeltek?

Kata A korábbi években könnyebb dolgunk volt, mivel lehatárolt korszakokat néztünk, idén viszont kortól és elhelyezkedéstől függetlenül kerestünk házakat. A Budapest100 csapata emlékezett a korábbi években már megnyitott házak adottságaira, ebből alakult ki egy előzetes házlista, amely a nyilvános felhívásnak köszönhetően folyamatosan bővült. Intézmények esetében egy fákban vagy más növényekben gazdag belső udvarra, kertre kerül a hangsúly, mert az ott dolgozók nem biztos, hogy közösségi térként használják ezeket a zöldfelületeket. A közösségi kertek esetében a parcellákat művelő csoport adja a csatlakozás alapját. Ezek a közösségi kertek sok helyen önkormányzati foghíjtelkeken jöttek létre, Óbudán vagy Budafokon üres területeken, udvarokon születtek meg, ott alakítják ki a felparcellázott egységeket. Ezekben az esetekben az egykor a telken álló épület, vagy annak környezete adja a kutatás apropóját. 

András Az előzetes listán körülbelül százötven ház szerepelt, az önkéntesek és a lakók ajánlásai alapján ezt bővítettük, illetve meglepően sokan – csaknem ötvenen – jelentkeztek a nyílt felhívásra. Olyan iskolák is bekapcsolódnak, ahol a diákok vagy tanárok együttesen ápolják az intézményük kertjét. Nagyon örülünk annak, hogy Budapest külsőbb kerületeiből is érkeztek jelentkezők, Újpest, Rákospalota, Békásmegyer, Budafok, Budaörs határa is részt vesz. A külváros mégis alulreprezentáltnak mondható, mert az ezeken a területeken jellemző családi házak tulajdonosai értelemszerűen kevésbé szeretnék a nyilvánosságot beengedni a magánszférájukba. A lakótelepeken pedig, amire ugyan részben rácáfolt a tavalyi Budapest100, sokszor nincs olyan kialakult lakóközösség, amely önszerveződő módon részt kíván venni egy ilyen kulturális fesztiválon. Fontos leszögezni, hogy mi egész Budapestre nyitottak vagyunk!

Foglalkoztok azzal is hogy a városfejlődés során milyen tudatos döntések következtében keletkeztek a közparkok? Hogy mennyire tervezték meg a kertek jelenlétét a kő, a tégla, a beton ellensúlyozására?

András A városi zöld kapcsán természetesen a zöld közterekkel, parkokkal, közkertekkel, lakótelepi zöldfelületekkel is foglalkozunk, elsősorban sétákon. A közparkokról és a lakótelepek közötti zöldfelületekkel, a tervezésük mögött álló tájépítészeti koncepciókkal tervrajzok és más dokumentumok, valamint számos kiváló publikáció segítségével is megismerkedhetünk. Az önkéntesek minden csatlakozó helyszín, illetve az általuk tartott séták kapcsán is végeznek kutatásokat, amihez először kapnak egy módszertani bevezetőt segítségként. A kutatások kapcsán többek között Budapest Főváros Levéltárával, illetve az Építésügyi Dokumentációs és Információs Központtal is együttműködünk, ahonnan tervmásolatokat is kapnak az önkéntesek a hétvégi mini kiállításokhoz. 

Figyelembe veszitek-e, hogy Budapestnek milyen természetvédelmi területei, arborétumai vannak és hogy hol helyezkedik el a természeti adottságokkal is rendelkező nagyvárosok skáláján?

Kata Hatalmas a téma, és nem tudunk Budapest összes zöldterületével foglalkozni, de igyekszünk megmutatni a városi zöld minél többféle aspektusát. A fesztivál pénteki napja idén is egy sétanap lesz, ami kifejezetten különleges programot kínál majd a városi fákra fókuszálva. Idén ugyanis az első Budapest Fafesztivál csapatával működünk együtt, akik több mint húsz szakértőt kértek fel, hogy beszéljenek a városi fák szerepéről, életéről, fontosságáról, legyenek azok akár a városszéli területeken vagy a belső kerületekben. A sétákat olyan neves szervezetek munkatársai vezetik majd, mint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a Magyar Faápolók Egyesülete, a MATE vagy a FŐKERT. 

András A Fafesztivál inspirációja egyébként Londonból jött, ahol jó pár éve megrendezik a további kulturális programokkal is tarkított eseményt, ami a városi fákat ünnepli, bemutatja a nevezetes fákat, és elmeséli a hozzájuk kapcsolódó legendákat is. Budapestnek számos olyan zöldterülete van, amelyek az ökoszisztéma fontos részei, és az ott élő fáknak a városi levegő tisztításában nagy feladatuk van, mégis kevéssé ismertek, a belvárosból nem látszanak. Ilyen a Farkas-erdő Káposztásmegyeren, az Újpesti Homoktövis Természetvédelmi Terület, vagy Óbudán a Mocsáros-dűlő. A külső kerületekre általában jellemzőbb – Óbudára is –, hogy közelebbi kapcsolatuk van a természettel. Ezeknek nincs “fix” közössége, ezért a sétákat választottuk a bevonásukra.

A felhívásban szerepel több olyan szakszó, mint a klímatudatosság, az ökoszisztémák diverzitása, a levegőminőség, vagy éppen a velünk együtt a város közelségében élő állat-, növény-, rovarvilág fontossága.  Ezek a fogalmak hogyan jelennek meg a programban?

Kata A szakmai napon interdiszciplináris konferenciát szervezünk, ahol előtérbe kerül majd a fenntarthatóság és a klímaváltozás kérdésköre is. Az esemény természetesen mindenki számára nyitott. A hétvégén a helyszíneken ez a téma beszélgetések, közösségi programok, de akár játékok során is meg tud jelenni, és nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a közösségi kertek amellett, hogy a kertészkedés és a közösségi élet színterei, nagyon fontos edukációs terepek is. Emellett a Budapest100-on belül kiírtunk egy pályázatot budapesti lakóházak zöldítésére, amivel arra buzdítunk minden lakóközösséget, hogy ne féljenek belevágni akár kis léptékben egy kellemesebb környezet kialakításába. A pályázat az Oázis Kertészet és az Életfa Permakultúra támogatásával valósul meg, akik kertészeti eszközökkel és növényekkel támogatják a pályázókat terveik megvalósításában. A pályázattal arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a közvetlen környezetünket milyen egyszerű eszközökkel lehet zöldebbé varázsolni, és hogy egy betonozott udvar ellenére is lehet veteményesünk a városban. 

Mitől lesz valójában egy kert klímatudatos? A szép virágoskert valószínűleg jót tesz a pszichének, de ez elég?

András Sokan nem hisznek benne, de szerintem sokat számít az, ha saját veteményesünkkel megtermeljük saját élelmiszerünk egy részét, hiszen annyival kevesebbet kell sok ezer kilométerről utaztatni. Az emberek a bőrükön érzik, hogy mennyire fontos együtt lélegezni a növényekkel, például a nyári kánikula idején, amikor árnyat adnak a fák. A belvárosban hőszigetek alakulnak ki, így fordulhat elő, hogy Budapest határában télen -10 fok van, míg a belvárosban -2, nyolc fok különbséget eredményezve 10 kilométeren belül. Nyáron ez még látványosabb tud lenni. A fák, a növényzet ezt tudja kompenzálni. A lebetonozott, meleget árasztó, a vizet elpárologtató, elvezető belső udvarok helyén a szabad talaj megtartja a vizet. Ezzel nem csak a növényeknek segítünk, de a közműhálózatot sem terheljük annyira, és ezáltal megakadályozzuk a villámárvizek kialakulását. A mostanra egyre jellemzőbb szélsőséges időjárás miatt a vízmegtartás az egyik legfontosabb feladatunk. Fontos szem előtt tartani azt is, hogy mekkora teret igényel egy városi fa. Hogyan lehet azt a városi környezetet kialakítani, hogy a növénynek és az embernek is jó legyen? A Miyawaki-erdő módszerével például kis helyre sok növényt (többnyire többféle fát) ültetünk, és mint az esőerdőben, ezek versengenek, ezáltal gyorsabban nőnek. Egy év alatt méteres fákat is fel lehet nevelni, ami a városi környezetben igazán hasznos.

Kata Úgy gondolom, hogy a házak zöldfelületei, belső udvarai fontos közösségteremtő helyszínek, amelyek összehozzák a lakókat. Ezek a terek nemcsak közös ünnepségek helyszínei lehetnek, hanem lehetőséget teremtenek a beszélgetésre vagy akár a kikapcsolódásra is. Egy szép kert vagy növényekkel teli gang sokat hozzátesz a lakók életminőségéhez.

Mit gondoltok, mitől tud olyan sikeres lenni a fesztivál? Mi a ti személyes kapcsolatotok a Budapest100-hoz és a témához?

Kata Két éve programszervező és kutató önkéntesként csatlakoztam a Budapest100 csapatához, majd a ranglétrán végighaladva a gyakornokból munkatárs lettem a KÉK-nél. Érdekelt a programszervezés belső folyamata, és tavaly ősszel úgy alakult, hogy megüresedett a Budapest100 egyik koordinációs pozíciója, amit örömmel vállaltam el. Egy jól összeszokott csapathoz csatlakozhattam, így a szervezés nemcsak hatékony, hanem kifejezetten jó hangulatú is. A megbeszéléseink mindig tele vannak nevetéssel, ami még a szoros határidők mellett is élvezetessé teszi a folyamatot. Szervezőként mi is örömmel végezzük a munkánkat, hiszen egy összetartó és vidám csapattal dolgozhatunk. A Budapest100 szervezésének munkafolyamata bevált módszertannal működik, amelyben az önkéntesek kulcsszerepet játszanak. Ők azok, akik hónapokon át hatalmas lelkesedéssel és kitartással dolgoznak, miközben folyamatosan tartják a kapcsolatot a lakókkal, ami tulajdonképpen a fesztivál sikerének egyik kulcsa. Hétvégén a látogatók lehetőséget kapnak arra, hogy felfedezzék azokat a lakóházakat, amelyeket korábban csak kívülről láthattak, szóba elegyedhetnek a házak lakóival, akik mindig nagyon szívesen mesélik el személyes történeteiket. Mivel évről évre más házak csatlakoznak és nyitják meg kapuikat, a fesztivál mindig megújul, így minden év egyedi és különleges élményeket tartogat a látogatóknak. 

András A Budapest100 szervezése mellett építészmérnökként dolgozom, úgyhogy az épített környezet iránti szeretetem adott volt. Bár mindig is szerettem a természet közelségét, ilyen behatóan most először foglalkozom a városi zöld ökoszisztémával. Engem boldogsággal tölt el, hogy mennyi új dolgot lehet megtanulni. Sikernek élem meg, hogy több szervezettel is jó együttműködéseket tudtunk kialakítani: szakmai szervezetként mindenkit megkeresünk, akik hozzá tudnak tenni a vizsgált kérdésekhez, és nyitottak vagyunk, mert azt gondoljuk, ezeknek a témáknak a közgondolkodás részeinek kell lenniük. Persze a lakókra is maximálisan számítunk, akik rugalmasan és kreatívan állnak hozzá évről évre az újabb ötleteinkhez. Az önkéntesek lelkesedése határtalan, nem fogynak ki a jó kezdeményezésekből. Sokan csoportosan térnek vissza évek óta programötletekkel, örömmel csatlakozva a lakóházak közösségéhez, akikkel együtt szervezik meg a májusi hétvége kiállításait, koncertjeit, vetélkedőit. Jó érzés egy olyan fesztivál részesének lenni, ami aztán nyolc–tízezer ember kíváncsiságát kelti fel és megmozgatja a várost. 

Ahhoz, hogy válaszoljunk a kérdésekre, kezdjük elölről a történetet.

Reismann Mariann 1911. december 23-án született Szombathelyen, egy polgárosodott zsidó család harmadik gyermekeként, első lányként. Apja a szombathelyi Magyar Királyi Bábaképző Intézet alapító igazgatója volt, itt született császármetszéssel Weöres Sándor, épp dr. Reismann keze alatt. Mariann hat évvel idősebb testvére, János hatására fordult a fotográfia felé, aki fényképész-operatőr volt. Habár nagyon különböző természetük miatt viszonyuk nem volt felhőtlen, munkájuk és így az életük is többször összekapcsolódott. Az első négy elemit magántanulóként, a gimnáziumot már a szombathelyi leánygimnáziumban végezte. Első gépét 13 évesen kapta, de ekkor még nem sokat volt a kezében. Bár fotósműhelyek léteztek, a legjellemzőbb az volt, hogy a lányok a fényképész papák és egyéb családtagok mellett tanulták ki a szakmát. Egy fotóműterem működtetése többemberes munka, hiszen a képet létrehozó mester csak az idejét pazarolná a sötétkamrában a kép előhívásával, az adminisztratív feladatokról nem is beszélve. Így hát családi vállalkozásban volt a legcélszerűbb dolgozni, amelyben a nők főként a kevésbé művészi feladatokat látták el, mint az előhívás, retusálás, kliensek fogadása és felkészítése, de mindeközben a szakmát is kitanulhatták, ha eltökéltek voltak.

Meglepő lehet, de ezeknek a műtermet működtető fotós családoknak, fotós dinasztiáknak a tagjai és leszármazottai ma is jelen vannak a szakmában.

Székely Aladár unokahúga, Horvát (Rózsa) Éva retusőrként kezdte a nagybácsi műhelyében. Lánya pedig a Féner Tamás tanítványaként kezdő Horvát Éva, aki egyik első nőként dolgozta végig életét az MTI-ben.

Reismann Mariann orvos szeretett volna lenni, de bölcs szülei tartottak tőle, hogy lányuk az antiszemita hangulatban nem érvényesülhetne, így inkább a fotográfia felé terelték. Az 1920-as években a numerus clausus miatt a tehetősebb zsidó családok külföldön taníttatták gyerekeiket, még akkor is, ha ez nem volt feltétlenül szükséges. Így Reismann 1929-től 1931-ig Münchenben képezte magát a bayerische Staatslehranstalt für Lichtbildwesenben (Állami Fényképészeti Tanintézet), emellett pedig a Photo Schajanál volt laboráns gyakornok. 1931-től Berlinben, az U.R.F. Werbe Kollektive-ben, a bátyja mellett dolgozott laboránsként, majd fotósként. A külföldi tanulmányok nemcsak a német kultúrában való elmélyülésre adtak lehetőséget, hanem önállóságra is nevelték. A munkásságában mindvégig érezhető baloldali elkötelezettség és a Bauhaus-hatás is itt alapozódott meg. A külhonban megszerzett tudást hazahozta, 1932-ben hazatért és letette a mestervizsgát.
Reismann önálló üzletet nyitott először a Lipót (ma Szent István) körúton egy kétszobás udvari lakásban. Az egyik szoba a műterme volt, a másikban lakott, a labort pedig a konyhában rendezte be. A boltot Fotó Mariann-nak nevezte el. 

A Veres Pálné utcában 

1938-tól a Veres Pálné utca 12. hatodik emeletén rendezkedett be, megvette Haár Ferenctől Máté Olga korábbi lakás-műtermét, ami azelőtt irodalmi- és művészeti szalonként is működött (a Tanácsköztársaság után Máté Olga itt bújtatta Lukács Györgyöt).  Korszerű, profi felszerelése volt, tágas, napfényes műterme, mivel minden műfajban dolgozott, így megrendelése is bőven volt, mégis, még szabadidejében is fotózott, saját örömére. Reismann talán a lakás szellemének engedelmeskedve tanításba kezdett, egész kör alakult ki a tanítványaiból. A kortársak szerint élénk eszű, temperamentumos nő volt, vonzotta magához azokat, akik fotósok akartak lenni, és többet akartak kifejezni.  A többségben lévő férfi tanoncokon kívül nála tanultak a következő generáció fényképésznői is: Sugár Kata, Langer Klára, Barta Éva, Székely Ibolya és mások. Megrendelőiből, modelljeiből és tanítványaiból egy szellemileg inspiráló, baloldali baráti társaság alakult ki. A háború után ezek a kapcsolatok nagyon jól jöttek. Csak addig még jött a világháború… Reismann-nak nem volt fontos a zsidósága. „Én egész életemet úgy töltöttem, töltöm és tölteni fogom, hogy magyar vagyok. Az, hogy zsidó vagyok, azt a zsidótörvények következtében vettem tudomásul” – mondta Kincses Károly fotótörténésznek. Ugyan hamis papírokkal bujkálva sikerült túlélnie, de műterme, képei, negatívjai és felszerelése megsemmisültek.

„A Veres Pálné utcából az összes negatívomat elhelyeztem egy bombabiztos hajókofferba, a Schenker szállító vállalat pincéjébe, hol ekkor unokabátyám dolgozott. Ostrom után megtaláltam nyitva a koffert az utcán, a latyakban. Lehet, hogy még egy-két negatívot is össze tudtam volna kapargálni a sárból, de úgy undorodtam az egésztől, hogy be volt fejezve a részemre“ – emlékezett.

Közvetlenül a háború után, a műterem-lakásán formálódó baloldali társaságból páran megbízóként adtak neki munkát, így olyan politikai események fotózása várt rá, mint az első szabad május elseje, a földosztás, Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása, a németek kitelepítése Békásmegyerről, a Demokratikus Nőszövetség Első Nemzetközi Kongresszusa. Kommunista vezetők portréit készítette el, és szerepléseiket dokumentálta. Később a Magyar Film Iroda (ami tulajdonképpen az MTI vizuális lábaként működött) fotóriportere lett, majd  a  Magyar Fotó Állami Vállalatnál helyezkedett el, ami az 1956-ban alakult MTI Fotó közvetlen elődjeként működött. Az ötvenes évek elején ismét próbálkozott saját műteremmel, de az államosítás őt is utolérte,  kapcsolatai ellenére. Így járt a Fotókollektíva is, amit a Magnum Photo mintájára hoztak létre kortársaival.

A Rajk-per évei és az MTI

Bátyját letartóztatták a Rajk-perben, aminek következtében rá is rávetült a bizalmatlanság árnyéka. A János elleni vád kémkedés és hazaárulás volt, ezért életfogytiglani elzárást kapott. Ebből öt évet töltött le, nagyrészt magánzárkában, testileg és lelkileg megtörve, de kommunista hitében rendíthetetlenül szabadult. Mariann eközben botanikus férje javaslatára a mezőgazdasági fotózásra szakosodott, MTI-s megrendeléseihez igazítva, amit később idejének és tehetségének pazarlásaként élt meg, mint ahogy az MTI-nél töltött egész időszakot is nehezen viselte. Így születtek meg képei a gumipitypang-ültetvényekről Iregszemcsén. Az MTI-s évek után kezdett néprajzi témájú képeket, képeslapra városfotókat csinálni. 

Reismann Mariann alkalmazott fotográfusként szinte minden műfajban alkotott, mégis a gyermekfotózás volt igazán a szívügye.

A gyermekfényképészek között kiugróan magas a nők aránya, viszont kevesen voltak olyan stílusteremtők, mint Reismann. 

A gyermekfényképész 

Ma ismert képeinek túlnyomó része gyermekfotó. Pikler Emmi gyermekorvossal már a 30-as évek elején megismerkedett, ez a kapcsolat tette lehetővé, hogy a többi gyermekfotóstól eltérően elmélyült ismeretekre tudott alapozni. 1938-ban jelent meg a Mit tud már a baba? című könyv Pikler szövegével és Reismann képeivel, ami magyar kismamák generációinak kisokosa lett. Számos kiadvány után Reismann a gyermekfotózásról is írt könyvet. Újítása a gyermekfotózás területén abban állt, hogy képein nem albumba szánt, kiöltöztetett, habos babákat mutatott be, hanem természetes közegükben, fesztelenül viselkedő gyerekeket. Pikler Emmi gyermekotthonában több tízezer kép készült, azzal a céllal, hogy a gyerekek fejlődése elemezhető és nyomon követhető legyen. Ugyan Pikler nem fizetett ezekért a fotózásokért, mégis sikerült a vállalkozást rentábilissá tenni: a szülők megvásárolták a képeket. Reismann egész életén át, általában évi négy alkalommal tért vissza Pikler intézményébe, hogy megörökítse a gyerekeket és fejlődésüket. Tudományosan is szinte felbecsülhetetlenül értékes, hogy egy-egy gyereket akár évekig-évtizedekig tudott követni. Fennmaradt képeinek mintegy háromnegyede ebből a körből kerül ki.

 „Hogy megtanultam, mi a gyerek, hogy a fényképezés egy ágában nagyon mélyre lementem, azt feltétlenül Pikler Emminek köszönhetem. Tudom, hogy ebben elértem egy bizonyos nívót, hogy ezzel iskolát teremtettem” – idézi Kincses (Kincses Károly fotótörténész – a szerk.).

1954-ben jelent meg második közös könyvük, az Anyák könyve. 1945-ben megalakult a Rákosi Mátyás Gyermekotthon, ahol a káderek árván maradt gyerekeit gondozták, ennek vezetője Pikler Emmi lett, így a közös munka ezen a helyen folytatódhatott. Majd Pikler létrehozta a „Lóczyt”, a Lóczy Lajos utcai Csecsemőotthont (a házban ma is Piklerről elnevezett bölcsőde működik).

A gyermekfotózás mellett jelentősek Reismann táncfotói. A Balett Joossban fellépő Bauer Lilláról készített képeket, műteremben és szabadban, portrét és aktot. Ezzel hívta fel fel magára a figyelmet a műfajban, ami új megrendeléseket hozott. Ez a sorozata a Táncoló emberek és beszélő kezek a Pesti Naplóban is megjelent, illetve a párizsi világkiállításon is kiállították. A harmincas években friss és újító mozdulatművészet alkotói szép számmal megfordultak a műtermében. A dinamizmus, amelyet megtanult használni a táncfotózás során, rendre megjelent portréin is. Műtermében olyan neves személyiségek álltak kamerája elé, mint Bartók Béla és felesége, Pásztory Ditta, Rácz Aladár, Yehudi Menuhin, Kórodi András, Márai Sándor, Tersánszky Józsi Jenő vagy Benedek Marcell.

Aki lefotózta Szálasit 

A háborút követően a kommunista pártba is belépett. Ennek és Péter Gáborral való jó kapcsolatának köszönhető a megbízás a háborús bűnösök fotózására. Az ÁVH vezetőjétől kvázi szabad kezet kapott, hogy mit csinál a bűnösökkel, így nemcsak a cellájukban fotózhatta, hanem más helyszínekre is vitethette őket, Szálasi Ferencet, Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnököket és Baky László és Endre László volt államtitkárokat.  A „városnézés” Reismann ötlete volt, aki így akart bosszút állni Szálasin az elszenvedettekért. A kép 1946. február 6-án készült, bő egy hónappal a kivégzés előtt. A kép szimbolikus, Szálasi mögött a felrobbantott híd látható, előtte pedig a Duna, amelybe a zsidók ezreit lőtték bele nyilasai. Szálasi Budapest ostromának idején Kőszegen volt, majd Ausztriába menekült, így Reismann arra számított, hogy a rommá lőtt főváros látványa valamiféle érzelmet, netán megbánást válthat ki a tömeggyilkosból. Számítása nem jött be, mert sem érzelmi, sem szóbeli reakciót nem sikerült kicsikarni belőle az egész út alatt, kivéve egyetlen mondatot: „így védték hős fiaim a városukat”.

Mivel érzékeny lelkületű nő volt, megkérte férfi kollégáit, hogy a továbbiakban ne kelljen kivégzéseket fényképeznie.

A politikai témák nem voltak testhezállóak számára, ezért arra hivatkozva, hogy a gyermekfotózásra szeretné a hangsúlyt fektetni, visszatért Veres Pálné utcai műtermébe.

Az Óbudai zsidó temető

Magánélete is nehézségekkel teli volt. A mintegy húsz évvel idősebb férjével a háború után kezdődött kapcsolata, de csak 1961-ben házasodtak össze, miután a férfi első felesége, a súlyos mániás depresszióban szenvedő festőnő, Benjovics Klára elhunyt. Előzőleg mindig rosszul választott párt, így ebben a kapcsolatba is nehezen ment bele bizalommal, végül 1962-ben kötött házasságot Vajda Ernő ügyvéd, botanikus, fotográfussal. Közös gyermekük nem született. 

Az ügyvéddel a háború után ismerkedett meg, ő segített abban, hogy visszaperelje a saját fényképezőgépét.

„Rudas Miklós elment Szeneshez, aki kinyitott addigra a Tanács körúton, s diadalittasan jött vissza egy Linhoffal, amire ránézek, és mondom, hogy ez az én gépem. Unokabátyám alakíttatta át egy weitwinklihez használható megoldására úgy, hogy az teljesen félreismerhetetlen volt. Fusi munka, ilyen több a világon nem lehetett. A MAFIRT megvette Szenestől, én bepereltem Szenest, így saját tulajdonomba került. Egyedül lévén Pesten, Jancsi Szombathelyen, Feri Kolozsvárott, aki ügyvédet ismertem addig, az vagy deportálva, vagy máshol… így jutott eszembe dr. Vajda Ernő, aki visszaperelte a Linhofot“ – emlékezett.

„Pár évvel ezelőtt Ernő felébredt reggel, és azt mondta: egész éjjel édesapámmal álmodtam. Elgondolkozott, majd azt mondta, épp ma van a születésnapja. Mondom, akkor menjünk ki a temetőbe, úgyis régen voltunk kint. Ernő szülei az óbudai zsidó temetőben vannak eltemetve. Kimentünk, nagy nehezen megtaláltuk a sírt. Engem az egész temető hangulata megfogott, mert egyáltalán nem volt olyan, mint ezek a közért-szerű temetők, ahol egyik hullát a másik után elföldelik vagy urnába helyezik, és minden fél órában mást temetnek. Az egész temetőnek volt egy vidéki hangulata, egy csöndje, olyan pusztulófélben lévő örökléte. S akkor megkérdeztem Ernőt, hogy nem lehetne-e ide temetkezni ? Akkor még nem tudtam, hogy a zsidó temetők védettek, nem szűnik meg a sírhely 25 év múlva, ha nem fizetik. Ernő azt mondta, hogy ez elég nehéz lesz, mert kitértem, nem vagyok zsidó. Mondom, a maga Horthy-ligeti múltjával ez nem okozhat semmi nehézséget, így is lett, meg tudtuk venni örökáron a kettős sírhelyet. Ernő sírjától látni lehet a szülei sírkövét is. Ez is ad egy folytonosságot, majdnem azt mondhatnám, örökkévalóságot.“

Reismann Mariann ma férjével közös sírban nyugszik az Óbudai zsidó temetőben.

Az újonnan épülő békásmegyeri lakótelepre beköltözőknek csak elenyésző része volt eredetileg is óbudai. A te családod az ország mely szegletéből érkezett és mikor?

1969-es lévén még nem születhettem ide, hiszen a lakótelepet csak 1971-ben kezdték el építeni. A szüleim mindketten vidékről jöttek a fővárosba dolgozni. Apám a nyírségi Vasmegyerről, anyám a Pest megyei Pilisről érkezett az Élelmiszeripari Gépgyártó és Szerelő Vállalathoz (ÉLGÉP), ott ismerkedtek össze. Engem az Uzsoki Utcai Kórházból a rákoscsabai albérletükbe vittek haza, ahonnan 1976-ban költöztünk Békásmegyer Duna felőli oldalára, a Hímző utca 12. kilencedik emeletére. A lakótelep építése még javában zajlott, és folytatódott tovább tőlünk északi irányba a téesz felé.

Hogyan nézett ki akkoriban a környék?

A már elkészült és még épülőben lévő tízemeletesek kavalkádja mellett ekkor részben még megtalálhatók voltak azok a lápos zöldterületek, amelyeken rengeteg béka élt. Nem véletlenül nevezték ezt a vidéket Békásmegyernek. Nekünk gyerekként kedvenc elfoglaltságunk volt, hogy csúzlival lövöldöztük őket, vagy az alapozás fázisában lévő panelek falai között bújócskáztunk, építkeztünk hungarocellből. Focizásra igénybe vettük a lakótelep infrastruktúrájához tartozó, ráccsal elkerített betondühöngőket. Az általános iskolát a második osztálytól már a házunktól egy percre lévő, az odaköltözésünk évében nyílt Medgyessyben jártam ki. Ebből a környezetből csöppentem bele a Római-part világába, amikor 1981-ben, tizenkét évesen elkezdtem kenuzni.

Ki vagy mi adta hozzá az indíttatást?

Mázás Gábor osztálytársam, akinek édesapja, Mázás Pál Európa-bajnoki bronzéremig vitte kenuban. Családilag lementünk a BKV Előre Királyok (akkor Vörös Hadsereg) úti sporttelepére, ami a Pünkösdfürdő utca kereszteződésétől száz méterre található. Megtetszett, és onnantól kezdve már egyedül jártunk le suli után heti két-három edzésre. Kipróbáltam a kajakot is, de a kenu jött be igazán, ahol a tehetségemből tudtam igazán profitálni, nem az alkatomból. Az edzőm innentől tizennyolc éves koromig Tatai Tibor, Mexikó olimpiai bajnoka lett. Rengeteget köszönhetek neki. Az első, emlékeim szerint az Újpesti-öbölben rendezett versenyem mondjuk nem sikerült valami biztatóan, mert utolsók lettünk a négyesünkkel, de ez nem szegte kedvemet. Több fajta hajótípussal is mentünk: például portyakajakkal heten (PC-7) vagy párosban (PC-2), indiánkenuval négyen (IC-4). Az úttörő korosztályban itt még jellemzően a dobogó alacsonyabb fokáig jutottam, ám utána, serdülőben már elkezdtek jobban jönni az eredmények: egyesben és párosban is főleg első-második helyeket szereztem. Sokféle versenyen vettem részt, az országos bajnokság mellett a Vidék Bajnokságoktól kezdve, az Olimpiai Reménységek Versenyén át az Eszkimó-Indián Játékokig. Akkoriban jóval nagyobb volt a küzdelem, mint napjainkban, mert rengeteg jó kenust neveltek ki a szakosztályok, és remek munka folyt, gondolok itt rajtunk kívül a Honvédre, a BSE-re, a KSI-re, vidéken a Tiszaújvárosra és a Szegedre.

A felnőtt korosztályhoz közeledve melyek voltak az első sikereid?

Mázás Gáborral párban országos harmadikak lettünk 1000 méteren az ifjúságiak között, majd 1987-ben első nemzetközi sikeremként a négyessel (Novák–Mázás–Zala–Fehérvári) ifjúsági világbajnokságot nyertünk Belgrádban 500 méteren. Utána a szocialista országoknak kiírt Ifjúsági Barátság Versenyen második (C2 1000 m) és harmadik (C2 500 m) helyezést értem el. Ugyanebben az évben a felnőttek között bemutatkozva országos harmadikak lettünk C2 1000 méteren.

1989-ben miért igazoltál át a Honvédhoz?

Mert 1988-ban behívtak katonának, és egy fél évet ott is kellett töltenem, viszont azzal, hogy átmentem a Honvédba, nyugodtan folytathattam a sportolói karrieremet, az akkori viszonyoknak megfelelően csak a fizetésemért kellett bejárnom a laktanyába. Lehet, hogy a várt eredmények elmaradása miatt, de aztán a Honvéd 1993-ban papíron visszaadott a BKV Előrének, az ő színeikben versenyeztem, viszont a továbbra is a Honvédnél edzettem, ahová 1998-ban visszaigazoltam.

Az edzőm itt de facto a csillaghegyi kötődésű Vaskuti István, Moszkva olimpiai bajnoka lett, akinek Tataihoz hasonlóan nagyon sokat köszönhetek.

A Dunán merrefelé edzettetek?

A BKV-ban főleg a Római-parton, ahol akkoriban nyugisan lehetett kenuzni, mert jóval kisebb volt a hajóforgalom, mint napjainkban. Előfordult, hogy tükörsima víz fogadott bennünket, de maga a part sem volt még ennyire felkapva, a félmeztelenül napozó csajok jelentették a fő látványosságot. Sajnos ma már a motorcsónakokon kívül megjelentek a jet-skisek, vízisízők is, és főleg a Lupa-sziget felőli forgalom erősödött fel túlzott mértékben. A Honvédnél ősztől főként a Hajógyári-sziget környékén készültünk, télen magán a szigeten, egészen a februári, mediterráneumi edzőtáborig, majd tavasztól a nyári nemzetközi versenyig (vb, Eb vagy olimpia) a Ráckevei Duna-ágon és Dunavarsányban.

A felnőtt pályafutásod kezdeti szakasza nagyon sikeresen alakult, a 90-es évek második felére viszont hosszabb hullámvölgy következett. Mi történt?

Őszintén szólva, a mai napig nem tudom az okát, pedig ugyanolyan keményen edzettem, ha nem keményebben, mint előtte. 1993-ban, Koppenhágában a négyessel világbajnoki aranyérmet szereztünk 500 méteren, amit 1994-ben, Mexikóvárosban megismételtünk. 1994-ben és 1995-ben két további ezüstérmet gyűjtöttem. Az országos bajnokságról 1989–1994 között minden évben legalább egy aranyat hazavittem, összesen nyolcat. Aztán 1996-ban a fő célt, az atlantai olimpiai kijutást nem sikerült teljesíteni, mert a Kolonics–Horváth páros jobbnak bizonyult, és végül meg is nyerték az olimpiát 500 méteren. Ennek ellenére borzasztó frusztráló volt megélni, hogy az olimpiai válogató versenyeken mind a hat alkalommal egy másodpercen belül kaptunk csak ki tőlük. Akkoriban annyira erősnek számított a hazai kenus mezőny, hogy a világversenyre szinte nehezebben lehetett kijutni, mint utána megnyerni azt. Szomorú, de mára annyira leépült a sportág itthon, hogy értékelhető versenyző is alig van. Régen több előfutamon kellett elől végezned, hogy egyáltalán bejuss az országos döntőbe, ma meg gyakorlatilag rögtön a döntőt rendezik, amit még fel is töltenek ifjúságiakkal. Nem tisztem kritizálni az edzők munkáját, ám valamit nagyon rosszul csinálnak. Vajda Attila 2008-as aranya óta nincs újabb olimpiai bajnoki címünk kenuban, és ma nagyon messze vagyunk attól, hogy egyszer újra legyen. Pénz az van bőven, csak olyan értelmetlen dolgokra megy el, mint az idén átadott, milliárdokért épített sukorói Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia. A szövetségben most a válogatott szövetségi kapitányának kinevezése körül zajlik bohózat. Ebben a közegben biztosan nem dolgoznék.

Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy egy hajóba ülj a nálad harminc centivel magasabb Pulai Imrével?

Sumákkal ifista korunk óta ismertük egymást, és mivel 1998-ban mindkettőnk pályafutása gödörbe került, úgy döntöttünk, adunk magunknak egy esélyt. Miután az első edzésünkön elsőre mentünk egy 1:41-es időt 500-on, láttuk, hogy van értelme, mert ezzel a magyar bajnokságon már dobogón lehetett végezni. Persze nem ment minden simán, de működőképesnek tűnt: ő elöl, én hátul a kenuban.

Az 1999-es magyar bajnokságot és a vb-válogatót meg is nyertük 500 méteren, ahogy a négyest is.

Aztán a milánói világbajnokságon másodikak lettünk Sumákkal, viszont a Kolonics–Horváth kettőssel kiegészülve, egy világverőnek tűnő négyessel, hatalmas csalódásként csupán kilencedikek, máig nem értem, hogyan. 2000-ben a kettessel 500-on győztünk, 1000-en második helyen végeztünk az országos bajnokságon, és mindkét számban kvalifikáltuk magunkat a sydney-i olimpiára. Az előolimpián az 1000-et megnyertük, 500-on harmadikak lettünk, miközben feltérképeztük a helyi viszonyokat.

Milyen várakozásokkal utaztatok ki az olimpiára?

Mindenképpen érmes reményekkel, és 1000 méteren tartottuk magunkat esélyesebbnek. Már három héttel korábban kimentünk, hogy akklimatizálódjunk a kilenc-tíz órás időeltolódáshoz. Összesen öt-hat hetet töltöttünk kint, maga az utazás háztól házig negyvennyolc órát tartott. A Penrith-i tavon rendezett verseny előfutamaiban mindkét számban rögtön kvalifikáltuk magunkat a döntőbe. Az 1000 méteres finálét elrontottuk, ötödikek lettünk, mert lassan indultunk, és már nem tudtuk utolérni az élmezőnyt. Másnap, október 1-jén, az olimpia utolsó napján rendezték az 500 méteres döntőt, de a programot délelőttről délutánra kellett halasztani, mert akkora szél volt, hogy alig tudták megrendezni a versenyt. Elég szélsőséges körülmények között kellett helytállnunk, így az olimpiai hangulat és az azzal járó teher sem jött át annyira, csak egy sima futamnak éreztük. A versenyek előtti bemelegítésnél mindig végigmentem a pályán, megvizsgálva, hogy a különböző pontokon, adott bójánál milyen viszonyok uralkodnak, melyiknél mit kell csinálnunk, és hol kell majd megindítanom a hajót. Nos, ezen a döntőn a hullámok miatt semmit nem lehetett látni a bójákból, kész szerencse, hogy korábban a parton is kijelöltünk bizonyos pontokat, illetve Szabó Attila edzőnk is kísért bennünket a víz mellett és instruált. A futamunk előtt a férfi kajak kettes és Kolonics kenu egyesben győzött, rajtunk volt tehát a sor, jól is kaptuk el a rajtot a kettes surranópályán, már az első húzásnál érezni lehetett, hogy minden klappol, onnantól pedig az erőállapotunkból adódóan nem lehetett probléma. Szinte végig vezettünk, bár a lengyelek szorosan jöttek velünk, és Sumák mögött, a szélárnyékban meghúzódva, a célhoz közeledve ugyan megindítottam a hajót, a végére mégis nagyon feljöttek ránk, de negyed másodperccel így is előbb értünk célba. Én rögtön emeltem a karomat, mert éreztem, hogy ez megvan, és az edzőnk is így látta a partról, igazunk is lett, ahogy Sumáknak is, aki az előző évi vb második helyezésünk éremosztóján – persze magyarul – odaszólt a győztes lengyeleknek, hogy ez jövőre fordítva lesz. Normál körülmények között 1:38 körül tudtunk volna menni, ám a szél miatt ezúttal az 1:51:284 is elégnek bizonyult a győztes időhöz.

Ez a siker akkora löketet adott, hogy utána már csak a másodvirágzásodat élted?

Előbb azért kellően megünnepeltük a sikert, hazaérve országjárást tartottunk, ahol megosztottuk olimpiai élményeinket, és majd egy évet kihagytunk. 2002-től valóban egy újabb sikeres időszak következett, mert a négyessel, 1000 méteren győztünk a 2002-es szegedi és 2004-es poznańi Európa-bajnokságon, közte meg a 2003-as gainesville-i világbajnokságon. A hazai bajnokságon a négyessel még háromszor nyertünk, 500 méteren: 2003-ban, 2005-ben és 2006-ban. 2006-ban szerepeltem utoljára nemzetközi versenyen, a szegedi világbajnokságon, ahol a négyessel 500 méteren az ötödik helyen végeztünk. 2007-ben még folytattam, és 2008-ban is bíztam, vártam, hogy az előző évi lendület átsegít, ám egy edzésen azt éreztem, hogy már nem tudom a munkát elvégezni, a szervezetem már nem képes napról napra úgy regenerálódni, mint korábban. Belekerültem egy olyan gödörbe, amiből nem lehetett kimászni, visszalapátoltam a partra, és mondtam, hogy kész, ennyi volt, kimaxoltam magam, de nem maradt bennem semmi hiányérzet.

Sumákkal is megpróbáltunk mindent, hogy alkalmazkodjunk az újonnan bevezetett hajótípushoz, de nem láttunk rá esélyt.

Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb? Gondolom az olimpiai aranyra…

Fenét! A 2002-es szegedi Európa-bajnoki címemre, mert arra az eb-re Sumák nem jutott ki, így elmondhatom, hogy előbb lettem Európa-bajnok, mint ő. A sydney-i befutó után nyilatkozta, hogy Törpe a második helyen ért célba mögötte, így ő az olimpiai bajnok, én csak második. A mi kapcsolatunk egymás folyamatos ugratásáról is szól, ez lehet a sikerünk egyik titka, ma is minden nap beszélünk telefon. Én általában fél ötkor kelek, majd rögtön hívom is, persze egymás után többször. Aztán hat óra körül visszahív, hogy én mit csináltam addig, mert ő már körbeevezte a Földet. Egyik vasárnap megengedhettem magamnak, hogy hatig aludjak, amikor megnéztem a telefonomat, és láttam, hogy nyolc nem fogadott hívásom volt Sumáktól. Visszahívtam, mire kérdezte, hogy hol jártam, mert aznap ő már háromszor megmászta a Himaláját pillangóúszásban. A lényeg, hogy kit tud a másiknál nagyobbat mondani, és persze mindig tud is.

Mit csinálsz a visszavonulásod óta?

Már a sydney-i olimpia idején igyekeztem több lábon állni, mert luxus lett volna csak a kenuból megélni. Borozót üzemeltettem a Moszkva tér környékén, ahol rendszeresen én is beálltam a pult mögé. 2011–2012-ben megkeresett Szántó Csaba, aki a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetségnél volt az Ázsia-koordinátor, hogy lenne-e kedvem Ázsiában dolgozni edzőként a kajak-kenu felzárkóztatásán. Miért ne lett volna? Bő tíz évet töltöttem el ott, azon belül is két és fél évet Tajvanon, utána a Fülöp-szigeteken, Vietnámban, Indonéziában, Kínában, Thaiföldön. Sőt, két hónapig Afrikában is megfordultam, Mozambikban, ahol az edzéseink egy olyan tavon voltak, hogy ha megjelent a víziló, akkor meg kellett várnunk, amíg továbbáll, mert mint kiderült, a világ egyik legveszélyesebb állata. Nemrég jöttem haza, Bodrogkeresztúron vezetek egy kis kajak-kenu egyesületet, illetve több versenyzőnek tartok egyéni edzéseket, továbbá van egy projektem, amiről most még nem szeretnék többet mondani. Sokat futok, úszom, focizni is járok, és a 16 éves lányommal igyekszem minél több időt együtt tölteni, ezért is költöztem haza vidékről Budapestre. Versenyszerűen úszik, de egyik közeljövőbeli célom, hogy egy egymás közti párharcban sikerüljön megvernem. Szerencsére a magam ura vagyok, és be tudom úgy osztani az időmet, ahogy az nekem jó.

Mennyire tartod még a kapcsolatot a III. kerülettel?

Harmincéves koromig laktam a Hímző utcában, de gyakorlatilag alig voltam otthon, mert az egész életem edzéssel telt. Aztán a Honvéd adott albérletet a XIII. kerületi Csángó utcában, majd kiköltöztem a lányom édesanyához Szadára. Az ázsiai kaland kezdetéig hazajártam Békásra a szennyessel, meg kajáért. Amióta újra itthon vagyok, kétlaki életet élek Újpest és Zugló között, mert ugyan együtt vagyok a párommal, de néha jól jön egy kis magány, amihez Ázsiában szoktam hozzá. Futni viszont főleg a Hármashatár-hegyre járok.

Blastik Noémi: Négy drámát mutattunk be felolvasószínházi formában a Nyílt Fórumon, amelyek mind teltházasak voltak. Kiderült, hogy a Társaskör törzsközönsége érdeklődik iránta, sőt új nézőket is be tud vonzani ez a fajta előadásforma. Ennek eredményeként a Társaskör felajánlotta, hogy 2024 tavaszán folytassuk a sorozatot, ekkor már nem a Nyílt Fórum, hanem a mi kettőnk projektjeként, a Neon Laboron belül. A névválasztást egyébként az inspirálta, hogy úgy gondoljuk, fontos rávilágítani ezeknek a szövegeknek a létezésére, felhívni rájuk a nézők és a szakma figyelmét.  

Perczel Enikő: Rengeteg olyan darab van a ládafiókban, amelyeket soha nem tudtunk a bemutatóig eljuttatni. Átolvastuk a gyűjteményünket és rájöttünk, hogy sok olyan izgalmas, két-három szereplős drámaszöveg van, amely érdemes arra, hogy ebben a formában nézők elé kerüljön. 

Blastik Noémi: Általában két-három napos próba után mutatjuk be ezeket a félig szcenírozott előadásokat. A felolvasószínházi formának az a nagy előnye, hogy itt a szerző, illetve a darab hús-vér színészekkel, rendezőkkel találkozhat. Lényeges ez a visszajelzés az íróknak: mi működik, mi mondható jól, mi az, ami esetleg papíron jónak tűnt, de színpadon nem él meg. Se a dramaturg, se a rendező nem tudja hozzáadni azt, amit a színészek. Természetesen az is fontos, hogy egy olyan rendező találkozzon a szöveggel, aki esetleg beleszeret és tovább tudja vinni kőszínházba vagy független csapathoz, akár darabra pályázva, és így létrejöhessen egy igazi előadás, hiszen a drámaszöveg csak a kezdete valaminek. Nem olyan, mint egy novella vagy egy regény, hogy levesszük a polcról és olvasgatjuk. A színdarabnak meg kell szólalnia, háromdimenziós térbe kell kerülnie, még akkor is, ha az a tér kicsi. 

Beszéltetek arról, miért jó a szerzőnek, a szakmának, hogy vannak ilyen felolvasószínházi bemutatók. De miért jó a nézőnek egy ilyen eseményen részt venni?

Blastik Noémi: Szerintem azért, mert kap egy exkluzív élményt: ezt a művet ő látja és hallja először, másrészt picit olyan, mintha bepillantana a kulisszák mögé, ugyanis ezeken az alkalmakon a színészek civil ruhában vannak, csupán jelzés értékű díszlet és kellék van, hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor egy nyílt próbát nézhetnek meg.

Perczel Enikő: Nagyon szeretik a nézők a felolvasások utáni kötetlen beszélgetést is, sokan ott maradnak velünk, mert tulajdonképpen ez az egyetlen alkalom, amikor kérdezhetnek az írótól, a rendezőtől, a színészektől, és elmondhatják a saját benyomásaikat, gondolataikat, amelyek a szöveg hallgatása közben felmerültek bennük. 

Azt, hogy milyen darabokat húztok elő abból a bizonyos fiókból, hogyan és milyen mérlegelés alapján döntitek el?

Perczel Enikő: Szeretnék egy picit visszaugrani a 2025-ben 40. születésnapját ünneplő Nyílt Fórumra. Nagyon sok drámaíró ott mutatkozott be először és lett később sikeres színpadi szerző. Mi is hasonlóan gondolkodunk, amikor szövegeket válogatunk: minek lehet esélye arra, hogy előadás legyen belőle, de a kezdő szerző nem tud eljutni a rendezőhöz, vagy a színházigazgatóhoz. Mi ebben igyekszünk és tudunk segíteni. Mondhatjuk azt is, hogy egy összekötő kapocs vagyunk a két fél között. Nagy büszkeség, hogy most már az írók keresnek meg minket a műveikkel, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a Társaskörös sorozat keretében foglalkozzunk velük.

Azt hogyan döntitek el, hogy mi az, ami érdemes a felolvasásra és arra, hogy egyszer majd talán színpadra is kerüljön?

Perczel Enikő: Nagyon fontos, hogy jó szöveg legyen és megfeleljen ennek a műfajnak, mert persze sok olyan szöveg van, amely nagyon jó, de a felolvasószínházi műfaj nem illik hozzá.  

Blastik Noémi: Azok a darabok működnek jól, amelyekben az emberi viszonyok vannak a középpontban. A műfaj adottságaiból következik, hogy a látványra vagy a mozgásra fókuszáló művekről sajnos le kell mondanunk.

Perczel Enikő: Mondok példát. A shakespeare-i dramaturgiájú darabok nem alkalmasak, de egy Csehov-dramaturgiájú szöveg nagyon is megfelel arra, hogy két napon át boncolgassuk, és a színészek ennyi idő alatt annyira magukévá tudják tenni, hogy az előadás élvezetes legyen.

Blastik Noémi: Természetesen az is fontos, hogy milyen színészekkel dolgozunk. Vannak már visszatérő alkotótársaink, akik elkötelezettek a kortárs magyar dráma ügye mellett és szívesen tartanak velünk ebben a kalandban. 

Amelyik színész szereti ezt a műfajt, az pont azért szereti, mert a nagyon rövid és rendkívül intenzív munka sokkal többet bíz az intuícióra, a zsigeri reakciókra és arra, hogy hogyan tudnak a lehető leggyorsabban egymáshoz kapcsolódni a művészek. Ebből a szempontból tehát a színészeknek is egy izgalmas és más feladat, mint a színházi munka, ahol az általában hat hetes próbaidőszak alatt van idő arra, hogy minden mondat minden szavát külön-külön mérlegelni, elemezni lehessen. 

Perczel Enikő: Az időtartam is fontos. Az a tapasztalat, hogy maximum 70 perc az, ami jólesik mind az alkotóknak, mind a nézőknek. És érdekes, hogy jót is tesz mindegyik szövegnek ez a húzás. 

Az írókkal ezt egyeztetitek?

Perczel Enikő: Igen, sőt ők maguk még vadabban húznak, mert ők is érzékelik a felolvasásnál az arányokat. 

Blastik Noémi: De ez persze nem jelenti azt, hogy egy színházi bemutatónál ugyanilyen rövid lesz az anyag.

Beszéltünk a művek kiválasztásáról, de nagy a felelősség rajtatok abban is, hogy ki a rendező, akinek a kezébe adjátok ezeket. Hogyan agyaltok azon, kinek való egy darab?

Blastik Noémi: Alapvető szempont, hogy értse és persze szeresse a rendező a felolvasószínházat, hiszen ez számára is nagyon más feladat, mint egy szokásos színházi próbafolyamat.

Perczel Enikő: Deés Enikő Anyakovász című kétszereplős darabjánál onnan indultunk, hogy azt gondoltam, Pelsőczy Réka és Enikő jó rendező-író páros lehetnének. Réka pedig rögtön meglátta a darabban a lehetőséget, hogy az egyik szerep Fullajtár Andreáért kiált. Messaoudi Eminával kiegészülve egy nagyon izgalmas felolvasószínházi előadás lett belőle. Bódi Attila Ikrek című darabját eleve a rendező, Árkosi Árpád ajánlotta nekünk. 

