Vasarely művészetének az 1970-es évektől napjainkig töretlen, széles körű népszerűsége nem csupán a mindig kiszámíthatatlan és változó befogadói érdeklődés szerencsésen változatlan konstellációja, hanem ennek az életműnek a legfőbb, lényegi tartalma. Az elemi, geometrikus formákból építkező, elvileg mindenki számára érthető, és így a művészeti intézmények zárt, exkluzív köréből a társadalmi térbe kilépni akaró, „közösségi művészet” eszményének a siker a létfeltétele. A Vasarely megjelenítette op art képzőművészeti irányzat – egykori hasonló formatörekvésű kortársain túllépve, Bridget Riley, Jesús Rafael Soto, vagy Carlos Cruz-Díez életművét az 1960-as évek végén felejtve – a vizualitás tisztán általános, fiziológiai adottságokra alapozó intencióival képes ma is maga mögött hagyni létrejöttének szociológiai és művészettörténeti korszakát. Hiszen – a művész szándéka szerint – a nagyközönség nem művészettörténeti korszakként, hanem kommentár nélkül, történeti és esztétikai tudás nélkül, a látás egyszerű, érzéki és időtlen antropológiai tapasztalatával fogadhatja be ezeket a műveket.

A formaérzékelés és jelentéstulajdonítás egysége a műalkotás befogadásakor itt erőteljesen elbillen a látszólag zavartalan formaérzékelés felé, s a művel való közvetlen találkozáskor – Hegellel szólva – az érzéki látszat elhagyja egyensúlyát, az eszmét, mert az absztrakt geometrikus motívumok semminek sem a szimbólumai, sokértelmű szótlanságuk kiiktat minden múltbeli és jelenkori – szavakra lefordítható – jelentést. A műalkotás itt nem a műalkotás kultúrtörténete, hanem a néző tekintetének története, ahogy a billegő ábrák állandó mozgásillúzióiban keresi megnyugtató önmagát.

A látás magával van elfoglalva, nem a mű lehetséges jelentéseivel. 

Ahogy a motívumok egyidejűleg kiemelkedni és visszamélyedni tűnnek a képek síkjából, vagy ahogy a különböző sűrűségű és vastagságú vonalak vibráló hatást keltenek, a látást folyamatosan módosuló „belelátások” váltogatják, s a bizonytalanná tett nézőpontok kudarcai válnak a képek legfőbb tartalmává. A felszínek játékos látványcsapdáiban lényegtelenné lesz minden mélyebb interpretáció, mert –Josef Alberst, ennek a képi logikának az előzményét idézve – a pillanatnyi tények káprázata elnyomja a tényleges mű valóságát. Sem a színek viszonyai és világos-sötét árnyalatai, sem a formák geometriája, sem kompozíciós rend nem engedi a kép statikus szemlélését, a látvány egyértelművé válását, mely kiszolgáltathatná a nyugodt kontemplációnak. Mindez Vasarelynél tetszetősen harmonikus, egyszerű elemi formák és komplementer színek összefüggéseivel teremt magának műveltségtől független nagyközönséget. Hiszen a „találós képek” populáris hagyománya, vagy a régi – az 1920-as, 30-as években tömegesen gyártott – konyhai cement járólapok axonometrikus ornamentikája emelkedik itt egy kimódolt algoritmusú művészetté, kétértelműen tétovázó motívumaival magasművészet és tömegművészet bizonytalan határait is megteremtve, s így a Vasarely-féle op art mintegy magába emeli ellenpólusát a pop art gesztusait is.

A közérthetőség egyik kerítője a kettősségek játéka, a poláris vizuális minőségek különbségeinek összeillesztése, az egyidejű ellentétek mozgásillúziója.

„A tiszta kompozíció még mindig síkplasztika, amelyben a csekély számú és kevés színnel (homogén matt vagy selymes színekkel) kifejezett, pontosan meghatározott absztrakt elemek az egész képfelületen ugyanazzal a komplett plasztikai minőséggel: a pozitív-negatív minőséggel rendelkeznek. Azonban ugyanezek az elemek, ellentétes mozgásukból kifolyólag, meghatározott »térérzetet«, vagyis a mozgás s az időbeliség illúzióját keltik és rombolják is le mindjárt. Két, egymással mindig kontrasztáló színforma adja a plasztikai egységet, vagyis az alkotás alapegységét: minden, végre összetartozónak elfogadott dolog dualitását.”

Ennek a puritán dualitásnak a korai megfogalmazásai a zebrákat ábrázoló dekoratív alkotások, melyek központi emblémaként jelenítik meg Vasarely formatörekvéseit, és a későbbi fekete-fehér absztrakt művek inspirálói lesznek. Ezeknél az absztrakció még közvetett – akárcsak a Belle Isle, a Denfer vagy a Gordes periódus műveinél –, a természetből vett motívumok stilizált elvonatkoztatása, ahol a téma hagyományos alapszimbolikája (jó-rossz, fény-sötétség… kétértelműsége) is meghatározó, az egész életműre rávetülő szerepet kap. A művészettörténet iróniája, hogy ennek a motívumnak ma, 2026-ban, egzotikus országunkban – pro és kontra – aktuálpolitikai szimbolikája lett, mely egyúttal egy világméretűen primitív, két komponensű politikai tér tágasságát is jelöli, Vasarely politikai gondolkodásától sem függetlenül. „A nép csak feketét-fehéret ismer, éjszakát és nappalt, és nem akar tudni könnyekkel és érzésekkel terhes félhomályokról, melyekben senki sem veheti bizonyosra: ki a vendég, ki a pincér” – idézi Gottfried Kellert Walter Benjamin. Ahogy a politikai élet jelenleg nem ismeri a finom fény-árnyék átmeneteket, úgy Vasarely demokratikus geometriája is a tiszta ellentétek, egymást folytonosan kizáró, közönségbarát kettősségére épül. „Egy absztrakt téma például kék, piros vagy sárga. A féltónusok, a közeli vagy lágy tónusok hosszú távon rendkívül bizonytalan sorsúak, csakis a »maximális« kontrasztok maradnak fenn.”

Ennek a művészetnek az eszperantóját, tőmondatokat formázó vizuális nyelvtanát jelentik a négyzet, kör, téglalap, háromszög fonémákkal végzett – mindenki által könnyen érthető – oppozíciókra épülő beszédaktusok. Vasarely életművében a (már elnevezésében is tágas befogadói rétegre számító) planetáris folklór alkotásainál két, egymás ellentétét kombináló, geometriai elem és két szín összefüggése alkotja a plasztikai ábécé világát, egy univerzális nyelv jelentések nélküli vágyképeit, mely kiiktatja a történelmet és a művészet történetét, a művek ott akarnak lenni, ahol már nem adódik több emlék. Azonban ez az autonómnak tűnő köznyelv szükségképpen korhoz és helyhez kötött. Mert Vasarely közérthető, időket és tereket egybegyűjtő, egyetemes vizuális vágynyelve ellenében a geometria alapelemei a kontextusoktól nyerik jelentésüket, ahogy modern képzőművészeti jelentésnélküliségük jelentéseit is, érvényességük és szerepük mindig lokális.

Mást jelent egy kaduveo vagy bororo motívum négyzete, mást egy joruba fafaragóé és mást egy Vasarely-négyzet.

Hiszen, ha feltételezzük, hogy létezik olyasmi, mint a tiszta geometrikus formák világa, akkor nem teremtődhetne kapcsolat ezen formák és saját létrejövésük korszaka között, mert akkor ezek mind ugyanabból a forrásból erednének: a maga végletes szubjektivitásában értett emberi szellemből, amely állandóan tulajdon képeivel játszik, amelyet nem érint a tapasztalat, és amelynek nincs kapcsolata az akár természetként, akár történelemként felfogott világgal. De míg az európai művészet geometrikus stílusai reflektálják a geometriától elvezető utakat (jól példázzák ezt Vasarely művészetelméleti írásai is), s az ellentétes pólusok – absztrakció és realizmus – tekintetében jönnek létre, addig az időben és térben távoli kultúrák geometriái mindig visszakapcsolódnak a hozzájuk vezető utakhoz, s a hagyományuk kereteiben maradnak. Nem váltják valóra a kombinációk és variációk végtelen lehetőségeit, hanem saját eredetüket, a motívumokban lerakódott jelentéstartalmakat szemlélik. Az európai absztrakt geometrikus művek autonómiájának feltétele az, hogy a művek formai eseményei nem rituális történések lenyomatai, hanem saját konstrukciójukba zárják a történések princípiumát. S így aztán nem is kötődnek társadalmi alkalmakhoz, lehetnek házak és szobák díszítményei és önálló alkotások egyaránt. A funkció mindig utólagos, s leválik az alkotási folyamatról, nem része annak.

A modernitásban a művészet autonómiája azt jelenti, hogy a művészet kiszakadt a korábbi társadalmi funkciókból, s ezzel elvesztette azt a mindenki által érthető köznyelvet, mely helyét meghatározta egy egységes ideológiai közösség világában. Vasarely plasztikai ábécéje ezt a hiányzó köznyelvet akarja pótolni és újra – a baloldali francia értelmiség társadalmi felelőssége, a sartre-i artiste engagé jegyében – funkcionálissá tenni a művészetet. A plasztikusság fogalma nála nemcsak a képsíkból kilépő motívumok térbeliségének illúziója, hanem az egyedi, exkluzív, a szalonok és a múzeumok szűkösségébe zárt, síkbeli táblakép arisztokrata és polgári közege ellenében, kilépés a társadalmi térbe – a Walter Gropius meghatározta Bauhaus egykori eszményét követve –, a városok építészetébe. Így lesz lényeges a művek mérete is, a hagyományos, figurális táblakép műfajainak klasszikus formátumai ellenében. „Az absztrakciónak le kell számolnia a formátum érinthetetlenségének elvével: csakis a távolság teremtette optikai léptéket fogadhatja el” – mondja Vasarely a Színes városban. A műalkotás vágyott tömegigényét részben az építészeti térbe helyezett nagyméretű kép elégítheti ki. „A festménynek mindig kitüntetett igénye volt, hogy egy, netán néhány ember szemlélje. (…) A lényeg éppen az, hogy a festészet nincs abban a helyzetben, hogy a tárgyat az egyidejű kollektív befogadás számára felkínálja, ahogy azt az építészet mindig is tette, és ahogy ez hajdanán igaz volt az eposzra, manapság pedig a filmre” – írja Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukció korában című tanulmányában, mely 1936-ban jelent meg francia fordításban. 

A társadalmi funkció tömeges igényt kielégítő újrateremtésének másik lehetősége a műalkotás sokszorosítása.

„Minden olyan plasztikai mű halva született, amely nem rejti magában terjesztésének lehetőségét, mert létét csak a közösségbe való integrálása igazolhatja.” A papír alapú szerigráfiának így lesz világnézeti jelentősége Vasarelynél. A szerialitás azonban nem csupán modern technikai lehetőség, mely kikezdi az originális mű auráját, a kevesek által birtokolható művek Itt és Most egyediségét, hogy a művészet non lieu világát és széles körű, birtokolható befogadását megteremtse, hanem az absztrakt képzőművészeti irányzatok lényegi formaelve. Nemcsak, mert egyetlen absztrakt képről – ellentétben a természetimitációkkal – leolvashatatlan a művészi színvonal, valamint a művészi gondolkodás következetes képi logikája, hanem mert az absztrakt kép mindig dinamikus létrejövésben van (így Vasarely egy-egy alkotásának kinetikus jellege analóg a sorozatok mozgásával), hiszen nem érkezik el, nem rögzül egy konkrét valóság utánzásának motívumában, s így a variációk száma végtelen, nem határolja be a valóságvonatkozás a képet. Míg a realista képet köti az ábrázolási mód és a téma tradicionális összhangja, s mindennek egy valóságos modellhez illesztése, addig a modern nonfiguratív műben téma és ábrázolás leszakad egymásról, s ez a végtelen befejezhetetlen játékterét nyitja meg. Nincs modell, melyet el akar érni, nincs érzés, nincs jelentés, melyet meg akar fogalmazni. Vég nélkül rakosgathatjuk az alakzatokat a képmezőben, mindig csak egy pillanatnyi konstellációt rögzíthetünk, egy kérészéletű egyensúlyi állapotot, mely másként is lehetett volna. Minden állapot, a motívumok kiszámított véletlenje, mely anticipálja a következőt. A formasorozatok a lehetséges világok játékai, melyek a világ értelmezésének változtatható sémáit sugallják, a modernitás jövőorientált, progresszív világnézetét, hogy a világ nem rögzített, hanem megváltoztatható. Vasarely számos példányszámban kiadott albumai részben egymást ellenpontozó geometrikus formák és komplementer színek variáció- és permutációsorozatai (ilyen például a XICO, a V.P., a SONORA, vagy a VEGA album), részben az életmű különböző korszakai formatörekvéseinek típusgyűjteményei (mint a Gordes- vagy a Bach-albumok), melyeknél egy-egy alkotás értelmező kontextusát maga az életmű szekvenciájának egésze jelenti.

Azonban míg az elemi formák közérthető beszédmódja, illetve a sokszorosított, sokak által birtokolható képsorozatok Vasarely baloldali politikai elkötelezettségű művészete népszerűségével a világ proletárjait vizuálisan egyesíteni vélte, közben a kapitalista piac révén – a képek szinte nagyüzemi reprodukciója által – vagyonát gyarapíthatta. A művek, szerigráfiák és multiplikák, sokszorosításának közösségteremtő ideológiája, a mindenkihez eljutó művészet szép eszméje, minden eredeti jó szándék, nemes idea ellenére sem lehetett más, mint az üzlet mimikrije. Nehéz ezt a paradoxont kimagyarázni: „Miközben én itt az »egyedi darab« túlhaladottságát bizonygatom, műveimet gyűjtőknek és múzeumoknak árulom. Mi ez, kétlakiság? Szaknyelven szólva, amikor azt mondom, hogy plasztikai érték az eredeti prototípusban és az »újrateremtett« darabban vagy sorozatban egyforma, az, hogy az eredetit százszor drágábban adom el, mint a nagy példányszámú sorozatot, nem az én mohóságomat bizonyítja, hanem a gyűjtő vak hitét minden művész keze által alkotott dolog értékében. Ne feledkezzünk meg a két »érték« különböző jelentéséről. Az enyém tiszta plasztikai érték, a vásárlóé egy szép és ritka tárgy piaci értéke.” 

A másik paradoxon, hogy a demokratikus, közösségi művészet utópiája, a plasztikai ábécé és a sokszorosított művészet társadalmának vágyálma korántsem a nyitott és toleráns, plurális demokratizmus jegyében fogant. A Vasarely-féle geometrikus absztrakció – nehezen aktualizálható, mondjuk az író mentségére, erősen korhoz (illetve a francia baloldali értelmiség második világháború utáni szituációjához) kötött – egyeduralomra törő, „egypártrendszerű” diktatórikus hangját halljuk, melybe nem fér bele a művészet sokszínűsége. 1955-ben írja ezt Vasarely Franciaországban: „Az a szubjektivista forma, mely szimbólumoknak tekinti a »jeleket«, az ecsetkezelést, a véletlenszerű effektusokat, foltokat, fröccsenéseket, piszkokat, a festőszerszám szertelenségeit, s mindenféle szaftos és alantas mesterkedést, csak kétértelműséget eredményez, mert mindezzel a repedezett talajt, a korhadt fát, a zuzmóval borított köveket, a penészt, a romokat utánozza. Ebben a festészetben a naturalizmus minden kelléke megtalálható, legalábbis az anyag viszonylatában, melyet utánoz, minthogy magát a tárgyat már nem meri. A tasizmus az utolsó sikoly. Egy letűnt világ roncsai kavarognak benne, törékenyen és múlandóan. Ezeket a műveket csak a keretük, mely négyszögletes formába zárja őket, az avatja festményekké. A galériák elfajzott népművészetet, »naivokat«, »primitíveket«, »őstehetségeket«, jó esetben szürrealistákat, gyermekek, bolondok műveit kínálják. Teljesen érdektelen művek volnának ezek? Dehogyis. Nagyon jól beleilleszthetők egy bizonyos költői, mindig korcs és beteg világba… Viszont semmi keresnivalójuk a kortárs képzőművészet egészséges és világos elméjű területén.”

Ennek a kirekesztő művészetpolitikának a tragikus társadalmi, művészeti következményeit Kelet-Európa országai élhették meg (erősen kiélezetten a fenti idézet létrejöttével egy időben), hiszen az arisztokrata és polgári szalonok táblaképeinek auráját múltjukkal együtt végképp eltörölték, ahogy aztán velük együtt a klasszikus avantgárd minden törekvését is. De a képzőművészeti egyeduralmat mégsem a geometrikus absztrakció demokratikusnak szánt formatörekvései jellemezték, hiszen ezt is a tiltott vagy esetleg a tűrt kategóriákkal bélyegezte a szocialista kultúrpolitika. (Némi „fellazulást” ebben a régióban éppen Vasarely 1969-ben a Műcsarnokban rendezett retrospektív tárlata, illetve 1976-ban nyílt pécsi állandó kiállítása jelentett.) Vasarely „kommunista” formasorozataival, Walter Benjamin sokszorosítás-tanulmányának kíséretével – Kunderát idézve – „elmés szövetségese” lehetett csak „saját sírásóinak”, melyet a magasművészet szubkultúrává válása, s a tömegkultúra és a szórakoztatóipar minden közösségi, politikai felelősség nélküli dömpingje dekoratívan látványos optikai művészetét is magába szippantva igazolt.

Ezért lehet Vasarely népszerűségének szükségszerű feltétele, hogy korhoz kötött, ideologikus háttérelméletét, nagyigényű világ-, művészet-, és önértelmező írásait, alkotásainak történeti és teoretikus kontextusát – az életműnek tisztán vizuális intenciói alapján – letakarjuk, hogy minden kommentár, történeti és művészettörténeti tudás nélkül, a látás egyszerű, érzéki és időtlenített antropológiai tapasztalatával láthassuk ezeket a műveket, játékos látáscsapdáikba merülve, tekintetünk vibrálásának magába feledkező örömével.   

A kiállítás egyszerre nagyon aktuális és összegző. Emellett hangsúlyosan megmutatja azt a két jellemzőt is, ami egyáltalán nem megszokott a magyar képzőművészeti életben: az egyik a politikusság, a másik a humor. Túlzott leegyszerűsítés, ha azt mondom, az okok a budapestitől eltérő gyökereidben, szocializációdban keresendők – hiszen te Belgrádban szerezted a diplomádat?

Annak, hogy én egyfajta különutas vagyok ebben a magyar képzőművészeti szcénában, valóban lehet az az egyik oka, hogy egy másik társadalomban nőttem fel, eltérő szenzibilitású művészeti környezetben. Az én esztétikai tapasztalatom kiskoromtól fogva különbözik a legtöbb magyarországi képzőművészétől. A szüleimmel gyerekkoromban sokat utaztunk a világban, végigjártuk a klasszikus művészet fontos helyszíneit Olaszországban, Franciaországban, Németországban, aztán 15 éves koromtól kezdve a bátyámmal jártuk Európát, megnéztünk számtalan múzeumot, kortárs művészeti kiállítást. Újvidéken éltem, Belgrádban jártam művészeti egyetemre, és mondjuk úgy, hogy a jugoszláv mellett nemzetközi és balkáni hatások is értek. A hangom és a temperamentumom kilóg a magyar közegből.

Van benne bátorság, hogy kellemetlen kérdésekkel foglalkozzam, van benne látszólagos naivitás,  együttérzés és kritikai szellem is.

Kívülállóság jellemez, amit felfoghatunk egy másik perspektívának, egy másfajta rálátásnak a magyar történelemre, a magyar kulturális és politikai helyzetre. 

Máshol alakult ki a személyiségem, de ettől függetlenül Magyarországon vagyok itthon, 35 éve élek Budapesten. Kevésbé tudok polarizálódni egyik vagy másik irányba, de igyekszem is egyenragú távolságtartással kezelni az oldalakat. Hiába politikusak a képeim, vagyis inkább hordoznak politikai tartalmakat, nem szurkolok velük semelyik pártnak, és ami még ennél is fontosabb, nem használom a művészetemet propagandaként. Inkább történelmi feljegyzésekként, általános kritikaként, egyfajta vizuális többpártiságot képviselve. Látom, ahogy különböző emberek próbálnak engem különböző fiókokba szorítani, de alapvetően ki szoktam csúszni a legtöbből. Ennek azért is örülök, mert minden oldalról, eltérő társadalmi rétegekből vannak szimpatizánsai a munkámnak. Ha kritikát, vagy véleményt kapok – akár pro, akár kontra –, azokat meg szoktam fontolni, de úgy gondolom, ha beilleszkednék egy hatalmi vagy ideológiai táborba, attól a pillanattól kezdve unalmassá válnék. Hiszen éppen az a feszültség adja a munkáim sava-borsát, hogy mindenki megkapja a magáét. 

Milyen családi háttér formált? A művészpálya elfogadott irány volt a családodban? 

Nem biztattak, de nem is ellenezték.  Alapvetően értelmiségi családból származom, öt generációra visszamenőleg voltak benne tanárok, a nagyapám ügyvéd volt és királyi közjegyző, édesapám belgyógyász és kórházigazgató, édesanyám pedig jazz-zongorista és komolyzenei szerkesztő az Újvidéki Rádiónál.

Sokféle forrásból merítettem az élményanyagomat, talán ezért is érdekel annyira a politikum, a történelem, mert ezek a témák megjelentek már a gyermekkoromban is.

Édesapám egy katonakórház igazgatójaként gyakran látott vendégül katonatiszteket. Barátkoztak, kártyáztak, fröccsöztek, és az asztalnál sokféle témát átbeszéltek. Akkoriban inkább menekülni próbáltam a politikai témák elől,  úgy gondoltam, romantikus reneszánsz punkként elvonulok elefántcsonttorony műtermembe, és az élet érdekes oldalára koncentrálok.

Aztán kiderült, hogy ezt nem lehet? A balkáni háború hozta a felismerést vagy valami más?

Leginkább a háború. Anyanyelvi szinten beszélek szerbül, része voltam az újvidéki szerb kultúrának is a magyar mellett, és jött egy olyan háború, amikor egyeseket etnikai származása, politikai véleménye, szabad gondolkodása miatt egyik napról a másikra üldözni kezdtek. Megéltem, milyen érzés, amikor a halálodat akarják. Ezt elképzelni sem lehet, ezért sokan azt hiszik, a jobb élet reményében költöztem Magyarországra, pedig egyszerűen csak az életemet mentettem.

Szeretem a világnak ezt a részét, az átkozott Kelet- Európát, mindenféle gyűlöletei, naivitása, rondasága  – és rengeteg szépsége mellett. Azért sem költöztem távolabbra, mert azt terveztem, hogy a háború végeztével majd visszaköltözöm, és folytatom az életemet: a baráti kapcsolataimat, tanulmányaimat, zenekaraimat, az akkorra már valamennyire kialakult képzőművészeti karrieremet. Mielőtt eljöttem, már elég nagy kiállításaim voltak Újvidéken és Belgrádban. Mégis itt maradtam, családot alapítottam.

Megmaradtak a kapcsolataid, követed mondjuk a belgrádi vagy az újvidéki képzőművészeti és kulturális életet?

A mai napig sok barátom van Újvidéken és Belgrádban, tartom velük a kapcsolatot. Tavaly például Belgrádban volt kiállításom, ahol átéltem a tüntetések elbarikádozását, hogy ne tudjanak kormányt váltani. Eszembe jutott az 1987-es év, amikor belgrádi művészeti egyetemistaként ugyanígy tüntettünk az egyetemi autonómiáért, a szabadságjogokért, aztán jöttek a vízágyúk.

Elszomorító volt látni, hogy majd 40 évvel később körülbelül ugyanez a helyzet.

A belgrádi képzőművészeti egyetem festő tanszékének vezetője, Zoran Todorovic a barátom. Nekem mindig borzasztó érdekes vele beszélgetni, mert egy másik ember nézőpontján keresztül jobban meg lehet érteni egy másik kultúrát. Belgrád egy nyüzsgő világváros volt, amikor odaköltöztem, az egyetemen jó tanárok tanítottak jópofa, fiatal, kicsit őrült művészeket. Ebben az igazán bohém, ám egyben vészterhes időszakban kezdett a nacionalizmus és az őrület beleivódni a mindennapokba, ami megváltoztatta az emberek gondolkodását. A tanárok egy része külföldre menekült, mert nem bírta, a maradók megharagudtak a távozókra, és kihagyták őket a művészeti kánonból. Ambivalens élményként maradt meg bennem a belgrádi egyetemi korszak, azok a színes, fontos élményekkel teli, ám mégis sötét, baljós évek.

Többféle műfajban alkotsz, sohasem érezted azt, hogy választanod kell az írás, a zene és a képzőművészet közt? Hogyan kapcsolódnak ezek a területek benned egymáshoz?

Tinédzserként kezdtünk el művészkedni Bada Dadával és másokkal. Zenéltünk, kiállításokat rendeztünk a Május 1. Galéria pincéjében, komolyan beszélgettünk és komolytalanul buliztunk. Nem kellett zenésznek lenni ahhoz, hogy bevegyünk valakit a zenekarba, nem kellett képzett festőnek lennie, hogy kiállítsuk, és nyugodtan írhatott bárki. A Vajdaságban volt annak tradíciója – talán a kis lélekszám, vagy a nyitottság miatt, gondoljunk például Ladik Katalinra –, hogy valaki több műfajban alkosson. Valahogy normálisnak tartottuk, hogy ezt szabad, s én később sem akartam választani. Gyerekkoromban zenével voltam leginkább körülvéve.

Legelőször zenét tanultam, zongorát, harsonát, de a zenében is az ösztönös út vonzott, ahogy a képzőművészetben is.

A kiállításon követhetőek a képzőművészeti nyelvezetem kialakulásának fázisai, láthatóak például a legkorábbi, önfeledt, fölszabadult, bátor, vad, art brut, vagy neo-expresszionista, graffiti-hatást mutató képeim is. Ebben a korszakban kísérleteztem a legdurvább anyagokkal: ipari festékekkel, kályhafestékkel, színezőpasztával, minél kevesebből igyekeztem minél többet kihozni. Ezek az első periódus képei, amelyek nem voltak még sehol máshol kiállítva, csak Újvidéken, 1987-ben az Új Symposion művészeti fesztiválján. 

Össze kellett őket gyűjteni erre a kiállításra, a rossz állapotban lévőket restaurálni is. A második korszak képeit – a fekete papírcsipkéseket, amelyeket 1987 és 1991 között festettem – szintén kevesen ismerik. A háború előérzetét hordozzák, egyfajta sötétséget. Az egyre durvuló politikai diskurzus, a demonstrációkon felbukkanó mindenféle vezérek fotói már egyértelművé tették, merre tartunk. Ám egy éjszaka, egy koncertről hazafelé tartva megálltunk egy sugárútnál, és miközben hosszan beszélgettünk művészi ügyeinkről, észrevettük, hogy egy katonai konvoj halad el mellettünk, mindenféle fegyverekkel. Legalább egy órán keresztül tartott, míg áthaladtak. Kezdett leesni a tantusz, hogy itt baj van, ezek a fegyverek fel lesznek használva, ezekkel szándék van. Mert az ember naiv és jóhiszemű. Mi is az utolsó pillanatig reméltük, hogy mégsem lesz háború, miközben teljesen egyértelmű volt, minden jel arra mutatott, hogy leszámolás lesz, az ország szétesik, és mindenki azt fog belőle kitépni, amit tud. 

Ezek a fekete képek nagyon mások, mint az összes többi, depresszívek, de azt is mondhatjuk, hogy szépek, elegánsak, gondolatiak.

Ezek letisztult, magán-mitologikus, posztmodern hatású képek, amelyeken az Arte Povera hatása érződik. Azt is mondhatnám, hogy ennek a kiállításnak ezek a képek a nagy felfedezései. 

Akkor készítettem őket, amikor még egy szégyenlős értelmiségi fiatalember voltam.

És most mi  lett belőled? Egy magabiztos megmondóember? 

Ó, ezt egyáltalán nem mondanám. Azt inkább,  hogy a személyiségemben történt jelentős változás. Az önmagáért való szépségben, az esztétika erejében nem tudok már hinni. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a művészet kommunikáljon, az életünkkel kapcsolatos dolgokról szóljon akár hétköznapi, akár történelmi értelemben. Lehet harsány, felszólító, kritikus, provokáló – nem feltétlenül csak poétikai, meditatív, filozofikus értelemben kell megszólalnia. Igyekszem a néző emlékezetét, tapasztalatait, múltját is bevonni egy-egy kép értelmezésébe, s ha esetleg föltépek egy sebet, akkor mélyebben tudunk kapcsolódni, ami által az én sebem is tud gyógyulni.

Esterházy Péter írta a Harmonia Caelestisben, hogy „a világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, de nem mindig találtatik ember hozzá”. Te mintha az az ember lennél, aki megtalálja a humort a pillanatban, miközben én a kiállítás végére elszomorodtam.

Esterházy Péterrel sokat beszélgettünk és nevetgéltünk, de amikor – hogy úgy mondjam – eljutottunk egy bizonyos határig, néha csak annyit mondott: egy szót se többet. Ebben volt valami nagyon kedves, és volt valami nagyon tanári is, megszabta a határt, meddig mehetünk el egyfajta humorizálásban, és mi az, ami már nem ildomos.

A képeid esetében te figyelsz bármilyen határra a humorban?

Szerintem sok minden változott a művészetemben, közvetlenebb, brutálisabb, jelentéstartományaiban rétegeltebb lett,  dramaturgiai értelemben pedig jelentős fejlődést mutat. A képeim esetében egyfajta színházi dramaturgiáról beszélhetünk, főleg abban a sorozatban, amikor ismert festmények parafrázisait hozom létre, amikor újrarendezek egy már létező történetet, új értelmezést adok neki, ami lehet abszurdba hajló, lemeztelenítő, frivol vagy éppen kedves, attól függően, milyen az eredeti történet. 

Ehhez a sorozathoz ismerni kell a kortárs képzőművészetet? Úgy érzem, az is benne van a népszerűségedben, hogy olyan emberek is tudnak kapcsolódni általad a képzőművészethez, akik egyébként félnek a kortárstól, másfelől viszont olyan sok utalással dolgozol, hogy ismerniük kellene a fontos művészeket.

Inspirál, hogy egyszer az egyik, máskor egy másik híres művész műtermébe ülök be, és az ő stílusában festek meg valamit. Önmagában ez megidézi azt a létező viszonyulást, ahogy egy kelet-európai művész szeretne közelebb kerülni a híres nyugat-európai művészethez, lemásolja, átülteti, átértelmezi a saját világára és nyelvezetére.

Gyerekként például végigjártam szüleimmel a Louvre összes termét, de a képek nagy részéhez nem alakult ki semmiféle kötődésem.

Az esztétikai tökéletesség önmagában nekem nem mond semmit, ezért én ezeket a képeket inkább átültetem a saját világunkba, és máris élettel telnek meg, maiak lesznek.

Hétköznap délután láttam a kiállítást, és meglepően sokan voltak, ötven és hatvan pluszos házaspárok, négy-öt fős baráti társaságok, ők láthatóan értették a műveidet, és jól szórakoztak. De vajon a fiatalabbak, a rendszerváltás után felnőtt fiatalok is értik?

Szerintem nem generációtól, hanem attitűdtől, hozzáállástól függ, hogy ki vevő a képeimre. A személyiség nyitottsága, habitusa dönt, hogy érdeklődik-e valaki a művészetem iránt. Egy ilyen kiállításnak irodalmi, kultúrtörténeti töltete is van, például íróportrék, művészportrék a durvább vonal mellett. És a velünk hordozott politikai és diktatórikus ballaszt a kibeszéletlen traumáinkkal párhuzamosan, amelyekből nem fogunk tudni kigyógyulni, amíg szembe nem nézünk velük. Az, hogy 2026-ban, majdnem négy évtizeddel a rendszerváltás után még mindig ugyanúgy lekommunistázzák és lefasisztázzák egymást az emberek, hogy képtelenek egy három összefüggő mondatból álló érvelést egymástól meghallgatni, az abszolút ennek az egyértelmű lenyomata. Addig nem fogunk tudni normális társadalomban élni, amíg egymás fájdalmával, múltjával kapcsolatban nem tudunk igazi együttérzést és toleranciát mutatni. Tiszteletben kell tartanunk a másik ember adottságait. Mindenkinek meglehet a saját felfogása, szemlélete, igaza, és ezek mellé kell egy oda-vissza átjárható kommunikációs viszony. Ettől még távol vagyunk.

A kérdésre visszatérve, a sokrétegűség miatt gondolom, hogy a fiatalok is felfedeznek dolgokat, amelyek érdeklik őket. Lehet, hogy ők a humort látják, míg az idősebbek a kriticizmus miatti szabadság-érzést fedezik fel.

Milyen kötődésed van Óbudához? 

Óbudán éltek a szüleim, kórházigazgató orvos édesapám az áttelepülés után – majd’ 80 évesen – az óbudai Kórház utcába költözött. Ma ebben a lakásban az ugyancsak doktor fiam lakik, közel Óbuda Fő teréhez és ahhoz a történelmi kontextushoz, ahol édesapám az önkormányzat dísztermében a visszahonosítási esküjét tette. Az Esernyősben volt kiállításom pár éve, a Sipos csárdában pedig jó néhány családi összejövetelt tartottunk. Ismerem a kerületet, és kötődöm hozzá. Nem kevésszer sétáltam végig az Árpád hídon a Sziget Fesztiválra tartva, nemcsak fesztivál-polgárként, de fellépő zenészként, szervezőként is.

Ha magunk elé képzelünk egy budapesti ételfutárt, informatikust, vendéglátóst vagy muzeológust, ahogy munka után hazamegy, és vacsorakészítés közben podcastot hallgat, este az ágyban pedig megnéz egy epizódot valamelyik népszerű videómegosztón – mindez a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, és nem valószínű, hogy hosszan eltöprengünk rajta. Pedig érdekes gondolatkísérletre adhat alkalmat, ha feltesszük a kérdést, hogy mondanak-e valamit ezek a podcastok és sorozatok a munkánkról vagy egyébként az életünkről, és ha igen, akkor mit, ha pedig nem, miért nem. Vagy hogy miért lett ennyire magától értetődő, hogy ezeket az elvileg a kikapcsolódásunkat szolgáló tartalmakat, szintén elvileg a szabadidőnkben a folyamatos elérhetőséget biztosító munkaeszközeinken – laptopon, tableten, telefonon – fogyasztjuk, amely eszközök ráadásul a testünkhöz fizikai értelemben is egyre közelebb kerülnek – elég az okosórák térnyerésére gondolnunk. 

Tehát a munkaeszközeink mondanak nekünk a szabadidőnkben valamit, amiért egyébként a biometrikus adatainkkal fizetünk (ahogy erről ennek a lapnak a hasábjain is volt szó), és mindez a legritkább esetben sarkall minket reflexióra.

Száz évvel ezelőtt más volt a helyzet: a szállodai, az éttermi és kávéházi alkalmazottak, a kereskedelmi alkalmazottak, a magántisztviselők vagy a szobrászok szakszervezeti helyiségében rendszeresen vitatkoztak kultúra és osztálypozíció összefüggéseiről. A két háború közötti szervezett munkásoknak – ahogy a szakszervezetbe, és így a korabeli szabályok szerint automatikusan a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba is belépett dolgozókat nevezték – természetesen nem lehetett véleményük a digitális kultúrtechnikák térnyeréséről. Ugyanakkor tömegsajtó, invazív reklámok, ponyvaregények, és egy idő után rádió már akkor is volt, és a tömegmédia kialakulásával párhuzamosan futott fel a „tudományos” munkaszervezés, vagyis a mozdulatokra, munkafázisokra bontott – és részben már ekkor is automatizált – munkavégzés (fordizmus, taylorizmus, Bedaux- [„bedó”] rendszer). A szakszervezeti helyiségekben pedig úgy diagnosztizálták a helyzetet, hogy a termelést szervező, vagyonos, tulajdonosi réteg és az elsősorban az ő érdekeiket egyeztető és képviselő állam közös szándéka, hogy a dolgozók aktuális helyzetét és munkakörülményeit magától értetődőnek állítsa be, mint amin nem lehet és nem is érdemes változtatni. Az uralkodó osztályok képviselői ezt az üzenetet, vagy még inkább érzületet pedig – az iskola mellett – a tömegkultúrán keresztül közvetítették a munkások felé, például a társadalom szerkezetéről hazudó filmek (egy korabeli filmalkotás tipikus cselekménye: a titkárnő különböző nehézségeket leküzdve a gyárigazgató felesége lesz), vagy elzsongító slágerek formájában. 

Tegyük fel, hogy a fent említett ételfutárt, informatikust, vendéglátóst és muzeológust egy időgéppel visszarepítjük mondjuk az idén száz éve alapított óbudai Somogyi Béla Munkásotthonba. Képzeljük el, hogy részt vesznek egy vitaesten a munkásmozgalmi kultúráról, amelyet esetleg sakk-kör előz meg, és társastánc követ. A vitaesten az ételfutár, az informatikus és a többiek valami olyasmit hallhatnánk (a korabeli marxizáló zsargont most mellőzve), hogy a tulajdonosi érdekcsoportok a saját kultúrájukat, vagy annak lebutított formáját szánják a munkásoknak, és az a céljuk, hogy a dolgozók ne ismerjék fel saját osztályhelyzetüket, közös érdekeiket. Az időutazók egy része, például az informatikus és a muzeológus ma biztosan nem tekint magára munkásként, és valószínűleg a négytagú csoport egyik tagja sem gondolja, hogy több közös érdek kötné őket össze, mint amennyi elválasztja őket, és az esti sorozatnézésről sem az osztályelnyomás ugrana be nekik. Az óbudai munkásotthon szociáldemokrata szeminárium vezetője száz évvel ezelőtt viszont pont emellett érvelne. A résztvevők pedig, talán az időutazókon kívül, ezt evidenciának vennék, ahogy a szervezett munkások százezres nagyságrendű tábora is a két háború közötti Magyarországon. Megjegyzendő, hogy nemcsak az ipari dolgozóknak voltak szakszervezeteik, hanem működött például az egyébként kifejezetten radikálisan baloldali Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete is. Tagjai talán a mai banki vagy multicég-dolgozóknak felelnének meg, persze ha utóbbiaknak lenne szakszervezetük.

Az adott termelési viszonyokat és a „polgári kultúrát” – ahogy akkor munkásmozgalmi körökben nevezték – a szervezett munkások és értelmiségi szimpatizánsaik valóságos párhuzamos társadalom és ellenkultúra felépítésével igyekeztek kiküszöbölni. Ha fellapozunk egy tetszőleges szakszervezeti újságot vagy szakegyleti zsebnaptárat az 1920-as, 1930-as évekből, akkor egy sereg hirdetéssel és praktikus információval találkozhatunk, amelyek mintegy segítettek megkerülni a polgári világot. Az olyan beszédes nevű intézmények, mint a Törekvés Takarékpénztár Rt., az Általános Fogyasztási Szövetkezet, a Világosság Könyvnyomda Rt., a Vasas Sportklub, sőt Dalkör, valamint Sakk-kör, a Nyomdász Szavalókórus, a Népszava Könyvesbolt és még több száz más hasonló szövetkezet, klub és bolt egy párhuzamos, perspektivikusan pedig egy új társadalom körvonalait rajzolták ki. 

De tényleg ennyire osztály- és médiatudatosak voltak a két háború közötti munkások? És valóban annyira különbözött a munkásmozgalmi kultúra a polgáritól, mint amennyire hirdették és szerették hinni? Ezekre a kérdésekre például a Kassák Múzeumnak és a mellette működő Alapítványnak nevet adó avantgárd művész valószínűleg nemmel felelt volna. Elég felidéznünk Kassák Lajosnak egy 1927-es folyóiratát népszerűsítő műsorát, amelyről Zelk Zoltán jelentetett meg visszaemlékezést. „A Dokumentum irodalmi matinét rendezett a ferencvárosi munkásotthonban. […] Akik heten-nyolcan még ültünk a nézőtéren, valamennyien az előadás szereplői voltunk. A matiné mégse maradt el. A műsor azt hirdette, hogy »Bevezetőt mond Kassák Lajos« – s ő állta kinyomtatott ígéretét, elmondta a bevezetőt. Fölment a színpadra s az üres terembe kiáltva, felelősségre vonta a ferencvárosi munkásokat, hol vannak ilyenkor, melyik labdarúgó-mérkőzés fontosabb nekik az új költészetnél? Aztán Simon Jolán üveghangját hallottuk, ő is a színpadra ment, elmondta verseinket, majd fuvolakísérettel elmondta Kurt Schwitters verseit. […]” Miért ezeket a műveket és miért így akarta a szintén munkásszármazású Kassák és élettársa előadni a – mint kiderült – közben focimeccsen szurkoló ferencvárosiaknak? És hogy nézett ki, amikor egy avantgárd előadás közönséget is kapott a szakszervezeti közegben? És egyébként nem lehetett-e a sport is felszabadító, emancipatorikus, közösségérzetet erősítő? Megjegyzendő, hogy a korszakban továbbmentek, és a sportot mint az osztályharcra és ellenállásra felkészítő tevékenységet is művelték. Elég az osztrák szociáldemokrata Julius Deutsch-ra, a munkás olimpiák és munkássport vezető szervezőjére gondolnunk, aki egyúttal a párt paramilitáris szárnyának alapítója is volt.

Hasonló kérdések mentén indult el idén a Kassák Alapítvány kutatási projektje, amely A munkásmozgalmak kulturális élcsapata: A kelet-közép-európai avantgárd társadalomtörténete a két világháború között (The Cultural Vanguard of Workers’ Movements: A Social History of the East Central European Avant-Garde between the Two Wars – röviden: ProletGard) címen fut. Az ötéves kutatást az Európai Unió támogatja, és egy héttagú nemzetközi kutatócsoport fogja feltárni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban miként alakult a munkásmozgalmak és a modern művészet kapcsolata a magyar, a román, az osztrák és a régió többi közösségének esetében. 

A kutatás abból indul ki, hogy az első világháborút követő Párizs környéki békeszerződések (köztük a trianoni) sok kis, általában többnemzetiségű államra tagolta a kelet-közép-európai régiót. Az új országok intenzív nemzetépítést folytattak, és nem egymással keresték a kapcsolatot. Az egymással is rivális, nagyrészt szociáldemokrata, kisebb részt kommunista munkásmozgalmak – utóbbiak több országban, így Magyarországon is illegálisak voltak –, azonban valamelyest összekötötték ennek a sokszínű régiónak a munkásközösségeit. A Kassai Munkás című újság köre például be volt ágyazva a csehszlovák munkásmozgalomba, jelentős kapcsolataik voltak a magyarországival, és szintén kapcsolatban voltak a Szovjetunióval. Kassák 1920-as, 1930-as években, részben bécsi emigrációban szerkesztett avantgárd, és egyre inkább modern művészetet és munkásmozgalmi kultúrát ötvöző lapjai (Ma, 2×2, 365, Dokumentum, Munka) az utódállamok magyar közösségei által is olvasottak voltak Erdélytől a Vajdaságig. Az avantgárd művészeti profil miatt pedig széles nemzetközi – igaz, szűk körű olvasótábort felölelő – érdeklődésre is számot tartottak, New Yorktól Belgrádig. Kassák lapjai az 1920-as évek közepétől a szociáldemokrata párt hátországában működtek, és elkeseredett, akár feljelentésig fajuló vitában álltak az illegális kommunista párt (egy darabig) legális kiadványaival, így a szintén avantgárddal is kísérletező 100% című kiadvánnyal.

A kutatócsoport a laphálózatok feltérképezésén túl arra is vállalkozik, hogy betekintést adjon azokba az újfajta vagy másfajta olvasásmódokba, amelyek a munkásmozgalmi közegen belül kialakultak. A huszadik század elejére a könyvek és újságok olvasásának alapértelmezett módja a néma, egyéni olvasás volt – valaki otthon, nyugodt környezetben könyvet olvas a fotelben. Munkásosztálybeli közegben viszont ez a szituáció korántsem volt magától értetődő: nem állt rendelkezésre csendes szoba, mert egy, esetleg két család lakott egy szoba-konyhás bérleményben; nem volt pénz könyvekre; nem volt idő olvasni a bérmunka és a házimunka mellett; hiányoztak a magányos, koncentrált olvasáshoz szükséges szövegértési kompetenciák. Másrészről a szakszervezeti közegben kifejezett cél volt, hogy az emberek ne külön-külön, magányosan, hanem együtt, kollektív módon fogadjanak be és értelmezzenek szövegeket. A szemináriumok, a munkáskönyvtárak, a szavalókórusok, a különböző pártállású újságokat megtestesítő, és egymással vitázó, mai szóval közösségi színházként működő „élő újságok” mind-mind együttes és politikai értelemben tudatos olvasást céloztak. Az avantgárd művészek szintén bekapcsolódtak az új olvasásmódokkal kapcsolatos kísérletezésbe, és olyan technikát is kifejlesztettek, amely a munkásmozgalmak tágabb közegében is elterjedt. A korábbi előzményekkel is rendelkező, de a dada mozgalommal felfutó fotómontázsok például az 1920-as évek végére a szociáldemokrata napilapokban is elterjedtek, szerte a régióban. A közeledés az avantgárd és a munkáskultúra között kétirányú volt: nem egyszer avantgárd művészek kerültek egy-egy munkásokból álló szavalókórus élére, ahogy az a már említett, egykori gyári munkás Simon Jolánnal is történt, aki kezdetben a Nyomdászok Szavalókórusát vezette. További példa Madzsarné Jászi Alice esete. A többek között a terhestornát is kidolgozó, modern táncokat tanító és koreografáló művész a Munkás Testedző Egyesület közreműködésével állított színpadra darabokat – ahogy azt a korabeli avantgárd kötődésű lapok fotóreprodukcióin is nyomon követhetjük. A példák még sokáig folytathatók lennének, egészen az avantgárd díszleteket is használó prágai, bécsi és bukaresti politikai kabarékig bezárólag.

A kutatás célja, hogy a lokális – regionális – globális léptékek közötti kapcsolatokra is rámutasson. A kelet-közép-európai avantgárdot és munkásmozgalmat eddig alapvetően kétféleképpen tárgyalták. Egyrészt mint helyi jelenséget. A magyar, a lengyel és például a jugoszláv avantgárdról is készültek ebben a megközelítésben alapos, értékes feldolgozások – magyar, lengyel vagy szerb és horvát nyelven, tehát egymástól nyelvileg is elszigetelt módon. Egy másik fontos kutatási irány pedig a különböző kelet-európai színterek kapcsolódása a centrálisnak tekintett (nyugat-európai) mozgalmakhoz. Így például létrejöttek kutatások a magyar – német, lengyel – holland kapcsolatokról. A Kassák Alapítvány ProletGard című projektje viszont arra is kíváncsi, hogy a kelet-közép-európai régión belül milyen kapcsolódások alakultak ki. Hogy léptek egymással kontaktusba jugoszláv és magyar avantgárd szereplők akár közvetlenül, akár a még az 1920-as években is soknyelvű bécsi közeg közvetítésével – olyan centrumok kihagyásával, mint Berlin vagy Párizs? A közép-európai régión belüli hálózatépítésre példa az olyan baloldali avantgárd lapok viszonyrendszere, mint a bukaresti Contimporanul, a Bécsben szerkesztett, magyar Ma, a prágai Disk és a már említett Kassai Munkás. Ha még ideszámítjuk a jiddis kultúrát és az avantgárd művészetet ötvöző, az egykori galíciai területektől az USA keleti-partjainak zsidó közösségeiig ívelő kezdeményezéseket, akkor belátható, hogy a kelet-közép-európai „proletár avantgárd” vizsgálata – mind volumene, mind nyelvi sokszínűsége miatt – legalább egy kutatócsoportnyi feladatot ad. De tényleg beszélhetünk jellegzetes kelet-közép-európai munkásosztálybeli avantgárdról? Ez a ProletGard kutatócsoport egyik kérdése, amely még megválaszolásra vár. Az biztos, hogy az egykori monarchia szétesése után a munkásmozgalmak (mind az egymással is rivális szociáldemokrata, mind a kommunista változatban) összekapcsolták az egykori birodalom soknyelvű munkásközösségeit, és mindez a szintén az országhatárokon átnyúló avantgárd laphálózatra is igaz. Az is látszik, hogy nem Kassák Lajos volt az egyetlen munkásszármazású avantgárd szerző a régióban. Például a későbbi Nobel-díjas Jaroslav Seifert Prága egyik ipari elővárosában nőtt fel, fiatalon bekapcsolódott a baloldali mozgalmi politizálásba, és ezzel szinte egy időben a cseh avantgárd zászlóshajójának számító Devětsil-csoportnak is alapító tagja volt.

Nem érdemes azonban felnagyítanunk az avantgárd szerepét a munkásmozgalmi közegben, ahogy magát a közeget sem szükséges idealizálnunk. Ahogy Kassák ferencvárosi matinéja kapcsán már céloztam rá, a munkásmozgalmi kultúra sokszínű, heterogén, és vitákkal, konfliktusokkal terhes szcéna volt – túl a már szintén említett politikai törésvonalakon, amelyek a szociáldemokrácia különböző változatai, és a szintén töredezett, a Kominternhez kötődő vagy éppen antibolsevik kommunizmusok között húzódott. A Kassák Alapítvány kutatási projektje elsősorban azt az esztétikai jellegű különbséget vizsgálja ezen a közegen belül, amelyet a legegyszerűbb a hagyományos – közérthető, illetve innovatív – kevesek által érthető pólusok között elhelyeznünk. Ez a különbség tág értelemben persze politikai is volt, és a szocialista értelmiségiek alapvető dilemmáját tükrözte. A kérdés leegyszerűsítve úgy foglalható össze, hogy olyan kultúrára van-e szükség, amelyhez sokan hozzáférnek, viszont ehhez cserébe óhatatlanul már létező kulturális kódokat kell használni, és ez túlságosan gyakran az uralkodó osztály nyelve lesz. A magyar szociáldemokrata vagy a csehszlovák kommunista pártvezetés például leginkább ezt az álláspontot képviselte, igaz, nem konzekvensen. A másik álláspont szerint viszont a polgári kultúrára építve nem érdemes munkásmozgalmi művészetet létrehozni, hanem teljesen új művészi nyelvet kell kitalálni – ez viszont könnyen olyan típusú elszigetelődéshez vezet, mint amilyen Zelk Zoltán „Egyember-látta matiné” című idézett visszaemlékezésében megjelenik. És akkor még nem beszéltünk magukról a munkásokról, akiknek csak egy része volt szakszervezeti tag, akiket egyáltalán elérhettek ezek a kulturális koncepciók.

A Kassák Alapítvány 2026 és 2030 között futó, kelet-közép-európai témájú kutatási programja elsősorban arra kíváncsi, hogy mi volt a két pólus között. Miként terjedtek el avantgárd technikák a két háború közötti munkásmozgalmi közegben a fotómontázstól a modern pedagógiáig? És fordítva, miként kezdtek el avantgárd művészek egyre inkább a munkásoknak, illetve fokozatosan velük együtt művészetet létrehozni, és ez hogyan hatott vissza magára a művészeti gyakorlatra? A kutatás fókusza sem kizárólag a művészeken van, hanem arra a sokszínű szövetre kíváncsi, amely a Somogyi Béla Munkásotthont látogató, vagy az 1920-as években avantgárd matinék helyett Fradi-meccsre járó munkások hétköznapi cselekvéseiből állt össze. Annak érdekében, hogy a kutatási projekt eredményeit esetleg az ezen ismertető elején elképzelt muzeológus mellett az informatikus, az ételfutár és a vendéglátós is megnézhesse, a tudományos publikációkon túl egy utazókiállítást is létrehozunk.

Munkásmozgalom és modern művészet találkozásáról számos izgalmas publikáció jelent meg magyar nyelven is az utóbbi években. Kedvcsinálónak néhány példa:

• Bagdi Sára: „A szakegyleten innen és túl: Szakszervezeti politika és a jutagyári nőmunkások konfliktusai a szociáldemokrata sajtóban és az Egy ember életében”, Múltunk 69, 2. sz. (2024): 176–203.
• Balázs Eszter: „Baloldaliság és munkásszubkultúra Kassák Egy ember élete című önéletírásában az első világháborúig: a »Gyermekkortól« a »Kifejlődésig«”, Múltunk 58, 2. sz. (2013): 83–105.
• Csatlós Judit (szerk.): Elmozdulás. Munkáskultúra és életmódreform a Madzsar-iskolában, Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban 1. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum, 2012). Szabadon hozzáférhető a Kassák Múzeum honlapján.
• Csatlós Judit (szerk.): Vízizrí. Munkáskultúra a Duna partján, Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban 2. (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Kassák Múzeum, 2016). Szabadon hozzáférhető a Hungaricana felületén.
• K. Horváth Zsolt: „A magyar szociáldemokrácia. Alulról szerveződő mozgalom és ellenkultúra”, in Uő.: Szívképzés: Variációk embernevelés és közvetlen demokrácia viszonyára (Budapest: Budapesti Metropolitan Egyetem, 2024).
• K. Horváth Zsolt: „Kulturális vonzások és baloldali választások: A Munka-kör és a »társadalmi tér« kettős fogalma, 1928–1932”, in Biró Annamária, Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások (Budapest–Nagyvárad: Reciti Kiadó–Partium Kiadó, 2014): 257–270.
• K. Horváth Zsolt: „Természetközelség és közösség a munkáskultúrában: Művelődés, testkultúra és politikum a horányi Telepen a két háború között”, Múltunk 58, 2. sz. (2013): 127–144.
• Őze Eszter: A dolgozó testek múzeuma. Társadalmi Múzeum (1901–1945): test és munka, gondoskodás és fegyelmezés (Budapest: Napvilág, 2025).
• Szeredi Merse Pál: „Pártorgánum vagy dadaista folyóirat?: Barta Sándor Akasztott Ember és Ék című folyóiratairól (1922–1924)”, Irodalomtörténet 106, 1. sz. (2025): 27 –61.

Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája (Budapest: Balassi, 2011).

Éppen almát eszem, amikor beviharzik a konyhába, és meglát. Mit csinálsz, almát eszel? Egyél almát! Jóváhagyólag megpaskolja a hátamat, és elkezdi bepakolni az edényeket a mosogatógépbe. Mozdulatai lendületesek és célratörők. Eszmélni sincs időm, mert pár pillanattal később, mintha csak emlékeztetni szeretne, hogy mi a dolgom, kedvesen és vidáman, a hangjában némi szórakozottsággal újra felszólít, hogy egyem az almát. Szereti kézben tartani a dolgokat. Ha például almát eszem, rám szól, hogy egyek almát. 

Máris az történik, amit ő akar. Ki tudná most már megmondani, melyik volt előbb, az, hogy rám szólt, vagy az, hogy almát eszem? Az is lehet, hogy ha ő nem szól, akkor pont abbahagytam volna az evést, de lám, a figyelmeztetésének hála én továbbra is falatozom, herseg fogaim között a kemény gyümölcshús, egyszerre édes és fanyar, pont, ahogy szeretem. Émelyegni kezdek dühömben, de nem annyira, hogy elhányjam magam. Elvette tőlem az almaevést, mintha már nem is azért ennék, mert enni akartam, hanem mert ő azt mondta. Kár, hogy nem tudok hányni, amikor csak szeretnék. Sírni sem tudok, ha nem jön magától, de ha most elkezdenék bőgni, amiért tönkretette az almaevésem, a kezdeti meglepődés után biztos azonnal nekem szegezné a kérdést: mit csinálsz, sírsz? Sírjál! Ha mégis öklendezni kezdenék, arra biztatna, hogy okádjak. Ha kirohannék a konyhából, ki a lakásból, le az utcára, kihajolna az ablakon, és utánam kiáltana, hogy futni jó, menjek futni egyet. 

Valami kevésbé színpadias gesztuson gondolkozom, egy méltányos, de egyértelmű válaszon. Talán elég lenne, ha lenyelném a számban lévő falatot, a maradékot pedig meghagynám. Arra csak nem mondaná, hogy hagyjam abba az almaevést! Nem lenne értelme. Az evés abbahagyása egy pillanat műve, lezárul, nem lehet visszamenőlegesen kisajátítani, nem tudja megparancsolni, hogy fejezzem be, amit már be is fejeztem. Még szerencse, hogy nem létezik felszólító módú múlt idő. Ha lenne, használná, így viszont csak azt tudja irányítani, amit folytatólagosan csinálok. Szóval csak félbe kellene hagynom az almát, megmutatni neki, hogy nekem ez így nem megy, nem bírok almát enni, ha utasít rá. Mi lenne, ha egyszerűen csak kiejteném a kezemből. Koppanna egyet, és elgurulna. Nem fűznék hozzá semmit, csak elejteném, ahogy Ádám kezéből esett ki az alma, ez jut eszembe, talán ez történt, amikor rádörrent az Úristen baritonja. Mi van, ha Isten nem is tiltotta meg az első emberpárnak, hogy egyenek a jó és a gonosz tudásának fájáról, mi van, ha egyszerűen csak megkívánták, békésen ették a gyümölcsöt, amikor meghallották az Úr hangját az égből. Mit csinálsz, Ádám, almát eszel? Egyél almát! Ez volt a kígyó pillanata, előtekeredett a semmiből, és sziszegve megszólalt. De mit mondott vajon? 

Persze, ha éhes lettem volna, egyszersmind döntésképtelen, hogy mit is kívánok, ha eszembe sem jutott volna, hogy ehetnék például egy almát, ha megosztottam volna vele a dilemmámat, és ő mintegy mentőötletként bedobta volna, hogy bizonyára egy alma esne jól nekem, akkor most hálás lennék neki. De így? Eszem az almát, erre bejön a konyhába, és odaveti, hogy egyem az almát, pedig látta, hogy mást sem csinálok! 

Félbe kellene hagynom az evést, akkor talán észreveszi magát, felfogja, hogy ez egy határátlépés, hogy ezt nem teheti meg velem, nem utasítgathat valamire, amit egyébként is csinálok. Általában sem szeretem az utasítgatást, szeretem az udvariasságot, a tapintatot, a kérést, a kérdezést. Mindent meg lehet beszélni! Ha például azt vetette volna oda, miközben almát eszem, hogy hozzam át a piszkos edényeket az étkezőből, akkor megmondtam volna, hogy éppen almát eszem, utána viszont beszélhetünk róla. Most viszont le vagyok fegyverezve, ki vagyok rabolva, el vagyok némítva, le vagyok bénítva. Almát akartam enni, de felszámolta az akaraterőmet, hogy az ő akaratával egyem az almát. Ha kiejtem a kezemből, hogy koppanjon a konyhakövön, talán összerezzen egy pillanatra. Legalább egyetlen másodpercre sikerülne zavarba hoznom! Vegye észre, hogy elment az étvágyam. Csak hát nem az étvágyam ment el, egyszerűen csak nem bírom elviselni, hogy irányítani akar. Hiába sikerülne megmutatnom, hogy képes vagyok neki ellenállni, a lázadásom éppen azt bizonyítaná, hogy meghátráltam. Ha éppen az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond, akkor feladom az eredeti célomat, márpedig én semmi mást nem szerettem volna, mielőtt bejött a konyhába, mint nyugodtan elfogyasztani egy almát. Aljas kis örömöt érezne, hogy legyőzött, hogy leigázott a szavaival, hogy tőle függ, mit csinálok, és ebből a szempontból szinte lényegtelen, hogy azt teszem, amit mond, vagy annak az ellenkezőjét: akár engedelmeskedem, akár ellenállok, már nem vagyok szabad. 

Csak úgy mellékesen kellene abbahagynom az evést, csendben le kellene tennem a konyhapultra a gyümölcsöt, hogy ne is vegye észre. De hát ez hülyeség: ha eltitkolom, ha elsunnyogom, akkor ezzel az erővel meg is ehetném – de ha megeszem az egész almát a szeme előtt, akkor ugyanott tartok: önelégülten veszi tudomásul, hogy a markában tart. Szereti, ha az emberek azt csinálják, amit mond. Szereti kézben tartani a dolgokat, én az almát, ő engem. Nézem a kezemet, és már nem tudom, hogy a saját kezemet látom, vagy az övét. Nézem az almát, és már undorodom tőle, mintha összenyálazta volna, nézem az egyre barnuló a harapásnyomot, és már az ő fogsorát látom kirajzolódni a szélén. Lehet, hogy tényleg az övé? Kitátom a számat egy pillanatra, hozzámérem az almából kiszakított falat méretéhez. 

Akkurátusan elrendezi a nagyobb tálakat a mosogatógépben, okosan és türelmesen talál helyet mindegyiknek, ellenőrzi, hogy a forgókar ne ütközzön a legnagyobb lábas fenekének. Körültekintő és figyelmes, ha a háztartási gépekről van szó, szereti, ha minden úgy működik, ahogy szerinte működnie kell, az edények pedig zokszó nélkül engedelmeskednek az akaratának. Soha nem mondanak neki nemet. Én képes vagyok rá, egyszer már sikerült. 

Lomtalanítás volt, egyedül rámoltam ki a pincét, a komódot viszont nem bírtam el, sehogy nem találtam rajta jó fogást. Erre meghallom a lépteit a lépcsőház felől, mármint lépteket hallottam, de egyből tudtam, hogy ő az, senki másnak nincs ilyen ruganyosan öntelt járása. Most lejön a pincébe, ki fogja venni a kezemből a komódot, hogy majd ő kiviszi az utcára, meg akarja mutatni, hogyan kell, amivel persze csak azt akarja demonstrálni, hogy ő elbírja egyedül is. És tényleg megjelent a tárolókhoz vezető folyosó bejáratánál, láttam a sziluettjét, ahogy közeledik, és ahogy a folyosó közepén lógó negyven wattos izzó fényéből egyre több esett az arcára, lassan kirajzolódtak a vonásai, láttam azt az önelégült, kétely nélküli, magabiztos arcot, amit csak én vagyok képes észrevenni a tökéletesen eljátszott természetesség mögött. Nahát, egyedül pakolsz? Ha szóltál volna, szívesen lejövök segíteni. 

Most fogja elvenni tőlem, most kell vigyáznom, hogy ne fusson ki az erő a testemből, úgy markoltam a komód peremét a nyitott pinceajtónál, hogy belefehéredtek az ujjaim. Ez nagyon nehéz egyedül, te! – és itt megállt egy pillanatra, ez után a „te” után, ilyen apró trükkökkel képes elhitetni mindenkivel, hogy a viselkedése spontán és ártalmatlan, én viszont tudtam, hogy csak előkészíti a tőrdöfést. Vigyük ketten, ezt volt képes mondani. Ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg felkapja az egész bútort, és a fél kezében tartva kiszalad vele a ház elé, megpörgeti a mutatóujja hegyén, mint valami labdát, és ledobja a többi lom közé. Nem, neki éreztetnie kellett, hogy kegyet gyakorol, hogy megosztja velem a munkát, érezzem magamat hasznosnak én is. Azt akarta, hogy felfogjam, hogy bár megtehetné, mégsem akar megalázni. Lehet valami ennél megalázóbb?

Köszönöm, elbírom egyedül is. 

Egy ideig ragaszkodott hozzá, hogy segítsen, ami természetesen nem jelentett mást, mint hogy sétáljak bele a csapdába, és vegyek részt színjátékban, de miután megértette, hogy ebben nem leszek partner, fejcsóválva otthagyott. Hogy lehet valaki ennyire makacs, egy gyanútlan szemlélő ezt látta volna a fejcsóválásában, én viszont pontosan éreztem, hogy dühös és tehetetlen, mert kiálltam magamért, mert nem hagytam magam.

Azt mondják, az életveszély megsokszorozza az erőt az izmokban, az ember képes lesz olyan távot is leúszni, amire normál körülmények között esélye se volna, meg tudja mászni a sziklát, ha nincs más lehetőség a túlélésre. Az amygdala érzékeli a veszélyhelyzetet, a hipotalamusz vészjelzést küld, és aktiválja a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágát, az stimulálja a mellékvesét, amelyben adrenalin és noradrenalin szabadul fel, ez serkenti a vázizomzat vérellátását, a légutak és a pupillák kitágulnak, a máj glükózt juttat a vérbe, az energiaszint az egekbe szökik. Ha a szabadságodra törnek, talán hasonló történik, nem lehet leélni úgy egy életet, hogy mindig meghunyászkodsz. Nem biztos, hogy mérföldeket kell úszni, vagy fel kell hágni egy szédítő sziklafalra, néha elég csak annyit mondani, hogy köszönöm, elbírom egyedül is. Ha képes vagy kimondani ezt a mondatot, képes leszel elbírni egy komódot is, bár őszintén, fogalmam sincs, hogyan cipeltem végig a tárolók bejáratáig, onnan fel a lépcsőn, hogyan tudtam elkanyarodni vele lépcsőfordulóban, és aztán felszuszogni a kapuhoz vezető, újabb lépcsősoron. A lomisok, akik a sarkon ücsörögtek és szotyiztak, odaszaladtak hozzám, és mielőtt szó nélkül elvették tőlem a komódot, őszinte aggodalmat láttam a szemükben, alig akarták elhinni, hogy jól vagyok, hogy idejét sem tudom, mikor éreztem ilyen jól magam. 

Alaposan végigrágom az almát, egész a csutkáig, csak a szárát és a magházat dobom ki a szemetesbe. Egyedül vagyok a konyhában, a mosogatógép halkan és engedelmesen zümmög. Miután kiment, eszembe jutott, mit kellett volna tennem, mit kellett volna mondanom neki, utólag mindig eszembe jut a jó megoldás. A lélekjelenléten múlik minden, erre gondolok, aztán meg arra, hogy min múlik a lélekjelenlét. Lehet, hogy az is rajtam múlik, lehet, hogy a lélekjelenlét az erősek jutalma, lehet, hogy csak erősebbnek kellene lennem. Tudom, milyen erősnek lenni, és képes leszek rá újra. Lehet, hogy csak jobban kell akarnom.

Előrebocsátom, nem vagyok sem történész, sem borász, csupán mezei borszakíróként, a téma iránt érdeklődő, a borkészítés peremterületén mozgó, ám a borkritika világában elmélyedő újságíróként igyekszem tisztába tenni a hazai boros közélet néhány megmosolyogtató és néha bosszantó tévedését, netán szándékos csúsztatását. A rendszerváltás alatt, után, de valójában közvetlenül azelőtt indult magyar boros reneszánsz elengedhetetlen kellékei közé tartoztak a kilencvenes évek elején a feltörekvő újgazdagok, a privatizáció nyertesei, akik frissen elnyert társadalmi státuszuk bizonyítékaként igyekeztek a nyugati polgárság értékrendjének külsőségeit megragadni és magukévá tenni.

Ezek között pedig nem csupán a drága, vagy drágának gondolt nyugati autómárkák, az ismert óramárkák vagy éppen a ruhaköltemények bukkantak fel, de a luxuscikknek kikiáltott borok is.

A véletlenek szerencsés összjátéka folytán a kommunizmus utolsó éveiben éppen a villányi borosgazdák kezdték önállóan, saját név alatt is forgalomba hozni a boraikat, a nyolcvanas évek végén még szigorúan a termelőszövetkezeti borok mellett, melyet jellemzően éppen ők maguk készítettek. A néhány megjelent palack, az újdonság erejével ható nevek, a jobb minőség, és pusztán az, hogy a fogyasztók egyszerre egy arcot és egy nevet is tudtak társítani a termékhez, azt eredményezte, hogy az óriási keresletet szinte nem is tudták kielégíteni a borászok. A jó bornak pedig nem kell cégér, tartja a mondás, de szerencsére a villányi sváb gazdák azt is hamar felismerték, hogy ez nem teljesen igaz. Tudatosan, vagy csupán sok szerencsével, már mindegy is, a villányi borvidék identitásának a következő sarokkövei váltak tapinthatóvá: dominánsan kékszőlő-vezérelt, vagyis vörösboros borvidék, eleinte portugieser (oportó), később cabernet franc hangsúllyal, illetve a vörösbor luxustermékként pozicionálása, amiben a latinos műveltségű borász, Tiffán Ede (1991-ben az első, akit megválasztottak az Év Bortermelőjének Magyarországon) azzal járt elöl, hogy csúcsborának az 1999-es évtől a szőlő művelési helyén, vagyis a Kopár-dűlőben előkerült római sírfeliratról a Carissimae nevet adta.

Azt nem tudom, hogy akár a Tiffán család, akár más borászok tudtak-e az akkor már régész körökben ismert nagyharsányi római villa létezéséről, illetve azt sem, hogy a sírkövön említett Lucia, a „legkedvesebb“ feleség vajon a római villa tulajdonosának, Valerius Dalmatiusnak az ismeretségi körébe tartozott-e, de az tény, hogy a római luxusvilla mozaikjai, díszítőelemei arról tanúskodnak, hogy a Kr.u. IV. század végén a környék tehetős lakói bizony nem vetették meg a jó borokat, sőt maguk is termeltek szőlőt és készítettek bort. Az pedig, hogy először egy, később egyre több borász római kori leleteket épített be a marketingszövegeibe, gyorsan oda vezetett, hogy a hazai boros oktatás, a szakkönyvek és a tanfolyamok egyértelmű tényként kezdték kezelni a római kor pannóniai szőlőművelésének és borkészítésének máig továbbélő kontinuitását. Az ugrásszerűen elterjedt történetet már a kétezres évek első évtizedének a végén számtalan olyan borvidéken is hallottam, ami soha nem volt Pannónia része, így például a Mátrában és Tokaj környékén, egyedül az alföldi termelők mutattak példamutató visszafogottságot, de az is lehet, hogy ez csupán Soltvadkert legismertebb borászának, Frittmann János bonmot-jának köszönhető, amely szerint „a kishitűség az alföldi terroir-jelleg“. (Megelőzve, hogy felháborodott egri, mátrai és tokaji borászok kezdenék el olvasói leveleikkel bombázni a szerkesztőséget, jelzem, hogy Moseia északi határát a Maros jelölte ki, Dacia pedig sosem terjedt a Királyhágótól nyugatra.)

Még mielőtt rátérnék a hazai jó és kevésbé jó példákra, lássuk, mit kezdenek a római örökséggel Pannónia más tájain. Hiszen olyan ma is jól csengő helyek voltak egykoron Pannónia virágzó települései (jellemzően ekkor alakultak ki, nyilván még más nevek alatt) mint, Ljubljana, Ptuj, Bécs, Szávaszentdemeter, Pécs, Eszék vagy éppen Óbuda. Ami a bortermő tájakat illeti, az egykori Poetovium, vagyis Ptuj már rég nem egykori római szőlővidékként hirdeti magát, a borokon és a marketingen is sokkal inkább a település egykori német lakói érződnek, eleve a szlovén borrégió úgy beszél önmagáról, mint Stajerska vidékéről, nomen est omen, hátha a szomszédos ausztriai Stájerország borainak sikere rájuk is átragad. Persze a maliciózus megjegyzés cseppet sem indokolt. Egyrészt a középkori Stájerország tényleg lefedi a mai szlovén borvidéket is, másfelől abszolút jellemző a többnyelvűség, a szlovén mellett mindenki beszél németül is, harmadrészt a jelenkori szlovén borvidéki beruházások jelentős része köthető a jól prosperáló osztrák borászatokhoz, a Gross család például deklaráltan üzemeltet Ausztriában és Szlovéniában is egy borászatot. Ezzel szemben Ptuj városa, bár a kommunikációjában kevésbé támaszkodik erre, nem is tagadja el a római múltat, hiszen lakosai büszkék rá, hogy itt választották császárrá Vespasianust, és arra a kétes hírértékű eseményre is, hogy itt született az utolsó római császár.

Innen északra, az egykori Pannónia északnyugati csücskében találjuk Bécset és az akkoriban még sokkal fontosabb Carnuntumot. Utóbbi Pannonia Superior fővárosa volt, a III. században 50.000 lakossal, olyan „sztárfellépőkkel“ mint Marcus Aurelius, akinek az Elmélkedéseit állandóan magammal viszem a dunai evezéseimre, tudván, hogy néhány fejezetet itt, Carnuntumban, míg másokat Esztergommal szemben, a Garam torkolatánál található katonai táborban írt. A római korok szőlőművelési hagyományairól errefelé nem sokat tudunk, de tény, hogy az egész környék erre építi az identitását, lévén a modern osztrák borvidék neve is Carnuntum, ezt találjuk több ezer csodás Zweigelt és kékfrankos címkéjén, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. Vindobona, vagyis Bécs szintén büszkélkedhet szőlőterületekkel és borászatokkal, hirdetik is egész Európában, hogy az egyetlen főváros, amelynek közigazgatási határán belül találunk szőlőket és termelőket egyaránt. Bécsben még él a sarki borozók kultúrája, ami itthon – ki tudja, miért? – már a kétezres évek elején eltűnt, a nyolcvanas évek fagyállóbotránya után (amikor néhány osztrák borász jó ötletnek tartotta, hogy a testesség érzetének elősegítése miatt fagyállót keverjen a borhoz, amitől persze néhány szerencsétlen borkedvelő azonnal feldobta a talpát). Pedig az osztrák bor és méginkább az osztrák bormarketing erősebb mint valaha, és referenciának számít egész Közép-Kelet-Európában. Ennek a modern kori sikernek az alapja azonban nagyon is kortárs és semmi köze sem a római, sem a középkori bortermelési hagyományokhoz, ami a mai Ausztriát tekintve igazán csak a Fertő-tó nyugati partján és attól délre, Sopron környékén volt jelentősnek mondható.

Azt nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy az egykori római Pannónia legfontosabb borvidéke a Szerémség lett volna, de az tény, hogy a késő középkorban ez a táj, a Fruska Gora, vagy akkori nevén a Tarcal-hegység déli lejtői emelkedtek a legnagyobb rangra. Sirmium, a mai Szávaszentdemeter már a Flaviusok alatt coloniává vált, ami azt jelentette, hogy lakói automatikusan megkapták a római polgárjogot. A környék légiói úgy ráéreztek a királycsinálás fortélyaira, hogy öt római császár is Sirmiumot mondhatta szülőföldjének. Közülük nekünk Probus a legérdekesebb, aki Titus Flavius Domitianus császár tiltását feloldva megengedte a tartományokban a szőlőtelepítést. Ez számunkra azért is érdekes, mert ebből egyértelműen kiderül, hogy Kr.u. 92 és 280 között Pannóniában nem lehetett szőlőt telepíteni, legalábbis legálisan nem, így akarták az egymást követő császárok megvédeni az itáliai borokat, vagy méginkább – a rossz nyelvek szerint – a népességet, a gyatra minőségű provinciai boroktól. Probus császár nem csak megengedte, ösztönözte a szőlőtelepítést szerte a birodalomban, de a katonáit békeidőben szőlőtelepítésekre vezényelte, kis túlzással végül ez lett a veszte, hiszen saját tisztjei ölték meg. A szellem azonban már kiszabadult a palackból.

Évszázadokon át a Szerémség volt az egyetlen borvidék, ahol római kori szőlőtelepítések nyomára bukkantak a régészek, egészen a közelmúltig, amikor ez a Budai-hegység keleti oldalán, Aquincumtól nem messze (Csúcshegy-Harsánylejtő, 2006.) is megtörtént.

Érdekes, hogy bár a birodalom hanyatlása után innen is eltűnt a szőlő és a bor nyoma, amikor újra találkozunk vele, azt újfent újlatin nyelveken beszélő telepesek hozzák magukkal, akárcsak az itt már elfeledett knowhow-t, Columella és társai ókori tudását, no nem a „görög módra“ történő borkészítésről, de a mediterráneumban a mai napig mindenfelé ismert passito eljárásról, amikor a szőlőt szüret után a napon aszalják, aztán beleöntik egy már elkészült borba, ami a cukormennyiségtől újra erjedni kezd, majd a végeredményt újra kipréselik, így nyervén végtermékként egy rendkívül édes bort. (A technológia kis módosítással, hiszen abban az esetben nincs szükség a napon aszalásra, Tokajban ma is él, így készül a világhírű Tokaji Aszú, csak ott egy gombabetegség már a tőkén „megaszalja“ a szőlőket.) Nem véletlen, hogy a „római módra“ készült édes szerémségi bor a középkori uralkodók kedvelt itala volt, elvesztését a Magyar Királyság (1526, Mohácsi csata) még egy évszázadig fájlalta, amikorra már Tokaj végérvényesen felemelkedett.

Ami a mai határokon belüli borvidékeket illeti, Villányról már ejtettem szót, de Szekszárdon, a Balaton-felvidéken és Sopronban is komoly hagyományai voltak a római-kori szőlőművelésnek, igaz, ez a kultúra sehol nem élte túl a birodalom bukása és a magyarok honfoglalása között eltelt évszázadokat.

Ami Aquincum és Ulcisia (a mai Szentendre) környékét illeti, ma már bebizonyosodott, hogy itt is folytattak szőlőtelepítéseket a hegylábak Villái körül, de a szőlő- és borkultúra újra majd csak az Árpád-házi királyok alatt, majd a Hunyadiak idején virágzott fel annyira, hogy érdemes legyen róla beszélni. A szűken vett vidék legújabb kori fellendülését pedig egyértelműen a török idők után betelepülő délszláv népek hozták el, amelyek újra meghonosították a vidéken a régi római hagyományt, a szárított szőlőből és kierjedt borból készített édes bort, amit Jakov Ignjatović regényében (Örök vőlegény) a szentendrei szerb kereskedők több pénzért tudnak eladni a lengyel nemeseknek, mint a tokajiak az aszút.

Persze mindazt, amit leírtam, zárójelbe tette a filoxéra megjelenése, ami a XIX. század végén egész Európában teljesen kiirtotta a szőlőket, így a modern kori újratelepítések mellett új történetek és új piacok, új technológiák és új szállítási útvonalak vették át a régiek helyét. Ami egykor Rómában a barbárok jellemző szokása volt, vagyis a színbor ivása, ma már a mindennapok része, olyannyira, hogy a vinum szó, ami a vizezett bort jelentette, szemben a tiszta borral, amit merumnak neveztek, manapság már majd minden nyelvben a bor szinonimája. A római ízlés amúgy is elég távol állna a maitól, nehezen tudnám elképzelni, bár számos ókori leírásban találkoztam vele, hogy a borból kiszűrt seprőt kiszárítva és roston megpirítva végül csemegeként ropogtassam a gladiátorviadalok, pardon, a futballmeccsek alatt, ahogy azt is, hogy a tengertől távolabb eső Aquincumban tengervíz-előállító üzemet hozzak létre (szintén ókori római leírások alapján), hogy a borba megfelelő minőségű sós vizet (!) keverhessek, így téve alkalmassá azt a fogyasztásra. Könnyen juthatunk olyan következtetésre, hogy az ókor borai valójában fogyaszthatatlanok lehettek, de ne feledjük, hogy az ízlés – legyen szó bármiről – koronként változik, Odüsszeusz tiszta iszmaroszi borral itatta le a küklopszot, nem is csoda, hogy kiütötte, hiszen a hagyomány szerint az olyan erős és édes volt, hogy csak huszonnégyszeres hígításban (tengervízzel!) volt szabad fogyasztani, ettől mi, Leburna szavaival élve, úgy halhatnánk meg, mint még soha, de az ókor embere ugyanígy reagálna napjaink villányi, szekszárdi, vagy szerémségi vörösboraira. 

Rohanna a tengervízért, hogy fogyaszthatóvá tegye, ahogy azt a szentendrei skanzen területén feltárt római villából előkerült keverőedény felirata is tanúsítja: NON AMAT ME CVPIDVS („nem szeret engem a színborért hevülő“).

Nyitóképen: Balatonfüred, 1961 Forrás: Fortepan/Inkey Tibor

Hunnia vagy Pannónia… Mintha egy szalagcímet olvasnánk a kilencvenes évek valamelyik napilapjában. Itt az idő, válasszatok! Az ilyen harsány felszólításokban mindig ott rejtőzik a fenyegetés: jaj neked, ha kiderül rólad, hogy a rossz oldalhoz tartozol. Ha hígmagyar vagy. Ha nem-európai. Bunkó.
Elutasítva a megértés lehetőségét kizáró minden effajta megbélyegzést, az azért eléggé nyilvánvaló, hogy a Hunnia/Pannónia-ellentét a magyarság helyzetével kapcsolatos, két jól megkülönböztethető koncepciót takar. A rendszerváltás hajnalán az István, a király mindent felülmúló, fergeteges sikere talán épp annak volt köszönhető, hogy ezt az alternatívát rockoperásítva, azaz végtelenül leegyszerűsítve volt képes nézők százezrei elé tárni.

Természetesen nem hihetjük, hogy a történelmi István vagy a történelmi Koppány (ha létezett) ténylegesen a nyugathoz való csatlakozás alternatíváiról vitatkozott hajdanán. A forráshiányos magyar középkor kutatását nem könnyíti meg, hogy a latin nyelv ebben a több nemzetiségű, fiatal államban – Nyugat-Európában is teljesen szokatlan módon – amolyan lingua francaként szolgált, és ez a fajta írásbeliség pedig könnyen betölthette az ideológiai szűrő szerepét. Bár talán mégsem annyira, mint várnánk: Kézai Simon például ékes latin nyelven, egy nyugatias mintákra tekintő irodalmi műfajban, egy gestában fejtegette, hogy a magyarok és a hunok rokonok, a magyarok nagy hőse a nyugati civilizáció „ősgonosza”, Attila.

Ma mindenféle történelmi teóriák nélkül is tapasztalhatjuk, hogy a Dunántúl (a hajdani Pannónia provincia) és Kelet-Magyarország egészen „más”. Máshogy viselkednek, máshogy beszélnek, máshogy beszélnek a gyerekkel, máshogy főzik a húslevest, mi több, még a városok településszerkezete is különbözik. De így volt-e ez a középkorban? A kulturáltság és visszafogottság az antik romokkal együtt hagyományozódott a Dunántúlon élőkre? Nincs arra bizonyíték, hogy a Duna a középkorban is civilizációs határvonalat képzett. Kelet-Magyarország mára jól ismert kulturális arculatát a reformáció, településszerkezetét, de még a flóráját és faunáját is a tatárjárás és az ennél időben kiterjedtebb török pusztítás formálta. (Amikor Petőfi a pusztát dicsérte a XIX. században, nem gondolta volna, hogy egy háborúkban tönkretett tájért lelkesedik. Az Alföld a középkorban – mint az köztudott – éppoly erdős-ligetes táj volt, mint a Dunántúl.)

Bármiképp is vélekedtek Magyarország civilizációs lehetőségeiről a középkorban, a kelet vagy nyugat felé fordulás a három részre szakadt országban vált élesen elkülönülő politikai praxissá, láthatóan különböző kulturális alternatívákká. Nehéz kérdésekkel szembesült a kor értelmisége. A Habsburgoknak alárendelődve várjuk a nyugati segítséget vagy próbáljunk meg egyfajta modus vivendit találni a törökökkel? Kinek volt igaza akkoriban? A kérdés nevetséges: a XVI. században nem láthatta senki előre a nyugat technológiai és katonai előretörését vagy az Oszmán birodalom lassú hanyatlását.

A politikai szétszakadást kulturálisan persze a reformáció mélyítette el. Ám nehéz kérdés, hány nagy szentet, hitvallót, misztikust tudunk felidézni ezekből a vészterhes időkből. Meglehet, a markánsan különböző hitbéli állásfoglalások csak a politikai viták takarói voltak.  Ám így vagy úgy a reformáció lett végül a magyar írásbeliség megszilárdulásának a záloga is. A latin mint „apanyelv” – amelyet minden „hungarus” második nyelven sajátított el – olyan elterjedt volt a társadalmi és kulturális életben, hogy többekkel ellentétben én úgy vélem, a reformáció nélkül könnyen megszülethetett volna a latin egy Magyarországon önálló nyelvként szervesülő változata, egy új neolatin nyelv.

Mint látjuk, a ki tudja, mióta (valószínűleg az államalapítás kezdeteitől fogva) csírájában létezett Hunnia és Pannónia-koncepció, fejlődési modell csak a külpolitikai kihívások határára mélyült el egyfajta kulturális szakadékká. Két Magyarország van, mondogatjuk ma is nem titkolt büszkeséggel, önsajnálattal vagy épp szörnyülködéssel, mintha egy kulturális erőközponttal, Európával való egyidejű alkalmazkodás és ellenszegülés amolyan hungarikum lenne. 

De vajon tényleg igazi hungarikum? A Hunniához és Pannóniához hasonló kulturális és politikai alternatívák más kultúrákban nem figyelhetők-e meg? Nem lehetséges, hogy a nyitás és elzárkózás programja más kultúrákban is egyidejűleg merül fel? Talán pont akkor, mikor egy nagy civilizációval összetűzésbe kerülnek?

A hellenizmussal és a római civilizációval való kényszerű találkozás már az ókori Izraelben is a magyarokéhoz hasonló kulturális magatartásmintákat szült. Az Alexandriában „hellenizálódó” zsidó tudósok, a császári udvarban otthont találó Josephus Flavius, a Masszadát utolsó leheletükig, utolsó csepp vérükig védő zsidó harcosok bizony egyazon civilizációs összeütközésnek szülöttei. És ezek az eltérő, bár egyazon tőről fakadó kulturális stratégiák a keresztény óegyházban is nyomot hagytak: a jóval bezárkózóbb jeruzsálemi keresztények mély gyanakvással figyelték az athéni Areioszpagoszon prédikáló Pál apostolról érkező híreket, aki önmagáról mint a „dicsőség koszorúját” is elnyerő atlétáról beszél a leveleiben. (A sport és egyáltalán a stadionok az erőszakos római imperializmus gyűlöletes jelképei voltak a zsidó hazafiak szemében.)

Hát ki a jó zsidó? A mélyzsidó vagy a hígzsidó? Péter vagy Pál? És melyikük a jó keresztény? Aki őrzi saját keleties hagyományait vagy aki örömmel tanul és alkalmazkodik? A születő kereszténységnek hűnek kell maradnia a gyökereihez vagy nyitnia kell a görög-római civilizáció felé? A két alternatíva az ókori Izraelben is együtt, egy időben létezett. 

A magyar válasz persze ennél radikálisabb, mert a magyarok előtörténete az ókori zsidókénál jóval homályosabb. A honfoglalók is nyilván jöttek valahonnan, de hogy honnan és hogyan az ma is legendák és találgatások homályába vész. A mostanában fellendülő régészeti kutatások sem teljesen tudják a történeti adatokat a nyelvészeti bizonyítékokkal összeegyeztetni. Akiket ma a bizánci és muszlim forrásokban magyarokként azonosítunk, azok vajon tényleg magyarok voltak? És ha magyarok, akkor magyarul is beszéltek? Nem könnyű kérdés, hiszen nem tudjuk, hogy pontosan hol és hogy ragadt rá a honfoglaló őseinkre a magyar nyelv. Azokra a nagy tisztelettel emlegetett ősökre, akikhez a ma élő magyarok legtöbbjét nem a származás, hanem „csak” a nyelv köti… 

A legendák és mesék mélyéből felbukkanó jövevények, a honfoglalók csak akkor lettek valóban láthatók, mihelyt megjelentek a középkori Európa radarján, kissé hasonlóan a részecskegyorsítóban cikázó elektronhoz, amely rögtön homályos energiafelhővé oszlik szét, ha nem figyeli senki. Hunnia és Pannónia tehát egyazon pillanatban született, mégpedig abban a pillanatban, amikor a magyarok a középkori Európa határához érkeztek. Az Európától való elkülönülés, az Európába való beolvadás programja is feltételezi Európa létezését. Egyik is, másik is a nyugati civilizáció árnyékában született.

De hát miért nem jutnak a ma élő magyarok végre valahára dűlőre? Talán mert önmagában egyik koncepció sem tökéletes? Az lehet a fennmaradásunk záloga, hogy mindig két stratégiát őrizgetünk a tarsolyunkban? – a magyar eredet igencsak kérdéses, miközben ez a nyugatosok által ócsárolt „múlt” igazi aranybánya volt Vörösmarty és Arany János költői képzeletének!. Hunnia jövője, a kelet felé nyitás se vonzza igazán a ma élő magyarok többségét – ám a jövő Pannónia (a nyugatosság) hívei számára sem világos. 

Már a Római birodalom is a múlt igézetében élt, amikor – a történelemben példátlan módon – a saját latin kultúráját lecserélte egy általa legyőzött nép, a görögök örökségével. A római hódítók szeme előtt nyilvánvalóan nem az akkori jelen, hanem a dicsőséges múlt, Platón és Arisztotelész görög világa lebegett. Ebbe a múltba akarta visszaálmodni magát a humanista Európa. Pannónia hívei ma is valami effajta múltba akarják visszaálmodni magukat. Európa múltjai persze mind káprázatosak – no de milyen lesz vajon a jövője? Kulturális skanzenként vegetál majd a szélsebesen átalakuló világban? Nyomasztó kérdések.

Pannónia és Hunnia lehetősége talán a „nyugattal” való első találkozást követően megszületett. De ezekből a lehetőségekből csak a mohácsi csatavesztés után alakulhatott ki intézményesült politikai és kulturális koncepció, amikor – miként már utaltunk rá –, senki sem tudhatta, hogy az oszmánok nem veszik-e be egész Európát, vagy hogy egy egyesült európai hadak nem indul azonnal Magyarország felszabadítására. Ma persze nincsenek nyakunkon törökök, a legtöbb embernek Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd neve is csak a történelemkönyvek lapjairól ismerős, de ma is épp olyan bizonytalanok vagyunk Európa és benne Magyarország jövőjét illetően, mint a mohácsi csatavesztés traumájából ébredező értelmiségiek. Most hogyan tovább? Mi lesz?

A történelmi példák alapján úgy vélem, a külpolitika keltette bizonytalanság különösen kedvez az egyre szélsőségesebb stratégiáknak és véleményeknek, az egyre markánsabban elkülönülő Hunnia- és Pannónia-koncepcióknak. Nem valószínű, hogy Magyarország területe jelentősen gyarapodna a közeljövőben. De az egészen biztos, hogy a Dunántúl és az Alföld, Pécs és Debrecen, ez a két szimbolikus szellemi főváros egyre messzebb kerül egymástól.

Az embereknek is így kell eltávolodniuk egymástól?

A politikai publicisták (hiszen ebből élnek) megszámlálhatatlan – és messze nem alaptalan – gúnyrajzot eszeltek ki a népiekről és urbánusokról. Pannónia hívei finnyásak, sznobok, a neofiták buzgalmával vetik rá magukat minden nyugati „újdonságra”. Honfitársaikat sokszor személytelen masszának, könnyen feláldozható ágyútölteléknek látják.. Mivel úgy vélik, a társadalomszervezés elveit „valakik” „valahol” már úgyis kitalálták, ezért csak afféle tanári vagy rendőri szerepet szánnak maguknak.  Hunnia híveinek műveltsége – a nyugatosokkal ellentétben – pedig puszta máz. Hiába is képzik vagy játsszák meg magukat, kibukik a kapa a szájukból. Sértett, sötét indulatokkal, homályos nosztalgiákkal teli emberek, akik hiába is tanulnak franciául (ha tanulnak), egyre csak Ázsiába vágynak vissza… Még szerencse, hogy a való életben kevés ilyen karikatúraszerű figurával találkozunk (bár néha találkozunk persze). A publicisták nemigen veszik észre, hogy az, hogy Pannónia vagy Hunnia vonzása erősebb, kevéssé múlik önálló döntéseken. A nagyszülők gesztusai, a vasárnapi húsleves vagy a délutáni tea illatának emléke, a gyerekkori vaníliás kifli vagy hájas tészta íze mindenki számára meghatározóbb, mint bármilyen politikai direktíva.

Pannónia és Hunnia történelmi-földrajzi helyzetünkből adódóan egymást feltételezi. És talán pont ezért – bármennyire is szeretné a politika – nincsenek köztünk megbízhatóan „tisztavérű” hunok és pannonok (csak esetleg korlátolt emberek). Ha elfelejtjük a politikai jelszavakat, könnyen belehelyezkedhetünk a másik gondolatvilágába. Ráadásul egyetlen emberben is keveredhet és sokszor keveredik is a kétféle hagyomány. Ugyanaz a költő írta le: „Párizs az én Bakonyom” és „Góg és Magóg fia vagyok én”. Egyszerre fordult nyugat felé, és volt otthonos az övéi hiedelemvilágában. Érezte magáénak mindenkori Párizs vonzását és az otthoniak csökönyösségét és sérelmeit.

Mi sem természetesebb. Hiszen miképp azt többször leszögeztük, Pannónia álma nélkül Hunnia sem létezhet.

Gombár Vince az Árpád Gimnázium korszakos klasszika-filológus tanára volt 1946 és 1967 között. Személyiségével és szigorával nemzedékekre gyakorolt nagy hatást és adta át klasszikus műveltségét. 

A tanárember

Tanítványai úgy emlékeznek vissza rá, mint az iskola kiemelkedő tanáregyéniségére, akinek sajátos aurája volt, és aki a tudományos életben is szerepet vállalt.  Gombár Vince a klasszikus kultúra és a latin irodalom oktatása mellett a grammatikát is szigorúan vette. 

Következetes tanárként írják le egykori diákjai, a latin nyelv szabályait ellentmondást nem tűrően betartatta. Másik szenvedélyét, az ógörög nyelvet csak becsempészni tudta óráiba, fakultatív módon. Az volt a véleménye, hogy aki csak a latint tudja, az semibarbarus (félbarbár) marad – egy igazi klasszika-filológus még ma is így gondolkodik. Nem csak tanár volt, hanem nevelő is, mindig humánusan osztályozott. Diákjai úgy emlékeznek, hogy szép tenorhangja volt, és szeretett a folyosón énekelni. Az élő nyelv szintjén beszélte a latint, egy olyan történet is kering róla, hogy Rómában latinul szólított meg olasz papokat, és csodálkozott, hogy nem tudtak érdemben válaszolni. 

Kétszer nősült. Első feleségét, a latin–német szakos Kelemen Editet, három gyermeke édesanyját a bölcsészkaron ismerte meg, második feleségét az Árpádban, egy orosztanárnő személyében. Fia, Gombár Endre a finn irodalom neves szakértője és műfordító.

Gombár Vince önszántából, a gimnáziumi latintanítás iránti elhivatottságból, pályája csúcsaként élte meg az óbudai Árpádban való tanítást. 

Akit ide büntettek 

Nem úgy Ritoók Zsigmond, akit „népgazdasági érdekből” helyeztek át az ELTE-ről 1958-ban  az óbudai Martos Flóra Gimnáziumba (a Szentélek téri Óbudai Gimnázium) az ’56-os események utáni megtorlások miatt, ahol 1970-ig tanított latint.

Ritoók Zsigmond megengedően emlékezett vissza erre az időszakra, hiszen a latintanítás minden körülmények között felemelő. A tudományos munkája ezzel nem szakadt meg, és amikor adódott rá lehetőség, visszament tanítani az egyetemre. Bárhogy is volt, 1958 és 1967 között Óbuda egyszerre két nagy tudású klasszika-filológust tudhatott középiskolai tanárként a sajátjának. Ritoók Zsigmondot, a klasszika-filológia professzor emeritusát, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, az Ókortudományi Társaság elnökét (1991–1998), a Széchenyi-díj, a Bolyai alkotói díj és a Magyar Corvin-lánc birtokosát 2026. március 13-án vesztettük el életének kilencvennyolcadik évében. 

Gombár Vince emlékezete

Gombár Vince nevét emléktábla őrzi az Óbudai Árpád Gimnázium belső bejárati lépcsőjének falán, amelyet 2003-ban osztályfőnökük emlékére az 1952-ben érettségizett IV/A osztály emelt. A felirat szerint nehéz időkben tudásban, becsületben és emberségben példát mutatott számukra. Ugyanez az osztály 1977 májusában alapította meg a Gombár Vince Alapítványt. A hetvenes–nyolcvanas években óbudai iskolák és különösen az Óbudai Árpád Gimnázium volt diákjai, vagyis az öregdiákok, számos egyéni vagy csoportos felajánlást tettek régi tanáraik emlékére, lehetővé téve, hogy ezek a nagyszerű pedagógusok az emlékezet terében maradjanak. A Gombár Vince Alapítvány az Óbudai Árpád Gimnázium könyvtárában őrzött alapító okirat szerint azoknak a diákoknak ad díjat, akik a latin vagy a görög irodalom ismerete, valamint a klasszikus műveltség (filozófia, történelem, kultúr- és vallástörténet, ókori képzőművészetek), és az európai műveltség és gondolkodás szellemi alapjának ápolása és terjesztése területén az iskolai ismeretanyagon felül teljesítenek. A cél az, hogy a humán műveltség különböző területeinek az iskolai tantervben meghatározott mértéken felüli elsajátítását, önálló mű alkotását és a műveltség továbbadását értékeljék. A Gombár Vince Alapítvány a mai napig létezik, az iskola hétköznapi életében kétféle módon van jelen. Egyrészt a végzősök között Gombár Vince-díjat osztanak ki, amit az iskola hagyományos, a Nagyszombat utcai Amfiteátrumban megrendezett ballagásán adnak át évente egy diáknak. A másik pedig a Gombár-bemutató, amely az elsőévesek (hat- és négyosztályos gimnázium lévén, a hetedik és a kilencedik osztályosok) színpadi előadásainak előadói estje. A színházi előadások helyszíne az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai színpada. Mindkét díjformára jellemző, hogy ma már nem tapadnak szorosan a klasszika-filológia területéhez, a humán műveltséget tágan értelmezik, nem ragaszkodnak már az ókori darabok színreviteléhez sem (az 1996/1997-es tanévtől). 

Gombár Vince szakmai életútja

Gombár Vince 1906. október 16-án született Zalaszentlászlón, római katolikus családban. Középiskoláit a Keszthelyi Premontrei Katolikus Reálgimnáziumban végezte 1918–1926 között. 1926-tól 1931-ig teológiát tanult, azonban felszentelése előtt elhagyta a papi pályát. 1931–1935 között a Pázmány Péter Tudományegyetem latin–görög szakán végezte tanulmányait. Az 1935/36-os tanévben a budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet gyakorló középiskolájában kezdte tanári pályafutását, majd a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban folytatta, ahol 1938-ig tanított. 1938. augusztus 1-jén az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban kapott katedrát 1945-ig. A tanári hivatásának kiteljesedése az óbudai Árpád Gimnáziumban eltöltött húsz év, ami 1946. április 26-ától datálható, ez negyvenéves korától hatvanegy éves koráig tartott. Halála aktív tanári korában érte, 1967. február 13-án, mielőtt nyugdíjba ment volna.  Tagja volt a máig létező Ókortudományi Társaságának és a „Juventus” latin nyelvű folyóirat szerkesztőségének, amelyben számos publikációja jelent meg. 

Forrás: 100 év – 100 kép az Árpád Gimnázium történetéből, 216.

A latintanítás helyzete a mai Magyarországon

A klasszikus műveltséghez való viszony változik a társadalmi hasznosság szempontjából. Seres Dániel klasszika-filológus, az Óbudai Árpád Gimnázium óraadó történelemtanára, aki egyben az egyetemi oktatásban is fontos szerepet vállal, a Covid-járvány előtt latin nyelvi szakkört tartott az iskolában. Jelen pillanatban nincs latin nyelv- és kultúraoktatás az Árpádban, sőt a kerületben a Veres Pálné Gimnázium az egyetlen, ahol az ún. latin örökségünk tárgyat tanítják (igény szerint négyosztályos rendszerben a latin nyelvet is). Ez a tárgy az érvényben lévő kerettanterv szerint a nyolcosztályos gimnáziumok történelemoktatásának lehet a része, és Pannónia római örökségének kultúrtörténetét adja át a gyerekeknek a latin nyelv megtanítása nélkül, ezért sok kritika éri. Ráadásul a honismereti tárgyak kiszorítják a tantervből. Általánosan jellemző, hogy az iskoláknak nincs lehetőségük rugalmasan dönteni a latinórákról. 

Ezt már Czeglédi Sándor latintanártól tudtuk meg, aki 2007 és 2025 között szervezte a Megújuló Latintanítás elnevezésű akkreditált latintanári képzést a Református Pedagógiai Intézetben. Magyarországon a latin nyelv és irodalom oktatásának mint a klasszikus műveltség kódjának máig tartó hagyománya van. Jelen pillanatban visszaesés tapasztalható a középfokú oktatásban az 1990–2000-es évek reneszánsza után. 3000–4000 diák tanul középiskolában latint, néhány százan érettségiznek, nyelvvizsgáznak belőle. (2006-ban a tanulók száma 12 000, az érettségizők száma 600 körüli volt). 1844-ig a latin államnyelvnek számított, 1945-ig kötelező érettségi tárgy volt a gimnáziumokban, vagyis a klasszikus műveltség alapjaként tekintettek rá. Az ógörög nyelv oktatását német mintára 1854-ben vezették be, majd 1890-ben göröghelyettesítő tárgyakkal kivezették a kötelező oktatásból. Még ha a megtűrt kategóriában is, a Rákosi- és a Kádár-rendszer engedte a latinoktatást, sőt, Gombár Vince munkássága a példa rá, hogy milyen magas színvonalon.

A mai oktatási rendszer lehetővé teszi, hogy a latint hagyományos módon, a négyosztályos gimnáziumban második választott nyelvként tanulják a diákok. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokban sem lehetetlen a latin nyelvoktatás helyzete, de sok múlik a fenntartó (állam vagy egyház), az igazgató és a szülők akaratán. A szakkörjelleg is adott – ez az oktatási forma azonban a diákok hiányában így megszűnhet. 

Számos országos és nemzetközi középiskolai verseny még most is létezik. Mindig vannak érdeklődők, a tanárok aktívan készítik fel rá a diákokat. A Nemzeti Tankönyvkiadó által kijelölt hivatalos latin nyelvkönyv magas színvonalú, a hetvenes évek óta ez van érvényben, de az elvárásai egy elit oktatási anyag elsajátításának vágyát sejtetik, ami sokszor ütközik a gyakorlati oktatás megvalósíthatatlanságával. A latinnak jellemzően az élő nyelvekkel kell versenyeznie, de az angolon kívül amúgy is csökken az ilyen irányú igény. A felsőoktatásban a bölcsész, a jogi és az orvosi pályákon van latinoktatás, azonban még a bölcsészkarokra sincs kötelező érettségi latinból mint belépő követelmény. A latin szakosok akár nulláról is kezdhetik az egyetemen a nyelv tanulását. Vannak kezdeményezések felsőoktatási intézményekben, hogy játékos módszerekkel könnyebben tanulhatóvá tegyék, és megszerettessék a latin nyelvet. 

Ugyanakkor szükség van latinul tudó szakemberekre, hiszen nemcsak az ókor, hanem a közép- és kora újkor irattári anyagai is latin nyelvűek, sőt a 19. századig számos latin nyelvű forrás létezik. 

Noha a latin nyelv oktatása Magyarországon jelen van, ám mélypontját éli, pedig a latintanárok közössége nem múló figyelemmel és odaadással küzd azért, hogy a meglévő tudás ne tűnjön el. Véleményük szerint aktívan tenni kell azért, hogy az elkövetkező tíz–tizenöt évben ne alakuljon ki szakemberhiány. 

Figyelmeztető jel, hogy abban az iskolában, ahol egykoron Gombár Vince a folyosókon énekelt, az őt tisztelő diákok pedig deklamálták a latin grammatikát, ma gyakorlatilag csak nevét ismerik. 

Köszönöm Kámán Veronikának és Buncsák Piroskának, az NKE Óbudai Árpád Gimnázium könyvtárostanárainak a kutatásban nyújtott segítségüket.

Felhasznált Irodalom:

Balogh Mihály:  Kell-e a latin? Kerekasztal beszélgetés a magyarországi latintanításról, Könyv és nevelés 2009/1 https://folyoiratok.oh.gov.hu/konyv-es-neveles/kell-e-a-latin-kerekasztal-beszelgetes-a-magyarorszagi-latintanitasrol

Ferenczy Attila–Gloviczki Zoltán: A klasszikus nyelvek tanítása Magyarországon, 2023/3-4 102-105.

Lévay Zsolt: 100 év – 100 kép

az Árpád Gimnázium történetéből, „Árpád Gimnázium” Alapítvány, 2002.

Tóth József: Óbudai alapítványok, Budapesti Nevelő, 1991/1-2: 98-99.

M. Ulpius Traianus császár (Kr. u. 98–117) uralkodása nyolcadik évében elérkezettnek látta az időt, hogy az addig egységes Pannonia provincia területét két részre ossza. Elhatározása mögött reális katonapolitikai megfontolások és személyes aggodalmak keveréke munkált. A birodalom előterében, a Danuvius (Duna) bal partján élő, különböző etnikumú és harcmodorú barbárokkal szembeni védekezés feladatának és felelősségének megosztása mindenképpen indokolt lépésnek tűnt. Másfelől történelmi leckék sora, sőt személyes tapasztalatai is óvatosságra intették a császárt az olyan mértékben agyonmilitarizált tartományok helytartóinak eltúlzott ambícióitól, mint amilyennek az osztatlan Pannonia is számított a századfordulón a maga öt legiojával és számos segédcsapatával.

Az aquincumi helytartói palota Nemesis-Fortuna szobra. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra)

A szobor alkotója a képi eszközök gondos felhasználásával Nemesist, a római állam rendjének, törvényeinek őrét, a császári ház és ennek megfelelően a politikai rendszer szövetségesét kozmikus királynőként, démoni vonásoktól sem mentes, panteisztikus világűrnőként jelenítette meg. A római történelem tanulságai alapján az eltúlzott ambíciók veszélyeire emlékeztetni egy helytartói palotában korántsem számított oktalanságnak.

„Szerény erőforrásokból”
Tartományközpont születik

 Traianus a kisebb területű utód tartomány, Pannonia Inferior számára Aquincumot jelölte ki helytartói székhelyül. Aquincum ez idő tájt nem egyéb, mint egy erősen vizenyős környezetben létesített legiotábor a mögötte-körülötte felvert deszkaházas civil településsel, a ’bodegákkal’ (canabae), valamint egy korábbi lovascsapattábor a hozzátartozó katonai faluval (vicus militaris). A hadsereg oldalvizén evickélő polgári lakosság hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy porfészkük tartományi székhellyé vált. Az építőipari vállalattá avanzsáló hadsereg palotát kezdett építeni a Kis-szigeten: rezidenciát az egymást majd többé-kevésbé szabályos időközönként váltó helytartók és kormányzati központot a tartományigazgatás számára. Állami pénzen a poros-sáros, nyikorgó bodegaváros is urbánus külsőt kezdett ölteni, bár városi rangemelésre ekkoriban még reménye sem lehetett, de mégiscsak így illett. Megkezdődött a tábortól észak felé mintegy 1 leuga (ca. 2 km) távolságra fekvő bennszülött falu arculatformálása is, hogy a katonai territoriumon fekvő bodegaváros helyett egy nem túl közeli időpontban majd a kisebb presztízsű municipium városi rang büszke tulajdonosa lehessen.  

Tartományközpont született.

Az aquincumi településkomplexum: legiotábor, katona- és polgárváros. A Kis-szigeten a helytartói palota feltárt része látható. Topográfiai realitásokon alapuló művészi látványrajz. (Grafika: Szentesné Sinkó Zsuzsanna)

„Erő, ész nevel tartományokat”

A tartományigazgatás szálait a Kis-szigeten létesített helytartói palotából (praetorium) mozgatta egy népes katonai hivatalnokgárda. Az eredetileg 7–8 hektár alapterületű komplexumnak régészetileg mindössze az északi, mintegy 10.000 négyzetméter alapterületű részlete tisztázott. Azonban éppen az ott elterülő I. számú épület foglalhatta magába a helytartói rezidencia és egyéb épületrészek mellett a tartományigazgatás keleti szárnyon elhelyezett hivatali helyiségeit is. A provinciaigazgatásban a kései császárkorig a tartományi legio(k)ból célirányosan kiválasztott altisztek szolgáltak, külön civil hivatalnoki gárda nem létezett. Aquincumban ez azt jelentette, hogy a Hadrianus-kortól (rövid megszakításoktól eltekintve) állandó helyőrségi csapatnak tekinthető legio II Adiutrix altiszti állományából emelték ki a megfelelő kvalitásokkal rendelkező személyeket, akiket „taktikai sarzsiból” igazgatási munkakörbe helyeztek át. (Nem kizárva annak lehetőségét, hogy a soron következő rangemeléssel újfent taktikai szerepkörbe kerülnek.) A Kr. u. 214. évi határkiigazításkor Brigetiót Pannonia Inferiorhoz csatolták, ezzel a tartomány két legióssá vált. Ekkortól kezdve a helytartó embereit igazságosan, fele-fele arányban a brigetiói legio I Adiutrix és a helyi legio II Adiutrix altiszti állományából válogatták össze. A helytartói központból indultak ki és hálózták be a tartományt a terepi munkát is végző rendőr, titkosrendőr-, hírszerző- és igazgatási altisztek. Feljebbvalóik azonban az ő működésük gyümölcsét is az aquincumi helytartói palotában szüretelték.           

Ahová mindig összefutottak a szálak: az aquincumi helytartói palota régészetileg többé-kevésbé feltárt részlete. Rekonstrukciós elképzelés. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Markus Schaub)

„A közútra felhajtani nem tilos senkinek”

A tartományközpont helyének kiválasztását a hadsereg jelenléte döntötte el. Minthogy a helytartó nemcsak a közigazgatás és jogszolgáltatás fejének, hanem a legfőbb katonai parancsnoknak is számított, rezidenciáját és hivatali központját az alsó-pannoniai hadsereg legjelentősebb csapata, az aquincumi legio közelében kellett berendezni. A katonaság a jól kiépített hadi utakon gyors helyváltoztatásra volt képes. Ilyen szempontból legnagyobb jelentőséggel a Duna jobb partján futó limesút bírt, de Aquincumot közvetlen útvonal is összekötötte a legközelebb eső legiotáboros településsel, Brigetióval. A hadiutak a polgári lakosság számára is közlekedési és kommunikációs csatornaként szolgáltak, rajtuk keresztül értek célba a kereskedelmi termékek és a művészi-szellemi áramlatok.

„Üdv, Profit!”

Aquincumban minden a katonaságról szólt, ezért a tartományközpontról kimondva-kimondatlanul is olyan kép alakult ki, hogy csak egy gazdaságilag gyenge lábakon álló település a birodalom határán, amelyet a garnizonjába külhonból beöntött, majd onnan a civil szférába átszippantott pénz tart életben. Kétségkívül igaz, hogy Aquincumban és környékén nem alakultak ki mezőgazdasági nagybirtokok vagy ipari nagyüzemek, és exportképes árucikkekben sem bővelkedett a településkomplexum. Az ipari termelés oroszlánrészét a békeüzemmódban működő hadsereg végezte civil kisvállalkozások, jellemzően családi léptékű kisműhelyek termelésétől megtámogatva. A centrum és a periféria – az ager Aquincensis – között azonban élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a vizenyős környezetben szorongó tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkekkel látták el a territorium településeit. A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem termékeinek helyi elosztó piacaként, és fölözte a birodalmi-barbaricumi áruforgalom nem csekély hasznát is. A városi magistratusok közcélra fordított magánvagyonán kívül helyi jellegű vámok, forgalmi adó, kereskedelmi engedélyek kiadása, földek és városi ingatlanok bérbeadása, halászati engedély, pénzváltásból és büntetési tételekből befolyó pénzek, különböző – például prostitúcióból befolyó – illetékek álltak még a település (Kr. u. 194 óta colonia) rendelkezésére, amelyekből egész tűrhetően megélt. Ahhoz mindenképpen, hogy a hízelgő hangzású colonia splendidissima (’igen ragyogó colonia’) megjelölés csengésében senki se érezzen ironikus felhangot. 

Az aquincumi iparnak persze akadtak olyan ágai is, amelyek jelentőségben túlterpeszkedtek a központ és territoriuma határain. A kőfaragványok értékesítői interprovinciális kapcsolatokat és távoli piacokat uraltak, vagy legalábbis osztoztak rajtuk. Nemcsak stilisztikai, de immár anyagvizsgálati eredmények is bizonyítják, hogy az aquincumi kőfaragás félkész vagy teljesen kifaragott termékei (aediculák, sztélék, szarkofágok, fogadalmi oltárok) iránt nemcsak Pannonia Inferior távolabbi tájai, hanem a szomszédos Pannonia Superior és Moesia Superior tartomány is keresletet támasztott. Úgy tűnik továbbá, hogy az aquincumi kőfaragóműhelyek által használt budakalászi travertint építőanyagként is értékesítették a Dravus (Dráva) folyótól délre. Aquincum művészi-stilisztikai hatása alatt fejlődött Dacia Superior kőfaragása, ahová még az itáliai és noricumi hatások is csak az alsó-pannoniai tartományszékhely kőfaragó művészei által átszűrve jutottak el. A Duna középfolyása mentén Aquincum nemcsak kulcsfontosságú katonai támaszpontnak, hanem regionális jelentőségű gazdasági és kereskedelmi központnak is számított. 

Aquincumban gyártott szarkofágláda a felső-moesiai Viminaciumból (Kostolactól keletre, SRB). Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Narodni Muzej Požarevac, Požarevac. (Fotó: © Narodni Muzej Požarevac – Ortolf Harl)

„Népünk hogy imádta e művészt!”
Aquincum, a tartomány kulturális és sportközpontja

A tartomány lakosságát mágnesként vonzotta a székhely, különösen a hadsereg, amely a fiatal férfiaknak életpályát és biztos megélhetést ígért. A segédcsapatokból leszerelt apák immár római polgárjoggal rendelkező fiait génjeik hajtották a legioba, de érkeztek vérbeli civilek is, Mursából (Eszék, HR) kifejezetten nagy számban. Mások a hadsereg közelségében a haszonszerzés lehetőségét ismerték fel, gyökerezzen az kézműves, kereskedelmi vállalkozásban, vagy a szórakoztató- és vendéglátóipar legkülönfélébb szolgáltatásaiban. 

A város kényelmi berendezései, termálvizei vagy a politikai vezetés által finanszírozott fesztiválok, gladiátorjátékok és állathajszák az idegenforgalmat is pörgették. Az aquincumi amfiteátrumok látogatóinak lakhely szerinti összetétele régészetileg nem kutatható, de írott és képi források tanúsága szerint a különböző települések lakói rendszeresen látogatták a földrajzilag akár nagyobb távolságra eső rendezvényeket is. Ezért a tudatos várostervezés az aquincumi amfiteátrumok befogadóképességét is az ager Aquincensis lakói, illetve a még távolabbról érkező vendégek várható számarányának figyelembevételével méretezhette. 

Aquincumi színházat (theatrum) vagy koncerttermet (odeum) hitelt érdemlő módon még nem sikerült azonosítani, bár Vitruvius szerint a várostervezéskor a színház helyének forum közeli kijelölése prioritást kellett, hogy élvezzen. Az egykori színházi élet vibrálása ugyanakkor a játszóhelyek régészeti azonosítása nélkül is bizonyított. Erről győz meg T. Flavius Secundus színházi súgó (monitor) felirata, amelyet a színjátszók egyesületének (collegium scaenicorum) védőistensége számára dedikált. A színházi világhoz kötődik az a terrakotta komikusmaszk is, amely a polgárváros keleti fazekastelepén látott napvilágot. 

Komikus maszk (modellje) Aquincum-polgárváros keleti (gázgyári) fazekastelepéről. Terrakotta, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Lakos Gábor)  

Minthogy a szóban forgó, nem csekély súlyú álarcnak sem felerősítése, sem szemkivágása nem megoldott, inkább modellként szolgálhatott a tényleges – vászonnal, fával és parókával dolgozó – maszkkészítőknek, mintsem kész színházi kellékként, de az sem zárható ki, hogy fogadalmi ajándéknak vagy belsőépítészei dekorációnak szánták. Ugyanezen a fazekastelepen színházi maszkformájú mécses készítéséhez használt pozitív modell is napvilágot látott, de Aquincumban a színházi maszkkal díszített antefixumok (kúpcserépsort lezáró égetett agyagelemek) is közkedveltségnek  örvendtek. Az ikonikus színházi kellék hétköznapi használati cikkeken történő szerepeltetése a teátrumok világát a gladiátorjátékok népszerűségéhez közelíti, egyúttal arról is tanúskodik, hogy Pannoniában a hallatlanul népszerű mimus-színház mellett a maszkos színpadi műfajok is élők maradtak.

„Ökörtől tanul szántani a tinó”
Aquincum: oktatási központ? 

Nehéz megmondani, hogy a kultúra és a szórakozási lehetőségek mellett az oktatás is vonzerőt gyakorolt-e a tartományi vagy akár határon túli fiatalságra. Pannoniai iskolákat forrásaink nem említenek, Aquincumban alapfokú oktatás ezzel együtt bizonyosan létezett. 

Egy Margit-szigeti lelőhelyű sírsztélétöredék felirata egy aquincumi scholasticust említ. Kr. u. 3. századi kontextusban a scholasticus kifejezés még hallgatót jelent, ez alapján Aquincumban magasabb szintű – grammatikai, retorikai – oktatás megléte feltételezhető. Ezt látszik megerősíteni a 18 éves korában elhunyt L. Septimius Fuscus scholasticus esete is, akit előkelő szülei a felső-pannoniai Mogetianából küldtek Aquincumba, jó eséllyel továbbtanulás céljából. Két aktív, jogi tevékenységet folytató személy ismert még a tartományközpontból: Sextus Lucanius causidicus (’bírósági szószóló’) és Aurelius Claudianus advocatus (’ügyvéd’). A bírósági szószólók és ügyvédek praxisa alapvetően szónoki végzettségükre támaszkodott, jogi ismeretekkel csak félszeg módon rendelkeztek. Amennyiben szerény jogi ismereteik végére jutottak, jogász végzettségű szakemberhez, pragmaticushoz (’jogtudós’) fordulhattak segítségért. Ilyen Aquincumban praktizáló pragmaticus lehetett Aurelius Eufimianus is, bár sírtáblájának olvasata legalábbis bizonytalan.

Mindezen személyek jelenléte ugyanakkor nem bizonyítja a szervezett, iskolai keretek között zajló grammatikai vagy retorikai, pláne jogi képzést. Amennyiben a scholasticus ténylegesen tanulói státuszt jelent, és nem ügyvédet, mint ahogyan a császárkor későbbi időszakában egyre gyakrabban tapasztalható, még mindig számolni kell a helyi magánoktatás lehetőségével egy tapasztalt szószóló vagy advocatus oldalán. Magasabb fokú, tényleges jogi – vagy orvosi – végzettség eléréséhez azonban bizonyos, hogy Pannonián kívüli iskolázottság szükségeltetett.

Táj, lélek, gondolkozásmód, érzelemhullámzás, érzékenység és érzékeny barbárság sajátos ötvözetéről ír Mészöly Miklós az Én Pannóniám előszavában. Az antológia egyben hommage Mészöly részéről az iránt a mértékadó szellemi tér iránt, amivé a táj kései lakói számára az egykori római provincia és kultúrája vált. Ez a tekintet a reneszánsz humanistái között született a kora újkor hajnalán, hogy aztán kísérőnk maradjon egészen napjainkig. A Vergiliustól származó és a humanizmus által gyakran idézett kép a Múzsák vándorlásáról, amennyiben a Múzsák egyfajta sajátos, egy meghatározott szellemi mércéhez igazodó szemléletmódot is kifejeznek, különösen találó. 

Janus Pannonius (1434–1472) választott nevével fejezte ki legnyilvánvalóbban elköteleződését Pannonia mellett. Ez a választott név önmagában is óriási poétikai bravúr, méltó a beszédes tömörségre törekvő epigrammaköltő tollára, hiszen tartalmazza Janus teljes hitvallását és ars poeticáját. Mit érthet meg mindebből a távoli utókor?

Az érzékeny csodagyermek korán szembesült olyan súlyos kérdésekkel, mint az identitás. Tizenhárom éves volt, amikor zseniális nagybátyja, Zrednai János – Antonio Bonfinitől kapott téves nevén Vitéz – az akkori Európa legmodernebb iskolájába, Guarino Veronese ferrarai magántanodájába küldte. A tudós főpap és államférfi ezzel egy kicsit saját álmait valósította meg. Zrednai ugyanis a humanizmus apostolaként nem csupán felismerte az Itália felől érkező új szellemi áramlat jelentőségét, hanem élete vezérelvévé tette, sőt, minden pénzét, befolyását, szervező tehetségét latba vetve próbálta meghonosítani e modern műveltség vívmányait Magyarországon. Itáliába azonban, ahova nagyon vágyott, soha nem jutott el.

Az ifjú Janus Ferrarában hamar kitűnt rendkívüli tehetségével, és ez természetesen kiválthatta iskolatársai féltékenységét és irigységét. Mindent megtettek, hogy valamiképpen fogást találjanak rajta. Gyenge pontja éppen a származása volt, hiszen Itáliából, különösen az antikvitás mámorában élő kora reneszánsz Itáliából tekintve a Magyar Királyság a barbár északon terült el. A mesés hyperboreusok éltek itt, akiknél Apollón isten a teleket szokta tölteni. A „barbár” szó, βάρβαρος, a görögök leleménye volt, ők hívták így azokat a népeket – utánozva az érthetetlen beszéd hangzását –, akik nem beszélték az ő nyelvület, kifejezve ezzel egyfajta kulturális fölényt is. A szó minősítő erejét az európai utókor egyhangúlag átvette. Az iskolatársak közül Janust jópáran barbárnak csúfolták, akinek balszerencséjére még édesanyját is Barbarának hívták. A támadások jellegére és mértékére a sértésekre visszavágó éles epigrammákból következtethetünk. Egy bizonyos itáliai nemes csemete, akit Janus csak malacként (gryllus, lat.) szólított meg, különösen bosszanthatta, mert tíz versből álló ciklussal vágott vissza neki.

Mordes, et patria pastum me dicis ab ursa,

tam durus videor, tam tibi, Grylle, ferus.

