Keresés
rovatok

Csak így becézik: Amfi

Több mint nyolcvan évvel ezelőtt, alapos előkészület, megversenyeztetett tervpályázat és gyors átköltözés után, 1940-ben az Árpád Gimnázium új épületben folytatta a hétköznapokat, mai helyére költözött (a ma is álló, Frankel Leó út 112-es épületből), miközben párhuzamosan lezajlott, feltehetően egy összefüggő területrendezési koncepció keretében, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum feltárása, amely 1942-re nyerte el mai formáját a rekonstrukciós munkálatok után. Időben és térben is találkozott tehát a két entitás egy felfokozott időszakban, hiszen a második világháború idején járunk. El is maradt a tervezett nagy iskolai felszentelés Horthy kormányzó részvételével. 

Mind az Aquincumi Múzeum kiadványaiból, mind az Árpád Gimnázium saját forrásaiból megtudhatjuk, hogy az amfiteátrumot Antonius Pius idején emelték az i. sz. II. században, és mint minden hasonló építményben, gladiátorjátékokat, állat- és emberviadalokat rendeztek, illetve különleges alkalmakkor tengeri csatákat. Hozzá lehet tenni, hogy a források szerint katonai felvonulásokra is használták, ami kevésbé véres attrakció. Később erődként használták, a 18. században a hely szellemét felismerve pedig vesztőhelynek. Ezt követően Királydombként ismerték, majd munkáslakások létesültek a kőfalakon. Kiásatásának gondolata az aquincumi feltárások rendszerébe illeszkedett.

Online kiállítás: A mi Amfink

Az Óbudai Árpád Gimnázium évente iskolatörténeti kiállításokat rendez, 2021-ben a Covid-járvány hatására ezt először online formában tette meg, így jött létre A mi Amfink nevű honlap, mely mindenki számára elérhető. Az a véletlen műve, hogy az alapos kutatásokra épülő tematikus kiállítások közül éppen a témánk szempontjából megkerülhetetlen kiállítási anyag az, ami publikus és könnyen hozzáférhető. A kiállítás szakmai vezetője Buncsák Piroska könyvtáros-tanár, aki az anyagot gyűjtötte és összeállította, a honlapot Kámán Veronika készítette.  Mindezt megkönnyítette, hogy az iskolai könyvtár 2006 óta építi szisztematikusan saját iskolatörténeti gyűjteményét. Az újszerű, online kiállításhoz azóta is érkeznek hozzászólások, történetek a volt diákoktól, tanároktól, külső érdeklődőktől. Például egy építészmérnöktől, aki számítógépen modellezte az eredeti építményt és ennek terveit a „múzeumnak” adományozta. 

 

Miénk itt a tér”

Az Árpád Gimnázium hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt örömmel veszi birtokba a teret. Kihelyezett rajz- és történelemórák a szellem, a testnevelés órák a test számára biztosítanak egyedi környezetet. Ez egy olyan köztér, ahova bárki bemehet, de nagyobb ünnepségek esetén engedélyköteles a használata. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a gimnázium részéről nem kisajátításról van szó, a többes szám első személy használata („a mi Amfink”) a hagyomány életben tartásának igényét fejezi ki. Álljon itt egy idézet a honlapról: „Az amfiteátrummal kapcsolatban időről időre felmerülnek különböző hasznosítási (sport és kulturális célú) elképzelések. Sok érv szól mellette, ugyanannyi ellene. A mi »önző« szempontunk egyértelmű. Maradjon minden úgy, ahogy most van. Az amfiteátrum legyen nyitva a környékbeliek számára, szolgálja ugyanazt a funkciót, amit az eltelt mintegy 80 év alatt, de tisztaságára, épségére sokkal jobban ügyeljünk, mint eddig. Mi, árpádosok pedig továbbra is élhessük itt a mindennapjainkat és ünnepeinket, vagyis maradjon a »miénk«”.

Érdekes párhuzamként említhető a kerületből az egykori Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola szokásrendje, amely a diákjait ugyancsak ki szokta vinni a kerület köztereire, de főleg napközis foglalkozások idején, elmaradt órák során, rekreációs szándékkal. Egyrészt a Kiscelli kastély melletti erdős-bozótos területre, amely még veszélytelennek sem volt mondható, másrészt az ÓMK (Óbudai Művelődési Központ) San Marco utcai kertjébe, ahol semmi látnivaló nem volt, illetve környékbeli, panelok övezte beton focipályákra. Lehet érzékelni a különbséget.

Az Árpád időszakos ünnepségei az amfiteátrumban

Sportnapok, évnyitók és évzárók, jubileumi ünnepségek, ókori színházi előadások, néptánc produkciók színhelye is volt már az amfiteátrum különleges tere. A mi Amfink az iskolatörténeti gyűjtemény anyagai, az iskolai újság (Árpád Lapok), valamint újonnan készített interjúk segítségével csoportosította ezeket az ünnepségeket. A fáma és több adat szól egy 1979-es iskolai szervezésű Trójai Nők (Sartre) előadásról, amely a rossz időjárási körülmények miatt végül egy klubhelyiségbe szorult. Az 1987-es Bögre című Plautus-mű előadását már sikeresen le tudták bonyolítani az arénában. A 2001–2002-es századik jubileumi tanévet méltóképpen ünnepelték öregdiákokkal, polgármesteri és országgyűlési képviselői jelenléttel. A fenti rendezvényeket időről időre szervezik, nincs kialakított szokásrendjük. Ugyanakkor olyannyira része az árpádos gondolkodásnak ez a helyszín, hogy általános iskolai matematika versenyt is elneveztek róla (Amfiteátrum Kupa) az építmény grafikai megjelenítését használva logónak. Egyébként szabadidő eltöltésére is alkalmas, iskolába menet vagy onnan el: tanulási, baráti összejövetelek helyszínéül is szolgál.

A ballagási ünnepség

A szélesebb körben is ismert látványos fáklyás ballagási ünnepség 1975 májusa óta, immár negyvennyolc éve alakítja saját hagyományát. Ezt talán nem túlzás egy rögzült átmeneti rítusként értelmezni. A ballagó diákok a kezdetektől körbejárták az amfiteátrumot, olykor be is mentek a területére, de erről csak töredékes adatok maradtak fenn. A mára kialakult szokásrend rekonstruálhatóan 1975 májusára vezethető vissza. A búcsúztatás este 7-kor kezdődik az iskola épületének bejárásával. A ballagási ünnepség amfiteátrumot érintő része pedig akkor, amikor a végzősök kilépnek az iskola kapuján. Az ún. fáklyás fiúk állnak sorfalat, amíg a ballagók bejutnak az amfiteátrum belsejébe, majd a fáklyások követik őket, mágikus hangulatot teremtve. Hajdu Gyula testnevelő tanár nevéhez fűződik a fáklya használatának bevezetése, akinek inge „esőűző” tulajdonsággal is bír, része a rítusnak. A tudását már két testnevelő tanár is örökölte, előbb Tallár Tamás, majd Romhányi András. Ezeknek a fáklyáknak az alkalmazása nagy előkészületet, figyelmet és fegyelmet igényel. Kb. 200 fiú vesz részt az ünnepségen, a gimnázium jelenlegi és volt diákjai. Ezután a ballagás ünnepi része zajlik az amfiteátrumban, köszöntők, díjak, zászlóátadás és osztályszalagok feltűzése. Majd a ballagók kivonulnak az arénából, és elhelyezkednek a lelátókon. Ezután következik a kb. 200–230 „buzogányos lány” által előadott világító buzogányos koreográfia. A húszperces performansz minden évben új zenére zajlik, új alakzatokban, miközben a régi elemek egy része is megmarad. Ez több hónapos gyakorlást igénylő feladat, amely hagyomány a hagyományban. A megteremtője Marosvölgyi Jánosné (Kati néni) testnevelő tanárnő volt, tőle vette át Csernus Magdolna, később pedig Fekete Andrea lett a buzogánygyakorlatok betanítója. A belépő osztályok lányainak kötelező, a többieknek ajánlott a részvétel, de általában a lányok részéről ez egy vágyott, csapatteremtő, közösségi élmény. Fekete Andrea tanárnő Amit a buzogányok fénye nem világít meg címmel gyönyörű kiadványt állított össze a buzogányozás helyi vonatkozású rejtelmeiről (2022, magánkiadás, kapható az Árpád Gimnázium portáján).

A ballagás mint rítus

Az Óbudai Árpád Gimnázium ballagási ünnepségén tehát a sportrendezvény és az ünnepi rendezvény egybemosódik, és az átmeneti rítusnak két jellegzetességét láthatjuk. Az elsőévesek felavatását – hiszen az elsőéveseknek kötelező a részvétel –, illetve az érettségizők búcsúztatását kapcsolja össze ez a magas színvonalú, városi látványosságot is adó ünnepség. Fekete Andrea könyvéből ráadásul még az is kiderül, hogy a saját készítésű világító buzogányok milyen jellegzetességgel bírnak, ami olvasható egy sajátos tárgycsoport leírásaként. Ezek a tárgyak elkülöníthetők a cirkuszi artisták saját célra használt világító, díszített buzogányaitól. Ráadásul az amfiteátrum egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos ballagásból szakrális szintre emelkedjen az esemény, amire az átélők visszaemlékezéseiből következtethetünk.

Epilógus

Az Óbudai Árpád Gimnázium szomszédos amfiteátrumba kihelyezett ünnepségeiről általában megállapítható, hogy a kiindulópont az iskola és az amfiteátrum fizikai közelsége. Az 1930-as évek várostervezéssel foglalkozó szakembereinek köszönhető, hogy maguk elé képzelték ezt a térszervezést. Az évtizedek alatt a városi tér természetes használatából szervesen fejlődött ki, hogy a helyszűkében lévő iskola egy-egy rendezvényét itt tartja meg. Ezekből a ballagási ünnepség az, amely saját magán is túlmutatva állandósulni tudott. 

A magyar vízilabda csodája

Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Avenue Gambetta 148., Les Tourelles uszoda. A magyar vízilabda-válogatott a franciák elleni mérkőzésen: Keserű II. Alajos, Sárkány Miklós, Bródy György, Halasy Olivér, Homonnai II. Márton, Keserű I. Ferenc, Ivády Sándor, Vértessy József Popper Béla sportvezető, Komjádi Béla sportvezető, vízilabdázó, edző Forrás: Fortepan/Francia Nemzeti Könyvtár

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Árpád fejedelem útja, a Komjádi Uszoda építése. Forrás: Fortepan/Kádas Tibor

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.

100 éves lenne, ha lenne

Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:

a derűlátó hivatalos nyilatkozatok ellenére a termelési volumen folyamatosan csökkent, zokniból, harisnyából egyre inkább olcsó kínait vettek az emberek.

Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.

Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.

Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.

Ezt megtorlásként értelmezték a dolgozói érdekképviseletben, és azt gyanították, hogy ebben a vezérigazgató családi érdekeltségeinek is volt szerepe.

„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.

A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.

Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.

Fotó: Dohi Gabriella

Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.

Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.

„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.

Tizenhat zoknipárosító asszony dolgozik megállás nélkül. Feladatuk egyszerű, minden egyes férfizoknihoz kell találniuk egy másikat.

Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.

A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány. 

A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült  ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.

A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.

1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.

Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.

Fotó: Dohi Gabriella

A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”

A túlélés érdekében rendes, nagybani értékesítés helyett ekkor már maguk a dolgozók kerestek alkalmi vevőket.

Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.

Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.

Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”

„A várostörténet veszendő emlékeinek avatott megmentője”

A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.

Aquincum úttörő feltárói közül többnek idén, 2023-ban emlékezünk meg kerek születésnapjáról, vagy éppen halálának évfordulójáról.

A  nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?

A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores).  A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.

Schönvisner István rekonstrukciós rajza a Flórián téri Thermae Maioresről. Forrás: Németh M.: Az aquincumi Fürdőmúzeum és a legiotábor emlékei. Vezető. Aquncumi Zsebkönyvek 3 (Budapest 2006) 19.

Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).

A 19. század második felétől  – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).

Hampel József arcképe 
Forrás: Wikimedia Commons

Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.

Temetkezéstípusok rajzai Hampel József: Az aquincumi temetők. 1881–82 följegyzések alapján c. cikkéből.
Forrás: Budapest Régiségei 3, 1891, 56.

Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.

A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.

Kuzsinszky Bálint római kori szarkofággal díszített sírja a Kerepesi temetőben 
Forrás: Dr. Varga József/Wikimedia Commons

A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók.  Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából.  A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.

Póczy Klára ifjú régészként Észak-Afrikában
Fotó: BTM – Adattár

A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.

Póczy Klára a Római Strand területén előkerült, római kori fa kútházak feltárása közben
Fotó: BTM Aquincumi Múzeum, Fotótár

Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.

A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.

Ha megtiportad, edd is meg!

November végén-december elején már nem megy olyan könnyedén a legelészés, mint tavasszal vagy nyár elején, de még most sem késő bélelt bakancsot húzni, hogy saját kezűleg szedett növényekkel tegyük még különlegesebbé az ünnepi menüt. A következőkben öt olyan növényről mesélek, amelyek még akár januárban is gyűjthetők – ráadásul finomak is. A recepteket pedig az Ehető Erdő című könyvből osztom meg, amivel felvértezve egész évben végigehetjük és végigfőzhetjük az erdőt.

Üdvözlőital: Borókabogyó

A borókát nemes egyszerűséggel instant ginnek szoktam titulálni, hiszen éppen ilyenkor van olyan intenzív íze, hogy azoknak is elkerekedik tőle a szeme, akik egyébként rendszeresen használják fűszerként. Nehezebb húsokhoz egyébként is gyakran alkalmazzák, de októbertől januárig érdemes magunknak gyűjteni – de ezt szigorúan csak kesztyűben tegyük. Hidegtűrés ide vagy oda, a borókának háromélű gyilkos tőrre hasonlít a tűlevele, ami sokkal jobban megkínozza a kezünket, mint a fenyőtű. Erős kesztyűben viszont  könnyedén lemasszírozhatjuk az ágakról a kékesfeketére érett bogyókat anélkül, hogy a jövőre beérő, most még halványzöld bogyók leperegnének. 

Borókabogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

A mostanában tomboló gin-tonic őrület közepette egyszerűen muszáj kipróbálni a koktélt friss borókával: pár szem bogyót törjünk meg – azaz nyomjunk szét egy konyhakés lapjával –, és szórjuk az italba. Ezzel még a kevésbé szerencsés csillagzat alatt született gineket is olyan magasságokba emelhetjük, amelyekről nem is álmodtak a desztillálóban, ráadásul a sofőrbarát verziót is könnyedén elkészíthetjük. Hiszen ha kifelejtjük a gin-tonicból a gint és simán csak tonicba potyogtatjuk a borókát, majd hagyjuk egy kicsit ázni, akkor is szinte megszólalásig ízhű virgin-gin-tonicot tudunk előállítani.

Boróka likör
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Előétel: Zöldsaláta 

Bármilyen fura, de ilyenkor is lehet ehető zöldeket szedni – nyilván nem a hó alól, bár ha igazán azonosulni akarunk az őzikékkel, akkor az sem lehetetlen. Ha kemény fagyok vannak, akkor persze sajnos a növények is megfagynak, kiolvadva pedig ázottak lesznek, de furcsa módon néhány plusz fokban már képesek regenerálódni. Bár olyan ízt természetesen nem lehet tőlük ilyenkor várni, mint a tavaszi kicsattanáskor, klorofillpótlásnak még így is tökéletesek. Ilyen például a tyúkhúr, aminek még igazi fénykorában sincs túl sok íze, ám legalább sok van belőle. A zamatos turbolyát már sokszor megénekeltük ebben a sorozatban: az átütő ánizs-ízre ilyenkor ne számítsunk, de még mindig tud egy kis pikantériát vinni a zöldsalátába. A leginkább fagyálló növényke pedig a csabaíre vérfű, a legendák növénye. A csabaírének tavasszal és nyáron uborkaillata és dióíze van, emellett pedig olyan hatásos vérzéscsillapító, hogy erről kapta a nevét. Az eredettörténet szerint Csaba királyfi az örökösödés körül kitört háború egyik különösen véres csatája után ezzel gyógyította a katonáit. Méghozzá olyan hathatósan, hogy a sereg életben maradt része ez után egészen a Kárpátokig vándorolt, ahol letelepedve a hun helyett felvették a székely nevet – Székelyföld tehát ennek a növénynek köszönheti a létrejöttét.

Gyepürózsa
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Garnírung: Galagonya 

Bár elsősorban a szívműködésre és szívizmokra gyakorolt gyógyhatása miatt szeretjük, a galagonyából is lehet nagyot villantani. Szegény piros bogyót sokkal inkább megénekelni szokták, mint enni, mert a többi őszi-téli bogyó íze messze lenyomja az övét, ám némi törődéssel csodát, helyesebben csodás ketchupot varázsolhatunk belőle.

A megtisztított, leszárazott bogyókat tegyük fel főni víz és (vad)almaecet egyenlő arányú keverékében, úgy, hogy a bogyókat ellepje a folyadék. Főzzük addig, amíg a bogyók héja megreped – közben, ha szükséges, pótoljuk az ecetes levet. Öntsük át egy szűrőn és a bogyókat törjük is át, hogy a héj és a magok kivételével minél több gyümölcshús kerüljön a szószba. Az így kapott szószba keverjünk (a galagonya kiindulási mennyiségével számolva) kilónként  20-25 dkg cukrot és főzzük 15-20 percig. A végén ízlés szerint ízesítsük sóval-borssal és dunsztoljuk – így akár egy évig is eláll.  Ráadásul megdöbbentően finom – tényleg, sokkal finomabb, mint ahogy a receptet olvasva elképzelnénk. Ráadásul ennek a legnagyobb a villantás-faktora az ünnepi asztalnál: galagonyaketchuppel enni a krumplit. 

Desszert: Hecsedli 

A kötelező kör természetesen a csipkebogyó: kevés olyan dolog van, amit még nem írtak le róla, mégis kihagyhatatlan. Ráadásul idén különösen sok van belőle, úgyhogy egy strapabíró kesztyűvel nagyon gyorsan összekapkodhatunk belőle egy nagy adag lekvárnyi mennyiséget. A városi legendával ellentétben nem kell feltétlenül megvárni, hogy megcsípje a dér, hiszen ezer és ezer változata van: akár még ilyenkor is találhatunk olyan bokrot, amin feszesek és kemények a bogyók, de olyat is, amin már október elejére megpuhultak. Ha a C-vitaminra hajtunk, akkor a feszeseket kell levadászni, de ha minél finomabb lekvárra, akkor keressük inkább a kihízott puhákat. 

A csipkelekvárt, azaz a hecsedlit mindenki borzasztóan macerásnak képzeli, pedig nem olyan szörnyűséges a főzése. Jó, a sütőben magától elkészülő baracklekvárnál tényleg pepecselősebb, de megvannak a technikák arra, hogy egyszerűsítsük az életünket.
Tehát: a megtisztított csipkebogyót lemérjük, legalább 40 százaléknyi cukrot mérünk hozzá és feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A bogyók érettségétől függ, hogy mennyi folyadék szükséges hozzá, és főzés közben pótolhatjuk a vizet, ám ha túl sok, akkor sohasem fog besűrűsödni a lekvár. Igazából ez az egyetlen rész, ahol el lehet rontani, úgyhogy inkább kezdjük kevesebb vízzel főzni és apránként pótolgassuk.

Csipkebogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő


Ha a csipkebogyók megpuhultak és fakanállal szétnyomhatók, botmixerrel pépesítsük a masszát. Ilyenkor derül ki, hogy eltaláltuk-e a víz mennyiségét: ha nagyon folyik a massza, akkor nincs más mentési mód, mint hogy folyamatosan kevergetve sűrűbbre forraljuk. Ha viszont túl sűrű és nem menne át a szitán, akkor a botmixerrel keverjünk bele még egy kis vizet. Ez után egy nagyon sűrű szitán (ennek hiányában konyhai tüllel bélelt szűrőn) passzírozzuk át, hogy a „szőrös” magokat (hivatalos nevükön aszmagokat) eltávolítsuk a lekvárból.
Ha tartósítani szeretnénk, akkor tűzforrón töltsük kiforrázott, azaz sterilizált üvegekbe, és lezárva bugyoláljuk be őket, hogy minél lassabban hűljenek ki az üvegek, magyarul dunsztoljuk őket. De ha ezzel töltenénk meg a zserbót vagy más karácsonyi sütit, akkor egy-két hétig tartósítás nélkül is boldogan elvan a hűtőben. 

Bár a gyakorlatlanabb gyűjtögetőket elriaszthatja egyszerre ennyi növény, de higgyék el, ha megfelelő helyre megyünk kirándulni, akkor az összes alapanyagból egyetlen délelőtt alatt összeszedhetjük a karácsonyi vacsorához szükséges mennyiséget. Közben pedig friss levegőn vagyunk, sétálunk, előre ledolgozzuk a vacsora alatt begyűjtött kalóriákat és a menü legkülönlegesebb összetevőire egy fillért sem kell költenünk! 

Kellemes, vadnövényekben és ízekben gazdag ünnepeket kívánunk mindenkinek! 

Hagyomány és ünnep a régi Óbudán

„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára. 

Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.

Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét. 

Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.

Természetes jelenség volt, hogy a naptári évben több alkalommal megtartott bálokon és búcsúkon is együtt vettek részt, zártabb, egyházi, vallási ünnepeiken azonban megmaradt a szeparáció.

A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.

Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport, a Podolini utca és a Doberdó út közötti területen Fotó: Fortepan/Vozárik Edit

A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.

Miután 1740-ben felépült a jóval nagyobb méretű saját templomuk, átvitték a csodatévő kegyszobrot, ahol még több évtizedig nagy becsben tartották.

Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.

Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.

A kálváriát és a Golgotát leginkább a két világháború között keresték fel a hívők, jelentősége az egyházellenes pártállam hatására az 1950-es évek végétől csökkent. 

A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált. 

Kiscelli utca, háttérben a Schmidt-kastély Fotó: Fortepan/Benke Imréné

Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.

A kirakodóvásár és a mulatság az akkori Flórián téren és a környékén zajlott, ahol reggeltől késő estig hatalmas tömeg hömpölygött és szórakozott.

Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.

Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.

Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.

Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.

ÜNNEPEK ÉS SZENTEK ÓBUDÁN

Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette  Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.

Fogsága idején állítólag megjelent előtte egy sárkány és emberi alakban az ördög is, de a szűz legyőzte őket.

Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje. 

A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.

Újkori szentek 

A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.

A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.

Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.                                                                   

Zichy Miklós és neje 1752-ben még Nepomuki Szent János szobrát is elkészíttették, aki a hidak és a gyónási titok védőszentje.

A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné.  A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.

Régi karácsonyok 

Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.

A karácsonyi ünnep mindkét napján délelőtt templomba mentek az emberek, délutánonként pedig meglátogatták a rokonaikat. 

A koszorú 

A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a kezdete és karácsonyig tart. Az adventi koszorú őse a feljegyzések szerint egy német evangélikus lelkész, Johann H. Wichern alkotása volt, aki egy örökzöld ágakkal bevont kocsikeréken 24 fehér és 4 vörös gyertyát helyezett el, 1839-ben. A koszorút a templom mennyezetére erősítette fel és minden hétköznap meggyújtott egy fehér és vasárnaponként pedig egy vörös gyertyát. A szokás nem terjedt el gyorsan, csak a 20. századtól. Természetesen kisebb lett a koszorú és a gyertyák száma is négyre csökkent. A protestánsoknál megmaradtak az eredeti színek, de a katolikusoknál változott: 3 lila és 1 rózsaszín gyertya került a koszorúra. A színeknek szimbolikus jelentésük van: a liláké a hit, a remény és a szeretet, míg a rózsaszín gyertya az örömet jelképezi. Személyekhez is kapcsolódhatnak a gyertyák: az egyik lila Ádám és Éva (a hit), a másik a zsidó nép (a remény), a harmadik Keresztelő Szent János (a szeretet) és a rózsaszín Szűz Mária (az öröm) szimbóluma lehet. Az adventi kalendárium is német eredetű és a 20. század elejére vezethető vissza.

A fenyőfa-díszítésről a 16. századból értesülünk, de már az ókori népek körében is elterjedt az örökzöld növények tisztelete. Ezeket ajtókra, ablakokra aggatták, mert a gonosz szellemek, a betegségek, a boszorkányok távol tartását várták tőlük. A téli napforduló idején az élet megújulásába vetett hitet is jelképezték az örökzöldek. A rómaiak a téli napfordulót december 17-én ünnepelték (Saturnalia.  A karácsonyfa állítása – mint említettük – a 16. században kezdődött, a Német-római birodalomban, Elzász és Baden környékén. A hagyomány szerint a szokás Luther Márton nevéhez kapcsolódik, aki egyik útja során az erdőben úgy látta, hogy csillagok világítanak egy fenyőfán. Ez a jelenség olyan mély hatással volt rá, hogy mindenképpen be akarta mutatni családtagjainak is és ezért gyertyákat helyezett el egy fán. Később, a 19. század közepén Viktória brit királynő is „népszerűsítette” a karácsonyfa-állítást, üveggömbökkel való díszítést gyermekei körében s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szép szokás gyorsabban elterjedjen. Német hatásra hosszú ideig csak természetes díszeket – diót, almát, mogyorót, marcipánt – használtak, de a gyertyák mellett a 20. század elejétől már elterjedtek az égősorok, s így napokon keresztül hirdették a fényekkel is az ünnepet a lakásokban és a városok főterein egyaránt. A fenyőfa-állítás a 19. század elejétől Bécsben is gyorsan elterjedt, az arisztokrata, majd később a polgári családok körében is.

Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824. december 24-én, budai kisdedóvó intézményében. Azonban elképzelhető az is, hogy már korábban ismerték ezt a szokást az arisztokrata családok.

A magyar irodalomban a karácsonyfáról először 1866-ban olvashatunk Jókai Mór A koldusgyermek című elbeszélésében.

A fát díszítő üveggömbök, üvegdíszek gyártása is német eredetű, a thüringiai Lauschából indult el. A város már korábban is híres volt üveggyártásáról. Az egyik üvegfúvó, Hans Greiner készített először gyermekeinek gyümölcsöket ábrázoló üvegdíszeket. Később pedig a városka lakóinak nagy része is ilyen díszeket gyártott. Az almák és a piros üveggömbök az édenkerti tudás almáját is jelképezték. Az Óbudán mintegy háromszáz évvel ezelőtt letelepült német családok leszármazottai ma is őriznek olyan 100-120 éves karácsonyfadíszeket, amelyeket még a déd- és ükszülők hoztak magukkal az óhazából.                                                      

A szaloncukor

Ennek a jellegzetes karácsonyi édességnek az elődje – és alapja – a fondantcukor, amelyet Franciaországban már a 14. században készítettek. Feltételezések szerint egy Pierre André Manion nevű cukrász vitte át a receptet Németországba, és innen kerülhetett hazánkban az 1800-as évek elején. Kezdetben kézzel készültek a fondant-alapú cukorkák, de már a 19. század második felében megjelentek a fondant-készítő gépek, amelyeket például Stühmer Frigyes használt első magyarországi csokoládégyárában; egyébként a Gerbeaud cukrászdának is dolgozott. A vevők válogathattak a cukrászdák széles választékából, sőt, saját ízlésük szerint rendelhettek is. A főúri és a polgári házak szalonjaiban kis tálkákban kínálták a cukrokat a vendégeknek, majd később az egyenként sztaniolba csomagolt édességet feltették a szalonokban elhelyezett karácsonyfákra, az aszalt gyümölcsök, mézeskalácsok, almák, diók és üveggömbök mellé. Ezért nevezhette el „szalonczukkerlinek” ezt a karácsonyi édességet Jókai Mór. A kevésbé tehetős családokban továbbra is kézzel készítették, otthon főzték a szaloncukrokat. A nevezetes cukor, maga tehát nem magyar találmány, viszont Magyarországon díszítettek vele először karácsonyfákat, és ez a szokás tőlünk terjedt el és vált részévé a karácsonyi dekorálásnak, szerte a világon.  

                                                                                                  

Szent Ferenc kolostora                                                            

Itáliában 1228-ban avatták szentté Assisi Ferencet, akinek az evangéliumi szegénységet, Jézus tanításait híven követő tanai gyorsan elterjedtek Európában, így Óbudán is. Már 1298-ban említi egy oklevél a ferences testvérek templomát és kolostorát, amely a város  szélén állt. Szent Ferenc Itália, az utazók, a természet és az állatok védőszentje is. Ünnepnapja: október 4.          

A Szentháromság szoborcsoport 

Szent Rozália a 12. században, Sziciliában remeteként élt egy barlangban. A Palermóban 1624-ben dühöngő pestisjárvány idején csontjait körbe vitték a városban és a járvány megszűnt. Szent Sebestyén a 3. században a római hadsereg tisztje volt, akit keresztény hite miatt halálra akartak nyilazni, de a nyilak nem ölték meg. Azonban hiába épült fel sebesüléséből, később mégis kivégezték. A középkortól kezdve leggyakrabban őt hívták segítségül a pestis ellen. Szent Rókus a 14. században élt. Franciaországban született, majd Itáliába zarándokolt és a pestisjárványok idején önfeláldozóan gyógyította a betegeket. Végül ő is elkapta a kórt, ezért egy barlangba vonult el, hogy ne fertőzzön meg másokat. A legenda szerint egy kutya hordott neki élelmet. Felgyógyulása után nem sokkal kémkedés vádjával börtönbe vetették és itt is halt meg. Már a 15. századtól a fertőző betegségekben szenvedők és az orvosok védőszentje lett. Kultusza nálunk csak a 18. századtól terjedt el. Valois Szent Félix, a trinitárius rend egyik, 12. századi alapítója is helyet kapott a Szentháromság szoborcsoportban, feltehetően azért, mert a rövid idővel a pestis előtt már Óbudán letelepedő szerzetesek önfeláldozóan ápolták a járvány áldozatait.  Természetesen a szoborcsoportban kiemelkedő helyen szerepel az Atya, a Fiú és a Szentlélek és Szűz Mária is. Az ugyancsak itt látható Szent Vendelnek (vagy a JÓ Pásztornak), Xavéri Szent Ferencnek és a Bűnbánó Dávid királynak nincs közvetlen kapcsolata a pestissel és a természeti katasztrófákkal.  

A Szent Flórián-szobor 

A középkor óta voltak már olyan szentek, akiket segítségül hívhattak az emberek a tűzvész, villámcsapás, árvíz és a betegségek ellen és a hálaadó szoborcsoportokon, fogadalmi oltárokon is ezeknek a szenteknek a szobrait állították fel. Közéjük tartozott Borromei Szent Károly érsek, aki az 1576–78 között Milánóban dühöngő pestisjárvány idején segítette az emberek ápolását, élelmezését és      Szent Flórián római katonatiszt volt, akit keresztény hite miatt a 4. században vízbe fojtottak, ő a tűzvész ellen nyújtott védelmet, illetve a tűzoltók, kéményseprők, kovácsok, pékek, fazekasok védőszentjeként tisztelték.

A Saturnus-ünnep pálfordulásai

Saturnus a mitikus ködben (régészeti interpretáció)

Réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt egy Saturnus nevű férfi kötött ki Itália partjainál. Az ott élő (vagyis a létbizonytalanság posványában vergődő) paleolit hordát fizikai erőfölénye és egy csipetnyivel több sütnivalója révén egy törzsfőnök vezette, akit a kollektív emlékezet utóbb a Ianus névvel ruházott fel. Saturnus hamisítatlan civilizációteremtő kultúrhéroszként kirobbantotta, levezényelte és diadalra juttatta a neolitikus forradalmat Ianus vadászterületén. Az élelemtermelés beindítása kiszámíthatóvá és biztonságossá tette az életet, ugyanakkor olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat indított be, amelyek a vagyoni különbségek kialakulásához, a társadalom rétegződéséhez, végül az állam és az annak fenntartásához szükséges intézmények létrejöttéhez vezettek. Amikor aztán már vállig ért a szép jövő, a hérosz nyomtalanul eltűnt. Ianus elrendelte, hogy a nép emeljen oltárt Saturnus tiszteletére, imádja istenként, és áldozzon neki. 

Megszületett az agrár ihletésű Saturnus-kultusz.

 

Saturnus az elgörögösödés rögös útjára lép

Saturnus, az ősi itáliai mezei istenség története tehát a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza, ünnepe, a Saturnalia viszont csak meglehetősen későn jelenik meg az írott forrásokban (Kr. e. 3. század). Az akkorra már erős görög befolyás alatt álló kultusz hosszú története nem volt minden részletében rekonstruálható, de a rómaiak a tudásanyagon tátongó folytonossági hiányokat élénk fantáziával befoltozták. Az egyik eredetmagyarázó mítoszukba még az európai őslakos pelaszgokat és a legnagyobb görög hőst, Héraklészt is belekeverték.  

Héraklész (Hercules) bronzcsobrocskája, 2. század, Aquincum Forrás: BTM Aquincumi Múzeuma, Budapest Fotó: Komjáthy Péter

Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a Közép-Itáliában megtelepedő pelaszgok egy dódónai jóslatnak engedelmeskedve már jó ideje férfiáldozattal próbáltak Saturnus kedvében járni, amikor váratlanul betoppant közéjük Héraklész, a bronzkori Görögország legnagyobb hőse. Héraklész összehívott egy szövegértelmezési szemináriumot (elvégre a jelenlévők közül ő beszélt legjobban görögül), és elmagyarázta az ámuló hallgatóságnak, hogy a jóslatban szereplő φώς szó hangsúlyozástól függően jelenthet ’férfit’, de ’fényt’ is. Javaslatára a pelaszgok a továbbiakban férfiak helyett gyertyákat ajánlottak fel az istenségnek. A gyertya-ajándékozás szokásának eredetét firtató történet teljes mértékben kitaláció, ám akaratlanul is fényt vet az ősi Saturnus-ünnep sötét aspektusára, a kollektív emlékezetben még élő emberáldozat-bemutatásra.   