Blastik Noémi: Két külön ötlet szerencsés találkozásaként született meg ez az előadás. Mi szerettünk volna egy darabot keresni Gáspár Sándornak és Gáspár Tibornak, lehetőleg olyat, amiben testvéreket játszhatnak. És Árkosi Árpád teljesen véletlenül megemlítette Enikőnek Bódi Attila darabját.

Perczel Enikő: A csillagok állása. 

Blastik Noémi: Egyértelműen. 

Perczel Enikő: Aztán ott van Szabó Borbála Álmok kusza kertjeiből című drámája. Tudtuk, hogy ez a pszichológiai téma nagyon való Szabó Máténak és igazunk volt. Remek volt a felolvasó. Forgács Péter régi Nyílt Fórumos rendezőnk, kiválóan érti ezt a műfajt, ezért is kértük fel Maros András Rugós katica című darabjához, amit abszolút profin oldott meg. 

Blastik Noémi: És itt lényeges megemlíteni, hogy ez az első olyan darab, ami kimondottan a mi inspirálásunkra született. Maros Andrással többször dolgoztam együtt, ismerem az írásait. Van egy remek könyve, a Játszótéri pillanatok, amiről úgy gondoltam, hogy nagyon szívesen felolvastatnám férfi színészekkel. Apukák a játszótéren – ez volt az ötletem. Egy tavaszi napon egy reklámfilm forgatásán Andrással együtt dolgoztunk Katona László színművésszel, majd este András az Örkénybe ment, ahol Hajduk Károlyt látta a színpadon. Másnap felhívott, hogy ő ennek a két színésznek megírja ezt a darabot. Ne egyszerűen a prózakötetet olvassuk fel, hanem legyen egy önálló színpadi mű. Így született meg a Rugós katica. Hihetetlen büszkeség. Remélem, ahogy telik az idő, több ilyen mű is készül majd.

Perczel Enikő: Mondjuk el azt is, hogy mostanra már nemcsak drámai szövegeket mutattunk be, hanem Kárpáti Judit készülő könyvének a kéziratából is tartottunk felolvasót. A Képzeld, már fáj! egy családtörténeti nyomozás. Ez az est azt igazolta vissza, hogy nyugodtan feszegethetjük a saját magunk által felállított kereteket, vagyis, hogy csak létező drámák kerüljenek felolvasásra, mert Lengyel Ferenc felolvasásában elképesztően jól működött ez a szöveg. Úgyhogy mindenképpen szeretnénk ebbe az irányba tovább nyitni. Ami viszont egészen biztosan alapszempont marad, a kortárs és a magyar.

Mivel készültök 2025 első felében?

Perczel Enikő: Horgas Ádámnak lesz egy nagyon izgalmas, két női szereplős darabja, az Átjáró. Ennek a felolvasóestjét február 6-án tartjuk Zsurzs Katival és Ágoston Katalinnal. 

Blastik Noémi: A magyar színházba járó közönségnek nem kell bemutatni Egressy Zoltánt, hiszen az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb kortárs drámájának, a Portugálnak ő a szerzője. Mi most, tavasszal a legújabb írását fogjuk feldolgozni Hajduk Károllyal.

Hogy látjátok, milyen a mai magyar dráma? Mi foglalkoztatja a szerzőket? Egyáltalán hol a helye ma a kortárs magyar drámának a színpadon?

Perczel Enikő: Azt tapasztalom, hogy az egész ország ír, annyira sok szöveget kapok. Az a tendencia, hogy a saját életüket állítják fókuszba a szerzők – vagy feldolgoznak már megélt eseményeket, vagy fiktív történetté gyúrják össze a jelen életüket. Annak idején a Színműn ezt élménynovellának vagy élményjelenetnek hívtuk. Ez a vonal most nagyon erős. De továbbra is jelen van a komoly társadalmi eseményekre, problémákra való reflektálás.

Blastik Noémi: Persze lehet, hogy ez a képünk abból adódik, hogy mi elsősorban a kevés szereplős darabokat keressük, és ebben a kategóriában a legtöbb mű az emberi kapcsolatokkal, találkozásokkal, elválásokkal, konfliktusokkal, a családi történetek, a családi feszültségek feldolgozásával foglalkozik. Én személy szerint szívesen olvasnék és segítenék színpadra olyan történeteket, amelyek a hozzánk nagyon közeli 20. század eseményeivel foglalkoznak.

De ha egy kicsit messzebbre tekintünk, hogy látjátok, milyen a kortárs magyar dráma? Az elmúlt években azt tapasztaljuk, hogy szinte nincs olyan kőszínház, amelyik repertoárjába ne kerülne be egy-egy ilyen mű. Mennyire elvárás vagy divat ez, vagy ezek a darabok valóban ilyen jók, ennyire érvényesek? 

Perczel Enikő: Többféle irányzatról beszélhetünk. Vannak az újra felfedezett alkotások, mint Spiró Györgytől Az imposztor, Schwajda Györgytől A csoda, Szakonyi Károly Adáshibája, vagy Esterházy Péter Mercedes Benze. Ezek most is érvényes és kitűnő darabok. Aztán van egy olyan irányzat, amelyik nagy formákkal dolgozik: visszanyúlnak a nagy genezishez és mitológiai történetekhez, ezek mögé bújtatják az egyéni drámákat. Van az a vonulat, ami a meglévő nagy klasszikusból kiindulva fogalmazza meg a saját olvasatát, mint például Bodó Viktor és Tarnóczi Jakab munkái, vagy Kovács D. Dániel Don Quijote-feldolgozása, az Escape, ami egy egészen elementáris, fantasztikus alkotás. Vannak állandó író-rendező párosok, mint Székely Csaba és Sebestyén Aba, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia, vagy Mohácsi János és Mohácsi István. Fontos az is, hogy ők többnyire egy állandó alkotói csapattal dolgoznak együtt. Aztán van olyan társulat is, mint Pintér Béláék, akik létezésük óta tulajdonképpen mást sem csinálnak, mint a legfrissebb Pintér Béla-darabokat mutatják be. Ennél kortársabb nincs is. Léteznek történelmi témákat feldolgozó ősbemutatók is, mint Lőrinczy Attila Élve megégetve című drámája, amit 2020-ban mutattak be Szegeden. Azt gondolom, akkor kerül fel igazán egy színház a térképre, ha fel tud mutatni egy ősbemutatót vagy ki tud írni drámapályázatot. A drámapályázat fontos színházi küldetés, annak idején a régi, nagy művek, mint a Bánk bán is ilyen pályázatokra íródtak.

Blastik Noémi: Szerintem minden színház akkor van legközelebb a saját közönségéhez, amikor kortárs magyar darabot mutat be, mert azt a bőrünk alatt érezzük. Enikő említette, milyen más az, amikor egy író otthon ül és úgy ír drámát, ahogy egyébként novellát vagy verset, és mennyit képes hozzátenni, ha bejáratos a kulisszák mögé és a színház mindennapi levegőjét szívja magába. Lehetőségeinkhez mérten ebből szeretnénk adni az íróknak.

A regényed azzal kezdődik, hogy közlöd apáddal, hogy nevet változtatsz. Miért fontos ez ennyire?

A személyigazolványomban még mindig az szerepel: Biró Zsombor Attila. Tizenhat évesen kezdtem el novellákat publikálni, akkor mondta a mentorom, Potozky László, hogy nem lesz ez így jó, mert apám közszereplő, Biró Attila, tehát le kellene cserélnem a vezetéknevemet, vagy valamelyik keresztnevemet. A vezetéknevemhez ragaszkodtam, az Attilától viszont nem esett nehezemre megválni, mert nem volt jó akkoriban a viszonyunk apámmal, volt ebben egy önállósodási, leválási gesztus is. A BZSA monogramot viszont szeretem, az identitásom része, ezért az a-betűs nevek között keresgéltem, így lett Aurél.

És magadénak érzed már?

Hát persze, ezek a felvett identitáselemek eleinte furcsák, neked is, másoknak is. Nem értik, viccelődnek vele, nem veszik komolyan. Engem épp a legrégebbi barátaim kezdtek el először Aurélnak hívni, persze szívatásból. Olyan ez, mint amikor veszel magadnak egy radikálisan új kabátot. Először idegen az egész, nem áll jól, nem találod rajta a zsebeket. De aztán szépen lassan megszokja mindenki és talán utolsóként megszokod te is.

Zavarban vagyok, hogyan is térjünk rá a regényre. Valóság/fikció, hazugság/igazság – ezek a fogalmak, amelyeket kerülgetek. Hogyan alakult ki a könyv formája?

Úgy történt, hogy egyszer véletlenül belekerült a saját nevem egy novellába, amiben apámmal focizok. Volt egy mondata, ami a valóságban elhangzott: „Még tolószékben is elpicsázlak Zsombikám!”. Ezt a mondatot mindenképp bele akartam írni, de ha Zsombika helyett Tomikát írtam, hirtelen elvesztette a hatását. Ez elkezdett idegesíteni, rá akartam jönni a dolog miértjére. Ez az egész autofikciós, vállaltan önéletrajzi, saját neves irodalom így kezdett el igazán foglalkoztatni. Erre jöttek az olvasmányélmények, Knausgård, Vida Gábor, Édouard Louis, Annie Ernaux, akik megerősítették bennem azt, hogy ez baromi érdekes. Olvasóként és íróként egy időben jöttem rá, hogy nagyon nem mindegy, hogy a szerző csinál egy alteregót, akire nagyon hasonlít ugyan, de akiről mégis le van választva egy kitalált névvel, vagy pedig a név is ugyanaz, és ezzel egyenlőségjel kerül a valóság és a szöveg valósága közé.

Lehet ezt a befogadói létet ahhoz hasonlítani, mint amikor valaki dokumentumfilmet vagy játékfilmet néz?

Ez egy jó analógia, mert ugyan a dokumentumfilmet tényanyagként kezeljük, de szerkesztett mű, és a szerkesztés által fiktívvé válik. Az én regényem is a dokumentum-szerűség látszatát teremti meg, miközben erősen konstruált, szubjektív szemszögű alkotás. Knausgårdnál pont ez idegesített, hogy azt állítja, hogy amit ír, az úgy történt, és ezt azzal támasztja alá, hogy az adott történést a legapróbb részletességgel leírja. Baromi unalmasan, oldalakon keresztül, hogy ott van a pohár, és az így meg így néz ki, ott meg a csésze, ott meg a telefon. Rám ez altatólag hatott olvasóként, inkább azzal akartam kísérletezni, hogy leleplezem önmagamat és azt a gesztust, hogy dokumentumszerűnek hazudok valamit, ami egyébként fiktív. De valódi is.

Merthogy nem azért fiktív mert nem történt meg, hanem mert valójában minden történés fiktív. Hiszen csak az én megélésem.

Kerültél már bele más szövegébe?

Igen.

És milyen érzés?

A hiúságomat simogatja, de közben kényelmetlen is. Éles élmény, belenyomnak az arcodba egy kézitükröt, és mint Kubricknál a Mechanikus narancsban, szétfeszítik a szemedet, hogy tessék, nézzed. De hát van ilyen, szakmai ártalom.

Miért használod ezt az erős szót, hogy „hazudni”?

Azért, mert azt a történetet, amit én elmesélek mint valós Zsombor, a történet többi szereplője egészen máshogy meséli. A szüleim válásának a felgöngyölítése során jöttem rá, hogy egy ilyen történetet nem lehet dokumentum-szerűen elmesélni, mert teljesen ellentétes narratívák születtek az egészről, anyám így emlékszik, apám úgy, és akkor rólam meg az öcsémről ne is beszéljünk. Innen nézve, ha én igazságként állítok anyámék válásáról valamit, akkor az mindenképp hazugság lesz. Engem ez az ellentmondás érdekelt.

Ez a szüleid számára is szembesítés lehetett. Mennyire szólhattak bele abba, mi jelenik meg róluk a regényben?

Tudták mindketten, hogy dolgozom ezen a történeten. Édesanyámnak a munkafolyamat közben is mutogattam, reflektált is rá, és ezek a reflexiók aztán belekerültek a könyvbe, mint a regénybeli szereplő édesanya regénybeli reflexiói. Ez azért lehetett, mert anyám partner volt abban, hogy megértsem a családom történetét. Apám ezt az egészet inkább besöpörné a szőnyeg alá, vagyis hát már besöpörte, és nem nagyon akarja kikapirgálni onnan. Ha most itt ülne és megkérdeznéd tőle, akkor persze mondana ezt-azt, de ezek sablonválaszok, közhelyek lennének, mintha egy random generátor dobálná fel az életbölcsességeket.

Sztereotípia, de lehet, hogy ez ilyen „férfi” dolog?

Lehet. Mindenesetre ő már a kész szöveget olvasta, és ahhoz fűzött javaslatokat, amelyeket én nagyrészt meg is fogadtam. Úgy voltam vele, hogy ha ők tényleg ki szeretnének venni valamit, akkor nem fogok nemet mondani. De sok olyan rész volt, amire elsőre azt mondták, hogy biztos nem, aztán ülepedett, emésztették, csavargatták magukban, és végül elfogadták. Annyi mindenesetre biztos, hogy sokkal tartozom nekik ezért a könyvért.

A regény központi problémája a férfi identitás. Olvasás közben volt egy olyan észrevételem, hogy a férfiak nehezen beszélnek az érzéseikről, zárkózottak, közben meg azt olvasom, hogy egy férfi egészen komplex módon fejezi ki érzéseit, érzelmeit. Közben rájöttem, hogy nekem is van olyan tapasztalatom, hogy van olyan férfi, akivel nagyon nehéz érzésekről beszélni, közben meg csodálatos leveleket lehet kapni tőle.

Szerintem ez most már változik. Az én generációm férfitagjai sokkal nyitottabbak, sérülékenyebbek, legalábbis az értelmiségi szerepben tetszelgők biztosan. De az előző generációkkal is empatikusnak kell lenni. Az identitásunk alapelemeit, amelyeket magunkra szedünk tízéves korunkban, nem lehet csak úgy lehámozni, mint az izzadt zoknit foci után. Olyan változásokat akarunk előcsiholni a társadalmunkból, amelyek az életünk legapróbb mozzanatait is újraírják, ráadásul mindez változzon meg néhány röpke év alatt, holott ilyen mértékű átalakulásokhoz korábban évszázadok kellettek. Persze próbálkozni kell, én is dörömbölök apám ajtaján, hátha egyszer kinyílik, de nem kárhoztathatom őt, ha most már inkább bent marad a szobájában. Ami pedig a mi generációnk férfijaira jellemző: a pszichológusom azt mondta a múlt héten, hogy gördülékenyen színlelem az érzelmi nyitottságot. Nekem már elvárás, hogy tudjak mondani három bővített mondatot a lelkivilágomról, de azért nem jön ez ösztönből, mert eredetileg én sem erre lettem kondicionálva, hanem hogy Zsoltikát jól fejbevágjam az oviban, ha bántani merészeli Biankát.

Ez a mismásolás vagy érzékenységben tetszelgés nevezhető egyfajta nárcizmusnak?

Nem egészen. A nárcisztikus ember nem az elvárásoknak akar megfelelni, hanem különleges akar lenni. Megélheti a különlegességét abban, hogy ő minden elvárást teljesít, de nem tudom, ez mennyire gyakori. Nekem sajnos erős különlegességtudatom van, ennek egy eleme, hogy szeretem azt érezni, én mindenkinél önreflexívebb vagyok. Nem vagyok különleges, csak azért látszom annak, mert az akarok lenni. Édesanyámtól ötéves koromtól fogva azt kaptam, hogy zseni vagyok, és mivel ő asztrológus, e mögé az állítás mögé odaolvasott nekem a csillagokból egy komplett ideológiát. Én nemcsak azért voltam otthon zseni, mert négyévesen megtanultam olvasni, hanem azért is, mert eleve így volt elrendelve, azaz annak születtem. Ezt a narratívát soha nem fogom tudni kinyesni magamból. Lázadok ellene, küzdök vele, próbálok nem ilyen lenni, de néha a legváratlanabb pillanatokban kapom rajta magam, hogy hopp, most megint azért produkálom itt magam, mint egy vásári majom, hogy különleges legyek, más, mint a többiek.

Önmagában attól meg lehet bolondulni, hogy a két szülő teljesen más világot sugároz feléd: az ezoterikus asztológiát és a nagyon pragmatikus sportot.

Vicces figurák a szüleim. Amikor elkezdtem novellákat írni, mindig kitalált történetekkel dolgoztam, és ezeket mutogattam Potozky Lacinak, aztán ahogy haverok lettünk, és ő egyre jobban megismerte a családi hátteremet, egyre többet mondogatta, hogy nyissam már ki a szemem, ott van előttem a regény, csak le kell érte hajolni.

A regény hogyan hatott a férfi identitásodra?

Mostanra nagyjából kialakult, hogy én alapvetően mitől érzem magam férfinak. Biztos fogok még pofonokat kapni, de egyelőre kényelmesen érzem magam a férfiasságomban, ami nagy szó, ez nem volt mindig így. Tizenhárom évesen abbahagytam a vízilabdázást, utána tíz évig nem voltam hajlandó egyáltalán semmit sem sportolni, még focizni se, pedig azt mindig is imádtam. Az utóbbi években ezeket a görcsös ellenkezéseket próbálom megváltoztatni, sportolok, úszok, túlélem a sikertelen polcfelfúrásokat, ilyesmi. Ha az ember megszabadul a kényszeres ellenállásaitól, akkor sokkal pontosabban rálát arra, hogy ő maga mitől érzi magát jól. Mindig gyanús, amikor azt veszem észre, hogy valaki huszonöt évesen még nagyon haragszik a szüleire, vagy akár fordítva, ha nagyon szereti őket. Ezek a heves érzések nekem valami lelki megdolgozatlanságról árulkodnak, az imádat meg a harag vakká tesz, és nem engedi, hogy empatikus legyél. Pedig a szüleink is csak emberek.

Szóval szeressük őket és legyenek sérelmeink velük kapcsolatban, de felnőtt emberként azért magaddal és a saját hülyeségeiddel legyél elfoglalva.

Számomra a regény leginkább megindító része Sári monológja. Olyan volt, mintha magamat hallanám, ahogy otthon pozitívan állok egy témához, bármi is legyen az, de aztán végül mégis belekerülünk egy spirálba, aminek a vége az, hogy ott dögöljön meg mindenki, ahol van, magamat is beleértve.

Szerintem ez értelmiségi pároknál gyakori dolog. Addig ássuk maguknak az önreflexióba csomagolt lapáttal az árkot, amíg egyszer csak lent ragadunk a gödör alján, ahonnan már visszamászni se lehet.

Hogyan íródott ez a rész?

Ezt a könyvet négyen szerkesztették, Potozky László, Juhász Tibor, Gáspár Sára és Tóth Ramóna Mirtill, a kiadó hivatalos szerkesztője, aki a már 90 százalékos kéziratban ezt az egy monológot jelölte meg újraírandóként. Nagy bánatomban elküldtem a regényben szereplő Sári hús-vér alteregójának a saját monológját, és közösen írtunk egy új verziót ebből, oda-vissza küldözgetve egymásnak a változatokat.

Nekem ebből az a tanulság, hogy nincs megoldás. Neked?

Most lehet, hogy kicsit Nők Lapjás leszek, de nekem inkább az, hogy annak a szeretetnek, ami más emberekhez fűz minket, nagyon sokféle formája lehet. Amikor az ember keresztülmegy egy szakításon, és épp el akar pusztulni, nem gondolja, hogy azzal az emberrel fogja feldolgozni ezt a szakítást irodalmi szövegként, aki miatt épp kibömböli a belét. Ez nekem nem azt jelenti, hogy nincs megoldás, hanem hogy vannak olyan kötelékek, amelyek tovább tartanak, mint egy párkapcsolat. 

A generációtok felé támasztott elvárásokról még az jutott eszembe, hogy a társadalom tőletek várja el, hogy oldjátok meg a politikai helyzetünket. A saját generációmról azt tudom elmondani, hogy úgy jártunk, mint a lassan megfövő béka. Még egy viszonylag normális világban, normális tervekkel indultunk el, megpróbáltunk változtatni az ismert módszerekkel, például tüntetéssel. Aztán feladtuk és ma már nem bosszankodunk napi szinten Orbán Viktoron, hanem kapargatjuk össze a befizetnivaló adót.

Ma délelőtt egy novellán dolgoztam, az pont ilyesmikről szól. Ezt abszolút érezzük. Potozkynak van erre egy nagyon pontos idézete az Éles című regényében: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, mert velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak.” Én ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy míg ti megfőttetek a levesben, mi már a megfőtt levesben tértünk öntudatra, eleve ebbe a posztapokaliptikus világba érkeztünk, és ezért könnyebben mozgunk benne, otthonosabb nekünk. Én nem pazarlok energiát arra, hogy most vajon azért nem kaptam ösztöndíjat, mert fideszeztem a múltkor a Telexen, vagy csak szimplán nem volt elég jó a pályázatom, hanem megoldom máshogy, hogy pénzt keressek az írással. A mi generációnk már sokkal szabadabban értelmezi az ellenállás lehetőségeit és értelmét is, és bizonyos dolgokban hajlékonyabb, bizonyos dolgokban viszont nem hajlandó együttműködni ezzel a rendszerrel még úgy se, ahogy az előttünk lévő generációk tették. Szerintem például az is egyfajta együttműködés, hogy állandóan radikálisan szembehelyezkedsz a rendszerrel, mert ez a hozzáállás dichotómikus felállást eredményez: van Orbán Viktor, és van mindenki más, aki nem szereti őt. A világ viszont nem ilyen egyszerű. Én azt látom magam körül, hogy a Z generáció kevésbé morális alapú politizálást folytat. Én például soha nem fogok olyan dühös Facebook-posztokat írogatni a Fideszről, amiből a milleniál-boomer értelmiség napi tizenötöt kiböffent. És nem fogok egy húszéves barátságot megszakítani valakivel amiatt, mert elment valamelyik minisztériumba dolgozni. A nálunk idősebb generációk sokszor a mai napig egy pre-Fidesz koordinátarendszerben gondolkoznak, egy liberális, szabályokra és közmegegyezésekre épülő világban élnek. Jó lenne, ha elfogadnák, hogy ez a világ nincs, nem létezik, és nem is jön vissza soha.

Egy másik dichotómia, amire rámutatsz, hogy rendes értelmiségi pesti ember lenézi a sportot, a rendes sportoló pedig lenézni az olvasgatást, köldöknézegetést. Ez a két szempont is összecsapott az életedben.

Ez egyébként egy új dolog, nem volt mindig így. Amikor apám a Fradiban játszott a kilencvenes években, akkor jóban volt a budapesti éjszakában Cseh Tamástól kezdve, Bajomi-Nagy Györgyön át Kárász Zénóig színészekkel, írókkal, zenészekkel. Aztán ez valahogy megváltozott, mert ma nem nagyon tudom elképzelni, hogy Szoboszlai Dominik Kemény Lilivel sörözik. Egyébként nekem sincsenek vízilabdás vagy focista haverjaim, annak ellenére, hogy imádom a sportot, és rendszeresen sportolok is. Ez elsősorban azért lehet, mert politikailag ellenérdekeltek ezek a rétegek. A sportot egyértelműen a Fidesz pénzeli, a kultúrának az értelmezhető részét viszont mindig is a baloldal vagy a liberális körök támogatták.

Nekem nagyon érdekes volt, hogy a regénynek Óbuda a „díszlete”, mert ahogy írod is „úgy vagyunk szegények, hogy valójában gazdagok vagyunk”.

Ez Óbuda! Hattól húszéves koromig Óbudán éltem, tehát az életem nagy részében, ide jártam iskolába, a Waldorfba, a kerületben fociztam. Óbuda egyfajta olvasztótégelye Budapestnek, a város legjobb és legrosszabb részeiből is van itt egy kicsi. Nekem ez a kerület azt jelenti, hogy a százmilliós, harsánylejtői luxusvilláktól tíz buszmegállónyira már Békásmegyeren vagy a panelek közt. Meg az, hogy nem lehet bejutni ebbe a rohadt városba, csak három átszállással. Amióta az eszemet tudom, arra várunk, hogy kiépítik a fonódót a temetőig, de persze az óbudaiak tudják, hogy ez soha nem fog megtörténni. Pedig ígérte már a Fidesz, a DK, az MSZP, mindenki. Egyébként most belegondolva kicsit bánom is, hogy nem írtam bele a regénybe, milyen érzés, amikor részegen elalszol a 960-as éjszakai buszon és a Csobánka téren ébredsz.

Mikor és hogyan jött létre a Co&Co csoport (coandco.cc), mi a cég története, és miért a Graphisoft Parkot választották az iroda számára?

Cosovan Attila A céget 2001-ben hárman alapítottuk a testvéremmel, Cosovan Tamással és Szabó Zoltán Pál közgazdásszal, aki egy év után kilépett. Addigra megismertem a jelenlévő Ricsit és Gergőt, volt diákjaimat, akik időközben a barátaim lettek. Úgy gondoltam, hogy érdemesebb olyan közösségben dolgozni, amelynek tagjaival egy nyelvet beszélünk, így hivatalosan beléptek a cégbe és ezzel egy másik időszámítás kezdődött. 2018-ban a cég felnőtt korba lépett, tizennyolc éves lett, úgy éreztem, megáll a saját lábán is. Az egyetemi teendőim és egyéb elfoglaltságaim miatt kiléptem. Az együttműködés továbbra is fennmaradt köztünk, nem veszek részt a cég operatív teendőiben, de hatunk egymásra és örülünk egymás sikereinek, közös stratégiai projekteken dolgozunk. A coandco.cc a nevem alatt futtatja az ún. DIS:CO-szemléletet és módszertant, gondoskodik róla, hogy fennmaradjon, én pedig önálló oktató, tervező, szakértő szerepeimben a céges élet esettanulmányaira alapozom cikkeim gyakorlati vetületét.

Óbuda részben tudatos választás volt. Először a XII. kerületben működtünk, mert az közel volt a MOME-hoz (Moholy Nagy Művészeti Egyetem), ahol akkor még tanítottam, és ahová Gergő és Ricsi egyetemre jártak. Én elkerültem az egyetemtől, ők lediplomáztak, az irodát pedig kinőttük. Korábban úgy gondoltam, hogy a cég addig növekedjen, amíg az ügyvezető igazgató maga is tud tervezéssel foglalkozni, vagyis a hétköznapi, egyszerű emberi kapcsolatok híve voltam. Aztán mégis meg kellett lépni a cég növekedésének kiteljesítését, és a Graphisoft Park jó választásnak bizonyult.

Hosszú Gergely Az óbudai Graphisoft Park Magyarország Szilícium-völgye, közel a természethez. Inspiratív közeg. Feng Shui szempontból nézve fontos, hogy mellettünk folyik a Duna, a park a táj domborzati adottságaiba illeszkedik, a központi tó izgalmas elem. Szeretjük Óbudát, mert közel van a nyüzsgéshez, de mégis barátságos és lassabb, mert peremkerület. Körbeveszi a gyönyörű Pilis és a Dunakanyar. A tervezőnek, designernek, művész embernek fontos, hogy el tudjon csendesedni, el tudjon vonulni a gondolataival.

Nagy Richárd Formatervező szakon végeztünk, Attila tipográfia- és tervezőtanárunk volt, diákként is arra ösztönzött bennünket, hogy a nemzetközi pályázatokon az üzenet közvetítésére figyeljünk. A cég kezdetben márkaépítéssel foglalkozott, Attila tudományos kutatásainak hatására változott meg a cégnév is a klasszikus marketingkommunikációról designkommunikációra. Nincs konkrét iparági fókuszunk, az autóipar, egészségipar-healthcare, játékipar, IT-mobilkommunikációs iparág, ipari termelés, sport, turisztika, élelmiszeripar – FMCG (gyorsan fogyó termékek piaca), a bútortervezés, az enteriőrtervezés, így például a dubai világkiállítás arculata, a merchandising mind belefér a profilunkba. Magyarországon jellemzően az egészségiparból keresnek meg minket. Foglalkozunk brandépítéssel, design- és termékfejlesztéssel. Márkastratégia mellett jellemzően designstratégiával foglalkozunk.  A napi formatervező rutinunk organikus kapcsolatban van Attila akadémikus szinten elért eredményeivel, ahonnan szellemi tőkét és támogatást kapunk.

A honlapon a következő olvasható: „hiszünk a DIS:CO-ban, ami a Designcommunication rövidítése. Ez egy olyan gondolkodásmód, amely mélyen integrálja a kommunikációt a fejlesztési folyamatba”. Ez mit jelent pontosan?

Attila A designkommunikáció a 2009-ben megvédett doktori munkám elméleti eredménye, nevezhetjük nyelvi modellnek is. A saját praxisomat és a cégem viselkedését figyelve döbbentem rá, hogy a legtöbb reklámügynökség akkor lép be egy projektbe, amikor már késő, és nem vesznek részt a termék fejlesztésében. Amikor rossz véleménnyel vannak a termékről, nem mondják meg, kommunikációs hazugságot építenek. Az különböztet meg minket a többi piaci szereplőtől, hogy az ügyfelek a márkaépítés és fejlesztés első pillanatában kikérik a véleményünket. Ennek az elméleti vonzata a designkommunikácó, vagyis a fejlesztésbe épített kommunikáció. Az ember minden egyes megmozdulása kommunikációs tartalommal bír, aminek alapja a kapcsolatteremtés, a mi esetünkben ez a tervezői kapcsolatteremtés. A tervezést nem leszűkített formatervezésnek gondoljuk, nem arról van szó, hogy egy tárgyat, terméket, szolgáltatást, vagy egy eljárást egyszerűen szépre tervezünk, hanem az alapötlettől kezdve gondosan valódi és organikus kommunikációs tartalommal ruházzuk fel és rendszerszintű változásokat eszközölünk.  Ebből, a tudatos tervezői kapcsolatteremtésből kiforrott a saját módszertanunk, ami alapján cselekszünk és gondolkodunk, ez a mi filozófiánk, a hitvallásunk: személyes tapasztalatokon alapuló, tudományos módszertanná alakult saját stratégiánk. Az ügyfelek örülnek annak, hogy komolyan vesszük őket és a termékeiket, hogy hozzájuk igazodunk felismerésekkel, eredeti ötletekkel és módszerrel, nem pedig máshonnan átvett adaptációkkal és rutinokkal csábítjuk el őket.  

Gergely A designkommunikációt a cégen belül evangelizáltuk, mikrovallásként tekintünk rá, interdiszciplináris és holisztikus szemléletként, amely Magyarországon egyedüli. Nekünk a tervezői és a designeri attitűd épp olyan fontos, mint a kommunikáció és a pszichológia tudománya és gyakorlata, a gazdasági, közgazdasági és politikai hatások.  Minden feladathoz, a részfeladatokhoz is így állunk hozzá, mert azok is integrálódnak a nagy egészbe. Abban hiszünk, hogy a teremtés korai fázisában érdemes bekapcsolódni a fejlesztésbe, amihez a tervező mértékletes, empatikus magatartása társul, mert a lehengerlő tervező nem hallja meg a megrendelői, tulajdonosi oldalt. Ez tervezői felelősséget is jelent, mert nem kész megoldással dolgozunk, hanem az együttgondolkodás eredményeként születik meg az érték. Ez nem csak klasszikus értelemben vett, a nemzetközi porondon is helytálló terméket vagy termékcsaládot jelent, hanem a kommunikáció területén értelmezhető applikációt, vagy akár egy folyamat optimalizálását.

Attila Azonosulva ezzel a tervezői magatartással, cselekvő bölcsekké válunk, mint az ókori filozófusok. A módszertannak van egy hármas viszonyrendszere: az anyag–anyagtalan viszonya, a túlélés–fennmaradás–fejlődés viszonya, és az állandó változó(k) viszonya. Ezek szimbiózisban állnak egymással. Ha ebbe a körben felvetünk  bármilyen kérdést, és a hármas viszonyrendszer alapján megvizsgáljuk, akkor nagy valószínűséggel megtaláljuk a lehető legjobb és hosszú távon is fenntartható megoldást. A viselkedési módszertanunk alapja a több ezer éves platóni négy sarkalatos erény: bátorság, igazságosság, mértékletesség és bölcsesség. Így rezonálunk az ügyfelekre, figyelünk rájuk, hiszen nem véletlenül maradtak fenn ezek – bár az üzleti diskurzusban egyre ritkábban használt – szavak 2500 éven keresztül, amelyeket mi revitalizálni próbálunk a tervezői és az akadémiai közegben egyaránt.

Milyen gyakorlati példákat emelnének ki ahhoz, hogy érthetővé váljék a szemlélet?

Richárd A DSI (dry salt inhaler) sóinhalátort 2009–2012 között terveztük meg. Az általános sóinhalátor fogalma szemantikai értelemben a betegséggel és a betegségtudattal kapcsolódik össze. A gyerekek nagy kerámia elefántokat használtak, amelyekben a só néhány hónap alatt összeállt a a nedves párával, használhatatlanok lettek. Ha leejtették, összetörtek, súlyosságuknál fogva a gyerekek nem tudták magukkal vinni a közösségbe, mert ciki és a betegségtudatot erősíti. Amit mi terveztünk, az egy kavicshoz hasonlít, elfér a zsebben, irodai asztalon, olyan, mint egy szövegjavító. A tudatos városlakónak azért van szüksége rá, mert jótékony hatása van a városi szmoggal szemben. Tudatos tárgytervezéssel és kommunikációval a kis méretű, zsebre tehető ergonomikus tárgy a megelőzést sugallja a régi nagy méretű, csőszerű tárgyak helyett. A 2014-es Nosiboo orrszívó porszívó is sikertörténet, első évében a megnyert Red Dot díj után Németországban hússzor annyit adtak el, mint itthon, ráadásul mára a céget is safety baby márkaként aposztrofálja a nemzetközi piac, Ázsiában például kategóriateremtő lett. Említhetnénk a 383 nevű magyar szénsavmentes ásványvizet mint populáris termékünket is. A névválasztása és a palack formája játékos, a szám a helyrajzi számra utal, ahol a föld mélyében megtalálható az ásványvíz, a palack alakja 14 oldalú, ami 3+8+3=14, vagyis több szinten kommunikálunk a termékkel, valamint az űrtartalma is így alakult ki. Ez tíz évvel ezelőtt trendteremtő, merész döntésnek bizonyult.

Attila A Gömböcnek, Magyarország legismertebb matematikai csodájának arculatát is mi terveztük. „A Gömböc konvex, homogén háromdimenziós test, melynek specialitása, hogy összesen két – egy stabil és egy instabil – egyensúlyi helyzete van, hétköznapi nyelven egy homogén Kelj-fel-Jancsi.” A gömböc egy olyan állítás, aminek formai és testi vonzata nem létezhetne, és mégis megvalósult. Domokos Gábor nevéhez fűződik, ő keresett meg minket annak idején, hogy mit szólnánk ehhez a márkanévhez, aminek már akkor nemzetközi sikere volt. Mi javasoltuk, hogy ne tartson attól, hogy a külföldiek nem tudják kimondani, mert ez egy bátor névválasztás. A Gömböcöt közösen prezentáltuk a sanghaji világkiállítástól kezdve minden nagy nemzetközi megjelenésen, és képviseltük azt, hogy ez egy átmenet a tudomány és a művészet között. A gömböc felismerése szinte művészeti folyamat volt, amikor a feltalálók köveket szortíroztak a görög tengerparton, kategorizálták, nem csak képleteket írogattak táblákon, volt egy empirikus vetülete is, ahogy a homogén test meg tudott fogalmazódni. Termékeink közül Magyarországon ismert még a Teqball is (a labdarúgás és az asztalitenisz kombinációból kialakuló sportág számára használatos ívelt asztal), amelynek márkaarculatát, formatervezését, kommunikációs anyagának teljes palettáját mi terveztük.

Richárd A feltalálók az első digitálisan megtervezett formával kerestek meg minket, ami szép volt és exkluzív, de nem volt praktikus.  A designkommunikáció hatására az alapértékekben megegyeztünk, és mi terveztük meg a végső, sikeres formátumot, amely x lábával illeszkedik a sportra jellemző tulajdonságokhoz, nem akad bele a játékos lába, megfelelő felületről pattan vissza a labda. 

Ami a Gömböcöt illeti, Magyarországon mai napig kevésbé ismert, viszont nemzetközileg óriási karriert futott be. Vlagyimir Arnold matematikus súgott a két feltalálónak, Domokos Gábornak és Várkonyi Péternek, hogy létezhet olyan homogén test, aminek két egyensúlyi pontja van. Ezért Vlagyimir Arnoldnak ajándékozták az első számozott Gömböcöt. A sorszámozás lehetőségét velünk együtt valósította meg a feltaláló páros. Akkor még CNC és egyéb rendszerekben nehéz volt a gyártás, ezért csak 3D nyomtatással lehetett kivitelezni. A bonyolult gyártástechnika miatt az egyes számot be tudtuk Rapid Prototyping technikával gravírozni az első tárgyba. Mára már a világ legnagyobb egyetemei saját számozott Gömböccel rendelkeznek. A sorszámozott Gömböc befutotta saját életpályáját, tehát ez nem csak egy matematikai képlet, hanem egy designba integrált kommunikációs stratégia, ami összeforrt a Gömböc létével. További hozzáadott értékkel bír az, hogy megkeresett minket a Magyar Filatélia Vállalat is, hogy tervezzünk különleges bélyeget, amely a Gömböc legjellegzetesebb mozgási fázisait tartalmazza. Ez egy mozgó bélyegfüzet, amely forgalmi bélyegív formájában a Magyar Posta különleges terméke, ezért Magyar Termék Nagydíjjal jutalmaztak minket. 

Mi az, amit különösen maradandónak tartotok a cégben?

Richárd A több mint négyszáz projektünk közül mindegyiknél alkalmaztuk a designkommunikációt, interdiszciplináris megközelítésben szem előtt tartjuk az embert és a fenntarthatóságot is, így több millió általunk tervezett – a világon szinte mindenütt – piacon lévő termékünk nem avul el egy-két év alatt, formájuk, valamint emocionális és használati funkciójuk évtizedekben mérve is időtálló. Ez nem minden iparágban megvalósítható (pl. a mobil és IT piacon túl gyors a technológiai elavulás), de a többi iparágban (sport, háztartási eszközök, játékipar, stb.) sikerült megoldanunk.

Attila A lecserélhetőség kultuszának korában talán furcsának tűnhet, hogy egy designer, egy marketinges nem szeretne mindent rövid lejáratúnak tudni.  Én hiszek az időtálló tervezésben, a folyamatos változás közepette az időtálló állandókban is, a túlélés–fennmaradás–fejlődés hármasában, a fenntarthatóságban mint értékben, abban, hogy meg lehet találni az optimális fogódzót a tervezésben és a fejlesztésben, amelyből végül olyan vizuálisan is értelmezhető márka-termék-szolgáltatás születhet, ami maradandó. 

Gergely Az Attila által képviselt designkommunikáció-metodika tehát olyan, mint egy diszkógömb: ezernyi reflektáló képpont és tükör, gondolatokat szív magába és szór szerteszét. Kitalált valamit, amire empirikus úton jött rá, és amit egyetemen tanít, és amely módszerről tanszéket neveztek el a Budapesti Corvinus Egyetemen. A cégünk növekedett, az ugrásnak van pozitív és negatív hozadéka, de azon nem változtattunk, hogy ezt a módszertant továbbra is hitvallásnak tartjuk és hivatkozunk rá. (link: www.coandco.cc) 

Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója avatta fel a szobrodat november 22-én az óbudai Graphisoft Park irodaépületei közötti területen. Az erről szóló hír ugyan megjelent néhány lapban, de elgondolkodtató, milyen ritkán esik szó szobrászatról, szoboravatásról, talán szobrászati kritika nem is igen létezik. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Petőfi Sándor egyik sora ugrik be erről elsőnek, a „Sors, nyiss nekem tért…”. Azért szeretem ezt a sort, mert a lehetőségek esélyét a tér fogalmával köti össze. És ez nemcsak költői, hanem történeti megállapítás is. Úgy sejtem, Magyarországon ez a polgári tér hiányzik az életünkből. Fiatalkoromban Franciaországban döbbentem először arra, mennyiféle szobor jön szembe velem folyton a városban, jók és kevésbé jók, de szinte mind kiváló tereken – és egyszerűen megvan ott a társadalmi létezés valódi köztere. Nem politikai köztér, hanem polgári tér, ahol nem járnak autók, ahol találkoznak és beszélgetnek az emberek. Ilyen agora-jellegű beszélgetős hely, amit a polgárok maguknak hoznak létre kifejezetten emberi interakciókra, és nem az állam ügyeivel való foglalkozásra vagy politikai tiltakozásokra, és ez a tértípus nálunk nem nagyon alakult ki. 

Számomra a szobor a tér ünnepe. Igaz, amit Lyka Károly írt a 19-20. század fordulóján a Budapesten szaporodó szökőkutakról, hogy csak óvatosan, ne pazaroljunk, nagy dolog, ha feltör a víz! Azt meg kell ünnepelni, ezért nem lehet összevissza szökőkutakat csinálni. Ahogy nem lehet összevissza Szent István-szobrokat se gyártani. Van, ahová szobor kell, máshová pedig közterület-rendezés, fásítás, padok, és csak ezután lehet szoborról beszélni.

A szobrászat akkor tud megjelenni a városban, ha az építészet, a design és a művészet közös terében nyer értelmet ez a tevékenység.

Összefoglalva: a köztér fogalmának tisztázása hiányzik az életünkből. Ez lenne a feltétele a szobrászat kritikájának is. Igaz, képzőművészettel foglalkozó valódi művészetkritika sincs nálunk, inkább művészet-ismertetés van helyette, pedig az irodalomkritika, sőt, a zenekritika is élő műfaj. Bár most már legtöbben városokban lakunk, mégis ebben a dologban szinte az alapokról kell indulunk. Gondoljunk bele, ha valakinek ma egy köztér, egy épület, vagy szobor elemzéséből kellene érettségiznie – most még egészen idegen ötletnek tűnik. A saját létezésünk tereiről alig van közös diskurzusunk.

Visszatekintve a saját életutadra, szerinted mikor kellett volna jobban kiállni a szobrásztért?

Igyekeztem kiállni. Nemcsak a szobraimmal, de most, amikor beszélünk, akkor is ezt teszem. Az első alapos elemzésre szoruló mély és nem feltétlenül politikai mező a „nyelvében él a nemzet” toposszal foglalható össze.  Szerintem viszont kultúrájában él a nemzet. Azt hisszük, hogy a képzőművészet nyelvi struktúrák leképezése, és emiatt azonosítjuk az emlékműveket a szobrászattal. 

A tér és forma viszonyáról nehéz beszélni, ha nem építünk mögé komoly művészettörténeti és filozófiai struktúrát. Jelenleg problémát jelent a művészet értelmezése, és az is, hogy akik művészetelméletet tanulnak, azok legtöbbje sohasem végzett vizuális területen alkotómunkát, nem szerzett ezen a területen személyes tapasztalatot. Képzeld el, mi lenne, ha azok, akik zeneelméletet tanulnak, sohasem zongoráztak, sohasem énekeltek volna. Nálunk a képzőművészeti tevékenységre adott reflexiók emiatt többnyire irodalmi szemléletű reakciók maradnak. Verbális, fogalmi alapon beszélünk a művészetről, de nagyon nehezen tudunk beszélni színekről, színtanokról, kompozíciós jelekről, térről, formákról. A szobrászat számomra térstruktúrák értelmezése, annak a definiálása, hogy a térrel milyen viszonya van valaminek. Készítettem magam is olyan emlékművet, aminek komoly nyelvi strukturális háttere van, de ha nincs valódi formai szerkezete, ha hiányzik az anyaggal való viszony meghatározása, a kivitelezésnek, a technológiának az értelmezése is hiányzik a műből, akkor az csak egy üres fogalmi buborék. Emiatt van, hogy Magyarország közterein ma az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek felnagyított porcelán nippjeit látjuk, édesített politikai szószokkal leöntve.

A Graphisoft Parkban felavatott szobrod nem politikai térben van, legalább is a helye szerint, hiszen az egy köz felé megnyitott magánterület. Viszont 11 éve készült a Lánchíd elemeiből, s ettől úgy érzem, mégis van valami kapcsolódása a politikai térhez. Mit gondolsz te erről?

Harminc évvel ezelőtt Dunaalmáson vettem hulladék köveket, két törött kőhasábot. Egy daruval felpakoltuk a teherautóra, és elvittük Budapesten arra a telepre, ahol dolgoztam. Éveken át néztem a köveket, hogy mit is lehetne megfaragni belőlük, mikor felsejlett bennem egy kompozíció. Két hosszú törött elemből elkezdtem lassan egy kompozíciót kialakítani. Eközben egyszer átmentem a Lánchídon és megláttam rajta mellvédköveket, és megdöbbentem, ez ugyanaz a szín és ugyanaz a forma. Rájöttem, hogy ezeket a köveket vagy a második világháború után, vagy a ’78-as felújításnál cserélhették le. Nemrég újra volt felújítás a hídon, és ott láthattam a köveim helyén az újabb kő pótlásokat. Részint meghagytam a mellvédek eredeti külső ívének a felületét, és innentől kezdve elfogott egy fura érzés. „Megújítva megőrizni” – ez volt a vezérlő elvem: fölemelem, kiemelem és megőrzöm.

Nekem a kő sokat jelent, a gránitokat különösen szeretem, így már egy emlékezetőrző szobor ez.

Tehát igen, van politikai tere, ezért kértem meg Bojár Gábort, hogy ő avassa fel a szobrot. Amit mondott, annak is volt társadalmi felhangja. Ugyanis a jelenlegi időszakban a polgárság nemhogy nem uralja, de nem is képes ellenőrizni az államhatalmat, a gazdasági újraelosztás dominánsan államcentrikus, így a köztér funkciója is visszaszorul.

Mégis, úgy gondolom, hogy a Graphisoft Park most egy olyan tér, ahol a magántőke a saját jogán tud példát mutatni. Ezért volt izgalmas ez a lehetőség, hogy itt, a Graphisoft Parkban állíthassam fel ezt a szobromat, ahol egy komoly kortárs szobrászati gyűjtemény jött létre az elmúlt évek során. Képzeljük el, milyen jelentős dolog valójában, hogy egy magánterületen jött létre egy bárki által látogatható közpark, amelyben a kortárs építészet házait, és a jelenkor szobrait nézhetjük meg. Ez számomra a szabad polgári tér egyik jelentős helyszíne Budapesten.

A gondolkodásmódoddal is kapcsolatban áll az emlékezet, a megőrzés gesztusa, és a szobrászatnak is van egy ilyen funkciója, hogy emléket állítson. Ez a szobor mire emlékeztet minket?

Onnan indult a beszélgetésünk, hogy van-e nyelvtanunk, nyelvi képességünk a szobrászat tevékenységének leírására. A szobrászat tevékenysége több különböző műfajból áll, és ha nem különböztetjük meg ezeket, akkor zűrzavarok keletkeznek. Nagyon leegyszerűsítve a következő négy szobrászati fogalmat kell elkülöníteni: a politikai emlékmű, az emlékjel, a köztéri giccs, valamint az autonóm szobor fogalmait.  A Hősök terén a Milleniumi emlékmű, ahogy azt a neve is mutatja, egy emlékmű. A Slachta Margit emlékére mostanában készülő kortárs alkotás, két fiatal alkotó munkája, egy nagydarab tömbvas a Duna-parton, ami a rakpart kőfalán fog korrodációs nyomot hagyni, ez egy emlékjel. Ahogyan a botlatókövek, vagy az egykori budapesti gettó határának jelzései a VI. kerületben, ezek is emlékjelek. A budapesti Madách téren álló Sisi-szobor pedig egy formai közhelyekből összetákolt giccs. Ezektől kell elkülöníteni az autonóm szobrászat fogalmát. A Graphisoft Parkban felavatott szobrom autonóm alkotás.

De mégis emléket állít valaminek, nem?

Igen, de talán több annál. Ez egy autonóm szobor. Csak utal egy közösen ismert eseményre, emlékeztet a kövek eredetére, de nem csak ezzel üzen. Ez azért fontos, mert itt a fogalmi üzenet dominanciája háttérbe kerül. A formáival, a karakterével is üzen, és azzal is, hogy ez szobor  történelmi értékkel bíró kövekből áll. Kortárs téri problémát vet fel, a két nagy darab kő szinte kibillen a térben, és mégis megáll. Aki odalép ehhez az alkotáshoz, azt megérinti valami mély érzés, amelyet a gyerekkorban még ismertünk: hogyan is állhat meg ez a dolog? A nagy térben ott áll egy majdnem négy méteres talány, amelynek a jelentését, éppen aktuális üzenetét már csak az egyedi néző tudja megérezni. Ez az autonóm munkák lényege: mindez már nem egyszerű üzenet, hanem sok-sok kérdőjelből összeálló egyetlen felkiáltójel, amely egy olyan mondat végén áll, amelyet csak az önálló véleménnyel rendelkező néző tud megfogalmazni magának. 

Azért szereted a követ, mert múltja van?

Igen. Az anyaggal dolgozom, és ennek az anyagnak van üzenete, ilyen értelemben sajátos adathordozó a szobor. Az én médiumom, a gránit egy mélységi magmás kőzet, amely nemcsak több millió évet, de a földköpeny különböző mélységeit is megjárta már. Csodálatos dolog elképzelni is, szinte az idő egy sűrű, kemény szeletét kell megfaragnom, amikor egy gránit szobrot készítek el. Anyagcentrikusan dolgozom, miközben nagyon komolyan veszem a digitális jelent is.

Például most állítom össze az új website-om, de biztos vagyok benne, hogy ez a website nem fog annyi ideig élni, mint egy szobrom vagy festményem. 

Milyen személyes kötődésed van a III. kerülethez, ahova most szobrod került? 

Gyerekkorom egy részét a Római-parton töltöttem. Édesanyám a Statisztikai Hivatalban dolgozott, apám gépészmérnök volt, a családunk a Római-partra járt ki evezni. Nyaranta most is kijövök kajakozni, és néha, ugyan már feljebb, de a Duna-parton alszom. A Dunát jól ismerem, félek is tőle, látom az erejét, de átúszom, ha kell. Nagyon becsülöm a Római parti életet, a Fellinit, a parti helyeket, szeretném, ha megmaradna ilyennek a most még létező kulturális árterek világa. 