Pannonis ursa dedit lac nobis, Grylle, fatemur,

at non ursa tibi, sed lupa, Grylle, dedit. (Epigr. 39)

Megrágalmaztál, hogy medvetejen nevekedtem

otthon, Gryllus, mert, annyira vad vagyok én.

Hát jó, nősténymedve a dajkám: néked azonban

Gryllus, nem medve volt az anyád, de szuka. (Végh György fordítása)

A szüntelen védekezés mindenképpen önreflexióra késztethette az északról érkezett fiatalembert. Azt, hogy a származás kérdése valóban számított, s nem csak a gyermekek körében, tükrözi, hogy egy alkalommal Janus szeretett tanára, Guarino is így írt róla: gente Pannonicum, Italicum moribus. Azaz származására nézve pannoniai, viselkedésében itáliai. A mores tág jelentésmezőt fedő szó a latinban. Jelenthet erkölcsöket, szokást, jellemet, viselkedést, és mindezt együtt. Esetünkben éppen ez utóbbiról lehet szó, Guarino Janus teljes személyiségét, egész habitusát jellemzi, s így, egészében látja őt itáliainak. Fontos körülmény az is, hogy Guarino egy ajánlólevélben vetette ezt papírra, a tudós velencei patrícius, Francesco Barbaro figyelmébe ajánlotta a tehetséges ifjú költőt. Úgy tűnik, hogy a nyílt társadalmi érintkezés íratlan szabályai is megkövetelték a származásról hírt adó információt. Árulkodó, hogy Guarino a Pannonicus, azaz pannóniai jelzőt használja. Ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy maga is a humanisták kategóriáiban gondolkodik, akik számára a pannóniai korántsem hangzott rosszul. Az egyik legnagyobb közülük, Lorenzo Valla, aki a klasszikus, a középkorban rárakódott rétegektől megtisztított latin nyelv feltámasztásáért hirdetett harcot, úgy vélte, hogy azok az európai országok, ahova a latin nyelv kultúrát terjesztő hatása eljutott, nem lehetnek barbárok. Természetesen ez alapvetően az egykori Római Birodalom területét jelentette, s ebbe Pannonia is beletartozott. Valla így ír nagy műve, a megtisztított latin kézikönyvének szánt Elegantiae előszavában: A miénk Itália, a miénk Gallia, a miénk Hispania, Germania, Pannonia, Dalmatia, Illyricum és sok más náció. Ahol ugyanis jelen van a Római Birodalom, ott mindenütt a római nyelv uralkodik. Igen, Valla jelen időben fogalmaz: ahol jelen van a Római Birodalom. A humanisták ezt a kettős realitást élték, a kulturális értelemben vett birodalom az ő szemükben kézzelfogható valóság volt.

De térjünk vissza újra Guarino Janusról adott jellemzésének második eleméhez: viselkedés- és gondolkodásmódjában itáliai. Ez a tömör összegzés a humanista Francesco Barbaro számára nem csak azt jelentette, hogy a figyelmébe ajánlott ifjú képes a helyi kultúra szabályai szerint mozogni, hanem azt is, hogy „közénk való”, tagja a humanisták akkor még nem annyira kiterjedt családjának, ő is az új műveltség beavatottja. Guarino még az alábbiakat is hozzáteszi, mintegy érvként velős összegző megállapítása mellett: a fiatalember csodálatos, sőt bámulatos műveltségű (doctrina mirandum, immo vero stupendum).

A nagy Guarino legkisebb fia, Battista, aki Janus iskolatársa és közeli barátja volt, és aki később átvette apjától a ferrarai iskola vezetését, az egykori iskolai támadások alaphelyzetére építve védte meg sok-sok évvel később barátját, vagy, ha úgy tetszik, ebből az alaphelyzetből kiindulva alkotott Janus-laudációt. Egyik levelében ugyanis arról ír, hogy egy bizonyos Petrus – aki kitalált személy is lehet – pusztán származása miatt barbárnak nevezte az általa nem is ismert költőt. Battista ezt használja ki, és mutatja be részletesen portréját, megalkotva ezzel a Janus-kutatás egyik legfontosabb forrását. Kijelenti, hogy az itáliaiak is boldogan lennének annyira barbárok, mint amennyire ő az.

Így látták Janust Itáliából szemlélve. De hogyan tekinthetett ő saját magára? A Hungarus fogalomról gyakran szó esik régi művelődéstörténetünk kontextusában. A Magyar Királyság alattvalói önmagukat Hungarusként nevezték meg azokban az esetekben, amikor származásuk felől kérdezték őket. Ugyanis elsősorban nem a vérségi származás határozta meg az identitást, hanem a politikai alakulathoz való tartozás. Janus sem vér szerint volt „magyar”, egy szlavóniai kisnemesi családból származott, amely az ő születésének idejére azonban már rég elmagyarosodott. A család ugyanis generációk óta aktív szerepet vállalt a vármegye jogi adminisztrációjában, amely tevékenység során nemcsak a latin, hanem a magyar nyelvet is használták. Valószínűleg Janus is Hungarusként határozta meg önmagát, Hungarus-tudattal érkezett Itáliába.

Azt se felejtsük el, hogy az indulás idejére nagybátyja már „telebeszélhette a fejét” a humanisták vezérelveivel, s Itália földjére lépve lelkének terein már a Római Birodalomban járhatott. Jócskán érzékenyítve lehetett tehát. Árulkodó e tekintetben, hogy Zrednai antik szerzők műveit tartalmazó kódexeiben rendszerint bejelölte a Pannóniáról szóló részeket, a margón feltüntetve a „Pannonia” szót.

Mindennek fényében nagyon érzékenyen érinthette Janust, hogy barbárnak csúfolták, s valószínűleg arra ösztökélte, hogy mindenáron bizonyítsa az ellenkezőjét. Talán nem utolsó sorban ennek a bizonyításvágynak köszönhetjük azt a nagy költőt, akivé vált, s akiről egyik jeles 16. századi kiadója, a német Beatus Rhenanus így írt: én legalább olyan szívesen olvasom Erasmust és Janust […], mint Vergiliust és Cicerót. Beatus Rhenanus ezzel a legmagasabbra értékelte őt, a korszak irodalmi kánonjának csúcsszerzői mellett, velük egyenrangúként jelölve ki helyét.

Választott nevének második elemével a költő tehát mindenekelőtt szellemi hovatartozását fejezte ki, s egyben földrajzi származására is utalt, nem rejtve el, nem tagadva meg azt. Nevének első tagja pedig, amelyet a kétarcú Janus istentől, a kezdet és a vég őrzőjétől kölcsönzött, aki a régire és az újra egyaránt tekint, tovább árnyalja e szellemi identitást. A név, így együtt immár teljes ars poetica, költőnk az a művelt pannóniai, aki a régiből újat teremt. Nem más ez, mint a humanista költészet legalapvetőbb elve és eszméje, olyan esztétikai vezérelv, egyben célkitűzés, amelyet csak kevesek tudtak maradéktalanul megvalósítani, és tudták újjá formálni poézisük alkímiájával a régit. Janus Pannonius azon kiválasztottak egyike volt, akiknek sikerült.

Hazatérve Pannoniába személyiségét, tehetségét, ezt az új költészetet hazája szolgálatába állította. Az öntudatos humanista költő büszkesége csendül fel egyik leghíresebb epigrammájában, a Pannonia dicséretében:

Quod legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,

nunc e Pannonia carmina missa legit.

Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior,

nobilis ingenio, patria, facta meo. (Epigr. 45)

Eddig Itália adta, mit olvashattak a népek,

s most olvassa viszont Pannoniánk dalait.

Bíz’ nagy dics nekem ez, de nagyobb a hazámnak,

kit híressé tett váteszi géniuszom. (Török László fordítása)

Saját sírfeliratában, amelyet egyik verse végére maga fogalmazott, szintén ebben látja életének lényegét:

Hic situs est Ianus patrium qui primus ad Istrum

duxit laurigeras ex Helicone deas. (Eleg. 29, 117–118)

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először

jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. (Kálnoky László fordítása)

Janus epigrammáiban Martialisszá, helyenként Catullusszá válik, máshol Vergilius vagy éppen Ovidius lép elénk. Költői mivolta vált igazi identitásává, személyiségének egzisztenciális centrumává. Bár vágyott mindarra, amit az értő hallgatóságtól kaphatott, végső soron mindegy volt neki, hogy van-e közönsége, hallja-e valaki. Egyik nehézkes és bosszantó klerikus beosztottja, Vitus érzékeny pontjára tapintott, felvetve, minek ír, ha nincs közönsége. Janus így vágott vissza: a Múzsáknak és magamnak dalolok. (… Musis et mihi, Vite, cano. Epigr. 391) Azt akarta, hogy halála után lelkének ez a minősége, költői mivolta legyen az, ami nem enyészik el: a platonizmus gondolatvilágán belül, a lélekvándorlás jegyében lelke költözzék méhbe vagy hattyúba – írja Saját lelkéhez című elégiájában. Mindkét állat a költő szimbóluma.

Nagyon nehéz volt visszatérnie abba a Pannoniába, ahol a Vitus által vázolt állapotok fogadták. Hiányzott a termékenyítően pezsgő városi élet, amelyből epigrammái táplálkoztak, az értő közönség, s mindehhez társult az egyre nehezebbé váló politikai szerep kancelláriai és háborús szolgálatai közben. Így ír barátjának, Galeotto Marziónak:

Haec tibi Pannonicis epigrammata mittit ab oris

inter Hyperboreas maximus Hister aquas.

Nec te mirari nimium, Galeotte, decebit,

esse videbuntur vix mea si qua tibi.

Scilicet ingenio multum locus addit et aufert,

inter et est, sub quo sidere carmen eat.

In Latiis scripsi fortasse Latinius oris,

at nunc barbarico barbara in orbe crepo.

Hic Maro ponatur, lyra fiet rauca Maronis;

huc Cicero veniat, mutus erit Cicero. (Epigr. 377)

(…)

Ezt a néhány epigrammát néked Pannoniából

a Duna küldi, a Föld északi főfolyama.

Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek,

jó Galeottóm, hát meg ne lepődj emiatt.

Mert ad a hely, de el is vesz a szellemtől – ki tagadná?

S látszik a versen, hogy merre, hol is született.

Rég a latin környék latinabbá tette a versem,

barbár táj barbár szóra kapatja a szám.

Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;

vagy Cicerót; itt elnémul Cicero. (Csorba Győző fordítása)

A valódi Pannóniában nem igazán vannak itáliai értelemben vett városok. Egyetlen magyar város jelenik meg kulturális térként környezetében, Várad. Sugárzóan szép költeménye, a Búcsú Váradtól Jankovits László értelmezése szerint annak a negatív képnek a pozitív „visszája” is lehet, amelyet a művelt Mediterraneum évezredek óta északnak tulajdonított. A vers lüktető, buzdító refrénjét – Fel hát, az útra, társaim siessünk! – kontextusunkban akár így is értelmezhetjük: vigyük ezt a ragyogást, ezt a szellemi élénkségét, amit ez a város képvisel, a Dunához, azaz az ország szívébe, legyen ez legfőbb jellemzőnk.

Költői ereje azonban, még ha keveset is ír, nem fogyatkozik, sőt. Már itthon születnek csodálatos elégiái, amelyekben az érett költő szólal meg, aki az antikok költészetével és eszköztárával dolgozik, mégis önálló költészetet teremt, saját hangján alkot. A dunántúli mandulafácskáról szóló epigramma éppen azt a diadalt ünnepli – miként Jankovits László a korábbival gyökeresen ellenkező értelmezésében felvetette –, hogy művészete a nehéz körülmények közepette, azok ellenére is virágzik:

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,

nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,

quod fortunatis esset mirabile in arvis,

nedum in Pannoniae frigidiore solo,

audax per gelidos en floret amygdala menses,

tristior et veris germina fundit hiems.

Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes

odisti iam post Demophoonta moras? (Epigr. 389)

Tiryns sarja ilyet sose látott Hesperiseknél,

Ithaca hős ura sem Alcinous szigetén,

még ama boldog, távoli réteken is csoda lenne,

nemhogy Pannonia durva, rideg talaján:

íme dacolva fagyokkal a mandula most kivirágzik,

és a kemény-zord tél nyitja tavasz-rügyeit.

Phyllis, várnod a fecskét kellett, vagy te gyülölsz már

minden várakozást Demophoonod után? (Török László fordítása)

Pannonia Janus szemében tehát kettős: az antikvitás műveltségével átitatott szellemi tér, a dicsőséges, ahol már otthonra leltek neki köszönhetően a Múzsák, egyben pedig negatív háttérként pozícionálódó valóság, melynek ellenére születtek meg sikerei. Utolsó versében, hattyúdalában így szólt egy ifjú költőhöz:

Turbidi me sors miseranda regni

tristibus curis tenet involutum,

nec sinit dulces meminisse rhythmos

me[traque Phoe]bus. (Epigr. 453)

Engem a balsors viharos hazámnak

sűrű gondjával rabul ejt, behálóz,

elszakít Phoebus gyönyörű dalától

verseitől is. 

(Jelenits István fordítása)

A versek forrása:

Janus Pannonius epigrammái latinul és magyarul. A jegyzeteket írta és a fordításokat gondozta Török László. A latin szöveget sajtó alá rendezte Mayer Gyula. (Piliscsaba: MCA Collegium Professorum Hungarorum, 2025).

Iani Pannonii Opera quae manserunt omnia. Volumen II. Elegiae, ed. Iulius Mayer, similia add. Ladislaus Török (Budapest: Balassi Kiadó, 2014).

A Római Birodalom határ- és védőszakasza – a limes – az i.sz.1-5. század között a barbár támadások ellen épült. A több ezer kilométer hosszú, három kontinensre kiterjedő, egyetlen nagy egységet képező határvédelmi rendszer az egyik legjelentősebb építészeti, kulturális örökségünk. A kilencvenes évek vége óta folyamatosan felmerül a kérdés, hogy ennek egyes szakaszai, s egyszer majd a teljes, 6000 kilométer hosszú limes az UNESCO örökségvédelme alá kerüljön.

1987-ben a Hadrianus fallal megkezdődött világörökségi listára történő felvétel. Az egykori Pannonia védelmét a Duna (Ripa Pannonica) adta, amely az egyik legjobban feltárt és dokumentált része az egykor volt birodalom határának. Jelenleg az UNESCO világörökségi listájára a Frontiers of the Roman Empire projekt keretében a Hadrianus- és Antoninus-fal, a felső- és alsó-germániai és raetiai, az alsó-rajnai szakasz, a dunai limes nyugati szegmense, valamint a dáciai limes kerültek.

Bár Magyarország kétszer is nevezett a világörökségi védelemre, felvétele a mai napig nem történt meg. 

Ennek a történetét követjük nyomon. De előbb nézzük meg a magyarországi limeskutatás előzményeit.                                                                 

Ennek az egyik meghatározó kutatóját, Dr. Visy Zsolt régészprofesszort kérdeztük, aki a „dunai limes magyarországi szakasza” világörökségi várományos helyszín világörökség jegyzékébe történő jelölésével és a Hajógyári-szigeten fekvő helytartói palota bemutatásával összefüggő feladatok koordinációjáért felelős miniszteri biztos volt 2016–2019 között. Mint mondja, „a magyarországi limes nagy hagyományokra tekint vissza”, római koros régészként már egyetemi tanulmányai alatt katonai, hadászati szempontból koncentrált a hazai limesszakaszra. Első ásatását az egykori Intercisa (Dunaújváros) területén vezette. Az 1960-as években, mint mondja, „a kutatás még Budapest-centrikus volt, a kivételt akkoriban csak Szőny és Dunaújváros jelentették.” „Az intercisai kutatásaim alapján érett meg bennem a gondolat, hogy össze kellene foglalni az egész magyarországi limes-vonalra vonatkozó ismereteinket.”

Kezdetekben – mint mondja – „erre alig volt lehetőség, egy lyukkarton-kódos módszert alakítottam ki a limes- topográfia összeállítására”. Ebből nőtt ki kezdeményezésére a Corpus limitum imperii Romani, egy nemzetközi akadémiai tudományos program (az Union Académique Internationale 80. kutatási programja), amelynek az a célja, hogy az egész Római Birodalom limesanyagát egyetlen adatrendszerben dolgozzák fel. Ezzel párhuzamosan kezdte el a légi-régészeti kutatást a hetvenes évek közepén. Később hatalmas anyagot gyűjtött össze a már meglévő régi felvételekből. E tekintetben óriási előrelépést jelentett, amikor a vezetésével létrejött a Pécsi Légirégészeti Téka (1993), amely légi felvételekkel pontosította az addigi limeskutatást. „A fotók segítségével szinte a teljes Duna-menti limesvonalat, annak pontos nyomvonalát sikerült meghatározni”  – mondja. Ez egyre közelebb vitte az ügyet ahhoz, hogy a limes világörökségi listára kerüljön.

De nézzük az előzményeket! A hetvenes években a Nílus vízlépcsőjének a megépítése során nagy lelőhelyek (pl. Asszuán) kerültek víz alá. 

A Világörökségi Program megszületése

Ezek a problémák késztették arra az UNESCO-t, hogy létrehozzák a Világörökségi Programot 1972-ben, így került fel szinte elsők között a listára a Hadrianus-fal, amely több mint húsz évig egyedüli limesemlék volt. „A kilencvenes évek legvégén elindult egy mozgalom, amely már velem függött össze. Így a műemlékvédelem is a felügyeletem alá tartozott” – mondja. (Ekkor nevezték ki Visyt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium helyettes államtitkárának – a szerk. ) Ekkor már komolyan foglalkoztatta, hogy a magyarországi limes-szakaszt is világörökséggé nyilvánítsák. Ezzel egyidőben Magyarország a Világörökségi Bizottság tagja lett (1998–2000).   „Delegáció-vezetőként »a nemzetközi porondon« is megjelentem” – mondja Visy. E minőségében javasolta, hogy a római limes egyetlen világörökségi helyszín legyen. Így született meg 2004-ben a Frontiers of the Roman Empire Világörökségi helyszín, ahová bármely ország a saját limes-területét nevezhette, ami 2008-ban már három helyszínnel (Hadrianus-fal, felső-germániai és raetiai limes, Antoninus-fal) rendelkezett.

„Egy limes-világörökségi nevezési anyag a szlovákokkal együtt már 2011-ben elkészült.

Ez lett volna a negyedik limes-helyszín a világörökségi listán, de gazdasági, pénzügyi okokból ekkor nem került sor a nevezési pályázat benyújtására.”

2012-ben az ICOMOS javaslatára „megváltoztak a játékszabályok”, az addigi országhatárok helyett provinciai-határokat, szerves földrajzi egységek együttes jelentkezését írták elő. Erre született a terv, hogy a limes négy országa, a szlovákok, osztrákok, németek és magyarok együttesen nyújtsák be a pályázatot  saját dunai limes-szakaszukra. „Igen ám, de az ICOMOS ragaszkodott volna ahhoz, hogy a teljes dunai szakasz – nyolc ország – együtt dolgozza ki a nevezését. A gondot az jelentette, hogy a déli szakasz országai még el sem kezdték a munkát” – emlékszik vissza Visy Zsolt. Politikai visszhangja is lett az ügynek, a déli országok „azzal vádoltak meg bennünket, hogy bele akarjuk taposni őket ismét a Balkánba” – mondja.   Végül 2017 januárjában az a megállapodás született, hogy a nyolc ország egy helyszínként, de két lépcsőben kéri a felvételét az örökségvédelmi listára. A Dunai limes nyugati szegmensére vonatkozó nevezést végül  2018-ban nyújtotta be a magyar állam négy ország nevében. „A világörökségi nevezésnek nem gátja, ha egy objektum nem látszik a felszínen, de tudományosan igazoltnak kell lennie” – emeli ki Visy Zsolt. Így azután a benyújtott dokumentáció számos olyan helyszínt tartalmazott, amely ásatással, légifelvétellel vagy más módon igazolt, de nem látszik. Beemelésük azért volt fontos, hogy biztosítva legyen az osztrák–horvát határ közötti folytonosság. 

Az aquincumi szál 

Így jött a képbe a később annyi problémát jelentő aquincumi helytartói palota, mert a magyar kormány néhány hónappal a döntés előtt váratlanul törölte azt a nevezési listából. Óriási sajtóvisszhangot kapott, hogy az Orbán Viktor által aláírt rendelet (1288/2019. (V. 17.) Korm. határozat) minden indoklás nélkül vette ki Aquincum egyik legfontosabb helyszínét. A sajtó, bár próbált magyarázatokat találni a miértre, választ nem kapott. A Magyar Nemzet kormányzati forrásra hivatkozva arról írt, „a világörökségi minősítés Hadrianus palotájának korhű helyreállítását lehetetlenné tenné.” (MN, 2019. 05. 21). Ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy egyetlen, a már jelölésben részt vevő helyszín kivétele miatt a közösen nevező országok is bukják a pályázatot. Visy szakmai érvekkel alátámasztva próbálta „visszacsinálni” a döntést, és a négy ország szakmai képviselete egy levelet is megfogalmazott a miniszterelnöknek, hogy tegye vissza a pályázatba a palotát. A válasz erre az volt, hogy azonnali hatállyal megszüntették miniszteri biztosi kinevezését.

Nem tudjuk, miért 

Hogy valójában miért áldozták be a projektet, s miért volt zavaró tényező a palota, arra többféle elképzelés is napvilágot látott. Korábban terv született, hogy a palotához tartozó egyéb épületeket is feltárják. Ekkorra, visszavásárolva az izraeli befektetőktől, a terület állami tulajdon lett.

A magas árvízszint a komplexum egy részét elfedi, ami megnehezíti a helyreállítást, bár erre is született kivitelezési terv.

De valójában miért vették ki az objektumot? Visy Zsolt szakmai érvekkel támasztotta alá, nincs hiteles forrás arra, hogy milyen volt, ezért nem szabad rekonstruálni a palotát. Ha ez megtörténne, nem felelne meg a világörökségi elvárásoknak. Az, hogy a másodszori pályázásnál 2020-ban a covid miatt elmaradt a világörökségi bizottsági ülés, „ óriási tragédiája a limes ügynek – mondja –, mert akkor még nem volt tiltás, világörökségi rangot kapott volna”. 2021-ben, ismét a döntés előtt nem sokkal, Magyarország akkor már az egész pályázatát visszavonta. Azóta csend van, illetve készült egy lista, amelyben már szinte csak a látható objektumok maradtak benne. „De ebben már nem vettem részt. ICOMOS- tagként véleményeznünk kellett az anyagot, amiben amellett érveltünk, hogy az eredetit, vagy annak minimális változtatását nyújtsák be. Válasz még nem érkezett, de azért látok arra reményt, hogy ez valamikor megvalósulhat, hiszen az európai limes nagy része már világörökségi helyszín.”

Wollák Katalin régész korábban tíz évig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal régészeti főfelügyelője volt, ennek megszűntével a Forster Központ főmunkatársaként világörökségi és nemzetközi ügyekkel foglalkozott. 2013-ban így képviselte a központot a Magyar Limes Szövetség konferenciáján. „Addigra már – mint mondja – lezajlott az a nemzetközi projekt, aminek keretében 2011-ben elkészült egy előnevezési dokumentáció a Ripa Pannonica, vagyis a magyar szakasz helyszíneinek világörökségi nevezése céljából. A 2011-ben megalkotott hazai világörökségi törvény szerint számos limeslelőhelyet, amelyek a korábbi nemzetközi védelmi elvárásoknak megfeleltek, védési eljárás keretében védetté kellett nyilvánítani.” Hogy ez mit jelent? A tudományos jelentőség elismerése mellett fokozottabb védelmet, főleg a beruházások elleni pusztulástól.

Problémát jelentett, mint mondja,  hogy számos helyszínen megváltoztak a tulajdonosi viszonyok, a védettséget élvező területek nagy számban magántulajdonosi kézben voltak, de minden érintett tulajdonossal egyeztetés zajlott.

Itt jön be ismét a képbe a Hadrianus helytartó palota. „Sajnos az, hogy a kormányzat a helytartói palotát kiveszi a nevezésből, nagyon későn, az UNESCO- döntés előtt néhány héttel derült ki, amikor már mindenki számára úgy tűnt, a nevezés rendben van” – mondja. „Hogy miért vették ki, arról hivatalos dokumentum soha nem született, de azt gondolom, kormányzati szinten arra jutottak, hogy azok a nagyívű elképzelések, amelyeket a Hajógyári-szigetre terveztek, illetve, ahogy a palotát rekonstruálni kívánták, azt egy világörökségi helyszínen abban a formában nem lehetne megvalósítani. Született ugyan egy nagyon átgondolt, kidolgozott Óbudai-sziget hasznosítási program, amely világosan megfogalmazta, ahhoz, hogy a szigeten bármilyen érdemi fejlesztést lehessen csinálni, milliárdos nagyságú árvízvédelmi munkákat kell végezni. A közel száz helyiségből álló palota rekonstruálása előtt ennek az összegnek a nagy részét a palota árvízvédelmére kellene fordítani” – mondja. 

A történet vége

A Világörökségi Bizottság bakui ülésén 2019 nyarán a magyar helyszín visszavonása miatt a Bizottság a nevezést átdolgozásra visszaadta a négy országnak, Visy Zsoltot pedig menesztették, mivel – bár a leghitelesebb szakmai érvrendszer mentén – de a kormánnyal szemben foglalt állást. Ő ilyen ember, aki ezt vállalta” – teszi hozzá. Hogy Magyarország újra pályázhatott, többek között annak köszönhető, hogy mindkettőjüknek kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatai vannak, illetve hogy a Dunai Limes bajor–osztrák–szlovák–magyar szakasza olyan jelentős egyetemes kulturális örökséget képvisel a helytartói palota nélkül is, ami esélyt adott a pályázat átdolgozására. „Akkor azt gondoltuk, kivédtük a legerősebb támadási felületet, és más probléma már nem merülhet fel” – emlékszik.  Így került sor a második, átdolgozott, ún. konszolidált nevezés elkészítésére 2019-ben, majd benyújtására 2020 januárjában, amelyet a pozitív ICOMOS-vélemény ellenére a COVID járvány miatt a Világörökségi Bizottság nem tárgyalt. Akkor jöttek az újabb problémák: bizonyos beruházók, ingatlan-tulajdonosok, politikusok mint az örökségvédelemi területek érintettjei, ki akartak kerülni a listáról. Bár a kormányzat felállította a limesgondnokságot, haladtak a turisztikai fejlesztési programok, nem volt egyértelmű, hogy a kormányzati szándék megváltozott. 2021-ben másodszor kaszálták el a nevezést. Hogy a kormányzati szereplők, a szándék változott-e meg,  azt Wollák Katalin így összegzi: „az akkori helyettes államtitkár és főosztályvezető ellene voltak a projektnek, azt kommunikálták a nemzetközi szcénában, hogy a magyar szakma bevárná a Duna-limes déli országait a nevezés benyújtásával, amiből egy szó sem igaz.” Végül a felelős miniszter erre az információra alapozva vonta vissza a teljes magyar szakaszt a közös nevezésből. 2021 nyarán az UNESCO azt a döntést hozta, hogy a magyarországi helyszínek nélkül a dunai-limes másik három országának római határszakasza felkerült a világörökségi listára.

Hogy van- e remény egy következő nevezésre? Folyamatosan változnak a kormányzati szereplők, nehéz követni, ki mit képvisel a témában. Ugyanakkor Wollákot, mint örökségvédelmi szakembert, meghívják a témában egyeztetésre. Jelenleg hat megye múzeumait vonták be a folyamatba, s a cél, hogy az ő szakembereik által hitelesített lelőhely-állomány kerüljön újabb nevezésre. „Én azt hallom egy éve, hogy a kormányzat nincs ez ellen…”  – mondja. 

Misztériumvallások az ókorban

Jupiter, Juno, Minerva. A három római fő istenalak nevét a legtöbben fel tudjuk idézni, és általában azt is tudni szoktuk, hogy az antik világban – úgy a görög, mint a római kultúrában – az emberek több istent tiszteltek, szinte minden tevékenységnek, foglalkozásnak, érzelemnek megvolt a maga hivatalos védőistensége. A hagyományos vallás isteneinek létezésében az ókori ember nem feltétlenül hitt, azonban félelemből, hivatalból, hagyománytiszteletből vagy éppen babonából rendszeresen – és nagyon szabálykövető módon – áldozatot mutatott be nekik, tiszteletükre oltárt állított. A római korban a hivatalos vallás mellett birodalomszerte számos kisebb kultusz – ezek zömét ma inkább szektának neveznénk –, illetve egyéb vallási irányzat létezett. Az ún. kis vallások zömét eseti „igények” (pl. katonaság), politikai (pl. császári akarat) vagy gazdasági és társadalmi változások (pl. elszegényedés, járványok) hívhatták életre. 

Némelyikük viszonylag hosszan, akár több száz évig is élő vallás maradt, majd jelentős részüket a kereszténység térnyerésével tudatosan felszámolták.

Persze sok olyan kisebb vallás, isten és istennő is létezett, akikről nevükön kívül szinte semmit, vagy csak elenyészően keveset tud a régészeti-történeti kutatás. Ennek egyik oka lehet, hogy az adott istenség kultusza titkos volt, a beavatott tagok nem beszélhettek róla, így vele kapcsolatban kevés korabeli (vagy későbbi) írott forrás maradt fenn, emiatt leginkább csak régészeti leletekre lehet támaszkodni (pl. Mithras-kultusz).

A „kisvallások” egyik közös jellemzője, hogy gyakorlásuk kisebb, testvériségre épülő közösségekben zajlott. Másik jellegzetességük a megváltás-jelleg, az üdvösség ígérete, amely szerint az egyén – sorsát legyőzve – elnyerheti az örök és tökéletes életet. Szintén közös vonás a fokozatos beavatási szertartás, amelynek során a jelölt különböző stációkon áthaladva éri el a teljes azonosulást az adott vallás istenségével. Sajnos, az írott és a régészeti források töredékessége és a kultuszok titkos jellege miatt ezek a folyamatok ma (még) nehezen rekonstruálhatók, bár az utóbbi évtizedekben – elsősorban a megszaporodott régészeti feltárásoknak köszönhetően – a kultusztevékenység jó pár mozzanatával már tisztában vagyunk. A következőkben elsősorban a Római Birodalom olyan kisebb vallási közösségeivel, irányzataival ismerkedünk meg, amelyek régészeti hagyatéka előkerült Aquincum település-komplexumának területéről is. 

A Mithras-kultusz

A Mithras-kultusz a legismertebb misztériumvallás a római kori Pannonia, sőt Aquincum település-együttesének területén is. Népszerűségét mutatja, hogy csak az alsó-pannoniai helytartói központban a Kr. u. 2–3. század fordulóján hat, Mithras isten kultuszához köthető, kisebb – részben domboldalakba vágott, barlangokat imitáló – templom maradt fenn. A kizárólag férfiak számára elérhető, titkos kultuszról kevés korabeli írásos emlék maradt ránk, ám ezek egy része, így az ókeresztény szerzők – Tertullianus, Szent Jeromos – beszámolói érthető okokból nem festenek túl pozitív képet az akkor még konkurenciának számító kisvallásról. A mindennapi vallásgyakorlásról a régészetileg kutatott szentélyek tanúskodnak, különösen az aquincumi polgárvárosban feltárt, szokatlanul nagy méretű „Symphorus”-mithraeum, amelyben a ceremóniák során használt tárgyak (miniatűr oltárok, festett kőgolyók – ezen utóbbiak valószínűleg a földgolyót/ bolygókat szimbolizálták) mellett a banketteken használt edények töredékei is nagy számban maradtak ránk. A vallás főistene, Mithras, bár egyesítette magában az indiai eredetű Mitra perzsa és hellénisztikus hatások alatt formálódó alakjának jellemvonásait, mégis tipikusan római istenség, aki a Kr. u. 1. században indult hódító útjára Róma, illetve Dalmatia tartomány felől, és elsősorban a katonaság körében lett népszerű a vallás fent említett megváltás-jellege miatt.

A jó és rossz ellentétpárján alapuló „szektáról” van tehát szó, ahol Mithras a sötétség legyőzésével elhozza a fényt az emberiség számára.

Az istenség életútját és tetteit falfestmények és szintén festett kő domborművek mutatták be a szentélyekben, amelyek közül leggyakoribb a bikát (=sötétség) legyőző, köpenyes isten alakja, segítőjével, a kutyával és néhány egyéb állattal (skorpió, kígyó). A napfelkeltét és a napnyugtát (vagy az életet és a halált) szimbolizáló, lefelé és felfelé tartott fáklyával ábrázolt két kisebb fríg sapkás alak, Cautes és Cautopates is rendszeres kísérői a bikaölő Mithras-szoborcsoportnak. A részleteiben ma sem teljesen ismert, hét stáción átvezető beavatási szertartás – amely bankettel, lakomával zárult – egyes állomásai bolygókhoz és csillagképekhez kötődtek, a folyamat vége pedig a beavatás és az istenséggel történő egyesülés volt. A római császárkor első három évszázadában igen népszerű kisvallás a nagy rivális kereszténység térnyerésével fokozatosan veszített jelentőségéből, majd a Kr. u. 4. század folyamán teljesen eltűnt, a mithraikus közösségek szétszóródtak, a kultuszhelyeket elhagyták (egy részüket vélhetően le is rombolták). 

Sol, a napisten vallása

A gyakorta Mithrasszal is összefüggésbe hozott napisten, Sol Invictus (’Győzhetetlen Nap’) kultusza Rómában már a legősibb idők óta létezett, igazán elterjedtté azonban csak a Kr. u. 3. század elejétől válik, a Severus-dinasztia tagjának, a híres-hírhedt Elagabalus (Heliogabalus) császárnak (Kr. u. 218–222) köszönhetően, aki önmagát a napistennel azonosítva megpróbálta a keleti alapokon álló El-Gabal kultuszvariációt  államvallássá tenni. A sok szempontból deviáns (passzív homoszexuális és vallási megszállott) és igen népszerűtlen uralkodó erőszakos halálával a kisvallás egy időre háttérbe szorult, de mintegy 50 évvel később, Kr. u. 274-ben Aurelianus császár (Kr. u. 270–275) már sikeresen államvallássá emelte. A kultusz népszerűségét mutatja, hogy még I. (Nagy) Constantinus (Kr. u. 306–337) is a vallás híve volt (elsősorban propagandisztikus okokból), sőt őt tekinthetjük a kultusz utolsó főpapjának is. A vallás társadalmi beágyazottságára jellemző, hogy I. Leó pápa (Kr. u. 440–461) még a Kr. u. 5. század közepén is arra panaszkodott, hogy a hívek a vasárnapi misére menet Sol istennek is fejet hajtottak a templom lépcsőjén.  Bár a kultusznak egyelőre sem Aquincumból, sem a provincia más részéről nincs régészetileg megfogható nyoma (épület vagy berendezési tárgyak formájában), a Sol istennek szentelt feliratos oltárkövek mégis arról tanúskodnak, hogy a limes menti régióban népszerű istenségnek számított.

Dionüszosz: a legnépszerűbb kultusz

A hellenizmus (Kr. e. 4. – 1. század) és a római kor egyik igen népszerű – ha nem a legnépszerűbb – kultusza Dionüszosz (Bacchus) istenhez kapcsolódott. Az itt is titkos beavatási szertartásokkal bíró vallás síron túli boldogságot ígért az isten követőinek, akik jellemzően barlangokban vagy ilyen formára kialakított kis szentélyekben gyűlhettek össze. A rituális lakomából és szent táncokból álló szertartás  központi eleme az isten nemi szervének (phallos) szimbolikus felmutatása volt, amely vallásos cselekedetként a halál felett győzedelmeskedő istent jelképezte. A kultusznak voltak nyilvános eseményei, mint például a szüreti felvonulások, amelyeket az istennek ajánlottak. Noha konkrétan az istenhez köthető szentélyek, templomok még nem ismertek Aquincumból vagy a provincia más településéről, számos régészeti lelet jelzi a vallás népszerűségét:

az ún. csillaghegyi kocsi képprogramja egyértelműen utal az egykori tulajdonos ilyen irányú kötődésére, de mozaik és szobrászati emlék is tanúskodik a kultusz népszerűségéről.

Iuppiter Dolichenus, az „álkeleti” istenség

A sémi Baal-Hadad isten római verziójaként „újraálmodott” és Iuppiter egyik variánsaként tisztelt isten kultusza – a többi misztériumvalláshoz hasonlóan – titkos volt, tagjai beavatási procedúrán keresztül nyerhettek befogadást. Az istenség nevét az Eufrátesz folyó melletti Doliche városának kultusz- és zarándokhelyéből képezték, és valójában egy keletiesen egzotikus színezetű, ám alapvetően római istenről lehetett szó. Ahogy Mithras vagy Ízisz kultuszáról, erről a vallásról is nagyon kevés hiteles információval rendelkezünk. A régészek és vallástörténészek ebben az esetben is főként régészeti leletekre és korabeli feliratos emlékekre támaszkodhatnak a kutatás során. A Kr. u. 2. századtól főként a katonaság körében elterjedt kultusz a Kr. u. 3. század elejére válik igazán népszerűvé, bár maga a vallás egyrészt rövid életűnek bizonyult, másrészt soha nem lett annyira populáris, mint akár Dionüszosz/Bacchus vagy Mithras kultusza. Iuppiter Dolichenus-templom Pannoniából ismert, Aquincumból azonban egyelőre csak feliratok árulkodnak a titkos kultusz egykori jelenlétéről.

Ízisz és az egyiptomi kultuszok

Az egyiptomi istennő Szerapisszal és Ozirisszel összekapcsolódó kultusza a Kr. e. 2. századtól indult hódító útjára, és viszonylag gyorsan érte el Rómát, majd terjedt tovább a provinciákban is. Ezt a vallást kettősség jellemezte: egyfelől titkos beavatási szertartás által lehetett csak taggá válni, amely folyamat eredményeként a beavatandó leszállt az alvilágba, majd végül azonosult Ozirisz-Rével, vagy Hórusszal. A kultusznak ugyanakkor voltak nyilvános ünnepei és napi istentiszteletei is. A nyilvános ünnepen megelevenedett Ízisz és Ozirisz mítoszának néhány eleme, például a tavaszi hajózási szezont megnyitó Navigium (Ízisz Bárkája) ünnepség, vagy a megölt és feldarabolt Ozirisz keresését szimbolizáló sorozat.

Ez utóbbi késő ősszel zajlott háromnapos böjttel és siratással, majd az isten testrészeinek megtalálásával és összeillesztésével, azaz feltámadásának ünneplésével zárult.

A misztériumvallás nagy népszerűségét és hosszú élettartamát jelzi, hogy később a kereszténység is sok elemet átvett belőle (ahogy a Mithras-kultuszból is). Az Ízisz-kultusz templomát Pannoniában eddig mindössze Savariában sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani, ahol grandiózus méretű, hat gránit oszloppal és márvány reliefekkel díszített templomát és gazdag leletanyagát több régészeti feltárás hozta felszínre, ma rekonstruált állapotában látható. A kultusz nyomai azonosíthatók Aquincumban is: Ízisz/Proserpina istennő reliefes ábrázolása és Ízisz-Fortuna bronz szobrocskája jelzik számunkra, hogy Ízisz itt, a távoli határvidéken is népszerű volt.

A hivatalos római pantheon istenei mellett – ahogy láthattuk – sok kisvallás, kultusz is létezett, sőt virágzott, jelentős részüknek Aquincum településegyüttesének területén is számos követője/híve akadt. Az alapvetően a megváltásra és üdvösségre építő „szekták” gyorsan terjedtek Pannoniában a Kr. u. 2. századtól kezdve, és nagy népszerűségre tettek szert a jellemzően katonaság által dominált közösségekben. A jelentős részben titkos kultuszokról kevés (írott) információ maradt az utókorra, így elsősorban a régészeti emlékekre (épületmaradványok) és tárgyi leletanyagra (kegytárgyak, edények stb.) kell hagyatkoznunk az egyes kisvallások liturgiájának rekonstrukciójakor. A felsorolt és röviden jellemzett kultuszok mellett természetesen még számos további is létezett (például Attis és Kübelé, hermetizmus), ezeknek azonban – legalábbis egyelőre – nem leljük régészeti nyomait Aquincumban.

(Nyitóképen: Az aquincum polgárvárosi Symphorus-mithraeum rekonstruált épülete Fotó: Komjáthy Péter)

A nagyszabású, városátalakító tervek divatban voltak a huszadik században. Rómában a Mussolini által eltervezett Via dei Fori Imperiali volt az ihlető példa. Utóbbinak egy része meg is épült a Piazza Venezia és  a Colosseum között, de az 1924 és 1932 között végzett nagy méretű bontási munkák sok áldozattal is jártak: több tízezer köbméter római régiség pusztult el, a 16. századi Róma egy teljes területét takarították el a templomaival, palotáival és kertjeivel együtt – igaz, a ma is látható ókori romok láthatóvá tételéért. A nagyszabású terveket a világháború elsodorta, Rómában részben, Óbudán teljesen.

A meg nem valósult sugárút 

Igaz, az Olgyay fivérek, Viktor és Aladár tervükkel első díjat nyertek. Miután Amerikát is megjárták, 1941-ben a Via Antiqua tervük tovább bővült, és már egy teljes városrendezési ötletet is magába foglalt: a két amfiteátrumot összekötő, öt kilométeres sugárút mentén és körülötte új épületek nőttek volna ki. Az Olgyay testvérek a sugárút súlypontját „a mindennapi élettől átjárt emléktérként” képzelték el, terveikben a feltárt és restaurált Nagyszombat utcai amfiteátrum tágabb környezete például egy trapéz alakú központi térré alakult volna, amit árkádos középületek vesznek körül.

A monumentális sugárút a Szentendrei út és a Lajos utca vonalában haladt volna magas házakkal övezve, mintegy belefoglalva azt a modern térbe.

A két testvér Római sugárútnak nevezett 1936-os terve a mai és a római Via dei Fori Imperiali mintájára épült volna ki. Az elképzelés a városrendezési terv része lett. A háború miatt nem valósult meg. 

A frissen megtalált műemlékek mindig is külön gondot jelentettek, hiszen időközben körbenőtte őket a város. Mi legyen belőlük: műemlékzárvány vagy építsék be valahogy a kortárs város szövetébe – mint például a Flórián téren? 

A rómaiak távozása után az amfiteátrum bejáratait befalazták, sokáig több mint tíz méteres falaival védhető erődítmény maradt, csak a középkorban kezdett fokozatosan pusztulni. Falai között működött vesztőhely is, kövei egy részét újabb házak alapjaihoz hordták el, a maradékból apró domb alakult, amit Galgenbergnek, azaz Sintérhegynek hívtak a helyiek. 

Egészen a múlt század harmincas éveiig, amikor a helyére tervezett bérházakat terveztek, de a régészek feltárásai ezt megakadályozták: az 1930-as évek végére nemcsak feltárták, de helyre is állították a műemléket. 

Iker-karrier

Az Olgyay ikrek 1910-ben születtek Budapesten, együtt végeztek az Árpád Reálgimnáziumban, és egyszerre szerezték meg építészmérnöki oklevelüket is. Ezután külföldi ösztöndíjak, tanulmányutak következtek, előbb Rómában, majd 1937-ben a New York-i Columbia Egyetem hallgatói lettek. Ebben az időben találkoztak a korszak aktuális és leendő nagyjaival, így Le Corbusier-vel és Breuer Marcell-lel – de közösen tervezett házaik is épültek Rómában, Londonban, illetve New Yorkban. Hazatérve, 28 évesen nyitották meg közös irodájukat Budapesten. Terveztek szállodát, gyárépületet – például a Stühmer Csokoládégyár 1941-es épületét a ferencvárosi Vágóhíd és a Vaskapu utca sarkán –, családi házakat és nemzetközi kiállítások magyar pavilonjait: 1939-ben a New York-i világkiállításon (Weichinger Károllyal közösen), 1940-ben Bécsben és 1943-ban (!) a török Izmirben. Két bérházuk a Lajos utcában az egykori piactömbbel szemben áll (47/a. és 49/a), és érdemes megemlíteni a Városmajor utca 50/b-t is, az ún. „fordított házat”. Mivel a keskeny utcákban akkoriban az autók az ablakokig felverték a port, az Olgyay fivérek a ház lakószobáit nem az utca, hanem a Kis-Svábhegyre felnyúló, fás kert felé fordították. Ez a terv már előrevetítette későbbi bioklimatikus tervezési módszereiket – de erről még lesz szó.

És persze – a korszellemnek megfelelően – számos városrendezési terveket is készítettek. (Ezek: 1940, Budapest, Hamzsabégi úti kislakásos lakótelep, Hoepfner Guidóval, Fischer Józseffel, Horváth Gyulával; 1941, Óbuda központjának és az Árpád híd pesti hídfőjének újjáépítési terve; 1942, a Budapesti Nemzetközi Vásár rendezési terve; 1943–45, Balatonaliga fürdőtelep rendezési terve.) 

Az említett, óbudai Via Antiqua egy nagyobb, fővárosi szabályozási terv része volt, és főleg római emlékeik és az akkor nagy hatású olasz neoklasszicista novecento stílusa inspirálhatta a tervezőket. 

A Dunától az Andrássyig: a megvalósult sugárutak 

Budapest Európa egyik legfiatalabb metropolisza. Városszerkezete, városképe döntő mértékben a tizenkilencedik század elején induló, majd a század végétől máig egyre szélesebb területre kiterjedő városrendezés eredményeként alakult ki. Többé-kevésbé tervezett város, még ha ez nem is mindig látszik, és városrészenként jelentősen különböző is. 

A városalakulásokat persze számos történelmi, gazdasági és természeti tényező befolyásolja – a magyar fővárosban például a Duna.

Egyrészt a főváros legnagyobb sugárútja, másrészt kihasználatlan lehetősége. A kiegyezés és a városegyesítés utáni korszak leglátványosabb, tervezett és megépített sugárútja eleinte ezt a nevet is viselte – Sugár út -, később keresztelték át Andrássy útra. (A kor másik fontos ütőerét, a pesti nagykörutat csak azért nem említjük most, mivel az karéjosan halad és nem klasszikus sugárút.)  

Nem teljesen függetlenül Párizs példájától, ahol báró Haussmann 1852 és 1868 között hatalmas sugárutak vágásával egész negyedeket is lerombolt, és a város lakóházainak több mint a felét eltüntette, de a sikátoros és egészségtelen középkori Párizst áramvonalasította. Azaz egyszerre szépítette meg, tette egészségesebbé és alkalmassá a tömegközlekedés számára – perspektivikusan már a külvárosokra is gondolva. A pesti Sugár (Andrássy) út  – kiváltandó a kinőtt Király utcát – a keskeny utcás Terézvárosba vágott bele, s egyben „légjárást adni volt hivatott”. Azaz közelebb hozta az addig különálló Városligetet (a korábbi városerdőt) annak bekapcsolásával, majd a későbbi Stefánia úton a kellemes zöld felé irányította a korzózni, kocsikázni és szabadba kívánkozó arisztokráciát.

Andrássy Gyula miniszterelnök 1868-ban vette kézbe a város fejlesztésének ügyét. Felkérésére Reitter Ferenc mérnök készítette el a legfontosabb városfejlesztési terveket, létrejött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a leendő Sugárút irányát illetően utóbbi végül a Könyök utcai vonal mellett döntött. A kisajátítások 1871-ben kezdődtek meg. A kor neves építészei mellett tőzsdekrach és kormányválság és több leállás is történt, de megszületett a Liszt Ferenc és a Jókai tér, az Oktogon, a Körönd és a Hősök tere. Az Oktogonig több emeletes zárt házsor épült, a beépítés a Köröndig alacsonyabb, de zárt házsorral, kettős fasorral és lovaglóúttal folytatódott. Ezután az állami és fővárosi hatóságok bedobták a gyeplőt: a Bajza utcáig előkertes palotasor következett, aztán az egy-két emeletes, kertes villák már tisztán magán beruházásként épültek fel. A legreprezentatívabb első szakasz még állami beruházásban és 1872-ig készült, amikor elértek a Nyolcszög tér (mai Oktogon) feltöltéséig, majd 1876-ban befejezték az útvonal kivitelezését és augusztus 20-án át is adták a Sugárutat – már ami addig elkészült belőle.   

A Madách 

A másik, évtizedeken át dédelgetett álomból csak a széles utca grandiózus, Madách téri kapuja és néhány bérház valósult meg. Az Andrássy sugárút sikerét elirigyelve itt többször is nekirugaszkodtak az Erzsébet, majd Madách sugárút tervének, de végül csak a torzó, grandiózus térként elkezdett, de soha nem folytatott bejárat maradt meg. 

Holott a Sugár út megépítése után a Közmunkatanács a Wesselényi és a Dob utca kiváltására egy harmadik sugárutat is betervezett a mai Rákóczi és az Andrássy út közé: a koncepció szerint a mai Madách tértől másfél kilométer hosszan futott volna a zsidónegyed átvágásával egészen a Rottenbiller utcáig. Aztán többszöri nekiveselkedésre – utoljára a rendszerváltás után – sem épült meg. Erzsébetváros képviselője először 1902-ben állt elő az új sugárút érveivel, a következő években számos terv is született, az új útvonal létjogosultságát a főváros is elismerte, de javaslat csak 1910-ben készült a Dob, illetve az abból nyíló utcák szélesítésére és szabályozására. 1913-ban készült a következő terv: ebben még a Károly körút túlsó oldalán lévő Központi Városház (az egykori Invalidus-ház, majd kaszárnya) lebontása is benne volt, aztán kirobbant az első világháború.

Egyébként ezen a pályázaton az óbudás Olgyayék is indultak, a budapesti városháza megépítésére készült tervüket a főváros 1940-ben megvásárolta.

A sugárút építési láz 1929-ben lángolt fel újra: a folyamatosan módosuló tervek között végül az 1914-es pályázaton a későbbi városmajori templomot tervező Árkay Aladár lett a győztes, de ez a terv sem épült meg, 1929-ben, a következő körben már csak az elképzelt Madách Imre út impozáns kezdőpontjára írtak ki pályázatot, újra megvitatták, aztán egy év múlva már csak a sugárút nyitányának építészeti kiképzését pályáztatták meg. Két évvel a bontások után, 1938-ban már állt a győztes – a Horthy-éra nagy neobarokk építésze, a műegyetemi professzor Wälder Gyula – tervei szerint épült monumentális együttes. Az észak-európai téglaarchitektúrát párosította némi birodalmi és olaszos monumentalitással – továbbá az Árkay-féle kaput a saját pályamunkájával keresztezve rajzolta meg a végső változatot. A sugárútból végül 1937-ben 11 Madách-ház lett. (Korábban azért ide születtek amerikai típusú üveg felhőkarcoló tervek is…) Majd jött a következő világháború, az ideiglenes tér pedig végleges lett. Mára egy felújított, autótlanított átmenő övezet a beljebb húzódó és sokkal vonzóbb romkocsma- célpontok felé. 1957-ben, a foghíj-program indulásakor ugyan újra felmerült a Dob utca szélesítésének, illetve a Madách térrel való összekötésének ötlete, de akkor éppen műemléki megfontolásból torpedózták meg. 

Budai sugárutak

A múlt század harmincas éveiben nagyszabású tervek készültek a két új híd, a Petőfi és az Árpád híd hídfőinek rendezésére is. Utóbbit érintette volna az Olgyay fivérek római ihletésű sugárútja is, de hasonlóan grandiózus gondolatok születtek a Petőfi híd budai hídfőjénél is.

150 éve itt még a látványosan szétterülő Dunára lehetett rácsodálkozni. Miután ezt feltöltötték, az északi feltöltésen hamarosan felépült a mai Műegyetem campusa. A mai ELTE campus és Infopark területére pedig történelmi emlékhelyeket terveztek. 1937 után a Petőfi híd folytatásaként egy 100 méter széles, 800 méter hosszú sugárút épült volna ki parkosított résszel. Az innen induló Szent Korona utat természetesen nagyszabású, Árkay Bertalan (a már említett Árkay fia) tervei szerint Bauhaus stílusú hétemeletes bérpaloták vették volna körül egészen a Horthy Miklós, a mai Móricz Zsigmond körtérig – méghozzá a „Haladás Útja Dicső Múltból Diadalmas Jövőbe Vezet” mottójával. A terv nagy volt, de a háború és a pénztelenség itt is közbeszólt, ezért egyetlen épület készült csak el és áll ma is: az a homorúan íves lakóház a Karinthy Frigyes út nyitányánál.  

A Várkert bazár előtt ma is sok turista sétál, de igazi sugárút itt sem született előtte. Ybl Miklós egy neoreneszánsz kerti építményt tervezett a Királyi Palota és a Duna közé, az egykori királyi kertek helyén. A környék idővel elvesztette hadászati jelentőségét – noha valaha itt horgonyzott a királyi flotta is –, a várfalak alatti sáncok fokozatosan átalakultak várkertekké. 

A  királyi kertek alatti terület ekkor még külvárosi volt, mindenféle földszintes házakkal. A bazárépítés elindítója állítólag egy özvegyasszony volt, aki a házak egyikének tulajdonosaként azt kérvényezte, hogy az épületet három emeletesre alakíthassa. Az Udvarmesteri Hivatal Podmaniczky Frigyes báró véleményét kérte, aki rögtön átlátta a helyzetet: ha egy engedély születik, később mindenki magasítani akar – vagyis ha Budára jön a király, nem látja a füsttől a Dunát. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa az emeletráépítést végül nem javasolta, viszont felvásárolta a telkeket, és körvonalazódni kezdett valami speciális beépítés. Ybl Miklós a vár oldalában lévő királyi kerteket látványos sétateraszokkal egészítette ki, és mivel imádta Itáliát, olasz mintákat követve neoreneszánsz különlegességet tervezett. Az építmény nemcsak park lett, de új átjárókkal feljárat is a Várba, továbbá Ybl tervei szerint egy új promenád súlypontja. De a várt budai korzó sohasem született meg: még nem épült meg az Erzsébet-híd, a környék zárvány maradt, ahol körbekocsizni sem lehetett, és bazár üzleteinek forgalmát sem sikerült beindítani.

Volt itt aztán rajziskola, a Budai Nőipari Tanműhely, Történeti Arcképcsarnok, végül szobrász műtermek. De jól kocsikázható korzó nem lett belőle.

Az Attila sugárút

„Mintegy kapuja az egész jobb parti városrésznek. Az Erzsébet-hídon át itt kapcsolódik legintenzívebben a két városrész élete” – a harmincas években így foglalta össze Vágó József építész a Tabán városszerkezeti jelentőségét. De nemcsak ő tartotta fontosnak a városrész megújítását: a régi Tabán lebontását a főváros többször is eltervezte, de a nagyszabású terveket a háborúk és a pénzhiány itt is megakadályozták. Amikor aztán a harmincas évek közepén lebontották, természetesen itt is látványos változásokat terveztek. A legmerészebb sugárút-álmodó Vágó József volt, aki a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt sokáig külföldön és főleg urbanisztikai terveken dolgozott. A Népszövetség központjának megtervezésére kiírt pályázat után már nem voltak anyagi nehézségei, Olaszországból haza is költözött. Mivel kamarai tagság hiányában 1933-ban nem indulhatott hivatalosan a Tabán rendezésére kiírt pályázaton, a leírások mellett 45 hatalmas perspektivikus tablón ábrázolta elképzeléseit. Tervei szerint – a Krisztina körút és az Attila út mai kettőse helyett – a Vár és Tabán közötti völgyben az Attila körút jött volna létre. Körútja Vár felőli oldalára pedig hipermodern, teraszosan lépcsőző homlokzatú óriás épületeket tervezett, a Gellérthegy oldalán sok zöldet és alacsonyabb teraszházak sorozatát képzelte el. 

Zuglói sugárutak 

A Stefánia, Zugló legelegánsabb útja is egy félbemaradt fejlesztésnek köszönheti létét. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a 19. század második felében már régóta szerette volna bővíteni a Városligetet. Arra, ahol ma már a Puskás Arénával egy teljes sportnegyed áll, de akkoriban csak egy homokbánya volt. A két területet azonban elválasztotta egy befolyásos földbirtokos, Cséry Lajos mintagazdasága és az egyezkedés olyannyira elhúzódott, hogy közben beindultak a még befolyásosabb arisztokrata családok is: a Pesti Lovaregylet lóversenyeihez keresett területet, és itt talált. Ugyan csak 45 évre, de bérbe vették a területet, s mire ez lecsengett, már készülődött a világháború… kitalálják, mi történt?

1879-ben ennek ellenére elkészült egy széles, csinos villákkal övezett allé, azaz a korzó, a séták, lovaglások és a kocsikázások friss útvonala, amit később Rudolf trónörökös feleségéről, Stefánia hercegnőről neveztek el. Kitiltották a koldusokat, a szekereket, a halottaskocsikat, és 1909-től még a benzin üzemű autókat is. 

De mi lett az ikrekkel? 

A két Olgyay 1947-ben az USA-ba emigrált. Pályafutásukat a Notre Dame Egyetemen, a Massachusetts Institute of Technology-ban, majd a Princeton Egyetemen folytatták – de csak az egyik testvér, Viktor, mivel amerikai szokás szerint testvérpár esetében csak egyikük kaphatott fix oktatói státuszt. Együttműködésük így kissé meglazult, inkább családi házakra szorítkozott. Viszont az 1960-as Design with Climate (Klímatervezés) című könyvükkel az Olgyay & Olgyay hamarosan a klimatikus tervezés szakértőjévé vált. Igazi úttörőként már 1959-ben napfűtéses házakat építettek, könyvük pedig később világszerte a klimatikus tervezés egyik tudományos alapmunkájává vált.

(Nyitóképen: Olgyay Aladár és Olgyay Viktor építészek, 1941 Forrás: Fortepan/Bojár Sándor)

https://pestbuda.hu/cikk/20181115_amfiteatrum_aquincum

https://epiteszforum.hu/az-obudai-orias–a-florian-ter-tortenete 

https://falanszter.blog.hu/2010/10/23/doberdo_es_przemy_l_dicsosegere_milyen_lett_volna_a_lagymanyosi_vitezek_tere_es_szent_korona_utja 

https://epiteszforum.hu/vago-jozsef-budapestje 

https://welovebudapest.com/cikk/2026/01/12/stefania-ut-tortenete-zuglo-xiv-kerulet/ 

https://budapest14.blog.hu/2021/01/17/a_varos_keleti_kapuja_az_ors_vezer_tere_tortenete

Krúdy Gyula egy 1931-ben megjelent írásában így fogalmazott: „Ott alszanak a föld mélyén mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek”. Az író ekkor már óbudai lakos volt, akit legnyűgözött a település történelme, és aggódva figyelte a tervezett Árpád híd építésének előkészítésével járó házbontásokat. Fenntartásai az Óbudára jellemző hangulat elvesztésére vonatkoztak, noha számos írásában foglalkozott az olyannyira vágyott híd megépítésével. Krúdy érzései jól mutatják, hogy nem könnyű megtalálni az arányokat az új építése és a régi megtartása között. Emiatt a napjainkban is aktuális dilemma miatt sok település képét szabták át, elpusztítva a múlt örökségét. Az egyes korok, városok, politikai rendszerek és direktívák településtervezési programjai és lehetőségei eltérő módon viszonyultak a problémához; mi maradjon, mi pusztuljon el örökre, mit tudunk beépíteni az újba.

Óbuda gazdag római kori emlékeinek sorsa változatosan alakult az évszázadok során. Egy részüket a kora középkorban még épületként használták, majd köveiket elhordták és máshol beépítették. A többi emléket a történelmi viharok temették el, hosszú időn át nyugodtak a föld alatt amíg újra napvilágra kerültek. A kövek mesélni kezdtek a település múltjáról és hajdani jelentőségéről. Felfedezésükkel új fejezet kezdődött, hiszen régészeti fontosságuk felismerése mellett dönteni kellett további rendeltetésükről.

Az első régészeti kutatás Óbudán a mai Flórián téren zajlott 1778-ban, amikor Schönvisner István vezetésével feltárták a katonai fürdő (Thermae Maiores) egyik központi fűtéses termét. A maradványokra egy meszesgödröt ásó telektulajdonos bukkant rá, aki jelentette a felfedezést a Tudományegyetemnek.

A római kori leletek híre egészen a bécsi udvarig jutott, ahol Mária Terézia intézkedett az ásatások folyatásáról és méltó megőrzésről.

Schönvisner el is végezte a szakszerű munkát, a maradványokat gondosan befedték, megjelölték. A kutatási eredményeket Schönvisner az 1778-ban megjelent latin nyelvű tanulmányában összegezte. Nem sokkal később, az Óbudai Hajógyár építésekor és a mederkotrásnál szintén római kori romokra bukkantak, amelyek Széchenyi István legnagyobb bosszúságára akadályozták a munkát. A kotrógép és a cölöpverők, ahol csak tudták, szétrombolták a felbecsülhetetlen értékű emlékek egy részét. Az Óbudán látható, felszíni római kori maradványok feltérképezését Zsigmondy Gusztáv és Rómer Flóris végezte el 1863–1865 között.

Az 1880-as években történtek a legrelevánsabb ásatások Óbuda római múltjában. Ekkor kerültek elő a polgárváros, Aquincum, a hozzátartozó amfiteátrum és a vízvezeték romjai. 1894-ben nyílt meg az Aquincumi Múzeum a feltárásokat irányító Kuzsinszky Bálint szervezésében, bemutatva a római kori leletanyagot. A Flórián téren 1930-ig nem folyt újabb régészeti feltárás, de Óbuda központjának tervezett átépítése miatt újrakezdődtek a munkák. Nagy Lajos régész vezetésével került felszínre az egykori fürdő hideg vizes medencéje, amely a korábbi ásatások területe mellett feküdt. 

Két év kutatói és régészeti munka után létrehoztak egy földalatti múzeumot az akkor épült ház pincerészében, amely egy ideig látogatható volt.

A Nagyszombat utcai Királydomb alatt nyugvó katonai amfiteátrum feltárására 1935–1940 között került sor Nagy Tibor és Szilágyi János vezetésével. Ehhez az időszakhoz tartozik az óbudai római emlékek bemutatásának és az új városképbe integrálásának leggrandiózusabb terve, amely az építész ikerpár, Olgyay Viktor és Aladár műve volt (mindketten az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségiztek). 

A testvérek 1936-tól dolgoztak a Római sugárút, a Via Antica tervein, amely a polgárvárosi és a katonavárosi amfiteátrumot kötötte volna össze. A tervek szerint az új út szinte jogutódja lenne a római útnak, de fontosnak tartották, hogy a mellette húzódó környezet is illeszkedjen a történeti képbe. Koncepciójukra több külhoni példát hoztak, például az olaszországi Via Flaminát és Via Appiát, amelyek szintén az ókorban épültek, de bizonyos szakaszaikat a jelenkorban is használták, bár néhány szakaszon eltértek az eredeti útvonaltól. A Via Antica két oldalán álló házak szintén egységes hangulatúak lettek volna, leginkább reprezentatív szereppel. A Via Anticát egy ünnepi fórumnak tervezték, élő múzeumnak, ahogy terveikben megfogalmazták: „…amelynek tengelyében ott találná az ókor egyik legnagyobb szabású építkezésének maradványait, de amely mégis modern volna és a hagyomány tiszteletében a jelent szolgálná”. A fővárosi döntéshozók Óbuda szabályozási tervének 1942. évi módosításánál elfogadták az Olgyay fivérek ötletét, de a világháború megakadályozta a megvalósítást.

Az 1950-es években ismét ásatások zajlottak a hajdani legiótábor körül felépült „katonaváros”, a canabae területén. Ekkor kerültek elő a Meggyfa utca lakótelep építése miatt egy a 2-3. században épült palota maradványai, amelyet a díszes mozaikpadló-ábrázolások miatt Hercules-villának neveztek el. A ritka leletegyüttest szabadtéri múzeumként, romkertként alakították ki. Ugyanebben az időszakban épültek fel az Óbudai Hajógyár bérházai a Kiscelli utca és Pacsirtamező utca sarkán, ahol a tervezők és a régészek szintén együttműködtek, feltárva és bemutatva egy vendégfogadó romjait az alagsorban (Táborvárosi Múzeum). A hajdani, nagy kiterjedésű római katonai tábor feltárásának újabb fejezete az 1960-as évek elején folytatódott, az ún. Lottóház felépítésének idején. Ekkor bukkantak elő a katonai fürdő délkeleti maradványai, amelyek bemutatását fontosnak tartották a modern ház tervezői, bár a szükséges betoncölöpök leverése óhatatlanul értékpusztítással járt. Ennek ellenére a hatemeletes ház alatt és egy külső területen láthatóvá váltak a fürdő itt feltárt részei. 

A fenti példák is mutatják, hogy milyen koncepciók születtek a római örökség részleges megmentésére és bemutatására. Azonban Óbuda központjának – Flórián tér és környéke – nagyarányú átépítése során számos felbecsülhetetlen értékű római emléket ítéltek pusztulásra, robbantottak fel, csak a rendíthetetlen és elhivatott régészeknek köszönhető, hogy valamennyit sikerült megmenteni és bemutatni.

Belső-Óbuda rekonstrukciója és az első panelépítkezések 1967–1976 közötti időszakában több ütemben folytak jelentős bontások és területrendezések. A lakótelep tervezésénél figyelembe vették a régészeti munkálatokat, de sokkal fontosabb volt, hogy minél gyorsabban haladjanak az építkezések, sorra adhassák át az új lakásokat. Számos elképzelés nem valósult meg, sok helyen változtattak az eredeti terveken, azonban a tervezett üzletközpont helye változatlan maradt. A Flórián téren felépítendő új áruházat a szanálások után felszabadult területre álmodták meg, alá egy, az üzletek ellátását biztosító áruszállító mélygarázst terveztek.

A probléma ott kezdődött, hogy ez az építkezés az egykori római katonai tábor helyén zajlott, amelynek központi épülete (principia) pont az üzletközpont alatt volt.

A korábbi időszakok ásatásai alapján nagyjából tudták, hogy mit rejthet a föld, és a részben már feltárt fürdő milyen komplexumhoz tartozott, de a szanálások új lehetőséget adtak a teljes régészeti munkához.

A Flórián Üzletközpont átadását 1976 közepére tervezték, így az építési és az azt megelőző régészeti munkákat ehhez a dátumhoz kellett igazítani. Az Aquincumi Múzeum régész csapata Dr. Kaba Melinda vezetésével végezte a hatalmas munkát, amely nem pusztán az ásatásokra és leletmentésre korlátozódott, hanem komoly lobbizásra, érdekérvényesítésre is szükség volt. Ugyanis a munkálatok sok értékes római leletanyag elpusztításával jártak, csak az volt a kérdés, hogy az elkötelezett régészek és a kevés józan gondolkodású pártállami farizeus mennyit tud megmenteni az utókornak.

Ekkor már rég nem arról volt szó, hogy ezek a romok szervesen beépülnek a tervezett városképbe, sőt, sok döntéshozónak inkább nyűgöt jelentettek, mintsem értéket. 

A korabeli helyi és országos sajtó sokat foglalkozott az üggyel, pro és kontra tudósítva az eseményekről. Az igazi lokálpatrióta író és publicista, Kiss Károly több cikkben írt a feltárásokról és a tervezett rombolásról. Főleg a római katonai tábor közepén, a két főút kereszteződésénél egykor álló díszes, diadalív-szerű építmény, a tetrapylon felrobbantása foglalkoztatta. Erről így emlékezett meg 1984-ben a Magyar Nemzet hasábjain, idézve a korabeli jegyzőkönyveket: „Az úgynevezett bevásárlóközpont helyén előkerült római falmaradványok tekintetében… jelenlevők tudomásul vették a kivitelező vállalat jelentését, hogy a falmaradványokat robbantásokkal távolítsa el, s ennek kapcsán a legnagyobb gondosságot fogja tanúsítani. Bejelentette Beruházó felé, hogy ennek ellenére számolni kell a robbantás előre ki nem számítható hatásával is… Robbantásra azért került sor, mert más módja kivitelezőnek a falmaradványok eltávolítására nincs.” Az 1976 július 1-jén megnyílt Flórián Üzletközpont alagsori Csemege üzletében meghagytak egy ma is látható falmaradványt, de semmi nem tájékoztat eredetéről.

A római legiotábor és a hozzátartozó fürdő teljes feltárásának utolsó fejezete 1981–1985 között történt. Ekkor zajlott az Árpád híd kiszélesítésével párhuzamosan a 10-es és a 11-es főút, illetve a Flórián tér átépítése. Szerencsére sokat tanultak az építész szakemberek a korábbi időszakok negatív tapasztalataiból, ezért sokkal óvatosabban bántak a feltárt ókori leletekkel. A régészek behatárolták a katonai tábor teljes kiterjedését, eredeti falmaradványok felhasználásával rekonstruálták a tábor déli és keleti kapuját, egy útszakaszt, illetve a táborparancsnok (tribunus laticlavius) átriumos házát. A feltáró földmunkákban a régészek mellett az Óbuda Tsz. is részt vett; főleg nyugdíjas bányászok dolgoztak a tábor egykori Föld utcai részénél. A Flórián téri felül- és aluljáró kialakításánál ugyan voltak, akik a megmaradt romok eltüntetésére (felrobbantására) szavaztak, azonban háttérbe szorultak, amikor megnyílt a lehetőség egy különleges szabadtéri múzeum és kiállítóhely létrehozására. Így nyílt meg a Fürdőmúzeum 1985-ben, bemutatva a Rómától északra épült legnagyobb fürdőkomplexumot. Az aluljáróban ókori római és középkori leletekből (illetve azok másolataiból) álló kiállítást hoztak létre, szerényen bemutatva Óbuda hajdani szerepét. A kiállítás napjainkra rendkívül méltatlan állapotba került.

Az egykori Római Birodalom területén megmaradt és feltárt emlékek megőrzését, bemutatását mindig is sok vita övezte. A legkönnyebb helyzetben azok a leletek voltak, amelyekre nem épültek új városok, települések. Ellenkező esetben dönteni kellett sorsukról, sokszor vállalva elpusztításukat. Óbuda esetében mindkettőre találhatunk példát. Az idén 50 éves Flórián Üzletközpont épületéről sok minden elmondható – a leginkább, hogy szervesen illeszkedik a lakótelep egyhangúságába. Azonban fentről nézve az épület rendkívül hasonlít egy római katonai tábor alaprajzára, talán így tisztelegve a múlt emléke előtt.

Ha Pannóniáról beszélünk, akár a jelenből indulunk ki, akár a történeti múltból, legalább részben át kell állítanunk a koordinátarendszerünket. A jelen kor, általában a nemzetállamok kora felől kevéssé vizsgálható a pannóniaság – legfeljebb mint a rész-identitás alapja vagy kulturális különbözőség –, ezzel szemben a kétezer évvel ezelőtti rendszer egyértelmű: a települések helye Rómához képest határozható meg; vagy a birodalom valamely provinciájának városai, vagy nem. 

Amennyiben a limesen belül vannak, kulturálisan, kultuszaikban, városszervezési elvük, várostereik szempontjából is hasonlók Olisipótól Pannónián át Londiniumig fórummal, capitoliumi triásszal, basilicával, fürdőkkel, könyvtárral, villagazdaságokkal, egyszersmind a birodalmi úthálózat állomásai. 

De mi maradt ebből kétezer év után? Mi az oka annak, amit Hamvas Béla ír az Öt géniuszban, hogy Pannónia máig Athénnak, Rómának fordulva áll? És vajon megkülönböztethető-e a – nevezzük így – fórum-logikából kiinduló várostér a nem-római alapítású városfejlődés eredményeként létrejött várostól szerkezeti, térhasználati, identitást alakító értelemben? 

A fenti kérdésre a történettudomány eszközeivel nehéz lenne válaszolni, egyrészt túl hosszú időszakot kellene átfogni, másrészt az évezredek olyan mértékben alakították másként az egykori birodalom városainak történetét – párhuzamosan a birodalom területén kialakult országok történetével –, hogy a változók miatti szétfejlődés követése szinte lehetetlenné teszi a vizsgálódást. 

Miért lehet mégis olyan benyomásunk, hogy az egykori birodalom területén a városok logikája, térhasználata, egzakt módon meg nem határozható érzete hasonló? 

Róma mindenhol igyekezett romanizálni is a meghódított területeket. A meghódított területek lakóinak a civilizációt is kínálta, ez a civilizáció pedig homogenizáló hatásással bírt. Persze ez a hatás visszafelé is érvényesült: az elvileg a végtelenségig bővíthető pantheont a lakosság mindenhol kissé a saját ízlésére faragta, gondoljunk az egyiptomi Ízisz romanizált változatának karrierjére – akit még Savariában is tiszteltek – vagy a kis-ázsiai eredetű Mithraszra, akinek Óbudán is kultusza volt. Ami a Pannóniában, Galliában és egyéb provinciákban kétezer éve megélt mindennapi identitást illeti, persze nem könnyű a rekonstrukció: az otthon kelta nyelven beszélő, de jogi státusa szerint római polgár „nemzettudata” és ezáltal viszonya a római birodalomhoz, visszavetítve a mai fogalmakat arra a korra, nehezen definiálható. 

Annyi bizonyos, hogy a városiasodás Európában mindenhol, így Aquincumban is, a rómaiak megjelenéséhez köthető. 

Ami a térszerkezetet vagy az infrastruktúrát illeti, a római városban bizonyosan volt fórum, amelyen helyet kapott a capitoliumi triász, Jupiter, Juno és Minerva szobra. 

Majdnem bizonyosak lehetünk benne, hogy a fórumon a basilica, a központi közigazgatási, igazságügyi és kereskedelmi épület, egy oszlopcsarnokos fedett tér is ott állt.

Valószínűleg megtaláljuk a macellumot, a húspiacot is valahol a központban, egész biztos ráakadunk a fürdőkre és a vízvezetékre, és valószínűleg az amfiteátrumra. 

Említettük a vízvezetéket, ez összefügg a – ma így mondanánk – közmű-szolgáltatással: az ivóvíz-ellátáson kívül a városok eső- és szennyvízelvezetése is megoldott volt, mint ahogy a fürdők vízellátása és víz-elvezetése is. Nem volt ugyanakkor szervezett szemétszállítás, legalábbis nem ismerünk ilyen rendelkezést/törvényt. 

A városok birodalomban elfoglalt helyét nem nagyságuk vagy lakosságszámuk, hanem jogállásuk határozta meg. Így többek között coloniák, municipiumok, civitas peregrinák lehettek. Pannoniában Hadrianus uralkodása alatt alapították a legtöbb várost. 

Pannónia területén a 4. században még zajlanak építkezések, a lakosság lassanként azonban kezdi feladni a városokat a barbár támadások miatt, és elmenekül. 

A fenti folyamatok nemcsak Pannóniában, hanem mutatis mutandis a Nyugat-Római Birodalom többi részén is lezajlottak. (Mialatt a Kelet-Római Birodalom mint az egész római birodalom jogörököse még 1453-ig fennállt.) 

A kérdés az, kimutatható-e városszerkezeti, város-használati folyamatosság a beözönlő új honfoglalók és a helyben maradt lakosság által újra benépesített római alapítású városokban? 

Van, ahol egyértelműen a korábbi szerkezetre épül rá a későbbi, középkori város, és a lakosság sem cserélődik le, legfeljebb keveredik az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlókkal és hódítókkal –  Itália-szerte ez történik.

Ráadásul Róma centruma máig a különféle császárok által alapított fórumok körzete. Az isztriai Pulában (Pola) a mai napig Trg Forumnak, Fórum térnek hívják a város főterét, amelyen ott áll az önkormányzat (reneszánsz) épülete és Augustus fennmaradt szentélye, éppcsak a capitoliumi triász hiányzik. 

Sorolhatnánk az itáliai és hispániai példákat, de számunkra érdekesebb Pannónia. 

Ahol a római alapítású városok majdnem kivétel nélkül újranépesedtek a középkor folyamán: Aquincum helyén előbb királyi, majd királynéi város, Savaria helyén Szombathely, Scarbantia helyén Sopron, Sopianae helyén Pécs jött létre és így tovább. Itt jegyezzük meg, hogy ezen városok története, kultúrtörténete a fentiek fényében mind régebbre nyúlik vissza, mint az országé, amelyben vannak, ily módon egykor egy, azóta már megszűnt birodalom alkotóelemeiként örökösei annak – miközben egy későbbi államalakulat (nemzetállam) területén vannak. 

Külön kérdés, hogy mi történt a pannon városokkal a rómaiak távozta és a honfoglaló magyarok bejövetele közt. 

Hogy egy pécsi példát citáljunk ide, a püspökség alapítólevelében például nincs szó arról, hogy a várost köteleznék templomépítésre, amiből arra lehet következtetni, hogy volt a településen keresztény templom. A hunok távozása után a gótok következtek, akiket a longobárdok váltottak, majd megérkeztek az avarok, Nagy Károly hódításáig itt lehettek. Arról nincs bizonyosság, hogy Nagy Károly Pannóniát a birodalmához csatolta, vagy nem – mint ahogy arról sem sok forrás maradt, kik használták a magyarok bejövetele előtt a rómaiak alapította városokat a különféle hullámokban érkező hódítók mellett, azaz volt-e letelepedett lakosság itt, és ha igen, milyen nyelven beszéltek és milyen vallásúak voltak. 

A Szent István-i városstruktúrában mindenesetre megjelennek azok a városok, amelyek a római városmagon vagy annak közelében népesültek újra, azaz a középkori magyar állam területén továbbra is lakottak a római alapítású települések. 

Ami Óbudát illeti, két római városról beszélhetünk, a polgárvárosról és a katonavárosról. 

A polgárvárost a 19.-20. század fordulóján zajló vasútépítkezés és a HÉV kiépítése négy részre vágta. Az építkezéssel egy időben kezdődtek meg a feltárások – nemcsak itt, hanem a katonavárosban is –, amelyek máig zajlanak. 

Ahogy említettük, van olyan település, amely egyszerűen szervesen körbenőtte egykori, római fórumát. A horvátországi Pulát hoztuk fel először, de említhetjük a pannóniai Szombathelyt is, ahol az egykori forum és a capitoliumi triász temploma, valamint a helytartói palota helyén ma is a központ épületei állnak: a templom helyén a püspöki palota van, míg a megyeháza előtti tér nagyjából a forum oldalának felel meg, de közel volt egykor a fürdő is. 

Ami bizonyosan megmaradt Óbudán is mint várostérhasználati elem, az az úthálózat: az észak-déli tengely (a mai Szentendrei út iránya) és az északnyugat-délkeleti tengely (az esztergomi út) itt metszette egymást, mint ahogy ma is még. 

Ugyanakkor a középkori város lakói nem a polgárvárosra, hanem a katonavárosra telepedtek rá, így a későbbi város a mai Flórián tér mint centrum körül épült ki. 

A legismertebb feltárás története az aquincumi romterületen kívül a katonai amfiteátrumhoz kapcsolódik. A rómaiak távozása után utóbbi épület maradványaira az évszázadok során ráépítettek, népi neve (Királydomb, Galgenberg) ugyanakkor sejtette, hogy nagyobb épület rejtőzik a házak alatt. A harmincas években tárták fel.

A legnagyobb rombolást a 20. században, a Kádár-rendszerben hajtották végre a településen: 1973-ban a Flórián téren a római legiotábor parancsnoki épületének feltárt maradványait az üzletközpont építése és közlekedési beruházások miatt felrobbantották (erről lásd a lapban Horváth Péter írását: Felrobbantott örökség) 

Noha a Szentendrei út nyomvonala is arrébb került, az új Flórián tér pedig legfeljebb funkciójában őrizte meg az eredeti, római elődjén létrejött, a középkoron és a török megszállás mint megszakítás után az újkorig meglévő központi tér szerepét, annyi itt is látszik, hogy a római alapítású város szerkezetének egy része évszázadokon keresztül megmaradt, a későbbi lakók körbeépítették, illetve az amfiteátrum esetében ráépítettek a romokra.  

Természetesen Óbuda településszerkezetét és helyét a magyar városok között nagyban átrajzolta a szombathelyinél jóval viharosabb történelme. Előbb IV. Béla költöztette át székhelyét a jobban védhető budai Várhegyre a tatárjárás után, majd a középkori királynéi város és egyetemváros maradék fénye tűnt el a török megszállással, amely után Vetus Buda az egykori római birodalom jelentős településeiből és a királyi/királynéi udvar egykori helyszínéből a fontosabb Pest-Buda peremvárosa lett. 

Mi az, ami az elnéptelenedő, majd új lakossággal újra benépesülő városokban mégis megmaradt az egykori Rómában, csakúgy, mint Pannónia és az összes egykori provincia egyéb városaiban? 

Egy elég megfoghatatlan dolog bizonyosan: a térhasználat logikája.

 A limesen túli területeken, később épült városok egy része nem ismeri a természetes centrumot, illetve centruma későbbi, a mesterséges városfejlesztés és nem spontán várostér-használat eredménye. 

A Dunától keletre nem mindenhol van meg az az egyértelműen origónak számító Fő tér – az agora/fórum típusú városfejlődés centruma –, mint ami Pannóniában általában megtalálható az egykori forumhoz legalább közel vagy annak funckiójában a bazilikával/ főtemplommal, a kávéházakkal és az üzletekkel, a teraszokkal és a városházával.

Aki Pannónia szülöttjeként alföldi városban jár, annak idegen a városhasználat logikája és a városi társadalom viselkedése is. 

A római/pannon típusú városhasználatra a nyitott, a teret használó, laza hálózat jellemző. Az alföldi városok társadalma ezzel szemben általában nem használja a fórumot a mindennapi életében, a központi tér a reprezentáció vagy a hivatalosság helye, de nem a társadalmi önszerveződésé.

Ezen városokat inkább az intim térben, a belső térben megélő sejtes szerveződés jellemzi, a fő tér, a „fórum” mint a társadalmi önszerveződés, a korzózás, a jelenlét helye idegen a működésmódjuktól – aki látta már mondjuk a pécsi Széchenyi teret és egy tetszőleges alföldi középváros fő terét például szombat délután, annak valószínűleg feltűnik különbség: előbbi élő helyszín, utóbbi üres tér.  (Noha ellenpélda is akad: Szeged a mezővárosi múltja ellenére is pszeudo-pannon városként viselkedik a térhasználatot illetően, aminek ezer oka közt nyilván ott van az erősebb polgárosodottság.) 

Bár ez nagyon messze vezet, talán felvethető, hogy részben a társadalomszervezés és a térhasználat különbségeiben van annak is a gyökere, amit két Magyarország-jelenségnek nevezünk, és amelyben felfedezzük a limesen (provinicán) belüliség vs azon kívüliség, labanc-kuruc, katolikus-református, polgári-paraszti stb. ellentéteket, ám hogy melyik jelenség volna is a többi oka, és melyik a következménye, az korántsem egyértelmű. 

Egy bizonyos: Pannóniában Róma a gyökéroka a városoknak. A legtöbb pannon város esetében pedig az egykori városszerkezet máig meghatározza a várostér-használat módját. 

A fórum (agora) mint középpont mindenhol emlékeztet arra, hogy Pannónia – Hamvas szavával – hiába egy későbbi államalakulat, Magyarország része, máig része a római birodalom kultúrtérségének. 

Tágabb értelemben Európának.

Kik is ők? Tóth Imre, vagyis Amerigo Tot 1933-ban, Drezdából, Otto Dix iskolájából menekült Olaszországba, ahol művészi tevékenységét díjak kísérték, és elkészítette az egyik legismertebb szobrászművészeti megrendelését, a római Termini pályaudvar frízét. A szélesebb olasz közönség filmszerepei által ismerte meg: rendezte őt többek között Francis Ford Coppola is. Nála több mint egy évtizeddel fiatalabb volt az olaszok Mattia unghereséje, vagyis a mi Triznya Mátyásunk, aki 1949-ben emigrált Olaszországba feleségével, Szőnyi István festőművész lányával, Szőnyi Zsuzsával.

Triznya az olasz filmes világban vált először ismertté, majd képzőművészként kapta első díjait Olaszországban, az 1970-es években. 

Marko Carolus, vagyis idősebb Markó Károly pedig a 19. századi magyar festészet történetének egyik legjelentősebb alakja, akinek legsikeresebb festményei olasz kulturális közegben, itáliai mecénások megrendeléseinek köszönhetően készültek. Markót Toszkánába kötötte pályája, életét is ott fejezte be, de igyekezett a pesti és bécsi kapcsolatait is fenntartani. Hogyan vélekedtek róla a kortársai a magyar sajtóban, milyen viszonyban lehetett maga Markó Károly hazájával, és egyáltalán: foglalkoztatta-e ez a kérdés a 19. század első felének emberét?

A hazai művészeti közeg

A lőcsei születésű Markó Károly (Lőcse, 1793 – Firenze, 1860) a korszakban általánosságban a művészek előtt álló, tipikus utat járta be. Ugyan először műszaki, földmérői tanulmányokat folytatott, később a festészet felé fordult, és a bécsi Képzőművészeti Akadémiát látogatta. A reformkori magyar alkotók számára ez volt a művésszé válás bejáratott folyamata, mivel ekkor még nem létezett professzionális magyar képzőművészeti oktatás itthon, sőt a hazai művészeti szcéna kibontakozását olyan tényezők hátráltatták, mint a kulturális intézmények hiánya, az uralkodó, a magyar főhercegi család, a leggazdagabb arisztokraták bécsi távolléte, és a művészetet igénylő és megfizetni képes társadalmi réteg hiánya. Erről, a tőke és a támogatás hiányáról Kisfaludy Károly is írt egy 1823-as Kazinczy Ferencnek címzett levelében: „Így kell magunknak áldozni, midőn elfajult gazdagjaink szunnyadnak”. A hazai rajzi képzés megszervezését a kézműipar fellendítésének szándéka sürgette: így vettek részt például kötelezően a 18. század végétől egyes szakmák céhlegényei rajzoktatáson. A második Ratio Educationis (1806) megerősítette a rajziskolai kötelezettségeket, és ennek nyomán megjelentek az első magyar nyelvű rajztankönyvek is, de még évtizedeket kellett várni a magasabb szintű művészeti oktatásra.

A fiatal magyar festők és szobrászok útja tehát a császárvárosba vezetett, és többük – mint például a legjelesebb biedermeier festőink egyike, Borsos József – később ott is telepedett le. Markó Károly 1822 és 1823 közötti bécsi akadémiai tanulmányai után, 1826-ban Kismartonba költözött: itt születtek meg gyermekei is. Ekkor már megfordult olasz földön, de csak évekkel később telepedett le családjával Itáliában. Markóék éltek Rómában, Pisában és Firenzében is. A festő nevet szerzett magának az itáliai művészeti szcénában, nagy sikert arattak Tivoli és a római Campagna tájait ábrázoló képei, valamint 1843-ban azzal is elismerték munkásságát, hogy a firenzei akadémia tanárává nevezték ki.

Olasz működése ellenére gyakran szerepelt festményeivel magyar és osztrák kiállításokon is, sőt 1836-ban a bécsi Képzőművészeti Akadémia tagjává választották.

Markó Károly magyar kiállítási szerepléseit mindig nagy figyelem övezte, annál is inkább, mert a hazai kiállítási élet még csak kereste a lehetőségeit 1840-ben, amikor Markó már külföldön is sikeres festőnek számított. A magyar kiállítási nyilvánosság polgárosodás szellemében fogant, első jelentősebb szervezetét, a Pesti Műegyletet 1839-ben, a liberális reformnemesség fiataljai hozták létre – az akkor huszonkét éves – Trefort Ágoston felhívására. A részvényes formában működő műegylet első, 1840-es kiállításán majdnem kilencezer látogatót számoltak, rendszeressé váló tárlatai pedig nem csupán bemutatkozási lehetőséget biztosítottak a hazai művészek számára, akik korábban csak a bécsi akadémiai tárlatokon állíthattak ki, de az egyleti kiállítások nyomán a magyar műkereskedelem és a művészeti tárgyú publicisztika, a műkritika is felpezsdült. A kezdeti időszakban jóval több külföldi kiállító szerepelt a tárlatokon, mint magyar. A Pesti Műegylet legelső, 1840-es kiállításához készült katalógus közölte a „Magyarhonban született, valamint abban élő művészeknek” a listáját, összesen harmincnégy névvel. Markó esetében feltüntették, hogy jelenleg Firenzében él, de szerepelt az alkotók között az olasz szobrász, Marco Casagrande is, aki évtizedeken keresztül a hazai művészeti életben, többek között az egri főszékesegyház és az esztergomi bazilika szobrászati díszítésén dolgozott.

A kortársak Markó Károlyról

Markó Károly bécsi és olasz működéséről is olvashatunk a reformkori lapok hasábjain, mintegy folyamatos tudósításban követhetjük végig a művész sorsának alakulását, utazásait, kiállítási szerepléseit. Megismerhetjük továbbá mecénásait, és tudomást szerzünk arról is, hogy 1836-ban Franciaország és az orosz kormány számára is teljesített megrendeléseket. Az 1830-as és 1840-es évek magyar nyelvű sajtójából tehát kiviláglik, Markó hogyan vált sikeressé külföldön.

A Tudománytár 1834-ben például így írt róla: „Marko Károly, nem csak születéssel de szívvel, lélekkel és nyelvvel is magyar hazafi társunk, ki leginkább mint tájfestő a’ bécsi műértőket csodálkozásra ragadta ecsete’ tündér bájaival, jelennen Romában mulat, ‘s ott munkássága már is több évekre el van, nála tett rendelésekkel, foglalva.” (Tudománytár, 1834, 4. kötet, 261–262.) Ugyanez a híradás később végigfutott több sajtótermékben, így a Jelenkor, valamint a Hazai s Külföldi Tudósítások című lapban is. Ez a híradás kiemeli, és valóban figyelemre méltó: Markó magyarnak született és magyarul is beszél. A Jelenkor 1837. augusztus 19-i száma új magasságba emelte a festő nevét, amikor Markó egyik nagy itáliai sikeréről adott hírt. Az osztrák császári követként a római Szentszéknél szolgáló Rudolf von Lützow gróf közszemlére tette százhúsz darabos gyűjteményét. A művek között nagy feltűnést keltettek Markó tájképei: „Romában általányosan csak magyar Claude Lorrainnek nevezik őt. Szép dicséret, főkép idegen alakból!” Claude Lorrain, a 17. századi francia tájképfestő csak tizenéves volt, amikor Itáliába ment.

Életműve, amelyben a napfény atmoszféraalkotó, mindent átható lényegét kutatta, az európai tájképfestészet legnagyobbjai közé emelte.

Lorrain műveit már életében hamisították, hatása pedig messze túlélte őt: festészete olyan követőket vonzott, mint az angol William Turner és maga Markó Károly. A magyar festő és Lorrain közötti párhuzam, amelyről a cikk szerzője is megemlékezett, arra utal, hogy Markó igazán közel került az olasz kultúrafogyasztó közönség szemében is ahhoz az élettel teli, mediterrán fényekben és színekben úszó, igazi itáliai tájhoz, amelyet korábban csak Lorraintől ismertek.

A Rudolf von Lützow gyűjteményében található egyik képet Markó legjobb művének tartották ekkor, a méltatások pedig az itáliai tájak és hangulatok leghívebb visszaadását emelték ki legnagyobb erényeként: „a’ legszebb kép, mit az itteni buja növényzésről adhatni. A’ lenyugvó nap’ világositása olly ragyogást ad az egésznek, mellynek minden éjszakföldi előtt, ki a’ déli szinpompát nem ismeri, gondolhatlannak kell látszania. A’ kép a’ kirakási teremben függ, a’Porta del popolo mellett, ’s bel- és külföldi lapok nem telhetnek meg e’ mestermü magasztalásival.” A sajtó osztatlan lelkesedése kapcsán a publicista és műfordító (későbbi országgyűlési képviselő) Kazinczy Gábor feltette a kérdést: lehetünk-e egyáltalán büszkék Markóra, Liszt Ferencre, ha országunk igen keveset tett azért, hogy ők itt legyenek sikeresek és elismertek: „De magyar e ez a’ Markó, ez a’ Liszt, ez a’ Haydn, hogy a’ művészvilág’ több nagy matadorait ne említsem? Érdemli-e ez a’ nép, melly a’ külföld’ buta majmolásában, keble’ kincseit méltánylani, megtartani képes nem volt soha; érdemli-e, kérdem, hogy ragyogásuk ő rá is vessen egy sugárt? – Nem! ’s te Marko és Liszt, lelenczei a’ nagy világszellemnek, büntelen’ tagadhatjátok meg a’ természetelleni anyát, ’s ragyogástok’ koszorúit rakjátok le azon karokba, mik méltányló szerelemmel nyíltak elétek!” (Társalkodó, 1839. május 18.) Kazinczy arra buzdította a nagy alkotóinkat, hogy legyenek azzá, éljenek ott, ahol közönségük megbecsüli őket, mecénások támogatják művészetüket. 

A külföldön boldoguló művészeinkkel kapcsolatos sajtóvita két évvel később, 1841-ben ismét fellobbant. Ekkor az Athenaeum hasábjain a Döme nevű szerző idézte a Publicola írói álnéven publikáló Szász Károly erdélyi tanár, jogász és matematikus szavait. Publicola szerint a magyarságnak nincs oka örülnie Schodelné Klein Rozália operaénekes, Markó és Liszt külföldi sikereinek, mert ők nem hangoztatják magukról, hogy magyarok, sőt Publicola egyenesen a hazafiságukat kérdőjelezte meg azzal, hogy megírta: ezek az alkotók a Lajtán túl maguk sem gondolják azt, hogy magyarok. Ezzel ellentétben Döme védelmébe vette a festőt: „Mint rokona és fiatalkori biztosa és barátja e’ nemes lelkű férfiúnak bizonyossá tehetem P. urat, hogy Markó a’ Lajtán innen is túl is egy magyarnak sem enged a’ haza’ szeretetében, hogy Ő nemzete’ nevét soha sem tagadta meg, vagy csak soha sem is hallgatta el, ’s hogy az ő ajkairól őt senki a’ kerékföldön másnak mint magyarnak nem ismeri, mi neki édes öröme és dicsősége.” (Athenaeum, 1841. október 14.)

Markó 1840-től folyamatosan szerepelt a Pesti Műegylet tárlatain, de gyakran magántulajdonosok adták be saját Markó-képüket ezekre a kiállításokra, hogy megjelenhessen egy-egy képe a régi Redout (Vigadó) termeiben rendezett kiállításokon. Az itthon kiállított festményei között találunk Itália napsütötte lankáit, az olasz népéletből vett zsánerjeleneteket ábrázoló témákat és bibliai jeleneteket is. Ezzel párhuzamosan a művészeti témájú publicisztika nem tudott eltávolodni a Markó és Liszt Ferenc kapcsán sorra felmerülő identitáskérdésektől. A Honderü 1844. január 20-án írt Markó Károly kapcsán, hogy „lehetne-e csodálkoznunk, ha netán szülőföldjét feledné el a szellemdús festész előbb, semmint a bájoló Italiát, ama szent hazát, melly bölcsője és egyszersmind menhelye annyi fellengő művészetnek! […] Még Amerikába is diadallal viszik át Marko’ ecsetének dicső teremtményeit, csak saját honosi nem tanulják becsülni őt, kit az egész művelt világ Magyarország’ Claude Lorrain-jének czímez. Meglehet csalatkozunk, de mi olly kevés Marko-képet ismerünk Magyarhonban, hogy alig mérnék azokat ujjainkon előszámlálni.” A szerző úgy folytatja, hogy a „legszebb paloták’, a legdúsabb oligarchák’ csarnokaiban sem látni e bájoló ecset’ örökre szép vonásait. […] A több év óta létező pesti műegylet tudtunkra egyetlenegy képet vásárolt eddig a jeles művésztől, ha jól emlékezünk a nemzeti museumnak ajánlottat. A nemzeti museum tehát e kis magánegyletke’ kegyéből birandja legnagyobb festőjének egyetlen remekét!…” Ezután a cikk szerzője végül a nemzet tehetős arisztokratáihoz szól: az anyagi jólét fontos, de a „a szent művészet’ szellemi kamatja sem kicsiny tényező a népek’ emelkedésében, s hogy a nemzet […] nem feledkezhetik el egészen amaz árva fiukról, kiknek dicső neveik, midőn világsz-erte zengenek, a nemzet saját hírét, saját dicsőségét viszhangozzák. […] Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” Ez a cikk is jól példázza azt, amiről már korábban szóltunk Markó indulása kapcsán: még az 1840-es években sincs a művészetet fenntartani képes kultúrafogyasztó polgárság az országban, de még az arisztokrácia is inkább Bécsben tartotta gyűjteményeit.

Az év során, 1844-ben, szintén a Honderü hasábjain, annak május 18-i számában jelentkezett ismét e keserű téma. A festőhöz és a zeneszerzőhöz további neveket kapcsolt a cikk szerzője: Elssler Fanny balett-táncosnőét és az akkor még csak tizenhárom éves hegedűművészét, Joachim Józsefét. Joachim kora (és egyes vélemények szerint minden idők) egyik legjobb hegedűjátékosa volt, aki az akkor alakuló berlini zeneakadémia első igazgatója volt 1869-től egészen haláláig, 1907-ig. A cikk szerzője e négy magyar jelentőségére irányítja az olvasók figyelmét: „Tehát a világművészet’ három székvárosát azonegy perczben három magyar művész tartja magasztaltságban. Joachim Londont, Liszt Párist és Elssler Bécset. Vegyük még hozzájuk Romát, mellynek egyik dicsősége: Marko hasonlag hazánkfia.” Majd a szerző azzal folytatja, hogy méltán büszkék lehetnénk arra, hogy „e pillanatban Magyarhonnak köszöni Europa a művészet’ négy külön ágáni legelső lángeszeit, ha – ha e lángeszek’ kifejlesztése körül magunknak bárha parányi kis érdemecskénk is volna. Mig most – a fénynél, melly dicsőségükről hazánkra sugárzik, csak annál inkább látjuk saját – semmiségünket, annál fájdalmasban érezzük művészetek körüli teljes hátramaradtunkat.” Hiszen Joachim például a bécsi konzervatóriumban, majd Lipcsében tanult, később Felix Mendelssohn Bartholdy oldalán jutott el Londonba, ahonnan nem volt számára megállás a világhírig, Markó pedig, amint már említettük, szintén a császárvárosban indult el a művésszé válás útján. A szerző felteszi a nemzetet megrovó kérdését: „köszönhetnek-e honunknak valamit a – vaktörténetes születésen kívül? édesanyaként ápolta-e ez a született lángeszet? s ha nem – kivánhatunk-e bő vonzalmat mostohaanya iránt? Ím az énekiskola, a zeneegylet – tengenek. Conservatorium – még úgyszólván jámbor óhajtat. Vajha ne sokáig lenne már az, hogy ne kényteleníttetnénk művészeti mezetlenségünket a külföld’ dicsőségének ál pávatollaival födözgetni.” A Honderü írója ugyan nem említi, de 1844 májusában ugyanígy sorakozhatna a zeneegylet és a konzervatórium „tengődése” mellé a művészképzés fájó hiánya is.

Itália földjén

A pesti művészeti közegben fellendülő kiállítási élet számos kritikát kapott: az éppen ekkor teret nyerő művészeti kritika néhány képviselője az orientalizáló és egzotikus témák túlsúlyára panaszkodott, hiányolva a nemzeti tájakat, a magyar karaktereket. Pesti Műegylet 1846-os kiállítását éppen a velencei származású Marastoni Jakab rendezte, aki a korábbiaknál is több hazai művészt szerepeltetett ebben az évben a tárlaton, de – ahogyan ezt Ney Ferenc kritikájában olvashatjuk – e szándékot így sem övezte osztatlan lelkesedés, mert a magyarok is olasz témákat festettek: „A’ 4-ik terem csupa hazai műveknek van átengedve, ’s mit találunk itt? Arczképet, meg tanulmányfőt, meg arczképet, meg csendéletet, és ismét arczképet. Hát még? Bibliai darabot, olasz haramiákat, korcsmai kóborlók meg játékosokat, olasztájékot, bagdadi karavánt, guslejátszót, görög vadászt, olasz halásznét, velenczei gyermeket, és velenczei vizhordozókat, s még Márkótúl három olaszvidéket. Kétségkívül mind igen igen magyar, igen hazai tárgyak!” (Életképek, 1846. augusztus 15.)

De milyenek Markó „olaszvidéki” tájai? Markó Károly Lőcsén született, mérnökként a Tátrában tevékenykedett, majd Bécsben érett művésszé és Kismartonban élt évekig. Számára Itália földje egy egészen sajátos tájélményt jelentett: korábban nem látott vegetáció, dús lombú fák, pineák, amelyek a tüzes napfényben megannyi zöldben játszanak; és az izzó, párás levegővel átjárt mediterrán hangulat, amely rátelepszik az antikvitás romjaival ékeskedő tájra.

A Markó olasz képeit tárgyaló hazai kritikák mind kiemelik: a magyar festő a legnagyobb hűséggel, akár az olasz festőket is meghaladó szín- és formaérzékkel ragadta meg a látványt.

A Honművész így írt az első Pesten bemutatott képeiről: „De mit szólljunk magáról az olasz vidékeket tárgyaló festményekről? Maguk azok a’ természet, egész mezetlenségében ’s pompájában, egyszerűségében ’s gazdagságában vászonra varázsolva. A’ hivebben vissza nem adhatott lombok között szellőket vélünk susogni; a’ harmatos fűvet dagadni képzeljük; az árnyakba hűsölni vágyakozunk; a’ virágnak csak illata hiányzik, a’ csermelynek pedig suttogása. ’S milly utánozhatlanok romjai, levegője.” (Honművész, 1840. július 5.)

A legkorábbi képek közé tartozik a szüreti jelenetet ábrázoló, Olasz táj táncoló alakokkal (Szüret) című, ma a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képe. Az 1835-ben, Rómában készült festmény az Itália-élmény minden jellegzetességét magába sűríti az idillikus tájba helyezett romokkal és a szüretelő, népviseletben látható helyiekkel. Ezek a staffázsalakok valószínűleg épp a tarantellát járják: ez a pörgős ritmikájú dél-olasz néptánc jellegzetes lépésekkel idézi meg a fájdalmas tarantulacsípés okozta izomrángásokat, és általában tamburinos (csörgődobos) és mandolinos zenére táncolják – ahogyan Markónál is láthatjuk. Ugyanígy a jó hangulatú szüretelőket festette meg a több mint tíz évvel későbbi, Firenzében készült Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel című képén is, az előzőhöz képest azonban egy jellegzetes új motívummal komponálta meg képét. Markónak ettől az alkotói korszakától kezdődően szinte állandó képi eszköze lett a lemenőben lévő nap, amelynek utolsó sugarai is erős fénnyel aranyozzák be a tájat. A festmény levegője szinte vibrál, a burjánzó növényzet levelei szinte csillognak, és a festésmód is figyelemre méltó. A Markóra jellemző aprólékos, részletező, finom kézzel festett képen a napkorong – mintegy annak erejét hangsúlyozandó – vastag, pasztózus ecsetvonásokkal került a vászonra.

Markó jellegzetes, klasszicizáló-akadémikus tájai iskolát teremtettek a hazai tájfestészetben.

Követői – egyrészt a festő saját gyermekei, másrészt a 19. század közepén kibontakozó tájfestők generációja – a markói eszményítés módszerével és a képeket beborító aranyló csillogás szüntelen keresésével alkották meg a magyar tájfestészet legjelentősebb műveit.

A magyar puszta: nemzeti táj Markó ecsetjén

Ugyan már korábban, 1841-ben is szerepelt Markó a Pesti Műegylet tárlatain magyar témájú képpel (Magyar vidék, amelyet pisai tartózkodása során festett), a hatvanéves Markó Károly 1853-ban két hazai tájjal is jelentkezett itthon. A puszta és a Magyar alföldi táj gémeskúttal című képek nagy visszhangot keltettek a korabeli sajtóban. Az egyik legnagyobb érdekességük, hogy a magyar Alföldtől több száz, ezer kilométerre készültek: előbbi Bécsben, utóbbi Firenze környékén. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött festményeket több mint harminc év itáliai távollét után, emlékezetből festette Markó, s mint ilyenek, topografikus pontosság, bizonyosan azonosítható helyszín helyett emblémába sűrítik az alföld „lényegét”: a puszta síkjában magányosan tornyosuló gémeskutat, az itatóvályút, a magas horizontot. Érdekes, hogy Petőfi Sándor közel ugyanekkor, 1844-ben, Pesten írta Az Alföld című versét és 1848 júniusában, és szintén Pesten készült a Kiskunság című költeménye, Munkácsy Mihály pedig Münchenben vitte vászonra korai, 1867-es tájképét, a Vihar a pusztán című olajképet.

Markó Károly ezeken az alföld-képeken nem alkalmazhatta maradéktalanul az itáliai képek sajátosságait, az általa igen kedvelt és a legmagasabb szinten használt megoldásokat: a nehéz felhők mögé bújó napkorong alatt nem izzik a végtelen róna, a levegőt nem színezi meg a páraszemcséken csillogó napfény, a növényzet sem sorakoztatja egymás mellé a zöldek sokaságát. Az Itália-képekhez hasonlóan azonban ezek az alföld-képek is valamiféle eszményítést mutatnak: az idealizáló karakterű festmények a „puszta csendje” állandó toposzt örökítik meg. A puszta című kép kompozícióját az alacsonyan húzódó horizontvonal és a felette játszódó égi események uralják: látjuk, hogy elvonulnak a viharfelhők, mögötte a tiszta ég kékje sejlik fel. A páros szivárvány is mutatja, hogy épp most állt el az eső, és ez, a zápor, a földön megálló víz az alföldi ember legnagyobb kincse. Markó a rónaság nyugodt, reményteljes arcát festette meg, s ezzel a korszakban szinte erőszakosan követelt nemzeti témájú festészet követelményeinek is megfelelt. A puszta című kép mögötti gondolatiságba a festmény megrendelője és tulajdonosa, gróf Zichy Edmund vezette be a publikumot. Egy 1896-os cikkben olvashatjuk Zichy visszaemlékezését, amely szerint Markó „ezt a képet a szabadságharcz elbukásának hatása alatt festette, mikor a szabadság és alkotmány elveszett. De oda festette a szivárványt, a reményt, hogy a nagy baj közepette nem kell csüggednünk, mivel majd nekünk is felvirrad egy szebb jövő hajnala…” (Képes Folyóirat – A Vasárnapi Ujság füzetekben, 1896, 19. kötet, 388–389.) Ezek a gondolatok még fontosabbá teszik számunkra, a magyar kultúra szempontjából A pusztát: a szabadságharc idején is távollévő Markó együtt érzett a magyarokkal, és Itália bájoló vidékei mellett a magyar pusztát járta a képzelete.

Érdekes szempont a Markó és a hazafiság kérdésben, hogy amikor az első és sokáig egyetlen hazai kiállítási nyilvánosságot, a Pesti Műegyletet nemzetietlenséggel vádolták (mert kezdetben – amikor magyar alkotók nem lévén nagy számban – több külföldi alkotót szerepeltettek, és a sorsolásra megvett képek is sokszor „idegenektől” vétettek meg), akkor épp Markó neve került képbe e vádak semlegesítésekor. A Pesti Műegylet arról határozott, hogy évente vásárolnak és a Nemzeti Múzeumnak ajándékoznak majd festményeket, hogy a magyar kultúrát gyarapítsák, és rögtön 1843-ban és 1844-ben is vásároltak Markótól egy-egy képet. A műegyleti kiállításokon eladóként megjelölt Markó-festmények mindig nagy szenzációnak számítottak, és áraik meghaladták az átlagos szintet: például 1843-ban, amikor a Pesti Műegylet összesen 900 pengő forintot fordított arra, hogy képvásárlással a Nemzeti Múzeumot gyarapítsa, akkor ebből az összegből 500 pengő forintot csak egyetlen Markó-tájképre költöttek el. 

Markó Károly élete vége felé, 1853-ban hazalátogatott Pestre. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója helyet adott a festő köszöntésének. Markó tiszteletére díszlakomát tartottak, kifüggesztették a múzeumi tulajdonban lévő képeit, megkoszorúzták a Ligeti Antal által festett portréját. Császár Ferenc jogász és költő verssel köszöntötte a festőt: „A nagyvilágé lettél ecseteddel / de a mienk nagy lelked és szíveddel; / és a babér, mely éke homlokodnak; / örök sugarú fényt kölcsönöz a honnak”. Az ekkor kiadott emléklapon pedig Székács József püspök, író verse köszöntötte Markót: „Amint műveiden szemeink bámulva merengnek: / örvend lelkünk, hogy szépek, hogy honfiművek; / üdvözlégy minden népeknek honfia, MARKÓ! / S légy e hazáé is – e haza szíve Tiéd!” E versek is a nagyvilág–Magyarország polémiára épülnek, kicsengésük is figyelemre méltó:

Császár szerint Markó sikereinek fénye a magyarságé is, Székács pedig azt az óhajtást írja meg, hogy Markó, aki „minden népeknek honfia” legyen a magyar hazának is honfia.

A Nemzeti Múzeumban három, 1860 és 1900 között megnyitott képtári termet neveztek el magyar művészekről: Markóról, Zichy Mihályról és Munkácsy Mihályról. E rövid névsorban mindenképpen figyelemre méltó, hogy mindegyikük külföldön lett híres festő. A Markó 1860-ban bekövetkezett halála után a Nemzeti Képcsarnok Egylet további nyolc képet megvásárolt a festő hagyatékából, és 1864-ben szobrot is állítottak a tiszteletére ebben a teremben. Hans Gasser márvány mellszobrát Ferenc József osztrák császár és magyar király ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. A Markó-csarnokban nem csak az ő és fiai festményei függtek, hanem többek között Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Ligeti Antal, Brodszky Sándor és Marastoni Jakab táj- és életképei is, mintegy példaként bemutatva a magyar nemzeti táj és karakter, valamint a hőn áhított magyar festőiskola alakulását. Markó tájainak magyar karakterét ugyan később megkérdőjelezték, a Markó-termet nem szüntették meg, de később az anyaga szűkült, és Gasser szobra is kikerült onnan.

Jelenleg csaknem ötven olajfestmény és több mint százötven grafika található a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében, és több műve van jelenleg is magyarországi magángyűjteményekben. Festményei világszerte magán- és közgyűjteményekben, Firenzében (Gallerie degli Uffizi, Museo Stibbert) és Modenában (Galleria d’Arte Moderna), valamint Koppenhága, Pozsony, Prága, Barcelona és Mexikóváros múzeumaiban is megtalálhatók.

Markói örökség a magyar kultúrában

Markó Károly élete utolsó szakaszát a Firenzéhez közel fekvő, Appeggio vagy La Peggio néven ismert villában töltötte családjával. A vidéki villa sokáig a Medici-család tulajdonában öröklődött, és a toszkán dombvidék éke volt, de a 19. század elejére igencsak lepusztult. Az egykor fényűző épületet jelentősen átalakították, a kertből gazdaság lett. Markó Károlyon kívül is volt híres lakója: később az olasz szobrász, Giovanni Dupré is élt falai között. Markó itt látta vendégül azokat a fiatal festőket, akik tanulni szerettek volna tőle. Ahogyan Erdélyi János költő, kritikus, népköltési gyűjtő 1845-ben a Pesti Hírlapban írt Markóról: „A művésznek Florenzben az új idők Athenjeben, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is… Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül.” Tanítványa volt többek között Kovács Mihály, Molnár József, Telepy Károly és Ligeti Antal is, de idősebb Markó Károly művészetének hatása nem ért véget velük. Markó gyermekei, Károly, András, Katalin és Ferenc is folytatták édesapjuk tájfestészetét: képeikkel idősebb Markó Károly romantika és klasszicizmus határán kibontakozó hagyománya öröklődött tovább. A Markó Károly és követői festményei, az Olaszhonban készült művek is a hazai kultúrát gazdagítják, a magyarok feladata tehát nem más: „Hazafiak! honatyák! pártoljátok az élet’ költészetét… művészetét… mert rövid az élet, örökös pedig a művészet!” – ahogyan a Honderü is felhívta erre a figyelmet több mint száznyolcvan évvel ezelőtt.

Nyitóképen:

Id. Markó Károly: Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel, 1846
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
© Szépművészeti Múzeum, Budapest

Évekkel ezelőtt nagy csinnadrattával beharangozták, hogy nagy-nagy gasztroközpont létesül Óbudán, nevezetesen a Bécsi út elején, a bevásárlóközpontban. Az óriási várakozások övezte projekt azonban szépen csendben hamvába holt – azóta valami hasonló született meg a Corvin Áruházban, bár oda a Time Out Market érkezett, kész és kiforrott koncepcióval.
Ezekhez képest viszont kevesebb felhajtással, organikusabban fejlődve, önmaguknak is időt hagyva a bevezetésekre, pár év alatt egy olyan gasztro-játszótér jött létre a Perc utca sarkán, ahol gyakorlatilag minden hangszeren játszanak. 

Azt nem kell elkezdenünk ragozni, hogy a termelői piacok újra fénykorukat élik: még a pesti belváros romkocsmáiban és parkolhatatlan kis utcáiban is piacok nőnek hétvégenként, a környékbeliek pedig kezdenek igazán rájuk kapni. Néhány kíváncsi látogatás után ugyanis rájöttek, hogy bár tény, hogy a szupermarketekben valószínűleg olcsóbban is megúszhatnák a heti nagybevásárlást, de sokkal jobban esik az étel, ha előtte kvaterkáztunk egyet azzal, aki megtermelte. Ráadásul nem romlik ránk szerdára, mert valóban harsogóan frissek az áruk és nem csak szorosan lefóliázott csomagokban, hanem akár egyesével is összeválogathatjuk a hagymáinkat és a répáinkat. A kenyereknek nemcsak hangzatos neve van, hanem tartása és beltartalmi értéke is, a sajtkóstoló mellé pedig megmutatja az árus Bimbó fotóját is a telefonján, akiknek köszönhetjük azt.
Dedikáltan biopiac eddig egy volt a városban: a mára intézménnyé vált, több néven is ismert ökopiac a Gesztenyés-kertben. Ám éppen az intézményesültségnek köszönheti azt is, hogy sokan elpártoltak tőle: az árait rengetegen tartják túlzónak, a szigorú pecséthez ragaszkodás pedig beszűkíti a termelők és a kínálat körét.
Erre a piacra járt hosszú évekig Coelho Ingeborg táplálkozási szakértő is, aki Válon 123 hektáron maga is biogazdálkodást folytat. Inge férjével, Carlos Coelho-val együtt a gasztronómia szerelmese – ahogy látni fogjuk, minden ágának. Emellett szenvedélyes piacra járó; természetes volt hát, hogy eljött az a perc, amikor szeretett volna egy olyan piacot létrehozni, ahová szíve szerint mindig járna. Inge szerint „Budapest elég nagy ahhoz, hogy több biopiac megférjen egymás mellett. Itt az árusok közvetlenül találkozhatnak a vevőikkel, akik így közvetítők nélkül, tisztességes áron juthatnak egészséges portékához. 

Ám ebből még nem következne egyenesen az, ami a BiObudát az egyik legbájosabb piaccá teszi, ahol eddig jártam. 

Mivel a hétből egy másik fejemmel vadon termett növényekből készítek delikát termékeket, így nem szimpla vásárlóként, hanem „beépülve”, árusként is teszteltem a piacot. Mondanom sem kell, egészen más hangulatát látjuk belülről, ha nem csak eljövünk vásárolni, lehetőleg társasággal, kóstolgatunk ezt-azt, iszunk egy jó kávét, aztán, ha már kezdünk nagyon fázni, hazamegyünk vagy beülünk a bisztróba, hanem reggel 6-ra érkezünk és utána szinte folyamatosan egy helyben topogunk 6-7 órát, a vásárlókkal és egymással csacsogva. Ilyenkor azért világosabban kiderül, hogy ki jó fej és ki nem.
Az árusok pedig nem azért jófejek, mert fertőző unikornisok repkednek a Goldberger gyár felett, hanem azért, mert mindenki nagyon jó a saját szakmájában, ettől pedig büszke és magabiztos, és eszébe sem jut féltékenykedni a kollégára – hiszen minek is tenné. Mindenki hivatásának tekinti azt, amit csinál. Legyen az a pék, aki mindig süt valami meglepetést is, és kínálgatja ajándékként a bevásárlás mellé, vagy az ország valószínűleg egyetlen sáfránytermesztő családja, amelynek az ősze azzal telik, hogy a családtagok a bibéket szedegetik ki a krókuszméretű virágokból, és utána fűszert készítenek belőle, majd elhivatottan magyarázzák mindenkinek újra és újra a gyógyhatásait és a felhasználási módjait. Vagy a kecskesajtos, aki egyenként mesél a kecskéiről is, miközben végigkóstoltatja velünk a teljes szortimentjét a frissektől a hosszú érlelésű keménysajtokig. Vagy a szakmájában nagyon-nagyon elmélyült biozöldség-termelő, aki mellesleg töri a magyart, vagy a forgalmazó, aki hosszú-hosszú évek alatt építette ki azokat a kapcsolatait, amelyeken keresztül egzotikus déligyümölcsöket szerez be a legeslegszebb formájukban és természetesen bio-minőségben.

Az alapítók jelenléte is meghatározója a hangulatnak: Inge egyenként és őszinte rajongással a szemében csodál végig minden árut, Carlos pedig korán reggel megrakja a tüzet, elindítja a zenét, és bepattan a kávésautóba, hogy az első kávékat személyesen főzze le a megjelenteknek.

Nem csoda hát, hogy ők és a brazil-portugál séf, André Bicalho is válogatnak innen a Cut&Barrel és az Epicurean konyhájára.
A Cut&Barrel tervezésével együtt született a koncepció, hogy azt bisztrónak szeretnék: egy nagyon-nagyon magas színvonalú és jó ár-érték arányú bisztrónak. Ez be is vált, mára kialakult a törzsközönsége, amely rajongásig szereti. Ám már akkor tudták, hogy szeretnének egy fine dining éttermet is nyitni, ami viszont sokkal nagyobb nekifutást igényel – ez lett az Epicurean.
Az epicurean szó jelentése ínyenc, vagyis olyan személy, aki nagyra értékeli a magas szintű gasztronómiai élvezeteket. A fogalom eredete Epikurosz ókori görög filozófus tanításaihoz köthető, aki szerint az élet célja az öröm megtapasztalása, de nem mértéktelenül. Az igazi „epikureánus” tehát nem öncélúan hedonista, hanem az élvezetek minőségét és tudatosságát helyezi előtérbe.
Több mint két évbe telt, mire kiforrt a koncepció, és elkészült a lenyűgöző belső tér és  az első menüsor. De még ekkor sem rendeztek nagy csinnadrattát, hanem úgynevezett soft openinggel kezdtek el működni, ami azt jelenti, hogy szépen csendben kinyitnak, egyenként hívják a vendégeket, hogy így tesztelgessék a konyha működését és a rendkívüli menüsort.

Jelentjük, a munka megérte.
Az egyik ámulatból a másikba esve azt kezdtük el számolgatni, hogy vajon hány ember dolgozik a konyhán, mert a varázslatokat látva egészen elképesztő munka látszik mögötte, anélkül, hogy egy picit is erőltetett lenne. Inkább úgy tudjuk elképzelni, mintha a kis csomagoló manók dolgoznának hátul, egy varázsgyárban – ám a konyha nyitott, így bármikor beleshetünk és beintegethetünk az ott sürgölődőknek. 

Az étterembe érkezéskor mindenkit egyenként, személyesen fogadnak, a vendégek pedig kapnak egy névre szóló beszállókártyát, amellyel megkezdhetik az utazást. A menüsor a séf személyes és szakmai életrajzát rajzolja ki:  minden országból, ahol  felnőtt, tanult, dolgozott vagy élt, elhozta azokat az alapanyagokat, amelyek a legjobban inspirálták. Tehát minden egyes fogás egy másik ország jellegzetes alapanyagait használja, de természetesen meglepő és szokatlan formában.

A fogadótérben kóstoljuk meg az első két fogást, és az első koktélt, ami természetesen lehet alkoholmentes is, de legalább olyan kifinomult, mintha a legdrágább alkoholos alapanyagokból készült volna.

Már ekkor bele lehet szédülni a látványba, az illatokba és az ízekbe, de csak ekkor kísérnek át minket a vacsora helyszínére, ami meglepően kicsi, főleg a Cut&Barrel tágasságához képest. A vezetőnk, Tüű Péter head sommelier szerint, amikor a legfeljebb harminc fős vacsoratér megtelik, akkor a kiszolgáló személyzetnek is pontos koreográfiát kell követnie, hogy ne botoljanak meg egymásban – de még ez a tánc is hozzáad az élményhez. 

Az étterem koncepcióját a „három E” jellemezi: excentrikus, exkluzív és eklektikus. „Az Epicurean nem csupán egy vacsora – ez egy történet, egy felfedezés, egy érzés” – mondja Carlos. „Minden fogás, minden pohár, minden pillanat meghívás arra, hogy valami különlegeset tapasztaljunk meg – valami szépet, valami igazán rendkívülit.”
A fogásokat nem lőjük le – a nevük a látvány, az illatok és ízek mellett keveset mondana, a menü pedig természetesen – az évszakoknak megfelelően – folyamatosan változik.
A hét, de üdvözlő, frissítő és búcsúfalatokkal együtt inkább tíz fogásos  utazásért szemmel láthatóan kisebb összeget kell fizetnünk, mint Budapest más, sok csillagos éttermeiben. Ráadásul a fogások érzésem szerint két-három falattal nagyobbak is, mint ahogy a fine diningban megszokhattuk. Igaz, nem favágásból érkeztünk a vacsorára, de ettől függetlenül tényleg senki nem marad éhes, és nem tudja elsütni a poént, hogy akkor most elmegyünk utána a McDonald’s-ba rendesen megvacsorázni.