Az ősi mezőgazdasági ünnep arculatát és beltartalmát azonban nem a pelaszgok vagy Héraklész, hanem a Dél-Itáliát gyarmatosító (Kr. e. 8–7. század) görögség Kronia-ünnepe alakította át. A görögök úgy tartották, hogy az emberiség számára Kronosz uralkodása jelentette az aranykort: az őskezdet tökéletes harmóniáját, amelyben még érvényesült a szabadság, egyenlőség és testvériség elve, és munkavégzés nélkül is bővelkedtek a közös javakban. (Ez az elképzelés szöges ellentétben áll a mezőgazdasági munkák tömkelegét az emberiség nyakába zúdító, itáliai Saturnus mítoszával, de ez látszólag senkit sem zavart.) A Kronia-ünnep alkalmából rendezett lakomát az urak szolgáikkal közösen költötték el, így idézték meg a (sosemvolt) aranykort. Erre vezethető vissza az a római szokás – mert ők mindig rátettek még egy lapáttal –, hogy a Saturnalia alkalmával az urak és szolgák szerepet cseréltek.

Görög kulturális hatásra Saturnus és Kronosz alakja az idő előrehaladtával mindinkább összeolvadt. A Forum Romanum nyugati szélén megépített Saturnus-templom (Kr. e. 501/498) már sokkal inkább az aranykor fejedelmének, Saturnus-Kronosznak szolgált lakóhelyként, semmint az ősi mezei istenségnek. Az aranykor képzetre vezethető vissza az államkincstár (aerarium Saturni) Saturnus-templomban történő elhelyezése is. Amikor ugyanis csak a közösségi vagyon bősége létezett, ismeretlen fogalom volt a lopás. Egy silányabb világban is Saturnus tűnt a legmegfelelőbb őrzőnek.

Francisco de Goya y Lucientes: Saturno devorando a su hijo. (Saturnus felfalja fiát) Vegyes technika (1819-1823) Museo del Prado, Madrid Forrás: wikimedia commons

Kronosz az emberiség aranykorának istene. Ő az Idő, ami előtte nem létezett. Felfalja gyermekeit, majd kihányja őket, amint az Idő is mindent felemészt, majd újrateremt. Lukianosz „Beszélgetés Kronosszal” című fiktív, Saturnus-napi interjújában az ünnepség névadó istensége tagadta a gyermekevés vádját, és csupán olyan firkászok rosszindulatú pletykájának tudta be, mint Hésiodosz vagy Homérosz.

És az elgörögösödés folytatódott. A szertartásaikban aprólékosan aggodalmas rómaiak a 2. pun háborúban Hannibaltól elszenvedett vereségek hatására – és a Sibylla-könyvek útmutatásának engedve – áttértek a Saturnus-kultusz görög rítus szerinti ápolására (Kr. e. 217). Nem segített. 

Kr. e. 217-ben Hannibál átkelt az Alpokon, helyi szövetségeseivel benyomult Itáliába és az umbriai Trasimenus-tó partján súlyos vereséget mért a római hadakra. A rómaiak e vereség következményeként tértek át a görög rítus szerint végzett Saturnus-liturgiára. A hiba azonban nem a római rítusban volt. A hadsereg ugyanis a következő évben az apuliai Cannae melletti síkon akkora verést kapott, amilyenre még nem volt példa addigi története során. (Később se nagyon.) A Saturnus-kultusz római rítusát ennek ellenére nem állították vissza, a görög rítus szerinti szertartásrend véglegessé vált.

 

Io, Saturnalia!

A Saturnus-kultusz bármennyire is elgörögösödött, ünnepnapja a római kalendáriumban megmaradt a decemberi mezőgazdasági ünnepfolyam keretei között. Az őszi mezőgazdasági munkák lezajlását követő időszakot a Consualia vezette be (december 15.), amelyen nyári párjával (augusztus 21.) ellentétben nem a termés csűrbehordását, hanem a mag elvetését ünnepelték. A tulajdonképpeni Saturnus-ünnep napja december 17-ére esett. A kezdetben egynapos rendezvény a nagy sikerre való tekintettel legkésőbb a Kr. e. 1. századra egyhetesre (december 17–23.) duzzadt. (Szűkkeblű császárok a későbbiekben ugyan megpróbálták olykor lecsökkenteni a napok számát, de ezeket a népszerűtlen törekvéseket az Élet kiigazította.) Az ünnepkör magába foglalta még Saturnusné, született Ops Opifera, a ’Gazdagságot Hozó Bőség’ ugyancsak agrár színezetű ünnepnapját, az Opaliát (december 19.), majd az egy hetes fieszta az ajándékozás napjával, a Sigillariával zárult december 23-án. Ezen a napon Dis pater számára az ünnepnek nevet adó terrakotta-szobrocskákkal (sigilla), Saturnusnak pedig gyertyákkal kedveskedtek. Az ünnepnap alkalmából az emberek egymást is megajándékozták. Az ajándékokhoz mellékelt frappáns, rövid versek szerzői között Martialis, az olykor mosdatlan szájú epigrammaköltő is felbukkant (Xenia-ciklus).  

A Saturnus-templom 3.századi építési periódusának maradványai a Forum Romanum nyugati szélén, Róma Forrás: wikimedia commons

A Saturnalia ünnepség hivatalos része a Saturnus-templom előtt zajlott le. Az istenség elefántcsontból faragott szobrát kihozták a templomból, megszabadították a lábaira tekert gyapjúbandázstól, mintegy megadva a jelet, hogy elszabadult az aranykor istene. Ezzel megkezdődött az ünnepi időszak, amely – a fennálló rend szemszögéből nézve – egy héten át feje tetejére állította a világot. Az áldozatbemutatást követően lectisterniummal (a kultuszszobor díszes heverőre helyezésével és megvendégelésével) egybekötött nyilvános lakomát tartottak.

A Saturnalia számított a legnépszerűbb római ünnepnek, amikor tilos volt bármilyen megerőltető tevékenységet folytatni. Ennek jegyében beszüntették a munkavégzést, csak a pékek és szakácsok mentesültek a kötelező lazítás alól. Bezárták kapuikat az iskolák, sportpályák és konditermek, mert a tanulás és testépítés is munkának számított. Tilalom alá esett a szónoklás is, kivéve a mások megnevettetésére irányuló monologizálást (stand-up). Szünetelt továbbá a jogszolgáltatás, az üzleti élet és a hadviselés, hiszen ezek még nem léteztek az elképzelt aranykorban. Megengedetté vált ellenben a szerencsejátékok űzése. („Kockázó rabszolga aedilist látva se retteg” – írja Martialis, nem mintha az év többi részében a hazárdjátékok tilalma akár a legcsekélyebb hatásfokkal is működött volna. E tekintetben bízvást kijelenthető, hogy az év minden napja saturnaliának számított.) Ömlött a bor, áradt a jókedv és a harsányság, erénnyé vált a féktelen kicsapongás. Urak és szolgák együtt lakomáztak, vagy egy szerepcsere-játék keretében előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat. Fényes nappal is lehetett estélyi öltözetben kódorogni az utcákon, a szolgák büntetlenül páváskodhattak uraik toalettjében, miközben az előkelők a felszabadított rabszolgák fríg sapkájában ünnepelték a szabadságot (amelyet nem ritkán összekevertek a szabadossággal, amiképpen a szabadverset is a szabad szerelemmel).

Antoine-Francois Callet: Les Saturnales ou l’Hiver. (Saturnalia vagy a Tél) olaj és vászon (18.század) Musée National du Chateau de Compiégne, Compiégne Forrás: wikimedia common

A gondoskodó állam (vagy önkormányzat) fügét, diót, datolyát szórt a nép közé, kenyérrel és borral kínálta az ünneplő tömeget. Az amfiteátrumban gladiátorok helyett nők viaskodtak, az állathajszákat pedig gólyára vadászó törpék parodizálták. A folyamatos lármát át- meg átszőtték az ünnepség védjegyének számító „Io, Saturnalia!”-rikoltások. Az ünneplő közösségek korhelykirályt (Saturnalicius princeps) választottak maguk közül, aki megszabta népének a kötelezően végrehajtandó tréfás feladatokat. Mindeközben talán nem is sejtette, hogy távoli elődei a daliás [h]őskorban rendezett ünnepségek végén még áldozati oltáron végezték földi pályafutásukat a magasabb termésátlagok reményében. A mulatság tetőfokán a kilengéseknek már csak a bolondkirály kreativitása szabott határt a pucéran gajdoltatástól a vízbe hajításig, amelynek elszenvedője rendszerint nem a nevetéstől kapott görcsöt a decemberi hidegben. 

A Saturnalia a maga karneváli hangulatával és vaskos humorával ízig-vérig plebejus népünnepély volt. A magasértelmiségiek számára viszont maga a pokol. Seneca, a sótlan filozófus, költő, drámaíró és államférfi megvetően nyilatkozott az ünneplő tömegekről, akik önkontroll nélkül adták át magukat az élvezeteknek. Egyúttal értetlenségét is kifejezte a nagy felhajtás miatt, neki ugyanis úgy tűnt, mintha az egész év másból sem állna, csak decemberből, vagyis Saturnaliából. Plinius Minor jogász, katona és politikus, továbbá megrögzött levélíró az évnek ebben a szakában visszavonult termeibe, hogy addig is nyugodtan áldozhasson a grafománia oltárán, amíg háznépe bolondozik. A Görögországban tanuló Aulus Gellius, későbbi jogász, grammatikus és író-kompilátor baráti összejövetelen ünnepelte a Saturnaliát, mint mondja: „…kellemesen és szolidan tettük ezt, nem pedig, amint mondani szokás, szabad féket engedve lelkiismeretünknek, – mert Musonius szerint a léleknek szabad féket engedni annyi, mint azt elveszteni…”. Az értelmiségi ifjak lelkük megőrzése végett inkább irodalmi vetélkedőt tartottak, és ha mindenki elvérzett egy kvízkérdésen, babérkoszorúval koronázták az ünnepelt Saturnus-Kronosz szobrát. Arról már nem szól a fáma, hogy az antik „Lyukasóra” végén hány koszorú övezte az istenség homlokát, Gellius mindössze egyet vallott be. 

A savanyú entellektüelek azonban csak a társadalom elenyésző hányadát képviselték. A Saturnalia-rajongók egybehangzó véleményét legtömörebben az „új költők” csoportosulásának tagja, Catullus öntötte szavakba, amikor így nyilatkozott: „A legjobb nap.”

Io, Saturnalia!

 

Saturnus és Sol Invictus megszüli a Karácsonyt

A keresztényeket hosszú időn keresztül nem foglalkoztatták Jézus Krisztus születésének körülményei. Az üdvtörténet szempontjából ugyanis a feltámadás bírt igazi jelentőséggel, ez határozta meg a szent idő körének kezdetét és végét. Ám eljött az idő, amikor már nem lehetett többé megkerülni a születés kérdését. Alexandriai Szent Kelemen (2–3. század) e jeles napnak a május 15-i dátumot javasolta. Ezzel szemben a pannóniai születésű Victorinus püspök a 3. század második felében december 25-ére tette Krisztus születésnapját. Történt mindez Poetovióban, a Mithras-vallás egyik birodalmi központjában. A későbbiekben aztán több egyházatya is kiállt a január 6-i dátum mellett, s tették ezt ugyanolyan történeti megalapozatlansággal, mint elődeik. Jézus születésnapjára vonatkozó utalás ugyanis nem maradt fenn, talán soha nem is létezett: a kanonizált evangéliumok mindenesetre hallgatnak róla, és nem beszédesebbek az apokrifek sem. Az adatok teljes hiányának ugyanakkor megvan az a vitathatatlan előnye, hogy tiszta lappal lehet indulni: az év bármely napja kijelölhetővé válik. És pontosan ez történt. A választás végül a Victorinus által javasolt téli napfordulóra (december 25.) esett, amely Sol Invictus (a ’Legyőzhetetlen Nap’) születésnapjaként régóta élt már a köztudatban. A komoly csillagászati háttérrel rendelkező Mithras-vallás szerint a téli napfordulón, a legmélyebb sötétségben születik meg az istenség. Az ettől kezdve mind hosszabbra nyúló nappalok az újjászülető Nap győzelmét hirdetik. Ez a természettudományos és dogmatikai szempontból megalapozott kiindulási helyzet a keresztény szimbolika számára is rokonszenves, mi több, adaptálható volt. Eszerint Krisztus a fény, az új kezdet, aki új világrendet teremt, és elhozza a megváltást a sötétben tévelygő emberiség számára. A keresztények – „ez mától mindig is így volt” alapon – átvették és saját képükre formálták Sol Invictus ünnepét. Krisztus születésének december 25-i dátuma a 325. évi niceai zsinaton hivatalos megerősítést nyert. 

Krisztus, mint Sol Invictus? Vitatott értelmezésű, keresztény kontextusba helyezett mozaikkép a Szent Péter-bazilika alatti nekropoliszból. 3. század, Vatikánváros (Fotó: Wikimedia Commons)

A legkorábbi adat, amely bizonyítja a Dies Natalis Christi megünneplését, a 354. évből származik. A karácsonyi ünnepséget azonban továbbra is megelőzte a Saturnalia, amelyen – az egyházatyák nagy keserűségére – az igaz keresztények zöme is ujjongva vett részt, hogy aztán macskajajosan, zúgó fejjel, háborgó gyomorral és remegő lábakkal kezdje meg a szent ünnepet, a bohócsapkát és a szerpentinszalagokat éppen csak levetve magáról. A késő császárkorban ugyanis az elkötelezett, jó keresztények nagy részének identitását a pogány gyökerek, a régi hagyományok és szokások még változatlanul meghatározták. Számukra a pogány tradíciók és az élő keresztény vallás egyidejű ápolása nem okozott lelkiismereti válságot. Még a szikár egyházatyáknak is be kellett látniuk, hogy egy olyan ősi és a társadalom szövetébe mélyen beivódott ünnepet, mint a Saturnalia, erőszakkal nem lehet kitörölni az ünnepi kalendáriumból. Úgy döntöttek hát, hogy – tart, ameddig tart – új mederbe terelik a pogány ünnepet. Így kerültek át a Saturnalia szelíd és meghittséget sugárzó szokásai: a közös lakoma, a gyertyagyújtás és az ajándékozás a magasztos karácsonyi ünnepkörbe. A Saturnaliáról, pontosabban amivé silányult, 448-ban hallunk utoljára. A naptárban azonban ekkor már feriae servorum (’rabszolgák ünnepe’) néven szerepelt, és az uralkodóvá váló keresztény korszellemnek megfelelően minden pogány vallási tartalmat nélkülözött. 

A féktelen dorbézolás, a zene, a tánc, a beöltözés és bolondozás szokása a keresztény világban a karácsonyi ünnepkört követő farsangi és karneváli időszakban élt tovább. 

De ez már egy másik történet.

A görögöktől a keresztényekig

Az ünnep Mircea Eliade szavával (1) a profán időből való átlépés a megszenteltbe, abba az időbe, amelyben szimbolikusan újra és újra lejátszódik a mítosz idejében – az örök időben – egyszer már lezajlott (isteni) cselekvés, így az ember része vagy legalábbis tanúja lesz a mitikus cselekedetnek.  A szakrális időről és az ahhoz kapcsolódó rítusokról Eliade az 1957-ben megjelent A szent és a profánban ír, kijelentve, hogy az ünnep alkalmából az ember kilép az itt és mostból, a profán világból, és átkerül a másik dimenzióba, az öröklét idejébe.

Ily módon a vallásos ember világképében élesen elhatárolódik a szent tér, a kozmosz – amellyel szemben áll a káosz, a teremtett világon kívüli tér – és a szent idő. 

 

Amikor az istenek még a Földön éltek  

Az antik ember univerzumképében összefértek az örök időben létező antropomorf istenek és egy olyan, emberek által lakott világ, amelyet az istenek látogatnak; vagyis az antikvitásban átjárható volt a szakrális és a profán idő és tér. 

Az utak mentén szentélyek, a házakban az ősök szellemeinek emelt oltárok, az agorán/fórumon az istenek hajlékai nem pusztán mementói voltak egy valamikori mítosz idejének és a (valahol máshol lévő) isteni szférának, hanem valóságos megjelenési helyei. A királyok, majd a császárok isteni származása még a birodalom késői korszakában sem lehetett kérdéses, ily módon a hatalom mint isteni felhatalmazás artikulálódott.

Ahogy Kerényi Károly fogalmaz: „Az antik vallás alapja nem a keresztény értelemben vett hit, hanem a valóságérzés”. Kerényi hozzáteszi: az emberi tudatban ennek a valóságosnak, „tényleg jelenlévőnek” az érzékelése egyszersmind mélyebb és általánosabb is az egyedi érzésnél. (2) 

Az örök isteni jelenlét ugyanakkor értelmezhetetlenné teszi a keresztény értelemben vett „hit”, a pistis fogalmát. Az antik világ nem „vallásos” vagy „hívő”, hanem örök isteni jelenlétben él.

Ahogy Kerényi fogalmaz, az antik vallás „ünnepvallás”. Ugyanakkor az emberi fáradozás, hogy az idő egy pontját ünneppé tegye, nem járhat sikerrel anélkül, hogy az isteni hozzá ne járulna ahhoz, hogy lehetővé váljék a lehetetlen, és az ember maga is istenivé legyen a kiemelt pillanatban. 

Vagyis az istenek és a halandó is kell ahhoz, hogy a mágiából, a varázslatból, a művészetből és a vallásból megteremtődjék az ünnep. Az a kiemelt pillanat, amelyben az ember képes azokkal a magasabb valóságokkal, amelyeken a léte alapszik, közvetlenül szembe találkozni. 

„A görög és a római vallásnak a valóságérzésen kívül az ünnepiség is feltétele” – szögezi le Kerényi. (3)

Vegyünk két, látszólag ellentétes antik, római ünnepet. Az egyik a babonával rokon, a másik mélyen transzcendens gyökerű, ugyanakkor realizálódásakor karneváli káoszba fullad: a Lemuraliát és a Saturnaliát. 

Lemuralia ünnepén a rómaiak – ma így mondanánk – ördögöt űztek a házaikból. A májusi rítus kezdetét a városalapító Romulushoz kötik, aki meggyilkolt testvére szellemét akarta kiengesztelni. Az egyének által felajánlott babáldozat mellett Lemuralia idején a Vesta-szüzek sós süteményei segítettek a halottak rossz szellemeinek megbékítésében. Vagyis: az inkább profán, babonás cselekvéssor egyszersmind a közösség egységét is kifejezte, hiszen a városalapítóhoz köthető, ugyanakkor ez által az isteni szféra „jóváhagyása” is ott van zárójelben, hiszen az ikerfiúk Mars és Rhea Silvia gyermekei.

A decemberi napforduló környékén tartott Saturnalia ünnepének középpontjában Saturnus áll. Az évzáró/újévnyitó ünnepségsorozatkor rendezett karnevál alkalmából a gazdagok megvendégelték a szegényeket, a városokban felvonulásokat tartottak, a császárok cirkuszi játékokkal kedveskedtek a népnek. (A karneválról lásd később.)

Nem soroljuk fel sem a görög, sem a római ünnepeket, elég talán, ha ezt a két eseményt idézzük fel annak illusztrálására, hogy az antik világban kibogozhatatlanul keveredett az isteni jelenlét, a közösséghez tartozás megélésének lehetősége és az uralkodói szféra (császárok) és a vallási intézmények (például a Vesta-szüzek) meghatározó szerepe egy-egy ünnepben.

E hasábokon nincs elegendő hely arra, hogy külön vizsgáljuk a császárság kori, beavatáshoz kötött, így csak a társadalom egy szűk szegmensének elérhető kultuszoknak az ünnepeit (például az Ízisz-kultuszét vagy a rejtélyes Mithraszét), az azonban kijelenthető, hogy az antik világban voltaképp nem értelmezhető a nem-szakrális ünnep.

Két okból: az antikvitásban isten nélkül nincs ünnep – és az antik világ amúgy is permanens isteni jelenlétben él. 

Ahogy Eliade felhívja rá a figyelmet, a zsidó, majd az arra épülő keresztény vallás elsősorban időszemléletében hozott újat: a késői görög filozófiákban, például a platonzimusban vagy a püthagoreusoknál is visszaköszönő körkörös indiai időszemlélethez (4) vagy az antik világfelfogáshoz képest már a zsidó tradícióban megjelenik a teremtés gesztusától az idő végezetéig tartó lineáris idő fogalma. A kereszténység pedig ennél is radikálisabb változást hoz. Jézus a konkrét, történelmi idő egy pontján a valós, ha úgy tetszik, profán világba lép be a szent időből és térből. Nem úgy, mint az antik istenek, akik bármikor felbukkanhatnak, és örökké jelen vannak évszázadokon át – ugyanakkor sohasem, hiszen jelenlétük egyben örökösen a mítosz idejében történik, és nem a valós, emberi időben. 

Jézus azonban itt tevékenykedett, a valós világban. Élete konkrét földi időszakhoz és térhez köthető emberi élet-időtartam.

Vagyis személyében nemcsak az isteni és az emberi szférát köti össze, de egyben átmetszi a szakrális idő és a profán idő határát is!

 

A keresztény világ és az ünnep

A constantinusi időszakot követő kisebb-nagyobb krízisek és az ariánusok egyházból való eltávolítása után kikristályosodó új vallás alapján lassan, de biztosan krisztianizálódó világban nemcsak a profán és a szakrális tér rendeződött át – de az ünnep fogalma és tartalma is megváltozott.

Az antikvitás mindenhol jelenlévő isteneit és elvileg a végtelenségig bővíthető pantheonját – amely az utolsó időkben éppúgy kiegészült romanizált egyiptomi istenekkel, mint a szintén romanizált kis-ázsiai Mithrasszal – felváltotta egy másik ünnepstruktúra, amely évszázadokon át meghatározta Európa, tágabb értelemben a keresztény civilizáció profán idő-szakrális idő ritmusát.

Az ünnepek a középkortól kizárólag a Krisztus-történet kiemelt eseményeit idézték meg, vagy a szentek, vértanúk ünnepnapjait jelentették – még ha ezek mellett meg is maradt egy-egy, az antikvitásban gyökerező esemény, például a Saturnaliából kinövő karnevál, és ráépült egy-egy, immár keresztény király koronázási ünnepsége, uralkodói gyermek születésekor vagy győztes hadjárat alkalmából rendezett világi örömünnep.

A keresztény évkör főbb ünnepei fokozatosan alakultak ki – a katakombák keresztényei bizonyosan nem ünnepelték még például a karácsonyt. Natalis Domini, vagyis az úr születésének ünnepnapja kezdetben január 6-án, vízkeresztkor volt. A 325-ben tartott niceai zsinaton határozták meg ezt a napot december 25-ében. (5)

Külön írás tárgya lehetne, hogy miért épp erre a napra került a megváltó születése. 

 

A szoláris hősök

Jézus, mint a szoláris mítoszok hősei általában, pont abban az időpontban lép színre, amikor a legrövidebb a nappal, azaz a téli napforduló időpontjában. Ahogy említettük, a rómaiaknak a káoszt megidéző Saturnalia ünnepe is erre a hétre esik és milyen különös, december 25-én született Mithrasz is. Utóbbi istennek leginkább a romanizált változatát ismerhetjük, kultusza azonban ind és perzsa eredetű, Mitrá-Varuna néven már a Rig-Védában megtalálható. 

Mithrasz – latinizált formájában – jellegzetesen 1. századi isten, a klasszikus vallások és a misztériumvallások elemei is megtalálhatók a tiszteletében. A kultusz központi motívuma a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. (6)

A 3. században már a birodalom bevett istenei közt volt, figurája összeolvadt Sol Invictuséval, kultusza pedig Helioséval, sőt, 307-ben a kereszténységet üldöző Diocletianus egy időre főistenné tette. 

A Mithrasz-vallás ugyanakkor a kereszténységgel szemben – melynek sokáig riválisa volt – beavatáshoz kötött.

Fontosabb, hogy az isten születéstörténete mennyire hasonló Jézuséhoz. Szűztől született december 25-én a fény megnyilvánulásaként – ez az elem aztán feltűnik Krisztus születésének leírásakor is a betlehemi csillag formájában. 

A születésnél jelen voltak a pásztorok és két fáklyavivő is, Cautes (a hajnali Nap, felemelt fáklyával, a Ráktérítő gazdája) és Cautopates (az alkonyi Nap, leeresztett fáklyával, a Baktérítő gazdája). Születésnek helyszínét a szikla mellett sokszor ábrázolják barlangként – ez azért érdekes, mert Krisztus születését annak ellenére festik meg barlangi jelenetként évszázadokon át, hogy az Evangéliumokban ilyesmiről nem esik szó. 

Feltűnik bölcsőjénél a három perzsa bölcs/mágus alakja is, akik egy barlangban várakoznak, hogy feljöjjön a csillag egy kisfiú alakjában – újabb érdekes párhuzam, hogy az ariánus és ókeresztény ábrázolásokon a mágusok rendre fríg sapkában jelennek meg, mint például az egyik ravennai mozaikon.

Ugyanakkor van egy fontos különbség is: Mithrász gyermekként nem látható. (7)

Megjelenik viszont ifjúként, aki Krisztushoz hasonlóan  világgömböt tart a kezében, valamint fáklyát és kardot.

A legismertebb ábrázolásokon bikaölőként látjuk, a leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, vegetációt sarjasztanak. A mítosz egy másik változata szerint a bika vére borrá változik. 

Meglehetősen ismerős lehet ez is, a szentáldozás ostyája és a vérré változó bor a katolikus szertartásban a megváltó testeként és véreként jelenik meg.

Ezeket a párhuzamokat azért érdemes felidézni, mert Jézus Krisztus, a keresztény vallás isteni hármasságának tagja egyben a szoláris mítoszok hőseinek fő feladatát, a fény, valamint sötétség elválasztását is elvégzi, születésének ünnepén szimbolikusan újraindul a világ, újra megtörténik a „fiat lux” gesztusa és megelőlegeződik az új szövetség isten és ember közt, mely Jézus feláldoztatása által köttetik meg.

Ezen esszé keretei nem teszik lehetővé, hogy felidézzük az összes naphéroszt az egyiptomi Hórusztól Hélioszig, és megkeressük a párhuzamokat Krisztussal mint naphérosszal. Mint ahogy azt sem, hogy  felfejtsük a téli napforduló idején tartott további szertartásokat. 

A kereszténység legfontosabb ünnepe azonban nem a karácsony, hanem a húsvét, az ember feláldozásának és az isteni lény feltámadásának évenként újraélt-újramesélt aktusa. 

Húsvétkor nemcsak a szakrális, valamint a profán tér és idő átmetszése történik meg, de a halál (a sötétség, a káosz) örök legyőzése is a három alakban (atya, fiú, szentlélek) megjelenő, meghaló és feltámadó Isten által.

Az egyházi év e két sarokpontjára, a téli és tavaszi ünnepre fűződnek fel az európai ünnepstruktúrát évszázadokon át meghatározó további egyházi események a Mária-ünnepektől a Krisztus-történet meghatározó momentumainak (pl. az úr színeváltozása) ünnepétől a különféle szentek emléknapjaiig. Utóbbiak tisztelete attól függően változott ugyanazon kultúrkör egyes részein, hogy hol milyen titulusú templom állt. Szicíliában például az ott született Szent Luca (Santa Lucia) kultusza nyilván erősebb, mint más itáliai vidéken, ám attól még Velencében a Szent Lucának szentelt templom körzetében is megemlékeznek róla december 13-án, és kifejezett kultusza van Svédországban, míg Márk evangelista városa Velence, Keresztelő Szent Jánosé Firenze és így tovább.

Ariánus keresztelőkápolna, Ravenna Forrás: INCOLA/wikimedia commons

A karnevál 

A legtöbb ünnep tehát az antik időktől a szakrális szférához köthető. Van azonban egy olyan, amelynek középpontjában évszázadokon át a káosz, a rendetlenség állt: a karnevál. 

Említettük már, hogy eredete a Saturnaliákig nyúlik, korántsem a Saturnalia azonban az egyetlen, amelynek lényege a felfordulás és az alvilág felé való megnyílás. 

Dionüszoszt – akinek analógiája a latin világban az előbb Liberként, majd Bacchusként megjelenő neki megfelelő isten –, ünnepein őrjöngő nők kísérik. A dionüszia és római megfelelője, a bacchanália nem feleltethető meg teljesen a karneválnak. De míg az emelkedett ünnepeken a pozitív, a fénnyel asszociált isteni jelenlét artikulálódik, utóbbi esetben a sötétség és alvilág istenei szabadulnak ki a Földre, hogy – az eksztázis és a bor által – uralmuk alá hajtsák egy időre az embert, akinek kettős lényére mindkét típusú istenség, Nietzsche szembeállítása szerint az apollóni, világos, és a dionüszoszi, sötét isteni szféra is számot tart. (Nietzsche szembeállítása több szempontból problémás, mivel a két isten kultusza egymást egészíti ki, Apollónnak is van „sötét” és Dionüszosznak is van „fényes” arca, de ez túlvezetne ezen esszé keretein.)

Ahogy Kerényi Károly Dionysos-esszéjében fogalmaz, Dionüszosz „őrült isten”. A görög gondolkodástól nem idegen a kettősség és az alvilági istenek pantheonba illesztése, Σκωτος (Szkótosz, Homály) és Έρεβος (Erebosz, Sötétség) maga is isten, de Dionüszosz mellett a valószínűleg egyiptomi eredetű Hekaté, a varázslás istennője is az alvilághoz tartozik.

Figyelemre méltó, hogy Dionüszosz kultusza kifejezetten női résztvevőkre épít, ráadásul bortól megvadult, őrjöngő nőkre. A μαινάδες, a mainaszok a dionüszia (bacchanália) főszereplői, az ünnep lényege az eksztázis. Kerényi szerint a „mindent elárasztó életfolyam” szabadul fel ilyenkor. Hozzáteszi, hogy Delphoiban a három téli hónap volt Dionysosé. A háromévente ismétlődő rítusban Kerényi a jéghideg, sötét, „halálmerev” téllel szembeszegezett „forró elevenséget” látja. Ugyanakkor a mainaszok őrjöngésükben széttépnek mindent, ami az útjukba kerül, legyen élő vagy élettelen – a Dionüszosz-kutuszban így az isten kettős jellege, az őrjöngő életigenlés és a halál egyesül.

Van egy fontos elem, amely összeköti a Dionüszosz-kultuszt és a karnevált: az álarc. 

„A természet legmélyebb rétege (…) felszabadul, démoni alaktalanságban, ha az álarc arctalan (domino), vagy démoni torzképpel, ha az álarc ilyen képet ábrázol. Álarc segítségével az emberek mindig és mindenütt a világon démokokká tudtak lenni” – írja Kerényi. (9)

Fontos, hogy Dionüszosz – és az alvilágjáró Orpheusz – kultuszai már a görög világban is ellenpólust képeznek az olümposzi istenekkel és az eleusziszi misztériumokkal fémjelzett kultuszokkal. (Dionüszoszt, mint ahogy Orpheuszt is, más vonatkozásban Krisztussal azonosítják, de ez szintén messze vezet.)

Mihail Bahtyin híres, a karneválról írt soraiban a karnevált egyértelműen a szaturnáliákból és a „vele kapcsolatos jelmezcserélő szertartásokból” vezeti le.

Ahogy felhívja rá a figyelmet, a karnevál elsősorban népi ünnep, s noha mára elkorcsosult, még a 18. és 19. században is fejlődött, rakódtak rá újabb elemek. (10)

Szerinte a karnevál fogalmában tulajdonképpen az összes népünnep összemosódik.

A karnevál ellenpontja a magasabb rendű isteni jelenlét ünnepének, a szent időnek olyan szempontból, hogy – Bahtyin szavával – nem a szent, hanem a „vidám idő” jelenik meg benne, és a karnevál az, amely igazán össznépi és igazán köztéri ünnep. 

Caravaggio: Bacchus Forrás: wikimedia commons

A karnevál a keresztény világban a decemberi Saturnalia-időszakról fokozatosan húsvét előttre, a húshagyó keddig tartó időszakra tolódott, ami szimbolikusan igazodik a keresztény világfelfogáshoz, hiszen mikor szabadulna el a leginkább a sötétség, mint a húsvétot, a megváltást megelőző időszakban?  (11)

A karnevál a leginkább abban különbözik az egyházi ünnepektől, hogy „nincsen semmi olyan tárgya, amely iránt a népnek csodálatot, áhítatot, jámbor tiszteletet kellene éreznie” – írja Bahtyin. 

Továbbá – és erre utal Goethe is, aki leírja a római karnevált –, ezen időszak alatt megszűnik a hierarchia, a rang- és státuszkülönbség, vagy ahogy ő fogalmaz, „a nép annak örül, hogy Krisztus születése a szaturnáliákat legfeljebb csak pár héttel odébb halasztotta, de megsemmisíteni nem tudta”. 

Bahtyin felfejti a karnevál mint tűzünnep, a halál és újjászületés körforgásának ünnepe jelentését is. 

A karnevált lakmározás követi, hiszen hamvazószerda után beköszönt a böjti időszak.

Bahtyin – akinek társadalom-értelmezése jellegzetesen a koráé – felhívja a figyelmet arra, hogy a karnevál idején a nép „halhatatlannak” érzékeli magát, meglátja saját tömegét és nagyságát, és a fennálló hatalom és uralkodó igazság viszonylagosságát. 

Ezáltal a karnevál idejére lehetővé válik a „rend”, a kozmosz megfordulása, fejre állása, a tradicionális vilászemlélet szerinti káoszba fulladása – tehetjük hozzá.

Összefoglalva: a szent időhöz köthető ünnepekben az egyén vagy a közösség felemeltetik az isteni szférához, vagy a magasabb isteni szféra jelenik meg a földön – míg a vidám időhöz köthető nagyon is földies ünnepeken az ember és az isten sötét oldala artikulálódik, hogy a dolgok örök ritmusa szerint aztán újra kezdődjék az egész elölről.   