Most a Jurányiban ülünk, a műtermedben, ahol festeni szoktál, de működik itt egy általad vezetett ’laikusoknak’ szóló rajziskola is. Hogyan alakult ki ez a tevékenységed?

Csak az laikus, aki még nem kezdte el a munkát. Ez az iskolánk hangsúlyozottan nem egyetemi felkészítő előképzés, még akkor sem, ha időnként előfordul, hogy egy fiatal tanítványunk aztán egyetemre megy innen. Inkább azoknak szól, akik szeretik ezt csinálni és fejlődni szeretnének benne. Járnak ide építészek is, van két orvosunk, a legfiatalabb csoporttag 16 éves, a legidősebb 75 év körüli. Ez egy meglepetésekkel teli út. Ez a szép a tanításban, hogy egy idő után megszületnek olyan dolgok is, amelyeket nem vársz, abszolút nem számítottál rá, és egyszer csak oda kerül a vászonra valami nagyszerű. A Covid után különösen másképp gondolok erre.

A Covid min változtatott?

A Covid alatt, aki túlélt, az mind művész lett. Megnőtt az értéke a művészi önkifejezésnek, a szabadidő értelmezésének. Nem az ábrázolás, nem a professzionalitás lett a fontos, hanem a saját énemhez való viszony kiterjesztésének jelentősége. Hihetetlen volt, hogy milyen sokan táncoltak, olvastak fel verset bezárt szobákban, alkottak végtelen kreativitással és tették fel a közösségi felületekre ezek újabb és újabb bizonyítékait. Fontos dolognak tartom, hogy ebben a modernitásban miként tudjuk megőrizni a saját magunk identitását, és az egyéni kreativitás megőrzése is az identitásunk része.

A Széchenyi Lánchíd és Hitel-Világ-Stádium után egyértelmű, hogy egy polgári társadalomnak kell kiépülnie ahhoz, hogy működőképes, versenyképes, fejlődőképes világban élhessünk. De ennek gazdasági formája, a kapitalizmus, néha bedarál minket. A magánélet szentsége és belső misztikuma, az univerzummal való kapcsolata, az emberi élet lényege, a szenvedések és a háborúk: gyerekkorunktól kezdve nézünk szembe ezekkel a kérdésekkel. Valahol itt van a művészet lényege, hogy nem bújunk el a feladataink mögé, nem engedjük ledarálni magunkat. 

Miért fordultál vissza a festészethez, hiszen eddig folyamatosan térrendezésről beszéltünk, arról, hogy a tér, illetve a tér dramaturgiája izgat? 

Eredetileg festőnek készültem. Az elmúlt időszakban ez a tevékenység különösen foglalkoztat, és a Covid alatt kezdtem festeni egy sorozatot a zsidó imakendők nyomán.  Mindegyik kép egy-egy zsoltár szövegét is megidézi. Készítettem egy táblázatot 150 zsoltárról, és mindig kihúzom a táblázatban azt a számot, amely zsoltár száma az elkészült a festményhez kapcsolódik. Nem sorrendben, hanem az érzelmeim mentén haladok. Hatalmas kihívás ez nekem, még 30 képre van távlatom ebben a sorozatban. 2024-ben két kiállításom is volt ezekből. Az egyik a Rumbach zsinagógában, a másik a Kahan Art Space-ben. Erősen foglalkoztat, hogy szinte szobrászi felületek jelennek meg a festményeimen, de egy redukált, hideg színskála szűrésében. Talán ezt is elmondhatom: a színek is megszűrnek engem, sejtetik azt, hogy ki vagyok.

Lássuk be, a csiga nem épp sztár alkat. Puhatestű (nyálkás!), véletlenül sem antropomorf, bőrizomtömlővel, vagyis úgynevezett haslábon közlekedik. Csúszik. Csíkot húz. És ráadásul hímnős. Egyetlen, gyerekszemmel is értékelhető tulajdonsága a hátán hordott háza, na, abban van valami, meg a csápjában, ami valójában tapogató, és amelynek általában a végén található a szeme. Nem véletlen, hogy nem túl sok gyerekversben szerepel, amelyben mégis, abban a gyerekek mindenképp a házból való kijövetelre akarják rábírni („Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki”, illetve „Csigabiga, told ki szarvadat, ha nem tolod, összetöröm házadat”). 

Ha nagyon eminensek akarunk lenni, felsorolhatjuk az alábbi tényeket: 1.) Lázár Ervin Berzsián és Dideki nevű hősei közül Dideki az egyik csigacsalogató félrehallásának köszönheti nevét. 2.) Időről időre szárnyra – közösségi médiára – kap a híresztelés, hogy az „ég a házad ideki” sor jelentése nem az, hogy a csiga otthona lángol, hanem hogy az ég, az égbolt volna a háza. Ez hülyeség, bár nagyon költői. 3.) Természetesen Gryllus Vilmos megénekelte a csigabigát is, és természetesen négy sorban is sikerült valami igazán kedveset mondania („Lassan jár a csigabiga, / táskájában eleség. / Várja otthon lánya, fia, / csigabiga-feleség.”) – én legalábbis mindig meghatódom ezen a csigabiga-feleségen. De slussz-passz. A csigabiga nem menő. 

Vagy oké, esetleg nyelvész körökben. A „csigabiga” úgynevezett ikerszó, létrejöttének módja: ikerítés. „Biga” szó nem létezik, és akinek mégis eszébe jut Biga csiga és Batka manó („batka” sem létezik önmagában), az nyilván a nyolcvanas években volt gyerek. Elég! Székely Szabolcs A csiga, aki nem talált haza című könyvéről szeretnék beszélni, és minél többet okoskodom, annál nehezebb lesz összekötnöm a bevezetést a tárgyalással. Most kezdjem azzal, hogy Székely Szabolcs 1983-ban született, tehát a nyolcvanas években volt kisgyerek? Vagy egy merész asszociációval (csigabiga-feleség) állítsam azt – amit egyébként már állított kritikus –, hogy a csigás mesekönyve „logikus folytatása” a 2021-ben megjelent hitvesi verseket és életközepi reflexiókat tartalmazó verseskötetének, a Beszélgetés történetének? Időzzek el költői képeinél? Nyelvi, formai bravúrjainál, amelyeknek része lehet akár a félrehallás is?  Kanyarodjak a félreértések felé? Vagy nyögjem ki végre, amit rögtön az első bekezdés után megtehettem volna, hogy verses meséjének cselekményét a csiga legfőbb attribútuma, meszes váza, vagyis a háza alakítja, illetve az a képtelenség, hogy Dömper nevű főhőse (nem meztelencsiga!) nem talál haza?!

Dömper nem talál haza. Ezzel is kezdhettem volna. „Akkor ezt most hagyom, hogy megemésztődjön.”

Amíg tart a csodálkozás, elmondom, hogy Dömper eredetileg házi használatra született, Székely Szabolcs a nagyobbik kisfiának találta ki a figurát, akiből a MÁV Szimfonikusok felkérésére lett utcazenész – a megrendelés természetesen csak zenei témájú, havonta közölhető versre vonatkozott, nem utcazenész csigára. Én magam az első pillanattól (2021. szeptember 30.) a mese híve lettem, és nagyjából úgy vártam hóról hóra a folytatást, ahogyan mintegy 180 éve várhatták a Pesti Divatlap olvasói bizonyos Kukoricza Jancsi kalandjait. A János vitézzel való összevetés nem túlzás: Székely Szabolcs nem véletlenül választotta elbeszélő költeményének formájául az ütemhangsúlyos, felező tizenkettes verselést, amelynek rímképlete: a a b b. Míg Kosztolányi Petőfi művét a magyar Odüsszeiának nevezte, addig Székely művét sorozatokhoz hasonlítja a kritika – mindkét meglátás arra világít rá, hogy a főhős útnak indul, és természetesen hosszú, rögös és kanyargós úton ér célba.

Röviden összefoglalva: 

„A célszemély – Dömper, hogy megnevezzem őt –

egy motivációs trénerhez ment előbb,

de az imádkozó sáska után egyből

lerohanta vagy egy féltucat sünrendőr,

őrizetbe vették volna, csakhogy éppen

arra járt Kóbor, és elhozta, egészen

ide, a rétre, a demonstrációra,

Dömpernek Jungnál is volt valami dolga,

az imént jött fel a terapeutától – 

szóval ennyit tudtam meg eddig magáról.”

Ezzel a summázattal amúgy Fürge, a magándetektív lepi meg Dömpert, aki önként ajánlotta fel szolgálatait az otthonát nem találó csigának, majd alkalmazva az ilyenkor szokásos nyomozati módszert, követte célszemélyét. Amitől persze Dömpernek nem lett meg az otthona, Fürgéről, a gyíkról viszont kiderül, hogy sokadik szakmájában vall kudarcot épp. 

Fürge gyarlósága megejtő mind Dömper, mind az olvasók számára. És éppen az az egyik legfőbb erénye Székely mesekönyvének, hogy – az állatmesék hagyományának megfelelően – az „embertelen” (értsd: ember nélküli) világban rendkívüli pontossággal ábrázol mindent, ami emberi. Hogyan is teszi ezt? Először is gyorsan tisztáz mindent, amin egy kekec (gyerek)olvasó fennakadhatna. Például: „eléggé komplikált / csigavégtagokkal pengetni egy gitárt” – mondja, „szinte lehetetlen, tenném hozzá rögtön / mázli, hogy csigánkat mesébe kell szőnöm”. „[E]gy mesében pedig bármi megtörténhet” – szól az alapvetés. De nem titkolja azt sem, „hogy a szent Természet alkot ily csodákat: / szóval a csiga, az kétivarú állat.” Másodszor teremt egy viszonylag egyszerű alaphelyzetet: Dömpert meghívják a Singing Birds című tehetségkutató előválogatójába, ahová ő gitárosul el is indul, ámde hatalmas vihar kerekedik, s miután megsegít egy ázó-fázó szöcskebébit, maga kerül bajba, és „sajgó puhatestben ébred tudatára”. Eszébe jut a show, ahová elindult, a gitárja, ami összetört, a pótgitár, amiért haza kellene ugrani… és nem jut eszébe, hol van a haza. Innentől kezdetét veszi a csiga-odüsszeia, s még mielőtt Fürgével találkozna, már hajléktalannak nézik, letartóztatják, megszökik… 

A mesekönyv másik erénye a nyelvi pontosság. Ez persze szorosan összefügg az előbb említettel: a szereplőkről beszédjükből, beszédmódjukból derül ki, milyenek is valójában, és Székely tökéletesen alkalmazza a jellemábrázolásnak ezt a módját. Annak ellenére, hogy hősei – értelemszerűen – versben beszélnek, sehol egy fölösleges szó, sehol egy rímkényszer alakította fals gondolat. (És a narrátor sem fecseg fölöslegesen – néha úgy tesz, mintha, de olyankor is irodalmi hagyományokat léptet működésbe, például seregszemlét tart, vagy kifejt egy hosszabb hasonlatot, létrehoz egy allegóriát.)

Az emberi világot karikírozó helyzetek és megszólalások engem mint felnőtt olvasót rettentően szórakoztattak: a sünrendőrök rendőrségi bikkfanyelve; az imádkozó sáska körüli közösség, amely véletlenül sem akarja szektának nevezni magát, és amely a pozitív gondolkodás jegyében negatív és kirekesztő; a politikai szócsűrés-csavarás;  az „alvilági kaland” Jungnál, a terapeuta vakondnál; a tehetségkutató, amely kéjes örömmel mutatja be a tehetségtelenséget… mind-mind ismerős, és Székely Szabolcs érzékeny ábrázolásmódjának köszönhetően kellőképpen és kellemesen humoros. Hogy egy gyerek vajon érti-e az ábrázolt jelenségek minden aspektusát? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha nem, akkor sem veszíti el az érdeklődését, hiszen a rögös út minden egyes döccenője: kaland, amely bonyolítja a cselekményt. 

Ráadásul – míg az ilyen-olyan tömegekkel való találkozások valóban nem sülnek el a legjobban – az „emberi” (vagyis állati) kapcsolatok gyönyörűen alakulnak a könyvben. Például, ahogyan Sün Sarolta a szelíd, agressziómentes kommunikációjával lecsillapítja a fogva tartott Dömpert, ahogyan Dömper meglátja Saroltában az egyenruha mögött az egyéniséget, majd végül ahogyan Sarolta szívében győz az együttérzés, és szökni hagyja – mit hagyja! szökésre biztatja! – Dömpert. Vagy ahogyan a könyv elején bemutatott, nem a civil-egyenruhás szembenállás, hanem a baráti érzelmek aránytalansága miatt felemás Csöpi–Dömper viszonyban a történet végére helyre kerülnek a dolgok. 

Végül Dömperben magában is – szó szerint és képletesen is – helyre kerül minden. A helyreállt értékrendnek, a minden értelemben vett önmagára találásnak az egyébként sziporkázó szövegben szívszorító magasságai és mélységei vannak. Jól példázza ezt az a megszólalás, amelyben a felnőtt olvasók egy József Attila-parafrázisra ismerhetnek, de a gyerekek is elgondolkodtató filozófiai problémára lelnek („A házam itt volt a hátam mögött, és én / megkerültem érte a világot”). 

Kiknek ajánlom a könyvet, ha folyton kitérek a felnőtt- és a gyerekolvasatra? Túlzás nélkül: mindenkinek. A kiadó a könyvet 6+ -osként jelölte meg (talán elsősorban a verses forma miatt). De Horváth Ildi illusztrátor kedves illusztrációi – az igenis gitárját pengető, majdhogynem antropomorf csigával, akinek van ugyan valami nyúlvány a fején, de az arcán igazi nagy rajzfilmes szem ragyog – akár kisebbek kezébe is valók. Akkor ez becsapás volna? Marketingfogás? Nem hiszem, sőt úgy vélem, nem áll távol a szerző szándékától sem, aki egy, a közelgő vihar elől a játszóról az óvodába visszaigyekvő Csiga csoportot is bemutat („Hahó, Csiga csoport! Indulás, de rögtön! / Mindenki ügyesen párba rendeződjön, / induljunk vissza az óvodába máris. / Hadd ne kelljen külön kérnem Bandikát is!”). Szerintem Székely Szabolcs úgy gondolta, hogy a mese mindenkié, és nem porciózta a mondanivalóját aszerint, vajon melyik gondolat hány éveseknek való. Nekem személy szerint ez a hozzáállás rendkívül szimpatikus, s bár a „vagy multitasking, vagy prokrasztináció” sor egy prológusban kicsit talán túlzás, a Szupercella és a Kevésbé szuper cella címek akkor is teljesen szuperek, ha igényelnek némi magyarázatot.

Többször említettem irodalmi hagyományt, eposzt és magyaros elbeszélő költeményt – végezetül hadd jegyezzem meg, hogy A csiga… nemcsak évszázadokkal ezelőtti művek előtt tiszteleg, „teleszkópos szemét” a kortársakra is veti, és nem hagyja említetlenül a verses mesék tekintetében valóban megkerülhetetlen Varró Dánielt sem – akinek kötetei mellett egyenrangú társként foglalhat helyet a könyvespolcon Székely Szabolcs verses mesekönyve. 

Székely Szabolcs: A csiga, aki nem talált haza, Móra Könyvkiadó, 2023. (Horváth Ildi illusztrációival)

Péntek Orsolyának

Forgatod a fejed balra és jobbra, két hiány között, mint az egyszeri egérke a viccben, – vágod? –, ez az egérirtás takarékos verziója, még hozott szalonna se kell hozzá, mint egykor Varsányinénak: se Isten, se Haza, és már vágja is el a nyakad a zsilett, ez a földszintes guillotine.

 Akkor tehát a Család maradt meg az egész hóbelevancból, a régi iskola, kipróbált bútordarab. Pluszba rá még, hogy kiderült – „brit tudósok kimutatták” stb –, valójában rokonok vagyunk mindannyian, akik élünk még ezen a Földön, nem annyira Móricz, mint inkább a Teremtés könyvének értelmében, ha nézel visszafelé, és lemész Alfába, minden család története egyetlen közös homályba vész, kezdhetnénk akár Ádámtól és Évától, nyolcmilliárd karakter, és még mindig növekszik, exponenciálisan. 

Vagy vegyük a csonka gúlát, azaz a másik, a racionalista elbeszélést, evolúciónak hívják: uzsgyi, vissza tehát Afrikába, a mai Szudán egykori helyére, ahonnan kábé egymillió éve elindultak az  erektált homók (gyengébbek kedvéért: Homo Erectus), azaz mi mind, nyolcmilliárdan. 

Igen, aranyapám, a te Köbükid is Afrikából jött, nemcsak az egész középpálya, ha tetszik ez neked a B-középben, ha nem. Hogy arról az aggasztó állapotról ne is beszéljünk, amikor tegnap, azaz úgy hetvenezer évvel ezelőtt a számunk írd és mondd, 2000-re, azaz kétezerre fogyatkozott. Feltéve és megengedve, hogy mindannyian az MTK-nak drukkoltak, még mindig félház lenne a Hungária körúti betonsilóban, ha és amennyiben az akkor már létezett volna.

A tudomány az ilyet úgy hívja, hogy palacknyak-hatás, átmenetileg beszűkült a szegényes génkészletű populáció, egyéb se hiányzott, most aztán ne csodálkozz, ha olyanok lettünk, amilyenek vagyunk. „Ez van, ezt kell szeretni”, ahogy Víg Mihály is énekli, az alkalomhoz illő szomorúsággal, igaz, azt is hozzáteszi, hogy „ez is jobb, mint a semmi”, lásd még se dió, se mogyoró.  Jó, de végül is mi az, hogy család? Kérdezzük meg anyánkat, jó szokásunk szerint, kérdezzük meg anyánk nyelvét, konkrétan az Etimológiai szótárt:

„család – ‘szülők, gyermekek, valamint közelebbi és távolabbi hozzátartozók vérségi közössége’; ‘gyermek mint családtag’: négy családja van; ‘leszármazási alapon összetartozó lények vagy képződmények együttese’: méhcsalád, a rózsafélék családja; szócsalád; a finnugor nyelvcsalád. Származékai: családi, családias, családos, családtalan. Szláv jövevény, a legtöbb szláv nyelvben megvan a cseljad ‘háznép, egy család gyermekei’ jelentésben; az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni.”

Szóval a szlávok nélkül családunk se lenne, ez a szó volt a bonus track a fehér lóért,   hozzácsapták a tótok, vagy még korábban, ki tudja ma már,  enélkül csak makognánk össze-vissza és mutogatnánk fűnek-fának, mint Attila, csak szittyául, legjobb esetben kézjelekkel próbálnánk megérteni magunkat. Gratulálok!  Vagy, ha töröljük a szláv változatot,  marad még egy másik szó, de az is csak jövevény, a família, tessék,  megint a latinok, megint Aquincum, helyben is vagyunk, Óbudán.

Kimentem tehát az utolsó napfényes őszi napon, oda, ahol elkezdtem ezeket a leveleket, Aquincumba, családlátogatásra, szórakozott osztályfőnök, kizökkent az idő, ó kárhozat, elkéstem vagy  kétezer-háromszáz évet. (Már fél három? Milyen hamar elmúlt egy év, Tandorival szólva.)

Azt feltételeztem ugyanis, hogy ha már a régi görögök is ismerték a családot, akkor a rómaiak pláne, kihajtatok a hévvel, ingyért, és aztán, hedonista nyugdíjas, szolidan dőzsölök, azaz  élve a nyugdíjas-jegy páratlan előnyeivel,  megvizsgálom az egykori települést, illetve, ami maradt belőle, néhány régi kő, újabb romok, múzeumi darabok. Az volt a rafinált tervem, hogy összeugrasztom a múltat a jelennel, keresek egy régi családot, remélve, hogy látok majd újat is, régi és új kommersz ellentétére vagy meglepő hasonlóságára vágytam, legyen a Család – Tézeusz hajója, mindenkit kicserélhetsz, az összes régi Halottat új Szülöttekre, és az egész mégis ugyanaz marad, ez volt az úgynevezett hipotézis.

Beszélik, a nagyapám, anyám apja, aki évekkel a születésem előtt meghalt, kiváló szakács volt, de ennek ellenére vagy talán éppen ezért, egy alkalommal beledarált valamennyit a jobb kezének középső ujjából a fasírtba, roncsolt körömmel járkált azután, és ha éppen dologtalan volt, és teszem azt, sétálva korzózott, a háta mögött összefogta két kezét, a ballal a jobb csuklóját lazán átkulcsolva, ettől kicsit előredőlt, pont úgy festett, mintha filozófus volna, aki legott megoldja a megoldhatatlant. Ugyanígy járkáltam állítólag én is, négyévesen, mit sem tudva a halott nagyapámról, a falról kapartam titokban a meszet, a gyerekágy rácsának rejtekében, meggyűlt ugyanaz az ujjam, levették a körmöt, rosszul nőtt vissza, rettenetes karom a gyönyház dombocska helyén, szégyelltem vagy védtem, ki tudja, valamiért ugyanazt találta ki a test, mint a nagyapámé, mentem, némileg előre dőlve,  nevetség tárgyaként, éppen, mint egy filozófus, a bölcsesség pici kedvelője. Hogy ez lenne például a család, a rafináltan újragyártott egyszeri, kínai hamisítvány az eredeti helyett, Tézeusz hajója. Vajon a nagyapám álmát láttam a műtőben, négyévesen? Alacsonyan repülök, amerikai katonai temető fehér szabvány keresztjeinek végtelen rasztere fölött, pedig még soha nem jártam temetőben, amerikaiban meg végképp nem, és annak sincs semmi esélye, hogy képen láthattam volna ilyesmit. 

Azonosítás-elméleti vizsgálatot kell végeznem! – jutott eszembe hirtelen a megfelelő kifejezés, és csak némi kutatás kellett a Memória sívó homokjában, és Erdélyre találtam, egy ideje olyan vagyok, mint egy sznob Móricka, mindenről Erdély jut eszembe, „Ha ugyanolyat látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom. (…) Ha ugyanazt látom, azt gondolhatom, hogy mást látok, ami ugyanolyan. (…)  Ha mást látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom megváltozva.”

A Festő házában, Aquincum úgynevezett büszkeségében, melyet telente csak napi háromszor, és akkor is percekre nyitnak meg a látogatók számára,  hiába kerestem a Családot, mindenféle alakok álldogáltak gipszből, magányosan, inkább cselédeknek látszottak, mintha ezek elmentek volna otthonról, kitámolyogtam a romok közé, papundekli legionáriusok szórványosan. A mozaikpadlók töredékein sem találtam családot,  még egy csonkát sem,  maradtak tehát a sztélék a kőtárban, éppen rossz kedvemre valók, így nem sokkal halottak napja után. 

És tényleg ott volt, amit kerestem, a család, vagy legalább is az  absztrakciója.

Persze, elsőre névértéken vettem, egy konkrét család ábrázolásának, az apa férfi, az anya nő, és egy tiszteletre méltó, azonosíthatatlan nemű, valamiért idősebbnek tűnő rokon, pater vagy mater familias, és mindenek előtt pedig a két gyerek, a narratív sémák tették a dolgukat, fölsejlett valami szörnyű tragédia, ami egyszerre végzett mindannyiukkal, eltörölt egy egész családot a föld színéről, tűzvész, földrengés, rabszolgalázadás, járvány, a bevett szokások szerint.

Ez a kő persze nem egy bizonyos családot ábrázol, nem szálltak alá csoportosan az alvilágba, mind egy szálig, csak a halált úgy általában, noha magát a sztélét nyilván nem egy absztrakció állíttatta, hogy az idő vizének megkövült tükrében szemlélje önmagát, hanem a család éppen élő tagjai, és a „mellékelt ábra” inkább jelnek értelmezhető, köz-helynek, közmegegyezés eredménye tehát, nem álltak modellt az élők a halottak és jelként mindösszesen annyit jelent, avagy másképp fogalmazva az elkerülhetetlent. Azt a meghatóan naiv elgondolást örökíti meg, hogy egy bizonyos család tagjai valamennyien ide temettetnek majd el, egészen az idők végezetéig. Lehet persze, hogy vonásaik valamiféle közös jegyet is mutattak, csak ezeket jótékonyan eltörölte „a mindenek felett őrködő idő,  mely ellenünkre is megoldást kínál”, ahogy Esterházy mondja (vagy idézi?) oly szépen a Kis Magyar Pornográfiában, mi tagadás, inkább elcsórt görög töredéknek tetszik, de lemállott róla a törékeny kopirájt, akárhogy igyekszem, nem találom sehol ezt a pszeudo-Herakleitoszt.

Fölmerül, hogy ezek szerint azok, akik a jel sémáit, a család ikonográfiáját megalkották, szándékuk ellenére talán, de kétségtelenül, gyerekek törvényszerűen bekövetkező halálával számolnak, hogy a család fogalma ezek szerint elgondolhatatlan halott gyerekek nélkül, azok hiányában nem ábrázolható egyértelmű jelként. (2.kép)

Ha elég sokáig nézed őket, visszaadja arcukat a káprázat.

 Elfordultam, mert szépen érkezett a napfény, nyugatról, rézsút, ahogy kell, és akkor végre megkaptam, amiért jöttem, az ellenpontot, a halottakkal szemben egy eleven családot. A romok között álldogáltak, mintha megtaláltak volna valamit, amit már nagyon régóta keresnek. Holott én éreztem úgy magam, mintha titkos ügynök volnék, valaki fölbérelt, keressem az idill bűnjeleit, rögzítsem az elillanót, mintha a családi boldogság olyan volna, mint a Higgs-bozon, csak nagyon különleges feltételek mellett, és emberi ésszel felfoghatatlanul rövid ideig létezhetne. 

Kicsi pontok az arcok az Iphone nagytotálján, alig látszanak, ráadásul maszkok takarják a hideg vagy a duruzsoló járvány ellen, ez innen nem kivehető, szemérmes kém, aki vagyok, ez pont jó lesz nekem, gondoltam, majd felhúzom a képet a megtekintőben, szétesik pixelekre, átteszem fekete-fehérbe, a nagyon is egyedit általánossá manipulálom, rontással tüntetem el a személyiségi jogot. Jelek lesznek tehát ők is, a család fogalmának emblémái. 

Ülsz otthon, piszmogsz a képpel, állítgatod a paramétereket. A jobb szélén a hóbortosan öltözött figura, aki elengedhetetlen része a kompozíciónak, és pont a felé lépő fiúra tekint, valójában kartonpapírból készült légiós, pontosabban egy légiós lapos makettje, eleve kép tehát, ábrázol valakit, csak a család valóságos tagjai a rontott képen hozzá nivellálódtak, kölcsönözték neki saját létezésük elevenségét. A mobil automatikája pedig úgy állította be a mélységélességet, hogy a központi alak, a sötét ruhás fiú a többiekhez képest, így, a rontás után, már egy másik időben létezik, olyan, mintha színesre festett szobor lenne, és ott ülne kétezer-háromszáz éve. A felület a háromdimenziós valóságot kétdimenzióssá valótlanítja, és ugyanazzal a gesztussal a kétdimenziós valótlanságot háromdimenziós valósággá hazudja.

A szemednek nem, csak a belső képeknek hihetsz. A végén azok maradnak.

Alig volt közös képünk, valójában egyetlenegyre emlékszem, de az is elpusztult,  lásd alább, fekete-fehér, a szokásos méretnél nagyobb papírkép, valami meccs lehetett a Sportcsarnokban, esetleg vívóverseny, ülök a nézőtéren, az apám és az anyám között, az apám szólhatott a Népsport fotósának, pazar programnak gondolhatta, vagy inkább rafinált engesztelésnek, hogy kapjon le minket, nyilván remek kép lesz, mi más lehetne, az anyám gyönyörű, ő átkozottul jóképű, én pedig, az érdek nélkül tetsző fiú, nyilván tökéletesen fogok viselkedni, mosolygunk tehát, mi, férfiak, az apám demonstratívan, én szolgálatkészen, talán tizenkét éves lehetek, az anyámnak is mosolyognia kell majd, remélhette az apám, és utána úgy marad, de nem, az anyám arcán nincs más, csak a halálos sértettség, a visszafogott düh, undorodik a boldog anya és feleség ráosztott szerepétől, annyira, hogy nem sokkal később, már a válás után, egyszerűen levágja, leválasztja magát ollóval, a képről a képét, és azt képzelem, gombóccá gyűri, kidobja a szemétbe, vagy egy magányos órán elégeti valamelyik ólomkristály hamutartóban.

Lehunyom a szemem, megpróbálom visszacsinálni. Kisimítom a gombócot, visszaragasztom a megmaradt feléhez. Tényleg nem egy vaszizdasz, de ez is jobb, mint a semmi, ahogy föntebb már egyszer dúdolandó volt.

Döbbenetes, hogy alig találni rólad valamit a neten. Hogy alakulhatott ez így? 

Soha nem érdekelt, hogy a médiában mutogassam magam. Tudom, hiba, és másokat az ellenkezőjére ösztökélek, de ez a „hahó, itt vagyok” stílus nem az én világom. Mindig zenekarban játszottam, egyetlen helyzetben vagyok csak szólista: amikor zárt ajtók mögött zenét írok. A pandémia idején mindenki szenvedett a bezártságtól – nekem a paradicsom volt. Röviden: minden percet sajnálok, amit nem zeneszerzéssel töltök. 

Megkaptad az Erkel-díjat és az Artisjus-életműdíjat, ennek kapcsán azért csak keresett a média. 

Persze, anyám lelkesen gyűjtötte a korábbi megjelenéseket is. Vannak szerkesztők, akik hívnak, de én nem vagyok egy önreklámozó pali. 

Ha már szóba hoztad az anyukádat, mesélj kicsit arról, honnan jössz. 

Minden ágon szorgalmas, igyekvő emberek az elődök, sok köztük a tanító és tanár. Apámnak gépészmérnöki diplomája volt, de zenészként élte le az életét. Anyám fiatalon komoly színházi sikereket aratott, a nagyapám viszont lebeszélte a pályáról azzal, hogy nem úrilánynak való. Mégsem szakadt el a színpadtól, több trióban énekelt – még Sárosi Katival is.

Az EMKE Kávéházban apám kísérte zongorán, így ismerkedtek meg. Nekem gyerekként a zongora volt a játékszerem, zeneóvodásként kezdtem.

A „mindenműfajúságod” nem szülői irányítás műve, belülről fakad, úgy hiszem.

Kisiskolásként zenedébe jártam és napi három órát gyakoroltam, úgyhogy, ha megkérdeznek, milyen volt a gyerekkorom, azt szoktam válaszolni: rövid. Komolyzenével kezdtem és a konzervatóriumban is csak ez foglalkoztatott, mígnem ’62 körül meghallottam a Beatlest… Ahogyan addig komoly hatással volt rám Bach és Mozart, és azok a komponisták, akiket apám hallgatott – Rachmaninovtól Sosztakovicsig –, aztán varázsütésre a Beatles is, azt kezdtem bogarászni a zongorán, hogy milyen harmóniákat építenek. 

És ezzel megszülettek benned a szerzői ambíciók? 

Jóval korábban… már nyolc évesen volt képem kiállni vizsgára a szerzeményemmel. A kötelező etűd és szonáta után bejelentettem, hogy van egy saját. És dicsérték. Később egy véletlen folytán a Harmonia Vocal tagja lettem, így tágabbra nyílt a látóterem. Bolba Lajos, a Rádió zenei szerkesztője a Bartók konzervatórium előtt szedte össze a tagokat, arcra válogatott. Meglátott a kijáratnál egy jojóval, elcsípett és megkérdezte: akarsz vokálozni? Így kerültem be a Rádióba, másrészt viszont apám révén – a helyetteseként. Sokszor hívták, és ha túl korán kellett menni vagy nem ért rá, engem küldött és bátran megtehette, mert bármit eljátszottam, amit elém tettek. Rám szoktak a szervezők, én meg rászoktam a stúdiómunkára. Ezzel párhuzamosan a komolyzene iránti szorgalmam alábbhagyott, szegény Zempléni tanár úr… Az első félévben minden óráján megjelentem, mert ő osztályozott, a második végén viszont a vizsgabizottság, úgyhogy zongoraórákra már nem pazaroltam az időt. Rendre jelest kaptam mégis, ő meg verte az asztalt, hogy „de hát be sem jár!”. A Rádióban időztem inkább. A technikai helységben kezdtem, végül zenei rendező lettem. Körmendi Vilmostól, Bágya Andrástól leshettem el a szakmát és tanulhattam a hangszerelést. Pár év múlva már én ültem a mikrofonnál, Ruttkai Éva énekelt, és nekem kellett őt instruálnom.

Hogyan érint, hogy éppen bontják az egykori stúdiókat?

Nagyon fontos dologtól estünk el. Ha eltöltöttél egy órát a Pagodában, megjelent Bessenyei Ferenctől kezdve Szakonyi Károlyig, Fischer Annie-tól Koncz Zsuzsannáig minden műfajból valaki, a Televízióban még a táncosok is feltűntek, tehát a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői, és nem volt kérdés, hogyan kerüljenek egymás közelébe. Nagyon fájlalom, hogy ez elmúlt – illetve a kereskedelmi média megjelenésével átalakult. Ma már egy művész csak hirdetőoszlop.

Az a lényeg, amit reklámoz, és ehhez jó műsort kell adni, de ennyi tévét és rádiót már nem bír el tehetséggel egy pici ország. 

És mit buktunk még a találkozási pontokon túl? 

A Rádió még egy komoly funkciót betöltött: a mecenatúrát. Zenei és irodalmi műveket rendelt. Ma már nincs szűrő a médiában és nincs alsó határ. Kíváncsi vagyok, mikor érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor ez megáll – gyilkosságot már csak nem követünk el a nézettségért. Persze vannak még csatornák, amiket szeretek, ilyen a Mezzo. Sajnálom az időt olyasmire, ami nem érték. Fiatalabb korban persze az ember nem gondol arra, hogy az ideje véges. 

Manapság már gondolsz? 

Hetvenhét éves vagyok. Nem tervezem, hogy meghalok, de a valószínűsége nő. Ma már csak olyat vállalok, amit szívesen csinálok, és nem érdekel a honorárium. A korábbi „bűneimből” megélek. Eszembe nem jutna olyasmin dolgozni, amit esetleg korábban a három gyermekemért vagy a házért megtettem. 

Hogyan lehetséges, hogy idáig váratott magára az első operád?

Későn érő típus vagyok. Hogy zömmel komolyzenével szeretnék foglalkozni, csupán húsz-huszonöt éves távlatra tekint vissza. Magam is meglepődtem, hogy azóta milyen előadók sétáltak be az utcámba. Talán a Liszt Ferenc Kamarazenekar volt a kapocs. Általuk találkoztam Isaac Sternnel. Kisvártatva hangszereltem a világhírű hegedűsnek, majd megkeresett Svájcból egy fuvolaművész, Nagy István Zsolt, akinek átdolgozásokat készítettem. A Budapesti Vonósok és más hazai zenekarok jártak ki hozzá, így érkezett a kérdés: nincs-e kedvem Baráti Kristóf számára írni. Volna vajon épeszű ember, aki erre nemet mond? Sass Sylvia volt az első énekes, akinek lemezt hangszereltem, és a világslágerek mellett hiányzott neki valami, amit magyar szerző jegyez.

Ekkor jutott eszembe a szerzeményem, amit a Rádió visszautasított, túl klerikálisnak találták – ez volt az Ave Maria.   

Amit mindenki ismer.

És ki tudja, hány nyelvre lefordították az elmúlt negyven évben, még eszperantóra is. A Vukot is énekelni fogják, amikor már rég nem leszek. 

Jó, hogy te hoztad szóba. Nem bántott, hogy stigmatizált? „Wolf Péter, aki a Vukot írta.”

Dehogy stigmatizált. Hisz épp az a témánk, hogyan lett az opera. Fábri Péter régi munkapartnerem. Nagy műveltségű, alapos alkotó. Miklósa Erikát pályája elejétől ismerem, és régóta foglalkoztatott, hogy írjak valamit a hangjára. Ebből fakadt az ötlet, hogy operát szerezzek, Péter pedig épp akkor olvasta Mozart librettistájának az életrajzát, amely megragadta őt – így lett Lorenzo Da Ponte az egyik címszereplő, és a másik Maddalena, egy nő, aki felbukkant az életében. Siker volt a bemutató az Óbudai Társaskörben, ahol műsoron is marad a Maddalena & Lorenzo. Nagyon örülök ennek. Kortárs szerzőként még mindig Sztravinszkij és Bartók szerepel itthon a kínálatban. Míg ismered a kortárs irodalmat, filmet és képzőművészetet, addig a magyar koncertprogram múzeum. Ehhez képest igazán üdítő hír volt számomra a múlt héten az is, hogy az Association of British Royal Schools of Music két művemet beválasztotta a zongoravizsgák anyagába 2025-től. A Jazz Preludes olyan kollégák darabjai mellé került, mint Csajkovszkij vagy Schubert. Piaci rést találtam a jazzprelűdökkel, ugyanis klasszikus zenészeknek íródtak, akikben folyamatosan él a vágy, hogy jazzt játsszanak, csak épp kotta híján nem tudnak. Ennek a problematikának a feloldására Balogh József számára megírtam a pandémia alatt 24 prelűdöt.

Ezt azért nem gondoltam volna, amikor említetted a pandémiát mint paradicsomi időszakot. 

Az utóbbi négy év terméke a két dalciklus is, a Sommerreise és Rackless requiem, emellett készítettünk a lányomnak, Katinak két gyereklemezt is Fábrival, megszületett az opera, és egy mise. 

Vannak erkölcsi küldetéseid is, úgy sejtem. Egy közös ismerősünk mesélte, mennyire elmarasztaltad, amikor fiatalon elvált. Húsz éve történt.

Utólag megkövetem. Ebben nem lehet tanácsot adni. Ha egy férj nem társ, a szerelem elmúlik… Az élet fő kérdése számomra minden szituációban az, hogy krízishelyzetben hajlandó vagy-e feltenni a kérdést: én mit rontottam el? Erre nem vagyunk szocializálva, sőt talán teremtve sem. Ötvenhét éve vagyunk házasok a feleségemmel. Hogy ’65-ben felvettek az Akadémiára, csak arra volt jó, hogy megismerjük egymást. Októberben volt az évnyitó és két hét múlva jegygyűrűt vettünk. Tizenkilenc évesen. Ő – bár megszületett közben az első fiunk – elvégezte a Zeneakadémiát, én viszont otthagytam, mert nem indult karmesterképzés és nem volt maradásom. Felvételiztem én zongorára is, de lebeszélt róla Kadosa Pál, akinek a feleségével sokat dolgoztam a Filmgyárban, imádtak, én pedig élveztem a könnyű sikert, de hülye voltam, taxival jártam a zenegimnáziumba… Jobban kerestem, mint a tanári kar, a Berlin étteremben ebédeltem, vacsoráztam és amerikai cigarettát szívtam. Úgy gondoltam, már nem is kell tanulnom, de a továbbtanulástól mégiscsak kevésbé féltem, mint attól, hogy elvisznek katonának. Szóval Kadosa azt mondta, tudja, hogy nem leszek zongoraművész, adjam a helyet olyannak, aki viszont szeretne azzá válni, rábólintottam egy másik szakra. Amikor aztán kiderült, hogy nem soroznak be, azonnal kereket oldottam.

Ekkor már családapa voltam és éjt nappallá téve dolgoztam. ’69-ben aztán becsöngettek hozzám Hacki Tamásék…

És Hacki professzor úr új korszakot nyitott az életedben.

Volt idő, hogy több időt töltöttem vele, mint a családommal, néha együtt is laktunk. A legjobb barátaim egyike. Amikor az Ex-Antiquis zongoristája váratlanul disszidált, be kellett ugranom egy Nyugat-Berlini rádiós koncertbe. Maradtam. Tamás a Ki Mit Tud?-győzelem után rájött, hogy különlegesen fütyülni önmagában csak cirkuszi mutatvány. Nagyon okosan művészetté akarta fejleszteni és a legjobbakkal vette körül magát: Czidra Laci világnagyság volt, fafúvósként ő tanította meg Tamásnak, hogyan kösse az íveket, hogyan vegyen levegőt. Hosszú éveket töltöttem el az együttessel, bejártuk a világot, miközben Tamás egyre sikeresebb orvos lett – nekem meg olyan jól ment a szekér, hogy amikor Stern hívott Amerikába, nem mentem… Ez volt életem egyik leghülyébb döntése. A Carnegie Hallban teret neveztek el róla, Isaac Stern élet-halál ura volt. Ha akkor kérek tőle valamit, bármit megadott volna. 

Ehelyett itthon mégis lediplomáztál és a doktori fokozatot is megszerezted.

1989-ben megjártam Amerikát és rájöttem, hogy nem a világgal van bajom, hanem magammal. Hazatérve balettzenét kezdtem komponálni Nyizsinszkij életéről, aki az Orosz Cári Balettben nőtt fel. Ha ide egy gyerek bekerült, a cár gyakorlatilag örökbe fogadta. Hasonló bentlakásos iskolát szerettem volna létrehozni azért, hogy legyen miért itthon maradni a növendékeimnek – de ehhez kellett egy dokumentum. Én lettem a tanszak strébere az Akadémián, summa cum laude végeztem. Zseniális tanárra akadtam Oláh Kálmán személyében. A bentlakásos iskolára azóta sincs időm… Idén áprilisban ismét elmentem New Yorkba. Ha egy művész az én darabomat játssza kint, ott a helyem. Így talált meg ott egy úr, akinek új megbízást köszönhetek – ezen dolgozom most, és ez a mű talán kinyitja nekem azt a kaput, amin nem sétáltam be ötven évvel ezelőtt.

Hogyan kezdődött 1996-ban a Graphisoft Park története? 

Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója sokszor járt külföldön –  hiszen az ArchiCAD építészeti szoftvert nemzetközi piacra fejlesztették –, ahol azt látta, hogy a kutatásfejlesztési cégek leginkább zöld környezetben, parkosított irodákban dolgoztak. Mára már tudományosan is bizonyították, hogy a környezet, a természeti tényezők nagyban befolyásolják az ember teljesítőképességét és kreativitását. A természet részeként élni, ott dolgozni – inspiratív dolog.

Bojár Gábor hitt abban, hogy olyan munkakörnyezetet kell létrehozni, amiben a cég munkatársai jól érzik magukat, és a lehető legjobban tudnak teljesíteni.

És a fizikai környezet csak az egyik fele, a másik a mentális közeg. Az is számít, hogy több hasonló cég, azonos iparágból, hasonszőrű munkatársakkal, összeérő értékrenddel egy helyen éli a mindennapjait, s így a közös témák mentén gondolatokat tudnak cserélni. Nyugat-Európában és Amerikában is így tömörülnek cégek technológiai parkokba, ezen vízió alapján készítettük elő mi is a terveket 1996-ban. A megvalósításba baráti ajánlásra kapcsolódtam be.

Akkoriban már elindult a Graphisoft felkészítése a tőzsdei bevezetésre.  A tőzsde figyelemmel kíséri, hogy a cégek mivel teszik vonzóvá a befektetők számára a társaság jövőbeni terveit. Mi azt ígértük, hogy olyan munkakörnyezetet hozunk létre, ahová fel tudjuk venni, és ahol meg tudjuk tartani a lehető legjobb szakembereket, ezzel biztosítva a cég további növekedését. Élénken emlékszem arra, hogy amikor 1996-ban bevittük az irodapark fejlesztési terveit az önkormányzathoz jóváhagyásra,  mindenki csodálkozott. Többször megkérdezték, komolyan gondoljuk-e, hogy a területnek ilyen kis részét, és ilyen alacsony épületekkel akarjuk csak beépíteni, hiszen sokkal többet elviselne a rendezési terv. Mi pedig azt válaszoltuk: igen, ez szándékos, mi így szeretnénk beépíteni a területet, mert számunkra hosszútávon ez jelent értéket. Megkaptuk az engedélyt, és az 1997 májusában átvett területen a rekultivációval párhuzamosan elkezdtük az építkezést, 1998 augusztusában már be is fejeztük az első ütemet. 

Kezdetektől az volt a víziónk, hogy kisebb, két-háromezer négyzetméteres épületeket építünk, de ahogy növekedtek cégek, el kellett gondolkodnunk, hogyan tudunk a környezetbe illeszkedően nagyobb méretű irodaházakat is felépíteni úgy, hogy azok harmonikusan illeszkedjenek a már kész kisebb méretű épületekhez. Minden esetben külön tervpályázatot írtunk ki, és igyekeztünk olyan építészeket meghívni, akik kellő szerénységgel, a meglévőkhöz illő épületeket tudtak tervezni. Rendkívül fontos szempont volt a régi ipari műemlék épületek és új épített környezet összhangjának megteremtése, a számunkra nagy értéket képviselő, az egykori gázgyárból megmaradt épületek megtartása. 

A régi gázgyár területén még mindig szennyezett a talaj. Önöknek hogyan sikerült ilyen gyorsan a rekultiváció?

A szennyeződés a gázgyár egykori gyártási területén keletkezett, ahol előállították a gázt, és technológiai problémák miatt bizonyos szennyeződések bent maradtak a talajban. A jelenlegi Park helyén valamikor a hajón vagy vasúti szerelvényeken érkezett szenet tárolták, tehát ez a terület nem volt szennyezett. Ezért is ment ilyen gyorsan az építkezés. Szétvéstünk három és fél hektárnyi beton felületet, elbontottuk a régi közműveket és újakat építettünk. A rekultiváció során nem szállítottuk el a betontörmeléket, hanem a helyszínen összetörtük, és felhasználtuk az utak és épületek alapozásához. 1998 augusztusában beköltöztünk, és a céget sikeresen bevezették a frankfurti tőzsdére.

Első bérlőként a Microsoft költözött be, őket követte három kisebb szoftverfejlesztő cég. A Microsoft döntése visszaigazolta, hogy jó irányba haladunk, amikor emberi léptékben, nagyarányú zöldterületekben gondolkodunk, és nem pusztán a haszon lebeg a szemünk előtt.

Mivel egy római kori település határán vagyunk, minden egyes építkezést megelőzött egy teljes körű feltárás, és komoly leletekkel gazdagítottuk az Aquincumi Múzeum gyűjteményét.

Mi volt a legérdekesebb kincs, amit itt találtak, és ami Aquincumba került?

Az egyik épület alatt egy temető volt, aminek még a bronzkori, szintén temetői szintjét is megtalálták a római kori szint alatt. Ez egy értékes lelet volt nemcsak a sírokban talált ékszerek, edények és használati tárgyak miatt, hanem mert sok információt adott a kutatásokhoz a temetkezési szokásokról, életmódról. Néhány lelet – leginkább faragott kövek – itt van nálunk letétben az Aquincumi Múzeumból, ezek gazdagítják a park látványát.

Manapság uralkodó trend a „well-being” irodai környezet, Ön tulajdonképpen ugyanerről beszél, csak 30 évvel korábban. Honnan tudták, hogyan kell ezt a környezetet létrehozni, külföldi példákat tanulmányoztak?

Bojár Gábor külföldön látta, mi a „well-being”, és egészen korán hazahozta ezt a gondolkodásmódot. De én vitatkoznék azzal, hogy mi ezt a jelenleg divatos „well-being” trendet követtük volna. A „well-being” minősítés ugyanis az irodák adottságait értékeli, kizárólag az épületen belüli helyzetet vizsgálja. A mi erősségünk ezzel szemben a zöld környezet, a természettel való közvetlen viszony, ez pedig kívül esik a nemzetközi minősítési rendszerek vizsgálati körén.

Meggyőződésünk szerint rengeteget számít, hogy mi vesz körül, amikor kinézek az irodám ablakán, hogy ki tudok sétálni egy több hektáros parkba, ahol csicseregnek a madarak. Véleményünk szerint itt kezdődik a „well-being”. Szép időben a munkatársak kiülhetnek a tetőteraszokra, beszélgethetnek, gondolatot cserélhetnek a nyugodt természeti környezetben. A terület kiválasztásakor döntő szempont volt a Duna közelsége, hogy közvetlenül le lehet sétálni a partra.

Visszatérve a „well-beingre”, mi kezdetben egyfajta HR-befektetésként fogtuk fel az emberléptékű környezet kialakítását, amely nyilvánvalóan jelentősen drágább egy tömbösített beépítésnél. Beépítési mutatóinkkal ingatlanos értelemben nem a profit maximalizálásra törekedtünk. Hiszünk abban, hogy ez a környezet segít bevonzani és megtartani a legjobb munkatársakat, akik hatékonyabban végzik munkájukat, és ezen keresztül bőven megtérül a befektetés. Egy hagyományos ingatlanfejlesztő cég – szakzsargonnal szólva – „megfejleszti” az épületet, aztán eladja. Mi az elejétől azon az állásponton vagyunk, hogy a miénk inkább HR-befektetés, nem csupán ingatlanfejlesztés. 2006-ban szétválasztottuk az ingatlanfejlesztő és a szoftverfejlesztő céget, attól kezdve önálló, a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett társaság vagyunk. Az elmúlt közel harminc év tapasztalataival gazdagodva visszük tovább az 1996-ban lefektetett víziót.

A különválásnál változtak a pénzügyi elvárások az ingatlanos céggel kapcsolatban? Hova pozícionálták magukat a budapesti ingatlanpiacon?

Szétválasztottuk a tevékenységeket. A  Graphisoft Park Ingatlanfejlesztő egy tőzsdei, profitorientált cég. Az elmúlt közel 30 évben az eredeti elképzelésekhez, elvekhez ragaszkodva fejlesztettük a Parkot, és mára már kiderült, hogy befektetői szempontból is jól döntöttünk. A bérlőink hajlandók kifizetni 15-20 százalékkal magasabb bérleti díjat pl. a Váci úti irodákhoz képest.

Az ár-érték arány megfelelőségét igazolja a park 95 százalékos telítettsége. 