így lett tehát teljes a Goldberger-gyár gasztrokínálata. Megtalálható itt az olcsóságáról híres áruházlánc egyik egysége, ahol a háztartási szereket érdemes beszerezni, de itt található Budapest egyik leghíresebb delikátboltjának a legrégebbi üzlete is. Létesült egy hatalmas borbolt, ami kóstolóhelyszínként és nagykereskedésként is működik, és két év alatt átrajzolta a borkereskedés piacát Budapesten.

Van ugye egy jó ár-érték arányú bisztró, ami szintén hirdetés nélkül meghódította a környéket és törzsközönséget nevelt magának, ezek kiegészítéseként pedig megnyílt a biopiac, és megnyílt a fine dining étterem.
Ha valakinek eszébe jutna még valami, ami hiányzik a palettáról, szombat délelőttönként keresse meg Ingét és Carlost!

Édesapád, Kisteleki István az első/másodosztályban focizott, majd edző lett, míg édesanyád, Fajt Ágnes ritmikus sportgimnasztikában válogatottságig vitte, később szintén edzőként folytatta. Nálad honnan jött a vízilabda?

A történet egy egészen konkrét eseményig, az 1994-es római vizes világbajnokságig nyúlik vissza. Akkor, tizenegy évesen még versenyszerűen úsztam, és édesapám a vb egyik fő szponzora, az olasz sportszergyártó cég magyarországi forgalmazójaként meghívást kapott rá, majd megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem elkísérni őt. Mivel az volt az egyik álmom, hogy élőben láthassak egy úszó-világbajnokságot, természetesen igent mondtam: kettesben kiutaztunk egy hétre Rómába, ahol elmentünk a vizes versenyekre, miattam elsősorban az úszásra. Ott hallottuk, majd követtük nyomon a magyar vízilabdás lányok szereplését, akik egészen a döntőig meneteltek, amire mi is kilátogattunk. Nem nagyon láttam addig vízilabda-mérkőzést, talán csak egy-két férfi meccset. A döntőben legyőztük a címvédő hollandokat, én meg a találkozó után rögtön mentem a magyar játékosokkal közös fotókat készíteni, beszélgetni, és azonnal beleszerettem a sportágba. Vizes közegről volt szó, úszni kellett benne, amit még labdával is színesítettek, így, ahogy hazajöttünk Rómából, a következő héten már kerestünk is egy vízilabda-klubot, ahol elkezdhettem játszani.

Melyik lett végül a befutó?

Az OSC, azért, mert pont az a Pálinkás Tamás irányította akkor a női csapatot, akinél még a Fradiban megtanultam úszni, szóval megvolt az ismeretség. A lányok hamar befogadtak, és innentől kezdve nem lehetett kérdés, hogy mi is lesz az én sportágam. Előnyömre szolgált, hogy már nagyon jól tudtam úszni, „csak” a labdaérzékemet kellett fejleszteni, ami szerencsére gyorsan ment, illetve a csapatjáték is feküdt nekem, hamar átláttam a mezőnyön, és ki tudtam választani az adott pillanatban legjobb megoldást. Úgyhogy két-három éven belül már korosztályos válogatott lettem, pontosabban nem is a saját korosztályomban, mert nálam három évvel idősebbekkel játszottam együtt. 1998-ban már befértem a junior válogatott tizenöt fős keretébe, amellyel megnyertük a millfieldi junior Európa-bajnokságot, ám itt még viszonylag kevés játéklehetőséget kaptam. A következő évi világbajnokságon, Messinában viszont már húzóember voltam, és bronzérmesek lettünk. 2000-ben és 2002-ben ezekhez még hozzájött egy-egy junior Eb-ezüstérem is. Ezután kiöregedtem a junior korosztályból, de nem járt éles átmenettel a felnőtt válogatottba bekerülés, mert 1999-től, tehát tizenhat éves koromtól már annak is tagja voltam, az első nagy versenyemen, a pratói Eb-n. Ezzel párhuzamosan zajlott a férfi torna Firenzében, amit a fiúk megnyertek – negyedikek lettünk. Innentől rövidebb megszakításokkal tizenhat évig szerepeltem a válogatottban.

Az OSC-ben mutatkoztál be a magyar felnőtt mezőnyben is, majd 1998-ban a BVSC-hez igazoltál, és onnantól kezdve elég sűrűn váltottál klubot: Szentes, BVSC, Vasas, Szentes, Honvéd. Mi volt ennek az oka?

A pályafutásom elején édesapám nagyon sokat segített, és mindketten úgy láttuk jónak, ha pár évente klubot váltok, mert így folyamatosan új impulzusok érnek, több edző több mindent lát, többet lehet tőlük tanulni, így jobban tudok fejlődni. Mindenhol, ahol játszottam, nagyon jól éreztem magam, Szentesen nyertem az első magyar bajnoki aranyamat 2000-ben. Oda úgy kerültem, hogy a Szentes edzője, Tóth Gyula volt egyben a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya is, és mivel a lányokkal egész évben együtt készültünk a Margitszigeten a sydney-i olimpia kvalifikációjára, szerette volna, ha náluk játszom. Jó döntésnek bizonyult, mert a bajnoki cím mellett Magyar Kupát is nyertünk, valamint a BEK-ben bronzérmesek lettünk. A válogatottal nagy csalódásra lemaradtunk Sydney-ről, én pedig a 2001-es margitszigeti Eb-győzelemről is, mert akkor érettségiztem, inkább a tanulmányaimra koncentráltam, és az utolsó keretszűkítésnél kiestem. A sikerüknek persze nagyon örültem, annak már nyilván kevésbé, hogy kimaradtam belőle, utána viszont hamar visszakerültem, stabil válogatott lettem, és a 2005-ös montreali vb-aranyérem kárpótolt mindenért. Az pályafutásom csúcsa, egyben külön érdekessége számomra, hogy azzal a Stieber Mercédesszel állhattam együtt a dobogó tetején, akivel tizenegy évvel korábban, még kislányként együtt fotózkodtam a római vb döntője után. Már a 2001-es margitszigeti siker is nagyot dobott a női vízilabda hazai ismertségén, amire a 2005-ös vb-cím még rátett egy lapáttal, én ez utóbbit tapasztalhattam meg személyesen is. Hiába rendezték a vb-t jó messze, Montrealban, még szinte haza sem értünk, már rengetegen megismertek az utcán, megállítottak egy autogramért, vagy éppen egy vendéglátóhelyen, ahová beültünk reggelizni, kávézni, a tulajdonos odajött az asztalunkhoz, és kérte, hogy hadd hívjon meg bennünket, mert látta, amit Kanadában műveltünk, és a győzelmünkkel a világ legboldogabb emberévé tettük. Nagyon sok ilyen eset történt, rengeteget szerepeltünk különböző helyeken, egészen hihetetlen volt az a szeretet és népszerűség, ami szinte ránk zúdult.

A siker után négy évig a Honvéd játékosa lettél, hazai szinten ez volt a legeredményesebb időszakod, utána (2009-ben) öt évre Olaszországba szerződtél. Miért?

A Honvéddel mindent megnyertünk itthon, amit lehetett: háromszor a bajnokságot, mellette a Magyar Kupát, a Szuperkupát, és a gólkirálynői cím is összejött. Nem mellékesen 2006 szeptemberében megszületett Zoé lányom, így fél évet kihagytam, 2007 áprilisában tértem vissza. Az olaszok már évek óta hívtak, de addig mindig azt mondtam, hogy magyar vagyok, Magyarországon szeretnék játszani, nem fogok külföldre igazolni, ráadásul nagyon összetartó családunk van, őket sem akartam itt hagyni. Aztán jött a sokadik ajánlat, és bár Zoé nem volt még hároméves, átbeszéltük a családdal, mi lenne nekünk a legjobb, majd úgy döntöttünk, hogy mindkettőnknek jót tenne a környezetváltozás, egy másik kultúra megismerése, új impulzusok, hátha a játékomat is meg tudom újítani. Szóval nagy nehezen rávettem magam, egy év belefér, meglátjuk, működik-e, belevágtunk, és olyan jól működött, hogy végül öt szezont játszottam kint jobbnál jobb csapatokban. Az első két évben a Nervivel kilencedik, meg hatodik helyen zártunk, elkezdték megismerni a játékomat, a nevemet. 2011 nyarán a Pro Recco a világ legjobbjának számító férfi csapatuk mellé hasonló szándékkal létrehozta a nőit is, oda igazoltam. Nagyon szép éveket töltöttem Olaszországban, de az a szezon igazán különleges számomra, mert aranyérmesek lettünk a bajnokságban, az Olasz Kupában, és a Bajnokok Ligájában is, ráadásul a bajnokságban én lettem a gólkirálynő. Ám hiába alakult minden csodásan, a klub elnöke szezon végén megszüntette a csapatunkat, és a játékosok 80 százaléka – velem együtt – átszerződött a Rapallóba. Ott a következő évben újra bajnok és gólkirálynő lettem, egy évre rá, 2014-ben ismét kupagyőztes.

A válogatottal viszont 2005 után sajnos nem jöttek az újabb aranyak, az olimpián pedig nem tudtatok érmet szerezni.

A válogatottban a montreali vb-aranyam mellett van egy bronzom (2013 Barcelona), valamint egy Eb-ezüstöm (2003 Ljubljana) és két bronzom (2008 Malaga, 2014 Budapest). Nyilván lehetett volna több is, szebb is, de minden érem kedves számomra, mindegyikre jó szívvel emlékezem. Az olimpia picit fájó: Sydneybe még nem jutottunk ki, Athénba ugyan már sikerült, ám mindenkinek az volt az első olimpiája, és szerintem a miliő megfogott bennünket, mert önmagunk árnyékai voltunk, az a csapat annál csak jobban tudott játszani, mint amit akkor nyújtott. A 2008-as pekingi játékokon álltunk legközelebb a dobogóhoz, a csoportmeccsek jól alakultak, magabiztosan vertük Hollandiát, csoportelsők lettünk, ami automatikusan elődöntőt ért. Máig nem tudom, hogy mi történt, de az addigi leggyengébben játszva egy góllal alulmaradtunk a későbbi győztes hollandokkal szemben, így maradt számunkra a bronzmeccs. Az ausztrálokkal játszottunk, és a harmadik negyedben már három góllal is vezettünk, ellenfelünk másodpercekkel a rendes játékidő vége előtt mégis kiegyenlített, így hosszabbítás következett, amiben már nekünk kellett egyenlíteni a végén, ami szerencsére sikerült, azt hiszem pont az én gólommal. Ötméteresekkel dőlt el tehát a harmadik hely sorsa, ami mindig lutri: tőlünk hárman kihagyták, az ausztráloktól csak ketten, ők lettek a bronzérmesek. Nem mondom, hogy azóta is fáj, de akkor borzasztó rossz volt, mert nagyon szerettünk volna egy érmet, amit hazahozhatunk, ám az élet sajnos így hozta, nem kesereghetek rajta életem végéig. 2015-ben mondtam le végleg a válogatottságot, és összességében semmilyen hiányérzetem nincsen, rengeteg barátot köszönhetek a vízilabdának, ha pedig klubszinten nézzük a pályafutásomat, akkor magyar és olasz vonalon is minden címem megvan.

Mi játszotta a legfontosabb szerepet a hazaigazolásodban?

Az utolsó olasz évemben ugyan nem a csapat miatt, de már nem éreztem annyira jól magam, meg motivált sem voltam, váltásra volt szükségem, és mivel több magyar csapat is megkeresett, végül a BVSC mellett döntöttem, amelyet akkor Petrovics Mátyás, az egyik kedvenc magyar edzőm irányított. A fő ok mindazonáltal édesanyám betegsége volt, akit a távolság miatt csak ritkán láthattam. Négyen vagyunk testvérek, kellett a segítségünk az ápolásában, és mindannyian ki is vettük a részünket belőle. Két lánytestvérem amúgy hozzám hasonlóan vízilabdázott, közülük Hanna ugyancsak elvitte a válogatottságig, és 2016-ban Európa-bajnok lett a csapattal. A hazaigazolásom után három szezont töltöttem a BVSC-ben, az utolsóban már gondolkoztam a befejezésen, de 2017 nyarán az elsők között keresett meg a története során először női vízilabda-csapatot indító FTC, amire nem tudtam nemet mondani. Az év vége felé viszont már éreztem, hogy kezd sok lenni az utazás, nem úgy regenerálódtam, ahogyan korábban, a motivációt sem igazán találtam. Szezon végén be is jelentettem a visszavonulásomat, el is búcsúztattak, majd fél év pihenőt követően kezdett nagyon hiányozni a vízilabda…

És ekkor jött a lehetőség a III. kerületi TVE-nél?

Pontosan! Orsi húgomék 2015-ben indították a csapatot a másodosztályban (OB I/B), amiben három évig maga is játszott, egyben ő volt a szakosztályvezető. Nálunk a harmadik kerületi kötődés édesapám révén van meg, ő született és nőtt fel Rómaifürdőn, míg édesanyám rózsadombi. Mi a testvéreimmel oda születtünk a II. kerületbe, akkor költöztünk át Óbudára, amikor már majdnem gimnazista voltam, és igazából azóta is itt élünk. Szóval 2018 nyarán a tesóm és az együttesben játszó korábbi válogatott csapattársaim, egyben barátaim (Drávucz Rita, Pelle Anikó) először csak edzésre hívtak le, aztán majd meglátom, mondták… Heti kettőt edzettünk, ami ég és föld a korábbi napi kettőhöz képest, és elsősorban a jó hangulatra fókuszáltunk. Nekem ez bőven megfelelt, és annyira jól sikerült az egész, hogy a szezon végén feljutottunk az első osztályba, az OB I-be, ami egyáltalán nem volt elvárás. Így nyáron jöhetett a kérdés: hogyan tovább, hiszen korábban már mindhárman abbahagytuk a magasabb szintű vízilabdát, végül mégis belevágtunk. Ránk volt bízva, hogy heti hányat és hogyan edzünk, mikor megyünk le meccsre, emiatt nagyobb lett a motivációm, és visszajött a kedvem a játékhoz. Ennek köszönhetően még két és fél, majdnem három évig játszottam az első osztályban, amikor már látszott, hogy az UVSE-ben szereplő Zoé lányom jó eséllyel beverekedheti magát a felnőtt csapatukba. Nem helyeztem rá semmilyen nyomást, csak gondoltam, megvárom, hogy játszik-e ellenünk, és ha igen, akkor az lesz utolsó meccsem, ha nem, akkor még folytatom. De játszott, mind a ketten egy-egy gólt dobtunk, és akkor, ott, utána befejeztem. Elég nagy visszhangot kapott a történet a médiában is, sok helyre hívtak, mert nagyon ritka, hogy egy női sportoló „bevárja” a saját lányát, férfiaknál azért gyakrabban előfordul a fiaikkal. Nekem ezzel a lezárással teljesen kerek lett a pályafutásom.

Hogyan alakult az életed a végső visszavonulásod óta?

Azóta is többen próbáltak újra visszacsábítani a Hévízi úti medencébe, csak erre, vagy csak arra a meccsre, de nem álltam kötélnek, nem akartam újra kiengedni a szellemet a palackból, mert olyan jó érzés erre az egészre így visszatekinteni. Nem akartam, hogy ha esetleg nem úgy sikerül, ahogy szeretném, akkor tüske maradjon bennem. Azon a meccsen, 2022. február 16-án valóban végleg befejeztem, majd decemberben megszületett Boti fiam, akivel másfél évig otthon voltam. 2024-ben, egy év kihagyás után ismét vállaltam a női U19-es, idén már U20-as válogatott nyári összetartásait mint másodedző, amit 2021 óta csinálok. Ez nyaranta hat-hét hét elfoglaltságot jelent, plusz a felkészülést követő tornát. Persze attól még, hogy így döntöttem, továbbra is tartottam a kapcsolatot a kerületes lányokkal és Lukács Dénes edzővel, aki az OB I-es időszak kezdetétől irányítja a csapatot. Nagyon jó viszonyban vagyunk, a szülés utáni másfél év elteltével többször kilátogattam a meccseikre, meg lemehettem hozzájuk edzeni, mert ennyi kihagyás után szükségem volt a mozgásra. Tehát lényegében nem távolodtam el tőlük, és most tavasszal megkerestek, hogy a távozó Bárány Attila helyére lenne-e kedvem elvállalni a szakosztályvezetői pozíciót. Hogyne lett volna? A mai napig szívem csücske ez a klub, minden itt eltöltött percnek örülök, és bár még át kellett beszélnünk a dolgot a férjemmel, nem lehetett kétséges a válaszom, így június 1-től vagyok hivatalosan a III. kerületi TVE vízilabda-szakosztályának a vezetője.

A kerületes lányok az OB I-be jutásuk óta eltelt hat szezonban – ebből háromban veled – a tízcsapatos mezőnyben időrendben a következő pozíciókban végeztek: 6., 6., 8., 7., 6., 6. Szóval masszív középcsapatként szerepeltek, de lehet ennél is feljebb lépni?

Jelenleg, az alapszakasz végével most is pont hatodikak lettünk, és ezzel bejutottunk a felsőházba, szóval rosszabb helyen már biztosan nem zárjuk a bajnokságot. Mivel azonos pontszámmal álltunk a Győrrel, akiket itthon hat góllal vertünk, ezért plusz mérkőzésként még rendeztek nekünk egy visszavágót Győrben, ahol csak hárommal kaptunk ki, így mi szereztük meg a hatodik helyet. Összeségében jól sikerült az alapszakaszunk, és nagyon boldogan jöttem haza Győrből, hogy bent vagyunk a felsőházban. Hittem ugyan a csapatban, csak abban nem, hogy pár hónap alatt sikerül annyira összeállniuk, ami elég lesz a felsőházhoz, ám a lányok szerencsére rám cáfoltak. Ha reális szeretnék maradni, akkor nekünk ennek a hatodik helynek a fenntartása lehet a célunk, nem látom azt, hogy ezen a következő években túl tudnánk lépni. Az FTC és az UVSE kimagaslik a mezőnyből, az őket követő Dunaújváros, BVSC és Eger is nagyobb játékerőt képvisel, de a hatodik hely még indulási jogot ad a második legrangosabb európai kupasorozatba, az Euro-kupába (korábbi Len-kupa), ezt szeretnénk minden évben megcélozni. Tavaly már részt vettünk benne, ám az akkori lebonyolítás szerint a bajnoki hatodik helyünk Bajnokok Ligája selejtezőt ért, és abból kiesett együttesként automatikusan az Euro-kupába kerültünk, ahol a negyeddöntőig jutottunk. Idén selejteznünk kellett a főtáblára jutásért: a szerb Vojvodinát idegenben vertük, az izraeli Hapoel Yoqneamtól itthon ötméteresekkel kikaptunk, de legjobb csoportmásodikként továbbjutottunk. A főtáblán két ellenfelünk az olasz Trieszt és a spanyol Catalunya, akiktől idegenben egyaránt kikaptunk. Ezek már rutinosabb csapatok, több külföldivel rendelkeznek, évek óta játszanak nemzetközi kupákban, azonban bízom benne, hogy tavasszal itthon majd jobban meg fogjuk tudni szorongatni őket.

Mi a helyzet a férficsapattal és az utánpótlással? Elképzelhető, hogy néhány éven belül a kerületes lányokhoz hasonlóan a fiúk is az első osztályban fognak szerepelni?

Szerintem idén indulunk az eddigi legtöbb, összesen tizenegy versenykiírásban, ebből négy felnőtt: a nőknél az OB I és a Magyar Kupa, a férfiaknál az OB II (harmadosztály) és a Budapest-bajnokság. A fiúknál a lányokhoz hasonlóan az a jellemző, hogy igyekszünk az utánpótlásunkból kiöregedőknek játéklehetőséget biztosítani, az ő fejlődésük áll a fókuszban, de mellettük persze vannak idősebb, rutinos, máshonnan igazolt játékosaink is. Utánpótlásban mindkét nemnél az országos bajnokságban indulunk ifjúsági, serdülő és gyermek szinten is, továbbá egy-egy csapatot nevezünk a Budapest-bajnokságba a gyermek I. és III. korosztályban. Utóbbiban a legfiatalabbakról van szó, akik évek óta az előkészítőben vannak, és most már játéklehetőséget is kaphatnak, előbbiben pedig azok jutnak szerephez, akik még nem férnek be az országosban játszó együttesünkbe. Szeretnénk minden szinten minél jobb helyezéseket elérni. Igen, pont most volt róla szó az edzői értekezleten: van olyan célunk a férfiaknál, hogy az OB II-es gárda feljusson az első osztályba, ám ezek a dolgok nem mennek egyik napról a másikra, és jó néhány évbe beletelhet, mire sikerül megvalósítani.

Mennyire vagy jelenleg aktív a medencében?

Van egy masters, vagy magyarra fordítva öreglány- csapatunk, a Budakalász SC Kling, ahová hetente egyszer lejárunk mozogni, ki hányszor tud, mert már mindenki édesanya és mellette dolgozik is. Illetve van egy egri különítmény, amely hívni szokott játszani, a Kling-Agria Drink Hungary. Idén nyáron két héten belül mindkettőjükkel részt vettem egy-egy masters tornán Máltán, valamint Barcelonában, és mindkettőt meg is nyertük, de utána egy hónapig alig tudtam mozogni. Az igazán jó azonban ezekben az, hogy az ember együtt van a többiekkel, újra fiatalnak, sportolónak érzi magát, miközben van már körülöttünk rengeteg gyerek, a budakalásziakkal össze is számoltuk, hogy a nagyjából tizenhárom játékosnak huszonkét gyereke van, szóval van utánpótlás. Az egrieknél is hasonló a helyzet, nem nagyon van olyan, akinek nincs gyereke. Ezekre a tornákra jön az egész család, így főleg a kisgyerekesnek elég fárasztó, azonban motiváló is egyben, hogy készüljenek rá, ne csak úgy, mindenféle edzés nélkül vegyenek részt rajta. Én is jobban össze szoktam szedni magam, mert van cél, meg akarjuk mutatni, meg akarjuk nyerni, mindamellett persze maga a vízilabda is hiányzik. Nem mondom, hogy az OB I-ben, vagy nemzetközi meccseken újra medencébe ugranék, azt biztosan nem, ám maga a vízilabda hiányzik. Szakosztály-vezetőként nap, mint nap lent vagyok a Kerületnél, figyelemmel követem a történéseket, kiveszem a részem a munkából, sokat segítek az OB I-es csapatunknak is, de most már csak a partról, nem a vízben, és ez nekem bőven elég is.

Hogyan került Szigetmonostorra?

A kilencvenes évek közepén vettem egy telket közel a Dunához. Már itt laktam, amikor egy vasárnap a szigeten bóklásztam Surányban, és a sziget legmagasabb pontján megláttam egy telket. Rabul ejtett a panoráma. A derékig érő fűben megpillantottam egy korhadt táblát, amit már csak a szentlélek tartott, azon ákombákomokkal volt egy telefonszám, innen már sima ügy volt. Azonnal megvettem 300 ezer forintért. Ide építettem egy házat, amiben most is lakom.

Hogyan kezdett el újságírással foglalkozni?

Pályamódosításra kényszerültem. 1970-ben fejeztem be a főiskolát, eredetileg okleveles fizika-kémia szakos tanár vagyok, egy évet tanítottam is egy Verbász nevű bácskai sváb kisvárosban.

Honnan származik?

Délvidéki vagyok. A Vajdaságban, azon belül Nagybecskereken születtem 1947-ben. Ez Újvidéktől ötven kilométerre van. A II. világháború végéig nagyon vegyes lakosságú terület volt, mi magyarok voltunk, de szerbek, szlovákok, románok, svábok, sőt franciák is éltek a környéken. Ilyen vegyes környezetben éltem és cseperedtem fel a húgommal együtt. A gimnáziumban szerbhorvát és magyar nyelvet tanultam, illetve németet és latint, négy nyelvet. Úgy belénk verték ott a németet, hogy mai napig nem tudom elfelejteni. Az angollal már másképp vagyok. Élt a városban egy idős hölgy, aki ugyan itt született, de valahogy kikerült Angliába és Oxfordban végzett. Aranyos, de szigorú tanárnő volt. Volt a gimnáziumban egy nagyon szép lány, mindenki rajongott érte, és egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy akarok-e vele angolórára járni, mert megtalálta ezt a tanárnőt, de ő azt kérte, hogy vigyen magával párt. Nem hittem el, hogy ekkora szerencse ért, még az se tántorított el, hogy hat kilométerre lakott a tanárnő. Rendíthetetlenül mentem télen-nyáron hetente kétszer.  Mit sem tudtam arról, hogy életem későbbi szakaszában az angol nyelvtudásomnak fogom köszönni a pályafutásomat. Elvégeztem a tanárképzőt, és imádtam tanítani, de megfogadtam, hogy nem állok le, amíg el nem végzem az egyetemet.

Mivel foglalkoztak a szülei?

Az édesanyám háztartásbeli volt, az édesapám munkásember. Semmi különös.

És végül elvégezte az egyetemet? 

Beiratkoztam az Újvidéki Egyetemen fizika szakra. Rögtön a harmadik évre vettek föl, mert jó eredményeim voltak. Az elméleti és nukleáris fizikát választottam szakiránynak. Két év alatt végeztem. Egyetemi diploma és tanári oklevél volt a kezemben, amikor szembe jött egy pályázat. Szerkesztőt kerestek a Magyar Szó külpolitikai rovatába, ami a Vajdaság legnagyobb, ötvenezer példányban megjelenő napilapja volt. Ma is megjelenik. Felvettek, és mentorom lett egy idősebb, nagy szaktekintélyű kolléga, aki elkezdte okítani az újságíró szakmát. Tíz évig voltam a Magyar Szónál, utána Újvidékre költöztem, és bekerültem a jugoszláv televízióhoz. Közben kitört a délszláv háború, forgatócsoporttal jártam a frontot. Nehezemre esik ezekről az élményekről beszélni. Azt megelőzően a ’89-es román forradalmat is végigforgattuk.  Nagyon elegem volt az erőszakból, és 1992-ben Magyarországra költöztem. Bagdadban voltam az iraki háború kirobbanása előtt egy hónappal. Még láttam Szaddám Huszeint a kivégzése előtt. A jugoszláv köztársasági elnök kíséretében egyike voltam a négy újságírónak, akik mehettek vele, hogy behajtsuk az eladott harckocsik árát, de nem fizetett. Az valami vérfagyasztó volt. Kevés helyen éltem át olyan perceket, mint ott. Azt mondták a testőrök, ha megmozdulunk vagy benyúlunk a zsebünkbe, azonnal a földre terepnek. Bagdadban láttuk, hogy a levegőben lógott a háború. 

Mi volt az a pont, amikor a délszláv háború olyan mértéket öltött, hogy úgy döntött, eljön az országból?

Szarajevó és Mosztár. Mosztárt úgy szétlőtték, hogy úgy nézett ki, mint Berlin a második világháború után a régi filmeken. Ekkor kerültem a Magyar Televízóba.

Voltak szerencsés pillanatok is a pályafutásában?

A 70-es években egy lengyelországi bevetésen voltam, mikor Jaruzelski bevezette a rendkívüli állapotot. Lech Walesa, a Szolidaritás vezetője egy titkos helyen bujkált Gdanskban, körözték az egész országban. A jugoszláv nagykövetségen keresztül kaptunk egy fülest, aminek köszönhetően sikerült interjút csinálnom vele. Egy nap megjelent a szállodánknál egy elsötétített ablakú kocsi. Beültettek, és azt se láttuk, merre megyünk. Megérkeztünk egy óriási templomhoz, a nevét se tudom, nem árulták el. Ott kitessékeltek, és azt mondták, hogy itt menjünk le a pincébe. Levittek vagy három emelet mélyre. Ott találkoztam vele. Kimentünk Gdanskban a piacra, forgattunk, azt soha nem kívánom senkinek, amit én akkor láttam. Olyan szegénység volt. Bementünk egy vendéglőbe ebédelni. Ebéd az volt, de amikor kértünk sört, azt mondták, hogy nincs sör. És feketén hozták az ételt is.

A sok viszontagság mellett mi volt élete legjobb időszaka?

Épp betöltöttem a harmincat, amikor fiatal feleségemmel, Annával elindultunk Amerikába. Könnyebb elsorolnom, hogy hol nem jártam, mint az, hogy hol voltam. Az összes valamire való látnivalót Chicagótól Dél-Dakotán át a coloradoi Grand Canyonig végigjártuk, itt még indián rezervátumban is voltunk, beléptünk a sziú indiánok, a legharcosabb törzs területére is. Megjegyzem, még a vadnyugaton, az indián rezervátumban is találkoztunk egy magyar emberrel, aki a II. világháborúban a visszavonuló amerikai csapatokkal jött nyugatra. Indián nőt vett feleségül, lett két lányuk, és egy szép tehéncsordája, és ő üzemeltette a vendéglőt, ahová az indiánok bevásárolni is jártak, a felesége, mint a többi indián asszony pedig kézműves termékeket készít. Kért minket, hogy meséljünk a Lánchídról, és elkezdett sírni. Olyan megható volt. Azt mondta, legutóbb ’53-ban hallott magyar szót, amikor egy magyar katolikus pap érkezett téríteni a rezervátumba. Itt volt részünk a hagyományos indián ajándékozási szertartásban is. Megálltak előttünk, velünk szemközt, és elkezdték indián szertartás szerint az ajándékokat átadni. A férfi mindig szólt az asszonynak, hogy a szatyorból most ezt vegye elő, azt vegye elő. Az asszony ünnepélyesen rátett Annára egy nyakéket. Aztán jöttek a fülbevalók, a nyakláncok, a karkötők indián gyöngyökkel. Utána kerültem én sorra, ugyanígy. Először kaptam egy toll fejdíszt, feltette a fejemre, aztán sorra a többit, nyaklánc, karkötő. Elképesztő volt. Mondtam a feleségemnek, ide figyelj, ezek az emberek annyira aranyosak, hogy nem érdekel, vedd elő a legszebb ajándékainkat, ami van. Egyet az asszonynak, egyet a férfinak. Mi is megajándékoztuk őket magyar népi hímzésű asztalterítővel, meg ami nálunk volt. Nem sok mindennel, mert csak egy hátizsákkal mentünk. Ez egy életre belém ivódott, ez a barátság, ez a szeretet. Pedig mit beszéltek nekem a barátaim, hogy majd megskalpolnak, meg kirabolnak. Ez volt a legdrámaibb mozzanata az egész 64 napos amerikai utunknak. A munkahelyemmel az volt a megállapodás, hogy kapok két hónap szabadságot, de időnként levélben tudósítanom kell Amerikából, így több egyetemre is ellátogattunk, és a houstoni NASA-központba is, ahol láttam a két még fel nem lőtt holdrakétát.

Hogyan jöttek a nyugdíjas évek?

A televíziós pályafutásomat a Magyar TV 1-es csatornájánál fejeztem be. Amikor jött a Horn-kormány, azt mondták, mindenki szedje össze a cuccait, a fiókját ürítse ki, és hagyja el a szerkesztőséget, a ma esti híradót már nem mi szerkesztjük. Átmentem egy kereskedelmi televízióhoz, ahol lehúztam négy évet, de egyszer csak, ’98 tavaszán azon kaptuk magunkat, hogy nem kapunk fizetést. Akkor kerültem az ország legnagyobb szaklap-kiadójához. Volt az életemben egy olyan epizód is, amikor Belgrádba kerültem a Magyar Távirati Iroda balkáni tudósítójaként. Soha korábban nem volt ilyen feszített tempójú munkám. Este tízkor zuhantam ágyba, és reggel ötkor már küldtem az első jelentéseket Budapestre, hogy mi a helyzet a Balkánon. Továbbá minden reggel személyesen kellett tájékoztatnom a nagykövetet a helyzetről. Ahogy felébredtem, bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a szerb nyelvű híradót az elmúlt éjszakáról. Másról sem szóltak, mint arról, hogy az éjszaka milyen fegyveres leszámolások voltak.

Végül hogyan jutott a nárciszföldre?

Közben csak sikerült nyugdíjba mennem. Úgy tíz évvel ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy van itt ez a szép nárciszmező. A föld nem az enyém, hanem a helyi iskola igazgatónőjéé. Náluk az egész család allergiás a virágporra, így nem akartak vele foglalkozni. A virágokat még az ő édesanyja ültette. Amikor nyílnak a virágok, gátlástalanul szed belőle, aki akar. Volt, hogy úgy lopták, hogy megállt 4-5 kocsi és kaszálták. Akkor megkerestem Julikát, a tulajdonost és megállapodtunk, hogy rendet csinálok. Rögtön egymás tenyerébe csaptunk, és megosztottuk a bevételt. Nekem ez szórakozás. Imádom a virágokat. Beszélgetek velük, amikor ott vagyok. Csak az a baj, hogy ez a virágmező lassan százéves, és lassan elöregszik. Fel kellene újítani. Megvan ennek is a technikája, a gumókat fel kellene ekével hozni, szétválogatni, levédeni rovarirtószerrel, egész télen pincében tárolni, és a rákövetkező év tavaszán megművelni a telket, feltárcsázni és újraültetni. Addig is minden évben, amikor virágzik a nárcisz, reggeltől estig itt vagyok. Vigyázom, őrzöm.

A rendezvénysorozatot évek óta Szigeti Szilvia textiltervező és Radnóti Tamás belsőépítész kurálja, akik mindvégig következetesen képviselik a határátlépés eszméjét. A Határtalan Design eltörli a műfaji korlátokat, itt a formatervezés összefonódik a zenével, képzőművészettel, kortárs ékszertervezéssel és a különböző művészeti egyetemek kísérleti projektjeivel. Ennek a szemléletnek köszönhetően a kiállítás látványos volta mellett szellemi kaland is, amolyan többdimenziós gondolkodási tér. A tárlat széles spektrumban közelít a kreativitáshoz, az esztétikai kérdések mellett társadalmi, ökológiai, intergenerációs kérdéseket is felvet.  

A helyszín, a Kiscelli Múzeum templomtere, a régi falak és a modern design kontrasztja különösen alkalmas arra, hogy a tradíció és az újítás viszonyáról gondolkodjunk, végigvegyük, milyen feszültségeket kelt a két dimenzió – múlt és jövő – egyidejű megjelenése, és hogyan tud mindez harmóniára kifutni. Nem csak a látogatók gondolkodtak. A szakemberek és tárgyalkotók közül azok, akiket mélyebben érdekelt a téma, nemzetközi szimpóziumon is részt vehettek, és érdekes témákban hallhattak prezentációkat. Mint például Into Niilo ékszertervező előadását, a Felbontásig olvasatlan: az ékszer mint rejtett tiltakozás és érzelmi menedék címen. Gabriela Krok textiltervező mesterszakos hallgató előadásába a mesterséges intelligenciát is bevonta, a technológia és a kézművesség összefüggéseiről beszélgetett vele a jacquard textíliák kapcsán.

Thonet: a múlt és a jelen találkozása

Az idei tárlat egyik legerősebb és leglátványosabb egysége a hajlítottfa-bútorok világát dolgozta fel. A Thonet-örökség hosszú évtizedek óta ikonikus a design történetében: a No. 14-es szék, az első valódi „tömegbútor” ma is ugyanolyan meglepően könnyed és időtlen, mint 1859-ben. A Kiscelli Múzeumban kiállított darabok nagy része E. Szabó László belsőépítész kivételes gyűjteményéből származik, köztük olyan klasszikusokkal, mint a Thonet No. 209, amely Le Corbusier kedvelt darabja volt, vagy a redőzött támlával készült elegáns variációk, amelyek már a 20. század elején előrevetítették a modernizmus letisztult szemléletét.  A kurátorok azonban nem álltak meg a múlt bemutatásánál. A klasszikus darabokat kortárs újraértelmezések egész sora vette körül, lengyel, osztrák és magyar tervezők hoztak olyan friss Thonet-variációkat, amelyeknél új furnérokat, fenntarthatóbb ragasztóanyagokat vagy digitális gyártási technikákat alkalmaznak. A templomtér időtlensége ezekkel a bútorokkal új ritmust kapott, ahogy a kanyargó, hajlított  vonalak megidézték a történeti hagyományt, és felvillantották a jövő lehetőségeit.

A zene vizuális lenyomatai: CentriFUGA textilprojektek

A kiállítás egyik legkülönlegesebb blokkja a Templomtér apszisában kapott helyet, ahol a design szó szerint rezonált, hiszen húsz textiltervező alkotása válaszolt különböző kortárs zeneszerzők darabjaira. A CentriFUGA projekt lényege, hogy a hangzás vizuális mintákká válik, így mintha a zene apró hullámai textilbe sűrűsödnének. Szűcs Edit „Ritmusképletek” című munkája például matematikai pontossággal fordította át a zenei ismétlődéseket vizuális motívumokká. A monotonitás és a lüktetés finom váltakozása nemcsak esztétikai, hanem érzéki élmény is volt, ahogy a szem követhette azt, amit a fül hallana. Albert Eszter „Széttörő harmóniák” című textilje a hangok közti feszültséget vizsgálta, mintha a hasonló zenei alapelemekből fakadó disszonanciák megrepesztenék a mintázatot, hogy az aztán egy új renddé álljon össze. Ez a munka különösen jól működött a múzeum szakrális, nagyívű terében, ahol a kontrasztok felerősödtek. A zene és a textil találkozása mégsem illusztratív volt, hanem mélyen elemző. Ahogy a hang és a forma közti kapcsolat vizuális átiratokban láthatóvá vált, az a sokszor kicsit ridegnek tűnő térnek egyfajta ott létrejövő ritmust adott. A kiállítás kísérőprogramjai közt jónéhány koncert mellett egy performanszot is bemutattak. Pia Imbar multidiszciplináris művész projektje, hang-, mozgás- és fény-performatív fúziója valójában költői kutatás volt arról, hogyan válik az ének grafikai gesztussá.

Holland perspektívák – anyagkutatás és radikalizmus

Az idei Határtalan Design kiemelt országa Hollandia volt, amely régóta híres a merész kísérletezésről és a design mint gondolkodási folyamat hangsúlyozásáról. A kiállításban láthatóak voltak Gerrit Rietveld ikonikus bútorai, a Red and Blue Chair és a Zig-Zag Chair, amelyek itt kontextusba kerülve, történeti hivatkozás vagy visszatekintés helyett arra a kortársdesign- gondolatra erősítettek rá, miként lehet a legegyszerűbb, már-már puritán eszközökkel új, radikális formanyelvet létrehozni. A TextielMuseum – TextielLab nagy felületű textil paneljei hőre reagáló szálakkal, programozott mintázattal és a textil mint intelligens felület új értelmezésével kísérleteztek. Ezek a munkák a Kiscelli Múzeum terében valóban életre keltek, ahogy a fény változásával árnyékuk és struktúrájuk lassan átalakult. A Dutch Invertuals kollektíva anyagközpontú kísérleti tárgyakkal szerepelt, olyanokkal amelyek biokompozitokból vagy ipari hulladékból készültek, a modulok és festék nélküli felületek a mai kortárs holland design fenntartható anyagokkal való kísérletezését, az újrahasznosítás tárgyakban megjelenő szándékát mutatták. 

Fenntarthatóság és formaérzékenység lengyel alkotóktól

Ugyanez a szándék volt tetten érhető a lengyel szekció koherens, egyedi hangú és erősen karakteres munkáinál is. Roman Modzelewski „RM58” karosszéke  – a poliészter héj, a monokróm felület és a lendületes forma – futurisztikus jelenségként ragyogott, és a modernizmus bátorságát tükrözte. A Studio Rygalik Loope kollekciója ezzel szemben a fenntarthatóságot helyezte a fókuszba, újrahasznosított műanyagból, gyártási hulladékból hoztak létre játékos, könnyed és praktikus moduláris ülőbútorokat. A VANK akusztikus paneljei különösen izgalmasak voltak az eredendően visszhangos templomtérben, a  PET-palackokból extrudált felületek oldották a térakusztikát, s közben vizuálisan letisztult ritmust teremtettek. A Rodin fúvott üveg tárgyai a „szépség a tökéletlenségben” gondolatot képviselték, hiszen az újraolvasztott, selejtes üveg anyagból készített buborékos, torzult vázák és tálak őrzik a múltat, magukban hordozzák az anyag emlékezetét.

Személyes történetek anyagba írva

A kortárs ékszer a magyar vizuális művészetek egyik leginkább alulértékelt területe, pedig tehetséges, kreatív, az európai színtéren jobban elismert ékszertervezőink vannak. A 2025-ös Határtalan Design kiállításon intim és erős egységet képeztek a kortárs ékszerek. Tóth Ágnes Folyamok című sorozatának finom, ezüstbe mart vonalai olyanok, mint egy személyes térkép, mintha az ékszer viselője saját emlékezetének topográfiáját hordaná magán. Rimóczi Lili Töredékesség című munkái ezzel szemben a hiány és sérülékenység esztétikáját kutatják, a tervező törött porcelánokból készít különleges függőket, amelyeken az aranyozott repedés nem eltakar, hanem kiemel, mint a golden repair,  amivel a Ludwig Múzeum hasonló című kiállítása is foglalkozik. Ez az az eset, amikor a kijavított sérülés nem szégyellni és eltakarni való, hanem büszkén felmutatható. Berger Tímea biopolimer ékszerei pedig a test melegére reagálva lassan változnak, a design itt élő felület, amely idővel patinásodik, és a folyamat alatt válik igazán személyessé.

Akik a jövő nyelvén beszélnek

A Határtalan Design egyik fontos vállalása, hogy pályakezdőknek és egyetemi hallgatóknak ugyanolyan láthatóságot ad, mint a már befutott tervezőknek. A MOME, a Budapesti Metropolitan Egyetem és a Lodz-i Művészeti Akadémia diákjai friss, gyakran kísérleti munkákkal szerepeltek, ilyenek voltak a  fényáteresztő textilstruktúrák, a bioműanyagból készült viseletek és a moduláris táskakoncepciók. A fiatalok által hozott projektekből azt lehetett kiolvasni, hogy a design jövője nem stabil formákban, hanem a folyton változó anyagokban és gondolkodási modellekben rejlik.

A 2025-ös Határtalan Design legnagyobb erénye mindenképpen az, s ezt nem lehet eléggé kiemelni, hogy a tárgyakat nem végtermékként, hanem gondolati folyamatok lenyomataiként mutatta be. A Thonet örökségétől a holland anyagkutatásokon át a lengyel újrahasznosító szemléletig és a hallgatók kísérleti projektjeiig minden a közös alkotói energiáról, az útkeresésről, a változó anyagok, változó funkciók, a praktikum és esztétikum összefésüléséről szólt. Azaz a rohamosan változó világunkhoz való adaptációról. A barokk templomtér pedig, akár egy grandiózus installáció kerete, összefogta és új jelentéssel ruházta fel ezt a sokszínűséget. A Kiscelli Múzeumban sétálva a látogató nem tárgyakat látott, hanem történeteket, viszonyokat, kérdéseket és jövőképeket.

Mintha egy filmben lennének. A nő ácsorog a lakása előtt, mint aki már órák óta vár. Hogy kire, azt egyelőre nem tudni. Körfolyosós régi bérház, harmadik emelet. Középen nyitott tér, a folyosóról a környező házakra látni. A nő is arrafelé néz, az arca kifejezéstelen. Mozdulatlanul bámul bele a semmibe. Csak nemrég hagyta abba az üvöltözést. Dühös, vagy fél, az is lehet, hogy mindkettő. 

A férfi a lakásából figyeli feszülten. Mindössze egy méter választja el egymástól a két bejárati ajtót, talán valamivel kevesebb. Ha kinyitná az övét, és kihajtaná a védőrácsot, nagy valószínűséggel összeütköznének. Nem nyitja ki, odabent marad. Várja, hogy mi lesz. Próbál minden eshetőségre felkészülni. Mert mi van, ha a nőnek eszébe jut, és úgy dönt, hogy bejönne hozzá. Kitartóan kopogtat, egyre hangosabban. Ő persze nem reagál. Ha a csengetésére sem válaszol, elkezdi majd verni az ajtót. Így képzeli. 

A kamera most az ő arcát mutatja. A tekintete riadt, ugyanakkor kíváncsi. Még nem döntötte el, hogy beengedné-e. Hallja, ahogy a másik odakint levegőt vesz. Beszív, kifúj, majd újra ki. Később talán rákezd újra az üvöltésre. A férfi reméli, hogy mégsem.
A kis ablakon át nézi, ahogy a nő rágyújt. Vállig érő szőke haja zilált, öltözéke hiányos. Igazából nincs is felöltözve. Vékony köpeny van rajta, alatta talán hálóing. Lábán fehér klumpa. Mint amilyet a kórházi dolgozók viselnek. 

A képek alatt most elindul a zene. Halkan, inkább csak aláfestésnek. Az énekes hangja kissé karcos, illik a lepukkant környezethez. A nő arcát egy pillanatra beborítja a cigarettafüst, a kamera ráközelít. Félhomály, eső, pislákoló lámpafény. Tisztára film noir.

A hideglelős folyosón rajta kívül nincs egy lélek se. Illetve, mégis. Valaki hazaérkezik az ötödiken. Női alak rajzolódik ki az ajtóüvegen, kulccsal nyitja a folyosóajtót. A zár elhasznált, nem akar engedelmeskedni. Erőltetni kell. Azután gyors kop-kop-kop hallatszik, ahogy magassarkúban eltipeg a lakásáig, ami srégen szemben van a férfiéval. Fentről éppen odaláthatna. Mégsem néz le. 

A férfi arra gondol, nem igaz, hogy nem hallott semmi zajt már a földszinten.

Ha hallott is, nem reagál. 

A nő már odabent van, a férfi hallja, ahogy nyekkenve csukódik a bejárati ajtó. A kulcsot kétszer is ráfordítják. A férfi emlékszik rá, hogy a nő valamivel később költözött be a házba, mint ők, a gyengélkedő németjuhászával együtt. Vannak a macskás nők, mint ez itt, egy méterre az ajtajától. Az ötödik emeleti viszont valamiért kutyát választott. 

Loncsos bundájú dög, néha együtt utaznak a liftben. A férfinak olyankor mindig vissza kell tartania a lélegzetét. Amit érez, nem a szokásos, ázott kutyaszag, hanem valami egészen más. Mintha keveredne a rothadó haléval. Hogy a kutya beteg, a férfi nem magától tudja.

Legutóbb, talán egy hónapja lehetett, beszálltak megint együtt a liftbe. Mikor a másodikra értek, a nő hirtelen megszólalt. Holott egészen addig egyetlen szót sem beszéltek. Akkor viszont odafordult hozzá, Rafit újra kórházba kellett vinni, mindössze ennyit mondott. A férfi nem válaszolt neki, legfeljebb udvariasságból biccentett. Vagy még azt sem, most nincs meg neki a mozdulat. Végtére is annyira meglepődött, hogy kutyákról kellene társalognia valakivel, akit csak látásból ismer. És aki, ha úgy vesszük, vadidegen. Semmit nem tud róla. Egy dolgot azért mégis. Néhányszor hallotta otthon emlegetni a nőt, mint akinek rendes munkája sincs, és az utcán dolgozik. Magyarán kurválkodik. Világéletében abból élt a felesége szerint.

Őt kellene most is felhívnia, mármint az ex-feleségét, a férfi erre gondol. Megkérdezhetné tőle, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. Kell-e egyáltalán csinálnia bármit a macskás nővel. Vagy elég, ha csak figyeli. Az exe mégiscsak jobban ismeri a szomszédokat. Ameddig itt lakott, nagyjából húsz évig, többet is beszélt velük. Volt, akivel rendszeresen. Ő viszont sokaknak a nevét sem jegyezte meg.

Nem mer elmozdulni az ajtótól, pedig éjfélig be kellene fejeznie egy sürgős munkát. Nyilván kíváncsi is rá, hogy mi történik. Mi történhetne még az ordibáláson kívül.

Eszébe jut, hogy miután ők hárman megismerkedtek, hamar összebarátkoztak. Itt régi képek villannak fel. Múltbeli flashbackek, fekete-fehérek. Születésnapok, közösen elköltött vacsorák. A nő az esküvőjére is meghívta őket, később az egyik gyereküknek ő lett a keresztanyja. A férfinak fogalma sincs, mikor változott meg. Olyan hirtelen történt. Szinte egyik napról a másikra. Mintha a nő állandóan azt kereste volna, hol köthetne beléjük. Az ex-felesége egyszer még videóra is felvette, ahogy a nő rugdossa az ajtajukat. Nem emlékszik már rá, hogy miért. Mindig is voltak sérelmei, amolyan megtört lélek. Mondogatta, hogy az apja, a szülei. A volt férje. Mintha a világ kezdettől fogva összeesküdött volna ellene. Legalábbis azok az emberek, akik kihasználták, és sohasem szerették. Épp eleget panaszkodott róluk.

A zene felerősödik. Képernyőfelirat: Everybody got this broken feelings. Újabb képek.

A nő odakint most újra ordítani kezd. Fel-alá rohangál a folyosón. Először a lift felé indul el, azután megfordul, és gyors léptekkel halad az ellenkező irányba. A férfinak fogalma sincs, hogy mit akarhat. Aztán látja, hogy a régi cselédlépcső melletti lakáshoz igyekszik. Be akar csöngetni, de helyette a lámpát kapcsolgatja. Le, föl, le, föl. Idegesítő kattogás. 

A kamera a kivilágított cselédlépcsőt mutatja, és a fal mellett sorakozó virágokat. A nő belerúg a nagyobb növényekbe, a kisebbeket áthajítja a korláton. Ez a jelenet maradhatna. Eléggé életszerű. Mindig is gyűlölte a virágokat.

A férfinak rémlik, hogy a nő pár éve pont egy ilyen hülye cserepes virágon kapott össze a feleségével. Erről beszéltek az imént telefonon. Muszáj volt felhívnia, szerencsére nem vette tőle zokon. Kihangosította a mobilt, pár percig együtt hallgatták a folyosói randalírozást. Így került szóba a növény is. Mint a régi háborúskodást kiváltó egyik ok. 

A nagyméretű cserép mindig is ott volt az ajtajuk előtt. A lakásban már nem fért el. A szomszéd nő viszont folyton belebotlott. Egyszer felborította, mire eltörött. A föld kiszóródott a kőre. Szó szót követett, azután egymásnak estek. A felesége dulakodás közben állítólag meg is rúgta a nő lábát. Nyilván véletlenül, bár a másik ennek az ellenkezőjét állította. A férfihoz már azzal jött oda, hogy ha nem akar nagyobb botrányt, lesz szíves megnevelni a nejét. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani.

A következő képkockákon látni az ajtórácsot. Majd a nő kezét, egészen közelről. Ahogy megpróbál a rácsok közé dugni egy összehajtogatott papírlapot. Torkából összefüggéstelen mondatok törnek fel. Nagyjából annyit érteni, hogy az itteniek szemét rohadékok. A férfi arra gondol, ezúttal a gangvégen lakókat pécézte ki magának. Szép lassan mindenki sorra kerül.

A nő hangja sokáig visszhangzik az emeletek között. Valószínűleg a szomszéd házakban is tisztán hallani. Valaki kikiabál neki, hogy hagyja abba. A nő visszaordít, becsapódik egy ablak. 

Pár perc múlva már újra a lakása előtt van. Berohan, és felkapcsol odabent minden lámpát. Az összes helyiség úgy világít, mint a karácsonyfa. De a bejárati ajtót nyitva hagyja, sarkig kihajtja a védőrácsot. 

A folyosón halk koppanás, mint amikor leesik egy kisebb tárgy. A férfi nem látja, mi az, csak a nőt, ahogy lehajol. Majd négykézlábra ereszkedve keresni kezdi. A mozdulattól szétnyílik a köpenye, vékony combján felcsúszik a hálóing. Szexi dög. Vonzza a tekintetét.

You’re in trouble, búgja most az énekes. Mint egy moziklipben.

A férfi zavarba jön. Arra gondol, hogy az ajtó mögül mindebből szerencsére semmi nem látszik. Ez már nem is film noir, inkább erotikus dráma. Kilencvenes évek, New York. Nem is. Kanada. Az Exotica nevű éjszakai bár, fura alakokkal benépesítve. Különös rezervátum, ahol fiatal nők vonaglanak a színpadon egzotikus díszletek között. Csak épp ez a nő itt nem barna, és nincs diáklánynak öltözve. Inkább ápolónőnek. A neve sem Mia. De azért, ha most bekopogtatna hozzá, beengedné. Együtt vacsorázhatnának. Úgy, mint régen. 

Szusit rendelne és rament. Azután hanyatt döntené a kanapén, jót szexelnének. Minimum tizenöt éve vár erre. Még ha nem is lenne már ugyanolyan. Pontosabban a nő nem ugyanolyan. Holott régebben úgy nézett rá, mint egy istennőre. Legszívesebben a férjét is elásta volna az esküvőjük után, rejtély, hogy mit látott benne. Végül neki lett igaza. Két évig sem voltak együtt.

A férfi persze nekik, kettőjüknek sem jósolna hosszabb jövőt. Elképzeli, hogy állnak egymás mellett összeölelkezve, de annyira abszurdnak tűnik. 

Mindegy, gondolja. Halott jelenet. 

A felesége a telefonban azt mondta neki, történjen bármi, mindig figyelje a nő kezét. Hogy mit mond, vagy esetleg üvölt, az nem számít. Csak, hogy mi van a kezében. Kicsit, mint Rodolfónál, csak épp veszélyesebb. Még azt is megjegyezte, a férfi sajnos túl mulya ahhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Másvalaki remélhetőleg megteszi majd helyette. 

A férfi a kisszobában ül a gép előtt. Most mintha csengetnének. Azt képzeli, a nő áll az ajtóban, és kéri, hogy engedje be. Talán tényleg ő az. 

Kétségbeesettnek tűnik, de valahogy mégis más, mint nem sokkal előtte a folyosón. Csak a mobilja van a kezében. Ezt kétszer is leellenőrizte. 

A férfi érzi, hogy valami nincs rendben vele. Gondolkodik, mivel kínálhatná meg. A vacsora őrültség lenne. A konyhaszekrényből pálinkát és két poharat vesz elő. Igyanak valamit mégis az ijedtségre. 

A nő csak a nappaliban, a kanapén ülve vallja be neki, hogy nincs egy órája sem, hogy rátörte az ajtót a szomszédokra. A gangvégen, ahol a két nő meg a gyerek lakik. Egyikük talán meg is sérült. Később felhívja majd a mentőket.

Nem, ez már túl sok lenne így.

A férfi próbálja felidézni magában, hogy valójában mi történt. Nem rémlik neki, hogy bárki is telefonált volna a rendőrségnek vagy a mentőknek. Vagy mégis?

Nem sokkal később egyenruhások dörömbölnek a nő ajtaján. Azt sem várják meg, hogy kabátot vegyen. Úgy rángatják ki a lakásából, mint egy marionettet. 

A férfi odabentről figyeli, ahogy a lift előtt várakoznak. A nőt végig a karjánál fogva tartják. Olyan most, mint egy összetört gyerek. Vagy inkább kétségbeesett diáklányra emlékezteti.

Az alakok egyre távolodnak, a kép lassan elhomályosul. Becsukja a kis ablakot.

A kamera most az ő arcára vált. Látni rajta, hogy megkönnyebbült. Egy ideig bámul bele a semmibe. Vége, mormogja maga elé. Ennyi.

Mi az előzménye annak, hogy filmkészítésbe kezdtél?

Sok szakmát műveltem eddig, mindig beépítve az előzőek tapasztalatait a következőkbe.  A médiareklám- és marketingkommunikáció világában sok évet eltöltöttem, a Magyar Reklámszövetség elnökségi tagja is voltam. Szeretem a technológiai kihívásokat, a kreatív és úttörő tevékenységeket. Álltam olyan cég élén, amely a monitorok köztereken való elhelyezésével foglalkozott, vagyis bevezetett egy új médiumot az országba. Ennek egyfajta szakértőjévé váltam, konferenciákon adtam elő. Full service ügynökséggel reklámfilmeket is készítettünk, teljes kampányokat vezényeltünk le, és így a gyártás, a mozgókép területén sok tapasztalatot gyűjtöttem.

Kulturális újságírói működésem indulása többek között az Óbudai Anzikszhoz kötődik, amire nagyon büszke vagyok.

Az elmúlt években szabadúszó újságíróként különböző orgánumokba legalább száz interjút készítettem. Mindeközben megtanultam ráhangolódni az interjúalanyokra. Ez mind része volt annak, hogy eljussak a filmkészítéshez.  

Mi adta az utolsó lökést?

Öt évvel ezelőtt, 2020-ban már a Korda Filmstúdiónak dolgoztam – ez a mai napig tart –, PR-kommunikációs tanácsadó, szóvivő szerepben. Az igazgatóval, Rajnai György barátommal, aki sajnos tavaly elhunyt,  elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha saját gyártású produkciót is fejlesztene a stúdió. Kiírtunk egy sorozatpályázatot, amire sok pályamű érkezett. Az a szituáció engem is megihletett, és egy vendéglátásban dolgozó barátommal folytatott beszélgetés hatására a romkocsmák világával és kialakulásával kezdtem foglalkozni, amiről addig senki sem készített dokumentumfilmet. Megírtam egy olyan film szinopszisát, amely feldolgozza ezt a harminc éves izgalmas történetet. Nem voltak rendezői ambícióim, megelégedtem volna a kreatív produceri szereppel, mégis úgy hozta a sors, hogy helyenként kényszerből, de előbbre kellett lépnem, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én vagyok a rendező. Elkészült egy ötepizódos websorozat, ami komoly nézettséget hozott a YouTube-on. Aztán támogatói oldalról érkezett egy felkérés, hogy készítsünk mozifilm-változatot is. Sipos Bencének, aki már a sorozatban is mellettem dolgozott, átadtuk a rendezés lehetőségét. Egyrészről, mert úrrá lett rajtam a kreatív válság, másrészről, mert addigra megfogalmazódott bennem a Fesztiválország alapgondolata, ami sok szempontból a romkocsmák világából következett. 

Megnézve egymás után a három alkotást, egyértelművé vált, hogy a romkocsmák alapítói és a fesztiválszervezők sokszor személyükben is ugyanazok. Mintha egy jelenséget vizsgáltál volna több oldalról. Tudatos volt ez a lépés? Értek meglepetések?

Az 1990-es és a 2000-es években ez a két világ összefüggött, hiszen ez egy kis ország, ennek a kultúrának, ennek a területnek a képviselői átjártak a két terület között. Ahogy a Sirály nevű romkocsmából nőtt ki a Bánkitó Fesztivál, központi szerepben Schönberger Ádámmal, a Kolorádó Fesztivál főszervezője, Manek Gábor egyben a Központ, a Turbina és a Toldi romkocsmák létrehozásában is fontos szerepet vállalt, még ha az ő történetszála végül nem is került be a végső filmváltozatba. Nagy meglepetések nem értek, inkább abban kaptam megerősítést, amit addig is sejtettem, hogy ezek az emberek milyen tisztelettel beszélnek egymásról, milyen mély barátság fűzi őket össze, hogy összefognak egymással, hogy a konfliktusok ellenére is egymás szemébe tudnak nézni ennyi év után is.

Ők úgy indultak el az úton, hogy nem tudták, mibe vágnak bele, de akarták, és mertek nagyot álmodni.

Eltelt harminc év, és itt a bizonyíték: létrehoztak valamit a semmiből, mert volt bátorságuk – számomra ez az egyik legfontosabb üzenete ezeknek a filmeknek. A Sziget Fesztivál körüli, 2025-ös történések is ezt igazolják vissza, ami már nem kerülhetett bele a filmbe. Annak ellenére, hogy Gerendai Károly évekkel ezelőtt túladott rajta, most, hogy bajba került a fesztivál, mert a külföldi tulajdonos megszüntetné, szolgálatba helyezi magát még akkor is, ha nem tudja garantálni, hogy fenntartható. Lényegében misszióból küzd érte. Most már ki lehet mondani, mert árulják a jegyeket, hogy lesz 2025-ben is Sziget Fesztivál.

Szintén tanulságos az az ív, ami kirajzolódik, hogy akár a romkocsmákat, akár a fesztiválokat tekintve baráti társaságok összejöveteleiből több százezres látogatottságú üzleti vállalkozásokká alakultak ezek az események.

Ne felejtsük el, hogy ez egy fejlődési folyamat, a szereplők fokozatosan, a saját bőrükön tanulták meg a fortélyokat. Minden, ami alternatív vagy underground, az előbb-utóbb mainstreammé válik, ez természetes. Miért várjuk el bárkitől is azt, hogy ingyen, misszióból nyújtsanak több százezer embernek szolgáltatást? Miért lenne jó az bárkinek is, hogy a Sziget Fesztivál veszteséges legyen, mint az első két évében volt? És ugyanez vonatkozik a többi fesztiválra is. A változás természetes folyamat, átalakultak a kulturális fogyasztási szokások, új generációk léptek be, más a társadalmi és a gazdasági környezet. A zenei ízlés is változik, a punk, metál, jazz mellett egyre nagyobb teret nyer a hip-hop a fiatalok körében. Úgy érzik, hogy így tudják magukat kifejezni. A fesztivál szféra is átalakul, aminek vannak vesztesei és győztesei, egyesek megszűnnek és újak jönnek létre.

Sikerült elkapni egy olyan pillanatot, amikor a fesztivál közeg átalakulóban van.

Ez talán fogyasztói oldalról még nem érzékelhető, de a fesztiválokat összefogó szakmai szervezetek tisztában vannak ezzel, gondolkodnak a lehetőségeken. Azt én is érzékeltem, és be is mutatom a filmben, hogy sok kisebb szubkultúrát, kisebb közösséget bemutató fesztivál alakult az elmúlt években, alkalmazkodva a mai fiatalok igényeihez. Ugyanúgy a romkocsmák világa is átalakult, a generációk egymásnak adják át a helyüket, saját képükre formált kulturális tereket hoznak létre. Emellett megmaradt néhány zászlóshajó, a fesztiválok közül a Sziget, a Művészetek Völgye, míg a romkocsmák közül a Szimpla.

A Fesztiválország a kínálatról átfogó képet mutat, amit egy fesztiváltérkép jelképez a film vége felé, de minden rendezvényt – a Magyar Fesztivál Szövetség 186 fesztivált tart számon –, nem tudott bemutatni. Mi volt a szelektálás és a dramaturgia elve?

Teljességre törekedtünk, de van az információmennyiségnek, a szereplők számának és a büdzsének egy maximuma, amit még elbír egy másfél órás dokumentumfilm. Így sok mindent el kellett engedni a több száz órányi forgatott anyagból. A nagy, kihagyhatatlan fesztiválok, a megalapozó nagy rendezvények bemutatása elengedhetetlen volt. Szükség volt főszereplőkre, ők vissza-visszatérnek a film során. A hasonló rendező elv szerint működőket nem ismételtem, bemutattam szubkultúrákat, hogy látszódjon a sokszínűség. Vannak ennek vesztesei, de meg szokták érteni az érveimet. Például a filmmel Debrecenbe is meghívtak, és muszáj volt azzal kezdeni a közönségtalálkozót, hogy a Campus Fesztivál a VOLT Fesztivállal és a SopronFesttel való formai egyezése (mindkettő városi fesztivál) miatt nem tudott bekerülni. Egy sorozatban van idő kifejteni részleteket. A mozifilm kilencven perc, ott el kell dönteni, hogy mennyi információ fér el, mit akarok üzenni. Fontos, hogy ne legyen unalmas, hanem szórakoztató legyen. Ennek megfelelően kellett átgondolnom a dramaturgiát. Vállalom, hogy elsősorban azt akartam hangsúlyozni a Fesztiválországgal, hogy mit adott az a gazdag kínálat, ami az elmúlt harminc évben létrejött e téren. Ennek a filmnek az az üzenete, hogy a fesztiválkultúra a magyar embereknek alapvetően jót hozott, Magyarország fiataljai a fesztiválokon élték meg leginkább a szabadságot.

Ebbe a hangulatba, érzésbe, nosztalgiába és a jelenbe akartuk bevonni a nézőket.

Elfogadom azt, hogy a dokumentumfilmnek van olyan típusa, amelyik keresi a társadalmi problémákat, feszegeti a negatív hatásokat, hogy szembesítsen azokkal. Erre is nagy szükség van, de én másképp működöm, az én üzenetem az értékteremtő emberekről szól, akik valamit tettek a közösségért.

Aki nem ismeri közelről ezt a világot, gondolhatja azt, hogy a bulizás, a függést okozó szerek, az alkohol, a drog „megrontják” a fiatalokat. A filmben látunk magukból kikelő szereplőket és látunk kulturáltan borozgató egyéneket is. 

A fesztiválokon számtalan kulturális megnyilvánulással találkozunk, ez egyfajta hungarikum. A most már Bulinegyednek hívott belvárosi terület, ahol a romkocsmák legtöbbje található, az ország GDP-termelésében is jelentős növekedést hoz, nem beszélve a nagy fesztiválok milliós látogatottságáról. Akárhonnan nézzük, ezek sikertörténetek.  Nézzünk ki egy hétvégén Budapest utcáira, mit látunk.  Az emberek isznak. Az sztereotípia, hogy a fesztivál az alkoholfogyasztás oka. Más kérdés és globális társadalmi probléma, hogy miért menekülnek az emberek az alkoholhoz, de álszentség ezt a felelősséget bármelyik fesztiválszervezőre hárítani. Ráadásul ezek a fesztiválok az elfogadás és az esélyegyenlőség megteremtésének terei is. Sok helyen egészségügyi szűréseket végeznek, felvilágosító ambulanciák települnek ki. A drogot civil ruhás rendőrök figyelik, nagyobb a szigor, mint az utcákon.

Filmkészítői szemléletedből pozitív hozzáállás és produceri gondolkodásmód érződik, és nem a filmes szakma általános rossz hangulata a pénztelenség miatt. Így is lehet független filmet készíteni, ráadásul néhány év alatt?

Rajnai Györggyel szándékosan olyan populáris témát választottunk, amiről tudtuk, hogy a kulturális szcéna egy szegmensét fedi le, és mellé fognak állni támogató brandek. Így született meg a romkocsmákról szóló sorozat, majd a mozifilm. Nagy szerencsém van abban,  hogy Sümeghy Claudia producerrel – a JUNO11 gyártó cég vezetőjével, akivel a Fesztiválországot készítettük –, hasonló a szemléletünk. Ritka az, hogy aki a filmet rendezi, az pénzt is tud szerezni hozzá. A korábbi szakmáimból is következik, hogy tudok vállalkozóként gondolkodni. A magyar filmes szakma ahhoz szokott hozzá, és elkényelmesedett benne, hogy van egy állami kassza, oda lehet járulni az adófizetők pénzéért. Tőlünk nyugatabbra egy producer a forgatókönyv alapján dönti el, hogy elkészít egy filmet, és ahhoz teremti meg a forrásokat. Lehívja az állami pályázatokon keresztül elérhető összegeket is, de nem kizárólagosan, sőt, alapvetően piaci logikával gondolkodik, kockáztat, és kalkulál, hogyan térülhetne meg a befektetése. Az összhangot kell megtalálni a kulturális érték és a szponzoráció között. Az pedig felgyorsította a folyamatot, hogy mind a három esetben kész koncepcióval álltam elő, az előkutatást megsürgetve, nehogy aktualitását veszítse a téma.

Milyennek látod a munkafolyamatot, sikeres lett a produktum?

Mindig csapatban gondolkodom, nem hiszek az egyszemélyes, diktátori mentalitásban. Rengeteget tett hozzá a filmhez a Sümeghy Claudia producer és Topolánszky Tamás Iván társrendező-producer házaspár, Németh Viktor operatőr és Márton Dániel vágó (a Ricsárdgír zenekar énekese), ahogy a JUNO11 teljes munkaközössége. Csapatszellem, kölcsönös tisztelet jellemzi őket, mindenki tudja a dolgát, és azt szeretné, hogy az együttműködésből szerelemgyerek szülessen. A csapatmunka igénye tudatos a részemről, hiszen ha mindenki úgy érzi, hogy köze van a produktumhoz, akkor tudja igazán képviselni a filmet a marketingkommunikáció során. 

Azért, hogy a magyar néző magyar dokumentumfilmre jegyet vegyen, sokat kell tenni.

Több ezren megnézték a filmet, persze örültünk volna többnek is. De akik eljöttek a közönségtalálkozókra, pozitív értelemben csalódtak, és megköszönték, hogy nosztalgikus élményeiket újraélhették. Katartikus élménnyel, mosolygós arccal mentek ki a moziteremből. Két hónap alatt számos közönségtalálkozóval egybekötött vetítést tartottunk Debrecen, Sopron, Pécs, Székesfehérvár, Kecskemét, Miskolc, Szolnok, Veszprém, Nagyvárad, Kolozsvár és Budapest filmszínházaiban, a Music Hungary konferenciára is bekerült a Fesztiválország mint fontos film a zeneiparról. Ha a film üzenete átment, akkor nekem teljesült a misszióm. 

Hogyan kötődsz Budapesthez? Milyen terveid vannak?

Budapesten születtem, nem is akarok elmenni innen. A belvárosban nőttem fel, majd sokáig Zuglóhoz kötött a családom. Szeretem Budapestet, boldog vagyok, ha bármilyen formában, legyen az mozgókép vagy szöveg, mesélhetek róla, ha abból, amit kaptam tőle, vissza tudok adni. Érdekel, hogy a városi szövetbe hogyan kapcsolódnak be az emberek. A Romokból című filmben ennek mélységét is meg tudtam mutatni, hiszen azokon az utcaköveken, ahol most buliznak az emberek, ott borzalmas tragédiák történtek a II. világháború alatt, hiszen az a zsidónegyed. Meg szerettem volna mutatni azt, hogy a leszármazottak hogyan próbálják felülírni a gyászt, és a jelenben jól érezni magukat, nem elfelejtve a hagyományokat. Sokan nem is gondolnák, hogy a romkocsma-alapítóknak ez is fontos szempont volt. 

Több ötletem is alakult az elmúlt években, ebből egy zenészről készítendő portréfilm körvonalai rajzolódnak ki leginkább, ennek már a fejlesztése is elindult a JUNO11-gyel közösen. Az írás is, úgy látszik, visszatér az életembe, amit a romkocsmáknak köszönhetek. Budapest Főváros kiad egy könyvet az alternatív Budapestről, és ebben vállaltam a romkocsmák fejezetének megírását. Úgy érzem, most visszatalálok az íráshoz, ami az Óbudai Anziksszal kezdődött. Két és fél évig éltem Óbudán, megtetszett az óbudai kulturális hangulat és nagyon örültem, hogy az Anziksz szerzőjének fogadott. Rajnai Györggyel itt, az Esernyős teraszán fogalmaztuk meg azt, hogy vágjunk bele a Romkocsma-sorozatba, és azzal, hogy november 27-én a Fő téri Esernyősben levetítették a Fesztiválországot, és Gerendai Károllyal beszélgettünk a Sziget Fesztivál keletkezéséről, egy kicsit olyan, mintha visszatértem volna. 

A Romokból című websorozat a YouTube-csatornán, a Romokból című film az Indavideón megnézhető. A Fesztiválország is hamarosan érkezik valamelyik streaming csatornán.

I.

A Muzsikás november 5-én az Óbudai Társaskörben koncertet adott. Ebben nincs semmi meglepő: 52 év alatt az együttes több ezerszer lépett már színpadra. Abban sincs semmi meglepő, hogy ezúttal egy régebbi lemezük anyaga adta a fellépés gerincét: a Szól a kakas már. A koncert mégis lehetőséget adott, hogy elgondolkozzunk: az elmúlt 52 (esetleg 152-252) évről… 

Az előadás alapjául szolgáló, különleges anyag 1992-ben jelent meg CD-n – és ha jól tudom, ez volt az első, amely LP-n már nem –, létrejöttének története ma is izgalmas: a makói zsidó családból származó Simon Zoltán zeneszerző, karmester (1923–1991) a nyolcvanas évek végén adott az együttesnek néhány jegyzetet, többnyire egyszerű dallamot 1946-os, Kodály Zoltán biztatására Máramarosszigeten gyűjtött anyagából, néhány instrukcióval, amelyek szerint az előadásmód, a kíséret nem tér el jelentősen a környék egyéb zenéitől: hiszen a különböző nemzetiségű zenekarok – zsidók, cigányok, magyarok – mindenütt zenéltek, akár a kalotaszegi lakodalmakban is. A Muzsikás legjobb tudása szerint neki is állt a jegyzetek kidolgozásának, és pár hét alatt összeállt az az anyag, amelytől Simon Zoltán a könnyekig meg volt hatva – mintha fiatalkora éledt volna újra. A Muzsikás pedig útnak indult, hogy felkutassa, él-e még valami ebből a zenéből eredeti helyén. Az ebből készült lemez előbb itthon jelent meg, de szerencsére nemcsak, így jutott el a kincs a világ minden tájára, Maramaros, The Lost Jewish Music of Transylvania címen.

A zenei anyag tehát elindult a maga útján. A Muzsikás pedig megmaradt az egyik legismertebb és legelismertebb népzenei együttesnek – azt hiszem, nem sok Kossuth-díj osztotta meg ennyire kevéssé a magyar társadalmat, mint az övék (1999), noha kaptak ennél még rangosabb elismerést: 2008-as WOMEX-díjuk nemzetközileg felér nagyjából egy népzenei Nobel-díjjal. A közönség pedig szép lassan talán el is felejtette ezt a Szól a kakas már néven futó albumot, vagy azt a kisebb szenzációt, amit ez 1992-ben jelentett.

Szinte jelképes, hogy a címadó szatmári magyar népdal hogy lett a nemzetközi zsidó folklór része. Az eredeti versszakokhoz toldódott egy csodaváró negyedik (vagy sokadik): „Mikor lesz az már / mikor lesz az már / jibboné ha’mikdosi / cion tömalé / akkor lesz az már”, ami már nem a szerelmesek egymásra találására, hanem a Messiás eljövetelére, a Szentély felépülésére vonatkozik. A népdal továbbköltése, a haszid folklórba illesztése a legenda szerint az 1751-ben Szerencsen született Taub Izsák rabbi műve. Így ez az a népdalunk, amit a hazai és nemzetközi zsidóság, illetve a magyarság egyaránt magáénak érez. 

A többi dallam – bár „eredetibb” zsidó népzene – sokkal inkább rekonstrukció, egy picit vállaltan benne van az „ilyen lehetett” az „ilyen volt”-tal szemben. Már amennyiben a folklór esetében ez a kérdés egyáltalán feltehető – hiszen minden olyan, amilyennek játsszák, függetlenül attól, hogy fél-egy évszázaddal korábban hogyan játszották.

A koncerten Hamar Dániel volt a szóvivő: felvezette, előkészítette, átadta, mediálta a zenét, felhívta a figyelmünket, szórakoztatott – és közben zenélt. Később telefonon válaszolt kérdéseimre, órákat beszélgettünk, ugyanebben az egyszerre szórakoztató, oldott, ugyanakkor hihetetlenül érdekfeszítő stílusban, amiért hálás vagyok neki. Tőle tudom, hogy – mivel a vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen eltűnt a második világháború után – a rendszerváltás körüli gyűjtőútjuk során a roma muzsikusoktól tanultak „zsidó fogásokat”, vagyis ők őrizték meg legjobban ezeket a dallamokat. A koncerten a lemez tizenkét zeneszámából hat hangzott el, a környező (elsősorban persze magyar) népzenék között. A műsor egyrészt nagyszerűen volt felépítve, kellően változatos és érdekes maradt mindvégig, akár a zenék eredetét, akár hangszerelését illetően. („Ötven év alatt a saját bőrünkön tanultuk meg, hogy kell egy koncertet felépíteni”, mondja Dániel szerényen és kellő öniróniával). A zsidó dallamokra talán egy picit jobban jellemző a moll, a felemelt hetedik fok – de néhány magyar dallam ebben is a megtévesztésig hasonlít rájuk. A lemezen egyértelműbben érezhetjük, mi a zsidó népzene, a koncerten ezek a zenék teljes szimbiózisban éltek, hatottak egymásra, és még amikor zeneileg és térben távolabb – pl. a Mezőségre – kerültünk, egyszer csak visszaköszönt egy ismerős motívum, szerkesztési vagy hangszerelési mód.

Hamar Dániel elárulja: amikor műsoron van ez az anyag, mindig ilyeténképpen adják elő. „Nem az ismeretterjesztés a célunk, hanem a zenei élmény átadása.” A Muzsikás lehetősége az, hogy felmutassa azokat a zenéket, amelyekkel dolgozik – hogy ez kihez jut el, vagy hogy egy lemezt hányan fognak megvenni: ez nem rajtuk múlik. Ezúttal viszont az derült ki, hogy évtizedekkel később a zsidó folklóranyag „visszaköszönt” Erdélyben helyi muzsikusoktól, kicsit variálva. Emellett pl. egy krakkói nemzetközi zsidó zenei fesztivál gálakoncertjén az „all stars” együttes kapásból be tudott állni kísérni a Muzsikást a gálakoncert záró számában, vagyis a fesztiválon részt vevő összes együttes – amelyek közül egyedül a Muzsikás nem zsidó – alaposan ismerte az anyagot… 

A ‘92-es lemez zenéit rendszeresen kérik tőlük turnéik folyamán is, például Amerikában, így folyamatosan „kézben van” az anyag, most se kellett leporolni.

Én ezt nevezem folklórnak, és ha volt is csaknem fél évszázad, amikor nem játszották, vagy keveset játszották, vagy nem azok játszották, akik eredetileg, ez a zene ismét folklórnak tekinthető és él.

II.

Hamar Dániellel arról beszélgetünk, mit jelentett a lemez a megjelenésekor. Az a prekoncepcióm – kamaszkori élményem –, hogy a Muzsikás egész működésére jellemző volt, különösen az első évtizedeikben, hogy minden lemezük valamiféle hitvallásként működött, emlékezzünk a Nem arról hajnallik, amerről hajnallottra, amelyet a nyolcvanas években okkal értelmeztünk a szabadság (-vágy) hitvallásaként. (Erre utalva a „Szabad ének, szabad madár”, Sebestyén Márta hangján aztán az SZDSZ reklámdala lett az első szabad választásokkor.) 

Hamar Dániel erről szerényen, de határozottan kijelenti: a Muzsikás sohasem politizált direktben, de a művészi kifejezés eszközeivel – nem politikailag, hanem magasabb szinten – véleményt nyilvánított olyan kérdésekben, amelyek a társadalmat foglalkoztatták. És így volt ez a zsidó folklór lemezük idején is, amikor – a rendszerváltás után – itt is, ott is megjelent az antiszemitizmus, illetve általában a kirekesztés, az ellenségkép-faragás. Ha tehát 1992-ben egy népzenei együttes a zsidó népzene értékeit mutatja fel, az ebben a kérdésben is vállalt állásfoglalás. Hiszen ezeken a helyeken a különféle népek egymás mellett éltek békében, és ahogy Dániel fogalmaz: „hogy valaki milyen nyelven szavahihető, az mellékes”, márpedig az ott élő emberek ilyen lényeges tulajdonságok mentén ítélték meg egymást, nem pedig aszerint, ki milyen nyelvet beszél (jobban). Máramarosszigeten a háború előtt három zsinagóga is működött – később egy „díszzsidót” is be kellett venni, hogy meglegyen a kellő számú férfi az egyetlen gyülekezet imájához, azaz kilegyen a micve. Csíkban mesélik, hogy ha szombaton a zsidó bolt zárva volt, valakinek mégis szüksége volt valamire, a hátsó ajtót nyitva találta, elvette, ami kellett neki, és letette a pénzt, „csak nem fogjuk becsapni a saját zsidónkat”. A békétlenséget, a gyűlöletkeltést mindig a nagypolitika kreálta, aminek leginkább a kisebbségek estek áldozatul, mikor ki: cigányok, zsidók, vagy épp magyarok.

Aki alaposabban ismeri a vidéki Magyarország társadalmi és anyagi bajait, az tudja: a vidéki zsidóság kiirtása máig begyógyulatlan seb, mert az ő hálózatos – tehát nem feudális, nem a régi hierarchiára épülő – működésüket nem pótolta semmi, a vidéki értelmiség jelentős részben eltűnt az ő elvesztésükkel, pótolatlanul. Dániel a Tax Free Shopok kínálatát hozza eklatáns példaként: Finlandia vodka mindenhol van, Tokaji aszú viszont alig valahol. A magyar vidéken pedig hiányzik az a helyi tudás, evidencia, amit a patikus, az állatorvos, a kereskedő jelentett – a vidék elszegényedésének okai közt ez is szerepet játszik.

Ezek persze a koncert vagy a lemez tematikáján messze túlmutató kérdések, de annyiban relevánsak, hogy a Muzsikás fél évszázada arról zenél, amiben hisz: értékeket tár és mutat fel. Musica est magistra vitae, parafrazeálhatnánk a mondást, ez a Muzsikás lehetősége, feladata és felelőssége, ez volt az elmúlt fél évszázadban. A zenekar hitvallásában, identitásában ugyanaz maradt, noha volt egy-két kényszerű tagcsere: előbb ifj. Csoóri Sándor betegsége miatt a kilencvenes évek második felében Porteleki László állt be, akinek addigra megvolt a zenekari gyakorlata. A korai évtizedek állandó énekesének (Sebestyén Márta) kiválása óta nincs énekes tagja a Muzsikásnak, de Petrás Mária, illetve az utóbbi évtizedben Kacsó Hanga állandó vendége a fellépéseknek és turnéknak – a mostani koncerten is megcsodálhattuk nemcsak gyönyörű hangját, hanem csodás kisugárzását is. Tőle Hamar Dániel sokat vár akkor is, „majd ha mi már nem leszünk”. A közelmúlt nagy vesztesége Éri Péter halála – Mester László az ő helyére jött, szintén sok évtizedes népzenei gyakorlattal, zeneileg tehát könnyen beilleszkedett. Dániel viszont Éri halála óta – két éve – nem tudta őt levenni a honlapról. A Muzsikás életében nem voltak összeveszések, a döntések demokratikusan születnek, a pénzt egyenlően osztják el – és senki se lett milliomos… 

Arra a kérdésemre, ma van-e aktualitása a lemeznek, Dániel azt válaszolja: csak művészi értelemben. A népzene helyzete viszont más lett. Egyrészt van a Zeneakadémián népzene-tanszak, és a határon túl él a népzene, illetve a külföldi, második-harmadik generációs magyarság számára egyértelműen az identitás része. Másrészt azonban az általános iskolai zeneoktatás Kodály, Bartók országában meglehetősen szégyenletes szinten van. (Említem Dánielnek, hogy gyerekkorunkban nővéremmel egy-egy virágról, madárról – pl. rozmaringról, pacsirtáról – egymásra licitálva soroltuk olykor magyar népdalok tucatjait, ma pedig egyet se biztos, hogy tudna mondani egy iskolás…). Emellett nálunk valahogy „ciki” a „magyarkodás”: Dániel ellenpéldaként az íreket mondja, ahol fel sem merül az „írkedés”, ha mondjuk már az Angliából induló kompon elkezdenek ír népzenét játszani; vagy említi a U2 frontemberét, Bonót, aki lazán lemegy a helyi, dublini pubjába, és beáll zenélni a helyiek közé. 

Reméljük, hogy még sokszor hallhatjuk a Muzsikást, akár ezekkel a zenékkel, akár mással, de az biztos: ők letették az asztalra azt, amire feltették az életüket. Ők megválaszolták a maguk kérdéseit: a fentieket és másokat is – ettől még ezek a kérdések itt maradnak velünk. Egy ilyen koncert – túl az élvezeten – alkalom arra is, hogy újragondoljuk őket.

A Danuta-előadást nézve eszembe jutott egy korábbi monodrámád, Visky András Júliája. Számomra nagyon sok a párhuzam a két erős nő között. Eszedbe jutott neked is ez, amikor megkaptad a szöveget?

Nagyon más élethelyzetben született a két monodráma, de valóban, ugyanaz a női erő, hűség, hit és kitartás működik mind a két figurában. Az egyedüli helytállás, a küzdés, a dolgok nem feladása nagyon fontos mind a két szövegben és mindkettőjük életében. Danuta nyolc, Júlia hét gyereket szült, a gyerekekről való gondoskodás, úgy látszik, nagyon nagy erőt tud adni az anyáknak.

Danuta, Lech Walesa felesége önéletrajzi regényében írta meg az életét, ebből született meg Varsóban a színpadi változata. Úgy tudom, ezt a változatot használtátok.

2011-ben jelent meg az Álmok és titkok című könyv, ebből készített Krystyna Janda, a nálunk is jól ismert lengyel színésznő egy színpadi adaptációt, amelyet nagy sikerrel játszott Varsóban. Árkosi Árpád rendező keresett meg azzal, hogy van ez a nagyon izgalmas anyag, és lehetősége lenne megrendezni az Óbudai Társaskörben. A színpadi változatot vettük alapul, amelyen sokat dolgoztunk, húztunk belőle, még tömörebbé tettük, mivel az eredeti szöveg rengeteg olyan lengyel vonatkozást tartalmaz, ami megnehezítette volna a befogadást.

A varsói előadást nem láttam, de kaptam trailereket, amelyek visszaadták az előadás hangulatát. És fontos élmény, adalék volt Andrzej Wajda Walesa A remény embere című filmje, amely ugyanezt a történetet a férfi szemszögéből mutatja be. Mindkét nézőpontnak megvan az igazsága, mindkettőt meg lehet érteni.

Mi volt az első benyomásod erről az asszonyról?

A szöveget elég száraznak éreztem, sorjáznak egymás után az események, de valami hiányzott. Csak azután, hogy elkezdtünk az anyaggal dolgozni, éreztem meg a tényszerű felsorolás mögött azt a rengeteg kínlódást, energiát, ahogy ez a nő végigjárta az élet útját a tanyavilágtól a köztársasági elnök feleségének szerepéig. Hihetetlen élet, nagy bátorság kellett hozzá.

Visszaemlékszem, milyen hatással voltak rám akkor, 1980–81-ben a lengyel események, a gdanskiak bátor kiállása. Neked is megvolt ez az emlék, beépült az előadásodba?

Igen, de valójában az elnyomás mindenhol ugyanúgy elnyomás, a szabadságvágy mindenütt szabadságvágy. Egy nagyon fontos felismerésem azért volt a próbák folyamán, hogy mi a különbség köztünk és a lengyelek között: ők nagyon erősen meg tudtak kapaszkodni a hitükben, egymásban, ami hatalmas összetartó erő.

A monodráma Danutáját fiatal lányként ismerjük meg, végigkísérjük az életét, látjuk a gyerekei születését, a Walesa oldalán eltöltött, sokszor nehéz időszakokat a politika árnyékában. És azt is, hogy mindeközben hogyan válik erős, önmagára rátaláló asszonyá. Nehéz volt felépíteni a karakterét?

Az előadás Danuta visszaemlékezéséből született, a saját fiatalkori énjére is az idős asszony tapasztalatával és élményeivel emlékezik vissza. Nekem, aki állok a színpadon, és mesélem ezt a történetet, nem egy fejlődéstörténetet kell végigélnem. Danuta az általunk is megkapott szövegben nagyon sok önreflexióval ír magáról, amely részeket a rendező, Árkosi Árpád kigyomlálta. Igyekeztünk mindent a maga szikárságában, egyszerűségében elmesélni.

A Walesa házaspárnak nyolc gyereke született, ami már önmagában is elképesztő. Az előadás jelentős része a szülésekről, a gyerekekről való gondoskodásról szól. 

Nagyon nehéz volt elképzelni ezt, beleélni magam az ő helyébe. Danuta így írt erről: a harmadik gyereknél nagyon megijedtem, hogyan fogok majd boldogulni ennyi picivel, de aztán – ahogy meséli – jöhetett már annyi, amennyit a jó isten adott. Kevesen ilyen bátrak, hogy abban a szegénységben és küzdelemben úgy érezzék, a gyerek: áldás.

Rengeteg arca van ennek az asszonynak, Mi az, amivel nagyon tudtál azonosulni, ami erősen megérintett?

Azt mondja az első nagy sztrájkról, hogy nehéz a szíve, ha erre az időszakra és a gyerekekre gondol, mert anyaként nem teljesített túl jól, feleségként annál inkább. Úgy érezte, ezekben a nehéz hetekben a férje mellett van a helye. Később, amikor internálták Walesát, Danuta a férjét éljenző tömegben titokban fotókat, hangfelvételeket készített, s bevitte neki a börtönbe, így próbálta erősíteni benne a lelket, az ügyben való hitét.

Talán az egyik leg-megindítóbb rész az, amikor Danuta elmegy Oslóba, hogy a férje helyett átvegye a Nobel-békedíjat. 

Walesa nem mert elmenni a díjátadóra, attól félt, ha egyszer elhagyja Lengyelországot, többé nem engedik vissza. Az is megindító, ahogy ez a tanyavilágból jött asszony mindig képes volt megugrani a szinteket. 

Gyerekfejjel ment férjhez, Walesa volt az első és egyetlen férfi az életében. És ez a férfi minden szerepet, az apáét, a barátét, a szeretőét is betöltötte. Danuta függött tőle. Az élete  arról is szól, hogy ezt a függést miként dolgozta fel, majd hogyan lépte túl, és hogyan jutott el odáig, hogy független asszonyként legyen jelen a kapcsolatukban. 

Terveztétek, tervezitek, hogy találkoztok a Walesa házaspárral?

Nagyon nagy élmény lenne, de nem tudom, hogy sikerül-e. A legidősebb fiuk, Bogdan viszi a hivatalos ügyeiket, vele levelezett a Társaskör. Volt arról szó, hogy Danuta esetleg eljönne a bemutatóra, de gyengélkedett. Itt volt viszont a mű írója, Piotr Adamowicz, akinek nagyon tetszett az előadás. Azt mesélte, a felesége előadás alatt többször odasúgta, hogy még a mozdulataim, az, ahogy húzogatom a pulóverem ujját is olyan, mint Danutáé. 

Először dolgoztam Árkosi Árpáddal, akivel nagyszerű volt a munka, nagyon finoman, tapintatosan és érzékenyen vezetett végig a próbafolyamaton. Rábíztam magam az ízlésére, a szakmai tudására. Az ő érdeme, hogy ez ilyen előadássá állt össze.

Az Óbudai Társaskörben játszod az előadást. Van valami különös kapcsolatod Óbudával?

Régi kapocs köt a Társaskörhöz, sok fellépésem volt ott, és volt egy hosszú szériám, egy Heltai-írásokból összeállított előadás is, A végzet asszonyai. Ezzel aztán körbeutaztam az országot, rengeteg helyre elvittük. Merényi Judit vitte akkor az intézményt, aki kialakította azt a légkört, amely azóta is fennáll. A finom, puha, polgári, női energiákkal teli miliő ott maradt.

Izgatnak a különleges női sorsok? Hosszú évekkel ezelőtt megrendezted Szabó Magda Für Elise című regényének színpadi változatát. Főszereplője, Magda szintén nagyon erős nő.

Nem az én ötletem volt, Gemza Péter, a Debreceni Színház akkori igazgatója ajánlotta nekem. Annyira váratlan és meglepő volt a kérés, hogy végül rábólintottam, persze, vágjunk bele. Egy nyár alatt készítettük el a nagyon szövevényes, több idősíkot felölelő regény színpadi adaptációját. Csodálatos volt együtt dolgozni a kollégákkal, szerelem-munka lett belőle. Sajnos már nem játsszuk.

Debrecen előtt több fővárosi színházban is voltál – Nemzeti, Újszínház – de úgy tűnik, Debrecenben találtad meg úgy a helyedet, hogy az már nem ereszt. Sikeres színészként miért hagytad ott Pestet, és választottad ezt a társulatot?

Beszívott Debrecen, és hihetetlen gyorsan eltelt ez a húsz év. A hívószó az volt, hogy új társulat alakul, de  nyilván Vidnyánszky neve is – aki nagyon izgalmas, újszerű rendező volt –, sokat nyomott a latba. Meg az, hogy a férjemmel együtt hívtak minket. Rengeteg izgalmas, előre vivő dolog történt itt velem. Mindig olyan feladatok találtak meg, amelyeket nagy örömmel csináltam. Folyamatosan változnak a helyzetek, talán a legnagyobb változás az volt, amikor öt évig én igazgattam a teátrumot. Igazán különleges szakasza volt az életemnek. Most éppen újabb, és újabb igazgatók váltják egymást.

Elég viharos most a színház élete.

Igen, de hátha elcsitulnak a hullámok, és újra az alkotásról lesz szó, és nem a személycserékről. De ezalatt is sok különleges munkám volt, például A trójai nők vagy a Leenane szépe, amit januárban felújítunk. Most is egy nagyon izgalmas munkában vagyok benne, a Jókai 200 kapcsán Fábián Péter rendezett egy előadást Jókai írásaiból.

Térjünk kicsit vissza a direktori éveidre. Nőként vezetni egy vidéki színházat nehéz feladat. Rögtön elfogadtak? Milyen voltál színházigazgatóként?

Szerencsére nem egyedül vittem a hátamon, mellettem volt Gemza Péter, aki egy erős férfi, és  elboldogult azokkal a feladatokkal, amelyekbe az én bicskám talán  beletört volna. Rengeteg segítséget kaptam.

De mégiscsak te vitted…

Persze, kellettek hozzá az én energiáim is.

Mennyire elegendő egy ciklus ahhoz, hogy ott maradjon a színházon a kézjegyed?

Rögtön az elején elindítottuk a számomra nagyon fontos Csokonai Ifjúsági Programot (CSIP), ami azóta is nagy sikerrel működik, számos előadáson és találkozáson vannak túl. Ennek a programnak a következményeként születtek meg a tantermi előadások, és nagyon színvonalas dolgokat hoznak létre azóta is. Mi indítottuk el Szabó Magda írónő emlékére, tiszteletére a MagdaFesztet, idén tartottuk a nyolcadikat. Remélem, hogy tényleg ott hagytam a kezem nyomát, és még egy ideig ott is marad.

A te pályádon kik hagyták rajta a kéznyomukat? Bodnár Sándor meghatározó lehetett.

Az elsők között kell említenem Simon Zoltánnal együtt, ők a kezdet kezdetén, még stúdiós koromban nagyon bíztak bennem, sokat jelentettek nekem az indulásomnál. Meg kell említenem Taub Jánost és Anatolij Vasziljevet, nagyon emlékezetes maradt a velük való közös munka. 2006-ban szerződtem le Vidnyánszky Attilához, az ő, az addigiakhoz képest egészen más, újszerű munkamódszere különleges élmény volt.  Szerencsére nagyon sokan vannak, akikre örömmel emlékezem, szinte mindenkitől, rendezőktől, kollégáktól tanultam valamit. 

Az egyértelmű volt, hogy az igazgató ciklusod után is ott maradsz a társulatban. Nem volt így ez nehezített pálya?

Visszakerülni a „beosztottak” közé? Egyáltalán nem így éltem meg. Igazgatóként sohasem éreztem, hogy  különlegesebb, kiemeltebb helyzetben lennék. Igaz, hirtelen többen is máshogy kezdtek viselkedni velem. Engem azért is vonzott a feladat, mert kíváncsi voltam arra, mi történik, amikor idézőjelesen hatalom kerül az ember kezébe. De nem gondolom, hogy ez hatalom lenne, sokkal inkább szolgálat. Mindenesetre valóban, néhányan hatalomként élik meg, és kifordulnak önmagukból. Bennem semmit nem változtatott meg az az öt év, ugyanaz maradtam.

Igazgatóként beleállós voltál?

Bár erősen konfliktuskerülő vagyok, volt egy-két helyzet, amibe bele kellett állnom, és muszáj volt kellemetlen helyzetekben is döntést hoznom. Azok nagyon megviseltek.

Amikor az NKA Színházi Kollégiumából kiléptél, az nagyon nem volt konfliktuskerülés.

Vannak helyzetek, amikor ki kell állni, dönteni kell, nem lehet a konfliktusokat elkerülni.

Bár fontos, jó szerepeket játszol, fiatalként sokkal több lehetősége van egy színésznőnek. Milyen viszonyban vagy a koroddal? Harcolsz? Megbékéltél?

Harcolni teljesen értelmetlen. Ismerkedem, hisz minden nappal változom, de ez a változás egyre gyorsabb. Talán higgadtabb, bölcsebb, megfontoltabb vagyok azzal a rengeteg tapasztalattal a hátam mögött. De sokszor azon is kapom magam, hogy türelmetlenebb lettem. Emlékszem azokra a kollégákra még fiatal koromból, akik talán velem voltak türelmetlenebbek, de sokan voltak, akik kivárták, míg több lépésben megtalálom azt, ami nekik egy lépésben megvolt. Akik segítettek.

E tekintetben izgalmas lehet a saját lányoddal játszani.

Ó, az valóban izgalmas, egy Martin McDonagh-darabban játszottuk anya és lánya szerepét. Csodálatos időutazás volt. És jövőre a Tótékban szintén anya-lányát alakítjuk. Különleges ajándék  együtt játszanunk.

A nyitóképen: Blaha Lujza tér, a Színészkarnevál előestéjén fáklyás felvonulásra gyülekezők. Előtérben Ráckevei Anna, Kubik Anna és Törőcsik Mari színművésznők. 1990.
Forrás: Fortepan/Gábor Viktor

„Úgy gondolom, Hérakles az, kinél nincsen nagyobb hős” – szögezi le Igaz Beszéd Aristophanés Felhők című vígjátékában. Igaz Beszéd igazat szól (szokása), és bár megállapítása komédiában hangzik el, korántsem tréfa. A széles mellkasú Héraklés minden idők legnagyobb hérosza. Ő a tizenkét munka hőse, a szörny-, titán-, amazón- és kentaurölő, a kevés halandó egyike, aki élve lejutott az Alvilágba, és vissza is tért onnan. Prométheus megszabadítója, halálos kimenetelű birkózómérkőzések verhetetlen bajnoka. A nők szolgája, megmentője és szeretője (olykor gyilkosa is). Az Argonauta-válogatott tagja, aki az Aranygyapjú-misszióról nimfomániás nimfák által elragadott fiúszeretőjének hosszúra nyúló és hiábavaló keresése miatt lemaradt ugyan, viszont maroknyi csapata élén egyetlen rohammal elfoglalta a bevehetetlen Tróját. (Hasonló diadalra két emberöltővel később az akháj egyesített hadaknak – a bosszantóan görögös szervezés miatt – tíz évre lesz majd szüksége!) Héraklés mindezen felül az Olympiai Játékok megalapítója, egyúttal az első kiírás birkózó- és pankráció-versenyszámának különleges győztese.
A legnagyobb hős a világon.     

„Íme, Nagyoltárt állítok itt meglelve a nyájam”
Héraklés a majdani Róma területén 

Héraklés munkái során Itáliába is elvetődött. Tizedik fáradozása során az Alkonypír szigetéről elkötött, vörös színű marháit éppen a későbbi Róma területén vezette keresztül Argolis felé. Az Aventinus dombon gyilkolta meg Héphaistos szörnyszülött fiát, a marhatolvaj Cacust. Lopott gulyájával tett látogatásának emlékét őrzi a Róma városi marhapiac (Forum Boarium) és a Nagy Oltár (Ara Maxima). Dél felé tovahaladva, az „olasz csizma” orrán egy bikaborjú kivált a csapatból, és átúszott Szicíliára. Az esemény helyszínén utóbb város épült, amely az elszabadulás emlékére a Rhégion nevet kapta (ma Reggio Calabriaként ismert). A szóban forgó bikaborjú – vitulus – pedig talán azonos azzal, amelyről idővel majd az egész félszigetet (V)Italia néven kezdik el emlegetni.

Héraklés tempósan tereli Géryon marháit Argolis felé. Okkal siet, hiszen gulyáját nem egyenes úton szerezte. Aquincum-polgárváros. Jáspis gemma (Kr. u. 2. század). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter

Érthető, ha a fenti eredetmagyarázó mítoszok révén – amelyek egyébként nem idősebbek a Kr. e. 4. századnál – a rómaiak valamelyest magukénak is érezték az általuk Herculesnek nevezett thébai hőst. A Magna Graecia felől beszivárgó Héraklés-tisztelet legkésőbb a középső köztársaság korától előkelő helyet foglalt el a római állam és hadsereg hivatalos kultuszai között.

A hős élete során szakadatlan harcot folytatott az emberiségre acsarkodó, gyakran metaforikus lények képét magára öltő veszedelmek ellen. Halála után megistenült, és az égi szférából gyakorolta tovább áldásos tevékenységét az emberiség üdvére. Élete és munkássága a kibontakozó császárkultusz számára is mintaként szolgált. Az uralkodók hasonló ívet igyekeztek adni saját földi és égi pályafutásuknak, legalábbis a propaganda terén.  

A Hercules-imádatot Commodus (Kr. u. 180–192) az abszurditásig fokozta, magát hol az istenség társaként, hol újbóli megtestesüléseként láttatva. Az észak-afrikai eredetű Severus-császárok valamivel visszafogottabban, de továbbra is kiemelt patronálásban részesítették hazai istenségeik (dii patrii), Liber Pater és Hercules kultuszát. A dinasztia védelmezőit számos hivatalos elismeréssel, DI PATRII köriratú érmesorozatok kiadásával és egy Róma városi nagytemplom építésével tisztelték meg. Mindemellett jóindulattal szemlélték a bacchikus kultusz terjedését is, ami nem minden korszakban jellemezte a római államhatalmat.

Commodus császár, vagyis „Hercules, Iuppiter fia” a thébai hős attribútumaival. Márvány (Kr. u. 180–192). Musei Capitolini, Róma Fotó: commons.wikimedia.org

„A húst sütöd? Gyomor beszél belőled. Csak jer velünk!”
Héraklés: a komédiák nagyevője, mozaikpadlók nagyivója

A Liber Pater- és Hercules-kultusz népszerűségének Severus-kori felívelése hozta magával a markomann háborúkat (Kr. u. 166–175, 178–180) követően újjáépített és kibővített Meggyfa utcai domus („Hercules-villa”, Aquincum-katonaváros) főépületének belsőépítészeti témaválasztását is. A Kr. u. 3. század elején a téglalap alakú főtömböt dél felől egy reprezentatív célra szánt, apszis záródású teremmel (triclinium) toldották meg, amelynek teljes felületét – egy négyzetes és egy hozzávetőlegesen félkör alakú – mozaikpadló borította. A négyzetes mező padlójának keleti fele a padló alatti fűtőtérbe omlott, in situ megőrződött részlete a társai által támogatott, részegen dülöngélő Herculest ábrázolja szüreti, illetve bacchikus környezetben. 

A Kr. e. 5. század második felétől Héraklés a görög ókomédia és szatírjátékok színpadán is megvetette méretes talpait, de már csak önmaga paródiájaként, akinek gondolatai Obelixre jellemző gyakorisággal forognak testi szükségletei kielégítése körül. A pocsolyarészegen tántorgó vagy önfeledten ürítkező falusi buffo alakját a bizarr témák és beállítások iránt fogékony római képző- és iparművészet is lelkesen felkarolta, amint azt a „Hercules-villa” lakomatermének padlómozaikja is híven illusztrálja. 

Társai által támogatott, részegen dülöngélő Hercules bacchikus környezetben. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 7. helyiség (triclinium). Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor

A domus második építési periódusában az eredeti épülettömb északkeleti sarokszobája (10. helyiség) is mozaikburkolatot kapott. Tőle északra – kissé eltérő tájolással – új épületszárny létesült, amelyből pillanatnyilag két és fél terem ismert. Dél felől számítva a második helyiség adott otthont a méltán világhírű Hercules–Deianira-padlómozaiknak.

A kiváló minőségű, hármas geometrikus keretbe foglalt betétmozaik (emblema), amely Nessus kentaur Héraklés általi meggyilkolását ábrázolja, a feltárássorozat 1958. évi kampánya során látott napvilágot. A padlóburkolat fűtőcsatorna felett futó sávja talán már a késő római korban a járószint alatti térbe omlott, magával rántva az eredetileg mintegy 60.000 mozaikkockából álló, 124,5×68 cm alapterületű kompozíció alsó részét. 

A pannoniai emlékanyagban minősége révén egyedülállónak tekinthető művet sokáig importáruként kezelte a kutatás, az egyiptomi Alexandriát is belekeverve a találgatásokba. Ma már elfogadott nézet, hogy helyi gyártmányról van szó, amelynek kirívóan magas művészi értéke és kivitelezése talán egy meghívott vendégművész keze munkáját dicséri.

„Nessus, halld a szavam, s mi enyém, elorozni ne merjed!”
A legnagyobb hős halála mozaikba dermesztve

Az emblemában megörökített pillanat önmagán túl terjeszkedő eseménysort sűrít magába. Meleagros királyfi, a kalydóni vadkanvadászat házigazdája és hőse, miután élete fahasábja szerencsétlenül végigégett, alvilági árnyként könyörgött a Hádés birodalmában kalandozó Héraklésnek, hogy vegye nőül kiházasítatlan húgát, a nevéből ítélve harcias és férfigyűlölő Déianeirát (’férfiégető’). Héraklés engedett a könyörgésnek, s miután képletesen és tényszerűen is letörte Déianeira erőszakos udvarlója, az alakváltó Akhelóos folyamisten bikaszarvát, megkérte Oineus király leányának kezét. A kézfogót követően Aitóliából Trakhis felé tartva az Euénos folyó keresztezte az ifjú házasok útját. A megáradt folyón ekkoriban Nessus kentaur teljesített révmesteri szolgálatot, saját bevallása szerint a becsületességéért nyert isteni jutalomként. Nessus azon kevesek egyike volt, aki túlélte Héraklés erymanthosi vadkankalandjának mellékepizódját, a Pholoé-hegyi kentaurharcot, amelynek során a hős a lernai hydra epéjébe mártott nyílvesszők segítségével rögtönzött népirtást rendezett a keveréklények között. A kentaur tehát szívében némiképp jogos gyűlölettel vállalta Déianeira átszállítását a habokon.

A Hercules-Deianira-mozaik. Aquincum-katonaváros, „Hercules-villa” 12. helyiség. Polikróm mozaik (Kr. u. 3. század eleje). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Szilágyi Nóra

Héraklés éppen a folyó átúszására tett előkészületeket, amikor észrevette, hogy a kentaur illetlen kézzel érinti ifjú feleségét, és – rá jellemző módon – az általa kiszabott halálos ítélet végrehajtására mindjárt késznek is mutatkozott. A „Hercules-villa” betétmozaikja azt a pillanatot örökíti meg, amikor a felháborodott férj az íj idegére illesztett nyílvesszővel éppen célba készül venni a ruhaszaggatásba feledkezett kentaurt, aki az utolsó pillanatban balsejtelmektől gyötörve megadón, lebiggyesztett ajakkal hátrapillant. A mozaikba dermedt pillanat következményei jól ismertek. Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában maga a hősnő, Déianeira adja elő a történteket igen szemléletes módon. A kiröppenő nyílvessző átfúrta Nessus tüdejét, és bozontos mellkasán bukkant elő. A haldokló keveréklény utolsó erejével iménti áldozata lelkére kötötte, hogy fogja fel a mellkasán kiömlő, méreggel keveredett, sötétlő vért. Állítása szerint e különös keverék alkalmas lesz Héraklés jövőben lanyhuló szerelmének feltámasztására, mindössze a ruháját kell majd behinteni vele.

A felhasználási javallatban foglalt eset nem is váratott sokáig magára. Héraklés ugyanis a magas tornyú Oichalia elleni háborúja során rabnőjévé tette Eurytus király leányát, Iolét, akinek viselnie kellett jogfosztottsága minden következményét. Déianeira nem is késlekedett elküldeni férjének egy Nessus vérével átitatott ünnepi inget, amely felöltését követően rátapadt a hős testére, és égetni-marni kezdte annak bőrét, húsát, belét. Héraklés rövid, félisteni őrjöngés után belátta, hogy földi pályafutása végéhez ért: beteljesült a jóslat, miszerint halálát egy Alvilág-lakó okozza majd. Halotti máglyát épített hát az Oita-hegyen, s miután legendás íját, Trója majdani pusztulásának zálogát a meggyújtásra egyedüliként vállalkozó Philoktétésre hagyományozta, a lángok közé vetette magát. Mindaz, ami Héraklésben emberi volt, a halotti tűzben megistenült, és az egekbe emelkedett. Csontjait hiába keresték az összeroskadt máglya hamujában. Állítólag maga Pallas Athéné szállt alá az Olymposról, és négyfogatú kocsin szállította világhírű öccsét az istenek honába. Héra, a róla elnevezett Héraklésnek (’Héra által híres’) egész földi pályafutása során engesztelhetetlen ellensége, megbékélt a hőssel, s frissen sarjadt barátsága jeléül hozzáadta leány-hasonmását, Hébét, az ifjúság istennőjét. Időközben ugyanis a csúnyán rászedett Déianeira, a ’férfi-’ vagy inkább ’férjégető’ tettének súlya alatt összeroppanva öngyilkosságot követett el („vas ejtett mély sebet testén”). Héraklés így nemcsak meghalt, de meg is özvegyült. Minden szempontból tiszta lappal indíthatta tehát olymposi életét.  

A történetet részleteiben eltérő módon mesélik a mitográfusok, abban viszont majdnem minden szerző egyetért, hogy Héraklés távolról, nyílvessző segítségével végzett az erőszakos kentaurral. Dramaturgiai szempontból ez fontos körülmény, hiszen Déianeira Nessus általi rászedetéséhez szükség van a kentaur elhúzódó agóniájára. Ezzel szemben a képzőművészeti alkotások legtöbbjén Héraklés mégsem íjjal, hanem közelharcban, jellemzően karddal végez az arcátlannal, megfosztva őt a lehetőségtől, hogy négyszemközt maradjon a lánnyal. A látszólagos ellentmondás oka, hogy Nessus és Héraklés halálának összekapcsolása viszonylag kései fejlemény. A korábban egymástól független epizódok: Nessus meggyilkolása, a méreggel átitatott ruhadarab, illetve Héraklés halála csak Sophoklés leleményéből kapcsolódott össze egyetlen eseményláncolatba. A képzőművészet ugyanakkor – az irodalmi újításra fittyet hányva – megmaradt inkább saját konzervatív hagyományai mellett.  

„Otthoni bástya felé igyekezve az új feleséggel…”
Az ábrázolás (nemlétező) utóélete

Az aquincumi mozaikon megörökített jelenetnek csak kevés párhuzama ismert a római vizuális kommunikációban. Analógiaként mindössze a pompeji Casa del Menandro (I.10.4) egy falfestménye (Kr. u. 1. század), illetve a besançoni diadalív, a Porte Noire (Kr. u. 170-es évek) domborműveinek egyike említhető. A római mozaikművészet gazdag örökségében ugyanakkor az aquincumi emblema teljesen egyedülállónak számít. Éppen ezért érdekes az a 19. századi spanyolországi hamisítvány, amelynek készítője bár nem ismerhette az aquincumi betétmozaikot, mégis valódi rokon alkotást hívott életre. Amíg azonban az aquincumi eredetin a kevés pasztell színből álló, sávosan tagolt, minimalista háttérben mindössze három stilizált növényi motívum enyhíti a táj geometrikus formáit, a spanyol alkotáson hamisítatlan la manchai táj tárul a néző szeme elé (a jobb felső sarokban szélmalom helyett egy csipkés oromzatú bástyával). 

A szándékolatlan hasonlóság magyarázata, hogy a nyílvesszővel elkövetett Nessus-gyilkosság alapvetően meghatározza a kompozíciót, amiként azt Peter Paul Rubens azonos tematikájú olajfestménye vagy François Verdier kitűnő krétarajza, és számos más alkotás is bizonyítja. 

Peter Paul Rubens: Nessus kentaur elrabolja Deianirát. Olaj és fa (c. 1640). Niedersächsisches Landesmuseum, Hannover Fotó: commons.wikimedia.org

„… tévelyg a tüdőmben rútul emésztő láng, minden tagomon legelészget”
Héraklés halálának igazi(?) oka

Sophoklés „Trachisi nők” című drámájában részletes leírást ad a Héraklést megtámadó betegségről:

„Mert erővel préselődve oldalamba a húsom legmélyebb
rétegeit zabálja fel, és a tüdőm ereit
nyeli magába mohón rájuk törve. Belőlem a friss vért
már mind kiitta, és testem darabjaira porlad szét
teljesen, e megnevezhetetlen kór martalékaként.”
(Sophoklés: Trachisi nők, 1053–1057; Karsai György fordítása)

Korunk dermatológusai a bőrből kiinduló és a csontokba, zsigerekbe hasító fájdalmat okozó kórt a máig gyógyíthatatlan, szkleroderma elnevezésű, autoimmun kötőszöveti betegséggel hozzák összefüggésbe. Ismeretlen kiváltó okát Héraklés esetében Nessus méreggel kevert vére szimbolizálja. 

Magyar kémikusoknak arra is van válasza, hogy miféle lötty buggyant elő a kentaur átlyukasztott mellkasából: kénsav és kálium-permanganát elegye. Az ebbe a vérvörös színű folyadékba áztatott gyapjú ugyanis már alacsony hő hatására is képes lángra lobbanni… Mindez persze további kérdéseket vet föl Nessus vérképét, illetve a lernai hydra epéjének kémiai összetételét illetően.

(A nyitóképen: François Verdier: Deianira elrablása. Kréta és papír (c. 1680). National Gallery of Art, Washington DC. Fotó: courtesy National Gallery of Art, Washington)

Nem kell róla beszélni, mit csodálkozol, nem volt ablak, na és, legyintett nagyapám, amikor szóba hoztam. Csoda, hogy kialkudta a telket a szomszédtól, vékonyka volt, mondta, mint a nadrág szíja, be se akarták jegyezni a földhivatalnál. Sebtébe kellett rá felhúzni valamit, kötötték a szabályok, meg jött volna már nagyon az Akácfából. Nem járja, hogy az apósék nyakán üljön. Mit kerülgessék az öregek a lányuk özvegyét. A nagyobb gyerek is kiröpült már, talált magának egy vidéki pofát, annak a keresztanyjához kéredzkedtek be arrébb, a Wesselényi utcába, a kisebb maradt csak odahaza. Ide menekült nagyapám a Lídia elől, aki csak a bajt hozta, szétverte a biciklijét a kapu előtt, és azt ordítozta az utcába, hogy rohadt kurvapecér. Elvált tőle, mit nem ért. A gyerekek is utálták. Kell a frásznak egy bolond. A téglát úgy kellett összekunyerálni a környéki építkezésekről, lopott cementet, meszet, hozott sódert a bányából, homokot a Szilas-pataktól, a betont lapáttal maga keverte. A Füsy doktornő adott palát a tetőre, mert az övét jobbra lecserélte, egyik-másik kajla volt, csonka, de nagyapám összébb csúsztatta, ne ázzon be a plafon. Kéményt is rakott, a jancsit a húsboltból a főnöke adta, neki nem kellett, mert épített egy csinos cserépkályhát magának. Nem volt víz, bőven elég, ha a csövet a kert közepéig bevezeti, veszik csapról, a ház mögött meg ásott egy két méter mély emésztőt, s ácsolt fölé budit keményfából, az ól és a sufni közé. Ól is kellett, hogy malacot tartson, legyen mit enni. A budiban elfért egy megtermett ember széltibe, úgy mérte ki, pedig nálunk senki se volt kövér. Nem kell trónolni rajta, mondta, beriglized, nyomsz, és befogod az orrod. Ha nem sietsz, cakkosra csípnek a legyek, télen meg befagy a segged a mínuszokba. Áram azért kellett, petróleummal még felgyújtod magad, meg hát ott volt az utcába, adott rá a tanács engedélyt, mégse tapodhatunk vaksötétben. Volt egy villanyszerelő kuncsaftja, az oszlopról ügyesen behúzták a drótot a ház fölé, adott érte kolbászt. Udvarolt akkor már a Mamikának, aki a Csömörin dolgozott az élelmiszerboltban, úgy kérte meg a kezét, hogy azt ígérte, hazaviszi a jóba. Annak se volt vidám az élet, nagy nehezen elvált a részeges urától, s ott maradt gyerekkel. Már a házba vitte őket, közvetlen az esküvő után. Nagyfiú volt a Tibi, alig fértek, de megmondta a Mamikának, hogy ez csak ideig-óráig, amint összeszed kis vagyont, elkezdi építeni a házat utcafrontra. Lesz abba minden, cserépkályha, fürdőszoba angolvécével meg padlás. Se bor, se háború, pincét nem tervezett, viszont bekalkulált egy verandát. A Mamika arra vágyott, egy napfényes verandára. Aztán egy reggel becsöngetett a szomszéd, hogy csak ikerház lehet. Megvan az építési terv, nem kell rá költeni, indulhat a munka. Úgyhogy eladta nagyapám az összes ingóságát, R 10-es motor, fúrógép, köszörű, és levágott két kocát, a Mamika is adta bele, amit váláskor a bíróság megítélt. Épp kiásták az alapokat, mikor megszülettem. Na, ha beköltözünk, újságolta anyámnak, jöhettek hátra az unokával, és tempósabbra vették a téglarakást. Engem a Wesselényibe vitt haza anyám, ott kezdtem ismerkedni a világgal, olykor áttolt a steppelt kocsiba’ hozzájuk, ki se látszottam, úgy aludtam a mélyén, akár a tej. Mit se láttam én a két házból, fütyültem az egészre. Anyám arcát láttam, ha fölébredtem, meg a félelmetes sípoló törpét, amit odadugott az orrom alá. Egyéves lehettem, mikor átköltöztünk. Úri dolgom volt, biliztettek, kiskádba’ fürödtem, a kályha mellé helyezték az ágyam, és jól bedurrantottak.

Emlékszem egy ablakra. Épp nem volt otthon anyám, hosszan lehetett távol, talán kórházban, ezért apámnak kellett gondoskodnia az ebédről. Nem tudott főzni, hát vett mirelit szalontüdőt. Nem ettem soha, ő meg büszkélkedett, hogy megkóstoltatja velem a kedvenc ételét. Az ablaknál ültünk, a barna kerekasztalnál, rajta anyám horgolta csipketerítő. Már csodának számított az is, hogy a szobában eszünk. Enni csak a konyhában illett, ne morzsázzuk össze a szőnyeget, mert elszaporodnak a hangyák, nem tudsz annyit söprögetni. Apám tálcán hozta be a tányérokat, és kéjesen hümmögve lapátolta magába a tüdőt. Én meg csak forgattam a számban a falatot, és némán öklendeztem. Épp készültem kiköpni a falatot, amikor csalódottan megállapította, hogy romlott, ken helyette inkább zsíros kenyeret. Meghintjük pirospaprikával. Úgy ötéves lehettem vagy hat. Az ablakon át láttuk, ahogy nagyapám az ólak felé elhalad. Kezében vödör moslék, a fején kucsma. 

Akkorra tehát már vágtak ablakot, hogy lehet, hogy az ablaktalan házra nem emlékszem? Csak a sötét dereng, a félhomály, esténként a lámpa sárgás fénye… Jó időben nyitva hagyták anyámék a bejárati ajtót, hogy jöjjön friss levegő, rézsút fény, és ha nagyapa arra járt, anyám csípőre tett kézzel kilépett a járdára pöfékelni. Hallom egy ilyen alkalommal, hogy morog, nehéz ez így, Apa, mire érkezik a válasz, hogy mi is kibírtuk, mégis élünk, örülj neki, hogy van fedél a fejed fölött, külön bejárat, semmi közösködés. Anyám hallhatóan ideges volt. Ne mondja, hogy hálátlan vagyok, világéletemben a kerti csapból hordtunk vizet, lavórban mosakodtunk, budira jártunk, ha nem volt sparhelt, főztünk rezsón, de ez a sötét nem embernek való. Nagyapám már nem hallotta, rég el volt foglalva a disznóval, áztatott kenyérbélből meg hajában főtt krumpliból adott neki kotyvalékot.

Egyéves koromtól úgy ötig sötétben éltem. Igaz, a házba többnyire aludni jártunk, a nap további részét az udvaron töltöttem, vagy Másikmaminál, az utca végén, aki hét közben vigyázott rám, mert ha közösségbe vittek, betegre sírtam magam az anyám után. Nagyapa nem ért rá, életerős férfi volt, nyolc órában húst szeletelt, klopfolt, csomagolt a hentesüzletben. Meg egyébként is úgy vélte, nem az ő dolga megoldani a fiatalok problémáját. Fel sem tűnt, hogy nincs ablak, nem tudtam, hogy kéne. Így éltünk, ez volt a világ. Este amúgy is sötét van, meg hajnalban, amikor kelünk. Csíp a hideg, a szememet alig bírom nyitva tartani, de menni kell, szedd a lábad, kislányom, el fogok késni, sürget anyám, és végigrángat az utcán a Másikmamihoz. Szinte minden emlékem sötét arról a házról. Állok a rácsos kiságyban, és cuppogok kifelé, a konyhában épp heves vita zajlik, mert nehezen nyelik le, hogy Apa pénzt kér a kisházért, nem terpeszkedhetünk ingyen a nyakán, fogyasztjuk a vizet meg az áramot, és a szippantós se jön ki grátisz. Bevilágít a lámpafény, én makacsul próbálok kiadni valami hangot, hogy észrevegyenek. A homlokomat a falhoz nyomom, nagyon fáj, anyám ad valami pirulát, nyeld le szépen, és fejemre teszi a narancssárga gyapjúkendőt. A fájdalom nem múlik, lázat mérünk, gyerünk az orvoshoz, visz apád ölbe, ha nem bírsz, és elindulunk az esti lámpafényben. Éjjel csikóhal sétál végig a szobán, sűrű sötét van, mintha egy szűk dobozból próbálnék szabadulni, jobbra-balra falakba ütközöm, amikor végre sikerül kinyitni a szemem, kiderül, hogy az ágy- és a széklábak fogságába estem, a hal sehol.