Az idők kezdete óta e kétfajta ünnep strukturálja valamilyen formában az évkört – amelynek ciklikussága a 365 napos körforgás után ugyanúgy fennmaradt a lineáris időszemléletű kereszténységben, mint ahogy megvolt az „örök időben” élő antik világban.

 

1) Mircea Eliade: A szent idő és a mítoszok. In: A szent és a profán, Helikon, Budapest, 2014. Ford: Berényi Gábor 49-76 oldal 

(2) Kerényi Károly: Az ünnep lényege. In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 333-352 oldal

(3) uo

(4) Az indiai ember számára az idő világciklusokban, örök körforgásban telik, folyamatos a létesülés és a pusztulás. Brahma egy napja 4,32 milliárd év vagy ezer mahajuga. Minden mahajuga 4 nagy jugára oszlik, ennek vége mindig a kali juga, a sötétség kora. Ebben élünk ma. Ekkor bekövetkezik a pusztulás, majd újra kezdődik az egész.

(5) A karácsony azért esik különböző napokra a latin keresztényeknél és az ortodoxoknál, mert a Gergely-féle naptárreformot el nem fogadó ortodoxia naptárában december 25-e a Gergely-féle naptárban január 7-re esik.  

(6) Az Aveszta szerint Mithrasz a fénnyel azonos, amely minden zugba behatol, a sötétséget kiirtva. Az istent Kr. e. 14. században, Irántól nyugatra, Mitanniban említik először mint fényistent. Eredetileg tűzisten, a kozmosz elrendezője, a legelők gazdája, a növények sarjasztója, Ardviszura Anahita esőistennő férje, annak „tüzes” párja, Ahura Mazda tűzistennel egylényegű, más formájában Zurvánnal, az idővel is azonos. Ebből lett a római vallás Mithrásza.

(7) Bővebben: Jankovics Marcell: A Nap könyve, Csokonai, Debrecen, 1996

(8) Kerényi Károly: Gondolatok Dionysosról In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 181-204 oldal

(9) Uo. 200. oldal 

(10) Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, 1982, 271. o

(11) A latin kultúrájú területen, Francia- és Spanyolországban nemcsak a klasszikus karneváli időszak, de az úrnapja alkalmából zajló körmenetben is felfedezhetők a karneváli elemek. A menetben ott vonul a szörnyetegen a Nagy Parázna (a parázna asszony), a mórok és a feketék, a sarabande-táncosok, a jelmezes színészek, írja Bahtyin

A fonódásoktól a jóslatig

A címlapon szereplő műved, a Türkiz együttállás 2022-ben készült. Mi foglalkoztatott e kép megalkotása közben?

Ez a festmény a Fonódások sorozat egy darabja, amelynek festékpöttyökből felépülő alsó rétege kozmikus hatást kelt. Intenzitását egyrészt a rétegzettsége, másrészt az egymás mellé helyezett színek vibrálása adja. Erre kerültek rá a játékos formáim, amelyekre úgy tekintek, mintha különféle csillagképeket rajzolnának ki.

A szétdarabolt ívdarabok a néző tekintetét folyamatos mozgásban tartják, majd egy idő után elméjében egymásba kötődnek, újrafonódnak, vonalhálóvá alakulnak.

A kép befogadása azonban attól is izgalmas lesz, hogy nincs olyan pont, amire a néző fókuszálhatna, mivel a háttér az éles, az elé kerülő vonalak pedig elmosódott hatást keltenek.

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan alakulnak a sorozataid?

Mindig van szabályszerűség vagy logika, amelynek mentén építem az adott sorozat kompozícióit, azonban mivel sokat kísérletezem, a rengeteg vázlat, amit készítek, gyakran új ablakot nyit a már bejáratott metódus továbbfejlesztésére vagy az attól való elmozdulásra. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor megvan a jól bejáratott recepted, de egy idő után kedved támad kicsit másképp elkészíteni egy ételt.

Azt vettem észre, hogy ezek az apró változtatások elég komoly differenciákat tudnak eredményezni, amelyek kibontása, körüljárása mindig egy újabb sorozatot szül.

A legújabb sorozatod, a Jóslat január 31-től lesz látható a Faur Zsófi Galériában. A Fonódásokhoz képest milyen differenciákat mutat fel ez a széria?

Ha egymás mellé helyezzük az egyes sorozatokat, akkor látszik, hogy a tektonikus, tömegszerű jellegből fokozatosan eljutnak egy szétbomló formarendig, a Jóslat már olyan kompozíciókat jelöl, ahol az all-over felületek dominálnak, míg a Fonódásokban a vonalak egy láthatatlan, mégis érzékelhető belső mag köré szerveződtek. Egyszer azonban ez a struktúra túlfeszítette magát, így a Jóslatnál az elemek már elkezdtek kifelé rajzani, a keret peremei felé, szétterjedtek, és gyakran olyan hatást keltenek, mintha a vászon szélén túl a végtelenben folytatódnának.

A vonalak pedig organikus formákká fejlődtek.

A formáimnak is megvan az evolúciója: a korábbi lakk képeimen az amorf, biomorf sejtekre, organizmusokra emlékeztető foltok az elmozdulás hatására felvettek valamilyen formát, nyúlánkká váltak. De ez a folyamat parallel az élővilág fejlődésével: az egysejtűek is a mozgás miatt kezdtek el formálódni. A saját elemeim egyediségéhez is ragaszkodom: azért nem is használok plottervágót, mert úgy gondolom, hogy az apró pontatlanságaikkal, a kis hibáikkal lesznek a sajátjaim. Az új sorozatnál pedig sokat filóztam azon, hogy mitől lehetnének még inkább rám jellemzők, végül negyvenhét darabot vágtam belőlük, ami az éveim számát jelölte, így a múltam egy-egy darabkájaként tekintek rájuk. Ezután ezeket puzzle-szerűen kezdtem el felrakosgatni a kompozíciókra, hogy végül totális látvánnyá álljanak össze.

Fotó: Dohi Gabriella

E festményeknél a formák elsőre kavalkádszerű érzeteket keltenek a nézőben, idővel azonban mégis harmonikus kompozícióvá állnak össze. Hogyan éred ezt el?

Folyamatos párbeszédben vagyok az adott képpel, figyelek arra, hogy mit igényel a fejlődő kompozíció. Először mindig három-négy forma egységét keresem, ha azok között létrejön egy erős koherencia vagy stabilitás, akkor ez a struktúra vázszerkezetként tud működni. Ehhez az alaphoz lehet azután a többi elemet pakolgatni úgy, hogy olykor harmonizáljon azzal vagy épp kibillentse azt a nyugalmi pozíciójából.

Jellemző az is, hogy az adott tónusú elemek kiadnak valamilyen összhangzatot, a végső kompozíció koherenciáját ez is erősíti.

Miért Jóslat a sorozat címe?

A mostani formáimnak van egy erős jelszerűsége, a néző úgy érezheti, mintha ezek a kompozíciók megfejtésre váró üzenetek lennének. A képalkotási metódust pedig úgy képzeltem el, mint amikor a sámán csontokat és egyéb leleteket véletlenszerűen kidob a homokba, hogy abból kiolvassa a jelentést.

Ezekkel a formákkal édesapád, Romvári János munkásságához is kapcsolódsz.

Apu installációi az archetipikus-mitikus emlékezet stimulálását célozták, egy már elveszített szakrális-auratikus teret mutattak fel, amelyben gyakran megjelentek ezek az írásjelszerű elemek, amelyek megfejtésre váró konstellációkba rendeződve mutatkoztak meg a művekben. Apa mindig valamilyen kultúrkör valós jeleit ötvözte a saját gondolataival, az elemek végül üzenetté álltak össze. Már gyerekként is nagy hatással voltak rám ezek a formák, időutazásként éltem meg a velük való találkozást, most pedig valahogyan a mélyről előhívódtak ezek az emlékek és formálták a képeimet. 

Fotó: Dohi Gabriella

Bár erősen narratívak a képeid, többféle olvasatot is megengednek, a formák mikro- és makroszinten is értelmezhetők.

A műveim alapvetően a saját megéléseim érzelmi térképe, azonban fontos, hogy mindig hagyjak teret a nézőnek, hogy a kompozíción belüli bolyongás során megtalálja a saját értelmezéseit. Szerintem pont emiatt lehet elérni, hogy a befogadó időt töltsön a képeim előtt: mert azok olyanok, mint a képrejtvények, amelyekből aztán mindenki kiolvashatja az egyéni történetét. 

A képeid folyamatosan billegnek az analitikusság és az organikusság között, ez mennyire tudatos?

Mivel a világban zajló jelenségek engem is folyamatosan formálnak, érzelmileg hatnak rám, ezért a kompozícióim sem tudnak megmaradni a hideg kiszámítottság határán belül. De én is ilyen vagyok: egyszerre tűnök nyugodtnak, rendezettnek és következetesnek, valójában azonban folytonos mozgásban létezem, nyüzsgő és komolytalan is vagyok. A vázlataimból is látod, hogy teli vagyok gondolatokkal, ötletekkel, mindig izgat valami, amit meg kell csinálnom.

Merre haladsz e sorozatot követően?

Szerintem ez a sorozat nincs még teljesen lezárva, még bőven van benne kiaknázatlan lehetőség, ezért egészen addig e körül mozgok majd, amíg ki nem nyílik egy olyan ablak, amerre tovább lehet indulni és fejleszteni a mostani gondolatiságot.

Krumplibogár

  1. Másik Mihály Dezsőnek, nagyságos felügyelő úr.
  2. Negyvenöt, nagyságos felügyelő úr, félek is, hogy lassan kiöregszem. Tudja a nagyságos felügyelő úr, én most herauszverfer vagyok az Arizonában, aztán onnan előbb-utóbb a kihajítót is kihajítják, ha nem elég jó már a kiállása. 
  3. Ezernyolcszázkilencvenhárom június kilencedikén a Margitban, nagyságos felügyelő úr. Anyám neve Másikné Siklósi Lenke, Isten nyugosztalja szegényt.
  4. Igenis, kérem alássan, abbahagyom.
  5. A Jóska, a Motusz Jóska miatt. 
  6. Ne nézzen már engemet madárnak a felügyelő úr, hát a Verőfény utcában az utolsó kofa is arról beszél, hogy a Jóska hogyan verte agyon azt az öregasszonyt, hát hogy a pitvarba ne tudnék róla? 
  7. Együtt jártunk a Cselkába, a Müllerbrant tanár úr osztályába. A Jóska rettentő nyüzüge gyerek volt, de az algebrát, azt nagyon értette, nekem meg, hát nézzen rám, felügyelő úr, úgy nézek én ki, mint aki valaha is értette? Szóval a házi dolgozatokért cserébe lepofoztam azokat, akik vegzálták a Jóskát. 
  8. Hát nem igazán, mert a Jóska, az megpróbált egyetemre menni, onnan gyorsan ki is bukott, aztán ugye, megszerezte a mesterlevelét, és el volt foglalva a műhelyével, klientúrát kellett csinálnia magának, nem volt ideje mindenféle régi ismerősökkel találkozgatni, meg hát, ha velem járt volna a Slóziba, na, ne tegyen már úgy a felügyelő úr, mintha nem tudná, mi az a Slózi, hát a Schlosser vendéglő, na, szóval ha oda járt volna, az főleg nem vette volna ki jól magát az úri közönség előtt. Nyilván olvasta a felügyelő úr a dossziémat, hát akkor meg, megbocsásson, de miről beszélünk, nem?
  9. Hát néhány héttel a gyilkosság előtt, november közepe felé valamikor. A Bellai Bélával ittunk a Slóziban, törkölyt, ha ez számít, és akkor bezuhant, nem viccelek, felügyelő úr, bezuhant az ajtón a Jóska, úgy nézett ki, mint aki most nyomott le tíz menetet Joe Louisszal, és kért egy bourbont a Kétszatyros Maritól, aki nyilván kiröhögte, a Jóska meg csak állt ott, mint Lótné sóbálvány korában, szóval odamentem hozzá, tarkón vágtam, így la, hogy kicsit magához térjen, és leültettem az asztalunkhoz.
  10. A Bellai Bélát még a régi időkből ismerem, mikor én untermann voltam a Mackós Karcsi alatt, akkor ő hesszelő, a Kétszatyros Mari polgári nevét meg nem tudom, Kétszatyrosnak azért hívjuk, mert két szatyrot kéne először a fejére húzni, ha az ember, na, hát érti a felügyelő úr. Más nem volt ott, korán volt még ahhoz.
  11. A Béla felhajtotta a törkölyét, aztán lelépett, soha nem szerette az embereket, azért is lett hesszelő, mert ahhoz nem kell sokat beszélni. Szerencsétlen Jóska meg csak ült ott, és zihált, szóval megitattam vele, ami még volt a poharamban, aztán ráüvöltöttem, hogy nyugodjon meg, és mondja el, mi a rosseb van.
  12. Lehalkította a hangját, mint az a filmszínész szokta, Krumplibogár, vagy ki a harag, na, mondja már a felügyelő úr! Humfri! Ez az, Humfri Bogárt! Én meg majdnem kiröhögtem, mert hát a Jóska minden volt, csak gengszter nem. Meg hát, amit mondott, az is jó röhejes volt elsőre.
  13. Azt mondta, hogy felfedezett egy anarchista merénylőt. Érti a felügyelő úr, a Jóska! Isten a tanúm, én megpróbáltam komolyan venni, de mikor megkérdeztem, hogy és ki az, meg hogy hogy hívják, és ő azt mondta, hogy Klein Rezsőnének, akkor a képébe röhögtem.
  14. Elsápadt, és kirohant az ajtón. A Kétszatyros Mari rámbámult, hogy mégis mi az istenharagja volt ez, én meg csak vonogattam a vállamat, mint a Móricka, mikor a visszajárót kérik tőle.
  15. Hát olyan cirka egy héttel később véletlenül megláttam a Jóskát a Lajos utcában, és mivel nagyon unatkoztam éppen, odaléptem hozzá, félrehúztam, és a fülébe súgtam, hogy a múltkor csak azért röhögtem ki, mert nem bízhatunk meg a Kétszatyrosban.
  16. Hát, felügyelő úr, én soha a büdös életben nem hittem volna, hogy a Jóskát olyan idegesnek látom, mint mikor azt magyarázta, hogy miért anarchista merénylő ez a Rezsőné. Úgy rángatta a fejét jobbra-balra, mint a Sárosi doktor szokta a hetvenedik percben, és megint elővette azt a bogártos suttogását. Elmondta, hogy az öregasszony egy kabátot adott be neki javításra, ő meg talált a kabátzsebben egy bevásárlólistát. Mondtam neki, hogy jó vicc, ezért idegeskedsz? Hát, ha mindenki anarchista merénylő lenne, akinek bevásárlólista van a zsebében, akkor fél Budapestet le lehetne tartóztatni, te madár!
  17. Hogy igen, igen, de ezen a listán egy pokolgép összetevői voltak! Kérdeztem, hogy honnan tudod te, mi kell egy pokolgéphez, Jóska, csak nem te is anarchista merénylő vagy? Erre persze még idegesebb lett, hogy nem, nem, hanem ő ezt a kémiatudása miatt érti, és hogy egyszer kihallgatta az öregasszonyt, mikor az rádión beszélt a főanarchistával, és hogy rögtön tudta, hogy ő a főanarchista, mert a Rezsőné egy orosz nevet ismételgetett, hogy Roszpodnyikov, vagy micsoda, a Jóska meg tudta, hogy az oroszoknál sok az anarchista, és akkor így összerakta a képet. Aztán meg azt mondta, hogy ez a hogyishívják utasította a nyanyát, hogy gyilkolja meg a kormányzót.
  18. Nézze, felügyelő úr, az igaz, hogy én jassz voltam, de teljesen hülye, az azért soha. Nem tartom én okos embernek az anarchistákat, de hogy okosabbak annál, mint hogy egy ilyen Rezsőnét bízzanak meg a Horthy megölésével, az ziher. Hát ennél még a Bellai Béla is okosabb, pedig ő még mindig azt hiszi, hogy a villamosok azért olyan lassúak, mert a zsidók minden reggel bekenik a síneket csirizzel, hogy a tisztességes emberek ne érjenek oda időben a munkahelyükre.
  19. Értse meg végre a felügyelő úr, unatkoztam, és ritkán találkozni ilyen echte futóbolonddal, mint a Jóska. Úgy voltam vele, hogy eljátszom, hogy hiszek neki, elszórakozom egy ideig azzal, hogy anarchista merénylőkre vadászunk, aztán addig pofozom a Jóskát, amíg észhez nem tér.
  20. Bólogattam neki, hogy igen, igen, a kormányzót, egyetértek veled, komám, meg kell menteni, de most már mennem kell, fájront, majd holnap beszélünk.
  21. Másnap bekopogtam a Jóska üzletébe, ő kinyitotta, aztán úgy tett, mintha egyszer se találkoztunk volna az elmúlt tíz évben. Egy öltönyös úr is volt még az üzletben, ezért aszittem, ez is csak a színjáték része, hogy a tisztelt vevő nehogy megsejtse, hogy mi vagyunk a Magyar Királyság utolsó védőbástyája az anarchista kutyák ellen, szóval betaszigáltam a Jóskát a hátsó helyiségbe, meg meg is pofoztam, csak a biztonság kedvéért.
  22. Esküszöm, felügyelő úr, a Jóska ott és akkor semmit nem tudott arról a marhaságról, amiről az előző nap még meg volt győződve. A Rezsőnéről kérdezgettem, ő egyre inkább úgy nézett rám, mintha a Lipótmezőről szöktem volna, én meg tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint aki megőrült, na és akkor az üzlethelyiségben az öltönyös tüsszentett egyet, a Jóska szeme meg megint elkezdett csillogni, és hirtelen pontosan tudta, hogy miről van szó.
  23. Hát én azonnal arra gondoltam, hogy a szerencsétlen Jóskának az a baja, ami annak a doktornak vagy kinek a Dr. Jekyllben, nem tudom, emlékszik-e a felügyelő úr, néhány évvel ezelőtt játszották, én vagy háromszor láttam, annyira fáin film volt, és az a lényege, hogy van benne ez a figura, aki hirtelen gonosszá változik, aztán meg vissza jóvá, meg vissza gonosszá, és nem tudja irányítani, és aztán meg is hal.
  24. Nem tudom, akkor valahogy olyan természetesnek tűnt az egész. Tényleg nagyon tetszett az a film, azért juthatott olyan gyorsan az eszembe.
  25. Tüsszentettem egyet, hogy kipróbáljam a dolgot, és, nem hazudok, felügyelő úr, a Jóska megint visszaváltozott normális emberré, aki nem hiszi, hogy öregasszonyokat küldenek a magyarok kormányzója ellen. Nagyon kedves volt velem, gondolom, azért, mert fogalma sem volt, hogy hogy kerültem oda. Elköszöntem tőle, és hagytam, hogy kiszolgálja az öltönyöst.
  26. Nézze, felügyelő úr, én nem vagyok ijedős gyerek, ezt maguk is jól tudják, de azért ettől bárki maga alá csinálna. Két ember egy testben, és ráadásul pont a szerencsétlen Jóskáéban! Én ilyennel nem akartam szórakozni, messzire elkerültem onnantól a Jóska műhelyének a környékét is. Hátha egyszer valaki nem egyet tüsszent, hanem mondjuk hármat, és a Gonoszjóska meggyőzi magát, hogy én is anarchista merénylő vagyok, aztán a taxi elé lök!
  27. Az újságban olvastam, és magának bevallom, felügyelő úr, elsőáldozó korom óta akkor először elmondtam egy miatyánkot, szerencsétlen Jóskáért meg a kétoldalú lelkéért. Ja, és a Klein Rezsőnéért is, Isten nyugosztalja.

Ha megtapostad, edd is meg!

Sajnos a bevezető kurzust mindig alapvető kijelentésekkel kell kezdeni: ezen gyűjtögetős sorozat célja, hogy tudatosítsuk: a cél nem az, hogy jóllakjunk – bár ez is elérhető vele.  Sokkal inkább az, hogy visszatérjünk az alapokhoz, ami az állatvilágnak ösztönös, de nekünk, emberiségnek már nem: az, hogy vigyázzunk a természetre, hiszen éltet minket. Sarkosabban fogalmazva: nem piszkítunk oda, ahonnan eszünk! Ha ez egy rigónak egyértelmű, akkor talán nekünk is az lehet.

Túlzott optimizmusnak hangzik, de ha minél többen felfedezik, hogy a természet mennyire finom, akkor talán jobban fognak rá vigyázni.

Nagyon sokszor kapom azonban azt a visszajelzést, hogy bár sokaknak lenne kedve legelészni, – nem is alaptalanul – tartanak attól, hogy csúnya gyomorrontás lenne a vége. Ami valóban benne van a pakliban, hiszen a növények között ugyanannyi gonosz van, mint a gombák között, csak egy fokkal jobb a PR-juk. És amíg Magyarországon a gombaszakellenőri hálózat fantasztikusan működik, addig a növényeket hivatalosan nem tudjuk megmutatni senkinek.
Ugyanakkor ez az a műfaj, amit sajnos nem lehet szakkönyvekből elsajátítani, legalábbis nem úgy, hogy leülünk, megtanuljuk, aztán elindulunk, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a megszerzett tudást. El kell indulni, össze kell szedni azt, ami felkeltette az érdeklődésünket, majd hazavinni, a latin névig meghatározni és elolvasni róla mindent. És csak ezután szabad megkóstolni!

Kétféle irány lehetséges: vagy egy kifejezett növényt keresünk, vagy belebotlunk egy ismeretlenbe és az izgatja fel a fantáziánkat. Ha egy bizonyos növényre vadászunk, akkor először természetesen azt kell megtudni róla, hogy milyen környezetben szeret élni és ehhez keressünk alkalmas terepet. A határozócsoportokban nem érdemes pontos helyszínekre rákérdezni, hiszen ezeket majdnem ugyanolyan féltékenyen őrzi mindenki, mint a gombászok a saját bevált lelőhelyeiket. Az alap tehát, hogy nagyon sokat kell csavarogni, hogy minél több helyszín legyen a fejünkben. Így ki tudjuk választani, hogy száraz sziklagyepesre vagy inkább dús, nedves rétre induljunk, akácosban kell csörtetni vagy hatalmas bükkösben.
Ha viszont éppen csavargás közben ugrik elénk egy növény, ami kellőképpen érdekes, akkor gondosan nézzük meg a környezetét, próbáljuk megjegyezni, hogy hol találtuk, mi minden volt körülötte és mennyi volt belőle. A növényhatározók között vannak nagyon jól használhatók, de ezeket akkor is körülményes magunkkal cipelni – egyszerűbb tehát alaposan megtapogatni, megszagolgatni, körbefotózni és megpróbálni egy növényhatározó applikációval beazonosítani.
Ezek közül több egészen jól működik, bár az apró nüanszokban tévedhetnek – például addig biztosan eltalálják, hogy cickafark, de hogy az melyik a sok közül, azt nem biztos.

Érdemes a nagyobb, angol nyelvűeket használni, ott pedig a tudományos neveket figyelni és azokat visszafordítani magyarra – így kapjuk a legpontosabb találatot.

De figyelem, egy sima Google-képkeresésnek soha ne higgyünk!  Kb. annyit ismer fel, hogy az egy növény és a nevére hazudik valamit, mint a ChatGPT…

De hogyan merjük a szánkba venni?

Nos, a legjobb, ha olyan dolgokkal kezdjük a kóstolgatást, amit nagyon nehéz bármi mással összekeverni és azonnal sikerélményt okoz. A csipkebogyóval például nagyon nehéz félrenyúlni – ott legfeljebb az lehet a probléma, ha túl mohók vagyunk és egyszerre bekapjuk az egész bogyót, a belső, szöszmöszös magjait ugyanis csak a haladók szokták megenni. De ha megtörténik, akkor sincs semmi baj: a magokból értékes olajat szoktak sajtolni, a szőröcskék pedig önmagukban is gyógynövény-drognak számítanak, a latin nevük pili. A galagonya talán még hálásabb, hiszen ha előre felkészülünk, hogy hogy néz ki a levele, biztosan nem nyúlunk mellé, és bár létezik nála erősebb ízű és finomabb termés, szintén büntetlenül csipegethetjük és még a szívünknek is nagyon jót teszünk vele.
A bogyók közül a feketéket kerüljük, a pirosak közül pedig a kecskerágót, az ebszőlőt és a tiszafa termését: mindegyik igen látványos és mindegyik mérgez. De annyira jellegzetesek, hogy könnyű megjegyezni, mit is kell elkerülni… a legtöbb más magyarországi piros bogyó legfeljebb savanyú lesz, de nem terít le.
A füvekkel már nehezebb a helyzet: a virágzáskor sokkal könnyebb őket azonosítani, mint az előtt vagy után. Márpedig azok között van egy csomó olyan, aminek a hasonmása mérgező. Tehát: lehetőleg virágzáskor kezdjük őket tanulgatni és nagyon alaposan véssük az eszünkbe, hogy hogyan is néz ki a levelük.

Itt is érdemes természetesen olyannal kezdeni, amit már ismerünk a konyhából: ha kakukkfüvet vagy szurokfüvet, azaz oregánót találunk a réten, és olyan illata van, mint amit a pizzán szoktunk érezni, akkor nyert ügyünk van.
A pitypangot is mindenki ismeri, bár valljuk be, hiába ehető, sokkal mutatósabb az ízénél. A nagy meglepetés viszont a csalán lehet: a normális esetben nagy ívben elkerült növényből a spenótnál sokkal finomabb főzeléket lehet csinálni, a magja pedig egyenesen csodálatos! Nem csíp annyira, mint a levelek, de bizsergeti a nyelvünket, így egyfajta sós robbanós cukornak lehet használni, ha valami nedvesebb felületű ételre szórjuk. Salátába nem érdemes, mert annyira pici, mint a mák, így simán átpotyog a tányér aljára.
Első körben tehát kezdjük azokkal a növényekkel a legelészést, amelyeket biztosan ismerünk: a sikerélmény ad annyi magabiztosságot, hogy utána bátrabban keresünk új növényeket. Ahogy említettem, bevizsgáltatni sajnos nem tudjuk őket, de szerencsére egyre több szakértő szervez gyógynövényismereti túrákat: néhányra még akkor is érdemes elmenni, ha egyébként irtózunk attól, hogy vadidegenekkel csapatban mászkáljunk a természetben. Ezeken az eseményeken egy csomó felismerési trükköt és terepismeretet is szerezhetünk, amelyekkel felvértezve már sokkal könnyebb egyedül nekiindulni a vadonnak.

Mivel ezzel a cikkel éppen rábeszélni szeretnénk mindenkit arra, hogy a lehető legtisztább és leginkább megújuló forrásból szerezze be az ételek hozzávalóit,  természetesen nem szeretnénk ijesztgetni, de ettől még muszáj beszélni az alapvető óvatosságról. A gombaszakellenőri hálózat például azért épült ki és azért szabályozza törvény, mert 1953-ban olyan fantasztikus gombatermő év volt, hogy gyakorlatilag a járdákon is gomba nőtt. Ennek megfelelően gyűjtötte és ette is mindenki. És minimum 35 fő halt meg abban az évben gombamérgezésben (valószínűleg jóval több, csak nem mindenkinél tudták/akarták beazonosítani a halál okát).
A növények között kevés olyan halálosan mérgező nő itthon, mint a gombák közül a gyilkos galóca, de azért vannak: a nadragulya például nem véletlenül szerepel majdnem minden mesében és mondókában, amiben boszorkányok is vannak, de a gyilkos csomorika sem véletlenül kapta a nevét. Ugyanakkor érdekes, hogy a kiskertek dísznövényei közül válogatva sokkal könnyebb eltenni valakit láb alól, mint ha az erdőbe vagy a mezőre megyünk keresgélni a mérgeket…

Az tehát mindig alapszabály, hogy olyasmit sohasem szabad  megkóstolni, amit nem ismerünk vagy csak nagyon hasonlít valamire, ami gyerekkorunkban finom volt!

A legtöbb esetben a mérgező növények is csak emésztési zavarokat, hasfájást vagy kiadós hasmenést okoznak, de jobb a békesség. A toxikológiai osztályok ugyanis nem kifejezetten vidám helyek. 

És természetesen az sem mindegy, hogy hol és hogyan szedjük le őket: városon belüli, úthoz közeli vagy gyakran látogatott helyekről például soha ne együnk, mert szennyezettek lehetnek a növények. Az ugyan egyre gyakoribb és nagyon bájos trend, hogy a parkokba gyümölcsfákat is telepítenek és arra biztatják a látogatókat, hogy egyenek róluk nyugodtan – ám egy almát vagy egy barackot sokkal könnyebb megmosni, mint egy salátástálnyi virágot. Továbbá mindig felhívják arra a figyelmet, hogy enni invitálják a látogatókat, nem pedig szüretelni! Ez a természetben fellelhető növényekre ugyanígy igaz: nemcsak az etika, de a józan ész is azt diktálja, hogy egy termőhelyről csak az adott növény legfeljebb 30%-át szedjük le. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a madarakat vagy az őzikéket fosztjuk meg a téli eleségtől, hanem ha teljesen lepucolunk egy területet, azzal olyan mértékben károsíthatjuk annak a növénynek az élőhelyét, hogy a következő évben már hiába is mennénk vissza ugyanoda. Ez még akkor is igaz, ha a gyűjtött mennyiség messze nem éri el a törvényben megengedett 2kg/nap/főt. A törvény ugyanis úgy szól, hogy állami területen bármilyen termésből, legyen az gyógynövény, bogyó vagy gomba, egy fő egy nap alatt legfeljebb két kilót gyűjthet ingyen. Ha többet szeretne szedni és van is biztonsággal, akkor gyűjtési engedélyt kell kérnie az adott terület kezelőjétől. De föld alatti gombákat például csak és kizárólag gyűjtési engedély birtokában szabad szedni, amit pedig csak akkor adnak ki, ha az ember bemutatja a vizsgabizonyítványát: szarvasgombára ugyanis sokan vágynak, de ha elkezd valaki felturkálni egy területet, akkor nagyon könnyedén tönkretehet egy sérülékeny termőhelyet – arról nem is szólva, hogy még a fa gyökérzetét is megsérti.
És hogy honnan tudjuk, hogy állami-e a terület, ha nincs kitáblázva? Nos, a legegyszerűbb rákeresni: a NÉBIH honlapján van egy mobiltelefonon is futó nyilvános erdőtérkép, amit ugyan nem a legegyszerűbb kezelni, de cserébe rengeteg adatot megtudhatunk a placcról, ahol éppen kirándulunk: nem csak a tulajdonosi hátteréről, de még a növényzetéről is. 

Tehát: nagy levegő, bátorság és növényfelismerő applikációk! Cserébe pedig nem csak szuperegészséges, de még szuperfinom ételek is lesznek a jutalmunk.

Az óbudai Aranycsapat

Mit is adott hozzá Óbuda-Békásmegyer a százötven éve egyesített főváros labdarúgásához? Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy elsősorban játékosokat, hiszen hiába szerepelt kerületünk legmagasabban jegyzett klubja, a III. kerületi TVE 1913–1937 között megszakítás nélkül közel negyed évszázadot a mindenkori magyar első osztályban – és tért vissza oda egy-egy szezon erejéig a ’90-es évek második felében –, eredményességben nem lehet egy lapon említeni az olyan sokszoros bajnok, a nemzetközi futballban is komoly eredményeket elért budapesti klubokkal, mint az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas. A III. kerületi TVE-n kívül volt még egy másik, magyar élvonalban szerepelt, korszakos, de meglehetősen sajátos kötődéssel bíró klubja is Óbudának, a 33 FC (később Budai 33, majd Budai 11), mely a magyar labdarúgás hajnalától, 1901-től 1938-ig döntően az első osztályban játszott, ám óbudai bejegyzésén kívül más kötődéssel nem bírt, és saját pályával sem rendelkezett, mindig másoktól bérelt. 

Ennek ellenére Óbuda az 1938-as és 1954-es világbajnoki ezüstérmes, valamint az 1968-as olimpiai bajnok gárdába is adott meghatározó játékost, amihez olyan további III. kerületi csapatok nevelőmunkája is szükségeltetett, mint például az Újlaki FC, Gázművek, Csillaghegy. Utóbbi kettő az 50-es évek elején a másodosztály élcsapatai közé tartozott, de sok helyi üzemnek volt saját pályája, még többnek rajtuk játszó együttese, és akkor az egykori grundokról még nem is beszéltünk, ahol a későbbi válogatottak a labdarúgás alapjait elsajátították. Válogatottunk – mint minden ilyen típusú összeállítás – nyilván szubjektív, azonban a teljes 20. századot lefedve igyekeztünk olyan játékosokat beválogatni, akik Óbuda-Békásmegyerről indulva, vagy itt (is) játszva/élve futottak be említésre méltó, sok esetben kiemelkedő labdarúgó karriert. Csatárok terén a bőség zavarával küzdve néhányan a hagyományos posztjuktól eltérően, a középpályán kaptak helyet. A névsor erősségét jól jelzi, hogy olyanok maradtak ki belőle, mint a Flórián tér mellett született Schaffer „Spéci” Alfréd, a magyar futball egyik első profi játékosa, Polgár Gyula, az 1938-as vb döntő bal bekkje (korábban a Budai 11 tagja), Sipos “Tüdő” Ferenc, a hatvanas évek legendás középhátvédje, Tichy Lajos országos, de legalábbis újlaki cimborája, vagy a Csillaghegyről indult Pál Tibor, az 1960-as olimpia bronzérmese.

Tartalékcsapat

Kapus – Brockhauser István (12)

Budapest, 1964.05.03.