A bérlőinknek azt szoktam mondani, ne azt nézzék, mennyibe kerül az iroda, inkább a HR-költséget kövessék. Kutatásfejlesztő cégeknél az irodai költség, mindent beleértve, 8-10 százaléka egy munkatárs teljes költségnek. Ha minket választ, két-három százalékkal növekedhet egy munkatárs teljes költsége, viszont jobban fogja magát érezni, ami a hatékonyságát jelentősen, pozitívan befolyásolja.  Nem túl meglepő módon az iroda kiválasztásánál ma már inkább a HR-esek döntenek, ennyire fontossá váltak az munkatársak felvételének és megtartásának szempontjai a cégeknél. Mi bevezettünk egy új fogalmat az ingatlanszakmában, ez a lojalitási mutató. Bérlőink átlagosan több mint 15 éve itt vannak a Parkban. Ez azért nagyon fontos, mert a múlt egy kicsit ígéret a jövőre nézve is: ha ilyen mértékben ragaszkodnak hozzánk, akkor a jövőben is számíthatunk partnerségükre, ami  stabilitást és kiszámíthatóságot biztosít társaságunknak.

Ez a lojalitás megmutatkozott a Covid idején is? 

A Covid miatt senkit nem veszítettünk el. A nagy nemzetközi cégek fizették a bérleti díjat, tartották az irodákat. Inkább utána gondolkoztak rajta, ha ennyien dolgoznak otthon, home office-ban, akkor kell-e nekik ennyi iroda? Elindult a piacon egy új trend, mindenki próbálta csökkenteni a területét, amint lejárt a szerződés. Aztán fordult a kocka, a kutatás-fejlesztési cégek kötelezővé tették a személyes munkavégzést. A mi cégeink általában három napot tesznek kötelezővé, az irodák kihasználtsága 60-70 százalék körül mozog. De nem csökkentik a területet, inkább átalakításokat végeznek, vonzóbbá akarják tenni az irodát, hogy a munkavállalóknak legyen kedvük bejönni, és ne otthon, a konyhaasztalon dolgozzanak. 

Az irodapiaci átalakulás jelenleg a közösségi terek felé mozdul. Azért megyünk be irodába, hogy találkozzunk a többiekkel, az irodai elkülönülésnek vége. Ön is így látja?

Már 2010 óta érzékeltük a változást, hogy a cégek inkább megszüntetik az egyéni irodákat. Egy  2007-ben átadott irodaház belső tereit 2010-ben teljesen átépítettük. Megszüntettük az összes irodát, csak közös munkaterek, tárgyalók és úgynevezett telefonfülkék vannak az épületben (vagyis privát, rövid távú elvonulásra alkalmas, kommunikációs szempontból is szeparált kuckók). Kutatások alapján kiderült, hogy a tőlem pár méterre beszélgető kollégák fontos mondatai engem is inspirálnak, mégha nem is kapcsolódom be a beszélgetésbe: ezek a kis morzsák segítik a kreativitást, az innovációt.

Ezeknél a cégeknél megszüntették a cellás irodákat, viszont létrehozták azokat a területeket, amelyekben lehet találkozni, beszélgetni, kávézni úgy, hogy ne zavarják a munkavégzőket.

A munkahelyi „pletykáknak” is fontos szerepük van, referenciapontokat mutatnak, önértékelést erősítenek, egy sor egyéb funkciót is ellátnak – ahogyan azt a szociológusok feltárták. A munka hatékonysága és a környezet összefügg, ez tény.

Felmerült, hogy a Graphisoft Parkot mint modellt más városokba, vagy akár külföldre is elvigyék?

Elgondolkoztunk rajta. Szeged merült fel mint tudományos központ, de hamar kiderült, hogy túl kicsi a város léptéke, a rendelkezésre álló képzett munkaerő. A multinacionális cégeknek csak bizonyos munkavállalói létszám mellett éri meg fenntartani valahol egy irodát, mert magasak az operatív költségek. Szegeden a tudományegyetem képez ugyan tehetséges fiatalokat, de sajnos csak kevesen maradnak a városban, Budapestre vagy külföldre költöznek a diploma megszerzése után. 

A régi Gázgyár történetében meghatározó, hogy akik itt dolgoztak, azok itt is laktak: a munkáslakótelepen vagy a tisztviselőtelepen. A Graphisoft Park kapcsán is felmerült lakások építése?

Építettünk egy kis szállodát a területen belül, amit vendégházként üzemeltettünk, de nagyon gyorsan kiderült, hogy aki itt dolgozik, az nem akar a parkban lakni, sem itt szórakozni. Inkább bemegy a városba, ahol nagyobb a szórakozási és kikapcsolódási lehetőség. Az emberek szocializálódni akarnak, és arról is készültek tudományos kutatások, hogy legalább félórás útra van szükség a munkába menet, hogy valaki ráhangolódjon a teendőkre, hazafelé pedig, hogy lepörögjön a munkájáról, és a családdal tudjon foglalkozni. Sajnos, a mai feszített munkakörülmények miatt sok esetben a fél óra nem is elegendő, de az biztos, hogy nem keresik a munkahelyhez való túlzott közelséget az emberek. 

A Gázgyár a lakhatás mellé infrastruktúrát adott, óvodát, boltot, kultúrházat, de szükség is volt a dolgozók jelenlétére, mert ha éjjel 2-kor kigyulladt egy kokszoló, azonnal át kellett menni eloltani. Nem volt ritka, hogy három-négy generáció is dolgozott itt egy családból, még most is sok leszármazott él ezekben a régi lakásokban az egykori gázgyári dolgozók közül. 

Aktuálisan zajlik most fejlesztés, építkezés?

Pillanatnyilag nem, de vannak terveink. Elsősorban lakásépítésben gondolkodunk a déli területen. Tény, hogy az irodák iránti igény csökken, általános trend, hogy a kihasználatlan irodaállomány növekszik Budapesten. Szerencsére nálunk ez csak öt százalék, viszont megfontoltuk a kerületi főépítész javaslatát, hogy a meglévő gázgyári lakások zárványként való lezárása helyett növeljük inkább a lakásszámot, így létrejöhetne egy igazi lakóközösség.

Jó hallani ezt a tudatosságot és a környezetre, a kerület igényeire való odafigyelést. Visszatérnénk a Park ügyeihez, amibe beletartozik művészeti alkotások elhelyezése a munkakörnyezetben. Hogyan kerültek a parkba a szobrok, illetve az irodák falára a műalkotások?

Ez igény és attitűd kérdése. Bojár Gábor a Graphisoft régi irodáit is festményekkel díszítette, és igényes belsőépítésszel terveztette meg.  Hiszünk abban, hogy az esztétika, a művészet ugyanolyan szerepet játszik a fejlesztők hatékonyságában, mint a zöld, emberbarát környezet. 

Tulajdonképpen szomorú, hogy a fiatalok egy része szűk szakmai ismeretekkel jön ki az egyetemről, a művészeti oktatást gyakorlatilag megszüntették az általános tantervekben, mintha felesleges dolog lenne. Holott a művészeti alkotások elengedhetetlenül összefüggenek az emberi gondolkodásmóddal.  A mi szoborparkunk célja, hogy aki itt sétál, álljon meg egy pillanatra, gondolkodjon el a szobrokon és inspirálódjon. 

Ha már itt tartunk: vannak a technológiai iparághoz köthető figurális szobrok, klasszikus darabok, de a kortárs szobrászat kísérletezését bemutató anyagok is. Ki dönt a szobrok vásárlásáról?

Az igazgatótanács művészetpártoló elnökének, Bojár Gábornak a vezetésével közösen döntünk. De van olyan bérlőnk, aki 2007 óta velünk van, és példánkat követve kiírt egy szoborpályázatot a Képzőművészeti Egyetemen.

A pályázat olyan jól sikerült, hogy ők megvették az első helyezett szobrát, mi pedig a másodikét.

Mára talán már mindenki tudja, hogy be lehet jönni sétálni a Graphisoft Parkba, de az elején szokatlan volt, hogy egy magánterületet megnyitnak a köz előtt. Miért tették?

Lebontottuk a teljes kerítésszakaszt azért, mert mi nem egy elefántcsont-tornyot akartunk létrehozni, adni akartunk valamit a kerületi lakosoknak is. Jöjjenek be az emberek, érezzék jól magukat. Biztos vagyok benne, hogy az emberek tudatába beépülnek azok a helyek, ahol jól érezték magukat. Csináltattunk egy játszóteret is, és persze, nem az volt a fő szándék, de bennem ott motoszkált, hogy ha a gyerek idejön hintázni, és látja, hogy ilyen környezetben is lehet dolgozni, akkor felnőttként esetleg visszajön, mert így alakul az igénye. Konkrétan van olyan bérlőnk, aki itt végzett az IBS-en, aztán céget alapított, s ma már irodát bérel nálunk. Aki hozzászokik ehhez a környezethez, visszavágyik.

Harminc év után hamarosan nyugdíjba megy. Mi az, amire a legbüszkébb az elmúlt évtizedekből?

Arra, hogy válságok, gazdasági nehézségek, jogszabály-változások ellenére meg tudtuk valósítani a víziónkat. Valami olyat tettünk le az asztalra, ami jövőbe mutató, és bízom abban, hogy sokáig itt is marad, a köz érdekeit szolgálva. Átadom a stafétát egy fiatalnak, mert hiszek abban, hogy fiatalos szemlélettel megújulva még többet ki lehet hozni ebből a helyből. De nem megyek messzire, egy ideig még maradok az utódom munkáját támogatni. 

Hogyan került az édesapja Beregszászról indulva a strand, akkori pontos nevén Csillaghegyi Árpádfürdő főkertészi pozíciójába?

Már gyerekként is érdekelte a kertészkedés, de persze nem a zöldség- és gyümölcstermesztésre gondolok, hanem a kertek kialakítására, gondozására. Miután elvégezte a szükséges iskolát, országjárásba kezdett, hogy minél több tapasztalatot szerezzen a különböző parkok és kertek megismerésével. Így jutott el báró Kende Zsigmond Szatmár vármegyei birtokára is, ahol olyan jó benyomást tett a báróra, hogy az beajánlotta Horthyéknak, majd Horthyné valóban meg is hívta a kenderesi birtokukra. A munkájával nagyon elégedettek lehettek, mert őt javasolták az Elkán és a Gerő családnak a dédelgetett csillaghegyi projektjük megvalósításához. Rokoni szálak is összekötötték őket, de alapvetően a társulásukkal létrejött Elkán és Gerő Gyár révén álltak kapcsolatban, és a gyár a ’30-as évekre Budapest legjelentősebb szőrmegyártójává és kereskedőjévé nőtte ki magát, a felső tízezernek készítették a bundákat. Ők vásárolták meg a már rómaiak idején is ismert és hasznosított Árpád-forrás területét, ahol 1919-ben megnyitották az ország első magánkézben lévő strandját Csillaghegyi Árpádfürdő néven. A fürdőt környezetével együtt szerették volna a főváros legfelkapottabb, legelegánsabb, európai viszonylatban is ritkaságszámba menő fürdőlétesítményévé fejleszteni, ahová Budapest elitje nyaralni, szórakozni járhat, és ahol olyan kulturális életet élhet, amely kellő tartalommal tölthető meg. 1928-ban, huszonhárom éves korában arra kérték fel édesapámat, hogy költözzön Csillaghegyre és építsen egy ilyen elképzeléseknek megfelelő fürdőparkot.

Az anyagi hátteret nyilván biztosították…

Gyakorlatilag szabad kezet kapott a tulajdonosoktól, és a pénz bizonyos keretek között tényleg nem jelenthetett akadályt, mert a cél a felső tízezer lenyűgözése volt. Olyan luxusfogadásokat rendeztek a strand területén, amelyeken rendszeresen megjelentek a kor ünnepelt sztárjai, mint Páger Antal, Csortos Gyula vagy Karádi Katalin. Utóbbival kapcsolatban mindig mesélte, mekkora élményt jelentett számára, hogy az egyik fogadáson ő adhatta át neki a virágcsokrot. Az akkoriban fényűzőnek számító körülményekhez persze ki kellett építeni a megfelelő infrastruktúrát. A fürdő- és úszómedencék mellett működött szálloda lakosztályokkal – itt lakott az Elkán és Gerő család, illetve egy külön szobában édesapám is –, terasz, napozó, söröző, és az ország első hullámmedencéje is itt létesült 1925-ben. Elkánék ráadásul bátorították gazdag vendégeiket, hogy egész nyári ingyenes strandbelépésért „cserébe” építsenek maguknak villát, amolyan nyári lakot a fürdő területén, amelyekből nyolc-tíz el is készült. Apukám feladata a park sajátos kialakítása és egyediséggel való megtöltése mellett a közel húsz kertész irányítása volt. Különlegesebbnél különlegesebb szobrokat hozattak a világ legkülönbözőbb helyeiről, például Mexikóból, a szőrmealapanyag-szállítmányokhoz kapcsolva, majd helyezték el megfelelő helyen és módon a parkban, de ugyanez igaz a növényzetre is, azaz ritka, Magyarországon alig ismert fajtákat szereztek be és ültettek el, előtte különálló, kis pálmaházban nevelgetve őket. A teraszosan kialakított, sétányokkal szegélyezett napozóterületek mentén ültetett fenyőfák is tudatos tervezés, utánajárás eredményei.

Apám olvasmányaiból ismerte, hogy mennyire fontos egy strandon a friss levegő, és ehhez a fenyőfák milyen nagy mértékben járulnak hozzá.

Nyilván mindig akadt, amit lehetett szebbé-jobbá tenni, de a megálmodott park a ’30-as évek második felében gyakorlatilag elkészült. Az eltelt idő alatt Elkánék annyira megkedvelték édesapámat, hogy úgy tekintettek rá, mint a fiukra, és ő is úgy tisztelte Elkánt és Gerőt is, mintha az apja lett volna.

Ezt a szinte idilli állapotot tette tönkre a második világháború?

Mivel az Elkán és a Gerő család is zsidó származású, egyik család tagjai sem kerülhették el a deportálást. Amikor el kellett menniük, a teljes vagyonukat, a festményeiket, a porcelánjaikat, a nagy értékű bélyeggyűjteményüket mind apukámra bízták, aki elrejtette azokat. Gerő Árpád nem tért vissza, de a fia igen, akinek mindent visszaadott. Gerő István ezután nem sokkal Ausztráliába emigrált, amit tudott, kimenekített, kint bélyegszaküzletet nyitott, és hálából édesapám 1992-ben bekövetkezett haláláig minden évben 100 dollárt küldött neki karácsonyra. Elkán Gyula tudtommal szintén nem jött vissza, ám a felesége túlélte, őt apám még a háború után is kezet csókolva, nagyságos asszonyomként üdvözölte, amikor ez már nem számított rendszerkompatibilisnek, de apukámat nem érdekelte. Hálás volt nekik, a gazdáinak tekintette őket, és megvolt közöttük a kölcsönös tisztelet, amit a legfontosabb erénynek tartott, míg a legnagyobb gazságnak a hálátlanságot. Elkánéknak mindenük odaveszett, hiszen elvették a gyárukat és 1951-ben a strandjukat is államosították. Az unokaöcs, dr. Elkán György a Heim Pál Kórház ismert főorvosa lett, 2011-es halála előtt nem sokkal találkozhattam vele. A történethez hozzátartozik, hogy végül apukám sem úszta meg olyan könnyen a háborút, mert 1944-ben behívták, a keleti fronton kellett lovaskocsival lőszert szállítania a harcoló csapatoknak, és a Krím-félszigetre került szovjet fogolytáborba, ahol nem kaptak enni.

Azért élte túl, mert nagy szerencséjére konyhakerthez értő foglyot kerestek közöttük, amire jelentkezett, hiszen a katonakönyvében szerepelt a foglalkozása, hogy kertész.

A munkája közben evett nyers répa, karalábé és egyéb zöldségek miatt nem halt éhen, meg azért, mert készített belőlük levest. Vitt az egységük grófi származású, tábornoki rangú parancsnokának is, akiről kiderült, hogy szintén csillaghegyi. Együtt jöttek haza a hadifogságból, később a barátja lett. Sajnos a 600-800 fős egységből jó, ha százan visszatértek a fogságból. Az olasz foglyok azért élték túl nagyobb százalékban, mert a tengerből tudtak maguknak szerezni rákot, kagylót, vagy más olyan élőlényt, ami a magyarok számára akkoriban teljesen ismeretlennek számított.

A megváltozott viszonyok közepette is maradhatott édesapja a strand főkertésze?

Olyannyira, hogy megkapta mellé a Római meg a Pünkösdfürdői Strandot is, és bár idővel ki kellett költöznie a szállodából, a fürdőigazgatóság cserébe odaadta neki a szolgálati házat. Ide születtem 1955-ben, miután összejöttek édesanyámmal. Édesapám ekkor már ötvenéves volt, és tudni kell róla, hogy nagy nőcsábász volt, anyukám előtt már kétszer nősült. Mindig nagyon adott magára, egész életében inget, zakót, nyakkendőt hordott. Úgy ismerkedett össze anyukámmal is, hogy miután neki meghalt az előző férje, Csillaghegyre költözött, és hirdetést adott fel mosást, vasalást vállalva, apukámnak pedig kellett valaki, aki a ruháit rendben tartja. Később, a nyári időszakban édesanyám lett a strand telefonközpontosa és hangosbemondója egy személyben. Édesapám az új politikai berendezkedésbe idővel beletörődött, de az addig megszokott, strandot támogató, gondos tulajdonosi bázis kivonulását nagyon nehezen viselte. Értem ez alatt, hogy a Csillaghegyi Strand a következő évtizedekben fokozatosan lepusztult, a dolgok jelentős részét, amit ő hozott létre, elhordták. Ha egy pártfunkcionáriusnak megtetszett valami, azt teherautóval elvitték. Rengeteg gyönyörű szobor– például a márványból készült birka vagy a jegesmedve – tűnt el, vagy került át más fürdőbe, még rosszabb esetben a strand területének hegy felöli részén beborították egy szobortemetőbe, ahogyan a szépséges, kőből készült virágosládák is ott törtek ripityára.

A ’60-as években édesapám csodálatos japánkertet alakított ki, amit 1968-as nyugdíjba vonulása után, a ’80-as évekre teljesen széthordtak.

Vagy említhetném a Napimádó szobrát (a kezeit széttárva a Nap felé forduló, fürdőruhás nőalakot) is az akkori 43 méteres medence végében, ami az azt tápláló szökőkút tetején állt, és amit 1970 körül a medence téliesítésével összefüggésben elbontottak. A szép villákat ledózerolták, miközben a ’70-es években itt nyaraltatott NDK-ás, csehszlovák, orosz, bolgár fiataloknak épített igénytelen, furnérlemezes motelekkel nem volt probléma. Ekkor létesült a hegyoldalban, az Ürömi út mentén egy nem szabványméretű, füves focipálya is, ahol hazai és külföldi csapatok edzőtáboroztak, akik a Strand Szállóban szálltak meg.

Mekkora élményt jelentett a kis Lalinak ebben a strandkörnyezetben felcseperedni?

Sokszor csak ámultam és bámultam, annyi ismert ember megfordult akkoriban, vagyis a ’60-as években Csillaghegyen csupán azért, hogy strandolhasson egy jót. A színészek közül Bessenyei Ferencre, Darvas Ivánra, Tolnay Klárira, a sportolók közül olimpiai bajnokok egész sorára emlékszem: az úszó Székely Évára, az öttusázó dr. Kovácsi Aladárra (a nagybátyámra), a birkózó Kozma „Picire”, a vívó Schmitt Pálra, az öttusázó dr. Török Ferenc – dr. Török Ottó testvérpárra, valamint az ugyancsak öttusázó dr. Móna Istvánra. Székely Éva és dr. Török Ottó lettek később a mentoraim. A kor egyik, ha nem a legfelkapottabb strandjának számított a csillaghegyi, pedig hol volt még a vízforgatós, feszített víztükrű medence, szűrőgéppel? A látogatók kaptak „helyette” agyonklórozott, pár nap után zavaros fürdővizet, miközben még a meszelt medence alja is tönkrevágta a lábukat. Minket, gyerekeket persze ez nem különösebben zavart, úgy kellett „kirobbantani” bennünket a vízből, záráskor többször előfordult, hogy anyukám a hangosbemondón utolsóként zavart ki a medencéből.

Egy-egy melegebb napon több ezren zsúfolódtak össze a strandon, köztük rengeteg külföldi, elsősorban a szocialista országokból.

De nemcsak onnan! Személyes példaként elmesélhetem, hogy miután a nővérem férje lett Svájcban a magyar kulturális attasé, összeismerkedtek a berni polgármesterrel, majd meghívták Csillaghegyre, hogy megmutassák neki, apukánk milyen szép fürdőkertet épített. El is jött és teljesen le volt tőle nyűgözve a látottaktól.

Önből végül hogyhogy nem kertész lett, mint az édesapjából? Vagy ilyen intenzív, víz közeli gyerekorral úszó? Miért úszóedző?

Az úszói pálya kérdése viszonylag gyorsan eldőlt, a Császár fürdőbe jártam edzésekre, de Kovácsi Aladár nagybátyám hamar megállapította, hogy belőlem nem lesz sportoló, viszont ha már így alakult, jó edző még lehetek, éreztem is hozzá affinitást. Miután befejeztem az általános iskolát a Dózsában, apukám hatására valóban belekezdtem a kertészeti szakközépiskolába, innen azonban egy év után átmentem a gépipari szakközépbe, amit el is végeztem. Ezt követően Székely Éva néni indíttatására előbb megszereztem a Nemzeti Sportuszoda Úszóiskolájában az úszóoktatói, majd a TF-en (Testnevelési Főiskola) az úszóedzői képesítést. Már húszéves koromtól edzősködtem, csak kellett róla a papír is, így 1984-ben létrehoztuk az ország második munkaközösségét, a Budai Úszóoktató és Testnevelő Munkaközösséget. Ennek keretein belül például napközis táborokat szerveztünk, ahol Éva néni magas kapcsolatai révén ismert emberek gyermekeit oktattuk úszásra a Római Strandon, heten-nyolcan lehettek. Emlékszem, az őket hozó nagy állami autók ott álltak az utcánkban, és apukám kérésére rájuk kellett szólni, álljanak a végébe, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. A ’80-as évek végére kinőtte magát a dolog, és megesett, hogy egy héten száznyolcvan gyerekkel foglalkoztunk a tíz edzőkollégával. 1996-ban szintén Éva néni kezdeményezésére – mennyi tehetséges gyerekünk van – akkoriban ritkaságszámba menően saját sportegyesületet alapítottunk Római SE néven, ahol már a versenyszerű úszást is beemeltük a tevékenységeink közé. A sors úgy hozta, hogy pont az első versenyzőm az a Boulsevicz Beatrix lett, aki 2003-ban 100 méteres pillangóúszásban ifjúsági Európa-bajnokságot nyert, olyan idővel, amivel ő lett az első magyar nő, akinek egy percen belül sikerült leúsznia a 100 méter pillangót. Később, már a felnőttek között, a 2005-ös rövidpályás Eb-n 200 méter pillangón győzött. A junior világ- és Európa-bajnok Komoróczy Lora is a tanítványom volt, most éppen egy amerikai egyetemen tanul. Jelenleg a fiammal közösen három halláskárosult paraúszó versenyzővel foglalkozunk, célunk a novemberi, tokiói siketlimpiára való sikeres felkészítésük. Név szerint Kiss Ádámmal, Varga Mátéval és Tamás Bálinttal, utóbbi 2009-ben még vízilabdázóként szerzett már aranyérmet siketlimpián. A hét első három napján Csillaghegyen oktatok, csütörtök szünnap, míg pénteken a Duna Arénában tartok edzést. Szerencsére hetvenévesen sem kell unatkoznom…

Székely Évával ezek szerint jó viszonyt ápolt?

Éva nénihez kiskoromtól kezdve a haláláig tartó jó kapcsolat fűzött, a családjuk nyáron Csillaghegyen lakott az általuk épített és a testvéréről elnevezett Klára-villában. Édesapám jól ismerte őket, a kis Éva nagyon szerette, felnőve megígérte neki, hogy amikor csak tud, odafigyel rám, és amiben lehet, segít. Idős korában többször panaszolta, hogy már sok mindenkiről elneveztek uszodát, róla azonban még nem. Megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg ez a helyzet nem változik. Még a 2000-es évek végén helyi, közösségi összefogással kiharcoltuk, hogy a városvezetés ne értékesítse a strand területének jelentős részét külföldi befektetőknek, majd 2016 nyarán az akkori főpolgármester, Tarlós István segítségével azt is sikerült elérnünk, hogy Csillaghegy végre normális uszodát kapjon. Az építkezés 2017 januárjában kezdődött, 2018 októberében fejeződött be, és 2022 tavaszától Székely Éva Uszodának hívják.

Mire vagy kire a legbüszkébb?

A két fiamra és az unokámra mindenképpen. A kisebbik fiam, Ádám először újságírónak tanult, végül a politikai pálya mellett döntött, jelenleg kerületi önkormányzati képviselő. 2012-ben ő is úszóedzői papírt szerzett, azóta a Magyar Úszó Szövetség elnökségi tagja lett, és közösen is oktatunk. A nagyobbik fiam, Tamás dalszövegíró, legutóbbi, országosan ismertté vált szerzeménye a Dal 2025-ben szerepelt Főnix, de a családunk csillaghegyi lokálpatriotizmusát hűen tükröző Csillaghegy Dal – ennek ötletgazdája én voltam – szövegét ugyancsak ő írta. Az unokám úszik és focizik, kitűnő tanuló. Büszke vagyok arra is, hogy elnökségi tagja vagyok a Budapesti Úszó Szövetségnek, illetve az Óbuda-Békásmegyer Idősek Tanácsának, ahol az idősek mozgásáért, sportolásáért próbálunk tenni programok, versenyek szervezésével. Nem utolsóként pedig édesapámra, akit már életében tiszteletbeli őscsillaghegyinek tekintettek, a strand területén parkot, a HÉV-től nem messze utcát neveztek el róla (utóbbit csak a vezetéknevéről). Pont ott lakott Albert Flórián a halála előtti évtizedben. Végső soron a családunk mindent a Csillaghegyi Strandnak köszönhet, hiszen nélküle mi most nem lennénk itt. Különleges egy hely, és ezt nem csak én gondolom így, mert apukám, Elkánék és sokan mások is így érezték, érzik. Van valami olyan kisugárzása, nyugtató, energetizáló ereje, amit nem lehet szavakba önteni, hanem személyesen kell megtapasztalni. Aki járt már itt, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.

Szeretsz a kerületbe jönni?

Igen, hiszen itt a kedvenc zöldfelületem, a Római-part, amely számomra mindig is különleges hely volt. Természetesen nemcsak magánemberként kötődöm ide, hanem szakmailag is nagyra értékelem a kerületet. Ez az egyik legnagyobb zöldfelületi aránnyal rendelkező kerület az egész fővárosban, és erre szerintem az egész kerületnek, a kerület minden lakójának büszkének kell lennie. Emellett Óbuda és Békásmegyer tele van különleges mintaprojektekkel és izgalmas feladatokkal, amelyek az innováció egyik legfontosabb „kísérleti telepévé”’ teszik. Ezért mindig örömmel jövök ide, hiszen ez a kerület egyszerre inspiráló és kihívásokkal teli.

Akkor, mielőtt a kihívásokról beszélünk, járjuk be a kerület egyik büszkeségét, a 2023-ban Európa Zöld Városa díjat kapott Pünkösdfürdő Parkot! Mi volt a tervezési program, és mennyire kapott a Főkert vezető tervezője, Szalkai Adrienne szabad kezet?

Még 2012-ben készült egy koncepcióterv a Pünkösdfürdőre, amelyben sok kivilágított gumiburkolatos sportterületet terveztek, a zöldfelületet pedig maradékelven alakították volna ki. Bár erre volt elkülönített forrás, mi nem értettünk egyet ezzel a megközelítéssel. Amikor a Tájépítészeti Osztály felállt, a célunk az volt, hogy a területet ökologikusabb irányba tereljük. Adrienne-éket azzal bíztuk meg, hogy nemzetközi példákat tanulmányozva haladják meg a korábbi tájépítészeti gyakorlatot, amelyben mindennek „élére vasalva” kellett állnia az átadásig, addig minden legyen kifogástalan és fantasztikus, figyelmen kívül hagyva a későbbi fenntartást.

Célunk egy olyan park létrehozása volt, amely reflektál a klímaváltozásra, minden klímaazonos benne, és cél volt, hogy legyenek benne extenzív fenntartású területek, az építést tartsuk földtömeg-egyensúlyban és egyáltalán, minden anyagot, ami helyben volt, használjunk fel. Ez volt a szempontrendszerünk, de hogy milyen legyen a terület designja, milyen gondolatokat hoznak be a tervezési folyamatba, abban már szabad kezet adtunk a tervezőknek. Akik bevallották, hogy korábban nem volt részük ilyen szabad tervezési lehetőségben, és nagyon élvezték, hogy kreativitásukat szabadon kiélhették, a tervezési folyamatot inspiráló kihívásként élték meg.

Mi volt a legnagyobb kihívás a projekt során? Elengedtetni a közösséggel a koncepcióterv intenzív sportterületi használatát?

Egyáltalán nem, a közvélemény mellettünk állt, amikor az ökologikusabb kialakítás mellett tettük le a voksunkat. A burkolásnak eleve van egy pejoratív jelentése, gondoljunk csak bele, a térkövezésnek milyen mémszerű többletjelentése van. A lakosság inkább indokolatlanul sok zöldfelületet szeretne. Olyan területeken is zöldet szeretne látni, ahol azt biztosan kitapossák, és a túl nagy terhelés miatt esélytelen, hogy a zöld megmaradjon. Tehát ez a szemlélet nem ütközött ellenállásba. A kihívást inkább az jelentette, hogy hol legyen a megmaradt egy darab gumiburkolatos sportpálya, ami csak hosszas tologatás után találta meg a helyét, hogy ne legyen közel a tervezéskori lakott részekhez. Persze mostanra ez már beépült, de a tervezés során a már a területen élő lakókkal erre a konszenzusra jutottunk.

A másik kérdés az volt, hogy mennyire legyen a park póráz nélküli kutyás hely, és azt a döntést hoztuk, hogy póráz nélkül lehet sétáltatni a gáton túl, de a parkban nem. Továbbá kiépült egy agility terület a kutyásoknak a park déli részén. És ezzel megvalósult a béke.

Ezek szerint a társadalmasítás volt itt a legösszetettebb feladat, vagy voltak a tervezés során is akadályok?

Voltak bőven! Az anyag helyben tartása érdekében az egykori sólyapályákat felbontották, bedarálták és a burkolatalapokban használták. Mivel ez a tájépítészetben akkor még nem volt elterjedt megoldás, nem volt egyszerű. Eleinte a kivitelező el akarta vitetni a bontott betont, a műszaki ellenőr is érvelt, hogy ezt nem így szoktuk, nem lehet, de végül kiderült, hogy ezentúl mégis „így fogjuk szokni”. A zajra nem érkezett lakossági panasz, hiszen az, hogy fel kellett bontani a sólyapályát, már önmagában zajos volt.

A másik nagy fejtörést az okozta, hogy nem lehetett a töltés anyagához nyúlni, annak ellenére sem, hogy az árvízvédelmi feladatot nem a töltés látja el, hanem a résfal. Ezért jelentősebb talajcsere nélkül meg kellett oldani, hogy a töltés meglehetősen rossz anyagán, sekély termőtalaján is lehessen növényeket ültetni. És akkor újra egy „nem így szoktuk” megoldáshoz kellett folyamodni: az „így szoktuk” gyepnyesés és a gyökérzónáig visszavágott talaj elszállítása helyett a meglévő szárazságtűrő gyepet felszaggatták, beforgatták és felülvetették. Ezzel a terület adottságaihoz már jól alkalmazkodó társulás és a biodiverz magkeverék együtt, egymással keveredve tudta birtokba venni a rézsűket.

A fáknál is innovatív megoldásokhoz kellett folyamodni, hogy az ültetés minimális anyagbeszállítással, inkább csak helyszíni talajjavítással történjen. A tervezők tágtűrésű, őshonos fafajokat választottak, az ártéri erdős parkrésznél kifejezetten erdészeti csemete méretű fákat telepítettek. Ez egy kísérlet volt, hogy mennyire elfogadható, ha a közterületre nem előnevelt, többször iskolázott fák kerülnek. Ezért az első néhány évben nagyon kalandos volt, hogy miként tudjuk megmagyarázni, hogy az a rész ott nem egy „gaztenger”, és azért nem nyírunk ott semmit, mert a magas lágyszárú vegetáció dajkálja  a fákat, amelyek majd egyszer látszani fognak. Azt hittem, sokkal nagyobb botrány lesz abból, hogy nem szokványos közparki növényanyagot telepítettünk ide, ehhez képest nagyon pozitív volt a fogadtatás. 

Mit gondolsz, a pozitív fogadtatásnak az új tájépítészeti esztétika jobb elfogadottsága, az ökológiai szemléletmód-változás vagy a növényvakság volt az oka?

Szerintem is-is. A növényvakságban szenvedők nyilván azt fogják mondani azokra a növényekre, amelyeknek idő kell, hogy ott nincs semmi. Őket 10-15 évig, amíg ott egy erdő nem lesz, úgysem lehet megnyugtatni a növényválasztással. Nekem amúgy is lesújtó véleményem van a magyar kertkultúráról, sajnos az embereknek jó része nem eresztette el a tuja-hamisciprus-műfű kombinációt. És tudom, hogy sokan azért fordulnak ebbe az irányba, mert a hagyományos kertművelési tudás már csak kevesek birtokában van, a klímazonos dísznövényekkel kapcsolatos tudás pedig nem alakult ki, a magyar emberek előképei egy díszkertről a külföldi katalógusokból, vagy a nyaralásaikról származnak, s ezek mindegyike más klímán található, vagyis idehaza nem fenntartható. Szerencsére nagyon sokan felismerték ezt a hiányosságot, és az átalakuló médiában, ahol egyre nagyobb szegmenst vesz birtokba a közösségi média, sok tartalomgyártó fordul az ökologikus megoldások, talajélet, komposztálás irányába; ezt a szemléletváltozást mi is érzékeljük. Bár ma még nem az új tájépítészeti esztétikáról és a New Perennial Movement évelőiről folyik a diskurzus, azért a parkhasználók elkezdtek rácsodálkozni például az évelőágyakra a Pünkösdfürdő Parkban is. Ezek 2-3 év alatt kibontakoznak, megmutatják magukat, ráadásul van bennük egy erős szezonalitás, így mindig valami más érdekes. Sajnos ennek az éledező évelőkultusznak a magánkerti adaptálása néha még elmegy angolszász- vagy mediterrán-majmolásba, de kétségkívül érezhető a szemléletváltozás. Az lenne a jó, ha a fancy növények helyett egy sokkal klímaazonosabb növényválasztás kerülne ki ebből az átalakulásból győztesen.

Tehát mégiscsak másként tekintenek az emberek a zöldfelületekre, változnak az igények.

A közterületekre – bármennyire is az új esztétika, a klímaadaptáció megértése és jobb elfogadottsága irányából közelítjük meg a kérést – nem emiatt kerülnek évelők. Egyszerűen egy- és kétnyári növényeket beültetni, pótolni, öntözni, egész évben fenntartani nem lehet nagy felületen. Munkaerőigényes, vízpazarló, energiapazarló, és bár az állandóság szépségét adja a vegetációs időn belül, minden, csak nem fenntartható. Az egynyári növények a kertészkedés műanyag étkészlete: egyszer használatos eldobható termék, amit jelentős energia és erőforráspazarlással állítanak elő. Ezért egy ideje tudatosan váltjuk le fokozatosan az egynyári ágyakat évelőfelületekre. Ez a lakosság irányába is vállalható irány, s bár az egészben kitüremkedik az önkormányzatiság válsága, a forráshiány, mi sem igazolja jobban az elfogadottságát, mint hogy már a Clark Ádám téren is ezt alkalmaztuk. És mi lehetne exkluzívabb helyszín a Clark Ádám térnél?

Az Esernyős hölgyek körüli növényágy?

Igen, ez is egy kellően exkluzív helyszín lenne! Ennyire frekventált helyen különösen előremutató lenne egy jól tervezett évelőágy: állandó látványosság, de folyamatosan változó látvány. Hasznos, fenntartásbarát, ráadásul a Fő tér szomszédságában kiváltképp inspiráló lehet sokaknak.

Úgy gondolod, hogy ilyen kis megoldások is ekkora szemléletváltozást tudnak elérni? A Pünkösdfürdőnél is ez az újszerű design, megközelítés segített, erre kapták fel az emberek a fejüket?

Igen, a park kialakítása során alkalmazott „menő” formavilág és természetközeliség vizuálisan is lenyűgözte a látogatókat és inspirálja őket a növényválasztás terén a magánkertekben is. Az is sokat számított, hogy előtte ez a terület kietlen pusztaság volt – sem árnyék, sem funkció nem volt itt. Egy terület, amin korábban mindenki átrohant, hirtelen hellyé változott. 

A parképítés szerencsés módon éppen abban a poszt-Covid időszakban zajlott, amikor az emberek figyelme egyre inkább a természet felé fordult. A járványhelyzet rávilágított, hogy a zöldfelületek nemcsak esztétikai, hanem mentális és fizikai egészségünk szempontjából is nélkülözhetetlenek. A Pünkösdfürdő Park lakossági elfogadásában ez az időszak különösen kedvezett az ökologikus megoldások iránti nyitottságnak, hiszen a közösség már más szemmel tekintett a zöldterületekre: nem csupán pihenőhelyként, hanem a fenntarthatóság és a biodiverzitás szimbólumaként is értelmezni kezdte. 

A hellyé válás folyamatát jól érzékelteti, hogy az ott élők elkezdtek társtulajdonosként gondolkodni. Az erre alakult Facebook-csoportban például olyan bejegyzések jelentek meg, amelyekben a lakók egymást figyelmeztették a környezet tisztántartására. Ez az óvó-védő hozzáállás jól mutatja, hogy a természetközeli megoldások képesek mélyebb szemléletváltást is elindítani.

Mi az, amire a legbüszkébb vagy a Pünkösdfürdő Parkban?

Arra, hogy itt a látogatók a nemcsak a tájékoztató táblákról ismerik és értik meg a biodiverzitás fogalmát, hanem a park minden pontján átélhetik. Minden lépésnél, minden megállónál a biodiverzitás elevenedik meg, és ez igazi élményt nyújt. És természetesen büszke vagyok a magról vetett 24 ezer négyzetméter őshonos évelőfelületre, amely nemcsak esztétikai értéket képvisel, hanem az ökologikus megközelítés erejét is demonstrálja. Az olyan innovatív megoldásokra, mint Budapest első közterületi gyümölcsösében alkalmazott magkeverékek használata, szintén nagyon büszke vagyok. Most március van, és már most lehet látni, mennyivel fejlettebbek és erősebbek azok az egyedek, amelyeket sorköz magkeverék dajkál. Ez igazi bizonyíték arra, hogy a parkban alkalmazott ökologikus megoldások milyen hatékonyak.

Akkor ez a kedvenc parkod?

De hiszen már az elején elmondtam, hogy a Római-part az.

De ha nem természet alkotta zöldfelületről beszélünk, hanem tájépítészeti alkotásról?

Akkor legyen a Feneketlen-tó, a Mőcsényi Mihály professzor úr által tervezett bányató-rehabilitáció.

Mondj kortársat!

Ugyanabból az okból, mint az előző, legyen a Kopaszi-gát. Mindkettő a maga korszakának nagy értékteremtése volt, mert leromlott nemhelyekből teremtett szerethető helyeket.

A hely, ahol most vagyunk, segített a beporzóbarát méhlegelős fenntartási gyakorlat elfogadásában?

Mi a méhlegelőkre Vadvirágos Budapestként szeretünk inkább hivatkozni. Azon túl, hogy a térkőhöz hasonlóan lett egy pejoratív politikai többlet-jelentéstartalma, úgy gondolom, hogy eleve hibás volt a méhlegelő elnevezés. Félrevitte a gondolkodást, mert még azok az emberek is, akik megértették, hogy milyen hatalmas probléma van globálisan a beporzók védelmével, azok is a háziméhhel kezdték azonosítani ezt a történetet. És nagyon sok város is elkövette ezt a hibát, a maribori méhkaptárakkal kezdtek el példálózni. Sőt, az agrárminisztérium is előrukkolt vele, hogy a Kossuth téri épületükön is van egy méhkaptár, az az igazi méhlegelő, nem ez a „libsi gaztenger”… 

Tiltakoztunk, amikor a Főkert is elkezdett egy „cukiság-projektet”, hogy a Gellérthegyen létesít  méhkaptárt. A méz-téma teljesen félrevitte a gondolkodást, hiszen a háziméh egy háziállat, hasznosságában alig különbözik a tyúktól vagy a szarvasmarhától. Mi nem ezeket akarjuk megvédeni! A tenyésztett állatok nem szorulnak rá a  természetvédelemre, ellenkezőleg, sokszor a tenyésztett állatok a biodiverzitás legnagyobb ellenségei. Mi a háziméhektől  is meg akarjuk védeni azt a több mint 600 féle vadon élő beporzót, amelyeknek például a háziméhek elveszik az életterét.

A fővárosi élőhelyeken is rengeteg vadméh, zengőlégy, lepke és rengeteg egyéb faj van, ami itt talál menedéket az agyonvegyszerezett szántóterületektől. A biológiai sokféleség pedig az egyetlen használható fegyver a klíma-alkalmazkodásban. Akkor élheti túl a természet a klímaváltozást, ha a sokféleség jelen van, és akkor valami biztosan tud majd alkalmazkodni az új környezeti feltételekhez. Ez az egyik vonulata a vadvirágos történetnek, nem pedig a méz, amit soha nem is akartunk csinálni.

A másik, ami nehezíti az elfogadást, az az emberek megszokott szemléletmódja: sokan úgy gondolják, hogy egy gyepet rendszeresen nyírni kell. Sőt, rendszeresen és rövidre, mert ezt szokták meg, ezt tartják esztétikusnak. Mindenhol. Nincs erről széles körben árnyaltabb gondolkodás: a gyepet lenyírod és öntözöd, hogy újra lenyírhasd. A zöldfelületek között van sok olyan terület, amit nagyon intenzíven használ nagyon sok ember, és ott nyilván meg kell oldani a rendszeres nyírást és az öntözést is, hogy taposástűrő legyen a felület, és az emberek tudjanak ott „gyerekeket legeltetni”, kutyát sétáltatni és egyáltalán: tudják használni.

De ezek mellett számos olyan terület van, amelynek az egyetlen funkciója az kellene hogy legyen, hogy zöld. Él, lélegzik, párologtatásával hűti a várost, ökológiai menedéket nyújt, óvja a talajt a kiszáradástól, oxigént termel. Ezeket a félreeső területeket senki nem akarja használni, mert halál meredekek, vagy keskenyek, két forgalmi sáv között vannak, vagy csak bármi miatt alkalmatlanok bármiféle „hasznos” funkcióra. Esetleg olyan természetközeli területek, amelyek a következő lépésben lehet, hogy természetvédelmi területek lesznek. A Főváros 2019-ben még 600 hektárnyi kaszálandó területet gondozott, ez mára 900 hektár, s ebből eddig 30 hektáron vezettük be az extenzív fenntartási gyakorlatot, ahol évente legfeljebb kétszer kaszálunk. Idén ezt az extenzív fenntartást 50 hektárra fogjuk növelni. Még mindig csak ott tartunk, hogy a kaszált területek 5, idéntől pedig 5,5 százalékát nem kaszáljuk olyan gyakran. Ezzel pedig azt szeretnénk elérni, hogy a Fővárosnak legyen például két hét előnye a teljes nyári teljes kisülés előtt, hogy képződjön még egy kis harmat, legyen egy kis menedékhely, egy kis felület, ami hűti ez a szegény várost, hogy ne forrjon fel augusztusban.

Ezek az extenzív gyepfelületek erre jók. Városökológiai jelentőségük van. Akkor is, ha borzasztóan sok a támadás az egyik nagy felhasználói csoport, a kutyások oldaláról, a toklász miatt. A toklász azt szereti, ha nyírják, mert akkor nincs versenytársa. Ha nyírunk, mind a toklászt, mind a parlagfüvet terjesztjük. Ha lenne türelem, a parlagfű és a toklász is kiszorulna, egyszerűen kiszorítanák a versenytársak, mint ahogy itt a parkban is megfigyelhetjük. Itt is megjelent a behozott talajokkal behurcolt parlagfű, de egyrészt a fenntartás, másrészt a versenytársak kiszorították ezt a pionír fajt, hiszen a nevében is benne van, hogy a parlagot szereti, a versenyt nem. Ez a park pedig abban nagyszerű, hogy az embereknek megmutatja, hogy türelemmel és megfelelő fenntartással ezek az invazív fajok kiszorulnak. Másrészt az élő példa rá, hogy egy extenzív fenntartású terület is lehet szép. 

Vegyük például ennek a lineáris parknak a Szántó névre elkeresztelt szakaszát, ahol most épp vagyunk. Itt a mezőgazdasági tájhasználatokat mutatja be a park, kihasználva, hogy ezen a szakaszon elkeskenyedik a terület és nem lehetett fákat ültetni, mert tartani kellett a koronaéltől a 10 méteres védőtávolságot. Itt különösen kreatív volt Adrienne csapata; kitalálták, hogy kifejezetten takarmánynövényeket fognak használni. Több változaton dolgoztak egy botanikussal, de végül arra jutottak, hogy a bíborhere lesz az ideális választás, mert ez javítja a talajt, és kora nyáron különösen látványos és fotogén. A kaszálékot bálázni szerették volna, és a szénabálákat a területen hagyni játszóelemeknek, ücsörgőknek, de sajnos a Főkertnek még nem sikerült egy bálázógépet beszereznie… 

Ez a végszó tökéletesen illik a következő helyszínünkhöz! Ugyan nem terveztük, de meg kell látogatnunk a Csúcshegyen tervezett városi farm telkét.  A Városi Farm az idevezető úton is látott városszéli folyamatoknak, a szétterülésnek gátat szabó innovatív kezdeményezés. Ez a teljes, szinte tömb méretű zártkerti telek önkormányzati tulajdonú, korábban három évre bérbeadott parcellákból állt, de ezeket fokozatosan felhagyták, ma már csak néhány bérlő használja. A farmot három belső parcellán fogjuk kialakítani, várhatóan Húsvét előtti munkaterület-átadással. A három parcellán 15 ágyást és egy akadálymentes magaságyat fogunk kialakítani, a közösségi funkcióhoz piknikasztalokat, sütögetőhelyeket kihelyezni. A parkolóban lesz egy szaniterkonténer és tervezünk egy fedett-nyitott teret, ami később akár piacnak is otthont adhat. Több ütemben, már májusban tervezzük a gyalogúttól balra fekvő parcellát leválasztani az építési területről és átadni művelésbe, a teljes készültséget júliusban érjük el.

Bátor vállalás, jó sok tennivalótok lesz! Elég elhanyagolt a terület, és ezek a fák is nagyon rossz állapotban vannak, mivel fogjátok pótolni őket?

Igen, sok támadás is ér minket, hogy „kiirtjuk a hegyoldalt”, de ez így nem igaz. Minden értékes fát megőrzünk, de a betegeket sajnos ki kell vágni, mert egyre több ember fog mozogni a területen, és nem vállalhatjuk a biztonsági kockázatot. Másrészt, ha itt megindul a termesztés, a beteg fák növény-egészségügyi kockázatot is jelentenek az egészséges koros és új társaikra. Nehéz döntés volt, 2 szakvéleményt is bekértünk, de nincs más megoldás. Ezen az építéssel érintett 5 parcellán darabra 39 fát fogunk pótolni. Tündérkerti tájfajtákat választottunk, Zsolnai Balázs segítségével (A Tündérkert hazai mozgalom a tájegységek jellemző gyümölcsfajtáinak megőrzéséért – a szerk.).

Jó kezdeményezés! A főváros is most indít gyümölcsfásítási programot: Nagy-Budapest megalakulásának 75. évfordulóján 1950 darab rezisztens gyümölcsfára lehet majd pályázni. Elsősorban a közösségi gyümölcsösöket és a kertvárosi magánkerteket szeretnénk támogatni, akár mint ez is. A Föld napján szeretnénk beindítani a regisztrációt, hogy az őszi ültetésekre elő tudjunk készülni. A műholdas elemzésekből azt látjuk, legjobban a kertvárosi területek magánkertjeiben csökken a zöldfelületi nagyság a városban. Egyre kevesebben kertészkednek, nevelnek lombos fákat. Azért indítjuk be a Gyümölcsöző Kertvárost, hogy a folyamatot mérsékelni tudjuk, az elöregedett gyümölcsfák helyére érkezzen az utánpótlás.

Kap segítséget, aki regisztrál?

Igen, segíteni fogjuk, hogy a termőhelyi adottságoknak megfelelő fát ültessen el mindenki. Emellett kapnak ültetési, ápolási tanácsadást. 

Ez csak magán, vagy egyesületi fákra vonatkozó pályázat, vagy lehet közterületi gyümölcsöst is telepíteni vele?

A célcsoport elsősorban a magánszemélyek. Ez a közterületi gyümölcsös nagyon felkapott téma! Az előbb láttuk, hogy a Pünkösdfürdő Parknál is van köztéri gyümölcsös, de a Főkert a Tabánban és a Kubala László parkban is telepített ilyen fákat. Be kell vallanom, nem vagyok a köztéri gyümölcsösök nagy híve, mert az ápolási munka és a növényvédelem is óriási teher. Eleve nem permetezhetünk olyan szerekkel, amelyeket a gyümölcsfák igényelnek, és vállalhatatlanul nagy feladat a rendszeres metszés is. Támogatom, hogy elkerített közösségi kertekbe kerüljenek és nagyon támogatom, hogy a kertvárosba, házak előtti közterületre, a telektulajdonosok által gondozva minél több kerüljön, de közterületen mások, szigorúbbak a növényvédelmi és közegészségügyi szabályok. Óbudán például a Zsófia utca mellett, a távhővezeték mentén van egy szalagtelek, ami korábban zártkerti gyümölcsös volt, ez nem lesz természetvédelmi terület, itt elképzelhető egy közösségi gyümölcsös, sőt, ugyanennyire ideális helyszín, mint ez a farm.