Legalább vágjunk egy ablakot a falon, a gondolat először akkor jutott eszébe anyáméknak, amikor tudatosult bennük, hogy iskolába megyek. A leckeíráshoz, olvasáshoz szükség van nappali fényre, ne rontsa a gyerek a szemét. Nagyapám először hümmögött, nem értette, minek az. Nem tudom, a művelet idejére hol kaptam átmeneti szállást, nagyapáméknál a nagyházban, vagy nyáron történt, és nem zavart minket, hogy a falon keletkezett nyíláson beömlött a meleg. Azt sem értem, hogy nem dőlt ránk az egész cugehőr. Előbb kimérték colstokkal, majd ceruzával berajzolták, hogy hol kell egy erős áthidaló gerendát a két téglasor közé beütni, hogy a feljebb rakott téglákat megtartsa, mert túl magasra helyezték a koszorút, aztán jöhetett a csákány, a fejsze meg a falbontó kalapács. Csak óvatosan, fiam, mérgelődött nagyapám apám hirtelenségén, aki vad, állati erővel vágta a kalapácsot a falba, mintha a sötétséggel hadakozna, mintha valami földöntúli gonosz erőt akarna egy csapással örökre megsemmisíteni. Ésszel, emelte fel kezét nagyapám, még tönkreteszed, hallgasd a falat, nem ropog-e, mert ha csak egy kis zajt is hallasz, ugorj. Apám nevetett, látott ő már ilyet falun, újra kellett rakni a házat a nagy árvíz után. Hétéves volt ugyan és vályogból építkeztek, de nincs az a fal, amit ki ne ütne, ez náluk családi hagyomány. Nagyapám hátralépett, és zsebéből kikotorta a szimfóniát. Gyújtsunk rá, morogta, az oldalát majd vésővel kimetsszük, hozd addig a keretet, nehogy bővebbre szabjuk. Anyám közben bekandikált a lyukon, nem sérültek-e odabent a bútorok, amiket jó messzire elpakolt, és rongyokkal, lepedőkkel meg a vállalattól hozott fóliával gondosan letakart, hogy ne lepjen be mindent a téglapor. Csak lesz ebből valami, szólt elégedetten, még a végén összkomfortban élünk, ne kelljen a gyereknek szégyenkezni az iskolában. Főzz egy kávét, szólt rá nagyapám, mert nem bírta a sajnálkozást, más is él így, majd saját erőből olyan vityillót építetek, amilyet akartok, addig pedig húzd meg magad, fiam, az én házamban laktok. Anyám szemrehányón az apámra nézett, és nyelt egy nagyot. Apám hallgatott. Estére kész lett az ablak, a hézagokat a szomszédtól szerzett purhabbal kikenték, még száradnia kell, addig ne nyitogassuk, rendelkezett nagyapám, intett felém, és köszönés nélkül bevonult a nagyházba megnézni a híradót. Ott aludtam aznap éjjel a nagyágyban, Mamika és nagyapám között, vastag dunyha alatt, csak reggelre engedtek át. Vasárnap volt, a házat addigra anyám kitakarította, végigment smirglivel a fal frissen keletkezett kitüremkedésein, és fellocsolta a járdát. Gyere, kislányom, fogta meg a kezem, és bevezetett a szobába. Szokatlan nagy fény volt odabent, pedig nem kapcsoltuk fel a lámpát. Még nem szabad feszegetni, mutatott az ablakra, de estére kiszellőztetünk. Később lefestjük a keretét szép fehérre, vagy zöldre, el kell dönteni. Nem új ablak, kissé meg van vetemedve, de nyitni-csukni kis erőkifejtéssel azért lehet. Addig csak nézd, hogy bólogat odakint a barackfa. Látszik majd innen a nap is. Látszik az ég.

A neurodiverzitás fogalma az 1990-es évektől vált ismertté a pszichológia és a társadalomtudományok területén. Lényege, hogy az olyan idegrendszeri sajátosságokat, mint az autizmus spektrum, az ADHD, a diszlexia vagy más atipikus kognitív működések, nem kizárólag hiányként vagy zavarként, hanem az emberi sokféleség természetes formáiként értelmezi. Ez a szemléletváltás eltávolodik a kizárólag orvosi modellben gondolkodó megközelítéstől, és a tapasztalatok szubjektív, megélt oldalát helyezi előtérbe. A neurodiverzitás köré szinte már érdekképviseleti mozgalom szerveződött, amelynek tagjai igyekeznek egyenlőséget teremteni minden egyes, bármilyen idegrendszerrel élő érintett számára.

A kiállítás kurátori koncepciója szorosan kapcsolódik ehhez a gondolkodásmódhoz. A bemutatott művek nem diagnózisokat illusztrálnak, és nem is magyarázzák el a neurodivergens létet, hanem vizuális, térbeli és érzéki formákon keresztül közvetítenek belső állapotokat, a túlterheltséget, a fókuszált elmélyülést, a fragmentált figyelmet vagy éppen intenzív érzékelést. A látogató a kívülálló megfigyelő szerepet bevonódó résztvevő szerepre cserélve találkozik ezekkel az élményekkel. A Budapest Galéria hosszú ideje következetesen foglalkozik társadalmi és kulturális szempontból releváns témákkal, különösen azokkal, amelyek a kortárs művészet eszközein keresztül új nézőpontokat nyitnak meg. A galéria  munkatársainak szemlélete, a Lajos utcai kiállítótér kísérletező jellege lehetővé teszi olyan projektek bemutatását, amelyek nem feltétlenül illeszkednek a hagyományos kiállítási narratívákhoz, viszont erőteljesen reflektálnak aktuális társadalmi kérdésekre.

Ebben az értelemben a neurodivergens kiállítás szervesen illeszkedik a galéria programjába. A hangsúly nemcsak a kész műtárgyakon van, hanem azon a folyamaton is, amely során a művészet eszközzé válik a kommunikációban, párbeszédet kezdeményez alkotók, szakemberek és a közönség között. A galéria ezzel a projekttel tovább erősíti azt a törekvését, hogy a kiállítótér ne pusztán bemutatóhely, hanem gondolkodási és tapasztalati tér legyen.

Kollár Dalma és Hermann Júlia kurátorok szorosan együttműködtek a nyolc kiállító művésszel. Kicsit másképpen kezdtek ehhez a csoportos kiállításhoz, mint szoktak: egyeztetve a Neurodiverz Műhellyel, arra jutottak, nem ők válogatnak és hívnak meg művészeket, szerencsésebbnek tartották nyílt pályázat kiírását, amire professzionális művészek mellett más szakmában dolgozó új szereplők is jelentkezhettek, akik önmagukat neurodivergens alkotóként definiálják, a művészetet terápiás céllal használják, és a kiállításon való szerepléssel részt tudnak venni a neurodivergens diskurzusban. 2025 márciusában egy ilyen pályázaton választották ki  a kiállító nyolc művészt:  Dóra Emese, Francsics Györgyi, Gyarmati Zsuzsi, Németh Dóra, P. Szathmáry István, Rubóczki Benedek, Turchányi Zsófia és Velegi Csaba munkái láthatók a megvalósult kiállításon.

A művészek felkészítő workshopokon vettek részt májustól szeptemberig, kéthetente az együttműködő partnerként meghívott Neurodiverz Műhely (dr. Madarassy-Szücs Anna és Vétek Zsófia) képviselőivel. Közösen alakították a kereteket,  megállapodtak a kiállítás fő sarokpontjaiban és részleteiben, és  ezek mentén minden bemutatott mű kifejezetten a kiállításra készült. A kurátorok nem támasztottak előzetesen semmiféle elvárást a művészek felé, nem határozták meg, miről szóljon a munka, a művészek javaslatait viszont beemelték a kiállítás rendezésbe.

A tárlat edukatív, magyarázó szerepet is vállal, fogalmakat pontosít, szavakat és kifejezéseket értelmez, és még arra is ügyeltek a kurátorok, hogy a látogatónak több ponton lehetőséget kínáljanak választásra: háttérinformációk nélkül engedi bele magát a kiállítás anyagába, hogy átélje a neurodivergensek alapélményét, amikor érzik, hogy egy helyzet fura, de nem tudják mitől, vagy elolvassa az elején a definíciókat, és tanulmányozza a fogalomábrákat egy függöny mögött elhelyezett „infoszobában” és a tudással felvértezve kezdi a műveket értelmezni. A galériának most is volt gondja arra, hogy egyszerűsített falszövegeket is kihelyezzen, és nagyon hasznos a művészek bemutatkozása. 

Mind a nyolc művész más háttérrel, más neurodivergens típussal érkezett és más műfajban alkot.  A tárlat anyaga médiumok szempontjából is sokrétű, festmények, rajzok, installációk, videómunkák és hang alapú művek egyaránt szerepelnek benne. Ez a sokféleség nem öncélú, hanem szorosan összefügg a  neurodiverzitás témájával. Az eltérő érzékelési és információfeldolgozási módok a művek formanyelvében is megjelennek, ismétlődő minták, szokatlan léptékváltások, töredezett narratívák vagy éppen intenzív szín- és hanghasználat jellemzi őket. Különösen hangsúlyosak azok az installációk, amelyek a térbeli tapasztalásra építenek. Egyes munkák szűk, zárt környezetet hoznak létre, mások nyitott, de vizuálisan túlterhelt terekkel dolgoznak, ezzel is érzékeltetve, milyen eltérően reagálhatunk ugyanarra az ingerre. A videóművek gyakran személyes nézőpontból készültek, naplószerű formában, ami tovább erősíti az intimitás érzetét.

Az első teremben P. Szathmáry István grafikus képregényben, humorral, önironikus stílusban dolgozza fel a saját életét, a neurodivergens létezés élményét. Az „elme-képregény” azt járja körül, amikor az emberek és a zaj néha elviselhetetlen. 

A második teremben a fotográfus Gyarmati Zsuzsi életjátéka „Életke” címmel a saját életének eseményein alapuló társasjáték, ami a mindennapi nehézségeket, belső folyamatokat, valamint a társadalmi környezethez való viszonyt modellezi. Zsuzsi nem mindig tudja pontosan mit érez, sok mindent egyszerre, és nem tud egyetlen konkrét választ adni a feltett kérdésekre, de ezzel a látogatók közül valószínűleg nem csak én tudtam azonosulni. Ez nagyon személyes munka, ráadásul egy szomorú esemény teszi mélyebbé és drámaibbá, hiszen Zsuzsi édesanyja a kiállítás elkészítésének idején hunyt el. A társasjátékban ezt egy sötét szakasz jelzi és az instrukciók a gyászfeldolgozáshoz adnak támpontokat.

Rubóczki Benedek sokféle technikával alkot. Programozással foglalkozik, de pénzkereső tevékenysége mellett, amikor teheti, fest, ezüst ékszereket tervez és a saját ruháit is maga készíti. A felkészítő folyamat alatt elmondta, hogy olyan művet szeretne létrehozni, ami minden érzékszervünkre hat, és megmutatja, hogyan működik az ő agya. Absztrakt festményt hozott létre, amely a neki fontos képi szimbólumokat és utalásokat kódszerűen tartalmazza, miközben szenzorokkal figyeli és letapogatja a kép előtt álló látogató állapotát, mozgását, szívverését és lélegzetét, majd hanggá alakítja, amit a telefonunk segítségével egy QR-kóddal elérhető oldalon meg lehet hallgatni. Izgalmas gondolat, a műtárgy és nézője egymásra hatásának megragadása. Nem vagyunk tudatában annak, hogy mi is alakítjuk a környezetünket, annak pedig még kevésbé, hogy amit mi teszünk, mennyire zavarhat másokat a körülöttünk.

Németh Dóra formatervező – saját bemutatkozása szerint „lénykészítő” – , munkájával egy nagyon fontos, az autistákra jellemző jelenségre, a maszkolásra hívja fel a figyelmet. A maszkolás az a jelenség, amikor egy autista vagy neurodivergens személy a saját lényének elrejtésével és a többiek másolásával próbál túlélni és megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Azért nagyon veszélyes ez, mert el lehet így veszíteni a kapcsolatot saját magunkkal, és a végén fogalma sincs az illetőnek, ki is ő valójában. A „Nem ér a nevem” című installáció központi része a tűnemezzel és hímzéssel készült, mimika nélküli fej, üres, fásult arckifejezéssel. A maszk mögé lépve láthatjuk a benne megbújó kusza gondolatokat és beléjük gabalyodott apró lényt, a „valódi ént”.

Dóra Emese Világok közt címmel rendezett be egy szobát, ahol a sötét éjszakai környezetre emlékeztető installáció fontos része a hangkompozíció. A mű a mizofónia jelenségét idézi, amikor bizonyos zajok ( pl. csámcsogás vagy szipogás) erős ingerültséget váltanak ki. A fantáziavilágot idéző tárgyakból kirajzolt tárgy kontrasztban áll a hanganyag feszültségével, de segít is feloldani azt.

Turchányi Zsófia videoinstallációja, az Egy epizód a neurodivergens létezés kívülállóságát mutatja, egyben a tánc és a repetitív mozgások szorongásoldó szerepére mutat rá. Velegi Csaba masszőr, zenekísérletező és testorientált alkotó, a test, az érintés és a zene közös nyelvét kutatja, kiállított munkáiban az érzelemszabályozással foglalkozik.

Francsics Györgyi három részből álló (Kőszikla, Kő/Papír/Fordít, Mérföldköveink) egész termet betöltő, interaktív installációja a belső figyelem megtalálására ösztönöz. A terem közepén összehordott kavicshalomból kiemelt darabra a látogató ráírhatja a saját mérföldkövének számító szót, mondatot, felismerést. A kövek fölé belógatott tükrökben más perspektívából tekinthetünk rá a történetekre, a teremben pedig egyszerre bent és kint lévő szikla a művész saját, gyászával kapcsolatos történetét hordozza, és egyben a zsidó vallás temetői köve.

A kiállítás fontos erénye, hogy nem romantizálja a neurodivergens létet, ugyanakkor nem is redukálja azt szenvedéstörténetekre. A művekben egyszerre van jelen a nehézség és az erőforrás, a kiszolgáltatottság és a kreatív potenciál. Ez az ambivalencia hitelessé teszi az összképet, és elkerüli a leegyszerűsítő narratívákat.

A Budapest Galéria Lajos utcai neurodivergens kiállítása érzékeny és gondolatébresztő vállalkozás, amely túlmutat a tematikus szemléltetés keretein. A pszichológiai háttérre reflektáló kurátori koncepció, a galéria társadalmilag elkötelezett programja és a sokféle, erős vizuális nyelven megszólaló művek együttese olyan teret hoz létre, ahol a különbözőség nem magyarázatra szorul, hanem tapasztalattá válik. A kiállítás így nemcsak a neurodiverzitásról szól, hanem általánosabban arról is, hogyan lehet a kortárs művészet eszközeivel empátiát, megértést és nyitottságot teremteni.

A jungi analitikus pszichológián alapuló meseterápiás módszert Dr. Antalfai Márta pszichiáter, kiképző pszichoterapeuta honosította meg hazánkban. Szimbólumok és archetípusok mentén halad a mese használatával, a tudattalan és a mesék találkozási pontjait keresi. A tudattalannak ugyanis erőteljes nyelve van, hogy kifejezze, ami benne történik, a képek nyelvén. Ezért van, hogy az álombéli képek is olyan nagy hatásúak, és a népmesék is pontosan ilyen, szimbolikus képekből állnak össze. A terapeuták népmesékkel dolgoznak, amelyek minél régebbiek, annál jobban használhatók, mert egyidejűek az emberiséggel. Onnantól, hogy az ember kommunikál, a mesék a nyelvének részét képezik. Ezek a mesék szimbolikusan kifejezik a különböző élethelyzeteinket, és megmutatják lehetőségeinket a megoldásra. Cselekményük a képek mellett ősi, intuitív tudást jelenít meg. 

Az elsősorban egyéni és kiscsoportos terápiák során a mese hatására a résztvevők rajzolnak vagy agyagoznak, montázst készítenek. Így a tudattalanjuk kapcsolódik a mese szimbolikájával, az alkotás pedig ennek lenyomata, például egy megfoghatatlan szorongás kép formájában elbeszélhetővé válik. A terápiában a kollektív szimbólumrendszert tekintik alapnak, ahhoz mérik hozzá az egyéni jelentést, egyéni érzéseket. 

A vendég motívum jelentései a mesékben

Egy vendég érkezése mindig valamifajta küszöbön álló, éppen most belépő fordulatot jelent az életünkben, azaz változást. Fontos, hogyan viszonyulunk ehhez a vendéghez, miként az életben is rengeteg minden múlik azon, hogy akkor, amikor küszöbön áll egy fordulat, milyen reakciót adunk arra. Az tehát, hogy pozitív vagy negatív hozadéka lesz-e a vendég érkezésének, a mi reakciónkon múlik.  Ha jól élünk vele, a fordulat gyakran lehetőség is egyben – nagyon ritkán fordul elő, hogy a vendég rosszat jelent. 

A szarvaskirályfi című dán népmesében egy lány a mostohanővérével és a mostohaanyjával él – ez nagyon gyakori meseindítás –, akik nem szeretik, dolgoztatják, szörnyen bánnak vele, gyötrik. Nem lát semmiféle lehetőséget, nem áll módjában a helyzetén változtatni, de egy este kopogtatnak, és érkezik egy vendég. Egy szarvas. A mostoha először az édeslányát küldi ajtót nyitni, aki megijed a szarvastól és el akarja kergetni.  Másodszorra a mostohalányát küldi az ajtóhoz, mert a szarvas nem tágít, és ez a lány nem ijed meg a szarvastól. A szarvas arra kéri őt, hogy üljön fel a hátára, és elviszi magával. Ez tökéletes példája annak, amikor katalizátor-szerepben van a vendég, változást hoz. Az saját döntésünk, hogy mit kezdünk a lehetőséggel – az egyik lány elmegy vele, az  másik nem. A Grimm testvérek által gyűjtött mese, a Hófehér és Rózsapiros című, hasonló szimbolikát alkalmaz, de ott medve érkezik vendégként. Persze minden egyes alkalommal kiderül, hogy ezek elvarázsolt állatok, és nekik is segítségre van szükségük.

Az érkező vendég mint próbatétel

Gyakori, hogy a vendég által megjelenített változás valamifajta próbatételhez kötött. Ilyenkor általában a lelki tisztaságot, a segítőkészséget, a vendégszeretetet teszi próbára a történet. Mindez nagylelkűséget vagy erkölcsi tisztaságot feltételez. Az Úr Jézus és Szent Péter vándorlásai a világban tipikusan ilyen történetek, a szereplők itt emberi külsőt öltve vándorolnak és szállást, vagyis befogadást kérnek. Attól függően, hogy ezt valaki megadja vagy nem adja meg nekik, folytatódik tovább a történet. A szegény szomszéd, gazdag szomszéd című mese is erre példa az Angyalbárányok (Móra, 2000, szerk. Dobos Ilona) című kötetből. A szegénység és a gazdagság is  szimbolikus a mesékben: nem csupán a pénztárca vastagságára, hanem a lelki gazdagságra, az elfogadásra, a nyitottságra, segítőkészségre is utal.

Az érkező vendég nemcsak elvarázsolt állatfigura lehet, hanem valamifajta természetfölötti hatalom  küldöttje is például a görög mítoszokban, mint amilyen Philémón és Baukisz története. Az idős házaspár vendégszeretete nyomán isteni kegyben részesül, hiszen ők az egyetlenek, akik beengedik az álruhában érkező Zeuszt és Hermészt. Ahogy az Úr Jézus és Szent Péter az előbb említett mesében, ők is istenként érkeznek az emberek közé. A kovács lánya című mese a keresztény mondakörből hasonló: ott József és az állapotos Mária kér bebocsáttatást a kis Jézus születése előtt, a kovács lánya szállást ad nekik, és később megkapja a jutalmát azért, mert jószívű és nagylelkű volt. A Fagyapó három rakoncátlan fia című észt népmese Az aranyfonó lányok (Európa, 1968, szerk. Bereczki Gábor) című kötetből is hasonló. Az érkező vendégek, Fagyapó gyermekei, a vendéglátó türelmét és toleranciáját teszik próbára, hiszen rettentő hideget teremtenek maguk körül. Ennek ellenére befogadja az ember a második, meg a harmadik fiút is, csak a harmadiknál mondja azt, hogy most már nagyon fázik, akkor megajándékozzák. Ezekben a mesékben a vendéglátó közösséget vállal másokkal, megadja a tiszteletet a természetfeletti erőknek, nem hatalmaskodik felettük, egyenrangúan bánik velük, mint egy ember-ember kapcsolatban.

Az elutasított vendég

A Csipkerózsikában a király, amikor lánya születik, meghívja vendégségbe az ország javasasszonyait vagy tündéreit, attól függ, éppen melyik meseváltozatot olvassuk, de azt tapasztalja,  hogy csak tizenkét arany tányérja van, holott tizenhárom javasasszony él az országában. Ezért a tizenharmadik javasasszonyt nem hívja meg, aki ezt nagyon rossz néven veszi, hívatlanul is eljön, és kéretlenül ellátja kívánságokkal Csipkerózsikát. Csakhogy ő nem jókívánságokkal, ahogy a többiek, hanem halált kíván a lánynak a tizenötödik születésnapjára, amit aztán a tizenkettedik javasasszony száz évig tartó álomra enyhít. A mese szimbolikája a tizenharmadik javasasszony körül érdekes teret nyit a töprengésnek. Ő az, akit nem enged be a király, de miért nem? Hogyha van valami olyan az életemben, a személyiségemben, amit nem vagyok hajlandó „vendégül látni”, azaz nem vagyok hajlandó neki megadni a figyelmet, hanem megpróbálom kirekeszteni, és úgy viselkedni, mintha nem létezne, akkor az visszaüt. A jungi magyarázattal ez szimbolizálhatja a személyiség árnyékát, a tudattalanban élő Árnyékot, ami át is veheti az irányítást, ha nem irányul rá kellő figyelem. 

A vendég, aki szembesít

A vendég egyes mesék értelmezésében szembenézésre késztet minket, arra figyelmeztet, hogy a fontossági sorrend felállítása időnként elkerülhetetlen. Erre tanít A Sors meg a szegény ember című zürjén mese is, A pórul járt víziszellem (Európa, 1964, szerk. Vászolyi Erik) című kötetből. Egy öregasszony gombákat szór szét az erdőben, mert bár ajándékba kapja egy erdőbéli öregembertől, de nem találja őket értékesnek. Ezután érkezik a mese hőse, egy öregember, aki nagyon megörül ezeknek a gombáknak, összeszedi és hazaviszi mindet. Miután elkezdi főzni a tűzön, egy vendég érkezik hozzá, aki maga az erdőbéli öregember. A mi öregünk szívesen látja, leülteti az asztalához, örvendeznek, fő a gombaleves, és egyszer csak a vendéglátó azt veszi észre, hogy azok a gombák, amiket kavargat a fazekában, aranyból vannak. A vendég sejtelmesen mosolyog, érdekli, hogy örül-e ennek a vendéglátó. Az azt feleli erre, hogy szíve szerint jobban örült volna egy gombalevesnek. A vendég erre biztatni kezdi: „Eridj csak oda, hátha mégis kikerül abból egy gombaleves”, a vendéglátó megnézi, és azt látja, hogy gombaleves van benne, és a finom, puhára főtt gombák illatoznak. Leülnek az asztalhoz, és elégedetten, örömmel belakmározzák életük legfinomabb gombalevesét, majd a vendég távozik. Azt vesszük észre, hogy nincs változás, nincs fordulat, nincs semmi, ami egy vendég szimbolikájához tartozna az eddigiek szerint. Mégis van egyfajta szembesülés azzal, hogy mi az érték, mi a fontos, történik egy áttekintés az értékek között, és ezt a vendégnek köszönhetjük. Az öregember az élete alkonyán minek örülne? A gazdagságnak vagy annak, ha a lelke boldog, esetleg annak, ha megoszthatja valakivel az öröm perceit? Ennek felismerését hozza el a vendég.

Az emberi közösség próbatétele

Az emberi közösség is tanulhat azokból a helyzetekből, amikor a vendég van középpontban egy mesében. Jó példa erre A kőleves című magyar népmese. Egy katona megérkezik egy faluba, és befogadást kér a közösségtől, de mindenki elkergeti, senki sem hajlandó vele nagylelkűnek lenni. A vendég aztán elővesz egy követ, és azt mondja, nagyon jó kőlevest tud főzni, meg is van hozzá a köve, csak egy kis tűz kell még hozzá. Amikor már fő a kő a vízben, elkezdi egyenként mondogatni, hogy még mi lenne belevaló, só, kolbász, stb. A hozzávalókat egymás után adják át neki az emberek. A levest együtt fogyasztják el, amiből szimbolikusan az az üzenet olvasható ki, hogy attól még, hogy valaki idegen, könnyen lehet, hogy olyan dologgal gazdagítja a közösséget, aminek később mindannyian hasznát vesszük.

Vendégségbe érkezés

A mesehős is mehet vendégségbe: általában vándorútja során tér be több helyre, ahol  szállást és segítséget kér. Kriza János gyűjtése A csókalányok című mese. A főhős útja során öregasszonyokat talál különböző kis kunyhókban. Több mesében is előfordulnak ezek az öregasszonyok: a Nap anyja, a Szél anyja, a Madarak anyja, akik segítségül tudják hívni ezeket az erőket a hőshöz, de csak akkor, hogyha a hős kellő tisztelettel indít. „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”. Ez a mesei fordulat arra utal, hogy ha a betérő hős nem megfelelő tisztelettel viszonyul a helyzethez, pórul járhat. Benedek Elek  A csonka torony című meséje hasonló üzenettel bír: az egyes helyszíneken, ahol a vendég megfordul, segítséget, tanácsot és ajándékot kap, amit magával vihet az útján, és hasznát is veheti. Önmagában azzal, hogy veszi a bátorságot és belép egy idegen helyre, a próbát sokszor már teljesíti is. Mert ez azt jelenti, hogy van benne elegendő bátorság ahhoz, hogy az élete különböző területeire belépjen, és ott megfelelő módon kezelje azt, ami vár rá. 

A csárda mint veszélyforrás

Létezik egy olyan helyszín, ami egy betérő vendég számára a mesékben gyakorta veszedelmes, ez pedig nem más mint a vendégfogadó vagy csárda. Ritkán jut ki szerencsés módon egy mesei hős, hogyha ide betér: kifosztják, kirabolják, szolgaságba lökik, elvarázsolják. Ide sorolható a Terülj, terülj, asztalkám! című magyar népmese. A hős, már hazafelé, útközben, a megszerzett jutalmával betér egy csárdába, és ott kicserélik a kincsét egy olyan eszközre, aminek nincs értéke, de ő nem veszi észre. Vagyis az éberség hiánya miatt tudják megvezetni. Tehát nem elegendő naivan, nagylelkűen, jóhiszeműen, segítőkészen, kedvesen létezni, hanem minden érzékszervvel rá kell hangolódni a helyzetre, amiben él a hős. Ez az éleslátás  szükséges ahhoz, ne ringassa magát illúziókba. A csárda, a fogadó egyben a lélek nélküli cselekvés tere is. A vendégfogadásnak van egy elüzletiesedő oldala, hiszen a fogadós azt nézi, mi haszna lehet a helyzetből, hogyan tudná a betérőt megrövidíteni. Nyilván ilyen helyszínek is vannak az életünkben, amikor figyelni kell, mert nem feltétlenül jó szándékkal engedik be a vendéget, minimum közömbösek az iránt, hogy amikor kilép onnan, hogyan fogja érezni magát. Olyan is előfordul, amikor csapdát készítenek elő. Léteznek az Incula-típusú mesék, amikor az ellenség hív vendégségbe. A Rebeka című magyar népmesében a sárkány az ő nagy ellenségét, Rebekát meghívja testvéreivel együtt, hogy egyenek és aludjanak nála. Rebeka azonnal szól a testvéreinek, hogy semmit se fogadjanak el, mert elképzelhetőnek tartja, hogy a sárkány megmérgezi az ételeket. Rebeka este is nagyon figyel, mert gyanítja, hogy a sárkány álmukban meg akarja őket ölni, végül az éberségén múlik, hogy megmenekülnek.  

Említhető még egy gyakori mesei beavatási helyszín, ami veszélyt is okozhat, a Baba Jaga kunyhója, a szláv népmesék gyakori helyszíne. Itt a betérő lánynak kell a megfelelő feladatokat ellátnia. Ha ő rendben elvégzi azokat, akkor olyanfajta jutalmat kap, ami után az egész élete megváltozik. Hazatérhet sértetlenül a saját otthonába a tudással gazdagodva, amit a vendéglátójától kaphat meg. Ilyen történet például a Vaszilisza című orosz népmese. Ezekben a fajta mesékben azonban a vendégeket komolyan megdolgoztatják, nem annyira vendég státuszban vannak, mint inkább szolgálóiban.

A Föld mint vendéglátóhely 

Számos történetben az a tét, hogy a Földet mint vendéglátóhelyet hogyan használja az ember, amikor életútja során a bolygót igénybe veszi és látogatóként, vendégként él rajta. A fa története című inuit mesében a főhős először faként, később kajakként, majd emberként szerepel, beviszik egy házba, ott vendégként él, megtűrik, majd halad egyre tovább az élet állomásain. A mese végkicsengése lehet az is, hogy ha figyelek a közegemre és arra, hogy ne ártsak magam körül, akkor megfelelő módon fogok haladni előre. A Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni? című szintén inuit mesében egy sas az, aki vendégül látja az embert. Tőle tanul meg örülni az életnek, de a tanulság szerint nem elég csak magára odafigyelni, hanem a környezetére is szükséges.

A tizenkét hónap című újgörög mesében (amelyet nem szabad összekeverni a szlovák, hasonló című népmesével) egy szegény asszonyt az emberi formát öltött hónapok látnak vendégül. Egymás után kérik ki a véleményét a hónapokról. A szegény asszony a megfelelő szeretettel és hozzáállással viszonyul hozzájuk, egyikre se haragszik, nem ítéli el a téli hónapokat sem azért, mert hideget hoznak, hanem látja bennük mindazt, ami jó, ami szép. Ezért lesz aztán megjutalmazva. Míg a rosszabb lelkű, gazdag asszony, aki a jutalomért szintén elindul, nem ilyen hozzáállással viszonyul a Földön lévő értékekhez. Nem is kap semmifajta jutalmat. A hős tehát vendégként ajándékokat és jutalmakat kaphat azokban a helyzetekben, amelyekkel találkozik az általa föllelt helyszíneken, s ezek aztán az egész életét pozitív irányba mozdíthatják. A mesék ősi világa tiszteletre, odafigyelésre, egymás és a környezetünk iránti szeretetteljes törődésre hangolja az erre nyitott emberi lelket.

A külön kötetben nem jelölt mesék közül több megtalálható Barcza Katalin honlapján, a tisztamese.hu-n.

Pár éve magyar szerzők írásaival Láthatatlan árvák címmel jelent meg egy olyan kötet, amely alkoholbeteg szülők mellett felnőtt gyerekekről szól. A gyerek és a láthatatlanság kapcsolata ezúttal is komoly és komor lélektani tartalmakra utal, a nagy probléma melletti észrevétlenségre, ami maga is probléma. 

Amikor írásomnak a Láthatatlan gyerekek címet adtam, nem a fenti pszichológiai jelenségekre kívántam utalni. A gyerekirodalomban megjelenő láthatatlanság témáját vizsgálom, a test láthatatlanságát – a cím tehát szó szerint értendő. De vajon tényleg csak úgy? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt A széttáncolt cipellők című Grimm-mese. Kedvenc mese sokféle lehet, és ha most fel akarom idézni, ez a mese miért érdemelte ki nálam ezt a jelzőt, nemcsak a „mesehallgatási transz” állapotát tudom felidézni, ahogyan nagymamám szavaira tátott szájjal, de nyitott elmével figyelek, hanem még valamit: az izgalmat, a félelmet a lebukástól.

A mese szerint egy kiszolgált katona – nem elsőként – megpróbálja megfejteni a titkot, hogyan lehetséges, hogy a király tizenkét lánya, noha a király maga zárja rájuk közös hálótermük ajtaját, minden reggelre széttáncolja a cipőjét. Egy öregasszonytól azt a tanácsot kapja, hogy ne igya meg a bort, amivel este megkínálják, de tegyen úgy, mintha elaludt volna – valamint egy láthatatlanná tévő köpönyeggel is megajándékozza. A katona megfogadja az öregasszony tanácsát, így szemtanúja lesz, ahogyan a legidősebb lány ágya helyén egy alagút nyílik, s a lányok leereszkednek az üregbe. Magára veszi a köpönyeget, és láthatatlanul követi őket.

Egyszer véletlenül ráhág a legkisebbik leány ruhájára. Amikor áthaladnak egy színezüst erdőn, tör magának emlékbe egy ágat, és nagyot kondul a fa, mint a harang. A következő erdőben arany levelek remegnek a fákon – itt is letör egy gallyat, és itt is megcsendül a fa. Végül egy gyémánt erdőn haladnak át, és itt is megismétlődik, ami korábban: letör egy ágat, megcsendül a fa. Ezeknél a jeleneteknél majd kiugrott a szívem! Nem is tudom, hogy a legkisebb királylány riadalmát éltem-e át inkább, vagy a főhős helyébe képzelve magam, ijedeztem. A gyémánt fasor egy tóhoz vezetett, itt a lányok csónakokba szálltak – a katona is beszállt, láthatatlanul, a legkisebb királylány mellé. Később láthatatlanul részt vett a táncban is, sőt nem átallt beleinni egy boroskehelybe.

A mese végén az ezüst, arany és gyémánt ágat bizonyítékként tárja a király elé, sőt még a kelyhet is, elmondja, merre jártak a lányok, és elnyeri feleségül a legidősebb királylány kezét.

A népmesében tehát a láthatatlanság nem eleve adott attribútum, hanem egy olyan állapot, amelyet varázstárggyal lehet elérni, a varázstárgyhoz pedig segítőn keresztül jut hozzá a (felnőtt) hős, hogy küldetését teljesítse. 

A huszadik századi gyerek- és ifjúsági irodalomban nem ismeretlenek a varázstárgyak, és bár gyakori az olyan műmese, amelyben vagy a varázstárgy, vagy maga a főhős nem működik „rendesen” (a népmesékben megszokott módon: Lázár Ervin  meséiből vagy Békés Pál A kétbalkezes varázslójából számtalan példát hozhatnánk), a mindenki által ismert Harry Potter-könyvek első részében (Harry Potter és a Bölcsek köve, még éppen a huszadik századból; eredeti megjelenés: 1997, első magyar kiadás: 1999) Harry szintén egy segítőtől kap ajándékba láthatatlanná tévő köpönyeget (még ha nem is találkozik vele személyesen, és nem is sejti, ki lehet ismeretlen jóakarója), és a köpeny épp úgy működik, ahogyan működnie kell. A népmesétől eltérően Harry (fő)hős ugyan, de – legalábbis, amikor megkapja a köpönyeget – nincs egyértelmű küldetése, a köpenyt nem a feladat teljesítése céljából ölti magára, hanem puszta szórakozásból. Fontos különbség még, hogy Harry gyerek, valamint az is, hogy köpönyegét megoszthatja és meg is osztja barátaival. A köpönyeget végül is felhasználja jó cél érdekében is, ám ez az „is” nem akkora eltérés a népmesétől, hogy azt mondhassuk, láthatatlansága egészen más, mint a népmesei láthatatlanság.

Nem úgy Tove Jansson A láthatatlan kisgyerek című meséjében. Tove Jansson első múmin-meséi 1945-ben jelentek meg, és – ahogyan az az évszámból is sejthető – Múmin-völgy, a múminok világa menedék, nemcsak az ott élők vagy odalátogatók számára, hanem a második világháború, a pusztítás, a veszteségek árnyékában az olvasók számára is.

A láthatatlan kisgyerek című mese kicsit későbbi, A láthatatlan kisgyerek és más történetek című kötetben jelent meg 1962-ben. Főhősében-címszereplőjében én egy második világháborús árvát sejtek, bár ezt a szöveg nem mondja ki egyértelműen. Egy sötét, esős estén múminékhoz beállít Tútikki, és magával hoz egy láthatatlan gyereket. (A múminokat most nem mutatom be aprólékosan: melegszívű trollok; Tútikki pedig ember, akinek figuráját Tove Jansson élettársa, Tuulikki Pietilä ihlette, és afféle közvetítő figurának látom a rideg valóság és a befogadó, mesés világ között.)

„– Tudhatnátok, hogyha valakit folyton ijesztgetnek, könnyen láthatatlanná változik – mondta Tútikki (…). – Na igen. Ezt a Ninnit nagyon megijesztette egy nénikéje, akire rábízták. A néni nem szerette. Találkoztam a nénivel, és mondhatom, rémes volt. Nem haragos, tudjátok, az olyasmit még meg lehet érteni. Csak hűvös és ironikus.”

Ninni láthatatlansága tehát Tútikki szerint a hűvös irónia okozta riadalmból fakad. Mint elmeséli, a néni reggeltől estig ironizált, „[v]égül a kislány körvonalai kezdtek eltűnni, és láthatatlanná változott. A múlt pénteken már egyáltalán nem látszott. A nénije elküldte velem, és azt mondta, hogy igazán nem gondozhat olyan rokont, akit nem is lát”. Az irónia, a másikon való rideg élcelődés azonban éppen a szeretetlenség eszköze, én tehát elsősorban a szeretlenséggel magyaráznám Ninni láthatatlanná válását, és az egész láthatatlanságot metaforikusan értelmezem.

A család be- és elfogadja a láthatatlan kisgyereket. A legtöbbet mama teszi érte. Látszólag azzal, hogy előkeresi a nagymama régi följegyzéseit, és meg is találja, mit kell tenni „Ha ismerőseink köddé válnak, és nehezen láthatók”, és bele is keveri a házi gyógyszert Ninni kávéjába; valójában természetesen azzal, hogy tudja, mikor (meddig) kell békén hagyni a sérült gyereket, hogyan kell vele beszélni, hogyan lehet szelíden bevonni a család életébe, és ha kell – például, amikor elejt egy üveg lekvárt – biztosítani afelől, hogy nincs semmi baj. „Ez éppen az az üveg lekvár volt, amit a dongóknak szoktunk hagyni. Most legalább senkinek sem kell kicipelnie a rétre.” Erre Ninni lábfeje, amiből egy pici korábban már felderengett, újra láthatóvá vált, és hozzá még egy pár sápadt lábszár is.

Ninni láthatóvá válása lassú folyamat, a család egészen megszokja, hogy arc nélkül létezik közöttük. Végül egy nagy nevetés teszi teljesen láthatóvá. „Tudtommal még soha nem nevetett – szólt Tútikki megdöbbenve.” Egyértelmű, hogy egy lélektani folyamat megkoronázása mind a nevetés, mind a láthatóvá válás, de amikor Tútikki azt mondja, „a lényeg az, hogy látszik”, mama ezzel a szívmelengető mondattal summázza a történteket: „Ez kizárólag a nagymama érdeme.”

Ross Welford 2016-os (nálunk 2024-ben megjelent) Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz című ifjúsági regényének főhőse szintén egy árva kislány. Ethel tizenkét éves, és a pattanásaival akarja felvenni a küzdelmet, ezért elfogyaszt egy adag (talán túl nagy adag) Dr. Chang Tiszta Bőre nevezetű, internetről rendelt gyanús italt, és némiképp émelyegve befekszik a titokban vásárolt, az őt nevelő nagymama elől gondosan titokban tartott szoláriumba, ahol is elnyomja az álom – és láthatatlanul ébred. A láthatatlanságról elég hamar tudomást szerzünk mi, olvasók, az odáig vezető eseményekről lassacskán értesülünk, újabb és újabb részleteket ismerve meg.

A 420 oldalas regény cselekményét röviden összefoglalni itt most lehetetlen és fölösleges is volna, de talán az alapszituációból is kitűnik, hogy Ethel a kamaszkor küszöbén szenved a testi változásoktól, magányos, önbizalomhiánnyal küzd, osztálytársai csak akkor veszik észre, ha csúfolni kell, és ő maga is elégedetlen magával. A valódi – hogy úgy mondjam, a regényvalóságon belül megvalósuló tökéletes fizikai láthatatlanságán túli – láthatatlansága viszont nem az átlagos kamasz-problémákból fakad, hanem abból, hogy a nagymama által felépített biztonságos közeg valójában családi titkokra, elhallgatásokra, hazugságokra épül.

Ethel árvasága: adott, de mind elárvulásának, mind születésének, kora gyerekkorának története meg lett hamisítva. Erről sokáig mit sem sejt. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy akinek kitörölték (újraírták) a múltját, akinek nincs valódi,  „látható” (kézzelfogható tárgyakkal is alátámasztható) története, az maga is láthatatlan. Ethel a láthatatlanságát az igazság szolgálatába állítja – egyes ügyekben valóban igazságot szolgáltat, másokban csak szem- vagy fültanúja lesz olyan dolgoknak, amelyekről eddig nem tudott, s amelyek ráébresztik a fájdalmas valóságra. Mégis ez a ráébredés lesz a záloga a láthatóvá válásának, az öntudatra ébredésének. 

Anélkül, hogy az izgalmas fordulatokból bármit elárulnék: engem íróként rendkívül foglalkoztatott, hogyan lehet egy ilyen nyugtanlító történetet megnyugtatóan lezárni. Annyit elárulhatok, hogy többek közt úgy, hogy a Dr. Chen Tiszta Bőre nevű szer elfogy, és Ethel – akiről időközben kiderült, hogy még a neve sem ez! – nem tud újabb adagot rendelni, mert a gyanús weboldal, ahonnan rendelte, eltűnt a netről. A regény végén főhősünk (már nem Ethel néven) a tizenharmadik születésnapjára készül, és boldogan újságolja el azt is, hogy bőre sokkal jobb, mint volt. Számomra ezzel egyértelműen azt üzeni, hogy megtalálta a saját körvonalait, határait; valamint hogy nem külső eszköz, csodaszer, varázstárgy segítségével akar boldogulni. Megtalálta önmagát.

Összefoglalva: az 1800-as években lejegyzett és megjelentetett, de több száz év tudását magába sűrítő népmesében a láthatatlanság a tudás megszerzésének egy módja, rafinált eszköz, amelynek eléréséhez szintén eszközre (láthatatlanná tevő köpönyegre, más mesékben süvegre vagy gyűrűre) van szükség; funkcionális aspektusa egyértelműen eltér a műmese és az ifjúsági regény üzenetétől, amelyekben a láthatatlanság identitásprobléma.

A népmesében a felnőtt hős már készen áll a próbára, saját elhatározásából és segítője jótanácsával felvértezve áll a próbatételek elé, a műmesében, ifjúsági regényben a gyerek főhős elszenvedi láthatatlanságát, s láthatóvá válását – kivéve Harry Potter – nem kontrollálja úgy, mint a népmese hőse, ez az út egy megszenvedett folyamat. A varázstárgy (köpönyeg) is eltűnik az évek során: Janssonnál a láthatatlanság eleve adott, Welfordnál a gyanús ital plusz szolárium kombináció „tudományos” kísérletté teszi, ami modernizálja (a megcélzott olvasói réteg számára is elfogadhatóbbá teszi), de nem szünteti meg a motívum által felvetett kérdéseket.

Ha mégis közös nevezőt, tanulságot keresnénk a láthatatlanság korokon átívelő motívumában, azt mondhatnánk, aki párra, szeretetre és önelfogadásra – vagyis önazonosságra – talál, az (újra) láthatóvá válik.

A széttáncolt cipellők a Márton-Adamik-féle fordításban:

A széttáncolt cipellők, In: Jacob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék, ford.:

Adamik Lajos, Márton László, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989., 489-491.

Én a Rónay-féle fordítás nyelvhasználatában idéztem fel a történetet (amelyben a fák

megcsendülnek, nem reccsennek):

A széttáncolt cipellők, In: Grimm legszebb meséi, ford.: Rónay György, Móra Ferenc

Könyvkiadó, 1986., 244-249.

Tove Jansson: Történet a láthatatlan kisgyerekről, In: Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek,

ford.: Szakonyi Csilla, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989., 107-125.

Ross Welford: Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz!, ford.: Rét Viktória, Pagony Kiadó,

2024., 421 o.

Otthon vagyok, és egyedül vagyok, egyedül az otthon van, és mosogatok és kávét főzök és teregetek és gyúrok és dolgozom egyszerre. És gondolatokat gyúrok, kávét teregetek, szövegeket mosogatok, és otthont főzök. 

Ha csengetnének – sosem csengetnek –, nem reagálnék, hiszen annyira elfoglalt vagyok, ha otthon vagyok, elfoglalt vagyok, lefoglal az, hogy otthon vagyok, otthon az egyedül van, és ha egyedül mosogatok, egyedül főzök kávét, egyedül teregetek, egyedül gyúrok és egyedül dolgozom, akkor megzavarna, ha csengetnének. És a csengető sem tudná, hogy állat van bent, vagy ember, sokszor én sem tudom, félek belépni az otthonba, mert az belépés az egyedülbe, és az egyedülben, ahol otthon éreznéd magad, van egy állat vagy ember, de lehet, hogy nem egy állat, hanem sok, biztos, hogy van elefánt például, mert az egyedül az egy porcelánbolt, ha belépek, kő kövön, ember emberben, állat emberben nem marad, minden ki akar törni, kiugrani, pedig az elefántok nem is tudnak ugrani, a lajhárok, a rinocéroszok és a vízilovak sem tudnak ugrani, most ezek ugrottak be hirtelen, a nem ugrók, akik lomhák és lassúk, pedig a víziló gyors tud lenni, évente 500 ember hal meg víziló-támadásban, és ki tudja mennyi egyedül, otthon mosogatás, kávéfőzés, teregetés gyúrás vagy dolgozás közben, aki inkább vízilóhalált halna, mint ezeket a banálisokat, amennyiben, persze, van banális halál, meghalt, mennyire banális, ilyet nem mondunk, pedig mindannyian erre vagyunk predesztinálva, az, hogy élünk, kevésbé banális, mint az, hogy meghalunk, például egy porcelánboltban víziló-támadásban meghalni, az nem lenne banális, de vajon hányan választanánk ezt pl. a mosogatás közben egyedül érte a halál helyett, 

a porcelánboltban még az sem baj, ha egyedül van az ember, egyedül az állataival ott bent, a belső lajhárával, a belső elefántjával vagy a belső rinocéroszával, amelyek ugyan nem ugranak, de elég nagyok hozzá, hogy túlsúlyosak legyenek, és ne menjen a kiugrás a porcelánboltból, és belenyugodjunk, hogy jó, mostantól így élünk, pontosabban így halunk, egy porcelánboltban, pedig kellene még mosogatni, kávét főzni, teregetni, gyúrni és dolgozni, de annyi belső állatot kell jól tartani, etetni, egyáltalán életben tartani, hogy az egy belső állatkertnek is a becsületére válna, pláne egy boltban, ahol nagyon vigyázni kell, merre fordul az ember, pontosabban elefánt, lajhár, rinocérosz, víziló, mit fog meg, mit vesz le a polcról, mert egy elhibázott mozdulat, és minden dől, törik, csörömpöl, csörög és zörög, amitől a belső állatok megijednek, keresik a kiutat, még zabolátlanabbak, még megállíthatatlanabbak lesznek, oda a lomhaságuk, oda a nyugalmuk, a nehezen elnyert méltóságuk, egyre vadabbul keresik a megnyugvást, egyre vadabbul keresik a csöndet, hogy egyedül lehessenek, hogy ne zavarja őket a kiterjedésük, ne zavarja őket a nagyságuk, egyáltalán ne zavarja őket semmi, hogy otthon legyenek és egyedül, mosogassanak, kávét főzzenek, teregessenek, gyúrjanak és dolgozzanak egyszerre, egyáltalán azt a felfoghatatlan mennyiségű történést, amit pillanatnak hívunk, átélhessék, és ne kelljen meghúzni magukat, kisebbnek és ártatlanabbnak látszódni, mint amilyenek, ne hazudják el a létezésüket, és ők se hazudják el a létezésük monumentalitását, 

és akkor csöngetnek – jövök, illetve jövünk, kiáltok, előkapom az előkészített pórázokat, külön-külön mindenkit kikötök, és megnyugtatok, nem értetek jöttek, nem adnálak oda titeket senkinek semmiért, mikor kinyitom az ajtót, ki akarnak törni, könnyedén szakítják el láncaikat, de a küszöb megállítja őket – egyikük sem tud ugrani. 

Így marad életben mindegyikünk egyedül, otthon. 

Csak így,

hirtelen összepakolod

a széllel kitömött madaraidat?

Beletuszkolod bőröndödbe

a mohás fákat?

Kérdezés nélkül

ráülsz a felhőinkre,

amiket indokolatlan mennyiségű celluxszal

körbetekersz,

hogy egy csepp esőt se veszíts,

míg leviszed a folyosón?

Egy mozdulattal

feltekered lábnyomaimat

a távoli hegyekkel,

mint egy poros, 

foltos szőnyeget,

amit csak azért viszel el a hátadon,

hogy majd az első sarkon kidobhasd.

Bizonygasd csak,

hogy ez nem bosszú,

csak meguntad a zajt,

a műanyag papucsokat,

a hangos csoszogást.

Ennyi év után a szememre hányod,

hogy a naplementékért nem adtam semmit,

csak céltalan bolyongást.

Életeken át próbáltam megérkezni,

de most már nincs hova.

Mindenkit ellenem fordítasz.

A ködünk is úgy tesz,

mintha nem ismerne.

Behúzódik az örökkévalódba,

és onnan ugat.

Én etettem a kezeimből

halott filozófusokkal,

én sétáltattam póráz nélkül az erdőben,

és most azt játsszuk,
hogy idegen vagyok.

Hiába vigyáztam rá,

hiába adtam neki nevet,

a köd

nem az ember gondolataihoz hűséges,

hanem a tájához.

Nem igaz?

A háttérképeken kívül

valamit azért hagyhatnál magadból.

Tényleg képes vagy a cipőm talpáról is

lesikálni a sarat?

Felcímkézzem neked,

ha már úgyis bezacskózod?

Kinek viszed?

Mire kellenek neked

a beszorult égtájak,

a kavicsok,

a kutyaszar,

az a több ezer kilométernyi hátranézés?

Hogy tudsz egyszerre

ennyire közönyös lenni és alapos?

Kitéped a ventilátor lapátjait,

és zsebre vágod.

Ha elviszed a szelet,

nincs mi leplezze

az időtlen mozdulatlanságom.

Ritkán látok

valami érzelmet a lankáidon.

Eddig sosem reagáltál,

sosem ítélkeztél,

sosem gyászoltál.

Most, mikor elmész,

a semmiből odasúgod,
hogy a viharban vagyok a legszebb.

Kócosan,
ahogy rettegve menekülök 

a villámok elől,

isten elől,

isten lábaihoz.

Eddig is csak tűrtél?

Eltűrted azt,

amit a teremtésnél elrontottak?

Neked nem elég,

hogy csak benned bízik,

benned bujkál isten,

te akarsz lenni a sár az éhes szájakban,

amit az ember eszik

kozmikus hajléktalanságában,

ha elfogyott a hite.

Becsukod magad mögött

az ajtót.

Finoman.

Nincs dráma,

nincs csattanás,

nem nézel vissza

Egy szemeteszsákban húzod

a gyökereket,

amiket kitéptél a lábam alól.

Boldogan követnek

a bogarak,

a madárijesztők,

apám csontjai a vaddisznókkal.

Az ablakból nézem,

ahogy viszed a teret,

a fák kérgeit,

a mohás sziklákat,

mindent,

amiről visszaverődik a hangom.

Nem zavar senkit,

hogy én még kérdeznék?

Míg segítettem leereszteni a tavakat,

te kimenekítetted istent

a papírjaimból.

Nekem egyszer se mondta,

hogy nem érzi jól magát

a háborúban,

a fémes ízben,

a poros utakon.

Tudtam volna bármiről írni,

ha egyszer is hozzám szól.

És most?

Most miről írjak a nagy szabadságomban,

ebben a reménytelen lebegésben?

Egy táj nélküli emberről,

aki saját maga körül bolyong

túracipőjében,

vagy a plafonról lelógó

neonlámpáról,

aki azt hiszi,

ő a nap.

Az Advent második vasárnapján elmondott Stockholmi beszédben ezt olvashatjuk az angyalokról, az emberi méltóságról, a lázadásról és a reményről: „Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.” A beszédet így kezdte: „Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről akartam megosztani a gondolataimat, de a remény nálam végleg kifogyott”. Ha végigolvassuk az életművet, vagy legalábbis pár darabját, világos lesz, hogy miért. Talán elmondhatjuk, hogy az egész életmű lázadás, lázadás a világ ellen, a grammatika ellen, a kisszerűség, a képmutatás, a konvenciók, a hamis remények, az önámítás, a mítoszok, az ideológiák és a hazugság ellen. Ízig-vérig szabad és igaz művészet ez – ebben rejlik a nagysága és az ereje.

„A remény hiba.” Ez a mottója Krasznahorkai László Herscht 007769 című regényének. Első olvasatra azt jelenti, hogy nincs kegyelem a teremtésben, nincs mit várni, remélni, hibázunk, ha mégis ezt tesszük. A következő oldalakon pedig egy olyan hiba lehetőségéről értesülünk, melynek kozmológiai jelentősége van: egy felesleges antianyag-részecske „ott marad a létezésben, vagy egyenesen ez hozza létre a létezést, mint bőség, mind felesleg, mint többlet, mint hiba…” E szerint az olvasat szerint a remény is  egy megmagyarázhatatlan tényen nyugvó, többlet, bőség, felesleg, hiba, és mindkét értelmezés egyaránt érvényes lehet a regény világában.

S nem csupán a Herscht 007769-ben, hanem ebben az egész szöveguniverzumban, amelynek kezdetét az 1985-ben megjelent Sátántangó jelenti, aminél erősebb entrée-ja aligha volt bárkinek is a magyar irodalomban. A könyvről rengeteg kritika született, ezek szerzői azonnal felismerték a mű jelentőségét, és észrevették, hogy egy új hang, új poétika, új világlátás jelent meg vele a magyar irodalomban. Radnóti Sándor „makulátlan remekműnek” tartotta, és „teljes antropológiaként” jellemezte, amelyben „a csodavárás és a csodahit, a képzelt, irreális megoldásba vetett félénk bizalom éppoly szélsőségében mutatkozik meg, mint a romlás”, de mégis „minden fantasztikus elem a valósághoz van hálózva”. Az 1989-es Az ellenállás melankóliája folytatta az előző regény hagyományait, és az egymást követő művek hamarosan már nemcsak az irodalomban, hanem az egész magyar kultúrában általános referenciapontként szolgáltak.

Ez csak a legnagyobb szerzőkkel esik meg. Csokonaival, Petőfivel, Jókaival, Adyval, vagy közelebbi példát mondva: Esterházy Péter a magyar irodalom apafigurája volt, akinek a szava nemcsak esztétikai, hanem közéleti kérdésekben is nagyon sokat nyomott a latban. Mondásai bon mot-ként terjedtek, személye általános igazodási pontot jelentett. Tolnai Ottó szövegvilága a Vajdaságban határozza meg a kultúra szerkezetét. Mondatszövése, asszociációi, jellegzetes témái: a karfiol, a tenger, az azúr, a föld, beleszervesültek az irodalomba, a színházba, a kultúra szövetébe. 

Krasznahorkai László is azon szerzők közé tartozik, akik nemcsak értelmezik azt a világot, amelyben élünk, hanem formálják, alakítják is. Nemcsak az irodalomban, hanem a tág értelemben vett magyar kultúrában. Amely elképzelhetetlen lenne az 1994-es Tarr Béla-film nélkül, az pedig Víg Mihály zenéje nélkül. Ez a hármas jócskán meghatározza azt, ahogyan az elmúlt évtizedekben irodalomról, filmről, zenéről, saját magunkról gondolkodunk, ahogyan saját magunkra nézünk. A Sátántangó, a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák beépültek az észlelés és az önértés struktúráiba: a perifériára szorult emberek, a lepusztult kocsmák, a városszéli utcák és az istentől elhagyatott alföldi táj úgy jelenik meg számunkra, ahogyan megtanultuk Krasznahorkai Lászlóval, Tarr Bélával és Víg Mihállyal együtt látni és érezni,  nemcsak esztétikai, hanem morális minőségként is.

A tárgyaknak, az állapotoknak, a dolgoknak valamilyen sűrű, intenzív atmoszférájuk, jelenlétük van, világteremtő erejük: a tangó, a bálna, a fagyott sár, a szélfútta szemét, a farkas, a Titanic bár, a csillagos égbolt rendje, a félkegyelműség állapota, a sparhelt   ‒ Krasznahorkai mindebből metafizikát csinál. De úgy lép túl a phüsziszen, a fizikai létezőkön, hogy a túlnant is ebbe a világba idézi meg. Tarr Béla képi világával és Víg Mihály zenéjével az érzéki világban jelenik meg az érzékfeletti, pontosabban annak az állandó hiánya, a fájó, a borzalmas, az elviselhetetlen hiánya. Ezt írják körül mindazok a művészek, akikkel az író együtt dolgozott, vagy akikre hatást gyakorolt, akik részesei lettek ennek az univerzumnak: Deim Pál, Eötvös Péter, Max Neumann, Ornan Rotem – és sorolhatnánk a neveket. A szentendrei Művészetmalom Minduntalan című kiállítása alapos áttekintést nyújt erről a kiterjedt kapcsolathálóról és erről az egész univerzumról, amely megjelenik filmben, zenében, fotókon, festményeken, a színpadon – összművészeti projektté válva, amely azt demonstrálja, hogy a világunk, az életünk is egészen Krasznahorkai-szerű lett, rajta keresztül nézzük és értjük magunkat. A folyton történő apokalipszist, a megválthatatlanságot, az örökös sóvárgást a transzcendenciára. Ahogyan egymásra másolódik a tragikum és a komikum, a katasztrófa és a hétköznapi élet mélységes kisszerűsége. 

Lépten-nyomon idézik, hogy Susan Sontag „az apokalipszis mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót. Ami azt is jelzi, hogy ez az univerzum nem helyi érdekeltségű, hanem szerte a világban értik ezt a nyelvet. Beletekintve az író német, angol, francia és orosz recepciójába, csak megerősödik ez a véleményünk. A Rombolás és bánat az ég alattról azt írta az angol nyelvű kritika, hogy „furcsa, megerőltető, üdítően nem-amerikai”, valamint hogy a szülőföld ördögi üressége és közönye idegen tájon is tapasztalható. A Báró Wenckheim hazatér című regényt pedig a kortárs irodalom egyik legnagyobb teljesítményének tartották, „ez a legelszántabban könyörtelen műve”, „napjaink mindent átfogó pillanatképe”, a szerző pedig legjelentősebb élő írók egyike, akinek védjegyei a filozófia és apokalipszis, és munkássága Dosztojevszkij műveivel rokonítható.

A Seiobo járt odalent francia fogadtatásának szemléjéből kiderül ugyan, hogy akkoriban még kevéssé ismert arrafelé, de Nobel-díj várományosként emlegetik, mint „páratlan prózaírót”, aki „országának legnagyobb prózaírója Nádas Péterrel együtt”. A Báró Wenckheim hazatér azonban már olyan közegbe érkezett, amelyben ismerősebben csengett az író neve, és szuperlatívuszokban beszélnek a könyvéről, a nyelvéről, Kafkához, Sartre-hoz, Becketthez, Joyce-oz hasonlítják. Azonosítják benne Magyarország nagy problémáit, az idegengyűlöletet, a hipokrita vallást, az álságos szeretetet, de felfigyelnek azokra a dimenzióira is, amelyek általánosabb érvényűvé teszik: modern alvajárásról, önzésről, a magánéletbe való visszahúzódásról, lopakodó fasizmusról, kilátástalan káoszról írnak.

Ugyanezen mű német fogadtatása szintén kedvező volt, Krasznahorkairól úgy írnak, mint aki a 2015-ös Man Booker-díj óta kult-státuszt élvez, és prózájának egyedülálló soundja van. Krasznahorkai a mai Magyarország parkettjére penderíti figuráit, és újra játszani kezdi az infernális Sátántangót, történetei példázatosak, többértelműek, a regény apokalipszis és haláltánc egyben, nyelvi vihar, és ízig-vérig kényelmetlen könyv, Dosztojevszkij-szerű figurákkal. Különösen érdekes, hogy mit kezdett a német olvasóközönség a Türingiában játszódó Herscht 007769-cel. „Nem lehet nem észrevenni: Krasznahorkai fékezhetetlen prózáját a legaktuálisabb német történések lelki eszköztárából meríti” – olvashatjuk. Nyelvéről pedig ezt: „e nyelv sűrű és folyékony, könnyedén összehozza a csodát és az apokalipszist, a nácit és a bolondot.” Tekintete mélyre megy a német lélekben, a könyv egyszerre meditáció és a keletnémet valóság részletes felderítése,  „figyelmeztető kiáltás egy szétszakadó, radikalizálódó társadalomnak”, és a szerző új színtéren variálja az apokaliptikus vidéki bohózatot, amelyet jól ismerünk tőle, komor emberiséganalízist nyújt, és az emberi létezésről és a világ állapotáról szól a regény. Vagyis bárhol olvassák a világon, mindenhol képesek elvonatkoztatni az aktuális helyszíntől, időtől és közéleti eseményektől.

Mindezek tükrében különösen érdekes a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája orosz fogadtatása (az előző 2018-ban, a másik 2020-ban jelent meg oroszul), már csak azért is, mert a Dosztojevszkijjel való hasonlóságot már mások is emlegették. Felmerül a recepcióban ezen kívül Gogol és Platonov neve is, de olyat is olvashatunk, hogy „A Sátántangó leginkább arra emlékeztet, mintha a Holt lelkeket és a Revizort a Beckett- és a Kafka-művek abszurditási fokára emelnénk.” Ilyeneket írnak róla: nukleáris töltete az abszurd, az antiutópia, a groteszk és a legkegyetlenebb szatíra elegye; színtiszta Kafka; a pokol teljes anatómiája, fiziológiája, jól beláthatóan alkotórészeire bontva; absztrakt, tipikus, általánosított, sémaszerű, mint egy filozófiai traktátus, de a legapróbb részletekig konkrét; egyszerre működik a józan ész és egy semmilyen értelmezésnek nem engedelmeskedő logika. Továbbá elképzelni is nehéz, milyen hatást kelthetett volna ez a regény, ha a peresztrojka legelején megjelenik a Szovjetunióban, hiszen a közéletben is eseményszámba ment volna. Vicces továbbá, hogy a hatalmas ország kritikusai elcsodálkoznak: „döbbenetes, hogy azon az ujjbegynyi térképfolton egyszerre három ekkora mester születhetett: Víg Mihály, Krasznahorkai László és Tarr Béla…”

Krasznahorkai László művei tehát szorosan kötődnek Magyarországhoz, ehhez az „ujjbegynyi térképfolthoz”, de el is emelkednek tőle, látomásszerűvé téve a vigasztalan tájat és lakóit. Ahogyan a Nobel-díj bizottsága fogalmazott, az elismerést „a lenyűgöző és látnoki műveiért” kapja, „amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. Érezzük ezt az erőt, átjárja a magyar kultúrtájat, de érzik ezt szerte a világban, ahol az olvasók magukra és saját világukra ismernek az alföldi sárban, a bálnában, Valuskában, Irimiásban. Érezzük a mondat erejét, ahogyan körénk tekeredik, befon, és mint egy örvény, magával ránt. 

S végezetül még annyit érdemes szóvá tenni, hogy Krasznahorkai László magyarul mondta el a beszédét. Azon a nyelven, amelyen alkot. Hetényi Zsuzsát idézve: „a magyarul beszélés gesztusával szépen visszaperelte nekünk a mi nemzeti magyarunkat a magyarkodóktól, és szelíden, de határozottan belerakta ezt a kulturális magyarságot Európa közepébe.” Talán mégis van remény.

Három szerző

Először arra gondoltam, hogy három olyan szerzőről írok, akik egész életüket vendégeskedéssel töltötték. Úgy is mondhatom, bujdosással. Úton voltak egyik házigazdától a másik felé, ha esett, ha fújt. Akár megverte őket a balsors, akár rájuk mosolygott a jószerencse.

Egyikük Walther von der Vogelweide. Amikor jól ment a sora, fejedelmi udvarokban adta elő szerelmi és közéleti költeményeit. Ilyenkor pénzjutalmat és prémes télikabátot adtak neki, néha lovat is. Ha rosszabbul ment neki, útszéli fogadókban tartott szerzői estet koszt és kvártély fejében. Úgy ünnepli a tavasz szépségét, hogy kihallatszik szavából: sokat fázott és éhezett télvíz idején, amelyet íme, sokadszor is túlélt. Úgy örvend annak a házikónak, amelyet ismeretlen pártfogójától kapott, hogy nyolcszáz évvel később is hallom: soha nem volt saját otthona, és ezt az ajándék házat sem fogja birtokba venni.

A másik örök vendég Giacomo Casanova. Már fiatalon is sokat csavargott, nagyuraknak tett szolgálatokból és rikító színekben pompázó ötletekből élt. Huszonöt éves volt, amikor szülővárosának, Velencének inkvizítorai indoklás nélkül letartóztatták, és bírósági eljárás nélkül bezárták a hírhedt ólomkamrák egyikébe. Innét sikerült megszöknie (a szökés leírása a korabeli elbeszélő próza legszebb lapjai közé tartozik), Velencébe soha többé nem térhetett vissza; egy életen át vendégeskedett. Akkor is vendég volt, amikor ő látott vendégül másokat egy kibérelt lakosztályban. Ő a világirodalomban a legbőkezűbb fösvény: két kézzel szórja a pénzt, főleg nőkre, de még évtizedekkel később is pontosan emlékszik, mire költött mennyit és milyen pénznemben. Erotikus kalandjait sem kizárólag a szexuális étvágy magyarázza; ugyanilyen erős a félelem, sőt irtózás a személyhez és helyhez kötöttségtől. Utolsó tizenöt évében a Dux (ma Duchcov) melletti Waldstein-kastély könyvtárosa volt, a gróf kegyeire rászoruló, a személyzet által kevéssé tisztelt, még kevésbé kedvelt, vénülő vendég.

A harmadik pedig Hans Christian Andersen, az archaikus mesemondók utódja és a turnékból, rezidens öszöndíjakból élő modern írók előfutára. Meséiben sok a költői szépség és még több a szomorúság. A kacsa, aki arról ábrándozik, hogy egyszer majd ezüst tálon jelenhet meg, előkelő hölgyektől és uraktól üdvözölve. A rendíthetetlen ólomkatona, aki annyira szerelmes a papírmasé táncosnőbe, hogy megolvad. És másodszor is kacsa: a rút kiskacsa, akiről kiderül, hogy hattyú. Ez talán a legszívfacsaróbb. Ez az ő személyes története, a többi mesénél is nagyobb mértékben. A meseíró anyja a nép egyszerű gyermeke volt, akit állítólag az ifjú koronaherceg, a későbbi VIII. Keresztély is megkívánt. Andersen, akit gyerekkorában sok bántalom ért a születése miatt, egyszerre csak megtudta, hogy talán (vagy valószínűleg, vagy majdnem biztosan) a király az apja. Ennek metaforája a rút kiskacsa átváltozása előkelő hattyúvá. Ez adott erőt az írónak a meseköltéshez, ennek tudatában vendégeskedett egy életen át, és mondta, mondta meséit, amíg a vendéglátó, vagyis az aktuális közönség rájuk nem unt.

Erről a három szerzőről akartam írni, az ő életfogytiglani vendégeskedésükről. De aztán rájöttem, hogy a szerzőnek elsősorban írnia kell, és csak másodsorban vendégeskednie. Az említett szerzők életműve túl hosszú volna vendégszövegnek. Inkább két olyan személyről írok, akik egy-egy – történetesen magyar – irodalmi alkotásban lépnek fel vendég gyanánt. 

A vén nemes

Petelei István, a fenti című novella szerzője Mikszáth nemzedéktársa volt. Írói tehetségben felvehette a versenyt Mikszáthtal, de közel sem vált annyira népszerűvé, mint A jó palócok szerzője. Ez részint visszahúzódó természetével, részint erdélyi regionalizmusával magyarázható, de legalább ennyire tehetnek róla a kánonképződés szeszélyei. 

A címszereplő vén nemest Kardos Dánielnek hívják. Megtudjuk róla, hogy valaha gazdag földesúr volt. Részt vett a szabadságharcban („A haza kérte mindenét – és odaadta. Sohase bánta meg. Egy egész századot öltöztetett fel.”), emiatt bujdosnia kellett. Amikor baj nélkül hazatérhetett volna, már nem volt hová hazatérnie.

A novella csak annyit mond el, hogy Kardos szülőházát, a barátosi udvarházat kifosztották. Még ezt sem mondja ki. Úgy fogalmaz, hogy „mit sem találván (…), amit a magáénak mondhatna”, elindult, hogy meglátogassa egyik jóbarátját. 

Nem tudjuk meg a szövegből sem azt, hogy volt-e Kardosnak családja, amely odaveszett a harcokban, vagy világéletében magányos volt, sem pedig azt, miképpen vesztette el a szülőháza fölötti tulajdonjogát. Annyit tudunk meg, hogy: „Az ősi portán egy kurtanemes lakik. Csak pár szobát laknak az egész kastélyból. A kertet legelőnek használják.” Továbbá azt is megtudjuk, hogy a szentléleki kastélyban lakó egyik jó barát meglátogatása nem egyszeri akció volt, hanem Kardos életformájává vált.

Kardosnak, mai csúf szavakkal, megvolt a kapcsolati hálója és az akciórádiusza. Utóbbi Erdély északi részére és a Partiumra terjedt ki. „A sükösdi kőfallal kerített bástyás udvarházból a Maros völgyébe indult. Ma itt pihent, holnap amott vadászott az urakkal, fecsegett az asszonyságokkal. Az erdei vadak fortélyát ismerte, s a lovak fajtáit. Kapun ki, kapun be a rónaságokon s a hegyes vidékeken, a székelyek országában és a színtelen alföldön, kik a kastélyokat lakják, a nemesházakat, a Kardosoknak ismerősei voltak. Hajdani fegyvertársai, atyafiai vagy barátai. Benyitván ajtaikon, otthonába nyitott.”

Két dolgot érdemes megfigyelnünk. Az egyik az, hogy Kardos Dániel nem dolgozik. Földönfutóként is elméleti (és elvetendő) lehetőségnek látja a munkát. Jó az egyszerű embernek – mondja a narrátor –, aki arca verejtékével keresi kenyerét. „Azonban a nemesember a nagy hagyományok súlya alatt inkább bolyongjon hajléktalanul, nélkülözzön és fázzék – de ne alázkodjék le addig, hogy pénzért fárassza magát munkában.” A másik megfigyelésre érdemes mozzanat az, hogy Kardosnak van ritmusérzéke: „járt, járt, kellemes, nyugodt tempóban, látogatásról látogatásra”.

Mit jelent ez a kellemes, nyugodt tempó? Az örökvendégnek nem szabad megvárnia, hogy a vendéglátók ráunjanak: addig kell a búcsúzkodást elkezdenie, amíg marasztalják. És nem szabad észrevennie, hogy már nem is marasztalják. A kedveskedés igazából kitessékelés. „Még az ebédnél is szólnak: »Aztán látogasson meg ismét minket.«” Vagy: „Megkínálják kocsival. Menjen azon a szomszédig. Ne fáradjon el az öreg ember…”

Bizony ám, a hajléktalanság kezdete óta eltelt harminc év. Ennyi idő alatt a saját házában is megöregszik az ember, nemhogy úton-útfélen. A vendéglátók továbbra is szívélyesek hozzá, de alig tudják leplezni félelmüket, hogy Kardost éppen náluk hagyja el az ereje, és ápolniuk kell, vagy saját költségen eltemetniük. Kardos éppen a szülőháza udvarán hallgatja ki a névtelen „kurtanemes” és neje beszélgetését. A férj kérdése: „Mármost mit teszel, ha idejön elgyengülve, s nem tud továbbmenni?” Mire az asszony: „Úgy teszek, amiképpen a többiek (…), ha jön, jóltartjuk mi is őtet, hogy legyen ereje továbbmenni.”

Vajon azért fogy a vendégszeretet, mert fogy a vendég ereje? Vagy fordítva: azért gyengül a vendég, mert fogytán van a vendégszeretet, amelyből erőt meríthetne? Ez az örök vendégség örök paradoxona.

A béna harcfi

Arany János versében olvassuk: „Béna harci lép be, sok jó estét kíván”. A Családi kör közhely, agyonkoptatott tananyag. Mégis tele van rejtélyekkel. Például: mitől csíkos a gazda tarisznyája? Vagy: milyen madár szárnyából és combjából készült vacsorára az „egyszerű étek”? Rejtély a béna harcfi személye is. Itt van mindjárt a jelző. Hogy tud a harcfi belépni, ha egyszer béna? Hát úgy, hogy a „béna” szó a vers keletkezésekor csonkát vagy sántát is jelenthetett. Vendégünk hadirokkant. Látszik rajta, hogy a közelmúlt harcaiban, konkrétan a szabadságharcban sebesült meg. Utóbbiról a versben nincs szó. Azaz… Fennmaradt egy korai szövegváltozat, amelyben az esti vendég szavai mégiscsak utalnak a történelemre. „Beszél a szabadság véres napjairul, / S keble áttüzesül és arca felpirul, / Beszél azokról is, szemei könnyben úsznak, / Kikkel más hazába bujdosott… koldúsnak.”

Könnyen beláthatjuk, hogy a vers helyszíne magyar vidék, azon belül Kelet-Magyarország. Ott voltak-vannak török korból maradt csonka tornyok. Arany szülőhelyén, Nagyszalontán is van egy. Azáltal, hogy a béna harcfi Magyarországon van, a szöveg szerint külföldön tartózkodik. Miért? Hiszen ő maga mesél a szabadságharcról, nyilván ott sebesült meg. Talán nem magyar? De igen. Semmi sem mutat az ellenkezőjére. Hát akkor?

A megfejtés egyszerű. Vendégünk erdélyi ember, akárcsak Petelei novellahőse, Erdély pedig a kiegyezésig nem volt Magyarország része. Külön államnak számított a Habsburg-birodalmon belül. Bevett kifejezés volt 1867 előtt: „a két haza”. A béna harcfit ugyanaz a sors érhette, mint Petelei novellájában a vén nemest: amíg harcolt, illetve felépült sebesüléséből, lakóhelyét elpusztíttották, családját – ha volt – meggyilkolták. Nincs hová hazatérnie, hiába is beszéli el „vágyát hona szent földére”. Egyszerű ember, így, ellentétben a vén nemessel, nincs neki se ismeretségi köre, se akciórádiusza. Az etnikai konfliktusról, amely a béna harcfit földönfutóvá tette (most éppen vendéggé, de többnyire „[m]ennyit szenved úgy is sok bezárt kilincsen”) a korai szövegváltozatban sem esik szó. Helyén egy ellipszis, magyarul kihagyás tátong.

A végleges szövegváltozatban az egész forradalom és szabadságharc, azaz tulajdonképpen az egész magyar történelem egy nagy-nagy ellipszis. Emlékszünk: a házigazda nagyobbik fia figyelmesen hallgatja a jövevényt. „És mihelyt a koldus megáll a beszédben: / »Meséljen még egyet« – rimánkodik szépen.” Mire: „»Nem mese az, gyermek« – így feddi az apja”.

Nem bizony. Nem mese, hanem történelem. Félig történelem, félig traumatizált közelmúlt, amelynek traumája utóbb szintén a történelem részévé vált. Ami azt is jelenti, hogy a végleges változatban nagyobb és drámaibb az elhallgatás, mint a korábbiban. A fáradt földműves a béna történelmet látja vendégül. A történelem, hálából a vacsoráért és a szállásért, elbeszélné önmagát, de Arany nem juttatja szóhoz. Az olvasó csak sejtheti, miről beszél a koldus. Akit egy pillanatig, mint a régi mítoszokban, akár álcázott istenségnek is hihetünk. A Családi körben ez – és az ellipszis – a vendégség lényege.

Mit tudunk: valóban járt Walther von der Vogelweide a mai Óbudán?
Először azt érdemes tisztázni, hogy létező személy volt-e.

Ahogy mondjuk Homérosz esetén is felmerül a kérdés?
Nem egészen, korban Walther sokkal közelebb élt hozzánk. De lényeges kérdés, mi a kitaláció vagy valóság az esetében. Óbudáról például nem írt verset. Az életéről biztosat szinte semmit nem tudunk. Honnan tudjuk, hogy létező személy volt? Pártfogója, a passaui püspök számadáskönyvének egy tétele alapján. Eszerint 1204. Szent Márton-napján, vagyis november 11-én egy bizonyos Walther von der Vogelweide nevű dalnok kapott öt hosszú solidust prémes télikabátra. Ez kifejezetten nagy összeg volt. Még egy jó hátaslovat is lehetett volna belőle venni. Tehát: a passaui püspök környezetének megbecsült tagja volt ebben az évben. Sok mindent mond aztán saját magáról a verseiben, ezeket vagy elhisszük, vagy nem.

Manapság ismét nagy divat az autofikciós irodalom, amelynek egyik őse az ő költészete.

És hogy jött az óbudai látogatás legendája?
Van egy híres költeménye, amelyet az újkori szakirodalom Dicsőítő ének néven emleget. Benne egy olyan sorral, amelyben azt mondja: eljutott „unz Ungerlant”, azaz egész Magyarországig. Az biztos, hogy Bécsben hosszabb időt töltött, ami akkor a német nyelvterület keleti határa volt. Feltételezhetjük, hogy tényleg átkerült magyar földre is. De hogy hova, meddig jutott el, arról semmit nem mond ez a költemény. Ha eljutott Sopronig, miért ne jutott volna Óbudáig is? Azért ennél többet mondhatunk. Egy feltételezés szerint Wolfger von Erla passaui püspök nemcsak Walther von der Vogelweidének, de a Nibelung-ének névtelen szerzőjének is pártfogója volt. A két szerző egy időben élt, ugyanazon a nyelven alkotott. Egy elmélet szerint valójában az is Walther műve. Márpedig a Nibelung-ének szerzője jól ismeri a magyar terepet, Dévény gyepűitől egészen az Attila-várnak nevezett helyig. Utóbbi nagy valószínűséggel Esztergommal azonos, de lehet akár Óbudával is. Van ugyanis egy hagyomány, amely szerint az aquincumi romokat Attila király palotája maradványainak tartották a középkorban. Ezért Aquincumot, azaz Óbudát a helybeli németek Ecilburgnak hívták. Annak a valószínűsége tehát, hogy a Nibelung-ének szerzője járt Ecilburgban (Esztergomban vagy Óbudán), már nem csekély.

De miből gondoljuk, hogy a Nibelung-éneket is Walther jegyezte?
Abból, hogy az ismeretlen szerzővel egy időben élt, ugyanazon a nyelven írt, és mindkettejüknek a passaui püspök volt a pártfogója. Más nem nagyon támasztja alá az azonosságot. Mégis előhozom ezt a gondolati konstrukciót annak érdekében, hogy hellyel kínálhassuk Walther von der Vogelweidét Óbudán. Szülőhelye is bizonytalan: sok mai helység tulajdonítja magának, minthogy a középkorban sok falvat, majorságot neveztek Vogelweidének. Szó szerint azt jelenti, hogy madáretető. Nem akármilyen madaraké, hanem azon vadászmadaraké, amelyek egy erre a célra kialakított erdei tisztáson (ez volt a vogelweide) az elejtett vadak zsigereit megkapták jutalmul. Épületek, tanyák, majorságok keletkeztek aztán ezeken a tisztásokon. Bajorországtól Dél-Tirolig rengeteg ilyen volt, de Csehországban és még Hessenben is. A XIX. században, amikor elkezdődött a Walther von der Vogelweide-kultusz, minden olyan hely, ami igazolni tudta oklevéllel, hogy ott volt egy Vogelweide nevű település, magáénak követelte a költőt. És ha Dél-Tirolban lehet állítani neki szobrot, akkor egy kis emléktáblát – legalább képzeletben – nyugodtan kitehetünk Óbudán is.

A XIX. század előtt nem volt olyan jellemző a vele való foglalatoskodás?
A romantika volt, ami felértékelte a középkori művészetet, azon belül is az irodalmat. Fellendült egyben a Vogelweide-kutatás. A Karl Lachmann nevű régi germanista nagy érdeme, hogy a kéziratokat átnézte, és az első tudományos érvényű szövegkiadást létrehozta. Akármennyire idejét múltnak látszik is Lachmann munkája, a mai napig az ő számozását használjuk a versek azonosításához. Nem volt egy nagyon hosszú a középfelnémet Minne-időszak, a XII. század utolsó harmadától tartott a XIII. század közepéig. Az igazi nagy alkotások ekkor jöttek létre, például Walther von der Vogelweide életműve, a Nibelung-ének, de ide számíthatjuk Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda című verses regényét vagy Hartmann von Aue nagy elbeszélő költeményeit. Rendkívül gazdag korszak.

Megpróbálták a XIX. században Walther von der Vogelweide életrajzát is rekonstruálni, ami persze nem sikerült az imént elmondott okokból.

Mégis, mi az, amit tudunk róla?
Az, hogy a lovagi költészet fogalommá vált, nagy eredmény, noha nem biztos, hogy ő például lovag lett volna. Az biztos, hogy a korabeli feudális rendbe valamilyen módon betagozódott. Erről a közéleti költészete tanúskodik. Fejedelmi udvarról fejedelmi udvarra járva adta elő a repertoárját. Addig jól tartották, felruházták, esetleg lovat, pénzjutalmat adtak neki. Amikor rosszabbul ment a sora, az útszéli fogadókban szállásért és ellátásért lépett fel. Az, hogy szerelmi (Lied) és közéleti (Spruch) költészete így szétválik, azzal magyarázható, hogy sokáig élt. Van egy verse, amelyben azt mondja, ő már 40 éve foglalkozik Lied- és Spruch-Dichtunggal. Ha 18-20 éves korában kezdte a dalnoki pályát, feltehetjük, hogy a sorok írásakor 58-60 volt. Ami a középkorban magas életkornak számított. 1235 után már semmiféle kortársi említés nincs róla. Egy másik versében azt mondja, Ausztria a szülőföldje, ott tanulta a dalnoki művészetet. Ezt is elfogadhatjuk igaznak, csak kérdés, mit értünk az akkori Ausztrián. Nagyjából a mai Alsó- és Felső-Ausztria területét. Vele szemben Gottfried von Strassburg például nyugat-európai jellegű költő volt franciás műveltséggel. A műveibe állandóan francia mondatokat szőtt bele. Vogelweide viszont térben és érzelmeiben is inkább kelet-európai, de német nyelvű dalnok.

Valóban élet-halál küzdelemben teltek a korabeli költők mindennapjai? Azt olvassuk, hogy „a vágáns költők, akiket nem fogadott be sem fejedelmi, sem királyi, sem császári udvar, vogelfrei státuszban járták a vidéket: bárki büntetlenül kirabolhatta, meggyilkolhatta őket.”
Ezt úgy érdemes venni, hogy a középkorban milyenek voltak az életviszonyok. Az előkelő házakban sem tudtak fűteni. Az, hogy az úrnőnek volt egy fűtött lakosztálya, XIII. századi vívmány. Rakhattak éppenséggel nagy tüzet egy kandallóba, de ha valaki nekitámaszkodott, hátul rettenetes forróság perzselte, elől pedig megfagyott. Ez tönkretette az ízületeket. Köszvény, csúz vagy reuma gyötörte bizonyos életkortól az embereket. Orvoshoz sem szaladhattak. Szakképzett orvos csak nagyuraknál volt, vagy még ott sem. Ha valaki megbetegedett, vagy túlélte, vagy nem. Nem voltak mai fűszerek sem. Hatalmas nagy lakomákon iszonyú jókat lehetett enni, aztán viszont jött az éhkopp. Németország akkor ráadásul a feudális anarchia szomorú időszakát élte. Kóborló katonák járták az országutakat.

Megverték őt is?
Olyanokról, hogy Vogelweidét kirabolták vagy bántották, nem ír egyik versében sem. De talán azért, mert ez nem lehetett túlságosan megnyerő téma. Arról viszont nagyon sokat ír, hogy milyen jó, amikor eljön a tavasz. A tél hidegétől, bezárkózástól, sötéttől még a jómódú népek is sokat szenvedtek. Amikor azt mondja egyik versében, mekkora fölényben van fűszál úr bab asszonnyal szemben, abba belehallhatjuk: jó dolga van a lovának, aki legelhet friss füvet, míg neki dohos, zsizsikes babot kell ennie. És hát ha valaki sokáig él, nem művelheti végtelenségig a szerelmi költészetet. Nem sokat tudunk a külsejéről, sem arról, milyen ruhában lépett fel. De hát az embereknek egy idő után kihullott a foguk, megkopaszodtak. Olyankor már nehéz hitelesen szerelmi lírát előadni. Akkor kell arról beszélni, Németországban milyenek a politikai viszonyok, meg hogy mit gondolunk a pápáról vagy a főpapok zsarnokságáról. Szólt például az arkangyaloknak, hogy iskolázzák már le a pápát. Egy másik versben angyali hírvivőként mondta el az uralkodónak, hogy ő most már nem király, hanem császár.

A költészetéből olyan népi vallásosságra következtethetünk, amely a központosító pápai törekvésekkel tudatosan helyezkedett szembe.

Mennyire van biztos tudásunk arról, hogy ezeket a szövegeket ugyanaz az ember írta?
Nagyon fontos kérdés. Az elsőrendű bizonyíték a nagy heidelbergi kézirat, meg a stuttgarti és a würzburgi kézirat. Mindháromban külön csoportot jelent a Walther von der Vogelweidének tulajdonított versek halmaza. Ott van fölöttük, hogy herr Walter írta. Ezen kívül metrikai, stilisztikai, motívumbeli párhuzamok is mutatják ezt. Aztán a fellendülő filológia egy csomó olyan versre azt mondta, hogy nem ő írta, amelyek szerepelnek ezen kéziratok egyikében-másikában. Mai napig folynak a viták. Hogyan szólhat hozzá ehhez egy magyar műfordító, aki nem része a német filológiai tudományosságnak? El kell olvasni a szakirodalmat. Ha vannak érvek a szerzősége mellett, akkor érdemes a szöveget berakni a gyűjteménybe.

A Csató Pál szerkesztette Tudománytár 1836-os kötetében olvassuk: „A’ Minnesängerek’ költeményeit asszonyiaknak mondja a’ szerző, ‘s paralelát von köztök, ‘s a’ provencal és görög lyrica között, ‘s hogy amazokban a’ férfiasság’ hiját kimutassa, Walther von der Vogelweide’ korábbi költeményeit a’ későbbiekkel összehasonlítja”. Mit érthetünk ez alatt, miben mondták női szövegeknek?
Ezen a korabeli tudomány művelőinek előítéletét érthetjük. De még Keresztury Dezső is azzal kezdi az 1961-es kiadás utószavát: „tenorista! Így hárította el egyik kitűnő költőnk, hogy beálljon Walther von der Vogelweide válogatott verseinek magyar fordítói közé.” Magyarán, hogy nem eléggé férfias, és akkor már nem is érdemes fordítani. Keresztury persze nem árulta el ennek a költőnek a nevét. Az előítélet középkori elképzelésekig vezet vissza. A Trisztán és Izoldában beszélt Waltherről úgy Gottfried, mintha dicsérné: a legjobb dalnok, ki úgy csicsereg, mint egy fülemüle, éles kis hangocskájával hasonló követőit utánzásra buzdítja. Tehát már ő is ezt az ízlésítéletet visszhangozta. Kétségtelen, hogy Walther verseiben nem csihi-puhiról van szó, szerelmi helyzet- és szereplírát művel. Aztán időskori költeményeiben az elmúlással néz farkasszemet. Azok meg rendkívül depresszívek. Szabó Lőrinc, Áprily Lajos és Radnóti Miklós is lefordították az Ó jaj, hogy eltűnt minden… kezdetű szöveget. Egy másik előítélet, hogy a középkori német Minne-líra mentes a konkrét érzékiségtől. Szerintem emögött a szövegek félreértése áll. Igen erőteljes erotikus töltése van Walther némelyik versének. Máskor szerelmi kudarcáról számol be, azt állítva, hogy a nő, aki nem hallgatta meg, úgyis az ő fikciója. Ha pedig akarja, hát nem lesz többé költemény tárgya, és akkor nem fog létezni.

Olyan eljárásmód ez, ami a posztmodern írói nyelvi megelőzöttség egyik nagyon korai előzménye. 

Milyen irodalmi eszményképek lebeghettek a szeme előtt?
Az a kérdés, milyen társadalmi réteghez tartozhatott. Biztos, hogy nem volt pap. Ők voltak műveltek, meg a nagyurak tisztviselői. Ezen kívül a vágáns költők, akik közé Walther valószínűleg tartozhatott. Ők jelentették a középkori világi értelmiségi réteget. Viszont semmiféle latin vagy görög műveltségi eszményre nem hivatkozik. Ez persze nem jelenti, hogy ne tudhatott volna ezekről.

Hallhatott Platónról vagy Arisztotelészről?
Feltehetőleg tudott róluk. Persze csak azt, amit a XIII. században tudni lehetett. Bizánc eleste, tehát a XV. század közepe előtt nem olvasták például Homérosz műveit a nyugati latin műveltségben. Ahogy Aiszkhüloszt, Szophoklészt vagy Euripidészt sem. Az ő műveiket a Bizáncból menekülő görög tudósok terjesztették el Nyugat-Európában. A XVI. században már közismertek voltak, Shakespeare állandóan hivatkozik rájuk. Alapvető dolgokat Arisztotelészről tudhatott Walther. Más kérdés, hogy ennek semmi nyoma a költészetében. De a népi nyelvű irodalomban nem is volt szokás beidézni antik nyomokat. Ennek ellenére egy helyütt emlegeti Szép Helénát. Akikre hivatkozott, azok mind a megelőző nemzedék Minne- és Spruch-költői. Mesteréhez, Reinmar von Hagenauhoz írt például két verset is. A másodikból rögtön kiderült, hogy szembefordult vele, mert azt a költészeteszményt, amelyet Reinmar képviselt, ő meghaladottnak tartotta.

Mennyire nehéz ezeket a szövegeket fordítani? Azt írta korábban erről: „Középkori német szerző átültetésekor a fordítónak mondatról mondatra ki kell találnia, mire gondolhatott a szerző, és mit jelenthetnek az egyes szavak. A fordítónak nemcsak az egyes szavak legvalószínűbb jelentését kell rekonstruálnia, hanem a mondaton belüli kontextust is, amelybe az adott jelentés legkönnyebben és leghihetőbben illeszkedik. Továbbá azt is meg kell állapítania, hol kezdődnek és végződnek a mondatok, mert a középkori másolók nem ismerték a mai értelemben vett központozást.”
Meg kell szokni ezeket. Különböző, ebben a korban élt szerzők nyelvileg más-más nehézségeket támasztanak. Van Wolfram von Eschenbach Parzival című költeménye. Hálát adok a sorsnak, hogy Tandori Dezső lefordította, ezért nem kellett már vele foglalkoznom. Amennyire nehéz, biztosan beletört volna a bicskám. Walther szintén elég nehéz, de nem annyira, mint Eschenbach. Mindig ki kell keresni a lehetőségek közül a legvalószínűbb, leginkább alátámasztható jelentést. Az említett „bab és fűszál” vetélkedésben utóbbi helyén állhatna búza is. Melyiket részesítjük előnyben? Azt mondom, hogy a fűszál az érdekesebb, mert létrejön a felhozott ellentét. Ha meg búzaszálnak olvassuk, akkor egyszerűen arról van szó, hogy a kenyér jobb, mint a bab. Lehetséges értelmezés, csak úgy nem olyan érdekes. Kell jönnie majd egy másik fordítónak, aki szintén végigmegy az egész életművön, és egy másik koncepciót állít szembe az enyémmel. A helyzet az, hogy a magyar műfordítás történetében én látom át először a teljes életművet, így az azon belüli összefüggéseket, kulcsfogalmak elhelyezkedését, jelentésváltozást. Az 1961-es kiadásban felvonult Weöres Sándortól Illyés Gyuláig mindenki. Nagy költők, viszont egyikük sem látta egyben a teljes életművet, és valószínűleg nem is a középfelnémet szövegek alapján dolgoztak. Jó esetben nyersfordításból, rosszabb esetben új német változatokból, amelyek mindig sokkal inkább eltorzítják az eredeti szöveg jelentését, mint a nyersfordítások.

A számtalan nyelvből fordító és számtalan nyelven beszélő Kosztolányi Dezső gyakorlatilag bejárta Európát. Úti jegyzetei, riportjai folyamatosan jelentek meg a magyar sajtóban. Már az 1900-as évek elejéről, még az első világháború előttről vannak szövegei, amelyek pár sorban rögzítik a megfigyeléseit.

Kevés olyan figura volt a magyar irodalomban, akinek életművét képtelenség súlyozni: egyszerre volt az egyik legnagyobb magyar költő és prózaíró, a novella műfajának megújítója, és – mellékesen, megélhetésileg – briliáns riporter. A vélhetően rövid idő alatt odavetett, a sajtóban megjelent szövegei bizony az irodalmi életműnek is részei, de nemcsak esztétikai értelemben magas szintűek. Hanem, így száz év múltán szociológiai-történeti értelemben is releváns tapasztalatokat mutatnak fel, főleg, mert Kosztolányi nagyon jó megfigyelő. Minden olyan részletet rögzít, amely lényegtelennek is tűnhetne, ennyi idő távolából azonban épp ezek a nüanszok mutatják meg az adott kor és ország érzetét. 

„Nappal politika, este pálinka”, írja például röviden az 1909-es Belgrádról, hozzátéve, hogy „a kalapokon a párizsi ízlés tavasza, de a cipők gyakran rosszak, kopottak”. Nem sokkal jobb a helyzet Olaszországban sem, amely az előző századfordulón elég mély nyomorban élt. (Gondoljuk Edmondo De Amicis Szív című regényének szegényeire.) Az 1910-es évek Rómáját olyannak írja le, mint amely szegény és álomszerű, ahol a vendéglőben ebédelő gazdag külföldi elé egyszer csak odaáll egy koldus gyerek, aki parancsolóan nyújtja ki a kezét a tányér felé, a húst követelve. 

„Régi olaszokat látok a latinokban” 

Kosztolányi folyamatosan keresi az antik Itália nyomait a modern államban, és keresi azt az illékony esszenciát, az „olaszságot”, amely nem igazán fogható meg, lévén folyamatosan szétesik toszkánságra, nápolyiságra, szicíliaiságra, velenceiségre és így tovább. Az író, aki nagyon jól ismerte Itáliát, nem adja fel, évtizedeken át, hogy megfogja belőle, amit lehet, és felmutassa mint az Itália-lényeget. 

„Grasso, bármilyen modern színész, még mindig a szívére szorítja a kezét, ha szerelmet vall” – mondja egy helyütt. Máshol antik reminiszcenciák után lohol a Via Appián, ahol Horatius nyomait keresi, és megállapítja, „régi olaszokat látok a latinokban és új latinokat az olaszokban”.

Vállaltan elfogult: amilyen vitriolos, ha franciákról vagy britekről ír, annyira csak a jót látja, ha Itáliába ér.

„Az olaszoknak szeretik rossz hírét költeni. Ebben az országban pedig több könyv jelenik meg évente, mint a franciáknál. Még mindig latinok laknak itten” – írja, máshol azt fejtegeti, hogy mindenki barbár ezen a földön, a ködös angol, az alapos német, a hazátlan szláv, a szegény magyar, mind csak adófizetője az olasz idegenforgalomnak. (Itt jegyezzük meg, hogy a „hazátlan szláv” szóösszetételben ott van már az első világháború ígérete…)

Pompeiben, természetesen már a háború után, 1924-ben észreveszi, hogy egy „bárhölgy” azt számolta a falon, hányszor látogatta meg kedvese, egy gladiátor. A múltbeli képzelgést – szürreális pillanat – telefoncsörgés szakítja meg a romok közt, közben amerikaiakat hoznak párnázott hordágyakon, hogy ne kelljen gyalogolniuk, míg egy olasz munkás görögdinnyét eszik Minerva szentélyében.

Ahogy francia földre ér 1913-ban, eltűnik belőle a szimpátia. Dühöng, hogy „autrichiennek” nevezik, ömlik a vitriol belőle, amikor kigúnyolja a magukat kulturálisan felsőbbrendűnek gondoló franciákat. 

„Nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik”

„Az orvosom  (…) mikor kivette a hőmérőt, úgy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni…Pedig nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik…Igen, lovas nép vagyunk…ahogy parancsolja…A kardom és pajzsom ott lóg a szekrényben…Ős szláv dialektust beszélünk…Természetesen inkább koptul…(…) Emberhúst is…Kongó tájékán…Ausztrália közvetlen szomszédságában”

De nem kevéssé harapós akkor sem, amikor a kinti magyar kolóniának kell odaszólni: megkér egy magyar írót, hogy inkább franciául beszéljen bizalmas dolgokról, mert akkor sem a magyarok, sem a franciák nem fogják érteni.

Kissé javul a kedve tíz év múltán, egy 1925-ös szövegben már megállapítja, hogy elmúlt a kor, amikor „összetévesztettek a szászokkal vagy a koptokkal”, igaz, a magyarokról még mindig inkább a monarchiás népek tudják a legtöbbet, „mint egy család szétvált, elszakadt tagjai”, rajtuk kívül csak az olaszok azok, akik a földrajzi távolság ellenére jól értesültek, egyfajta távoli családtagok. 

Londonban úgy jár-kel, mint a kontinensiek általában: azonnal észreveszi, hogy minden máshogy működik. A hordárok például nem tolakodnak, nem ajánlkoznak, a vasúti útitársak hallgatnak, „mint megannyi sziget”, kávéház csak egy van a városban, de az is csak éjjel telik meg művészekkel. Nem tudja kideríteni, hol vesznek kenyeret, mert minden épületben bank vagy vállalat van, és „csak a gépeknek van hangjuk”. „Egy este, a csapszék előtt egy férfi énekelt. Ez azonban olasz volt”, jegyzi meg, hozzátéve, hogy a „Themze olyan piszkos, hogy szeretném kimosni bő vízben”. A „cukrászdáik keserűek” írja, és megjegyzi azt is, hogy beszéd közben nem nyitják ki a szájukat. „Csak fogazatuk fehér billentyűzetét használják, mely a századok során mintha jobban ki is nőtt volna, mint más népeké”. „A koponyák, melyeknek már lerohadt az ajkuk, legkönnyebben ezt a nyelvet tanulhatnák meg. Bizonyos vagyok, hogy a csontvázak a temetőben angolul beszélgetnek egymással, s hozzá hidegen, tárgyilagosan mosolyognak”, írja, de nem vak, amikor meg kell látnia a nagyszerűt Londonban.  

„Nálunk a tönkrement dzsentri sokáig négyes fogaton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánvillák nesztelenek, kívülről szerény hivataloknak látszanak”.

„Angliából jövet fölfedeztem magamban egy érzést, melyet eddig nem ismertem, egy újfajta hazafiságot. Rájöttem arra, hogy a kontinens fia vagyok (…) Itt már ismerős minden forma, mozdulat, jelbeszéd” – írja 1927-ben, amikor átér a csatornán. 

Svájc sem nyeri meg nagyon a tetszését: „Itt szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt”, mondja. Az egyik legérdekesebb írás az, amelyben azt írja le, hogyan fogadta Vilmos császár, akivel Spenglerről társalgott. A császár szerint a németek „keleti nép”, és a materialista nyugattal szemben majd visszabillentik a világot a metafizika felé. 

A császárnak nem volt igaza: Berlinben 1934-ben már minden ablakból horogkeresztes zászlók lógnak, ahogy Kosztolányi maliciózusan megjegyzi, vagy azért, mert a Führer elutazott, vagy mert visszatért.

Európa – gyalog 

Az élete utolsó évtizedeit Óbudán töltő Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzi írásának harmadik, záró kötetében számol be azokról a csavargásokról, amelyeket Szittya Emil társaságában tett. 

Kosztolányi európai úrként, első osztályú vasúti kocsikban járja a kontinenst, Kassák szegény melósként egy hajó fapados munkáskabinjában hagyja el az országot, zavaros tervekkel. Az első oldalakon még valami olyasmi volna a cél, hogy „jó” munkát kapjanak Bécsben, és megtanuljanak németül. (Szittyával csak később találkozik, a hajóra egy másik ismerősével száll fel.)

Bécsben kiderül, hogy némettudás nélkül hiába próbálkoznának munkát szerezni, de egy idő után nem is próbálkoznak, a műhelyekből a munkás szolidaritás révén csikarnak ki kolduspénzt, és „némi vándorló segélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk” – írja Kassák, hozzátéve, hogy ezeken a helyeken mindig van, aki a saját zsebéből segít. Miközben gyalog nekivágnak Párizsnak, a verseiket hazaküldik a folyóiratoknak, pénzt azonban gyakorlatilag semmiért nem remélhetnek, hacsak nem adományokból. Ez a fajta kitettségi állapot, a csavargó vagy peregrinus élethelyzete végigkíséri Európán Kassákot,akinek nem kell sok idő, hogy rájöjjön, „ha nem akarok éhendögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom és csak a saját magam képességeiben bízhatok” – írja.

Hogy mi tartotta mégis úton? Az első pillanatban megtapasztalt szabadságérzés. Ami rögtön felveti a következő kérdést: „Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, épp olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit”.

Persze, nem mindenhol laknak kedves osztrákok. Passauban például „érezni a rendőrspiclik szagát”.

Máskor a gyaloglást nem bírják tovább, a sajgó, feldagadt lábukra nem tudják visszahúzni a cipőt. 

Első útitársától Németországban válik el, Stuttgartban találkozik Szittya Emillel, akit „rosszul borotvált, nagyhajú, művésznyakkendős emberkének” ír le, akinek „bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa néz ki a mellényzsebéből és a haja sűrű és drótkemény, mint a sündisznó tüskéi”.  Hamarosan kiderül azonban, hogy Szittya a jég hátán is megél, mindenkiből bohócot csinál, ha kell, és mindenhol képes pénzt, ételt és szállást szerezni. Ő beszéli rá Kassákot, hogy adja ki magát pogromok elől menekülő keleti vagy magyar zsidónak, ezzel kapcsolatban hangzik el a korábbi kiállításon haszált idézet, amely szerint „minket, anarchistákat nem nyugtalaníthatnak a morálgiliszták”. Szittya jelenti ki a fentieket, hozzátéve, hogy befejezi a Krisztus-képekről szóló könyvét, és prédikációkat fog tartani az anarchizmusról, valamint, hogy határozottan érzi: uralkodónak született. 

A csikkeket gyűjtő Kassák

Kassákot az együtt vándorlásuk elején jobban izgatja, hogy kicsoda is az útitársa, mint maga az utazás – érdekes amúgy a kötet abból a szempontból, hogy Kassák, legalábbis Kosztolányihoz képest nem foglalkozik igazán azzal, amit lát. Elmennek például Stuttgartban a múzeumba, pár sort szentel annak, hogy Böcklin nagy hatással volt rá, majd visszasüllyed a csavargók külvárosi problémáiba. Szittyát végül olyan legendás zsidóként írja le, „aki egész életében úton van, és sosem érkezik haza”. 

Noha mindennap koldulnak annyit, hogy ne haljanak éhen, a dohányos Kassáknak például komoly gondot okoz a cigaretta hiánya, ezért az eldobott csikkeket szedegeti Frankfurtban, főleg, mert ahogy írja, neki tíz márka fél hónapig is elég lenne, de „Szittya szórta a pénzt”. 

Máskor szürreális jelenetekről számol be, például, amikor vándorlás közben egy fonetikusan leírt zsidó imát magol, hogy ne bukjon le a zsidó ingyenkonyhán, míg Szittya átkozódik. 

Végigkoldulva Németországot jutnak át gyalog Belgiumba, ahol korántsincs könnyű dolguk, ahogy Kassák írja, „ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. (…) olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna azt lehasítaniok”. Ők is megélik, amit Kosztolányi említ, hogy a magyarokat az osztrákokkal azonosítják, ezért egy idő után azt hazudják, hogy csehek. 

Nyolcvan kilométert egyben legyalogolva jutnak Párizsba, iszonyatos állapotban. 

Kassák azt írja, már nem tud magáról, amikor megérkeznek, az első, amire emlékszik, hogy ül egy padon és Szittya meleg ételt nyom a kezébe. Itt éri őket az ősz, amikor az oroszokhoz járnak teázni és a múzeumokba melegedni, miközben az anarchia, a forradalom és egyéb eszmék lázában égnek. 

Míg végre úgy dönt, elege volt Párizsból, és Szittyát maga mögött hagyva kierőszakolja a magyar követségen, hogy szállíttassák haza. 

Két Róma 

Legalább két forrásban maradt ránk annak a római – ma így mondanánk – ösztöndíjas programnak a leírása, amelyet 1948-ban szerveztek magyar tudósoknak, íróknak és festőknek: Lengyel Balázs Két Róma című kötetében idézi fel a római időszakot, Szilágyi János György ókortudós pedig abban az életútinterjúban, amely az Örvények fölé épülő harmónia című kötetben olvasható. (A programban, ahogy említettük, festők is részt vettek, ismert Reigl Juditnak is olyan interjúja, amelyben ezekről az évekről beszél.) 

Az út leírása Kosztolányi vonatkozó szövegeivel és Kassákék útjával összevéve is érdekes: Kosztolányi még bármely más állam polgárával egyenrangú európai polgárként vonatozik, hajózik, repül országról országra, Kassákék a korábbi vagabondok és a későbbi hippik életérzésével menetelnek át a kontinensen, de a háború után az olasz fővárosba kerülő maroknyi magyar értelmiségi sem a polgár természetes otthonérzését, sem a csavargó munkások szabadságát nem éli meg. Fáznak, éhesek, szegények, igaz, a természetüktől is függ, mit hoznak ki a helyzetből. 

Lengyel Balázs anekdotikus stílusban mesél arról, hogy a Magyar Akadémián az idő tájt nem volt fűtés, és Weöres Sándort semmilyen módon nem lehetett rábeszélni, hogy kimásszon a paplan alól. Nemes Nagy Ágnes költői érzékenységgel vette birtokba az olasz fővárost, míg a munkaszolgálatosként, majd hadifogolyként meglehetős edzettségre szert tévő Szilágyi jól kihasználja a lehetőséget. 

„Nagyon kevés pénzt kaptunk”, írja. Noha volt kantin a Római Magyar Akadémián, rájöttek, hogy van egy hely, ahol olcsóbban lehet enni, a harmadik hónapban pedig Szilágyi felfedezte, hogy még olcsóbban is meg lehet úszni, ha „az ember csak kenyeret és paradicsomot vesz a piacon”. Ilyenformán – mondja – „141 könyvet vásároltam”, mivel a könyvnek a háború utáni Rómában nem volt értéke, ahogy említi, a kelkáposztával együtt rakták ki a piacra. Máskülönben egész nap a múzeumokat járta. „Reggel kilenckor már ott voltam a múzeumokban, és zárásig tanultam a múzeumot” – meséli. Az interjú készítője visszakérdez, mégis, mit jelent megtanulni a múzeumot, mire Szilágyi azt válaszolja, hogy nézte a tárgyakat. Zárásig. Utána pedig elment a könyvtárba, hogy utánaolvasson annak, amit látott. Latinul természetesen tudott, az olaszt a munkaszolgálatban, illetve a hadifogság alatt tanulta meg, hogy ne unatkozzon, így az olvasgatásnak sem volt nyelvi korlátja…

Máskülönben érdekes névsort idéz fel, emlékei szerint Róma vendége volt ekkoriban az említett Lengyel Balázs–Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor–Károlyi Amy páron kívül Fülep Lajos, Jékely Zoltán, Somlyó György és Hantai Simon, akiből, ahogy Szilágyi fogalmaz, később „Párizsban nagy művész lett”.

Az interjúban értékes részleteket közöl Kerényi Károly disszidálásáról is, akivel szintén itt futottak össze, és aki voltaképp nem ment volna el Magyarországról, ha a tudományos súlyának megfelelő egyetemi karrierben nem akadályozzák folyamatosan…

Az utazások története az előző századfordulótól 1948-ig mindenesetre több szempontból tanulságos, és nemcsak írókról és utazásokról, de általában a társadalomtörténetről is sokat elárul.

(A nyitóképen: Velence, Canal Grande, szemben a Rialto híd, 1900 Forrás: Fortepan/Szalai Teréz)

Egy kétezer éve folyamatosan lakott település történetében természetes jelenség, hogy lakossága folyamatosan cserélődik, etnikai összetétele különböző arányban változik. Sok más városhoz hasonlóan Óbuda is befogadó helység volt, és ez napjainkban sincs másként. Így története során számos nemzetiség, etnikum alkotta sokszínű lakosságát, de voltak olyanok, amelyek eltérő korokban, kisebb létszámban voltak jelen. Ezek a kisebb népcsoportok más-más szerepet játszottak a történelmi mozaikban, de általánosságban elmondható, hogy fontos területeken alkottak maradandót.

Közéjük tartoztak az Appennini-félszigetről, Itáliából érkezettek, ma úgy mondjuk, az olaszok.

Elöljáróban érdemes lenne tisztázni, hogy kiket neveztek olaszoknak. Az etimológiai meghatározás szerint az olasz szavunk az ófelnémet Walhics szóból ered, melynek jelentése „újlatin”. Ennek a szláv (szerb vagy horvát) alakja a vlah/vlasi szó, amelyet átvett a magyar nyelv, további alakja az oláh meghatározás lett. Ez a szó igazából a románok régi elnevezésében terjedt el, ám eredendően az újlatinokra használták. További kifejezés volt a talján, amely házaló, különféle szöveteket áruló olaszokat jelentette. Származási helyüket tekintve a középkorban megkülönböztettek vallon olaszokat vagy más formában frank olaszokat, akik már a 11. századtól felbukkantak a Magyar Királyságban.

Elcsépelt frázis lenne az óbudai olaszok történetét úgy kezdeni, hogy már a régi rómaiak is… Holott ebben a gyakran használt mondásban sok igazság rejlik. Az időszámításunk szerinti 1. században a mai Óbuda területére érkező legio – ez Óbuda esetében sokáig az aquincumi legio II Adiutrix-t és a hozzá tartozó segédcsapatokat jelentette – katonái között nyilván sokan származtak az Appennini-félsziget népei közül, de más népek (kelták, trákok, germánok, szírek stb.) is szolgáltak benne. A település történetét hosszú évszázadokra meghatározta a rómaiak öröksége, elég csak a szőlőtermesztésre, tégla- és cserépgyártásra, illetve az úthálózatra gondolnunk. 

A középkori Óbuda – a tatárjárásig Buda vagy Budavára – déli része kereskedőközpont volt, ahol számos vendég, azaz hospes tartózkodott, köztük olaszok is.

Egyiküket név szerint ismerjük: bizonyos Andreas Alazt, aki a 14. század első felében élt. 

Mátyás király uralkodása alatt második felesége, a Nápolyból származó Beatrix révén jelentősen megnőtt az olaszok száma a királyi udvarban. Többségük Budán és Visegrádon szolgálta különböző tisztségekben az uralkodópárt, köztük a kiváló humanista szerző, Galeotto Marzio, aki 1465–1471 között a híres királyi könyvtár igazgatója volt, valamint Petrus Ransanus (Pietro Ransano) domonkos rendi szerzetes, lucerai püspök, Ferdinánd nápolyi király követe. 1488–1490 között tartózkodott a király környezetében, és közben volt alkalma behatóan tanulmányozni a magyar viszonyokat. A királyi pár Ransanus püspököt mint nagy hírű és műveltségű tudóst megbízta a magyar nép eredetének és históriájának megírásával, amit egy év alatt el is készített A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungarorum) címmel. A Crema városából (Lombardia) származó Bernardino Monelli itáliai zsoldoskapitány valószínűleg Beatrix királyné hívására érkezett az országba. Monelli Diósgyőrben volt várbiztos, majd a máramarosi sókamarák grófjának nevezték ki, és a királyné szolgálatában lett óbudai várnagy 1496-ban bekövetkezett haláláig (valószínűleg a halál is Óbudán érte).

Antonio Bonfini 1486-ban érkezett a királyi udvarba, pontosabban az ausztriai Retzbe, ahol az éppen háborúzó király táborozott. A nagytudású humanista szerző hivatalosan Beatrix királyné felolvasója volt, így került kapcsolatba a királynéi várossal, Óbudával. Bonfini szeretett volna a király kedvében járni, és komolyan tanulmányozta az egyedülálló udvari könyvtár hatalmas kódexgyűjteményét, majd 1489-ben belefogott egy nagy mű megírásába, amelyen egészen haláláig dolgozott, és amelyet soha nem fejezett be. A hatalmasnak szánt mű röviden a Magyar történet (Rerum Ungaricarum decades) címet viseli, és az itáliai szerző még Mátyás halála után (1490) is hosszan írta az új király, II. Ulászló udvarában, aki szintén szívesen alkalmazta a mestert. Az idős Bonfinit 1497-ben szélütés érte, és nem tudott tovább dolgozni.

Végrendelete szerint az általa megkedvelt Óbudán temették el, az egykori Margit kápolnában, amely a mostani barokk Péter–Pál-főplébánia-templom déli oldalán állt.

A török kiűzését követően negyven magyar, református vallású család költözött vissza Óbudára 1688-ban, akik megkezdték a teljesen lerombolt város újjáépítését. A következő száz esztendőben folyamatosan érkeztek új telepesek a városba, főleg német területekről, de a máshonnan elüldözött, és itt befogadott zsidó családok is jelentősen növelték a lakosságszámot. Nyugat-Európa túlzsúfolt, háborúktól és adóktól terhelt részeiről szintén érkeztek betelepülők és jobb életre vágyó kalandorok, akik főleg a gyorsan fejlődő Pestre és a kormányzati szereppel bíró Budára költöztek. Voltak köztük olyan személyek és családok, akik hamar felfedezték a szomszédos, elsősorban szőlőgazdálkodással foglalkozó Óbudát az iparalapítás lehetőségének szempontjából. 

Ebben az időszakban érkeztek Magyarországra a híres olasz származású kéményseprők, akik Pesten, Budán és Óbudán is sok munkát kaptak. Talán a legismertebb itáliai kéményseprő dinasztia a soproni Storno család, amely igen magas vagyont és elismerést szerzett hazánkban. A kéményseprő szakemberek nélkülözhetetlen munkája mellett a luxus termékek előállításában is élen jártak az olasz mesterek.

II.József uralkodó (1780–1790) az osztrák textilipar kiszolgálására állami támogatással próbálta megteremteni a magyar selyemipart, aminek eredményeként Óbudán több selyemfeldolgozással kapcsolatos manufaktúra létesült. Ennek köszönhetően épült fel 1782-ben a Rádl-pataknál egy modern selyemcérnázó/fonó (filatorium), amelynek öt emeletes épülete egyedülálló volt az országban, de osztrák területen sem volt párja. Az építtető és a tulajdonos az itáliai Gorizia városából – ez az Isonzó folyó völgyében fekszik – származó Paolo Facchini volt, aki a gépeket is maga tervezte, de az engedélyt a szintén olasz Zaneri (egyes forrásokban Zanoni) Bertalan kapta. Zaneriről annyit tudunk, hogy Facchini sortitora, azaz selyemosztályozója volt. Az üzemet 1784 októberében az uralkodó, II. József is meglátogatta. A filatorium művezetői, Gresta József és Rislari Antal is olaszok voltak, miként a gyár munkásainak többsége, akik mellett sajnos árva gyerekek dolgoztak. A gyár munkásainak a 22 méter magas főépület mellett alakítottak ki szálláshelyeket. Azonban hamar kiderült, hogy a gépek gazdaságos és biztonságos üzemeltetéséhez a Rádl-patak vize kevés, ezért az üzem már 1789-ben bezárt, az olasz munkások elmentek; valószínűleg a még működő óbudai selyemgombolyítóban vagy más selyemüzemben próbáltak munkát kapni.

Mára az épület elpusztult, csak a HÉV Filatorigát megállója idézi emlékét.

1784-ben II. József a Trevisióból származó Agostino Mazzocato selyemkészítő mestert egy óbudai selyemmanufaktúra építésével és működtetésével bízta meg. A mester családjával együtt Óbudára költözött, és itt élt haláláig. 1786-ra készült el a selyemgombolyító jellegzetes épülete, Joseph Tallherr kamarai másodépítész tervei alapján. Belső elrendezése a selyemgyártás első fázisának számító gombolyítás munkafolyamatai miatt alakult ki. A különleges, ovális alaprajzú, a barokk mozgalmas, hullámzó formáival szemben letisztult copf stílusú épület ipari építészetünk és Óbuda textiliparának egyik kiemelkedő emléke. Az eredeti épület emeletére csak egy külső – azóta már elbontott – kétkarú lépcsőről lehetett felmenni. A centrális ipari épület tervezésénél fő szempont volt a munkafolyamatok jó átláthatósága, ennek függvényében alakították a különböző helyiségeket. Az üzem a közelben álló és működő selyemfonó munkáját készítette elő. A gyártás folyamán a selyemgubóról letekerik magát a burkot, aminek eredményként egy hosszú fonalat kapnak. Ezekből a fonalakból készítették – fonták – a selyemcérnát. Az óbudai üzem pesti és bécsi selyemszövő manufaktúráknak szállított nyers selyemfonalat. Mazzocato nemcsak vállalkozó, hanem feltaláló is volt. Újításai nagyban hozzájárultak a honi és a külföldi selyemipari termelés rohamos fejlődéséhez. 1807-ben bővült a családi vállalkozás, ekkor alapított a mester veje, Roscogni selyemszövődét Óbudán. Mazzocato mester 1814-ben meghalt, az üzemet fia vezette tovább, amely az 1830-as évek első feléig működhetett. Az 1838-as árvízben komolyabban megsérült az épület és a Dunagőzhajózási Társaság tulajdonába került. A selyemgombolyító állapota fokozatosan romlott, a kialakított szükséglakások mellett több módon próbálták hasznosítani. 

Jelentős karriert futott be az itáliai Finály család Óbuda ipartörténetében, sőt, Finály Henrik klasszika-filológus nagy szerepet játszott a magyar tudományos életben. Az itáliai zsidó család származását Genova vagy Finale városához kötik a források, amely településeken jelentős selyemgyártás zajlott. Finály Simon 1793-ban vagy más feljegyzések szerint 1825-ben alapított textilnyomó gyárat (kékfestő manufaktúrát) a mai Vörösvári út és Bécsi út kereszteződésétől nem messze, a Radl-malom épületében és telkén. A nyers posztót cseh, a lenárut lengyel földről hozatta, illetve évente átlagosan harminc mázsa indigót vásárolt Indiából. Kezdetben az üzemben egy művezető, tíz festő, hat tanonc és tizenegy napszámos dolgozott, és hat kézinyomó működött. A vállalkozás hosszú évtizedekig sikeresen működött, és méltó versenytársa volt az óbudai Goldberger és Spitzer textilgyárnak.

A Finály család a textilipar mellett más vállalkozásokba is kezdett Óbudán, földeket vásárolt, jégkristálygyárat alapított.

Az Arany-hegy és a Testvér-hegy lábánál, a Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi-patak által határolt részen 1910-ben megnyílt új óbudai köztemető földterülete is a Finály család tulajdona volt, tőle vásárolta meg a főváros. A Finály család kiemelt szerepet játszott az óbudai zsidó hitközség életében, ahol egyes tagjai különböző tisztségeket töltöttek be. Az első világháborút követően, 1918-ben átszervezték a céget, és megalakult az Óbudai Fehérítő-, Festő- és Impregnálógyár, majd részvénytársaság, amely egészen az 1948-as államosításig működött. Helyén jött létre később a Magyar Selyemipari Vállalat Selyemkikészítő-gyára. 

Az óbudai és a honi ipar egyik vezető ipari egysége az 1835-től működő Óbudai Hajógyár volt, amely a bécsi székhelyű Első Dunagőzhajózási Társaság (német rövidítése alapján a DDSG) legfontosabb üzeme lett. A kezdeti történetében nélkülözhetetlen szerepet játszottak az itáliai munkások, akik szakértelmükkel nagyban hozzájárultak a gyár és a vállalat sikeres működéséhez. A gyár első épületeinek tervezője a híres olasz mérnök, Pietro Paleocapa volt, aki a velencei Arsenale (a köztársaság saját hajóépítő és fegyverkészítő gyára volt) mintájára álmodta meg az óbudai üzemet. A gyár első hajóácsai trieszti és fiumei olaszok voltak, akik Óbudán kaptak szállást, és a mai Fő tér 5. szám alatt saját kocsmájuk volt, természetesen olasz tulajdonossal. A gyár vezetői és a DDSG óbudai hajóskapitányai között is szép számmal találhatunk olaszokat. Ezek közül kiemelkedett Virgil Bozzo és Pellegrini Oszkár gyárvezető, illetve Petroni, Ferro, Milano kapitányok. A hajógyári olasz jelenlét leginkább a 19. század második felében volt meghatározó, amikor még nem voltak szakképzett magyar hajóépítők. 

A századfordulótól jelentek meg az óbudai vendéglátásban az olasz származású kocsmárosok, vendéglősök. Főleg a Fő téren és környékén – a hajógyár közelében – működtek vendéglőik, de Újlakon is megtalálhatók voltak. Egy pár óbudai olasz vendéglős ebből a korszakból: Fabrizio János, Dolderer Miklós, Sterio Sándor, Faccini Antal, Morelli János, Stiginely József, Doglioni János, Prezzi Albino, Toscano De Canella, Ranzatto János, Lenarduzzi János, Campagna Péter, Petronelli György (a korban teljesen normális volt, hogy keresztnevüket magyarul írták).

Ezek a vállalkozók többségükben a településen vagy a fővárosban telepedtek le, de általános jelenség volt, hogy az olasz munkavállalók csak idénymunkákra érkeztek az országba. 