A ’90-es évek első felének tízszeres válogatott hálóőre, aki a Váci Izzóban lett élvonalbeli játékos. 1988-ban visszatért nevelőegyesületéhez, az Újpesthez, négy szezont követően pedig átigazolt a Kispest-Honvédba, ahol szűk négy évet töltött el. Mindkét helyen megnyerte a magyar bajnokságot és a kupát is. Rövid győri kölcsönjátékot követően, 1996 nyarán Belgiumba igazolt a KRC Genkhez, ahonnan 2002-ben közönségkedvencként, kétszeres belga bajnokként és kupagyőztesként jött haza.

Harmadikos korában költözött át családjával Kelenföldről Óbudára, a Miklós utcába, ahol a Harrer Pál Általános Iskola beton kézilabdapályája jelentette a grundot, vagy ha füves játéktérre vágytak, akkor átbicikliztek a Hajógyári-szigetre. Ekkor még a mezőnyben játszott, és nem is gondolta, hogy hamarosan kapus lesz belőle, nem is akármilyen.

 

Balhátvéd – Horváth József (13)

Budapest, 1949.05.21.

Tizenegyszeres válogatott, 1974-ben az év labdarúgója Magyarországon, az Újpesti Dózsával 1969-75 között sorozatban hétszer bajnok, mellette háromszoros kupagyőztes, BEK elődöntős, Vásárvárosok kupája döntős. 1975 nyarán egy Honvéd elleni tornamérkőzésen akaratlanul súlyos sérülést okozott, amiért fél évre eltiltották, és főleg emiatt külföldre távozott. Előbb Svájcba, utána Spanyolországba, majd az NSZK-ba ment, utóbbi helyen már játszhatott is, végül 1978-ban az USA-ba szerződött, ott telepedett le, de évente egyszer ma is hazalátogat.

Édesapja a Gázművekben focizott, és a család a gázgyári munkástelepen lakott (illetve lakik a mai napig), így ő maga is a gázgyáriak igazolt labdarúgója volt, előbb a serdülőben, utána az ifjúsági gárdában, de már 16 évesen felhívták a felnőttek közé, ahonnan 1967-ben igazolt át a Budapest Spartacusba, majd egy évre rá az Újpestbe.

 

Középhátvéd – Börzsei János (14)

Budapest, 1921.10.09. – Budapest, 2007.08.30.

1948-56 között huszonháromszoros válogatott, az Aranycsapat fontos kiegészítő embere Lóránt Gyula tartalékjaként. 1942-ben mutatkozott be a felnőttek között az akkor első osztályú Elektromosban, és egy 1946-os rövid kolozsvári kitérőt követően egészen pályafutása végéig, 1957-ig az MTK-t erősítette, ahol kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes és Közép-európai Kupa-győztes lett. Visszavonulása után nyugdíjba vonulásáig központi sportszervezeteknél dolgozott sportvezetői beosztásokban.

Óbudai gyerekként Hidegkuti Nándorral focizott együtt a grundon, illetve igazolt játékosként 1933-1941 között a III. kerületi TVE korosztályos csapataiban játszott.

 

Jobbhátvéd – Dunai (Drestyák) Lajos (15)

Budapest, 1942.11.29. – Budapest, 2000.12.18.

Kétszeres válogatott, négyszeres olimpiai válogatott. Előbbiben csak az 1966-os angliai világbajnokságra felkészítő két barátságos meccsen kapott kezdő szerepet, utóbbiban viszont az 1968-as, aranyérmet hozó mexikóvárosi olimpia utolsó négy meccsét is végigjátszotta. 1964-74 között 233 találkozón lépett pályára az MTK-ban, akikkel egyszeres magyar kupagyőztes.

A Csillaghegyi Téglagyár csapatában, az Építőkben kezdett el futballozni, ahol 1953-61 között szerepelt, majd a harmadosztályú III. kerületi TTVE-be igazolt, 1964-ben feljutottak a másodosztályba, ekkor vitte el az MTK.

 

Balszélső – Titkos (Titschka) Pál (16)

Budafok-Kelenvölgy, 1908.01.08. – Budapest, 1988.10.08.

21 évesen mutatkozott be a válogatottban, amit 1938-ig további 47 alkalom követett. 1937-ben az év magyar labdarúgója, az 1938-as világbajnoki ezüstérmes gárda tagja, a döntőben az ő góljával egyenlítettünk 1-1-re. A komplett 30-as éveket felölelő Hungáriás (MTK-s) időszakában kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, ezt követően még 1944-ig a Kispestben focizott, ahol elkezdett edzősködni. Később az egyiptomi válogatottat is irányította. 

1926-tól az akkor elindult profi élvonalbeli bajnokságban három szezont játszott a Budai 33 FC színeiben, ahol ötven mérkőzésen hét gólt ért el.

 

Baloldali középpályás – Kompóti (Kléber) Gábor (17)

Budapest, 1901.05.23. – Budapest, 1973.10.15.

1922-1931 között huszonháromszor ölthette magára a válogatott mezét, ebből négyszer a közép-európai csapatoknak kiírt Európa-kupa mérkőzésein. 1924-ig a III. kerületi TVE fedezete, innen hívták be először a nemzeti együttesbe, majd került az MTK-ba, ahol kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes. Később edzőnek állt, és 1949-től 1965-ig négy élvonalbeli együttest is irányított.

 

Középső középpályás – Sikesdi Gábor (18)

Dorog, 1960.08.29.

Háromszoros olimpiai válogatott. Tokodról indulva Tatabányán mutatkozott be a felnőttek között az élvonalban 1980-ban. Háromévnyi, katonasággal megszakított dorogi NB II-es szereplést követően 1983-1991 között a Honvéd meghatározó védekező középpályása. A kispestiek törtélelmének egyetlen hatszoros bajnoka, kétszeres kupagyőztes. Két, másodosztályú dorogi szezon után 1993/94-ben a III. kerületi TVE játékosa az NB II-ben.

 

Jobboldali középpályás – Müller Sándor (19)

Budapest, 1948.09.21.

1970-82 között tizenhétszer lépett pályára a válogatottban, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vett együttes tagja. 1968-ban igazolt a Vasasba, ahol 1980-ig a klub korszakos játékosává nőtte ki magát, kupagyőztes és az 1977-es, máig utolsó angyalföldi bajnokcsapat játékmestere. 1980-83 között egy szezon erejéig a belga Royal Antwerp FC, kettőig a spanyol Hércules CF Alicante játékosa.

1965-68 között a III. kerületi TTVE-ben nevelkedett.

 

Jobbszélső – Páling Zsolt (20)

Budapest, 1969.02.16.

Kétszeres válogatott. A KSI-ben nevelkedett, 1986-ban igazolta le a Ferencváros, ahol 1988-1999 között játszott a felnőttben, így részese volt az 1995-ös Bajnokok Ligája szereplésnek is. A zöld-fehérekkel háromszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes. Az 1996/97-os szezonban az FTC kilenc mérkőzésre kölcsönadta az akkor éppen NB I-es III. kerületi TVE-nek.

Hatévesen költöztek a családdal egy Harrer Pál utcai panelbe, a Harrer Pál Általános Iskolában tanult, később Békásmegyeren lakott.

 

Baloldali csatár – Palotás (Poteleczky) Péter (21)

Budapest, 1929.06.27. – Budapest, 1967.05.17.

1950-1956 között huszonnégyszer szerepelt a válogatottban, és összesen tizennyolc gólt szerzett. Az 1952-es olimpiai bajnoki címhez Helsinkiben négy gólt tett hozzá. Az Aranycsapat világbajnoki ezüstérmes tagja 1954-ben. Hidegkuti Nándor előtérbe kerüléséig ő játszotta a hátravont középcsatár szerepét. 1948-1959 között 231 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, ezeken a meccseken összesen 156 találatot jegyzett, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes.

Óbudán született és nőtt fel, a III. kerületi TVE-ben 1945-1948 között játszott.

 

Jobboldali csatár – Fischer Pál (22)

Pilisszántó, 1966.01.29.

19-szeres válogatott. A Budapesti Építőkben lett igazolt labdarúgó, de mellette 16 évesen feketén játszott a Pilisszántó felnőtt csapatában is, innen vitte el 1984-ben a Ferencváros, ahol nagyon hamar közönségkedvenccé vált. 1989-ben egy évre kölcsönbe az Ajax Amsterdamhoz került (ahol Dennis Bergkamp volt a sofőrje!), és 14 meccsen 7 gólt rúgott, megnyerték a holland bajnokságot, majd egy év után visszatért az FTC-be, ahol kupagyőztes lett. 1991-ben Siófokra igazolt, ott gólkirályi címet, a következő évben a Honvédban játszott, ott bajnoki címet nyert. Játszott még a Sopronban és a Vasasban, majd egy horvát kitérőt követően alacsonyabb osztályú klubokban, így többek között 2000 tavaszán a III. kerületi TVE-ben is.

 

Kezdőcsapat

Kapus – Zsák Károly (1)

Budapest, 1895.08.30. – Budapest, 1944.11.02.

Korának meghatározó, Európa-szerte ismert hálóőre, aki ideális alkata mellett technikai képességeivel is kitűnt pályatársai közül, sokuknak adva követendő példát. 1912-ben tizenhét évesen állt először a nemzeti csapat kapujában, és 1925-ig összesen harminc alkalommal kapott rá újabb lehetőséget. A húszas évek elején bal kezének gyűrűs ujja eltörött, amit későbbi folyamatos fájdalmai miatt amputáltatott, így négy ujjal védett tovább. Egyetlen felnőtt klubját, a 33 FC-t 1909-től 1928-ig szolgálta hűségesen, ahol a 11-eseket is rendszeresen ő rúghatta. 1915-től az Óbudai Gázgyárban dolgozott, így a ’20-as években a 33 FC mellett gyakran védett a budapesti üzemek, hivatalok és intézetek számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzéseken a Gázművek színeiben.

„De van nekem még egyéb sérülésem is – ezzel a szekrényből hatalmas csomó fénykép került elő s köztük két Röntgen-kép – látja, ezek a könyökeim, ezek az apró foltok a levált, csontszilánkok. Verebély tanár úr fedezte fel őket. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.”

Részlet Zsák Károly nyilatkozatából, Nemzeti Sport 1926. április. 

 

Balhátvéd – Bíró (Bier) Sándor (2)

Füzesabony, 1911.08.19. – Budapest, 1988.10.07.

1932-1946 között ötvennégyszer játszott a válogatottban, az 1938-as franciaországi világbajnokságon második helyezett együttes védelmének oszlopa. Klubszinten a legnagyobb sikereit a Hungáriával (MTK-val) aratta, 1936-ban és 1937-ben bajnok, 1940-ben az év labdarúgója. 1940-től egy szezonig a BSzKRT, a háború végéig az Újpest játékosa, majd három évre visszament az MTK-ba, ahol pályafutása során összesen 240 bajnokit játszott. 

A III. kerületi (akkor éppen) FC-ben 1926-tól 1934-ig szerepelt, a felnőttek között a már profi első osztályban, az 1931-ben kupagyőztes csapat tagja. Játékoskarrierjét is itt fejezte be 1949-ben, utána edzőnek állt. Csillaghegyen, a Botond utcában lakott. Vidor Miklós regénye, A hátvéd halála és feltámadása egy gombfoci-játékos, a Bíró Sándort megtestesítő gomb elvesztése és pótlása körül játszódik. 

„A sikeres sportember – három év után! – villamosvezető lehetett a BSZKRT-nál és eredményeire való tekintettel állandó délelőttös beosztást kapott az 5-ös villamoson. Ez a járat Óbuda Fő tér és a Nagyvárad tér között közlekedett. 

– A munka után Sanyi bácsi kocsiba vágta magát és rohant az edzésre? – kérdeztem.

– Nekem soha nem volt autóm. Inkább kerékpároztam, vagy futottam! 

– Az országszerte népszerű Bíró Sándor futott az utcán?

– Miért, szégyen az?” 

Részlet Prohászka György visszaemlékezéseiből. Magyar Honvéd, 1992. első félév

 

Baloldali középhátvéd – Garaba Imre (3)

Vác, 1958.07.29.

A teljes ’80-as éveket felölelő válogatottbeli szereplését 1991-ben zárta le 82 részvétellel. Részt vett az 1982-es spanyolországi és 1986-os mexikói világbajnokságon, ahol mind a hat meccsen végig pályán volt. Vácról került a Honvédhoz huszonegy évesen, az ott eltöltött nyolc szezonja során négyszer nyert bajnokságot és egyszer magyar kupát, 1982-ben az év labdarúgója. 1987-től két szezont a francia másodosztályú Stade Rennais-ben, hármat a belga elsőosztályú Charleroiban töltött, hazatérése után a BVSC-ben fejezte be az aktív játékot.

Édesapja főnöke a III. kerületi TTVE edzője volt, így került Sződligetről Óbudára, ahol már igazolt játékosként megtalálták végleges posztját a védelem közepén. 1972-76 között a kék-fehérek serdülő, majd ifjúsági gárdájában játszott, és még kiskorúként bemutatkozhatott a felnőttek között a harmadosztályban.

„ – Emlékszik, Imre, a harmadik kerületi napokra, a játékosokra, az edzőjére? 

– Nemcsak emlékszem, hanem mindig szeretettel gondolok vissza a kék-fehérben eltöltött szép napokra. Edzőmre, Marada Győző bácsira, a fiúk közül például Láng Pistára, Budács Antalra és a többiekre. Nemcsak játékostársak, hanem jó barátok is voltunk.”

Garaba Imre nyilatkozata a Hajrá Kerület! a III. TTVE műsorfüzete (1981) számára

 

Jobboldali középhátvéd – Mészöly Kálmán (4)

Budapest, 1941.07.16. – Budapest, 2022.11.21.

A magyar labdarúgás ikonikus egyénisége, 1961-től 1971-ig hatvanegyszeres válogatott, kétszeres világ- és Európa-válogatott. Az 1962-es chilei és 1966-os angliai világbajnokság mind a nyolc meccsét végigjátszotta – mindkét bajnokságtól egyaránt a negyeddöntőben búcsúztunk. Az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokság bronzérmese. Egyedüli felnőtt csapatát, a Vasast 1959-1972 között 279 meccsen erősítette, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa-győztes, az év magyar labdarúgója 1962-ben. Visszavonulása után három időszakban is a magyar válogatott szövetségi kapitánya, közöttük hazai és külföldi kluboknál edző. Az egyetlen magyar, aki játékosként és szövetségi kapitányként is részt vett világbajnokságon.

Városmajori gyerekként fedezte fel a III. kerületi (akkor éppen) Vörös Lobogó Textilfestőtől Kóródi Rezső 1952-ben, és vitte magával a Hévízi útra, ahol 1958-ig rúgta a bőrt az utánpótlásban, innen igazolta le a Vasas.

„- Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a texilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. A tehetségek kibontakozása magasabb osztályú csapatban, nagyobb tudású játékosok körében könnyebben mehet végbe. Ezért léptem át a Vasasba, ahol 61 válogatottságig vittem. Állítom azonban, hogy az óbudai évek döntőek voltak pályafutásomban.”

Részlet Mészöly Kálmán nyilatkozatából a 100 évnek is egy a vége. A III. kerületi TTVE története 1887-1987 című kiadványban. 

 

Jobbhátvéd – Kehrling Béla (5)

Szepesszombat, 1891.01.25. – Budapest, 1937.04.26.

Az egyetemes magyar sporttörténet legsokoldalúbb alakjainak egyike. 1914-1916 között négyszeres labdarúgó válogatott, az 1910/11-es szezonban a 33 FC, majd 1916-ig a Magyar AC futballistája, legnagyobb sikereit mégis más sportágakban szerezte. Asztaliteniszben az 1926-os világbajnokságon csapatban első, párosban második lett. Leginkább teniszezőként ismert, 1911-1934 között a MAC játékosaként harmincnégyszeres országos bajnok (16 egyéni, 12 páros, 6 vegyes páros) szabadtéren, nyolcszoros (3 egyéni, 2 páros, 3 vegyes páros) fedett pályán, de még többek között egyszeres szlovák, osztrák, német bajnok is egyéniben. A tenisz válogatottban részt vett az 1912-es stockholmi és 1924-es párizsi olimpián, szűk egy évtizedig a Davis Kupa csapat tagja. 1914-ben nem hivatalos világbajnoki bronzérmes párosban, 1925-ben és 1926-ban a wimbledoni tornán harmadik, ugyancsak párosban. Mindezek mellett indult atlétikai és tornaversenyeken, télen pedig a Budapesti Korcsolyázó Egyletben jéglabdázott, továbbá tátrai bob viadalokon is szerepelt.

Édesapja egy kelmefestő- és ruhatisztító-üzem tulajdonosa volt Óbudán – ő maga a „puceráj” után kapta a „Puci” becenevét is -, az Óbudai Torna Egyletben (OTE) kezdett el sportolni, és az Árpád Gimnáziumban tanult, majd érettségizett le.

 

Balszélső – Tichy Lajos (6)

Budapest, 1935.03.21. – Budapest, 1999.01.06.

Hetvenkét válogatott mérkőzésén ötvenegyszer volt eredményes, az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is húzóember, nyolc találkozón hét gólt szerzett. Az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmese. 1953-ban igazolta le a Honvéd, ahol játékosként tizennyolc évet töltött el, ezalatt kétszeres bajnok, ötszörös gólkirály, egyszeres magyar és Közép-európai Kupa-győztes. 320 bajnokin 247 találatot jegyez. Visszavonulása után a Honvéd ifjúsági, majd 1976-1982 között felnőtt csapatának edzője, 1980-ban bajnok a kispestiekkel.

A hatvanas években Óbudán, az Árpád Fejedelem útja – Szépvölgyi út sarkán laktak. Feleségével, Lehoczky Zsuzsa színésznővel Újlak társasági életét törzshelyükről, a Csilla presszóból uralták.

„Személyesen is ismertem, a hatvanas években ő is és a legjobb barátja, Sipos Feri is Óbudán lakott. (…) Akkor még a 11-es villamos járt a Corvin utcában. Én is a férjemmel utaztam a Margit híd felé, ezen a villamoson utazott Tichy Lajos, Sipos Ferivel. Mivel felül a kocsi már tele volt, ők a peronon utaztak. Mikor a kocsi a megállóhoz ért, fiatal lányok álltak a megállóban. Lajos csibészesen odanyomta az orrát a kocsi ajtajához, és integetett a lányoknak. Mondanom sem kell, mindenki nevetett. Lajos bohém, jó kedélyű, barátságos fiatalember volt.”

Részlet egy olvasói levélből Tichy Lajos halálakor, Népszava, 1999. január  

 

Támadó középpályás – Albert Flórián (7)

Hercegszántó, 1941.09.15. – Budapest, 2011.10.31.

A magyar futball utolsó, nemzetközileg is kiemelkedő játékosa, egyetlen Aranylabdása 1967-ben. 1958-1974 között hetvenötszörös válogatott, kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott. Világbajnoki résztvevő 1962-ben Chilében (három meccsen négy gól, köztük az Anglia elleni győztes) és 1966-ban Angliában. Olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes 1960-ban Rómában, illetve 1964-ben Spanyolországban. 1952-ben Hercegszántóról hívták fel az FTC toborzójára, ahol kiválasztották, 1958-ig a klub utánpótlásában nevelkedett, majd 1974-ig a felnőtt csapat tagja, rögtön meghatározó játékosa. 537 ferencvárosi felnőtt meccsén 383 gólt szerzett, négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 1965-ben Vásárvárosok Kupája győztes, 1966-ban és 1967-ben az év magyar labdarúgója.

A ’90-es évek közepétől Csillaghegyen, a Gyepes utcában lakott, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra.

„A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.”

Részlet Albert Flórián nyilatkozatából a Napút 2009-es Óbuda különszámában.  

 

Jobbszélső – Hidegkuti (Dvornyik) Nándor (8)

Budapest, 1922.03.03. – Budapest, 2002.02.14.

1945-1958 között hatvankilencszer tagja a válogatottnak, az Aranycsapat meghatározó játékosa, a hátravont középcsatár fő megtestesítője, 1952-ben olimpiai bajnok Helsinkiben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban, az Évszázad mérkőzésén három gólt lőtt Angliának. 1943-ban igazolt az Elektromosba, és játszott először az NB I-ben, innen került a háború után a zuglói Herminamezei AC-hez, ahonnan 1947-ben az MTK-be ment. A Hungária körútiakkal 1958-ig 302 mérkőzést játszott, melyeken 202 gólt szerzett, háromszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes, 1953-ban az év labdarúgója Magyarországon. Edzőként is nagyot alkotott: olasz kupagyőztes és KEK-győztes a Fiorentinával, bajnok a Győrrel, ötszörös egyiptomi bajnok az Al-Ahly Cairoval.

Óbudán született és nőtt fel, szüleivel a Körte utcában lakott, nősülése után a Kiscelli utcában. A Margit Kórház melletti grundokon rongylabdát rúgva sajátította el a sportág alapjait, legtöbbször még kapusként funkcionálva. A helyi Újlaki FC kölyökcsapatának intézője azonban középcsatárként látta hasznosabbnak, tizenhat évesen már ekként is játszott az UFC felnőtt csapatában, ahonnan 1940-ben elvitte az NB II-es Gázművek, ahol 1943-ig szerepelt.

„Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát. Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki!”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Őszi számában megjelent Hidegkuti Nándor-interjúból. 

 

Baloldali csatár – Schlosser Imre (9)

Budapest, 1889.10.11. –  Budapest, 1959.07.18.

A magyar labdarúgás hőskorának egyik, ha nem legemblematikusabb alakja, mai értelemben vett sztárja, akinek nevét az egész kontinensen ismerték, itthon pedig ezrek zarándokoltak ki a meccseire, csak hogy láthassák játszani. 1906-tól 1927-ig, több mint húsz éven át hatvannyolcszor ölthette magára a címeres mezt, melyben ötvennyolc gólt szerzett. Tizenháromszoros magyar bajnok (hétszer az FTC-vel, hatszor az MTK-val), hétszeres magyar gólkirály, kétszeres kupagyőztes, előbbi kettő ma is élő hazai rekord. Az év magyar labdarúgója 1912-ben. 318 magyar első osztályú bajnoki meccsén 417 gólt ért el, közülük az utolsót 1927 őszén a Budai 33 színeiben.

A legendás „Slózinak” a Budai 33 mellett további III. kerületi kapcsolata, hogy nagyobbik fia családja Csillaghegyen lakott a Zöldfa utcában, ahol rendszeresen vendégeskedett, és 1944 végén két hónapot ott töltve vészelte át az ostromot. Unokája miatt később a csillaghegyi focipályán is gyakran feltűnt, a felnőtt csapat a mérkőzéseit sokszor vele hirdette plakátjain.

„A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követték a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Nyári számának Slózi és az óbudai szál című cikkéből.

 

Középcsatár – Orth György (10)

Budapest, 1901.04.30. – Porto, 1962.01.11.

Puskás mellett minden idők legjobbjának tartott magyar labdarúgója, játék-intelligenciája, technikai tudása és az összes poszton magas színvonalon való bevethetősége kiemelte a többiek közül, karrierjét azonban 1925-ben, fájóan korán ketté törte egy súlyos térdsérülés. 1917-től tíz éven át játszott a válogatottban, összesen harminckét alkalommal, tizenhárom gólt szerezve. Tizenhat évesen mutatkozott be az MTK felnőtt gárdájában is, amit egy 1923-as bécsi kitérőt leszámítva 1929-ig erősített, ezalatt sorozatban nyolcszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes és háromszoros gólkirály, az év labdarúgója 1918-ban. 1932-ig, három szezonon át a Budai 11 játékosa, utána rövid ideig a Bocskai játékosedzője, és még ugyanebben az évben végleg külföldre távozott, ahol szinte minden szezonban más nyugat-európai vagy dél-amerikai együttes edzője, kezdetben játékos-edzője lett, többek között Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru szövetségi kapitánya.

„ – Villamosjegy! – Vallay, a kapufának dőlve, félig a szendvicsébe, félig Minariknak mondja a szokásos követelését.

  • Annyit azért még mondhatok, hogy az Orth Gyuri is gyalog járt tréningre.
  • Mióta lakik az Orth Gyuri Óbudán?

(Itt a párbeszéd félbeszakad, mert Vallaynak sürgős és fantasztikus védenivalója akadt. Minarik is hüledezik, de csak egy pillanatra, mert eszébe jut a frappáns visszavágás.)

  • Neked az Orth Gyuri nem Gyuri, érted?”

(Részlet Sándor Pál: Régi idők focija című filmjéből.) 

 

Jobboldali csatár – Esterházy Márton (11)

Budapest, 1956.04.09.

A nyolcvanas évek huszonkilencszeres válogatottja, a híres Esterházy famíliából ő jutott a legmagasabb szintre a labdarúgásban, pedig négyük közül Péter testvérét tartották a legtehetségesebbnek. A nemzeti együttessel megjárta a ’86-os mexikói világbajnokságot, Kanada ellen gólt is szerzett. Az NB II-es Budafokból igazolt 1977-ben az FTC-hez, ahol 1978-ban kupagyőztes lett, de a kevés játéklehetőség miatt az NB II-es Vasas Izzóhoz cserélték, majd 1980 januárjában leigazolta a Honvéd, akikkel háromszor is bajnokságot nyert. 1984 nyarán külföldre szerződött, és a görög AEK Athén, illetve Panathinaikost követően osztrák, svájci kluboknál légióskodott.

Rómaifürdőn, a stranddal szemben laktak a családdal. A KSI-ben nevelkedett, de tizenhat évesen abbahagyta, és Péter bátyja unszolására folytatta csak 1974-ben, két év kihagyást követően a budapesti első osztályú Csillaghegyi MTE-ben. Péter volt a jobbösszekötő, ő pedig a csatár, bár nem sokáig, mert már a következő szezonban elvitte a III. kerületi TTVE, onnan meg egy év után a Budafok.

„Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy 5+1-es kispályás csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/tavaszi számban megjelent Esterházy Márton-interjúból.

„Természetesen a döntő szó feletteseinké…”

Az Óbudai Hajógyár részletes történetét Horváth Péter az Óbudai Anziksz 2020/Nyár számában már megírta, a vállalat államszocialista időszakának évtizedeire fókuszálunk ebben az írásban.

A magyar hajógyártásnak a második világháborút követő államosítás után széttagolt, majd újraegyesített vállalatai természetesen megannyi szállal kapcsolódtak Óbudához, ennek (hely)történeti forrásai megtalálhatók Óbudán, a levéltárban. Az államosítás utáni egyik vállalat elnevezése egyszerűen Óbudai Hajógyár volt, melyet 1962-ben a Magyar Hajó- és Darugyárba (MHD) integráltak. 1962-től a rendszerváltásig az Óbudai Hajógyár az MHD, valamint a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár égisze alatt működött. A szerző némi előnyére szolgál, hogy az akkor még Gazdasági Szervek Osztályán 2016-ban részt vehetett a Magyar Hajó- és Darugyár fondjának rendezési munkálataiban, így a hajógyárral kapcsolatos levéltári forrásokba mélyebb betekintést is szerezhetett.

Különös, de egyben sajnálatos módon az óbudai hajógyárral kapcsolatos brigádnaplók nem kerültek levéltári őrizetbe, csak a Magyar Hajó- és Darugyár központi szervezeti egységeinek néhány naplója. Ennek természetesen számtalan oka lehet.

A rendszerváltás hajnalán a dolgozók talán már nem tartották értékesnek, tovább őrzendőnek a naplókat és vélhetően az irattárosok, a brigádok egyszerűen kidobták vagy a tagok hazavitték magukkal emlékbe.

A levéltárosok – a megfelelő iratértékelési munka elvégzését követően – a brigádnaplókat maradandó értékű forrásként kezelték, és így járnak el napjainkban is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne rendelkeznénk információkkal az óbudai hajógyári brigádokról.

A brigádnapló mint dokumentum némileg „lesajnált” szereplője a történeti forrásoknak, aminek egyik oka talán az, hogy azokat olvasva sokszor ismétlődnek a termelési vállalások (extramunka felajánlások), ezek valójában „száraz” források, hasonlóan például a vállalati mérlegbeszámolókhoz. Másik oka az, hogy ha brigád alakult, annak valamilyen formában, de vezetnie kellett a naplót, egyéni kvalitástól és a brigád aktivitásától függött, hogy a napló lapjai milyen információt és hogyan (milyen megfogalmazásban) tartalmaztak. Természetesen napló és napló között is óriás különbségek lehetnek, legalábbis, ami a színvonalat illeti. A forrásértékét tekintve a naplóban szereplő adatok több esetben is kiegészíthetik egy-egy vállalat termelés- (gyártás-) történetét, de leginkább arra alkalmasak, hogy bepillantást engedjenek a gyári, lokális közösség munkahelyi hétköznapjaiba. A brigádnapló – ha az azt író munkások erre álmukban sem gondoltak – valójában üzemtörténet-írói „teljesítmény” volt.

Óbudai Hajógyár, igazgatási épület (1981)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-A-A-X-150. (88. doboz)

 

„Szocialista módon élni, tanulni, dolgozni”

A brigádmozgalom fenti jelszava a szocialista életmódot és életfelfogást volt hivatott kifejezni. Ennek központi eleme pedig a dolgozók „második otthonának” is nevezett munkahely világa volt. A mozgalom nem tett különbséget a kétkezi, fizikai munka és az adminisztratív (szellemi) munka között. A Magyar Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyárában szép számmal alakítottak brigádokat adminisztratív munkakörben foglalkoztatottaknak is, jóllehet kezdetben elsősorban termelési, másodsorban pedig a gyári mindennapokat átszövő szocialista közösségről és lokális társadalomépítő mozgalomról beszélhetünk.

A brigádtagokat természetesen nem hagyták irányelvek nélkül, legyen szó a versenymozgalomban gyökerező felajánlásokról, a brigádértekezletek formáiról vagy naplóvezetés követelményeiről. A tagoknak olykor naptára is volt, benne a legfontosabb munkásmozgalmi eseményekkel és évfordulókkal.

A brigádélet naptár egyfajta mankót jelentett a brigádtagnak, hogy a hajógyári ügyintézés útvesztőiben kiigazodjon, azaz tudja, hogy egy-egy ügyet pontosan kinél és hol lehet elintézni.

Brigádnapár (1977)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-D-IV-338. (208. doboz)

A brigádmozgalom, a brigádok naplójának vezetése nagyon is függött attól, hogy a vállalat az iparban milyen súlyú szerepet töltött be, de természetesen meghatározta a helyi pártszervezet vezetőségének hozzáállása is, a „fentről” érkező direktívák betartása azonban az ő jól felfogott érdekük is volt. Példaként említhetjük, hogy az Óbudai Hajógyár a vas-, fém- és gépipar egyik húzóvállalata volt, és mint ilyen, termelése nemcsak a helyi (kerületi) pártszervek számára volt elsődleges, hanem a népgazdaság szempontjából is meghatározó volt.

Termelés a hajógyárban

A brigádmozgalommal kapcsolatos hajógyári levéltári forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy a brigádok fő tevékenysége a termelésre és a csoport – korabeli szóhasználattal élve: kollektíva – által elvégzett társadalmi munkára összpontosult. Ezen vállalásokat az óbudaiaknak is az MHD Szocialista Munkaverseny Szabályzata alapján kellett összeállítani. A levéltári források között megtalálhatók az MHD brigádmozgalmának éves vállalásai és tevékenység-értékelései, ezek rövid bemutatásától azonban megkímélnénk az olvasót. A szocialista brigádvezetők éves tanácskozásaira készült beszámolók arra kiválók, hogy a témában elmélyedni kívánó érdeklődő átfogó képet kapjon az egyes gyáregységek számszakilag adatolt vállalásairól, terhelés-kapacitási számításairól vagy netalán a termelési tervek normaóra megoszlásáról gyáregységi bontásban.

Ha megvizsgáljuk a munkaversenyben és a brigádmozgalomban résztvevők számát, azt látjuk, hogy a hatvanas évek közepétől egy évtized alatt alapvetően megváltozott a brigádhoz tartozás tartalma: míg a munkaversenyben aktívak száma radikálisan csökkent, addig a brigádtagság jelentősen nőtt; a naplók és a brigádélet egyéb dokumentumai is azt mutatják, hogy a brigád mint egység sokkal inkább a munkaközösséget formáló intézménnyé vált, döntő szerepe lett a béren kívüli juttatások, elsősorban a jutalmak elosztásában, viszont a munka szervezéséhez, strukturálásához egyre kevesebb köze lett. Mindez a számok nyelvén a következőképpen nézett ki: az anyavállalat összesített adataiból kiderül, hogy 1964-ben az összes alkalmazotti létszám 10 852 fő volt, amely 1973-ra 9353 főre csökkent. Ebből 1964-ben 8514 fő, 1973-ban pedig 5999 fő vett részt a munkaverseny-mozgalom valamelyik formájában. A szocialista brigádok száma 1964 és 1973 között folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, amíg 1964-ben 129 brigád működött az MHD-ban, addig 1973-ra ez a szám 400-ra emelkedett. Figyelemre méltó a következő számadat is: 1964-ben 1774 fő, 1973-ban pedig 4143 fő dolgozott brigádokban. Óbudán 1974-ben összesen 105 brigád (ebből 95 Szocialista Brigád) működött. 