Van már sok érdeklődőtök az ágyásokra?

Most fogjuk beindítani a bérbeadást, de már most komoly az érdeklődés. A nagyobb ágyásméretek – 28-80 négyzetméter – miatt azonban ez teljesen más, mint egy magaságyás egy közösségi kertben.

Mit gondoltok, mennyire fognak beválni ezek a nagyobb ágyások? Mert ez egy teljesen másfajta elköteleződést kíván meg a kertészkedőktől.

Az ilyen méretek már közelebb állnak az önellátó kertek méreteihez, mint egy egyszerű hobbi kerthez.

Ugyanakkor sokkal több lehetőséget is kínálnak! Tudjuk, hogy ez szakmai kihívást jelenthet a kezdők számára, ezért egy népszerű kertész influenszer, a „3 órás kertes” Őry Barnabás fogja kezdetben mentorálni a munkát.

A kertész influenszereknek valóban nagy hatásuk van. Nem biztos, hogy mindig mindenki jó irányt mutat, de sokan bámulatos dolgokat osztanak meg, amelyek értékesek és hasznosak lehetnek. Segítenek pótolni a hiányzó kertművelési tudást, vagy legalább megállítani annak erodálódását. Én például Kosztka Ernő metszési videóit követem, és nagyon sokat tanulok belőlük.

Van kerted? Hogyan kertészkedsz benne?

Igen, vettünk egy lakást egy sorházban, annak van közös tulajdonú kertje, abban serénykedek. Első dolgom volt a a kerti törpék elűzése, azóta minden munkámmal azon vagyok, hogy természetesebb legyen a kertem.

Fát is ültettél bele?

Igen, egy Szent István hársat és egy díszcseresznyét. Az utcánkban van egy gyönyörű hárs, az ad nekünk egész évre hársfateát, de az enyém még kicsi, még sok idő, mire a virágot szüretelhetjük. Idő, a mi munkánkban lépten-nyomon ebbe botlunk: az idő nem megspórolható, de türelemre tanít.

Látsz esélyt arra, hogy zöldebbé váljon a közízlés? Hogy a pomponfák, a műfű és a márványkavics Bermuda-háromszögéből visszatér majd az építtetői választás a természetesebb, zöldebb kertek irányába?

Nagyon jó esélyét látom ennek, amióta októberben megjelent az új zöldinfrastruktúráról szóló kormányrendelet. Persze egy rendelet önmagában semmit sem ér, de új kereteket tud szabni. Kutatásokból már korábban is ismert volt, hogy a nagy társasházi beruházásoknál a legkiugróbb a zöldfelület fogyása az építést követően. Az új rendelet pedig előírja az idén április 1-jétől beadott, 5000 négyzetméter feletti hasznos területet létrehozó beruházásokra, hogy tanúsítsák a zöldfelületeiket. Ez rákényszeríti a beruházókat, hogy értékként tekintsenek a meglévő zöldre. Aki nem tudja a terven szereplő, de legalább a minimális zöldfelületet igazolni, az eleve elbukik. De még ahol ez megvan, ott is el kell érni legalább 50 százalékot a sok szempontot figyelembe vevő értékelés során ahhoz, hogy ‘C’ minősítést kapjanak – ami pedig alapfeltétele a használatbavételi engedélynek. Ez azt jelenti, hogy már nem lehet megkerülni az előírt növénymennyiség telepítését és gondozását. A csupasz talajfelszín például nem fog pontot érni, így igyekezni fognak időben letelepíteni a gyepeket, talajtakarókat, sövényeket és fákat. Így már rá lesznek kényszerítve a beruházók, hogy fákból és cserjékből annyi és olyan legyen kiültetve, amivel korábban a tervező igazolta, hogy visszapótolható építés után a korábbi zöldtérfogat. Még ha vannak is gyerekbetegségei a rendszernek – és miért ne lehetne egy ennyire újszerű eljárásnak hibája – annyira előremutató, hogy mindenképpen változást fog hozni.

Igen, a nagyberuházásoknál mindenképp, de mi lesz a családi házakkal? A 700 négyzetméteres telkekre a cipőkanállal betervezett, minden beépítési paramétert a végletekig kifeszítő hatalmas épületekkel, ahol hiába van meg a zöldfelület százalékosan, az elaprózott elő-, oldal-, és hátsókertekben nem tud értelmezhető zöld kialakulni.

Ahogy Pünkösdfürdőn is mondtam: nem lehet mindent azonnal! Ha a lakóparki ingatlanoknál lesz egy kötelező zöldfelületi tanúsítvány, aminek az utolsó kis rubrikájában ott áll fehéren-feketén, hogy pontosan hány forint a zöldfelület értéke, akkor számszakilag megjelenik, hogy a zöld igenis érték. Ha már ezt elérjük, akkor ez egy akkora szemléletformáló erővel bír majd, ami az egész zöldszakmát érinteni fogja. Felértékelődnek a zöldfelületi tervek, mert utána egy egyszerű drónos méréssel ellenőrizhető lesz, megfelel-e ennek a megépült zöldfelület. Felértékelődnek a kertépítések, mert nem a „maradék terület” és a „projekt maradék pénze” elvén fognak működni. És ez ma csak az 5000 négyzetméter feletti beruházást érinti, de talán évek múlva már minden beruházásnál elvárás lesz. Sőt, eljöhet még az idő, amikor maga az építtető fog dörömbölni a tanúsításért, hogy eladáskor lobogtathassa. Igazolva ezzel, hogy bizony a kertjére fordított pénz megtérül, az ingatlanértéket növeli, ott van az utolsó rubrikában, pontosan mennyit ér. Fontos azonban türelmesnek lenni: ahogy a városi farm 4-5, vagy a Pünkösdfürdő park megvalósítása 5-8 hosszú évig tartott az ötlettől a szalagátvágásig, úgy egy jogszabály sem hoz eredményt egyik napról a másikra. Adjunk időt neki, és hidd el, áttörést fog hozni!

Ha már újra szóba került az idő: szinte pontosan egy éve derült ki, hogy támogatást nyert a LIFE projekt és el tud indulni a Mocsáros rehabilitációja. Mi történt az elmúlt egy évben?

Ahhoz, hogy egyáltalán elinduljunk a vízmegtartás felé, foglalkozni kellett a területhasználat azon formáival, aminek nincsen helye a Mocsárosban. Több mint 30 éve vannak a területen olyan területfoglalók, akiket annak idején a főváros kártalanított, de mivel nem indult el ott a lakótelep építés, mint a szocializmus végén tervezték, egy részük ott maradt, és azóta is használja mindenféle tevékenységre a területet. Van olyan, aki 25 hektárt villanypásztorral elkerítve használ a Mocsárosból mindenféle területhasználati engedély nélkül. Egészen furcsa állapotok alakultak ott ki. Jelenleg a végrehajtás legvégső fázisában vagyunk. Készítettünk az illető számára egy megállapodás-tervezetet, hogy hogyan gyakorolhatja még egy ideig a tevékenységét, de egyre jobban visszaszorítva azt. Így időt adunk neki, hogy találjon magának másik helyet, tudja a gazdálkodását folytatni, de megóvjuk az értékes élőhelyet a károkozástól. Nehéz a helyzet, mert bár megértjük az ő szempontjait is, mi, mint a Fővárosi Önkormányzat természetkárosítást követünk el, ha nem cselekszünk. Folyamatos vele és jogi képviselőjével a tárgyalás, de eddig még nem írták alá a megállapodást. Ha ezt nem teszik meg, akkor jön a végrehajtó, és lakat alá kerülnek az ingatlanok. Közben persze zajlik a Mocsárosban a vízpótlás tervezése, a szeméttől való megszabadítás és az erdészeti feladatok előkészítése is.

Miért problémás, ha a gazda legeltet? Hiszen mindenütt azt olvashatjuk, a Mocsáros fennmaradását a legeltetés fogja biztosítani.

Igen, de többféle legeltetési forma van, egyrészt van a klasszikus terelő legeltetést irányító juhász, kis létszámú állománnyal és ez abszolút egyezik a természetvédelem céljaival. A másik „kompánia” egy nagy szarvasmarhaállományt villanypásztorok közé szorítva tövig legeltet mindent, degradálva a gyepet és fokozottan védett élőlények élőhelyét szüntetve meg. A terelő legeltetést szabad csak a területen megengedni, sőt támogatni. A pásztor egy kihalófélben lévő szakma, és a terelő legeltetés nem profitábilis, ezért ezt támogatnia kell a tulajdonosnak. Akár úgy, hogy a földhasználati szerződésben ingyen használatba adja a területeket. A másik típus profitábilis. Az pedig nem járja, hogy valaki a tulajdonos engedélye nélkül használjon egy területet, ráadásul olyan módon, hogy már természeti védelemben részesült területeket tesz tönkre.

Ez a folyamat nagyon elhúzódhat, addig nem lehet tenni semmit? 

Igen, valóban hosszadalmas lehet, de közben teszünk lépéseket a biodiverzitás növelésére, első körben a nemesnyáras örökerdővé alakítására. A vegetációs idő elé terveztük a nyárasban a szálaló vágást, a Pilisi Parkerdő előkészült, megszabadította a szeméttől a területet, de ez annyira elhúzódott, hogy a most kezdődő fészkelési időszak kezdetére nem tudták elkezdeni a munkát. Ősszel, amint lehet, folytatják; a monokultúrás erdő átalakítása amúgy is egy hosszabb, több évig tartó folyamat. Nem az a cél, hogy tarvágással kiürítsük a területet, és varázsütésre telepítsünk egy őshonos fajokból álló erdőt, hanem hogy fokozatosan alakítsuk át a meglévő erdőszerkezetet. 

Hogyan változik majd a fajösszetétel? 

Jelenleg a telepített nemesnyáron kívül vízkedvelő fajok, éger és fűz találhatók a területen, de sajnos a második lombkoronaszintben sok az invazív zöld juhar is. Az invazív faj visszaszorításával és a telepített nyárfák válogatásával megmarad egy idős nyaras-égeres állomány, ami védelmet biztosít majd az újulatnak. Az új telepítés során a nyiladékokba az eredeti élőhelyre jellemző fajok kerülnek, az új állomány szilből, kőrisből, kocsányos tölgyből fog állni. Ezzel a kezeléssel évek múlva egy klímaazonos, vegyes korösszetételű, fajgazdag elegyes erdő tud kialakulni.

Mi lesz a kivágott faanyaggal? Ottmarad holtfaként, vagy a Pünkösdfürdőhöz hasonlóan hasznosítják? 

Holtfaként a területen marad. Élőhelyet biztosít majd számos állatfajnak és gombának, lebomlásával pedig a talajt gazdagítja

Beszéljünk a tarsza szöcskékről! A településszerkezeti tervben a szöcskék élőhelye  lett volna a közpark. Ez elmarad?

A közparki funkció rögzítését kifejezetten azért kértük a szerkezeti terv, illetve az óbudai szabályozási terv megváltoztatásakor, mert érzékeltük, hogy sok kutyás használja a területet, és ezzel a kijelölt hellyel akartuk őket az értékes élőhelyektől távoltartani. Nem csupán azért, mert természetvédelmi területen magasabbrendű jogszabály tiltja a póráz nélküli sétáltatást, hanem azért is, mert a szaladgáló kutya zavarja a fészkelő állatot, letapossa, kiássa a fokozottan védett lágyszárú virágzó növényt. Tehát a szabályok nem véletlenül vannak, nyilván pórázon sétáltatni továbbra is lehet a természetvédelmi területen. 

Érzékeljük tehát az óriási igényt, különösen a lakótelepi oldalakról a póráz nélküli sétáltatásra. Akkora az igény, amit már az Óbudai-sziget sem tud kielégíteni. Ebben a városban 1,7 millió ember és 700 ezer kutya él. Különösen megnőtt a kutyatartók száma a covid alatt. Ezért gondolkodtunk rajta, hogy itt is kijelölünk egy olyan, természetileg nem túl értékes területet, ahol létrejöhet egy közpark, ami kutyás parkként kompenzálhatja a kutyásokat. Most ezt a tervünket húzta át a magyar tarsza felfedezése. Korábban a Mocsáros délnyugati részén lévő területet éppen azért jelöltük ki kutyás park céljára, mert magasabban fekszik, továbbra is szárazon fog maradni, és a vizes élőhely-rehabilitáció nem érinti. Viszont pont ezeket a magas füvű, szárazabb gyepeket kedveli a magyar tarsza, egy endemikus, fokozottan védett szöcskefaj, amely kizárólag a Kárpát-medencében fordul elő. Ráadásul olyan életet él, hogy néhány hónapig van imágó állapotában, és az alatt a néhány hónap alatt maximum egy fűszálra tud felmászni, gyakorlatilag 5 négyzetméteres körzetben éli az életét. Hogy biztosítsuk az élőhelyét, le kell mondanunk a rendszeres kaszálásról és a legeltetésről, így a Mocsárosból kiszorul a közparki terület. Úgy tervezzük, hogy az egész természetvédelmi területté válik. 

A tarsza szöcskék élőhelyét hogyan kell kialakítani? Elég a felhagyott kaszálás, vagy gátolni kell az átjárást, ezért keríteni is kell?

Szerencsére nem kell keríteni, a távhővezeték megfelelő védelmet nyújt az intenzív használattól, a szemétlerakástól. Ezért nem tervezünk semmiféle kerítést. Évi egyszeri kaszálás történik majd a területen, azért, hogy ne tudjon a cserjésedés megindulni. Ezzel a tarszán túl egyéb rovarok, kétéltűek és beporzók védelmét is tudjuk biztosítani. 

Minden szukcessziós folyamatot meg kell gátolni? (Szukcessziónak a növénytársulások fokozatos, egy irányba mutató fejlődését nevezzük – a szerk.)

Igen, szeretnénk, hogy ami most gyep, az gyep is maradjon. A cél, hogy a szukcesszió fokozatosan a vizes élőhely irányába haladjon. Ha sikerül megvalósítani a lokális fenékküszöbös és a tájban való vízelterítéses vízrendezést, az nem azt fogja jelenteni, hogy egész évben vízzel borított lesz a terület, és azt sem, hogy minden része víz alatt áll majd. Ha így sokkal több vizet tudunk megtartani a tájban, akkor a vizesélőhely-jelleg meg tud erősödni, a vizes élőhelyre jellemző flóra és fauna meg tud jelenni.

A vízrendezés célja az, hogy sokkal több vizet tudjunk megtartani a tájban. Ezáltal erősödik a vizesélőhely-jelleg, és megjelennek a flórában és faunában azok a fajok, amelyek kifejezetten ilyen környezetet igényelnek. 

A rehabilitáció után mennyire lesz látogatható a terület?

Ugyanannyira látogatható lesz, mint most, de az edukációs jellege erősödik majd. A Mocsáros északi részén, a volt kreszpálya területén egy másik LIFE program keretében épül a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) látogatóközpontja, amelyet Schmidt Egon Madártani és Természetvédelmi Központnak neveztek el. A két LIFE program – a Biodiverse City és a pannon gyepek védelmét célzó projekt – szorosan együttműködik majd. Az MME központjában madármegfigyeléseket, gyűrűzéseket tartanak majd, és vizsgálják a legeltető állattartás madarakra gyakorolt pozitív hatásait. Emellett tematikus túrákat szerveznek a védett területre.

Az MME látogatóközpontja nemcsak a szakmai munkának ad teret, hanem közösségi térként is funkcionál; természetvédelmi programok mellett ismeretterjesztő események és képzések helyszíne lesz. A látogatóközpont építése már elkezdődött, és várhatóan még 2025-ben elkészül. 

Ha a Mocsáros természetvédelmi területén a tarsza szöcskék miatt kiesett a közparki funkció, és az MME látogatóközpontja is inkább edukációs célokat szolgál, terveztek-e olyan új helyszínt, amely kifejezetten a közparki funkciót biztosítja?

Igen. Mindenképp szeretnénk alternatívát nyújtani a látogatóknak, különösen a kutyásoknak, ezért a Mocsárosba tervezett közpark-funkciót áthelyeztük most, a tervezés folyamatában az Aquincum parkba. Ez egy mintegy 13 hektáros terület a Mocsárostól délre, az Aquincumi múzeummal szemben. Az elképzelésünk nem az, hogy ez az új park egy Margitsziget-intenzitású közpark legyen, hanem egy extenzívebb kialakítású és fenntartású, de mindenképpen parkként használható zöldfelület.

Arra a területre tervezitek az intenzív kutyás használatot, ami régészeti érintettségű? Mi lesz ennek az Aquincum parknak a tematikája? A Mocsáros közelsége miatt inkább élőhelyi tematika, vagy a római kulturális örökség?

Két témája lesz, a római kor és a kutyás használat. Ez a két téma nem összebékíthetetlen, mert egyeztettünk az Aquincumi Múzeum régészeivel és az igazgatóval is, elmondták, hogy talajradarral alaposan megkutatták a területet, tudják, mi van alatta, de a feltárásra belátható időn belül nem lesz lehetőség.  Pontosan tudjuk, hol húzódnak az egykori utak, épületek falai, meg tudjuk jeleníteni a közparkban, úgy, ahogy a Flórián téren is megjelennek a romok egy új struktúrájú térben. Ezért itt a korabeli városszerkezet lehet, hogy nyírt gyepes sávként, vagy növényzettel kijelölve jelenik majd meg, ezt a tematikát és az információs rétegzettséget tovább tudjuk erősíteni néhány szobormásolattal, lelettel, amit az Aquincumi Múzeum bocsát majd rendelkezésünkre. Így a park egyszerre tiszteleghet a római kor öröksége előtt és szolgálhatja a modern közösségi igényeket, beleértve a kutyatartók igényeit.

Akkor ez akár a „megmutatni, ami rejtve van” posztmodern tájépítészeti irányzatnak megfelelő mintapark is lehet? Példa arra, hogyan lehet római romokat úgy bemutatni, hogy az egy élő közparkként is működik?

A korábbi Mocsáros park tervezésével már a Főkert Tervezési Stúdiót bíztuk meg, és mivel az erre szánt forrásokat most az Aquincum park kialakítására csoportosítjuk át, ezt a feladatot is rájuk bízzuk. Ahogy Szalkai Adrienne csapatát ismerem, biztos vagyok benne, hogy nemzetközi előképekből kiindulva ismét kiválóan fogják megoldani a feladatot.

Ugyanakkor ez nemcsak egy egyszerű átcsoportosítás, hanem új tervezési folyamat kezdete is. Újra kell indítanunk a közösségi tervezést, hiszen fontos, hogy a helyi lakosok és érintettek véleménye is beépüljön a végleges koncepcióba. Ez időigényes feladat, különösen azért, mert a tervezőgárda jelenleg rendkívül leterhelt. Bár gyors eredményeket nem ígérhetünk, abban biztos vagyok, hogy alapos és jól átgondolt terveink lesznek.

Az Aquincum-park területe ma eléggé kieső, hogyan lesz ez a zárványszerű zöld bekapcsolva a város vérkeringésébe?

Ez valóban fontos kérdés, és már most vannak elképzelések ennek megoldására. Például a kerékpárosok részéről konkrét javaslatok érkeztek, amelyek figyelembevételével biztosíthatjuk, hogy a park könnyebben elérhetővé váljon. Az Aquincum park környékén már most is zajlanak kerékpárbarát beruházások, amelyek célja biztonságos és kényelmes összeköttetések létrehozása, így a tervezésben a kerékpáros megközelíthetőség biztosan kiemelt szerepet kap majd. A részvételi tervezés előttünk áll, ennek célja éppen az, hogy a hasonló szempontok felmerüljenek. A terület pedig jól feltárható a Kaszásdűlő lakótelep irányából is, tehát nem zárványterületről beszélünk, élő kapcsolata lehet sűrűn lakott területekkel, ahol amúgy nagy igény van kutyás parkokra.

Jól értem, hogy a kivitelezésre is megvan a forrás, és a tervezést követően nem lesz akadálya a parképítésnek?

A kivitelezésre még nincs forrás. Tervezni azért kell, hogy kiderüljön, mennyi az annyi. Ez az egyik értelme. Szóval ezen a hídon majd akkor kell átkelni, ha odaértünk. A Mocsáros parkot is külön forrásból terveztük megépíteni, a LIFE csak az élőhely-rekonstrukciót finanszírozza, ezért a park áthelyezése nem érinti az EU-s projektet. Azt a fővárosnak saját erőből kell tudnia kigazdálkodni. Új közparkokra nem igazán van dedikált forrás az uniós pályázatokon, nagy hátránya a nagy európai uniós pályázatoknak, hogy a „zöld” alatt közműveket, közlekedést, energetikai fejlesztést (azaz valójában szürkeinfrastruktúrát) ért. 

Mi az ütemterv az Aquincum parkra? Mikorra várható kész kiviteli terv, mikor lesz belátható a kivitelezés kezdete?

Több év, ettől közelebbit jelenleg nem tudok mondani. A közösségi tervezésnek idén szeretnénk nekikezdeni, ezzel párhuzamosan készül el a koncepcióterv. Bevallom, nem ez most a prioritás. Most tavasszal a Radó Dezső Terv felülvizsgálatát végezzük el, ez rajzolja majd ki a prioritásokat, s most a Népligetre és a Rákosrendező új közparkra irányul a legnagyobb figyelem és energia. Minden más ezután van.

A Radó Dezső Tervben az egyetlen lakótelepi zöldinfrastruktúra-fejlesztési projekt, a Flórián tér hol van ebben a prioritási sorban? 2023-ra tervezték. Mikor valósulhat meg?

A Flórián téren folyamatosan, most is történik mindenféle kisebb-nagyobb beavatkozás, annak ellenére, hogy lefutott egy sikertelen közbeszerzési eljárás a kiviteli tervezésre. A tervezési keretünk 50 millió Ft volt, de a piacról beérkező minden ajánlat meghaladta ezt az összeget. Óbuda készíttetett még 2017-ben egy közösségi tervezésen alapuló koncepciótervet, ami a kiviteli terv alapja lett volna, de miután a kiviteli tervet nem tudtuk megrendelni, a forrásokat is átcsoportosítottuk. 

Mire fordították a keretösszeget?

Olyan faültetésekre, gyalogos kapcsolatok kiépítésére a Flórián téren, amelyek tereprendezést nem igényeltek, illetve egy talajkút létesítésére, amiből meg tudjuk majd oldani ott az öntözést. Ezek mellett olyan feladatokra, amelyek nem voltak tervben, de a kerületen belül meg kellett oldanunk. Az Óbudai-sziget csúszdás játszótere például olyan rossz állapotba került, hogy azonnali beavatkozást igényelt. Ezért a tervezési keretet oda csoportosítottuk át, hogy mielőbb megoldjuk a problémát, és biztosítsuk a terület biztonságos használhatóságát. Az ilyen sürgős helyzetekben fontos, hogy rugalmasan tudjunk reagálni, és a rendelkezésre álló forrásokat a legégetőbb feladatokra fordítsuk. De mindig ügyelünk arra, hogy egy adott forrás átcsoportosításánál az adott kerület problémái előnyt élvezzenek.

A kiviteli terv és forrás hiányában mi lesz a Flórián tér sorsa?

Bár a kiviteli terv hiánya és a forráshiány miatt a teljes megvalósítás egyelőre várat magára, több olyan munkát is elkezdtünk, ami a koncepcióterv alapján elvégezhető. Rengeteg fát ültettünk a területen, ami nemcsak esztétikai, hanem ökológiai szempontból is fontos lépés. Emellett egy szakaszon stabilizált burkolatú gyalogos utat építettünk ki, ahol a koncepcióterv is gyalogos kapcsolatot jelölt. A későbbi parkhasználat szempontjából talán a legfontosabb, hogy éppen most kaptuk meg a vízjogi engedélyét egy talajkútnak, amivel a teljes teret öntözni tudjuk majd. Ez különösen fontos egy ilyen elhelyezkedésű és méretű városi térnél, mivel nem csupán a növényzet vízellátását biztosítja, hanem a mikroklímát is lényegesen javítja.

Melyek a folyamat fő lépései? Mikorra várható az öntözőrendszer kialakítása?

A talajkút létesítési engedélyének megszerzése fontos első lépés, de ez még csak a folyamat kezdete. A következő lépés a kút megfúrása, amelyből vízhozam-adatokat nyerünk. Ezek az adatok elengedhetetlenek ahhoz, hogy megtervezhessük a kút szivattyúrendszerét, és ennek alapján az áramigényt is meghatározhassuk. Csak ezután lehet az öntözőrendszer tervezésébe és kiépítésébe belekezdeni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a talajkút nem azt jelenti, hogy idén már spriccelni fognak az öntözőfejek, hanem hogy az első csatát megnyertük. Ez egy soklépéses, hosszú folyamat lesz, engedélyek tömkelege, közbeszerzések, rengeteg munka és jelentős pénzügyi források szükségesek hozzá. És amivel a lakosság sokszor nem számol: idő. Például csak maga a vízjogi engedély 6 hónap, de csak akkor, ha a folyamatban minden szakhatóság egyetért. Mint mondtam, az első csatát megnyertük, és most bizakodunk, hogy 2-3 év múlva lesz egy öntözött parkunk.

Milyen előzetes vízhozam-becslések voltak? Lehet, hogy a Flórián téren túl más csatlakozó zöldfelületre, fasorra is jut belőle?

Becslésekbe nem bocsátkozunk, megvárjuk a vízhozam-adatokat. De szerintem örüljünk, ha a kút egy víztakarékos öntözőrendszerrel a forró nyári napokon a parkot magát el tudja látni. Az egyedüli reményünk, hogy közel van a Dunához. Ahol most rekord alacsony a vízszint…

Amikor 22-ben az online lakossági véleményezést követően elkészíttettétek a koncepcióterv alapján a programpontosító tanulmányt, minden elemet átvettetek, vagy volt, amit elhagytatok? 

Voltak elmaradó elemek, például a nagy vihart kavart vízarchitektúra teljesen kikerült a 2022-es tervből. Nagyon hasznos lett volna egy nagy párologtató felület, de nem kaptunk volna soha örökségvédelmi engedélyt, ha ez benne marad a kiviteli tervben, mivel ez egy régészeti terület, itt csak „lábujjhegyen lehet járni”. Bármennyire is vonzó a vízfelület jelenléte egy parkban, egyrészt a hatalmas terepmunka miatt mondtunk le a vízről, másrészt pedig, mert bármilyen havária esetén fennállt volna annak a veszélye, hogy a római falakat eláztatja. Egy minden szempontból biztonságos medencetechnológiára pedig soha nem lett volna elegendő forrás, így elengedtük. 

Ugyanígy lemondtunk a túldimenzionált játszótérről és a kávézóról is. A játszótér területét csökkentettük, a kávézót teljesen elhagytuk. A csökkentett programban egyszerűen nincs rá keret. Látni kell, hogy a Fővárostól minden évben rengeteg pénzt vonnak el, pontosan azért, hogy ne legyen semmiféle fejlesztési forrásunk. Ráadásul a fővárosi költségvetésben zöldfelület-fejlesztésre nincs külön sor, ezért a fejlesztésekre ki kell járni, hogy legyen külön forrás. Vagy közösségi költségvetés van. Ennyi, nincs más. 

Közösségi költségvetési keretből nem lehetett volna a növényesítést végrehajtani, ami a lakossági igényekben is hangsúlyosan megfogalmazódik?

De, lehetett volna, de nem jutott el addig a dolog, hogy nyerjen. A kerületi lakosságnak például a Gőtés-tó sokkal fontosabb volt.

Akkor látogassunk el a nyertes közösségi költségvetésű Gőtés-tóhoz, de egy kis kitérővel! Tavaly Óbuda kiépített a Csillaghegyi Iskola mögött egy áldozatvédelmi tanösvényt, amely a Mező utca közelében ér véget. Az ösvény bejárható, közelítsük meg onnan a Gőtés-tavat!

Rendben, de mi ez az áldozatvédelmi tanösvény? Mitől áldozatvédelmi és miért pont itt?

Ez az ösvény az iskola és a gyermekotthon mögötti területen húzódik, ahol korábban a terület rendezetlensége miatt sok probléma volt a közbiztonsággal. Ezért merült fel az ötlet, hogy ideális helyszíne lehetne egy olyan edukációs tanösvénynek, amely nem a szokványos természetismereti tanösvények mintájára készül, hanem a diákok valós problémáira reagál. Önállóan, vagy kísérővel bejárva olyan problémákra hívja fel a figyelmet, mint az iskolai mobbing, az online biztonság, a családon belüli erőszak és az áldozattá válás elkerülése. Egy szabadulójáték során lehet végigjárni az állomásokat. A tanösvény tartalmát széles szakmai plénum alakította ki, már több korcsoporttal tesztelték a szabadulójátékot is, jelenleg a tájékoztató táblák grafikai tervezése zajlik. Maga az ösvény szeptember óta bejárható.

Nagyon egyedülálló és példamutató, de ez után nehéz megszólalni…

A Gőtés-tó az idei fővárosi közösségi költségvetés nyertese. Áttekintve a közösségi véleményeket, a fő igény a tó vízminőségének javítása, a park karbantartása, a kutyák kezelése, és a közösségi terek kialakítása. Ebből mi a prioritás?

A Gőtés-tóra elsősorban úgy tekintünk, mint természetközeli területre. A tó a Mocsáros legészakibb lefűződése, táplálását egy időszakos patak biztosítja a terület északnyugati részén. Már az első lakossági fórumon kiderült, hogy a lakosság fő célja azonos a természetvédelmi céllal: legyen több víz a területen. Ezért ki kellett bővítenünk a csapatot vízrendezéssel foglalkozó tervezőkkel, ami mostanra sikerült, így a tényleges tervezés most kezdődik. Sajnos most első ütemben csak 50 millió forintot tudunk a tóra fordítani, így csodákra nem lehet számítani. A vízrendezést, a nádasfelületek visszaszorítását és az utcabútorok cseréjét várhatóan megoldjuk.

Milyen a határidőkkel számoltok? 

Szeretnénk őszig a tervezést és a hatósági egyeztetéseket lefolytatni, hogy az év végén lefuthasson a közbeszerzés. Így 2026 tavaszán elindulhatna a kivitelezés.

Látsz arra  lehetőséget, hogy a két közeli helyen készült fejlesztés, a tó és a tanösvény összekapcsolódjon?

Igen, mindenképp jó lenne összefűzni ezt a két szálat. Idefelé sétálva is érzékelhető volt, hogy a ti ösvényeteket sok kutyás használja, nagyon hasznos lenne „arra terelni” a kutyás használatot. Maximálisan azonosulni tudnánk azzal, ha ezt a keskeny kis sétautat valahogy tovább tudnátok vezetni a trafóház melletti ligetes részig, akkor kényelmes, integrált használatú kutyás területet tudnánk kialakítani egyszerű eszközökkel. Így a Gőtés-tó olyan pihenőpark lehetne, aminek vannak természetvédelmi vonatkozásai, és az intenzívebb, közparki használat kicsit távolabb kerülne a vizes élőhelytől. Ha beleférne, hogy a Mező utcai buszmegálló közelében legyen egy kis teresedés, kaputér, az nagyon hasznos lenne, mert nekünk ez már biztosan nem fog a költségvetésünkbe beleférni. De itt a Fővárosnak és a kerületnek együtt kellene egy tervet, koncepciót „kiizzadnia” magából. 

Mit láttok most, mi a legnagyobb kihívás?

A pénzügyi keretünkkel harmonizáló minimálterv… Az iróniát félretéve, az egyik súlyos probléma, hogy a tavakat tápláló patak vizét valahol szennyezik, ezért vízminőség-mérésekkel ki kell deríteni, hogy ki a szennyező és meg kell gátolni, hogy továbbra is bejuthasson ez a víz az értékes élőhelyre.

Erre az értékes vizes élőhelyre terveztek valamiféle tematikus tanösvényt figyelemfelkeltő vagy edukációs céllal?

Abszolút nem szeretnénk figyelemfelkeltést! A használók tudják, hogy a terület értékes, a vizes élőhely önmagában is az, de előfordulnak védett reliktumfajok is. Viszont sajnos a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy azzal veszélyeztetjük őket leginkább, ha ezekre külön felhívjuk a figyelmet. Amikor a II. kerületben megtaláltuk a szalamandrákat, a sajtó puszta figyelemfelkeltésből az Alsó-Jegenye-völgyet átkeresztelte Szalamandra-völgyre, aminek  az lett a következménye, hogy egy „úriember” 100 szalamandrát összegyűjtött, és ki akarta csempészni az országból. Szerencsére Ferihegyen megállították, de emiatt meg kellett értenünk, hogy ha valamilyen érték léte köztudottá válik, lesznek emberek, akiket ez arra sarkall, hogy elpusztítsák. Ezért itt nem fogunk olyan tanösvényt létrehozni, ami az igazán jelentős értékekre felhívja a figyelmet. A célunk inkább az, hogy csendben megőrizzük a terület értékeit és biztosítsuk a védett fajok zavartalan élőhelyét. 

Az a csendes megőrzés motivált, amikor eldöntötted, hogy tájépítész leszel? Vagy volt valaki a környezetben, akinek ez volt a hivatása és arra inspirált, hogy te is a tájépítészetet válaszd? 

Nem ismertem tájépítészt, amíg nem lettem magam is tájépítész hallgató. Akkor viszont egyből a legnagyobbakkal, Mőcsényi Mihály tanár úrral és Csemez Attila tanár úrral is összehozott a jó sorsom. Mőcsényi professzor úr már emeritus volt, csak kevés órát tartott, de mi mindenképp tanulni akartunk tőle. Azt mondta, ha kitalálunk egy címet a tárgynak, felvehetjük. Így született meg a „Közterek pszichológiai hatása” című tárgy, amelyben  végül minden szó esett, csak talán épp erről nem. A tanár úr lóugrásban haladt: hol felvett egy szálat, hol elegánsan elhagyta. Erőnket megfeszítve követtük őt; minden óra intellektuális kalandozás volt. De ezt ő is tudta: aki tudta vele tartani a lépést, virtuális tortaszeletet kapott jutalmul – mi fiúk pedig virtuális kisfröccsöt. Csemez professzor úr másként hatott rám. Az állandó túrázások során élőben mutatta be nekünk a tájalakulási folyamatokat, és vele ismertem meg a Főváros körüli zöldfelületeket, kiváltképpen Óbudát, szűkebb pátriáját is, amiért a mai napig hálás vagyok. És talán a leghálásabb a középiskolai biológiatanáromnak lehetek, aki elvitt egy emberes boncolásra minket, és ezzel segített rájönnöm, hogy az biztosan nem az én utam. Szó szerint a zsigereimben éreztem, hogy a növények felé kell fordulnom.

Akkor most forduljunk újra a növények felé, menjünk át a parázs vitákat szülő Rozgonyi Piroska fasorhoz. Tudom, hogy sokszor, sok fórumon már leírtad, és érzelmileg is túlfűtött…

Nem, én tudok erről tárgyilagosan is beszélni, és fontos, hogy sokszor beszéljünk róla! Az alaphelyzet az, hogy a Rómaifürdő telep lakóutcái kerületi tulajdonban vannak, és mindig is kerületi tulajdonban voltak. 1993-ban született egy fővárosi rendelet a kiemelt zöldfelületekről, amely listázta azokat a zöldfelületeket, amelyeket a turisztikai jelentőségük miatt „fővárosi rangon” kell kezelni, ezért a Főkertet jelölte ki üzemeltetőnek ezen zöldfelületeknél. Tehát minden más feladatot a kerület lát el, a fasorfenntartás pedig főkertes feladat. Erre fedezetként ekkor az üdülési illeték szolgát, amit a Fővárosi Önkormányzat szedett be. Azonban időközben született egy olyan önkormányzatitörvény-módosítás, amely szerint erre a bevételre a kerületek lettek jogosultak. A pénz elment a Fővárostól, a feladat pedig maradt… Ezt most úgy próbáljuk áthidalni, hogy a fakivágásokat követő pótlás és az utógondozás a tulajdonos kerület felelőssége. Mivel a Rozgonyi Piroska utca fái ennyire átitatódtak érzelmekkel, ezt itt a Főkert átvállalta, és tavaly elültette a pótlást. Az idén szeretnénk a jogszabályok szerint pótoltani, erről már egyeztet is a Főkert a III. kerülettel.
A másik szál pedig az, hogy a fákat hiába akarjuk fenntartani, a lakosság igénye az, hogy „nem keskeny” behajtókat építsen, netán a közterületen parkoljon, amivel durván beletipornak a fák statikai védőzónájába. Itt zárójelben jegyezném meg, hogy Budapesten mindenki úgy gondolja, rendben van, ha a zöldfelületen parkol, de nincs rendben, ha a fa állapota leromlik. Természetesen nem a parkolástól, hanem a szakszerűtlen fenntartástól… Pedig a közterületen álló fák esetében „hármon áll a vásár”. A telektulajdonoson, aki a behajtókkal, parkolókkal „matat” a zöldsávban, az önkormányzaton, amely tulajdonosi engedélyeket ad a közműfejlesztőknek, hogy a vezetékeiket a védőzónákban vigyék és a fenntartókon, akik próbálják a beavatkozásokat ellensúlyozni. A ’90-es évektől a 2010-es évekig olyan hatalmas közműforradalom zajlott a lakóutcákban, ami drasztikusan csonkolta a gyökérzónát, és tönkretette a fák életterét. Ekkora beavatkozás nem ellensúlyozható semmiféle fenntartással. Ezek a fák ráadásul közel százévesek, az életük végén járnak. Megértem, hogy az őslakosok, akiknek a szülei, nagyszülei, dédszülei ültették ezeket a fákat, érzelmileg kötődnek hozzájuk. Maximálisan értem és átérzem a szempontjaikat. A mi szempontunk viszont az, hogy ha veszélyessé válik egy fa, akkor ki kell vágni, de pótolni is kell. Mert ha baleset történik, akkor nem a telektulajdonosokat és nem az önkormányzatot fogják bíróság elé idézni, hanem az üzemeltetőt. Azt az üzemeltetőt, aki már volt vádlott a bíróságon, volt szemtanúja autóra dőlt fa alól kiemelt halott gyereknek, mentőautóra dőlt fának. Érthető, hogy óvatos. Nem engedheti meg magának, hogy ha egy hozzáértő favizsgáló azt állítja, hogy a fának nagy a kockázata, akkor ne tegyen semmit. 

A Rozgonyi Piroska esetében a falnál is tovább elmentek, hogy megmaradjanak a fák, amíg további vizsgálatok történtek. 

Ez egyedi eset? Mármint, hogy ennyire rossz állapotúak a közterületi fasorok

Sajnos nem. Még ennél is rosszabb hírem van! Folyamatosan készül Budapest fatára, amelyben a Főváros által fenntartott 250.000 fának kb. 80 százaléka  van eddig felmérve. Ahogy haladunk előre, és készülnek a Főkertnél az elemzések, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy nagyjából 8000 fa ebből az állományból a végstádiumában van. És további 25.000 abban lesz az elkövetkező 10 éven belül. Ez azt jelenti, hogy egy ötös, felfelé növekvően javuló favizsgálati skálán 1-es és 2-es állapotúak a fák, az átlagos állapot pedig 3-as. Négyes, ötös, (jó és kiváló) állapotú fa alig van. 

Miért ennyire lesújtóan rossz állapotúak a fák?

Soroljam? Kis gyökértér, gyökérzónában vezetett közművek, talajtömörödés a parkolástól, átjárástól, az állandó forráshiányos állapot miatt 30-40 éves elmaradások a fenntartásban. Maga a város és lakói, akik a közterületi fákkal mostohán bánnak, például nem veszik figyelembe, hogy a fák gyökérben végződnek, és az nekik kell ahhoz, hogy életben maradjanak. A Városban a térért elkeseredett harc dúl és ebben a fák, amelyeknek nincsen hangjuk, és nem szavaznak, mindig esélytelenebbül indulnak.

És ilyen körülmények között 10 faápolónak fejenként 4 mérnöknapja megy el arra, hogy a civilek minden igényét kiszolgálja. 

Nincs a fenntartónak semmiféle jogszabályi támogatása, hogy komoly szakmai kérdésekben a szakmai szempontok és ne a laikusok érzelmei döntsenek?

Nem tartom bajnak, hogy a közösség egyre jobban odafigyel a környezetére, és tudni akarja mi miért történik.

Igen, a tudni vágyást megértem, az nem baj, csak ne bojkottálja az ő érdekében is folyó szakmai munkát. Erre nincs eszközünk?

De van. A végén az volt az eszköz, hogy a rendőrség biztosítása mellett tudtuk a szükséges beavatkozásokat elvégezni. De a rendőrség segítségéig ki kell meríteni a többi eszközt is, ezt pedig tájékoztatásnak, beszélgetésnek, párbeszédnek hívják.

Értem, de hogy a te szavaidat idézzem, ez már a falon túl van. A falon innen nincsenek eszközök?

Mi azt szeretnénk, ha az öntudatos állampolgárok öntudatosan lépnének fel a fáik védelmében. Első lépésként értsék meg, hogy kétféle fakivágás van, attól függően, hogy mi lesz a kivágott fa helyén: beton vagy egy másik fa. Az első, amikor a fa helyén „beton” lesz – épület, út, parkoló, közmű vagy bármi épített –, akkor keressék az alternatívákat, vagy tiltakozzanak. Beszéljenek a fejlesztésről, hogy mit lehet másként csinálni, hogy a fa túlélje. Ez egy valid és elfogadható állampolgári hozzáállás. A második, amikor  az üzemeltető azért vágja ki a veszélyes fát, hogy a helyére ültessen egy másik fát. Ebben viszont nincs helye a részvételiségnek, mert ez üzemeltetői kérdés. Ezt próbáltuk a civileknek elmagyarázni az egész folyamat során. És a legtöbb olyan ember, aki eljött a fórumokra, megértette. Voltak persze, akiket ezekkel az érvekkel sem tudtunk meggyőzni. 

Csemez tanár úr mondta mindig, hogy mi félig tájépítészek vagyunk, félig népművelők. Akkor ez azt jelenti, hogy elég 90 százaléknak bemutatni az érveket, és a maradéknak a falon túl rendőri biztosítással kell végignézni, hogy mégis a szakmának van igaza?

Nem mondanám, hogy mindig a szakmának van igaza! Időként kiderül, hogy még sincs igaza. De itt azért elég egyértelmű volt, amikor két külön szakértői vizsgálat ugyanarra az eredményre jutott. És amikor ezt a szakértői véleményt közérthetően elmagyaráztuk, a közösség döntő többsége elfogadta azt. Azért is jó és fontos, hogy erről itt most beszélünk, mert a „faérzékenység” a Főváros területén belül is változó, és  úgy alakult, hogy az egész fővárosban Óbudán a legérzékenyebbek az emberek mindenre, ami fákkal kapcsolatos. Nagyon sok kerületben bőven elég, ha kirakjuk a fákra, hogy milyen állapotban vannak, és mi fog történni,  a lakosság megérti, elfogadja. A lakossági panaszok 90 százalékát leveszi a vállunkról a tájékoztatás. Itt valamiért nem.

Miért a vadgesztenye alapfajt telepítettétek vissza? Miért nem választottatok a lakossági tiltakozás ellenére egy klímaadaptív, de legalábbis jóval kevesebb növényvédelmet igénylő fafajt? Évente 5 kilométert jön északra a mediterráneum, egy klímaválság kellős közepén vagyunk… Értem, hogy ez egy érzelmileg terhelt helyzet, de olyan egyszeri és egyedülállóan jó lehetőség lett volna valamilyen klímafát választani!

Akkor mutass egy olyan fajt a városban, amit nem fog sújtani a klímaváltozás! A Főkert dendrológusai nem tudnak olyan fafajt mondani, amelyről egyértelműen és megnyugtatóan tudjuk állítani, hogy a következő évtizedekben nem lesz vele probléma. Nincs ilyen faj! Azért is bólintottunk rá a vadgesztenye alapfajra, mert amíg kicsik – ugye injektálni a fiatal fákat nem lehet –, a növényvédelmük egyszerűen megoldható vegyszermentes hagyományos módszerrel: paraffinos lemosó permetezéssel. A paraffin, ahogy a nevében is van, parum affinis, teljesen veszélytelen, az oldat sem tartalmaz semmiféle vegyszert, ami élő szervezetre ártalmas lenne. A legtöbb aknázómoly a kéregben tapad meg, és a paraffinnal, amiből ugye a gyertya is készül, légmentesen le tudjuk zárni a kérget úgy, hogy egyszerűen nem tudnak kifejlődni. Ennyire egyszerűen meg tudjuk oldani a növényvédelmet. Egyébként felmerült mint pótlás a  hússzínű vadgesztenye is, de időnként annak is kell növényvédelem, és lényegesen lassabban nő. Noha az aknázómoly kevésbé támadja, ha nem lesz az alapfaj, és tömegesen a hússzínű változatot ültetjük, akkor majd ráfanyalodik arra is. Vagy jön egy másik kártevő. Bármi megtörténhet, olyan nagy változásban van a klímánk. Egyszerűen nem tudunk rámutatni biztos ujjal egyetlen fajra sem, hogy ennek X év múlva biztosan nem lesz kártevője. 

Tehát akkor egy városi léptékű klímafa-kísérletnek ez nem lehetett volna egy kis mintaterülete?

Városi léptékű klímafa-kísérlet? Milliárdok, sőt, ezermilliárdok kellenének, kutatóintézetek kellenének, faiskolák kellenének. Soroljam még? Itt ráadásul úgy is korlátozva vagyunk, hogy ez egy kiemelt, kultúrtörténeti jelentőségű fasor, ahol szempontnak kell lennie annak is, mi az eredeti fafaj. Máshol nem kezeljük ezt ilyen mereven, de a kiemelt fasoroknál igen. Visszatérve a kísérletekre: épp befagyasztották azokat az EU-s forrásokat, amelyekből állami kutatóintézetek tudnának például klímafa-kísérletekre pályázni, ilyen programokat indítani. Szabó Krisztina és doktoranduszai Don Quijote módjára próbálnak gyakorlatilag nulla forintból klímafa-kutatásokat végezni. Azonban ahhoz, hogy ezek az eredményeket átültessék a gyakorlatba és faiskolai termesztésben hasznosíthatóvá váljanak, milliárdos forrásokra lenne szükség – amelyek sajnos hiányoznak.

A Főkert is végez számos kísérletet, de a jelenlegi forráshiányban rendkívül szűkös a kutatásra rendelkezésre álló tér. Ahhoz, hogy a Főkert megbízhatóan működhessen, legalább kétszer akkora büdzsére lenne szükség, mint amennyivel most gazdálkodhat. Ez nemcsak a kutatásokra, hanem az alapvető fenntartási feladatokra is igaz.

Egy kicsit legyünk pozitívabbak, inkább mesélj arról, mi az új főkertes kutatási irány!

Próbálunk az új ültetéseknél mindent bevetni, hogy a lehető legnagyobb gyökérteret tudjuk biztosítani, és a lehető legjobb közeget, így növelve az elültetett fák túlélési esélyét. A lehető legkisebb, de 12/14-es körméretnél nem nagyobb fákét, mert főkertes kísérletek igazolják, hogy azoknak még a 95 százalékuk  megered, tartósan ők tudnak túlélni és nagyobb sokk nélkül növekedni az új termőhelyen. Számos kutatás kimutatta, hogy az eredési biztonság a fa körméretének növekedésével exponenciálisan csökken. Ráadásul sok nagy fa nálunk szerencsésebb, párásabb klímájú külföldi faiskolából származik, majd beültetve olyan sokkot kap az első nyáron, hogy belehal. Én például ezért nehezményezem, hogy sok kerület közterületi fapótlásra nagyméretű fákat ír elő, amelyeknek rosszabbak az eredési esélyei.

Ez nálunk nincs így, Óbuda csak 18/20-as sorfát ír elő.

De még az is nagy! Sokkal jobban kellene forszírozni a kisebb, akár 12/14 körméretet és a jóval nagyobb, jobban előkészített ültetőgödröt. A szabályozásnak azon kellene dolgoznia, hogy mekkora az a legkisebb fa, amit még meg tudunk menteni az utca klimatikus körülményeitől és már meg tudjuk menteni az utca népétől, és azt telepíttetni. Kezdetben nem lenne olyan látványos, de hosszútávon mindenképp hatékonyabb lenne.  Muszáj lenne szembemenni a politikusi és városlakói óhajjal, hogy a ma elültetett fa azonnal legyen ötvenéves és legyen hatalmas lombkoronája. Az idő, ugye. Már sokadszor botlunk bele a beszélgetésben! Tehát az lenne a legfontosabb, hogy ültessünk kisebb fát, de jobb körülmények közé, mint az elődjét. A gödörre költsünk, mert az határozza majd meg a növekvő fa állapotát és életkilátásait.

Hatalmas technológia fejlődésnek lehetünk a szemtanúi a kertépítési módszerekben. Mit gondolsz, ez a technológia lesz a megoldás akár a fapótlásokban, akár a vízmegtartásban?

Fontos lenne, hogy ne a sűrű városszövetre kidolgozott technológiákat akarjuk a III. kerületre használni! Persze, a Fő téren, vagy sűrűn beépített kerületrészeken lehet helye a Stockholm módszerrel ültetett fáknak, a gyökércellás ültetésnek, de sokkal fontosabb lenne az egyszerűbb innovációkat, a természetalapú megoldásokat követni. Az előbb már beszéltünk a kis fa-nagy ültetőgödör elvről, akkor most beszéljünk egy kicsit az ültetőközegre vonatkozó technológiai újításokról! A Főkert épp most dolgozik egy új módszeren, amivel a közeg vízmegtartása és levegőssége is növelhető. Különböző, a talajhoz és a komposzthoz kevert adalékanyagokkal kísérleteznek és azzal, hogy a tányért a komposzt rostálás utáni maradékával töltik meg. Hamarosan lesznek majd tájékoztató anyagok, de már a keverőtelepek is fel vannak rá készülve, ha perlitet vagy zeolitot akarunk a komposztunkhoz keverve kérni. 

Az új módszerek körül mi a véleményed a Miyawaki erdőkről? Hol látod az alkalmazhatóságát? 