A 19. század második felétől több formája létezett az olaszok emigrációjának, amely több irányú volt. Az USA-ba történő tömeges, több hullámú elvándorlás közismert, amit meglepő módon az olasz állam is támogatott, mert úgy tartották, hogy az csak ideiglenes. Ezt arra alapozták, hogy elsősorban az északi tartományokból elvándorlók valóban idényjellegű munkákat vállaltak Európa más országaiban, így hazánkban is. Az emigráció okai – sok európai országhoz hasonlóan – a nyomor, a magas adók, munkanélküliség, a föld öröklésének hagyományai és a jobb élet reménye volt egy új világban.

Magyarországon elsődlegesen az építőiparban foglalkoztattak olaszokat, Óbudán a téglagyárakban is megtalálhatók voltak, de a Tisza szabályozásánál szintén nagy számban dolgoztak. Az Újlak melletti Szemlőhegyen a San Remo-ból származó Melocco Lénárd alapított cementgyárat.  Feszültséget okozott a többi munkavállaló között, hogy az idénymunkás, ingázó olaszokat jobban megfizették, függetlenül az elvégzett munka minőségétől. Egy 1910. évi adat szerint  12 ezer olasz munkást foglalkoztattak hazánkban. Az ingázás és a viszonylag csekély számuk miatt azonban nem alakult ki olasz diaszpóra sem a fővárosban, sem az országban. Akik maradtak, hamar asszimilálódtak a magyar közösségbe. 

Óbuda és az olaszok történetéhez tartozik egy érdekes, romantikus és tragikus történet is, amelynek még csak foszlányai kerültek napvilágra, azok azonban rendkívül lebilincselők. Valamikor az 1870-es évek elején Óbudán élt a zsidó Schwartz család, és volt egy Róza nevű lányuk. Amikor olasz vándorcirkusz érkezett a településre, és valamelyik nagyobb téren szórakoztatták a közönséget, a cirkusz bohóca, bizonyos Tancredo Fumagalli beleszeretett Rózába, és megszöktette otthonról. Később össze is házasodtak. A fiatal pár a cirkusszal vándorolt egyik városról a másikra. 1880-ban megszületett Mathias Anton Maria Fumagalli nevű gyermekük, akit az apja kívánsága szerint megkereszteltek, és 1940-ben hunyt el Torinóban. A töredékes információk szerint Róza megpróbált visszatérni az óbudai családjához, de azok elzavarták a háztól. A teljes történet feltárása még várat magára, de sajátos képet ad a 19. század végi soknemzetiségű Óbudáról, ahol a szerelemnek nem lehettek határai.

A kezdeményezésére a csárda nemrég bekerült az eddig 98 elemet számláló Hungarikumok Gyűjteményébe. Mitől különleges nemzetközi szinten ez az intézmény?
Nemcsak a csárda, de a szaloncukor is – idén az Agrárminisztérium kapta meg a díjat, hiszen velük együtt terjesztettük elő a szakmai állásfoglalást. Mitől különleges? A mindennapi élet múzeuma 1966-ban alakult, és a mai napig a világon egyedülálló országos szakmúzeum. Az Unicum, a Pick szalámi, a magyar pálinka vagy a szódavíz mint „szakterület” is mind hozzánk tartoznak. Ezért is teszünk mindig javaslatot hungarikumokra. Korábban mindig volt is kiállításunk a csárda témájában, de a jelenlegi állandó kiállítás tematikája inkább polgári, az 1945-ig tartó vendéglátásról szól, így most épp kicsit kimarad, de továbbra is foglalkozunk vele. Nagyon sok csárda jelentkezett hungarikumnak, mi pedig a Vendéglátók Ipartestületével közösen úgy gondoltuk, hogy maga a hagyomány egésze az érdekes. A csárdában egyszerre jelenik meg a vendéglátás, étkezés, szállás és népzene fogalma. A csárdás is hungarikum lett egyébként. 

Itt van Óbudán a Fő téren a Csalánosi Csárda kakaspörkölttel, libamájas bicskás pecsenyével, kecskeméti aprópecsenyével. Sokszor hiányoljuk a hasonló dolgokat az étlapokról, a magyaros ízeket gyakran szorítják ki a külföldről trendszerűen érkezők.
Sajnos így van. Csalánosiból kettő is van, az eredeti Kecskemét mellett található. Valódi csárda. Óbuda és a gasztronómia elválaszthatatlan. Meg kell említenünk a Kéhli kisvendéglőt is. Múzeumunk a Krúdy-házban van, az író itt lakott élete utolsó éveiben, és átjárt a Kéhli vendéglőbe, ami azóta is működik, cigányzenével, műtárgyakkal meg mindennel, ami kell.

Az egykori Sipos vendéglő begyűjtött tárgyait is kihelyeztük az állandó kiállításba. Van egy klasszikus éttermi jelenet, meg egy kisvendéglői enteriőr.

Jól állnak még Óbudán ezek a kisvendéglők?
Vannak, még ha nem is elegen. A Csalánosi és a Kéhli mellett ott a Harapó mókus, ahogy a Szőlő utcában a Zöld Kapu Vendéglő. Nem is beszélve arról, hogy a Pók utcai lakótelepnél mennyi kortárs vendéglátó egység található. Akik kimennek nyáron a Római-partra, sorra járhatják ezeket a helyeket.

Mennyire tudja a Vendéglátóipari Múzeum a múzeumi funkción, tehát a múlt megmutatásán túl promotálni, segíteni is a vendéglátóipari-gasztronómiai hagyományaink továbbélését? Feladata ez?
Feladatunk, és próbálkozunk is. Igyekszünk legalább a védett üzleteket bemutatni, megmenteni. A Budapest150 szakmai évfordulóhoz kapcsolódóan van egy tematikus oldalunk a honlapunkon, de vezetett városi sétát is kínálunk a belvárosban. A kortárs vendéglátósokat illetően pedig szoros kapcsolatban állunk a Magyar Cukrász Ipartestülettel, a Vendéglátók Ipartestületével, a Sörszövetséggel és az Édességgyártók Szövetségével is. Van egy effektív szakmai kapcsolat, ami kiállításokban, emlékévekben, könyvbemutatókban exponálódhat. Amikor az óbudai Kerék Vendéglő bezárt, a BTM Kiscelli Múzeuma mellett mi is gyűjtöttünk. Próbáltuk megmenteni a Márványmenyasszonyt is, de nem sikerült így, hogy nem volt védett. Mentünk azért gyűjteni, és amit tudtunk, elhoztuk. Aztán a sajtóban felmerült, hogy Bécsben bezár az utolsó magyar vendéglő, az Ilona Stüberl, onnan például most gyűjtjük be a kortárs műtárgyakat. Étlap, asztal, szék, tányér stb. De a működőktől is szívesen vesszük ezeket. Kortárs gyűjtéssel is foglalkozunk.

Készül épp a Csemege kiállításuk. Erről mit lehet tudni?
Azért fontos, mert mindig csomagokban gondolkodunk. Ez is aktív szakmai kapcsolatunk révén jött, külső finanszírozásból valósul meg. Van egy komplett kutatási projekt mögötte. Korábban már kiadtunk egy könyvet a Csemege Kereskedelmi Vállalatról, amit én szerkesztettem. Most felmerült ötletként a régi csemegések körében, hogy a cég  történetével komolyabban kellene foglalkozni. Elvégre minőséget, különlegességet jelentett. A dollárboltok (Intertourist), amelyek nemzetközi hálózattal is bírtak, szintén hozzájuk tartoztak. Az 1970–1980-as évek Csemege üzleteinek történetét igyekszünk feltárni.

Pindroch Csaba színművész, akinek az édesanyja csemegebolt-vezető volt, besegít nekünk, ő lesz a kiállításunk arca.

Kereskedelmi szakiskolásokat is várunk, rendszeresen jönnek óvodás kortól egyetemig a fiatalok.

A hetvenes-nyolcvanas évekbeli csemegeüzletek mennyire éltek tovább a mai napig?

Tovább éltek, hiszen ezeknek volt előzményük is, például a régi Julius Meinl. Aztán a rendszerváltás után ismét lett Julius Meinl, később Csemege-Match és a CBA áruházak. Az átalakulásban azonban a régi Csemege Vállalat eltűnt. Az első ABC áruház megjelenése, az első pénztári futószalag, az önkiszolgáló boltok mind-mind nagy újításnak számítottak. Nagyon sok új áruház épült egy időben, itt Óbudán például a Flórián áruház. Annak az alján most is van egy bolt, ami egykor csemege volt. A kereskedelem persze folyamatosan fejlődik. 

Szeptembertől márciusig tartó kiállításuk az aranykulcsos szállodaportásokról szól. Azokról, akiknek dolga volt a leírás szerint a vendégek legkülönfélébb kéréseit teljesíteni, empatikus tanácsokat adni – leginkább ötcsillagos szállodákban találkozni velük. Miért fontos ez a  szakma? Mennyi benne a speciálisan magyar?
A concierge-ekről beszélünk, de szállodaportást mondunk, hogy a látogató is értse. Mindig igyekszünk úgy kiállítást rendezni, hogy legyen egy vendéglátás- és egy kereskedelem-történeti tematika. Létezik egy nemzetközi Aranykulcsos Szövetség, negyven éve már magyarországi fiókszervezettel. A concierge-ek az ötcsillagos vendéget olyan minőségben szolgálják ki, akár egy protokoll szakember. Amit kér, azt teljesítik. Például ha körbemenne egy taxival a Gellérthegyen, elintézik. Ha szeretne öt mozijegyet, azt is. Pontosság, precizitás – ezt próbáljuk bemutatni. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindig bevonunk külső szakértő kurátorokat is, a témához legjobban értő külső munkatársakat igyekszünk megbízni. Itt például az Aranykulcsos Szövetség egykori elnökei segítettek.

Előfordul az is, hogy egy concierge tart tárlatvezetést, elmesélve közben az életét. Lehet, hogy egy iskolás eljön pályaorientációra, majd később szállodaportás lesz belőle.

A másik aktuális időszakos tárlatuk a Mihályfi-gyűjtemény darabjait mutatja be: Rippl-Rónai, Gulácsy vagy Derkovits műveit vendéglátás és kereskedelem témájában. Milyenek ezek a festmények? Van személyes kedvence?
Elég sok kedvencem van. Rippl-Rónai képeit nagyon kedvelem, de a többit is. Országos szakmúzeumként a megyei és városi múzeumokkal is jó kapcsolatot ápolunk, viszünk is vándorkiállításokat még határon túlra is. A Mihályfi-gyűjtemény épp egy ilyen tárlat, ami a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumból érkezett hozzánk. Ők pedig nagy örömmel mutatják be az egyébként raktárban lévő, de ettől még kvalitásos kiállítási anyagukat. Azt kértük, olyan műalkotásokat hozzanak, amelyek inkább a vendéglátásról vagy szórakoztatóiparról szólnak. Az egyiken mondjuk egy csendéletet látunk, a másikon embereket mulatóban. Maga a gyűjtő, Mihályfi Ernő felesége volt Filo, azaz Fischer Ilona, a grafikus. Mozgott tehát hasonló művészkörökben, ismerte ezeket az alkotókat. Múzeumként jó kapcsolatot ápolunk magángyűjtőkkel. Komjáthy Gyuri bácsi híres rádiós-műsorvezető végakaratának megfelelően a reklámtábla-gyűjteménye is ide fog kerülni. Gyuri bácsi egyébként pont a múzeumunkra rácsodálkozva kezdett reklámtáblákat gyűjteni. Az ő története is mutatja, hogy mennyire hatással vagyunk az emberekre.

Milyen terveik vannak a 2026-os évre?
A csemegetörténeti kiállítás egész évben látogatható lesz. Év közben nyitunk egy tőzsdetörténeti tárlatot, szintén külső kurátorok, magángyűjtemények bevonásával. Tervezünk a jövőben egy Stühmer vándorkiállítást, amelynek alapja az idén megjelenő Stühmer történeti könyvünk. Gadányi György fényképész, újságíróval és fotótörténeti gyűjtővel pedig tavasszal tervezünk a fényképészeti műtermekről időszaki tárlatot. A tárlat központi eleme egy festett fotóműtermi háttér, amely a világon egyedülálló. Továbbá minden évben van egy játékos tematikánk is. Tervben van és a kollégák előkészítenek egy „Schenk-játék” tárlatot. A hazai fröccsöntött játékfigurák trafikokban kapható előfutáráról beszélünk. Nagyon sokan ismerték, nekem is volt ilyen. Azért Schenk, mert így hívták az alapító-gyártót. Részben róla is fog szólni a kiállítás.

Hogyan kezdődött? 

KG: Négyen vagyunk testvérek, Ákos, a bátyánk, fazekas és cserépkályhás volt, rengeteg vásárban jártunk vele, itthon és külföldön egyaránt. Ott már nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne valami egyéni dolgot csinálni a vendéglátás terén is. És mivel zenéltünk, ez a kettő 2005-ben találkozott Kapolcson.

KA: Igazából a népzenei gyökér az, ami meghatározza a működésünket. Pécelen nőttünk fel, az ottani népzenei együttes, a Cimbora oszlopos tagjai voltunk mindketten. Közös hangszerünk a citera volt, emellett Gábor játszott kobzán, én pedig furulyán. Tehát ott ő kísért engem, aztán később, amikor szintet léptünk, ő lett a hegedűs, én meg a brácsás, úgyhogy fordult a kocka, és én kísértem őt. Kobucis szempontból talán ez a legmeghatározóbb közös élmény, ami aztán a kapolcsi kezdeteknél nagyon fontos alappillére volt az egésznek.

És honnan jött ehhez a vendéglátós tudás? Mert azért az is egy szakma…

KG: Nem vagyunk vendéglátós dinasztia, sem a  családunkban, sem a szűk ismeretségi körünkben nem volt ennek előzménye, de menet közben megtanultuk a dolgokat. Voltak elképzeléseink, és a naiv gondolatainkat az élet szépen, mint a folyómederben a kavicsokat, irányba terelte. 

Mennyire volt fájdalmas a tanulás?

KG: Meglehetősen. Nyilván, mint minden ilyen vállalkozásnak, ennek is voltak mélypontjai az elmúlt húsz évben, ahol igazából csak azért nem hagytuk abba, mert annyi pénzzel tartoztunk mindenkinek, hogy ilyen opció nem volt. 

KA: De azt azért nagyon hamar megéreztük, hogy ez egy működő koncepció, csak ahogy Kapolcson is, muszáj volt a kezdeti lelkesedésünkből bizonyos szempontból visszavenni, és a profizmus irányába elmozdulni, úgy az óbudai kezdeteknél is ugyanez volt. Elkezdtük egy fél évig tartó, majdnem tisztán népzenei, kicsi világzenével fűszerezett zenei kínálattal, majd hamar rájöttünk, hogy óriási csőd lesz, ha ehhez ennyire ragaszkodunk, tehát nyitottunk más műfajok felé. 

KG: Volt egy olyan attitűdünk, ami nélkül szerintem nem is lehet ezt csinálni: hogy nincs más. Olyan verzió nincs, hogy ez ne működjön. Hanem, hogy akkor addig csiszoljuk, nyilván bizonyos keretek között, amíg jó nem lesz. Ez védekező mechanizmus is volt, hiszen ha elkezdtük volna emészteni magunkat azon, hogy mi nem fog működni, az káros lett volna az egészre nézvést. 

Honnan volt körülöttetek az a közeg?

KA: A hozzáállásunkból fakad, hogy világéletünkben elég nagy baráti körünk volt, így mind Kapolcson, mind később alapvetően ebből merítettünk. És ez a mai napig megvan, dolgozunk együtt gyerekkori barátokkal is. Ez egy megbízható kör. És ha van egy ilyen jó csapat, egy alapmiliő és -hangulat, akkor a meghirdetett munkahelyekre is olyan embereket sikerül bevonzani, akik könnyebben fel tudják venni a fonalat.

Jól bírták, jól bírják ezek a kapcsolatok a közös munkát?

KA: Nyilván nem csak móka, kacagás az egész. Húsz év alatt jöttek és mentek is kollégák, de azt elmondhatom, hogy komolyabb törés nem volt senkivel. A barátságok pedig – mert sok van – teherbírók. 

KG: Az egyszer sem merült fel a történetünkben, hogy azért, mert éppen rosszabbul megy a cég, nem fizetjük ki a kollégáinkat. Ez segít abban, hogy ne legyen összeveszés. Meg hát baromi jófejek a barátaink, hál’ Istennek – és kitartók voltak ők is.

Milyen volt, amikor az első félév után rájöttetek, hogy amit megálmodtatok, az úgy nem fog működni?

KA: Egyáltalán nem volt fájdalmas, mert tulajdonképpen kinyílt a világ. Egyébként sem voltunk vaskalaposak, akik egész nap csak népzenét hallgatnak. Nagyon szerettük a rock and rollt, gyerekként is, nagyon szerettük a bluest, úgyhogy ezek az irányok tulajdonképpen otthonosak voltak, csak azt éreztük a kezdeteknél, hogy ebbe a koncepcióba nem biztos, hogy beleférnek. És Kapolcsba nem is fért volna bele, viszont az óbudai helyszín egyrészt sokkal nagyobb, másrészt teljesen más hangulata van. Meg máshogy érkezik egy ember, ha a fővárosi otthonából átmegy egy szórakozóhelyre, mint hogyha kimozdul és tíz napig fesztiválon van. Ezt a hangulatkülönbséget is le kellett követnünk, így gyakorlatilag organikusan jött be a többi műfaj is.

Hogy jött a helyszín?

KG: Évente tíz napig működtünk Kapolcson, de úgy éreztük, ezzel érdemes foglalkozni, szerettük volna mindenképpen kibővíteni. Kerestünk sokfelé helyeket, és egy ismerős javasolta Óbudát, mondván, van itt egy eldugott kastélyudvar. Teljesen ismeretlenül jöttünk, de elkezdtük kidolgozni az együttműködést a kastélyon belül is, a színházakkal, múzeumokkal, illetve egy idő után a kerülettel is lett egy elég szoros együttműködésünk.

Akkoriban azért alapvetés volt, hogy Budán minek csinálni valamit…

KA: Voltak kétségeink az elején, hogy a lokáció mennyire válik majd be. Kapolcson is megpróbáltak megijeszteni, hogy a falu szélén vagyunk, és ez is hasonlóan indult, mondván, „nem belváros, kutya nem megy oda”, de hála Istennek, rá tudtunk cáfolni.

Mennyire kultúrmisszió, amit csináltok?

KA: Érzékeny egyensúly van a programstruktúránkban:  sok koncertünk megbukik a mai napig is, amelyek nélkül viszont nem az lenne a hely, ami. Szerintem ebben teljesen egyetértünk: muszáj vállalnunk olyan eseményeket, amelyek nem termelnek profitot, viszont összességében az egésznek a nívóját, meg azt a missziót, amit te is emlegetsz, garantálják.

KG: Meg ez nem is kötelező és fájdalmas dolog, hiszen sokszor pont ezek a kedvenc produkcióink. Mindenféle negatív felhang nélkül: egy Dresch Mihály-koncerten sohasem lesznek annyian, hogy az megérje, de az nem azért éri meg, mert anyagilag jó, hanem azért, mert egy zsenit lehet hallgatni a színpadon. 

KA: Ezzel együtt sem biztos, hogy minden évben annyi ilyen előadót tudunk felléptetni, amennyit szeretnénk, a költségek nálunk is meredeken nőttek az utóbbi években, és egész egyszerűen ott van  a rezsi, amit ki kell termelni. De ha azt érezzük, hogy kivész a dologból az, ami a lelke, és a nullához közelít azoknak a koncerteknek a száma, amelyek az igazán értékes művészeti teljesítményt hozzák, akkor nincs értelme csinálni. Akkor le kell húzni a rolót. Nagy öröm, hogy nem itt tartunk. 

Mi az, amitől számotokra igazán értékes egy klub? 

KA: Soha nem volt üzleti tervünk, amire fel akartuk húzni a koncepciót, hanem mindig előbbre volt az érzés, amit nem is feltétlenül egyeztettünk, mert annyira evidens volt számunkra. Tulajdonképpen az volt, ami a magabiztosságunkat meg a határozottságunkat adta, hogy volt egy kimondatlan érzés ezzel az egésszel kapcsolatban, amiben hittünk: az, hogy ha mi élvezzük ezt a saját baráti körünkben, akkor talán szélesebb körben is át tudjuk adni.

A személyzeti rész mennyit változott az elmúlt 15 évben?

KA: Igazából van egy 8-10 fős alapstábunk, amelynek tagjai szinte a kezdetektől velünk vannak, a többiek személye meg változik. Hatvanan vagyunk már, és azt hiszem, hogyha van egy erős mag, akkor a többi feladat megoldható. 

KG: A közeli stábunknál, amelynek tagjai egész évben velünk dolgoznak, nem annyira jellemző a fluktuáció. És a szezonalitás ellenére is van egy csomó olyan munkatársunk, akik – bár télen nincsenek itt, mert ezt nem tudjuk megengedni magunknak – évről évre visszajönnek…

KA: Sőt, fordítva is: van olyan nagyon jó gyerekkori barátunk, aki nem bírja a tömeget, úgyhogy ő zárástól nyitásig van velünk.

Olyan ötlet nem merült fel, hogy „csináljunk téli Kobucit”?

KG: Volt egy-két próbálkozás, Budán és Pesten is, amelyekről inkább nem is beszélünk. Ezek nem úgy alakultak, és kénytelenek voltunk elfogadni, hogy az úgy, abban a formában nem működik. 

KA: Arra jók voltak, hogy még jobban értékeltük, hogy Óbudán működik a Kobuci, mert egész egyszerűen nem a mi világunk a Belváros. Ott nem ment át az, hogy nincsen whisky-kólánk, meg felvodkázott energiaitalunk. Aztán feladtuk a küzdelmet, és azt mondtuk, olyan jól vagyunk itt, hogy nem stresszelünk ezen.

KG: Egy ideje nem erőltetjük, de azért gondolkodunk róla. Ez egy ilyen se veled, se nélküled dolog. Nyilván van ennek az egésznek egy gazdasági része is, egyre nagyobb a stáb, és ezt nem olyan könnyű fél évből kigazdálkodni, annak ellenére sem, hogy töredéke a téli stáb a nyárinak. 

KA: Augusztus vége felé már körvonalazódik a következő szezon programja, és a helyszíni tervek is már fejben vannak, tehát zárás után azonnal el kell kezdenünk a következő nyitásra készülni, emiatt nem feltétlenül érezzük azt az űrt az életünkben, amit be kéne tölteni egy jó téli hellyel. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem lesz ebből semmi.

KG: Egyébként szerintem a szezonalitás minden nehézsége ellenére valamilyen szinten hozzátesz az egészhez, mert így van egy fél év, amikor a közönséggel, a zenekarokkal együtt csak várunk és gondolunk egymásra.

A budapesti klubokban dívik az az szokás, hogy lemegy a koncert 10-ig, 11-kor meg kezdődik a következő, teljesen más közönségnek szóló program, újabb belépő ellenében. Ti hogy tudjátok elkerülni ezt?

KA: Nyilván tudnánk többet keresni azzal, ha két bulit szerveznénk egy estére, de ezt annyira övön aluliak éljük meg, hogy soha nem vezettük be. Az, hogy ha valakinek, aki este tíz után érkezik, legyen jelképes összeggel egy külön belépő, az elképzelhető. De aki már vett egy koncertjegyet, azt nem fogjuk kiküldeni azért, hogy még egyszer fizessen egy DJ-buliért. A kollégák, vagy más szórakozóhelyek védelmében azért annyit mondhatok, hogy ez nem egy egyedi példa, külföldön is így működik nagyon sok helyen. Madridban ugyanez történt velem tavaly, vendégként, és nem volt jó érzés: szerintem hamarabb húzzuk le a rolót, minthogy ebbe belevágnánk.

Beck Zoli úgy fogalmazott, ti nem csak egy hely vagytok, ahová le lehet menni játszani, hanem valami van mögötte. Tényleg van? És ha igen, akkor meg lehet fogalmazni, hogy mi az?

KA: Egyrészt én szeretem, hogy bizonyos értelemben van egyfajta kimondatlanság ebben az egészben, amit, ha jól értem, érzel te is, meg te is, meg én is. És nekem tetszik ez a kimondatlanság, mert ha ezek ki vannak mondva, akkor közhelyek, meg giccses dolgok jönnek ki belőle. Nagy Krisztián, a kommunikációs vezetőnk, aki most már tizenhárom éve velünk van, azt szokta mondani, hogy az emberi közelségek, a valódi emberi kapcsolódások, az egymásra figyelés, a miliő, az, hogy a szép fák alatt ülünk, az, hogy egy baráti társaság ennek az egésznek az alapja, amit ki tudunk bővíteni… Meg az, hogy ez hiteles, és nem csak beszélünk róla, hanem csináljuk is húsz éve. 

KG: Igyekszünk természetesek maradni, és igyekszünk arra törekedni, hogy az adott körülmények között mindenki jól érezhesse magát: a zenész a színpadon, a közönség a közönség soraiban. És nyilván azért ez egy munkahely, tehát nem állíthatjuk, hogy itt nincsenek nehéz napok, nincsenek borzasztó hosszú műszakok, nincsenek adott esetben elégedetlenségek, de ezeket igyekszünk úgy kezelni, hogy a végén mindenki azt mondja, hogy „szeretem ezt csinálni”. És ha mindenki jól érzi magát az adott szituációban, akkor az nemcsak külön-külön valósul meg, hanem összeadódik, és mindenki kap a jó érzése mellé egy kis pluszt is.

KA: Egyébként nagyon fontos, és ne felejtsük el, hogy oké, hogy mi ezt a gondolatiságot képviseljük, de ha ez nem rezonálna a zenész kollégákéval, akkor az egész nem érne semmit. Tehát, hogy amíg van egy Beck Zolink, aki ezt pontosan érti, és ugyanezt hozza vissza a színpadon, elbúcsúztatja helyettünk a stábunkat az adott évben például… Így kerek a történet, a művészek nélkül mi hiába akarnánk barátkozni. Ezért marad kimondatlan egy csomó minden, mert velük nyilván nem ülünk le és nem beszéljük át, hogy mit szeretnénk viszonthallani, hanem ránk éreznek, mi rájuk érzünk, és működik a dolog.

Hol van ma a Kobuci az életetekben? 

KA: Nekem mindig is fontos volt, hogy ne kizárólagosan a Kobucival foglalkozzam, mert úgy éreztem, hogy nagyobb rálátásom van a működésünkre, hogyha mást is megtartok az életemben. Ez ma is így van. Borászkodással és zenéléssel foglalkozom a Kobuci mellett. Nyilvánvalóan nem tudunk, és nem is szabad ugyanúgy hozzáállnunk, mint 20 évvel ezelőtt, amikor pultoztunk, Gábor volt az üzletvezető, én zenéltem, besegítettem a pultba, szaladgáltam a csavarboltba – ezt az intenzitást negyven környékén már nem érdemes hozni, főleg, hogyha vannak olyan kollégák, akik ezt felelősségteljesen megcsinálják. Egyébként aktuális a kérdés, gondolkozunk ezen, beszélgetünk, hogy kinek mit  jelent a cég. Formálódik, percről percre.

KG: Én talán kevésbé tartottam távolságot, hiszen 2010 óta óbudai vagyok, három gyerekem van, mind a három napi rutinja ideköt, így nehezen is tudnék eltávolodni a Kobucitól. Nyilván igyekszünk egyre jobban strukturálni a feladatokat, és úgy szervezni az életünket, hogy adott esetben jusson idő más dolgokra is. A sógorommal például csinálunk egy gerilla sörüzemet is, ami nagyon- nagyon pici lépésekkel, de azért fejlődik.

Van kedvenc sztoritok?

KA: Én azt szoktam mesélni, amikor az első évben kinéztem csapolás közben a pultból, és a két bátyám épp iszapbirkózott a pult előtt, mert három napja esett az eső, majd felálltunk mindannyian, és végigénekeltük a pulton az István, a királyt, miközben kértük a vendégeket, hogy „Te, most egy darabig csapold már a sörödet, mert nem érünk rá”. Ez még kapolcsi emlék, természetesen. Óbudán már nagyon jól viselkedtünk.

KG: Rengeteg olyan koncert van, ami egyszeri és megismételhetetlen volt, de mindig az a legjobb érzés, amikor egy zenészen, egy zenekaron azt látod, hogy „Na, ez az!” Ahogy jön le a színpadról, már látszik, hogy most ezt sikerült úgy összehozni, hogy tényleg semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy élvezze a pillanatot. Ebből jönnek olyan gegek, visszacsatolások, pillanatok, amelyek miatt megéri.

Egy műgyűjtemény mindig sokat elárul a gyűjtő személyéről is, többet, mint elsőre gondolnánk. A tárgyak, amelyeket valaki gondosan kiválaszt és megőriz, tükrözik az illető személyiségét, értékeit, világlátását, sőt néha az élettörténetét is, valamint az élete kulisszáit adó korszak gondolkodásmódját. A Budapesti Vendéglátóipari Múzeumban látható kiállítás központjában Mihályfi Ernő újságíró, politikus, művészeti kritikus és szenvedélyes műgyűjtő áll.  A gyűjtemény tükrözi Mihályfi széles látókörét és elkötelezettségét a modern magyar művészet iránt, különösen azok iránt az avantgárd és expresszionista irányzatok iránt, amelyek a két világháború közötti pezsgő időszakban izgalmas újításokat hoztak a budapesti képzőművészeti életbe.

Aki mindent is gyűjtött

A gyűjtés legkézenfekvőbb lenyomata az ízlésnek, jellemző, hogy milyen korszakok, stílusok vonzzák a gyűjtőt, milyen témákhoz tér vissza újra és újra. A Mihályfi-gyűjtemény 800 műalkotást foglal magába, ezek közt festmények, grafikák, szobrok és iparművészeti tárgyak is megtalálhatók. Az összegyűjtött művek alapján, a gyűjteményt vizsgálva művelt, árnyalt személyiség rajzolódik ki, akinek  legfeltűnőbb jellemzője a korát megelőző nyitottsága a modern művészetre. Mihályfi gyűjteményében sok olyan mű szerepelt, amely akkoriban még nem számított kanonizáltnak vagy akár csak széles körben ismertnek. Ez arra utal, hogy fogékony volt az új irányzatokra, és nem a biztos értékeket, hanem az ígéretes tehetségeket kereste.

Műkritikusként is aktívan segítette a modern szemlélet terjedését, már fiatalon haladó művészeket mutatott be kritikáiban.

A kollekció sokféle műfajt tartalmaz: festményt, grafikát, kisplasztikát. Ami  azt jelenti, hogy nem „egy ízlése” volt, hanem kíváncsiságból és élvezetből gyűjtött, értette és élvezte a vizuális nyelv különböző, akár egymástól radikálisan eltérő formáit. A sokoldalúság újságírói és műkritikusi pályájára is jellemző, szeretett különböző világokba belelátni. Szenvedélyes, személyes kapcsolatokon alapuló gyűjtő volt, gyűjteményében számos olyan alkotó műve van, akiket személyesen ismert vagy támogatott. Fontosnak tartotta a művészek bátorítását. Emberi kapcsolatok vezérelték: több, a kiállításon is látható mű egy-egy barátság története. Egy újságírónak természetesen a munkája része a kapcsolatok építése, de ő a kortársak visszaemlékezése szerint politikusként is kapcsolatépítő típus volt.

Jól  vette a történelmi akadályokat 

De ki is volt Mihályfi Ernő? A Nógrád megyei Béren született 1898-ban. Édesapja evangélikus lelkész volt, őt viszont először a műszaki pálya érdekelte, el is kezdte a műszaki egyetemet Pesten, majd időközben rájött, mégis a bölcsészettudományt választja. Átiratkozott a szegedi egyetemre, ott doktorált 1923-ban. Már tanulmányai közben elkezdett újságíróskodni, több lapnak adott le anyagokat. Publicisztikák mellett a kezdetektől képzőművészeti kritikákat is írt. 1920-tól kezdve a napilapként működő Az Est munkatársa lett, előbb külső, majd belső, és akkor is Az Estet tudósította, amikor 1923-ban rövid időre az Egyesült Államokba ment, ahol különféle munkákból tartotta fenn magát. 1924-ben hazatért. Több haladó művészt ő ismertetett meg először a szélesebb közönséggel. Később, 1936-tól, a Magyarország című lap felelős szerkesztője lett és elköteleződött a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt mellett, olyannyira, hogy 1945 után ő irányította a párt sajtóügyeit, és hamarosan politikusi pályára lépett, 1947-ben kinevezték tájékoztatásügyi miniszterré, rövid ideig ideiglenes külügyminiszterként is tevékenykedett. Tájékoztatásügyi miniszterként és persze lap-főszerkesztőként olyan pozíciókat töltött be, amelyek meghatározták a magyar sajtó- és információ-politika irányát a 20. század közepén. Később, 1957-től 1972-es haláláig  a legnagyobb példányszámú „ellenzéki” lap, a Magyar Nemzet főszerkesztője volt, ez az időszak a lap történetében  „Mihályfi-korszak” néven ismert. A politikai fordulat előtt, 1948-ban, a Történelmi Emlékbizottság főtitkáraként ő irányította az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumának ünnepségeit. 

Gazdag pályaív, tele változásokkal és átalakulásokkal, mindez a gyűjteményében is tükröződik. 

Amely általában a Nógrád megyei, salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumban van, onnan került a most látható válogatás Óbudára. A kurátorok úgy rendezték el a gyűjtemény kiválogatott darabjait, hogy azok témája és hangulata illeszkedjék a vendéglátóipari múzeum arculatához. A kiállítás koncepciója tulajdonképpen a vendéglátás és képzőművészet párbeszéde. A Mihályfi-gyűjtemény Óbudán látható anyaga tehát nem pusztán esztétikai élmény, hanem történeti, életmódbeli utazás is. A látogatók olyan művek között járhatnak, amelyek némelyike a korabeli kávéházi lét érzését idézi fel, mintha Mihályfi vendéglátóként fogadna minket,  látogatókat, vagy egy kávéházi asztalnál folyna a kultúráról és művészeti irányokról szóló beszélgetés. A diskurzus szólhatna a művészet szerepéről, a vizualitás változásáról, hiszen a kiállított művek gazdagon reprezentálják a 20. század első felének magyar képzőművészetét, különösen az avantgárdot és expresszionizmust. 

Mihályfi rezilienciája szembeötlő. Bár a politikai helyzet drámaian változott Magyarországon a második világháború után, ő tudott pozíciót találni, előbb kormányzati, majd sajtós vezetőként, ráadásul befolyással bírt.

Elsőrangú magyar festők a falon 

Halála után felesége, Fischer Ilona (művésznevén „Filo”) Kossuth-díjas grafikusművész, reklámgrafikus, plakáttervező, könyvművész és képszerkesztő döntött a gyűjtemény sorsáról. Filo valószínűleg nem csupán gyűjtő házastárs volt, hiszen maga is aktív képzőművészként, kreatív szakemberként a vizuális és grafikai világban mozgott, így látásmódjával hozzájárult a gyűjtemény építéshez. Pontos szerepét ebben nem tudhatjuk, de azt igen, hogy a gyűjteményt megőrizte egyben. Ő volt az, aki felajánlotta a a Nógrád megyei tanácsnak megvásárlásra 1977-ben. Meg is vettték, és a múzeumban helyezték el, ahol folyamatosan forgatva a műveket, tematikus kiállításokon mutatják be a közönségnek, és gondot fordítanak az állagmegőrzésre is – ha szükséges, restaurálják őket. Az óbudai kiállításon is figyelemre méltóan szép állapotú munkákat láthatunk. 

Bortnyik Sándor Cirkusza például a konstruktív és geometrikus megfogalmazás révén mutatja a modern törekvéseket. Kmetty János expresszív színvilággal és erős ecsetvonásokkal dolgozik. Mattis-Teutsch János pszichológiai mélységekkel bíró, szuggesztív tájképei különösen jól rezonálnak a gyűjtő figurájával. Mihályfi nemcsak materiális értéket látott ezekben a vásznakban, hanem lelki, emberi tartalmat is.

Talán Uitz Béla az, aki a legszorosabb művészi kapcsolatban állt Mihályfival, Uitz munkái teszik ki a gyűjtemény legnagyobb részét, és reprezentálják Mihályfi kritikusi érzékenységét, művészbarátságait.

A kiállításon szerepelnek még Kernstok Károly, Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Czóbel Béla. Vértes Marcell grafikái a könnyed elegancia és korszellem iránti érzékenységet igazolják. Ironikus, színházi, kávéházi, bohém atmoszférát hordozó grafikái Mihályfi újságírói hátteréhez nagyon közel állhattak. A kiállítás atmoszférája felidézi a valaha volt kávéházi hangulatot, amelynek a hírlapírók és festők ugyanúgy fontos alakjai. Mintha egy régi kávéház sarokasztalánál látnánk Mihályfit, aki történeteket mesél és kritikákat oszt meg. A kurátorok külön hangsúlyt fektettek arra, hogy a művek ne izoláltan, hanem a kor kontextusában jelenjenek meg,  a vendéglátóipari múzeum tere pedig különös rezonanciát ad a kiállításnak, hiszen metaforikusan is párhuzamba állítja a műveken megjelenő vendégfogadást.

Kávéház nélkül nem lenne magyar kultúra

Ez a tárlat arra hívja a látogatót, hogy megálljon egy pillanatra: képzelje el, milyen lehetett, amikor Mihályfi Ernő festő barátaival megvitatja a modern művészet kérdéseit egy kávé mellett. Az újságírók és a kávéházak kapcsolata a magyar és az európai kultúrtörténet egyik leggazdagabb, legendákkal átszőtt fejezete. A kávéház nem pusztán vendéglátóhely volt: munkahely, szerkesztőség, társadalmi központ, irodalmi műhely, a nyilvánosság fóruma.

Hírforrásként és gyakran szerkesztőségként is működött, ahol el lehetett olvasni a hazai és külföldi sajtó legfontosabb lapjait, meg lehetett írni a cikkeket, sőt spontán szerkesztőségi értekezletek tartására is ideális helyszín volt. A kávéházakban össze lehetett futni művészekkel, politikusokkal, üzletemberekkel, botrányhősökkel és pletykákkal. A 20. század elején több mint 500 kávéház működött Budapesten, az újságírók sokszor egyetlen feketekávé mellett töltöttek órákat, és alkották meg a korszak legszellemesebb publicisztikáit.

A kávéházi újságírást azért érdemes felidézni, mert megmutatja, hogyan született a magyar sajtókultúra, és rávilágít a társas kreativitás erejére, a közösségi terek fontosságára.

A  kiállítás, amelynek anyaga a 20. század elejének legkiválóbb alkotóit sorakoztatja fel, erről a sajtókultúráról is mesél. Mihályfi nem csupán gyűjtött, hanem tevékenyen részt vett a kor kortárs művészeinek támogatásában. Baráti kapcsolatai révén segítette fiatal tehetségek karrierjét,  kit bátorítással, kit kritikaiírással, kit vásárlással buzdított, Nagyon jó szeme volt.  Gondolkodó, kulturális érdeklődésű emberként a gyűjteményét nem dekorációnak szánta, a tárgyak nála nem státuszszimbólumként szerepeltek, értelmiségiként a gyűjtés nála a gondolkodás meghosszabbítása volt. Mindez arra utal, hogy belső szükség volt számára a művészet, kirakatgyűjtés és a divatáramlatok meglovagolása helyett a műveket  személyes rezonancia mentén választotta ki. A műgyűjtés sokszor erős önkifejezési igényből fejlődik ki, ezért mondják, hogy minden műgyűjtemény a gyűjtő önarcképe. A Mihályfi-kollekcióból kiindulva úgy tűnik, létrehozója azt szerette volna a világ elé tárni, hogy milyen értékeket tartott fontosnak, milyen irányzatokban hitt, milyen esztétikát tekintett érvényesnek. A gyűjtemény ebben az értelemben szellemi önportré. Kiolvasható belőle az érzékenység a művészi kvalitásra. A művek kiválasztása azt mutatja, hogy ritka szeme volt a tehetség felismerésére, hiszen több alkotó korai munkáját őrzi, abból az alkotói periódusból, amikor azok az alkotók még nem voltak igazán ismertek. Ez a jó szimata az újságírói pályáján is megjelent, képes volt korán észrevenni fontos tendenciákat, alakokat.

A műgyűjtemények, még a nagyon fontosak is, gyakran széthullanak, de a Mihályfi-gyűjtemény egyben maradt és közkincs lett, ez felelősségérzetről és tudatosságról tanúskodik a házaspár részéről. A gyűjtemény és a létrehozója közéleti szerepe összecseng: a „közjó” állt fókuszban.

A műgyűjtemény a gyűjtő személyiségének, érzékenységének, társadalmi helyzetének és belső világának szinte pszichológiai lenyomata. Mihályfi Ernő gyűjteményével tulajdonképpen azt mutatta meg, milyen ember szeretett volna lenni: gondolkodó, támogató, modern szellemű. Valaki, aki nyomot hagy a kultúrában.

Budapest-történészként, sőt, immár Budapest díszpolgáraként nem tudom, megengedheti-e magának, hogy elfogult legyen egy-egy városrésszel szemben. Az persze tudható, hogy a Tabán kiemelt szerepet tölt be életében. Óbudához milyen viszony fűzi? 

Óbuda gyerekkoromban a világ vége volt, talán még azon is túl. Apám nem élt már akkor, de egy korábbi rádiós kollégáját, Gyula bácsiékat látogattuk meg viszonylag rendszeresen, akik ugyan Újlakon laktak, de mi olyankor „Óbudára” mentünk hozzájuk. Nekem ők jelentették Óbudát, egyúttal a Budapest-térkép végét is. Gyula bácsi tündéri ember volt, én hatévesen, gyermekfejjel annyit állapítottam meg: Óbuda nagyon jó. Nem volt szegény környék, rendes polgárok laktak ott, kis kerttel, egy-két gyümölcsfával, szóval módfelett tetszett. Utána hosszú, néma csend, nem volt semmi dolgom Óbudával. Gimnazistaként aztán felfedeztem magamnak a Kiscelli Múzeumot, a maga vadregényes környékével, ami nemcsak a világ vége, de egyúttal a világ teteje is volt, az ember a tüdejét kiköpte, mire felért az erdős-fás rész tetejére. Rácsodálkoztam Aquincumra is, pedig ez a „római kor maradványai” téma sosem érdekelt különösebben. Mégis elbűvölt, hogy felülök a HÉV-re és pár megállóval később a Római Birodalom csatornarendszerének maradványait látom, vagy az Amfiteátrumot a Nagyszombat utcánál. Mélyen megmaradt bennem az Óbudai Zsinagóga épületének mérete és méltatlan állapota a Magyar Televízió díszletraktáraként. Egyszerre elképesztő és szomorú volt belegondolni, mekkora közösség lehetett itt, és mi maradt ebből az egészből. Ezzel egyidőben találtam rá a Szent Péter és Pál-templomra, ami ráadásul egészen kicsinek, kedvesen vidékiesnek hatott az általam jól ismert pesti és budai templomokhoz képest.

Nagy reveláció volt az is, amikor utánajártam, miért is hívnak Filatorigátnak egy HÉV-megállót. 

Szerintem ezt az olvasók jelentős része – és jelen interjú készítője sem tudja. Mi a titok?

Itt volt az úgynevezett filatórium, vagyis egy selyemgombolyító, selyemfonó II. József, illetve Mária Terézia idejében. Amikor meglátogattam, még be lehetett menni az udvarára, páran még laktak is benne. Tizenkét éves koromtól sportot űztem abból, hogy a BKV bérletem engedte kereteket maximálisan kihasználva össze-vissza bolyongtam a városban, szándékosan el-eltévedve. Volt nálam egy térkép, de a magam alkotta szabály értelmében csak a legvégső esetben volt szabad használnom. Az egyik ilyen eltévedés során jutottam el az óbudai temetőbe is, annak pedig a mérete nyűgözött le, erős kontrasztban a Péter és Pál-templom parányiságával. 

Az alkalmi találkozások után aztán mondhatni szorossá vált a viszonya a városrésszel. 

1991-92-től alapító tagja voltam egy nőegyletnek, amely az Óbudai Társaskör pincéjében tartott találkozót minden hónapban. És minél sűrűbben jártam ki Óbudára, vagyis a korábbi világ végére, a mentális térképemen mintha egyre közelebb jött volna, mint amikor zsinóron egyre közelebb húzol egy dobozt. Láttam rendszeresen Krúdy emléktábláját, és sohasem gondoltam volna, hogy aztán tizenhét évig ott fogok dolgozni a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. (Akkor a múzeum még nem ott volt.)

Mennyire tetten érhető, vagy mennyire hiteles a békebeli Óbuda nosztalgikus képe, ahová egy jó túrós csuszáért elkirándultak a pestiek?

A Sipos, ami akkor még nem volt „régi”, csak „a” Sipos, nagyon jó halászlét főzött, én pedig nagyon szeretem a halat, csak ne nekem kelljen elkészíteni. Remek volt a Tiroli vendéglő is a Bécsi úton, a Kisbuda Gyöngye a Kenyeres utcában, meg persze a ma is népszerű, csak mára elturistásodott Kéhli.

De a régi, macskaköves Óbuda már nincs, legfeljebb kis nyomokban itt-ott.  Én a panelek előtti Óbudából semmire sem emlékszem.  

Az egykori „régi Tabánnal” sem igen szerezhetett személyes élményeket, mert a hatvanas évekre abból sem sok maradt. Vagy még volt valami a korábbi varázsából?

Én még láttam itt, a Döbrentei utcában igazi lovaskocsit, szemben velünk, a Virág Benedek Házban nagy élet volt, macskákkal, patkányokkal, a kertben diófával, a csúcsán vércsével. Szagokra emlékszem igen erősen, pinceszagra, dohszagra, a vastag falak salétromszagára. Itt lakott például Aladár, a kártyajós, aki a frissen kiültetett köztéri virágokból mindig kiásta a szükséges mennyiséget, és átültette a Vár oldalából a Döbrentei utca 9. udvarára.

Idill.

Nagyon színes városrész volt, elképesztő alakok sokaságával. Összevissza ugrálok most az időben, de a Tabánban lakott Oravecz Paula írónő, Déry Tibor második felesége, aki mélyszegénységben, valódi proli gyerekként nőtt fel itt az első világháború előtt a Rác fürdő mosónőjének lányaként, ezt írta meg több regényében. Itt működött Badovinszky Pál Első Tabáni Fényírdája, legendás alakja volt a városrésznek Hoser Viktor órásmester, itt üzemeltette a Fehér Elefánt vegyeskereskedést Semmelweis József, akinek a fia, Ignác is itt született. A hitélet képviselőit is érdemes említeni, Virág Benedek atyát vagy Vujicsics Dusánt, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye irányítóját. Becsületes polgáremberek, tanárok, kereskedők is laktak erre, meg persze szegények, földművesek is, aztán később, 1880-tól épültek meg az elegáns Duna-parti bérpaloták, ahol már az arisztokrácia és a nagypolgárság is otthonra talált, hogy teljes legyen a társadalmi panoptikum. 

Hová tűnt és miért kellett eltűnnie az egykori Tabánnak? 

Sok állomása, szomorú mérföldköve volt annak, hogy a Tabán nem maradhatott fent korábbi formájában. Kezdjük ott, hogy egy 1810-es hatalmas tűzben szinte az egész városrész elpusztult: 800 házából csak 40 maradt épen. 1838-ban a hatalmas árvíz ide is beköszönt, rá tizenegy évre Buda ostroma dübörgött keresztül a területen. Ezzel nagyjából egy időben megnyílik a Lánchíd, ami a városnak nagy ajándék, de a Tabánnak nagy csapás volt, különösen azután, hogy 1853-tól már az Alagút is lehetővé tette, hogy az addig a város közepének számító Tabánt egyszerűen kikerülje a városi forgalom, bevétel nélkül hagyva az itteni kereskedőket, vendéglátóhelyeket. Ugyancsak a Krisztinavárosnak vált hasznára, hogy 1861-ben megnyílt a Déli Vaspálya – a későbbi Déli Pályaudvar –, a Tabánt viszont a sínek elvágták a nagyvilágtól. Az előző árvíz nem tett túl nagy kárt a Tabánban, szemben az Ördög-árok 1875-ös nagy árvizével, amit egy hatalmas felhőszakadás okozott: egyetlen éjszaka alatt vitte magával a kerteket, szőlőt, gyümölcsfákat és persze a házakat, mindent. A Vérmezőn csónakkal lehetett közlekedni. Az évtized még egy nagy gazdasági válsággal búcsúzott, hogy aztán az 1884-85-ös filoxérajárvány végképp megpecsételje a Tabán sorsát. 

Úgy tűnik, a nosztalgiánkban élő, macskaköves, kiskocsmás, Krúdy-világos Tabán nem is létezett, de legalábbis jól soha nem ment neki. Lett volna visszaút, menthető lett volna még a Tabán?

Tervek mindig születtek, de nagy kérdés, volt-e ezeknek tényleges megalapozottsága. A Székesfőváros a szőlőskertek alkonya után inkább fürdőnegyedet képzelt ide, de gazdaságilag megoldhatatlan volt a háztulajdonosok kivásárlása, elköltöztetése. Szőlő híján aztán a pincék helyett, kényszerűségből vendéglátóhelyek kezdtek burjánzani, amelyeknek hozott egy kis fellendülést az Erzsébet-híd 1903-as átadása, ekkor volt tíz jó év – de jött az első világháború. A világégést követően a fővárosi vezetés apránként bontogatott el egy-egy utcarészt, és mivel biztos volt, hogy előbb-utóbb az egész negyedet lebontják, a tulajdonosok sem költöttek már semmire, és persze a főváros sem akart feleslegesen infrastruktúrába, villanyba, utcakövekbe fektetni. Az első világháború és Trianon után a Budapestre kerülő négyszázezer menekült miatt elképesztő lakásínség lett, így a rossz állapotú, bontásra váró épületekbe is lakók kerültek, a negyed pedig egyre csak pusztult, elszlömösödött, így érte el az 1929-es gazdasági világválság. 1933-ban született döntés a teljes bontásról és majd a későbbiekben egy fürdőnegyed megvalósításáról, a Főváros addig is parkosítással oldotta meg az átmeneti állapotot 1936-ban, három évvel a második világháború előtt. Ami aztán azt is elpusztította, amit műemléki megfontolásokból megkíméltek. A teljes bontás valójában csak 1962-64-ben fejeződött be, az Erzsébet-híd újraépítésével párhuzamosan.  

Ha a tabáni kiskocsmák romantikus világa a valóságosnál rózsaszínűbben él is a fejünkben, a kávéházi kultúra kétségkívül része volt Budapestnek. De mintha ezt is hiába keresnénk már. 

Ebben eltérő utat járt be Buda és Pest, utóbbiban sokkal fontosabb szerepe, de legalábbis régebbre visszanyúló története volt a kávéházaknak. A kávéház elsődlegesen nem vendéglátóhely volt, hanem munkahely, iroda. Itt zajlott az üzletkötés, adásvétel, vibrált a kereskedelem, a kávéházban ültek a vigécek, hozták-vitték az információkat a polgárok, gyakorlatilag a felnőttek napközi otthonáról vagy hús-vér Facebookról beszélünk. Pest, mint jelentős polgársággal rendelkező kereskedőváros már az 1700-as évek végétől mozgalmas kávéházi kultúrával bírt, míg Buda sokkal inkább mezőváros volt, szőlővel, borral, és csak jóval később kialakuló polgársággal, akik önálló városrészeket hoztak létre, így jött létre a szőlők kipusztulása után Lágymányos, és a Felső-Krisztinaváros. A budaiak életvitelének nem volt annyira szerves része a kávéház, csak a helyi polgárság megerősödését követően. A kávéházak megjelenése a zsidóság jelenlétével is összefügg: elég csak megnézni a Nagyvárad és Debrecen közötti különbséget, pedig alig 70 kilométerre vannak egymástól. Fontos hozzátenni, a kávéházi kultúra a rendszerváltás után bizonyos mértékig feléledt, olyan helyeken is, ahol korábban sohasem: a Bartók Béla út olyan, mintha Párizs bármely külsőbb sugárútja volna. És az egykori kávéházak szerepét töltik be, vagy legalábbis idézik meg a mai romkocsmák is.   

Ironikus módon a legendás óbudai vendéglátásról az 1950-es évek második felétől kezdtek el rendszeresen megjelenni különböző értekezések és újságcikkek, megemlékezve az ódon település egykori gasztronómiájáról. Azért ironikus, mert ennek a vendéglátós világnak a második világháborút követően kiépült pártállam intézkedései, rossz gazdaságpolitikája vetettek véget. Az óbudai vendéglők államosítása 1949–1952 között zajlott, amivel a vendéglős családok nemcsak a megélhetésüket, hanem sok esetben az otthonukat is elveszítették. Ezt a törést napjainkig sem heverte ki az óbudai vendéglátás, hiszen az államosítást követő évtizedek alatt kialakított színvonaltalan vendéglátóhelyek, a pocsék étel- és italválasztékkal nem pótolhatták a két világháború között jól működő rendszert. 

Amikor az 1970-es évektől zajló lakótelep-építkezés idején újra napirendre került az óbudai vendéglátás feltámasztása (később már Újlakot is bevonták ebbe a koncepcióba), akkor sem jártak túl sok sikerrel a döntéshozók és a vállalkozók, hiszen az erre a célra kiszemelt és a szanálásoktól megóvott, újjáépített vendéglők inkább giccsesek lettek, mintsem a régi óbudai vendéglős hangulat folytatói. Mindezekből szinte egyenesen adódik, hogy manapság is leginkább a túrós csusza és Krúdy Gyula jut sokaknak eszébe, ha az óbudai vendéglőkről beszélnek, pedig  szegény írónak és az egyszerű tésztaételnek kevés köze volt az eredeti óbudai kulináris világ alakításához.

Az oszmán török megszállás alól felszabadult, a 18. század elejétől fokozatosan benépesülő település népessége alapvetően a szőlőgazdálkodásból származó borkereskedelemből élt. Valamilyen módon mindenki kapcsolódott az intenzív szőlőtermesztéshez, amit a nagyszámú németajkú. főleg sváb és bajor lakosság az óhazából hozott magával. Az ehhez kapcsolódó helyi vendéglátás alapjai is délnémet területekről származtak. A másik meghatározó népesség a nagy létszámú zsidóság volt, akiket a Zichy földesurak fogadtak be. A 19. század elejére az ország legbefolyásosabb zsidó hitközsége az óbudai volt, amely egyenrangúnak számított a pozsonyi hitközséggel.

A délnémet és a zsidó konyha sokban hasonlított, mindkettőben az egyszerű ételek és az édes-savanyú, pikáns ízvilág domináltak.

Az eltérő vallási szokások és hagyományok miatt az alapanyagok és azok felhasználása valóban eltérő volt, mégis az ételek ízesítése szinte megegyezett. Az úgynevezett magyaros konyha és fűszerezés a 19. század végéig nem jelent meg a két közösség ételeiben, azok sokáig markánsan eltértek. Az első világháborúig a zsidó és a délnémet konyha határozta meg az óbudai vendéglők és a melegételt árusító kocsmák választékát is, amelyet érdemes kicsit közelebbről is megismerni. 

Az óbudai zsidók étkezési szokásait szigorú törvények szabályozták. Meghatározták a felhasználható alapanyagokat, az ételek elkészítésének és tárolásának módját. Vallásos zsidó ember csak kóser (héber jelentése: megfelelő) ételeket fogyaszthatott, de a kifejezés a főzési eljárás egészére is utalt. Tilos volt együtt tárolni a húsokat és a tejtermékeket, és tilos volt együtt főzni is. Az alapanyagok tekintetében kósernek minősültek a hasított körmű kérődző állatok (marha, bárány, kecske), a szárnyasok közül a csirke, liba, pulyka és a galamb (értelemszerűen ezek tojásai is ide tartoztak). A leölt állatokat teljesen ki kellett véreztetni. A mészárszék az óbudai zsinagóga mellett állt, ahol a sakter egy hibátlan élű kóserolt késsel, egyetlen gyors mozdulattal vágta el az állat nyakát, majd kifolyatta a vérét. Ezután alaposan megvizsgálta a leölt állat belső szerveit, és ha valami rendellenességet talált, akkor az állat húsát tréflinek (héberül: „széttépett”, nem kóser, nem megfelelő) minősítette, és eladhatta Óbuda nem zsidó lakóinak.

A halak közül az uszonnyal és pikkellyel egyaránt rendelkezők kósernek számítottak. Az Óbudán élő zsidók leginkább édesvízi halat fogyasztottak, hiszen a Duna még a 20. század első harmadában is lehetőséget adott erre. Tréfli hal volt a harcsa és a kecsege, ez utóbbi fogyasztásából komoly vallási vita lett Óbudán a nagyhírű Münz Mózes főrabbi és az aradi rabbi, Chorin Áron között 1805-ben.

Az óbudai zsidóságnak nehéz volt ezeket a szigorú szabályokat betartani, hiszen hosszú időn át nem lehetett saját ingatlanuk és földjük. Ezért kompromisszumot kellett kötniük, és az számított kósernek, amit a rabbi annak minősített.

Az óbudai németajkú lakosságtól megvásárolt alapanyagokból készültek a kóser ételek és italok, amelyeket aztán a megfelelő előírások szerint fogyasztottak.

Óbudán főleg askenázi zsidók éltek, akik kóser szokások szerint készítették hétköznapi és ünnepi ételeiket, amelyekhez burgonyát, káposztát, sárgarépát, sok hagymát és fokhagymát, illetve libazsírt használtak. Az Ibériai-félszigetről származó szefárd zsidók konyhaművészetének hatása leginkább a desszertek elkészítésének módjában és alapanyagaiban mutatkozott meg. Óbudán több zsidó származású cukrászmesternek volt üzlete, ahol sokfajta közkedvelt süteményt lehetett kapni. Közülük a legismertebb a Pöhm, Brüll és Floch cukrászda volt. 

Ezek a szokások határozták meg az óbudai zsidó vendéglősök és kocsmárosok működési kereteit és lehetőségeit. Kóser vendéglők nyitását sokáig nem engedélyezték a hatóságok, mert az állandó zsidó megtelepedést jelentett volna az egyes, főleg szabad királyi városokban. Érdekességként megemlítendő, hogy 18. századi források szerint a pesti vásárok idején a zsidók működtethettek kóser vendéglőt, amelynek bérlését a szomszédos Óbudán élő hittestvérek kapták.

Az 1880-as évek és a második világháború előtti időszakban mintegy 250 zsidó tulajdonban lévő kávéház, kocsma és vendéglő működött Óbuda-Újlakon, amelyek többségében hagyományos zsidó ételeket készítettek.

A délnémet konyha legfőbb alapanyaga a burgonya, káposztafélék, leveszöldségek, hüvelyesek (bab és lencse), valamint Óbudán a befőzött paradicsom volt. Húsok tekintetében főleg a hosszú eltarthatóság miatt sertésből és marhából készült füstölt termékek, hétvégén és ünnepnapokon marha- vagy borjúhús, ritkábban bárány került a tányérra. A baromfihúsok közül a csirke volt a leggyakoribb alapanyag, de a kacsa és a liba is étlapon volt. Halat is szívesen ettek, nem pusztán a böjti időszakban. Kocsmákban gyakori volt az ecetes hal, vagy annak valamilyen formája. A fűszerek közül a bors, rózsabors, majoranna, babérlevél volt a legelterjedtebb, illetve a pikáns ízvilágot gyömbérrel, ánizzsal, fahéjjal, szegfűszeggel és sáfránnyal érték el. A torma és a mustár, illetve a savanyú káposzta szintén fontos volt az étrendben. A tejtermékeket a pilisi kistérségből naponta bejáró milimáriktól, a tejesasszonyoktól lehetett frissen beszerezni. Mivel hajnaltól sötétedésig a földeken dolgoztak, többnyire nehéz, zsíros ételeket fogyasztottak hétköznapokon. A sűrű levesek, főzelékek füstölt hússal, illetve a tészták és a gombócok alapételeknek számítottak, de gyakran készítettek gulyást, pörköltet és tokányokat,  fűszerpaprika nélkül. A sültek mellé elmaradhatatlan volt valamilyen szósz, leggyakrabban gyümölcsszósz.

Némiképp befolyásolták a németajkú és a zsidó lakosság főzési szokásait a településen élő más etnikumok, az ország több részéről érkezett magyarok, szlovákok, szerbek és horvátok étkezési szokásai. A több nemzetiségű Óbuda főzési szokásai és ételreceptjei idővel keveredtek, sok mindent átvettek a másiktól vagy a saját ízlésükre alakították azt. Mindezek óhatatlanul megjelentek Óbuda vendéglőinek ételválasztékában. Sokáig szokás volt, hogy a vendégek azt fogyasztották, amit elemózsiaként magukkal hoztak, mert nem volt jellemző a kocsmákban az étel, sőt, törvény tiltotta az árusítást. Ez a szokás utóbb a zsidó vendégek körében maradt meg, amikor saját kóser ételeiket fogyaszthatták el összejöveteleiken az óbudai vendéglőkben.

A földesúri majd kincstári mezővárosnak számító Óbudán uradalmi és községi kocsmák működtek, amelyek jogi szempontból a 19. század közepéig megmaradtak. Az egykori jobbágyok, amennyiben rendelkeztek elegendő tőkével, saját kocsmát vagy vendéglőt nyithattak, ahol saját borukat árulhatták. Budapest főváros megszületése, majd az 1880-as évek vége és az első világháború kitörése között pusztító filoxéra-járvány jelentősen átalakította az óbudai vendéglátást, ami az ételválasztékra is hatással volt. A kocsmák vendégköre nem a földekről hazatérő szőlőművesek és napszámosok voltak már, hanem főleg gyári munkások.

A helyi vendéglátás átalakulásában az is közrejátszott, hogy fejlődött a tömegközlekedés, megnőtt a távolabbról érkező vendégek száma. Főleg nyári estéken, ünnepnapokon és hétvégéken keresték fel a hangulatukról híres óbudai vendéglátóhelyeket. Ma úgy mondanánk, hogy a két világégés között a főváros „bulinegyede” volt Óbuda, bár ez némiképp túlzás lenne egy alapvetően csendes, kisvárosias munkáskerület kapcsán. A kocsmák többségében valamilyen hidegételt, füstölthús-féleséget kínáltak, vagy sós süteményt. Egyes ünnepnapokon és disznóvágás alkalmával bővítették a választékot a szezonnak megfelelően. Ez hurkaféléket, egyszerűbb egytálételeket, sűrű levest és pörkölteket jelentett. A híres óbudai búcsú és a rendszeresen megtartott szüreti felvonulás (a szőlőföldek eltűnése után is megmaradt a hagyomány) idején jellegzetes sváb ételekkel várták az ide látogató tömegeket, akik a vásárok mellett az egyes kocsmákban, vendéglőkben tudtak feltöltődni.

A 20. század elejétől Magyarországon is elterjedt a francia konyhaművészet, amely főleg az előkelő vendéglőket és a tehetősebb polgári háztartásokat érintette.

Ez a folyamat alig hagyott nyomot Óbudán, hiszen az itt élők zöme nem ismerte vagy nem tudta megfizetni az újfajta vendéglátást. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az új gasztrotrendek és a kibővült vendégkör miatt ne változott volna meg az óbudai kávéházak és vendéglők kínálata. Egyre több vendéglőben volt állandó étlap meleg- és hidegételekkel, valamint egyes napokon egyedi ételválasztékkal várták a vendégeket. Jellemzően egy-egy vendéglőnek volt egy specialitása, amely városszerte ismertté tette a helyet. Nemcsak Sipos Károly vendéglőjében lehetett kiváló halászlét kapni, hanem több óbudai vendéglőben is, máshol a szalontüdő vagy a sólet volt a keresett étek. Persze olyan egyszerű és olcsó étel, mint a túrós csusza, szintén sok helyen kapható volt, hiszen jól passzolt a halászléhez és a borokhoz.

A két világháború közötti óbudai vendéglátás jellegének bemutatásához vegyük példának az egyik legismertebb vendéglő, a Kéhli étlapját. A melegételből vegyes halászlé, sült harcsa, marhatokány, gomba tojással, serpenyős felsál volt a kínálat, illetve péntekenként a halászlé mellett roston sült halat és túrós csuszát lehetett kapni. Az italok közül többfajta ásványvíz, barna és világos sör, valamint csemege, rajnai, zöldszilváni, kadarka, rizling és burgundi bor várta a szomjas vendégeket.

Az 1930-as évekre vált jellemzővé, hogy az óbudai vendéglők igazodni próbáltak a korszak étkezési trendjéhez, amelyet már leginkább a piac diktált. Ez a hagyományos helyi ételek kínálatának elmaradásával és új ételek megjelenésével járt. A délnémet és a zsidó konyha visszaszorult a háztartásokba. A változás nem jelentette azt, hogy az óbudai kiskocsmás világ ne az egyszerű és olcsó ételekről szólt volna, és gond nélkül követte a Pesten divatos vendéglős kultúrát és a választékos étlapokat. A házias óbudai konyha, amelyet olyan sokan sírnak vissza, próbált fennmaradni a második világháború és a rendszerváltozás közötti időszakban, viszont kevésbé tükrözte a hajdani délnémet és zsidó gyökereket. Ez napjaink óbudai éttermeiben sem változott, elég ha pusztán a magyaros csárdavilágot vagy Krúdy emlékezetét meglovagló vállalkozásokra gondolunk.

Talán a legnehezebb műfaj a vendégség, azon belül is az asztalközösség. Elég bőséges az asztal?, hogyan eszem? (én imádok kézzel az ételhez nyúlni), kikkel ülök egy asztalhoz? Karácsonykor sok asztalközösségben lehettünk, talán többen is, mint szerettünk volna. Lehet, stratégiákat gyártottunk a gluténmentes, cukormentes, vegán étkezést folytató rokonok között (én minden évben másik vagyok). Lehet, ilyeneket mondtunk: torkig vagyok; meddig kell még nyelnem. Lehet, nem volt asztalközösségünk, és az is lehet, hogy már nem is vágyunk rá, hagyjon mindenki békén, megrendelem a kínait, bekajálom a kedvenc sorozatom előtt, csak ne kelljen meghallgatnom, hogy nagyanyám számomra ismeretlen szomszédai hogyan esnek, kelnek, és melyik halottat melyikkel cserélte össze a temetkezési vállalkozó (megtörtént).

Mindannyian tapasztaljuk: az asztalközösség kockázatos, az asztaltól általában (jobb esetben) nem úgy állsz fel, ahogy oda leültél. Az asztalközösség a Szentírásban központi elem. Kinyilatkoztatás.

A vendégség a Bibliában nem pusztán társadalmi gesztus vagy erkölcsi kötelesség, hanem mély teológiai aktus.

A vendég fogadása, az asztal megterítése, az étel megosztása olyan határhelyzeteket teremt, ahol az emberi és az isteni, az idegen és az ismerős, a veszély és az áldás egymásba tör. A bibliai vendégség mindig többről szól, mint vendéglátásról: önfeltárulkozás, kockázatvállalás és gyakran kinyilatkoztatás.

Szükségletből nevetés

Az Ószövetség világában a vendégség elemi szükséglet. A nomád és félnomád kultúrákban az idegen befogadása az élet védelmét jelentette. Ennek egyik legüdítőbb példája Ábrahám története Mamré tölgyesében (1Móz 18). Ábrahám három idegent lát közeledni, és azonnal eléjük fut: vizet hozat, feleségével lángost süttet, legényeivel borjút vágat. A perikópa hangsúlyozza a sietséget, a bőséget, az odafigyelést. És ugyan a szöveg kapkod, de érezzük a borjú sütése nem egy rövid folyamat, főleg ha ott kezdődik, hogy le kellene vágni. Ábrahám nem tudja, kik az érkezők, mégis feltétel nélkül fogadja őket. A történet későbbi értelmezéseiből derül ki, hogy az idegenek maga az Úr és angyalai. A vendégség tehát a kinyilatkoztatás előfeltétele: Isten nem hatalommal tör be, hanem vendégként érkezik Ábrahám életébe. És megígéri, egy év múlva meglesz a lehetetlen, gyermeke születik az ekkor már idős párnak, Sára el is neveti magát. A mennyei és a földi valóság találkozása megmosolyogtató bolondság.

Szabad a kockázatra

A vendégség azonban nem veszélytelen. Lót sodomai történetében (1Móz 19) a vendég védelme az élet kockáztatását jelenti. Lót inkább felajánlja saját lányait, mint hogy kiadja a vendégeit az őket követelők számára, és ezzel megszegje a vendégjogot. Sokkoló. Rávilágít arra, hogy a vendégség a Biblia világában abszolút érték, amely mindennél előbbre való. A vendég sérthetetlen.

A mózesi törvényekben a vendég – különösen az idegen, a jövevény – védelme expliciten megjelenik. „A jövevényt ne nyomorgassátok” – hangzik újra és újra az intés, az egyiptomi szolgaságra hivatkozva. Ne azt tedd, amit veled tettek, amit tapasztaltál. Én az Úr kihoztalak Egyiptomból, ne a sérelmeidet, a félelmeidet add tovább, ne abból tápláld magad, ne abból identifikáld magad, hanem a megtörtént és a folyamatosan történő szabadulásodból. Szabad vagy kockáztatni. Szabad vagy asztalt teríteni. A vendégség itt már nem spontán gesztus, hanem etikai parancs:

Izrael identitásának része lesz, hogy saját idegenségének, és még inkább a csodálatos megszabadulásának tapasztalatából nyitott marad a másik felé.

Jézus mint vendég és vendéglátó

Az Újszövetségben a vendégség új hangsúlyt kap: maga Jézus, Isten fia, válik vendéggé.
Talán karácsonyban találkoztunk a megrázó bibliai történettel, amikor a szent pár Betlehembe érkezve éjszakai pihenőhelyet keres, és azt írja Lukács evangélista: A szálláson nem volt számukra hely. Jézus megszületik az istállóba, és élete ezzel a tapasztalattal kezdődik, ami egész földi életében jelen volt, és amit János evangélista így ragad meg: „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.”

És mintha egész földi életében ezzel az ősélményével menne szembe. Az újszövetségben szinte valamennyi fontos esemény vendégséghez, asztalközösséghez kötődik. Csodák történnek csak azért, hogy mindenki jól lakhasson, kenyér és hal szaporítás, ötezer ember megvendégelése, vízből bor (nem is akármilyen), telikosár maradékok. Az étel Isten országának minőségi, valamennyi érzékszervet gyönyörködtető, látható, tapintható, illatolható, ízletes, egy szóval eltelítő bősége jelenik meg.

Jézus vendégül lát és vendégeskedik, asztalhoz ül vámszedőkkel és bűnösökkel, folyamatosan megszegve a vallási és társadalmi határokat. Az asztalközösség itt inkluzív gesztussá válik: akik együtt esznek, ők már nem idegenek egymás számára, nem kívülállók. A vendégség így a kegyelem látható formája, a kegyelem nem exkluzív többé.

Különösen beszédes Lukács evangéliumának vendégség-motívuma. A nagy vacsora példázatában (Lk 14) a meghívottak sorra kifogásokat keresnek, ezért a házigazda „a szegényeket, nyomorékokat, vakokat és sántákat” hívja be. A vendéglista átrendeződik: akik méltatlannak tűnnek, azok válnak az ünnep résztvevőivé. A vendégség itt már eszkatologikus távlat:

Isten országa olyan lakoma, amelyben a megszokott hierarchiák felborulnak, sőt, egyszerűen nem számítanak.

Ugyanakkor Jézus asztalközösségeiben nem szimplán nyitás történik, hogy most már mindenki jöhet, ha olvassuk (és olvassuk!) ezeket az igéket látjuk, hogy az asztalközösségben kínos csendek, összesúgások, kellemetlenkedések és nagyon gyakran valódi egzisztenciális változások, megtérések történnek. Senki nem úgy áll fel, ahogy leült.

Jézus az élő kenyér

A bibliai vendégség csúcspontja az eucharisztia. Az utolsó vacsora egyszerre búcsú és ígéret, közösség és áldozat. Itt a vendéglátó önmagát adja. 

„Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.« Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.« Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” (1Kor 11, 23-26)

A keresztény teológiában ez a radikális vendégség: Isten nemcsak befogad, hanem önmagát osztja meg. Az eucharisztikus asztalnál a hívő egyszerre vendég és meghívott, aki nem érdemel, hanem meghívás alapján ülhet le az asztalához.

Az emmausi tanítványok történetében (Lk 24) a vendégség felismerési helyzetté válik. A feltámadt Jézus idegenként csatlakozik az Emmausba igyekvő tanítványokhoz, akiknek a kenyértörés pillanatában megnyílik a szemük. A vendégből házigazda lesz: Jézus az, aki megtöri a kenyeret. A vendégség itt hermeneutikai esemény: az értelmezés, a megértés aktusa egy asztalnál történik meg.

Eucharisztia, úrvacsora, áldozás, felekezetenként eltérő a gondolkodás, hogy mit is jelent, mi is történik benne. Ugyanakkor szép belegondolni, hogy folyamatosan zajlik, hiszen valahol éppen ebben a pillanatban is úrvacsora rizikójával élnek embertársaink.

Ne felejtsük a bibliai vendégség, asztalközösség nem a komfortos együttlétet hangsúlyozza, hanem a kockázatot, a határátlépést. Az asztalközösség mindig kockázat, megzavarja a rendet, kérdéseket hoz, átpakolja a teret. Ugyanakkor éppen ebben a zavarban történik meg a találkozás: Istennel, a másikkal és önmagunkkal.

A bibliai vendégség végső soron önértelmezési helyzet. Az ember egyszerre vendéglátó és vendég Isten világában. Amit birtoklunk, az is kapott; akit befogadunk, az gyakran több, mint aminek látszik.

„Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, mert ezáltal némelyek – tudtukon kívül – angyalokat láttak vendégül” (Zsid 13,2).

Amikor kíváncsi vendégek vagyunk, vagy éppen frusztrált vendéglátók, és asztalhoz telepedünk vállalva minden kockázatot, ne feledjük, az a történés Krisztus visszajövetelének, és az azzal járó nagy lakomának az előképe. Lehet, sőt biztosan töredékes, kérdéses, kitett, felháborító, gyakran torkig vagyunk, és nem vagyunk tovább hajlandóak nyelni, ugyanakkor lehetőségünk elővételezni a gazdagságot, a szépet.

A magyar nyelv értelmező szótára a következőt határozza meg a merengés címszóra: „Álmodozva, ábrándozva átengedi magát gondolatainak, érzelmeinek, képzeletben, gondolatban így hosszasan időzik vhol. Mereng vmin; mereng a múlton. Mereng a felhők játékos formáin. Merengve néz a vízbe.” Látjuk a felhőket, látjuk a vizet is – de hol? Ki az, mi az, aki, ami mereng? Csak a kép modellje? Csak a festő? Csak a táj?

A gondolkodásnak tulajdonított, vagy ahhoz kapcsolt könyöklő, a külvilágból befelé forduló mozdulat ősi az európai művészetben. Uralkodók, stratégák illetve nagy filozófusok, angyalok, apostolok, szentek hatalmi és szakrális jelképe volt az „elmélkedő” póz. Később, a polgáriasodás korától a különböző művészeti ágak kiemelkedő művelőit is gyakran ábrázolták „gondolkodó” mozdulattal. Valamivel ritkább a merengés mint magánéleti állapot megjelenése. Leginkább a késő középkori életképek részleteiben vagy éppen a közép-európai biedermeier festészeti stílus kellékeként lelhetjük fel. Bernáth Aurél képe kétségkívül magán viseli e kultúrtörténeti hátteret. Az egyébként magát kora ifjúságától baloldalinak valló festő felvonultatja az európai polgári kényelem, sőt jólét kellékeit: fiatal, divatosan szabott, könnyű szövetű ruhába öltözött nő hajlik csukott szemmel, félálomba merülve az ebédlőasztal fölé, mögötte előkelő, kovácsoltvas korlát húzódik tengeri háttérrel, ragyogó délutáni napsütésben. A néző, bár a meglesett kedves témája gyakori volt az életképekben, szinte illetéktelennek érzi magát. Valóban meghitt, személyes idill tanúi lehetünk: a kissé sematikusan ábrázolt nőalak arcvonásaiban a művész hitvesét, Dr. Pártos Alice orvost, a magyar balneológia (gyógyfürdőtan) egyik legjelesebb hazai művelőjét, a Reumatológus Szakcsoport későbbi alelnökét ismerhetjük fel, aki 1926-tól több mint tíz évig az akkor már Csehszlovákiához tartozó Pöstyénben helyezkedett el mint fürdőorvos. Bernáth is műtermi lehetőséget kapott a gyógyvizéről híres város szanatóriumában. Noha rendszeresen utazott Budapestre – ahol éppen az itt látható kép keletkezésének idején lett az úgynevezett posztnagybányai festészetet tömörítő Gresham-kör központi tagja –, s Szilasi Vilmos filozófus meghívására a németországi Feldafingba, pöstyéni éveit mindvégig a legharmonikusabbaknak, alkotóerőben legdúsabbaknak vallotta. E művét 1930 januárjában jegyezte be a feleség az általa vezetett műtárgylistába, amikor – a tél idejére – a házaspár a magyar fővárosbeli bérelt lakásában tartózkodott. Ebből azonban nem derül ki, hol és mikor kezdte el a művész az eleinte Riviéra címen nyilvántartott Merengőt, így csak találgathatunk.

A bóbiskolástól szinte lányosan kisimult arcú Alice talán kora délután vagy munka utáni, rögtönzött sziesztáját tölti a családi asztalnál.

Mögötte azonban, a pöstyéni szanatórium negyedik emeleti lakosztályán vagy a budapesti lakáson túl nem a pöstyéni park vagy a budapesti Széna tér valós látványa, hanem Bernáth három évvel korábbi – saját bevallása szerint – nagy művészi magára találásának színhelye, az olaszországi Genova környéki „Riviéra” kéklő tengertükre tárul elénk, s uralja az egész kompozíciót. Hatására a szoba szélben meglebbenő függönyei a Mediterráneum jellegzetes, kószán kergetőző cirrus-felhőzetévé változnak, az asztalon álló étkezési tárgyak, edények pedig tengeri kagylókká.

Az asztalra könyöklő hitves alakja – s vele az egész kép – szinte absztrakt gesztusokból bontakozik ki. Egyazon felület vagy kontúrvonal csap át világosból sötétbe, pozitívból negatívba és viszont. A nőalakon szerelmes játékkal elidőző esetlegességet felülírják, s utólag értelmezik a környezeti elemekben megbúvó apró konkrétumok, mint a hullámvonalak a tenger vizén megcsillanó fényben, vagy a korlát arabeszkjei. A térbeli részletek, a fényhatások direkt, éles ütközése az avantgárd fotó- és grafikai montázsaira emlékeztet, amelyek nem voltak ismeretlenek Bernáth előtt, hiszen nem sokkal korábban, a Tanácsköztársaságot követő bécsi emigráció idején maga is kapcsolatban állt a Kassák Lajos körül csoportosuló aktivista művésztársasággal. A montázsjelleg azonban nemcsak térben, de az időn belül is érvényesül.

Ahogyan a jobb oldalon itt-ott felsejlő, kivillódzó, négyzetes rasztervonalak átlényegülnek a bal oldali asztalterítő mintájává, úgy vonul végig Bernáth a maga korábbi művészi stációin egészen a kép jelenéig.

Álom és valóság, képzelet és látvány egymásba mosódó vagy éppen egymással feleselő párosítása nem csupán Bernáthot foglalkoztatta ekkor. Mindenekelőtt Farkas István „tengerképei” juthatnak eszünkbe a mintegy víz alatt úszó-villódzó tárgyakról, a nő bal kezének tengeri állatok alakját öltő árnyékairól, de a Gresham-körben megforduló többi festőtárs is élt ezzel az ábrázolásmóddal, amelyet Kállai Ernő, a nagy művészettörténész-teoretikus később „új romantikának” nevezett. A korszak íróit is izgatta ez a szellemi magatartás, köztük a nagy barátot és pályatársat, Déry Tibort, aki Bernáthhoz hasonlóan nagypolgári családba született, és szintén sokat utazott, esetenként a festővel együtt. 1938-ban befejezett, összefoglaló igényű nagyregényében, A befejezetlen mondatban a korábbi század polgári realizmusát Proust szubjektivitásával és az avantgárd képzettársítással kísérelte meg ötvözni. A nagy francia példa módjára „az eltűnt idő nyomába” szegődő író Bernáth itt látható művéhez nagyon hasonló képet tár elénk a regény egyik női szereplője tárgyalásakor: „A budai kioszkban ebéd után olykor úgy elálmosodott, hogy az ablakok mögött szinte hallani vélte az Adria hullámainak csapkodását.”

Hozzá hasonlóan Bernáthnál a közhellyé laposodott „merengés” mint alkalmi élethelyzet modern pszichológiai tanulmánnyá válik. Azt hinnénk, a nőalak megidézett emlékeit látjuk kivetítődni a tengermotívumokkal, valójában azonban a festő a mégoly felszabadult extázis közepette is higgadtan elemez: mi hívhat elő egy emlékképet, hogyan jelenik meg és tűnik tova? Pártos Alice babaszerű, majdnem maszkforma arckifejezése azt sugallja: a merengés ezúttal az érzelmeknek, a tudattalannak való teljes önátadás állapota.

A nőalak csupán médium, összekötő kapocs a művész tudata és a dolgok általa keresett éteri-szellemi „lényege” között.

A tárgyak, élőlények egytől egyig átlátszóak, akár lepelruhájával az antik istennőket megidéző asszony, akár az asztal, amire támaszkodik. A végtelen víz közegében – utalás is lehet a feleség foglalkozására – lebegés, lassú úszás képzetét keltik, amit az abrosz alól kikandikáló széklábaknak a terasz korlátját ismétlő, mintegy tükröző formája is erősít. A nézőben kérdés támadhat: vajon a tenger szele vagy csak az emlék légáramlata hullámoztatja Alice haját? E központi, fenséges mozdulat, amely talán az egész emlékfolyam előidézője, himnikus magasságba emeli Bernáth e rendkívüli munkáját. Méltán sorolhatjuk főművei közé.

Bernáth Aurél a pasztell mint festői eszköz egyik megújítója volt ebben az évtizedben, ekkori olajfestményei is magukon viselik a hatását. A pasztellel valósítja meg az emlék tűnékenységét közvetítő fényes, ködös és bársonyos felületek váltakoztatását. A száraz anyaggal villámgyorsan lehet dolgozni, viszont csekély színtartományt nyújt, ezért is itatja át az egész látványt a festő által igen kedvelt mély kobaltkék, amelyet hol gyöngébben, hol erősebben törnek meg a lila, fehér, sárgás árnyalatok, amelyek mellé az avantgárd módjára párosul a grafikus jellegű fekete. Az időről időre vegyi rögzítésre szoruló pasztell veszendősége ugyancsak az emlék tűnékenységét idézi fel. Mintha azért rajzolta volna meg vele a művész a merengés pillanatát, mert tudja: azért olyan édes a harmónia, mert meg fog változni, el kell pusztulnia. Az emlék boldogsága mögött a bánat is földereng. A tenger fölött lengő felhők végül is visszaváltoznak függönnyé, az egykori riviérai terasz egyszerű szobává. Ahogyan Déry Tibor is tragikus előérzettel zárta Énekelnek és meghalnak című, 1928-as verseskötetét:

Utolsó szó 

Eltakarom arcomat. Gyönge a tűz mely a piros cseréptál alatt lobog a vak sarokban. A tálban gyümölcseim leve szürkén forr és dörög mint a tenger. Ki kavarta fel ezeket a dühöngő hullámokat házi edényemben melynek partjai oly törékenyek és gyöngék? Hallgatom a vihart, a lecsapódó füst fölött elrohanó vihart. A meder fenekén az egyhangú kagylózúgás: mintha a bűn és a kétségbeesés almája főne. A tálból már szivárog a föld elviselhetetlen sötétsége. A tenger meg fog nyílni. Utamnak is idő előtt vége szakadhat.

A szöveg forrása a Kiscelli Múzeum honlapja, a Hónap műtárgya sorozat.
http://kiscellimuzeum.hu/a_honap_mutargya

A város fontos eleme költészetének. Verseiben megjelennek Budapest terei, utcái, a villamos útvonalai, a lakások, ahová belépett. Egy emlékezetes versében ábrázolja, ahogyan leáll a forgalom „egy keleti zsarnok” látogatása miatt. Van személyes vagy irodalmi élménye, ami Óbudához köti? 

Nincs személyes élményem Óbudáról, de van közvetett tapasztalatom a kitűnő Árpád Gimnáziumról, ahol Anna lányom, illetve volt férjem, Anna apja, Lengyel Péter végzett. (Lengyel Péterrel készült interjúnkat lásd: Bokor utca, Szépvölgyi út, Óbudai Anziksz, 2023 nyár – a szerk.) A családom egyébként Budapesthez kötődik. Anyám a Rupp család leszármazottja. A kiegyezés idején a Kossuth-párti ág elszegényedett, a Habsburg- pártiak azonban meggazdagodtak. Anyám családja inkább a vesztesek közé került. Budán születtem 1938-ban, a második világháború kora hajnalán, ¾ 1-kor. Apám felvidéki származású, kassai, mint Márai Sándor. Az idézett verssor A város épp vendéget fogadott, egy keleti zsarnokot a Szent István körúthoz kötődik. Nagyobbik lányomnál, Annánál voltam épp látogatóban a Nagy Ignác utcában, amikor leállították a gyalogosforgalmat. A verszárlat: álltam a magyarok közt, egy tibeti, akinek apját a Vendég végeztette ki József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét idézi, de a szituáció a magyarok számára öröktől ismerős.

A maradás szégyene című, tavasszal megjelent legutóbbi verseskötete a veszteségek és a halál, a vereség és a kétségbeesés könyve. Számomra a kötetcím elsősorban a lánya, Lengyel Anna haláláról szóló versekre utal. Párhuzamba állíthatónak tűnik az erős cím alapján a 2018-ban megjelent, A Vak Remény című, akkor megjelent új verseskötetével és az életművét összegyűjtő kötettel. Hogyan viszonyul egymáshoz a szégyen és remény?

Nagyon kétségbeesnék, ha a kétségbeesés könyve volna az új kötet. A kiútkeresés és a hála jelen van a kötet lapjain, a hála például azért, hogy az én gyerekem lehetett Anna, vagy hogy a szerelmet, szerelmeket megélhettem, és megírhattam. Szeretném megköszönni újra és újra Szabó T. Annának, hogy három napon át olvasta A Vak Remény és A maradás szégyene című kötetet, és vállalta a Magvető Caféban az új kötetemről való beszélgetést. Szeretném elmondani újra, hogy Szamosi Zsófi elsírta magát az Annát idéző egyik vers felolvasása közben. Életem velem kapcsolatos, legmegrendítőbb színházi eseménye volt ez az alkalom. A remény és a maradás „szégyene” nem szorosan kapcsolódik egymáshoz. A Vak Remény, lírai életművem, hét éve jelent meg. Ideje volt az új kötet megjelenésének, a számvetésnek, a meghitt búcsúnak és a meghiúsult maradásnak. Az Anna-versek között olvasható kisgyerek énjének vallomása: az „élni akarok mégis” ma is érvényes, mégis. De nem tagadom, hogy abszurd mégis nélküle folytatnom az életemet. 

A kötet nyitóverse, az Esküvői ebéd egy családi fényképpel együtt jelent meg. Máshol is találunk utalást a fotóra, és költészetére mindig is jellemző volt a dokumentarista elemek használata (újságcikk, történelmi esemény, levélrészlet, műalkotásokból vett idézet). Miért pont itt jelenik meg egyedül a konkrét fénykép?

A látvány, a képi megjelenítés hitelesíti, átlelkesíti az elhangzó szöveget. Szüleim esküvője, születésem és testvéreim, gyerekeim és az ő gyerekeik megszületése ezzel az ünneppel veszi kezdetét. A képen látható inas, anyám gonosz mostohaanyja az ölében ülő unoka-kisfiú, a nem látható szobalány és szakács együtt halnak meg a bombatalálat érte villa romjai alatt a háború idején. Anyám mostohabátyja öngyilkos lesz a fordulat évében, a kitelepített rokonság viszont családi történeteinkben mind velünk marad. Bútoraik egy része, egy-egy festmény nálunk talál menedékre, például a velencei kikötőben a vaporettóra váró utas a mi ebédlőnkben várakozik tovább.

A test imádása kötet egyik versében a költőt egy rozsdavörös őzzel azonosítja, akinek „féktelen természete a bezártságot nehezen viseli”. Az új kötet olvasatában az élet is ilyen bezártságot jelent, amiben a költő előbb „Törni-zúzni kezd, majd // géped elé ül és verset ír.” Mit gondol erről?

A vers József Attila Csak az olvassa versemet című 1937-es szövegének újraszövegezése. Biztosan emlékszik a két sorra: Szívében néha elidőz / a tigris és a szelíd őz. Őszintén szólva, amikor ezt a verset írtam, nem gondoltam József Attilára. Ha nem veszi szerénytelenségnek, nyilván nem véletlen, hogy azonos következtetésre jutunk. Nem lenne vers, nem lenne zene a zene, ha nem engedhetnénk meg magunknak, hogy művész-énünknek, impulzusainknak engedjünk, hogy egyszerre legyünk vadak és szelídek. 

Pályája kezdetétől felhívta magára a figyelmet egyedi megszólalásmódjával, amelyet a vallomásosság és a metaforikus emelkedettség kettőse jellemez. Nyíltan beszél szerelmi életéről, politikáról. Költészete szabad. Honnan ered ez a szabadságvágy? Vannak irodalmi, művészeti kapcsolódások is ebben? Alakították gondolkodásmódját, alkotói világát a világirodalmi élményei?

Vallomást akartam tenni, be akartam vonni életem történeteibe – miközben önmagam idealizálásának dilettáns késztetése idegen volt tőlem –, de mégsem avattam be szerelmi életem részleteibe az olvasót. Végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy bármilyen könyvet levehettem a polcról, hogy Villontól Oscar Wilde-ig, Szent Ágoston Vallomásai-ig, Nietzschétől Jókai számtalan regényén át Adyig, bárkit és bármit olvashattam. Voltak persze határok, de azokat magam húztam meg. Azért is írtam a szerelmi ciklusban a Heidegger – Hannah Arendt-szerelemről, hogy más szerelmi történet is szerepeljen a könyvben, mint az enyém. Ehhez újra kellett olvasnom A Lét és időt és Arendt könyvét a totalitarizmusról. A fekete ruhás asszonyok tüntetésére történő hajdani Arendt-utalás részemről egy épp aktuális magyar politikusnak adott válasznak is tekinthető. Ma már másként látjuk, valami ilyesmit nyilatkozott, a forradalom leverését, az orosz inváziót, nem kellett volna ellenállnunk. Szabadságvágyam, amire utal a kérdésben, 56-os középiskolás élményeimből is fakadt, Arendt tanulmányának véletlen aktualitása pedig ma is élő szabadságvágyam metaforája lett. A világirodalmi hatás hosszú beszélgetés tárgya lehetne. Sok költőt fordítottam, köztük egyik kedvencemet, Pessoát és Keresztes Szt. János spanyol misztikus költő teljes költői életművét – ez utóbbit Weöres Sándor kérésére és felszólítására. S akkor még nem beszéltünk azokról az írókról, költőkről, akik az életemet alakították. Pilinszky, Ady, Dosztojevszkij, Sylvia Plath, Graham Greene, Kavafisz.

Egy helyen ezt mondja, „[n]éha az az érzésem, hogy egy bennem szüntelen változó lény írja a szövegeimet”.  A „szemtanú-nélküliség” jelenik meg az új kötet utolsó versében. A maradás szégyene innen is értelmezhető. 

Nem hiszem, és nem szeretném, ha szemtanú nélkül telne az életem. Új témát érintünk, de el kell mondanom, hogy függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem, Isten tekintete előtt élek. Úgy gondolom, hogy törekednem kell arra, hogy jó legyek. Hogy hálát érezzek azért, hogy élek.

Néhány éve megjelent egy beszélgetőkönyv, amelyben Wirth Imre kérdezte életéről és életműve háttér-történetéről. Milyen az életrajz-írásokhoz való viszonya, hogyhogy nem írt életrajzot?

Voltak más kísérletek, felkérések és késztetések, de úgy látszik, erre a találkozásra vártam. A Wirth Imrével való találkozás, az első hangfelvételek meghallgatása, a beszélgetésekkel való – nyomtatott formában való – új találkozás gyökeres fordulatot hozott az életemben. (A Wirth Imrével készült beszélgetésünket lásd: “Öröm volt írni ezt a szöveget, Óbudai Anziksz, 2024 ősz – a szerk.) Felkészült, szerény kérdező, kitűnő költő, muzeológus, mi más kellett volna, hogy előhívja az emlékeimet, hogy élesebb megvilágításban lássam, láttassam önmagamat? Hogy egyszere lehessek távol és közel önmagamhoz. Kezdettől közös nyelvet beszéltünk, nem kellett megjátszanom magamat, hagyta, hogy önironikus és megilletődött legyek.

Kíváncsi vagyok, változott-e az Átkelés a Szuezi-csatornán kötete hatására a saját verseihez és a versíráshoz való viszonya. Hatott ez az élmény az új kötetre?

Igen, hatott. Jobban ismerem, talán szeretem is önmagamat, engedékenyebb vagyok önmagammal szemben. Nagyon sokan reagáltak a Wirth Imrével közös beszélgetőkönyvre. Sokak számára terápiás, önismereti beszélgetés-sorozattá vált a könyv. Nélküle ebben a formában biztosan nem születik meg A maradás szégyene.

Ahogyan az életrajzi háttér rakódik a versre, úgy tud hatni nemcsak az életre, hanem a múltra is a vers?

Nagyon érdekes, amit kérdez. Fény derült néhány fontos, talán az egész életemet meghatározó cselekedetemre. Mentegetem, de nem mentem föl magamat. Az észszerűség, az időm szűkössége miatt például csak hetente egyszer mentem az apám halála miatt egyedül maradt édesanyámhoz látogatóba, igaz, hogy maga az út oda-vissza három óráig tartott, és friss nyugdíjas nővérem, aki hozzá közel lakott, naponta látogatta. Meg ott volt még az öcsém is, de mégis milyen pótolhatatlan veszteség, hogy nem töltöttem több időt vele, hogy időbeosztásom és nem iránta való szeretetem szerint látogattam. Hogy anyagilag támogattam, ahogyan a testvéreim is, de nem vittem kis meglepetés-ajándékokat neki.  Ott vannak a részletek, mulasztásaim hosszú sora. Megírom, átírom, de nem tudom jóvátenni soha.

Költészetét erőteljes önreflexivitás jellemzi, egymásra íródnak versei. Lezáratlanságot is jelent, hogy újra- meg újraírja a verseit. Hogy látja, tudnak ezzel mit kezdeni az értelmezői, kritikusai?

A végtelenségig folytathatnám a történetek elmesélését. Életrajzíróim (Halmai Tamás, Bodor Béla, Szalagyi Csilla) könyvükben, illetve Bodor Béla a kéziratban maradt könyvben más-más utat vázol, más megvilágításban tárgyalja pályámat. Hála és köszönet mindhármuknak. Velem voltak akkor is, amikor írtam: amikor a legmagányosabbnak éreztem magamat. 

Bár a kosárlabdázást 1891-ben az amerikai Dr. James Naismith találta ki, Európa is hamar befogadta, megszerette ezt a sportágat. Hazánkba német közvetítéssel – mint Korbball – került az 1910-es években, felvirágzásában pedig Kuncze Géza testnevelő tanár, később óbudai országgyűlési képviselő játszotta a főszerepet. A játékosoknak eredetileg fűrészporos pályán kellett a fűzős bőrfocit gurítva vagy a tenyerükkel felfelé ütögetve a saját fonott kosarukba juttatni. Személyi hiba miatt nem volt kiállítás, ezért a kosarazás eleinte inkább a rögbire hasonlított, sok durva szereléssel, birkózással a labdáért. A mai kosárlabda szabályait az 1930-as években fektették le: ekkor került palánk a kosár mögé, a labdát pattogtatva kellet vezetni, és már nem lehetett büntetlenül faultolni. Ekkorra a nők is beszálltak a kosársportba: 1934-ben megalakult az ’Olympia’ Dolgozó Nők Sportegyesülete, és a rákövetkező évben már körmérkőzést is szerveztek tizennégy indulóval és négy női bíróval.

Az 1935-ös főiskolai világbajnokságon mind a férfi, mind a női kosarasaink bronzérmet szereztek. 1942-re a kosárlabdázás végleg meghódította a magyarokat, ebben az évben a férfiak négy, a nők három osztályban versenyezhettek, mindezt úgy, hogy közben dúlt a háború. Ugyanebben az évben megalakult a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége, vezetését pedig a sport meghonosítójára, Kuncze Gézára bízták.

A szocializmusban a sport és a tömegsport komoly propagandaértékkel bírt, a sportsikerek a rendszer létjogosultságát hirdették. A központosítás hatására a helyi sportegyesületek helyét a gyárak és vállalatok saját egyesületei vették át. Az iskolai sport és tömegsport elterjedése – amiben Kuncze is oroszlánrészt vállalt – elősegítette a kosárlabda térhódítását. Hamarosan már mindenhol játszották: vállalatoknál, közparkokban, bárhol, ahol volt egy palánk és kosár felszerelve. 

A hivatalos narratíva szerint a kosárlabda berobbanását közvetlenül a szovjet kosarasok lehengerlő sikere inspirálta, amit játékosainknak először 1947-ben, a prágai Európa-bajnokságon volt lehetősége élőben tapasztalni. A szovjet kosarasok később megosztották edzésmódszerüket magyar sporttársaikkal, ami gyorsabb, harcosabb játékot jelentett. A sport felfutását segítette a szintén tőlük importált MHK – Munkára, Harcra Kész – testnevelési mozgalom is.

Női kosarasaink a második világháború után eleinte a Balkán-bajnokságokban szerepeltek kiválóan, aztán az 1949-ben megrendezett főiskolai világbajnokságon a második helyet szerezték meg. Egy évvel később, a Budapesten rendezett 2. női kosárlabda Európa-bajnokságon már döntőt játszottunk a szovjetek ellen, de az ezüstérem, ha valamelyest csalódás volt is, a korabeli sportvezetőség véleménye szerint legalább nem ártott a szovjet–magyar barátságnak. 

Az Óbudai Hajógyárban a sportok széles spektrumát ki lehetett próbálni. A kötelezőnek mondható labdarúgás mellett volt asztalitenisz, röplabda, vízilabda, majd kosárlabda is. Ezek közül az asztalitenisz és a vízilabda tartozott a sikeresebbek közé, de még ezeknél is gondot jelentett az új tagok verbuválása, a rendszeres és színvonalas edzések megszervezése, és a szurkolók toborzása, eljutása a meccsekre. Később az evezős sportok, szellemi sportok is megjelentek, és búvárcsapat is alakult.

A hajógyárnak 1953-ban kb. 4000 dolgozója volt, ebből mindössze három fő volt az atlétikai osztály tagja és három a kosárlabdázó. Ezt a Hajóépítő újság szerzője nehezményezte is, és úgy vélte, a vezetőségnek jóval többet kellene tennie a sportolás népszerűsítésére. Mégis 1955-ig kellett várni, hogy kosárlabdacsapat alakuljon, mégpedig a nőknél. Az időzítés nem volt véletlen, hiszen ez volt a magyar kosárlabda-sport aranyéve: a férfiak június 18-án nemzetközi versenyben először győzték le a szovjet válogatottat, ezzel megszerezve történetük első (és eddig egyetlen) Európa-bajnoki címét. Ez a bravúros eredmény minden bizonnyal megadta az utolsó lökést a Hajógyár női kosárcsapatának is, amely májusban végre élesben kipróbálhatta magát, mindjárt elsöprő 47:9-es győzelmet aratva a Budai Lendület csapata ellen. Ezt rendszeres beszámolók követik, látszik, hogy a csapat jó szereplésére büszke a gyár. Július 12-én szintén fölényes győzelemről írnak: 

„Még néhány pillanat – s a labda a kosárban köt ki. Jelenet az Óbudai Hajógyár – XI. ker. Bástya kosárlabda mérkőzésről, melyet a mieink 54:14 arányban nyertek meg.”

Augusztus 9-én az újság már arról számol be, hogy 

„Csapatunk tehát továbbra is a bajnoki cím egyik legkomolyabb esélyese. Ez nagyon szép eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy kosarasaink alig négy hónapja működnek. Szereplésükért minden dicséretet megérdemelnek.”

És hasonlóan fölényes győzelmet aratnak két héttel később:

„Az őszi forduló első mérkőzését a Haladás Jogi Kar csapatával játszottuk. Már az első percekben megmutatkozott a nagy erőfölény, lányaink könnyen, 86:14 arányban győztek.”

A sikerszéria folytatódik, az ÓH könnyen, 57:16-ra nyeri a következő mérkőzését a III. ker. Közért ellen, októberben pedig a riporter büszkén jelenti: 

„Egyetlen vereség nélkül. Az utóbbi időben kevés szó esett kosarasainkról, pedig időközben ugyancsak szorgalmasan gyűjtögették pontjaikat. Győzelmet győzelemre halmozva szilárdan megerősítették második helyüket. Sok esetben bámulatba ejtették nemcsak kevés számú szurkolóikat, hanem az ellenféllel együtt a szakértőket is.” 

Ennyi ragyogó eredmény után a Hajóépítő újságírója elérkezettnek látta az időt, hogy részletesen bemutassa a csapat tagjait. Mi pedig igyekszünk kiegészíteni az általa leírtakat, bár az Óbudai Hajógyár alkalmazottakra vonatkozó iratai egyelőre nem kerültek napvilágra. Reményeink szerint a Közlekedési Múzeum feldolgozatlan anyagai között lesznek, és ha kutathatóvá válnak, talán többet tudunk majd a női kosárlabdacsapat tagjairól. Amit innen-onnan sikerült kideríteni, mégis érdekes lehet. 

„Bemutatjuk kosarasainkat. 1956-ban már felsőbb osztályban küzdenek a Hajógyár színeiért. Almási Jánosné (hátvéd) 25 éves, műszaki rajzoló. Alig egy éve foglalkozik a sportolással, máris csapatunk egyik biztos pontja. Kissé lassú, de előnye, hogy játékára mindig számítani lehet. Piriti Magdolna (hátvéd), 22 éves, IV. éves főiskolai hallgató. Játékát az jellemzi, hogy mindenkor szívvel-lélekkel küzd a győzelemért. A jövőben azt várjuk tőle, hogy ellenfelét szorosabban tartsa. Gadácsi Anna (bedobó), 22 éves, IV. éves főiskolai hallgató. Jó mozgású, nagyszerű érzékkel rendelkezik a kosárra dobásoknál. Hibája, hogy a bajnoki mérkőzéseken túlságosan izgatott.” 

Piriti Magdolna és Gadácsi Anna iskolatársak voltak a 8. kerületi Zrínyi Ilona Leánygimnáziumban, és mindketten rendszeresen sportoltak. Gadácsi 1950-től a Magyar Pamut SC atlétája volt, aki 1952-ben klubja színeiben tornában egyéni első helyezést szerzett. Mindketten a Testnevelési Főiskolára jártak és 1956-ban végeztek, de később is erős maradt a kapcsolatuk a sporttal. Gadácsi a MÜM 5. sz. Helyi-ipari Intézetben tanított, ahol a tömegsport ügyéért dolgozott, Piriti pedig Jászberényben helyezkedett el mint testnevelő tanár az Állami Általános Leánygimnáziumban, ahol tornászokat edzett.

„Kőnig Györgyné (bedobó), 22 éves, műszaki rajzoló. Nagy versenytapasztalattal rendelkezik, Cseresznyésnével játék közben nagyon jól megértik egymást. Gyorsaságban azonban még fejlődnie kell.”

Csak találgatni lehet, hogy a fent említett kosarazó annak a Kőnig Györgynek volt-e a felesége, aki vízilabdázott az MTK II. osztályában, majd edző és híres játékvezető lett, akit külföldre is gyakran hívtak.

„Zrubecz Ferencné (hátvéd), 18 éves, műszerész. A szakma kiváló dolgozója. Csapatunk egyik leglelkesebb tagja, nagy akarással játszik. Jó lenne, ha a jövőben kevesebb szabálytalansággal játszana. Farkas Éva (bedobó), 20 éves, bérelszámoló. A bajnoki mezőnyben ő a negyedik legeredményesebb bedobó. Magas termete nagy előnyt jelent a játéknál, éppen ezért a visszapattanó labdák jó részét meg kellene szereznie.”

Az itt említett Farkas Éva talán azonos azzal a Farkas Évával, aki 1958-ban a székesfehérvári Vasvári Pál Tanítóképző D osztályában kiemelkedően jól kosarazik.

„Bánki Endréné (hátvéd), 26 éves, könyvelő. Rá is mindig lehet számítani. Még teljesen kezdő, de tehetséges játékos. A gyorsabb labdakezelést és élénkebb mozgást kell leginkább gyakorolnia.”

Talán nem túl merész feltételezés, hogy Bánki Endréné a hajógyárban dolgozó Bánki Endre főkonstruktőr felesége volt. Leánykori nevén Mithaller Terézia 1955-ben 26 éves és könyvelőként dolgozik a gyárban. Bánki Endre 1956-ban került Óbudára, és többször is szerepelt az újságban – 1959-ben például a Magyar Hírekben az utolsó gőzhajó legyártása apropóján. 

„Szalatkai Klára (bedobó), 20 éves, könyvelő. A mezőny egyik legjobb bedobója, volt ifjúsági válogatott. Kissé önző. Nagyobb akarást és több mozgást várunk tőle, egyébként megbízható, nagy technikájú játékos. Ihász Mária (bedobó), 18 éves, adminisztrátor. A tavaszi gyenge szereplése után, őszre nagy formajavuláson ment keresztül. Ha így fejlődik, csapatunk erőssége lehet. A könnyelműsködésről azonban le kell szoknia. 

Ihász Mária 1937-ben született, talán Pápán járt iskolába. 1951-ben a DISZ-bizottság szervező-titkára, majd szerepel az 500 méteres futásban, a Magyar Pamut és a Kelenföldi Textilkombinát közötti MHK páros versenyben. 1959-ben egy Ihász Mária az igali sajtüzemben dolgozik.

A cikk írója a felsorolás végére hagyja a legerősebb játékost, akiről mindvégig csak szuperlatívuszokban beszéltek:

„Cseresznyés Béláné (csapatkapitány), 27 éves, könyvelő. A mezőnyben vitathatatlanul ő a legjobb és legeredményesebb játékos. Hihetetlen akarással küzd. Ő a csapat motorja, egyben a fiatalok példaképe.”

Csak a véletlennek köszönhető, hogy őt sikerült azonosítani, valójában a férje neve Cseresnyés volt, nem pedig Cseresznyés, ahogy az újság hivatkozik rá. Leánykori nevén Meggyesy Edit 1928-ban született, a hajógyárban pedig 1946-ban kezdett el dolgozni könyvelőként, később pénzügyi előadó lett, és onnan is ment nyugdíjba. A sudár termetű Edit, bár férjezett nevét megtartotta, egyedül nevelte a kislányát, aki még emlékszik, hogy hároméves kora körül több kosárlabda-mérkőzést is végignézett édesanyja kedvéért. Elmondása szerint édesanyja nem kosarazott korábban, a hajógyárban kezdte, bár valószínűleg ismerte a sportot férje révén, aki viszont a Goldbergerben kosarazott, és később ismert játékvezető lett. A Hajóépítő minden, kosárlabdáról szóló híradásában kiemeli teljesítményét.

„Nagyszerű az együttes kondíciója is, különösen Cseresznyésnéé. Szinte hihetetlen, hogy ez az asszony milyen emberfeletti munkát végez mérkőzésről mérkőzésre. De a csapat többi tagjáról is a dicséret legmagasabb fokán kell megemlékeznünk.”

A hajógyári sporthírek említenek még más játékosokat is, közülük jó párat egyelőre nem sikerült azonosítani. Forgács, Szalatkai Klára, D. Szabó, Bálint, Schwarc Magdi, Breuer, Lendl Katalin egyelőre csak nevek maradnak arcok nélkül. Mások, ritkább nevüknek hála, összekapcsolhatók – még ha nem is minden kétséget kizáróan – a korabeli nyomtatott forrásokban fellelt adatokkal. 

Komenda talán annak a Komenda László kertésznek volt a lánya, aki 1958-ban a hajógyári-sziget parkosítását irányította. Ivák Edit valószínűleg az, aki 1942-ben elsős az Egressy úti Polgári Leányiskolában, 1967-ben Százhalombattán, az olajvárosban KISZ szervező titkár, 1979-ben pedig az OTP KISZ-szervezetében találjuk, amikor a kispályás női labdarúgó bajnokság apropóján nyilatkozik. A hajógyár Makovszki nevű női kosarasa talán rokona annak a Makovszki férfi kosarasnak, aki a legtöbb kosarat dobta egy Wesselényi Közg. Gimnázium – Hatvan GSE közti barátságos meccsen.

Szépe Margit azonos lehet a későbbi Dr. Balogh Lászlóné Dr. Szépe Margit belgyógyász főorvosnővel, aki Nagykőrösről származott, Pécsett tanult, majd a Sportkórház belgyógyászati osztályára került. Öccséről, akivel együtt járt egyetemre, tudjuk, hogy kosárlabdázott. Szépe Margit 1956. október 20-án még Budapesten tartott előadást, de 1958-ban visszaköltözött Nagykőrösre. Nem tudunk meg többet Őry edzőről, Dárdai edzőről, Madarász intézőről, vagy Novák szakosztályvezetőről sem, pedig ők nyújtották a hajógyári csapat szakmai hátterét.

Az Óbudai Hajógyár női kosárlabdacsapatában voltak tehát gyári dolgozók – elsősorban szellemi munkások (könyvelők, bérszámfejtők, műszaki rajzolók) –, és külsősök is (főiskolai hallgatók). Sokan közülük már korábban is rendszeresen sportoltak, mások ott és akkor ismerkedtek a kosárlabdával. Voltak köztük kiemelkedő tehetségek, akik más körülmények között még fényesebb sikereket érhettek volna el, és olyan nők, akik egyszerűen csak mozogni szerettek volna. Másfél év alatt egy osztállyal feljebb tornázták magukat, és sikersorozatuknak csak az 1956-os forradalom és szabadságharc vetett véget. Az utolsó híradás október 16-án éppen egy vereségről számol be a Pénzverő csapata ellen, aztán elhallgat az újság, és többé szó sem esik a gyár női kosárlabda-csapatáról.

Előző interjúalanyom, Märcz Tamás említette, hogy korábban többször is látott a környékükön, így lettél „gyanús” abból a szempontból, hogy esetleg te is a III. kerületben lakhatsz, pedig alapvetően nem óbudaiként ismerünk.

Valóban nem, a mai napig tősgyökeres XVIII. kerületinek, azon belül is pestszentimreinek vallom magam. A Benjámin utcába születtem, ott nőttem fel, a Gyál tábla nagyjából 150 méterre volt a buszmegállónktól, ami akkoriban a 82-es busz végállomását jelentette. 2022. április 1-jén költöztünk a kedvesemmel, most már feleségemmel a Római Strand mögé. Véletlenül akadtunk rá a helyre az interneten, majd a helyszínen derült ki, hogy egy korábbi sportoló hölgy adja bérbe a lakását, aki hozzám hasonlóan szintén szerepelt a londoni olimpián. Azóta is jó a kapcsolatunk, örül, hogy egy sportolónak adhatja ki, mi meg úgy vigyázunk a lakásra, mintha a sajátunk lenne. Szeretünk ott lakni, de magát Óbudát is megkedveltük, nagyon barátságos városrész. Bár mindig a XVIII. kerület marad a szívem csücske, ahová hazamegyek, a sok hely közül, ahol laktam, a III. kerület az, amelyik a legjobban tetszik.

Milyen volt a gyerekkorod, és mikor kezdtél el sportolni?

Könnyűnek semmiképpen sem nevezném, sokat nélkülöztünk, de mára már sikerült úgy átformálnom magamban az erről alkotott képet, hogy szépnek látom a  gyerekkoromat, mert megtanultam küzdeni dolgokért, és megbecsülni azt, amim van. Édesanyám még a születésem előtt elvált édesapámtól, azonban nem maradt sokáig egyedül, a nevelőapámmal közösen neveltek fel, miközben mindketten nagyon sokat dolgoztak. A sporttal kiemelten foglalkozó Kassai Utcai Általános Iskola B osztályában kezdtem el a tanulmányaimat, mivel nem vettek fel a sporttagozatos A-ba.

Kissrácként a küzdősportok, az ott oktatott cselgáncs felé szerettem volna nyitni, ám mivel nagyon vézna gyerek voltam, a mester azt mondta, hogy előbb meg kell hozzá erősödnöm.

Azt tanácsolták, menjek el úszni, így kerültem előbb a Malév, majd a Kőér utcai Spartacus (ma már Kőbánya SC) Uszodába, és ott ragadtam. Ezzel remek fizikai alapot kaptam a továbbiakra, mert egy gyereknek a futás mellett az úszás fejleszti a legjobban a keringését, és az ízületeit sem terheli annyira. Kis túlzással innen már csak egy lépés választott el az öttusától.

Mikor tetted meg ezt a lépést?

Bár jól úsztam, nem számítottam kiemelkedőnek, nem voltam hozzá elég gyors, az állóképességem miatt a hosszabb távok mentek jobban, ám a sikerek elmaradtak. Nekem pedig sokat jelentett a siker, az elismertség, és kéttusában (ahol úszni és futni kell) ezek mind jöttek. Történt ugyanis, hogy nyolcéves koromban, vagyis 1996-ban lejött az uszodánkba Geleta Károly korábbi válogatott öttusázó, nevelőedző, ő ajánlotta fel többünknek a lehetőséget, így innentől kezdve az úszás mellett kéttusáztam is. 13-14 évesen talán még nem annyira tudatosan, de ki akartam törni abból a miliőből, amiben felnőttem, és a sport tűnt kézenfekvő iránynak, holott a családunkban senki nem sportolt profi módon, igaz, édesanyám fiatalon középtávfutott. Akadtak viszont művészemberek, a keresztapám hangszerkészítő mester, a nagypapám szerszámkészítő mester volt, tehát a precizitást és a pontosságot magamban hordozom, meg szerintem a kitartást is. Ma már azt mondom, hogy valamilyen láthatatlan erő vitt a sport, és azon belül az öttusa irányába, amihez a testalkatom is megfelelőnek tűnt. Akkoriban nem gondolkodtam azon, mi más is lehetnék, egy idő után már szinte magától jött, hogy ez az életem. A végső lökést mindazonáltal az 1998. július végi úszó országos bajnoki döntő adta meg a BVSC Uszodában. Itt a 4×200 méteres gyorsváltónk – amiben Cseh Laci is benne volt – favoritként, nem kis mértékben nekünk köszönhetően csak harmadik helyen végzett, ami után rögtön kaptam egy kiadós fejmosást, kvázi eltanácsolást, és nem kerültem fel Plagányi Zsolt csoportjából Selmeci Attila csoportjába. Előbbinek amúgy nagyon sokat köszönhetek, mert ő tanított meg rendesen úszni, és végeztetett olyan állóképességi edzéseket, amelyekből a mai napig megélek.

Ezek után igazoltál a Honvédba, és kezdtél el az öttusával foglalkozni. Emlékszel még az első ottani edzésedre?

Mintha tegnap lett volna: 1998. augusztus 31-én sétáltam be először a Dózsa György úti metrómegállóból a Honvéd Tüzér utcai sporttelepére, másnap már az első futóedzést is megtartottuk. Többször előfordult, hogy az útvonal az Árpádon hídon át, a Schmidt-kastély mellett a Hármashatár-hegyre vezetett. Innentől kezdve gyakorlatilag minden reggel negyed ötkor keltem, majd ha elértem a 4:51-es buszt, akkor negyed hatra Kőbánya-Kispesten voltam, és kb. 5:53-ra „kényelmesen” beértem a Honvédba a napi első edzésemre. Edzésből nem szenvedtem hiányt, előfordult, hogy hétfőn ötön is részt vettem, és miután este fél kilencre hazaestem, egy 1,5-2 kilós franciakulccsal a kezemben még fél órát célra tartottam, mint olyan napi második lövőedzés. A heti rekordom emlékeim szerint huszonöt edzés volt. Az eltökéltségemhez plusz lökést adott a magyar szempontból nagyszerűen sikerült, négy aranyat hozó 1999-es margitszigeti öttusa-világbajnokság. 15 évesen a futás, úszás, lövészet és vívás után ugyan már picit a lovaglásba is belekóstoltam, de ekkor kezdődött az igazi kiképzésem, és arról ábrándoztam, milyen jó lenne egyszer lóval végigmenni a pályán. Apránként olyan célokat kezdtem magam elé kitűzni, amelyeket akkor éppen elérhetőnek gondoltam, tehát mindig az adott korosztályban, ahol versenyeztem, először szerettem volna válogatott lenni, majd utána Eb-re, vb-re kijutni, és ott lehetőleg a dobogóra állni.

Az, hogy olimpián reálisan indulhatok, nagyjából az első felnőtt egyéni vb-címemet követően körvonalazódott bennem, amikor már 25 éves voltam.

Mondom ezt annak ellenére, hogy nyolcévesen, kezdő kis úszóként, a barcelonai olimpia idején ott pislogtam a tévé előtt, és Darnyi Tamást és Egerszegi Krisztinát látva egyértelmű volt, hogy egyszer én is olimpián fogok szerepelni.

Mikor jöttek az első nemzetközi sikerek?

2001-ben, a négytusa ifjúsági Eb-n a csapat és a váltó tagjaként is érmet szereztem, egyéniben pedig hatodik lettem. Az igazi nagy áttörést azonban 2002 jelentette, amikor egyéniben megnyertem az ifi Eb-t, illetve talán még nagyobb eredményként 18 évesen a junior öttusa vb-én harmadik helyen végeztem Sydneyben. 2004-ben már a felnőtt Eb-n a váltóval győztünk Bulgáriában, egyéniben viszont hiába futottam be másodikként, egy rossz helyen való fordulás miatt kizártak úgy, hogy az az égvilágon semmit sem befolyásolt. A 2005-ös, utolsó junior vb tetőzte be ezt a nagyon szép és sikeres időszakot, mivel a csapattal, váltóban és egyéniben is aranyérmet hoztam haza Moszkvából. A mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy a négy junior világbajnokságomon a legrosszabb helyezésem a hatodik hely volt. Úgy gondolom, hogy amit a junior korosztályig el lehetett érni, az kis túlzással nekem megadatott. Erre jött 2006 márciusában az acapulcói lovasbalesetem, ahol olyan szerencsétlenül estem le a lóról, hogy szó szerint kettétört a lábam. Estem már előtte és utána is sokkal nagyobbakat, de akkor éppen úgy hatottak az erők, hogy nyílt sípcsont- és szárkapocscsont-törést szenvedtem, majd ezzel küzdöttem másfél évig. Viszontagságos út után értem haza, és hiába műtöttek meg kint jól, illetve volt ortopéd-sebészeti szempontból minden rendben, a sportolás szempontjából a legkevésbé sem volt semmi jól. Bár megindult a csontképződés, és papíron eredményesen végződött a rehabilitációm, így elkezdtem edzeni és versenyezni, mégis minden egyes lépés fájt,  és így jó egy perccel rosszabbat futottam a korábbiaknál. Borzasztó nehezen emésztettem meg, hogy azok a versenytársak, akiket korábban elvertem, nemhogy utolértek, hanem még le is hagytak. Utólag azt mondhatom, megérte kitartanom, és az egész pályafutásomat tekintve a sport arra is megtanított, hogy a kitartásnak, szorgalomnak mindig megvan a gyümölcse, ha nem is azonnal, de előbb-utóbb az életben vissza fog köszönni.

Mennyi idő után tért vissza a régi formád?

A lábtörés nagyon visszavetett, két évvel a balesetem után, a 2008-as budapesti vb-n már rajthoz tudtam állni, de még nem ment igazán. Viszont a világkupa-döntőn ötödik lettem, ott kezdett el körvonalazódni, hogy talán visszatértem az élmezőnybe. Ahogyan a 2002-es év fiatalon, úgy a 2009-es felnőttként határozta meg nagyban a továbbiakat: a viszontagságok után egyéni vb-aranyat nyertem Londonban, és a 2002–2006 közötti periódushoz hasonlóan 2009–2013 között is vitt előre ugyanaz a lendület. Ez volt a legsikeresebb időszakom, és az akkori öttusában életkor szempontjából is ez számított a legjobbnak:

2008–2013 között egyéniben ötszörös magyar bajnoknak, 2013-ban Európa-bajnoknak, 2012-ben pedig olimpia bronzérmesnek mondhatom magam az említett 2009-es vb-cím mellett.

2013-tól már érződött, hogy nem vagyok fiatal versenyző, és olyan események történtek az életemben, amelyek miatt nem jöttek úgy az érmek nagy világversenyekről, mint előtte, egyfajta gödörbe kerültem. 2014-ben ugyan – Balogh Gábor 1996-os sikere után 18 évvel – magyarként tudtam győzni egy hazai világkupa-versenyen, de a korábbi, folyamatos jó szereplések elmaradtak. 2015-ben nem is tudtam kvalifikálni magam a riói olimpiára, csak a következő évben.