Tudvalevő, hogy a Szocialista Brigád cím presztízst jelentett Óbudán is, a kitüntető címet ki kellett érdemelni azzal, hogy a brigád a megtett vállalásokat maradéktalanul teljesítette egy bizonyos időintervallumon belül. A fenti 95 óbudai szocialista brigád megoszlása 1974-ben például a következőképpen alakult: 75 munkásbrigád (azaz konkrétan fizikai munkát végző csoport), 13 műszaki brigád, 7 pedig adminisztratív brigád volt. Óbudán az 1974. évben összesen 1120 fő vette ki részét valamilyen formában a mozgalomból. A fenti számadatokat látva talán megrettenünk, és feltesszük magunkban a kérdést, mire volt mégis jó és hasznos a brigádmozgalom? A válasz természetesen összetett, másként látta ezt az, aki kényszeredetten vállalta és nyűgként tekintett a plusz feladatokra, és másként, aki a közösséget látta meg benne, nem utolsó sorban pedig másként látta az, aki mindezeken felül még pénzjutalomban is részesült. Nem elhanyagolható szempontként tekinthetünk tehát a brigádoknak kifizetett összegekre. Az Óbudán 1974-ben beadott 384 db javaslatból például 179 db-ot hasznosítottak és 194 db-ot pedig hasznosításra elfogadtak. Az óbudaiaknak 1974-ben 191 900 Ft-ot újítási díj címén, 42 100 Ft-ot pedig jutalom címén fizettek ki. A jutalom felosztása az ágazat valamennyi vállalatánál, így az óbudai hajógyári brigádtagok között is fontos kérdés volt. Nyilvánvalóan nem véletlenül jelent meg 1978-ban Antal Imre riporter, műsorvezető neves színészeket felvonultató „Második otthonunk – a munkahely” című szatirikus rövidfilmjében az „Egyetértés” nevű brigád tagjait foglalkoztató kérdés, miszerint hogyan osszák fel igazságosan a megtermelt nyereséget? A játékfilmben szereplő „Egyetértés” Brigád esetét azért emelhette be a közbeszédbe a szocialista propaganda, mert a nyereség elosztásának kérdése kényes kérdésnek bizonyult a munkások körében. A filmben talán a legviccesebb az, hogy az „Egyetértés” Brigád éppen abban nem tudott egyetértésre jutni, hogy a nyereséget a 14 tag között miként osszák szét… (https://www.youtube.com/watch?v=ooqu1N5xfFw). 

Meghívó a Magyar Hajó- és Darugyár szocialista brigádvezetőinek tanácskozására (1973. november)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

 

Vállalati ünnepség meghívója (1976)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Természetesen valamennyi óbudai brigád megnevezését nem tudhatjuk. Jelzésértékű azonban, hogy ha csak az 1974. évi 105 óbudai brigád adatából indulnánk ki, akkor esetükben minimum 105 darab naplót kellene felkutatnunk… Ha még fellelhetők egyáltalán. A forrásokból megtudhatjuk, hogy az Óbudai Hajógyárban működött a „Március 15.”, a „November 7.”, a „Szeniczei Fogaskerék”, a „Salvador Allende” (Hajóépítő Műhely) Szocialista Brigád, a Kandó Kálmán Brigád, de az óbudai üzemi bölcsődéhez kapcsolódóan itt működött a „Kossuth Zsuzsa” Brigád is. A brigádokat – modern kifejezéssel élve – „monitorozták” aszerint, hogy tagjai teljesítették-e vállalásaikat (pl. részvétel politikai továbbképzésen, kommunista műszakon, véradáson, munkaóra-megtakarítás, iskola vagy óvoda patronálási munkája, stb.). Az MHD Vállalati Versenybizottság a „Vállalat Kiváló Brigádja” kitüntetésre történő előterjesztésében például az 1965-ben alapított és 12 főből álló óbudai „Március 15.” Szocialista Brigáddal kapcsolatban a következőt javasolta: „A gyáregységi brigádvezetői tanácskozás az 1978. évi eredmények alapján javasolja a brigád kitüntetését, mivel a hajóépítő műhelyben is, de a gyáregységben is közismerten kiemelkedő munkát végeznek évek óta.” Természetesen az az eset is előfordult, hogy a brigádtól megvonták a zászlót, a kitüntetést és a címet. Arról nem tudunk, hogy ezek között óbudai brigád is lett volna.

A Magyar Hajó- és Darugyár „Ribakov Szocialista Brigád” naplóírója önértékelésében diplomatikusan utalt a brigád vállalásainak teljesítését gátló tényezőkre.

Sajnos a forrás bizonyos értelemben hiányos, ugyanis éppen azt nem tudjuk meg belőle, hogy melyek voltak ezek a tényezők. Mindazonáltal a naplóíró jól érzékeltette a cikkünk címében is szereplő mondatával a vállalaton belüli hierarchiát. A napló a szerző részéről más vállalatoknál megismert naplókkal ellentétben korántsem díszes kivitelű, elsősorban a brigád termelésével és vállalásaival kapcsolatos adatokat tartalmazza, a vállalások kronológiai sorrendjében.

Részlet a „Ribakov Szocialista Brigád” naplójából (1968)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Az óbudai hajógyár brigádéletével kapcsolatos levéltári források pusztán egy kis szeletét alkotják a rendelkezésünkre álló információknak. A brigádokról, brigádtagokról szóló visszaemlékezések és interjúk sajnos nem lelhetők fel a levéltárban. A téma iránt érdeklődők számára éppen ezért értékelődnek fel az oral history források, amelyek segítségével részletesebb képet is kaphatunk az óbudai hajógyári munkásság munkahelyi és munkán kívüli hétköznapjairól, nem utolsósorban pedig lokális vagy tágabb kapcsolatrendszeréről.

Mindent összevetve és minden kétséget kizáróan sokkal „több” és „nagyobb” potenciál lehetett a szocialista brigádmozgalomban, mint ahogy az itt közölt levéltári források abba bepillantást engednének. A brigádtagok, a munkahelyi kollegiális és baráti közösségek szabadidős és szórakozási tevékenysége, közös bel- és külföldi nyaralásai, szolidaritási akciói minden bizonnyal mélyebb lenyomatot hagytak az óbudai hajógyári munkaközösségekben és talán a lelkek mélyén is, mint gondolnánk. Elmondható, hogy a brigádnaplók zöme azért sematikus képét adja a szocialista brigádmozgalomnak, azonban számos brigádnapló már-már művészi értékű. A kérdés automatikusan megfogalmazódhat bennünk – egy levéltáros szerzőben legalábbis biztosan –, hogy napjainkban a munkahelyi közösségek vajon miként dokumentálják baráti-kollegiális kapcsolatuk eseményeit? A kérdés különösen aktuális, ha egy fluktuációtól szenvedő multinacionális vállalattal van dolgunk, ahol az idő, mint tudjuk, pénz. A kérdés csak az, hajlandók vagyunk-e a mókuskerékből kilépve egy szempillantás erejéig megállni, visszatekinteni vagy éppenséggel betekinteni a múlt ablakán.

Bármelyik vállalat brigádnaplója kerüljön is a kezünkbe, egy biztos, hogy a sokszor képeslapokkal, belépőjegyekkel, szárított virágokkal és fényképekkel teleragasztott lapokon egy mindmáig velünk élő korszak tükrébe tekinthetünk bele. 

 

Felhasznált levéltári források:

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Általános iratok (1943) 1960–1992

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-c Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Óbudai Hajógyár (1961–1989)

HU-MNL-OL-XXIX-F-408 Óbudai Hajógyár (1948–1962)

Utómunka, vad szeretettel

Miért foglalkozol kerámiával?

Úgy hozta az élet, hogy kiderült, hogy ez a komfortzónám. A kerámiázás természetközeli hivatás, a vele való foglalkozás visszahat rám, megnyugtat, és azt látom, más emberek is valamilyen megnyugtató kikapcsolódást keresnek, ami egyben kreatív is és teljesen eltér a hétköznapoktól, segít elhatárolódni a stressztől, a megfelelési kényszertől. Amint érintkezünk az agyaggal, picit átszellemülünk, kicsit lelassulunk, lehiggadunk, és az alkotásunkat senki sem ítéli meg, az emberek megtanulják önmagukat és a saját munkájukat is kevésbé kritikusan nézni, és ez végső soron pozitív hatással van rájuk – és rám is.

Amikor először találkoztam az agyaggal, olyan kötődésem alakult ki, amit nem tudtam elengedni, az első élmények olyan erősek voltak, hogy úgy éreztem nekem ezzel dolgom van.

Aztán az élet különös véletlenei úgy hozták, hogy abban a szerencsében részesülhettem, hogy a műhely meg tudott valósulni, és hogy ebbe a miliőbe másokat is be tudok vonni, hogy valamilyen mértékben mások is élvezni tudják az agyagozásban való elmélyülést.

Miért érdemes ellátogatni hozzád?

A Kerámiu alkotóműhelyben 12 fajta workshop van. A legnépszerűbb a cicás és a cuki. A cicás workshopon alapvetően 3 tányérkát készítünk, ezeket a vendég bizonyos keretek között szabadon variálhatja mélység, forma és mintázat tekintetében. Van felnőttesebb hangulatú workshop is, például a Patakmosta kavics nevezetű, ahol az effekt- és kristálymáz tulajdonságainak köszönhetően különleges színhatásokat és színátmeneteket tudunk létrehozni, de vannak tányérmintázó foglalkozások is, ahol mintázó hengerekkel, nyomdákkal, pecsétekkel, csipkékkel hozzuk létre az agyag felületén a dombornyomásokat, amit később mázakkal teszünk még látványosabbá. Olyan is van, amikor vissza kell jönni és a kerámiát a már megszáradt vagy egyszer kiégetett állapotában kell folytatni, mert a foglalkozás első 3 órájában, amikor még képlékeny és nedves az agyag, csak bizonyos munkafolyamatokig lehet eljutni, és bizonyos technikákat csak később lehet alkalmazni. A műhelyben lehet porcelánt és műgyantákat is önteni. Vannak már olyan műgyanták, amelyek nem tartalmaznak káros anyagokat, dermedés közben nem bocsátanak ki problémás gőzöket. A foglalkozásokon alkalmazott technikákat 10-től 80 éves korig bárki kipróbálhatja, így az alkotás öröme mellett sikerélménnyel és néhány nagyszerű kerámiával gazdagodnak a résztvevők. Az elkészült tárgy valóban használható a mindennapokban is, lehet belőle enni, mert károsanyag-mentes. Mivel a technológia annyira nem bonyolult, az alkotásba könnyen bele lehet merülni, és közben remekül ki is lehet kapcsolódni. 

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen technikákkal dolgoztok?

Amikor kerámiát alkotunk, három technika jöhet szóba. Van a laptechnika, amikor lapokból építkezünk, van a felrakásos technika, amikor hurkákból vagy kisebb agyagdarabokból alkotunk, így lehet csöbrönkéket, vagy vázákat , üreges szobrocskákat gyártani, és lehetne korongozni, de szerintem a korongozás kezdők számára ritkán jó tapasztalás, mert itt nagyobb az esélye annak, hogy nem lesz sikerélményük. Mi a műhelyben főleg a laptechnikát alkalmazzuk, mert az a legegyszerűbb, persze ebben is vannak kihívások, lépések, amikre nagyon oda kell figyelni. Vannak workshopok, ahol a felrakásos technikát használjuk, mert az nagyobb szabadságot ad. A laptechnikánál korlátozottak a lehetőségeink alkotásban annak érdekében, hogy a tárgy biztosan túlélje az égetést. Ugyan nem tűnik bonyolultnak, de az, hogy a kerámia a kezdettől a végkifejletig eljusson,  sok olyan sarkalatos pont van, ahol a tárgy megszűnhet létezni, szétrepedhet, felrobbanhat, eltörhet, deformálódhat, és ez nem feltétlenül rajtunk múlik. Figyelni kell az agyag tulajdonságaira, arra, hogy miből mit lehet készíteni, hogy fog száradni, zsugorodni. Bár a laptechnika kötöttebb, de ezért vannak a tematikus workshopjaim, hogy az idelátogatók kipróbálhassák, hogy mik a lehetőségeik az agyaggal.

Jut tér a kreativitásnak is, sohasem születnek ugyanolyan tárgyak.

Miért különlegesek azok a tárgyak, amelyek a műhelyedben készülnek?

A tárgyak együtt száradnak, hűlnek, majd amikor elegen összegyűltek,  a malacrózsaszín kemencében összemelegednek a zsenge égetés során. Utána – mint egy szauna után – megmártóznak a mázakban, beszippantják a pigmenteket és a vizet, és pár perc alatt ez a mázréteg megmattul, porréteggé alakul át, majd mennek még egy kört a kemencébe izzadni, ami után teljesen felhevülten, boldogan összeégnek ekkor lesz kész a kerámia. A kerámiák azért lesznek nagyon cukik meg jók, mert vad szeretettel utómunkálkodom velük. Természetesen a vendégek is nagy szeretettel festik, formázzák, mintázzák őket, és követik az utasításaimat! Ha azt mondom: simogatunk, akkor simogatnak, ha kenegetünk, akkor kenegetnek. Így kissé megszemélyesítjük a tárgyakat alkotás közben, ami később kisugárzik belőlük.

Fotó: Dohi Gabriella

Mi a kötődésed Óbudához?

Óbudán születtem és részben itt is nőttem fel. Itt laktunk, de iskolába és óvodába a Terézvárosba jártam a testvéremmel, mert a szüleinknek ott volt üzletük, így nekik kényelmesebb volt oda hordani minket iskolába. Már akkor rajongtam a képzőművészeti alkotásokért. A Liszt Ferenc-szobor a Liszt Ferenc téren nagy szerelmem volt. Odavoltam a szobrokért, anélkül, hogy bárki mondogatta vagy mutogatta volna. A kreativitásomnak jót tett, hogy minden nap közeget váltottunk. Ennek ellenére sohasem tudtam elképzelni, hogy a belvárosban éljünk. Élveztem, hogy a nappali dolgok ott történnek, mert az egy izgalmas közeg, sok különóránk volt, ott jártunk zeneiskolába és ilyen-olyan művészeti programokra. De amikor este hazajöttünk Óbudára! Akkoriban még nyugodt volt itt a környék, labdáztunk az utcán a szomszéd gyerekekkel, átmentünk egymás kertjébe, túrtuk a kis kukacokat. Jártunk a Rómaira, sokat bicikliztünk, sokat rosszalkodtunk, mindig bemásztunk a Fodrosba (Fodros Általános Iskola – szerk.), ott játszottunk nyaranta.

Milyen volt Óbuda bora?

Az óbudai kadarka legendája ide, lokálpatriotizmus oda, külön óbudai borról beszélni csak tudományos igényű és terjedelmű cikkben lenne érdemes, hiszen a Buda-Sashegyi Borvidék még a fénykorában sem volt olyan kiterjedt méretű, mint mondjuk a mai szekszárdi vagy villányi. Óbudát talán egy külön kis hegyközségnek, vagy jól megtermett dűlőnek lehetne fordítani.
Budai bor a filoxéra miatt ma már nincs – ezt az is rávágja, aki még életében nem ivott egy korty kadarkát sem. Ám ez így igencsak sommás.


Tény, hogy a vég kezdetét az a gyökértetű-fertőzés jelentette, ami a 19. század közepén ért Európába és ami majdnem kipusztította a szőlőt a teljes kontinensen. Furcsa belegondolni, hogy a filoxéra a furcsa nevével ellentétben nem egy vírusfertőzés, hanem egy rovar, ami a mai napig mindenhol megtalálható a termőföldben. Védekezni annyira nehéz ellene, hogy inkább a növényt kellett megerősíteni. És azt is érdekes végiggondolni, hogy ez a mini-ökológiai katasztrófa még csak 140 éve történt – azaz a dédapánk suhanc korában még bőven mulathatott egy igazi kancsó budai bor mellett. 

De milyen lehetett az a kancsó bor? 

Ha egy óbudai kiskocsmára vagy borkimérésre gondolunk, akkor sokkal inkább fehér, mint vörös, de leginkább egyszerűen „bor”. A borkészítést ugyanis a rómaiak honosították meg ezen a vidéken, de a kékszőlőket, a kadarkát, csókaszőlőt és a hasonló fajtákat több száz évvel később, csak a 17. század végén hozták magukkal a török pusztítás elől menekülő, illetve a szinte kihalt településekre betelepített rácok. Addig a mára szinte teljesen eltűnt fajták voltak az uralkodók: a sárfehérek, különböző dinkák, gohérok, muskotályok. A Naphegyen például elég sok budai zöld volt, ami a kéknyelű porzófajtája – ami vele szemben, a Sas-hegyen termett nagyobb mennyiségben. Ezek közül néhányat a mai napig ismerünk. Ha máshonnan nem is, a szőlészeti kutatóintézetek és néhány elhivatott borász próbálja életben tartani őket.
De az apró parcellákban, a „háztartási mennyiséget” termelő pincékben ezeket nem is nagyon különböztették meg. Ha valakinek tetszett egy szőlő, vagy ízlett egy bor, egyszerűen fogott egy vesszőt, ledugta a földbe és így telepített belőle magának is.

A szüretet pedig nem az érettséghez, hanem időponthoz, az évközbeni munkaszervezés ritmusához igazították, így fajtaborok nem is léteztek.

Ezért írtuk fentebb, hogy egyszerűen „bor”: a fehér és kékszőlőket egyszerre, együtt szüretelték és együtt készítettek belőlük bort. Ha úgy jött ki a lépés, akkor szép, érett szőlőből készült, magasabb alkoholtartalmú, akár sokáig eltartható bor született – ha nem, akkor gyorsan meg kellett inni, hátha a következő jobb lesz.


Ezért is fantasztikus, hogy egy villányi borász, Ipacs-Szabó István Máriagyűdön rábukkant egy területre, ami valami csoda folytán így maradt fent: össszevissza, még csak nem is sorokban ültetett szőlők, amelyek között van olyan fajta, amit még a kutatóintézetnek sem sikerült eddig pontosan azonosítania. Szerencsére ő a Pécsi Egyetem Szőlészeti Kutatójának főborásza, így azonnal fülig beleszeretett a kócos területbe.
És régi tervét valóra váltva már második évjáratban készítette el belőle, a régi borkészítéshez a legjobban hasonlító módszerekkel, nyílt kádban erjesztve, lábbal taposva, agyagedényekben érlelve az IDŐTLENt. Egy bort, ami nem fehér, nem vörös, nem „nagy”, nem asztali, nem dűlős, hanem a bor. Az a bor, ami olyan, mint a mindennapi kenyerünk, annak minden hétköznapiságával és minden szakralitásával. Olyan, amit dédapáink ihattak suhanc korukban. 

Miért nem telepítették vissza a szőlőket? 

A magyarázat egy kicsit hosszabb, hiszen a többi borvidéken visszatelepítették a szőlőt, főleg, miután kidolgozták a megoldást a filoxéra-fertőzésre. A gyökértetű a Vitis vinifera fajták gyökerét tudja megtámadni, de az amerikai, Vitis labrusca fajtákét nem – azok viszont nem olyan finomak. Ezért alakult ki a mai napig szinte törvénynek számító gyakorlat, hogy egy Európában élő szőlőnövény gyökere egy Vitis labrusca vagy annak egy nemesített fajtájáról származik, arra pedig ráoltják a „tetejét”, ami Vitis vinifera, azaz egy bortermő szőlő, ami lehet chardonnay, cabernet sauvignon, kadarka és még vagy száz másik fajta. Így alakultak ki a fajtaborok és így szelektálták ki a ma ismert szőlőfajtákat, amelyekkel sokkal könnyebb bánni, mint a régi fajtákkal – ezért is koptak ki azok a művelésből. Igen ám, de a régi fajtákat művelni is sokkal nehezebb volt, mert a ma elterjedt sorok helyett eleink leginkább gyalogművelést folytattak. Ez azt jelenti, hogy a szőlőnövény egymagában állt, mint egy bokor, és mivel kúszónövény, nem nőtt magasra. Adjuk ezt össze a meredek domboldalakkal, ahol azért termeltek szőlőt, mert semmi más, étkezésre alkalmas növény nem élt meg rajta, és megkapjuk: aki szőlőt termelt, az bizony a nap nagy részét térdig görnyedve töltötte.

A filoxéravész az 1880-as években tetőzött: 1887-ben például Szentendre környékén még szüreteltek, de 1888-ban már ki sem rügyezett a szőlő. 

Valamiből viszont meg kellett élni, így a szőlőmunkásokat szinte egy-két év leforgása alatt felszívták a gyárak: az akkor már bőven működő Ganz vagy akár az Óbudán működő óriási textilgyárak. Azok pedig biztos és kiszámítható jövedelmet nyújtottak, évjárattól függetlenül, a munka pedig még könnyebb is volt, mint a hegyoldalban.
Közben ugyanaz a folyamat zajlott, mint napjainkban: a lakhatási gondjaikra nagyon sokan úgy találtak megoldást, hogy kifelé költöztek a városból, ahogy ma a régi zártkertek válnak egyre inkább agglomerációvá. Ennek hatására a telekárak szépen lassan megemelkedtek, a tulajdonosoknak pedig sokkal inkább megérte beépíteni a területeket, mint újratelepíteni őket. Ismerős valahonnan? 

Miért nem fogják már soha? 

Az óbudai kadarka és a régi, feslett Tabán romantikája újra és újra megihleti a korhely hajlamú városvédőket, akik megpróbálják feltámasztani a Budai Szőlőt. Ezekből sajnos halálra ítéltetett a Budai Vár oldalába kétszer is telepített szőlő: rendben, hogy a szőlő szeret szenvedni és szereti a más növények számára kibírhatatlanul sanyarú talajokat, de azért a sittet még ő sem bírja. Sem a turistaáradatot, a kutyapisit, az állandó zargatást. Úgyhogy hiába telepítette, majd próbálta gondozni a Soós István Borászati Szakközépiskola, a tőkék végül mind megadták magukat.
Ennél szerencsére jóval sikeresebb a „Kadarkáink Kertje” a Jókai-kertben, ahol az írófejedelem egykori szőlőjét újította fel és gondozza egy elhivatott társaság.

A Sváb-hegyen évről évre készül is egy-két hordónyi kadarka, de pártoló tagság vagy kiváló kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy valaki hozzá tudjon jutni egy egész palacknyihoz.

Ennél professzionálisabb, de egy igazi óbudainak már nem elég óbudai a Szentendrén működő Kőhegybor Pince, amit az Óbudai Anziksz 2023. téli számában mutattunk be alaposabban – bár a szőlőfajták tekintetében ők is annyira ragaszkodnak az errefelé hagyományosnak számító fajtákhoz, amennyire csak józan ésszel lehetséges.
Amikor a budai borról esik szó, azonnal felhozzák példának, hogy bezzeg Bécsben még a városhatáron belül is működnek pincék és ezekhez kapcsolódó heurigerek, azaz borkimérések, azaz ha Bécsnek van saját bora, akkor Budapestnek miért ne lehetne?! Nos, örömmel jelentjük, hogy van, méghozzá Budafokon – ott még hagyományosan több pince működik, és ezekhez, hála az égnek és az elhivatottságnak, egyre szebb és jobb kóstoló-helyiségek tartoznak. A máig meglévő és használható pincerendszerek, illetve a közúti logisztika miatt ott viszonylag épségben tovább tudott élni a borászkodás – bár ehhez a szőlőt, illetve a leggyakrabban ma már a kierjedt bort legközelebb az Etyek-Budai vagy más, távolabb eső borvidékekről szállítják Budafokra érlelődni.
És csak a vicc kedvéért képzeljük el, hogy mennyibe kerülne ma mondjunk a Sas-hegyen, a Szemlőhegyen vagy akár csak Csillaghegyen összevásárolni 2-3 hektárnyi területet, földig pucolni onnan mindent és betelepíteni szőlővel. Ami ugye 3-5 év múlva terem először, de 10-15 éves korára erősödik meg rendesen, és akkor már tud annyi bort adni, ami eltarthat egy-két családot. Ha jó az évjárat és van kereslet a borra.
Óbuda és a belsőnek számító kerületek annyira átalakultak, hogy képtelenség lenne újra szervesen az élet részévé tenni egy olyan, mezőgazdaságinak számító tevékenységet, mint a borkészítés. Skanzenszerű zárványokat persze létre lehetne hozni elég erővel és elszántsággal, de hosszútávon ebben nem lenne sok köszönet. Inkább örüljünk annak, hogy a változatosság így lelkiismeret-furdalás nélkül gyönyörködtethet minket, és onnan kóstolunk bort, ahonnan csak kedvünk támad: a lényeg, hogy ez Óbudán történjen!

„A filmkészítés óriási cirkusz”

Hogyan kötődik Óbuda-Békásmegyerhez?

1980-ban költöztünk Békásmegyerre, a Füst Milán utcába, ötéves voltam, és a következő közel húsz évemet ott töltöttem. Ott nőttem fel, szereztem barátokat és élményeket, végigrandalíroztam minden utcáját keresztül-kasul. Rengeteg kaland és csibészkedés idilli dzsungele volt ez a betonrengeteg.

Fel tudná idézni a Tesó keletkezési körülményeit, a  helyszínválasztás okát, a független filmezés körülményeit, és azt, hogy mit jelentett mindez akkoriban? 

„Arról mesélj, amit ismersz” – akkoriban ez volt a vezérgondolat, így magától értetődő volt, hogy miről fog szólni és hol fog játszódni a történet. Az én fiatalságomról, Békásmegyeren. Így gyorsan és könnyedén elkészült a forgatókönyv, ami már eleve az általam jól ismert helyszínekre íródott. De praktikusan azt is tudtuk, hogy például a stáb étkeztetését a TÖLTIKE étkezdében fogjuk biztosítani. A film belső helyszínei családtagoké, rokonoké, jóbarátoké voltak. Számos háttérarc is a helyi ismeretségekből lett összeválogatva.

Valójában akkoriban így lehetett esélyünk arra, hogy filmet csináljunk egy rendes költségvetés töredékéből.

A film producere Durst György, aki a Duna Műhelyt vezette, szívvel-lélekkel támogatta a csillogó szemű ifjoncok szárnypróbálgatását, nélküle lehetetlen lett volna  végigcsinálni. A mi naiv lelkesedésünknek és az általa biztosított stabil háttérnek köszönhetően születhetett meg a film.

Fotók: Dyga Zsombor saját archívuma

Ha jól tudom, nem végzett filmes képzést. Mennyire volt rögös az út a filmkészítés gyakorlásához? 

Békásról jöttem, édesanyám barlangkutató, édesapám erdész, a környezetemben senkinek köze nem volt a filmezéshez, így eszembe se jutott, hogy egy felvételin esélyem lenne. Az viszont igen, hogy szépen lassan, lépésről lépésre megpróbáljak filmeket készíteni, nem a padban, hanem a gyakorlatban elsajátítani a szakmát.

Nyilván rögös út volt, de igazán élvezetes játék így tanulgatni, fejlődni, ameddig csak lehet.

Szerencsés vagyok, mert voltak producerek – Durst Gyuri, Major Pisti –, akik hittek bennem és bizalmat szavaztak, és mert egy fantasztikus alkotói gárdát sikerült magam köré vonzanom, nélkülük soha sehova nem jutottam volna.

Az alkotógárda szerves részét alkotják a színészek. Hogyan alakult ez a Tesónál? Részben profi színészeket látunk, illetve olyanokat, akik későbbi filmjeiben is szerepeltek.

A filmkészítés mindig óriási cirkusz, rengeteg ember közös munkájának eredménye, amit a vásznon látunk, de mindez semmit sem ér a színészek nélkül. Ők azok, akik elvarázsolják és magukkal ragadják a nézőt, a mozi pedig erről szól. Ők az abszolút origói az alkotásnak. A Tesóban olyan fiatalokkal dolgozhattam, akiket barátaimnak mondhatok, és akikkel együtt kezdtük elsajátítani a filmezés csínját-bínját. És persze ott volt Elek Feri, az egyetlen, aki castingon kapta meg C.C. szerepét. Vele akkor kezdődött a barátság. 

Hogyan képzelhető el a független filmezés ebben az esetben? Sokan eljöttek barátságból együtt dolgozni?

A stáb nagy részét haverok, unokatesók és közelebbi rokonok tették ki, illetve volt néhány valódi szakmai hozzáértést igénylő feladat, amire sikerült profi kollégákat verbuválnunk. És hát persze mindenki ingyen, az alkotókedvtől hevülten, a reggeliért meg az ebédért cserébe izzadt három hetet 2002 nyarán.

Nem független filmezés volt, hanem egy naiv, amatőr filmes táborocska, ahol először próbálgattuk a szárnyainkat.

Durst György producert említi a film kapcsán. Milyen volt a gyártói háttér? A stáblistát olvasva sokan támogatták a filmet, ezt ki fogta össze? 

A film producere Durst Gyuri volt, de valódi gyártó csapat nélkül vágtunk bele a forgatásba. Czakó Juci vágó, Lovas Bazsi forgatókönyvíró és jómagam láttuk el a gyártási, szervezési feladatokat, míg Horváth Árpi operatőr intézte a technikai dolgokat. Kezdők voltunk, boldogan csináltuk, hogy csinálhassuk. Szerencsénk volt és sokan támogattak. 

A Tesó filmre készült. Ez ma azért ritka. Hogyan jött az ötlet, összefügg-e ez a filmkészítés romanticizmusával, a valódi film készítés szeretetével? 

Abban az időben még nem létezett digitális technika, ha filmet akart készíteni az ember, filmre kellett, hogy forgasson, sok esetben 16 mm-re, jó esetben 35 mm-re. És mivel a film operatőre, Horváth Árpi 35 mm-es kamerát tudott kölcsönkérni ingyen ennyi időre, így mi erre forgattunk. Miután szóba se jöhetett, hogy pénzért film-nyersanyagot vásárolhassunk, így mi Árpival Budapest összes reklámstúdiójába bekopogtattunk, hogy elkunyeráljuk a maradék filmtekercseiket, amik ott álltak a hűtőikben, egy-egy reklámfilm-forgatás után.

És hát persze mosolyogtunk, meg szemünk révült az együgyű eltökéltségben, így mindenki nekünk adta, amije volt.

Ma már bárkinek a telefonja, vagy fényképezőgépe is elég lenne ugyanerre, és forgathat amennyit csak akar, de nekünk jó volt érezni a megszerzett filmtekercsek súlyát, és óriási fegyelemre is tanított, hisz csak annyi nyersanyagot sikerült összekuncsorogni, hogy minden felvétel maximum kétszer volt megismételhető.

A werkfilmben, illetve az alkotók későbbi visszaemlékezéseiben nagyon jó hangulatú forgatásról számolnak be. Ez min múlt? Törekszik egyébként a jó hangulatra forgatásokon? 

A filmesek vidám népség, a hosszú hetek, a közös munka jól összehozza az embereket, szinte mindig bensőséges, családi hangulat alakul ki a forgatásokon, a közös cél, a film születése mindenkinek szívügye. Ha meg ingyen vállal ilyet az ember, akkor azt csak szerelemből teszi, vidáman.  Nekem pedig fontos feladatom, hogy hatékony húzóerőként, energiával töltsem a stábot és a színészeket a hosszú maraton során.

A keletkezés idején sejtette, hogy kultfilm lesz a Tesó? Milyen visszajelzéseket kapott akkoriban és azóta? 

Fogalmunk se volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán bemutatják-e valaha a filmet. Nem terveztünk, nem álmodoztunk előre, minden energiánk a forgatásra ment, arra koncentráltunk, hogy minden snittünk, minden színészi alakításunk rendben meglegyen, és egy centivel se előbbre. A csinálás élménye olyan hatalmas volt, hogy bárhogy is alakult volna, sohasem bántuk meg, hogy belevágtunk. Azóta jó látni és hallani, hogy őszintesége, lazasága és szellemessége feledtetni tudja a Tesó rengeteg hibáját és bárdolatlanságát.

A Couch Surf (2014) óta nem készült saját filmje, ebben van tudatos döntés? 

Kitartóan írom a filmterveimet, és türelmesen kivárom, míg az égiek nekem szavaznak. Eközben rengeteg filmes kalandban veszek részt, amit imádok, és ami a szakmai fejlődésemet szolgálja, és még a betevőt is meghozza a családomnak. Mindig gyakorlatban tartom magam, hogy a lehető legjobb formában készen álljak majd a saját filmemre.

Van abban lemondás, hogy az elmúlt években mondhatni alkalmazott filmrendezőként dolgozott (Jófiúk, Hadik, Aranyélet), vagy ez inkább a profizmust jelenti, és nincs különbség? Igazából mi a rendező szerepe ezekben a helyzetekben?

Engem elsősorban a filmkészítés élménye mozgat, így nem okoz gondot a rendezői státuszból átállnom asszisztensi, second unit, technikai vagy akciórendezői módba.

Kifejezetten élvezem a változatosságot, a feladatok ezerarcúságát, a más jellegű felelősséget, az irányított, határok közt mozgatott kreativitást.

A fent sorolt alkotásokban más és más feladatkörben dolgoztam. A Jófiúkban alkalmazott rendezőként, csak a napi forgatások megrendezésében volt felelősségem, a forgatókönyv, a szereplők, a stáb, a helyszínek stb. már adottak voltak. Kapitány Iván vezető rendező-producer-showrunner világában kellett elmerülnöm, és a lehető legjobbat kihoznom az anyagból. A Hadikban technikai és akciórendezőként vettem részt, ennek a filmnek a léptéke (sok száz kaszkadőr, sok ezer statiszta, monumentális jelenetek és akciók) igazi kihívást jelentettek, és mivel mindig is szerelmese voltam a kosztümös, lovaglós-kardozós kalandfilmeknek, kihagyhatatlan lehetőségként vetettem bele magam.  A csatajelentekért, a párbajokért, a lovaglásokért, a látványért és az összhatású filmélményért feleltem. Az Aranyélet vezető rendezőjeként sokkal nagyobb és átfogóbb szerepem volt, itt a forgatókönyv alapján nulláról kellett felépítenem a sorozatot. A szereposztás, a helyszínek, az akciók, a történet világának és vizuális koncepciójának, a sorozat filmnyelvi stílusának kitalálása volt a feladatom. És aztán persze a kivitelezés, amit egy kiváló stábbal, rengeteg jóbaráttal, Marosi Gábor operatőrrel, Czakó Judit vágóval, az Uptown Felazzal és rengeteg mindenki mással, négy éven keresztül, tűzön-vízen át küzdöttünk. Az Aranyélet éppen olyan volt, mintha a saját filmemet forgattam volna, és ez mindennél nagyobb élményt jelentett.

Nyilatkozta, hogy milyen nehéz a filmes szakmában talpon maradni. A nehézségek idején mi az, ami segít túllendülni? 