A Miyawaki erdőket bizonyos helyszíneken kifejezetten támogatom, nagyon jó szén-dioxid- megkötők, és hatalmas biomassza keletkezik az állományban a gyors növekedés miatt. Egy velük a probléma: még senki nem látott 30 éves minierdőt és a jogszabályaink sincsenek erre felkészítve. Mi lesz, ha valamelyiket ritkítani kell, neadjisten kivágni? Egy ilyen mini élettéren kiszorítósdit játszik a természet, egy ponton szelektálni kell majd a verseny győztesét. De akkor hogyan számoljuk majd ott a pótlást? Éppen ezért nagyon meggondolnám, hogy közterületen hova kerüljenek ezek. Sokkal inkább el tudom képzelni egy külterjes területen, egy parkban, egy telephelyen, vagy egy iskolában, ez utóbbiban jelentős edukációs szerepe is lehetne. A keskeny út menti zöldfelületeken például nincs meg ehhez a tér, és sok esetben a kisebb parkokban sincs.

Óbudán valószínűleg a mélyfekvésű területek elöntése, a levezetetlen tócsák miatt a vízáteresztő burkolatú parkolók és az esőkertek kombinációja az elvárt megoldás, de annyira kedvelik, hogy több közösségi költségvetési helyszínre szeretnének a lakók esőkertet. 

Igen, de ne általánosítsunk! Egyrészt Óbuda az egyik legnagyobb zöldfelületi aránnyal rendelkező kerület, itt van hely ilyen zöld megoldásokra. Másrészt a kerületet nagy területen érinti a hegyről lefolyó víz és a sík terület találkozásának anomáliái, tehát érzékenyített a lakosság, azért van fogadókészség is a zöld megoldásokra. A 20. kerületi kollégákkal volt egy egyeztetés, készítettek egy nagy esőkertet, de a lakosság értetlenül nézte, mi az a gaztenger a gödörben. Használjátok ki, hogy nálatok van rá fogadókészség és találjatok minél több helyszínt az építésre, mert a víznek a talajban van a legjobb helye!

Végül menjünk át kérlek az Óbudai-szigetre és nézzük meg az ottani megvalósult fejlesztést, hogy jó érzésekkel zárhassuk le a beszélgetést!  Sikertörténet, hogy a csúszdás játszóteret ilyen gyorsan meg lehetett újítani, ráadásul ilyen minőségben. Melyek voltak a tervezési határok és elképzelések?

Koncepcióterv a teljes játszótéri területre készült, beleértve a játszóteret és a street workout területét. Egyrészt az volt a felvetés, hogy szűnjön meg a csúszdás játszótér balesetveszélyes állapota, másrészt, hogy legyen az egész terület inkluzív módon kialakítva, vonja be a korlátozott gyerekeket az átlag gyerekek játszóterébe. 

Az volt a cél, hogy kerüljenek bele olyan elemek, amelyeket inkluzívan lehet használni, vagy az egész területet akartátok befogadó térré alakítani?

A csúszdás rész nem tud inkluzív lenni, ez érthető, de a tér többi részét teljes egészében úgy akartuk kialakítani, hogy a mozgásukban korlátozott vagy mentális betegséggel élő gyerekek a többi gyerekkel együtt, egy térben tudjanak játszani. Ki akartuk használni, hogy a gyerekek még fogékonyabbak a korlátokkal élő társaik elfogadására. Mivel a Fővárosnak kevés játszótere van (játszótereket főként a kerületek üzemeltetnek, a nagyparkok kivételével majdnem minden kisebb park és lakótelepi zöldfelület kerületi tulajdon), ráadásul itthon is kevés az inkluzív játszótér, azt gondoltuk, hogy ez a sűrűn látogatott helyszín lehetne a minta, az első fecske, és a gyereksziget miatt ideális egy inkluzív játszótér számára. Elkészült a koncepcióterv, és hamar kiderült, hogy 600 milliós költséggel jár, amire nem volt keretünk. Az igazat megvallva, még a 200 milliós csúszdaparki felújítás is mellbevágó volt a döntéshozóknak, de végül ezt elfogadták. Ez az első ütemre volt elég, de mivel kialakult egy erős árverseny, sikerült a kereten belül maradnunk és a 2. ütemben az indiánsátrakat (tipiket) idéző mászóelemeket is fel tudjuk újítani. Ezek sem biztonságosak, ezért vannak lekerítve, ezekre most zajlik a közbeszerzési folyamat. Várhatóan szeptemberre ez az  ütem is megvalósul.

Nagyon szerettünk volna a játszótereket kiszolgáló nyilvános WC-t, de sajnos áll a tervezés, mert a szakhatóságok a 2 méter magas dombra szeretnék tetetni az akadálymentes mosdót árvízvédelmi okokból. Olyan WC-t terveztünk, amit le lehet zárni, de ez sem felel meg, a 2 méter magas domb pedig az akadálymentesítésnek nem felel meg… Pedig az Óbudai-sziget valamilyen szintig árvízvédett, mert van egy körgátrendszer, ami védi, ezért a mostani árvíz – persze az nem volt mértékadó – sem tört be. Mi ezt túlbiztosításnak látjuk, de nagyon reméljük, hogy lesz rá megoldás. Ez lenne a 3. ütem és végül az inkluzív játszótér, ami egyelőre a jövő zenéje.

A játszótér mellett van egy biodiverz tanösvény, ez hogyan kapcsolódik a tematikába?

Ezt a tanösvényt a Főkert még korábban építette ki. Akkor nagyon előremutató dolog volt, de mára túlhaladtuk egy kicsit, már nem mondanánk rá, hogy biodiverz, csak azt, hogy egy igen fajgazdag, szárazságtűrő évelőágy, amely nemesített kertészeti fajokkal van teleültetve. Ezzel nem lebecsülni akarom, mert ami növény itt található, azok az évelőtelepítési programunk kezdetének fajai, ha úgy tetszik a magyar New Perennial Movement őse. Edukáló hatása van, az emberek itt megtapasztalhatják, hogy egy évelőágy is lehet szép, tippeket ad egy kerthez. Azonban ma már a mi ökologikusaink sikítva menekülnének, ha ezt biodiverznek mondanánk.

Tervezitek a mai kor ökológiai tudása alapján átalakítani ezeket az évelőágyakat?

Erre jelenleg sem forrásunk, sem kapacitásunk nincs. Most az összes energiánkat a talajkutas öntözés megszervezése köti le, ami prioritás az Óbudai-szigeten.

Mit fogtok a talajkútból öntözni? Csak a gyepeket?

Nem, a teljes zöldfelületet. Itt nem kell priorizálni, mint más parkokban, mert ha lefúrunk 5-10 métert, akkor ott a kavicsterasz, van víz bőven. Ez azért lesz majd fontos, mert a Sziget fesztivál idején a teljes gyepet legyalulják. Ha viszont a gyep intenzívebb öntözést kapna, akkor egy része túlélhetné. Ez nem esztétikai, hanem üzemeltetési kérdés. Valójában itt, az Óbudai-szigeten és a Flórián téren a kutakkal üzemeltetési gyakorlatot szeretnénk szerezni, hogy vajon érdemes-e a talajkutas öntözésre más területeken is átállni. Borítékolom, hogy ez nem minden terület esetén lenne kifizetődő, mert a kútnak külön szivattyúház kell, üzemeltetés, karbantartás. De ahol megoldható, ott  már jó tapasztalatokkal fogunk rendelkezni. Ezért fontos ez a pilot, mert itt van mód kipróbálni a technológiát, a szűrést, megtapasztalni a fenntartás során, mire kell a tervezésnél figyelni. A legtöbb tapasztalata az V. és XIII. kerületnek van talajkutas és a hibrid öntözésről, a XIII. kerületben több lakótelepi nagyprojektben talajkutakat alakítottak ki, van tehát kerületi üzemelési tapasztalat, amiből meríthetünk mi is. Az elmondásuk szerint mindent egybevetve is gazdaságosabb, mint vezetékes vízzel öntözni. 

Nem tartotok attól, hogy ha kivesztek a talajvízből, akkor nagyon lesüllyed a szintje másutt? Vagy megvan az utánpótlás a Duna közelsége miatt?

Nem tudjuk, lehet, hogy egy kúttal annyira megcsapoljuk a talajvízgörbét, hogy a fák gyökereinek már nem lesz elérhető. De lehet, hogy gyorsan utánpótlódik. Mérések nélkül nem ismerjük a folyamatokat, ehhez kellenek a Flórián téri kút adatai. De valójában az Óbudai-szigeten ettől nem kell tartani: alattunk folyik a Duna. Ez elég kiegyenlített és stabil talajvíztestet jelent.

Mi lehet a következő terület?

Ha ez itt sikerül, akkor egyértelműen a Margit-sziget. Rekreációs és ökológiai megfontolásból is.

Az öntözőfejlesztésen kívül miben gondolkodtok még?

A Sziget-fesztivál szervezőivel közösen fontolgatunk egy pályázatot egy LIFE projektre, aminek a témája a körforgásos gazdaság. Ebben szakmai partnerek vagyunk, a mi részünkről a fókusz ebben is a talajkutas öntözésen lesz. Próbálunk rá a pályázatból is forrást szerezni, hogy felgyorsíthassuk vele az építést, a forráshiány ellenére.

Előfordulhat, hogy a pályázattal az Óbudai-sziget „beelőzi” a Flórián teret és itt előbb lesz öntözés?

Még az is lehet, de az a forgatókönyv is nagyon hasznos, mert akkor ez lesz az állatorvosi ló, és a Flórián téren már lesz üzemeltetési tapasztalatunk. Mindenhogy jó lesz, csak legyen! 

Bejártuk a kerületi projekteket, és felvázoltál egy-egy jövőképet. Mit gondolsz a szakma jövőjéről? Bizakodó vagy? Amikor én végeztem, mi másodhegedűsök voltunk az építészek, várostervezők mögött. Nem érzed úgy, hogy most pedig a faápolók és az ökológusok „fogságában” vagyunk? 

Én nem érzem fogságnak! Sőt, ha lehet így fogalmazni, azt szeretném, hogy ebbe az irányba fejlődjön a szakmánk. Az biztos, hogy ebből a szerintem túltolt design-centrikusságból az ökológia irányában van a helyes út. Ebbe az irányba kellene valamiféle új egyensúlyt kialakítani. Egyébiránt valóban nagyon optimista vagyok a szakmánkkal kapcsolatban, mert úgy látom, hogy a korábbi hierarchia kezd eltolódni zöldfelület-centrikusabb irányba. Maga az építész szakma is nagyon fogékony erre az irányra, komoly érdeklődést tanúsít a szakmánk iránt, és egyre inkább partner. És ezt nem lehet eléggé megköszönni, különösen a mi korosztályunknak, akik még a korábbi hierarchiában szocializálódtunk. Sajnos a hierarchia csúcsán álló technokrata tervezői társadalom (útépítők, közműtervezők, mélyépítők) még nem érzékeli sem a zöldfelületek új helyét a városban, sem az ökologikusabbá váló módszereket, ezért sokkal több ilyen projektben kellene aktívan jelen lennünk. Tehát azt, amit elértünk az építészekkel való együttműködésben, most a civil engineering területén is meg kellene lépnünk. Ráadásul az agrárterületeken is van kitöltetlen mozgástere a szakmának. Ebből is látszik, miért nem gondolom, hogy a design lenne a jó irány. Ez annyira 19. és 20. századi! A 21. században nem ezek a problémák, ezekre nem lehet úgy reflektálni, hogy trendi anyagokból és formákból hozunk létre valami új művészettörténeti irányzatot. Ez egyre inkább mellékkérdéssé válik. A szépség fontos, de a hasznosság ennél is fontosabb, főleg, ha túlélésünk a tét. 

Ha van a tájépítészetnek jövője, akkor abban az ökológiai résznek sokkal erősebbnek kell lennie, mint eddig valaha! Neked komoly szereped van abban, hogy láthatóvá teszed a szakmánkat. A tervezői, kivitelezői és a lebonyolítói munkát is megismerteted egyrészt a közösséggel, másrészt ezeknek a részletezésével sokat árnyalsz a különböző szerepekben lévő tájépítészek szakmán belüli megítélésén. Sokan vagyunk hálásak ezért az úttörésért, de te miért csinálod? Mi motivál, hogy újra és újra magyarázz, érvelj, vitázz?

Muszáj ennyit jártatnom a számat, mert ez sehol sincs leírva. Minden kommunikáció kőék egyszerűségűre van lebutítva, át van itatva populizmussal. És a populista megközelítés szerint a tervezés az semmi, a lebonyolítás főleg semmi, lassan már a kivitelezés is semmi lesz. A szalagátvágás, az a valami! Ha én megálmodtam, akkor legkésőbb holnap, de inkább már tegnap, ideális esetben tegnapelőttre legyen készen. Valakit ma megválasztanak, és holnap a lába nyomán fák fognak nőni. Ez így nem reális, erről fontos beszélni. Ha pedig más nem beszél róla, kénytelen leszek én beszélni. 

A dunakeszi főkertész, Tóth Eszter a másik, aki látható a szakmánkból, de az ő posztjai a saját városát dolgozzák fel, az más lépték. A te elérésed jóval nagyobb. Hogy látod, szükség volna még jótollú, magabiztosan kommunikáló tájépítész influenszerekre, vagy ne lopják el tőled a show-t?

Dehogyisnem! Csinálják, lopják, vigyék! Rengeteg új platform van, ahol ezt lehetne csinálni, ráadásul óriási rá a fogadókészség. Sohasem gondoltam volna, hogy valakinek van annyi ideje, hogy podcastokat hallgasson, 1-1,5 órányi beszélgetéseket, vagy ugyanilyen terjedelmű tematikus videókat készítsen, de láthatóan van rá igény. Sokkal több olyan szakmabelire lenne szükség, aki hallatja a hangját. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy egy modern Don Quijote szerepét játszom, és a megnyerhetetlen szélmalomharcban mondom a magamét, saját magamat is unom már néha, és alig tapasztalom, hogy csatlakozna hozzám bárki is. Ha többen mondjuk, mélyebb lesz a hangunk.

Azt tapasztalom, hogy próbálkozunk többen is, persze sokkal kisebben, mint te, de a családunkon és a barátainkon túl nem jut el senkihez, amit mondunk. A szakmabeliek nem szólnak hozzá, nem osztják tovább, sőt, még csak nem is lájkolják ezeket a közösségi oldalakon megosztott gondolatokat. Elindul egy poszt és elhal. Mi lehet ennek az oka? Szakmai féltékenység? Vagy félelem a kritikától, gúnytól? Te hogy látod? 

Először is, nem kell azt gondolni, hogy engem nem talál meg a kritika. Még a szakmából is ér támadás egy-egy poszt után, de erről kifejezetten nem szoktam beszélni, mert úgy gondolom, hogy a szakma tartson össze, és beszélje meg a konfliktusait zárt körben. Éppen ezért nem szoktam senkit éles kritikával illetni – pedig sokan megérdemelnék –, mert ezt nem a nyilvánosság előtt kell lejátszani. Persze nem vagyok tévedhetetlen orákulum, helye van a szakmai vitáknak a maguk helyén. És persze tudom, hogy a szakmánkon belül sem rózsás a helyzet, de azt tapasztalom, hogy a sárga irigység mardossa az építész kollégákat attól, mennyire összetartó a mi szakmánk. Csodálják, hogy ennyi mindent elértünk az elmúlt 10 évben, pusztán az összetartásunkkal. Egyre erősebben képviseljük a zöld érdekeket a jogszabályokban, lett egy Ybl-díjjal azonos minőségű Mőcsényi-díjunk, Év Tájépítésze-díjunk, megmaradt az Ormos Imre-díj presztízse is, erősödött a médiajelenlétünk, pozícióink a települési, miniszteriális, hatósági, kamarai vonalon. A kommunikációs előnyöm annyi, hogy nem most kezdtem, a közösségi oldalam előtt volt egy tizenéves építészfórumos szerzői, szerkesztői tapasztalatom, közíróként számos egyéb platformon megjelentem, hívtak írni, beszélni több fórumra, s ennek során megtanultam írni, megismertem a média természetét, képes vagyok  a helyiértéken kezelni a kommenteket, eligazodom az új típusú médiafelületeken. Mindez hozott egy olyan alapismertséget, amire lehetett támaszkodni, amikor kineveztek. Nyilván kevés embernek adatik meg, hogy Budapest főtájépítésze legyen, az még kevesebbnek, hogy először lehet az. Ez önmagában generált egy médiafigyelmet, amit arra használtam, hogy ne magamat fényeztem, hanem a szakmát.

Mit tanácsolsz azoknak, akik nem főtájépítészek, nem bardóczisándorok? Ők hogyan lépjenek a nyomdokaidba? 

Most is alakulnak új típusú, független médiaműhelyek, amelyek vadásszák a tartalmat, főként az egyedi tartalmat. Új felületek jelennek meg. A most felnőttkorukba lépő Z és alfa generáció tagjai már szánalmas boomernek tekintik azt, aki a facebookra ír. Engem is. A Youtube még mindig menő, a Tiktokon és a Discordon zajlik az ifjúsági élet, azon kívül csak a siralomvölgy található. Fiatal tájépítészek tudnának azzal ismertséget szerezni, hogy ilyen platformokon, ilyen formátumokban elmondják a szempontjaikat, népszerűsítik a szakterületüket a saját generációjuk számára. Tudni kell egymás után értelmes mondatokat rakni és kell hozzá egy médiaképes kiállás, de ezek nem megugorhatatlan, hanem többnyire tanulható dolgok. Csinálni kell, és annak lesz eredménye. A tartalmat megosztó influenszer és a szakma számára is, de ha nem csinálja senki, senki sem fog belőle profitálni. 

Akkor egyedül maradsz Don Quijote.

Hát, az nagyon nem szeretnék lenni!

Az idén 125 éve született Barcsay Jenő – aki a legtöbbek által a Művészeti anatómia szerzőjeként és Szentendre meghatározó festőjeként ismert – pályája nem indult könnyen.

Erdélyi családba született Katona településen 1900. január 14-én, sokgyermekes családba. Anyai ágon örmény származású. Gyerekkorát meghatározta, hogy apja gyenge idegzetű volt. Mivel Barcsay szívesen emlékezett vissza pályájára, viszonylag részletesen ismerjük a korai gyerekkorát, amelyről a Munkám, sorsom, emlékeim című kötetben is beszámol. (1)

A könyvben, amely a többi magyar festő-önéletrajzhoz hasonlóan – utalunk itt Szántó Piroska vagy Bálint Endre hasonló munkáira – egyszerre önéletírás, kordokumentum és művészi ars poetica, kibogozhatatlanul keverednek a személyes történetek és a festői pálya emlékezete.

Barcsay – akinek apja 61 évesen lett öngyilkos, és eredetileg katonatisztet akart csinálni a későbbi festőből – többször említi például, hogy az erdélyi táj komor, rajzos struktúrái milyen meghatározók voltak későbbi művészi pályája szempontjából. De felidézi azt is, hogy amikor mint első világháborús katonát tüdőcsúcshurut miatt elbocsátják, lábadozása alatt rajzolgatva erős hatással van rá egy Szinyei-repró – vagyis a primér élettörténeten kívül rendre felidézi a festővé válás momentumait is.

Noha ekkor még egyáltalán nem készült festőnek. Kezdetben a zenei pálya felé orientálódott, talán ennek is köszönhető, hogy mindvégig kedveli a zenei szerkezeteket.

Négyszáz pengővel irány Pest

Rajzait egy helyi rajztanár fedezte fel, önéletírása szerint egy tehetős erdélyi nemes 400 pengős ösztöndíjával jön fel Pestre, ahol előbb az Iparművészeti Főiskolára veszik fel, mivel a Képzőművészetin lekési a felvételit. Amikor végül felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára, Vaszary János osztályába kerül, akit azonban hamar otthagy, és átkéri magát a konzervatívabb Rudnay Gyulához. Későbbi festői alkatát elnézve nincs mit csodálkozni azon, hogy nem fértek össze, és azon sem, hogy Vaszary ezen olyannyira felmérgelődött, hogy évekig nem fogadta Barcsay köszönését. Hogy miben is állt az egyet nem értése a modernek csapatát erősítő Vaszaryval, azt világítsa meg ő maga.

„Nálam a szín sohasem játszott elsődleges szerepet, mindig a rajz és a forma, a konstrukció volt az első, csak aztán a szín” – írja (2), amivel egyértelműen kijelöli a saját helyét a 20. század első felének magyar művészetében. És – ha már ő írja, talán szóvá tehetjük – vállalja azt is, ami az életműben kevéssé erős: Barcsay az egyik legkevésbé kolorista festője a magyar művészettörténetnek. Homogén színfoltjai, kidolgozatlan felületei részben a monumentalitás iránti igényéből erednek – részben a konstrukció mint szervezőelv elsőségéből, ami nemcsak egy relatíve kolorista korszak mint háttér felől nézve érdekes, de az ebben az időszakban a Párizsra fókuszáló, azt referenciapontnak tekintő magyar festészet felől nézve is.

Barcsay ugyanis, bár nagy hatással volt rá Cézanne, teljesen másban találta meg az útját, mint generációjának legtöbb tagja.

Az említett önéletírásnak alighanem azok a legérdekesebb fejezetei, amelyek összevethetők a többi festő-önéletrajzzal vagy visszaemlékezéssel: leírja például, hogy a húszas években az Epreskertben lakott néhányad magával, fűtetlen helyiségben, ahol még főzni sem lehetett. Pénzük annyira nem volt, hogy éveken át viselte ugyanazt a ruhát, és sohasem vacsorázott – igaz, a főiskola és annak menzája ingyen volt.

Az első párizsi út

Az elképzelhetetlen szegénységről Bálinttól, Szántótól is értesülünk – mint ahogy arról is, hogyan keresték a referenciapontokat, a korszak fáradttá váló festészetéből való kivezető utakat az előző századforduló körül születettek.

Barcsaynak, ahogy írja, egyrészt a vidéki művésztelepeken való részvétel (Makó, Gyöngyös) volt meghatározó a húszas évek első felében, másrészt – nem meglepő módon – az első párizsi ösztöndíj, amelyet 1926-ban nyert el. Bár leveleinek tanúsága szerint különösebben nem nyűgözte le, amit lát. Panaszkodott a pocsék kortárs képek miatt, a főiskolai képzést nem sokkal azelőtt újjászervező Lyka Károlynak is szomorú levelet írt, amelyre a korabeli művészeti élet teoretikusa annyit válaszolt, hogy a festő menjen akkor Firenzébe. (3)

Nem fogadta meg, így találkozhatott Modigliani és főleg Cézanne képeivel, utóbbi hatalmas hatással volt rá, nem utolsósorban azért, mert a konstruktív képi gondolkodás, a látvány mint struktúra cézanne-i felfogása igen közel állt a saját látásmódjához.

Mivel a festő a korai munkáit megsemmisítette, és a datálás sem volt az erőssége, viszonylag nehéz a pályakezdés pontos rekonstrukciója.

Murális gondolkodás

Ekkor kezdte foglalkoztatni a monumentalitás (4) is. A murális munkák logikája, figura-tér viszonyai, hatásmechanizmusa teljesen más festői gondolkodást kíván, mint a táblaképfestészet. Barcsay – önéletírása szerint – egész életében küzdött ezzel a problémával

A következő évben, amikor hazatér, a főiskolára már nem mehet vissza, rászakad az önellátás és a lakhatás gondja. Noha ekkor már egyértelműen kijelenti, hogy nem tartja magát táblakép-festőnek, sokáig az anyagi helyzete és a megrendelések hiánya teszi lehetetlenné, hogy elmozduljon.

Noha legtöbben az eredetileg az Újpesti fürdő számára készült, és 2018-ban a Csillaghegyi Fürdőbe került mozaik által kapcsolják Barcsayt Óbudához – erről még lesz szó –, a festőnek harmincas években már volt egy óbudai életszakasza. A megélhetésért a Tímár utcai iskolában vállal helyettesítő tanári állást, amihez saját bevallása szerint egyáltalán nem ért: könyvelést tanít. (5) A megélhetési kényszeren kívül a délutános munkarend tartja itt, amely lehetővé teszi, hogy a délelőttöket festéssel töltse.

Tanár és festő

Előbb még újra beadja az ösztöndíj-kérelmét, ezúttal Olaszországba, ám ismét csak Párizst nyeri el, ahol végre találkozik a kubizmussal és egyre határozottabban kezdi érezni saját festői útját. (Végül megjárja Olaszországot is.) Ahogy írja, itt már világos volt számára, hogy a „tér és a forma ad a képben a színnek szerepet és értelmet” (6)

Mivel magam elsősorban kolorista festő vagyok, számomra a legélesebben ebben az állításban fogalmazódik meg, hogy miben gondolkozik gyökeresen máshogy az, aki elsősorban a konstrukció, a struktúra felől közelít. Barcsaynak ugyanis szemmel láthatóan eszébe sem jut, hogy a színek különbözőségéből, ütközéseiből, komplementer-jellegéből, árnyalataiból és felületi játékokból stb. olyan dinamika bontható ki, amelyre ráépíthető a tér és a forma. Ő a színt olyasmi homogén felületi elemnek gondolja, mint ami a struktúrát, a kompozíció zárt formáit kitölti, és következetesen így kezeli egész életében.

Természetesen egyik út sem rosszabb vagy jobb a másiknál – az idézet azért érdekes, mert egyértelműen jelzi, hogy ő maga mit gondolt a színben és mit a térben és formában rejlő lehetőségekről.

A korai munkák közt meghatározó a Fiatal fiú, a Munkáslány, illetve a Munkások. 

Korán, 1928-ban megy először Szentendrére, ahol a helyi polgármester támogatta a festők letelepedését.

Azonnal megfogja a szentendrei táj strukturáltsága, Erdélyre emlékeztető felépítése, főleg a dombok, formák, tömegek, a földfelszín gyűrődései izgatják, ahogy az korai fennmaradt szentendrei képein is látszik. 

A harmincas években kezdi foglalkoztatni ezen kívül a figura és a háttér viszonya – ez murális munkáinak is központi kérdése –, és az első mérvadó kritikai reflexiók is ebben az időben jelennek meg munkáiról. (7)

Kemény évek

Az 1930-as évek legfontosabb vászna a Munkásnők (1935), amelyet később feldarabolt. (8) Érdekes, hogy Kállai Ernő, a kor meghatározó kritikusa Barcsayt ebben az időben expresszionista festőként aposztrofálja, nem a művek szerkezetességét, hanem azok indulati-érzelmi vehemenciáját kiemelve.

Maga Szentendre városa – tehát a tájon túli városi tér – a negyvenes években kezdi érdekelni. Ugyanehhez az évtizedhez – és Erdély 1940-es visszacsatolásához – köthetők hazaútjai, amelyeken sokat dolgozik.

A második világháborút katonaként, majd katonaszökevényként éli át.

Ekkori műveit maga készítette festékekkel festi, java részüket megsemmisíti, ami megmarad, az sajnos besötétedik. 

A második világháború után szinte azonnal felkérik a Képzőművészeti Főiskoláról, hogy tanítson művészeti anatómiát – ám saját bevallása szerint ehhez kevéssé ért, így kénytelen megtanulni, amit tanítani fog. Egyszerűen kilopja a szertárból a csontvázat, előbb ezt, majd az izmok, csontok stb. felépítését tanulmányozza, és saját önmeghatározása szerint rajzos festőként kvázi felépíti fejben az emberi test konstrukcióját. A rajzokat javarészt Szentendrén készíti – ezekből lett aztán a híres művészeti anatómia tankönyv, amelyet számtalan országban használnak ma is még a művészképzésben. A képeket tűhegyes ceruzával, üveglapra tett csontpapírra készítette el, majd újrarajzolta nagyban. Alaposságára jellemző, hogy végigkísérte a nyomdai munkákat is.

A csillaghegyi mozaik

Szentendréhez kötődik az első igazi murális terve is 1949-ben. Előzetes terv nélkül több méteres papírt feszített a falra, amelyen a maga állítása szerint észrevétlenül megoldotta a figura és a háttér problémáját is, a fényeket és az árnyékokat használta fel olyan elemekként, mint amelyek összekötik a kettőt. (9)

Realizálja azt is, hogy a monumentális munkák máshogy működnek, mint a táblaképek: egyrészt statikusak, másrészt dekoratívak, és mivel nagy távolságról kell nézni őket, a részletek kevésbé fontosak.

Barcsay visszaemlékezései szerint sorban szembesült az összes, monumentális munkáknál felmerülő kérdéssel – noha megbízást ilyen típusú munkára csak pár évvel később kapott.

Első ilyen terve az Asszonyok címet viseli. A munkát 1978-ban kiállították, ekkor merült fel, hogy legyen belőle mozaik.

A mű végül a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen valósult meg, de csak 1969-ben. A terv – a 3×7,4 méteres karton  – a közelmúltban került elő, és restaurálták, ez a Barcsay-év egyik legnagyobb szenzációja. 

Az első murális munkát, amelynek egy változata  a Velencei Biennálét is megjárta, több másik követte, így a szentendrei  Művelődési Ház számára és az újpesti fürdő számára készült mozaik, amely ma Óbudán, a csillaghegyi strand uszodájában látható.

A mű 1974-től az Újpesti Fürdő 2007-es bezárásáig az eredeti helyén volt, majd amikor az épület bontása elkezdődött, elszállították és 2018-ban kapott helyet Csillaghegyen.

A közel 55 négyzetméteres mozaik áthelyezése nagy feladat volt, a munkát Filó Mihály végezte csapatával. (10)

Ahogy Barcsay írja, ez a műve volt az, amelyben a sík, a mélység és a harmadik dimenzió kapcsán felmerülő kérdésekkel meg kellett küzdenie, és először itt kezdett el kísérletezni a szín használhatóságával mindebben (noha korábban előszeretettel használta az arany hátteret hasonló célra). A távlatot itt klasszikus módon kékkel oldotta meg, a figura-háttér problémát pedig a hideg-meleg színek egymásra hatásának kihasználásával.

Ő maga valószínűleg örült volna a mozaik áthelyezésének, életében ugyanis többször szóvá tette, hogy Újpesten nem megfelelő a rálátás a műre a belógó térelemek miatt.

Noha igaz, hogy az 1945 utáni pályaszakasz legfontosabb munkái a monumentális művek, a második világháborútól Barcsay 1988-ban bekövetkezett haláláig tartó pályaív szakaszolása, finomhangolása problémás – hívja fel rá a figyelmet Herpai András egy tanulmányában. (11)

Barcsay maga állítja, hogy 1930 és 1945 között sok gondot okozott neki a képen belül a tér-formával való küzdelem. 1940 és 1945 közt – nyilvánvalóan a háborús körülmények miatt is –, ahogy említettük, kis képeket festi. 

Itt jegyezzük meg, hogy a pályáját végigkísérő tér-forma problémák gyökere valószínűleg az lehetett, hogy a konstruktív, de a látványt mint kiindulópontot megtartó fél-absztrakt festészetből Barcsay csak az utolsó évtizedben lép tovább. Az absztraktban pedig más módon merül fel a figura és a háttér problémája. Amíg a kompozícióban felismerhetők akárcsak staffázsfigurák is, a helyzetüket kétségkívül más módon kell megoldani a képtéren belül, mintha jelentés nélküli, a külső látványra semmiben nem reflektáló képi elemekből dolgozna valaki, még akkor is, ha az absztrakt esetében is létezik a tér és a forma problémája. A kérdés nyilván nem tehető fel tudományos kontextusban, de vajon milyenek lettek volna azok a Barcsay-murálisok, amelyekben már nincs leképezett látványelem?

A háború utáni pályaszakasz

Az 1945 utáni időszakban jelennek meg a képein a már egyértelműen homogén színmezők is, a széles fekete kontúrok határozottá válnak, míg a korábbi lendületet felváltja a nyugodt konstrukció.

Noha az 1945 és 1988 közti időszakban átgondolt, következetes pályaív rajzolható fel, megvannak a sarokpontok, kiemelt történések.

Így az 1961-es festőállványt ábrázoló munka, amelyben Barcsay a látványt voltaképp csak ürügyként használja a struktúrák megmutatására, majd a szintén 1961-es erdélyi úton készülő számtalan rajz és azok hozadéka. A kollázsszerű elrendezést is ekkor kezdi gyakorolni – egyébként ez a gondolkodás megjelenik az említett csillaghegyi mozaikon is.

A pályaszakaszok közül az utolsóra esik a legtöbb murális munka, amelyek közt mozaik, gobelin is akad, utóbbiak a nyolcvanas években készültek.

Látható, hogy a vázlatok egyre elnagyoltabbak, a festő nagy, homogén színmezőket alkalmaz, aszimmetrikus kompozíciókat, és mértani formákból álló alakokat helyez el a képen, és ez így van már az 1970-es Szentendrei mozaikjánál is. A monumentális munkán (300×1100 cm) a hátteret a már korábban is kedvelt arany háttérrel oldotta meg. A kompozícióban megjelennek a jellegzetes szentendrei épületek, az arany pedig mintha a város ortodox lelkiségét idézné meg. A meleg színskála felvonultatása oldja valamennyire a konstrukció szigorúságát.

Barcsay, aki erősen kötődött Szentendréhez, maga választotta ki az épületet, amelybe későbbi múzeuma került. A 19. század elején épült klasszicista házban a kiállítása 1978-ban nyílt meg a Hofer Miklós tervei alapján történt rekonstrukció és bővítés után.

A 125. évforduló évének elején, e sorok írásakor a gyűjtemény zárva tart.  Helyette a Kmetty Múzeumban tekinthető meg az életmű metszete.

1. Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim, Budapest, 2000.
2. I.m. 48.
3. I. m. 67.
4. I. m. 60.
5. I. m. 88.
6. I. m. 95.
7. I. m.  117.
8. Szabó Noémi: Barcsay Jenő 20. százada. In: Barcsay Jenő a festő, a tanár. 1900—1988. Kogart, Budapest, 2015
9. I. m. 154
10. Balogh Réka: Művészet az uszodában. Barcsay-mozaikok a Csillaghegyi Strandfürdőben, Óbudai Anziksz blog, 2020
11. Herpai András Hallgatás a vásznon. Barcsay Jenő művészete 1945 után. In: Barcsay Jenő a festő, a tanár. 1900—1988. Kogart, Budapest, 2015.

Tanárként, majd iskola-alapítóként évtizedek óta kötődik Óbudához. Fel tudja idézni, élete különböző korszakaiban milyen szerepet játszott ez a városrész?

Középiskolás koromban az akkori Frankel Leó Művelődési Házban, amely, úgy tudom, már régóta Óbudai Társaskör, részt vettem egy független színházi csoport munkájában zenészként. Volt egy kiváló Molière-előadásunk, Wéber Péter volt a rendező. 

Az Óbudai Waldorf közösségben a kilencvenes évek közepe óta vagyok jelen, voltam óvodai szülő, aztán iskolai, a legfiatalabb gyerekem most is a gimibe jár. 10 évig voltam középiskolai tanár, 2010 óta vezetem a Zeneiskolát.

Az Óbudai Szigetet nagyon szeretem, évtizedeken át jártam oda futni, körben a Duna mellett. A Római partot Budapest legjobb helyei közt tartom számon.

Meg lehet különböztetni egyes városokat, akár városrészeket a hangjuk alapján? Mennyire jellemző egy lakott területre, hogy milyen „hangkulisszában” létezik?

Murray Schafer és a World Soundscape Project egyik korai kutatása volt az 1970-es években öt európai falu hangvilágának összehasonlítása, Skóciából, Németországból, Olaszországból, Franciaországból és Svédországból. Ezek aktív, lakott kistelepülések, különböző földrajzi és szociális háttérrel. Volt, ahol a földművelés dominált, másutt az alpesi turizmus bontakozott ki, volt halászfalu. A vizsgálat azt hozta ki, hogy mindenütt helyspecifikus, az ott zajló élettel szerves összefüggésben lévő hangtájakat találtak.

Vannak persze domináns jelenségek, például a közúti vagy a légi forgalom hangjai, ezek nagyon sokfelé jelen vannak. De a sarlósfecskék sivalkodása Budapesten jellemző a magasházas lakótelepekre, így Óbudára is. Ezek a madarak magasan szeretnek fészkelni.

Az ember azt gondolná, hogy vannak olyan területei az életünknek, amelyekről kifejezetten nehéz beszélni, szavakkal, kifejezésekkel körülírni. Ilyenek lehetnek az ízek, vagy akár színárnyalatok is. A hangokról történő diskurzus mennyire számít bonyolultnak? Hogyan lehet a hangok világáról pontosan fogalmazni, amit a kutatók egymás között értenek, vagy akár a laikusok számára is mondanak valamit?

A környezeti hangokat is le lehet írni a zenében használt kifejezésekkel – hangmagasság, ritmus, hangerő, hangszín –, vagy ezek elektronikus zenei analógiáival: frekvencia, időtartam, amplitúdó, spektrum. Mindezek a paraméterek fizikai értelemben mérhetők, megvannak a mértékegységeik, úgy mint Herz, (Hz), decibel (dB), másodperc, egyenletes lüktetéseknél BPM (percenkénti „metronómszám”). A hangok ránk mint egyénekre vagy közösség tagjaira tett hatása szempontjából mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy az agyunkban milyen percepció keletkezik. Nem mérőműszerek vagyunk. Az akusztikai kommunikáció kontextusokat közvetít, amelyekben pszichikus, szubjektív elemek is fontosak. Ennek szélső esete a mizofónia, a „hangallergia”, amikor valaki akár traumatizálódhat is bizonyos hangoktól.

Kollégáival megpróbálta rekonstruálni, milyen módon szólalhatott meg egy gregorián zene egy középkori salföldi templomban. Alig 150 éve tud az emberiség hangot rögzíteni, az ezt megelőző időszakból értelemszerűen semmilyen hangélmény nem maradt meg. Azon túl, hogy nyilván nagyon érdekes volna megismerni egy középkori város, vagy az antik Róma hangvilágát, milyen következtetések, milyen tudás származhatna a hangok tanulmányozásából? 

A rögzítést megelőző év-tízezredek hangvilágára csak következtetni lehet. Például azokban a barlangokban, ahol állatokat ábrázoló barlangrajzokat találtak, az akusztikai megfigyelések, a frekvencia-visszaverődések alapján azt lehet gondolni, hogy állatok hangjait, patadobogást utánzó szertartások zajlottak.

Murray Schafer alapkönyvében („The Soundscape – Tuning of the World”) valóságos antológiáját találjuk irodalmi alkotásokból merített hangtáj-leírásoknak, Homérosztól és Dzsalal ad-Dín Rúmi-tól Shakespeare-ig, Somerset Maugham-ig, Thomas Mann-ig és számos további íróig. A biológus és hangökológus David George Haskell „Sounds Wild and Broken” című, nemrégiben megjelent kötetében a földi élet keletkezésétől kezdve tárgyalja a hangadás és a hallás-hallgatás történetét. Mindezek az olvasmányok hatékonyan szolgálják az élet és világ teljesebb megértését.

Filozófiai vetületként a közelmúltban megjelent az akusztemológia. Az akusztemológia az „akusztikát” és az „ismeretelméletet” egyesíti, hogy a hangot mint a megismerés módját elméletben kifejezze.

Azt kutatja, hogy mi az, ami megismerhető, és hogyan válik megismerhetővé a hangzás és a hallás révén – mi az, ami más érzékszervek útján nem, vagy kevésbé hozzáférhető.

A hangökológiai kutatások, projektek egyaránt célozzák a természeti hanghatások (Szigetköz élővilága) gyűjtését, és a civilizációs, városi hangok katalogizálását is. Előbbi esetében az – ember által pusztított, visszaszoruló – élővilág hangemlékeinek megőrzése, utóbbi esetében a zajhatások jellemzése, változásának nyomonkövetése lehet a cél? A dokumentálás és elemzés mellett milyen pozitív kimenetele, következménye lehet a terepmunkának? 

Ez egy átfogó kérdés, sok mindent érint. A természeti hangvilágot tekintve többről is lehet szó, mint hangemlékek megőrzéséről. Egyetlen példa: nézzük az óceánokat. A cetfélék, bálnák párválasztásának, szaporodásának hatalmas akadálya a hajóforgalom által keltett zajszennyezés. A nagy távolságokban szétszóródva élő egyedek nem tudnak a genetikusan kódolt módon kapcsolatba lépni egymással, mert a hajómotorok – és ezek mellett a víz alatti olajkutatások, hadi tevékenységek és egyebek – lemaszkolják a hangjukat, lehetetlenné teszik a kommunikációt. De ez szerencsére változóban van. A tengerek biológiai sokféleségének megőrzéséről és fenntartható használatáról szóló „BBNJ” megállapodást 2023. június 19-én elfogadta az ENSZ égisze alatt összehívott kormányközi konferencia. Olyan technikai megoldások körvonalazódnak, hogy a hajók útvonalának meghatározásába belekalkulálják az állatok helyzetét és mozgásait. Ez egy pozitív fejlemény, amihez a hangökológia is hozzájárult.

A spontán, vagy csupán a létezés, a mindennapi emberi élet működésének melléktermékeként létrejövő zajok, hanghatások mellett a tudatosan komponált hanghatásokra épülő művészet, mindközönségesen a zene az a terület, ahol fontosak a hangok. Meghatározó alternatív együttesek (Kontroll Csoport, Kampec Dolores) alapító tagja, más, kísérletező zenei formációk kulcsfigurája. Hogyan fonódik egybe a tudományos, kutatói életút tudásanyaga a megszülető zenei kompozíciókkal? A hangökológiai elméletek és tanulságok hogyan tudnak megjelenni a gyakorlatban – ha ezek nem teljesen függetlenül futnak az életében?

Az elmúlt időszakban sok terepfelvétel készítettem, Magyarországon és külföldön. Létrehoztunk egy formációt, Terep a neve. A koncepció egyes környezetekhez kapcsolódó hang- és képfelvételek absztrakciós lehetőségeinek kihasználása, a puszta dokumentáción túlnyúló konnotációk, elvont, rejtett, titkos tartalmak kibontása és megmutatása. Ez az a platform, ahol a környezet hangjaival dolgozó kreatív alkotóként szeretnék megnyilvánulni.

Sokféle szempontból hasznosak az ilyen programok, projektek.

Egyrészt jelentős a városszerkezetet kiegyensúlyozó szerepük: a növekvő városokban sokszor a központokban található barnamezős területek alternatív hasznosítása segít fékezni a szuburbánus terjeszkedést, így az úgynevezett kompakt város létrehozásának fő eszközei lehetnek.

Helyet adhatnak olyan funkcióknak, amelyek a már beépített területeken nem helyezhetők el.  

Ezen kívül kiváló lehetőséget adnak zöldterületek – városi parkok, erdők, zöldterületi intézmények elhelyezésére.

Identitásképző és őrző helyek: a barnamezős területek épületei – gyárcsarnokai, tornyai-kéményei, vasúti épületei – az adott terület emlékezetét őrzik, sajátos atmoszférát képviselnek, meghatározó az utcaképet, városképet alakító szerepük.

Végül pedig egy barnamezős terület újrahasznosítása során lehetőség adódik a telekstruktúra, a műszaki infrastruktúra újrarendezésére épp úgy, mint a környezeti állapot javítására, sőt, a jogi és tulajdonjogi rendezésre.

Budapesten a rendszerváltás után szinte azonnal megindultak a barnamezős programok. Az iparszerkezet gyökeres átalakulása, a privatizációs folyamat, a vasúti funkciók megváltozása folyamatosan „termelte” az újrahasznosításra alkalmas területeket. Érthető módon mindenekelőtt a legkedvezőbb adottságú ingatlanok átalakulása indult meg: legelőször a bel-budai MOM, a Ganz Villamossági Művek, a Duna-parti területek, a metróval kiszolgált Váci úti ipari üzemek területe újult meg. Az új kereskedelmi együttesek – plázák, hipermarketek – számára is kedvező telekkínálatot nyújtottak ezek a helyszínek, de például Újbudán lakóterületek és korszerű ipari területek is kihasználták a lehetőségeket. Ugyanakkor a kevésbé vonzó kőbányai, józsefvárosi vagy ferencvárosi területek átalakulása még máig várat magára. Köztudott, hogy a Ganz-MÁVAG szétaprózott területét vagy a Rákosrendező területét a mai napig nem sikerült megújítani. 

Óbudai projektek

Ahhoz, hogy megtaláljuk a legérdekesebb óbudai helyszíneket, érdemes röviden áttekinteni az itteni ipari területek történetét.

A Hajógyár

A város egyik legkorábbi és legfontosabb ipari üzeme az Óbudai szigeten Széchenyi kezdeményezésére létrehozott hajógyár. Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság 1835-ben alapította a gyárat, amely fennállásának ideje alatt egyfajta innovációs ipari klaszterré fejlődött, kiváló gyártmányai megjelentek a Dunán, a tengereken és később a Szovjetunió vizein. A hajógyár fennállása alatt a korszerű technológiák és a megújuló termékpaletta révén fontos gazdasági szereplője volt a régiónak. 1999-es megszűnése óta számos hasznosítási terv készült az Óbudai sziget déli részét elfoglaló területre: volt ezek között javaslat kaszinóvárosra, filmgyártó és könnyűzenei központra is. Jó néhány épülete és ipari berendezése megmaradt, de köztudott, hogy régészeti területként is rendkívül fontos a helyszín: Hadrianus palotája állt itt valamikor. Egy időben a hajógyár területe az éjszakai élet központjaként működött, de az irodaházakat is használták. Ide költözött be az Építészfórum szerkesztősége is.

A textilipar

Óbudán az egyik legrégebbi ipari tevékenység a textiliparhoz kötődik: a Selyemgombolyító különös nevű és alakú barokk épülete utal az iparág jelenlétére. A nagy ipari együttes azonban a Goldberger gyár a Lajos utcában, amelynek megújulása apránként zajlik, lakó-, kereskedelmi és kulturális funkciók betelepülésével. A Goldberger Textilipari gyűjtemény vagy a Godot Galéria összvárosi jelentőségű kulturális helyszínekké váltak. Meg kell említeni a Filatorigátnál lévő Harisnyagyár karakteres együttesét, amely az utóbbi időkben egyre több irodának, kulturális rendezvénynek ad helyet – így például a legutóbbi Országos Urbanisztikai Konferenciát is itt rendezték.

A malmok és az élelmiszeripar

A kiegyezést és a városegyesítést követően Budapest a világ második legnagyobb malomipari városa lett. Bár a malomipar korábban a Dunán úszó hajómalmok sokaságát jelentette, a gőzmalmok megjelenése egyfajta élelmiszeripari, gépipari, kereskedelmi, szállítási klasztert hozott létre. A Hévízi úton található Óbudai Malom elsősorban a Honvédség számára őrölt. Az épületegyüttes az elmúlt időszakban a külső megőrzésével alakult lakóparkká. Jelentősebb malom volt a Lujza gőzmalom a Kolosy téren. A hatalmas épületegyüttes 1921-ben leégett, már nem állították helyre, az 1930-as évek Uszály utcai lakóegyüttese már az ipari területek funkcióváltásának aktuális megjelenése. Hasonlóképpen találunk korábbi gőzmalmok helyén korszerű lakóépületeket ebből a korból a Batthyány tér mellett vagy a Ferencvárosban. 

Egykori élelmiszeripari telephelyen zajlik az elmúlt évek egyik legnagyobb lakópark-építkezése, a Grünwald- majd Leipziger-féle szeszgyár és ecetgyár – közismertebb nevén a BUSZESZ (Budapesti Szeszipari Vállalat) – helyén épül a Waterfront City lakópark. Az magasházak között sikerült megőrizni a korábbi ipari együttes két kisebb elemét: egy ipari csarnokot és egy kéményt. Habár az épített értékek védelmét egy jóval nagyobb kiterjedésű együttes megőrzése sikeresebben szolgálta volna, mégis, a megtartott részek karaktert, egyéniséget adnak az együttesnek. 

A téglagyárak és az építőipar

Óbuda és Újlak környékének iparát és a városrész telekrendszerét korábban meghatározták a kő- és agyagbányák, a hatalmas alapterületű téglagyárak, a bányagödrök fölött suvadó hegyoldalak. A legjelentősebb a Bécsi út mentén működő Újlaki téglagyár, a Viktória-Bohn téglagyár és az Óbudai téglagyár volt. Nem ennyire közismert, hogy a Szépvölgyi út északi oldalát is egy korai téglagyár, a Holzspach-féle üzem és annak bányagödre foglalta el, sőt, a Nagyszombat utcai Városi Házak is téglagyár helyén épültek. Ezek a létesítmények nemcsak a bányagödreikkel, hanem a szárítóikkal, munkáslakásaikkal is nagy helyet foglaltak el. Mindennek egy része már az 1970-es évek lakótelep- építési munkái során eltűnt, Később egyes gyárterületekre bevásárlóközpont került, a bányagödrök az évtizedek óta zajló rekultivációnak köszönhetően lassan beerdősülnek. Az ipari kultúra e szeletének nem sok látható jele maradt, a zöldterületek létrehozása azonban jó példa a barnamezős területek városi hasznosítására. 

A gázgyár

Az Óbudai Gázgyár elkészültekor, 1914-ben Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb városi gázt előállító üzeme volt. A gyár üzemi területe mellett munkás-lakótelep és a Duna-parton igazgatósági villasor is épült a szomszédságban. A gyár az 1980-as évekig működött, amikor a városi gázt fokozatosan felváltotta a földgáz. Az együttes így funkció nélkül maradt. Sajnálatos módon hatalmas tehertételként magával hordozza a talajszennyezés gondját: az üzem 70 évi működése során a talajba jutott nagy mennyiségű gázmassza folyamatosan szennyezi a talajvizet, sőt a Dunát is. A talaj megtisztításának költsége évről évre növekszik, több tízmilliárd forintra tehető, de forrás híján eddig nem kezdődött meg. Mivel a szennyezettség csak a terület északi részét érinti közvetlenül, így az 1990-es évektől kezdve a terület többi részén kialakult Budapest egyik legfontosabb innovációs központja, a Graphisoft park. A dinamikus szoftverfejlesztő cég lépésről lépésre építette ki a high-tech cégek számára testreszabott iroda-együttest a legjobb magyarországi építészek közreműködésével. Kezdetben saját céljaira, később a szoftveripar további vállalkozásai számára készültek az épületek. Idővel oktatási intézmény is létrejött a területen. Védettség alatt áll a gyár több különleges épülete, az óratornyok, a villamos központ, de a képzési központ is egy korabeli épület átalakításával készült. Kiemelkedő minőségű a terület átfogó mesterterve, a szabad terek tájépítészete. (9. kép) Az északi területre sokféle javaslat született – egy időben észszerűnek tűnt több budapesti múzeumot is erre a területre telepíteni. Sajnos az említett magas kárelhárítási költségek miatt a közeli jövőben nem várható ennek a résznek a fejlesztése.