Ahol viszont a csalódást keltő tizenkettedik helyen végeztél…

Hiába sikerült kiválóan a tavaszom (négy versenyen dobogóra állhattam), végigdaráltam az egészet, és hiába voltam szinte tökéletes fizikai állapotban, az olimpiára egyszerűen fejben elfáradtam. A vívást nagyon elrontottam, kis túlzással vártam már, hogy az egésznek vége legyen, így meg nem lehet egy versenyre kimenni. Borzasztóan sajnáltam a történteket. 2017 megint hányattatottan alakult, és négy év hullámvasúttal a hátam mögött már csak azt a célt tűztem ki, hogy szeretnék még egyszer világversenyen dobogón állni. Erre rögtön 2018-ban, a székesfehérvári Eb-n ezüstérmet szereztem, de a siker miatt nem tudtam abbahagyni, illetve a 2019-es budapesti vb és a 2020-as tokiói olimpia már látható távolságban voltak. 2019 megint nem úgy sikerült, az olimpiát pedig egy évvel eltolta a covid. Az viszont nagyon sokat segített, hogy még a covid elején tökéletesen összeállt az öt szám, és győztem az első világkupán, ami kvalifikált a vb-re. Ezt végül szintén egy év csúszással, 2021-ben rendezték meg Kairóban, és talán magamat is kicsit meglepve megnyertem, egyúttal bebiztosítottam a tokiói részvételt.

Azért az nem semmi, hogy valaki 12 év különbséggel legyen egyéni világbajnok.

Előfordult ebben a 12 évben minden: pszichés hullámhegyek és völgyek, magánéleti problémák, sérülések is – szerencsére nem olyan súlyosak –, majd ezt az egészet még megfejelte a covid. A pandémia alatt olyan edzésformákat kezdtem el csinálni, amelyekkel megőriztem a kondimat, de nem fáradtam el fejben: sokat bicikliztem és triatlonoztam is. A vb előtt szépen, apránként jöttem felfelé, nem akartam ellőni minden puskaporomat a világkupákon, amelyeken általában második-harmadik magyar voltam a rangsorban. A vb-re azzal a tudattal utaztam ki, hogy jó formában vagyok, de ha nem szerepelek jól, valószínűleg nem visznek ki az olimpiára. Ráadásul nagyon lebetegedtem, az utolsó edzésem után valószínűleg megfáztam, és a kiutazás utáni öt napban feküdtem. Ezek után nyertem meg a vb-t, a betegséggel feltehetően levettem magamról a terhet, kikapcsoltam az agyamat, nem az eredmény lett a fontos, hanem az, hogy végigcsináljam. Így visszagondolva, sokszor versenyeztem betegen, és olyankor mindig jól ment. Ha megnézem a két vb-címemet, akkor igencsak különböző a lélektanuk: 2009-ben három nagyon durva és kemény év állt mögöttem, ezért az egy euforikus siker volt, amihez képest tizenkét évvel később egy sokkal megfontoltabb, tudatosabb Marosi Ádám győzött. Igazából nem tudok különbséget tenni a két vb-elsőség feletti öröm között, csak annyit mondhatok, hogy mind a kettő más a maga nemében.

És a vb után jött a már többször említett tokiói olimpia.

Életem legkeményebb versenye volt, fizikálisan, mentálisan, mindenféle szempontból. Eleve világbajnokként utaztam ki, nyakmerevítővel, mert három héttel előtte olyan lovasbalesetet szenvedtem, ahol majdnem ottmaradtam.

Fejjel értem a talajra, és a felkelő ló még belém is rúgott, alig tudtam mozgatni utána a nyakamat. Nem lehettek kint az edzőim sem, így nagyon egyedül éreztem magam.

A melegről pedig ne is beszéljünk, azt a forróságot és párát soha előtte nem tapasztaltam, még a kairói 40 C°-ot sem éreztem annyira durvának. A harminchét évesen így elért hatodik helyezésemre határtalanul büszke vagyok. Mindent összevetve – annak ellenére, hogy nem lettem olimpiai bajnok – semmi hiányérzet nincs bennem a pályafutásomat illetően, bár hivatalosan még aktív vagyok, azaz nem vonultam vissza. Talán csak annyi, hogy a vége felé belementem olyan helyzetekbe, amelyeket méltatlannak gondolok, és minden bizonnyal megnehezítettem velük a saját dolgomat.

A „minden napra jut egy versenyszám” öttusából kimaradtál, de a futás és lövészet összevonása (laser run) már jócskán érintett, és így a végére a lovaglás kivétele is.

Pályafutásomnak az aranykorszakát annak is köszönhetem, hogy talán az elsők között voltam, akik a legjobban tudtak alkalmazkodni a 2009 elején bevezetett laser run-hoz. 25 évesen még olyan fizikai és mentális állapotban voltam, amivel ezt a változást le tudtam követni, ellentétben a Tokió után háromról négynaposra módosított lebonyolítással, a selejtező és a döntő közé még egy elődöntő beiktatásával. Ezzel az öttusázók olyan szintű megterhelést kapnak, ami a 30 év feletti versenyzőket szinte ellehetetleníti, ehhez jött még hozzá a lovaglás 2024-es párizsi olimpia utáni, nagy ellenállásba ütköző kivétele, a helyére brutális fizikai erőt igénylő kvázi akadályverseny (OCR) beerőszakolása. A négynapos verseny még a lovaglás kivételénél is nagyobb félelmem volt, pedig azt is őszintén sajnáltam, mert nagy mértékben megmutatta, hogy egy öttusázó érdemes-e a sikerre vagy sem. Sokáig én sem kezeltem társként a lovat, csak mint eszközt, ám ezt a szemléletemet a 2006-os balesetem teljesen megváltoztatta. Szóval ezzel a két nagy változtatással már nem tudtam mit kezdeni. Ezek által a mostani öttusa kizárólag a fiatalok sportja lett, azóta a döntők mezőnyében majdnem mindenki 25, vagy inkább 20 év alatti. 14 éves lányok, 17-18 éves fiúk állnak a világkupa dobogóján, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. A régi fajta öttusában egy 30 év fölötti még simán oda tudott érni a dobogóra, hovatovább vb-t tudott nyerni, mint én 37 évesen, mert mondjuk a tapasztalatával lovaglásban kompenzálni tudta a fiatalok fizikai erőfölényét. Most a 30-as éveikre kiteljesedők elől elveszik a lehetőséget, mert nem fogják bírni a terhelést. Ha mindezt mondjuk tíz évvel korábban vezetik be, akkor nekem Rio és Tokió valószínűleg kimaradt volna. Ráadásul szerintem ezzel nem lett népszerűbb az öttusa, nem lett nagyobb a tábora, nem jött több gyerek egy olyan sportba, amely most már talán keményebb, mint a triatlon.

Említetted, hogy hivatalosan még aktív vagy. Hogyan szeretnéd befejezni?

Mindig úgy képzeltem el, hogy egy szép, nagy siker után akasztom szögre a futócipőmet. Ennek szellemében indultam volna el váltóban a tavaly júliusi budapesti Eb-n, ám az élet közbeszólt. Ugyanis május 14-én, Vác határában, biciklizés közben túl gyorsan mehettem rá a bicikliúton lévő, fahíd kialakítású, valójában akadályt képező objektumra. Az esést követően bár magamnál voltam, de öt óra kiesett, nem emlékszem semmire. Leszakadt a vállam, vissza kellett varrni a szalagokat, a mai napig bent van egy csavar. Az Eb-részvételem ugrott, ezért még a mai napig is készülök arra a bizonyos befejező versenyre, szeretnék valamilyen normális keretet adni ennek a lezárásnak. Igyekszem szinten tartani magam, próbálok annyit mozogni, amennyit a testem elbír, és még jól is esik. Szenior öttusa versenyekben nem gondolkodom, inkább a triatlon felé kezdtem jobban nyitni, bár idén még egyetlen versenyen sem vettem részt.

Milyen irányban tervezed az öttusa utáni életedet?

Azért az öttusától nem szakadok el teljesen, a hazai szövetségnek segítek, például év elejétől hetente egyszer vívóedzéseken szoktam segédkezni, ahol gyerekeknek próbálom átadni a megszerzett tudást és tapasztalatot. Januárban elvégeztem egy coach iskolát, illetve van egy kis vállalkozásunk a feleségemmel a Bécsi úton, amit  azért alakítottunk ki, hogy az élsport és a civil élet egyfajta átmenete legyen. Egy egészségmegőrző szalon, ahol hőterápiás kezeléssel, hangfürdővel, komplex életmód-tanácsadással foglalkozunk, nem csak sportolóknak. Szóval szellemi, spirituális irányba indultam el, meg szeretném érteni, hogy mi miért történt velem, közben pedig minél több emberen segíteni, elviselhetőbbé tenni számukra ezt a mostani felgyorsult világot, erősíteni bennük a tudatosságot, hogy figyeljenek oda magukra. Próbálunk itt egy nyugodt légkört megteremteni, nagyon szépen fel vagyunk szerelkezve az ezt elősegítő eszközökkel, a festményeket a falakon például majdnem mind én festettem. Van egy szép honlapunk, Kozeppont By Marosi elnevezéssel. Ha valaki itt van nálunk, talán könnyebben vissza tud menni a saját középpontjába.

Mikor kerültél Óbudára?

Nem Óbuda, hanem a belvárosi Oktogon szülöttje vagyok, de hároméves koromban kivittem a szüleimet Óbudára, tehát 1956 tavaszán költöztünk Aquincumba, annak is a Szentendrei út és a Bécsi út közötti területére. Ma az a nagy kémény áll a kertünk végében. Így kezdődött az óbudaiságom, ami egész gyermekkoromon át, kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek végéig tartott.

Melyek az első emlékeid?

Egyértelműen az 1956. októberi események. A megszállás idején elég jelentős volt az óbudai kisállomás, hiszen ez a szárnyvonal vezetett nyugatra, Bécs és Vác felé. Nagyon sok teher- és személyvagont láttam megtömve pokrócokba, bundákba bújt emberekkel, kisgyerekekkel. A következő napokat viszont, amikor lőtték meg bombázták az állomást, a szomszédék pincéjében vészeltük át. Az óbudai vasútállomás és az Aquincum közötti lapályon akkoriban bolgárkertészetek működtek. Az Aranyhegyi-patakból a Keled úti híd alatt nyerték a vizet a speciális műveléshez. Buda északi részéről később átkerültek a Csepel-szigetre, néhányan azonban megtartották a standjukat az óbudai piacon, és a gyerek meg az unoka a mai napig is ott árul. Állandóan vigyázták azt a rengeteg zöldséget, meg is kergettek bennünket jó párszor az őrök. Egyszer betoltak a kis mellékvágányra egy vagont, amiben só volt. A bolgárkertészek paraszti jellegű házaiból szinte özönlöttek az emberek, lyukasztották a zsákokat, és kalapban, sapkában, kesztyűben vitték a sót. Amikor már idézőjelben szólva konszolidálódott a helyzet, s elengedtek a szüleim, a barátaimmal felfedeztük, hogy rengeteg építőanyagot, sziklát, követ halmoztak fel a Keled út és az Aranyos utca által határolt területen, ami hatalmas játszóteret kínált nekünk, gyerekeknek.

Hihetetlen bunkereket építettünk, oda rejtettük el a röpcédulákat, amiket a repülőkről, vonatokról dobáltak ki. Csodálatos játszótér volt!

Gondolom, előbb-utóbb a távolabbi környéket is felfedeztétek.

Elmerészkedtünk a Szentendrei útig, a feltáratlan, félig vagy egészében feltárt római romokhoz. Ezek nem a jelenlegi állapotukban voltak még, hiszen az 56-os események miatt egy időre a múzeumban is félbemaradt a munka. Volt ott egy csodálatos HÉV-megálló, római stílusban épült valamikor a századfordulón, amikor a HÉV-vonalat létesítették. Pontosan úgy nézett ki, mint a múzeum főépülete, csak kicsiben. Gyönyörű volt! Becserkésztük az egész területet. A sínektől északra, a Római-fürdő mai villanegyedeinek helyén szintén bolgárkertészet volt. Mocsaras-dűlőnek hívják, nagyon sok nádassal, kis tavacskákkal, amin télen koriztunk. Emlékszem az óbudai vasútállomás pezsgő életére, ott laktak a masiniszták, s két restije is volt. A Római-parton a klasszikus, békebeli, csónakházi élet, ami manapság már csak romjaiban látható, valahogy átvészelte, túlélte a második világháborút és az 56-os eseményeket követően újra fellendült. Oda jártunk csónakázni, biciklizni. Az aquincumi amfiteátrum még felújítás előtt, épp csak lecementezve állott, de nekünk, gyerekeknek használható volt. Láttam még a klasszikus, famedencés, sziklás Római fürdőt, Csillaghegyet eredeti állapotában, s a Dunát, egész a pünkösdfürdői strandig. Még működött a Krempl-malom…

A szüleid a környéken dolgoztak?

Édesapám bútorrugó-készítő kisiparos volt. A Derű utcában, az óbudai piac egyik sarkánál kapott a tanácstól egy bérműhelyt, és a 70-es évekig, közel húsz éven át ott dolgozott.

A mostani Rendelőintézet – annak idején OTI – mellett voltak kárpitos kapcsolatai, a Vörösvári út hegy felé eső szélén.

Nagyon sokat szállítottunk oda bútorrugót, meg más okokból is jártunk arra, hiszen elég beteges gyerek voltam. A téli három tüszős mandulagyulladás mindig garantálva volt a szülőknek. Persze mindent meg is tettem érte: nyáron az Aranyhegyi-patakban vagy a hideg Dunában fürödtünk, télen szánkóztunk az Aranyhegyen, korcsolyáztunk a Mocsaras-dűlőn, nagyokat síeltünk a Hármashatár-hegyen, meg ennél sokkal keményebb csínytevésekben is benne voltunk.

Nagyon sokat köszönhetek Görgényi doktor bácsinak, a körzeti orvosunknak, és nagyon fontos, hogy ezt leírd. Isten áldja meg haló poraiban is! Ő volt a szakorvosi rendelő vezetője, hozzá tartozott az egész gárda. Ott élt, mint gyári üzemorvos, hiszen mindennaposak voltak az üzemi balesetek. Egy óriási családi házban lakott, a hozzá tartozó garázzsal. Görgényi doktor bácsi nagy darab, 180 centis ember volt, aki nagy, vízhatlan pelerinjében, szolgálati Berva mopedjával járta a környéket. Hozzá tartozott az egész Gázgyár, s az aquincumi terület, ahol akkoriban nagyon sokan laktak. A gyerekekhez és az öregekhez feltétlenül kijárt mindig. Hozzá hasonló lelkiismeretes, kitűnő szakemberrel, családorvossal és pszichológussal máig nem találkoztam, pedig azóta sok víz lefolyt már az Aranyhegyi-patakon. Ha élne még szegény, biztos, hogy a mai napig hozzá járnánk, még ilyen távolságról is.

Említetted a Gázgyárat, amely gyermekkorodban még valóban teljes kapacitással működött…

Rettenetes mennyiségű kokszot és gázt állított elő. Reggel és délután sűrített busz- és HÉV-járatok szállították az ott dolgozó munkásokat. Reggel, mikor iskolába indultam, tömegesen érkeztek a gyárba; délután pedig, amikor a gitáróráról vagy a karénekről mentem haza, megint csak szembetalálkoztam a munkából hazasereglő emberek tömegével. Azt megelőzően, hogy zenész lettem, a Gázgyár kultúrházába jártam filmklubba, tánciskolába: ott táncoltam az első szerelmemmel, és a közelben, az összekötő vasúti híd lábánál csókolóztam életemben először.

Később sok koncertet, csapatot láttam ott, például a Thomastic együttest, Máté Péter zenekarát. Sok-sok élmény fűz oda.

A 96-os lemezem megjelenése után pár napig a színpadán próbáltam, de akkor nem mentem be a gyárba. Tavasz volt, körbesétáltam. Naponta kétszer elmegyek arrafelé, mégis olyan ritkán jutok be.

Hová jártál iskolába?

A Raktár utcai általános iskolába jártam. Vagy biciklivel vittek, vagy gyalogoltam, így hosszú éveken át sok mindennel szembesültem: Óbuda légkörével, lakóival, gyermekeivel, hiszen velük jártam egy osztályba. Ötödikes koromban átkerültem a Szentendrei úti Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba, ami a Filatorigátnál van, a templomnál. Gyalog jártam végig Óbuda északi részét, ahol a mostani Kaszásdűlői lakótelep helyén akkoriban apró házak álltak. Polgári, iparosodott miliő jellemezte e környéket: hentesek, cipészek, kis közértek, söröskocsik, jegesemberek, olajos utcák. Kátrányos olajjal spriccelték ugyanis az utcákat, hogy ne legyen olyan nagy a por. Így hát elmondhatom, hogy elég sokat jártam gyalogosan Óbudán.

Milyen volt a sportélet akkoriban?

Voltak motorversenyek a mostani Farkastorki út jobb oldalán, a visszatemetett agyagbánya helyén, vagy a másik oldalán, s oda mi rendszeresen elbicikliztünk. Soha nem voltam nagy focirajongó, de a haverok kedvéért elég sokat jártam a III. kerületi TTVE pályára. Nem beszélve arról, hogy biciklivel meg kismotorral is arrafelé mentem haza apámék műhelyéből, mindig a belső utakon közlekedtem, nem a forgalmas Szentendrei úton.

A zenével is Óbudán találkoztál először?

Igen, általános iskola első osztályában zongorázni tanultam, de a tanárnőm hamar eltanácsolt. Nem szeretett, mivel nem tudtam zongorázni. Ez igaz is volt, de hát éppen azért jártam volna, hogy megtanuljak.

Harmadik osztályos koromban viszont klasszikus gitár órákra kezdtem járni a Dugovics Titusz tér sarkán álló kultúrházba, ahol jelenleg az Óbudai Társaskör működik. Öt vagy hat éven át, hetente kétszer.

Milyen volt a Flórián tér akkoriban?

A Flórián tér északi részén, a Miklós utcában volt a 34-es, a 42-es és a 6-os busz végállomása. Ott álltak a régi csotrogányok, egytől egyig magyar gyártmányok, amelyek most már inkább szépnek tűnnek. Nem is tudnám megmondani, miért, de talán nem csak a gyermekkor utáni nosztalgikus vonzalom miatt, hiszen akkoriban is voltak jó és rossz dolgok egyaránt. Emlékszem, milyen szűk volt a Flórián tér és környéke, keskeny és zsúfolt utcákkal. Emlékszem a karácsony előtti nagy bevásárlásokra, a fűrészporra, a latyakra, arra az istentelen nagy sárra. Ott volt még a villamos végállomása, ami átment egyrészt a Visegrádi utcába, másrészt pedig Angyalföld felé, a Váci útra. Évek múlva jártam a Váci út 121. szám alatti tanintézetbe, ahol szakmát tanultam. Tulajdonképp három szakmám is van: szerszámkészítő, esztergályos és helyzetfúrós.

Ezek révén esetleg a Ganz-gyárral is kapcsolatba kerültél?

Igen, oda jártam gyakorlatra, szakmai továbbképzésre. Szerszámkészítőként legalább két évet dolgoztam ott. Gyönyörű ipari műemlék volt, amit szerintem már elhordtak. Csodálatos öntöttvas traverzek és váz!

Jártál a Liversing klubban, ami a Lajos utcában volt? Itt játszott Demjén Ferenc, akivel jóval később, művészi munkád során több dalban is találkoztatok…

Jártam ott, de az épületre nem nagyon emlékszem, mert akkoriban ez nem érdekelt minket; abszolút nincs is előttem. Arra tudok emlékezni, hogy a Gázgyár kultúrházának a hátsó söntése fényes sárgaréz volt, a Lajos utcai kultúrház fizimiskájára azonban nem. A színpadára sem. Nem az érdekelt, hanem a zenekar: hogy mit játszanak és hogyan játsszák. A haverjaim előbb kezdtek bulikra járni, hiszen a piac, a Flórián tér környékén lakók vagy a Duna-partiak akár gyalog is eljuthattak a Lajos utcába, nem volt olyan nagy távolság, mint nekem Aquincumból. Demjén Rózsit nem ismertem, ugyanolyan rajongó voltam, mint a többi fiatal. Csak az érdekelt, hogy be tudjak menni, ami nem volt mindig egyszerű, mert a legtöbb menő helyen tagsági rendszert vezettek be. Az öltönyös-nyakkendős korszakban mi nem jártunk öltönyben. Csak egy érettségi öltönyöm volt, azt meg nem vettem föl. És hát a hajunk!

A szüleim toleranciája az iskolai szabályzatokkal ellentétben is megengedte, hogy hosszú hajat viseljek, a hivatalos közegek viszont nem nézték ezt jó szemmel.

Amikor a tánczenekarokból igényes csapatok kezdtek kialakulni, mind egy bizonyos stílust vettek fel, ami jól állt nekik, s amit el is tudtak játszani. Eldőlt, hogy a zenekar milyen fajta zenét játszik, nem mindenben kiszolgálva a tömegeket. Tehát egy Liversing rockzenét játszik, amibe sok minden belefér, de a keringő, például, biztos nem. Így aztán a kerthelyiségben mulatozó, szórakozó, 18 évestől 50 évesig táncra járó tömegből pár év alatt kialakult egy olyan gárda, akik aztán személyesen is rajongtak egy előadóért vagy egy csapatért. Budapest akkor is 1,5-2 milliós nagyváros volt, nem beszélve az óbudai régióról, ahol most a lakótelepeken elég sokan laknak, de talán akkor sem laktak sokkal kevesebben. Sok fiatal volt, hiszen a Ratkó-korszak gyermekei vagyunk, és ebből a társaságból táncolni járók és beatkoncertekre járók is kikerültek bizony számosan.

Fiatal korodban Óbuda még sokkal inkább külváros volt, így hazajutni sem lehetett mindig egyszerű…

Mennyit aludtam a Margit híd budai hídfőjénél az első HÉV-re várva! Beatzenész múltam legkorábbi időszakaiban szombaton éjjel játszottunk, mondjuk Rákoskeresztúron, a Dózsa kultúrházban hajnali 2-3 óráig. Buli után általában elhoztak, vagy átverekedtem magam valahogy a Margit híd budai hídfőjéig, mert ott volt még a HÉV végállomása. Leültem a Dunára néző padra, és az első napfény ébresztett, amikor az arcomat érte. Fölugrottam a HÉV-re, de olyan álmos voltam, különösen télen, amikor még hétkor is sötét van, hogy újra elaludtam.

Szentendrénél ébredtem fel, amikor bemondták, hogy végállomás. És milyen érdekes: most itt élek Szentendrén…

Mesélted egyszer azt is, hányszor s mennyit várakoztál az akkor még 60-as számot viselő buszra…

De még mennyit! Egy hosszú hajú ember volt ott micisapkában: én. Mesélték a fiatalabb srácok, akik aztán zenészek lettek, s akkor még nem ismertek, csak később a színpadról: „Emlékszünk a Jamesre még hosszú hajú, huszonéves korából, amikor ott aludt a 60-as busz hátsó ülésein rázkódva, kezében a gitárjával”. Akkoriban iskolások lehettek. Amikor megépítették a remízt, a 60-as is oda jött be. Ha megálltam a Vörösvári út és a Bécsi út sarkán, biztos volt, hogy valamelyik garázsba tartó busz fölvesz.

A III. kerület kulturális magazinjában veled folytatott beszélgetésből nem maradhat ki a kérdés: hogyan született az Aquincumi séta című dal?

Nem akarom misztifikálni, vagy félretájékoztatni az érdeklődőt. Ezt a dalt a stúdióban egy munkanap valamelyik órájában írtam, már nem is tudom. De azt tudom, hogy a Lumumba utcai Filmgyárban vettük fel a lemezt, s hiányzott még egy-két dalocska, ötlet, s tulajdonképpen pillanatok alatt készült el. Úgy, ahogy az a mai napig is hallható. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy mi legyen vagy mi ne legyen a címe. Így az Aquincumi séta cím mellett döntöttem. Mert olyan. Az aquincumi szabadtéri múzeumban, a római leletek nézegetéséért én soha nem sétáltam. Nagyon sokat játszottam ott, bicikliztem, rosszalkodtam, rohangáltam, de soha nem sétáltam. Napoztunk, fürödtünk az Aranyhegyi-patakban, vagy halat fogtunk, amit akkoriban még jócskán meg lehetett tenni. Vagy a Dunáról úsztak fel, amikor magasabb volt a vízállás, vagy a patak saját halai voltak, kárászok, keszegek, amelyeket utána meg is ettünk.

folytatjuk
(Az interjú 2000 februárjában készült.)

Röviddel a rendes évi Kobuci-koncert után beszélgetünk, amely kimondva-kimondatlanul a Zichy-kastélybeli legendás Balaton–Európa Kiadó közös koncertek előtt is tiszteleg. Hogy érezted magad, milyen volt a koncert?

A 86-os koncert azért lett legendás, mert fel lett véve, méghozzá váratlanul jó minőségben. Különösen ahhoz képest, hogy egy szál kazettás magnót használt a rögzítéshez Galántai György, aki az Artpool Művészetkutató Központ archívum számára vette fel a koncerteket. Annyira jól sikerültek a felvételek, hogy ezt a duplakoncert-hanganyagot ki is adtuk később. A Kobuciban, ami praktikusan a Zichy-kastély udvara, most már talán egy évtizede tartjuk meg minden évben a Balatonnal közösen ezt a koncertet. Szerintem az idei is jól sikerült, volt egy kis izgalom az egész nap zuhogó eső miatt, de a koncertre végül ez is elállt, mi is jól éreztük magunkat, a közönségen is úgy láttam, élvezték a műsort. 

Vannak kiemelt koncertek az Európa Kiadó életében, amire akár többet készültök, amin többet gondolkozol? Valamiért úgy képzelem, hogy a budapesti koncertek olyan ünnepélyes pillanatok lehetnek. 

Minden koncertet egy picit másképp épít fel az ember. Külön, egy adott koncertre ritkán próbálunk, legfeljebb, ha vendég van, és hozzá is igazítjuk a műsort. De alapvetően szakaszokra próbálunk, mondjuk egy nyári koncertsorozat előtt azt a repertoárt, amit játszani fogunk. Az éppen aktuális koncert dalsorrendjét viszont csak a koncert napján találom ki, a beállás és a koncert között. A koncert váza, szerkezete persze megvan előre, de egyes elemek cserélődnek, egy-egy szám kimarad, más bekerül, ahogyan a helyszínen, a koncertbe való megérkezéskor ezt a megérzéseim alapján összeállítom.

Ez a megérkezés nekem nagyon fontos: megérkezni a helyszínre, belakni a színpadot, beállunk, ráhangolódunk, kialakul egy figyelem bennünk.

Ha erre nincs elég idő, a koncert fele is elmehet azzal, hogy már játszunk, de még nem érkeztünk meg. Amikor nem önálló koncerten játszunk, hanem egy fesztiválon, ott ez a ráhangolódás, megérkezés még kritikusabb, nagyon gyorsan kell felpakolni és beállni.    

A közönség nyilván nem tudja megítélni, hogy na, a Jenő még nem érkezett meg. 

Ezt talán valóban nem veszik észre, de az az érzés megjelenik, hogy volt ez már jobb korábbi koncerteken. 

A közönséggel amúgy is elég sajátos viszonyod van, egyfelől ott van a klasszikus magázódás, jellemző a koncerteken némi odamondogatás, kölcsönös zrikálás is. Ez része a show-nak? 

Az Európa Kiadót én mindig egyfajta minimáleszközökkel dolgozó színpadi műfajnak gondoltam. A műsor megteremt egy bizonyos teret, létrehoz egy keretet. A közönség részéről érkező számkövetelés, vagy, hogy táncoljak, hozzátesznek, keretet adnak az egész produkciónak. Ennek pedig én is a része vagyok a reakcióimmal. Ahogy kilépek a színpadra, én már „karakterben vagyok”, ezek ott mennek bennem, ahogy először bemondom, hogy „Hölgyeim és Uraim, jó estét!” 

A vájtfülűek azt is észrevehetik, hogy egy-két esetben módosulnak a jól ismert sorok, így némi új jelentéstartalommal ruházódnak fel ezek a dalok. Az egyik ilyen kis betét az Itt kísértünk című dalban, mikor a „lesz, ami lesz” tételmondatot kis életrajzi motívumokkal bővíted: irány Sydney, Ausztrália, lesz, ami lesz, irány New York city, lesz, ami lesz, vagy épp irány a Kobuci, Budapest, lesz, ami lesz. 

Az Európa Kiadó életében volt pár év kihagyás, de a leghosszabb szünet tíz évig tartott, amikor Kiss Llaci basszusgitáros alapító tagunk Malajziába, majd Ausztráliába költözött, én pedig 1994-től New Yorkban éltem. Ez a szám, az Itt kísértünk már eredetileg is ezt vetítette előre. Amikor 1992-ben megírtam, már tudtam, hogy ez vár rám, ez rólam is szól, hogy nagy valószínűséggel el fogok menni, az utolsó pénzemen veszek egy napszemüveget, és nekivágok a világnak, ahogy ez meg is történt aztán.

Ez az újonnan beillesztett kis „plusz farok” ezt idézi meg, és egyúttal azt az üzenetet is átadja, hogy most pedig épp itt vagyunk, a Kobuciban, vagy Pécsett, Szegeden, gyerünk, meglátjuk, mi lesz.

Talán kockázat nélkül kijelenthető, hogy a legnagyobb, de egészen biztosan a legismertebb sláger, a Mocskos idők (Hello, Baby), amely ugyancsak nyert egy kiegészítést: Hölgyeim és uraim, kezdjük újra! zárósorral.

Amikor 2004-ben, Magyarország Európai Uniós csatlakozása alkalmából meghívtak minket játszani az A38 hajóra, az előbb említett hosszú kihagyás után először léptünk fel újra, ezért hangzott ilyen formában el akkor. És hát azóta is itt vagyunk, és azóta is így éneklem.

Mindig neuralgikus pont, hogy hány régi klasszikus Európa Kiadó-szám van műsoron, és mennyire hoztok új dalokat. A közönség a legnagyobb slágereket várja, várná, de elmondható, hogy kifejezett rendszerességgel születnek új Európa Kiadó számok. Most, a Kobuciban is elhangzott egy elég aktuális új dal, az Igen, ez vér. 

Érdekes, hogy aktuálisnak érzed, mert a szöveg egy szelete, az Igen, ez vér sor például a nyolcvanas évek második felében már megszületett, Másik János írt rá zenét, de valahogy nem állt össze akkor, nem lett belőle végül szám. Aztán el is felejtődött, még a füzet is elveszett, amibe fel volt skiccelve. És talán szerencsésebb is így, mert most éreztem azt, hogy ezt tényleg meg kell csinálni és most kell megcsinálni. Teljesen más szám lett belőle, három sort, sortöredéket használtam fel abból, amire emlékeztem belőle. Néha szerencsénk van és jóra fordulnak a dolgok.

Picit hasonló története van az „Ezt nem szerettem” című számnak is, amit a hatvanéves születésnapi koncerten adtatok elő, előtte viszont csak 1981-ben. 

Akkor sem sokszor játszottuk, a Bercsényi Kollégiumban, talán ötnél is kevesebbszer. Arra emlékszem, hogy 2-3 sor valahogy nem tetszett belőle sehogy sem, és lekerült annak idején a műsorról. Hegyi Zoli, a Sexepil énekese viszont hiányolta a repertoárunkból, és ő maga aztán játszotta, sokan ezért is hitték, hogy ez egy Sexepil-szám. Aztán, amikor Hegyi Zoli jött vendégként fellépni az említett születésnapi koncertre, ezt a számot akarta énekelni, ezért újra össze kellett rakni az egészet. Azóta mi is játsszuk, de megint nem tetszett három sor benne – nem pont ugyanaz a három –, úgyhogy egy picit átírtam, a lemezre már így került.

Ha már az öldöklésre, háborúra utaló „Igen, ez vér”-nél behoztuk a szövegek aktualitását, felfedezhető egy másik izgalmas párhuzam is az Európa Kiadó sci-fi korszakának, a 2001 Űrodüsszeia ihlette számoknak a világa és a mostani, mesterséges intelligencia nyújtotta távlatok között. „Az értelmes gépek hajnalán” szerepel az 1987-es Ez a város című dalban. Elmondhatjuk, hogy elmúlt a hajnal és az értelmes gépek megérkeztek? Akár az emberek helyett?

Rám nagyon hatottak akkoriban ezek a techno-optimista előrenéző irányzatok, egy űrkorszaknak és technológiai reneszánsznak éltem meg. Akik ezt a technológiai forradalmat megalkották, azokra ugyanazok a gondolatok hatottak, mint ránk, és ebből a gondolatvilágból zeneileg is sokat építkeztünk, így születtek például a Jó lesz, illetve az Ez a város című számok. A mostani, gyakorlati megvalósulás viszont nekem már nem a 2001 Űrodüsszeiát, hanem sokkal inkább Orwell 1984-ét idézi. A mesterséges intelligenciát ugyanakkor még mindig nem bírom másnak látni, mint egy nyelvi valószínűségeken alapuló programnak, ami mögött rengeteg kereskedelmi érdek is meghúzódik. Ezért is nehéz eligazodni az ezzel kapcsolatos információkban. Óriási hájp van körülötte, ahogyan 2-3 évenként mindig jön egy új hájp, mint korábban a blockchain technológia, kriptovaluták például. Persze óvatosnak kell lenni, mert jöhetnek olyan fordulatok technológiai értelemben, amikor ez át tud fordulni.

Az értelmes gépek esetében ugyanakkor nem gondolom, hogy egy ChatGPT lesz az őrületesen nagy változás.

A zeneipart is alaposan felforgathatja, nem? 

Egyelőre nem születtek, vagy nem kerültek elém olyan számok, vagy költemények, amelyekre felkaptam volna a fejem, persze nem biztos, hogy ez így is marad. A szövegíráshoz és a zeneszerzéshez nem fognak jobban érteni, az nem fog a profiljukba tartozni, de bizonyos dolgokhoz jók lesznek ezek az eszközök, technikai értelemben gyorsabbak, költséghatékonyabbak, kiválthat szakértelmet. Más dolgokban meg nem lesznek annyira jók. Egy Bob Dylan-mélységű dalszöveget nem fog tudni előállítani a mesterséges intelligencia, de mondjuk egy ABBA-típusú szöveget akár igen. Sakkozni biztosan nem szeretnék ellenük, meg gyorsabban google-öznek nálam, az is tény. Nem a technológia ellen vagyok, hanem ahogyan megvalósul ennek a gyakorlati alkalmazása. 

Videós céged van, filmeket készítetek, eseményeket dokumentáltok. Egyelőre itt sem követelt helyet magának az AI?

Sok részfeladatot lehet gépekkel elvégezni, automatizálni, vagy legalábbis kivonni belőle a szakértelmet. Nem kell három kamerához három operatőr, nem kell annyi embernek tüsténkednie a helyszínen, vagy a vágószobában. Miközben azt látom, hogy a gépek által elvégzett munka nem feltétlenül tette színvonalasabbá az eredményt, nem lett jobb, mint amit a hús-vér emberek készítenek. De engem az is érdekel, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel? Abból, hogy embereket gazdasági megfontolásból robotizálnak és megszüntetik a munkaköröket. A gyártók, kereskedők plusz profitra tesznek szert, számtalan ember munkája feleslegessé válik, megélhetése ellehetetlenül, színvonal-javulást meg nem feltétlenül hoz magával mindez. Mert azt azért látjuk, hogy attól, hogy nem emberek veszik fel a telefont egy hivatalban, hanem egy gép, attól nem lett jobb a szolgáltatás. Úgy gondolom, eggyel tovább kell gondolni, hogy mi történik hosszú távon a feleslegessé váló emberekkel, akik nem termelnek, és ennek következtében fogyasztani sem tudnak igazán.  

Apokalipszis?

Azt azért nem használnám, mert arrafelé vezet sok más útvonal is.

Az 1928-as születésű Yaacov Agam a kinetikus művészet különleges alakja, akinek életművét a szín, a forma és az idő viszonyának újragondolása határozza meg. Művei nem csupán képek a falon, hanem változó, mozgásra reagáló konstrukciók. Legismertebb találmánya az Agamograph, az a különleges képforma, amely szögváltásra más és más látványt tár fel a néző előtt. Világszerte ismert nagyméretű köztéri munkáiról is. Tel Avivban a „Tűz és víz” szökőkút, New Yorkban a monumentális hanukai menóra, vagy a párizsi Pompidou Központ előtti installációk mind a helyi városi tér szerves részévé váltak. Alkotásai mély szellemi háttérből fakadnak, rabbi és kabbalista apja hatása erőteljesen érződik azokon az absztrakt struktúrákon, amelyekben a világ rendjének, az isteni és emberi közötti kapcsolatnak a vizuális megfelelőjét keresi. Nem véletlen, hogy művei sokszor nem is annyira ábrázolnak, mint inkább rituális, spirituális élményt teremtenek. Munkássága a vizuális érzékelés, a perspektíva, a nézőpontváltás, valamint a látás és a mozgás viszonyának kísérleti újrafogalmazására épül. Mindezt művészetfilozófiai és esztétikai diskurzusban, a geometrikus absztrakcióval és az optikai illúziók kultúrájával párhuzamba állítva.

A fiú, az 1958-as születésű Ron Agam, éppen azért, hogy kilépjen apja árnyékából, eredetileg  nem a festészet vagy a kinetikus installációk felől indult, hanem fotográfiával foglalkozott.

Hatévesen kapott egy fényképezőgépet az apjától, vonzotta a kamera,  sokáig a fényképezés volt a fő kifejezési eszköze, és  csak később fordult a képzőművészet felé. Amikor megtette, tudta, kezdenie kell valamit az apai örökséggel, ám akkor már készen állt rá. Apa és fia művészete közös alapélményből fakad: a világot nem statikus képként, hanem mozgásban lévő látványként szemlélik. Számukra a nézőpontváltás nem csupán technikai fogás, hanem világlátás.

Ron Agam munkáiban a geometria, a színek és az optikai játékok ugyanúgy jelen vannak, mint Yaacovénál, de míg apja munkái a spirituális és univerzális rend megidézését szolgálják, addig Ron művészete közvetlenebb, játékosabb, kísérletezőbb és gyakran a vizuális meglepetésre, az érzéki intenzitásra épít.

Természetesen a technikai megközelítése is más, már csak az új korszak, az új eszközök és technológiák miatt is.

Digitális nyomatok, 3D hatások, új anyagok és módszerek segítségével hoz létre olyan műveket, amelyek egyszerre idézik a klasszikus op-artot és mutatnak valami újat. Gyakran dolgozik holografikus vagy lentikuláris technikákkal. 

Yaacov Agam az egyik legismertebb izraeli művész, aki örökre beírta nevét a 20. századi modernizmus történetébe. Ron Agam számára ez az örökség egyszerre volt áldás és kihívás: folytatni valamit, ami már önmagában legendává vált. Az ő művészete épp ezért a folytatás mellett a különválás gesztusa is: digitális korban, új eszközökkel fogalmazza meg ugyanazt a kérdést, amely apját is vezette – hogyan lehet a látást újra és újra feltalálni? Az Agamok két generációja különböző eszközökkel, de hasonló szellemi érdeklődéssel fordul a vizuális tapasztalat alapjai felé, és mutatják, hogy a látás nem lezárt aktus, hanem mindig mozgásban van – ahogy a művészet is.

A Vasarely Múzeum fél évig látogatható tárlatának kurátora, Pócs Veronika a két művész hasonló és mégis egyedi világának bemutatása mellett az érzékelés aktív szerepét állította középpontba, ahogy  a nézőpont, a mozgás (a néző fizikai mozgása) megváltoztatása hatással van a látványra. Az optikai illúziók, a szín-forma viszonyok változatossága, az absztrakt geometria  érzékelhetővé válik, mind Yaacov, mind Ron Agam esetében. Ron művei a modernebb médiumok, a holográfia és a lentikuláris printek használatával tovább feszegetik a forma és látvány határait.  Yaacov Agamnál pedig különösen az agamográfoknál érhető tetten, hogy a nézőpontunk, ahonnan nézzük az adott munkát, meghatározza, milyen kompozíciót látunk. A művek nagy része két-három eltérő kompozícióban mutatható meg, attól függően, hogyan áll a néző, milyen fény és milyen perspektíva érvényesül. Ez a változó élmény igazolja a kiállítás címében szereplő „változó illúziók” megfogalmazást.

A Vasarely Múzeum –  a névadó Victor Vasarely munkássága, illetve az opart és a kinetikus művészet hagyományainak bemutatására szakosodott intézmény – tökéletes helyszín Agamék bemutatására. Érezhető a kurátori szándék: megmutatni, hogy a testhelyzet, a fény, az irány mind számít a befogadásnál. Igazodva a művészek ars poeticájához, valamint a mozgással, perspektívaváltással változó művekhez sokat tesz a kiállítás a látogatók bevonásáért. A törekvés, hogy a közönség ne passzív szemlélőként vegyen részt,  hanem részese legyen a művészeti aktusnak, a geometrikus és optikai művészet hagyományát tovább vivő Vasarely Múzeumban különösen erős. Nyári látogatásomkor, egy forró hétköznapon sok látogató, köztük számos külföldi turista élvezte a műveket, jelezve, hogy nemcsak a hazai közönség érdeklődését keltette fel a szlovákiai magángyűjteményekből érkező anyag, ami olyan darabokat vonultat fel, amelyek ritkán szerepelnek kiállításokon Közép-Kelet-Európában. 

A tárlat egyik izgalmas aspektusa az apa-fiú párhuzam elemző bemutatása, a két generáció a két világ párhuzamos futtatása.

Az, hogy Yaacov mellett Ron munkáit is láthatjuk, érzékelhetővé teszi, hogyan öröklődik tovább egy szemlélet, és miként alakul az át az új médiumok, technikai eszközök és persze az idők változásával. Izgalmas, ahogy kirajzolódik az apa-fiú kapcsolat, az örökség tisztelete mellett a továbblépés.

Még úgy is látszik ez, hogy a térben Yaacov Agam munkái dominálnak mind mennyiség, mind presztízs szempontjából. Ron műveinek jelenléte sokszor érdekes kiegészítésnek tűnik, nem a legfontosabb munkái vannak itt, de ez egy magángyűjteményből hozott anyag, ez tehát nem a kurátoron múlt.

A kinetikus és optikai művészet örök kihívása, hogy hol vannak kiállítva az alkotások, milyen ott a  fény, mekkora a tér, milyen távolról és milyen szögekből lehet ránézni az adott műre. A megvilágítás, a falfelületek, a tér mérete mind befolyásolják azt, hogy ezek az illúziók és mozgások mennyire hatásosan működnek – nem szerencsés, ha a nézők mozgása, helyzetük változtatása nem hozza ki a teljes optikai játékot.

Az optikai élmény és az illúzió-hatás a Vasarely tereiben valóban lenyűgöző, a kiállítás elsősorban az illúzió vizuális hatására koncentrál. Felvillantja, de nem mélyíti el azokat a kérdéseket amelyek Agam művészetét igazán egyedivé tették, a filozófiai, spirituális gondolatokat, a misztikus, kabbalisztikus hátteret vagy a látás tudományos aspektusait.

Ezek inkább csak sejtetve jelennek meg, ahogy Ron Agamnál az új médiumok használata izgalmas, de az, hogy pontosan mit akar sugallni az ismételt illúzió-kincs, mit jelent számára a digitális és holografikus transzformáció – például az időt vagy identitást, percepciót -,  ezen  szempontok nincsenek elmélyítve. Végül is nem életmű-kiállításokat látunk, csak egy erőteljes benyomást kapunk az évtizedeket és generációkat átívelő vizuális gondolkodásról. Megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor a kép mozgásban van, és nemcsak mint esztétikai tárgy jelenik meg, hanem mint élmény. Ez a kiállítás alkalmas arra, hogy provokáljon, kimozdítson a komfortzónából és gondolkodásra ösztönözzön arról, mit is jelent látni, milyen korlátai vannak a szemünknek, és mit jelent az, hogy világunk változik attól, ahogyan közelítünk hozzá.

Vasarely Múzeum 

Agam+Agam – Változó illúziók képei

Yaacov Agam és Ron Agam kinetikus művészek kiállítása

A kiállítás kurátora: Pócs Veronika

2025. június 6. — 2025. november 30.

Mifelénk nem volt törpe sose, de annyira féltünk tőle, hogy lett. 

Más világ volt akkoriba, itt az alföldön nem nyúlt égbe az ember, mintha húzták volna fölfele. Sűrű csontja volt, erős, nehéz, az tapasztotta lábát a földhöz, hogy a röpülést a madarakra hagyja. Nagyapád is kis ember volt, nem nőtt nagyobbra a műhelyajtónál. Csoda, hogy belőlünk se lett lapaj? Törpe csak úgy volt, ha kiszökött a cirkuszból. Szolnok óra járás, megállt a főtéren a Gazdag cirkusz, onnét szívódhatott föl, míg szedték a sátorfát, s vonultak arrébb a vasút vonalán. Tartottak azok mindent, mint a vurstliba, az isten állatkertje nem elég, volt fajlovuk, majmuk, kígyó, pincsi és sotlendi póni, leszerződtették a világ legerősebb zsidóját, és akadt repülőember is. Törpéjük ne lett volna. Megnéztük Szolnokon, és borsódzott a hátunk a rettegéstől.

Mert tartottunk tőle bizony. Átkot hoz ránk, megrontja a lelket már az anyánk hasába, s gonoszságot ültet belénk. Imádkoztunk, hogy távol tartsuk, kereszttel, hagymával, ráolvasással. Cirkuszba jó, de közibénk ne jöjjön. Pedig a Jolánka igen bájos volt a Gazdagéknál, gyereknek néztük a hatvan centijével, ha felállt a két bátyja fejire, úgy tettek ki egy szálfa legényt. 

Aztán egyszer lábra kapott a pletyka, hogy van egy a faluba.

Őt láttuk még álmunkba is. 

Törpének néztük, aki kurtább volt az átlagnál, kacska a karja-lába, ha volt neki.

Lakott egy dongalábú legény a Kisközbe, attól is féltünk, csak kikacagtuk. Úgy állt néki karikába a lába, mint hordón a vaspánt. Szántam én, hogy így szülte meg az anyja, de lovon jól mutatott, csak a tánctól irtózott, mert egyszer a búcsúba megpörgették, s összeakadt a két karikalába. 

A nyomorékot kerültük, pedig élt belőlük pár Rékason. Ne hozzák ránk a vészt. 

Mentek a háborúba, és megtértek mankóval, csüggött a csonk comb alatt, fútta a szél az üres nadrágszárat. Volt, kinek egy lába se volt, levágták tőből. Vitte a háború, amit ért… De örültünk, hogy életbe maradtak. Nyomorékon még mindig jobb, mint halottan. Annyian lettek, hogy csináltak egyesületet a segély végett. Az elnökük, a Fekete Dávid, aki Garai lányt vett el, tudod, a 68-as gyalogezredbe szolgált, ahol a többi, aztán levitte a jobb karját a gránát még a háború elején, s leszerelték. Próbáltak ezek hasznára lenni a falunak, de mire kell egy rossz test, kolonc a családja nyakán, nem jó semmire. Bólingattak a kocsmába, rémségeken révedtek, sírtak és úgy felöntöttek a garatra, hogy reggel vitték őket haza ló hátára dobva, szekéren meg talyigán, egyik-másik a falábát is odahagyta. Reggel szortíroztuk, hogy melyik kié. 

Az eszük is elment, egyszer ez a Fekete Ceglédre menet a teljes egyesületi vagyont elvesztette. Borért ment a bajtársaknak, azt nyelet szeszt se hozott. Mikor megtudták a faluba, hogy lába kélt az ezerháromszáz forintnak, kis híján agyonütötték. Csak érték volna utol. Még a város határába elszakadt a kocsilánc, az meg addig vesződött a fél karjával, hogy a buksza kicsúszott a zubbonyzsebből. Le kellett feküdni a kocsi alá, s míg fél karjára nehézkedett, a másikkal a láncot buzgólkodott volna fölpattintani, de nem volt neki mivel. A foga bánta, úgy kullogott haza, csukott szájjal. Volt egy másik, a Borsányi Józsi, még a háborúba szakadt le az egyik lába, faragott magának másikat fából, szép láb volt, mutatós, jobb, mint az igazi, csupa formás izom, s mint a kopasztott csirke, szőr se rajt. Mondtuk is neki, hogy azt a csúf fejét faragta volna ilyen csinosra. Főleg az orrából kellett volna vésni, ne üsse bele a más dolgába. Nagyapád gyártott neki ortopéd cipőt, ő volt a legjobb a környékbe, a Boldi, meg nem mondtad volna, hogy faláb. Azzal igen ügyesen elsántikált, ám közbe a másik lába tele lett bűzlő keléssel. Úgy sajgott neki, hogy nyítt minden mozdulásra. Küldte a doktor Szolnokra, de még nyűvesebb lett a kenőcstől, hát fölutazott Pestre, ott meg már a Keletibe csillagot látott a hasgatástól. Mentő nem jött, neki meg nem volt fillérje se, hogy bevitette volna magát a kórházba, összeesett a Baross tér közepén, ahová az utasok kivonszolták. Még az a szocdem képviselő, az Esztergályos is emlegette, mikor felszólalt a hadirokkantak ügyébe, megírta az újság. Na, ennek a Borsányinak levágták végül a beteg lábát is, ami még volt neki, s maradt láb nélkül a maflája. 

Milyen élet az, mekkora szégyen. Halt volna meg inkább.

Vele riogatták a faluba a gyereket.

Pedig az nem volt törpe. De olyan.

Volt ellenben, hogy idetévedt egyszer egy pesti pár. Lerobbant a kocsijuk. Mire előmásztak a füstből, villogó masinával ott termett nyomba egy fényképész, s valahonnét egy törpe is. Felbolydult az egész falu, úgy megrémültünk, hogy el se szaladtunk, inkább kerítésre kapaszkodva bámultuk a ritka szerzetet. Ki voltak ám ezek glancolkodva, akár az oltáriszentség. Vasaltas ballon, a férfin kalap, tiszta ingre nyakkendő, a nőn veres svájcisapka, kesztyű, a lábukon bokszolt cipő, mint a misén. Itt járda sincs, csak sár, zsombék és állat piszka, ezek meg, városi finnyás népség, úgy pózoltak a latyakba, akár moziba a filmszínész. 

A törpe is éppúgy, talpig feketébe, akár az árnyék. 

Tán hatvankettő lehetett, mikor nagy piros busszal a templomnál megjelentek. Kimentek a határba az olajfúró-tornyokhoz, s csak két felvétel közt szöktek be a faluba, cigerettára gyújtottak, ittak, fotózkodtak, meg leparoláztak a gazdákkal. Hittük is, nem is a mesét, hogy lángra kapott az olaj, a sofőrt meg, akibe a fuvarozási telepvezető belehabarodott, kirendelték az oltáshoz. Nem láttál még akkora fölfordulást, vonultak ki a népek a határba a Béke téeszből meg a szolnoki buszközlekedésitől bámészkodni, s beálltak statisztának. Jöttek a kőolajfúró tíztonnás teherjei, a cukorgyári dömperek, földgyaluk és lánctalpas traktorok, hogy földből meg salakból védősáncot húzzanak a tűz köré; s mikor a felvételhez kilőtték a piros rakétát, s felkapcsolták a töltésen a lámpákat, vijjogni kezdtek a tűzoltók. A toronyból hatalmas lángnyelv csapott ki, füstfelhő terült szét a rékasi égen, a hőség perzselt, majd meggyulladt az egész határ. Aztán a fecskendőkből egyszer csak zubogni kezdett a víz. 

Na, oda kellett volna faláb, észbe se kapnak, s leég.

Ők hozhatták a törpét, pedig a filmbe nem volt neki szerep.

Ronda ábrázatja volt, pár gazda erősen szorította a kapanyélt.

Feltűnt, hogy ez a pár dehogy volt kormos, nem láttál te rajtuk se olajfoltot, se ázást. Állt mellettük viszont egy rozoga kerékpár szégyenszemre a kerítésnél. Irgalmatlan röstelltük, nem elég a törpe, de ha bekerül ez a csúfság az újságba, mit gondolnak Pesten, miféle szegénytanya vagyunk. Az egyik kerék kitörött, a másik kacska, a gumi likas, mintha elcsapott volna valakit. Volt itt, akit elsodortak a határba, s mindkét lábát térdtől amputálni kellett. Tolókocsin furikázik azóta, akár egy halott. Tán ezek is elcsaptak valakit, vagy el akartak csapni.

Legyeskedett itt egy szemtelen firkász is a megyei néplaptól, a fotóssal jöhetett. A Gál Imi mutatta, hogy cikket írt a forgatásról, de a nevét nem vállalta, mintha csalfa szándék vezérelné, fenenagy ködöt kerített. Hónapig ment a pletyka a faluba, a híres színésznőt összeboronálták a tanácselnökkel, másért minek jött volna ide egy fővárosi stúdió, van a környékbe elég falu toronnyal. De a törpe mintha ott se lett volna, róla senki nem beszélt.

Ha szorult volna bele tisztesség, megírja az a névtelen flótás, hogy a kényes jelenet a Viszlay gőzmalmánál esett.

Még harmincba vett itt malmot az öreg, miután szolnoki nagygazdaként följelentették, hogy illegális pénzverőt rejteget a szalmakazalba. Meg is lelték a tanyáján a csendőrök az együgyű kis szerkezetet a gipszmodellekkel és hamis pengősökkel együtt, de be nem vádolták. Az eset úgy belétette az ideget, rebesgették, hogy jobbnak látta egy négyezer lelkes falucska szélén áttérni a malomiparra. Csak azt nem tudta nagy tekintélyű vitéz Viszlay Ferenc, hogy miféle gyilkos hangyabolyba tenyerelt, merthogy Rékason akkoriba a fél falu haragosa volt a másik felének, huszonkilencbe egyszerre jelentették föl a főjegyzőt, a tanítót, az orvost és az adóügyi jegyzőt. Sötét idők jártak, úgy megmérgezte lelküket a folytonos gyanakvás, hogy a végin már nem volt nádfödeles ház, melybe ne élt volna valaki, kinek bűnös fejére ráhívták a hatóságot. Ha nem jön a háború, a Viszlay malmát nem ’48-ban veszik el, s adják a nép kezére, hanem mikor beléjük ette magát a kétség. 

Szűz Máriára esküszöm, a gonosz műve volt.

Mondták is mindig, hogy a Viszlay malma azért őröl oly finom lisztet, finom korpát, finom árpát és tengeridarát, mert van neki egy szolgája verembe zárva, aki megrágja előtte. Csakhogy közbe belérágja a mérget is, s a tisztátalan őrleményt kenyérbe sütve mink rágjuk tovább.

A Csák Jóska is hogy járt. A darálómalma igen jól ment. Aztán egy nap megölte véletlen a fivérét, mikor vadászat közbe gellert kapott a sörét, és saját testvérbátyja szívébe fúródott. Akkor kótyavetyélte el semmi fillérért az egész kócerájt, adott vele búzát, cséplőgépet, amit talált, kezéhez vér ne tapadjon. De addigra már mindegy volt, nem bíztak a gépbe a gazdák, csak a két kezükbe, hiába tiltották akkoriba a csúvárolást, verték volna széjjel a bajok hozóját. 

Pedig nem az hozta.

Más oka volt a bajnak. Mi egyébért történt volna, hogy a Csák Józsi véresszájú kommunistának állt, a Viszlaykat meg elhurcolták?

Arról ugye hallgatnak. Hogy mi az igazság.

A végin az is kibukott, hogy kinek járt el a szája mirólunk, ki taszította gyalázatba a falut, s leplezte le a följelentőket az urakkal szembe. Hát a Gál Imi volt az, aki azzal ámított, hogy nem ismeri a komisz firkászt. Közbe ott sandít a fénykép közepén, a pesti pár mögött. Ő volt az, istenemre, ki becsületét feladta, s kilocsogta a szégyenünk, kiterigette a fürkész szemek elé, hadd nyámmogjon, s szánjon a cirkuszi nép, hogy nekünk csak kicsiny élet jutott, egy semmi, satnya sors. És nem röstelli azt hazudni, hogy meg se szülte az anyja, mikor a cikk a néplapba bekerült. 

Attól rosszabb. Ha senki se írta.

Megmondom én a világ szemébe, nem klappol itt valami, nincsen is semmi rendjén.

Ott virít a képen a törpe, és se előbb, se utóbb nem látta senki.

Hát, akkor mitől van a romlás? Hol bútt meg a rossz?

A szocialista korszak egyik legkínosabb hagyatéka a kultúrtörténetben a kánonképzési probléma. 35 évvel a rendszerváltás után természetesen jócskán sikerült át- és felülírni a már 1990-ben is romos konszenzusokat, ennek ellenére vannak olyan, máig nyitott kérdések, amelyeket nem sikerült megnyugtatóan rendezni. 

Ilyen a magyar festészet-történetben az emigránsok – a kommunista időszakban elmenekülők és külföldön befutó művészek – helye a hazai kánonban. Ugyanezzel a problémával szembesülünk a fotótörténet-írásnál is: ha André Kertészt, Brassait, Robert Capát, Lucien Hervét nem tekintjük a magyar fotótörténet részének, hibát követünk el, hiszen egyértelműen Magyarországon felnőtt, életük jelentős részét itt leélt alkotók. Ha annak tekintjük, akkor viszont kénytelenek vagyunk átírni a fotótörténeti konszenzust. 

Ugyanígy a festészetben: Reigl Judit, Hantai Simon, Rozsda Endre, Lakner László, Csernus Tibor, Perneczky Géza, Baksa-Soós János és társaik nélkül nem írható meg a közelmúlt magyar művészettörténete, ha viszont beleírjuk őket, átpozicionálják a félmúlt egyéb életműveit. 

Nem a hírnévről vagy a saját koordináta-rendszeren belüli érvényességről van szó, hanem, hogy úgy mondjuk, a szabad levegő hatásairól egy-egy művészi életútra, amely a leginkább abban nyilatkozik meg, hogy valaki képes-e a tágabb kontextus, az egyetemes kultúrtörténet felől nézve saját kortársa lenni és képes-e olyat alkotni, amely érvényes marad az idő múltával, megáll-e az életműve húsz, negyven, száz év múlva. 

Fáziskésések és helyi kezdeményezések

A keményvonalas kommunista diktatúra kicsit több mint első tíz évében gyakorlatilag totálisan szeparálták a magyar művészeket Nyugat-Európától. Majd lazult kissé a szigor, ennek ellenére a legvidámabb barakkba szűrten érkeztek meg a kortárs trendek 1960 és 1990 között, a reflexió késedelmes volt, nem volt valódi találkozásokra lehetőség Nyugat-Európával, noha voltak kísérletek (pl. mail art stb.).

Mindez természetesen nem érvényteleníti az ebben az időszakban a vasfüggöny mögött keletkezett  életműveket – pusztán megfosztja őket az Európával, tágabb értelemben véve a szabad világgal való organikus egységtől és annak megannyi áldásos hatásától. Más esetekben pedig ez a kulturális vasfüggöny olyan zárvány-életműveket eredményez, mint Ország Lilié vagy Erdély Miklósé, de ez messzire, egy másik problémához vezet.

A kettézárt világ helyzetéből és a lokális politikai-társadalmi realitásból azonban adódott egy sokkal súlyosabb gond, főleg a fellazulás éveiben: az, hogy rengeteg olyan gesztus vagy gyakorlat jött létre a képzőművészeti és általában a művészeti szcénában, amelynek kényszerű oka a hatalommal való macska-egér játék volt. Máskor pedig kifejezetten a hatalommal, a (politikai) helyzettel szembeni művészi tettként  artikulálódott egy-egy akció vagy munka. Az említett Erdély Miklós munkáinak értelmezési keretét anno súlyosan leszűkítette az, hogy még az edukált közönség is hajlamos volt kizárólag a diktatúrával szemben felmutatott gesztusokként értelmezni a műveket.

(Noha azok közt volt egyértelműen és valóban politikai töltetű is, gondoljunk a Szelídség medencéjére, amely Erdély definíciója szerint „Kádárnak akart egy tisztelgés lenni, de ezt Aczél persze ellenkezőleg érezte, és elnevezett bűzfejlesztőnek. Tudniillik akkor indult a Szovjetunióban egy antiszemita hullám, s ezt Kádár nagyon leblokkolta a határnál. Ezért neveztem el ezt a »szelídség medencéjének«. Abból állt, hogy szovjet kondenzált tej – azóta ki is vonták a forgalomból, nem tudom, miért –, sűrített tejkonzervből, 49 darabbal, körül volt véve egy hely. Ki volt lyukasztva mindegyik, egy műanyag medence volt alattuk, és a tej folyt a közepe felé, ahol macesz volt, élesztő között, nagy élesztőtömbök között”. (Erdély Miklós a Szelídség medencéjéről, in: https://artpool.hu/Erdely/mutargy/Szelidseg.html) 

Ma meg kell magyarázni 

A baj mindezzel, főleg az Erdély munkáinak átgondoltságát, súlyát el nem érő gesztusok esetében csak az, hogy amikor eltűnt az ebben a keretrendszerben létrehozott életművek mögül a politikai kontextus, egyszersmind eltűnt az értelmezési horizont egy része is. A munkák – amelyek Erdély átgondolt projektjével szemben elsősorban lázadási aktusokként voltak érvényesek – légüres térbe kerültek. 

Külön részproblémát jelentenek azok a politikai töltetűnek és/vagy neodadaista tettnek értelmezhető művek, amelyek esetében az opusban épp nem volt politikai felforgatási szándék, sokkal inkább abszurd vagy groteszk gesztusnak voltak tekinthetők, mint például a Vajda Lajos Stúdió alkotóinak esetében. Ennek ellenére az emberek a Kádár-kor utolsó két évtizedében elsősorban vagy politikai üzenetet, vagy totális lázadást akartak látni a Vajda Lajos Stúdió- vagy a Bizottság-jelenségben és mindabban, ami a „vajdás” szellemiség mellett vagy annak hatókörében létrejött. 

Amikor azonban ezen munkák mögül eltűnt a szoft diktatúra mint politikai kontextus, amely szükséges volt az értelmezési kerethez, nem egyszer rá kellett döbbennünk, hogy ezeknek a műveknek sem ontológiai értelemben – amennyiben még hajlandók vagyunk elfogadni, hogy a művészetnek lehet létértelmezési feladata –, sem esztétikai értelemben, sem anti-esztétikai értelemben nem maradt túl sok tartalmuk.

Vagyis: 1990 után nem egyszer már a magyarázat sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsa az adott művet, és az pont úgy hullott bele a feledésbe, mint a Kádár-kor megannyi csinovnyikjának neve. 1990 után sajnos kiderült, hogy az igazán fajsúlyos életművek nem az „ellenállás” mentén jöttek létre, vagy ha igen, akkor, hogy úgy mondjuk, nem a szocialista diktatúrának való ellenállási együttható volt bennük a legjelentősebb rész, hanem mégiscsak valamiféle művészi hitelesség, a mű mint esztétikumhordozó, a mű mint létmagyarázat, a mű mint anti-esztétikum, a mű mint anti-létmagyarázat (l. neodada és abszurd), a mű mint univerzális jel etc.

Gyakorlatilag bármi, ami túlmutat a politikai kontextuson mint 1990-ben már nem aktuális aktualitáson. 

A vajdások

Mivel ezt a szimpóziumot az Esernyősben látható Vajda Lajos Stúdió-kiállítás kapcsán rendeztük meg, adódik a kérdés, hogy milyen volt a korabeli Vajda Lajos Stúdió körének viszonya a politikummal. 

A vajdások „alapállása” – Hamvas szavával – annak ellenére sem volt „hatalomellenes”, hogy az avantgarde gesztusokban a hatalom, mivel természetéből adódóan paranoid volt, felforgatást, lázítást látott. Nem egyszer szürreális, abszurd jelenetek keletkeztek abból, hogy a „vajdások” mit akartak, és gesztusaikat miként értelmezte a kádári állam, gondoljunk arra a perre, amely az 1970-es Nalaja Happeninget követte. A szentendrei műsor miatti per leírása olyan, mint egy Ionesco-darab: külön vizsgálat folyt például abban az ügyben, hogy az egyik résztvevő lányon volt-e bugyi. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy miközben a Kádár-rendszer keretei közt a vajdások szelíd iróniával vagy durva cinizmussal csináltak hülyét a döglődő diktatúrából, de leginkább az azt életben tartó szocialista kispolgári társadalomból, a Nyugat-Európában ekkor fénykorát élő punk kultúrát (a lázadás nyugati verziója) hamarosan bedarálta a kapitalista piaclogika. 

A vajdásoknak az angolszász kultúrában megjelenő nyers punkkal szemben sokkal intellektuálisabb magatartásán túl épp a szocializmusból hiányzó piaci diktatúra hiánya biztosította a túlélést. 

Ahogy a piac felette a punkot, úgy a diktatúra egyszerűen nem tudta sem integrálni, sem megölni a vajdás attitűdöt – noha felismerték, hogy úgy ússzák meg a legolcsóbban, ha becsatornázzák a fiatalokat, így végül engedélyt adtak nekik egy stúdió alapítására.

Ha a punk egy totális lázadás – legalábbis kezdetben – a kapitalizmus ellen, a Vajda jóval több a szocialista rendszer elleni ellenállásnál. Nemcsak a rendszernek szóló ellenkultúra, hanem a totális életre, a totális szabadságra tett kísérlet esztétikai, erkölcsi, életvezetési értelemben is – és itt van a sikerének, az expressz politikai ellenállást középpontba állító művekkel szemben a hitelességének és a maradandóságának is a kulcsa. 

Hiszen ahogy sok, a pusztán a szocializmus-ellenességben kisülő művészi gesztus légüres térbe került vagy ma már magyarázatra szorul, a Vajda és tágabb értelemben az underground köszöni szépen, jól van azóta is. 

Ennek részben nyilván magyarázata, hogy a Vajda Stúdió központi figurái – Wahorn András, efZámbó István, feLugossy Laca – jó válaszokat kerestek és találtak 1990 után is művészként, amellett, hogy egész tevékenységükben maradt valamiféle reminiszcencia-jelleg, folyamatos utalás a félmúltra és az elmúlt, eltűnt keretre, a diktatúrára is. 

Az rendben, hogy ők így csinálják, de a gyerekeik?

Hogy ez meddig tekinthető hitelesnek, az ízlés kérdése. Ami az alapítókat illeti, ez az attitűd integráns része a munkásságuknak, azonban a későbbi generációk kapcsán súlyos problémák merülnek fel a folytathatóságot illetően. 

Amíg efZámbó happeningje Szentendrén érvényes, meglepő, új és értékes művészi tett volt 1970-ben, a diktatúra közepén – részben intellektuális tartalma, vagy intellektuális sok-értelműsége okán – 1990 után, ahogy említettük, épp az a keret hiányzik az efféle akciók mögül, amely anno hitelesítő erővel bírt: a totális, fullasztó szabadsághiány. 

Ma, hogy úgy mondjuk, mindenki azt kiabál az utcán, amit akar, így az efféle tett nem tett. Nem tett a meztelen performansz, nem tett a kiabálás, nem tett az anti-esztétikum beletolása a polgári társadalom arcába, nem tett a jelszavakra és társadalmi ügyekre felhúzott, átgondolatlan művészi aktusok sora. Ezek az ontológiai értelemben, esztétikai és anti-esztétikai értelemben, de még csak társadalmi hatásukban sem értelmezhető tettek úgy hullanak bele a közönybe, ahogy – értelemszerűen – kiürült a provokáció mint lehetőség. Ahol azt csinálsz, amit akarsz, senkit nem érdekel a provokációd. Ahol azt csinálsz, amit akarsz, ott elsősorban érvényes, és elsősorban nem aktuális műveket kellene alkotni.    

Tehetetlenségi nyomaték

A neodada, az avantgarde-nak az ironikus, néha cinikus, játékos, elsősorban nem a magas esztétikai minőséghez vagy kidolgozottsághoz, hanem a meghökkentés gesztusához, az ellenállás gesztusához köthető nyelvezete azonban tehetetlenségi nyomatékként mintha benne maradt volna a vizuális kultúránk egy részben. Mintha nem bírnánk elengedni a nagy korszakra való utalgatást – az ironikus, mesterségesen gyermeteg, álnaiv, esztétikailag nem kidolgozott, létfilozófiailag nem átgondolt és nem megalapozott attitűd azonban ma már nem több puszta megszokásnál. 

Noha a jelenlegi politikai kurzus igen sokat tesz a szabadságjogok szűkítéséért és így bőven kínál témát a közéleti témák felé nyitott alkotóknak, mindezzel együtt is teljesen más társadalmi-politikai keretrendszert jelent, mint a késő Kádár-kor.

És ily módon totálisan más művészi nyelvet is kívánna, amennyiben a jelen kor kurrens kérdéseit óhajtja valaki megjeleníteni a művészi térben a feminizmustól a szabadsághiányos állapotokra való figyelmeztetésen át a környezetvédelemig vagy az éghajlatváltozásig. Nem elég meztelenre vetkőzni, hommage Nalaja happening-szerűséget tartani vagy ordítani. Mivel, ahogy említettük, ezeket a gesztusokat már elhasználták negyven-ötven éve, és mivel, ahogy említettük, ezek már nem tettek.  

Külön gondnak látom, hogy a fiatal és középkorú alkotók, akik egyszerű felhasználhatóságuk miatt előszeretettel átveszik az említett régi gesztusokat, például efZámbó vagy Wahorn bizonyos nézetből „infantilis” festésmódját, a happeningek „felforgató” jellegét, nem igazán fáradnak azzal, hogy az amúgy már senkit nem érdeklő meghökkentés mögé intellektuális vagy esztétikai tartalmat pakoljanak. Amitől hiteles volt Erdély vagy amitől hiteles feLugossy, attól csak akkor lehetne hiteles egy mai középgenerációs vagy fiatal művész, ha a puszta formalitáson és a mondanivalón túl saját kidolgozott művészi nyelvet találna, és nem negyvenéves gesztusokat ismételgetne. 

Provinciális hatások 

Mindaddig, amíg nem szabadulunk a késő Kádár-kori reflexektől, valójában fogságban vagyunk. Egy olyan, kényelmességből eredő alapállásban tartózkodunk, amely nem tesz jót a magyar művészetnek, provinciálissá teszi azt, minduntalan egy olyan múltra utalgat, amely lezárult, és Európában nem feltétlenül értik az utalásrendszerét, így egy kinyílt világban nem tud univerzálissá tágulni ez a nyelvezet. 

Megjegyzem, hogy eközben a hasonló gesztusok mögött nincs ott a valódi lázadás hitelessége sem, hiszen a jelenkori művészek még annyira se viszik vásárra a bőrüket, mint aki szamizdatot olvasott 1989-ben a spájzban. Másrészt nem egyszer komoly PR-t, sajtókampányt, ön-pozicionálást építenek a „lázadás” köré, vagyis ők maguk teszik piaci áruvá a lázadás-reminiszcenciát, ami etikailag is problémás.

A legnagyobb gondot azonban a kiürülésben látom: sem esztétikailag, sem mondanivalóban nem sikerült nemhogy meghaladni a 40 évvel ezelőttet, de elérni sem. Mindegy, hogy a neo-neodada gesztusok mögött feminista mondanivaló van, politikai művészet, társadalmi kérdésekre fókuszáló irónia vagy egyéb: nincs meg a hiteles nyelv. Bevett utak, módok, régi viccek mentén megyünk tovább, ami, valljuk már be: unalmas. Mindemellett pedig teljesen hiányzik az az elsősorban esztétikai/anti-esztétikai magas minőség, amely azonnal szembetűnik Európa kiállítótereiben és művészeti tereiben járva-kelve a Tate Moderntől a kortárs párizsi vagy milánói galériákig és egyéb művészeti szcénákig. (E sorok szerzője nem ismeri eléggé sem az amerikai, sem a távol-keleti szcénát, így az összehasonlítás kényszerű alapja csak a mára már szintén szűknek tűnő Európa lehet.)

Hogy ezzel összeadódva miért jelent külön problémát egyes kiállítóhelyek és galériák azon törekvése, hogy a „társadalmi problémákra” fókuszáltassa az alkotókat, ilyen témájú pályázatokat írjon ki, az külön dolgozat tárgya lehetne. Mindenesetre a két jelenség – az új nyelvezet keresésének hiánya és az intézményi presszió – összeadódása sajátos félmúlt-helyzetben, vagy a Kádár-korban gyökerező perfiéria-helyzetben tartja a magyar képzőművészetet, tágabb értelemben vizuális művészetet, miközben látszólag – a kérdésfeltevés szintjén – van aktualitásuk az így megszülető műveknek. Érvényességük nincs. Nem aktuális műként – hanem olyan műként, amely ötven év után is legalább úgy „szól” majd, mint a Bizottságtól a Szerelem vagy a Linaj-linaj, esetleg, ahogy feLugossy bármely korabeli munkája.  

És ez nagyon nagy baj.

A szöveg az óbudai Esernyősben szeptember 16-án megrendezett kortárs képzőművészeti szimpóziumon hangzott el, a felszólalás szerkesztett változata.

A Kiscelli Múzeum föld alatti szikla-folyosójának kacskaringós rejtekében tematikus csoportosításban több teremben ismerkedhetünk meg a telefonálás történetével. Sétánk vezetője dr. Balla Loránd, a kiállítás egyik kurátora, a múzeum történésze, főmuzeológusa, a Műszaki Gyűjtemény és a Plakátgyűjtemény vezetője. A tárlatot két kurátor társával jegyzi: dr. Perényi Roland, a BTM Kiscelli Múzeum igazgatója, történész, főmuzeológus, az Életmódtörténeti Gyűjtemény és az Újkori Adattár vezetője és Benda Károly műgyűjtő együtt vállalkoztak a feladatra. 

Benda Károly volt az, aki a kiállítás ötletével megkereste az intézményt, a tőle kölcsönzöttek mellett a kiállított tárgyak jelentős részét a Múzeum műszaki gyűjteményének darabjai alkotják, emellett más közgyűjteményekből (Postamúzeum, Budapest Főváros Levéltára, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) származó tárgyak, dokumentumok, plakátok is a tárlat részét képezik.

A látogatót a kiállítási térbe leérve az egykori József Telefonközpont modernista, a Horváth Mihály téren ma is álló épületének nagyméretű, telefonáló puttókkal díszített színes üvegablaka fogadja. Az első teremben megismerhetjük a telefonálás technikai előzményeit, az 1832-ben az amerikai festő, Samuel Morse által feltalált, az elektromágnesesség elméletére alapozott Morze-távírót, amelyet 1837-ben szabadalmaztatott a morze abc-vel együtt. Éppen Párizsból New York felé tartva szelte át az óceánt, amikor eszébe jutott a távíró gondolata. Morse találmányát továbbfejlesztve, David Hughes, az angol-amerikai zongoraművész 1854-ben létrehozta a billentyű alapon működő távírógépet, amely betűket is nyomtatott. Vagyis egy festőnek és egy zongoraművésznek köszönhetjük a telekommunikáció forradalmát, azt, hogy az emberek közvetlenül is tudnak egymással beszélni, áthidalva a távolság miatti nehézségeket.  Ebben a teremben továbbá filmrészletekkel és modern kori számítógépen mutatják be a morze készülék lyukasztó-kódoló-papírszalagra nyomtató mechanizmusát.

A 20. századbeli telefonálás kultúrtörténetével és presztízs jellegével külön terem foglalkozik. Nagy nyugatos íróinkat, Karinthy Frigyest, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt irodalmi alkotásaikon keresztül hozzák összefüggésbe a telefonnal, szokásaikra is utalnak (lásd például Böhm Aranka és Karinthy Frigyes megismerkedésének történetét). Egy másik teremben Örkény-egypercessel is találkozhatunk. Ezenkívül különböző művészeti alkotások kontextusában jelenik meg a telefon kultúrtörténete. Megidézik Andy Warhol egy összezárt női ajkat formáló Hot Lips telefon című alkotását. Róla tudható, hogy sokat telefonált, a naplóját is így diktálta le. De találunk utalást Salvador Dalí Homár telefon című szürrealista objektjére is és Moholy-Nagy László EM 1 Telephonbild (Telefonkép), valamint Derkovits Gyula 1931-es Telefon című festményeire. Az először említett festményt az alkotó szintén telefonon keresztül „diktálta le”, a másodszor szóba hozott alkotáson hátulról egy „disznófülű nagyúr” látható a fülcimpájára szorított telefonkagylóval. 

Ahogy arra fény derül: a fehér telefon a művészek védjegye volt, nagyon kevés készült belőlük, ma is kuriózum a gyűjtők számára.

Még ebben a teremben az exkluzivitás hatalomtechnikai megközelítésére is asszociálnak, például egy kiállított CB24-es kézzel festett piros telefonnal – így válik láthatóvá, hogy a telefonkészülékek színe több esetben sajátos jelentéssel bírt –, a piros készülék a Belügyminisztérium által használt „K” alternatív távbeszélő hálózat (Közigazgatási Távbeszélő Hálózat) előnyben részesített változata volt. 

A második világháborút követően a magyar távbeszélő hálózat megrongálódott, a hatalomnak pedig se érdeke, se anyagi forrása nem volt, hogy helyrehozza. A telefonvonalra akár évtizedeket is várni kellett – ezt egy falra függesztett dokumentumon keresztül mutatják be, volt olyan, amikor a telefont 1969-ban igénylőnél csak 1994-ben kötötték be a vonalat.

A következő, hosszanti irányban elnyúló teremben tucatnyi kiállított telefonkészülékkel találkozunk, amelyek között megtalálható az Alexander Graham Bell 1878-as szabadalma alapján készült őstelefon replikája, és szemléletes csoportosítással az is világossá válik, hogy a már szériában gyártott történeti telefonkészülékek két fő típusa, az LB (local battery) és a CB (central battery) telefonok között mi a különbség. Az LB telefonokba saját dinamót építettek be, azok az áramot maguk fejlesztették, amivel megcsörrent, míg a centrál típusnál, amelyet 1900-tól gyártottak, a telefonkagyló felemelése a központba kapcsolt, ahol sokáig emberi kéz irányításával találtak egymásra a felek.

A budapesti telefonhálózat kiépítéséről és a magyar telefongyárak történetéről is képet kapunk. 1881-ben Puskás Tivadar testvére segítségével kezdte el Párizs után Budapest telefonhálózatának kiépítését. Az első telefonközpont a Fürdő utcában (ma József Attila utca), egy lakóházban helyezkedett el.

A vállalkozás először csak huszonöt előfizetőt tudhatott magáénak, és nem volt nyereséges, ezért belefogtak a Telefonhírmondó megszervezésébe is (1893-ban szabadalmaztatták), ami nem más, mint a rádió elődje.

Ugyanis az előfizetéssel bizonyos „műsorsávokban” meghatározott programokat lehetett hallgatni a központból közvetítve a hírektől kezdve opera-közvetítésekig.  A telefonra először az üzleti világ, a politika és a média lett fogékony, majd az előfizetők exponenciális növekedése miatt már nem lehetett egy kézben tartani, ezért államosították ezt az iparágat is. Tablókról megismerhető a négy nagy hazai telefongyár története, amelyek múltjában közös, hogy kis bécsi műhelyekből alakultak, majd külföldi tőkével egyesülve nagyvállalatokká nőtték ki magukat, és 1945 után sor került államosításukra. A négy nagyvállalat: az Egyesült Villamossági Rt., majd Standard Villamossági Rt. – amelyet 1949-ben érintett az ún. Standard-per, a koncepciós perek egyik első elhíresültje –, a Neuhold János mérnök vállalkozásából kifejlődött Telefongyár Rt., a Deckert és Homolka, amiből az Ericsson lett, és a Svéd és Társa.

A következő teremben alaposabb képet kapunk a telefonközpontok fogalmáról és jelentőségéről, amit a női emancipációnak teret adó telefonos kisasszony munkakör bemutatása egészít ki. Azt a zajszintet is bemutatják, amelyben a telefonos kisasszonyoknak dolgozniuk kellett. Telefonközpontból az előfizetők számának megnövekedése miatt húsznál is több volt a városban. A legnagyobbnak számító, és az üvegablaka folytán már megidézett József Telefonközpont mellett az első, a Fürdő utcai, majd a Szerecsen utcai és a Nagymező utcai Teréz központ érdemel különös figyelmet, ezeket emelték ki tablókkal a kiállításon. Kiderül az is a telefonhálózatokról, hogyan kerültek a magasból a mélybe (az utcák között a levegőben kifeszítve, majd a föld alá beásva), hogyan fejlődött a kábeltől az optikai szálig, miként kellett megvédeni a házakra erősített hálózati rendszereket és elfogadtatni a közterületeken elhelyezésüket.

Láthatunk egy 1926-os nippet, amely nagy darabszámban készült el a Budapest-Bécs telefonvonal kiépülésének alkalmából.

A tárlat következő helyisége a nyilvános telefonálást mutatja be. Először nem fülkékben helyezték el a készülékeket, hanem nyilvános helyeken, például kávézókban és dohányboltokban lehetett hozzájuk férni. Csak az 1920-as években jelentek meg a telefonfülkék, amelyek típusaira is sokféle példát láthatunk. 1980 előtt a telefonfülke tantusszal működött, ami egy bizonyos összeg fejében kiváltható zseton volt. 

A telefonfülke-rongálásba  is betekintést ad a kiállítás. Számos filmes részletet és hangbejátszást láthatunk-hallhatunk –, ami nosztalgikus élményt kelt azokban a látogatókban, akik még találkoztak telefonfülkével.

A kacskaringós, föld alatti labirintus következő helyiségébe lépve különféle típusú telefonokat mutatnak be, például bányásztelefonokat, amelyek olyan súlyosak és strapabírók, hogy bármi történjék is, akár bányarobbanás, mégsem sérülnek. De láthatunk a katonaságnál használt típusú telefonokat, tábori telefonokat, vagy segítségkérő, tűzjelző készülékeket, amelyek kifejezetten a tűzoltósághoz voltak bekötve, illetve a MÁV különféle készülékeire is mutatnak számos példát. Ezek mindegyike LB telefon volt, vagyis a telefon által generált saját áramforrásról működött, hogy bármilyen katasztrófa történjék is, mindenképpen működőképesek maradjanak. Láthatunk egy japán fejlesztésű, 1972-es videótelefont is, továbbá az első mobiltelefonokat is felvillantják a kurátorok a fejlődés gyorsaságára utalva.

Bemutatják a Horthy Miklós különvonatán szállított mobiltelefonközpontot, amelyet vonattal történő utazás során, az egyes állomásokon lehetett használni, és látható a Kádár János titkárnője által használt irodai telefonközpont is. Továbbá számos szép kialakítású, jól karbantartott irodai kisközpont is megnézhető ebben a teremben, amelyek közül több oktatási célra készült. Ezek a kisközpontok a néhánytól a több tucatig terjedő telefonvonalat tudtak egymáshoz kapcsolni. Ebben a teremben kaptak helyet az ún. cselédtelefonok is, amelyeken a munkaadók tudták hívni a cselédeket.

A telefongyár exportra is termelt, bemutatnak egy olyan készüléket, amely a törököknek készült a második világháborúban, és Atatürk portréja látható rajta.

A tárlat alaphangulatát speciális filmek, zenék, hanghatások, telefoncsörgések, telefonbeszélgetések színesítik. Felhangzik például Kern András NDK Turmixgép Rádiókabaré-száma 1979-ből. Vagy amikor felkapunk egy erre beállított telefonkagylót, az egész teret betölti egy ismert sláger, de ha intimebb módon akarunk ismerkedni a telefonközponttal, mi magunk is megtapasztalhatjuk a telefonos kisasszonyok manuális tevékenységét: ha kapcsolunk, mindig másik sláger hangzik fel a telefonról a fejhallgatón keresztül. A látványterv kivitelezése – amelynek fontos részét képezik a sziklafalhoz harmonikusan passzoló méregzöld tablók – Szepessy András munkáját dicséri. A kiállításon egymással kommunikáló, hívható és felvehető régi készülékeken keresztül lehet átélni a különböző korok tárcsázó mozdulatait, megtapasztalni egy recsegő vonal hangzó sajátosságait. Vagyis a tárgyakat nemcsak megérinteni, hanem használni is lehet! A Magyar Telekom biztosítja azt a telefonvonalat, amelyen keresztül a látogatók különböző korok készülékein felhívhatják egymást a kiállítótermeken keresztül, ugyanis a kurátorok fontosnak tartották az interaktivitást. Egy szelfikádat is elhelyeztek a térben, amelyben kedvünk szerint elhelyezkedhetünk, ujjaink köré csavarva a telefonzsinórt, és a képet megoszthatjuk különböző közösségi oldalakon, mintha mi magunk egy filmsztár szerepébe bújnánk.

Ha például fejben eddig is összeért nálunk Pick és piknik, hát most a Dr. Blaskó Barbara Katalin, Hajabácsné Dr. Dobos Dóra és Hegedüs Krisztián kurátorok által felálló kiállítás segít tovább mélyíteni az asszociációt. Pedig valóban csak a piknikkosár köti össze a kettőt. A francia eredetű pic-nic eközben eredetileg a Bourbonok beltéri mulatságára vonatkozott, míg a jeles szalámigyár alapítója Pick Márk, aki 1869-ben indította be az üzletet szülővárosában, Szegeden. Nem kell soká hiányolnunk az olasz kapcsolatot, Pickék is a mediterrán országból jött szakmunkásokra építettek.

Máshol persze már a legfelső szinteken is olaszokat találtunk, legyen szó a Vidoni családról, a Dozziékról vagy a Pedranzinikről. 

Kedvenc irodalmi anekdotám Paul Éluardhoz kötődik, akit állítólag Illyés Gyula és Szabó Lőrinc tréfáltak meg az ötvenes évek Tihanyában. Miközben Illyés a francia költővel beszélgetett a népek műveltségéről, addig Szabó tehenészfiúnak öltözött, kezébe könyvet kapva. Amikor odaértek, Éluard nagyon érdeklődött, mit olvas, mire ő franciául kezdett csevegni vele. Megoszlanak az elbeszélések, Valéryt mondta vagy Vergiliust, mindenesetre a francia poéta oda-vissza volt a gyönyörtől, hogy a „szocializmust építgető” Magyarországon már a pásztorok is a magas irodalmat falják. (Esetleg egyenesen franciául.)

Mindez csak onnan jutott eszembe, hogy a kiállítás viszont idézi Móricz Zsigmond hasonlóképp ábrándos mondatát a Pillangóból: „mert Debrecenben még a hentes is doktorból lesz, s a doktorok is hentesek”. Kétségtelen, hogy a kiállítás csoportképeit látva valóban elönt minket a békebeli érzés: itt még olasz és magyar gyári melósok egy képen mosolyogtak (bár jellemzően inkább a bajszuk mögött komolykodtak) a neves vezetőkkel, Rinaldo Vidonival például. Akadtak az irodalmi idézetek alapján aztán még szórakoztatóbb találkozások. Ki ne nézte volna meg, ahogy Jókai Mór mellett elszökell pár utcai szalámiárus? Voltak ilyenek is, erről A hajdani hangos Budapest tanúskodott: „a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: »kezó«, ami olaszul valószínűleg sajtot jelent.” A ‘cacio’ esetén valóban így áll a helyzet, bár azt kicsit máshogy ejtjük, viszont ha a vulgáris “cazzo” hangzott el esetleg, hát akkor szegény árusok nem lehettek épp a legjobb kedvükben.

Jókai egyébként nemcsak a nyílt utcán futhatott ilyen árusokba. Volt idő, amikor még a sörözőkben és kávézókban is felbukkantak az olasz jóemberek (az ún. salamucciók), sőt, Mária Terézia alatt hivatalos igazolványt is kiállíthattak. Ezek a kereskedők már a XVIII. században járták az utcákat, hogy aztán a tradíció később egyre inkább kivesszen, az árusok a hentespultok mögé, üzletekbe szoruljanak vissza. 1940-re már egyértelműen elmaradtak a közterületekről a salamucciók.

Akik gyár közelében laktak, jobban járhattak: amit nem használtak fel a szalámigyártáshoz, azt Vidoni hentesüzletében olcsón eladták.

Sertésfejet, körmöt vagy épp csontos húst is beszerezhetett az, aki a drágább termékeket nem tudta volna hazavinni.

Azokat az olyanok kapták, mint a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemtől érkezettek, akik 1932 májusában a helyi Aranybikában a következő menüt fogyaszthatták el: „tejszínes gombaleves, tiszai halmayonnaise, kemencében sült borjúremeke rizses libamájon, korai hazai zöldfőzelék, válogatott idei saláta, jegeces képviselőfánk, feketekávé”. Mindezek persze már nem tartoznak szorosan a szalámigyártáshoz, de – mint említettük – akad a kiállításon sok minden, akárcsak az egykori Aranybikában, amely olyannyira kinőtte magát, hogy szálloda mellett akadt benne gőzmosoda, hűtőház, fodrászat és egy ezer fős hangversenyterem is.

Nagy élet volt annak idején, aztán betett majd’ mindennek a világháború és/vagy az azt követő államosítás. A Vidoninak teljes egészében: 1941-ben hadiüzem lett, 1944-ben bombatalálat érte, majd 1950-ben végleg be is zárták a kapukat.

A rendszerváltás után a Debreceni Hús ugyan gyártott még Vidoni néven szalámit az eredeti emlékére, de ez már csak a nosztalgiára volt jó, a régi idők visszahozhatatlanok.

Szabó Magda írta meg az Ókútban: „Egyébként ha egy nem ismert szót puszta hangsornak fogva fel, értelmetlen varázsigévé torzítottam, még mindig kevésbé volt aggasztó, mint amikor rosszul olvastam el valamit, s a hibás olvasás értelmes új fogalmat eredményezett és fogadtatott el velem. Így olvastam például a Vidoni Szalámigyár óriási pingált betűit egyik sétánk alkalmával Vidmi Szalmagyárnak, egyszerre keltve derűt és aggodalmat sétáltató szüleimben, kik mellettem beszélték meg, mi istencsudája válhatik egy olyan kislányból, aki szemében a gazdag Vidoniék üzeme szalmagyár, és csak nem valami jövőbe mutató elszólás volt ez, csak nem fog nekem egész életemen át szalámi helyett szalma jutni”.

A Vidoniról mindenesetre valóban le kellett mondani, de maradt helyette a Pick, Herz vagy épp a Kométa, utóbbi 2020 óta hivatalosan Kometa, ékezet nélkül, erősítve ezzel a márka nemzetköziségét. Tényleg több mint negyven országba exportálják már, korunkra jellemző, hogy azt emelik ki a kiállításon is: 2015-től allergén-mentes, 2016-tól glutamát-mentes, 2018-tól pedig csökkentett sótartalmú termékeket kínálnak. „A jó élet alapja a jó étel”, olvassuk mellette a mottót, amelyről – főleg az óbudai múzeumban – rögtön Krúdy Gyula és a hatalmas lakomák képe ugrik be. A jókora rúd téliszalámik látványa is inkább ezek képét erősítik bennünk, míg a mindenmentes igyekezet már egy új kort tükröz, időablakos böjtöléssel vagy épp a húsevés visszaszorításának vágyával. Kinek jutna ma eszébe a kávézóban elkortyolt vitaminital mellé venni egy megtermett rúd szalámit? 

Persze jóból is megárt a sok, hát még a „régen minden…” ismételgetéséből. Elvégre ez a kiállítás is épp azt bizonyítja, hogy nem feledtük a múltat, és ma is bőven vannak, akik igyekeznek építeni arra vagy tisztelegni előtte. Nincsenek már salamucciók, nincs Vidmi Szalmagyárnak olvasható Vidoni, és még tenger sok dolog, amin technikailag vagy társadalmilag tovább léptünk már. De nem vesztek el feltétlenül ezek sem, ahogy a piknik sem veszett ki a francia nemességgel. Új formákat kaptunk. Megcsodálhatjuk a Westfalia Patent Szeletelőgépet, a Berkel mérleget, a húsakasztó kampót vagy az 1900-as évek hurkatöltőjét. Változtak, alakultak a gépek, de olyan nagyon azért nem lettek mások. A szalámi ma is szalámi, a hurkatöltő meg hurkatöltő. Megnézhetjük még Vidoni B. János kalapját is. Azt például simán lehetne hordani ma is. 

Lehet, hogy már nem a Friuliból jött olaszok teszik elénk a téliszalámit, ahogy a termékeket rendszeresen vásárlók sem feltétlenül tudják, ki volt Herz Ármin vagy Pick Márk. De abban, ahogy a jó füstöltnek képtelenek ellenállni, tovább él a sok száz éves történet. Adjunk hálát olaszoknak és magyaroknak egyaránt, hogy ez így alakulhatott.

A test nem csupán biológiai létezés, hanem társadalmi, gazdasági és vizuális konstrukció is, amelyre egyszerre hat a kapitalizmus fogyasztás-logikája, a szépségipar ígéretei, a digitális kultúra vizuális normái és a férfitekintet belsővé tett szabályrendszerei. Januško művészete pontosan ezeken a határokon helyezkedik el: vizsgálja, hogy a test feletti döntések mennyiben saját vágyaink, és mennyiben külső elvárások kényszerített lenyomatai.

A készülő kiállítás koncepciójának középpontjában a kontroll áll.

Kié a döntés joga a test felett, és hogyan hatnak erre a társadalmi, gazdasági, technológiai elvárások. A projekt nem ítélkezik a plasztikai sebészet vagy a különféle testformáló beavatkozások mellett döntők felett, hanem arra kérdez rá, hogyan befolyásolják ezeket a látszólag személyes választásokat a társadalmi normák. Rámutat, hogy a szépség mint társadalmi tőke, a javíthatóság ígérete, a hibátlanság vizuális normái mind-mind olyan mechanizmusok, amelyek a test árucikké válását szolgálják.
Januško alkotói folyamatában egyszerre támaszkodik a művészettörténeti előképekre, a gamer-kultúra látványvilágára és a horror- valamint akciófilmek ikonikus plánjaira. E vizuális forrásokat arra használja, hogy újraértelmezze az erőszak, a nőiség, a szépség és a szexualizáltság összefüggéseit. A mostani projekt szervesen kapcsolódik korábbi munkáihoz: ugyanúgy a kés és a fegyver szimbolikájából indul ki, ami egyszerre utal a női szerepekre, a szépségipar eszköztárára és a digitális kultúra nőképeire. Januško arra keresi a választ, hogyan válhatnak az erőszak és az elnyomás rejtett formái esztétizált, könnyen fogyasztható, ugyanakkor függőséget keltő tartalmakká. A 2026-ra tervezett kiállítás festmények, objektek és installációk révén bontja ki ezt a kérdéskört, ironikus és fanyar hangvétellel világítva rá a szépségipar és a 21. századi nőkép belső ellentmondásaira.

A művész kutatásaiban széles kulturális horizontot jár be. 

„Kutatásom során a viktoriánus testképtől, a preraffaeliták nőábrázolásaitól és a vámpírmítoszoktól kezdve a konkrét testi beavatkozásokon és kiborgokon át egészen az anime-lányokig rengeteg előkép és szubkulturális példa került elő” – mondja Januško. Ezek a különböző források mind ugyanarra a dilemmára mutatnak: a női test soha nem csupán a sajátja, hanem mindig mások tekintetének, vágyainak és elvárásainak felülete.

A 21. században ennek leglátványosabb megnyilvánulása a szépségipar és a plasztikai sebészet. Úgy tűnik, hogy a test folyamatosan javítható és tökéletesíthető, miközben a társadalmi nyomás változatlanul erős. „Akár döntésből, akár kényszerből, a női testen végzett beavatkozások mindig hordozzák az erőszak sajátosságait. A szépség ma is az egyik legerősebb külső elvárás, akkor is, ha belső igényként éljük meg – hiszen ezek a vágyak többnyire a társadalmi normák belsővé tett lenyomatai” – hangsúlyozza a művész. A tervezett kiállítás erre az ellentmondásra kérdez rá: bár azt gondoljuk, mi rendelkezünk a testünk felett, valójában a vágyott megjelenés szinte mindig belsővé tett külső nyomások eredménye.

Michel Foucault fegyelmi hatalomról szóló elmélete itt különösen érvényessé válik: ahogyan a fegyelmezés a testek és a viselkedések szabályozásán keresztül formálja az egyént, úgy a női test ellenőrzése is a hatalom egyik rejtett eszköze. A kontroll ma már esztétizált, könnyen fogyasztható formákban van jelen: reklámok, közösségi médiafilmek és popkulturális minták közvetítik. De éppen azért hatékonyak, mert belsővé tesszük őket. A fogyasztói kultúra így válik alattomossá: egyszerre hirdeti a szabadságot – „légy önmagad” – és írja elő a normát, hogyan kell kinéznie annak, aki valóban elfogadható.

Januško projektje egyszerre merít a feminista művészet ikonikus műveiből és a popkultúra képi készletéből.

Birgit Jürgenssen Housewives’ Kitchen Apron (1975) című műve – a háztartási szerepre utaló, kályha formájú kötény – ironikus kiindulópont, ami a háziasszony-sztereotípiát forgatja ki. Ehhez kapcsolódik Orlan testművészeti akciója, amelyben a művész a saját magán elvégeztetett plasztikai beavatkozásokkal kérdőjelezi meg a test szabadságát és az önreprezentációt.
A készülő kiállításban is fontos szerephez jut a horrorfilmek archetipikus női főszereplőjét jelölő Final Girl fogalma is, amit először Carol J. Clover használt. A Final Girl a cselekmény során utoljára életben maradó női főszereplő, aki általában hidegvérrel és valamilyen fallikus eszközzel (kard, láncfűrész, balta, kés) száll szembe a gyilkossal. A túléléshez hidegvér, előrelátás és a fegyverek ismerete szükséges, csak így képes túljárni a nála jóval erősebb, őrült gyilkos eszén, sőt, gyakran a támadó traumáit fordítja ellene. A Final Girl ma már az az elengedhetetlen szereplő, aki „nemcsak hogy visszavág(hat), hanem azt kegyetlenül teszi, sőt, egyedül, bármilyen külső segítség nélkül megöli a gyilkost”. „Korábban elkészült munkáimban azt vizsgáltam, hogyan alkalmazható ez az alak hazai kontextusban: miként testesítheti meg egy hétköznapi magyar nő a Final Girl-t, hogyan és milyen eszközökkel állhat ellen az erőszaknak. A mostani projekt ezen felül merít a femme fatale alakból is, amelyet erotizáló pózokban, hosszú lábakkal jelenítenek meg a filmekben”. Az alkotó szakdolgozatában Jeffrey A. Brown Dangerous Curves című írására is hivatkozik, amelyben a szerző kifejti, hogy a Femme Fatale a Femme Fragile-lal ellentétben kisajátítja az eredetileg férfi főszereplő tekintetét, és pont ez a merészség teszi őt ellenséggé: „A nő mer erőteljes pozíciót vállalni – saját örömeit és vágyait követi, saját jogát vállalja a nézéshez, és saját céljai érdekében manipulálja a férfi tekintetet. A femme fatale kíméletlenül és manipulatív módon törekszik arra, amit akar, legyen az pénz, sikeres karrier vagy csak a szabadulás egy nyomasztó kapcsolatból”.

A jelenlegi kiállítási terv alapján a kiállítás három fő műtárgy köré épül épül majd.

Ezek egymást kiegészítve, mégis önállóan is erős állításokat fogalmaznak meg a női test, az erőszak, a kontroll és a vizuális reprezentáció kapcsolatáról. A művek különösen érdekesek a férfitekintet (male gaze) fogalmának szempontjából, amelyet Laura Mulvey filmelméleti írásai tettek ismertté a hetvenes években. A horror- és akciófilmekből ismert beállítások a plakátokon a leginkább tetten érhetők – ezt forgatja ki Januško a test tárgyiasításának tudatos, kritikai bemutatásával. Ezzel a kettősséggel a plasztikai sebészet világára is utal: rámutat, hogy a test „szobrászata” is gyakran erőszakos beavatkozásokat jelent, miközben sok nő számára éppen ez a fajta alakítás teremti meg azt a test- vagy arcfomát, amiben aztán kényelmesen és biztonságosan érezheti magát.

A készülő műtárgyak egyszerre idéznek fegyvereket és a test formálásának „precíziós” eszköztárát. Januško korábbi munkáiban is hangsúlyos volt ez a kettősség: a Martha Rosler parafrázisában a konyhai eszközök harci fegyverré alakultak, a final girl tematikájú festménysorozatban pedig a női karakterek a túlélés és a szexualizált erőszak határán egyensúlyoztak. A most készülő művek ezt a vizuális és tematikus vonalat folytatják, miközben egy új gondolati ívet is nyitnak a művész munkásságában. A tárgyak és installációk az irónia és a fenyegetés finom arányával hozzák közel a látogatóhoz a projekt alapkérdését: hogyan fonódik össze a női test esztétizált képe és a felette gyakorolt kontroll a kortárs kultúrában. 

Januško Klaudia a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán szerzett diplomát tavaly, emellett a finnországi Aalto University kurátori ismeretek és kortárs képzőművészet képzésén is tanult. 2022 óta számos csoportos kiállításon vett részt többek között a Liget Galériában, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületben, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a Trafó Galériában és az acb Galériában, valamint Athénban és New Yorkban. Több egyéni kiállítása is volt, legutóbb az acb Galériában, a Horizont Galériában és az Aalto University V2 galériájában. Külföldi rezidencia-programokon 2022 óta vesz részt.

A Kassák kortárs művészeti díjat Dr. Argay István orvos és műgyűjtő mint alapító, és az MNMKK PIM  Kassák Múzeum hozták létre 2022-ben kortárs képzőművészeti alkotások és projektek ösztönzésére. A kezdeményezéshez kiemelt patronálóként 2023-ban a Rechnitzer-gyűjtemény is csatlakozott. A projekt koordinátora az Interart Alapítvány.

A díjra a huszadik századi avantgárd művészet jelenségeit vizsgáló vagy azt korszerűen újraértelmező tervekkel lehetett pályázni. A díjnak mindig fontos szegmense, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a kassáki szellemiséghez vagy az avantgárdhoz. Januško Klaudia A késem alatt című pályaműve nem illusztrálja Kassák Lajos életművét, hanem annak egyik alapvető törekvését fordítja le és emeli át kortárs, feminista kontextusba: Kassák új emberképről vallott nézeteit. Kassák a 20. század elején a polgári társadalom meghaladását, egy új, tudatosabb és szabadabb egyén kialakulását vizionálta. Januško ezt a gondolatot a 21. századi nőalakra vetíti rá – arra a figurára, aki a test feletti kontroll, a szépségipar, a popkultúra és a digitális reprezentáció kereszteződésében létezik.

„Ó, Apa tébolyult éjszakái! Valóban mesebeliekként villództak az öregek meséiben, a halvány világú, hosszú árnyékú szobákban, olyanul, mint az igazi mesék, vagy még azoknál is hihetetlenebbül. Mert hosszan és árnyaltan meséltek e hosszú árnyékú szobák sarkában s az emlékezés fájdalmas gyönyörűségében a megöregedett apák, hiszen a maguk egykori ifjúsága is ott kísértett a mesék hátterében. Valamint a hajdan volt Óbuda is, rengeteg kocsmáival, kávéházaival, a Duna-parti halászcsárdájával, az akkor még eleven Kisfaludy Színházával, s a zingi-zengő-zengerájos bordélyával, mivelhogy ilyesmi is létezett még – ki hinné már? – a századvég Óbudáján, noha tisztességére adó férfiú nem látogathatta e műintézetet, mert másnapra az egész város tudott róla.”

Kevés forrás áll rendelkezésünkre a sokáig Budapest szegényes munkáskerületének számító Óbuda bordélyházairól és a helyi prostitúcióról. Ennek feltárásához szükséges információk összeszedésére több vonalon indulhat el a kutató, a bordélyokról korábban megjelent tudományos értekezések mellett. Egyik irány a témával foglalkozó szépirodalom lehet. Ez Óbuda esetében nem feltétlenül csak Krúdy Gyulát jelenti, hanem azokat az írókat is, akik ugyancsak jól ismerték a települést és annak árnyoldalait. Közéjük tartozik az Óbudán született Hollós Korvin Lajos, aki önéletrajzi írásában többször említi a III. kerületi bordélyházakat, amelyekben édesapja oly gyakran megfordult. 

A fenti idézet is tőle származik – jól rávilágít, hogy egy szegényes, zárt közösségben, ahol szinte mindenki ismeri a másikat, milyen következményei lehetnek az átlagtól eltérő viselkedésnek. 

Szintén forrásként használhatók a különböző újságcikkek, amelyekből sok minden kiderülhet az óbudai prostitúció történetéről. Az 1892-ben, a Népszava hasábjain megjelent cikk szerzője egy érdekes momentumról ír. A kemény hangú írás a kéjnők óbudai nyugdíjintézetéről szól: „Ilyen is van már Budapesten. Valami szenteskedő vén mágnásnő, aki már megunta az élet gyönyöreit, mivel már a megcsömörülésig és a tökéletes tehetetlenségig kiélvezte azokat: elhatározta, hogy boldogítja ezt a helyesen berendezett társadalmat egy oly jótékony intézettel ama szerencsétlen páriák részére, akiket arisztokrata osztálytársai vetettek a bűnbe és a nyomorba, házat épít, amelyben közülük vagy nyolcvan hajlékot kap, ha megunva ocsmány mesterségét, visszatér az „erkölcsös” társadalom ölelő karjaiba. Felháborodik minden emberi érzésünk a jótékonyság eme legújabb tényével szemben.” Az újságcikkben San Marco hercegné, nagyszentmiklósi Nákó Miléva grófnő által alapított Jó Pásztor Házáról írnak, amely Óbudán, a Szőlő utcában állt, és valóban „romlott” leányok javítóintézeteként működött apácák felügyeletével.

A két kiemelt idézet is jól mutatja, hogy általánosságban hogyan viszonyult a társadalom jelentős része a prostitúcióhoz és a bordélyokhoz. Pontosan tudjuk, hogy emögött nem pusztán a különböző társadalmi rétegek prűd vagy sokszor inkább álszent hozzáállása volt, de az egyes korszakok erkölcsi normája is. 

A latin prostere ige azt jelenti, hogy “kiáll” vagy “árulja magát”, ebből származik az a kifejezés, amellyel a szexuális szolgáltatásaikat kínáló nőket vagy férfiakat illetik. A bordély szavunk leginkább elfogadott eredete a francia borde szó, amely kisebb deszkaházat jelent,  ennek kicsinyítő képzős alakja a bordel, amely nyilvánosházként értendő. A prostitúciót a „legősibb mesterségként” szokták említeni, amely kijelentés elemzésétől most eltekintünk, de érdemes nagy vonalakban felvázolni a hazai prostitúció magyarországi történetét, hogy megfelelő kontextusba tudjuk helyezi óbudai árnyalatait. 

Az üzletszerű kéjelgés a római kortól folyamatosan jelen volt a magyarországi társadalomtörténetben, az első bordély is ettől a korszaktól datálható.

A középkor évszázadaiból számos dokumentum maradt az utókorra, amelyben a prostituáltakkal (nyilvános szajhákkal) foglalkoztak, rendeletekkel és jogszabályokkal korlátozva munkájukat. Külön fejezetet érdemelne az oszmán török hódoltság időszaka, hiszen sokan erre a periódusra teszik a hazai prostitúció rohamos elterjedését, és leginkább a rácokat és a cigányokat vádolták vele. Annyi bizonyos, hogy nagyobb létszámú katonaság mellett mindig megtalálhatók voltak az örömlányok, illetve a jelentősebb településeken bordélyok működtek. A török kiűzését követően a Habsburg kormányzat – főleg Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt – szigorú törvényeket hozott a prostitúció visszaszorítására, kevés sikerrel. A 19. század derekától figyelhetők meg azok a társadalmi változások, amelyek eredményeképp egyre szélesebb körben elfogadták a bordélyházakat és az erősen differenciált prostitúciót.

Az 1850-es évektől rohamléptekben indult el a hazai polgárosodás, ami párhuzamosan zajlott az ipar fejlődésével és a tőkés vállalkozások elterjedésével. Egy liberális polgári világban, ha valamit meg lehetett határozni üzleti keretek között (pl. adót fizettek a bevétel után az államnak), az legálisnak számított, bármennyire is zavarta a társadalom egyes csoportjait. A prostitúció legális helyszínein (bordélyházak, magán-kéjnőlakások, ún. találkahelyek, magán-kéjnőtelepek, vendéglátóhelyek, tánctermek) folytatott tevékenység is ennek számított, és szigorú állami szabályozás alá esett. Az évszázados előzmények után jogi keretet adtak a legalizált prostitúciónak, amit a törvényhozók igyekeztek a közerkölcs normáihoz igazítani. 

Pest városa 1867-ben hozott rendeletet az üzletszerű kéjelgésről, amely a későbbi szabályozások jogalapja lett, értelmezhető formát adva a bordélyházaknak és a prostituáltaknak. Budapest 1873. évi megszületése után is ezt a rendeletet alakították tovább, amely az országos belügyi szabályozásban is helyet kapott. 

Az évtizedek során kikristályosodott jogszabályok egyik kimondatlan célja volt, hogy a prostitúciót zárt falak közé szorítsák és a kéjnők eltűnjenek a közterületekről. Ezért a szabályozások is leginkább ezekről az üzleti vállalkozásként működő intézményekről, ingatlanokról és helyszínekről szóltak. Általánosságban bordélyháztulajdonos 30. életévét betöltött nő lehetett, a bordélyban legalább 5 és legfeljebb 15 engedéllyel (bárca és érvényes orvosi igazolás) rendelkező nő dolgozhatott. Külön szabályozták az egyéb szolgáltatások rendjét (zene, étel- és italválaszték), még a napi szellőztetés és takarítás módját is. A közerkölcs védelmében nem nyithattak bordélyt nevelőintézmények és templomok közelében, illetve próbálták elkerülni, hogy a nyilvánosházak – a népnyelvben kakasos házak – ne egy adott helyre koncentrálódjanak, ennek ellenére a híres pesti bordélyok egy-egy utcában működtek. Kéjnő csak 17. életévét betöltött nem szűz nő lehetett (sajnos ettől sok esetben külön engedéllyel eltekintettek és fiatalabbak is engedélyt kaptak), aki szerződést kötött a bordélyházat üzemeltető tulajdonossal, ebben a különböző feltételeket (pl. a kereset elosztása) rögzítették. Bordélyházak működtetésére és a kéjnők bárcájára a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól kellett engedélyt kérni, a házak ezt követően a kerületi rendőrséghez tartoztak, amely a kötelező és rendszeres orvosi vizsgálatokat is lefolytatta.

A különféle nemi betegségek nagyon elterjedtté váltak a századfordulón, aminek legfőbb okát a prostitúcióban találták meg.

A hazai prostitúcióval foglalkozó szakirodalom visszatérő kérdése, hogy melyik társadalmi rétegekhez tartozó nők kényszerültek arra, hogy saját testük áruba bocsátásával próbáljanak megélni. Az eltérő mintázatok közül a mélyszegénységben élő családok leánygyermekei (komoly problémát jelentett a prostitúcióval együtt járó leánykereskedelem) és a vidékről a fővárosba kerülő, főleg cselédmunkát vállalók, majd munkájukat elveszítők alkották a kéjhölgyek többségét, de voltak kivételek is, akik a gyors meggazdagodás és az esetleges társadalmi előrelépés miatt váltak azzá (pl. a részben Óbudát is érintő Mágnás Elza). Az Országos Feminista Egyesület elnöke, Glücklich Vilma 1909-ben megjelent tanulmánya is ezt erősítette meg, aki szerint a tudatlanság és a szegénység a prostitúció legfőbb kiváltó és fenntartó oka.

Egy 1900-ban megjelent rendelet két csoportra osztotta a legális prostitúciót folytatókat: a bárcával rendelkező nyilvános kéjnőkre – ők dolgozhattak a bordélyházakban és a rendőrség által ellenőrzött magánlakásokban –, valamint az ún. futóbárcásokra, akik nem rendelkeztek lakással, és a bárca nélküliekre, akik egészségügyi lappal bírtak és a kéjelgés mellett egyéb keresettel is rendelkeztek. A sokat emlegetett bárca – a kéjnők esetében – egy fényképes, a legfontosabb személyi adatokat (név, kor, személyleírás) tartalmazó, két havonta meghosszabbítandó hatósági működési engedély volt, amelyet a rendőrség adott ki. Természetesen az illegális prostitúció ugyancsak jelen volt Budapesten és a vidéki nagyvárosokban, bár súlyos büntetéseket vont maga után. Ennek ellenére sokan erre az útra kényszerültek, és „pengős kurvák” lettek a sikátorokban vagy a hidak alatt. 

Budapest fejlődése 1873–1914 között rendkívül gyors és látványos volt, de a ragyogásnak mindig van árnyoldala is, amibe a bűnözés mellett a prostitúció különböző formáinak elterjedése szintén beletartozott. A fővárosi bordélyházak fénykorát a 19. század végére teszi a szakirodalom, amikor a pesti nyilvánosházak Európa-szerte ismertek és közkedveltek voltak. Budapesten 1874-ben 51 engedélyezett bordélyház működött 346 hölggyel, emellett több száz magánkéjnő és illegális prostituált, valamint kéjnőtelep kínálta szolgáltatásait. A leghíresebb bordélyok a pesti belvárosban voltak (pl. Magyar utca, Ó utca, Király utca), a külvárosok bordélyai szegényesebbek és igénytelenebbek voltak, más anyagi és társadalmi helyzetű kuncsaftokkal. 

Az óbudai bordélyházakról a legtöbbször a 18. század végén épült Selyemgombolyító épületében forgatott, Makk Károly rendezte Egy erkölcsös éjszaka c. film (1977) jut sokak eszébe, amely a kakasos házakat jól ismerő Hunyady Sándor novellája alapján készült. Az eredeti történet Kolozsvárott játszódik, de a rendező Óbudán találta meg a tökéletes helyszínt a forgatáshoz. Más elképzelés szerint a szőlőtermelő település rengeteg vendéglátóhelye volt az óbudai prostitúció elsődleges helyszíne, legalábbis a filoxéra járvány 19. század végi megjelenéséig. Ezt részben cáfolta Dr. Simon Katalin főlevéltáros az óbudai vendéglátásról írt kiváló könyvében, hiszen a feltárt források kevés esetről számolnak be, azok is két városszéli, forgalmas utak mentén álló fogadóról – a Radl és a Vogl – szólnak, ahol előfordult prostitúció. Azonban a 19. század vége felé, amikor az előzőekben említett módon virágoztak a bordélyházak, illetve a legális és illegális prostitúció Pest belvárosában, a peremkerületnek számító Óbudán is megjelentek ezek a jelenségek.

Tőtős Áron, a fővárosi prostitúcióval és bordélyházakkal foglalkozó történész adataira támaszkodva 1894-ben 12, 1900-ban 5, 1906-ban 10 bárcás prostituált dolgozott Óbudán. Összehasonlítás végett ez a szám a belvárosi VII. kerületben: 1894-ben 186, 1900-ban 319 és 1906-ban 291 volt. Az adatok alapján a 19. század vége és 1914 között a III. és az Óbudához sokban hasonlító X. kerületben (Kőbánya) volt a legkevesebb prostituált és bordélyház, mindemellett egész biztosan működött illegális prostitúció is.

Kik voltak egy munkáskerületben a kéjhölgyek kuncsaftjai és hol álltak az Óbudai nyilvánosházak?

A kevesebb lakóval bíró peremkerületekben jelen lévő prostitúció és a pár bordélyház funkciójában nem, de több mintában eltért belvárosi formától. Ez leginkább a kéjhölgyek és a kuncsaftok összetételére vonatkozott: kevésbé csinos és idősebb hölgyek várták a szerényebb pénztárcájú vendégeket, Óbuda esetében leginkább katonákat és matrózokat, hiszen gyári munkások nem vették igénybe ezeket a szolgáltatásokat. A vendégkörhöz bizonyosan tartozott egy helyi tehetősebb réteg, de leginkább a városrész számos kocsmáját felkereső, mulatozó társaságok tagjai látogatták a bordélyokat, amelyek Újlak és Óbuda határán működtek.

A két óbudai bordélyház a Viador utca 10. és a Bokor utca 21. szám alatt működött, ma már egyik eredeti épület sem áll. Tőtős Áron szerint a Viador utcában 72, a Bokor utcában 41 engedéllyel rendelkező prostituált dolgozott 1873–1928 között.

A két óbudai nyilvános ház helye jelzi, hogy az itt élő vallásos németajkú, zsidó, magyar és más lakosok erkölcsi normáiban nem igazán volt helye a kéjnőknek és a bordélyoknak.

Ezért a belső részektől távolabb, Újlaknak is a kevésbé lakott területén működtek. A legtöbb korábbi írás tanúsága szerint egyértelműen a két települést – valójában 1950-ig Óbuda-Újlak összetartozott – elválasztó Határ utcában, a mai Nagyszombat utcában voltak a bordélyok, ami csak nagyjából igaz, hiszen a Viador és Bokor utca emellett van. 

Az évszázadok során a földdel feltöltött, egykori római katonai amfiteátrum ovális alakú területén az 1838-as árvíz után épültek fel az első házak, amelyekbe utóbb főleg textilgyári munkások költöztek, de volt egy pár jobb állapotú épület, és a közeli téglagyár is rendelkezett telkekkel. A Királydombnak hívott városrész és az azt övező utcák (pl. a Viador, Határ és Bokor utca) rossz hírű környéknek számított a századforduló idején. A Viador utca 10. szám alatti ház tulajdonosai közül az 1910-es évektől ismerünk párat: özv. Neumayer Lázárné és Blau Sándorné, majd Freind Henrik és Löwenstein Regina. Az információk szerint ez az óbudai bordély működött legtovább, ahová leginkább matrózok jártak. Még az itt dolgozó kéjnők tarifáiról is akad nehezen igazolható adat, amely szerint 15 perc együttlétnek 2 pengő, 30 percnek 3 pengő volt az ára. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának döntése alapján a Királydombon álló házakat lebontották, hogy a régészeti feltárásokat követően bemutathassák a római amfiteátrumot. A szanálások és bontások az 1930-as évek első felében zajlottak. 

A Bokor utca 21. szám alatti ingatlanról tudjuk, hogy 1862-ben egy toldalék lakrésszel bővítették Mendl Antal tervei alapján. 1898-tól Duffek Antal és neje, 1901-től Szondi József és 1905-től Mencsik János és neje tulajdonában volt a ház. 1905-ben a Dr. Dobi Imre bíró lett az új tulajdonos, aki egész biztosan nem üzemeltetett bordélyt. Az épület egészen Újlak revitalizációjáig állt, az 1990-es évek elejéig.

Az óbudai bordélyházak belső berendezéséről szinte semmit sem tudunk, de a település jellegzetes házainak alaprajza segítségünkre lehet. A belső udvaros házak ugyanis több kisebb lakrészből álltak, ahol a kéjnők dolgozhattak, illetve a tulajdonosok utcára néző szobái nagyobbak és világosabbak voltak, ezek fogadóhelyként is szolgálhattak. Hollós Korvin Lajos így írja le az egyik bordélyt: „A vörös lámpás kapu előtt megtorpant – hiszen a megvetett háznak addig még a környékén sem járt, s kerülőt tett, ha olykor arrafelé vitte dolga. Talán, ha nem torpan meg, ha bemegy a keményen markolt korbáccsal. A szalon tejüveg ablakain átricsajlott a zenebona: alján a zongora klimpelése, színén némberviháncolás, taraján Apa daloló harsogása.” 

A bordélyházak fénykora az első világháború kitörése előtt véget ért, számuk jelentősen csökkent. A két világháború között a hazai prostitúció átalakult, amiben nagy szerepet játszott a bordélyházak 1926. évi betiltása. Ettől az évtől nem adtak ki több engedélyt új bordélyház nyitására, ám a meglévők még 1928-ig hivatalosan működhettek. Ez nem jelentette az ilyen jellegű intézmények eltűnését, hiszen még sokáig – illegálisan is – jelen voltak a fővárosban és vidéken egyaránt. A második világháborút követően, a pártállami időszak kiépüléséig akadt pár illegális bordély, végül 1950-ben hivatalosan is betiltották a hazai prostitúciót.

A rendszerváltozás időszakában felmerült a bordélyházak újbóli legalizálása. A zűrzavaros években több olyan kétes hírű vendéglátóhely működött Óbudán is, ahol a pletykák szerint üzletszerű kéjelgés folyt, és egy részük valóban bordélyként működött. Óbuda szívében áll a Várakozók nevet viselő szoborcsoport, ahol sokan fotózkodnak, köztük friss házasok is. Talán nem sejtik, hogy Varga Imre 1986-ban felállított esernyős szobrai valójában kuncsaftokra váró prostituáltakat ábrázolnak, akik kényszerűségből választották ezt a foglalkozást.

A kiállítás központi tárgya egy szőnyeg, persze, nem akármilyen szőnyeg. 

A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett gyűjtés valósult meg az idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867 között. Az akadémiai székházat 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek dísztelenek maradtak. Ennek híre eljutott az Aradon tartózkodó Bohus Jánosné Szögyény Antóniához (1803-1890) is, aki közösségi felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szánt szőnyeg létrehozására. A szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás, illetve egy 75 x 75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.

Az, hogy a férfiak „alá”, a díszterem padozatára készült, csak részben hordozta az Akadémia otthonossá tételének igényét. Sokkal mélyebb jelentéssel bírt: a nemzeti alapokon nyugvó intézmény reprezentatív központi terében való megjelenéssel a nők a tudományos és társadalmi nyilvánosság tereibe is beléptek, illetve a nemzeti közösséghez való tartozás igényét és vágyát is kifejezték. A női összejövetelek a varráson keresztül közösséget teremtettek, hálózatokat hoztak létre és erőt hordoztak. Mivel a résztvevők legtöbbje az 1848/49-ben megvívott szabadságharc özvegye vagy árvája volt, szerveződésük alapja politikai értelemben az önkényuralommal  szembeni ellenálláshoz és a függetlenségi gondolathoz kanyarodott vissza.

A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs, magyar és nemzetközi művekkel. A kortárs textilmunkák nemcsak a politikai állásfoglalás különböző formáit jelenítik meg, de a művészeti kollektívák gyakorlatait is magukba sűrítik.

A szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon keresztül alternatív művészettörténetek bontakoznak ki – különös tekintettel azokra a soha el nem ismert vagy rég elfeledett 19. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A galéria terei olyan tudás és tudományos munka számára nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt –, hiszen a kultúra terei szimbolikus és gyakorlati értelemben is szűkké válnak.

Bicskei Éva művészettörténész a Lelkes hölgyek című tanulmányában (In Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt. A Magyar Tudományos Akadémia mecénásai, szerk. KLEMENT Judit. MTA HUN-REN. Budapest. 2024. 87-120.) így foglalja össze azt, hogyan függnek össze a 19.században a nemzeti mozgalmak és az adományozási és művészeti gyűjtések, és milyen szerepet játszottak ebben nők: 

„A közép-kelet-európai népek nemzetté válását kulturális nacionalizmus jellemezte a 19. század során. Igaz ez a modern magyar nemzetállam megalakulása felé vezető hosszú útra is, amelynek egyik első állomása – szimbolikusan – egy tudós társaság megalapítása és fenntartása volt. Hasonló, de már sokak és jóval kisebb, alkalmanként tett adományaiból megvalósuló – és ebben az értelemben „közösségi”, illetve „részvételi” – (kulturális és szociális) vállalkozások sora fémjelezte a reformkor és az abszolutizmus időszakának honi történelmét. Ezek a hol lazább, hol formálisan is intézményesülő szerveződések nemcsak a kitűzött vállalásokat teljesítették, hanem csoportidentitásokat alakítottak ki, a nemzeti közösséghez való tartozás érzetét teremtették meg a politikai nézeteik, társadalmi státuszuk, családi állapotuk vagy életkoruk tekintetében korántsem homogén támogatók közt.

A reformkort követően különösen elterjedt ez a fajta társadalmi aktivitás. Ráadásul míg az 1830–1840-es évekbeli gyűjtések szűkebb körűek voltak, és leginkább férfiakat mozgattak meg, addig az 1850-es évek második felében ez átalakult. Egyrészt megjelentek a nagy, egész országra kiterjedő gyűjtések, azaz közösségi adakozások, amelyek egyben a nemzeti mozgalmat is életben tartották a bukott forradalom és szabadságharc után. Másrészt az adakozók közt egyre nagyobb számban tűntek fel nők, sőt, esetenként ők váltak kulturális célú gyűjtések kezdeményezőivé. Ezek közül az abszolutizmus kori közösségi adakozások közül kiemelkedett a Magyar Tudományos Akadémia alaptőkéjére és leendő székházára való – nem hivatalosan 1857 őszén, hivatalosan 1859 végén megindult –, országossá terebélyesedő gyűjtés, amely újjáélesztette a nemzeti mozgalmat és az osztrák abszolutizmussal szembeni ellenállást. Ebből a gyűjtésből – amelyhez egyébként kezdettől fogva csatlakoztak nők is – nőttek ki és különültek el a korszak első női közösségi mecenatúrái. A három legjelentősebb kezdeményezés: Orlai Petrich Soma Kazinczy és Kisfaludy találkozása című, kultúrhistóriai képére való gyűjtés 1859 elején; az ezzel párhuzamosan indult Hölgyek Díja (akadémiai női díj, valamint Magyar Hölgyek Díja/Alapítványa) elnevezésű fundációra irányuló adakozás; valamint az Akadémia újonnan átadott székházának kietlen nagytermébe szánt, nagy méretű díszszőnyegnek az 1865 és 1867 közötti elkészítése.”

A női közösségi mecenatúrák kezdetben szigorú kritériumok alapján hozták létre az adakozói köreiket, azonban ezek a kritériumok idővel demokratizálódtak és inkluzívvá váltak. Ez látható a szőnyeg elkészítésének esetében is.

Az elismerés hiánya, azaz a tény, hogy a nők munkájával a tudós férfiak nem büszkélkedtek, s a szőnyeget nem állították ki, a nőket arra sarkallta, hogy saját nevüket publikálják. A főszervező Bohusné Szögyény Antónia az egy éves évfordulóra egy „piros kiskönyvet” küldött az akadémiai közgyűlésnek, amelyben tizenkilenc préselt és áttört csipkeszegélyű oldalon megemlít százötvenkilenc közreműködőt névvel, társadalmi státusszal.

A következőkben három példán keresztül mutatjuk be a kiállítás kortárs nemzetközi kontextusát.

Lana Desastre

A 2013-ban, Mexikóvárosban alakult Lana Desastre kötőkollektíva tagjai: Annuska Angulo Rivero, Asalia Salazar Villa, Claudia Díaz León, Esther Castro és Miriam Mabel Martinez. A 2000-es évektől a latin-amerikai városokban és közösségekben járványszerű méreteket öltő nőgyilkosságok és a családon belüli erőszak azoknak a különböző, a női test és természet ellen irányuló strukturális erőszak(ok)nak az eredménye, amit Rita Segato, argentin feminista antropológus a „kegyetlenség pedagógiájának” nevez. Ebben a kontextusban, ezekre a folyamatokra válaszul született a Lana Desastre kollektíva és még megannyi közösségi és szolidáris kötő-akció Latin-Amerika szerte. A (női) testet és a (női test által elfoglalt, megteremtett, kihasított) helyszínt döntő fontosságúvá tevő kötő-gyakorlatok számára a kézzel készített szövet védelmet, kapcsolódást és gondoskodást jelent.

A közös textilkészítés nemcsak teret és időt ad arra, hogy a résztvevők személyes történeteket meséljenek el magukról, hanem egyúttal megteremti a lehetőségét annak, hogy önmagukat csoportként gondolják el, ezáltal egymással is törődjenek, szolidárisak legyenek, és így váljanak politikussá.

A kézi szövés, hímzés és kötés már akkor is kollektív tevékenységnek minősült, amikor az ember azt otthona magányában végezte, különösen a világ azon közösségeiben, ahol a fonalak előállítását is helyben, elsősorban nők végezték együtt. De a minták és technikák átörökítésének gyakorlatai, vagy a ruha-darabok szimbolikája és az azokhoz kapcsolódó jelentések a textilkészítés demokratikusságát és

az együttműködés fontosságát hangsúlyozzák, hiszen a készítés – tudatosan vagy nem, akarva- akaratlan – egy hosszú hagyományba ágyazódik, amit szakképzettségtől függetlenül is el lehet sajátítani.

Ráadásul Latin-Amerikában a textil az ősi kultúrák örökségének része: az inka csomóírástól a hátszíjas szövőszékig a különböző textiltechnikák a latin-amerikai gyarmatosítással szembeni ellenállás történetének részei, és ez a történelem része annak, ahogy ma a textilhez viszonyulunk.

Marina Naprushkina: Madarak a néppel

A „Madarak a néppel” egy szlogen, amit a belorusz „Hazai Madarak Védelme” nevű környezetvédelmi szervezet használt a 2020–2021-es, Aljakszandr Lukasenka által vezetett belarusz kormány elleni tüntetések idején, azért, hogy támogatásáról és szolidaritásáról biztosítsa a tüntetőket. A szlogen a „Rendőrség az emberekkel” mondatra utal, amelyet a 2000-es évektől kezdve a belarusz tüntetések alatt skandáltak annak érdekében, hogy a rendfenntartó erőket a demonstrálók oldalára állítsák. A „Madarak a néppel” szlogen egybeolvadt a Lukasenka-féle autoriter rezsimmel szembeni ellenállással. A belarusz Igazságügyi Minisztérium 2022. február 9-én oszlatta fel a „Hazai Madarak Védelme” szervezetet a szlogen használata miatt, a hivatalos indoklásban azonban csak annyi volt olvasható, hogy működése „súlyosan megsérti a közrendet.” A jelmondat nem csupán a belarusz társadalmi szolidaritási és ellenállási mozgalom történetét beszéli el – beleértve a rendszer által előszeretettel alkalmazott, embert és annak környezetét egyaránt célzó, elnyomó és erőszakos, intézményesített és diskurzív gyakorlatokat –, hanem megemlékezik arról a közel ezer civil szervezetről is, amelyet a rezsim záratott be vagy számolt fel kényszerrel az elmúlt évtizedekben. Marina Naprushkina textiljei a maljavanka ( jelentése: festett szőnyegek) hagyományba ágyazódnak, amely (nők által végzett, láthatatlan és fizetetlen) kézimunka a XIX. század végétől a XX. század közepéig volt népszerű a belarusz falvakban. A minták aprólékos részleteit házilag készített lenvászonra (170 x 210 cm) vitték fel, amelyet két részből varrtak össze, majd feketére festettek. A díszítés csak ezután került rá: a szegélyt bonyolult virág- és természeti motívumok alkották, központi része viszont mindig egy történeti jelenetnek volt szentelve. Ez volt a politikai képzelet kifejezésének egyik módja a vidéki, gyakran analfabéta belarusz lakosság körében.

Naprushkina textiljei középpontjában olyan építmények állnak, amelyek a fegyelmező hatalom különféle megvalósulási formáit jelenítik meg – legyen az iskola, óvoda, javítóintézet vagy börtön – és amelyek célja, hogy atomizált, az erőszakot toleráló, engedelmes és ellenőrizhető embereket hozzanak létre. A textilek hátoldalán különféle belarusz népdalokból olvasható egy-egy sor, az itt láthatón például a Kalikhanka (Altató) című belarusz altatódalból:„minden mese, minden játék”. A dalt az 1980-as évek elejétől a televízióban sugározták, majd a 2020 nyarán zajló forradalom idején a tiltakozások egyik szimbolikus dalává vált, és gyakran énekelték az utcai demonstrációk során.

Caleb Duarte: Zapantera Negra
A zapatisták és a Fekete Párducok találkozása
installáció, fotó és videó dokumentáció 2009
Az installáció művészi kifestése: Kiskovács Eszter

A mexikói forradalmat (1910) követően a déli Chiapas szövetségi államban élő Ch’ol, Tseltal, Tsotsil, Tojolabal, Mam és Zoque őslakos indián közösségek kimaradtak a földosztásból. Az ebből fakadó feszültségek és indulatok búvópatakként kísérték végig az őslakosok és a többségi társadalom együttélését egészen az 1990-es évekig.

A mexikói forradalom egyik vezéralakja, Emiliano Zapata emléke még élénken élt az őslakosok emlékezetében, így lett az 1983. november 17-én hivatalosan is megalakuló Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, EZLN) névadójává. A zapatista felkelés 1994. január 1-jén tört ki, saját ellenőrzésük alá vonva területeiket és a közvetlen demokrácia eszközeivel újraszervezve közösségeiket, a mai napig küzdve az újraelosztásért, a társadalmi igazságosságért és a kulturális elismerésért. 

2009 őszén több mint száz, lakóhelyéről elűzött őslakos foglalta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének irodáját a mexikói Chiapas államban található San Cristóbal de las Casas városban. Abban a reményben vették birtokba az irodát, hogy ezzel sikerül felhívni a humanitárius szervezetek figyelmét saját, nyomorult helyzetükre. Néhány hónap elteltével az ENSZ egyszerűen úgy döntött, hogy új épületbe költözik. Pár hónappal később két, a művészeti intézményrendszerből kiábrándult, azzal radikálisan szembenálló művész, Mia Eva Rollow és Caleb Duarte beköltözött az elhagyatott épületbe és létrehoztak egy olyan kísérleti művészeti teret (En Donde Era la ONU – „Ahol az ENSZ volt”, EDELO), ahová művészeket, aktivistákat, kulturális dolgozókat, feltalálókat, kertészeket, tudósokat, zsonglőröket, oktatókat stb. hívtak, hogy közösen gondolkodjanak olyan művészeti gyakorlatokról, amelyek képesek lehetnek társadalmi változás előidézésére.

A Zapantera Negra a 2012 és 2016 között lezajlott négy találkozó vizuális archívuma. Ezeken az eseményeken a Fekete Párducok és a zapatisták találkoztak, de jelen volt Emory Douglas is, aki női hímzőkollektívákkal, földművesekkel, festőkkel, valamint helyi művészekkel, aktivistákkal és zenészekkel dolgozott együtt. Az így született hely- és közösség-specifikus munkákat a közösség ereje és az alkotás, illetve tiltakozás szükséglete táplálta. Tartalmuk, szimbólumaik, kulturális referenciáik a politikai és társadalmi tapasztalatok több irányúságáról (pl. egymástól való kölcsönzés, vagy az elbeszélés lehetősége a másik tapasztalatán keresztül) tesznek tanúbizonyságot. A Zapantera Negra a két csoport emlékezetének összeolvasásával és a kölcsönhatások megjelenítésével a szolidaritás, nem pedig a versengés helyeit akarja kijelölni.

Ha falak közé viszed a munkáidat, azt mindig valamilyen intim térbe helyezed, ami talán az otthon és otthontalanság kérdését is feszegeti. A Mindenütt jó akciódban Pettendi Szabó Péterrel, akit korábban nem ismertél, egy hétre lakást cseréltetek, beléptetek a másik intim terébe. Hogyan alakítja a tér az embert?

Kihívás elé állítani magunkat, vásárra vinni a saját bőrünket – ez mozgatott. Sophie Calle fontos példa számomra, az, ahogy gondolkodik, ahogy saját magát beleviszi minden történetébe, miközben trükkösen védi is, fontos referencia számomra. Ezekben a terekben leginkább az foglalkoztat, hogy mi van a nagyon intim, sérülékeny tapasztalatokkal, amelyekhez nehéz nyelvet találni. Mint a legtöbb munkámban, itt is a gátlások oldása, a szégyentelenség foglalkoztatott. A zárt, szűk terek tapasztalata a sérülékenység, és az, hogy ehhez miként találunk olyan formát, hogy az az igazság, ami ott van, ne csak annak a térnek legyen az igazsága.

Nagyon érzékenyen reagálsz társadalmi, politikai történésekre, úgy tűnik, célod lebontani azokat a falakat, amelyek szűkítik, korlátozzák a szabadságot. De mintha a legfontosabbak a különböző női sorsok lennének – A Dunában úszik egy Marcsa, Kőműves Kelemenné –, ezekre fókuszálsz a munkáidban.

Erős tudásom volt erről – női szempontrendszer szerint tanultam meg látni a világot. Idő volt megtanulnom nem csak ezt vizsgálni, és tágabban látni. A Téglatan is ezért volt fontos, mert bár a gyújtópontja a női tapasztalat, szándékom szerint nem csak egy emancipatív törekvés áll mögötte. A körülöttem élő nők tudását az érzékenységben látom, ezekre lettek mondataim és visszajelzéseim.

Kezdetben csak egy „gyomor alapú” tapasztalásom volt minderről, később nőtt hozzá az értelmezési rendszer.

Mennyiben gazdagít ez téged, és vannak-e ebből fakadó hiányok? Mintha az „apu-projektek”, mint például a HolnAPUtán is erre utalnának.

Az talán az egyik legtökösebb beleállás volt. Holnapu figurája egy ál-védelmi pozíciót teremt meg, elringat a holnapután ígéretével. A projekt leginkább a biztonság hiányáról szól, akkor is, ha ott van ő. A társadalmunk felett álló apu azt állítja, hogy védelmez, mert a világ odakint veszélyes. Szerintem ez nem pontosan így van. Számomra attól izgalmas, hogy a személyes történeteimből jutottam el oda, hogy megvizsgáljam a tágabban vett otthonunk felett tornyosuló ál-oltalmazó apa karaktert.

Mint sok munkádban, itt is megjelenik az abúzus-történet.

Hétköznapjaimban is feladat elé állít a határaim kijelölése, és munkáimban is foglalkoztat.

Becsatornázom ebbe az anyagba a színházpedagógiai tapasztalataimat is. Tizenéves lány közösségekkel dolgozom, és évek óta találkozom bántalmazás-történetekkel. Régóta gyűlik bennem a düh a kiszolgáltatottságuk miatt. Nagyon nehéz úgy beszélni erről, hogy egyszerre konfrontáljon és belépést is engedjen a létrejött munka.

Szeretsz kényelmetlen helyzeteket teremteni? 

Provokálni semmiképpen nem szeretnék, mert megöli azokat a kapcsolódási lehetőségeket, amelyeket a munkáimban törekszem megteremteni, de a düh nagyon jó típusú energia is tud lenni. Felszabadít, segít meglépni helyzeteket. Ez a kettősség erősen jellemzi a „kifalazást” is, és sajátja a Kelemenné-problémának is.

A „Kelemenné-probléma” gyűjtőfogalom, asszociációs lehetőség, metafora. A Kassák Múzeumban látható Téglatan: Leomlott estig, felépült reggelre kiállítást számos, a témával kapcsolatos akciótok, kiállításotok előzte meg. Folyamatosan bővül, épül egymásra mindez?

A legelső a Ferenc téren a Kőműves Kelemenné kifalazása akció volt, de már korábban is foglalkoztam a témával a Vendégmunkásnő sorozatban, arra hivatkozva pályáztam meg a Kelemenné kifalazását, hogy csinálhassak egy köztéri installációt. Itt ért össze a többfajta jelenlétem, a színházpedagógia, a szocmunka és a képzőművészet, ahol az installáció teret enged olyan részvételi tevékenységnek, ami élettel telíti meg. Ehhez a projekthez kapcsolódóan alakult meg a többnyire nőkből álló Téglakar.

Miért pont a Kőműves Kelemenné balladája lett az alapsztori? A benne rejlő ősi titok miatt? Amiatt, hogy az ő szemén, egy téglán keresztül lehet újragondolni a történetet, a női vonalat? 

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a falak mennyi mindent látnak, és képesek hasonló tapasztalatokat keretezni. Mint ahogy az is, hogy miként lehet újraépíteni magunkat ilyen tanúk között. Az épületek és a falak történeteket rejtenek, beszélnek az időről, és széles dimenziókat képesek megnyitni. A ballada ezt tovább erősítette. Annak idején még a törökországi Erasmusom alatt  azt álmodtam, hogy hazamegyek, anyám és nagyanyám nézi a TV-t, és rájövök, hogy a falban tartanak egy kislányt. Pokoli álom volt, de hozzáadott a Kelemenné-történethez.

Ebben az álomban ott van egy áldozat és a szomorúság is, ami lesötétíti ezeket a tereket.

Mi mindennek a metaforája Kelemenné?  Hiszen kitágítottátok közéleti, politikai társadalmi kérdésekre is.

Azért jó kiindulópont Kőműves Kelemenné, mert ezek a problémák folyamatosan besorolódnak ezen címke alá. Annak idején, a Ferenc téren még nem volt ennyire erősen benne a politikai közbeszédben ez a téma, mostanra igen. Metafora maga a fal is, a falon innen és túliság. És persze itt van a biztonság kérdése, hogy képesek-e ezek a falak megadni azt. A Kassák-kiállítás előtt az OFF Biennálén szerepeltünk a Téglákkal. Megkérdőjeleztük, hogy szükséges várat építeni. Mindez a Kassák Múzeum kiállításában mélyült el.

Egy ideje azt látom, hogy az irodalomban és képzőművészetben erős lett a friss női hang. Érzékelsz te is váltást?

Mintha az egész kulturális életben lenne egy ilyen fajta áthangolódás. Lehet, hogy pont az a hang, amit  próbáltam megütni, találkozott ezekkel az igényekkel és lehetőségekkel. De azt is látom, hogy ez a beszédmód el is tud fáradni, viszont a gyakorlat nagyon foglalkoztat, az, hogy miként lehet ezt az átrendeződést nemcsak elméletileg működtetni, hanem életre hívni. A közeg viszont nem mozdul olyan gyorsan. Látom, hogy meddig lehet elmenni, hol vannak az ütközők.

A falak lebontásáról szól a kiállítás, amit mégiscsak egy falakkal körülvett közintézményben mutattok meg. Ugyanakkor aktív részvételre készteti a nézőt: állj fel a dobogóra, vágd ki a képet, tedd fel a sisakot, amiben szöveget hallasz. Az élmény akkor működik, ha aktív játszótárssá leszünk?

Ez a kiállítás ezzel hív be. És bár mintha ellene is menne mindennek azzal, hogy bekerült egy intézményi közegbe, egy alapvetően ezeket a kereteket lebontani akaró projekt. Van ellentmondás benne, de abban, hogy a dolog meg tudjon erősödni, segített ez a tér. Az intézmények ígérete az lenne, hogy mint egy inkubációs tér, segítenek a fejlődésben. Fontos volt, hogy a Kassák befogadott minket. Szemben a külső helyszínekkel, itt valós falak voltak, rajzoltunk rájuk, ami szintén a lebontás gesztusa.

Fontos volt megélni, hogy hogyan kell és lehet egy ilyen térben működnünk, a már létező szabadtéri munkáinkat áthangolni.

Mint minden munkádban, itt is erős a színházi elemek jelenléte, mindez részvételi színházként is működik. Mennyire volt fontos része a munkának a közösségteremtés?

Még egyetemistaként kezdtem el dolgozni a Katona Behívó színházpedagógiai programjában. Itt tapasztaltam meg először a közösségi színházcsinálást, lenyűgözött, ahogy felnőtt emberek felszabadultan játszanak. Ennek a tapasztalata mélyen belém ivódott, szinte természetes része minden munkámnak. A képzőművészet általában csendesebb, de a Téglakarral való minden megmozdulásunk egyfajta felülvizsgálat is.

Radikális, sokszor kemény, szexualitásra utaló szövegek jelennek meg a falakon, a videókban, az installációkban. Egy szabad téri akció jobban elbírja ezeket. Hogyan működik mindez térbe zárva? 

Erős feszültséget hordoz, amit az akusztikai hatások, tévéfelvétel, videó részlet is fokoz. De a befogadó szabad döntése, hogy ebbe mennyire mélyen megy bele. Valóban nem egy balzsamos tér, de el kell, hogy bírja, kutya kötelessége minden múzeumi térnek.

Lehetne azzal támadni, hogy ezek a szövegek az én túlkapásaim, de számomra ez a realitás. A múzeumnak dolga, hogy ezeknek a világoknak is teret engedjen. Itt, a Kassákban lehetőségünk van erre.

Ezek a szövegek olykor munkásmozgalmi dalok, de táplálkoznak a népdalból, gyerekdalokból is. Hogyan, milyen gesztussal kerültek egymás mellé?

Minden típusú szöveg vázol egyfajta viszonyrendszert, kijelöl szereplőket, és rajtuk keresztül erőviszonyokat. Termékeny dolog ezeket ütköztetni. Folyamatosan dolgozik az anyag az idegrendszeremben, de a többiek is hoznak javaslatokat, és közösen gondolkodunk róla, hogyan hangolják egymást ezek az anyagok. A sokszor nagyon ellentétes hangulatú szövegek erősítik is egymást, vagy feszültséget gerjesztenek, de szerintem bizonyos népdalok, gyerekdalok képesek a sebek és terek gyógyítására is. Nem a kikönnyítés ezeknek a funkciója, hanem hogy megmutassunk olyan erőforrásokat – a mozgalmiság, a gondoskodás is az – amivel amúgy mindannyian rendelkezünk. Ezeknek a fúziója izgat, és ebben látok potenciált.

A Kassák Múzeumi kiállítás tekinthető összegzésnek is. Lezárása a Kőműves Kelemenné-történetnek vagy mindez tud még bővülni?

Nagyon szeretném folytatni, úgy érzem, van benne még szufla, nem érzem, hogy fáradna. Ez a kiállítás részben részvételi és részben szerzői projekt lett. Több irányba lehet elindulni innen, lehet akár a részvételiségnek is több teret engedni, viszont fontos, hogy a jelrendszerét is fejlesszem. Szerintem ezek megférnek majd egymás mellett. Nemrég a tranzitosok meghívására az Urban Camp keretében tartottam egy workshopot, ahol azokkal az eszközökkel dolgoztunk, amelyeket a kiállításban használtam, de nem én rajzoltam meg a táblát, hanem a résztvevők maguk hozták létre a tárgyakat. Ez is egy út. Számomra izgalmas az a nyelvteremtési kísérlet is, ami megjelenik a kiállításon. Ez is tud még tovább épülni.

A nyitóképen: Johann Ambrosius Siebmacher: Buda oder Ofen, die Hauptstadt von Ungern(!). (’Buda, avagy Ofen, Magyarország fővárosa’). Rézkarc Nikolaus Meldemann 1541. évi távlati képe alapján (1598 vagy 1602). Budapesti Történeti Múzeum, Budapest 

Manapság kevés szó esik arról, hogy az aquincumi kőfaragás milyen jelentős szerepet játszott hajdanában a Duna középső folyása mentén. Műhelyei nemcsak Északkelet-Pannoniában, de a tartomány déli területein és a szomszédos provinciákban is terítették budakalászi travertinből készített termékeiket. A Drávától délre egyszerre dacoltak a jelentős helyi gyártással és a mai Karintia felől érkező márványfaragványok által támasztott versennyel. A tartományközpont szinte teljes termékpalettájával kereskedett, de rámenősségéből fakadó sikerét leginkább a szarkofágok által megtett földrajzi távolságok szemléltetik a mai Horvátországtól Szerbiáig.

A pannoniai római uralom összeroppanását követően megszűnt az aquincumi szarkofágok gyártása, felhasználása és újrahasznosítása. A már eltemetett kőkoporsók (és diszkréten porladó tulajdonosaik) évszázadokon keresztül békén pihenhettek a földben. Egészen addig, amíg a magyar középkor bizarr keresletet nem támasztott az antik kőkoporsók iránt.   

„Ubi missae, nunc Musae…” (Ahol eddig misék, ott most a Múzsák…)

Egy különös helyszín

És eljött a nap, amikor Felvilágosult József király (1780–1790) úgy rendelkezett, hogy a közhasznú tevékenységet nem folytató szerzetesrendeknek nincs többé keresnivalójuk a Habsburg-korona országaiban. A budavári karmelitákat 1784-ben érte utol a végzet, így vált otthonuk a Magyarországon feloszlatott és kiürített 140 kolostor egyikévé. Kongó templomukra a budai „Vörös Sün” és „Fehér Kereszt” fogadó, valamint a pesti Rondella bérlője, Bulla Henrik Ferenc egykori prágai, aktuálisan pesti színidirektor vetett szemet. Folyamodványban kérte a templomépület (vagy esetleg a refektórium, de ha lehet, mégis inkább a templomépület) átengedését német nyelvű teátrum alapításának céljára. Ám a király a gyermekcipőben járó budai színjátszás fellendítése helyett egészen más terveket forgatott kalapos fejében. Bármire is készült azonban, számításait gyorsan keresztülhúzta az időközben Budára költöztetett Helytartótanács, Magyar Udvari Kamara és Főhadparancsnokság hivatalnoki karának egyöntetű nyavalygása. A bürokraták tudniillik erősen kifogásolták a szórakozási és rekreációs lehetőségek teljes hiányát a magyar ugaron. Nem alaptalanul, ezért II. József kénytelen-kelletlen meghajolt a tisztviselői kar óhaja előtt. 1786-ban személyesen bábáskodott a kisajátított karmelita templom színházzá, valamint a kolostorrész kaszinóvá, bálteremmé és tekepályává történő átalakítása körül. A polihisztor, de leginkább csak sakkautomatásként emlegetett Kempelen Farkas tervei szerint kialakított, egészen remek akusztikájú Burgtheater 1787. október 17-én nyitotta meg kapuit. Az einstandolt karmelita templomból kialakított színház premierjén – nem kevés cinizmussal – Richard Cumberland akkoriban jól futó, azóta azonban méltán feledésre ítélt The Carmelite című drámáját (1784) mutatták be Wolfgang Heribert von Dalberg báró német fordításában, Der Mönch vom Berg Carmel (’A Karmel-hegyi barát’) címen. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy mindössze 12 nappal később, október 29-én tartották Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovanni című művének ősbemutatóját Prágában, ahol karmesteri szerepben maga a szerző tündökölt. Budának tehát azon az őszön csak egy Cumberland, Prágának viszont az „operák operája” jutott.

A Karmel-hegyi barát című színmű selyemre nyomtatott színlapja egy közelebbről meg nem jelölt nagyhercegi udvari színház (Mannheim?) számára (1789). Muzeum hlavního města Prahy, Historické sbírky, Prága. (Fotó: https://sbirky.muzeumprahy.cz)

A Kis Spartacus 

A folyamatosan üzemelő Várszínházat a rendőrség 1924-ben a karzat részleges leomlása miatt bezáratta. A II. világháborúban súlyos károkat szenvedett játszóhelyet 1947-ben részlegesen használhatóvá tették, teljes helyreállítására azonban csak az 1970-es években került sor.

A Várszínház Kádár-kori helyreállításakor régészeti feltárásról álmodni sem lehetett. A Palota Beruházó Vállalat még abban is akadályozta a Budapesti Történeti Múzeum munkatársait, hogy a lelőhely elpusztításával járó mélyépítkezést a régészeti megfigyelésnek nevezett, csendes szemlélődés keretében nyomon kövessék. A helyzet valamelyest javult, amikor 1972-ben az egykori karmelita templom padlószintje alatti vastag, épülettörmelékes rétegből előbukkant egy, az idők pergése során fedelét és beltartalmát veszített aquincumi szarkofágláda. Tömör sírfelirata a következőképpen hangzik: 

 „Az egymást gyöngéden szerető hitvesek, Aurelius Mucatra, a legio II Adiutrix altisztje, a centurio rang várományosa és Obsenia Opes életükben készíttették saját maguk számára.”

Aurelius Mucatra és Obsenia Opes szarkofágja. Édesvízi mészkő (Kr. u. 3. század közepe). Budapesti Történeti Múzeum Aquincumi Múzeum, Budapest (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Imre-Horváth Sándor)

Aurelius Mucatra vezetékneve leginkább thrák eredetre vall, viselője Spartacus kései honfitársának tekinthető. Családja az Aurelius nemzetségnevet legkorábban a Marcus Aurelius (Kr. u. 161–180) uralkodása alatt elnyert római polgárjog folyományaként viselhette, sokkal valószínűbb azonban, hogy csak Caracalla császár (Kr. u. 211–218) Kr. u. 212. évi általános polgárjog-adományozását követően jutott hozzá. Obsenia Opes neve első pillantásra latinos hangzású halandzsának tűnik, mégsem az. Az Opes a görög mitológia több nymphája által is viselt Ópis (’kegyes gondoskodás’) név eltorzult formája lehet. A nem létező Obsenia nemzetségnév pedig egy ugyancsak görög eredetű kifejezés (például: opsinos [’kései’]) átkalapálásával jöhetett létre, személyes használatra. Akárhonnan kerültek is Pannoniába, egyikükről sem mondható el, hogy farkastejen nevelkedett volna.

A Mucatra-házaspár előrelátó módon, még életében elkészíttette végsőnek szánt nyughelyét. Nagyon helyesen, ahogyan azt az író, Ambrus Zoltán is megjegyzi egy helyütt: „Rendes embernek, akinek a féllába a sírban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, amikor már szükség van rá.”

A római korban nem számított ritkaságnak az előre elkészített sírfelirat, amiképpen a mai temetőkben sem szokatlan látvány a csak születési évszámmal ellátott sírkő a (még) üres sírhely mögött. Az effajta előre gondoskodásnak kétségkívüli előnye, hogy e tekintetben már semmit sem kell az örökösökre bízni. Másrészt a szarkofág garantáltan elkészül a megrendelő által elképzelt formában, semmi sem marad le róla időhiány vagy a kőfaragó turpissága miatt. Az előre bevésett sírfeliratok ugyanakkor nem befejezett életekről tudósítanak, készíttetőik további sorsát ezért rendszerint sűrű homály fedi. A Mucatra-házaspár esetében sem kedvező a kép: még az sem vehető biztosra, hogy Aurelius Mucatra eljutott-e végül a számára kilátásba helyezett századosi (centurio) rangig.

Történetünk ezen a ponton akár boldog véget is érhetne – mégiscsak sikerült valamit kimenteni a Várszínház alól! –, ha időközben a Mucatra-szarkofág nem tett volna szert némi hírhedtségre a városi legendák szövevényes világában.

Egy koporsóban III. Andrással? 

A kőláda a Várszínház területén, a korábbi karmelita templom padlószintje alatti régiókból került elő. A szóban forgó telekről időközben kiderült, hogy csak Buda visszavívása (1686) után került a jezsuiták, majd rövid idő elteltével a sarus karmeliták tulajdonába (1693). Helyén a török hódítást megelőző időszakban még a mezítlábas franciskánusok (Barfüsserek) Szent János evangélistának szentelt temploma állt. És már helyben is vagyunk. A Képes Krónika (1346) és családja, valamint néhány ezektől független forrás, köztük Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum decades (1496–1499) című műve is rögzíti a tényt, miszerint az utolsó (vagy inkább utolsó utáni) Árpád-házi király, az utóbb Velenceinek is mondott III. András (1290–1301) porhüvelyét anno dazumal a ferences Barfüsserek (Siebmacher térképén: Parfuser) Szent János-templomában helyezték örök nyugalomra. Bár a temetkezés körülményeiről egyetlen mű sem számol be, az irodalmi adat fokozatosan összekapcsolódott a Mucatra-szarkofággal, amely még ma is III. András kőkoporsójaként él a köztudatban. 

András herceg Magyarországra érkezik. Kálti Márk Chronicon Pictum (’Képes Krónika’, 1360 k.) című művének egy „P” iniciáléja. (Fotó: commons.wikimedia.org)

A rétegtani helyzet és a szintadatok alapján megállapítható, hogy a szarkofágot valóban a középkori ferences templom padlója alá áshatták le. A járószint alatt kialakított sírgödörbe süllyesztés mellett szól az a tény is, hogy a kőláda teljesen érintetlen maradt, semmilyen középkori átalakításon nem ment keresztül. Megtalálásakor a talpán állt, aljával egy természetes rétegre támaszkodott, felső fele azonban már abba a Buda visszavívását követő törmelékelterítéssel kialakított, vastag planírrétegbe nyúlt, amelynek tetején majd a 18. században megépül a karmelita templom padlószintje. A kőláda belsejét ugyanennek a planírrétegnek az anyaga töltötte be. Mindezek alapján kijelenthető, hogy utolsó tulajdonosát – bárki is volt az – még a Buda elestét (1541) megelőző korokban helyezték a ferences templom padlója alá öröknek szánt nyugalomra. Az is biztosnak látszik, hogy e nyugalomnak török kezek vetettek véget.

C.Iulius Filetio africai orvos szarkofágfelirata Petrus Apianus Inscriptiones sacrosanctae vetustatis non illae quidem Romanae … (Ingolstadt, 1534) című gyűjteményében és Felice Feliciano kéziratában (Mss. Regg. C 398. CLXIII, Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia). 

A budai vár területén számos római kori kőfaragvány, köztük több szarkofág is napvilágot látott. C. Iulius Filetio kőládáját a velencei követ, Francesco Giustiniani 1464-ben még a közkút medencéjeként írta le. Másfél évtizeddel később egy másik itáliai humanista, Felice Feliciano már a ferences kolostorban talált rá, alighanem falnak támasztva, merthogy csak az előlapi feliratot tudta lemásolni. A szarkofágot a török korban ripityára törték. A ferences kolostor fölé épült Sándor-palotában folytatott feltárás (1994–1995) során a feliratos mező két töredéke is napvilágot látott. 

A római kori szarkofágok újrahasznosítása a középkor és reneszánsz idején is elterjedt szokásnak számított Európában. A közhiedelemmel ellentétben azonban ezt a temetkezési formát nemcsak az uralkodóházak tagjai és a szentek számára tartották fenn. Az arisztokrácia, Itáliában a gazdag polgárság is előszeretettel temetkezett római kori szarkofágokba. Ennek mindössze két feltétele volt: belátható földrajzi távolságon belül egy római kori temető, illetve megfelelő mennyiségű pénz a több tonna súlyú szarkofágok kiemelésének, elszállításának és újbóli elhelyezésének költségeire. 

A maga korában jelentős szarkofággyártó és -forgalmazó központnak számító Aquincum temetőiből némi óbudai összeköttetéssel és persze megfelelő anyagi erőforrással bárki szerezhetett magának eredeti kőkoporsót akár temetkezési, akár egyéb célokra (építőanyag, itatóvályú). Bizonyosan így jutott pokoljáró Becsei Vesszős György lévai várnagy, Bars vármegye főispánja és királyi főajtónálló-mester – utóbbi minőségében királyi tanácstag – is egy aquincumi veteranus, a szíriai Hierapolisból származó Aelius Domitius szarkofágjának birtokába, amelyet, bár Budán lakott, uradalmi központjába, a felvidéki Zselízre szállíttatott. A zselízi Szent Jakab- templomban ma oltárasztalként szolgáló szarkofágra nem azért volt szüksége, hogy – amint még ma is mesélik – abban szállítsa Óbudáról Zselízre az 1. nápolyi hadjáratban (1347–1348) harácsolt kincseit. Az aquincumi kőládát nyilvánvalóan saját koporsójának szánta, amelyben aztán Margit leánya alkalmasint el is temettette a templom padlója alá, amikor ennek is eljött az ideje. A szarkofág és benne Vesszős földi maradványai a 18. században láttak napvilágot, amikor helyi erők a templom ugyanazon pontján egy kripta kiásásába fogtak. Az útban lévő szarkofágládát kiemelték a helyéről, majd egy jó évszázaddal később (1854) oltárasztalként hasznosították újra. 

III. András és a Mucatra-szarkofág létező vagy nem létező kapcsolatát illetően mindössze annyi jelenthető ki biztosan, hogy történeti források egyöntetű állítása szerint „az utolsó aranyágacskát” az Evangélista Szent Jánosról nevezett ferences templomban temették el, hihetőleg Ágnes királyné közbenjárására. Másrészt régészeti bizonyíték szól amellett, hogy ugyanebben a templomban eredeti rendeltetésének megfelelően újrahasznosítottak egy római kori szarkofágot is. A két szikár tény között ugyanakkor nem feszül semmilyen bizonyítható összefüggés, az eseményeket akár két évszázadnyi távolság is elválaszthatja egymástól. 

A ferences templomot és kolostort IV. Béla (1235–1270) alapította, és elejtett megjegyzések alapján feltételezhető, hogy az 1260-as évek közepén már működött. Az 1526. és 1529. évi török pusztítás és gyilkolászás ellenére Dubraviczki Mihály, a királyi bányák igazgatója 1538-ban még megajándékozta a kolostort, és kinyilvánította végakaratát, miszerint ott kíván temetkezni. Buda 1541. évi elestekor azonban a ferences templom és kolostor rendeltetésszerű használata megszűnt. A templom közel 280 éves fennállása alatt odatemetett személyek száma nem ismert, de mivel a római kori szarkofágok újrahasznosítása nem számított uralkodói előjognak, senki sem használhatta fel a Mucatra-házaspár koporsóját nagyobb valószínűséggel, mint bárki más a szóba jöhető személyek közül. Ezért – bármily csábító is ez a kombináció – tudományos megalapozottsággal nem jelenthető ki, hogy a budai várba szállított aquincumi szarkofág bármikor is III. András testét rejtette volna. A hit persze más kérdés: ahhoz az egészen csekély valószínűség is elegendő.   

A szarkofág ma nem másodlagos lelőhelyén, a Miniszterelnökségnek helyet adó karmelita épületegyüttesben, hanem – történetileg nagyon helyesen – a ferences kolostor romjai fölött létesült Sándor-palotában, a Köztársasági Elnöki Hivatal kertjében látható.

Fiatal koromban egyik titkos játékom volt, hogy osztályoztam a szerzőket: melyiküknek „van” teste, és melyiküknek „nincs”. Például biztos voltam benne, hogy Csokonainak „van” teste, Kölcseynek „nincs”. Kénytelen vagyok idézőjelet használni, mert bevallom: fogalmam sem volt, vagy alig volt, milyen szempontok alapján tulajdonítottam testet a szerzőnek vagy sem. Mondjuk, azt hittem, hogy Csokonai beleírhatja testi késztetéseit a verseibe, Kölcsey pedig, ismert életrajzi okokból, igyekszik elhitetni az olvasóval: ha létezik is földi teste, az csak szomorú véletlen, poétikailag nincs jelentősége.

Később iparkodtam továbbfejleszteni ezt a gondolatot: abba a hitbe ringattam magamat, hogy némely szerzők csak az agyukkal írnak, mások az egész testükkel. Például József Attila az egész testével ír, Illyés Gyula csak az agyával. Ennek megvolt az az előnye, hogy bevonhattam női szerzőket is a vizsgálódásba, méghozzá a személyeskedés visszataszító mellékzöngéi nélkül. Teszem azt: Nemes Nagy Ágnes az agyával ír, a vele egyívású Ingeborg Bachmann az egész testével. De még így sem világos, miről van szó. A szöveg valamilyen, érzékileg is megragadható ismérvéről? A prozódiailag tetten érhető zeneiségről?

Később, de még mindig fiatal szerző koromban, gyors egymásutánban bemutatták több színpadi munkámat. Néhány évig sikeres drámaírónak számítottam. Hamar megtanultam, hogy a drámaíró (pontosabban: az élő szerző) testi mibenléte elhanyagolható, sőt elenyésző. Egy a fontos: ha jelen van a próbán, mindig a rendező mögött foglaljon helyet a nézőtéren, ne pedig előtte vagy vele egy sorban. És akkor szólaljon meg, ha kérdést intéznek hozzá, a rendező pedig (amennyiben nem ő tette fel a kérdést, hanem egy színész) engedélyezi, hogy válaszoljon.

Drámaírói pályámon, ha valaha is volt ilyesfélém, két jelentős kivételt éltem át. Egyszer 2009 tavaszán Egerben, amikor beálltam súgni, mert az igazi súgó elment tájelőadásra. Akkor értelemszerűen az első sorban ültem, ahol nem ülhet a szerző, de a társulat egy emberként el is felejtette, hogy én a szerző vagyok. Tapasztalhattam, hogy a súgó színházi teste kicsiny, de kézzelfoghatóbb, mint a szerzőé. Casanova emlékirataiban olvasom, hogy Genovában járva, nemcsak lefordította olaszra és felajánlotta a helyi színháznak Voltaire A skót asszony című drámáját, hanem átvette a súgó munkáját is, és bebújt a helyére. „Egész testemmel kitöltöttem azt a szűk lyukat” – írja frivol és hencegő hanghordozással. Egerben nem volt súgólyuk, volt viszont egy bizonytalan zóna a színészi attitűdök között, és ez is a súgói test szerves része volt. Percről percre el kellett döntenem, mit jelent a színész hallgatása: segítséget kér-e, vagy hatásszünetet tart? Felváltva hallhattam hol ezt: „Mondjad már, bazmeg!”, hol pedig ezt: „Ne dumáljál, nélküled is tudom!”

A másik kivétel tizenöt évvel korábbi. 1994 őszén, a Budapesti Kamaraszínházban került rá sor, amikor Csizmadia Tibor rám osztotta az egyik szerepet a saját drámámban. Emiatt egy évadon át heti rendszerességgel felléptem az Asbóth utcában. Nem részletezem ennek következményeit (például kaphattam volna egy amerikai ösztöndíjat, de itthon maradtam), inkább azt mesélem, hogyan alakult mindannyiszor színészi testté a hétköznapi test. Hat óra és negyed hét között érkeztem a színházba; fél hétkor a fodrászlány, akinek súlyos magánéleti problémái voltak, amelyekről részletesen és hangosan beszélt a hóna alá szorított vezetékes telefonban (mobiltelefon akkor még nem volt), ősszé varázsolta a hajamat, és elaggottá sminkelte az arcbőrömet. A tükörből egy nyolcvanéves öregember nézett vissza rám, egy harmincöt éves férfi villogó szemével.

Ekkor jöttem rá, hogy hiába jó a hétköznapi test szövegmemóriája, a színészi test csak üggyel-bajjal tudja megjegyezni a szerző által írt szöveget; napról napra át kellett ismételnem, és közben gyerekeim mondták a végszavakat.

A szerzői test átalakulását a színészek is észlelték a maguk módján: tudomást is vettek róla, hogy beállt közéjük a szerző, meg nem is. Az egyik szépen öregedő színésznő, aki az 1970-es évek elején kapott három látványos filmszerepet (ezek alapján állította, hogy a filmvásznon látható meztelenség kevésbé privatizálja a testet, mint a színpadi vetkőzés), aztán elszürkült, elfelejtődött, és az én drámám szereplőjeként nem győzte hangoztatni, hogy most már soha többé nem játszhatja el Lady Macbeth szerepét: ez a szerencsétlen asszony, valahányszor az aggastyánnak maszkírozott szerző belépett az öltözőbe, mindannyiszor feltette a szónoki jellegű kérdést, méghozzá felcsattanó, emelt hangon: „Ki a fos írta ezt a szart?”

Akkoriban vettem észre, hogy a színészi test is látványosan különbözhet a színész köznapi testétől. Ismertem egy színészt, aki súlyosan dadogott, mármint a köznapi életben. Ha viszont felment a színpadra, otthagyta a dadogását az öltözőben, és amíg a szerepét mondta, nem dadogott. Mihelyt vége lett a jelenetének, és kilépett a díszletből, visszatalált hozzá a dadogás, mert ő maga visszalépett a köznapi testbe. Ismertem ostoba, üresfejű, bárgyú, bamba színészeket, akik a szerepeikben ragyogóan éleselméjűek voltak, mert a szellemi kiválóság is a testhez van rendelve, és a jó adottságokkal rendelkező színészi test mindig intelligens. Ismertem súlyosan alkoholista, látástól vakulásig leittasodott színészeket, akik a szerepeikben józanok voltak, mert a színészi testük nem ivott, csak a köznapi testük. Azok a ritkán előforduló botrányos esetek, amikor egy-egy előadást le kell állítani a színész feltűnő részegsége miatt (mert nem forog a nyelve, nem tud megállni két lábon stb.), arról tanúskodnak, hogy a hétköznapi test veszélyes tud lenni, és maga alá gyűrheti a színészi testet.

Ide tartozik a szépen öregedő színésznő megfigyelése a színpadi meztelenségről. Hozzáteszem: a férfi színészek színpadi csupaszsága inkább a kiszolgáltatottságot fejezi ki, a kolléganőké inkább a fétissé válásról szól. A meztelen férfi reflektorfénybe rántott kiszolgáltatottsága vágy a márványszobor pátosza iránt, a színművésznő munkaköri fétissé válása pedig visszaélés a színészi testtel. 

Vannak azonban olyan női szerepek, amelyek lényegéhez tartozik a teljes testi pőreség. Ilyen Albertinka szerepe Gombrowicz Operett című abszurd komédiájában, vagy még inkább Wedekind Lulu című tragédiájának címszerepe. Az a színésznő, aki nem tudja egy szál semmiben, anyajegyeivel és egyéb testi adottságaival végigcsinálni a Lulu meglehetősen hosszadalmas aktfestő-jelenetét (amelyben a modell elcsábítja a művészt, ezáltal megakasztva az alkotói folyamatot), az nem tudja felhasználni a színészi test fegyverként és hatalomként működő kitárulkozását, vagyis nem tudja megformálni Lulu szerepét. (Attól még eljátszhatja Gertrudist a Bánk bánban, csak az egy másféle színház, erőtlenebb színészi testekkel.)

De nem kell elmennünk Luluig és a le- vagy felmeztelenedni vágyó Albertinkáig. Elég felidéznem Jászai Marinak a Budapesti Szemle főszerkesztőjéhez, Gyulai Pálhoz intézett dühöngő leveleit, amelyekben a színészi test privatizálása ellen tiltakozik. A Budapesti Szemle „Spectator” álnevű kritikusa (ma már tudjuk: Arany László) nemcsak a negyvenedik évében járó színésznő játékstílusát bírálta kíméletlenül (az 1890-es Elektra-alakításról van szó), hanem testi adottságait is. Egy kis ízelítő: „Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek oly domborulatait, amelyeket Antigone fehér leplének [tíz évvel korábban, 1880-ban – M. L.] még nem kellett rejtegetnie: a művésznő különben is túlságos számú földreomlásai közben keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felsőtest a földre lapul, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem éppen legplasztikaibb. Milyen nem esztétikai hatású idomtalan tömeg az, ami ott a földön hentereg! […] Nem veszi észre még azt sem, mennyire visszataszító és illemsértő mez nélkül hagyni vállát és hónalját, hogy karjának folytonos magasba emelésekor oly részeket tárjon a néző elé melyeket a természet éppen nem szánt közszemlére.” Jászai Mari nemcsak keserű beismerő vallomást tesz Gyulai Pálnak a köznapi test öregedéséről („Mindenik halántékomon van ugyanis egy-két tucat ősz hajszál, mely 10 év előtt még nem volt ott”), nemcsak élesen szembeállítja ezt a tényt a színészi teljesítménnyel, hanem újra meg újra követeli is Gyulai Páltól „Spectator” polgári nevét. Vagy azért, hogy kérdőre vonja, vagy azért, hogy kikaparja a szemét; Gyulai pedig újra meg újra megtagadja a kérést.

Mert: a kritikusnak, ellentétben a színésszel, nincs teste. Sőt, amennyiben a polgári név a nem létező kritikusi test része volna, annyiban neve sincs. (Még egyszer: a kritikus Arany László, A délibábok hőse szerzője; ebben a minőségében teste is, neve is van.)

Még mindig fiatal szerző voltam, amikor egy olvasóteremben szembejött velem Roland Barthes A szerző halála című tanulmánya. Nem is egyedül jött: vele tartott, kart karba öltve, Michel Foucault Mi a szerző? című trakátusa. Kettejük közül Barthes a brutálisabb, Foucault a körmönfontabb, de a lényeg ugyanaz: mindketten állítják, hogy a szerzőnek nincs teste. Nem egészen ezt állítják, hanem olyasmit mondanak, hogy mostantól (az 1960-as évektől) nincs teste, és most már soha többé nem is lesz. Homérosznak még volt teste, és talán még A Nibelung-ének névtelen szerzőjének is volt, de az ókorban és a középkorban még nem létezett modern értelemben vett individuum. Modern tucatember pedig biztosan nem fordult elő. Így a régi szerzőnek, ha teste van is, életrajza mégsincs. A modern szerzőnek viszont van életrajza, és ha ezzel együtt teste is van, akkor a régi vágású filológia belegyömöszöli az életrajzi tényeket a szöveg értelmezésébe.

Ugyanebben az olvasóteremben szembejött velem egy harmadik munka, Ernst Kantorowicz műve a király kétféle testéről. Régi angol és francia államelméletek alapján kifejti, hogy a középkor végi felfogás szerint az uralkodónak van egy természetes és egy politikai (egyszersmind szakrális) teste. Előbbi, mint a többi emberi test, alá van vetve a betegségnek, az öregedésnek és az elmúlásnak; utóbbi halhatatlan. Két dolog esik egybe az uralkodóban: maga a személy, valamint az, amit jelent. Ebben az értelemben gondolhatták az ötszáz évvel ezelőtti államtudósok, hogy a király nem hal meg. Akkor sem hal meg, ha a ravatalon fekszik, vagy ha lándzsa fúródik a szívébe a csatatéren.

Utóbb jutott eszembe: ha a királynak politikai teste van, akkor a szerzőnek poétikai teste van a természetes testtel együtt. Ha ez igaz, akkor a szerzőben is egybeesik maga a személy, valamint az, amit jelent. Ebben az értelemben a szerző ugyanúgy nem hal meg, ahogy a király sem, függetlenül attól, milyen évszámokat köt össze a sírkövön és a lexikoncikkben az életrajzi kötőjel. Miközben a szerző szolgáltatássá válik, közvetítővé a szöveg és az olvasó között, a szövegben életre kel a szerzői test.

A szöveg a mindenkori szerző alakmása.

Először is: az ontológiai – lételméleti – kérdéseket a középpontba állító művészet nem „vallásos” művészet, akkor sem, ha a kérdésekre az adott mű valamely vallás rendszere felől ad választ. A vallásos művészet valamely egyház tanításának kísérőjelensége – a lételméletet a középpontba állító autonóm művészet viszont eszközként használja a különféle tanításokban, beavatásokban és vallásokban megjelenő utakat a „teljesség felé”. Ily módon az életmű összeér a művész mint gyakorló, mint szellemi lény által befutott úttal. A magyar kultúrtörténetben Hamvas Béla volt az, aki egy lendülettel valósította meg az életmű létrehozását és önmagából a – saját szavával – „normális ember” megalkotását.  Szétválaszthatatlan a művészi és a gyakorlói életút, és leginkább ez hozza zavarba az életművet csak az irodalom felől értelmezni kívánókat, arról nem is beszélve, hogy a valódi megértéshez szükséges volna legalább hasonló utat bejárni, ami, lássuk be, nem várható el egy irodalom- vagy kultúrtörténésztől.  

De ugyanígy homályban marad például Ország Lili minden olyan művészeti törekvése, amikor a zsidó misztika vagy – a Wictor Charonnal, Szepes Mária bátyjával való barátsága révén is – az ezotéria és a szinkretista misztika felé tett lépéseket. Fogadjuk el, hogy irodalomtörténeti-művészettörténeti eszközökkel ezen életművek, életmű-részek, amelyek közt itt csak kettőt említettünk, nem vizsgálhatók. Ezen humán tudományok ugyanis nem rendelkeznek ehhez a megfelelő fogalom- és keretrendszerrel. Módszereikből, kérdésfeltevéseik és kutatási irányaik természetéből adódóan nem lehet a hasonló életművek bizonyos rétegeibe behatolni általuk. 

A dolog tovább bonyolódik ott, ahol olyan, az európai gondolkodástól még a zsidó misztikánál is idegenebb áramlatok jelennek meg egy-egy életmű mögött, mint a jóga, általában a védikus gondolkodás vagy az ind „filozófia” unortodox iskolájaként létrejött buddhizmus. 

A jógáról és az annak alapját adó ind „filozófiáról” – amely, noha kényszerből ezzel a szóval jelöljük, jóval több filozófiánál – természetesen lehetetlen ekkora terjedelemben érvényesen beszélni. Aki ezt a gyakorlói utat választja, nem egy, hanem a hindu elképzelések szerint több életet áldoz arra, hogy a móksa – a megszabadulás, tágabb értelemben a megvalósítás, európai fordításban: megvilágosodás – lehetőségéig eljusson. 

Vizsgáljuk meg inkább azt, hogyan jelent meg a jóga és az annak hátterét adó ind filozófia a magyar kultúrtörténetben! Annál is inkább, mert az azt meghonosítók Baktay Ervintől Haich Erzsébeten, Selvarajan Yesudianon keresztül Tamkó Sirató Károlyig, Hamvas Béláig és Molnár Sándorig valamilyen formában kapcsolódnak egymással, egy szellemi kört alkotnak.  

A kezdetek

A magyar jógahagyomány kezdetei a huszadik század elejére nyúlnak vissza. Noha Pest legismertebb jógatanára a Horthy-korban a később, a kommunizmus alatt Haich Erzsébet íróval Svájcba távozó és ott jógaiskolát alapító Selvarajan Yesudian volt – akinek könyvéből még két-három generációval később is tanultak az okulni vágyók –, mindazt, ami a jóga mint testgyakorlás hátterében felsejlik a védikus filozófiáról való rendszerezett tudásként, Baktay Ervinnek és az őt oktató Umrao Sher-Gilnek köszönhetjük. Sher-Gil magyar feleségét követve érkezett ide. (Lányuk Amrita Sher-Gil, a legismertebb magyar-indiai festő.) 

Baktay sógora volt a szanszkrit nyelvet és filozófiát oktató Umrao Sher-Gilnek, aki egyébként az első jelentős indiai fotós is egyszemélyben.

Sher-Gil Pakisztánban találkozott Baktay testvérével, Erdőbaktay Gottesmann Mária Antóniával, aki a korábbi szikh birodalom egy hercegnőjét kísérte. A házasságkötés után költöztek Pestre, itt született meg lányuk, Amrita Sher-Gil, majd húga, Indira. A család az I. világháború miatt nem tudott visszatérni Indiába. Baktay Ervint Sher-Gil kezdte szankszritra tanítani, akkor még nem tudva, hogy a festői karriert Indiáért végül feladó Baktay lesz az első olyan magyar, aki rendszerezett formában adja át a jógahagyományt és a védikus filozófiát a magyar olvasóknak. Baktay Szanátana Dharma című munkája 1936-ban, A diadalmas jóga című jógafilozófiai alapmunkája 1942-ben jelent meg. Patandzsali (Kr. e. 2 század–Kr.u. 5. század közt) jógaszútrájának magyarázatokkal ellátott változata az egyik legfontosabb szanszkrit vallásfilozófiai szöveg interpretációja. (A szútra rövid, általában aforizmaszerű megfogalmazás a vallási irodalomban, sűrített tartalommal, amelyet minden alkalommal követ a magyarázat, a bhásja.)

Fél évszázad késés 

Itt jegyezzük meg, hogy a hindu vallási irodalom kulcsszövegét, a Bhagavad gitát is lefordította, mégpedig eredeti, szanszkrit változatból. A Mahábhárata eposz részeként ismertté vált „A magasztos éneke/szózata” a védikus irodalom alapműve. Baktay a kötethez írt jegyzetei megkerülhetetlenek – ennek ellenére a könyvet csak 2007-ben (!) adták ki először.

Ugyanakkor Baktay hatalmas életművében csak egy rész az India-szakirodalom: a regényfordítások, a Kőrösi Csoma Sándor-életrajz, az asztrológiai munkák és a festmények mellett jelentős a kultúrdiplomáciai és intézményvezetői tevékenysége is. 

Itt jegyezzük meg, hogy az ind filozófiáról szóló irodalmat nemcsak magyarázatokkal és fordításokkal, de a fordításokhoz szükséges terminológiával is ő látta el. A fordításai előtt egyáltalán nem voltak magyar szavak bizonyos szanszkrit vagy jógafogalmakra, ami azt jelenti, hogy a Baktay által bevezetett kifejezések nélkül beszélni sem tudnánk a fenti témákról.  

Lefordította a Káma-szútrát is – és noha fordítása nem került kereskedelmi forgalomba, mindössze ötszáz példányban jelent meg, neki köszönhetően mégis a magyar volt a negyedik európai nyelv, amelyen hozzáférhető lett ez az alapszöveg.

Egy indiai Pesten 

Baktayn kívül, aki főként az elméleti megalapozáshoz járult hozzá, Selvarajan Yesudian tette a legtöbbet a magyar jógahagyományért. Madraszi keresztény családból származott. Beteges gyerek volt, tizenéves korában otthonról elszökve találta meg jógamesterét. 1937-ben a Magyar Cserkészszövetség vezetője, Dr. Molnár Géza Indiában járva ismerkedett meg vele. Végignézte a jógagyakorlatait, majd meghívta a budapesti Testnevelési Főiskolára. Végül az orvosi egyetemen kötött ki (híres indiai orvos-dinasztiából származott). Hamar szembesült azonban azzal, hogy az európai orvoslás nem hasonlít az indiaira, ismerősei pedig egyre többször kérték, hogy oktassa őket jógára.

Hogy milyen ellentmondásos és zavarba ejtő lehetett a háború előtti Pest társadalmi élete – a Horthy-rendszer kemény éveiben járunk, már zajlik a világháború, életbe léptek a zsidótörvények –, arról sokat elárul, hogy Yesudian eközben a pesti mozdulatművészeti iskolákban tanított, többek közt Dienes Valériánál, majd 1941-ben megjelentette a Sport és jóga című könyvét, amiből máig négymillió példányt adtak el és húsz nyelven adták ki. (1)

A könyvet a magyarul akkor még nem elég jól tudó Yesudian angolul írta, Balogh Barna fordította le.

Yesudian a kötet megjelenésének évében találkozott Haich Erzsébettel (1897–1994), aki szintén elég különös figurája a magyar kultúrtörténetnek: eredetileg szobrász és festő, valamint zongorista volt, akit mára inkább ezoterikus regényeiről, valamint a Yesudiannal Svájcban alapított jógaiskolájáról ismerünk.

Az egyiptomi szál

Haich maga a teozófiai-szinkretista korszellem két lábon járó példája, a keresztény bölcselet mellett a Védanta és az az óegyiptomi misztika is foglalkoztatta. Beavatás című, amúgy a maga korában 17 nyelvre lefordított és világsikert arató könyvében (2) arra az előző életére emlékszik vissza, amelyben egyiptomi hercegnő volt a fáraók korában, gondolattal irányított oroszlánok húzta kocsin közlekedett és egy egyiptomi főpap fokozatosan beavatta a misztériumokba. A szöveg alapján Haich sokat kölcsönzött az „egyiptomi” szcéna beavatási aktusait leírva a hindu koncentrációs gyakorlatokból, közvetve a rádzsa jóga módszereiből – mindezek ellenére a Beavatás, ha nem is az egyiptomi kultúrtörténet felől nézve, de kordokumentumként – úgy értem, a Horthy-kor egy társadalmi szegmensének dokumentumaként, lévén háttértörténetében megjelenik a korabeli „ezoterikus” polgárság egész világa, háborús élményei – érdekes olvasmány, csakúgy, mint mindenféle beavatás, szellemi út praxisa felől olvasva. Haich ti. ha nyilván nem is rekonstruálja az óegyiptomi szertartásokat vagy módszereket – hiszen azokról nehezen szerezhetett volna információt – leír olyan gyakorlatokat, amelyek bármely típusú elmélyülésben segíthetnek.

Persze, itt is összeértek a szálak: Haich második férjének gyermekkori barátja és padtársa épp Baktay Ervin volt, aki még Yesudiannal való találkozása előtt megtanította Haichnak az első jógagyakorlatokat.

Jógaórák a náci főhadiszállással szemben 

Yesudian és Haich 1941-ben alapították jógaiskolájukat, amelyhez Virág Ilona, Haich barátnője bocsátotta rendelkezésre üresen álló Rákóczi úti lakását. 

A Yesudian–Haich-iskolában Yesudian a hatha, Haich a rádzsa jógát oktatta, 1943-tól több közös könyvet is kiadtak.

Egy idő után a Lorántffy Zsuzsanna utca 2. szám alatti Haich-villában tartották az órákat, amely épp szemben állt a budapesti Gestapo-főhadiszállással. Az ostrom idején mindketten az összedőlt villa pincéjében rekedtek – erről Haich be is számol önéletrajzi ihletésű kötetében.

Végül a Rákosi-rezsim üldözte el őket, Zürichben nyitották meg újra az iskolájukat, amely 1989-ig működött.

A kemény kommunista diktatúrában a jógát nem nézték jó szemmel, sem a közösségi gyakorlást nem engedélyezték, sem szakkönyvek nem jöttek ki, mégis, Hetényi Ernő (Láma Dharmakírti Padmavadzsra, 1912–1999), aki 1957-ben elismertette a kommunista állammal a magyarországi Buddhista Missziót, tarthatott órákat. Ő alapította a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetet is, ahol Baktay Ervin tanított. (A Buddhista Misszió tulajdonképpen az 1991-ben létrejött a Tan Kapuja Buddhista Főiskola jogelődje.)

Szintén a diktatúra alatt működött Kaczvinszky József (1904–1963), aki már a negyvenes évek közepétől tanított jógát, ezen kívül fordította a Patandzsali-féle Jóga-szútrát szanszkrit eredetiből. És kommentálta is, ami ebben a műfajban elengedhetetlen, lévén a sokféleképpen érthető egy-két szavas vagy mondatos szanszkrit eredeti általában sok oldalnyi jelentést magába sűrítő nyelvi jel, amelynek kibontása nélkül esélytelen az, aki jógafilozófiával, vagy védikus irodalommal szeretne foglalkozni. (Ezért is kulcsfontosságú Baktay Ervin minden kommentárja a Bhagavad Gítához, amit fentebb említettünk.)

Kaczvinszky legfontosabb munkája a háromkötetes Kelet világossága, amely a rádzsa jóga átfogó ismertetését tartalmazza, még a háború előtt, 1942-43-ban megjelent. A kommunista diktatúra éveiben – épp úgy, mint Hamvas Béla esetében – írásait tanítványai indigóval másolták és terjesztették. Kísérletet tett a nyilvános tanításra is a Sashegyen egy villában, ám egyik segédoktatóját kitelepítették, és sajtóhadjáratot folytattak ellene, ezért szűk tanítványi körével a II. kerületi Nyúl utcába kényszerült.

Az óbudai szálak

Óbuda két jóga-interpretátor írónak is otthont adott, egyikük, Hamvas Béla a második világháború vége felé élt rövid ideig egy Vihar utcai villában. Noha hatalmas életművében több passzust szentel a jógának is, elsősorban a – jóga alapját is adó – védikus irodalom és világkép magyarázójaként említhetjük itt, ám életművének ezen része annyira összetett, hogy nem teszünk kísérletet rá, hogy Véda-interpretációit és magyarázatait itt ismertessük.

A másik szerző, Tamkó-Sirató Károly (1905–1980) élete végéig Óbudán lakott, a Vörösvári út 14. 9. emeletén egy panellakásban, ahol tanított is.

Az életét köszönhette a jógának, amelyet oktatott és amelyről több – Ne légy többé beteg! címmel kéziratban lévő – jegyzetet készített a költői életműve mellett.

Tamkó Sirató költőnek, ráadásul avantgarde költőnek indult a Horthy-kor Magyarországán, ami akkoriban nem volt veszélytelen. Papírember című kötete alapján kritikusa „őrültnek” nevezte, társadalomellenes lázítással, izgatással és vallásgyalázással vádolták, mire a harmincas években Párizsba távozott. 1936-ban ő adta ki a Dimenzionista Manifesztumot, amelyet mások mellett Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp és Joan Miró is aláírt. Ott azonban annyira legyengült egy influenza miatt, hogy életét féltve hazaindult. Két évig járni sem tudott a szövődmények miatt, végül vidéken lelt menedékre testvérénél, ahol valakitől megkapta az említett Yesudian könyvét. Miután elkezdett gyakorolni, 1948-ban „csoda” történt, teljesen felépült.

Sőt, orvosai innentől rendszeresen küldtek hozzá egyéb pácienseket, ezért tanítani is kezdett, ászanákat – a test energetikai csatornáit stimuláló pozíciókat –, pránajámát – lélegzést – és védikus filozófiát.

A keményvonalas kommunista diktatúra idején ő írt egyedül ismeretterjesztő cikket a jógáról az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számában A hatha jóga címmel. (3)

Emberkísérlet – saját magán 

Mivel Tamkó Sirató szó szerint saját magán, a saját testén tapasztalta meg a jóga hatásait, nagyon értékesek azok a beszámolói, amelyeket ezzel kapcsolatban közölt. „Kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet. A hatás elképzelhetetlen volt: Nemcsak kifejezett fájdalmaim, bántó panaszaim szűntek meg, hanem állandó fázékonyságom, gyengeségem, félelmeim is. Dohányozni sem tudtam többé. Alkoholt fogyasztani még kevésbé. (…) 1949-ben felkutattam és megvettem minden jógára vonatkozó könyvet, mindent áttanulmányoztam. Hasznosnak látszó eljárásait kipróbáltam magamon. És már Kiskőrösön, arra kíváncsian, hogy vajon csak nekem segít-e ez a jógalégzés vagy másoknak is – elkezdtem tanítani!” – mesélte. (4)

Tamkó Sirató tizenöt év alatt dolgozta ki saját rendszerét, amelyet évtizedeken át gyakorolt és oktatott, miközben német-francia-angol-orosz műfordítóként, tudományos-fantasztikus regények szerzőjeként és költőként tért vissza az irodalomba. Jelentős a gyerekirodalomhoz való hozzájárulása is.

Sajnos épp a jógáról szóló műve van máig kéziratban – ami annál is elkeserítőbb, mivel Tamkó Sirató visszaemlékezése szerint Baktay Ervin végigolvasta a kéziratot, és a következőképp kommentálta: „A modern ember számára újjáalkottad természettudományos alapon, az egészségmegőrzés legjobb fegyverét, a hatha-jógát!” (5)

Tamkó Sirató célja a könyvvel az „egészség-művészet” megalkotása volt, amely – ahogy ő maga mondta – igen nagy hányaddal csökkenthetné az emberi „szenvedés-kontingenst”. (6) 

A festők is beszálltak

A magyar kultúrtörténet egyik különös, sokáig zárványként kezelt fejezete Molnár Sándor és a körülötte létrejött Zuglói Kör, amelynek tagja volt mások mellett Bak Imre, Deim Pál, Nádler István és Hortobágyi Endre. Szellemi-teoretikusi hátterében pedig ott volt a szintén Zuglóban, az Erzsébet királyné útján élő Hamvas Béla–Kemény Katalin házaspár. Molnár mesterének tekintette Hamvast, aki több kéziratot rábízott élete végén, ezek közül van olyan kéziratváltozat, amely csak most került elő, tavaly jelent meg először nyomtatásban. (7)

Molnár dolgozta ki a festőjógát, amely Hamvas és a jógafilozófia tanításaiból alkotott emberi-festői életút-program. Ahogy ő maga fogalmaz: „Az ÚT az átváltozások teljes köre.

Az elemeket a festőjóga nem megsemmisíti, fölszámolja, hanem különböző műveleteknek veti alá, hogy a szennyezettségtől megtisztulva egyesülni tudjanak a hierarchikusan fölöttük lévő elemekkel. Ez az áthatás művelete. Az elemek hierarchikus sort alkotnak, amelyben az alacsonyabb a magasabbal egyesül, amíg végül létrejön a teljes Egység, az Eggyel való azonosság, az Egy pedig az ürességbe olvad. (…) A lélek átmegy az elemeken, és átalakul bennük. Aki bejárta a létezés teljes körét, a szív teljes birodalmát, az a Föld mestere, a Víz mestere, a Tűz mestere, a Kristály mestere, a Levegő mestere: teljes hatalmat nyer minden fölött. A létezés teljes körének bejárása az elemeken való átkelés. Ez a festőjóga.” (8)

Ha belegondolunk abba, hogy a másik „keleti” út, a buddhizmus magyarországi története  Hollósy Simon müncheni festőiskolájában kezdődött – Hollósy testvére, József  volt az, aki először fordított magyarra buddhista szövegeket, és akit a magyarországi buddhizmus megalapítójának tekintenek –, Hollósy kedvenc müncheni tanítványa pedig Baktay Ervin volt, amikor még festőnek készült, körbe is ért a történet.   

Indológia, irodalom, jóga, festészet, mozdulatművészet, zárójelben a buddhizmus mint unortodox – másik – út kibogozhatatlanul keveredik az elmúlt száz év magyar szellemtörténetében és kultúrtörténetében, ám ahogy a bevezetőben említettük, a valódi recepció kora még nem jött el. 

Addig is érdemesnek tűnt a fenti hatástörténeti, összefüggés-történeti vázlatot elkészíteni.

Jegyzetek 

1.Medita Mudita: A MAGYAR JÓGATÖRTÉNELEM HIRES ALAKJAI https://www.muditayoga.hu/a-magyar-jogatortenelem-hires-alakjai/)

2.Haich Erzsébet: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok. Budapest, 2023. Haich Erzsébet: Beavatás – hangoskönyv, youtube. Medita Mudita i. m.

3.Tamkó Sirató Károly jógázik az egészségért.Összeállította és az előszót írta: Tóth Gyula.Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár, 2001

4.uo.

5.uo.

6. uo

7. Hamvas Béla: Seth. Kereszténység és hagyomány. Budapest, 2024

8. Az idézet forrása a festojoga.hu oldal. A továbbiakat lásd: Molnár Sándor: A festészet útja, Budapest, 2024.

Felhasznált irodalom 

Medita Mudita: A magyar jógatörténelem híres alakjai. https://www.muditayoga.hu/a-magyar-jogatortenelem-hires-alakjai

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete. Szerk. Kelényi Béla. Budapest, 2014

Baktay Ervin: Szanátana Dharma. Az örök törvény – A hindu világszemlélet, Budapest, 2000

Bhagavad Gítá – A magasztos szózata. Ford. és jegyzetekkel ellátta: Baktay Ervin. Budapest, 2013

Haich Erzsébet: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok. Budapest, 2023. Haich Erzsébet: Beavatás – hangoskönyv, youtube.

Rónai Róbert: Tamkó Sirató Károly, költő – Dr. Tamkó S. Károly, jógaoktató. In: Óbudai Anziksz, 2020/ősz-tél

Tamkó Sirató Károly – szócikk, Terebess.hu. In: https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/tamko.html

Tamkó Sirató Károly jógázik az egészségért.

Összeállította és az előszót írta: Tóth Gyula.

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár, 2001

Molnár Sándor: A festészet útja, Budapest, 2024.

(A nyitóképen: Tamkó Sirató Károly)

A jóga meghatározásában Brávácz Alexandra, az Útközben Jóga Óbuda Jógastúdió és Meditációs központ, Közösségi tér (1037 Budapest, Kunigunda útja 18.) vezető-tulajdonosa volt segítségünkre.  Alexandra számára a jóga nem csak egy életútmutató, hanem hivatás is: buddhista főiskolát végzett vallásbölcselet szakon.  A Covid-járvány után vette át a 150 m2-en, három teremmel és immár a saját vezetői tevékenységének köszönhetően egészségközponttal is rendelkező stúdió vezetését. Ahogyan tőle megtudtuk, a jóga régészeti leletek segítségével vélhetően több ezer, egyesek szerint akár hatezer évesre datált, Indiából származó hagyomány. Sok változáson ment keresztül az évezredek folyamán. Kezdetben csak a tudat felfedezésére koncentrált a jóga-szútrában megfogalmazottak szerint, majd később, már kiforrottan, a 15. században, sok ma ismert testhelyzetet is leírtak. A nyugati civilizációba egy indiai mester, Swami Vivekananda 1893-ban Chicagóban tartott előadásán keresztül jutott el, a 20. század során, az amerikai fitnesz-világ közvetítésével Európában is tért hódított. E közvetítés az oka annak, hogy sok elnevezés ma is angol nyelvű és a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy az egészségmegőrzésen van a hangsúly, nem pedig a jóga eredeti célkitűzésén, a gondolatok rendezésén, a befelé figyelésen, a koncentráción, végeredményben a megvilágosodáson. 

Megtudtuk tőle azt is, hogy amit ma sokan jógának hívnak, az az ún. hatha jóga. A jóga minden más fajtája, mint például a női jóga, a gerincközpontú jóga, a hatha flow és az astanga jóga ebből származik.

A „ha” jelentése ’Napminőség’, a „tha” jelentése ’Holdminőség’, mint a jin-jang, vagy a hideg-meleg, a nappal-éjszaka, férfi-nő, munka-pihenés ellentétpárok.

Ezért ők ezt a kettősséget ötvözik, szem előtt tartva, hogy a nyugati ember számára fontosabb a test, mégis nagy gonddal választják ki a stúdióban dolgozó oktatókat, hogy a testen keresztül az elmére is hatással legyenek. Az a cél, hogy életünkben egyensúlyban tudjunk maradni kibillenés nélkül, és akkor a betegségek nagyobb eséllyel elkerülnek, vagy könnyebben meg tudunk birkózni velük. Az életünkre másképp is hatással van a jóga, hiszen tudatosságunknak köszönhetően a számunkra kedvezőbb döntést tudjuk meghozni, legyen az például az étkezésünkre vonatkozó kérdés. Ugyanis a jóga az életünk összes területére tudatosságot visz. Stúdiójukban huszonkét oktató dolgozik, baba-mama, kismama jóga és ringató foglalkozás is megtalálható a kínálatukban. Lassan tíz éve szerveznek alap és haladó jógaoktató-képzéseket és továbbképzéseket is a traumafeldolgozás területén már végzett oktatóknak és más segítő szakmákban dolgozóknak. A jógán kívül pilatesszel, a jógához sokban hasonlító tornarendszerrel is foglalkoznak, tehát nyitnak újabb irányzatok felé. Alexandrának magántanítványai is vannak, illetve gyakran tart többnapos, a várostól távoli elvonulásokat, jógatáborokat. A stúdióhoz tartozó Frangipani Egészségközpontban, amely a Gauguin festményeiről ismert egzotikus növényről kapta a nevét,  a holisztikus szemlélet van jelen, nagy hangsúlyt fektetnek a mentálhigiéniára. Dolgozik velük pszichiáter, pszichológus, mediátor, coach, táplálkozási tanácsadó, de asztrológus és kineziológus is.

A Római-parton, egy hangulatos, barátságos térben hozta létre saját stúdióját, a Napcsillag Jógastúdiót Takács Anita (1039 Budapest, Piroska u. 3.). A gyönyörűen berendezett, bensőséges hangulatú termet különleges hangszerek és festmények teszik igazán egyedivé. A falon egy tanítványa által tervezett, aranyozott grafika is látható, amely a jóga fő princípiumait jeleníti meg. Ide belépve mindenki érezheti, hogy biztonságos és inspiráló közegbe érkezett, ahol meg lehet állni, elcsendesedni és feltöltődni. Anita életében egy nehéz időszak és egy gerincbetegség hozta el a találkozást a jógával. Olyan belső erőt kapott általa, hogy azóta nemcsak hivatása, hanem szenvedélye is lett. Úgy véli, a jóga önismereti út: a saját határaink megismerése, feszegetése és tiszteletben tartása. Vallja, hogy testünk ajándék, „lélekruhácska”, amelyre oda kell figyelni tudatos mozgással, légzéssel, jelenléttel, táplálkozással és pozitív gondolkodással. Stúdiójában kis létszámú, családias hangulatú órák zajlanak, így mindenkire személyesen tud figyelni. Nemcsak csoportos és magánórákat, hanem egyéni és közös hangfürdőket is tart. Számos jógairányzatban szerzett képesítést – többek között női-, kismama-, gyerek-, hot-, power-, aerial-, hatha-, gerinc- és jin jógában –, ugyanakkor a szívéhez legközelebb a hatha-, a gerinc-, és a jin jóga állnak. Folyamatosan képzi magát: a jóga mellett az aromaterápia és a hangterápia világában is elmélyült.

Óráit a hangtálak és a tiszta illóolajok teszik különlegessé, hiszen ezek rezgéseikkel és finom hatásaikkal a testre és a lélekre egyaránt hatnak, segítik az ellazulást és az érzelmi blokkok oldását.

Anita vallja, hogy a jóga nem csupán mozgás és légzés, hanem egyfajta összhang önmagunkkal, a természettel és az élet ritmusával, a 21. században már sokkal több, mint testgyakorlás: komplex eszköz, amely segít a modern embernek megtalálni az egyensúlyt test, lélek és elme között. A digitálisan túlterhelt, rohanó világban lehetőséget ad a lelassulásra, a tudatos jelenlét gyakorlására és arra, hogy újra rátaláljunk a saját ritmusunkra. Megerősíti a belső tartást, és segít, hogy könnyebben alkalmazkodjunk a változásokhoz és a kihívásokhoz. Fontosnak tartja, hogy a gyakorlás során figyeljünk a bennünk és a körülöttünk lévő energiákra, legyen szó a hold állásáról, az évszakok váltakozásáról vagy a belső folyamatainkról, mint például a női ciklus változásai.

Megfogalmazásában egy jógastúdió ma már nem pusztán órák helyszíne, hanem közösségi tér, ahol biztonságban, támogatásban és elfogadásban lehet fejlődni, megpihenni és önmagunkra találni. A stúdió működtetése Anita számára misszió és szolgálat, amelynek lényege, hogy olyan közeget teremtsen, ahol mindenki megélheti saját belső útját a mozgáson, a légzésen és az önismereten keresztül. Tapasztalata szerint az emberek akkor fordulnak a jóga felé, amikor szeretnének kiszakadni a mindennapi stresszből, testi-lelki feltöltődésre vágynak, javítani szeretnének egészségükön, vagy egyszerűen csak „énidőt” keresnek. Sokan a belső harmónia és az érzelmi egyensúly miatt látogatják az óráit, hogy eszközöket tanuljanak a változások és akadályok könnyebb kezelésére, mások pedig azért, hogy megelőzzenek betegségeket, szép legyen a tartásuk, kompenzálják az egész napos ülőmunka káros hatásait, erősek és egészségesek legyenek, fájdalom nélkül éljenek és levezessék a stresszt. 

A Graphisoft Park főépületében a Yoga Park Mozgásstúdió (1031 Budapest, Záhony u. 7.) Puskás Beatrix és Tussinger Richárd vezetésével működik. Beatrix húsz éve oktat jógát, a kezdetektől részese a stúdió életének, Richárd, aki a Covid-járvány alatt társult a céghez, tősgyökeres óbudai, az informatika világából érkezett. Amellett, hogy négy éve jógázik, ő a gazdasági ügyekért felel inkább. A stúdiónak kettős a profilja: a jóga a maga spirituális megközelítésével a kezdetektől fontos szerepet játszik – repertoárjukban megtalálható többek között a tradicionális hatha jóga, a jin jóga, a flow, a női jóga, a gerincjóga, és gyerekjógával is foglalkoznak. Mostanra, Richárd tevékenységének hála, gyógytornával, pilatesszel (október közepétől a gépes változattal is), stretchinggel, mobilityvel, tehát inkább a testre koncentráló mozgásformákkal is bővült a kínálatuk. Ezen kívül külsős oktató tart aikidót, és népszerűek a havonta megrendezésre kerülő hangfürdő workshopjaik is. Tehát sokféle mozgásformát kínálnak, és a lélek mellett a test megmunkálására is nagy figyelmet fordítanak. A Ne árts! szellemében dolgoznak: képzett oktatók a mozgás során az egyéni igényeket is figyelembe veszik. Fontosnak tartják a tudatos jelenlét megteremtésének képességét, amire náluk lehetőség nyílik. Óráikat általában meditációval zárják, hogy a lélek mindenképpen tudjon egy kicsit töltődni. A Yoga Park Mozgásstúdióban azok is megtalálják a számukra megfelelő kikapcsolódási formát, akik a lélek, és azok is, akik a test felől közelítik meg a mozgást.

Vannak, akik edzésnek tekintik az órákat, és vannak olyanok, akik spirituális megtisztulásnak. 

Több tapasztalt oktatóval dolgoznak, és foglalkoznak oktatóképzéssel is, a legtehetségesebb diákjaikat igyekeznek maguknál tartani. Ügyfélkörük nagyjából fele-fele arányban a Graphisoft Parkban dolgozókból és a kívülről érkezőkből áll, de vannak távolabbról rendszeresen visszajáró vendégeik is. Jelenleg két hangulatos jógateremben zajlanak az órák, októbertől pedig egy funkcionális teremmel is kiegészül a kínálat. Fontos szempont, hogy nemcsak a Graphisoft Parkban dolgozóknak, hanem a külsős résztvevőknek is kínálnak kedvezményes jegyeket. Nyaranta a szabadban is tartanak órákat. A Graphisoft Park a legtöbb itt dolgozónak alapvetően munkahely, tehát nagyon fontos, hogy stresszmentesítsék a munkavállalókat. Az ő esetükben nem a megélhetési, hanem a munkastressz levezetésére van szükség. A Yoga Park így abban is tud segíteni, hogy a dolgozók energiadúsan kezdjék meg a munkanapot, és feszültség nélkül tudjanak hazamenni. Szerintük a jóga igazi közösségi élmény. Stúdiójukra nemcsak a test és a lélek megedzése okán tekintenek büszkén, hanem céljuk egy igazi közösség megteremtése társművészetek bevonásával. 

Miben közös a fent bemutatott három jógastúdió? Elkötelezett, évtizedes tapasztalattal bíró jógaoktatókat láthatunk, akik saját stúdiót nyitottak. Ezeken a helyeken szakavatott jógaoktató-képzés is folyik garanciális jógaoktató-továbbképzési lehetőséggel. Egy kezdő jógázó is bátran megbízhat bennük, mert nagy odafigyeléssel fordulnak mindenki felé. Semmivel össze nem téveszthető, meditatív tér, amiben dolgoznak. Mindegyik stúdió egyedi, saját arculatot tervez magának és ezzel megteremti a saját auráját. A jógaórák általában reggel és este zajlanak. Az emberek a nap nyitásaként vagy zárásaként tudnak tudnak jelen lenni ezeken a helyeken, ily módon frissíteni fel lelküket és testüket. A jógára járók kötődnek az oktatóhoz, tehát nagyon fontos a személyes kapcsolat, stúdióról stúdióra követik őket, hogy ez a kötődés megmaradhasson. Ezért különösen fontos egy önállóan megteremtett saját stúdió, ami mindhárom esetben fontos közösségi térként is működik. Az óbudai lokációval kapcsolatban mindhárman elmondták, hogy ezek a jógastúdiók kertvárosias zöldövezetben helyezkednek el, a harmadik kerületben. Hozzájuk nyugodtan térnek be a látogatók, távol a belváros nyüzsgő, stresszes zsongásától.

Készült már veled interjú az Óbudai Anzikszba 2017 nyarán, mégis kíváncsi volnék, milyen volt az óbudai gyerekkorod.

Békásmegyeren születtem, de hamarosan, anélkül, hogy figyelmeztettek volna, Németországba disszidáltunk. Csak arra emlékszem, hogy a nagyszüleim nagyon sírtak, mi meg gyerekként nem értettük, hiszen csak nyaralni megyünk. Amikor megérkeztünk, akkor mondták, hogy egy kicsit hosszabb ideig maradunk. Édesapám kajak-kenus volt, sportoló, anyukám óvónő, mindenüket feladták és eladták, mindent feltettek erre.  Ez ’86-ban volt. Nemsokára leomlott a fal, és akkor hazajöttünk, mert azért szívesebben éltek volna itt. Nem volt kérdés, hogy a Római-partra költözünk. A házunk mind a mai napig az ártéren van, mert a 72 éves édesapám most is minden reggel felkel, lecsoszog a kenujával a partra, és elmegy kenuzni. Ez az életelixírje. Négyen vagyunk testvérek, mindannyian kenuztunk és kajakoztunk, mondhatom, hogy volt egy finom kényszer. Óbudán jártam iskolába is, előbb a Fodrosba, később meg az AKG-ba.18 éves koromig gyakorlatilag minden Óbudán történt. 

Mit csináltak a szüleid Németországban?

Emlékeim szerint bevándorlóként azért nem volt könnyű. Egy menekülteknek szánt menedékházban laktunk. Kezdetben édesanyám lépcsőházakat takarított, édesapám meg sírokat ásott, erős ember volt. Minden munkát elvállaltak.

Aztán apukám elkezdett edzősködni. Eljárt egy folyópartra, és onnan nézte a kenus srácokat.

És addig kiabált, amíg nem fizettek neki érte?

A szó legszorosabb értelmében. Bekiabált a partról, hogy milyen technikával kellene, hogy kenuzzanak. Először nem vették komolyan, de később rájöttek, hogy egész jó tippeket ad a srác.

Hogy lett a kenuból balett?

Muszáj, hogy mozogjanak a lábaim. A szüleim eléggé le voltak terhelve ebben a helyzetben, mi sokat voltunk egyedül, jó gyerekek voltunk, értettük, hogy itt felelősen kell viselkedni, hogy ez a túlélésről szól. Mondtam, hogy táncolni szeretnék. Mindig csináltam otthon a színházat, jegyet gyártottam, díszletet ragasztottam, szerintem érezték, hogy nekem ez lesz a jó. Wuppertalban laktunk, ami egy falu méretű város, de ott működött Pina Bausch híres iskolája, és oda beírattak. Később, miután hazaköltöztünk, Jeszenszky Endréhez, majd Bakó Gáborhoz kerültem.

Mind a négyen Wunderkindek, csodagyerekek vagytok. Gondolkodtál már azon, ez miért lehet?

Érdekes módon mind a négy gyerekből művész lett. Kivéve a bátyámat, akinek kávézója van, de ő is művészi szinten műveli ezt. A nővérem jól ismert ékszertervező, a MOME-n tanszékvezető, a középső bátyám belsőépítész-tervező. Mind a két szülőnkben van artisztikus véna. Noha nem ez lett a sorsuk, Édesapám tényleg nagyon szépen rajzol, fest, szobrászkodik. Anyukám meg mindig szeretett volna táncolni.

Hogyhogy a Szentendrei úton lévő PP Center lett az otthonotok?

Mázli volt, mert egy csomó próbatermet néztünk meg városszerte, és pont ez tetszett a legjobban. Nekem kézenfekvő volt, mert most is a közelben lakom, és a társulat több tagja is a környékre költözött lassanként.

Nem gondolkodsz olyan közösségben, mint a régi cirkuszosoké, akik lényegében együtt élnek?

Eleinte nagyon sok időt voltunk együtt szabadidőnkben is, de rájöttünk, hogy ez nem egészséges. Itt vagyunk reggel kilenctől este nyolcig, utána muszáj leválni. 14 év alatt megértettük, hogy amikor egy évben 100-120 napot utazunk együtt, és hazajövünk egy két-három hónapos turnéról, azt kell mondanunk, hogy nagyon szeretlek, de most nem akarlak két hétig látni. Amikor együtt reggelizel, ebédelsz, vacsorázol, lenyomod a showt este, másnap felülsz a buszra, átmész egy másik városba, és ugyanez elölről, azt itthon már nem kell folytatni. Mi egy nagyon nagy családként üzemelünk, dolgozunk. Büszke vagyok rá, hogy az emberek szeretnek itt dolgozni. A legfontosabb, hogy ez egy olyan közeg legyen, amiben jó létezni. 

Mesélj egy kicsit a társulatról!

Olyan érdekes, mert volt egy tanítóm, aki mindig azt mondta, hogy nem kell mindenkiből a legjobbat választanod, hogy nem a legtehetségesebb artista kell, és nem a legfaszább, legelképesztőbb táncos, hanem inkább arra koncentrálj, hogy jó emberek legyenek, mert a jó embereknek a szinergiája sokkal nagyobb eredményt hozhat. Fontosabb, mint hogy azt nézd, hogy ki a  legeslegtehetségesebb, vagy a legprofibb, vagy ki ugrik a legmagasabbra. Nekünk mind a kettőt sikerült összehozni. Ez a 32 művész, aki itt van, világszinten a legprofibbak közé tartozik. És a legprofibb nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a legmagasabbra ugrik, meg a leghalálosabb trükkje van, hanem hogy táncosként, színészként és artistaként is igazi előadóművész. Nekem mindig az volt a fontos, hogy ne legyen vasszigor, senki ne legyen beledöngölve a földbe, hogy az az idő, amit együtt töltünk, legyen öröm. Mert azért az időért, ami a kreatív idő, iszonyatos módon meg kell szenvedni. Meg kell küzdeni, hogy a társadat fenn tud tartani, és hogy megérje az a rengeteg nehézség, akkor az az idő, ami arra megy rá, hogy te kreatívan alkoss, az nem lehet feszültséggel teli, mert akkor nincs miért küzdeni. Volt olyan, hogy annyira kimerült voltam, hogy én biztos nem tudok most felrakni még egy jelenetet, és akkor bejött egy művészem, és azt mondta, mit kérsz? Húsz perc alatt feltöltött, kikente a kenyérre a lelkét, mint a vajat, és azt mondta, csinálj velem bármit. Mert tudja, hogy az én feladatom mint rendező-koreográfusé, hogy őt a legeslegjobban mutassam meg.

Egy művészben azt kell meglátni, hogy mi a legjobb, ami kihozható belőle. Nálam senkire sincs olyasmi ráerőltetve, ami nem ő.

Ez azért a magyar színházi közegre finoman szólva sem jellemző.

Én is ebben nevelkedtem. Mentálisan váltanom kellett, amikor a kelet-európai hátteremmel megérkeztem az anglomán rendszerbe. Bennem annyira erős volt a tanulás és a tánc iránti vágy, hogy nehéz volt velem megértetni, hogy márpedig nem kell erőből nyolcat forogni, egyet kell, de azt szépen. Ebben a rendszerben tanultam meg, hogy a sminkes, a fénytervező, a technikus, a zeneszerző és mindenki a produkcióban egyenrangú, és hogy a technikusnak se üvöltheted le a fejét. Engem a hideg ráz, amikor kis zsarnokok frusztrációból üvöltöznek a színházban. Nálunk, ha valaki verbálisan abuzív, attól nagyon gyorsan megválunk.

Ilyen előfordult már?

Ajjaj! Az artista lét életveszélyes. Nálunk a művészek meg vannak becsülve, kreatívan gondolkodnak, alkothatnak. Nem fér bele, hogy gyomorgörccsel járjunk dolgozni.

Sok artistád ukrán.

Ez merő véletlen. Amikor a FINA Vizes Világbajnokság záróünnepségére készültünk castingot írtunk ki. Kétszáz művészt vettünk fel, nagyon sok ukrán jelentkezett. Köztudott, hogy a kínai, ukrán és orosz művészek ebben a klasszikus műfajban kimagaslóak. Ebből következett az ismeretség Andrii Spatarral, aki a My Land című darabunkban lépett fel, ami az anyaföldről, az ő esetükben Ukrajnáról szól.  Ehhez ukrán művészeket kerestünk, ezért Kijevbe utaztam. Többször is jártam Kijevben még a tanulmányaim alatt. Részt vettem Szergej Osztrenko (akinek Sztanyiszlavszkij volt a mestere) workshopjain, ami alapvetően más technika, mint amit Angliában tanultam. A My Land az ukrán művészek gyerekkorából hozott emlékekből táplálkozik Krímből, Kijevből, Moldáviából vagy akár Transznisztriából. Ezek brutál mély emlékek, amelyekről soha nincs idő beszélni.

Hogy ért benneteket a 2022-es orosz támadás?

A társulat Dél-Franciaországban játszotta a My Landet, én nem voltam velük. Másnap utánuk mentem, messze voltak minden repülőtértől, egész éjjel vezettem. Miközben ők élőben nézték, ahogy a családjaik, feleségük egyéves gyerekkel menekülnek Lengyelország felé, én arra gondoltam, hogy nyilvánvalóan leállítjuk a turnét, de ők kollektíven úgy döntöttek, hogy tovább akarják csinálni. Megkértek, hogy a tapsrendnél hadd hozzák ki az ukrán zászlót. Ott rögtönözve, a turnémenedzser vett kék és sárga színű textileket, és úgy varrták meg. Felnéztem rájuk, és hálás voltam, hogy ilyen lelkiállapotban is színpadra álltak.

Én meg egyszercsak rádöbbentem, hogy politikai darab lett az előadásomból, amit egyáltalán nem annak szántam, de nem bántam. 

Amikor a háború ebbe az eszkalált fázisba ért, azt hittem, most fog megszületni a magyar–ukrán egység, ha másért nem, hát a kárpátaljai magyarok miatt, de persze a közös történelmi élmények miatt is, hiszen Magyarországot háromszor is megszállta az orosz hadsereg. Azt hittem, egyértelmű lesz, hogy támogatjuk a szomszédunkat. Ma már nyilvánvalóan látjuk, hogy ez nem így történt. Titeket ez hogy érintett?

Érdekes, hogy ezekben az élethelyzetekben valójában az embereket és az embert általában az érdekli, ami a saját valóságában és a mikrokörnyezetében történik. Tavaly például jelentkezett hozzánk egy orosz házaspár. Megkérdeztem az ukrán művészeimet, hogy ők ezt tudnák-e kezelni, mert ha nem, akkor nem vesszük fel őket. És azt mondták, hogy ők is emberek, és hogy jöjjenek. Nyilván fontos volt, hogy lássák, hogy nem a putyini propagandát nyomják. Zokogva búcsúztatták ezt az orosz párt, úgy összenőttek egy hónap alatt az ukrán srácokkal. 

Őszintén szólva nem sokat beszéltek a háborúról. 

Volt olyan, aki elgondolkodott azon, hogy elmegy harcolni?

Igen. Van, aki besokallt, és vissza is ment Ukrajnába. Nem állt be a háborúba. Nyitott egy kávézót, és izolálta magát. Van egy művészünk, akinek akkor lőtték agyon a testvérét, amikor premier hetünk volt Edinburghban. Odajött hozzám és azt mondta, hogy csak akartam szólni, hogy ha nem úgy teljesítek a színpadon, vagy feszültebb vagyok, akkor ennek ez az oka. Rögtön visszazárt, és egy könnycseppet nem hullajtott előttem. Amit ők a munkában teljesítenek, az hihetetlen. Egy másik művészünk anyukája artista tanár Kijevben, aki nem hajlandó otthagyni a tanítványait, inkább tölti az éjszakákat a metróaluljáróban a légiriadók alatt, hiába kéri a lánya, hogy jöjjön ide. Egyébként szerintem keresztüllátnak a szitán, értik, hogy ez egy politikai haszonszerzés, és nyilván azt is átlátják, hogy a másik oldalon is vannak hibák. Nem gondolják azt, hogy ami Ukrajnában van, az mind tökéletes. Ez sokkal árnyaltabb dolog.

Hogy tudtál/tudsz segíteni?

Egyénileg is tudtam segíteni a családtagok menekülésekor, de a legnagyobb projekt száz artista gyerek átmenekítése volt. Az UNICEF keresett meg minket, illetve több társulatot más európai országokban, ahol kimondottan van cirkuszmesterség-képzés, hogy hogyan lehetne 400-500 artistaművész gyereket átmenekíteni, és szétosztani különböző országokban. A munka nagy részét a Fővárosi Nagycirkusz vállalta magára, mi pedig segítettünk őket elhelyezni Budapesten, a legtöbben ma is itt vannak. Elképesztően sok támogatást kaptunk magánemberektől. Egy hét alatt megtelt a próbatermünk élelmiszerrel, bútorral, ruhával. A döbbenetes az, hogy azok az emberek segítenek a legtöbbet, és hoznak a legtöbbet, akiknek nincs miből.

Mivel foglalkozol most?

Ezerrel csináljuk az immerzív előadásunkat, a Walk My Worldöt, amire azt szoktam mondani, hogy 6000 négyzetméter mesevilág, mitikus univerzum. Teljesen új világot hozunk létre: nincs színpad, nincs nézőtér. Olyan, mintha belépnél a művészek világába, és onnan néznéd a történéseket – de nem kívülről, hanem közvetlen közelről, szinte a cselekvés közepén, filmszerű díszletek között sétálva. A történet alapja Vergilius eposza, Aeneas és Dido szerelmével a középpontban. Trója és Karthágó hősei: istenek, emberek és furcsa lények bukkannak fel, minden helyszínen újabb fordulatokkal – eldugott részletekkel, vad csatákkal, zsibongó jelenetekkel és alvilági félistenekkel.  Rajtad áll, kit követsz, mit fedezel fel, melyik titkos ajtót nyitod ki, vagy belekóstolsz-e egy félhomályban hagyott bájitalba. Nyolc éve született meg bennem az előadás ötlete, hihetetlen, hogy végre megvalósul. Nagyon szeretném átadni a budapestieknek, hogy ez nekik készül, és hogy nincs még egy ilyen a világon.

Utolsó, bár talán legfontosabb kérdés: Szerinted mi a test?

Nekem a test olyan, mint egy hangszer, amit nem pengetéssel, hanem különböző gondolatokkal tudsz megmozdítani, és ahogy különböző gondolatokat közölsz vele, úgy különbözőféleképpen nyilvánul meg. Ez ennél  bonyolultabb dolog, mert előbb a lelked érinti meg a gondolat, és a test azt reagálja le. A test kreál.  Van benne valami nagyon isteni: a teremtés képessége. A gondolatot a test tudja materializálni.

Testképzavarról akkor beszélünk, amikor valaki torzítottan érzékeli a saját testét. Egészen mást lát a tükörben, mint amit a többiek, ha ránéznek. Lehet valaki teljesen átlagos alkatú, miközben kövérnek érzi magát. Más úgy látja magát túl vékonynak, gyengének, hogy közben sportos és egészséges. Vannak, akik egy-egy testrészüket, például az orrukat, bőrük textúráját vagy a combjuk vastagságát érzik teljesen vállalhatatlannak, és emiatt szoronganak, kerülik a társaságot.

Akármivel is elégedetlenkedünk saját magunkon, egy biztos: a testképzavar nem egyszerű hiúság vagy „tinédzser-nyűg”, hanem komoly pszichés nehézség, ami akár életet veszélyeztető étkezési zavarokhoz (anorexia, bulimia), szorongáshoz, depresszióhoz is vezethet.

S, hogy miért pont kamaszkorban alakul ki a leggyakrabban?  Mert a gyors testi változások – a hirtelen növekedés, az izomzat, a mellek, a pattanások megjelenése és a nemi érés többi külső jele –, mind azt mutatják, hogy már nem gyerekek, rohamtempóban közelednek valami ismeretlen korszak felé, amit úgy hívnak, hogy felnőtt lét. Nos, mindez nagyon idegennek tűnhet saját maguk számára. A kamaszkor sok szempontból nehéz, régebben is az volt, de napjainkban iszonyúan erős a külső nyomás. A közösségi média tele van „tökéletes” testekkel, óhatatlan a hasonlítani vágyás, és a barátok, osztálytársak megjegyzései szintén meglepően mély nyomokat hagyhatnak akkor is, ha szerető környezet veszi körül a kamaszokat.

Szerencsére a többség megússza a mentális zavarba való belecsúszást, ám mégis, gyakran egy életre befolyásolja az énkép kialakulását egy-egy szerencsétlen, rosszkor elhangzó mondat. 

A kamaszkor az önazonosság kereséséről szól, arról, hogy ki vagyok, hova tartok, mit szeretnék. Minden mozog, minden zűrzavaros – még akkor is, amikor határozott, fekete-fehér gondolatokat fogalmaz meg egy kamasz.  Ráadásul a kamaszkor a mai, digitális világban egészen más élményt jelent, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. A tinédzserek fejlődése, kapcsolatai és önképük szorosan összefonódik az online térrel. Az identitás és az önkép oda-vissza ható kapcsolatban áll egymással, és az utóbbit nagyon is alakítják a like-ok, a visszajelzések, a közösségi médiában való jelenlét. 

Az összehasonlítás másokkal a külső, az életstílus, vagy a népszerűség tekintetében még erősebb nyomást gyakorolhat, mint a korábbi évtizedekben. Mi, felnőttek sem vagyunk mentesek a szomorú vasárnapoktól, amikor a közösségi médiafelületekből úgy tűnik, mindenki más boldog családi életet él, nyaral, szórakozik, csak mi heverünk egyedül a kanapén, és pörgetjük a netet. A kamaszoknál ez az érzés még intenzívebb, már csak azért is, mert kapcsolataik nagy része online zajlik, chaten beszélgetnek még akkor is, ha egy térben tartózkodnak. Online játszanak és a közösségi médiából értesülnek arról, mit csinál a másik, nem elmesélésből. Gyorsabb és folyamatosabb a kapcsolattartás, de gyakran felszínesebb. 

Van persze pozitív oldala is a digitális világnak, például lehetőséget ad arra, hogy kipróbálják, megmutassák önmaguk különböző oldalait, lehet kísérletezni, a külsővel mindenképp, de akár az identitásokkal is. A közösségi médiafelületeken pedig nemcsak bullying zajlik, támogató közegre is szert lehet tenni. A kamaszok számára a digitális világ egyszerre nyújt több lehetőséget, több kihívást, de több a veszélyt is. Az identitáskeresés, a barátságok, a kísérletezés és a szabadság megélése a felnőtté válás időszakában ugyanúgy fontos, mint régen, amihez a digitális tér szabadságot, szabad önkifejezési lehetőséget és információkhoz való szabad hozzáférést ad. Ugyanakkor súlyosak a kockázatok is: cyberbullying, függőség, káros tartalmak, és az adatvédelem meggyengülése.

A kamaszok és a szülők, a fiatalok és a középkorú felnőttek közt – amióta világ a világ – generációs ellentét feszül, de a jól bevált „bezzeg a mi időnkben” színesedik azzal, hogy a mai kamaszok számára a digitális lét „természetes közeg”, míg a szülők, tanárok nehezebben értik, mi zajlik ott. Nem az online világ ismeretlen, hiszen valljuk be, mi is sok időt töltünk a közösségi médiában, hanem a másik generáció buborékja, szokásai ismeretlenek, mintha egy másik országban élnének.  Emiatt is veszik észre néha nehezen a szülők, nevelők, hogy valami gond van a gyerekkel. 

Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, mennyire fontos a testképzavarra utaló jelek, tünetek idejekorán történő felismerése. Az állandó elégedetlenség a külsővel az egyik leggyakoribb jelzés. A testrészek túlzott figyelése, megjegyzések, félmondatok arról, hogy neki mije milyen ronda, a gyakori összehasonlítgatás másokkal, illetve az időnkénti dühkitörések amiatt, hogy valamelyik ismerősnek bezzeg milyen lapos a hasa, bármennyit eszik, vagy neki könnyű, mert…

Egyszóval a szorongás, depresszív hangulat, indulatkezelési zavar megjelenése testi témákban mindenképpen figyelmeztető jel. 

A másik aggasztó tünet a szélsőséges diétázás vagy túlzásba vitt edzés. Ez először talán fel sem tűnik, sőt, sok szülő üdvözli, ha a kamasz abbahagyja az édességek zabálását, odafigyel az egészséges étkezésre – végre megjelent a felelős felnőtt magatartás, gondolhatják. Annak is szoktak örülni, ha a gyerek elkezd sportolni, hiszen ez fegyelemre, rendszerességre szoktatja, formásodik, izmosodik, jobban alszik. Ám egyszer csak feltűnik, hogy elkezdi kényszeresen kerülni azokat az ételeket, amelyeket „nem elég tisztának” vagy „egészségtelennek” tart, folyamatosan foglalkoztatja, mit eszik, honnan jött az alapanyag, hogyan készítették az ételt, és lassan már csak az étel körül járnak a gondolatai. Ez az ortorexia, ami egy viszonylag újonnan leírt evészavar, középpontjában a „túlzottan egészséges étkezés” kényszere áll. Mindig pozitív szándékkal indul, életmódváltás, diéta, sport vagy egészségmegőrzés céljából. Először csak bizonyos ételek kerülnek tiltólistára, mint például a cukor, szénhidrátok, adalékanyagok, glutén, állati termékek, miközben az evéshez egyre szigorúbb szabályok kapcsolódnak. 

Az étkezés központi szerepe, a szabályozás fokozódó szigora, a szabályok megszegését kísérő bűntudat, szorongás – gyakorlatilag minden étkezési zavar leírható ezzel az alapképlettel. Mindezt a szociális kapcsolatok beszűkülése kíséri, hiszen az étkezési zavaros kamasz nem szeret, sőt gyakran nem is mer közösen enni másokkal, nehogy lebukjon. Az evését állandó kontrollkényszer jellemzi, mert ez ad neki biztonságot. Biztonságérzetből napjainkban mindenki deficites, a kamaszokra ez hatványozottan igaz. Elég egy gyanakvó pillantás, egy gonoszkodó odaszúrás, és nem fogja tudni kontrollálni magát – jobb, ha az étkezését, amiből eddigre minden öröm eltűnt, önmaga, egyedül, a szobájában intézi.

A bulimia a másik meglepően gyakori étkezési zavar, amit könnyebb elrejteni: az érintetteken kívülről nem látszik látványos változás, testsúlyuk a normál tartományban mozog. Az éjszakai magányos falásrohamokról, a nyomában fellépő kibírhatatlan bűntudatról, majd hányásról sokszor senki sem tud. Aki hashajtóval szabadul meg az ételtől, az még diszkrétebben tudja intézni. Jellemzője a titkolózás és a fokozott szégyenérzet, ezért a legfontosabb az lenne, hogy a kamasz ne maradjon egyedül a gondolataival. Az őszinte, ítélkezés nélküli beszélgetések azok, amivel segíthetünk, mielőtt nagyobb lenne a baj.

A legveszélyesebb minden étkezési zavar közül az anorexia, ami egy életet veszélyeztető mentális zavar, semmiképpen sem egy önmagától elmúló kamaszdrámázás.  

A torz testkép folyamatosan ébren tartja a súlycsökkentés kényszerét, a kamasz akkor is túlsúlyosnak látja magát a tükörben, amikor már betegesen sovány. Általában az anorexia is ártalmatlannak tűnő diétával kezdődik, és nehezen tetten érhető, mikor fordul át kontrollálatlan súlyvesztésbe, ami olyan súlyos következményekkel jár, mint az alultápláltság, hormonális zavarok, szív- és keringési problémák, vagy akár tényleges életveszély. A test működése lelassul: kimarad a menstruáció, gyengülnek a csontok, károsodik a bőr és haj, valamint szívritmuszavar is kialakulhat. Mentálisan általában maximalizmus, teljesítménykényszer kíséri, gyakran a család „betegsége”, azaz a túlzott elvárások, szülők közti konfliktusok, otthoni feszültségek szerepelnek a kiváltó okok között. 

Az anorexia és a testszégyenítés (body shaming) szintén szorosan összefüggenek egymással – főleg kamaszkorban, amikor a külső megjelenés és mások véleménye kiemelten fontos.

Ha egy kamasz negatív megjegyzéseket kap a külsejére, gúnyolódnak rajta, kritizálják a testét és az alakját, azt bizony nehéz kezelnie. A fiatalok ráadásul különösen kegyetlenek tudnak lenni egymással, főleg, ha megjelenik a csordaszellem. Az ártatlan, szemtől szemben történő ugratások is el tudnak fajulni, hát még az arctalan online térben a névtelen kommentek, mémek. Az online body shaming nem ártatlan vicc, legtöbbször súlyos lelki sérüléseket okoz, és hosszú távon hozzájárulhat az evészavarok, illetve pszichés betegségek kialakulásához.

Jöhetnek megalázó kommentek, üzenetek, reagálhatnak képekre, posztokra bántóan, gúnyolódással, szarkasztikus megjegyzésekkel, de talán még traumatizálóbb, amikor valakit kihagynak egy közös chatből, és a háta mögött kibeszélik a külseje – vagy bármi más – miatt. Különösen kamasz lányoknál romboló a hasonlítgatás: ki miben szebb, miért jobb csaj, mennyivel jobban néz ki. Ha egy kamaszt gyakran megszégyenítenek a megjelenése miatt, erősen romlani fog az önértékelése, mindez diétához, túlzott fogyókúrához vezethet, ami később anorexiába torkollhat. Az anorexiával élő ember állandóan fél a negatív visszajelzésektől, ezért még szigorúbban kontrollálja az evését, így lesz ebből kontroll helyett egy lefelé tartó spirál. A „De vékony lettél!”  dicséretek paradox módon tovább erősítik a betegséget, mert jutalomként hatnak.

A két legfontosabb üzenet, amit ilyenkor célba kell juttatnunk, hogy nincs egyedül, és nem a teste határozza meg, mennyit ér. Az elfogadás és a támogatás a legjobb gyógyír, nemcsak az étkezési zavarokra, hanem nagyjából mindenre, és ebbe beletartozik az önelfogadás és önmagam támogatása is. 

Meg kell értetnünk a kamaszokkal, milyen fontos, hogy önmagukkal is kedvesen beszéljenek. Az a bizonyos belső hang magának se mondhatja azt, amit egy barátnak soha nem mondana, például: „dagadt vagy, béna vagy”. Aki ilyet mond, az nem barát. 

S még egy utolsó fontos gondolat mindannyiunknak: találj örömöt a mozgásban, találj örömöt az evésben. Nem a tested mérete vagy formája, hanem a mosolyod, az energiád és a történeted tesz igazán különlegessé.

Mi a különleges a test adataiban? 

A testi adatok különlegessége abban rejlik, hogy egészen precíz és összetett módon képesek tükrözni az emberek fizikai tulajdonságait, egészségi állapotát, biológiai és mentális funkcióit. Különösen igaz ez egy olyan digitalizált világban, ahol egyre több adatot adunk meg magunkról – például amikor fitnesz vagy meditációs appokat és okosórákat használunk, digitális egészségügyi rendszereken keresztül kommunikálunk az orvosainkkal, családfakutató DNS teszteket töltünk ki, vagy arcfelismerő szoftverekkel lépünk át a határon. Az elmúlt pár évben kifejezetten drámai változáson ment keresztül az, ahogyan az emberek bensőséges információkat osztanak meg a testükről; nem csak kormányzati szervekkel vagy egészségügyi intézményekkel, de olyan cégekkel is, amelyeknek az adatvédelmi és kiberbiztonsági politikájával egyáltalán nincsenek tisztában. 

Ennek megfelelően az elmúlt évtizedben a testközpontú adatok piaca exponenciális növekedésen ment keresztül, és minden bizonnyal tovább fog bővülni. A digitális egészségügyi szektor (amely magában foglalja az EESZT-hez hasonló állami rendszereket és az okostelefonos egészségügyi alkalmazásokat is) az előrejelzések szerint nagyjából 350-400 milliárd dolláros piac lesz az évtized végére. A biometrikus adatgyűjtésre szakosodott piac szintén meghaladhatja a 200 milliárd dollárt a következő években. Ezek az adatok összességében azt mutatják, hogy a testközpontú adatok piaca a következő évtized elejére akár a 600 milliárd dollárt is elérheti, jelentős részét téve ki ezzel a tech szektornak. Csak hogy érzékeltessem, milyen nagyságrendről van szó: a gyógyszeripari cégeket 2022-ben körülbelül 1,5 trillió dollárra becsülték az elemzők, ami jól mutatja, milyen nagy gazdasági hatása lehet a testközpontú adatok gyűjtésére szakosodott iparágnak.

Hogyan és miért kezdtél ezzel a témával foglalkozni? 

Elég régóta foglalkozom „közérdekű adatozással”. Régen a K-Monitort csináltuk együtt Léderer Sándorral, akkoriban kezdtem a digitális rendszereket és azoknak a társadalomra és politikára gyakorolt hatását vizsgálni. Később amerikai és nemzetközi szervezeteknél foglalkoztam hasonló témákkal különböző szerepkörökben – kutatóként, közpolitikai tanácsadóként, vezetőként. És volt egy pont, amikor rádöbbentem, hogy a digitális technológiák elképesztő mértékben sértik a testi határainkat, és hogy ezzel kellene valamit kezdenünk társadalmi szinten. Akkoriban született a kislányom, és nem tudtam nem észrevenni a párhuzamot abban, ahogyan sokszor átlépjük a gyerekek testi autonómiájának határát (például amikor megragadjuk vagy odébb tesszük őket), illetve ahogyan a technológiai cégek sértik a fizikai határainkat és magánéletünket, például amikor arcfelismerő szoftvert használnak rajtunk olyan helyzetekben, amelyekben egyáltalán nem lenne rá szükség. Ezekből a gondolat-kísérletekből születtek egyes angol nyelvű esszék, amelyek elég jó fogadtatásban részesültek, és végül egy kutatói ösztöndíjat is elnyertem miattuk a Mozilla Alapítványnál. Ez lett a DataBody Integrity projekt, amelynek keretében most is végzek kutatásokat, bár már nem a Mozilla finanszírozásában.

József Attila pont 90 évvel ezelőtt, 1935 őszén azt írta Levegőt! című versében: 

“Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”

Úgy tűnik, hogy a szívünk sem ússza meg, de más testrészeink is bizony adattá formálódnak, és így a „benső vezérünket” is alaposan kiszervezzük. Mitől és mennyire lett nagyobb a veszély József Attila kora óta?

A testi adatok minden más adat típusnál pontosabb betekintést adnak a „szívünk rejtett zugaiba”. És az utóbbi évtized alapvető változásokat hozott a különféle adatbázisok létrejöttében és felhasználásában. Mondok egy példát: egy személy légzésének, pupillájának vagy arckifejezésének változása – amit egyre több cég gyűjt be például munkaerő-felvételnél – elképesztően sok mindenről árulkodik: nemcsak valós idejű neurológiai változásokról, de összetettebb pszichés mintázatokról is. Például arról, hogy mitől félünk, milyen típusú emberekhez vagy helyzetekhez vonzódunk. A genetikai adatok (amelyeket például családfakutatáskor töltünk fel mindenféle kereskedelmi adatbázisokba) megdöbbentően pontos információkat közölhetnek arról, milyen betegségekre vagyunk hajlamosak.

A testi adat tehát több mint puszta információ: alapvető kérdéseket vet fel az identitásról, az intimitásról, a sebezhetőségről, a magánélethez való jogról, valamint a fizikai és a digitális én közötti határokról.

Típus vagy egyén: mennyire lehet személyre szabni az adatokat? És mennyire szokták személyi szintre visszabontani az adatbázisokat az adatgazdák? Vagy már a típusba sorolásból is következnek veszélyek, kockázatok?

Kezdjük azzal, hogy már a típusba sorolásnak is komoly következményei vannak: néhány évvel ezelőtt nagy port kavart az Egyesült Államokban az az eset, amikor a Target nevű áruházlánc egy algoritmus segítségével a vásárlási szokásai alapján felismerte, hogy egy tinédzser lány várandós, és automatikusan terhes tartalmakkal kezdte bombázni. Lehetett volna tévedés, de nem az volt – csakhogy a lány még a családjának sem mondta el a nagy hírt, így a szülei a postaládában elhelyezett reklámokból tudták meg, hogy unokájuk lesz. És ez egyre kevésbé számít egyedi esetnek; ma már egyre többen kerülnek tudtuk nélkül olyan helyzetbe, amikor egy random algoritmus a legféltettebb titkaikra (sőt, sokszor általuk sem ismert összefüggésekre) derít fényt, és ehhez nincs is mindig szükséges szigorú értelemben vett testi adatokra. Sokszor például a közösségi médiás posztokból megállapítható, ha valaki pszichés problémákkal küzd; online szerencsejáték-cégek például előszeretettel vásárolnak olyan felhasználói profilokat az erre szakosodott adatbrókerektől, amelyekből kiderül, hogy ki az, aki hajlamosabb a mentális zavarokra, és ezáltal például az addikcióra. 

Tehát lehet, hogy személy szerint én nem vagyok fontos a cégek számára, és nem kerülnek illetéktelen kezekbe a személyes adataim vagy a profilom, de az én életemre nézve már annak is nagy jelentősége van, hogy ismeretlen cégek ennyire intim dolgokat tudnak rólam, és hogy a vélt vagy valós pszichés tulajdonságaim alapján próbálják befolyásolni a gondolkodásomat, fogyasztási szokásaimat, döntéseimet. És biztosak lehetünk benne, hogy ez a folyamat nem áll meg itt: ma már nagyon részletes és árnyalt profilokat tudnak készíteni az adatgazdák az egyéni felhasználókról, legtöbbször anélkül, hogy azok hozzájárulnának ehhez.

Az adathasználat veszélyesebb terepei: marketing, propaganda, zsarolás, bántalmazás hogyan tudják fel/kihasználni a testi adatokat?

A marketing célú felhasználás az egyik legismertebb területe a testi adatok kihasználásának, és ahogy korábban kifejtettem, ez már önmagában súlyos etikai kérdéseket vet fel. De az is egyre világosabb, hogy a felhasználási lehetőségek nem állnak meg itt, és ezért a testközpontú adatok gyűjtése egyre nagyobb kockázatokat jelent az egyénekre és a társadalom egészére nézve. Exponenciálisan nő például a digitális egészségügyi rendszerek elleni kibertámadások száma, egyrészt az egyéni zsarolási potenciál miatt (celebek vagy közszereplők egészségügyi adatainak feltöréséből egész iparág nőtte ki magát a sötét weben), másrészt az ilyen támadásokat arra is használják, hogy teljes országok egészségügyi rendszerét bénítsák meg. Az érintettek száma pedig folyamatosan gyarapodik, 2024-ben már több, mint 275 millió ember egészségügyi adatait érte kibertámadás az USA-ban. Márpedig az egészségünkkel kapcsolatos információk nem véletlenül számítanak annyira érzékeny adatnak:

például ha valakiről széles körben lehet tudni, hogy valamilyen mentális vagy nemi betegsége van, sokkal könnyebben diszkriminálható a munkaerőpiacon, arra hivatkozva, hogy az állapota miatt kevésbé lesz produktív.

A biometrikus adatok kontrollálatlan gyűjtése hasonló kérdéseket vet fel. A genetikus adatok például a testi adatokon belül is aranybányának számítanak, hiszen a segítségükkel (és a megfelelő technológiával) ma már könnyen kideríthető, hogy valakinek van-e hajlama krónikus betegségekre vagy akár mentális zavarokra. Idén óriási botrányt kavart, amikor a 23andMe nevű, családfakutatást és egyéb genetikai illetve biotech szolgáltatásokat nyújtó San Franciscó-i cég csődbe ment, és gyakorlatilag áruba bocsátotta az általa felhalmozott genetikai adatokat. Korábban ugyanettől a cégtől majdnem 7 millió felhasználó adatait lopták már el és kínálták eladásra a sötét weben. És hogy miért érdekes ez egy átlagos felhasználó számára? Például mert a biztosítótársaságok egyre gyakrabban vásárolnak fel kiszivárogtatott egészségügyi és genetikai adatokat, hogy eldöntsék, ki milyen kockázati kategóriába tartozik. Ausztráliában például egy férfit azért utasított el a biztosítótársaság, mert a genetikai összetétele alapján túl kockázatosnak találták életbiztosítást kötni vele.

Azt pedig, hogy politikai csoportok és kormányzati szervek hogyan fogják használni a test adatokat a céljaik elérése érdekében, még a jövő zenéje, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy sokkal cizelláltabb megfigyelési módszerek és sokkal pontosabb propaganda-eszközök állnak majd a mindenkori hatalom rendelkezésére onnantól kezdve, hogy az összes rezdülésünket megosztjuk az interneten. Az arc- vagy járásfelismerő szoftvereket már most rendszeresen használják arra, hogy publikus helyen (akár például egy ellenzéki tüntetésen) azonosítsák a résztvevőket, és nem nehéz elképzelni azt az Orwell-i rendszert sem, amiben a biometrikus rendszerek segítségével hajszálpontos célzással lehet majd az egyes állampolgárokat manipulálni.

Ahogy a környezetvédelemben is a legnagyobb szerep az államoknak és/vagy nemzetközi egyezményeknek jut, az adatvédelemben is a szabályozásra hárul a legnagyobb feladat. 