Az alkotói ösztönök, az alkotásvágy és a kreativitás más jellegű kiélése. A korábban említett munkákon túl számomra a forgatókönyvírás a legjobb játszótér, hisz ez az egyetlen a filmkészítésben, amihez semmi nem kell, csak papír, toll, meg az indíttatás és kitartás, hogy elmesélj egy újabb történetet. Minden más milliókba kerül. Az írás a teljes szabadság és a merészség ideje.

Van egész estés filmprojektje most? Lehet erről beszélni? 

Természetesen mindig van újabb és újabb terv, két nagyszabású játékfilm, illetve egy saját ötlet alapján kerált sorozat, de ezekről csak akkor érdemes beszélni, ha meg is valósulhatnak. Most a legközelebb egy horrorfilm tervem van a gyártáshoz, amit Hegyi Frigyes forgatókönyvíróval közösen írtunk, a címe Szuka, és minden valószínűség szerint jövő nyáron forgatjuk.

Járt mostanában Óbuda-Békásmegyeren, szeretne visszatérni? 

Szüleim kétlaki életet élnek, az év nagy részét vidéken tengetik, de a téli „rezidenciájuk” továbbra is Békáson van, így a karácsonyok mindig ott telnek. Harminchárom éve ugyanabban a panelnappaliban, ahol anno a Tesó forgott, és ahol aztán az Aranyéletben a Miklósi család a sorozatzáró karácsonyát töltötte.

Maxizmus

Milyen volt a ’70-es évek elején Óbuda? Akkor még épült a lakótelep, ugye?

A lakótelep, az nagyjából megvolt, de akkor épült a Kerék utcai suli, vagy ahogy abban az időben hívták, az Ilku Pál Általános Iskola. Emlékszem, volt egy ovis barátnőm a környéken, akivel együtt loptuk az építőanyagot onnan, hogy ne épüljön fel az iskola. Mert sejtettük már, hogy oda kell majd járni.

A szabotázst nem lehet elég korán kezdeni… Voltak nagy bandázások a környéken?

Később. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a Kerék utcai játszótéren jártunk össze sokat, télen meg persze beszorultunk a lépcsőházba, a lakók nagy örömére. Akkor ismerkedtünk meg igazából azzal, hogy mi is az a punk.

Hogyan?

Részemről úgy, hogy még általános iskolában, tehát ’78-79 környékén kaptam egy kazettát valakitől, amin a Sex Pistols Never Mind The Bollocks című albuma volt. Igen ám, de rádióból, középhullámról fölvéve, aminek az volt a következménye, hogy két rádióállomás hangja néha összecsúszott. És az egyiknél mondjuk a londoni szimfonikusok játszottak valamit, az keveredett a Pistolsszal. Ami azért elég érdekes dolgot eredményezett. De amikor meghallottam, egyből mondtam: ez kell!

Fotók: Katona László

És hogy lett ebből zenélés?

Ösztönösen jött, már általánosban gondolkoztam azon, hogy „Hú, zenekar, az milyen lehet!” Zenei képzettségem annyi, hogy jártam egy évig Balázs Oszi bácsihoz, aki ismert zenész, zeneszerző volt (Balázs Oszkár 1936–2018, 1975-től tanított Óbudán az Állami Zeneiskolában – a szerk.). De nem voltam túl lelkes, a házi feladatot sohasem csináltam meg, ő pedig büntetésből a fülemet huzigálta. Ezt viszont az én büszkeségem nem engedte, úgyhogy mondtam, „Nekem ebből elég, nem megyek többet”. Pedig még a tévében is szerepeltünk, xilofonoztam. Mindezt általánosban, elsős koromban. Hát őrület! Aztán képes volt Oszi bácsi eljönni, és felkaputelefonálni hozzánk, hogy „Miklós jöjjön már, mert olyan tehetséges, kár lenne abbahagynia”, de én öntudatos voltam, mondtam, hogy „nem”. Viszont együtt kezdtem például Dorozsmai Petivel (2019 őszén készült vele interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.).

Hát ő nem hagyta abba, őt nem zavarta a fülhúzás. És egy kicsit jobb dobos lett, mint én.

Innen hogy vezetett az út a Kretenshez?

Tulajdonképpen már ’79-ben is volt zenekar, de én onnantól számítom a megalakulást, amikor először felléptünk, ’81 februárjában. Addig leginkább csak az volt, hogy haverok összejártak, és próbáltak próbálni. Akkor még messze nem az a felállás volt, ami ismertté vált, Hemü (Hegedűs Attila, a Kretens jelenlegi énekese) sehol nem volt, Hrutka Robi (2018 tavaszán jelent meg vele az interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.) még énekelni próbált… Őt az általános iskola előtt vártam meg, mert hallottam, hogy tud szájharmonikázni. Mi nem akartunk szájharmonikát használni, de ennek volt valamennyi köze a zenéhez, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez. Aztán mi lett belőle, ugye? A dobcuccom úgy nézett ki, hogy a cintányér egy diplomatatáska csatja volt, a pergő pedig egy felmosóvödör. Az első, saját magunk által írt Kretens-sláger a Frászt nektek! című opusz volt, 13-14 éves korunkban. Nagy pergetéssel kezdődik, aztán üvöltés, „Váááá!”, és akkor megy. Na most, ezt képzeld el a felmosóvödörrel, meg Robi kis bátortalan, vékony hangú üvöltésével. Vicces volt. Fel is vettük szalagos magnóra, csak az a baj, hogy egyszer, amikor felújítás volt anyáméknál, kipakoltunk mindent, és utána a szalag valahogy a szemközti fán kötött ki. Pedig nem csak az első számunk volt rajta, játszottuk a Pistols-tól a No One Is Innocent című dalt is, amit a vonatrabló Ronnie Biggs énekelt eredetiben. Meghallgattuk, fonetikusan leírtuk a szövegét, aztán úgy játszottuk. Kár, hogy nincs meg az a szalag, az most milyen kincs lenne! Meg milyen mínusz pont a Kretensnek…

Mesélj az első időszakról!

Egyszerűen imádtuk csinálni. Ne felejtsd el, 15-16 éves kölykök voltunk, és nem jelentett problémát, hogy erősítőkkel meg dobcuccokkal villamosra kell szállni, és elmenni Rákospalotára, a Kozák térre, ott bepakolni. Persze, milliószor megtörtént, hogy odacígöltünk, aztán ott álltak a rendőrök, és mondták, hogy „Srácok, a mai buli elmarad. Technikai okok miatt.” És akkor haza.

Az, hogy komoly lett, annak köszönhető, hogy maga a punk elterjedt, úgy, ahogy. És lett belőle egy… mozgalom?

Most belemehetnénk mindenféle szocio-megfejtésekbe, hogy fiatalság, meg reményvesztettség, de ez nem lenne teljesen igaz. Ez nem London. Ott valóban ez volt, itt viszont, amennyiben a szocializmusban beszélhetünk középosztályról, akkor nagyjából onnan jöttünk, nem nélkülöző, földönfutó családokból. Valamilyen szinten minden tizenéves lázadó, mi egyszerűen a szürkeség, a bekussoltatott rend ellen próbáltunk szólni, hogy akkor én is majd, amikor nagy leszek, hajlongok, „Csókolom, művezető elvtárs!”, aztán farigcsálom az anyacsavart? Most persze az óbudai punkról beszélek: másról nem tudok, Szegedről Güzüéket kell kérdezni, de Óbudán azért nagyrészt ez volt.

Aztán jött a Meggyfa utcai balhé, ami után Téged is bevittek…

Amikor elkezdődött a Mos-Oi utáni vizsgálódás, őket előzetesbe helyezték, és mindenkit, akit fel tudtak kutatni arról a koncertről, behívtak a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Ez 1983, hát, 18 évesen azért ez nem volt olyan vidám dolog. Máig emlékszem, Riedl századosnak hívták a kihallgató tisztet. Az a jellegzetes komcsi csávó volt, feltűrt ingujjal, hogy azért számíts egy pofonra, ha arról van szó, de egy ujjal nem bántottak, kis pszichoterror volt csak. Magázott, persze, „Tudja, csak felemelem ezt a telefont” – akkor voltam érettségi előtt – „magát a büdös életben nem veszik fel semmilyen főiskolára, egyetemre. Felejtse el! Elviszik a határőrséghez, onnan fél évig ki sem dugja az orrát, az biztos. Eltáv? Ugyan már!”

Te miért kerültél bele a szórásba?

Annyi volt, hogy a koncerten odajött hozzám a Mos-Oi, és mondták, hogy nem jött el a dobosuk, ugorjak már be. „Nem is ismerem a számokat”. „Nem kell aggódni. Kettő-négy, majd bólintunk, és akkor megállunk.” Magyarul, én doboltam le azt a koncertet, amiből maga a botrány lett. És a kihallgatások végén mindig feltette Riedl százados a kérdést, hogy „Nem tudja véletlenül, hogy ki dobolt a Mos-Oi-ban?” Én meg mondtam, „Ó, olyan részeg voltam, hogy fogalmam sincs, nem tudom.” Ez így ment, ő mindig megkérdezte, én mindig letagadtam, aztán az utolsó kihallgatásnál jött megint, és amikor azt mondtam, nem tudom, rávágta: „De mi tudjuk.” Mondom, „Az baj.”

De végül megúsztam egy rendőrségi megrovással, nagy nyilvánosság előtt elkövetett államellenes izgatásért. 

Hogy alakult a civil életed?

Amikor befejeztem az Árpád Gimnáziumot, akkor volt a lázadó korszakom netovábbja. Mondtam, én nem leszek semmiféle értelmiségi köcsög, nekem főiskola, egyetem nem kell. És elmentem esti szakmunkásképzőbe cukrásztanoncnak. Ez leginkább abban merült ki, hogy az Atrium Hyattben tepsikről vakargattam, ami ráégett. Tartott talán másfél hónapig, de aztán ott is előjött a „fene nagy” büszkeségem. Dolgozott fölöttem egy fiatal gyerek, aki már elvégezte a sulit, és egyszer valamit beszólt. Volt egy hatalmas hűtőszoba, 10 centi vastag ajtóval, „Anyád!”, azzal rábasztam az ajtót, levettem a kötényt, és távoztam. Eddig tartott a cukrászéletem. Viszont a katonaság bejelentkezett, hogy elvinnének, úgyhogy elmentem a tanítóképzőre, ott nem kellett sokat tanulni, elvégeztem, utána Max bácsiként nagyon népszerű voltam a kiskölykök között, alsó tagozatos tanítóbácsiként. Ez tartott ’89-től ’93-ig, aztán elmentem reklámszövegírónak. Egy zenész ismerős kérdezte meg, nem írnék-e dalszövegek helyett reklámszöveget. Mondom, mi az a reklámszöveg? Aztán megpróbáltam, és ott ragadtam, most már harminc éve. Mondjuk, annyi lelkiismeret azért szorult belém, hogy az osztályomat végigvittem év végéig.

A Satöbbibe hogy kerültél?

 Volt egy lehetősége a Satöbbinek, amikor tényleg a befutás szélén álltak: ’86-ban a rádióban felvettek egy lemezt, ami szerintem a magyar poptörténelemben egy nagyon nagy durranás lehetett volna. Rohadt jó volt az az anyag, de végül nem adták ki, és amikor Erkel (Erkel László „Kentaur” díszlettervező, festő, zenész, énekes, érdemes művész – a szerk.) és Márió (Balassa Márió dobos – a szerk.) kiléptek, kellett nekik egy dobos. Annak ellenére, hogy én kőkemény punknak tartottam magam, imádtam a Satöbbit.

A pillanat örömét élveztem benne, azt, hogy fölmész a színpadra, és nem kötelességszerűen kell valamit csinálnod, hanem egyszerűen jól érzed magad.

És ahogy egyszer egy koncerten még nézőként a Böbe babára olyan röhögőgörcsöt kaptam, ott fetrengtem a nézőtéren, simán megtörténhetett már tagként is, hogy nem tudtam elkezdeni a dobolást, mert könnyezve röhögtem, mivel a két hülye, Seres meg Pethő elöl elkezdtek beszélgetni. Nekem a Satöbbi mindig is a végtelen, felhőtlen buli volt, szinte performansz-zenekar, mert nem igazán a zenéről szólt, hanem arról, hogy valami történik a színpadon, amin mindenki röhög, akár a színpadon van, akár a nézőtéren. Ami aztán idővel kicsit változott, ezért is váltak szét az útjaink. Ugyanaz történt, mint a belépésem előtt, ’86-ban, csak fordított felállásban: én maradtam volna abban, hogy bulizunk, jól érezzük magunkat, de ez kezdett elveszni, eljött az az idő, amikor a zenekar elkezdte kicsit túl komolyan venni magát. És ha valaki túl komolyan veszi magát, az sohasem jó. Ez az én felfogásom, és persze lehet fordítva is nézni, hogy én meg nem voltam hajlandó betartani bizonyos szabályokat, és igen, ittam a koncertek előtt, úgy léptem fel. De ha ez jó volt harminckét évig, akkor utána mitől változott volna meg?

Szintén ’86-os történet, hogy megpróbáltál disszidálni…

Nagy nehezen rábeszéltem egy haveromat, aki azóta is boldogan él Ausztráliában, hogy menjünk el innen a fenébe. Ő simán kiutazott, én viszont csak szervezett IBUSZ-úttal tudtam kimenni. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Már előtte frászt kaptam, mert kitalálta a sofőr, hogy legyen egy kis városnézés, én meg mondtam, nem lesz jó, időre megyek. Aztán amikor megálltunk egy kicsit pihenni, úgy tettem, mintha egy könyvesboltban nézegetném a könyveket, hátrasandítottam, és amikor nem figyelt senki, elsprinteltem a francba. Jött a traiskircheni láger, saját hibánkból fent töltöttünk majdnem egy hónapot a karanténban, végül hazajöttem az akkori barátnőm miatt, akivel aztán persze vége lett. Már itthon voltam, amikor a haverom hívott, hogy megkaptam az orvosit és egy-két hónapon belül utazhattam volna Ausztráliába…

És amikor hazajöttél, mi történt? Mert azért gondolom, nem nézték jó szemmel, hogy megpróbáltál lelépni…

Ugyanúgy kihallgatások sorozata következett, és elvették az útlevelemet. De ott volt egy erős történet. A kihallgatásokon, a háttérben ücsörgött egy fiatal fazon, meg se szólalt, nem is értettem, mit keres ott. Aztán egyszer csak megszólalt. „És hallom, maga új zenekart csinált a Kiliánnnal, meg a Kalevivel?” Mondom, mi van??? Akkor éppen szünetelt a Kretens, és tényleg csináltunk egy ilyen próbálkozást, velük (Kilián Zoltán basszusgitáros és Kuczka Kalevi billentyűs, később a Korai Öröm alapítói – a szerk.), meg az Aurórás Botos Krisztával, ami nem is lett volna rossz, de komolyan, annyira titokban tartottuk, hogy szinte senki, még a közvetlen környezetünk sem tudott róla.

És az ürge bemondta. Teljesen ledöbbentem: ezek aztán mindent tudnak. De hogy miért fontos ez nekik? 

A ’90-es évek azért már felemásra sikerültek, és végül a Kretens feloszlott…

Igen, szegény Bozsó Bandi meghalt ’96-ban. De már előtte is szétmentünk. Robi kilépett, persze nagy űrt hagyott maga után, áttértünk, ha nem is HC-s, de rockosabb, durvább, kevésbé dallamos vonalra. De nem nagyon ment, abbahagytuk. A huszonöt éves koncertre aztán visszajött Robi, és jött vele Gijo (Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) is, na, az félelmetes páros volt. De ők azért kicsit más kvalitású zenészek, minthogy megelégedjenek azzal, hogy egy Gyilkosomat eljátszanak, úgyhogy egy idő után elmentek. Mi meg próbálkoztunk sokféle taggal, de istenigazából nem működött a dolog, akkor stabilizálódott csak a helyzet, amikor jött Dandy (Dobai Dániel – a szerk.), meg Kovács-Moletz Gábor, a mostani gitáros.

És hogy lett vége a Kretensnek?

Részemről úgy, hogy megint csak megpróbáltam külföldre távozni: egy fél évet lehúztam Tenerifén.

Mitől van benned ennyire mehetnék?

Nagyon a bögyömben van ez az ország, amióta megszülettem… Csak nézd végig a Kretens-szövegeket, ott van a Na és?, „Jól elcseszte, aki teremtette/ahogy szülte, máris eltemette/Na és, mondta/ez csak apró tévedés.” Vagy a Kocsmaország: „Szép ez az ország/Kocsmaország/Köpj csak a földre/Mindenki köp rád.” Ennyit erről. Mostanra odáig jutottam, hogy külföldön letagadom, hogy innen jöttem…

De utazni egyébként szeretek! Nem kevés pénzt költöttem erre, vehettem volna sok mindent, de ez az egy dolog, amit biztos, hogy nem vehet el senki tőlem.

Még 2000-ben kezdtük, és rögtön beleugrottunk Fekete-Afrika legmélyébe, Kamerunba: hát, a kultúrsokk nem kifejezés az élményre. Viszont annyira benne volt a feeling, nem véletlen, hogy utána minden évben mentünk. Rengeteg kalandunk volt, szobáztató motelban, keresztény szálláson, mindenféle helyeken aludtunk, itthonról vitt porleveseket ettünk, volt, hogy azon merengtem minden papír nélkül, hogy én leszek az első fehér rabszolga Zanzibáron… Feketén béreltünk autót, lefényképeztük a csávót, hogyha elkapnak, akkor legyen valami bizonyítékunk, hogy nem loptuk. Mindenhol nagy szenzáció voltunk fehér emberként, rövidgatyában, ott rövidgatyát csak a gyerekek hordanak. Egy öregember ült a vályogkunyhó előtt, és csapkodta a térdét, úgy röhögött rajtunk. 

A Satöbbiben még utána is játszottál, de a Kretensben már nem. Könnyű volt elengedni?

Nem! Hát a Kretens az én gyerekem, én voltam az egyetlen, aki tényleg a legeslegelejétől ott volt. Hemüvel amúgy soha nem voltunk nagyon egy hullámhosszon. Amikor együtt voltunk, akkor is „két dudás egy csárdában” jelleggel ment az egész, csak én voltam talán egy kicsit erősebb dudás. Viszont amikor elmentem, akkor nyilván ő lett az egyeduralkodó. Én csak annyit kértem tőle, amikor letettem a lantot, hogy ne tegye tönkre mindazt, ami a Kretens névhez kötődik. Egy ideig nem is volt baj, de aztán most megjelentek a legújabb dolgok, és hát az nagyon nem az én világom. Az, hogy zeneileg milyen, egy dolog, de szövegileg… Miről beszélünk? Ez a Kretens? Ezt azért nehéz nem zokon venni. Amúgy meg a dobomból lett egy gyönyörű szép kerti bútor… Sorszámozott Sonor Lite, tehát nincs olyan sok a világon belőle, nekem tökéletes dohányzóasztal, a felsőtam pedig egy puffszerű ülőke lett…

 És az sem piszkál, hogy szövegeket írj? A mostani világról lehetne…

Hú, nagyon csúnya szövegeket tudnék írni, de borzasztóan csúnyákat! De magamnak nem írok. Ha lenne zenekarom, az persze más lenne.

Régizene, újszerűen

Manapság a „laikusok” számára kevésbé ismert régizene még mindig kissé „underground” vonalat képvisel. Hogyan talált rád a régizene vagy te őrá, és van-e olyan kezdeti, kulcsfontosságú esemény az életedben, amelyhez mindez kapcsolható. 

Szerencsés időben születtem, a táncházmozgalom és a régizenei mozgalom hőskorában voltam kisgyerek. ’74-es vagyok, tehát épp sikerült beleszületnem abba, amikor ezt már engedélyezték, néha rádióban, tévében, sőt lemezeken is hallható volt, s  viszonylag sok koncerten is. Emiatt nem tudom meghatározni a nullpontot, amikor először hallottam ilyet, mert mindig hallottam, a lemeztárunkban is bőven volt régizene. Nálam az énekelt vers, a népzene és a régizene jól megfértek egymás mellett. Nem tartom ezeket külön műfajnak, főleg gyerekfejjel nem tartottam annak. Népzenei és régizenei hangszerekkel itt, Óbudán ismerkedtem meg először, az Óbudai Népzeneiskolában (akkor: III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tanszaka), ahol Lányi György dudatanár fogadott tanítványául. Ifj. Csoóri Sándor volt a kamarazene-tanárom, és már ekkor megismerkedtem a kobozzal is. 1986 őszén érkezett hozzánk Kobzos Kiss Tamás, aki már akkor élő legenda volt. Nagyon jó tanáraim voltak, ma is többek között ebből a szemléletből, a felszabadult, improvizáló, de ugyanakkor a fegyelmezett, közösségi erőt képviselő zenélésből táplálkozom.

Tehát például azt, hogy hogyan zenéljünk jól kamarában, én itt, Óbudán tanultam meg. Ez egy örök óbudai kötődésem lesz!

Mégis azt tartod magadról, hogy nem vagy képzett, tanult zeneművész. Miért?

Sok szép régi ábrázolás van, ahol az usus és a scientia méri össze az erejét, ez az antik világban Apollón és Marszüasz küzdelme. Ilyen formán én az Usus mellett gyakorló zenészként éltem az életemet – ez is egy szerep egyébként. Nem azt jelenti, hogy nélkülözi az alkotást, de nélkülözi azt a fajta magas képzettséget, amitől egy komolyzenész zeneművésznek nevezheti magát. Egyébként a korszakból is adódik – 80-as évek –, hogy nem nagyon volt a magasabb képesítéshez intézmény hazánkban, az Óbudai Népzenei Iskolánál például nem is volt magasabb. Ma már vannak egyetemi régizenei műhelyek is, ezek közül kiemelkedik Miskolc és Szeged.

Mikortól „játszod” ezt a szerepet?

14 éves koromig főként otthon, a szalagos magnóval egymásra vett sávokon játszottam egyedül régizenét, sokféle hangszerrel, de nem bírtam tovább, hogy nincs kivel zenélni. Ekkor, nyolcadikos korom után sikerült megalapítani a Musica Historica együttest, Illés napján, stílusosan, mert mindannyian beatzenekedvelők is voltunk, de nekünk a régizene a rock’n rollunk, nekünk ebben kellett kiteljesítenünk magunkat. Már akkor kiderült, hogy amit más műfajokban tanul az ember, az itt jól lecsapolható, merthogy a régizene egy univerzum, s talán nem is szabad egységesként kezelni.

Kik voltak a példaképek, akik inspiráltak ezen az úton?

Több műfajt is említek, ahogy már mondtam, nálam ezek összeérnek: a Muzsikás, a Téka és a Sebő együttes. Náluk egyszerre volt műsoron énekelt vers és magyar népzene. Sőt, Sebő Ferenc játszott régizenét is, közreműködött Benkő Dániel egy-egy lemezén vagy a Peire Vidal-albumon. Tehát érezhető, hogy az alapító atyák is úgy gondolták, hogy nem egy folyosót építenek, hanem egy teljes épületet, amiben lesznek folyosók, oldalra nyíló termek, és lehet benne közlekedni. A legközelebbi példaképem a sok közös munka miatt is Kobzos Kiss Tamás, lantművészként pedig Szabó Istvánt tartom az első számúnak – aki egyébként épp egy reneszánsz lantlemezt készít, amelynek én leszek a kiadója, s megtisztelő, hogy együtt dolgozhatok vele. Ihlető volt számomra L. Kecskés András, a lantos-énekmondó irányzat központi alakja. Inspirált, hogy ekkor élte hőskorát a nyugati típusú reneszánsz consort zenélés, a reneszánsz udvari muzsika megszólaltatása. Ennek közelebbi megismerését egy másik – szintén óbudai vonatkozású – atyamesternek, Czidra Lászlónak köszönhetem, akinek előbb keszthelyi kurzusain, majd lakásán vendégeskedve tanulhattam sokat.

A kihagyott diplomák helyett, amiket úgysem lett volna hol megszerezzek, tőlük kaptam az igazán használható útravalót!

A régizenének manapság egyre többféle megnyilvánulási formája van, sokszor aszerint is különböző, hogy ki a célközönség, legyen szó nyugatról jövő formákról vagy helyben alakultakról, egyéni elképzelésekről. Vannak metálkoncerthez hasonló előadások, ezzel párhuzamosan fut a fantasy műfaja, s mindezek mellett ott vannak Nyugaton a régizenei akadémiák, egyetemek. Szerinted létezik hitelesen előadott középkori zene? Lehet-e egyáltalán hitelesen rekonstruálni e letűnt korok zenéjét, s ha igen, mi lehet ennek a helyes útja?

 Ehhez többféle út vezet. Ha dzsippel mész ki a lóhoz a hegyoldalba, teljesen mindegy utána, hogy milyen nyerget raksz rá, akkor te nem a lovon közlekedsz, hanem a kitüntetett alkalomra igénybe veszed a ló adottságait. Ma már mindenféle középkori hangszert megcsináltak, látszik az internetes posztokon, felvételeken, hogy a hangszerkészítők ötletessége határtalan. Már a világ szinte összes templomának kőfaragványát (hangszerábrázolását) használják valamilyen formában valamelyik együttesben. Tehát a tárgyi kreativitás adott. Ha ehhez zenei is járul, akkor vagyunk ott, ahol ők voltak hajdan. Van egy autentikus hangszerünk és hozzá egy zenei nyelvünk, amelyet nem minden városban „beszélnek” egyformán. A régizenének megvannak a kulturális dialektusai, amiben mi, kelet-európaiak nagyon érdekes ágazat vagyunk. Nem ugyanúgy játsszák Nyugat-Európában ugyanazt az alaprepertoárt, mint itt nálunk, például a trubadúr- és trouvère-énekeket vagy a Minnesangot. Ez utóbbit német nyelvterületen kívül nem nagyon hallani, pedig csodálatos gyöngyszemei vannak. A dallamok kissé egykaptafára járnak, de az előadásban valószínűleg régen is alaposan felöltöztették azokat. Ha ezt kihagyjuk belőle, akkor tényleg a csontvázat nézzük az állat helyett. 

Azt szoktuk mondani a zenekarunkban, hogy mi nem hiszünk a kőtári stílusban, ki kell jönni a kőtárból. A régizene egy épület, amelyben lakni lehet, még ha esetleg nincs is minden szobában villany, csatorna, de a hely élhető! A régizenei mozgalom kezdetéhez képest ma nyilvánvalóan sok mindent máshogy játszunk. A világzene hatása is folyamatosan érzékelhető, úgy szoktuk mondani, hogy mostanra kissé „elworldösödött” a régizene. 

Magyarországon kicsit más a helyzet. Egyszerűbb, mert mi a Kodály–Szabolcsi-hagyomány miatt a népzene primátusát, illetve a népzene és a zenetörténet párbeszédét tanultuk már az iskolában. Ebbe mi jobban belenőttünk, ráerősített a nálunk régóta létező verséneklés kultúrája, az abba felszűrődő egyéb zenei irányzatok – ha a Kalákára és Sebőékre gondolunk, a latin-amerikai kultúrától a Balkánig terjedő skálán mindenféle zene egyszerre volt jelen ezekben a műfajokban, de közben magyar szöveggel. Ezek a technikák az évtizedek alatt fokozatosan beépültek a régizene gyakorlatába is, s ezeket ma tetten érhetjük, ha tetszik, ha nem.

A mi együttesünk a balkáni zenéből tanult sokat, mert a tanáraink is abból tanultak, illetve a törökből.

Benne kell, hogy legyünk előadás közben egy alkotói-előadói folyamatban, mint például legutóbb Székesfehérváron, a Koronázási Ünnepi Játékokon, ahol a felvonuláson egy jó órán át kellett a dudát fújni megállás nélkül. Ilyenkor szinte egymást hívják a dallamok a hangszeren, mert a tempót tartani kell. Hol ezt játsszuk, hol azt, valamit ismétlünk. Miről épp mi jut eszünkbe, ahogyan ez régen is történhetett.

Akkor ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni belehelyezkedni a hajdanán élt zenész szerepébe?

Igen, e nélkül nem megy. Fontos, hogy ne rontsuk el. A régiek örülnek, hogy a modern kor embere újra játssza dallamaikat, de azt ne játsszuk annyival rosszabbul, hogy az a régiekre rossz fényt vessen! Ne csináljunk gagyi dolgot a hajdani szerzők magas szándékaiból, magas művészetéből! Legyünk alázatosak, és tiszteljük meg a régieket azzal is, hogy nem csinálunk bazári árut a műveikből, nem adunk gellert az egész műfajnak azzal, hogy aláássuk a tekintélyét. Ezzel a hallgatóságot is lenéznénk! 

Egy egyszerű dallam is lehet felemelő, ha azt jól játsszák, s nagyon fontos az is, hogy tudjon belülről szólni, járja meg a belső utat a zene, ne csak kifelé szóljon. A régizene elsősorban introvertált műfaj. Az egyetemeknek is köszönhetően egyre profibbá válik a nyugati régizenélés játéktechnikája. Ez nagyon hasznos, de biztos vagyok benne, hogy a belső hitelességgel sokaknak még gondjai akadnak. Jól elénekelnek, elzenélnek, de hogy azt egy belső víziónak éld meg, hogy abban a korban is utazzál közben, szemedet lehunyva mondjuk egy gótikus katedrálisban járj, azt azért kevesen érik el. Ehhez egy kicsit összművészetinek kell lenni, nagyobbra nyitni az ajtót, hogy ne csak a kulcslyukon át lássunk. Ez egy ilyen műfaj.

Ha például Óbuda Anjou-kori zenéjét szeretnénk megidézni, mihez nyúlhatunk, vannak forrásaink?

Ismét el kell hangoznia Szabolcsi Bence nevének, idén van halálának az 50. évfordulója. Hatalmas, európai szintű zenetudós volt, elméletei zömmel ma is helytállók. A dallamvándorlásról szóló is, tehát nyugodtan használhatunk számos nyugati forrást, amelyekről feltételezhető, hogy eljutottak Közép-Európába a vándorzenészek, illetve a nemesi, királyi, királynéi udvarokban szolgáló és velük utazó zenészek által. Egy híres Minnesängernek talán nem kellett azokban az időkben sem mindig jelen lennie művei előadásánál, hiszen azt játszották mások is, ahogyan ma is eljátszunk mondjuk Beatles-számokat vagy más szerzők dalait.

A középkornak és a reneszánsznak is megvoltak a maga slágerei, amelyek Európa-szerte hallhatók voltak. Magyar források, kották sajnos nincsenek az Anjou-korból a világi zenére vonatkozóan.

No és mi a helyzet az egyházi dallamokkal?

Ez kicsit bonyolult, mert gregorián dallamoknál már találunk bőven hazai forrást is. Ezek különösen izgalmasak, mert a gregoriánra vonatkozó általános szabályokon belül érezhető rajtuk egyfajta hazai sajátosság, regionális zenei nyelv. Ezt a Dobszay-iskola kutatásai igazolták.

Te hogyan látod, a mai régizenész nemzedéknek hazánkban mi a feladata, szerepe az első nagy generációhoz képest?

Ezt úgy szoktam mondani, hogy a nagy elődök, az első nemzedék a lovasságot képviselte, akik utat vágtak nagy lendülettel, szédületes dolgokat csináltak, mozgalmat teremtettek. A következő nemzedék, a miénk ezt már nem tűzheti ki célul. Nekünk erős gyalogságnak kell lennünk, olyannak, amely ezt a rengeteg értéket, amit az előttünk vágtató lovasság megszerzett, felfedezett, nem hagyja elveszni. Csiszolgassuk tovább, tegyünk hozzá, hiszen van még mit kipróbálni és elolvasni. A mi generációnknak jutott feladatul a tanítás is: ez felel meg az íjászatnak vagy a tüzérségnek. Mostanában egy Balassi-hangoskönyvet készítek egymagam, és igen nagy öröm olyan verseit dallammal kipróbálni, amelyekhez eddig még nem nyúltam, mástól sem hallottam. Nyugodtan hajózzunk tehát tovább az ősöknél!

Otthon Óbudán, otthon a nagyvilágban

Hogyan kezdődött az óbudai szakasz a zenekar életében? 

A Selmeci utcai próbaterem épülete 1991-ig volt a Budapest Film tulajdonában. A Budapesti Fesztiválzenekar 1992-ben állandósult, előtte szabadúszó tagsággal rendelkező ún. staggione zenekar volt, amely a fellépések, turnék alkalmaira állt össze. Leendő otthonaként mozik merültek fel, végül véletlen folytán került ide a zenekar: bérleményként megkapta a Fővárosi Önkormányzattól a helyszínt, így lettünk óbudaiak. Az épület egyébként 1924-ben épült munkásotthonnak, jövőre lesz százéves.

Aztán volt szocialista pártház, gondnoki lakással, majd mozivá avanzsált, mi lényegileg ebben a formájában vettük át, alakítottuk át. A zenekar nagyon szereti, harminc éve mi lakjuk.

Jó ideje az együttes irodái is Óbudán vannak.

2010 körül a Lajos utcában kötöttünk ki, aztán a Polgár utcában az OTP mellett, most pedig a Bécsi úton van a főhadiszállás. Szerettünk volna a próbaterem közelségében maradni. Volt olyan próbálkozás, hogy a próbatermet építsük át, bővítsük ki, de mivel nem a miénk, így ez nagyon nehéz lett volna, ráadásul nagyon nagy beruházással járna. A közönség szempontjából sem feltétlenül praktikus, ha összekötjük a kettőt.

A próbaterem koncerthelyszín is. Ezt ma már más zenekaroknál is tapasztaljuk, de a Fesztiválzenekar ebben élen járt a Kakaókoncertekkel.

A Kakaókoncertek még a Merlin Színházban kezdődtek, de mikor megkaptuk a próbatermet, egyértelművé vált, hogy ideköltöznek a kisebb hangversenyek. A Kakaókoncertek a mai napig itt vannak, a Vasárnapi kamarakoncert szintén, illetve régebben a Haydn-Mozart-sorozat – amely a mostani Concertino-sorozatnak felel meg, és a Zeneakadémián fut – szintén itt zajlott.