A barnamezős területek fejlesztésének tapasztalatai

Ahogy a fenti példák is mutatják, az egyes barnamezős helyszínek között jelentős különbségek mutatkoznak. Voltaképpen érthető, ha a fejlesztők jelentős kockázatot és költséget látnak a barnamezős területek fejlesztésében. Mégis, indokolt felvállalni ezeket a feladatokat, hiszen a területek elhelyezkedése kedvező, a környezetükben megtalálható a közmű, közút, közösségi közlekedés, közintézmények hálózata. Mindezt a zöldmezős fejlesztések esetén újonnan kell létrehozni. Ami azonban még fontosabb: a zöldmezős fejlesztések visszafordíthatatlanul megszüntetik a pótolhatatlan értéket, a zöldfelületet. A városi önkormányzatok köre, a jogszabályi környezet egyre kevésbé támogatja bármely mezőgazdasági vagy erdőterület beépítését. 

A barnamezős területek fejlesztése lassú, egy nagyobb terület előkészítése és megépítése évtizedes feladat is lehet. Lassú, mint általában az összetett, nagy tehetetlenségű városfejlesztési folyamatok mindegyike, épp ezért nem szabad ezeket a folyamatokat még a „tanult tehetetlenség” berögzött magatartásával is lassítani. Kívánatos, hogy a jövőben a közszereplők és a magánfejlesztők a feladatok megértésén keresztül alakítsanak ki közös gondolkodást. Közös cél lehet egy olyan mesterterv összeállítása, amely a fenntartható és élhető város vízióját követi, elkerüli a szegregátumok kialakulását. Ezen kívül: jelentős közcélú forrást bevonni a területek kármentesítésre (talajszennyezés felszámolása, lőszermentesítés).

Cél a piaci fejlesztések mellett helyet és forrást biztosítani a közösségi infrastruktúrának (gyermekintézmények, közszolgáltatások, közösségi közlekedés létesítményei), valamint helyet és forrást biztosítani a közhasználatú zöldfelületeknek, a csapadékkezelés létesítményeinek (ún. kék-zöld infrastruktúra).

Mindehhez meg kell erősíteni a közösségi szféra irányító-fejlesztő pozícióját, elsősorban az önkormányzatok szubszidiaritásának helyreállításával. A klímatudatos, reziliens települések építését ezeken a lépéseken keresztül lehet megvalósítani.

Miért éppen Óbuda?

Már mielőtt Mór megszületett, megfogadtam, hogy amíg lehet, addig én nem intézménybe szeretném őt vinni, hanem pedagógushoz. Egy ismeretség alapján találtunk egy szimpatikus nevelőt egy óbudai bölcsődében, és ő mondta, hogy ha nincs annyi jelentkező, akik kitöltenék a létszámot, akkor másik kerületből is vesznek fel gyerekeket. Szerencsénk volt. Pedig emlékszem, amikor a párommal voltunk nyílt napon, még oda is jött hozzám egy anyuka, hogy „Ugye, én vagyok az az úszó?”, és hogy „Ide hozzuk-e a gyereket, mert van egy másik bölcsi is, hát ott olyan szuper dolgok vannak, meg olyan szépen néz ki!” Ránéztem, és mondtam neki, hogy „Figyelj, engem nem érdekel, hogy milyen szép ágyon alszik a gyerekem, a lényeg, hogy megfeleljen neki, viszont olyan ember legyen vele, aki hivatásszerűen végzi a munkáját és szereti a gyerekeket, nem csak letudja, aztán megy haza, amúgy meg semmi lelket nem tesz bele, meg semmi szívet.” Úgyhogy nem lettem szerintem szimpatikus, de nekem tényleg mindegy, hogy mikor épült egy épület, én a pedagógust választottam. Mondjuk, ahova jár, az egyébként nagyon szép. Ráadásul már régóta ismerem a gyermekvédelmi programot, és amikor a bölcsibe bementünk, akkor az volt az első, amit láttam. Aztán az első szülőin, még nyáron mondták, hogy a bölcsőde új alapokra helyezte a gyermekvédelmet, és itt van a Hintalovon – és az jó érzés volt. Amúgy az ovival is így vagyunk, van már elképzelésünk, és elmegyünk majd a nyílt napokra, de azért szeretném, ha tudnánk beszélni azzal, akit ajánlottak. Eléggé ösztönlény vagyok, és hallgatok arra, amit az a belső hang mond, de általában be is jön.

Mór születése változtatott azon, ahogy a világot nézed?

Azóta teljesen máshogy állok nagyon sok dologhoz. Előtte csak a cél lebegett előttem, és hogy mindent alárendeljek annak, de amióta ő megvan, van rajtam egy hatalmas plusz nyomás, amit azelőtt nem éreztem. Hogy én itt ezt most nem hagyhatom abba, mert, ha abbahagyom, akkor nem lesz pénzem, és nem tudom megvenni Mórnak azt, amit szeretnék, a párom fizetése pedig magában nem elég erre. Részben nyilván ez okozta a szülés utáni depressziót. Mostanra szerencsére túl vagyok a nehezebb időszakon, újra élvezem az úszást, de akkor bennem volt az, hogy most, ha akarom, ha nem, csinálni kell, én ezt a kisgyereket nem hagyhatom magára.

Mindig is azért úsztam, mert szerettem csinálni, meg a célok miatt, sohasem a pénzért.

Itt viszont bejött egy olyan tényező, amit mindig is gyűlöltem, ez az anyagi, megélhetési szempont. Elvileg 35 éves kor után jön az életjáradék minden olimpiai meg paralimpiai érem után, az szerintem tud adni egy olyan biztonságot, hogy azt érezzem, ha abbahagyom, vagy folytatom, az azért van, mert én döntök úgy. De most még úsznom kell. 

Mennyire fogadják el az emberek, hogy kerekesszékkel is teljes életet élsz?

Alapból nem sok mindent néznek ki egy láb nélküli, kerekesszékes emberből, de szerencsére most már inkább megkérdezik, hogy segíthetnek-e, nincs egyből ez a „leírom a másikat, mert biztos szerencsétlen”. A magyar emberekben alapból benne van ez a „segítünk minden kis törött szárnyú verében is”, csak szerintem sokszor rossz a kommunikáció. Én mindig nyitottan álltam mindenkihez, senkit nem küldtem el a francba, még egy rossz napomon se, de a sajnálat rossz, mert ott, ugye, azt mondod, hogy a másik lejjebb van. Viszont, ha együttérzel, akkor magad mellé emeled, és azt üzened, hogy „Igen, értem a problémádat, ha kell, segítek, amúgy meg csak beszélgessünk, vagy csak legyünk. Szólj, ha kellek, itt vagyok, de nem érzem azt, hogy te kevesebb lennél azért, mert nem látsz, vagy nincsen lábad, vagy bármi.” 

És ez javult mondjuk az elmúlt évtizedekben? 

Igen. 2013-ban költöztem fel Pestre, az katasztrófa volt. Szerintem most sokkal jobban odafigyelnek az emberek egymásra. Ez sokszor nyilván felszínes figyelem, és elmegyünk egymás mellett rendesen, de azért ha baj van, jobban segítünk, mint régen. Szerintem mindig onnan indul, hogy belőled mi jön ki. Mert azért én ismerek olyan fogyatékkal élőket, akik, hogyha rájuk néz valaki, azonnal elküldik a francba. Én sohasem voltam ilyen. 

Az úszóközeg egyenrangú félként kezel téged, és a nem ép úszókat?

Régen nem így volt, még amikor 10 éve felköltöztem, akkor is körülbelül úgy gondoltak ránk, hogy ilyen kis rekreáció jelleggel végezzük ezt a mozgásformát… Aztán, amikor már ugyanott voltak az edzéseink, mint ahol az épeknek, akkor leesett a tantusz, hogy azért itt nincs különbség, ugyanúgy ellenfelek vannak, ugyanúgy 50 méter a medence, és ugyanannyit ott vagyunk időben, mint ők, ha nem többet, csak nekünk nincs meg valamink. És emlékszem, hogy amikor Tokióban nyertem, Verrasztó Dávid akkori edzője azt írta nekem, hogy büszke rám, és hogy végre olyan is nyert, aki tényleg keményen dolgozik. Még mindig van különbség, mert havi szinten nem kapunk annyit, mint egy ép, de ez egy út. Érzem, hogy engem Katka, vagy bárki más is ugyanúgy elismer, de szerintem mindannyiunkat. Ők látják, hogy milyen munkát teszel bele. Nem a sportolókkal volt a gond eddig sem, hanem az edzőkkel. Annak idején azért volt olyan, hogy „Ja, hát akkor én is levágom a kezét, indul a parában, és akkor majd nyerni fog!” Ez rohadtul nem így működik, ember! Most már az van sok esetben, hogy „Hú, azért paraedzőnek lenni, az sokkal keményebb”, mert ott több a pedagógia, amire szükség van.

Kapsz egy emberi testet egy lélekkel, ami, bárhogy is nézzük, meg van törve, akár baleset után, akár születésétől kezdve van ebben a helyzetben. És neked ebből az emberből kell csinálni egy bajnokot.

Mint a viccben, hogy az orvos és az állatorvos között mi a különbség? Bemegy az ember, és kérdezi az orvos, hogy mi a problémája? Hát, fáj itt, meg itt. És akkor azt mondja rá az állatorvos: Hát így könnyű! Nyilván nálunk is fontos, hogy ki milyen edző, hogyan dolgozik a tanítvánnyal, hogy tudnak kapcsolódni lelkileg, de azért itt el kell hitetned egy emberrel, hogy ugyanolyan, miközben ő látja, hogy nem. Szóval nálunk az emberből több kell.

Te hogy lépted ezt meg?

Nekem könnyű volt, mert a szüleim átmentek a falon is, lebontottak bármit azért, hogy ne legyen különbség, sohasem legyek se pozitívan, se negatívan diszkriminálva, mindig csak azt kapjam, amit egy ép ember. Én így tekintek magamra, a családtagjaim, akikkel körbe vagyok véve, így tekintenek rám. Ott nincs bénázás, hogy most akkor segítsek, vagy ne, hanem „Oldd meg!” És erre van szükségünk. Nekem erre volt szükségem, és ezért van bajom sokszor a világgal, mert nem értem, hogy miért nem tud mindenki így hozzánk állni.

Lehet, hogy rossz példa, de nálad sokszor jött elő, hogy egyszerűen dacból mentél előrefelé, és erről eszembe jutott Michael Jordan, akinek, ugye, az volt a motivációja, hogy a biztonsági őrt is megverje, hogyha kártyáztak, és neki az volt a jó, ha valaki rosszat mondott rá, mert akkor ott volt rögtön az üzemanyag…

Igen, ez nálam is működik. Nyilván nem olyan erősen, mint egy férfiban, meg ő tényleg a világ legjobb kosárlabdázója, de azért nem véletlenül lett az, aki. Neki ez kellett hozzá. Ugyanolyan, mint Michael Phelps. Ugyanaz az arrogáns stílus, „mindenkit megverek, mindenkit kikészítek edzésen, senki nem olyan jó, mint én…” Nekem egyébként Pippen a kedvencem, és benne már nem is volt ez meg. De persze Katka, ő is elég dacos. Mondták, hogy „Nem.” Mondta, hogy „De.” Mondták, hogy „Nem.” Mire mondta, hogy „De.” De igazából ez a szüleimből jön, ők ilyenek. Nekik is mondták, hogy mondjanak le erről a gyerekről, ők meg azt válaszolták, hogy „Ez egy jó gyerek, semmi baja nem lesz.” Én hiszek mindenféle spirituális dologban, a lélekkapcsolódásban, nyilván én választottam őket, de nem véletlenül, hanem azért, mert tudtam, hogy mellettük az tudok lenni, akinek lennem kell. Ők nem azt nézik, hogy mim nincs, hanem, hogy mim van. És ez mindig így volt.

Milyen volt annak idején feljönni Pestre?

Kemény. Én Reziből származom, onnan mentem Zalaegerszegre öt évre, már az is nagy váltás volt. A mi családunk elég szoros kötelékben van, minden este együtt vacsoráztunk, mindig megbeszéltük egymással a dolgokat, általában egymással programoztunk, és onnan kiszakadni, úgy, hogy tudod, hogy csak hétvégén mész haza… Gyűlöltem a kollégiumot. Gyűlöltem. A sulit szerettem, de a koleszt nem, nem akartam ott lenni. Aztán fel kellett jönnöm Pestre, ami messze volt, szinte semmi nem volt akadálymentes – küszködtem rendesen. Próbára tett az Isten, hogy tényleg itt akarok-e maradni, tényleg folytatni akarom-e az úszást. De mindig olyan emberekkel sodort össze az élet, akik segítettek. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy sohasem én vagyok egyedül, csak engem lát mindenki.

És azért sikerült megtalálni a közösségi élményt itt?

Nem vagyok egy igazi közösségi ember. Ritkán mozdulok ki, mert nagyon szeretek otthon lenni. Ha elmegyünk, akkor a természetbe megyünk, nem szeretjük az embereket. Nem tudom, mitől van ez… Versenyen nyilván más a szurkolókkal, de az úszás alapvetően magányossá tesz. A barátnőim mindig küzdenek, két-három héttel előtte már szólnak, hogy ez lenne az időpont, és hozzáteszik, hogy nincs esélyem betegnek lenni, mert tudják, hogy úgysem leszek beteg. Én vagyok az, akiről a mémek szólnak: „Jaj, rengeteg dolgom van, úgyhogy nem érek rá elmenni”, miközben otthon ülök és nézem a sorozatot.

Persze, elvagyok bárkivel, mindenkinek érdekel a története, bárkinek szívesen segítek, de azért érzem, hogy egy idő után sok, és szeretnék hazamenni. Mindig sietek haza.

Ha befejezed az úszást, akkor is itt éltek majd?

Mindig azt tervezzük, hogy elköltözünk: vagy vissza Rezibe, vagy félúton Pest és Rezi között valahová, tehát mindenképp a vidék a cél. Most is azért Óbuda a terv, mert ahol most lakunk, az elég sűrű rész, és az már több mint jel az élettől, hogy itt találtunk a III. kerületben bölcsit, itt keresünk óvodát, itt tudok jó általános iskolát is… Az uszoda sincs messze, meg innen közel a Pilis, az erdők is. A rezi családi házunkban nagy kert van, nagy gyümölcsfák, bokrok, udvar, nagy telek, ebben nőttem fel. Meg a csend és, hogy látod a csillagokat… Itt nem látom, ami egyszerűen kikészít. Úgy nőttem fel, hogy minden apró kis csillagot láttam az égen. Itt meg látod a Vénuszt, hogy feljön, miután a Nap lemegy, aztán ennyi, meg a Holdat, jó esetben. Nekem a természet nagyon hiányzik. Nem tudom, miért, mert kerekesszékkel azért nem olyan könnyű járni az erdőt. De mi ebből nem csinálunk problémát, inkább azt nézzük, hogy hogy lehetne, nem azt, hogy hogy nem. Szerintem az emberek sokszor tévúton vannak, nem tudják saját magukat arra a polcra helyezni, ahová valók. Én tudom. Mert tudom, hogy ki vagyok, honnan indultam, mit értem el, és ezt nem veszi el tőlem senki. És ez nem címekben mérhető. Persze, a sport jó, mert érzed, hogy „na, most akkor ez a csúcs”, de honnan tudjuk, mi a csúcs? Álmomban nem gondoltam volna egy évvel ezelőtt, hogy ebből érem lesz Párizsban, aztán négy századon múlt az arany. És nagyon sokszor megkaptam, hogy nyerhettem volna, előbbre voltam a 99. méternél is, de nekem ez nem volt olyan fontos. Annyira egyforma esély volt, hogy én nyerjek, vagy Giulia Ghiretti, az olasz lány! Meg lehet nézni, hogy hogy örültem Tokióban, és mikor örültem igazán? Akkor, amikor ő beért második helyre. És ugyanez történt most fordítva. Azért a sporton túl is van élet, na! Azon a 100 méteren túl kezdődik az élet, nem abban a 100 méterben.

Nektek hogy alakult így a kapcsolatotok?

12 évig rossz kategóriában versenyeztem, aztán egyszer csak megjelentem mellette. És ő ennek nem örült. Pedig a közelében nem voltam akkoriban, volt egy könyökműtétem, és eléggé motiválatlan is voltam, hogy most komolyan kezdjek elölről valamit, amit 12 évig amúgy csináltam? Nem volt katartikus érzés, hogy „Na, akkor a helyemen vagyok, végre itt az esély”, hanem az volt bennem, hogy „Hát basszus, végig erről beszéltem. 12 éven keresztül hogy nem vették észre?” Aztán úgy alakult, hogy az első világbajnokságon, amikor már itt versenyeztem, ő úgy nyert, én meg úgy lettem harmadik, hogy az elsőnek beérkezőt kizárták. Nekem ez olyan volt, hogy „Jól van, ez nem számít éremnek, az biztos!”. Még az eredményhirdetésről is eljöttem, felszálltam a buszra, és akkor jöttek utánam az olaszok, az ő akkori edzője, hogy „Fanni, itt az érmed!”, tehát ez azért vicces volt.

És akkor esett le, hogy de hát akkor Giulia nyert, életében először, és örültünk egymásnak. A következő évben pedig megvertem 100 mellen az Eb-n, ő lett a második. Nagyon sírt a futam után, de oda tudott állni, és azt tudta mondani, hogy „gratulálok”, és megölelt. És valahogy így alakult a kapcsolatunk. Egyre többet beszélgettünk, és Tokióban tényleg nagyon jóban lettünk, ott látta rajtam, hogy én nem azért vagyok kedves vele, mert lenézem, hanem azért, mert szimpatikus ő is, meg az edzője is. Ahogy mondtam, nagyon kevés emberrel van kontaktom, és ők szimpatikusak voltak, meg volt bennem egy olyan érzés is, hogy azért jól kicsesztem vele. Vagy a sors. Aztán amikor Olaszországban voltunk Álmossal, írt üzenetet, hogy „Ha esetleg Parma felé járnátok, ugorjatok már be!”. Nem esett útba, mert mi Toszkánában voltunk, de azért hazafelé beugrottunk hozzá. És nagyon jó érzés volt, hogy amikor a városban jártunk, mindenhol felismerték, gratuláltak neki az ezüsthöz, abszolút úgy kezelték, mintha aranyérmet nyert volna. Ő pedig mutatta, és minden embernek elmondta egyesével, hogy „Ja, hát ő mögötte lettem második”, és már a végén kellemetlen volt, hogy „Figyelj, nem kell mindenkinek elmondani, mert még a végén kiszúrják a gumimat, vagy nem tudom.” Aztán a terhességem alatt is kapcsolatban voltunk végig, neki szurkoltam, ő meg nyert, és amikor visszajöttem, az Eb-n is ő lett az első. És emlékszem, vártunk az eredményhirdetésre, ránéztem és mondtam, hogy „Ugye tudod, hogy már csak egy hiányzik?” Mire azt válaszolta, hogy tudja, de a legjobb az lenne, ha egyszerre érnénk be. És ez történt.

Mert végül is egy gép döntötte el, hogy most ki nyer, de egyszerre értünk be. És azt gondolom, hogy így vagyunk egálban az élettel, meg egymással.

Tehát, ezt lehet így is csinálni, nem kell gyűlölködni.

Mór megszületése után elég hamar munkába kellett állnod, aztán jöttek a hormongondok, meg a depresszió, hogy élted meg ezt?

Álmosnak és anyukámnak köszönhetően nem maradtam ki semmiből, Mór kötődik hozzám, de azért nem elég semmi, mindig azt gondoltam, hogy többet is tudtam volna adni neki magamból. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy mindenhová vigyük magunkkal. Mert azért van az a hozzáállás, hogy élsportoló vagy, te csináltad a gyereket, akkor vállald a következményeit, hogy itthon kell hagyni! Az elején még könnyebb volt, amikor szoptattam, mondtam, akkor én nem megyek, de akkor Álmos sem megy, és neki voltak más tanítványai is, szóval, ez  kényszerhelyzet volt a szövetségeknek. És jó volt, hogy kiálltunk egymásért, mert máshogy ez nem működik. És szerintem nem ártott neki, hogy vittük magunkkal, inkább az viselte volna meg, ha nem látott volna minket napokig, hetekig. De örültem, hogy anyukámhoz is így kötődött, szóval, jó volt ez így. Bár más lett volna, ha egy évvel több időnk van a felkészülésre. Csak akkor meg nem Giulia nyert volna… Jobb ez így.

A történeti írások sokszor úgy kezdődnek, hogy már az ókori görögök…De Óbudán inkább úgy, hogy már a rómaiak is. A családok intézményes segítésének története azonban nem ekkor kezdődött, hacsak nem vesszük ide a panem et circenses politikáját és a katonai árvák nevelőintézményeit, az orphanotrophiákat, de ezeket se tekintsük az árvaházak elődjeinek. 

A régmúlt korok embere számára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a szegényekről, az elesettekről a társadalomnak gondoskodnia szükséges. Nem kell Philippe Aries francia történésszel egyetértenünk abban, hogy a gyermekkor csak a modernitás óta értelmezhető fogalom, ahhoz, hogy tudjuk: az, ahogyan a gyerekekről, a gyermekkorról gondolkozunk, alapvető változásokon ment át az idők során.  

A szociálpolitika történeti megközelítésű szövegei a középkori egyházakat tekintik az intézményesített szegénygondozás előfutárainak.

Itt szervezték meg az alamizsnák és adományok gyűjtését, valamint kiosztását, és az egyházak fontos szerepet vállaltak az árván maradt gyermekek nevelésében is. Az újkor hajnalán a lelencekről való gondoskodásba – elsősorban az árvaházak finanszírozásába – bekapcsolódtak a különféle jótékonysági egyletek, illetve adományozóként a főnemesek és a polgári közösség meghatározó alakjai is. 

Így a magyar intézményi gyermekvédelem közvetlen előzményének azt szokás tekinteni, hogy 1815-ben gróf Sándor István végrendeletében jelentős összeget hagyott egy fővárosi szülő- és lelencházra. Azonban egészen az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy tényleg megalakuljanak az első budapesti árvaházak. Az állam és a főváros is jelentős összegeket fordított az ellátatlanul maradt gyerekek intézményi nevelésére. 1892-től évenkénti támogatást kaptak az államtól az árvaházak, majd egy 1898-as törvény lényegében állami feladattá tette a gyermekmentést.

Óbudán a szegények gondozásában kiemelkedő szerep jutott a szalézi rendnek, amelyet 1859. december 18-án Torinóban alapított Don Bosco Szent János, főként az elhagyott és szegény ifjak nevelésére. Óbudán a szalézi rend megtelepítője Fischer Ágoston plébános volt, aki 1863-ban született Érsekújváron. 1885-ben szentelték pappá, majd 1900-tól Óbudán, a Jó Pásztor Házában végezte lelki gondozói feladatait. 1912-ben, megtakarított pénzéből megvásárolta a Kiscelli utca 79. szám alatt található házat. Egyik szobáját kápolnává alakíttatta, a többi részében internátust alapított, ahol iskolás korú, otthontalan gyermekek nevelését irányította haláláig, 1918-ig.  A Kiscelli utcai épületben napjainkban is a szalézi rend működteti az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Házat. Fischer Ágoston emléke előtt is tisztelegve, a Szociális Munka Napjának alkalmából, a III. kerület önkormányzata évente ítéli oda a róla elnevezett díjat azoknak, „akik kiemelkedő teljesítményükkel hozzájárulnak a kerület szociális ellátásának, szolgáltatásainak fejlődéséhez és a hátrányos helyzetű lakosság életminőségének javításához”.

Az 1901-ben elfogadott „VIII. törvény-czikk” a hét éven aluli elhagyott gyermekekre vonatkozóan állami gyermekmenhelyek felállítását írta elő. A világháborúk alatt nagy számú gyermek maradt árván, így az árvák, különösen a hadiárvák gondozása az állam kiemelt feladata lett. Közvetlenül a II. világháború utáni években a gyermekvédelemnek egyértelműen az volt az elsődleges feladata, hogy megtalálja a szülők nélkül maradt, céltalanul kóborló, csellengő gyerekeket, és biztonságos elhelyezésükről gondoskodjék. 1952-ben jelent meg a családjogi törvény, amelynek alapján Magyarországon is meghonosodott az a gyakorlat, amely szerint a szülők nem megfelelő hozzáállására hivatkozva a gyereket állami gondozásba lehet venni.

1957-ben megalakult az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács. Kialakították a gyermekvédelmi körzeteket, hozzáláttak a gyermekvédelmi alapellátás (iskolai gyermekvédelem, nevelési tanácsadók) megszervezéséhez. Az 1957–58-as tanévtől jött létre az „ifjúsági felügyelők” hálózata, amely az iskolai gyermekvédelem munkájához is segítséget kívánt nyújtani.

Az ifjúságvédelmi felügyelők működésével párhuzamosan, eleinte társadalmi munkában vagy szerény tiszteletdíj ellenében alakultak ki Budapesten az első kerületi nevelési tanácsadók.

Az 1970-es évek végétől, a 80-as évek elejétől egyre gyakrabban jelentek meg a nevelési tanácsadókban olyan emberek, akiknek súlyosabb, nyugodtan mondhatjuk, hogy társadalmi problémáik voltak: szegénység, munkanélküliség. A nevelési tanácsadók erre nem voltak felkészülve, nem is lett volna a feladatuk a velük való foglalkozás, de más intézmény nem állt rendelkezésre. Bár 1980-ban megalakult a SZETA  (Szegényeket Támogató Alap), nehezen tekinthető intézményi megoldásnak, hiszen az illegalitásban működő szervezet a problémák nagyságához mérten értelemszerűen keveseket ért el.

Először egy széleskörű társadalmi kutatás nyomán született javaslat Családgondozó Állomások hálózatának kialakítására. 1985-ben kezdte meg működését kísérleti jelleggel tizenegy családsegítő szolgálat, 1989-ben pedig megkezdődött a  szociális munkás képzés is. 

A III. kerületben 1992-ben nyitotta meg kapuit a Kiút Családsegítő Szolgálat. Az Intézmény központja a Váradi utcában, egy korábbi óvodaépület földszinti részében kapott helyet. Azonban a kerület mérete és a kerületi népességének térbeli eloszlása szükségessé tette, hogy a Békásmegyeren élők számára is elérhető közelségben legyenek a Családsegítő szolgáltatásai, ezért a Kelta utca 5. szám alatt is megnyitottak egy szolgáltató telephelyet. 

1993-ban jelent meg a szociális törvény, amely a rászorultak támogatása, a szociális segítségnyújtás és a szociális munka társadalmi szervezettsége szempontjából alapvető̋ és egyértelműen pozitív változásokat hozott, a Családsegítő Szolgálat a szociális, szolgáltatói tevekénységet folytatni hivatott egyik kiemelt jelentőségű szervezetté́ vált. 

A III. kerületi Családsegítő Szolgálat munkatársait ebben az időszakban leginkább a rendszerváltozás utáni társadalmi-gazdasági megrázkódtatás következtében jelentkező problémákkal, köztük kiemelten a munkanélküliséggel, megélhetési nehézségekkel, közüzemi hátralékok felhalmozódásával keresték meg az ügyfelek.

Mivel a szociális munkás szakok első nagy létszámú évfolyamain csak a 90-es évek második felében kezdtek végezni a szakemberek, kezdetben a legtöbben pedagógiai területről érkeztek.

Ezek a kollégák eredeti szakmájuk ismereteit használva, rendkívüli nehézségeket vállalva, egy teljesen új szakmai területen, nagyon mély és összetett problémákkal találkozva, egy szociális szempontból nagyon nehéz időszakban igyekeztek helytállni, segíteni ügyfeleiket. A jó szándék és a lelkesedés ellenére, részben a speciális szakmai ismeretek hiánya, részben az óriási mértékű, komplex társadalmi problémákkal szembesülő intézményrendszer fejletlensége miatt, nagyon sok kudarc élménnyel kellett szembesülniük.

Idővel azonban a magyar társadalom kezdte kiheverni a rendszerváltás gazdasági, szociális- és munkaerőpiaci sokkját, a felsőfokú szociális képzésekről pedig egyre több szakember került az intézményrendszerbe, továbbá az állam, illetve az önkormányzatok igyekeztek folyamatosan fejleszteni a családsegítő szolgálatokat.  

A III. kerület szerencsésnek mondható a abból a szempontból, hogy évről évre egyre több jól felkészült fiatal szakember kezdett a Családsegítőnél dolgozni, illetve a kerületi önkormányzat vezetése, ciklusokon átívelően, politikai oldalaktól függetlenül, hosszú távon elkötelezett volt az intézményrendszer fejlesztése mellett. E helyen illik megemlékezni Pokorádi Gizelláról, aki a szociális területért felelős alpolgármesterként nagyon sokat tett a kerületi szociális intézményrendszer, kiemelten a Családsegítő működésének megalapozásáért, de az előző polgármester vezetése alatt is számos fejlesztés valósult meg a Családsegítőnél (többek között a Családok és Gyermekek Átmeneti Otthonának megnyitása, fejlesztése, az Ifjúsági Közösségi Tér, illetve Családi Közösségi Tér megnyitása), majd Dr. Kiss László polgármester és Turgonyi Dániel alpolgármester is szívügyének tekintette a kerületi szociális ellátórendszer, illetve a Családsegítőhöz kapcsolódó szolgáltatások, programok  fejlesztését (Gyermekek Átmeneti Otthonának újraindítása, kerületi Áldozatsegítő Program indítása, áldozatsegítő lakások kialakítása, Fogyatékosságügyi Tanácsadás elindítása, munkaidőn túli felügyelt kapcsolattartás elindítása stb.).  

Az évek során a Családsegítő jogszabályok által meghatározott feladatainak köre jelentős mértékben átalakult, illeve bővült. A hagyományos szociális, illetve karitatív jellegű feladatok mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a gyermekvédelmi feladatok ellátására. 1997-ben a Gyermekvédelmi Törvény létrehozta a gyerekközpontú családgondozásra hivatott gyermekjóléti szolgálatokat, mely a III. kerületben a Családsegítő szervezeti egységeként kezdte meg működését.

A törvény alapján a gyermekjóléti szolgálatoknak akkor volt szükséges beavatkozni, ha a gyerek(ek) érdekei súlyosan sérülnek egy családban, és a gyermek érdekében akár a szülőkkel szemben fellépve, őket együttműködésre kötelezve kellett segíteni. Ez a megközelítés kezdetben nagyon messze állt a családsegítés hagyományos segítői szerepfelfogásától, amely addig alapvetően az önkéntes együttműködésre épített a családi funkciózavarok kezelésében. A Gyermekvédelmi Törvény módosításával 2016. január 1-től létrejöttek a kerületi gyermekjóléti központok, a III. kerületben a Családsegítőbe integrálva létrejött új nevén az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ.

A Gyermekjóléti Központ kialakításával az Intézményen belül kétszintű feladatellátás valósult meg. A szolgálat családsegítő szakembere, miután a családon belüli funkciózavar által érintett gyermek szüleivel az önkéntes alapú együttműködés már nem lehetséges, felveszi a kapcsolatot a Központ esetmenedzserével, aki a családsegítővel egyeztetve a gyámhatóság felé tesz javaslatot hatósági intézkedésre, amely a legtöbb esetben a gyermek úgynevezett védelembe vételét, vagyis a szülők – a gyermek érdekében való – együttműködésre kötelezését jelenti.

Mindezen változások és átalakulások mellett/ellenére a családsegítés alapvető céljai nem változtak: a rendszerszemléletű szociális esetmunka alkalmazásával a felnőtt ügyfelek esetében elő kell segíteni a hiányállapotok megszüntetését vagy legalább csökkentését, elsősorban az által, hogy a szülők önmaguk képessé váljanak problémáik megoldására; gyermekek esetében pedig el kell érni a szülők, illetve más családtagok bevonásával az esetleges családi funkciózavarok feltárásával és kezelésével, hogy  biztosítva legyenek számukra az egészséges  testi, lelki és érzelmi fejlődéshez szükséges feltételek.   

Ezek a mézeshetek nem azok a mézeshetek

A bántalmazó partnerkapcsolatok sokszor romantikával, szenvedélyes szerelemmel indulnak. A férfi lesi a nő minden kívánságát, csaknem piedesztálra állítja…

„Mindenképpen a korai figyelmeztető jelek közé tartozik az állandó féltékenykedés, akár barátokra, barátnőkre is, és ennek nyomán a szélsőséges hangulatingadozások, dühkitörések, tárgyak megrongálása. Ha viszont a nő jelzi a partnerének, hogy valamivel megbántotta, azt a férfi egyszerűen negligálja” – mondja Dés Fanni a figylemeztető jelekről. Ugyanígy a mielőbbi elköteleződés erőltetése szintén jel lehet, valamint az, ha a férfi az előző partnerét bántalmazta, ám ha ez szóba kerül, a történteket átkeretezi, azaz annak minden felelősségét a bántalmazott nőre hárítja.” (A leírt figyelmeztető jelek itt felsorolt listája korántsem teljes.)

A szakirodalom pontosan leírja: a bántalmazó partnerkapcsolat dinamikájában körforgás-szerűen ismétlődik három, jól elkülöníthető szakasz. Az erőszak ciklusában a feszültség felgyülemlésének, az erőszak kitörésének és az úgynevezett „mézesheteknek” az  időszakai követik egymást, majd kezdődik minden elölről.

„A feszültség felgyülemlése az erőszak kitöréséig fokozódik. A bántalmazást követő mézeshetekben a partner mély megbánást mutat, bocsánatot kér, fogadkozik, ám ezek a gesztusok nem őszinténk, míg az erőszak kitörése egyre szélsőségesebb, egyre durvább formát ölt, és a mézeshetek ideje egyre rövidülhet” – mondja a szakértő.

Elszigetelés barátoktól, világtól, saját pénztárcától

Az erőszak említett ciklikussága minden bántalmazó kapcsolatban jelen van, azonban a bántalmazásnak lehetnek különböző formái. Előfordulhat például, hogy a bántalmazó a lelki és/vagy gazdasági erőszakot folyamatosan és állandóan gyakorolja a partnere felett. És el is érkeztünk az erőszak változatos, ugyanakkor legtipikusabb formáihoz, amelyek közül több gyakran együtt fordul elő.

„A testi mellett mindenképpen beszélnünk kell a lelki-érzelmi erőszakról. Hiszen a testi erőszak minden esetben súlyos lelki sérülést is okoz, míg az érzelmi erőszak eszköztárába tartozik a nő önbizalmának rendszeres lerombolása, a végletes féltékenykedés. A társadalmi-gazdasági erőszak markáns formája a nő elszigetelése. Gyakran látjuk, hogy a bántalmazott egy idő után, „önként” mond le baráti, családi kapcsolatairól, hogy elkerülje az erőszak kitöréseket, amelyek a találkozókat követik. Idetartozik az elszigetelés az anyagi forrásoktól is, példaként említhetjük, amikor a bántalmazó nem engedi a nőt dolgozni, olykor még akkor sem, ha ez lenne a család egyetlen bevétele. A párkapcsolati erőszak két további formája a verbális erőszak és a szexuális erőszak.”

A nászéjszakán csattan el az első pofon

Az erőszak ciklikussága mellett megfigyelhető az is, hogy az erőszak folyamatosan eszkalálódik a kapcsolat alatt, és egyes elköteleződési pontok gyakran az erőszak eszkalálódásához vezethetnek. „Ilyen tipikus krízispontok például a házasságkötés, a terhesség, a gyermekszületés. Nem egy bántalmazott nőtől hallottuk, hogy a nászéjszakán csattant el az első pofon, tehát jellemzően azokban a helyzetekben, amikor egyre nagyobb a nő függése partnerétől, egyre sérülékenyebb az érzelmi erőszakkal és a gazdasági erőszakkal szemben, ráadásul ilyenkor hagyományosan erősödik a társadalmi nyomás is: maradjon a partnerével akkor is, ha a kapcsolat bántalmazó.

Érdemes a családon belüli erőszakkal kapcsolatos számos tévhit közül egyet kiemelni: hogy még a bántalmazó férfiak is megváltoznak, ha a nő kiszolgáltatottá válik, például terhes vagy beteg. Ezzel szemben a valóság az, hogy az áldozatok 25 százalékát akkor is megveri a partnere, amikor gyermeket vár, sőt, sokszor a terhesség idején kezdődik a bántalmazás vagy válik súlyosabbá. Az esetek tíz százalékában a verés vetéléshez vezet.”

De miért tűri?

Meg is érkeztünk egy gyakran feltett kérdéshez: miért maradnak a nők egy bántalmazó párkapcsolatban? Módosítsunk egy kicsit ezen a kérdésen, és inkább így tegyük fel: miért nehéz kilépniük a nőknek egy bántalmazó kapcsolatból?

„Az imént említettük a nőkre nehezedő, hamis felelősségérzetet ébresztő társadalmi nyomást, amelyet szűkebb környezetük is visszhangozhat: „a család mindenek előtt”.

Ahogyan már szintén volt szó a gazdasági függésről, ez is gúzsba kötheti a nőt, sőt, saját érzelmi kötődése is, amelyet erőszak ciklusai közül a mézeshetek táplálhatnak. És a félelem. Tudjuk, hogy a bántalmazó akkor a legveszélyesebb, amikor a nő ki akar lépni a kapcsolatból, a leggyakrabban ilyenkor történnek a gyilkosságok. Tehát nagyon is jogos az áldozat félelme, hogy még durvább bántalmazás fenyegeti vagy akár az élete is veszélyben kerülhet, ráadásul valószínűleg van már tapasztalata, hogy kapcsolatba került egy arra hivatott intézménnyel, ám az nem védte meg. Eközben a bántalmazó a rendszer hiányosságait jól ki tudja használni. Hát ezért nehéz kilépni. A statisztikák szerint átlagosan a hetedik (!) próbálkozásra sikerül a csak bántalmazó kapcsolatból kiszállni.”

„Látják, hallják, érzik…”

Így fogalmaz a NANE egy kiadványában arról, hogyan érinti a párkapcsolati erőszak a párral élő a gyermekeket.

„Az esetek többségében az anya elleni erőszak esetén a gyermek is közvetlenül ki van téve bántalmazásnak. De ha nem is fizikai erőszak áldozata, biztosan szenved a bántalmazó férfi kontrolláló, uralkodó attitűdjétől. Hangsúlyoznunk kell, amennyiben a gyermek tanúja az erőszaknak, akkor is, ha nem is pontosan érti, mi történik, traumatizálódik. És hosszú távon is nagyon romboló hatása van, ha magára hagyjuk ezekkel a tapasztalatokkal, a tanulási zavaroktól kezdve egészen a nemi szerepekről alkotott torz képekig széles a skálája a poszttraumás problémáknak.”

A bántalmazó párkapcsolatban szocializálódott gyermek pedig a saját partnerkapcsolataiba is vinni fogja terheit.

A lány gyerekek ilyenkor nem rendelkeznek mintával többek között arról, hogyan jelölhetnének ki egészséges határokat partnerkapcsolataikban, ami az egyik kockázata lehet annak, hogy maguk is áldozatok lesznek.

A fiú gyerekek jellemzően vagy maguk is bántalmazók lesznek, vagy épp ellenkezőleg, az erőszak minden formáját harcosan elítélik, de mindenképpen hat rájuk is, ők is cipelik e terheket.

Tabuként kezelt, láthatatlan erőszak

A párkapcsolati bántalmazás nem magánügy, nem egyéni probléma, hanem társadalmi ügy, társadalmi probléma. Sokan egyet is értenek ezzel az állítással, legalábbis elméletben, míg mások elutasítják, és akadnak olyanok is, akik közömbösek a téma iránt. Vajon miért olyan nehéz elérni, hogy ez a szemléletmód gyökeret verjen?

„A házasságban, mint intézményben – a szexista világlátás szerint – a nemi szerepek hagyományosan nagyon kötöttek. A nemi egyenlőtlenség csaknem minden hatalmat a férfi kezébe ad, a nőt pedig kiszolgáltatott helyzetben tartja. Például jellemzően a férfiak keresik a pénzt, míg a nők a háztartásban végeznek láthatatlan munkát” – mondja Dés Fanni. – 

Nehezíti a helyzetet az a beidegződés, hogy ami a házasságban történik az magánügy, a magánszférát pedig tiszteljük Ezzel pedig a társadalom az amúgy is sokszor tabuként kezelt, láthatatlan családon belüli erőszakot igyekszik is ott is tartani, miközben, ha az utcán történik ilyen bűncselekmény, akkor nagyobb az esélye, hogy annak lesznek jogi következményei. Azaz létezik a kettős mérce, az előbbi erőszakot jóváhagyjuk, az utóbbit büntetjük.

Amikor a védelmedre hivatott intézmény árul el

Gyakran elhangzik a kérdés, hogy a bántalmazás áldozata miért nem kért korábban segítséget.

„Azt tapasztaljuk, hogy a bántalmazott nőknek igenis van erejük a változtatáshoz, amihez azonban támogatásra van szükségük. Jellemzően időben jelzik, hogy bajban vannak, hogy segítségre szorulnak, ám a segítség elmaradása, elutasítása a környezetük részéről elbátortalaníthatja őket és lemondóvá teheti őket. 

Különösen akkor drámai ez a bizalomvesztés, amikor egy segítségre, védelemre kötelezett intézmény mulaszt. Ez az intézményi árulás még kiszolgáltatottabbá teszi az áldozatot bántalmazójának” – mondja a szakértő.

„A szexista attitűd része, hogy inkább hiszünk a férfinak, ráadásul ezekben az esetekben egy traumatizált nő állításai állnak szemben egy gyakorta manipulatív férfiéval. És éppen ez a traumatizáltság okozhatja, hogy a nő nem tud úgy viselkedni, úgy kifejezni magát, ahogy azt az amúgy a megsegítésére és megvédésére kötelezett intézmény elvárná, míg a bántalmazó férfi a rendszer ezen visszáságait, hiányosságait nagyon is ügyesen használja ki, és így az ő narratívája kerekedhet felül vagy legalábbis egyenrangúként kezelik azt” – teszi hozzá Dés Fanni.

Bármelyikünk válhat áldozattá

Azzal a tévhittel szintén találkozunk, amely szerint a kapcsolaton belüli erőszak az alacsonyan iskolázott és szegénységben élő pároknál fordul elő leginkább.

Ezzel szemben bárki válhat az erőszak céltáblájává, és minden nő találkozik az élete során a diszkrimináció valamilyen formájával. Nem tapasztalunk összefüggést a bántalmazás gyakorisága és a társadalom rétegezettsége között. Minden etnikai csoportban, minden társadalmi rétegben, minden lakóhelytípusban hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal.

Sőt, azt látjuk, a bántalmazott nőkben egyformán erős a kilépés szándéka, bárhonnan is érkezzenek. De az is igaz, hogy az esélyekben igen nagy eltérés lehet. Határozott különbség van például az anyagi önállóság megteremtésének a lehetőségeiben. A jobb munkaerőpiaci pozíció, a stabil középosztálybeli háttér természetesen mind valamelyest könnyebbé tehetik a gazdasági függés felszámolását és így a kilépést is a bántalmazó kapcsolatból. Míg nyilvánvaló a hátránya például egy gyermekeit egyedül nevelő, három műszakban dolgozó anyának…

„Hiszünk a hozzánk fordulóknak”

Ez a NANE hitvallása, amely a fentiek ismeretében különösen fontos.

„Igen, mi hiszünk a hozzánk fordulóknak, és következetesen képviseljük azt, hogy bántalmazásban a felelősség mindig az elkövetőé. És tapasztaljuk, hogy önmagában a megértő közeg egyedülálló támogatást nyújthat. Ingyenes, anonim segélyvonalunk minden kötelezettség nélkül hívható, a vonal másik végén képzett, segítő technikákkal felvértezett önkéntes munkatársaink fogadják a hívásokat. Természetesen minden beszélgetésből a hívó egyedi története bomlik ki, de mégis mondhatjuk, hogy általában miért fordulnak hozzánk. Az áldozatok három csoportra oszthatók. Vannak olyan nők, akik már elgondolkodtak azon: vajon bántalmazó kapcsolatban élnek-e, és nekünk elmondva a történetüket könnyebbé válhat kimondani, hogy igen.  Hívóink között vannak olyan bántalmazott nők is, akikben már megfogalmazódott, hogy ki akarnak lépni az erőszakos kapcsolatból, de ehhez támogatásra van szükségük. A harmadik csoportba tartoznak azok a nők, akik a bántalmazójuk mellett a már említett intézményi árulásnak is áldozatul estek. Aki megtapasztalta, hogy a rendszer, amelynek támogatnia kellene őt és igazságot szolgáltatnia, magára hagyta, vagy rosszabb esetben ellene fordult. Az intézményi árulással a bántalmazott nők a gyermekelhelyezés, a szülői felügyeleti jog, a kierőszakolt kapcsolattartás ügyeiben különösen gyakran találkoznak. Ezért a Patent Egyesülettel közösen működtetett integrált ügyfélellátásunk keretében személyesen és telefonon nyújtunk jogi segítséget, valamint pszichológiai és szociális tanácsadást.”

Nem vagy egyedül!

„»Nem érzem, hogy én vagyok az egyetlen.« Ez az egyik válasz, amely arra a kérdésre érkezett: mit kaptak a nők a túlélőket támogató csoportban való részvételtől. A bántalmazás áldozatainak és túlélőinek indított támogató és önsegítő csoportjainkban a sorsközösség megélése valóban élő, hatékony támogatásnak bizonyul.

Segítő munkát végző szakembereknek, akik munkájuk során találkoznak bántalmazás áldozataival, képzéseket szervezünk. A harmadik kerületben az önkormányzattal együttműködve rendőrökkel, szociális munkásokkal és szépségipari dolgozókkal dolgozunk együtt. A rendőrök képzésében például a megfelelő tudás, jogszabályok ismerete mellett motivációt is adhatunk, megerősítjük őket, mert nagyon sokat jelenthet, ha aktívan támogatják a párkapcsolati erőszak érintettjét. És megóvhatjuk őket a kiégéstől, például abban az esetben, ha azt látják, erőfeszítéseik ellenére a megsegített áldozat visszatér az őt bántalmazóhoz – hiszen a képzésnek köszönhetően ott a tarsolyukban a tudás – ahogyan már beszéltünk is róla – , hogy átlagosan a hetedik próbálkozásra sikerül a nőnek az erőszakos kapcsolatból végleg kiszállnia” – mondja a szakértő.

Hozzáteszi, hogy a szociális munkásoknak szintén gyakorlatorientált képzést nyújtanak. Hiszen az egyetemen igen kevés szó esik a családon belüli erőszakról, miközben ügyfeleik között vélhetően az átlagosnál magasabb számban vannak érintettek.  

A szépségiparban dolgozók képzése pedig teljesen egyedülálló: feltételezhetjük, hogy vendégeik között vannak, akik kapcsolaton belüli erőszak áldozatai. A képzésre jelentkezők készek arra, hogy megtanulják, hogyan segíthetnek nekik valóban hatékonyan.

Család. Gyerekkorunk tankönyvei jelennek meg benne a képekkel: anya főz (ma már az amerikai konyhában), apa újságot olvas (ma már a telefonján), a gyerekek az asztalnál (már rég a külön szobájukban) tanulnak. Mindez persze egy elképzelt térben és a grafikus szándéka, hogy mindez beleférjen lehetőleg egyetlen képbe. 

A valóság azonban más: tökéletlen, töredezett és ezerféle. Mozaikcsaládok, elvált anyuka a nála maradt gyerekkel. Nagymama a felnőtt unokájával. Nyugdíjas pár, akik mellől a gyerekek (ha voltak) már rég kirepültek – újabb családi házakba. Mert a házak is ezerfélék: régiek és újak, pompás villák és leválasztott házrészek, 52 négyzetméter a panel lakásgyárban, emeletes gangos és a múlt századból itt maradt parasztházak, amihez még egy szalagnyi kert is tartozik.

Családok, házak radikális mellérendeltségben. 

Hogy volt régen?

Kezdjük olyan régre visszanyúlva, amennyire csak lehet. Óbudán volt Aquincum, tehát antik római házak – még ha csak a megmaradt kő alapvonalakból lehet is kikövetkeztetni, hogyan laktak egykor. Az akkori házak például eleve nem az utcára néztek, a család élete egy belső udvar köré összpontosult. És persze földszintesen, kifelé dísztelen, sőt mai szemmel némiképp ablaktalanul barátságtalanul, hiszen csak pár apró ablakkal és masszív fallal fordultak a külvilág felé. És ahogy ez később is érvényes: csak a gazdagok, előkelők házainak nyomai maradnak fenn, a rabszolgák, parasztok kalyibái, romló anyagokból készült lakhelyei nem. Óbuda még álló legrégebbi családi háza Ferenc deák, a klarisszák íródeákjának háza volt a középkori Óbuda piacterénél – ma a Budapest Galéria kiállítóhelye működik itt, a Lajos utcában, a zsinagógával szemben. 

Ugrás az időben és térben: a Flórián tér magasságában a Föld utca igazi kétarcúságot mutat: a szocializmus panelrengetegében végződik, de addig is számos csinos, régi földszintes, négyablakos polgárháza van. Felettük egy-egy tetszetős timpanon, egyikben három kis pajzs, azaz a régi művészcímer, ami a festészet, szobrászat, építészet hármasságára utal. A századelő egyik legfontosabb hazai templomi építésze lakott itt. Foerk Ernő, leghíresebb – és talán legnagyobb – temploma a szegedi Fogadalmi templom, de majdnem hatvan templomot tervezett és építtetett fel. Önéletírása szerint viszont a házépítést sohase tartotta nagy tudománynak, a falusias Óbudán még 1906-ban vásárolt házat (Föld utca 61.) Akkoriban még nem volt divat, hogy minden építész saját házat tervezzen, otthoni irodával. Egy híres kortárs építész, Ekler Dezső is évtizedekig lakott Csillaghegy egy árnyas utcájában: ő már az irodáját is itt működtette, és bár a kertben állt egy különálló épület, az nem iroda, inkább afféle meditációs tér volt. (Az építész közben Szentendrére költözött, de ebből az óbudai időszakból áll a Rómain is egy lakóparkja, a La Costa. Négy mediterrán üdülőtömb: az ilyenkor szokásos üzleti szempontot, amely szerint a lehető legtöbbet kell kihozni az ingatlanból, mozgalmas tömegképzés tette elfogadhatóbbá, az épületek pedig égtájak szerint minden oldalukon más színűek. Így is lehet.)