Ez így igaz. De a szabályozással kapcsolatban két dolgot érdemes szem előtt tartani. Először is, a jelenlegi adatvédelmi szabályok egyre betarthatatlanabbak – mondom ezt úgy, hogy régen sem volt egyszerű ellenőrizni őket. A mesterséges intelligencia (AI) alapú alkalmazások elterjedésével egyre nehezebb követni, hogy milyen adat hova kerül, milyen algoritmust tréningeznek vele, ki vásárolta meg, vagy egyáltalán milyen felhasználói beleegyezéseken alapult az adatgyűjtés. Ráadásul a testi adatok szabályozásában elég sok szürke zóna van: jó példák erre a mobil fitnesz alkalmazások vagy a családfakutatáshoz használt tesztek – ezek ugyan rendkívül érzékeny adatokkal dolgoznak, mégis sokkal lazábban vannak szabályozva, mint például az EESZT-hez hasonló digitális egészségügyi rendszerek. Más szóval hiába egyértelmű, hogy sok területen sokkal szigorúbb szabályozásra lenne szükség, a jogrendszerünk sokkal lassabban tud alkalmazkodni, mint ahogy a technológia fejlődik.

Másodszor, azt is fontos szem előtt tartani, hogy a jogszabályi környezet folyamatos nyomás alatt van. Maradva az EU-nál, a technológiai óriásokkal szoros kapcsolatban álló amerikai politikai nyomás miatt az EU valószínűleg a következő években tovább fogja lazítani a meglévő, amúgy már több sebből vérző digitális szabályrendszerét; beleértve a legtöbbek által ismert GDPR-t, valamint újabb direktívákat, mint a Digital Services Act, a Digital Markets Act vagy a mesterséges intelligenciát szabályozó AI Act. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hosszú évek jogalkotói (és jogvédői) munkája mehet a kukába a Trump-i techpolitika és a kereskedelmi nyomásgyakorlás miatt. 

Az egyéni akcióknak, ahogyan a környezetvédelemben például a szelektív hulladék gyűjtésének, mekkora szerep jut? Adattudatosság kialakítható egyáltalán?

Az egyéni akcióknak szerintem fontos szerepe van, mert egyfelől sok kicsi sokra megy – gondoljunk csak bele, mennyire más hely volna a világ, ha tényleg mindenki szelektíven gyűjtené a szemetet –, másfelől (és ez szerintem még fontosabb szempont) a tudatos, aktív állampolgárok többet is várnak el a köz- és magánszférától. Persze ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy mennyit nyom a latban az egyéni felelősségvállalás és „adat-tudatos” hozzáállás egy olyan világban, ahol autoriter vezetőkkel barátkozó tech-milliárdosok diktálják a tempót és a napirendet, mert hát azért kicsit sziszifuszi küzdelem ezeknek az erőknek megpróbálni ellenállni.

Ennek ellenére továbbra is mindenkit arra bíztatok, hogy legyen tudatosabb és okosabb adatozó, és védje a magánélete határait, ahogy csak tudja.

Ha másképp nem, hát úgy, hogy visszafogja az adat-éhes applikációk használatát, hogy olyan platformokat és alkalmazásokat választ, amelyek jobban figyelnek az adatvédelemre, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt a testéről vagy az egészségéről online megoszt valamit.

Ha nincs mit titkolnom, akkor is érdemes tartani az adatokkal való visszaéléstől? És mennyire önző ez a hozzáállás?

Egyfelől szerintem igenis önző dolog kizárólag az alapján döntéseket hozni, hogy az hogyan hat ránk és a szűk értelemben vett szeretteinkre. De persze tudjuk, hogy a legtöbben (mindenféle rossz szándék nélkül), pusztán az érzelmi kapacitásuk hiánya miatt, általában tényleg így hoznak döntéseket. Viszont amikor testi adatokról beszélünk, fontos szem előtt tartani, hogy már nincs olyan, hogy valakinek nincs titkolnivalója. Már rég nem arról van szó, hogy például illegális szereket fogyasztottunk vagy megcsaltuk-e valaha a társunkat, hanem arról, hogy mi a genetikai összetételünk, milyen betegségeink voltak valaha az életben, milyen betegségek várnak ránk a jövőben, kihez vonzódunk szexuálisan, vagy kihez nem, sőt, milyen lelki problémáink lehetnek, amelyeket még magunk sem ismerünk.

Pár évvel ezelőtt volt egy kutatás a Harvardon, ahol okos szemüveggel megállítottak embereket az utcán, és arcfelismerő szoftverek segítségével másodpercek alatt megmondták, ki kicsoda és mit csinált eddig az életében. Ha adunk még egy pár évet a tech-iparnak, elképzelhető, hogy hamarosan bárki meg fogja tudni mondani, hogy a gyerekünk milyen örökletes betegségekben szenved vagy milyen mentális problémákkal fog küzdeni. Szerintem ez már olyan Orwell-i világ, amiben nincs értelme azon agyalni, hogy személy szerint van-e titkom vagy nincs – és miért is ne lehetne amúgy –, inkább azon kellene gondolkodni, hogy milyen rendszerszintű visszaéléseknek adunk teret a kényelem és a korlátlan fogyasztás érdekében.

Az adatbrókerség és általában az adatgazdaság mekkora biznisz? Milyen nagy ellenséggel küzdünk mekkora esélyekkel?

Óriási biznisz. Egy olyan iparágról beszélünk, amelynek az értéke a becslések szerint az évtized végéig eléri a 400-600 milliárd dollárt. Persze nehéz pontos számokról beszélni, mert az adatbrókerek tevékenysége nagyrészt a szürke zónában zajlik, és kevesen tudják pontosan, hogyan cserélnek gazdát azok az adatok, amelyeket a brókerek gyűjtenek, vásárolnak, elemeznek és profilokba rendeznek, csak hogy később el tudják adni bárkinek, aki elég pénzt kínál érte.

Az információ-brókerség egyébként nem újkeletű dolog. Már az internet előtt is léteztek cégek, főleg Amerikában, amelyek mindenféle nyilvános adat, például telefonkönyvek, földhivatali bejegyzések vagy újságcikkek alapján gyűjtöttek információt az emberekről. Ezeket aztán pénzért árulták, például választási adatbázisokat építő politikai pártoknak, vagy a leendő ügyfeleiket ellenőrizni próbáló hitelintézeteknek. Az internet elterjedésével azonban jelentősen megváltozott a brókerek adatgyűjtési technikája. Eleinte főként nyilvánosan elérhető információkra koncentráltak: például közösségi média-posztokra, hűségprogramokra és hasonló forrásokra, amelyek segítségével jól lehetett kategorizálni a felhasználókat. Az utóbbi 5-10 évben viszont már ennél szofisztikáltabb és egyre pontosabb profilokat tudnak építeni rólunk, főleg a különböző digitális alkalmazásokból származó adatok segítségével. És bár az EU-ban elég szigorúan szabályozzák az adatbrókerséget, Amerikában gyakorlatilag szabad a pálya a személyes adatok gyűjtésében, beleértve a testi adatokat is.

Egyszerre vagy kutató, mozgalmár és közpolitikai tanácsadó. Ez a három szerep időnként ellentmondásba kerül egymással – hogyan szoktál ilyenkor döntéseket hozni?

Ez a kérdés majdnem minden civilre igaz szerintem, és nem csak Magyarországon. Bonyolultnak tűnhet, de szerintem egyszerű a megoldás: mindig azzal az etikai kódexszel dolgozom, amilyen szerepben épp vagyok. Ha kutatóként szólalok meg, akkor az a célom, hogy minden, amit mondok, tudományosan alátámasztható, pontos és releváns legyen. Amikor meg aktivistaként jelenek meg valahol, próbálok lendületesen, érzelmesen és hitelesen kommunikálni és döntéseket hozni. 

Kevesen gondolnák, hogy a kórház szavunknak vagy az angol hospital szónak köze lenne a vendéglátáshoz, pedig így van: a latin hospitale szó eredetileg a kolostorok vendégszobáját jelentette, ahol a szerzetesek elszállásolták a máshonnan érkezett testvéreket vagy elöljárókat. Sok kolostor és egyházi központ mellett zarándok- és búcsújáróhelyek voltak, amelyek idővel jelentős forgalmat generáltak. A hosszú és viszontagságos úton sokan megbetegedtek, ezért a lelkük mellett a testük is ápolásra szorult. Így alakultak ki az első ispotályok, amelyek elsődlegesen ingyenes szálláshelyként és szegényházként szolgáltak, de sokszor ápolásra szoruló betegek is éltek a falak között. Az ispotály célja azonban nem a gyógyítás volt, hiszen orvos és felcser (kirurgus) sem dolgozott benne, az intézmény mégis a városfejlődés fontos eleme volt.

A 12. század elejétől egyes lovagrendek is alapítottak és tartottak fenn ispotályokat nem csak kolostorokban működtek ilyenek.

Feltételezhetően az első óbudai ispotályokat sem egyházak alapították. Számos forrásban, tanulmányban napjainkig tényként állítják, hogy a kora középkori Óbuda első gyógyhelyei, ispotályai a település déli részén, Felhévízen (Budafelhévízen) működtek a 12. század végétől, amelyeket a Johannita lovagrend (Jeruzsálemi Szent János Lovagrend) alapított és működtetett. Az ispotály (Szentlélek ispotály) mellett rendházuk és templomuk is volt (Szentháromság egyház), amelyek a mohácsi csatavesztés után (1526) elpusztultak. A friss kutatások azonban kategorikusan cáfolják ezeket a korábbi állításokat, és sok félreértést tisztáztak. 

Az első probléma Óbuda – a tatárjárást követő időszakig Buda vagy Budavára volt a település neve – pontos területének határa az adott korszakban. Több történészi elképzelés létezik, főleg a település déli kiterjedésére vonatkozóan. Felhévíz és az első jelentős ispotály épp erre a területre esik.

Felhévíz legkésőbb a 12. századig valóban Óbudához tartozhatott, de ezt követően önálló településként tartották számon. Ráadásul a számos megmaradt írott forrás alapján tudjuk, hogy azonos nevű, Buda és Hévíz települések Esztergom városa mellett is léteztek ebben a korban, ahol több lovagrendnek volt ispotálya – a johannitáknak kettő is. 

Johannita vagy Szent István-lovagrend?

Újabb kérdést vet fel, hogy ezt az ispotályt ki alapította és működtette; az egyik legrégibb lovagrend, a 11. század közepén alapított Johannita lovagrend vagy a II. Géza magyar király által alapított, sajnos kevésbé ismert Szent István lovagrend (Szent István Király Keresztes Lovagjai vagy stefaniták)? Mindkét lovagrend működtetett zarándokházakat és ispotályokat (még Jeruzsálemben is), hiszen – a többi keresztes lovagrendhez hasonlóan – a „hospitalis et militaris – kórház és katonaság” szellemében működtek. Nagyon nehéz a ránk maradt forrásokból a pontos azonosítás, hiszen ezek a lovagok és lovagrendek nagyon hasonlítottak egymáshoz, nemcsak hitvallásuk és küldetésük, hanem a ruházatuk alapján is.

Azt biztosan tudjuk, hogy a johannitáknak nem volt sem konventje, sem ispotálya Felhévízen, Óbudán és a Nyulak szigetén sem. A Felhévízen álló Szentháromság-egyházhoz nem tartozott kórház, mint ezt korábban állították. Ez az egyház nagy valószínűséggel az ágostoni regulákat követő stefanita lovagoké volt.

Az egyetlen bizonyítható gyógyítóhely és szegényház a Szentlélek ispotály volt, és a mai Bécsi út mellett, a Malomtó hőforrásánál állt. 

Ez az ispotály a 12. század végén, a francia földön, Montpellier-ben alapított Szentlélek rendhez tartozott, amely egy szegénygondozással és betegápolással foglalkozó laikus közösség volt, de voltak katona tagja is. A felhévízi ispotály a 14. század elején már biztosan működött, élén egy Ortolf nevű frater állt közel három évtizedig. A betegápolás és a gyógyítás az itteni jótékony hatású meleg vizű forrásokra épült, amelyek sok vízimalmot hajtottak. A Malom-tótól keletre fekvő területen, a mai Császár és Lukács fürdő helyén több fürdő is működött a középkorban, de ezeket nem lehet ispotályként kezelni. A gyógyhelyet Mohács után nem említik a források, valószínűleg elpusztult, és a török korban már nem állt. A Szentlélek ispotályt korábban egyes kutatók nem Felhévízre helyezték, hanem Óbuda felső, északi részére, a Szentendrei útra, de ez semmilyen módon nem bizonyítható.

Szent Margit, a betegápoló

A Nyulak szigetén (Margit-sziget) a 13. század közepétől működött ispotály, amely a sziget Óbudához tartozó részén feküdt. Az eredetileg három részből álló sziget (Fürdő-, Festő és Nagy-sziget) több néven vált ismertté: Mária-sziget, Lánysziget, Nyulak szigete, Budai-sziget, Nádor-sziget, Palatinus-sziget, Szent András szigete, Urak szigete. Legelterjedtebb elnevezése a Nyulak szigete (Insula Leporum) volt, amely egyes feltételezések szerint latin elírás, és a helyet eredetileg az elkülönített leprásokról nevezték el (latin nyelven Insula Leprorum), de ez puszta feltevés. A honfoglalást követően a Kurszán–Kartal nemzetség birtokolta földjét, majd 11-12. században vadaskertként szolgált az Árpád-házi királyaink számára. A sziget területileg és jövedelmeivel együtt az óbudai káptalanhoz tartozott. A török időkig a Margit-sziget megőrizte egyházi jellegét, hiszen rövid időn belül több szerzetesrend is megtelepedett terrénumán. IV. Béla király először a premontrei rendet erősítette meg birtokukban (Szent Mihály egyház), majd a domonkosokat, őket követték a ferencesek és a johanniták, akiknek egy erődje állt a sziget déli végén az ottani rév védelmére. 1250 körül az esztergomi érsek szintén emeltetett egy épületet (erődöt) a szigeten. A terület észak-nyugati részén lehetett a szerzeteseket kiszolgáló jobbágyok faluja, Szentpál. A legismertebb 13. századi személy, akiről később a szigetet elnevezték, IV. Béla király leánya, az 1943-ban szentté avatott Margit volt. A veszprémi apácáknál nevelkedett hercegi leány 1252-ben költözött át az apja által alapított margitszigeti Boldogasszony domonkos kolostorba, és 12 éves korában, 1254-ben tett fogadalmat. Teljes odaadással, élete végéig gyógyította a szenvedő betegeket, ami teljesen felőrölte a testét.  Fiatalon hunyt el 1270-ben. A mohácsi csatavesztés hírére a szerzetesek és apácák elmenekültek a szigetről, az ispotály elpusztult.

Középkori boncolások 

A késő középkor periódusában az óbudai gyógyhelyek szempontjából a legfontosabb esemény az egyetem alapítása volt a 14. század végén. Az Óbudai Egyetem (Sigismundeum) közvetlenül kötődhetett a nagy hírű káptalani iskolához. Luxemburgi Zsigmond király engedélyt kért a pápától az egyetem alapítására, amelyet IX. Bonifác 1395. október 6-án kelt oklevelében meg is adott. Ebben az iratban IX. Bonifác csanádi püspökké nevezte ki az óbudai prépostot, Lukácsot, valamint engedélyezte, hogy betölthesse az egyetem kancellári tisztségét. A római egyház feje teljes szerkezetű, négy fakultással rendelkező egyetem alapítását engedélyezte (Studium generale), azaz az Óbudai Egyetem ugyanolyan jogokkal rendelkezett, mint neves, nyugat-európai társai (Párizs, Oxford, Köln vagy Bologna). Ezekben az időkben a négy egyetemi kar a következő volt: teológia, orvostudomány, szabad művészetek, kánon- és polgári jog.

A Sigismundeum orvosi fakultása a préposti palotában kapott elhelyezést, ahol betegeket is elláttak, sőt, az anatómiát boncolással egybekötve tanították, ami a korszakban ritkaságnak számított.

Sajnos az ország második egyeteme nem volt hosszú életű. (Az első magyar egyetemet I. Lajos alapította 1367-ben, Pécsett, de annak működése sem volt zökkenőmentes.) 

1403-ban Zsigmond felfüggesztette az Óbudai Egyetem működését, mert lázadás tört ki politikája ellen, amelyben valószínűleg egyetemi tanárok is részt vettek. Ozorai Pipo, a király egyik legfőbb bizalmasa, a déli végek főparancsnoka, temesi bán közbenjárására az egyetemet 1410-ben újraalapították, XXIII. János ellenpápa engedélyezte az Óbudai Egyetem mind a négy fakultásán az oktatást. Az egyetem az 1410-es évek végén bezárta kapuit, annak ellenére, hogy kiváló tanári karral rendelkezett.

Gyógyulnál? Imádkozz!

A középkori Magyarországon is bevett szokás volt, hogy a hívők elzarándokoltak olyan helyekre, ahol az imák és különböző fogadalmak hatására valamilyen csodát vagy gyógyulást reméltek. Ezek a zarándokhelyek jellemzően egy-egy boldoggá vagy szentté avatott személyhez kötődtek. Sokszor gyógyítónak, csodatevőnek tartott vizek, források és patakok is gyógyító helynek számítottak. Mindkettőre találunk példát Óbuda középkori és újkori történetében.

A kora középkortól fontos zarándokhely volt a Fehéregyházának mondott hely, ahol a legendárium szerint eltemették Árpád fejedelmet. Ezt a helyet Anonymus Gesta Hungarorum című műve alapján próbálta az utókor beazonosítani a mai Óbudán, a Tábor-hegy lábánál. Annyi bizonyos, hogy itt egy templomot emeltek – egyes források szerint még Szent István király építette az itt álló Szűz Mária-templomot –, amely évszázadokig zarándokhely volt. Azonban a 15. század közepére a templom állapota erősen leromlott, ezért Hunyadi Mátyás király a pálos rendet bízta meg a templom újjáépítésével és egy kolostor felépítésével, amely a zarándokok lelki és testi gondozásával foglalkozott volna. A templom megerősítése és a kolostor felépítése csak a 16. század elejére fejeződött be, és a török hódításig újra kiemelt zarándokhelyként működött. Az oszmán török időszakban fokozatosan elpusztult, majd hosszú időre a feledés homályába veszett létezése.

Az oszmán törökök kiűzését követően sok zarándokhely alakult ki Magyarországon. Ezek főleg Szűz Mária tiszteletére jöttek létre, akinek kultusza Európa szerte elterjedt. A magyar zarándokok szívesen keresték fel az ausztriai Mariazell kegytemplomát, amely híres búcsújáróhely volt. Itt őrizték a Szűz Máriát a kisded Jézussal ábrázoló Madonna-szobrot. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy család egyik tagja, Zichy Péter gróf szorosan kötődött ehhez a szoborhoz – hadi sikerek reményében imádkozott a szoborhoz –, majd fogadalmat tett, hogy annak másolatát Óbudára hozza, és őrzésére kápolnát épít. Az elkészült másolatot 1725-ben hozták Óbudára, de a gróf a következő év elején elhunyt. Özvegye a család akkori birtokközpontjába, Zsámbékra vitette a szobrot. Az óbudai plébános vezetésével a helyi, mélyen vallásos, főleg németajkú lakosság évekig könyörgött, hogy a csodatévőnek tartott Madonna-szobor visszakerüljön az eredeti helyére, ami 1733-ban megtörtént.

A Kiscelli-dombon, a szőlőföldek között felépült kápolna hamar közkedvelt zarándokhely lett, ahová nagy számban érkeztek hívők imádkozni és fogadalmat tenni.

A Zichy család a nagy számú telepes mellett a trinitárius rendet is megtelepítette Óbudán. A Kiscelli-dombon kaptak földet kolostoruk és templomuk felépítésére, illetve gazdálkodásra. Az ő feladatuk lett a Mária-kultusz életben tartása és a zarándokok ápolása. 1758-ban helyezték át a csodatévőnek tartott Madonna-szobrot az elkészült templomba, ahol tovább folytatódott az évente több ezer hívőt Óbudára hozó zarándokjárás. Egy 1777-ben megjelent úgynevezett mirákulumos könyv (búcsújáró helyeken őrzött napló, amelyben a csodákat számon tartották) szerint 1742–1777 között 51 csoda, csodás gyógyulás történt a kiscelli szobor által. Az óbudai búcsújáróhelyet felkereső zarándokok különböző fogadalmi tárgyakat (votívokat) helyeztek el a kegyszobor lábánál, imádkozva mielőbbi gyógyulásért. Ezek a kis méretű, ezüst lemezből készült tárgyak általában azt a szentet ábrázolták, akihez imádkoztak, vagy azt a testrészt, amely beteg volt. Így Óbudán sok lábat, kezet, szívet, szemet és Szűz Máriát ábrázoló votívot őriznek a mai – szintén a Zichyek által építtetett – Szent Péter és Pál főplébánia-templomban.

A csodák vége

A kiscelli zarándoklatoknak II. József szerzetesrendeket – köztük a trinitárius rendet is – feloszlató rendelete vetett véget 1782-ben. A rendelet a „nem hasznos” munkát, azaz oktatást és betegápolást végző rendekre vonatkozott, amelyeknek a vagyonát is elkobozták. A trinitárius rend elsődlegesen keresztény rabok kiváltásával – akár a szerzetes élete árán – foglalkozott, a betegápolás is mindennapi feladatai közé tartozott, ispotályokat működtettek. Ennek ellenére a hatóságok felszámolták a kiscelli kolostorukat és templomukat, a Szűz Mária szobor ekkor került át mai helyére, a Szent Péter és Pál főplébánia-templomba. A hívők úgy tartották, hogy ezáltal elveszítette csodatévő mivoltát, így az óbudai zarándoklatok véget értek. Az egykori trinitárius kolostort és templomot kaszárnyává akarták alakítani a Budán állomásozó Esterházy-huszárok számára, de erre nem volt alkalmas. Végül 140 ágyas hadikórház, rokkant-laktanya (invalidusház) és ruharaktár lett belőle 1890-ig, majd 1910-ben a bécsi bútorgyáros és műgyűjtő Schmidt Miksa vásárolta meg. 

Óbudán az 1739-es pestisjárvány idején egy ideiglenes kórházat állítottak fel, valószínűleg a mai Miklós téren. Ezt a pestis elmúltával bezárták, a halottakat a kórház mellett létesített temetőben hantolták el. Óbuda legnagyobb ipari létesítménye, a Hajógyár már a megnyitását követően (1836) megépített egy harminc ágyas kórházat dolgozói számára a Vöröskereszt és Laktanya utca sarkán. A településen ez időben felekezeti betegápolás is folyt. A római katolikus közösségi kórház 10-20 ágyas volt, és a mai Kórház utcában működött az 1880-as évek közepéig. A jelentős létszámú óbudai zsidó közösség kórháza a zsinagóga déli oldalánál, a Zichy utcában állt. A két termes intézmény az 1770-es évek elején épült fel, benne 8-8 ággyal. A kórházra vonatkozó első ismert adatunk 1772-ből származik, amikor a hitközség átadta a kórházat a Chevra Kadisa (Szent Egylet) kezelésébe. 1806-ban felújították a kórház épületét, majd a 19. század közepén 24 ággyal és megfelelő felszereléssel bővítették az ellátást, és két orvost is alkalmaztak.

A növekvő terhek, illetve a pesti zsidó kórház fejlődése miatt az 1870-es évektől egyre gyakrabban vetődött fel a kórház bezárásának gondolata, amelyre 1899. május elsején került sor.

A három testvérváros, Pest, Buda és Óbuda 1873. évi egyesítésével, az addig falusias jellegű település fejlődése előtt új lehetőségek nyíltak meg. A városrész egykori társadalmi és gazdasági struktúrájában az egyesítés paradigmaváltáshoz vezetett. A korábbi mezőgazdasági arculatot pár évtized alatt felváltotta az ipari külváros képe, amely lényegében a rendszerváltásig megmaradt. Ennek következtében nemcsak a kerületi gyárak munkásainak száma, hanem egész Óbuda lakossága jelentősen megnőtt. A 19. század végére egyre nagyobb igény volt egy modern, a kor kihívásainak megfelelő kórház felépítésére a településen. A Fővárosi Közgyűlés már 1889-ben határozatot hozott a III. kerületben megépítendő kórházról, majd az 1890-es évek közepén elkezdődött az építkezés. A 100 beteg ellátására tervezett Szent Margit Kórházat 1897. október 31-én adták át. A kórház első igazgatója Irsay Arthur volt, aki a belgyógyászatot is vezette. Az irgalmas rendi nővérek, akik Óbudán a kórházi munka mellett iskolai leányneveléssel is foglalkoztak, az Irgalom Házában (San Marco utca) gyógyíthatatlan betegek ápolását látták el.

A Szent Margit Kórház megnyitásával új korszak kezdődött az óbudai betegellátásban.

Remélhetőleg a fejlődés megmarad – bár mindenesetre tudjuk, hogy hol található a Kiscelli Madonna.

A fénykorában egymilliós Róma lakói személyükben többé-kevésbé egészségtudatosak voltak, a város mint lakóhely azonban mai szemmel nem igazán volt elviselhető. 

Noha a Róma alatt húzódó csatornarendszerre a tehetősebbek házai rá voltak kötve, a szegényebbek egyszerűen az utcára ürítették a nem kívánatos testtartalmaikat magába fogadó edényeket. A város ezért úgynevezett lépőkövekkel volt teli, amelyek lehetővé tették, hogy a mocsokban gyalogosan is közlekedjen, akinek feltétlenül szükséges. A Cloaca Maxima, a legnagyobb csatorna azóta is jelképe mondjuk a trashmediának: hogy szimbólumként máig érthető, sokat elmond egykori jelentőségéről. 

A vizeletet más melléktermékekkel szemben ugyanakkor nem pazarolták el: a korabeli textileseknek szükségük volt az értékes anyagra, ezért az utcán, amforákban gyűjtötték, igaz, Vespasianus elkezdte adóztatni ezt a tevékenységet, hatalmas felháborodást váltva ki. (Akkoriban két dénárt kellett fizetni egy ilyen edény kihelyezéséért.)

Részben a higiéniáért folytatott küzdelem részének tekinthető, hogy igyekeztek úgy megoldani a fürdők építését, hogy azok szennyvize a közeli házak illemhelye alatt folyjon el, ugyanakkor a privát illemhely fogalma ismeretlen volt. Az európai civilizációt formába öntő birodalom polgárai közösen intézték a nagyobb szükségleteiket, egy hosszabb, lyukakkal ellátott „vécédeszkán” üldögélve és beszélgetve.

Miután még nem találták fel az antibiotikumokat és a gyulladáscsökkentőket, így, ha a fekáliában úszó utcákon vagy a közvécén sikerült valamit elkapnia egy polgárnak, legfeljebb az istenekben reménykedhetett – vagy saját immunrendszerében.

Fáj a fogad? Ópium!

A tuberkulózis, a lepra, a vérmérgezés, a tetanusz, a csecsemőhalál naponta szedte az áldozatokat, a legfontosabb orvosi tanács pedig úgy szólt: ne betegedj meg!

A születéskor várható élettartam harminc év körül volt. Ugyanakkor meglehetősen jól ismerték és alkalmazták a természetes hatóanyagokat, így fertőtlenítésre a bort és a borecetet, fájdalomcsillapításra többek közt a mák levét, sőt még arra is figyeltek, hogy a fogfájás esetén alkalmazott mákleves kezelésnél kiköpessék a beteggel az ópiumos nyálat.

Kellemetlenebb volt, ha veszett kutya harapott meg valakit, a harapást kiégették vagy amputálták a testrészt.

Többek között Martialistól tudjuk, hogy a római orvosok specializálódtak, a fogorvosok, a nőgyógyászok és a szemészek (medicus clinicus chirurgus ocularius) mellett – mai szóval így mondanánk – még plasztikai sebészek is akadtak, akik például hegek eltüntetését vállalták.

Az orvosok közt mindemellett felülreprezentált volt a szemészek aránya. Ismerték egyébként a szemészeti hályogműtétet, amelynek aprólékos leírása – sőt eszközei is – megmaradt. 

Ami azt illeti, létezett egészségügy mint állami szolgáltatás is: Róma 12 kerületi orvosa ingyen látta el a szegényeket, bérüket a város rendezte. A katonaorvosi státust Augustus vezette be, egy cohorsra körülbelül négy orvos jutott. Szintén a katonáknak – és lovaiknak – hozták létre az első kórházakat.

Ismerték a sebtapaszt, használták – érzéstelenítésre és bódításra – az Atropa mandragora főzetét.

Próbálj meg tógában járni!

Ami a viseletet illeti, az a közhiedelem, hogy a rómaiak tógában jártak, tévedés. Tógában még állni sem könnyű, nemhogy sétálni: a körülbelül öt méter hosszú ruhadarabot magukra tekerve hordták ünnepi alkalmakkor, de nem rögzítette semmi, a ruhát a viselője a karjával tartotta magán. Az ügyesebbek úgy tekerték be magukat a gyapjú anyaggal, hogy kámzsa keletkezett belőle, amelynek kapucniszerű részét áldozásnál a fejükre tudták húzni. Tógát viseltek házasodáskor és ebben is búcsúztak az élettől – de csak a férfiak. A nők közül kizárólag a prostituáltak hordták ezt a ruhadarabot, míg a tisztességes nők stólát viseltek zónával, övvel és mellszalaggal, esetleg pallával, kendővel, mindenféle színben.

A mindennapokban a polgárok tunikát hordtak – amit körülbelül úgy képzeljünk el, mint egy hosszú pólót övvel. Táskát nem vittek magukkal, a holmijukat az öv által leszorított felső részbe szórták be, ami praktikus segítség volt a rablóknak, akiknek elég volt elvágniuk azt, hogy kihulljon az elrejtett holmi. Az egyszerű polgárok dresszkódja dísztelen tunika volt, ám a szenátorokat fel lehetett ismerni a széles díszítő csíkról (latus clavus, a tunika jobb vállán lévő széles bíborcsík), míg a lovagokat a keskenyebb, ám mégis látható hasonló díszítésről (angustus clavus).

Fehérneműt nem, ágyékkötőt viszont viseltek: a subligaculum valószínűleg a görögök találmánya, amely az etruszkokon át jutott hozzájuk. A lábak között áthúzott anyagot övvel rögzítették, de volt olyan változat is, amelynél a csípőn is átvezették, akár egy mai gyerekpelenkát. A gladiátorok és a rabszolgák jellegzetes viselete is ez volt. A nők által viselt alsóruházatról nem sokat tudni, de korabeli ábrázolások alapján látható, hogy a bikinit ismerték, ám sportoláshoz használták. 

A legjellegzetesebb lábbeli a szandál volt, amely bőrből készült.

Mediterrán diéta és rohasztott hal

Noha – főleg a borzalmas kosztümös filmeknek köszönhetően – a köztudatban úgy élnek a rómaiak, mint akik reggeltől estig félkönyéken támaszkodva, heverészve lakomáznak, majd pávatollal segítenek távozni a felesleges gyomortartalomnak, valójában nem étkeztek egészségtelenül a birodalom polgárai. Hogy mást ne említsünk, sem a cukrot, sem a csokoládét, sem a krumplit, sem a rizst nem ismerték, amivel jelentős mennyiségű szénhidrátot iktattak ki az étrendjükből. Az édesítést datolyával és mézzel oldották meg, míg a sós ízről a garum gondoskodott, amely általában erjesztett szardella, tonhal és/vagy makréla alapanyagú halszósz. A jó minőségű garum főleg a mai Spanyolország és Portugália területén készült – a kőkádakban erjedő hal bűze miatt a garumüzemeket ugyanakkor a városon kívül hozták létre. A rohasztott halléhez  olaj, bors, ecet, méz, bor, gyümölcslé és víz is került, így állt elő az umamihoz hasonló ízesítő, amelynek ára – mármint a jó minőségű halból készülté – elég magas volt.

Az egyszerű polgároknak azonban nem telt luxus garumra, főleg kezdetben. 

Ehelyett tönkölybúza (far) alapú kását (puls) fogyasztottak zöldségekkel vagy hagymával. A kenyeret sokáig a házaknál sütötték.

Kedvelték a sajtokat, az olajbogyót és az olajat, míg húst, főleg az átlagpolgárok kevesebbet fogyasztottak.

Az ientaculum, a reggeli nem volt bőséges – sós kenyér, olajbogyó, sajt, mézes bor – a prandium, a déli étkezés általában hideg ételből állt, a nap fénypontja a cena, a vacsora volt – ahogy Itáliában ma is még. Estére általában tojás és gyümölcs is jutott az asztalra – ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig tartott a menü. 

Nem használtak evőeszközt, kézzel ettek, ami miatt mindenki kapott asztalkendőt. 

A mértéktartás hagyományos római erénye a birodalom növekedésével arányban hanyatlott. Lucullus neve ma is fogalom. Az ő életpályája mellékesen nem merül ki a lakomák szervezésében. Politikai pályáját hagyjuk, csak annyit jegyezzünk meg, hogy nyugalomba vonulva bőkezű mecénás volt, hatalmas könyvtárát megnyitotta a polgárok előtt, mellékesen állítólag ő telepíttette Európába az őszibarackot és a cseresznyét is, sőt ő találta ki, hogy a sót meg kell őrölni ahhoz, hogy hatékonyabban sózzunk. 

A zabálás császárai

Noha a fényűző életmódja miatt a romlás szinonimája lett a lucullusi lakoma, korántsem csak miatta kellett Sullának 300 sestertiusban maximálnia a cenákra fordítható összeget. Caesarnak és Augustusnak is főtt a feje a luxuslakomák miatt, míg végül Tiberius feladta, rájött, hogy felesleges törvényt hozni arról, amit nem tartanak be a törvényhozók sem.

Caligula és Nero a pazarlás és zabálás császárai is voltak, míg Marcus Gavius Apicius, a legnagyobb római ínyenc arról is gondoskodott, hogy leírja a recepteket. Seneca szerint százmillió sestertiust költött el ételre, majd, amikor már csak tízmillió sestertiusa maradt, megölte magát. 

Mindeközben a nép a Rómában egyre-másra nyíló pékségekben vette a kenyeret, amelynek ára miatt rendszeresek voltak a lázadozások. Főleg, mert az insulákban, a szegények lakhelyein nem volt főzésre alkalmas tűzhely a tűzveszély miatt, a kocsmákban való melegétel-árusítást viszont Tiberius és Claudius is korlátozni próbálta – a törvényt úgy magyarázva, hogy a fényűzést akarják megakadályozni. 

Az átlagos római polgár minden étkezéshez bort fogyasztott, vízzel hígítva.

A tiszta bor fogyasztását nem nézték jó szemmel, noha tudunk olyan császárról, aki nem higította szívesen a bort: Tiberius csúfneve, a Biberius Caldius Mero a forralt bor iránti szenvedélyére utal. 

A rossz nyelvek szerint amúgy nem volt ezzel egyedül, mondják, Caesar volt az első római, aki józanul látott neki a köztársaság megdöntésének – írja a Romaikor.hu vonatkozó szócikke.

Annál is nehezebb volt a józanság, mert nem létezett olyan összejövetel, amelynek vége ne commisatio, italozás lett volna, amit annyira komolyan vettek, hogy maguk közül elnököt választottak, aki meghatározta a bor keverésének mértékét. A pohárfeliratok is ivásra biztattak, így az Aquincum Múzeumban őrzött darab, amelyre azt írták: Propina (kb. “ürítsd egészségedre/egészségére”).

Fürdjél le

A római élet elképzelhetetlen volt fürdők nélkül. Nemcsak a fővárosban, de minden nagyobb városban, sőt az állandó használatra szánt katonai táborhelyeken is épült ilyen intézmény. A korabeli fürdőket azonban inkább afféle sport- és wellnesscentrumként, mint uszodaként vagy egyszerű gyógyfürdőként képzeljük el. 

A legtöbben volt apodyterium, azaz fűtött öltöző, tepidarium, melegvizes fürdő, caldarium, forró levegőjű és vizű fürdő, illetve frigidarium, hideg vizes medence. Ezen kívül edzőterem is rendelkezésre állt. A fürdőben dolgozó szakemberek közt külön személyzet akadt a szőrtelenítésre, de mindenhol felbukkantak a csemegeárusok is. A római polgárok a fürdőben éltek társadalmi életet, intézték magánügyeiket és beszélték meg a politikai helyzetet.

Van egy olyan elképzelésem, hogy aki pilates-oktató, annak olyan múltja van, ami a mozgással kapcsolatos.

Ebben van valami, de természetesen nem előfeltétel. Én gyerekkorom óta táncoltam, már óvodában balettoztam, aztán jött egy kis hip-hop, meg egy kis rock’n’roll. Minden műfajba belekóstoltam. Középiskolás koromban már egy komolyabb tánciskolába járhattam, ott ugyanúgy volt balett, hiszen ez minden tánc alapja, illetve tanultunk kortárs és modern táncot is. Mindez olyanfajta testtudatot és önreflexiót adott nekem, ami a pilatesben is erőteljesen jelen van. Akkor hagytam abba a táncot, amikor elkezdtem a főiskolát Egerben.

Ez már más irány volt?

Igen, bár a táncot nagyon szerettem. Nem tűnt ésszerűnek, hogy ebben az irányban tanuljak tovább. Utólag láttam csak be, hogy mekkora űrt hagyott mindez bennem.  A nyelveket is szerettem, így német alapszakos bölcsészként végeztem. Nem mondhatnám, hogy tudatos döntés volt részemről, de valami kellett… 18 évesen nem voltam még teljesen tisztában az utammal.  

És használtad a diplomád valaha?

Nem. Csak azt éreztem mindig, hogy tanítani szeretnék, de nem a német volt az én utam. Hiányzott a mozgás.

Szerinted a pilates-oktatás mi? Hivatás, szakma, vagy csak egy munka? 

Mindenképpen hivatásnak mondanám, és  részemről szerelem is. A pilates-szel akkor ismerkedtem meg, amikor még azt kérdezték, hogy mi ez. Most sem tudom azt mondani, hogy mindenki ismeri, de most már a legtöbben hallottak róla, vagy látták valahol kiírva, vagy legalább a filmekből ismerik. Még gimis voltam, amikor elmentem az első pilates-órámra, és már ott éreztem, hogy mennyire jó.

Élveztem, hogy bele tudom vinni a légiességet, kecsességet a mozdulataimba, és úgy éreztem, otthon vagyok.

Hogyan kezdtél el tanítani?

Az oktató, akihez jártam – Gelencsér Gréti –, elkezdte mondogatni, hogy Lili, ezt nagyon szépen csinálod, neked ezt oktatnod kellene. Ezzel bogarat ültetett a fülembe, elvégeztem egy képzést. Rögtön el is kezdtem órákat tartani – inkább így szoktam fogalmazni, mert mindez nekem nem munka, hanem egy olyan kiteljesedés, amit élvezettel csinálok.

És még pénz is jár érte. Meg lehet ebből élni? Azért kérdezem, mert sok olyan embert ismerek, akiknek gyerekkora óra megvan a „szerelem”, a főzés, a kertészkedés, a mozgás vagy valamilyen művészeti tevékenység, de a szülei mégis azt mondják, legyél rendes ember, szerezz diplomát, mert nem fogsz tudni megélni abból, amit szeretsz csinálni.

Ez nagyon összetett kérdés: attól függ, hogy mennyi órát vállalsz és attól, hogy „talaj” vagy reformer, „gépes” órát tartasz. Egy talaj óráért nem lehet annyit elkérni, mint egy reformeres óráért. Én is úgy szocializálódtam, hogy igen, kell egy diploma. De végül szerencsém volt olyan szempontból, hogy nagyon támogató hátterem volt, és nem azért dolgoztam, hogy meglegyen a kenyerem. Hanem dolgozhattam azért, mert ezt szeretem csinálni. És persze lehet úgy csinálni, hogy megélhess belőle, ha megfelelő óraszámban dolgozol, de úgy gondolom, hogy nálam biztosan motiváció-vesztéssel járna, ha ebből kellene megélnem. Azért érzem magamon, hogy két-három óra után elfáradok, nem tudok már annyit beletenni, nincs bennem akkora elán.

Ha tényleg száz százalékosan, teljes erőbedobással csinálsz végig egy órát, akkor nem lehet ennél többet egymás után vinni. 

Említetted, milyen sokat jelent neked az első oktatód. Hozzád is ennyire ragaszkodnak? 

Ez változó, mert vannak, akik ragaszkodnak, és vannak olyanok is, akik kifejezetten élvezik, hogy különböző stílusú oktatókhoz járhatnak, akik máshogy tartják az órákat, mást visznek bele. 

És milyen érzés, ha valaki ragaszkodik hozzád?

Nyilván imponáló, de örülök annak, hogy ha mondjuk elmegyek szabadságra, akkor nem az van, hogy az illető is otthon ül, hanem ha van lehetősége, akkor eljön másik oktatóhoz. Az a cél, hogy szeresse ezt a mozgást, és ne miattam járjon. De persze jól esik.

Neked mi a viszonyod a vendégekhez? Figyeled a fejlődésüket, esetleg vannak elvárásaid?

Elvárásaim semmiképp nincsenek. Igyekszem egyfajta motivációt adni nekik, meggyőzni őket, hogy képesek rá. Főképp olyan korosztállyal dolgozom, amelyiknél már jelentkezik egy kis vállfájás, egy kis derékfájás, és elismerő visszajelzés nekem, ha úgy jönnek a következő órára, hogy „hú, Lili, képzeld, sokkal jobb a derekam, mióta ezt csináljuk”.  Fontos, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Ha valakinek van valamilyen akut fájdalma, ami enyhül, vagy tudunk rajta segíteni, az engem motivál.

Van közösségformáló ereje is a stúdiónak?

Bejáratott közönségünk van. Névről ismerek mindenkit, úgy gondolom, van egyfajta bizalmi kapcsolat köztünk. De ez nem egy frekventált stúdió, nehezen is lehet ránk találni. 

Szerinted miért van az, hogy pilatesre csak nők járnak?

Elszomorít, de valahol megértem. Önmagát gerjeszti a dolog. Mivel nők járnak, a férfiak vonakodnak lejönni. Még ha érdekelne is valakit, bejelentkezik egy órára, ahol hat nő van mellette, kellemetlenül érzi magát. Közrejátszik az információhiány is, sokan nem tudják, hogy ez fajta mozgás mindenkinek szól, és hogy Pilates férfi volt. Vannak a pilates felé nyitottabb országok, ahol a férfiak is részt vesznek az órákon. Szeretném, ha nálunk is vegyesebb lenne a közönség, de nem tudom, hogyan lehetne ezt elérni. A törzsizmok erősítéséről van szó, így a pilates minden sporthoz nagyon jó kiegészítő, kortól, nemtől, edzettségi szinttől függetlenül bárki végezheti. Az a hiedelem is él a pilatesről, hogy itt csak nyújtás van, és csak statikus, kitartott mozdulatok.

Tulajdonképpen pontosan mi is a pilates?

Úgy fogalmaznám meg, hogy egy mélyizom-torna, amivel a törzs izmait erősítjük, főként a köldök körüli, illetve a csípő körüli izmokat, speciális, irányított légzéssel kiegészítve. Képzeljünk el egy fát, aminek mondjuk az egyik oldala nem tart jól, akkor az egy idő után kidől. A ember törzsét is körülbelül így kell elképzelni, körbe kell dolgoztatni, hogy stabilan tartson.

Úgy tudom Joseph Pilates kifejezetten végtaghiányos, első világháborús veteránok rehabilitációjára fejlesztette ki ezt a módszert.

Így van. Ő maga is internálótáborban volt Angliában, német állampolgárként, ellenségként került a Man-szigetre, és ott kezdte el a sérült katonákat rehabilitálni szintén fogvatartottként. Ő a születésétől fogva nagyon beteges gyerek volt. Amikor felfogta, hogy így, asztmával és reumatikus problémákkal nem élhet, elkezdte edzeni a testét, kifejlesztett magának egy módszert, amivel magán akart segíteni. Vizsgálta az emberi anatómiát, az állatok mozgását, autodidakta módon tanulmányozott mindent, ami mozgással kapcsolatos. A keleti kultúrát ötvözte a nyugati gimnasztika alapját adó anatómiával, és ebből gyúrt össze egy módszert, amit másoknak is továbbadott. Van egy legenda arról, hogy annyira megerősödtek az általa edzett katonák, hogy a spanyolnátha is elkerülte őket. Az internálótáborban már az orvosok is elismerték a módszerét, látták, hogy a sérültek sokkal hamarabb felépülnek az ő tornájától és módszereitől. A katonák jóformán fel sem tudtak kelni az ágyról, így mindenféle rugókat, hevedereket, pántokat erősített a kórházi ágyhoz, és azzal segítette, illetve a saját testsúlyukkal dolgoztatta őket lépésről lépésre. Így szépen megerősödtek.

Akik ezt követték, hamarabb fel tudtak állni, mint azok, akik a gyógyszerektől várták a gyógyulást.

A leglényegesebb kérdésem: szerinted mi a test?

Egy komplex energetikai központ, valahogy így írnám le. És úgy gondolom, hogy úgy kellene bánnunk vele, mint a legjobb barátunkkal. Tehát folyamatosan kapcsolatot tartani vele, gondozni, jó viszonyt ápolni, merthogy ebben éljük le az életünket – és mindeközben szeretni. Szükséges egyfajta elfogadás és az a törekvés is, hogy boldogok legyünk ebben a testben, mert minket szolgál.

Nekem a test sokszor teher, amit etetni kell, fel kell öltöztetni. Te a saját testeddel hogy vagy?

Azért hasonlítottam a legjobb baráthoz, mert igenis egy jó viszonyt kellene ápolnunk vele. Én mondjuk nem gondolom ezt tehernek,  számomra természetes, hogy a testem és én egységet alkotunk. Persze idő kellett ahhoz, hogy megszeressem magam olyannak, amilyen vagyok. Ebben valószínűleg nagy szerepe van a sok éves pilates-gyakorlásnak is, amelynek segítségével már többször sikerült teljesen átalakulnom. Két várandósságom előtt, alatt és után is gyakoroltam a Pilates-módszert, és mindvégig egyensúlyban maradtam a testemmel. Saját és szakmai tapasztalataim alapján is bátran kijelenthetem: a test csodálatos transzformációkra képes, ha megfelelő figyelemmel és hozzáállással fordulunk felé.

Szerinted fontos, hogy a test szép legyen?

Véleményem szerint minden test szép, ha összhangban van lakójával. A Pilates-módszer alapja, hogy a test és a lélek szorosan összefonódik – mindkettőre figyelnünk kell, mert csak így érhetjük el a valódi harmóniát. Joseph Pilates szavaival élve: „Az elme formálja magát a testet.”

Hogyhogy ilyen jól tudsz magyarul? 

Itthon, Magyarországon töltöttem a nyaraimat gyerekkoromban, itt voltak a nagyszülők, az unokatestvérek, és Amerikában is magyarul beszéltünk otthon, a szüleim nem tudtak angolul.

Kezdjük a legelején: milyen családból jössz és hogy kerültetek Amerikába?

A szüleim 1971-ben disszidáltak. Egy nagy veszteség után indultak el, elvesztettek egy babát, és szerették volna új helyen újrakezdeni. Apám kalandvágya is hajtotta őket, Amerikába vágytak, mert Kaliforniában élt apám legjobb barátja, aki segített nekik kijutni. Én egy évre rá születtem meg, a Szilikonvölgy környékén, az új világban. Angolul hamar jobban tudtam, mint a szüleim, a család barátai magyarok voltak, egy elég nagy magyar közösségbe tartoztunk, velük töltöttük az időnket. Apámnak lett egy kis esztergályos üzeme, ami egy ideig jól ment, aztán beteg lett, és sajnos elég fiatalon meghalt.

Mikor hoztak először haza?

Négy és fél éves koromban, de egyedül jöttem. Nem volt rossz élmény, inkább kaland, figyeltek rám a stewardessek. Nagyszüleimhez jöttem, Balatonföldváron hajóztunk, mert a hajóskapitány nagypapám épített magának egy hajót. Ezekből az időkből ered a vonzódásom a retró tárgyakhoz, fali textíliákhoz, bumfordi kerámiákhoz. Gyerekkorom lakásdekorációs és használati tárgyai sokat jelentenek nekem, megtalálták az utat a szívemhez és a művészetembe. A régi emlékek a retro tárgyak révén bekerültek az alkotásaimba, és nemcsak a múltról szólnak, hanem jelképezik az elmúlt években bennem és velem történt átalakulásokat, egy részük az  itteni, magyarországi újrakezdésemről, az újragondolt életről is beszél.

Amikor a szüleim kiérkeztek Kaliforniába, az volt az első kérdésük: hol vannak az emberek? Egy árva lélek nem sétált az utcán, mindenki kocsival járt.

Alapélményükké vált az üresség Amerikában.  Ez az egyik oka, amiért szeretem Magyarországot: itt van  mélység, Amerikában pedig felületes üresség.

Mindenki nagyon kedves a másikkal, de olyan az egész, mint egy üres lufi. Mindig tudtam, hogy itt mást találok.

Pigniczky Rékának van egy Inkubátor című dokumentumfilmje arról, milyen volt Amerikában egy magyar közösségben felnőni, pontosabban belenőni ebbe a kettős identitásba. Ismered? 

Érdekes, hogy ezt a filmet említed, mert szerepelek benne. Egy amerikai magyar cserkész csapatról szól, amelynek tagjai az István, a király előadására készülnek, azaz rólunk, mert 16 éves koromig Pigniczky Rékával együtt voltunk a 43-as Losárdy Zsuzsanna cserkészcsapatban. Visszatekintve nagyon furán, tényleg inkubátorban éltünk, és ez lett az identitásunk: amerikai is, magyar is, de valahogy egyik sem igazán. 

Állandósult bennem az outsider érzés. A suliban mindennapos témának számított, hogy Barbara mit hozott ebédre, mert egész biztosan mást, mint a többiek. Az amerikaiak toast kenyere helyett anyukám jó vastag szelet kenyerek közé kenőmájast kent, nem győztek csodálkozni rajta, meg kellett tanulnom ezt kezelni. Magyarországon ugyanez történt, itt is mindig kiderült, hogy más vagyok. Az otthonkeresés azóta is erős témám, az „Itt–Ott”, „Here–There”, vagy még inkább az „Itt sem – ott sem”, ez ad állandó dinamikát és gondolatiságot az alkotásaimnak.

Hogy kezdődött a képzőművészet iránti érdeklődésed?

Nagyon erősen ADHD-s voltam, a rajzolás volt az egyetlen eszköz, ami lenyugtatott, segítségével fel tudtam dolgozni a velem történteket. Hamar eldőlt, hogy a képzőművészet az utam, az iskolában grafikával, kerámiával, multimédiával foglalkoztam. Volt egy mentorom, aki látta bennem a tehetséget, sokat segített, biztatott, hogy adjam be a portfóliómat a San Francisco Art Institute-ba, ahová felvettek.

Mit kaptál ezen az egyetemen milyen szemléletet, tudást, nézőpontot?

Szerencsés vagyok, hogy ebbe a különleges, mágikus, avantgarde és progresszív iskolába járhattam. A kilencvenes években, abban a fontos és vibráló korszakban annyi minden történt, hogy akkoriban nem is fogtam fel, milyen csodálatos helyre kerültem. Tanított ott Mark Rothko, Annie Leibovitz és a maga az 1871-ben épült épület is fantasztikus volt. Emlékszem, gyakran kihurcoltam a festőcuccaimat egy erkélyre, ahonnan lehetett látni a Golden Gate hidat.  Nagyon klassz időszak volt, büszke vagyok arra, hogy bekerültem. Két mesterségtanárom Bruce McGaw és a Kínából érkezett Sam Tchakalian volt, egy kis termetű, mindig mérges, absztrakt festő, akinek a kritikái után elsírtam magam, mégis ő vett rá, hogy önmagam legyek, és ne másoknak fessek. Ő abban hitt, hogy mindenki fedezze fel önmagát, és ne másokat másoljon, nem szerette a hagyományos tanítási módszereket.

Diplomamunkám konzulense is fontos alakítója volt a gondolkodásomnak, az első fekete, nyíltan leszbikus kurátor az egész USA-ban. Imádtam. Sajnos nem él már, de nekem sokat segített.

A szakdolgozatomban kisgyerekek és bódult állapotú sámánok rajzait hasonlítottam össze, a naiv művészet érdekelt, az, hogy mi jön fel a tudatalattiból. 

Milyen irányzat, mely művészek voltak rád hatással? 

Ez mindig változott, sokféle irányzat tetszett. Kísérleti művészet, ready made, talált tárgyak, Duchamp, Picasso, kollázsok, ragasztani, hozzátenni, applikálni, asszociálni. Mindig is nagyon vonzódtam a  különböző kultúrák textilművészetéhez. Mindenképpen és legerősebben Rauschenberg hatott rám. Foglalkozom újrahasznosítással, vonzanak a vintage tárgyak. Engem zavar, hogy ami egyszer fontos volt, abból szemét lesz. Szeretném a tárgyakat újrahasznosítani, új életet adni nekik.

Magyarországon élsz. Hogy kerültél most ide?

Mindig vonzott Magyarország. Talán a pozitív gyerekkori élmények miatt, de van valami varázslat Európában, amit Amerikában nem találni. Anyukám hazajött Magyarországra ápolni a 90 éves nagyanyámat, de amikor rákkal diagnosztizálták, visszament Amerikába kezelésekre, én pedig vállaltam helyette a nagyit. Anyu sajnos nem élte túl a betegségét, a nagyi demenciája elhatalmasodott, jött a covid, nehéz időszakot éltünk át. Végigcsináltam ezt a nagyival, öt évig ecsetet sem fogtam a kezembe, aztán úgy döntöttem, még maradok, és már hét éve itt vagyok.  Végre találtam egy műtermet az AQB-ben, az Art Quarter Budapestben, ahol tudok alkotni. Sokszínűség, kísérletezés, alkotói légkör, színes és érdekes emberek – ez a hely van a legközelebb ahhoz, amit az egyetemen, San Franciscóban megtapasztaltam. Most ért véget egy közös csoportos kiállításunk itt alkotó művészekkel, jönnek rezidensek a világ minden tájáról, tartunk nyitott napokat műterem-látogatásokkal, része lettem egy erős közösségnek, ami különösen jól esik a befordulós, betegápolós, sötét évek után.

Akkor vége az outsiderként létezésnek, lett egy közösséged, és lettek barátaid?

Nálam az outsiderség és az, hogy széles baráti köröm van, teljesen megfér egymással. Mindig sok embert ismertem, több klikkbe beletartoztam, szívesen beugrom társaságokba, köszönök mindenkinek, majd elmegyek. Könnyen teremtek kapcsolatokat, alapvetően szeretem az embereket, és tudom, hogy a maga köré húzott fal mögött mindenkinek ott lapul a kedvelhető része, amit szeretek megtalálni. Itt, az alkotóházban is barátkozom, de szakmailag még nem váltam részévé a művészeti élet köreinek, bár szeretnék. Korábban nem szerettem beszélgetni a művészetről, ebben megváltoztam, élvezem hallgatni, ki, mit, miért csinál. Néha ránézek egy műre, ki nem állhatom, de ha meghallgatom a hozzá tartozó történetet, és megértem, mit nézek, máris megváltozik hozzá a viszonyom.

Te miért csinálod?

Mostanában tisztázódott ez is. Röviden úgy tudom elmesélni, hogy kiteszem magamból a káoszt, és addig munkálom, amíg megtalálom a harmóniát.  Másképp fogalmazva: visszahúzom a felületen, amin alkotok, a káoszt egy elfogadható pontra.

Műveid nagyon dinamikusak és rétegzettek. És van a képeidben valami „sötét”, mintha a szimbolikus sötétséggel harcolnál. Mit gondolsz erről?

Nagyon sokat dolgoztam magamon, mire eljutottam oda, hogy már ne harcoljak a sötétséggel, hanem elfogadjam, hogy ugyanolyan részem, mint a ragyogásom.

De volt egy nagyon hosszú korszakom, ahol harc volt a sötétséggel, bennem volt egy állandó vibrálás, ami kapcsolatban állt a kívülállóság érzésével, hogy nem oda való vagyok. Ez az alkotásaimban is mindig látszott.

Mi az alkotói módszered?

Kidobom a káoszt. Utána elindul egyfajta vibrálás az ellentétek közt, és ezekből kialakul egy nagyobb harmónia, kettősségek és párhuzamosságok mentén, sok-sok réteg van a munkáimban. Ez gyógyító tevékenység is. A művésztelepeket is szeretem. Miszlára családi kapcsolatok révén kerültem, de az ott megismert művészekkel azóta is tartom a kapcsolatot. Idén meghívtak Tállyára is, Kocsis Katica kurált egy kiállítást otthonkeresés témában, Szétszór a szél címmel és szólt, küldjek anyagot. Novemberben ő lesz a kurátora a Bartók Béla úti KultPontban megrendezésre kerülő önálló kiállításomnak.

Szoktál címeket adni a műveidnek?

Igen, de csak amikor már készen van, akkor tudom, hogy miről van szó. Volt egy könyvsorozat, amikor fiatal voltam, minden oldal végén választani lehetett, milyen irányba szeretnék továbbmenni, és oda kellett lapoznom. Most úgy festek, hogy húzok egyet az ecsettel, és utána az alkotás mondja meg, merre tovább. Én pedig megyek arra, és sok idő eltelik, mire rájövök, miről is szól az adott munka. Általában 4-5 képet, installációt készítek párhuzamosan. 

Honnan tudod, hogy készen van egy alkotás?

Ösztönös az egész. Előfordul, hogy túldolgozok valamit, noha már kifinomult módszerem van. Csinálom, majd egy ponton befelé fordítva beteszem a sarokba, nem nézünk egymásra. Aztán eljön egy pillanat, előveszem, s ha kész, akkor aláírom, ha nincs kész, akkor folytatom. Csak az elkészült munkákat írom alá. Egyre több mindent megértek a múltamból, a családomból. Furcsa dolog az élet és nagyon rövid, gyorsan elmegy. Ahogy elmúlik az idő, visszanézve tudod csak látni a „big picture”-t (a teljes képet – a szerk.). Amíg a nagymamámat kísértem, nem tudtam alkotni. De a Covid alatt kis alkotásokat készítettem, volt egy szövőkeretem, azzal dolgoztam, mindig ugyanabba a keretbe csináltam egy újabb darabot, ezeket aztán most, hét évvel később összeraktam egy nagy szőttessé, és rádöbbentem, végig alkottam, csak másképpen. Mint ahogy minden másmilyen volt a Covid időszakában, az idő is másképpen telt. Ráadásul, amíg azt hittem, nem alkotok, nem csinálok semmit, egy új irányra, új korszakot meghatározó dologra bukkantam észrevétlenül. A végén ebből lett egy új kezdet.

Itt ülünk a műtermedben, és az ablakból pont a Dunát látni. Mi a személyes viszonyod a  folyóhoz?

Mágikus. Gyerekkoromból emlékszem az élményre, Amerikából hazajövet, milyen volt, amikor átmentünk villamossal a Duna fölött. Szentendrén laktak rokonaink, náluk fürödtünk is a Dunában, nyakig sárosan játszottunk a parton. A folyó összekapcsol a pozitív gyerekkori élményeimmel. Kint elég zűrzavaros gyerekkorom volt, de amikor Magyarországra jöttem, mindez feloldódott. Nekem minden, a Dunától a Balatonig, a retro cuccok, a villamoshangok mély bevésődések valami pozitívról.

Mibe fektetted a legtöbb energiát az életben?

A zenébe. Amióta az eszemet tudom, hallgatni, aztán csinálni szerettem a legjobban. Meg olvasni. Ez a két dolog határozta meg az életemet. Harmincöt évig voltam az Operában, ebből huszonegyet magánénekesként, de a műfajhoz összesen harminc év köt, és előtte is zenéltem.

Úgy tudom, alapvetően bölcsész vagy.

Magyar szakot is végeztem. Kamaszkoromtól klarinétoztam, tizenhat évesen Baksa-Soóst hallgattam előszeretettel. Szabados Gyuri jazz-zongorista bartóki gondolkodásmódja is megfogott, az ő koncertjei után már az Akadémiára jártunk Bartókot hallgatni. Saját zenekarunkkal volt pár fellépésünk a Bercsényi Klubban, meg a Fiatal Művészek Klubjában, aztán elvittek katonának. Ekkoriban hívott Gonda János a jazz tanszakra, ami akkor még nem volt egyetemi rangban – ha elfogadták volna előfelvételiként, talán ezt az utat választom. A legfontosabb akkor az volt, hogy ne legyek két évig katona – előfelvételivel csak a felét kellett lehúzni. Úgyhogy kitaláltam, elmegyek Egerbe magyar–ének szakra. Kiderült, hogy Szeged még jobb hely, gondoltam, ott klarinétozni is tudok, zongorázni is elkezdhetek, magyar szakot is végzek, és közben lehet olyan jazzt játszani, amilyet én szeretnék. Gonda hiába üzent, hogy vár, ha nem vesznek fel Szegedre. Felvettek, és tök véletlenül beszippantott a Szegedi Kisopera nevű, akkor még diákkörként működő formáció. Beneveztek a Ki, mit tud?-ra és az egyik fiú kiesett. Rám gondoltak beugróként… bár voltak feltételezések, hogy énekelni vagy játszani képes lehetek, de a kettőt együtt nem… Meglepetésünkre összejött, siker volt, sőt Pernye András zsűritagként azt mondta utána, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a bandában.

Milyen családból jössz? Jazz és klasszikus zene szólt odahaza?

Zenei általánosba jártam, hegedültem. A szüleim szerették a zenét, de egyikük sem zenélt, bár olyanra emlékszem, hogy apám áll a rádió előtt, és vadul vezényli a 9. szimfóniát. A nagyapámról jóval később tudtam meg, hogy evangélikus tanító és karnagy volt Vas megyében.

Te meg fővárosi úrigyereknek születtél? 

Egyáltalán nem. Igaz, ma már úrinak hat a Svábhegy (akkor még Szabadság-hegy), főleg a Költő utca, ahol éltünk. Bár két utcával arrébb lakott Medveczky Ilona meg Simándy Józsefék, és ma fényűző villák sorakoznak arra, akkor még nagyon izgalmas, érdekes környezet volt, ahol kecskenyájat terelgetett egy néni, aki ott is aludt a bokrok alatt. Tőle vettünk kecsketejet. Nyolcévesen lovaskocsival jártam Benkucs bácsival a tüdőszanatóriumba moslékért. Gazdasága volt lovakkal, tehenekkel, birkákkal, néha bojtárkodtam is neki, minden nyáron mezítláb voltam tavasztól őszig. Mindeközben Tamkó Sirató Károly a térdén lovagoltatott, apám barátja volt – később tátott szájjal hallgattam a történeteit, Picassótól kezdve mindenkit ismert, Párizsban élt azelőtt. Kalákára jártunk, ami akkor undergroundnak számított – ezek az élmények valószínűleg mind hozzájárultak ahhoz, hogy később elvetődtem Kalotaszegre. Jóban lettünk ott egy parasztbácsival és rajta keresztül a fél faluval, aztán a barátommal jártunk ki éveken át, és a darálótól a Biblián át a szappanig mindent vittünk. Nem üzleteltünk, hanem ajándékoztunk, cserébe kaptuk a sajátos nyelvezetet és a dalokat. Találkoztam Kallós Zoltánnal, Csoóri Sándorral, egyszer Nagy László vigyázott a hátizsákomra. Akkoriban hozták a törvényt Romániában, hogy nem lehet ott aludni rokonoknál sem. Széken maskarás magyaroknak nevezte a rendőr a magyarokat, lefújták a táncházat. Elbújtunk a kukoricásban, aztán lett táncház… Nagyon jó balansz volt, hogy akkoriban voltam először Londonban, ’77-et írtunk. Az Erdélyben látott praktikus szemlélet megfogott az angoloknál is, ott jazz, amott a népzene, ami aztán találkozott a mi játékunkban Pesten. 

Hogy találtad magad aztán az Operában? 

A Kisoperával bejártuk az országot, egyre több énekórát vettem, emellett Szegeden egy újsághírre jelentkeztem Vaszy Viktor kórusába – elénekeltem velük az oratórium-repertoár jelentős műveit baromi jó szólistákkal, Gregorral, Karikó Terézzel például. Jól ment, úgyhogy jelentkeztem az Akadémiára. Harmadjára vettek csak fel, de rögtön harmadévre – azon a nyáron léptünk fel egy Haydn-operával és a szünetben Mikó András rendező berontott az öltözőmbe: miért nincs maga a Zeneakadémián? Mondtam neki, hogy most vettek fel, úgyhogy attól kezdve, hogy úgy mondjam, mentorom volt, ő hívott aztán az Operába. Főrendező volt, a szava sokat ért, de pont az utolsó félévemben leváltották… Az utolsó vizsgám másnapján mégis felhívtak, hogy szerződjek, aminek nagyon örült.

Foglalkoztatott bariton lettél, de te voltál a Királyi Lépcsőházi sorozat kitalálója, és miután elbúcsúztál a színpadtól, a nézőtéri személyzet vezetőjeként ismert a nagyközönség. Most ugyancsak nézőterezel Óbudán, de közben folyamatosan rajta tartod a szemed a zenei életen, sőt a prózai előadásokkal is képben vagy.

Ez a tenni akarás valószínűleg onnan jön, hogy nem a tipikus utat jártam be, mindig érdekeltek más dolgok is. Az utolsó előtti vizsgám előtt Mihály András (aki nagyon szeretett) azt mondta: „Szilágyi annyira jó színész, hogy menjen el színésznek.” Megjegyzem: voltam az is.  Például Körmendi Jánossal kettős szereposztásban színpadon, játszottam egy-két Balázs Béla-filmben, és egy amerikaiban én voltam az ifjú Brahms, és tényleg én zongoráztam benne. 

Visszatérve a nézőtérre…

Sok évadon keresztül én voltam az egyik legtöbbet éneklő tag, nyaranként folytattuk a Szegedi Kisoperát is Bárdi Sándor vezetésével, akkor már mindenki profi volt – Vajda Juli, Andrejcsik Pista –, közben sokat tanítottam. Aztán Szinetár Miklós azt mondta, nem tud pénzt adni már a Lépcsőházra, majd megkérdezte, hogy miért nem vagyok már valahol igazgató…

És akkor a hangoddal történt valami? Vagy ez tabutéma?

Dehogy tabu, de sokszor még a barátaim is elfelejtik, hogy a hangommal azután lett baj, hogy lezártam az operai pályát. Eljött a pont, hogy átgondoljam, hány évig legyek még sekrestyés és Papageno? Minden megvolt már az én szintemen, sok turné is, eljött a szakmai nyugdíj ideje. Beadtam, és amikor meglátta a papíromat Kovács János főzeneigazgató, felhívott, hogy maradjak. Kérdeztem, miért? Hát, van ez a nézőtéri álláshely. Gőzöm se volt, mi ez, azt mondta, ő se tudja, de jó lesz. Jó lett.

Amikor a művészből „csak” egy operai munkatárs lettél a közönség szemében, nem sérült az önérzeted? 

Egy évig rakosgattam az érveket. Nem akartam az a fajta művész lenni, aki két hónapig készül két áriára. Szerintem az borzasztó. Én túl is teljesítettem a pályán, mivel a büdös életben nem gondoltam, hogy énekes leszek. Jópofa történet: tízévesen Víg Rudolf tanár úr (Víg Mihály zeneszerző apja egyébként) megszólított: tudod, hogy belőled énekes lesz? Tágra nyílt szemekkel néztem. Azt mondja, neked még a neved is énekel: „szi – lá – di – b – la”. Ez a jóslat megmaradt bennem… Visszatérve a hangra: felszabadító érzés volt abbahagyni, de tudat alatt biztos megviselt, mert a hangom egy év múlva furcsán kezdett viselkedni. A diagnózis: spazmodikus diszfónia. Ilyesmi történhet, ha egy sportoló a napi három-négy órás edzéseket hirtelen abbahagyja, és az izmai nem értik, elengednek.

És lett ez a karcos, néha rekedt beszédhangod, amire az emberek kicsit rácsodálkoznak.

Igen, de megfigyeltem, tíz emberből kettő csodálkozik, negróért nyúl, elkezd a tanácsot adni. De olyan is volt már, hogy a nagyon jó passzban lévő hangommal felhívtam egy barátomat, és megkérdezte, mi van, Béluskám, beteg vagy? 

A pozícióváltással új szerepkörbe kerültél, szerintem emblematikus figura vagy a hazai művészeti életben. És az irdatlan kapcsolatrendszeredet most Óbudán kamatoztatod és fel is használod arra, hogy a Társaskörben jobbnál jobb nevek megforduljanak. Te vagy a Világítótornyok-sorozat kitalálója, mondhatjuk, hogy te szerkeszted.

Tulajdonképpen igen, a művész-vénám igényli, hogy jó műsort pakoljunk fel a színpadra. 

Neked köszönhető például, hogy együtt volt jelen Kovács János, a szakma doyenje és Rajna Martin, aki huszonhét évesen lett az Opera főzeneigazgatója, de Margócsy István irodalomtörténész is szerepelt a sorozatban. 

Vele több mint ötven éve ismerjük egymást. Kamaszkoromtól a zene és az olvasás érdekelt. Az opera egyesítette végül is a két irányultságot. Operát először Enyedi Ildikóval láttam egyébként, a Don Giovannira mentünk és egy Kierkegaard-kötet kandikált ki a zakózsebemből… Ő volt az első szerelmem, sohasem szakítottuk meg a kapcsolatot. Egyszer meghívott, hogy játsszak a filmjében. Operaházi jelenet, de díszletmunkást alakítottam volna, tök jellemző… Légiriadó, a közönséget leterelik a pincébe, és szórakoztatni kezdik őket. Csengeri Adrienn volt Pamina (akivel egyébként az életben is játszottam A varázsfuvolát), de nem volt partnere, és akkor hirtelen megszólalt a díszletmunkás, hogy ő lenne… és beugrik. Szerződés, jelmez, minden, aztán a forgatás előtti nap felhívott Ildikó, hogy nagyon kínos, mert egy másik filmben szinte pontosan ugyanez a jelenet megvan… Leforgattuk azért, felvettük, de a filmből kimaradt. 

Így nem lettél világsztár. De azért van egy különös életutad, amelyben mintha bármikor képes lennél újratervezni, irányt váltani. Most konkrétan olyan életet élsz, mint egy harmincas férfi: hatéves a kisfiad.

A nagy meg harminchat, külföldön él, a lányom itthon. Érdekes és nagyon jó állapot, hogy az ember nyugger kispapa tulajdonképpen. Így hívom magam.

Mégis iszonyú sokat vállalsz a gyerek gardírozásában.

Igen, igen, megtehetem. A párom nyolc órában dolgozik, én viszont úgy tudom alakítani akár a tanítást, akár a Társaskörös feladataimat, hogy Misike legyen az első helyen. Szeptemberben kezdi az iskolát, ez most nagyon jó élet, miközben sokszor déjà vu érzésem van…

Mindig is színész akartál lenni? Ha nem, előtte mi volt a vágyad?

Nagyon sok minden szerettem volna lenni gyerekkoromban, a legkevésbé színész. Például cipész, mert szerettem a cipészműhely szagát. Aztán szerettem volna állatorvos lenni, majd karmester, és volt olyan időszak, hogy ügyvéd. A színház kicsivel később, talán inkább a kamasz évekkel érkezett, egyrészt úgy, hogy elkezdtem diákként színjátszó körbe járni. Ez tulajdonképpen megmentett a gimnazista éveimben, különben cél nélkül tengtem volna. Másrészt pedig emlékszem, gyerekkoromban az volt a benyomásom, hogy aki a tévében szerepel, az szép és szeretik az emberek. Én pedig szerettem volna szép lenni, és hogy szeressenek. Aztán az ember felnő, és talál egyéb okokat is. 

A családodban nem is volt színész, vagy zenész?

Az anyai nagyapám színházi vonalon dolgozott, eleinte segédszínészként, díszítőmunkásként, később színpadmesterként. A másik nagypapám pedig zenebolond volt – egyáltalán nem profi, hanem lelkes amatőr, de a legnemesebb fajta. Tőle kaptam a pianínómat kiskoromban, sokat zongoráztunk vele. Volt egy melodikája, ami egy nagyon béna hangszer, azzal járt föl a Gellért-hegyre, minden nemzet himnuszát tudta, és eljátszotta az arra járó turistáknak. Ő mutatta meg nekem a János vitéz daljátékot vagy a My fair lady-t Kiri Te Kanawával. Amikor később, a halála után játszottam ezeket a darabokat, mielőtt felhúzták a függönyt, mindig belekacsintottam neki egy kicsit a reflektorba.

Milyen a Vígszínház társulatában játszani, hogyan működtök a többiekkel? 

Ez egy hatalmas apparátus, nagyon sok a színész, ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy az egyéni érdekek dominálnak majd, hiszen érthető módon mindenki látszani akar. Most nagyon szerencsés helyzetben van a társulat: az egészséges egymásra utaltság és a szeretetteli légkör fontosabbá teszi a közös érdeket az egyénieknél. Ez tulajdonképpen nem természetes állapot egy színházi társulat életében, inkább egy áldásos időszak, ami nagyon sok tényező együttállásánál fogva (vagy talán egyszerűbb azt mondani, hogy véletlenül) jön létre és tart valameddig. 

Játszottál a Nemzetiben is Alföldi Róbert idején – ezekre az időkre hogyan emlékszel vissza? 

Mint valamire, ami már nagyon régen volt. Nagyon távolinak tűnik. 

Az más világ volt? 

Teljesen. Ettől még csak nem is öregnek érzem magam, hanem inkább unalmasnak. Mindig elmondjuk, hogy ez egy másik világ – de tényleg az! Szinte leírhatatlanok a különbségek, és nem feltétlenül jobb vagy könnyebb most az élet, sőt. A színház és a közlésvágy viszont hála Istennek elpusztíthatatlan és örök, és mindig ott van mankónak az élethez.

Ha már ezt említetted, szerinted mi tud a színháznak szerepe, küldetése lenni ma, az olykor rendkívül nívós sorozatok korában? Miért lesz mindig színház? 

Egyszerűen azért, mert a színház élő művészet – ott történik az orrod előtt, valós időben vagy tanúja egy hús-vér ember átalakulásának, a történet részese vagy. Az élő művészet mindig úgy tud beszippantani, ahogy még a legjobb film vagy hangfelvétel sem, egyszerűen azáltal, hogy együtt rezeg veled, hogy a fizikai lényeddel is részévé válsz. A film és minden, ami mesterséges intelligencia által vagy technológiailag, emberi kéz munkája nélkül megoldható lesz, sokkal nagyobb veszélyben van. A színház és az élő zene szerintem nem.

Melyik szereped volt a legnagyobb kihívás számodra? 

Nehéz kérdés, de ami mégis egyből bevillant, az az Ádám almái című előadás a Radnóti Színházban. Egy olyan terhes, és nem mellesleg drog-és alkoholfüggő anyát játszottam, aki attól tart, hogy az életmódja megbetegíti a gyerekét. Úgy kellett felmenni a színpadra, hogy belép, még nem történik semmi, aztán hozzászólnak, és elkezd zokogni. Gombnyomásra, minden előzmény nélkül. Én is és Szikszai Rémusz rendező is azt szerettük volna, ha ez igazából megtörténik, és nem züfecből vagy mórikálással, miközben egyszerre kellett szívbe markolónak, de komikusnak is lennie. Talán ez volt a legösszetettebb színpadi sírásom. Néha sikerült, néha nem. 

Kívülről észre lehet venni, a nézőtérről, hogyha nem sikerül?

Szerintem igen, legalábbis én érzékenyen reagálok arra nézőként, hogy valami csupán egy machináció, vagy igazán megtörténik, ezért amikor nekem nem sikerül igazán megtörténtté tenni, akkor tudok haragudni magamra. Akkor nem végeztem el a munkát. 

Egy adott szerep eljátszásán kívül volt még másfajta kihívás a szakmádban?  

Én a karrier szónál sokkal jobban szeretem a pályát, mert a karrier valami egyenesen felfelé ívelő dolgot feltételez, a pályában ott vannak az elakadások, a kanyarok, az útkeresés, az elesés, a felállás és a zsákutcák lehetősége is. Az, hogy az ember egy ilyen pályán hogyan megy végig, hogyan bánik a kevésbé sikeres időszakokkal, a bukásokkal, a hibáival, de akár a sikereivel, az nehéz tud lenni. Az már önmagában művészet, hogy hogyan tartod egyben magad, hogy mentálisan, fizikálisan hogy tartod meg magad tiszta hangú hangszerként. Ez folyamatosan jelen van, amíg a pálya tart: hogyan nem leszel hamis. 

Mi az – a nyilvánvaló tehetségen kívül – aminek végbe kell mennie a színészben ahhoz, hogy igazán nagyot alakítson?

Úgy általánosságban nem tudom megválaszolni a kérdést, mert nem tudom, hogy mások miből dolgoznak. Ha a magam nevében válaszolok, az pedig azt feltételezi, hogy úgy gondolom, volt már nagy alakításom. 

Akkor én feltételezem, hogy volt. 

Amit én fontos színházi munkámnak éreztem utólag – például az Egyszer élünk vagy az Egy piaci nap, de főleg az utóbbi – elég nehéz szerep volt. Egy gyermekét elvesztő édesanyát játszottam, aki egyben egy nem túl jó házasságba beleragadt feleség, egyébként a második világháborút próbálja túlélni, és cinkosa is, ellenállója is a történelem viharainak. Bonyolult és nagyon fájdalmas szerep volt, és azt tapasztaltam, hogy az ember színészként egyszerűen hagyja magát belekerülni a történetnek és a társainak a flow-jába. Nyilván van egy felépítmény, amit az ember a próbák során megalkot magának, hogy honnan hova kell eljutnia, de amikor ez a technikai térkép megvan és az előadás is szerencsés csillagzat alatt születik meg, akkor már csak el kell rugaszkodni az elején és úszni az árral. Az ár ebben az esetben a társaid és a történet maga. Onnantól már nincsen dolgod, hanem meséled a történetet. 

Mennyire érezhető előre, hogy mi fog a közönségnek, a kritikusoknak és a szakmának tetszeni?  Ez általában ugyanaz, mint amiről ti  úgy érzitek, hogy igazán összeállt? 

Nem mindig ugyanaz, de persze van átfedés. Azt lehet érezni általában, hogy mi fog robbanni, nagyot menni, ezekben az ember egy idő után már nem téved nagyot, mert tapasztalatot szerez ezen a téren.  

Játszol olyan kisebb, független színházi produkciókban is, mint például a KV Társulat Médeiája, de közben ott a Vígszínház nagyszínpada – miben mások ezek a helyzetek/szerepek, mit váltanak ki belőled? Melyikhez milyen attitűd kell? 

A független munkák során olyan helyszíneken vagyunk, ahol sokkal inkább testközelben vagyunk a nézőkkel, ott tényleg nem lehet semmiben sem hazudni. Persze nem is érdemes megpróbálni, de úgy értem, hogy az ember, a színésznő hiú lény. Amíg egy nagyszínpadon kellő távolságból tudok egy picit csalni tulajdonképpen bármivel, ilyen kis távolságban egyszerűen nem éri meg, mert biztos a lebukás. Éppen ezért ehhez másfajta lelkierő kell, mint ahhoz, hogy kimenj egy nagyszínpadra ezer vagy több ezer ember elé. Mindkét esetben kell, hogy az embernek pszichés fölénye legyen saját maga felett. Erre úgy szoktam gondolni, mint a lovaglásra: bár én nem lovagolok, úgy képzelem, kell a megkérdőjelezhetetlen fölény ahhoz, hogy egy ekkora állatot uralni tudj. Tulajdonképpen a színpadra lépéshez is ez kell, csak saját magaddal kapcsolatban.

Ez úgy hangzik, mintha végeredményben nagyobb feladat lenne független produkcióban játszani kis létszámú, testközeli helyszíneken. 

Nagyobbnak nem nevezném, egyszerűen más. Olyan értelemben lehet ijesztőbb, hogy amikor ennyire közel vannak a nézők, akkor muszáj maximálisan őszintének lenned, és ez azért nem mindig annyira egyszerű. Önreflexiót igényel és kegyetlen tükörbe nézést, ami nagyobb távolságnál nem ennyire létszükséglet, bár szerintem akkor is nagyon fontos.

És amikor Móser Ádámmal nem színészként, hanem énekesnőként mész a színpadra?

Azt figyeltem meg, hogy a koncert legnagyobb részét tulajdonképpen csukott szemmel csinálom végig. Gondolkodtam már rajta, hogy ilyenkor nem kell-e visszafizetni a nézőknek a jegyárat, hiszen olyan, mintha ott sem lennék, de végül is ők látnak. Nekem ez valódi szabadság, és ebben nem találok semmi ijesztőt. Nem tudom, hogy miért – talán ettől, hogy magamban vagyok, illetve Ádámmal, őt hallom, ott van mellettem és együtt zenélünk, egy kicsit olyan nekem, mint felülni egy felhőre és lóbálni a lábam. 

Hogyan kezdtetek el együtt játszani? 

Ádám ötlete volt ez a duó. Színházban találkoztunk először, az Egy piaci napban. Nagyon izgalmas kísérlet számomra, hogy mit tud kezdeni egymással egy harmonika és egy énekhang. Megdöbbentő, hogy mennyire variábilis ez a felállás. 

Mesélnél egy kicsit a dalokról, a stílusokról, amelyek megjelennek, keverednek ebben a duóban? 

Az volt az alapfelvetés, hogy klezmer műsort csináljunk, de az teljesen világos volt az első pillanattól, hogy aki a klasszikus klezmer hangulatot várja, valószínűleg csalódni fog. Én nem hallgatok gyakran klezmert, de letagadhatatlan, hogy ebben a közép-kelet-európai zenei szövetben nagyon erősen velünk van. Ádámot meg engem is ezeknek a gyökereknek a jobb megértése, az ezekkel való játék, továbbszövögetés érdekel. Vettük az alapanyagot, ezeket a dalokat, aztán eldobtuk a kottát, és csináltuk.

Nem volt nehéz bekapcsolódnod ebbe, ha nem állt közel hozzád a klezmer?

A zenei tanulmányaim – zongora, szolfézs – mindig nagyon kottához kötött dolgok voltak, ilyen szempontból mindez távol állt tőlem. Ádámmal elég sokat improvizálunk, és az, hogy én énekben improvizálok, nagyon új, azt is mondhatom, bizonytalan terep. Folyamatosan szükségem van Ádámtól a visszajelzésre, hogy nyugi, nincs baj, jól csinálod, vagy legalábbis nem olyan rosszul. Ebben is gyakorlatot kell szerezni, el kell hinni, hogy el szabad engedni egy dallamnak a „kezét”, hadd menjen a saját útjára.

Tehát nem tanultál soha a klasszikus szolfézson és hangszeres órákon kívül például improvizálni? 

Nem, de amikor jöttünk hozzátok koncertezni, az azelőtti próbán történt, hogy szépen ki voltak dolgozva a szerkezetek, minden le volt írva a dalokhoz, és egyszer csak azt mondta Ádám, hogy „figyelj, nem dobjuk el ezt a füzetet, és csinálunk, amit csinálunk?” Mondtam, hogy próbáljuk meg. Végül is úgy játszottunk nálatok, megírt szerkezet nélkül. Szerintem nagyon jól működött  a módszer,  ami intenzívebb egymásra figyelést tett lehetővé. Tulajdonképpen így van ez az improvizációval is, a kezdő mozdulatot nehéz megtenni, nehéz eldobni a füzetet. 

Ráadásul ez egyfajta premier volt, ilyen hosszú műsort még nem játszottatok együtt. Milyennek éreztétek ezt a koncertet?

Szerintem jól sikerült és jó élmény volt számunkra is. Egyébként a második koncertünk volt együtt, tehát nincs bennünk nagyon sok kilométer, de jó vizsgálni azt, hogy hogyan fog ez menni hosszú távon. Hetven percet voltunk a színpadon, most mondjam, hogy fél órának tűnt? Ez is egy olyan flow, amiben jó volt elengedni magam.

Színházon kívül szoktál még máshol énekelni, vagy esetleg tervezel még hasonló zenés estet? 

Színházon kívülre most kezdem kicsit jobban agitálni magamat, mert érzem, hogy mekkora örömet okoz, egyensúlyba hoz – szükségem van arra, hogy ezt többet csináljam. Most kezdek bele mindenféle zenés est megvalósításába, amelyek egy része színházban lesz, de olyat is szeretnék, ami kimondottan csak a zenéért van.

Elárulod, hogy melyik műfajban próbálnád ki magad? 

Ez nagyon nehéz kérdés, mert mindegyikben nagyon szeretném. Nem feltétlenül szeretem az eklektikát, mégsem fogom megúszni. Ha önmagam akarok maradni egy ilyen műsorban, az biztosan eklektikus lesz. Az most a feladatom, hogy olyan társakat találjak, akik segítenek ezt mederben tartani. 

Milyen műfajban, illetve inkább komikus vagy tragikus darabokban szeretsz legjobban játszani? 

Nehezen tudnék választani, azt szeretem és tartom egészségesnek, ha egy színésznek lehetősége van többféle műfajban és szerepkörben is játszani. Így nem fenyeget az a veszély, mint azt a legendabeli angol színésznőt, aki tizenegy éven át heti nyolcszor Phaedra-t játszotta, majd amikor az előadás lekerült a műsorról, egyenesen bevonult a zárt osztályra. Ez még akkor is szemléletes történet, ha nem igaz. Kiegyensúlyoz, ha van lehetőséged kiválni egy nehéz történetből.

Más a próbafolyamat egy tragikus és komikus színdarab esetében?

Hát, a tragikusnál egy kicsit többet röhög az ember. Mert muszáj valahogy védenie a lelkét, ezért nagyon aktívan keresi a lehetőséget a nevetésre. Ebben áll a különbség. Egyébként ha valaki benézne egy ilyen próbára, akkor szörnyülködne, mert minél nehezebb egy anyag, annál nagyobb erőkkel van az ember egy idő után azon, hogy lerázza magáról, és ezért a legszentebbnek tűnő dolgokon is egyszerűen muszáj nevetni.

Mostanában min dolgozol? 

Éppen tegnap zártuk az évadot a Vígben, ezzel a lendülettel megnyílt a nyári színházi szezon. Most a Kőműves Kelemen című rockballadát próbáljuk a Városmajori Szabadtéri Színpadra Alföldi Róbert rendezésében, Stohl András, László Zsolt és Medveczky Balázs főszereplésével. Ez azért érdekes, mert Robi tulajdonképpen már megrendezte 12 évvel ezelőtt, ugyanúgy Stohl Buci volt Kőműves Kelemen, én pedig a felesége. Izgalmas dolog ugyanazokkal a mondatokkal ugyanannak az embernek a szemébe nézni, csak közben eltelt 12 év velünk is, a világgal is, a darabbal is.

Milyen élmény ez a tizenkét éves különbség? 

Kicsit freaky, de közben Stohl Andrással, László Zsolttal, Alföldi Robival a Nemzeti óta van közös történelmünk, ezek a kapcsolatok akkor is megmaradnak, ha közben esetleg kiesnek évek találkozás vagy közös munka nélkül. Ha hosszabb idő kimarad, ezek a szálak akkor is épek maradnak. 

Hirtelen, nekifutásból ront neki a folyosón. Azt akarja, hogy meglepődjön, ne legyen ideje felkészülni. Minden úgy van, ahogy azt előre eltervezte, végtelenül gyors és kiszámítható az egész. Eddig sohasem tapasztalt erőt érez a testében, végre ő diktálja a tempót. 

Mikor a ruhájánál fogva megragadja, gombok szakadnak, majd nagy csattanással a földre zuhan egy üvegekkel teli szatyor. Valaki hangosan felkiált, nem emlékszik, kinek a hangját hallja. Talán az övét, de az is lehet, hogy a sajátját. Sötétpiros lé növekszik egyre nagyobb tócsába a szűk gangon, és lassan szivárogni kezd lefelé az emeletről. 

A másik arcán ott a döbbenet. Látszik rajta, erre valóban nem számított. Az ütések még ennél is váratlanabbul érik, a hangja egyre erőtlenebb. Kis idő múlva abbahagyja a kiabálást, a kiejtett szavakat fájdalmasan torz tátogás váltja fel. Nagy valószínűséggel tudja, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Nem lesz, aki segítsen neki. Igazából meg sem tudják majd, hogy mi történt. Tehetetlenül hagyja, hogy záporozzanak rá az ütések, egy idő után összecsuklik. A teste élettelenül hever a kopott keramitkockákon. 

Következő alkalommal másképpen történik. A lépcsőházban megvárja a lift előtt, a  folyosóajtónál előreengedi. De mielőtt a nő a lakása elé érne, hátulról egy gyors mozdulattal megragadja, és mint egy rongybabát, átdobja a közlekedő peremén végigfutó korláton. Kétségbeesett üvöltést követő zuhanás, majd egy hatalmas puffanás hallatszik odalentről. Le sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, bevégeztetett. 

Többnyire ezeket képzeli el, napjában többször. Gyakran álmodik is vele. Egyszer például arról, hogy kibékülnek. A lakásban ülnek, mikor váratlanul csöngetnek. A szomszéd nő az, Nelli, a kezében nagy csokor virág. Rózsa, tulipán, szekfű, egy kisebb lugasnyi. Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, hebegi. Meglepődnek, de végül beengedik, süteménnyel kínálják a hallban. Aztán a következő percben már nem ott vannak, hanem a hálószobában. Senki nem tudja, Nelli hogyan jutott be oda. Az alvó gyerek mellett hirtelen kést ránt, mire ő odaugrik, és fél kézzel kivágja a nőt a csukott ablakon. 

Mindenkinek jobb lenne, ha Nelli meghalna, gondolja. Vagy, ha legalább elköltözne. De nem fog meghalni. Túléli őket, túlél mindenkit. Az ilyenek ezer évig élnek, örök szabály. Elköltözni sem fog.

Összesen hét lépés, pontosabban hét és fél. A féllel tulajdonképpen már el is ér a kanyarhoz. Ennyit kellene megtennie a bejárati ajtótól a szomszéd lakásig. A liftig legalább ugyanennyit, sőt, valamivel többet, három vagy négy lépéssel. Ez nagyjából húsz másodperc, egyszer lemérte. Sietősen talán tizennégy-tizenöt. Futva tíz. Vagy inkább hat. De a futás nem jó, arra rögtön felfigyelnek. Nem csak Nelli, de a szemközti kukkoló is. A folyosón cigiző háromperhármas, aki a feleségével évek óta állandó megfigyelés alatt tartja a házat. Gyorsabb mozgásnál ráadásul a kutyák is üvölteni kezdenek, ezt semmiképpen nem akarja.

Pedig ma ki kell mennie, hetente legalább kétszer muszáj. Kimozdulni, hogy ne csavarodjon be teljesen. A gyereket is ki kell vinnie időnként a parkba, ha már az iskola hónapok óta zárva van. Jó lenne minél hamarabb túlesni rajta. De mi van, ha a szomszéddal egymásba botlanak az utcán, vagy, ami még rosszabb, bent a házban. Ha nem tudja kiszámítani az időt, a másik ritmusát. Régebben, ha Nelli reggelente elment otthonról, biztos lehetett benne, hogy késő délutánig nem kerül elő. Hallotta, ahogy hosszú percekig vacakol a zárral, mire végre sikerült kinyitnia az ajtót. Persze azért sem javíttatta meg, az ilyesmi eszébe se jutott. Mi van, ha miközben hazafelé tart a boltból, hirtelen megpillantja, de a tömött szatyrokkal a kezében nincs ideje felszívódni. Ha a másik megjelenik a kapuban, miközben ő a liftre várakozik. Mi van, ha nem elég gyors, ha nem elég éber. Sosem tud eléggé éber lenni. 

Az első eset óta egyébként sem lehetett kiszámítani a másik mozgását. De ha otthon volt, akkor is őket figyelte. Az ajtóüvegen át egy lassan elúszó árnyék körvonalait vélték felfedezni, ami néha elhalványult, de soha nem tűnt el teljesen. 

Majdnem egy év telt el azóta, hogy utoljára beszéltek, akkor is jelentéktelen dolgokról. Hogy van? Nem túl jól, rengeteg a munka a kórházban. Na és ő? Nyakig a napi hajtásban. Így is, hogy online megy minden. A gyerek azért szerencsére rendben. Persze, a gyerek. Milyen nagy már, hihetetlen. Egyszer átjöhetnének hozzá együtt.

Miért gyűlölte meg Nelli egyik napról a másikra őket, képtelen volt megérteni. Talán nem most kezdődött, hanem sokkal régebben. Hogy lehet, hogy nem vették észre?

Gondolni sem szeret rá, nemhogy szembetalálni vele magát a szűk gangon, ahol ki sem tud térni előle. Mennyivel egyszerűbb lenne jó időben kiülni a folyosóvégre, mint Nelli lakása előtt settenkedni a liftig. Tavasszal minden tele lesz virággal, kitehetnék az asztalt, székeket, ahogy régen. Hogy is mondta Nelli? Nem lesz itt tavasz, nem lesz több kiülés. Ha rajta múlik, egészen biztosan nem. Fejvesztve ordított, hogy ne merészeljék lezárni a tűzlépcsőt, és hogy miattuk fognak bennégni a lakók, pont, mint az innen pár lépésre lévő Biblia közben. A cselédlépcsőre gondolt, amit hosszú ideje nem használt senki, de néha megjelent ott egy-egy hívatlan vendég. Ezért is szereltették fel oda a kaput. Nellit viszont ez nem érdekelte. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak. Ha neki rossz, legyen nekik is az.

Ha balra indul el, mindenképpen el kell mennie előtte. Egy, kettő, három másodperc. Megáll, visszafordul. Nem megy, egyszerűen képtelen rá. Holnap talán, még nem tudja. Jobbra indul el végül, mint pár hete mindig, az elhanyagolt cselédlépcső felé. A saját házukban úgy settenkedik, mint egy tolvaj. Nevetséges helyzet, de röhögni mégsem tud rajta. 

Falevelek, eldobált papírfecnik és háztartási szemét között gázol a lépcsőkön. A háznak ezt a részét soha nem takarítják, valahogy megfeledkeznek róla. Télen néha pár hónapra beköltözik egy-egy hajléktalan, akik távozáskor üres sörösdobozokat és cigarettacsikkeket hagynak maguk után. Szólni nem szól nekik senki a lakók közül nemtörődömségből, vagy talán félelemből. Nem akar senki konfrontálódni velük ezen a kimondatlan senkiföldjén. Ő sem járt erre évek óta. 

Takarodj innen, rohadt kurva, visszhangzik a fejében lefelé menet, belerúg az egyik sörösdobozba. A hang beleégett az agyába. Nelli üvöltése a folyosón, ahogy rugdossa az ajtót, és teljes erőből rángatja az ablakrácsot. Próbál nem erre gondolni folyton. 

A földszinten átvág az udvaron, azon keresztül jut el a kapuig, majd onnan az utcára. Ha kilép az ajtón, tökéletesen védtelen lesz.

Az utcán minden szembejövőre, aki kicsit is hasonlít Nellire, önkéntelenül összerezzen. Vajon hány szőke-kékszemű, vékony testalkatú nő járhat most Budapesten? Vegyük csak a Belvárost, szűkebben Ferencvárost. A Bakáts teret. Miközben iszik egy kávét vagy pénzt vesz fel az automatából, akkor is összefuthatnak. Legutóbb is ott látták meg a gyerekkel. Rögtön hátraarcot csináltak, még ők fogták menekülőre. 

Magában mondogatja, mit kell ma elintéznie. Egy cetlire is felírta, ott van a kabátzsebében. Bevásárlás, tej, kenyér, víz, gyümölcs, zöldség. Hús. El ne felejtse a húst. Valamit mindig elfelejt, néha még a cetlit is kivenni a zsebéből. Kenyér is kell. De nem a boltból, hanem a pékségből. Valami normálisat akar, nem azt a szemetet, ami másnapra már teljesen kiszárad. 

Eldönti, hogy előbb a boltba megy, azután a pékségbe. Süt a nap, vásárlás után talán sétál is egyet. Kimehetne a Duna-partra, ha addig nem jön közbe semmi. Ha nem lesz baj. Tele van az utca maszkos emberekkel. Melegebb időben kiülnek majd a cukrászdák elé, isszák a kávét, nyalják a fagyit. A maszkot akkor sem veszik le, legfeljebb arra az időre lejjebb csúsztatják az állukon. 

Mikor az önkormányzat elé ér, észreveszi a babakocsis nőt. Azóta ismeri, hogy ideköltöztek. Meghatározhatatlan korú, negyvenöt és hatvanöt között bármennyi lehet. A kocsi sem hagyományos, kétszer vagy háromszor nagyobb a szokásosnál. Nem gyerektestre tervezték, és csak feküdni lehet benne. A fiát tolja benne, mint súlyos rakományt, a férfi talán harminc éves, vagy több. A nő minden szembejövőnek köszön. Ha elsőre nem veszik észre, igyekszik felvenni a szemkontaktust, van, akivel szóba is elegyedik. Ha megkérdik tőle, hogy van, fáradtan legyint, mert azért nehéz. Léptei mégis kiegyensúlyozottnak tűnnek, már-már könnyednek. Mikor megáll, belátni a kocsiba, gondosan betakargatva, mint valami óriás bölcsőben, ott fekszik benne a felnőtt férfi. Beszélni nem tud, csak gügyögni. 

A nő elhalad előtte. Ráköszön, a másik derűs mosollyal viszonozza.

Már majdnem a pékséghez ér, de a téren hirtelen ismerős alakot fedez fel. A testalkat, a hajszín is stimmel, az arcát azonban nem látja jól. Megtorpan, úgy érzi, képtelen továbbmenni. Az egész teste zsibbadni kezd, a szíve a torkában dobog. Most kellene visszafordulni, gondolja. Ha siet, még utoléri a babakocsis nőt, talán nem fordult még be a sarkon. Nem kell, hogy beszéljenek, csak mellette lenne, miközben a másik könnyedén, egyenletes ritmusban halad. Mintha most az egyszer ő lenne az, akit a nő az óriás bölcsőben elringat.

Milyen meghatározó pillanat hívta életre a Walter’s Cube gondolatát? Milyen hozzáadott érték az, amit nyújtani tud a 3D kiállítások választékában? 

Az egyik „ősélményem” ezzel kapcsolatban  egy családi nyaralás miatt meghiúsult Lucien Hervé kiállításlátogatás. Feltettem magamnak azt a paradox kérdést, hogy miért nem lehet megnézni egy kiállítást, aminek már vége van? Ez olyan, mintha azt kérdeztem volna: hogyan lehet megnézni valamit, ami már nincs? Később egy művészeti projektben készítettem egy virtuális kiállítást egy múzeumi térben. Akkoriban olvastam Walter Benjamin 1935-ös The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction (A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában – a szerk.)  című tanulmányát, ami azt vizsgálja meg, hogy mi történik akkor, ha fotóval reprodukálunk egy műalkotást, és megállapítja, hogy egy műtárgyról készült fotó a tárgy alapinformációit (szín, textúra, forma stb.) adja vissza, azonban az „aura” elvész.  Úgy éreztem, hogy ez a téma az, amivel én is foglalkozni szeretnék. Azon kezdtem el kísérletezni, és a Walter’s Cube-nak a mai napig ez a missziója, hogyan lehetséges a műtárgy digitális auráját megteremteni. Alapvetően kétfajta irány létezik a reprodukciókra a virtuális kiállítások között. Az egyik csoport a Google Street View-élményhez hasonló, ahol a panorámafotók között pontról pontra kattintva térélmény-hatást tapasztalunk, de valójában nem mozgás történik, hanem átzoomolunk az egymás mellé helyezett statikus képek között.  A másik csoport a játékszoftverek vagy a CGI világa. A megépített tér már 3D élményt ad, de nem hasonlít a valósághoz. Mi a Walter’s Cube-ban ennek a kettőnek a tulajdonságait ötvözzük, a felhasználók valós térben és időben mozognak. A valóság reprodukciója és egy műtárgyról készült fotó közötti köztes állapot létjogosultságát keressük, ami több mint egyszerűen a kiállításon látható műtárgyak JPEG-jeinek összessége. 

Egy kiállítás digitalizálása a teljes kiállításra vonatkozik? Van-e archiválási kötelezettség a múzeumok tekintetében?

Egy kiállítás nem más, mint a műtárgyak elrendezése falfelületek és terek mentén, egy multidiszciplináris élmény, ami hangból, fényből, látványból, térből, sötétségből és világosságból, illetve mozgásból áll. Egy kiállítást tekintünk egy alapegységnek, és arra törekszünk, hogy a háromdimenziós reprodukciója a teljeskörű dokumentációt magába foglalja. Az a célunk, hogy az érzékelt paramétereket minden elemében visszaadjuk, a szag kivételével. A digitalizálásnál tehát fel sem merülhet, hogy ne a valós elhelyezést tükrözzük, minden egyes szellőzőnyílás vagy kábel, vagy falhiba ott kell, hogy legyen a virtuális másolatban is. Amellett, hogy komplett kiállításokat digitalizálunk, szolgáltatásunk része, hogy a már digitalizált tereket (digitális twin) az intézmények számára elérhetővé tegyük, akik ezáltal új kiállításokat tudnak létrehozni saját kiállítási terük virtuális másolatában. Erre a valóságban nem lenne lehetőségük pénzügyi, logisztikai vagy időbeli korlátok miatt. 

Mennyire bonyolult a rendszer technikai fenntartása?

A szerverszolgáltatás felhő alapú, ehhez megbízható beszállítóink vannak, nem nekünk kell az infrastruktúrát megteremteni. A szerverek konfigurálása, elérhetővé tétele szaktudást igényel, de az igazi kihívás a fájlok adatátvitelében, a háromdimenziós terek összerakásában, az adatbázis és a valós tér közötti összeköttetés megvalósításában, ennek az egész rendszernek mint ökoszisztémának a működtetésében rejlik. A felhasználó feltölti az adatokat: fotókat, képeket, szobrokat, videókat, akár mozgó tárgyakat is. Azután közös eléréssel lehet dolgozni a feltöltött adatokkal. Kezdetben, amikor még New Yorkban szkenneltem kiállításokat, komoly technikai felszerelést cipeltem a hátamon, majd egy kézbe vehető digitális kamerával dolgoztunk. Most már a helyszínen meg sem jelenünk, hanem betanításunk alapján az intézmény munkatársai készítik el a digitális másolatokat, majd elküldik a fájlokat. Sok részfeladathoz automatizmusokat fejlesztettünk ki, amivel az emberi munkaerőt leváltottuk, sok munkaórát megspórolunk ezzel, és emelni tudjuk a kapacitásunkat. A felhasználói oldalról arra törekszünk, hogy akit érdekel a kortárs kiállítás általában, az a felületünket könnyen meg tudja érteni, egyszerűen tudjon mozogni a virtuális térben, és ne okozzon számára technikai nehézséget a képzőművészeti élmény befogadása.

A Walter’s Cube platformján a kortárs képzőművészeti kiállítások krémje jelenik meg, a kiállítások többsége külföldi. 

A platformon lévő kiállítások láthatósága reprezentatív, magyar kiállítás annyira van jelen, mint amennyire a magyar művészet a globális kortárs művészetben általában – Magyarország nem a legnagyobb tartalomgyártó a szegmensben. Tehát a Walter’s Cube tartalma azt tükrözi vissza, ahogyan a világban és a művészetben ezek a struktúrák működnek. A cég megalapítása idején kiköltöztem New Yorkba, és évekig kétlaki életet éltem, mert az ottani művészeti szcénát, az ottani galériákat, kiállításokat akartam megismerni és digitalizálni, mert ahhoz, hogy a globális piacra kilépjünk, a kortárs képzőművészet e kiemelkedő helyszínével meg kellett ismerkednem. Ennek köszönhetően vannak kiállításaink Párizsban, Londonban, Berlinben, Los Angelesben is. A kortárs mellett néhány klasszikus kiállítás is megtalálható a platformon, mint például a reneszánsz Botticelli egy firenzei vagy a németalföldi Pieter Bruegel egy bécsi kiállítása. Ezek olyan nagyobb volumenű tárlatok voltak, amelyek nagy érdeklődésre tartottak számot, másrészt személyesen nekem fontosak voltak. Olyan élmények, amelyek csak egyszer adódnak az ember életében.

Hol helyezkedik el a globális térképen a vállalat?

Jelen pillanatban online kiadó vagyunk, online kiállításokat állítunk elő intézmények számára (galériák, múzeumok, egyetemek, stb.), art fair-eknek elérhetővé teszünk tartalmakat, és egyben szakértőként dolgozunk. Szerencsére több szakmai fórum visszaigazolta a munkánkat, referenciaként tekintenek a projektjeinkre. Egyre többen ismerik fel annak a jelentőségét, hogy szükség van valamire egy műalkotás egyszerű másolata és a fizikai kiállítás élménye között. Az Artnet Magazin, ami egy New Yorkban bejegyzett médiavállalkozás, például a világ hat legfontosabb innovátora közé választott minket 2020-ban. A Paris Photo felkért minket, hogy digitalizáljuk a fotókiállítását, ami óriási megtiszteltetés a számunkra, hiszen a mi technológiánkat választotta a világ egyik legnagyobb fotótárlata. Az Artist at Risk az egyik legsikeresebb együttműködésünk eredménye. Amikor a tálibok 2021-ben a hatalmat átvették Afganisztánban, az ottani kortárs művészeti közösség bujkálni kényszerült. A Villa Massimo, a német akadémia olasz kirendeltsége kezdeményezte az Afganisztánban rekedt művészek támogatását. A Hidden Statement – Art in Afghanistan programban a Deutsche Akademie, a Goethe Intézet és a Berlini Képzőművészeti Egyetem felkérésére több mint százötven afgán művész számára hoztunk létre negyven kiállítást németországi intézmények digitális twinjeiben.  Múzeumok és egyetemek fogtak össze, hogy ezeknek a művészeknek bemutatási lehetőséget nyújtsanak, és a Walter’s Cube-ot kérték fel arra, hogy adjon hozzá platformot, ennek eredményeként készült el az Artist at Risk virtuális kiállítás, amit a német Monopol Magazin beválogatott a világ száz legfontosabb projektje közé a 45. helyen. Ezen kívül sokat jelent a globális kortárs képzőművészetben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung a 2023-as év top német kiállításának nevezte az Artist at Risk projektet, majd 2024-ben a Velencei Biennálén a kiállítás megrendezése is megvalósult.

Hogyan viszonyul egymáshoz az online és a valóságban is elérhető kiállítások látogatottsága?

Az emberek a tartalmakat egyre inkább szeretnék online elérni, mert kényelmesebb és gyorsabb, ami azonban nem helyettesíti a fizikai élményeket. Az, hogy olyan platformot adunk a kezükbe, amin keresztül egyszerűen meg tudnak tekinteni kortárs kiállításokat, amit egyébként a valóságban is elérnek, minden szereplő érdekét szolgálja. Az a kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk minél jobb élménnyé tenni. Úgy gondolom, hogy az online jelenlét  megerősíti az igényt a fizikai kapcsolattartásban. Az online kiállítás azt eredményezi, hogy sokkal több ember számára lesz a kiállítás elérhető, sokkal több ember ismeri meg a kortárs művészetet, ami ösztönözheti a valós kiállítás-látogatást.

Milyen jövőbeli terveik vannak?

Egyik legfontosabb irányunk a mesterséges intelligencia. Ki kellett fejlesztenünk azt, hogyan tudjuk a saját rendszerünk részévé tenni. Olyan applikációt készítettünk, amelyben a látogató személyre szabott tárlatvezetést, információkat kap a művekről, amit a valóságban nem tudna megtapasztalni. Az intézményi munkatárs betanítja a mesterséges intelligencia modelljét, „Waltert”, az megtanulja, amit tudni érdemes a kiállításról és a művekről, majd a saját interpretációjában válaszolni tud a látogató kérdéseire. Így a felhasználó olyan összetett élményben részesül, ami eltér egy valódi kiállítás élményétől.

A Walter’s Cube tevékénységéből kultúraterjesztési misszió is kiolvasható.

Motivál és jó érzéssel tölt el a vállalkozás társadalmi hasznossága, az, hogy ezek az értékes művek elérhetővé válnak. Felmerül a kérdés, hogy mi végre a művészet? Nietzsche szerint „We have art in order not to die of the truth” (Azért van művészet, hogy ne haljunk meg az igazságtól – a szerk.), vagyis a művészet transzcendens, magasabb rendű dolog, ami fölemeli az embereket, kapaszkodót ad az aktuális nehézségekben. Tehát a művészetnek segítő ereje van. Büszkék vagyunk rá, hogy Magyarországról fejlesztjük a cégünket, innen, Budapestről, a Graphisoft Parkból. Jelenleg több mint kétezer virtuális kiállítás található meg a Walter’s Cube platformján. Egy kiállítás háromdimenziós megörökítése sok helyen még most is újdonságnak számít. Ez a legnagyobb digitális kiállítás-gyűjtemény a világon, az a célunk, hogy ez a szám még nagyobb legyen, húszezer vagy százezer, idealisztikus célunk az, hogy minden kiállítás számára megadjuk a digitális elérés lehetőségét.

Az idén tízéves Óbudai Anziksz igyekszik minél több ismert, III. kerületi kötődésű sportolót vagy sporthoz köthető személyt megszólaltatni, de rólad csak a most áprilisi Székely Éva Emlékversenyen derült ki, hogy óbudai vagy. 

Nincs gyerekkori kötődésem a III. kerülethez, 2018-ban vásároltunk a családdal egy ingatlant Csillaghegy és Rómaifürdő határán, szóval viszonylag friss kerületi lakosnak számítok, de nagy örömmel költöztünk ide, és azóta nagyon megszerettük a városrészt, így nem is tervezzük, hogy elmennénk máshová.

A KSI-ben kezdtél sportolni kilencévesen, ahol majd egy évtizedet töltöttél el. Miért pont a vízilabdát választottad? Ha jól tudom, a legtöbb sráchoz hasonlóan focizni is szerettél.

Nagyon jó gyerekkorom volt. Erzsébetvárosban, előbb a belvárosi részen, a Klauzál térnél, majd a Városliget felé, az István utcában laktam. A Klauzál téren egy akkori viszonylatban kifejezetten jónak számító szabadidőpark működött focipályával, mászókákkal, amelyeket sűrűn használtam, imádtam ott lenni, ezt tartom az első, sporttal való találkozásomnak. Focizni valóban szerettem, de nem rendelkeztem hozzá megfelelő alkattal, és a futás sem tartozott a kedvenceim közé, olyan klasszikus kis vízilabdás voltam, aki nem teljesen érezte magát otthon a szárazföldi sportokban, bár a dzsúdóval négy-ötéves koromban megpróbálkoztam. Ezután úszásoktatásokra jártam, ám ott meg kiderült, hogy a szemen érzékeny a vízre, és akkoriban még nem nagyon használtak úszószemüveget, ezért abba kellett hagynom, mert állandóan jöttek a szem- és fülgyulladások. A Bánki-tónál azonban volt egy hétvégi házunk, és rendszeresen lejártunk úszni. A jól úszó édesapám mindig mutogatta a különböző úszásnemeket, úgyhogy mire lekerültem a Császár Uszodába a KSI toborzójára, addigra többé-kevésbé már mind a négy úszásnemet tudtam.

1993-ban a BVSC-hez igazoltál, ahol 2000-ig játszottál, és 1996–1999 között sorozatban négyszer lettetek magyar bajnokok, az elején főleg az Újpesttel, majd a Vasassal és az FTC-vel vívva ádáz küzdelmet. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?

Eredetileg Faragó Tamás hívott a BVSC-hez, de kétéves előszerződéssel még a KSI-ben hagytak fejlődni, és mire ténylegesen a vasutasokhoz kerültem, addigra Olaszországból hazatérve Gerendás György érkezett a kispadra. Nagyon impulzív és motiváló edzőt ismertem meg Gyuri személyében, akivel sikerszéria vette kezdetét a klubnál, amely, mondhatjuk, hogy 1995-ben, az első Magyar Kupa-győzelmünkkel indult és a 2000-es évek elején fejeződött be. Az első bajnoki döntőnket 1993-ban még elbuktuk a korszakos csapatnak számító, Európát uraló Újpesttel szemben, ahol olyan játékosok pólóztak, mint Benedek Tibor, Vincze Balázs vagy Dala Tamás. 1996-ban azonban sikerült őket is legyőznünk, így kerültünk a második bajnoki finálénkba, amit már megnyertünk, és utána itthon domináltuk azt az időszakot, a négy bajnoki címünk mellett bejutottunk a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé is. A Vasassal és a Fradival valóban nagy csatákat vívtunk a döntőkben, folyamatosan játszottuk a teltházas meccseket nálunk, a Szőnyi úton és idegenben, a Komjádi Béla-uszodában, előfordult, hogy a margitszigeti sportuszodába is kivittek egy-egy meccset. Ezek mind nagyon szép emlékek, azóta is tartó jó barátságok szövődtek a BVSC-s csapattársakkal.

A vízilabda a csapatsportágak közül a legkeményebbek közé tartozik, ahol a különösen embert próbáló center pozícióban játszottál. Miként lett belőled center és miért nem mondjuk szélső?

Mondhatnám, hogy a kapusposzton kívül mindenhol játszottam, azonban kapus is voltam, bár azt egy kényszerhelyzet eredményezte az utánpótlás-bajnokságban. Nagyon sok poszton be tudtak vetni, talán ez volt a legjellemzőbb rám, és az egyik leghasznosabb egyéni képességem. Ugyan centerként jó néhány bajnokságot lejátszottam, előfordult, hogy külsőbb pozíciókban, jobb- vagy baloldalon, sőt, időnként hátvédként tűntem fel, bár igazából nem rendelkeztem azzal a súllyal, magassággal és erővel, ami elvárható lett volna a center vagy a hátvéd poszton. Ezt igyekeztem mindig kompenzálni, akár láberővel, technikával, ügyességgel. Eleinte leginkább a kényszer hajtott a center pozíció felé, ám aztán úgy alakult, hogy stabilan tudtam hozni, akár még nemzetközi szinten is ezt a feladatkört. Ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, akkor sokkal több hasznos izmot építenék magamra, hogy súlyban közelebb kerülhessek a száz kiló feletti ellenfelekhez, de talán enélkül is okoztam nekik elég problémát.

1992-ben junior Európa-bajnok, 1993-ban junior világbajnoki bronzérmes lettél, 1995-ben játszottál először a felnőtt válogatottban, ahol rögtön Európa-bajnoki ezüstérmet szereztél. Közel húsz évvel az utolsó, 1976-os olimpiai arany után, még Kemény Dénes előtt milyen volt a légkör a válogatottnál?

A felnőtt válogatott nagy keretébe akkor kerültem be, amikor a barcelonai olimpia után, 1993-ban Horkai Györgyöt nevezték ki szövetségi kapitánynak. Ott voltam végig a keretedzéseken, de először valóban 1995-ben sikerült beverekednem magam az utazó csapatba, a bécsi Európa-bajnokságra. Akkor már teljesen új szellemben zajlott a felkészülés, úgy is mondhatnám, hogy igyekeztünk utolérni Európát, mert sok mindenben egy picit le voltunk maradva az élcsapatoktól. El is kezdtek jönni az eredmények, már látszott, hogy be fog érni egy olyan generáció, amely képes lehet újra sikereket elérni.

Kemény Dénes 1997-es szövetségi kapitányi kinevezésével a magyar vízilabdázás legújabb aranykorszaka köszöntött be. 1997-2001 között ezzel a csapattal többek között kétszeres Európa-bajnok, világbajnoki ezüstérmes, Világkupa-győztes és olimpiai bajnok lettél. Mi volt a titkotok? Mit adott hozzá a csapathoz Kemény Dénes?

Dénes a szépen formálódó együttesbe jól tudta integrálni azokat az 1975-76-os születésű fiatalokat, akik domináltak az utánpótlás válogatott tornáin, és egyre nagyobb szerepet szánt nekik a felnőttek között. Ez a generáció már egészen más szemlélettel nőtt fel, szerintem nagyobb munkabírással és jobb munkamorállal bírt, sokkal jobban tudott alkalmazkodni a külső tényezőkhöz, illetve egymáshoz is. Mindig szerencsés, ha egyszerre születik több nagy tehetség, akik ki is tudnak bontakozni és együtt is tudnak működni. Úgy gondolom, hogy ezek a fő tényezők, valamint az, hogy egy-egy győzelem után nem lett elégedett a csapat, hanem még inkább megnőtt az étvágya, és nem vett vissza a munkából, hanem minden évben próbált még javulni. Dénessel egy jó képességű, fiatal társaság új lendületet kapott, és ha nem is az első világeseményén (mert a ’97-es Világkupán harmadik helyen végeztek), de a kinevezése után pár hónappal, a sevillai Európa-bajnokságon már aranyérmesek lettünk. Ezzel olyan sikert értünk el, amire már sok vízilabdát szerető és mi magunk is régóta vártunk, hiszen gyerekkorunk óta arra készültünk, hogy nagy tornán egyszer végre nyerjünk a felnőttel. Győzni nem könnyű, de újra és újra nyerni mindig nehezebb, mert akkor már az ellenfelek szembesülnek azzal, hogy velünk is számolniuk kell. Az, hogy a következő években ezt mégis meg tudtuk tenni, szerintem a folyamatos megújulásnak és munkának nagyban köszönhető. Dénes folyton próbálta a nagyon jó csapatot még jobbá tenni, ami sokszor fájó döntéseket jelentett, a játékosállomány mindenesetre egyre inkább stabilabbá, magabiztosabbá vált, és egy olyan, ritkának mondható aranygeneráció bontakozott ki, amely – folyamatos személycserékkel ugyan, de – 2008-ig uralta a világ vízilabdázását.

2001-ben, huszonhét évesen szerepeltél utoljára a válogatottban, illetve még előző évben a BVSC-ből Olaszországba igazoltál. Mi történt, hogy ezután már nem játszottál többet a nemzeti csapatban, és miért döntöttél a külföldre igazolás mellett?

Mindig is nagy vágyam volt, hogy előbb-utóbb külföldre igazoljak, már 1997-98-ban, az első válogatott sikerek után jöttek megkeresések, elsősorban Olaszországból, ahová nem csak azért vágytam, mert jó hely, hanem mert akkoriban Európa legjobb bajnokságának számított. Azonban az olimpia előtt nem akartam kiszerződni, mert úgy éreztem, hogy nagyobb eséllyel be tudok kerülni a válogatottba itthonról, egy olyan csapatból, amely folyamatosan a kapitány szeme előtt van, mint amilyen a BVSC, amivel ráadásul domináltunk, és egy jobb csapatban talán jobban játszani is könnyebb. Akkoriban kevesebb technikai lehetőség állt a szövetségi kapitány rendelkezésére, hogy a külföldön játszókat rendszeresen láthassa. Az olimpia felé közeledve írtam alá a Savonához, amit nagyon ajánlottak, mert jó hírük volt, a 90-es évek legelején kétszer nyertek bajnokságot, és szerettek volna újra sikeresek lenni, ezért jelentősen megerősítették az együttest. Öt évig játszottam ott, az utolsó évemben végül a bajnoki cím is összejött. Viszont onnan nehezebben lehetett bekerülni a válogatottba, illetve Dénes új játékosokat is próbálgatott a helyemen. Persze mindig picit fájó, ha nem kapsz meghívót, pedig akkoriban éreztem magam a pályám csúcsán, de ez mindig kapitányi döntés, és ahogyan ezt játékosként elfogadtam, később kapitányként ugyanúgy elvártam a játékosaimtól. Öt olasz egyesületben is játszottam, főleg északon, liguriai tengerparti városokban, és mindenhol jól éreztem magam, de nyilván ott a legjobban, ahol bajnokok lettünk, így a Savonában és a Pro Reccoban. Utóbbi sztárcsapat volt sztárjátékosokkal, mindenki oda vágyott, ráadásul három magyar csapattárssal, a barátaimmal játszhattam együtt, Benedekkel, Kásással és Madarassal. Az utolsó, egyetlen déli olasz csapatom, a nápolyi Acquachiara meg azért különleges számomra, mert ott egy teljesen más kultúrát ismertem meg, lazább az élet, közvetlenebbek az emberek, és 2011-ben a másodosztályt megnyerve jutottunk fel az elsőbe.

Időközben olasz állampolgár és válogatott is lettél, 2013-ban – immár edzőként – mégis hazatértél a BVSC kispadjára. Miért döntöttél a hazaköltözés mellett? Ennyire vonzott az edzői pálya?

Már az Acquachiaránál is felmerült, hogy legyek az edzőjük, de végül úgy döntöttem, hogy elfogadom a BVSC ajánlatát, akiknél fontos szempont volt az is, hogy olyan edzőjük legyen, aki köthető a klub múltjához. Kihívásnak éreztem, és tudtam, hogy ez már nem olyan erősségű együttes, mint amilyenből 2000-ben elmentem, hanem középcsapat. De nagyon jó volt hazatérni és kitanulni azokat az edzői fogásokat, amelyeknek a későbbiekben nagy hasznát vettem, illetve remek fejlődési lehetőséget jelentettek. Az is sokat nyomott a latba, hogy így édesanyám közelébe kerülhettem. Már a játékos-pályafutásom alatt is tudtam, hogy az edzői szakma annyira mindenképpen érdekel, hogy kipróbáljam magam benne. Máltán több nyári szünetben is játszottam, és egyszer játékos-edzőként vittem végig egy ottani szezont.  Fejben régóta készültem rá, így folyamatosan figyeltem az edzőimet, akik között sok kiválóval dolgozhattam. Soha nem könnyű a váltás, teljesen más világba csöppen az ember, ha Olaszországból hazajön, nekem is akadtak nehézségeim, de azok azért vannak, hogy erősebbé tegyenek.

A Magyar Vízilabda Szövetség elnöksége 2016 végén 13 jelentkező közül téged választott ki a magyar válogatott szövetségi kapitányának, amely tisztséget 2022 nyaráig töltötted be, és ezalatt az idő alatt Európa-bajnok, Világkupa-győztes, világbajnoki ezüstérmes és olimpiai bronzérmes lettél a csapattal. Miként emlékszel erre az időszakra? Hogyan élted meg a sikereket és a kudarcokat? Csinálnál-e valamit utólag másképpen?