Van lokális közönségük, vagy ugyanazok járnak ide is, mint a Müpába?

Nem mérjük, így nem tudom, mennyire vált óbudaivá a közönségünk, de feltételezem, hogy több óbudai érdeklődik irántunk azáltal, hogy itt vagyunk, könnyen elérhetően. Ezzel együtt azt gondolom, a Fesztiválzenekarnak saját közönsége van, amely nem a helytől függ.

Kicsit beszéljünk az Ön munkájáról. Hány zenésszel áll napi szinten kapcsolatban?

Nagyon sokkal. Van egy állandó tagság, de gyakran kellenek kisegítők, emiatt rengeteg a „külsős” zenész. Sok fiatal jön, külföldiek is, a világ bármely pontjáról. Ennek az az egyik üzenete, hogy nyitottak vagyunk, másrészt itthon a legtöbbet turnézó zenekar vagyunk, világviszonylatban is sokat utazunk. Ez egy nemzetközibb csapat.

Ön a zenekar technikai mindenese, ez azt jelenti, minden turnén részt kell vennie?

Alapjában minden turnén ott vagyok. Mióta elkezdtünk operákat is színpadra vinni, adódik úgy, hogy egy-egy rövid, egy-két napos turnéra nem tudok elmenni.

Ha a zenekar megjelenik a világ bármely koncerttermében, bárhol meg kell teremteni az otthonos légkört. Mégis: vannak olyan helyszínek, ahová „hazajárnak”?

Sok nagyvárosban vagyunk visszajáró lelkek: Párizs, London, Brugge, Edinburgh… Amerikában is legalább harmincszor voltunk. Számos koncertteremben a helyi stáb is megismer, mikor megérkezünk. Németországban Münchent, Frankfurtot, Kölnt, Olaszországban Torinót, Svájcban Genfet említeném.

És a hazai koncerttermekben?

A Müpával a kezdetektől partneri együttműködésünk van, napi szinten jelen vagyunk, az operáinkat is itt mutatjuk be, kivétel most a Pelléas és Mélisande, melyet Olaszországban mutattunk be, szeptemberben kerül a Müpába.

Amikor a Müpa nyitott, feltűnt, hogy a BFZ zenekari ülésrendje alkalmazkodott először (és azóta is legjobban) a terem akusztikájához. Mikor alakult ki az ülésrend?

Még a Müpa nyitása előtt, a kétezres évek elején. Elég régóta bevált, ehhez ragaszkodunk – minden zenekarnak van saját ülésrendje, amelyen ha nem muszáj, nem változtatunk. Ezt Fischer Iván határozta meg, akusztikai szempontok alapján.

A nagybőgők leghátul-középen helyezkednek el, a sztereó hatás miatt. A zenekar tagjai megszokták az ülésrendünket, hangzásunkat, ha ez változik, nehezebb egymáshoz igazodni.

Ehhez mindenütt minden infrastruktúra adott?

A nagy koncerttermekben igen.

És a Hősök terén?

Ez a helyszín mindig kihívás számunkra, mindent építeni, építtetni kell, ott minden bonyolultabb. A közel egy évvel korábbi területfoglalási engedély beszerzése nem egyszerű, kitér az összes elhelyezett tárgyra, és tartalmazza a műszaki leírásokat is. Sokan dolgozunk rajta, nagyon összetett feladat. Vannak partnereink a fénytechnikában, színpadépítésben, hangtechnikában, képi rögzítésben. Ez is csapatmunka. Itt főleg logisztikai feladataim vannak, összefésülni a művészi elvárásokat a megvalósíthatósággal. Az előrelátás a legnehezebb, koncert közben már nem szerencsés változtatni a dolgokon. Az évadterveket 3-4 évre előre szervezzük, a turnék adják az évad gerincét, ehhez alkalmazkodnak az itthoni koncertek, a műsorok. Ez egy nagyobb logisztikai háló, mint azoknál az együtteseknél, amelyek csak itthon koncerteznek. A turnéknál minden sokkal bonyolultabb. Ha felmerül egy igény, pl. egy fesztivál-meghívás, akkor először nekünk kell mérlegelni, hogy a meghatározó keretek között (pl. dátum, távolság) létrejöhet-e a koncert.

Volt olyan, hogy nem sikerült?

Olyan volt, hogy nem valósult meg. De olyan is volt, hogy menet közben módosítottak egy dátumot, és a Birmingham és Belgrád közötti utazónap kiesett, sajnos ettől a két város nem lett közelebb, a 2200 km-t egyik napról a másikra meg kellett tennie a kamionunknak.   

Hogy lesz valaki a BFZ technikai vezetője? Kell hozzá végzettség?

Eredetileg fafúvós hangszerész vagyok, tanultam zenét is, és szeretem a zenét, a hangszereket. Nagy élvezet, ha játszanak, nagy motiváció. Elég hamar a zenekarnál kötöttem ki, a zeneszeretet önmagában nem feltétlenül elegendő, de…belenőttem, talán felnőttem a feladathoz. A zenekarral együtt tanultam, sok mindent a saját elképzelésemhez alakítottam, például, hogy miként működünk, mit várunk el egymástól. Fontos, hogy olyan kollégákkal legyek körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak, vagy legalábbis partnerek tudnak lenni ebben.

Olyan kisebb sorozatoknál is az ön feladata a logisztika, mint a Zenevár?

Ez a közösségi heteinken belüli sorozat, itt szétosztottuk, ki mivel foglalkozik, a Zenevárban épp nem vagyok benne. De tudom, hol vannak a helyszínek, tudom, hogy mikor próbálnak. Ezek a programok inkább „igehirdetések”, nem a logisztikáról, a külsőségekről szólnak, a lényeg, hogy eljuttassuk a zenét mindenkihez, azokhoz is, akik talán sohasem találkoznának vele. Ezzel együtt mindenhová visszük a saját színvonalunkat, és úgy akarjuk megvalósítani a legkisebb hangversenyünket is, hogy az hozzánk méltó legyen.

Készülnek díszletek, be van osztva a próbarend, a próbaterem, a tiszteletet meg kell adni minden zeneműnek, illetve be kell illeszteni a többi program közé.

Van az Ön munkájában improvizáció?

A logisztikában az improvizáció nem jó, de persze volt olyan, hogy valamit hiába beszéltünk meg előre, a helyszínen derült ki, hogy jé, nem három, hanem fél óránk van valamire. Vagy jé, nincs is öltöző száz embernek, csak hatnak. Utóbbi Amerikában történt, pedig azt hinnénk, ott minden ki van találva. Englewoodba mentünk, New York mellett, ez is híres koncertterem, de kiderült, hogy ott sohasem volt backstage, mi pedig megérkeztünk egy Mahler-programmal. A terem hátsó falánál, a bőgősök mögött egyből ki lehetett lépni az erdőbe. Így aztán ki kellett találni valamit: a kamion rakterét átalakítottuk öltözőnek, mert az fűthető volt, ami januárban jól jött… Szóval vicces volt.

De alapjában mégis minden bejáratott, és úgy működik, mint a gép? 

Rendszeresen tartunk produkciós megbeszéléseket, a turnékat pedig kisebb, 2-3 fős csoportban beszéljük végig.

És akkor vannak olyan események, mint a december 26-i születésnapi koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a terem „ki van fordítva”…

A terem átalakítása az első alkalommal volt a legbonyolultabb, a közönség elhelyezését kellett kitalálni. Ivánnal közösen találtuk ki, együtt folyt a kivitelezés is a BKK-val. Végül kialakult egy másfajta tér, de ez nem volt szokatlan a BKK számra sem. A közönség is kedvelte.

Hol a legkényelmesebb a zenekar elhelyezése, mozgatása?

Tajvanon, Koreában, Japánban. Amerikában régebbiek a termek, de viszonylag jó kiszolgálással, viszont például a híres Carnegie Hall logisztikailag nagyon problémás. 

Montreux pozitív példa: 1992–93-ban nyitották a termet, és jó volt látni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet valamit tökéletesen oldani. 

Ön nem technokrata, a zene világából jön. Ez megérződik a munkáján?

A zenei múltam miatt talán elnézőbb vagyok. A művészi szabadságot igyekszem tiszteletben tartani akkor is, ha logisztikailag nem egyszerű reagálni az igényekre. Meg kell oldani. Ha minden hangszer kocka alakú lenne, milyen jól beférne a kamionba…

Ez tehát emberi értelemben is csapatmunka.

A sor elején áll a programmenedzsment, akik a programot rakják össze, az évadtervező, aki Ivánnal szorosan együttműködik, és innen jön „lefele” a feladat, mindenki kimarkolja belőle a maga részét: a programszervezés beilleszti a koncerttermek életébe, a turnésok megnézik logisztikaliag, hogy lehet odaérni, megbeszélik velem, a technikai személyzet előkészíti a termet, a hangszerek kölcsönzését – mindenki tudja a maga dolgát.

És az egyes zenészekkel is van feladata?

Napi szinten. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb igényei. De nem nyúlunk át egymás feje felett. Szoros együttműködés van, mindenki figyel egymásra. Most Ivánnal kell egyeztetnem egy turné kapcsán. A zenekar éppen utazás  előtt áll…

Akkor most el is engedem.

Harminc éve Óbudán a Danubia Zenekar

Hogyan lett a zenekar óbudai?

Ács Péter: A fogantatás pillanatában került a zenekar Óbudára, első hangversenyünk az Óbudai Társaskörben volt. Első nagy mentorunk, támogatónk, Merényi Judit, a Társaskör igazgatója volt. Majdnem huszonöt évig kísért el minket, felügyelőbizottsági elnökünk volt. Míg ő aktív volt, kötődtünk a Társaskörhöz és hozzá is, valamint az Óbudai Nyárhoz.

Danubia Zenekar nélkül nincs Óbudai Nyár, idén is mi nyitottuk – Juditnak köszönhető ez a tradíció, amelyet a lakosok is nagyon szeretnek, meg mi is.

Honnan és mikor lett próbaterem?

Ács Péter: 2014-ben született egy önkormányzati döntés, előtte a fővárosnak és a kerületnek kellett megegyeznie arról, hogy kié az ingatlan. Annak adottságaiból következett, hogy mire lehet használni, tehát vagy mozit, vagy zenekari próbatermet, koncerttermet lehetett itt kialakítani. Most már nemcsak próbaterem: szalonnak nevezzük, mivel ma már óbudai koncerthelyszín. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően vált koncerthelyszínné, mégsem konkurenciája a Társaskörnek. Más profillal futunk, elsősorban a saját rendezésű koncertjeinkkel. Ez a mi otthonunk, ahol az ifjúsági projektjeinken van a hangsúly, illetve olyan szalonkoncerteken, ahol a mi művészeink vannak fókuszban, vagy olyan hozzánk kötődő művészek, mint például Eckhardt Gábor.

Ács Péter

Melyek ezek a koncertek?

Hámori Máté: Arra a fókuszálunk, hogy saját közönséget építsünk. Ifjúsági koncertek terén talán „piacvezetők” vagyunk, nagyon sok és sokféle ilyen programot kínálunk. Tornatermekben is játszunk a Lázár Ervin Program keretében, de a Danubia Szalonban is van ifjúsági sorozatunk, ősszel pedig a BMC-ben is. Mi indítottuk el az országban az első klasszikus zenei gyerek- és családi fesztivált – Kalandra Fül néven, idén már az ötödik lesz, de nemcsak a jövő közönségét, hanem a jövő közönségének a szüleit is neveljük. A 25–45 éves, fiatal felnőtt korosztály alighanem így jut el először klasszikus zenei koncertre, hogy a gyerekeit elhozza, és egy olyan koncert után, ahol pl. Bartókot, Ravelt hallgat kortárs mesékkel, sok nevetéssel elegyítve, rájön, nem is olyan rossz ez.

A szezonunk jelmondata: „Komolyzene nincs, csak zene van”. Sokféle műfajban megmutattuk magunkat, a komolyzene szót nem használjuk, mert negatív konnotációi vannak, klasszikus zenét mondunk azokra a zenékre, amelyek régebbi korok műzenei, elitzenei alkotásai. Részt veszünk népzenei, jazz-zenei alkotásokban, sőt DJ-kkel is léptünk már fel.

Rengeteg kortárszenei művet játszunk és rendelünk meg –  a zene egység, nem érdemes fölszalámizni. A stílusbeli, korbeli különbségek sokszor egy koncerten belül megjelennek.

Októberi koncertünkön, ahol Bogányi Tibor vezényel, egy Dohnányi-szvit mellett eljátszunk majd egy Ott Rezső által most komponált cigányprímás-versenyművet Sárközy Lajossal, vagy például a Weiner-hangszerelte Liszt h-moll szonáta-átirat mellett Strauss-keringőket fogunk játszani. Ugyanaz a korszak, megmutatjuk, egy korszakon belül mennyiféle stílus létezett. Mozart A varázsfuvola mellett megírta a Titus kegyelmét – ez olyan, mintha valaki egy Antonioni-film mellett csinálna egy Marvel-filmet is. A teljes népességre próbálunk „lőni”, persze nem feltétlenül egyazon estén.

Ács Péter: Nem is feltétlenül ugyanazon a helyszínen. Az Eötvös Alapítvánnyal meglévő, évtizedes együttműködésünket nyilván nem az Óbudai Nyáron vagy a próbatermi koncertjeinken valósítjuk meg, sokkal fontosabb a helyi lakosság megszólítása, becsalogatása. A koncerttermi ifjúsági hangversenyeinket idén kitoltuk nyárra. Havi egy-egy, kóstoló jellegű előadással indítottunk, a második telt házzal futott. A színházak is kezdik bevezetni a 12 havi játszást, mi sem tudunk leállni két hónapra. Persze parádésak a szabadtéri koncertek akár esőben, akár „szabadtéri szaunában”, de a klimatizált koncertteremben minden infrastruktúra adott ahhoz, hogy nyáron is hangulatos koncerteket rendezzünk. Ez lesz a jövő, amelyet még csiszolni kell.

Hámori Máté: A Flórián téri szalonban kamarazenei produkciók futnak, melyekre a terem kimondottan alkalmas. Szeretnénk, ha ez a helyszín óbudai találkozóhely lenne, és napirenden van, hogy befogadunk produkciókat egész évben. A Flórián térnek ez a része elhagyatottabb, szeretnénk élettel megtölteni, bejáratni. Évente 100–150 koncertünk van, és bízunk benne, hogy az óbudaiak idetalálnak, elsősorban a családok, de a többi műfaj kedvelői is.

Hámori Máté

Ács Péter: Én itt jártam még moziba, ez volt a Flórián Mozi, a szomszédba jártam általános iskolába. 40 éve a Flórián tér sokkal nyüzsgőbb, élettelibb volt. A Danubia Zenekar sokat tehet azért, hogy ez visszajöjjön: ahol a kultúra van, ahol a gyerekek újból megjelennek, ahová a szülők, nagyszülők elhozzák őket, ott előbb-utóbb ennek ki kell épülnie. Jó a környék, minden adottság megvan.

Vannak a zenekarnak kevésbé „komoly” eseményeik is, például A zenegyűlölő.

Ács Péter: A könnyebb műfajnak is van múltja, a Klasszikus karácsony és Klasszikus kedvencek koncertekkel indult el. Mi azt találtuk ki május elsejére, hogy menjünk be a koncertterembe, úgyis minden terem üres. Elkezdtük azt kommunikálni, hogy ez egy másfajta nap, ahol más embereket keresünk, azokat, akiket megfog egy film zenéje, esetleg a gyerekeik kapcsán kötődnek a zenéhez, de maguktól nem fognak bérletet váltani klasszikus koncertekre.

Bemutatunk nekik fiatal, színvonalas művészeket, és óriási sikerrel, dupla, tripla házakkal elkezdett működni az ötlet.

Hámori Máté: Külföldön van a klasszikus zene plusz standupnak hagyománya, Victor Borgére vagy Danny Kaye-re gondolok. A különbség az, hogy egy teljesen más világból hoztunk be egy embert, akinek a műfajhoz láthatóan semmi köze, ami azt jelképezi, hogy elég széles rétegnek ugyanez a hozzáállása: nem érti, idegenkedik – épp ezt a szkeptikus, kissé a műfajjal és annak patinájával szemben ellenséges réteget csábítjuk be a terembe a humor eszközével. Janklovics Péternek van egy széles követőbázisa, akiket pusztán a zenével nem lehetne rávenni, hogy eljöjjenek. Ez rendkívül sikeres produkció, az Erkel Színházat is meg tudja tölteni, és januárban vidéki városokba is elvisszük. Rengeteg olyan visszajelzés jön, hogy „még sose voltam koncerten, de mennyire jó, mennyire tetszett”, és a zenét emelik ki – ez az egésznek a lényege, hogy úristen, milyen jó ez az élő zene.

Térjünk vissza a történelemre. A Danubia ifjúsági, félig amatőr zenekarként indult.

Ács Péter: Ez Héja Domonkos és baráti körének volt az együttese, Kelemen Barnabás volt a koncertmester. Kicsit – a Társaskör révén – a Liszt Ferenc Kamarazenekar szárnyai alatt indult az együttes. Ez volt az első öt év,  Domos végzős konzisként indította, és végigkísértük zeneakadémista éveit, az ötödik évben diplomázott. Ekkor jött az első váltás: megjelent az első szponzor, illetve megkaptuk a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet. Az amatőr működés ekkor kezdett professzionálisba váltani, már voltak munkaviszonyok, de sokan voltak még főiskolások – az ötödik és tizedik év között ez volt a jellemző. A következő stáció a 15. születésnap körül volt, majd a huszadiknál. A kettő között volt egy igen nehéz időszak: a Zeneakadémia zárva volt, Héja Domonkos akkor dolgozott az Operánál. Mindez nekem igazgatóként folyamatosan problémát okozott. A Nemzeti Színházban akkor volt az Alföldi-éra, beköltöztünk a színházba. Nemcsak színházi zenéket játszottunk, ott voltak a saját koncertjeink is, ebből aztán nagyon klassz előadások is adódtak, például A katona története, ahol a színház művészei működtek közre, Kulka, Stohl… A fiatal művészekkel csináltunk Szentivánéjit, mindenki szívesen jött, mert másnap mi játszottunk az ő darabjaikban. Amikor – tíz éve – Hámori Máté érkezett, akkor zajlottak az utolsó nemzeti színházas előadásaink, de utána muszáj volt megújulni.

Ezt az egész köztes működést le kellett zárni, és ezt a lezárást Máté személye hozta meg. Ez persze nem volt ennyire tudatosan eltervezve, mert a 2–3 évre előre letervezett előadásoknak tovább kellett mennie.

Ez azt mutatja, lehet a válságokból tanulni, megújulni?

Ács Péter: Az elmúlt három év például nem válság volt, csak nehéz időszak, számomra tapasztalatszerzés. Előtte kényelmes 5–10–15 év volt állami támogatással, közönséggel, nagyon erős közönségbázissal. Akkoriban évi 30–50 koncertet adtunk, ebből 10–12 volt saját, a többi meghívásos. Ez a kényelmes, kellemes munkabeosztás és -mennyiség a professzionális működéshez kevés, és kellett egy művészeti vezető, aki csak itt van, nem két- vagy háromlaki. Mátét Prőhle Gergely mutatta be nekem, így született a mostani „házasságunk”.

A zenekar múltja mennyire van jelen most, a zenészek mit hoznak belőle?

Hámori Máté: Leginkább a flexibilitást hozzák. Vannak nálunk makulátlanabbul játszó zenekarok, vagy olyanok, akiknek bizonyos korszakokban nagyobb a repertoárja. Abban biztos vagyok, hogy gyors alkalmazkodásban mi vagyunk a legjobbak. Zenészeink 2013–14-ben állásba kerültek, a majdnem 80 munkavállalónkból 60 zenész. Összetartó a csapat, társadalmi misszióinkra nyitottak, együttműködőek, érzik az irányt, amit képviselünk.

Ács Péter: Aktív zenészként, nagybőgősként végeztem, voltam más zenekarnál munkaviszonyban. Innen nézve is nagyon együttműködő és rugalmas a mi zenészcsapatunk.

Beszéljünk ezekről a missziókról.

Ács Péter: A Danubia az a zenekar, amelyik a legnagyobb társadalmi szerepvállalást tudhatja magáénak nemcsak az országban, de Kelet-Európában is.

Hámori Máté: A Közös Hang a Máltai Szeretetszolgálattal közös projektünk. A Máltai Szimfónia program tanárai a venezuelai El Sistema mintájára a felzárkózó településeken élő gyerekeknek tanítanak hangszert, ez tehát alapvetően egy szociális-integrációs, nem művészeti projekt, amely közösséget teremt, a munka és a közös játék, együttműködés fontosságáról ad visszajelzést, élményt. Ebben két éve működünk közre, leginkább közös koncertekkel. Egyrészt a saját zeneakadémiai koncertjeink elején volt egy 5–10 perces blokk, ahol akár 30–40 gyerek is megmutatta magát és zenei tudását, másrészt az ő lakóhelyükön is adtunk a helyi közönségnek ingyenes koncerteket, de mára teljesen közös koncertjeink is vannak. A Közös Hang Projekt szeptembertől kibővül, hogy minden amatőr zenész részt vehessen benne. A kórusokban vannak hasonló kezdeményezések, Tóth Árpád (és a Csíkszerda) vagy Halas Dóra (és a Soharóza) nevét lehet kiemelni. Mi ezt zenekari szinten szeretnénk továbbfejleszteni.

Másik fontos projektünk a Beethoven-projekt, amely a Beethoven-év kapcsán indult el, és azt vizsgáltuk, hogy siket vagy súlyosan hallássérült embereket valamilyen szinten közelebb lehet-e vinni a zenéhez. Beültettük őket a zenekarba, megérinthették a hangszereket, van, aki mezítláb szokott a színpadon ülni, mert úgy jobban érzi a rezgést, emellett jelnyelvi tolmács is segíti az előadások könnyebb befogadását. Ez nekünk is nagyon nagy érzelmi utazás volt, és szép eredményeket értünk el.

Ács Péter: Országos szinten több mint 3000 embert tudtunk elhozni, akik soha nem jutottak volna el hangversenyre. Számos fotónk van, gyerekek, akik egy üres bőgőhúr meghúzásától sírva fakadnak, mert megérzik, mitől vannak elzárva. Engem ez a Beethoven-projekt mélyen megérint.

Hámori Máté: Jönnek ép hallású, általános és középiskolai osztályok is, hogy megtapasztalják ezt az élményt.

A harmadik zeneoktatáshoz kapcsolódó hosszú távú projektünket, az ÉNekÚT-at néhány éve indítottuk el. Ez az élményalapú énekoktatást hozza be. Szerkesztettünk egy online felületet, ahol több mint 600 videónk van különféle módon feldarabolva, ezekhez komplett óravázlatokat adunk – de nem zenetörténeti gondolkodás szerint, hanem témakörönként, egy-egy fogalmat körüljárva. Nekem is vannak ötperces énekóráim. Most teszteljük partneriskolákkal országszerte, és szeretnénk, ha bekerülne az országos közoktatásba, mert kevés az énekóra, és nincs is a helyén, sokan utálják a gyerekek közül. Bartók és Kodály országa, szoktuk mondani, de ennek ma alig van valóságtartalma, ez igényli a legtöbb türelmet, időt, pénzt…

A működési pénzünkből finanszírozzuk ezeket a projekteket. Ez nem a mi pénzünk, hanem az adófizetőké, a mi feladatunk, hogy visszaadjuk a társadalomnak.

Viszont azt gondolom, egyre nagyobb szerepe lesz a saját bevételnek, a közönségnek, aki eljön. Nem vagyok benne biztos, hogy a Danubia Zenekar saját közönsége nem jóval számottevőbb-e egyik-másik „nagyobb” zenekarénál. A nap végén az számít, hány ember vásárol nálunk jegyet.

Hámori Máté generációjára jellemző, hogy nemcsak a vezénylésben vállal szerepet…

Hámori Máté: Ez személyiségfüggő is, én talán mindenben kissé túltengek. A mi generációnk érzi az idők szelét. Egy művészeti vezető nemcsak karmester: programot, stratégiát kell alkotnia, a felelősség nem merülhet ki annyiban, hogy a kedvenc műveimet el akarom vezényelni. Másrészt érezzük azt a felelősséget is, hogy nem túl sok pénzből vezetnünk kell egy együttest. Ez szolgáltatóipar, nem lehet elvonulni az elefántcsonttoronyba.

Ács Péter: Mi nem örököltünk zenekart egy vállalattól, nem lakunk valaki más épületében, és ezzel nem akarok más zenekarokat bántani. Mi elértük, hogy tíz éve van egy próbatermünk, és vannak terveink a  következő harminc évre: van ötlet, inspiráció, kreatív gondolkodás, eközben nem a boldog békeidőket éljük. Az elmúlt évtizedben, mióta Máté itt van, többet alakultunk, mint előtte összességében.

ELŐTTEM VAN MÉG AZ A RÉG NEM LÉTEZŐ UTCA

Úgy tudom, messzire visszavezethető, mély kapcsolat fűzi Óbudához.

Igen, bár édesanyám balassagyarmati palóc volt, apai ágon tősgyökeres óbudai vagyok. A nagyapám az óbudai templom sekrestyése volt, ott lakott a Templom utcában. Nagyon várt, de sajnos meghalt, mielőtt én megszülettem, így egyik nagyszülőmet sem ismerhettem már. Óbudán születtem, és édesapám, aki a fővárosnál dolgozott, kapott egy új lakást az akkortájt épülő Bécsi úti városi házakban. Amíg azonban el nem készültek, egy-két évig a Bem rakparton laktunk. Innen láttam például fölrobbanni a Margit hidat. Emlékszem, kitérdeltem az ablakba, cseresznyebefőttet kanalazgattam, s egyszer csak látom, hogy fölemelkedik az egész híd, és belezúdul a vízbe. Aztán egy pár másodperc múlva berepültem a szoba belsejébe a hatalmas légnyomástól. Az összes híd alá volt aknázva, s ez állítólag egy műszaki hiba miatt véletlenül, korábban robbant föl, amikor tele volt emberekkel.

Meddig kellett várni az új lakásra?

1944-ben adták át, ekkor költöztünk a Bécsi út 92. számú ház első emeletére. Az ostromot már itt éltük meg, hat hétig ültünk a pincében, mert a Bécsi út egyik oldalán, a Kerék vendéglőben az oroszok állomásoztak, a mi házunkban meg a németek. Pont a mi lakásunkban volt a géppuskafészek. Amikor elmentek, nagy nehezen rendbe hoztuk. Nem is olyan régen kezembe került egy könyv, ami át volt lőve, mert a könyvespolcot tolták az ablak elé. Egy kovácsműhely volt az ablakunk alatt, néztem mindig, hogy hogyan dolgoztak a munkások. Amikor apám ’61-ben meghalt, anyám nem bírt ott maradni abban a lakásban, és a Bécsi út–Vörösvári út sarkán álló vöröstéglás házba, a régi vámházba költöztünk, egy egyszoba összkomfortos kis lakásba.

Egy későbbi rajztanárt, gondolom, már gyermekkorában is foglalkoztatott a látvány.

Van sok régi fényképem, sőt még ferrotípiám is, amelyek a múlt előtti század végén készültek a León és fia fényképész üzletében, a Lajos utca 126. szám alatt. A Kiskorona utcában is volt egy üzletük. Egy Makart nevű, szintén Lajos utcai cégnél készült felvételeket is őrzök. Nem tudom, lehet, hogy épp Hans Makart osztrák festő utódjának fióküzlete volt.

Kikre emlékszik még gyermekkora Óbudájából?

Egyik nagynéném volt az óbudai füvesasszony. Jártam is hozzá, mert anyámnak migrénje volt. Adott valami kotyvalék teát, ami tényleg használt. Az óbudai templom közelében, a Kéhli vendéglő tájékán volt az üzlete. Kiterjedt hálózata volt a beszerzésre, és ő állította össze titkos receptek alapján a keverékeket. Nem biztos, hogy voltak orvosi ismeretei, inkább tapasztalati úton gyógyítottak akkoriban.

Melyik iskolákba járt?

Az Ürömi utcai iskolában kezdtem, elsőtől negyedikig oda jártam. Aztán a Lajos utcai iskola, majd az Árpád Gimnázium következett.

Ki volt az osztályfőnöke az Árpád Gimnáziumban?

Karádi Károly biológiatanár, aki nevezetes pedagógus volt itt Óbudán, ráadásul a másodnagybátyám. Rengeteg latin kifejezést kellett megtanulnunk nála. Később alapítottak egy Karádi-díjat az Árpádban, amit a pedagógiai konferencián osztanak ki, és az Árpád természettudományos vetélkedője is az ő nevét viseli.

És úgy tudom, életre szóló barátságok is köttettek az Árpádban…

Igen, az osztálytársaim közül Sinkovits Laci volt a legjobb barátom, akit aztán Sinkó László színművészként ismert meg az ország. ’56-ban barátkoztunk össze, amikor másodikosok voltunk. Karádi tanár úr bejött a terembe, és hihetetlen faarccal azt mondta: Holnap ünnepély lesz, Sinkovits szaval, Lázár zongorázik, Lacó hegedül. Így ment négy évig. Aztán másnap odajött és azt mondta: „Operabérletem van, de ma nem tudok elmenni. Tessék, Lacó!” Ez volt a jutalom. Következő héten meg azt mondja: „Kupi van a pincémben; Lacó, Sinkovits jönnek takarítani!” Nagyon jó ember volt, és a felesége is pedagógus volt, furcsa módon ő is rokonom. A Föld utcában laktak.

Gombár Vince és Iglói Mihály is tanították.

Igen, Gombár Vince latint tanított, ő is legendás tanár volt. Csak a fél osztály járt hozzá, mert lehetett választani a latin és angol közül, és mi Lacival az angolt választottuk. A Theiszler angolosai voltunk, aki nemes lovagnak szólította a tanítványait. Agilis ember volt, zenekart szervezett, előadtuk a Dido és Aeneast, concertókat, meg mindenfélét, ami ritkaság egy gimnáziumban. Iglói Mihály tornatanárunk az Iharos-Rózsavölgyi Európa-bajnok futóknak volt az edzője. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem jöttek vissza. Nagyon jó fej volt, mindig azzal kezdte, hogy no, fiúk, körém, és akkor egy dalt. Lacival később is gyakran énekeltük azokat a nótákat, amiket betanított nekünk. Valamikor a hetvenes években egyszer hazajött, és találkoztunk vele.

Azért biztosan volt olyan tanár is, akit annyira nem kedveltek…

A kémiatanárunk, Vanyek, állandóan a hózentrógerét pattogtatta, s nyolcan feleltek egyszerre. A táblánál ketten, de az ablakoknál, az ajtóknál is, mindenhol, ahol volt üres felület írni. Sorolta a vegyületeket, hogy ki minek a szerkezeti képletét írja föl, s mire végigmondta, már ment is vissza az elsőhöz, s onnan megint sorba, hogy: egyes, egyes, egyes. Később nagyon megutáltuk, mert minden tanárt lefotóztunk titokban, de ő kifülelte a kattanást, végigrohant a kémiaterem fölfelé emelkedő padsorai között. Minden padba benézett, meglátta a gépet, és kihúzta a filmet. Persze megbosszultuk, mert volt egy kis autója, valami Topolinó, a fél osztály lement, s a feje tetejére fordítottuk úgy, hogy a négy kereke az égnek állt. Őrjöngött, amikor meglátta!

Mennyire volt összetartó a diákközösség?

Alakítottunk egy önképző kört, ahol minden héten más előadás volt kínai költészettől kezdve Wagnerig, az Ady-estig. A két unokatestvérem, Barth Anikó és Marietta is benne voltak. A Bécsi úton laktak, orvos lett mind a kettő. Egyikük az Orfiban dolgozott, a másik meg Szolnokra költözött. Volt egy Pötyi nevű fiú, aki nőgyógyász lett, és a balassagyarmati kórházba került. Szétszóródott sajnos ez a régi társaság. Majdnem minden hétvégén volt nálunk házibuli. Akkor még nem volt televízió, magunkat szórakoztattuk, sokszor hegedültem nekik, Tóth Tibi barátom, aki Svédországba ment, zongorán kísért. Jól elvoltunk.

Hogyan emlékszik gimnazista éveiből az amfiteátrumra?

Az amfiteátrumot a harmincas években tárták föl, amíg a föld alatt volt, csak a kör alakban álló, kis óbudai házakból lehetett sejteni a jelenlétét. Tornaórákat, futóversenyeket tartottunk ott, az Árpád Gimnázium most is ott tartja fáklyás ballagásait.

És milyen volt a ballagásuk?

A legnagyobb fiú beöltözött menyasszonynak, a legkisebb vőlegénynek, én meg hoztam a hegedűt, hülyéskedtünk. Utána beültünk a Kerék vendéglőbe, ott nótáztunk késő estig.

Ki volt a rajztanára?

Nem volt rajz a gimnáziumban, ezért az Úttörőházba jártam rajzolni. A Kiscelli utcában volt, a meredek rész közepe felé, balra. Amíg fel nem épült az új, ami most az Óbudai Kulturális Központ. Egy Belák András nevű rajztanárhoz jártam. Jóságos ember volt, amíg mi rajzoltunk, a Mereskovszkij által írt Leonardo-életrajzot olvasta nekünk. Letette, korrigált, aztán folytatta tovább. Meg is vettem a könyvet. A Kerék utcai iskolában tanítottam, és én rajzoltam meg a jelvényét is. Azóta is ezt használják.

Önnek mi hiányzik leginkább gyermekkora Óbudájából?

Iszonyú egy építmény ez a Szőlő utcai ház, amellyel átvágták az összes hajdani kis utcát! Mindent lebuldózereztek. A Föld utca a Flórián téren indult, egy S kanyart írt le, és aztán egyenesen ment a Bécsi útig, az a része maradt csak meg.