Békásmegyer Ófalu, Templom utca 

Nemcsak Budán, de Óbudán is leginkább Békásmegyer-Ófalu őrzi a hagyományos falu képét.1950-ben Budapesthez csatolták, aztán a hetvenes-nyolcvanas években a lakótelep építése miatt egy részét le is rombolták, de ez a falusias jelleg ma is érzékelhető. A török hódoltság után ideérkező német ajkú katolikus telepesek a talajt és a keleti irányba kinyíló völgykatlant gyümölcs-, és szőlőtermesztéshez találták a legalkalmasabbnak, így alakult ki a falu jellegzetes nadrágszíj-telkekkel. 

Hosszú, de nem túl nagy telkek hosszú parasztházakkal – ma is sok ilyet látunk, elég csak végigmenni a Templom utcán. A verandás házakban tisztaszoba, konyha, kisebb szoba, kamra sorakoztak egymás után, aztán talán ólak, de ezekből már nem maradt, ahogy a különálló nyári konyhákból sem  – gyakran az újkori bővítések állnak a helyükön. Az udvarokra csak néhány gyümölcsfa fért – régen a szőlőtáblák, földek a falu határában voltak. (Szélesek voltak viszont az utcák, a házak előtt akác-, dió- és szederfákkal.) A mai családi igények persze mások, a modern kor kinőtte a régi házakat, gyakori a tetőtér- vagy toldaléképítés, de maradtak úgynevezett módosabb parasztpolgár házak is: az utcafronttal párhuzamos, gyakran a kaput is magába foglaló, tekintélyes főhomlokzattal.

Lakótelep és Ófalu 

Különösen éles a kontraszt az Ezüsthegy utcánál: egyik oldalán régi, kertes parasztházak, a másikon a tízemeletes panelek. Nem úgy nézünk rájuk, mint családi otthonokra, pedig egész Magyarországon ez a leggyakoribb ház- és lakástípus. Ma majdnem kétmillió ember él az 1,4 millió házgyári panellakásban – ez a leggyakoribb lakásforma a Kádár-kockák mellett. A lakótelep a modern építészet találmánya, még ha száz évvel ezelőtt a Bauhausban nem is éppen így gondolták. Az Általános Lakásépítési Vállalat 1966-ra teljesen átállt a nagyüzemi lakásépítésre – ekkor adták át az I. sz. Házgyárat a Szentendrei úton, a mai Auchan helyén.

Messziről nézve a panel lakótelepek dominószerű elrendezése az álló és fekvő téglahasábokkal szeszélyesnek tűnik (az optimális benapozásuk miatt szórták le őket ilyen rendben/rendetlenségben), ha pedig a lakásokra koncentrálunk, ma már nehéz elképzelni azt a társadalmi klímát, amiben nem csak az égető lakáshiányt akarták enyhíteni a tömeges építéssel, de sokáig komolyan gondolták a társadalmi szerepek radikális átalakítását is. Az akkori szocialista blokkban a nők például tömegesen álltak munkába, őket a hagyományos lakásbeosztás megváltoztatásával is  fel akarták szabadítani a hagyományos háziasszonyi szerepekből. Úgy képzelték, hogy a lakótelepen tömegesen működő szolgáltató intézmények majd leveszik a háztartási terheket a nők válláról – ha mosás, akkor Patyolat, ha étkezés, akkor olcsó vendéglők. Kisebbre tervezték a konyhát (teakonyha), a kamra már csak a hűtőszekrény, nagy fürdőszoba sem kell. Viszont ami ma már természetes, akkor óriási előrelépés volt – a külön fürdőszoba, a távfűtés, a beépített WC, még ha fel is jön a cigifüst és az egész strang mentén hallani, ha valaki lehúzza.

De lássunk egy konkrét példát, Békásmegyer hegy felőli oldalán a Zsiray Miklós utca házait. A tízemeletesek derékszögben kanyarognak végig a telepen, minden szinten tíz lakás, szintenként a két folyosón öt-öt. Egy ház valójában három épületrészt és lépcsőházat is jelent, összesen 300 lakást. Ezek általában 50 négyzetméteresek, másfél vagy két szobával, azokat praktikusan külön, a lakás ellenkező oldalára helyezve. 50 éve nyilván családok költöztek be, de azóta elköltöztek, kihaltak, elváltak, gyerekek nőttek fel, szóval ahány lakás, annyi családi mozaik variáció. És persze van, aki imád itt lakni, más utálja – de nem a négyzetméterek számítanak.

Krúdy 

Ha már visszajöttünk Óbuda történelmi központjába, jöjjön Krúdy Gyula! Élete utolsó három évét töltötte Óbudán. Ez már enyhén szólva sem a fénykora volt – és soha nem példás családi életéről volt híres. Első feleségétől – és három gyerekétől – ugyan nem vált el, de külön éltek az első világháború alatt, ő egész pontosan a nagykörúti Royal Hotelben lakott. Miután a szállodaigazgató feleségével keveredett szerelmi viszonyba, hamarosan az asszony első házasságából született 16 éves leánykáját szöktette meg. Nem jósoltak nekik nagy jövőt, de Zsuzsika végül összeköltözött az idősödő íróval, később össze is házasodtak. 12 éven át a Margitszigeten laktak – ekkor már hármasban, mert megszületett kedvenc gyereke, Zsuzsa –, József nádor emeletes villájában, de valójában egy háromszobás bérlakásban. Krúdy lakbérhátralékai miatt a bérleti szerződést felmondták. Óbudán kaptak egy öreg, Templom utcai, földszintes házban egy szegényes, kétszobás cserelakást, ahol a bejárat melletti, utcai szoba lett Krúdyé. ( Itt működik ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.) Az utolsó években Krúdynak már nem ment olyan jól, jött a gazdasági válság, ráadásul egyre többet betegeskedett. A szakadatlan munka és az éjszakázás egyszerre viselte meg. Betegségeivel kímélő életet kellett volna élnie, de ő folytatta a korábbit. 1932 nyarán csődeljárást is kezdeményeztek az íróval szemben, kórházba, szanatóriumba került. Rövid időre abbahagyta a kocsmázást, de aztán minden kezdődött elölről. Az utolsó években erre a második házassága is ráment.

1933 májusára már a villanyt is kikapcsolták az óbudai kis lakásban. Élete utolsó napján, amikor hazament, a kislányával még hozatott egy üveg bort a közeli Kéhliből, aztán éjszaka megállt a szíve. Ha igaz, a 14 éves leánya talált rá másnap, mivel a felesége már nem aludt otthon.

Római fürdő, Esterházy, Csillaghegy  

A strand kerítésével szemben állunk, a másik oldalon, az Emőd utca sarkán Esterházy Péterék egykori családi háza. A hirdetés szerint „Egy közepes állapotú, garázzsal és szép kerttel rendelkező, napfényes római fürdői családi ház” . Ugyanez Esterházy szerint 15 évvel korábban a Semmi művészet-ben:  „A ház finomságnak és ízléstelenségnek, vagy barátságosabban, színpadiasságnak alig követhető zagyva és megható elegye. (:::) Az egész ház semmilyen, a részek kioltják egymást, külön pedig hol ilyenek, hol olyanok, nevetségesek, gyöngédek, plumpok.”

Az Esterházy családot 1951-ben kitelepítették a Heves megyei Hortra. 1957-ben költözhettek vissza Budapestre, ebbe az Emőd utcai házba. A négy fiútestvér közül Esterházy Péter hétéves volt ekkor, később az ő családjában is négy gyerek született. Az író közel hatvan évet töltött itt, az egész életművét itt írta. A kilenc szobás, „nagycsaládi” ház a folyamatos bővítésekkel lett több mint kétszáz négyzetméteres – középső része toronyszerűen kimagasodik. Itt volt Esterházy dolgozószobája, saját szavaival „… amit alig említenék, olyan zavarón metaforikus, költő a toronyban”. 

Az eredeti épület az egyik első nyaraló volt az utcában, és szintén Esterházy regényéből tudhatjuk, ki volt az Emőd utcai villa építtetője: dr. Bognár Aurél, a neves vegyészmérnök, aki 1929-ben, a világgazdasági válság első évében költözött ide.

Akkoriban amúgy is sok árverés volt errefelé: a válságban megroggyant tulajdonosok először a nyaralóiktól próbáltak szabadulni. Az Emőd utca egyik mellékutcája a Zaránd utca, amely a ma jellemző családi házak szinte teljes palettáját felvonultatja. Az utca első, díszes, családi villája például szintén több kényszerárverés után jutott el építtetőjéig. A telket bizonyos Saile Antal mérnök vásárolta meg, aki az utcában több épületet is építtetett, az utcában pedig találunk családi házból átalakított templomot, százéves, romantikus, a csónakházak faragott oromdíszeit továbbörökítő vagy tornyos villákat, Kádár-kockát – a lakótelepi panelek mellett a másik legmeghatározóbb épülettípust. 

És a legújabb korréteg a modern, kortárs villáké. Van itt reprezentatívan hatalmas sarokvilla, de amelyiket belülről is megismerhettem, abban inkább a józan funkcionalizmus volt érezhető, és egészen más volt a praktikus belső flow, mint a külső látvány. A ház központi tere alul az egy légterű nappali, felül pedig a lakószobák. A lapostetős, lecsupaszított dobozforma viszont – ha a házat belülről is ismerhetjük –, nem formai kísérletezés, hanem áthidaló válasz volt arra, hogy 15 éve a helyi építési szabályok még nem engedték a lapostetőt. (A valóság változatosabb a szabályoknál: a szomszéd ház is lapostetős – csak a megtagadott hatvanas évekből, amikor ez még éppen szabad volt.) A felső szint csak látszólag lapos, fém borítása elemenként elhúzható, befelé az emeleti belső terasz felé lejt. Körülötte vannak a háló- és gyerekszobák és két apró terasz, imponáló intimitásokkal.

A különböző korrétegek megjelennek tehát a házépítésben – így látszik igazán, hogy házaink építését nem az emelkedett ráció határozza meg, inkább a divat és a korszellem.

A családi házak hol szebbek, hol kevésbé, de az épületek nagy része mintát követ, az utánzás valamilyen díszesebb vagy pőrébb formáját. 

Az írás szempontjából fontos a hely, ahol az ember él?

Nagyon fontos. Erdély Miklós, aki nekem mesterem volt, nagyon szerettem őt, beszélt erről.  Ültünk a kertjében, és azt mondta, nem mindegy, hol írod a versedet, más verset ír az ember a kertben, mint egy panellakásban. Miklós a Pasaréten lakott, a Virágárok utca 6/B-ben, az apjától örökölt házban, hatalmas kerttel. A hely fontos, nekem Óbuda a fontos, az emlékeivel együtt, itt töltöttem az egész gyerekkorom. Aztán egy adott pillanatban fontos volt az Óbudáról való elköltözés.

Kétéves voltál, amikor Óbudára költöztetek.

A 9. kerületben egy borzasztó lakásban laktunk, és a bátyám asztmás lett.  Azt mondta az orvos, hogy olyan helyre kellene költözni, ahol jobb a levegő, és volt egy lehetőség. Egy tanácsi lakásból egy másik tanácsi lakásba. Beköltöztünk a Zay utcába, kert is tartozott a lakáshoz. 

Sok minden megmaradt benned a gyermekkorból?

Abszolút. Például a hely élménye megmaradt. Ez külváros volt, igazi proletár külváros, munkáscsaládok lakták. A mi lakásunk rendben volt, mert ott volt angol vécé, fürdőszoba, de a legjobb barátomék szoba-konyhás lakásban laktak, ahol budi volt, az is a kertben. Maga a környezet is meghatározó, nem beszélve arról, hogy Óbuda lakossága jó értelemben nagyon vegyes volt. Egész közel hozzánk volt egy romatelep, az ott élő gyerekek közül néhányan osztálytársaim voltak. Az ember már akkor találkozott azzal, hogy van kulturális sokszínűség.  Az egyik legfontosabb gyerekkori élményem általános iskolás koromból, hogy segítettem Dudás Andrásnak. Jó tanuló voltam, volt egy cigány fiú osztálytársam, aki nagyon rossz volt számtanból. Mondták, hogy korrepetáljam kicsit. Ők már nem a cigánytelepen laktak, kicsit beljebb, a Vörösvári úti iskola mögött. Hetente többször mentem hozzájuk, az anyukája mindig finom krumplis pogácsát készített. Lapos volt, nem volt megkenegetve a teteje, imádtam.   A mai napig érzem az ízét. De az egész környezet hatott. A sokszínűsége.

Számomra soha nem volt kérdés, hogy bármilyen értelemben különbséget tegyek roma és nem roma viszonylatban, velük éltem.

Kakukktojásként, mert a szüleim értelmiségiek voltak.  Apám a bölcsészkaron volt docens, kezdetben a Lukács-tanszéken filozófiát oktatott, édesanyám történész volt. Ő felvidéki lány volt, Rimaszombatról jött át, bekerült az egyetemre. Amikor fiatal volt, a háború után kerestek cserediákokat, akik nyelveket beszéltek, mondták, ha anyám tud szlovákul, biztos lengyelül is, így került ki ösztöndíjasként Lengyelországba. Így kezdett Lengyelország történetével foglalkozni. A szüleim szerették Óbudát, volt kert, ott lehetett mindenfélét csinálni. Kicsit strapás volt, mert a Zay utcától még jócskán gyalogolni kellett a villamosig, ha mentek a városba. Nekem is persze, a villamos végállomásától egy megállóra volt az iskola – a Czabán Samu –, ma is megvan, a Vörösvári úton egy vöröstéglás épület, ma már kéttannyelvű általános iskola és gimnázium.

Abból indultunk ki, hogy mennyire volt meghatározó mindez?

Minden onnan indult. Szerencsés voltam, mert apámnak elképesztő könyvtára volt otthon. Fiatal korában írónak készült, Németh Lászlóval levelezett, novellákat küldött neki. Jó volt abban a közegben, abban a lakásban élni, mert tele volt jobbnál jobb könyvekkel, amiket egészen fiatalon olvastam. Bármit, nem voltak korlátok. Az az élet, ami a Zay utca és a Czabán Samu között zajlott, meghatározó volt, íróként is ebből táplálkoztam. Több művembe beletettem ezeket a figurákat, hiszen ebben a korban nagyon fogékony az ember.  Akik az iskolában jelen voltak, bekerültek a műveimbe – például a Bagyula az Óbudai Mágusképzőbe –, mert emberileg nagyon jó közeget adtak. A mai napig megvan egy fénykép bekeretezve a szobám falán hetedikes koromból, volt egy focicsapatunk az osztályban, amiben én is benne voltam.

Megnyertük az iskolai bajnokságot, akkor készült a fotó. Annak idején megvettük, ahogy a tornatanár mondta, három fagyi áráért, ez örökre megmarad.

Megpróbáltad végiggondolni, hogy neked mit adott Óbuda? Nyilván mindenkinek mást.

Valamiféle tartást. Nehéz ezt megfogalmazni, de volt bennem egy ilyen „külvárosi kemény gyerekek vagyunk” és akarunk valamit az élettől.  Ez nagyjából 13 éves koromig pozitív volt, hogy aztán később mi lett volna, ha ebben a közegben maradok, azt nem tudom. Valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni a galerik világával. Soha nem tudom meghálálni az apámnak, hogy amikor középiskolába mentem, pontosan érzékelte, hogy milyen irányba kellene mennem. Akkor már az osztályban elfoglalt helyzetem is változott, kezdett kialakulni, hogy ki merre megy nyolcadik után, és itt már kilógtam az értelmiségi létemmel a közösségből. Amikor bekerültem a Radnóti Gimnáziumba, hoztam magammal ezt a kicsit külvárosi proli öntudatot, ami egy sokkal értelmiségibb, kifinomultabb közegben először meglepetést, feszültséget okozott, aztán megtaláltam a helyemet benne.

A ma itt élő írók helyzete más, bár lehet, hogy mindenkinek megvan a saját Óbudája.

Különbséget kell tenni, én abban a külvárosi közegben nőttem föl, ami mai ésszel fölfoghatatlan. Földes utcákról beszélünk még, ahol lovaskocsik mentek, a Zay utca végén disznóólak voltak, iszonyatos bűzzel. Ez nagyon külvárosi, falusias környezet volt. Amikor a Flórián térre mentünk, azt mondtuk, hogy „bemegyünk a városba”. Volt ott egy mozi, oda lehetett menni egyszer-egyszer.  A környékünkön mocsaras rét volt, ami telente lefagyott, lehetett fakutyázni meg jégkorongozni saját készítésű kapukkal. Ez persze különbözik mondjuk Krúdy Óbudájától, aminek  teljesen más világa volt, mint ahol mi nőttünk föl. És persze más, mint Esterházy Óbudája – a Római-part mondjuk az úri rész volt.

A blogodban olvastam, hogy évente egyszer visszamész a Zay utcába. Nosztalgia?

Tényleg járok többször arra, aminek abszolút praktikus oka van, ott van az autószerelőm.  De meg szoktam nézni a házat is, ahol laktunk, még megvan. Persze másképpen néz ki , régen fával fűtöttünk, ma gáz van.

Írtál egy valahai malomról is, ami aztán szovjet laktanya lett.

Az a Hunor utca végén volt. A legjobb barátom ott lakott. Az utcán végigvezetett egy sínpár egészen az utca végéig, ott mentek be a gabonaszállító vagonok a malomba. A barátoméknak  ott volt egy szoba-konyhás lakásuk, pici volt nagyon, és legalább négyen laktak benne.

A Hunor utca nagyon rögződött az emlékezetedben, van egy köteted is, A Hunor utca titka címmel jelent meg.

A Hunor utcának, az egész környéknek a hangulata volt izgalmas, azt próbáltam visszaadni. Ma persze teljesen más, lakópark van a régi házak helyén, akkor egy szegény külvárosi rész volt. Az ház, ahol a barátom lakott, az megvan még, nemrég láttam.

Nemcsak a helyszínek, a szereplők is visszaköszönnek a műveidben.

Az Óbudai Mágusképző egyik főszereplője a kis Hanzély élő személy,  és  nagyon büszke rá, hogy regényszereplő lett. Elsőtől osztálytársam volt. Vékony, törékeny fiú volt, ő volt a kis Hanzély. Amikor írtam a történetet, megjelent előttem a figurája, oda kívánkozott, muszáj volt beleírni. Nemes Nagy Ágnes egyszer azt írta valahol, hogy nincs fantáziája, és akkor jók az írásai, ha konkrétan leírja azt, amit lát. Ez nagyon izgalmas, hogy amikor írsz valamit, könnyebb megjeleníteni úgy egy figurát, ha a valódi nevét használod. Ettől látod magad előtt a figurát. Ez volt a kis Hanzélyvel, hogy annyira jellegzetes valaki volt, hogy nem tudtam neki mást nevet adni.

A szereplők mellett a helyszínekhez is kötődsz valamennyire?

Én akkor voltam gyerek, amikor még megvolt a régi Óbuda. A Vörösvári úton nagyjából végig földszintes házak voltak, belső udvarokkal, a legtöbbre ki volt téve egy tábla, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”. Ezekből semmi nem maradt meg. Akkor valahogy természetesnek vettük, hogy jön az új. Nem nagyon értettük, hogy a felnőttek miért sajnálkoznak. A Vörösvári útból semmi nem maradt meg, csak a vöröstéglás iskolaépület.

Bennem az akkori élmények, hangulatok megmaradtak, a legfogékonyabb időszakom volt. Tizenhat éves voltam, amikor elköltöztünk Újpestre.

A köteteid közül melyik az igazán óbudai?

Két ilyen könyv van, A  Hunor utca titka és az Óbudai mágusképző, mindkettő félig-meddig ifjúsági. De a legfontosabb, amiben Óbuda megjelenik, az Egykor volt házibarátaink című novellasorozat, ahol végig ott van Óbuda, a lakás, ahol együtt vagyunk. Ez az Élet és Irodalomban jött le 3-4 hetente Dérczy Péternek köszönhetően, aki biztatott. Ebből lett A születésnap című regényem. Benne van például  A madárlátta cserépkályha című történet, ami azt meséli el, hogy volt apámnak egy nagyon kedves barátja, munkatársa, aki gyakran jött hozzánk segíteni. Egyszer a Hármashatárhegyen mászkált, és bontásból származó kályhacserepeket talált. Elkezdte hazaszállítani hozzánk a cserepeket, ebből lett a cserépkályha. 

Az is érdekes volt, hogy abban az időben nem nagyon beszéltek arról, hogy kinek milyen a származása. Apám sem beszélt róla, hogy a családunkban van egy zsidó szál. Kisgyerekkoromban nem is volt karácsonyfánk. A Karácsonyi flódni című történetben megírtam már,  de ez még ma is foglalkoztat minden elhallgatásával együtt.  Egy netes laptól fölkértek, hogy írjak karácsonyi történetet, megírtam A filodendron karácsonyfa címűt. Amikor gyerekek voltunk a bátyámmal, volt egy hatalmas filodendron a nappaliban, és miután nem volt karácsonyfa, szereztünk mindenféle díszeket, szaloncukrot, és azzal díszítettük föl. Így karácsonyoztunk, karácsonyfa nélkül.

Az Ebéd pontban délben című installációban a nagyszülőknél eltöltött gyermekkori évek környezetét adod vissza. A kiállítás kísérőszövegében így fogalmaztál: „Az installáció nagyszüleim lakásának szimbolikus rétegeihez, személyes emlékeimhez kötődik. A mű egyfajta saját magamnak is készített lenyomat a térről, mely két szoba és berendezési tárgyainak egy az egyes frottázsolt lenyomata”. Kibontanád, hogy mit is jelent ez?

Anyai nagymamám, aki most kilencvenhárom éves, Szegeden egyedül maradt abban a belvárosi lakásban, ahol az életüket együtt töltötték a nagypapámmal. Valamint sokszor ebédeltem ott én is gyerekkoromban. A hagyatéki gondozás valahogy rám maradt, mert sem anyukám, sem a testvérem nem érzett erőt ahhoz, hogy a nagypapám személyes tárgyaival és a nagyszüleim közös életét hordozó emlékekkel foglalkozzon. Nagyapám halála után több hétre odaköltöztem nagymamámhoz, és pakoltam a tárgyakat, ami a személyes gyászfeldolgozásomat is segítette.  Rengeteg tárgyat, fotót elhoztam. A nagymamám mindent akkurátusan elrakott és katalogizált, élelmezési naplókat készített a hatvanastól a kilencvenes évekig. Felújítási papírokat találtam a hatvanas évekből, hogy mennyiért festették ki a lakást és vettek berendezési tárgyakat.  Mind a ketten a Szegedi Tudományegyetemen kutatóként és oktatóként dolgoztak, nagymamám kémikusként, nagypapám elméleti fizikusként, pontosságuk ebből is eredeztethető. Szembesültem azzal, hogy milyen nehéz a családi hagyatékot feldolgozni. Kettős érzéssel jár, mert nem akartam veszni hagyni a dolgokat.

Munkált bennem egy erős archiválási kényszer, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ilyen nagy mennyiségben feldolgozhatatlanná válnak a tárgyak és maguk alá temetnek.

Egyáltalán, miért fontos ez? Önigazolási jelleggel olvasom át a leveleket? Van netalántán valamilyen mélyben rejlő családi titok, amire rábukkanok? Félelmet kezdtem érezni, hogy mi lesz, amikor már nem lesz nagymamám, ráadásul ez egy önkormányzati lakás, vissza kell majd adni. Azon gondolkoztam, hogy mégis mi az a mód, ami lehetőséget ad a lakás tereinek, emlékrétegeinek megőrzésére és a feldolgozásra. Arra jutottam, a folyamat részeként az egész lakást befrottázsolom. 

Segíts, kérlek az olvasónak, hogyan képzelje el a „frottázsolást”? Mennyire bevett technika?

Mindenkinek ismerős lehet ez a technika az óvodából vagy az általános iskolából. Fogunk egy papírt, rátesszük egy pénzérmére és egy ceruzával átsatírozzuk, és akkor látszik a papíron a forma. Legegyszerűbben lenyomatot képezni, egy az egyben mintát venni egy tárgyról így lehet. A végeredményen rajta maradnak a saját gesztusaim, nincs két egyforma leképezés. Példaként Koós Gábor munkáit említeném, ő ezt a technikát tudatosan építi be alkotói módszereibe. Gábor a Képzőművészeti Egyetemen végzett képgrafika szakon. Fölfestékezi a tárgyakat majd direktnyomatokat vesz róluk, liftet, erdőrészletet, szerszámokat nyomtat le és épít vissza sok munkájában. Én sokféle anyaggal és metódussal dolgozom. Számomra fontos, hogy az alkalmazott technika összhangban legyen a koncepcióval. Frottázsolást alkalmaztam a Kossuth-szoborcsoport Petőfi-idézetes eredeti- és másolat kőtábláinál, és 2018-ban szintén, a római ösztöndíjas időszakom alatt a Basilica di Santa Maria in Aracoeli padlójának köveiről készítettem így lenyomatot. Nem véletlen, hogy Róma előhívja ezt az emberből, hiszen a római kori műemlékek feliratai kopnak, ez egy lehetőség arra, hogy a pillanatnyi állapotot rögzítsük, letapogassuk szinte manuálisan. (Ez adta Dobó Bianka 2023-as Col tempo – az idővel című kiállításának alapját – V.K.) Párhuzamként értelmezhető, hogy nagymamám lassan huszonöt éve nem lát, tapogatva közlekedik a lakásban, így az, amit a frottázsolás technikájával vissza tudok adni a nagyszüleim lakásának belső tereiből, visszatükrözi azt, amit ő valójában megtapasztal. Vagyis egy elengedési folyamat játszódott le bennem, így tudom elrakni magamnak ezt a környezetet.

Hogyan lehet egy lakás körvonalait ténylegesen átsatírozni egy másik felületre?

Vettem szobafalnyi vászondarabokat, egyenként felragasztottam ezeket nagymamám lakásának egy-egy szoba falának tetejére, majd végigsatíroztam a falat és a bútorokat egy nagy grafittömbbel, így megkaptam a bútorok és a tárgyak formáját. Többször kellett egyszerűsíteni, például a könyvszekrény tárgyai a legtöbb esetben láthatatlanok maradnak. Azzal, hogy kiállítottam a vásznakat, jöttem rá, hogy sterilnek hatnak annak ellenére, hogy vannak rajtuk térbeli elmozdulások. A kész installációt a Kótai Tamás által vezetett szihalmi Szabadkéz Galériában, Egerhez közel állítottam ki 2024 novemberében. A közel 150 m2-es térben végül két helyiséget, a nagyszobát és a hallt jelenítettem meg, a lakásnak azt a két helyiségét, ahol a legtöbb időt töltöttük gyerekkoromban. Az installálás során alkalmazkodnom kellett a tájház fa födéméhez és gerendáihoz, valamint a tagolt térhez is. A kiállítás részeként egy asztalt szimbolizáló installációt lógattam le fentről, amely ezáltal lebegett a térben, székeket helyeztem el és lisztet szórtam a földre, ez az ebédlőasztalt és környezetét szimbolizálta, a közös ebédek emlékezetét idéztem meg így. A cím, az Ebéd pontban délben nagypapám szigorú, szabálykövető magatartására utal, minden pontosan zajlott, ő diktálta a családban az eseményeket.

Mennyire érzed sikeresnek ezt az installációt? Úgy fogalmaztál, hogy ez egy folyamat része. 

Az talán fontosabb volt, hogy dokumentáljam a részeredményeket és levonjam a szükséges tanulságokat. Ez egy ösztönös alkotási módszer volt, időnek kell eltelnie, hogy leülepedjen, mi történt az ötlet és a megvalósítás között. Hajlamos vagyok túlcenzúrázni magamat, mindig fennáll annak a veszélye, hogy a saját felülbírálási késztetésemmel ellehetetlenítem a munkavégzésemet.

Most hagyom, hogy hibázzak, a téma és a hatás átfolyjon rajtam, lazábban reflektáljak, és egy önfeledtebb alkotói folyamatban vegyek részt.

Eredetileg egy több részes kiállítássorozatot terveztem, amelynek első állomása egy, a nagymamám lakásában megvalósított kapcsolódási kísérlet a lakókörnyezetbe ágyazott tárgymódosításokkal, alkotói reflexiókkal, valamint egy kiscsoportos irodalomterápiás foglalkozással. Mit jelent, hogy valaki, akinek nincs kötődése a térhez, odamegy és találkozik a nagymamámmal, a lakással? Foglalkoztat a történetmeséléssel konstruált múlt és a személyes azonosság problematikája. Hogyan hatnak a tárgyak saját környezetükben? Mi történik akkor, ha apró beavatkozások történnek ebbe az eddig érintetlen környezetbe? Mi a célja a beavatkozásnak? Egy-egy beavatkozás milyen jelentésmódosulást okoz a tárgyban? Milyen értelmezési lehetőségeket adhat egy magánlakás személyes tereiben létrejövő tárlat? Milyen fogódzókat kaphat egy kívülálló ebben a környezetben? Ezt az ötletet nem vetettem el, úgy érzem, több időt és előkészületet igényel a megvalósítás.

A munkáidat áttekintve az látszik, hogy a köztéri szobrászattal mélységeiben sokat foglalkoztál. A családi emlékek ehhez képest nagyon érzékeny, intim témát érintenek. Hogyan alakult ez a kettősség?

Ez a kettő párhuzamos, nem tudom szétválasztani. Jelenleg mindkettő foglalkoztat. A Godot-ban szobortalapzatokat ábrázoló munkákat állítottam ki. A 2021-es Kecskeméti Acélszobrászati és Képzőművészeti Szimpóziumon készült acélmunkákat egészítettem ki egy festménysorozattal. A grafikát és a festészetet ötvöztem, megfestettem a hátteret, a fadúcokat rányomtattam a vászonra, majd hozzádolgoztam, ezekből állnak össze a sorozat képei. Egy korábbi grafikai sorozatom is a már ledöntött és még nem felállított szobrokról, az átmeneti állapotról szól. A közterek és az épített környezet iránti érdeklődésem a diploma után kezdődött. Szüleim építészek, apukámnak sokáig volt tervezési engedélye, házakat is tervezett, a tudattalanomban ez mindig ott van. Szegedi vagyok, Pestre költöztem, kezdetben kontrasztosnak éltem meg a vidék–Budapest élményt, akkor a nem-helyek iránt érdeklődtem, majd 2010 után, amikor megindultak a köztér-átalakítások és emlékműállítások, ebbe az irányba terelődött az érdeklődésem, a politikai emlékezet is foglalkoztatni kezdett. Majd hat éve először az apai nagymamám, aztán az anyai nagypapám halt meg, a rengeteg tárgyi örökségen keresztül a személyes emlékezet is érdekelni kezdett, azonban sokáig nem tudtam hogyan nyúljak hozzá az anyaghoz. 2023-ban a Vallomások helyett emlékezések? című, a Képzőművészeti Egyetemen Aulájában megrendezett csoportos kiállításon állítottam ki először olyan munkát, amely a személyes tárgyi emlékezettel foglalkozik. Jelenleg egy magamba tekintő korszakomat élem. Így persze, hogy nagy a kontraszt, de ezek a kísérletezések azért egymásra is hatnak, a családi, a közelre fókuszált figyelem miatt más dolgokat is észreveszek a társadalmi vonatkozásokat is érintő projektjeimben.

Magadat képzőművészként definiálod?

Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, képgrafika szakon. Ott az ötéves képzés alatt a klasszikus sokszorosító grafikai technikákat, rézkarcot, litográfiát és szitanyomást tanultuk meg. Nem szeretek kategorizálni. Van egy grafikusi látásmódom, de a képzőművész jobb megfogalmazás. Több médiummal szeretek dolgozni, ez szabadabb alkotást tesz lehetővé.

Oktatóként dolgozol a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mit jelent, miért fontos ez?

A Grafika Tanszék Képgrafika Specializációján van saját osztályom, ahol a hallgatók mesterosztályokban, osztatlan ötéves mesterképzésben vesznek részt. Manapság vita van arról, hogy a mester megnevezés jó-e egyáltalán, én idejétmúltnak tartom, és nem várom el a hallgatóktól ezt a fajta megszólítást. Számomra fontos a hallgatókkal a jó bizalmi viszony kialakítása. A specializáción vegyes osztályok vannak. A diákok egytől ötödévig járnak oda, harminc diák tartozik hozzám jelen pillanatban. Két év alatt megtanítjuk az összes technikát, ezekre felfűzve kapnak feladatokat, amelyek oktatónként eltérnek. Harmad- és negyedévtől folyamatosan önállósodnak. Ötödévtől saját kutatást végeznek, elkészítik a diplomaművet és a szakdolgozatot. Rendszeresen konzultálok velük, ezt a folyamatot talán a zenei oktatáshoz tudom hasonlítani: nézed, hogy játszik a hallgató a hangszeren, és instrukciókat adsz, kommentálod. Ők önállóan dolgoznak a kiadott feladatokon, és időről időre átbeszéljük az ötleteket, elakadásokat. Ez bizalmi viszony az oktató és a hallgató között. Gyakorlatilag minden hozzászólás rettenetesen mélyre megy, hiszen a diák feltárja az igazi ötletét, ami még bizonytalan.

Nagyon oda kell figyelni, hogy az oktató ne éljen vissza a helyzettel, ami egy egyszerű oda nem figyelésből, át nem gondolt mondatból is eredhet. Erre nekem is oda kell figyelnem és emlékeztetni kell magam rá. 

Most mivel dolgozol, van-e egyéb kifutása a családi emlékezet-kutatásnak?

December közepén nyílt és február 8-ig látogatható a Budapest XI. kerületében található Kelet Kávézó emeletén a Jelige: „BOGÁRKA” című kiállításom a tárgyi családi emlékezetről. Itt főleg fotókat állítok ki és két doboz objektet – a családi emlékeket vegyítem saját alkotói reflexióimmal. Ezekben benne van nagymamám és nagypapám kapcsolata és saját viszonyom és kapcsolódásom nagyapám kutatói és szellemi örökségéhez. A kiállított fotók egy részén a saját szekrényemben felhalmozott tárgyi emlékek kapcsolódnak a személyes tárgyaimmal és könyveimmel. A jelen és múlt igazán így találkozik, főleg most, hogy számtalan tárgyat elhoztam a nagyszüleim hagyatékából. Egy másik fotósorozaton képeket készítettem kupacban álló levelekről, képeslapokról, fotókról úgy, hogy én magam is látható vagyok az emlékanyagok mellett. A fókuszom a feldolgozhatatlanság mértékén van, azon, hogy mi történik akkor, ha már nincs kötődésem a tárgyak egy részéhez, vagy a mennyiség okoz érzelmi kihívást. A tárgyakkal készített selfie-sorozattal biztosan foglalkozni fogok a közeljövőben. Szeretném az év első felében megvalósítani a korábban említett és elhalasztott kiállítási projektet. Célom a nagymamám lakásán a helyhez tartozó tárgyakat és emlékeket feldolgozó kiállítás létrehozása finom beavatkozásokkal, alkotói reflexiókkal, és remélem, hogy ki fogom tudni állítani a vásznakat is, amelyek most a műteremként használt kisszoba padlóján fekszenek és pihennek, várják, mi fog velük történni. A kiállítás fókuszában majd az emlékezet hiánya áll, a hiány mint a lenyomat megjelenítése és behelyezése az emlékező környezetbe. Ennek megvalósítására terveim között szerepel a személyes emlékezet elfeledésre ítélt mozzanatainak megnyitása a kollektív, közösségi emlékezet számára. Természetesen a köztéri emlékezet és az emlékezetpolitika továbbra is központban marad.

Hogyan jött a kiállítás ötlete?

Még a Kiscelli Múzeumban dolgoztam, amikor a Néprajzi Múzeumos MaDok-program kapcsán Fejős Zoltánt és Frazon Zsófiát felkerestem, hogy működjünk együtt a kortárs divat múzeumi gyűjtésében. 2010-ben kezdtünk bele egy mintaprojektbe, pályázati támogatás is volt rá, ez lett a Street Fashion Budapest gyűjtés. Online adatbázist építettünk, abszolút demokratikus alapon, vagyis bárki feltölthetett magáról utcai viseletes fotót. Rögtön bele is ütköztünk a kortárs gyűjtés egyik legnagyobb problémájába, hogy a jelenben nagyon nehéz eldönteni, mi lesz a korunkból érdekes, mit érdemes gyűjteni. Az volt az elképzelés, hogy lesz egy hatalmas online gyűjtemény, felkérünk  szakértőket, akik majd válogatnak és értékelnek, és én mint kurátor majd csak velük fogok dolgozni, az ő ajánlásaikra szerzem be a valódi ruhákat. A projekthez tartozott egy Facebook-oldal a csúcsidőszakban 26–27 ezer látogatóval, és segítettek a munkában gyakornokok is. 2011-ben járunk,  a mintaprojektbe tehát fotózás fért bele utcai helyszíneken, az online archívum, illetve a social media. Azt kértük, hogy küldjenek a családról, szülőkről is fényképeket.

Feltűnő volt, hogy a szülőkről, nagyszülőkről az utcai divatképeken kívül esküvői fotókat is küldtek, nem is keveset. 

Vagyis az esküvő téma az előző kiállítás mellékterméke?

Nem, dehogyis. Csak az ötlet megszületését rekonstruálom. A saját ismerőseimen is azt láttam, hogy mennyire fontosak voltak számukra az esküvői képeik, a nők például lecserélték a profilképüket, amikor férjhez mentek, kifelé is meg akarták mutatni az eseményt. A kiállítási ötleteim nem tisztán tudományos kutatások eredményei, inkább intuitíven közelítek a feladathoz. Van, amikor magazinolvasás közben ugrik be, áll össze a kép, mint a Street Fashion Budapestnél, vagy tornagyakorlat közben villan be, hogy ha egy igazán nagy, közösségépítő gyűjtőmunkát igénylő munkába kezdenék, akkor az az esküvő téma lenne. 

De az már nem a Kiscelliben valósult meg.

2017-ben jöttem el a Kiscelliből, 20 év után, és mentem át Varga Benedek, az akkori főigazgató hívására a Magyar Nemzeti Múzeumba. Két projekttel érkeztem, az egyik Rotschild Klára volt, a másik a Magyar Menyasszony. Varga Benedek tolt abba az irányba, hogy a menyasszony témával kezdjek, mert arra könnyebben tudott volna pénzt szerezni, de én tudtam, hogy ahhoz, amit megálmodtam, idő kell. A Rotschild Kláráról a korábbi években összegyűlt anyagból hamarabb tudtam kiállítást teremteni, a disszertációm egyik fejezete adta az alapot, az azt kiegészítő kutatással is jól álltam, a szükséges kapcsolati háló is alakult. 2018-ra akartuk megcsinálni a Rotschildot, amivel 2021-re csúsztunk, sejthető okokból. A Magyar Menyasszony nem az a fajta kiállítás, amit pár hónap alatt össze lehet „dobni”, persze, meg lehetne így is csinálni, csak pont a lényege veszne el.

Tehát ez már a kezdetektől fogva sem egy egyszerű esküvői kiállítás akart lenni.

Igen, esküvő kiállítás volt már sok, Magyarországon is, de én nem egyszerűen esküvői ruhakiállítást akartam, hanem közösségre, közösségi kutatásra alapozó kiállítást. Fontos volt számomra az is, hogy saját ötletek, saját fejlesztés legyen az alapja mindennek. A magyarországi sikerkiállítások, elsősorban a képzőművészetiek, főleg máshol már bizonyított átvételek, amivel nincsen gond, csak nekem az indította be a fantáziámat, hogy tudunk-e saját fejlesztésű sikerkiállítást létrehozi történeti témában. Nyilván így is lehetett, sőt, érdemes volt tanulni más múzeumi projektből.

2006-ban például a Néprajzi Múzeum szervezett egy sikeres közösségi gyűjtésen alapú kiállítást, a Műanyagot.

Frazon Zsófiával és Fejős Zoltánnal, a kiállítás kurátoraival sokat beszéltem, egyeztettem, abból sokat tanultam. 

Közben egy-másfél évre bezártak a kulturális intézmények (is) a pandémia idején.

És így lett idő és tér az online kísérletezésre. Azt, hogy a közösségi média hogyan tud kapcsolódni a múzeumi világhoz, sikeresen teszteltük. 2020 áprilisában elindítottuk a Muti az otthoni munkahelyed! nevű Facebook-csoportot, fotók és hozzá kapcsolódó történetek százai jöttek naponta. Láttuk, hogy megfelelő kérdésekkel, a közösségi média nyelvét, játékszabályait használva életben lehet tartani egy online közösséget, de a múzeumi értelemben vett gyűjtéstől nagyon messze voltunk. A Menyasszony kiállításhoz is 2020-ban indítottuk el a Facebook-csoportot, a nyár legvégén, a pandémia második hullámának kezdetén. 

A közösségi médiában hajlamosak vagyunk olyan képeket megosztani magunkról, a családunkról, amelyek előnyösebbnek mutatnak be, mint amilyenek valójában vagyunk. Mennyire jelentett problémát az anyaggyűjtésnél ez a – mondjuk így – rózsaszín szűrő? 

A csoportban is azok voltak a legfelkapottabb sztorik, én is azokat szerettem a legjobban, amelyek nem csak egy fotót osztottak meg az esküvőről, hanem őszinte, fordulatos történeteket. Ezek mélyfúrások voltak a magyar társadalomtörténet unásig ismert, makro megközelítésből ezerszer elmesélt világába. Igazából kevés rózsaszín, hollywoodi happy endes sztorit kaptunk. Lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy a csoport megnyitásakor a saját történetemet tettem ki: szép esküvőnk volt, bár később elváltunk. A több ezer esküvői-családi történetet végignézve azt mondhatom, hogy a párok későbbi közös története lehet hullámzó, széttartó, lehet, hogy az élet nem igazolja a választásaikat, de a kezdet, az esküvő mégis angyali pillanat. Visszatérő motívum a sztorikban, hogy a menyasszony tényleg átéli a varázslatos, emelkedett érzést, a napba öltözött királylányét. 

És ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, amit mindenki feltesz: az esküvőkről szóló projektnek, a kiállításnak Magyar Menyasszony a címe – a férfiak hogyan lettek másodlagosak ebben a történetben?

Röviden: az esküvő a nők nagy napja, a lányok szoktak az esküvőjükről álmodozni. Hosszabban: amikor beérkeztek az esküvőkről szóló, a kutatás részét képező szakmai írások, akkor lett számomra is világos, hogy ez egy nőtörténeti anyag. Évszázadokon át a nő a családon keresztül kapcsolódott be a társadalmi vérkeringésbe, ezért volt olyan elképesztően fontos a házasság. Az esküvő az emberi élet három legfőbb átmeneti rítusa közül a legkiemelkedőbb, legszélesebb körben ünnepelt életesemény. A néprajzosok ezért nevezhetik joggal az esküvőt a nők legfontosabb átmeneti rítusának. Ez a kiállítás nem egy Wedding Expo volt történeti mázban. A projektben a nő társadalomban betöltött szerepének változását vizsgáljuk az esküvő szűrőjén keresztül. Ennyiben a Kiscelliben rendezett #moszkvatér kiállítást is tekinthetjük előzménynek, ahol a helytörténeti témát a tér használói felől vizsgáltam és mutattam be. Annak a kiállításnak a rendezése során tanultam meg, hogy divattörténészként is tudok, sőt, csak úgy érdemes egy témát társadalomtörténeti kontextusban vizsgálni.

És ott tanultam meg a személyes történetek fontosságát és azt is, hogyan lehet prezentálni egy kiállításon úgy, hogy az ne kiterített könyv legyen.

Másra jó egy könyv és másra egy kiállítás.

Abszolút! A Magyar Menyasszony projektet úgy képzeltem el, hogy van közösségépítő, gyűjteménygyarapító, könyves része, és az egésznek a csúcspontja a kiállítás. 2020 augusztus végén, amikor elindítottam a Facebook-csoportot, eleve tudtam, hogy a posztokból nem lesz automatikusan kiállítás. A csoport elsődleges funkciója a közösségépítés volt, más kérdés, hogy ezt se a múzeumnak, se a csoport tagjainak nem volt könnyű elmagyarázni. És ahogy az várható is volt, a csoport egy idő után önálló életet kezdett élni, már csak a mérete miatt is. Az első években még ismertem a posztokat, tudtam, hogy milyen sztorik, milyen fotók, milyen ruhák vannak említve. Aztán önkéntesek kellettek, akik a posztok sokaságából, a megosztott fotók és történetek tömegéből – az instrukcióim alapján – létrehozták az online archívumot, a kezelhető és kutatható adatbázist. Másfél évet csúsztunk amiatt, hogy nem tudtuk kitalálni az adatbázis struktúráját, hogy az megfeleljen a programozási és a múzeumi feltételeknek is. Végül egy olyan belső, a Nemzeti Múzeumban dolgozó ember lett a megoldás, aki néprajzos és programozó volt egyszerre: ő Csippán Tamás, aki rendet vágott a több ezer adat között. Ami a kiadványokat illeti, a kiállítás reprezentatív katalógusán kívül kiadtunk egy tanulmánykötetet is a felkért szakértők hiánypótló írásaiból, azok számára, akiknek az érdeklődését felkeltette valamelyik résztéma a kiállításon.    

A gyűjtés mennyire formálta a kiállítást? Mennyire lett közösségi kiállítás a Magyar Menyasszony?

A kiállítás koncepcióját a beérkezett tanulmányok és a közösségi gyűjtés együtt formálta. Azt nagyon az elején kitaláltam, hogy ötven történeten keresztül mesélem el az esküvők 500 éves történelmét. És ebbe az ötven történetbe kerültek be a közösségi gyűjtés történetei, a szakértői válogatások, a saját sztorijaim. Három évvel a kiállítás megnyitását megelőzően szakértőket kértem fel, hogy írjanak egy menyasszonyos történetet a saját kutatási témájukban, és hozzá közgyűjteményekben is gyűjtsenek anyagot, találják ki, mi lenne az a menyegzői ruha, kellék, tárgy, ami jól reprezentálja a történetüket. Régi korok sztorijaiból csak azok kerülhettek be a kiállításba, amelyeknek volt képi ábrázolásuk és kézzelfogható tárgyi kellékeik is. Ez erős szelekciós kritérium volt. A szívünk vérzett néhány emiatt kimaradt történetért. A kutatók néha kiakadtak, hogy a történeti-fontossági szempontokból kihagyhatatlan szereplőket hogyan mertünk kihagyni, de a kiállítás vizuális műfaj, muszáj volt szigorúnak lenni.

Igazából filmes rendezőként látom a munkám: sztorit írok, de a látvány és varázslat nyelvén.

A projekthez 80-100, különböző területről érkező emberrel kellett együtt dolgozni: voltak a csapatban történészek, restaurátorok, látványtervezők, fotósok, grafikusok, szerkesztők, könyvkiadók, kivitelezők, múzeumpedagógusok, kommunikációsok, rendezvényszervezők,  ja, és szponzorok. Tényleg mint a filmeken, olyan volt a nagy stáb és még a felépítése is hasonlított.

A múzeumi sikerkiállításokon általában szokott lenni egy-két olyan tárgy, ami csak ott és akkor látható, iszonyú fontos és értékes, amiért megéri elzarándokolni a múzeumba.

Ezen a kiállításon nem voltak sztárolható tárgyak. Jó, mondhatjuk, hogy Mária királyné 1522-ben viselt menyasszonyi ruhája, ami a Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének büszkesége, valóban különleges és európai szinten is a legrégebbiek közül való. De ez a kiállítás igazából a történetek erejében bízott. Jane Austen regénycímével mondva: Értelem és érzelem. Van, akit az esküvői ruhák pompája, a nosztalgikus érzések ragadnak meg, és van, akit a női életmód és társadalmi kontextus elgondolkodtató története győz meg arról, hogy érdemes eljönni a kiállításra. Divattörténészként aztán igazán tudom, hogy milyen érdekes lehet egy tárgy, egy ruha, de azt is megtanultam, hogy a divat története nem csak a sziluett változások története, hanem textil-, technika-, gazdaság-, társadalom-, mentalitás- és politikatörténet is egyben. Az, hogy hogyan viszonyul az adott korszak az esküvőhöz, pontosan bemutatja a társadalom működését.

Milyen volt a szakmai visszajelzés? Voltak érdemi kritikák?

Szerencsére a közönségen kívül a múzeumi világ is egészen jól fogadta a kiállítást. Természetesen kaptunk olyan kritikát is, amely rámutatott a kiállítás hiányosságaira, például, hogy miért nem volt szó a családon belüli bántalmazásról. Egyébként volt ilyen szándék, de nem a kiállítás szűk terében, hanem kitüntetett napokon lett volna speciális tárlatvezetés és installációs kiegészítés, de ez sajnos elmaradt. Több bíráló hiányolta a kiállítás fő üzenetét. Erről azt gondolom, hogy egy történeti kiállításnak nem is tud ilyen leegyszerűsített értelmű fő üzenete lenni, a történelem ennél sokkal változatosabb. Ha mégis meg kellene fogalmazni a Magyar Menyasszony kiállítás legfontosabb üzenetét, akkor az pont az volna, hogy az esküvő, vagyis a család rendkívül sokszínű tud lenni. A család – bármennyire nem így éljük meg, és az emelkedett hangnemű, pátoszos közbeszéd sem segít a megértésben – mégiscsak történeti-társadalmi konstrukció; 500 év változásán keresztül ez a kiállítás ezt a belátást segíti elő. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”:  Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének híres első mondatával szembe megy a kiállítás, a boldog családi sztorik is különbözőek és érdekesek.