Ha megállok a Flórián téren, én még most is a régi házakat látom. Még vissza tudom álmodni olyannak, amilyen valaha volt. Ezért is tudok ilyen képeket festeni. Itt nőttem fel.

Sinkó Lacival mentünk ezekben a kis utcákban, a lányok kikönyököltek az ablakon, és mi megálltunk beszélgetni. A panelházaknál ezt nem nagyon lehet már megcsinálni. Énekelni jártunk az óbudai Szent Alajos kápolnába, az udvarán fociztunk. Legtöbbször a Föld utcában sétálgattunk, ahol legendásan sok helyes kislány lakott.

Ön szemtanúja volt annak is, amikor a régi házakat bontani kezdték…

Sírtam, amikor megindultak a buldózerek és széttúrták ezeket az öreg óbudai házakat. Karhatalommal vittek el néniket, akik nem voltak hajlandók kiköltözni. Jöttek a rendőrök, bezsuppolták, és elvitték Újpestre vagy Rákospalotára a tizedik emeletre azt az idős nénit vagy bácsit, aki egész életében kertes házban élt. Ez volt a politikai cél, mert Óbuda elég zárt közösség volt, és minden ilyet fel akartak számolni, ezért aztán teljesen vegyes népességet telepítettek ide az ország legkülönbözőbb szegleteiből. Mentünk a gyerekekkel, és szedtük a záróköveket meg a díszstukkókat. Egy itt is van az előszobámban, meg a rajztermünkben is van négy-öt darab. Ez legalább megmaradt. Fotóztam is, két tekercs diát ellövöldöztem. Borzasztó, hogy egyetlen olyan nézőpont, egyetlen olyan látószög nincs, ahová ne lógna be egy panel. Még erre se ügyeltek! Megkönnyeztem azt is, amikor nagyapám házát bontották le. Egy kis panelóvodát építettek a hajdani Templom utca 1. szám alatti épület helyére. Braunhaxlerek építették Óbudát, és meg lehet nézni Pilisvörösváron is, milyen szép házak vannak, amiket tisztán tart a német származású lakosság. Sok egészségtelen, vizes, de Grinzingben ezt is meg tudták oldani. Ugyanígy meg lehetett volna csinálni nálunk is, csak Rákosi megalomániája az volt, hogy hatalmas fővárost épít.

Kik vásárolnak a hajdani Óbudát ábrázoló festményeiből?

Idősebb emberek meg kollégák vesznek tőlem képeket, akik itt nőttek fel, és aztán kiköltöztették őket. Csináltam egy kiállítást, amin csak ilyen képek voltak, és majdnem mindet eladtam, negyvenötből mindössze három maradt meg. Nagyon sokan jönnek, hogy itt laktak ebben és ebben az utcában, meg tudnám-e festeni, hoznak fotókat is. Tavaly beállított egy nagyon idős, aranyos házaspár, alig bírtak az első emeletre följönni. Ők is panelházban laktak, és összegyűjtögettek egy kis pénzt, hogy egy képet vegyenek a régi Óbudáról. A Flórián téri Sörcsarnokot ábrázoló képet is rendelésre festettem, a tulajdonosa kért fel. A Kórház utca–Szentendrei út sarkán álló egész háztömb az övé volt. Ott van most az a kis híd, ami bevezet a Kórház utcába. Egyszerre mindig több képen dolgozom, portrékat csinálok, kompozíciókat. Amikor például az óbudai témájú képeimen dolgozom, ugyanúgy látom, mint gyerekkoromban láttam, ugyanúgy előttem van még az a rég nem létező utca, a maga jellegzetes életével, hangulatával.

Ezekre a képeimre azért nem festek embereket, hogy jelezzem, ez már egy elmúlt, letűnt világ. Nem tudok arról, hogy volna bárki rajtam kívül, aki ilyeneket fest mind a mai napig.

Hol tekinthetők meg a képei?

Az Óbudai Kulturális Központban szoktam kiállítani, oda rendszeresen hívnak, Békásmegyeren, annak idején a Hazafias Népfront kultúrhelyiségében, a pedagógusoknak készült Fáklya Klubban, és egy pár vidéki kiállításom is volt. A Kerék utcai iskolában létrehoztam egy galériát a kerületi művészeknek meg a volt tanítványaimnak, akik művészek lettek. Deák Ágnes például szobrász, de említhetem Lengyel Rita grafikusművészt is, aki Korga Györgynek, az egyik legnagyobb kortárs festőművésznek lett a felesége. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de remekül megvoltak, és született egy gyönyörű kislányuk is.

Említette már, hogy a rajz mellett a zenének is meghatározó szerep jutott az életében. Mesélne erről bővebben?

Hétéves koromban kezdtem hegedülni. A Flórián térre jártam a Szigethy zeneiskolába, ami egy saroképület első emeletén volt. Magániskola volt, csodák csodája, hogy megmaradhatott abban az időben. Klári néni volt a tulajdonosa, s a hegedűtanár egy Fülep Tibor nevezetű ember, aki szintén disszidált ’56-ban. Svédországba ment és létrehozta a legnagyobb zeneműkiadó céget. Felvételiztem a Zeneakadémiára is, akkor még meghallgatások voltak, és az akadémiai tanárok fölvettek egy-egy gyereket. Nekem Országh Tivadarhoz kellett volna mennem, de három hónappal a felvételi vizsga előtt meghalt, így erről lemaradtam. Később magánúton elvégeztem az Akadémia anyagát, és annak idején a népművelési intézetben lehetett zeneoktatói működési engedélyt kapni, ahol levizsgáztam, és évekig oktattam is az Óbudai Zeneiskolában, Till Ottó idejében. Délelőtt rajzot tanítottam, délután zenét, este meg zenekarokban játszottam, volt, hogy háromban is. Próbáról rohantam előadásra. Tíz évig bírtam, aztán abbahagytam a zenetanítást. Éveken keresztül játszottam Béres Jánossal, vannak tévéfelvételeim is. Ő alapította az Óbudai Népzenei Iskolát.

Nemcsak építészetileg volt más a hajdani Óbuda, de nagyon sokan meséltek az eperfákról, amelyeknek ma már nyomát sem találjuk…

Így igaz, állandóan szedegettük az epret! A Kerék vendéglővel szemben található kis téren is volt pár fa, a Föld utcában is, és a kertekben mindenütt. Beszélgetés közben azt eszegettük, lila volt a nyelvünk. Fekete és fehér eper is volt. Ma értéktelen gyümölcsnek tartják, mert eltenni nem lehet, ha lehullik már csak pálinkafőzésre jó, és a szövőlepke hernyója nagyon szereti a levelét.

Ön a „kísérletinek” nevezett lakótelep szélén él hosszú ideje. Megosztaná a tapasztalatait?

A Váradi Sándor utcát régen Emese utcának hívták. A legcsöndesebb, nagyon aranyos kis utca volt Óbudán. Itt lakott egy gimnáziumi barátom, és sokszor jöttem hozzá, ezért emlékszem ennyire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok lakni, s hogy így megváltozik ez az utca. Ahogy átkötötték a Szentendrei útra, a teherautók, amelyek nem akarnak kimenni a Flórián térre, erre jönnek. A lámpa csak egy pár másodpercig zöld, itt állnak, és pöfékelnek az autók napestig, az ablakot sem tudom kinyitni. Amikor 1972-ben ideköltöztem, kétségkívül nőtt az életszínvonalam. Nem kellett szenet cipelni a pincéből, fűtés van, melegvíz van, könnyebb az élet, csak hát nem emberközeli. Ez egy mintaház volt, ide hozták a nyugati delegációkat mutogatni, hogy milyen lesz, és csak utána kezdtek tízemeleteseket építeni. Egy négyszobás lakást kaptam volna a Berend utcában, be volt már csomagolva mindenem, amikor egy nappal az indulás előtt értesítettek, hogy már beköltöztek mások. Utána három hónapig kellett így becsomagolva várnom, míg ezt kiutalták. Nyáron egy adminisztrátor eladminisztrálta a dolgot, és véletlenül nyolc családnak utalt ki négy lakást. Volt, hogy mentek az autóval, és már laktak ott, ahová költözni akartak.

Egyszer még biztosan lesznek jelentős változások ezen a környéken, amikor a panelházak ideje lejár…

Vannak építész barátaim, akik azt mondják, igaz ugyan, hogy a panelházakat ötven évre tervezték, de százötvenet is kibírnak, ha kellőképpen karbantartják őket, amiről azonban szó sincs. Előbb-utóbb le fogják őket bontani, de olyan része ez a városnak, ahol több mint 2000 éve laknak, úgyhogy itt lesz is mindig város, akkor is, ha mi már nem leszünk. Ezek a kockák el fognak tűnni, s aztán már az építéstechnológián múlik, hogy a sok millió embert hogyan tudják majd elhelyezni.

Mi a véleménye az újlaki revitalizációról?

Emlékszem, esküdöztek, hogy óbudai stílusú házakat építenek majd, erre ilyen osztrák típusú épületek kerültek oda, amelyek kétségtelenül jól néznek ki, csak soha ilyen házak nem voltak Óbudán. Ezt is kereskedelmi érdekek befolyásolták. A Lajos utcában is vannak gyárépületek meg magas irodaházak, pedig arról volt szó, hogy az egészet egyemeletes házakkal építik be. A Régi Sipost is le akarták bontani, azért építették az Új Sipost. Aztán volt egy nagy felzúdulás, így nagy nehezen megmaradt. A Siposba sokat jártunk Lacival is, a Laktanya utcában is van egy jó kis vendéglő. A Kenyeres utcai régi Hickmannban két sváb muzsikált mindig, az egyik harmonikázott, a másik orgonált. Most is működik, csak már nem ez a neve. A Kéhliben is megfordultunk olykor. Évente kétszer-háromszor tettünk Lacival egy nosztalgikus körsétát Óbudán.

Képzőművészként volt-e kapcsolata Óbudához kötődő, híres alkotókkal?

Egyszer Lacival a Laktanya utcai vendéglőben üldögéltünk, amikor váratlanul betoppant Varga Imre, s odaült hozzánk. Elmesélte, hogy a Laktanya utcai esernyős szobrot úgy képzelte el, hogy állandóan esik rá az eső, de nem voltak hajlandók bevezetni a vizet. Négymillió forintot kapott rá akkoriban, de már így is többe került. Ekkora bronzszobrok öntése rengeteg pénz, amit évekig előlegezett a sajátjából, hogy fölállíthassa. Pedig épp itt van az Önkormányzat előtt! Elmesélte, hogy a Prométheus című szobra hogyan került Belgiumba, az antwerpeni nagy szabadtéri szoborparkba. Jött egy belga bizottság szobrot vásárolni, ajánlgattak mindenféle szocreál szobrokat, az ő Prométheusa meg ott hevert a galéria udvarán a földre hajítva. Az egyik belga kinézett az ablakon, meglátta, és azt mondta, azt kérjük ott az udvaron! Mikor fölavatták a Vasarely múzeumot, itt járt a mester is. Gyorsan odatolakodtam egy Vasarely-kötettel, és aláírattam vele, pár szót is beszélgettünk. Bár ő nem kötődik Óbudához, de elmesélem, találkoztam a Rómában élő Amerigo Tottal is. Egyszer, amikor kinn muzsikáltunk, ránk akadt valahol az utcán. Beterelt minket egy vendéglőbe, és az egész együttest meghívta. Kérdezte, hogy mit akarunk még, és az egyik kislány azt mondta, hogy egy krémest szeretne. Nagy bajban volt, mert Olaszországban nincs krémes. Összehívta az összes pincért, elmagyarázta, hogy hogy néz ki a krémes, és szétspricceltek a városban. Egy jó fél óra múlva az egyikük megjelent egy tepsire való hasonló süteménnyel. Beírta a könyvembe a címét, hogy ha arra járok, ugorjak föl hozzá. De sajnos aztán meghalt, és soha többé nem élhettem a meghívásával.

Óbudán töltötte az egész életét. Soha nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?

Mindig Óbudán éltem, nem is mennék el innen. Gondoltam rá, hogy elköltözöm, mert öregszem, és nem biztos, hogy föl tudok majd mászni a negyedik emeletre, de akkor is csak óbudai lakást fogok keresni. Nyugatra rengetegszer hívtak engem is, hiszen a nyugati szimfonikus zenekarok innen szipkázzák a zenészeket. Sokszor ajánlgatták, hogy maradjak kinn, de mindig hazajöttem. Van valami ebben az Óbudában! A fejünkben van benne, egy-egy kis nyom megmarad, és az alapján gondolatban újra fölépíti az ember az egészet. Kinézek, szemben a Hunor utcában apám barátja lakott, Simon bácsi. Ott, a kertben üldögéltem tízéves koromban, még most is megvan az a vasrácsos kapu. Ha megyek az iskolába, mindig oda kell néznem arra a házra. Ilyen apróságok. Az óbudai templommal szemben van két kőoszlop lánccal, az egyikben van egy mélyedés. Apám mesélte, hogy gyerekkorában mindig bedugta oda a sarkát. Azt is mindig megnézem, azt a kis mélyedést ott a kőoszlopban.

Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni

Jó rácsodálkozni, hogy mennyire sűrű ez a kiállítás, és, hogy milyen sok aspektusból meg lehet közelíteni. Olvashatjuk portréként, amely egy anarchista világcsavargó, egy vagabond hagyatékából, mások elbeszéléseiből, valamint archív anyagokból igyekszik kihámozni, hogy ki is volt valójában ez a beskatulyázhatatlan figura, ugyanakkor a tárlatnak van egy lehetséges emlékezetpolitikai olvasata is, hiszen a Szittya által kiadott 82 álom a második világháború idején című, a dokumentarizmust a fikcióval ötvöző kötetéből kiolvashatók az átélt háborús tapasztalatok és traumák, amelyek sokszor árnyaltabban beszélnek a valóságról, mint a tények és dokumentumok. Kultúrtörténeti aspektusból nézve a csavargás jelenségébe és esztétikai vonatkozásaiba áshatjuk mélyebbre magunkat, de a tárlat a képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit fontosságát is hangsúlyozza. És közben rákérdez arra is, hogy mit jelent Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni ma, több, mint száz év távlatából. Hogyan tudunk kapcsolódni a világához, az általa képviselt életérzéshez, mennyiben és milyen módon aktualizálható és értelmezhető kollektív szinten egyéni története? És milyen kérdéseket szegez nekünk a saját életünkkel kapcsolatban a lezártnak gondolt múltból?

A kiállítás fő eleme a magyar független film fontos képviselőinek, a Buharov-testvéreknek (Szilágyi Kornélnak és Hevesi Nándornak) a Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták Super 8-as technikával készült, többcsatornás filmje, amelynek címe idézet Kassák Egy ember élete könyvéből, és amelynek tervével tavaly elnyerték az újonnan alapított Kassák Kortárs Művészeti Díjat.

A film Szittya Emil naplójegyzeteiből és az általa összegyűjtött álmokból, valamint Kassák és Szittya barátságából és csavargásaiból inspirálódva született meg.

Szándéka, hogy emléket állítson a csavargónak, ugyanakkor ennél mégis messzebbre megy. Ahogy a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban olvashatjuk: a filmesek „a mában rendezik újra az avantgárd művészek jelentős történelmi eseményekkel egybetorlódó hétköznapjait, és szinte szürreálisba hajló korhűséggel írják tovább a túlélésért folytatott küzdelmeiket. Egy dadaista történelmi film képei peregnek a szemünk előtt, amelyben az álom, ahogy Szittyánál is, nem tartalom, hanem forma: a valóság értelmezésének és feldolgozásának egyetlen (…) eszköze”.

A mű tehát érzékenyen billeg a realitás és a fikció, a dokumentarizmus és a szürrealizmus határán, sőt: még a jelen és a múlt között is. A Kassák Múzeum külső termébe installált csatornák egyszerre álomszerűek és mégis: valóságosnak tűnnek, ugyanakkor bár tudjuk, hogy a jelenben (közelmúltban) forgatták, mégis olyan érzetet keltenek, mintha Szittya Emil saját korának egy alkotásait néznénk. Az alkotópáros az időtlenítés technikáját használja, hogy elbizonytalanítsa a nézőt és, hogy zavart keltsen a befogadásban. „A filmszalag maga az időutazás, a különböző temporalitások összekuszálásának médiuma”. A filmet instant kávéval roncsolták az alkotók, így olyan hatást érnek el, mintha egy korabeli munkát néznénk, amelyben sokszor csak látomásszerűen tűnnek fel a cselekmények. Ez a játék egyébként az alkotópáros kiindulópontjából adódik. Egyik kérdésük ugyanis az, hogy mi lett volna, ha Szittya Emil, a sokoldalú és bekategorizálhatatlan művészeti, írói és lapkiadó tevékenysége mellett amatőr filmesként is dolgozik. Ha az általa összegyűjtött álmokat nemcsak könyv formájában, hanem filmként is fel tudta volna dolgozni? A Buharov testvérek projektjének ezen részei spekulatív választ adnak erre a kérdésre: azt az érzetet keltik, mintha az avantgárd alkotó munkáját látnánk.

És tulajdonképpen tényleg képesek beemelni minket Szittya Emil saját korába, a szecesszió dekadenciája, a zürichi Cabaret Voltaire elnevezésű dadaista klub hangulata, valamint a szürrealizmus groteszk, álomszerű atmoszférája egyaránt érzékelhető ezekben a jelenetekben. Sőt: a film az álom működését is modellezi. A jelenetek látszólag összefüggéstelenül, fragmentáltan követik egymást, a végén a néző fejében mégis megszületik egy narratíva. Az egyes képek látszólag mellőznek mindenféle kontextust, olykor még a történet is nehezen fejthető fel, azonban idővel mégis megszületik valamiféle koherencia, ami egyszerre lefesti a kort, amiben Szittya Emil élt és barangolt, valamint a különböző személyektől származó álmokat egy nagy, közös szürreális vízióvá gyúrja.

Érzelmileg intenzív hatást gyakorol a befogadóra a tér közepére helyezett nyolccsatornás hanginstalláció, amelyben a Szittya Emil által összegyűjtött álmokat olvassák fel a különféle művészeti ágakban alkotó művészek. Ám azzal, hogy ezek a felvételek régi, tárcsás telefonokból szólalnak meg, befogadás-esztétikailag egészen érdekes dolog történik. A látogatónak ugyanis olyan érzete támad, mintha a múltból érkeznének ezek a hívások, már nem élő és soha nem ismert személyektől. Nem tudjuk, ki szól hozzánk, nem ismerjük azt, aki beszél, mégis: az egyik legszemélyesebb élményét, az álmát osztja meg épp velünk. Így válunk részévé egy múltbeli személy privát életének. Voyeurnek érezzük magunkat, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi jogunk van felemelni a kagylót és belefolyni egy olyan személy életébe, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerünk. Belehallgatunk a Másik személyes történetébe, elveszünk valaki más álmában, akivel – időn és téren átívelve – összekapcsolódunk. Ahogy beleturistáskodunk ezekbe a narratívákba, úgy útjaink némiképp összegabalyodnak, a múltbeli személyek álmai továbbíródnak a saját képzeletünkben, hogy végül egy közös szürreális vízióban találkozzanak.

A kiállítás nagy hozadéka egyébként az is, hogy képes megnyitni és kitágítani a néző elméjét és képzeletét. Ebben a kiállításban befogadóként ugyanis egy olyan szituációba kerülünk, ami némiképp megszünteti körülöttünk a valós teret és időt, így kiszabadít minket a jelen fogságából. A saját fantáziánkkal írhatjuk tovább a múltbeli történeteket, amelyek gondolatébresztően is hatnak, hiszen olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak lehetnek. És teszi mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem fogalmaz meg direkt állításokat: érzéki módon hat a nézőre, akinek a gondolkodását és képzeletét az erős vizuális és audiovizuális élmények alakítják.

A filminstalláció a benti teremben folytatódik: ezek a fragmentumok azonban már nem az álmokról, hanem az útról, az utazásról, valamint Kassák és Szittya kapcsolatáról szólnak. Érdekes barátságuk ezekből a fiktív jelenetekből is hűen kirajzolódik. Két csavargót követünk, akik nekünk legtöbbször háttal menetelnek, és míg az egyik (Szittya) folyton tanácsokkal látja el a másikat, valamint a világban szerzett tapasztalatait testálja át, addig a másik (Kassák) lelkesen kérdez. Ők ketten 1909 júliusában találkoztak, abban az időben, amikor Kassák gyalog bejárta Európa nagyvárosait. Kassák kissé zöldfülűként tűnik fel Szittya mellett, aki koldulással és szélhámos trükkökkel biztosította a létfenntartásukat, valamint, aki Kassákot bevezette az európai képzőművészeti életbe. Kettejük ambivalens viszonya ezekben a jelenetekben is tettenérhető. Kassák hálásan és lelkesen ír kettejük viszonyáról az Egy ember élete önéletrajzi regényében, egy helyen például így: „Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük”. Szittya azonban a Furcsaságok gyűjteménye című, csavargó életének különös alakjait és tapasztalatait felvonultató anekdotagyűjteményében szűkszavűan és kritikusan beszél Kassákról, akit törtetőnek és figyelemre éhesnek gondolt. A magyar avantgárd pápájának alakja egészen másféle fénytörésbe kerül Szittya szemüvegén keresztül.

A Kassák Múzeum kiállítása a csavargás korszellemébe is bevezeti a látogatót. Szittya Emil alakján és a korabeli újságok cikkein keresztül képet kapunk arról, hogy az életmodellt a saját korában az anarchizmussal, a morál hiányával rokonították, pedig ez a létforma a kultúrák és nyelvek közötti határok lebontását, az információhoz való hozzáférést, a közösségek épülését is segítette. Szittya alakja összekötötte egymással az avantgárd és a korabeli politikai aktivizmus korabeli szereplőit. Gucsa Magdolna, Szittya Emil életének kutatója a csavargást a minden utcát és minden életet felhabzsolni akaró vagabond életformájaként definiálja, ami egyszerre határsértő, ugyanakkor mégis: nemzetközi horizontot kijelölő. Ahogy Baudelaire írta: „az emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója (…). azt a valamit kutatja, amit szabad legyen modernségnek neveznünk”. 

Ezen a ponton válik világossá az Erdődi Katalin által kurált kiállítás nagy kérdése: Lehetünk ma Szittya Emilek, kívül helyezhetjük magunkat a társadalmi normarendszeren? Feladhatjuk-e a biztos kapaszkodóinkat, és engedhetjük, hogy az életünk elkezdjen csupa kérdőjelekből állni? Szabadság-e az, hogy ha betagozódunk az elvárásokba? Meddig tűrhető az egyéni döntéseink keretek közé szorítása? És mikor van az a pont, amikor el kell indulni? Ezek a kérdések egyéni és kollektív szinten is értelmezhetők.
A Buharov testvérek válasza pedig az, hogy a barátságokra és a szövetségesekre épülő kollektivitás az ellenállás és ellenállóképesség egyik fontos eszköze. Ha társakra, rokon lelkekre találunk az utunk során, akkor kikezdhetetlenebbé válunk a ránk nehezedő nyomásokkal szemben, valamint az elveszített szabadságért folytatott harc is eredményesebbé válhat.

Egy szittya Párizsban

Ugyan a rossz nyelvek (nevezetesen Nádas Sándor, a Pesti futár főszerkesztője) azt állították a Schenk Adolf Avraham néven született író, műkritikus, festő és világcsavargó Szittya Emilről, hogy „[k]éziratait egy répamázsáló mester stilizálta, mert ő nem tudott magyarul”, a kis Adolf valójában azok közé a magyar anyanyelvű, szegény, izraelita gyerek közé tartozott, akikről a régi mondás szól: „annyian vannak, mint Óbudán a zsidó gyerek”. Amikor 1886-ban megszületett a mezőcsáti, az ortodoxok között is szigorúnak mondott közösségből származó Ignác és az óbudai Spatz Regina első gyermekeként, a család éppen a Lajos utca 179-ben lakott. Ahogy jött sorban a többi sarj, az anyakönyv bejegyzései árulkodnak a család körülményeiről: a Bokor utcából visszaköltözött a család a Lajos utcába, aztán a Flórián térre, majd a Kiskorona utcába. Mindenesetre mindegyik cím a Judenhofba, a Zsidóudvarba kalauzol, a zsinagóga, a kóser vágoda, a zsidó községház, a sör- és a bormérések környékére. Az apa is hol errefelé dolgozhatott cipészinasként, hol házalóként járta a környéket, hol pedig napszámosként robotolt, talán a Zichyek földjein. Fia beszámolója szerint többet látogatta a környékbeli korcsmákat, mint a gyerekzsivajtól hangos családi otthont. Óbudán egyébként sohasem volt igazán elkülönülő zsidónegyed, és bár a zsidó közösségi élet a Judenhof köré szerveződött, a zsidók és magyarok főként vegyesen laktak, a kis Adolf pedig kortársaival együtt magyar iskolába járt. Mivel 6-10 éves fiúk számára fenntartott óbudai zsidó elemi iskola (Musterhauptschule) 1880-ban a zsidó emancipáció és az ingyenes állami iskolák bevezetése következtében megszűnt, az első négy osztályt 1894–1898 között a községi állami elemi iskolában kellett végeznie, onnan pedig a III. kerületi községi polgári fiúiskolába került. Itt az első év végén megbukott szabadkézi és mértani rajzból, illetve szépírásból, s a többi stúdiumból sem igen jeleskedett, a pótvizsgát pedig nem tette le. A jelek szerint már kiskamasz korától jobban érdekelte a csavargás, mint az iskolapad, inkább a pesti kávéházak környékén lődörgött. Ez persze jórészt kényszerből alakult így: az, hogy egyik testvére sem végzett a négy eleminél több osztályt, a szülők pénztelenségének jele. Aligha gondolta volna a tantestület, hogy három nyelven publikál majd a kis Schenk, és bő évtized múltán a francia avantgárd Apollinaire mellett legnagyobb alakjával, Blaise Cendrars-szal ad ki lapot és alapít kiadót. A már említett Nádas, Károlyi Mihály feltétlen híve, aki azért nem szívelte hősünket, mert 1918-ban a parlamenti interpellációktól a napilapokig arról pletykáltak Pest-szerte, hogy Szittya kémkedett a politikus után, beszámolójában nem az irodalomtörténeti jelentőségű közös kalandokra koncentrált: „Bles Sandrarssal egyizben fogadott [Szittya], hogy mosakodás nélkül hosszabb ideig tud meglenni, mint ő. Három hónapig sikerült is neki, Bles Sandrars azonban legyőzte. A költő öt hónapig nem tette a kezét mosdóvízbe.” A vámos Henri Rousseau hasisfilmjei, avagy Tatyana Joukoff keveri a kártyát című, német nyelven megjelent 1915-ös kötetében Szittya másra emlékszik:

„Azzal az ostoba emlékkel voltam elfoglalva, amikor Cendrars és én néhány sous-n civakodtunk a rongyszedőkkel (…) Eladtam a zsidó könyvárusnak a Sade márki kötetem.”

Mindkét szöveg a nyomorról beszél, bár más perspektívából: az első a polgári egzisztencia szegény csavargóval szembeni sanda gyanakvásáról, a második pedig a nyomor hétköznapjainak küzdelméről, ahol gyakran a szellemi betevőről kell lemondani egy falat kenyérért. Ugyan Szittya az őt kiszerkesztő Nádasnak sose nézte el a kémvádakat, de az anekdota talán tetszett is neki, 1923-ban ugyanis ezt írta: „Meggyőződésem (az utam kezeskedik érte), hogy én vagyok a legnagyobb ma élő költő (…) az egyetlen, akiről még lehet legendákat gyártani.”

Szittya tehát az 1910-es években, fiatal felnőttként se szocioprofesszionális státuszát, se életszínvonalát tekintve nem élt jobban, mint az apja. Kulturális és földrajzi értelemben azonban sokkal mobilisabb volt: hátrahagyta Óbudát, Ady Endre Irán-szagú, szittya seregétől ihletve pedig az izraelita vallást és a zsidósan csengő nevet. Egyik csavargótársa, Kassák Lajos Egy ember élete című önéletírásában is szüntelenül jegyzetelt és vázlatokat skiccelt, miközben múzeumokat, templomokat, gyűjteményeket böngészett végig: a művészi önképzés és alkotás intézményeken kívüli útját járta. Valószínűleg az Im-ígyen szóla Zarathustra magyar fordításának megjelenésével kapta el – a Nyugatosok jelentős részével együtt – a „Nietzsche-lázat”. Így írt 1909-ben: „ [a] perverzitás gyülölete valakinek nem nagyságát, hanem kicsinységét jellemzi. Az egészséges, normálisnak nevezett ember életének nincsenek variátiói, előtte csak egy életkérdés van: a gyomor kérdése. A művész azonban emberfölötti ember, magasabbak a szükségletei, soha se lehet beteges.” A kollektív morális kategóriákon átlépő, öntörvényű emberfeletti embert, azt az Übermensch-et tekintette személyes és művészi példának, aki semmilyen autoritást nem fogad el maga felett. Innen eredeztethető, hogy egyforma hévvel érdekelték a legkülönbözőbb, a társadalmi renden és morálon kívül elhelyezkedő, atipikus (mai zsargonnal: ellenkulturális) személyiségek. A művészekről, szexuális „deviánsakról”, anarchistákról, baloldali népvezérekről szóló anekdotikus szocioriport volt a kedvenc műfaja. A szintén németül publikált Kuriozitások gyűjteménye című kötetében valóságos természettudományos taxonómia szerint tárgyalta a lázadókat, elbeszélői pozícióját pedig résztvevő megfigyelőként határozta meg. Ekként az olvasó Szittyával tarthat Pjotr Kropotkin otthonába, hogy az anarchisták hercege személyesen győzze meg arról, hogy minden államhatalom az erőszak letéteményese, vagy követheti a háborúellenes szocialista politikust, Jean Jaurès-t a meggyilkolása előtt két nappal, 1914. július 29-én Brüsszelben tartott háborúellenes gyűlésre. Csavargó életmódja okán a hollétével kapcsolatos állításokat gyakran van lehetőségünk rendőrségi és idegenrendészeti forrásokkal összevetni, Szittyán ugyanis több európai nemzetállam hatóságai igyekeztek rajta tartani a szemüket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyan hősünk elég gyakran találta magát toloncházban vagy az államhatáron túli első település vasútállomásán koldulásért vagy anarchista izgatásért, de hiába tiltották ki a svájci kantonok és az önálló közigazgatással rendelkező német tartományok többségéből, Szittya mindig megtalálta a módját, hogy visszatérjen a soron következő anarchista- vagy csavargógyűlésre, esetleg szalonkiállításra.

1917–1918-ban a nem sok valóságalappal rendelkező kémbotrányig Budapesten kereste kenyerét újságíróként, az 1920-as években Berlinben, 1927-től pedig Párizsban élt és dolgozott.

Ragaszkodott a kedvenc műfajához, a rendkívüli alkotókról szóló anekdotikus portréi a francia fővárosban újságcikkekből esszékötetekké és kismonográfiákká vastagodtak, többek között Albert Marquet-ról, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról és Chaïm Soutine-ról írt hosszabban. A nagyobb terjedelem lehetővé tette, hogy a művészi individuumot – lelkialkatot, tudatot és tudatalatti motivációkat – megvilágító szempontok mellett az alkotásra mint kollektív társadalmi gyakorlatra koncentráljon. Vizsgálta a művészképzés, a mecénások, gyűjtők és kereskedők, műkritikusok rendszerszintű szerepét a művészi életmű és az azzal kapcsolatos értelmezések létrejöttében, a művészi alkotás tárgyalásakor annak térbeli vonatkozásait, Párizs művészeti topográfiáját nyújtotta – mindezt ma már művészet-szociológiának nevezzük.

Az 1920-as, 1930-as évek Párizsát olyan művészeti központnak látta, ami lehetőséget ad a művészi kiteljesedésre. „A művészek valamiféle teremtő őrületet hoztak magukkal szegény magyar, lengyel és orosz falvaikból, amik, a francia hatás alatt, egy irányzatot, egy iskolát hoztak létre” – fogalmazott az „idegen”, nem francia művészek ún. Párizsi Iskolájáról. De bemutatta a külföldi, gyakran zsidó művészek nyomorát is. Soutine-ról, akit örökös viharban tátongó dosztojevszkiji hősnek nevezett, megírta, hogyan került az Orosz Birodalom – a mai Beloruszia – kis falvának gettójából egy új, a csillogó világváros perifériájára eső gettóba: „Szeretett volna befutott dandyvé válni: de Smilavičy, Vilnius és a Ruche, az idegen festők szegény párizsi tanyája nem engedte.” Vajon gondolt-e e sorok papírra vetése közben Szittya Óbudára?

A második világháború a külföldi művészek által mindig is érzékelt idegenellenességet társadalmi közhangulatból központi politikai programmá fokozta a nem francia állampolgárok módszeres megfigyelésével majd internálásával. A német megszállás pedig az asszimilált zsidó származást elfeledni akart gyermekkori emlékből életveszélyes stigmává tette. Szittya, talán nem függetlenül attól, hogy a Harmadik Birodalom terjeszkedése ellen a Francia Kommunista Pártban és a Népfrontban keresett szövetségest, családjával túlélte a háborút. Élete végéig aktívan festett és írt, a művészmonográfiák mellett azoknak az álmait gyűjtötte össze 82 álom a második világháború alatt 1939–1944 című, francia nyelvű kötetében, akikkel a háború idején, menekülés közben találkozott. Egyetlen saját álmát sem vette be a gyűjteménybe. A családjának pedig sem zsidó származásáról, sem Magyarországról nem beszélt.

Műveljük kertünket!

Régóta a Selyemgombolyítóhoz kötődsz. Mióta is?

Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején a kerületi tanács felkérte Somogyi Józsefet, aki kitűnő szobrászművész volt és történetesen a barátom, hogy hozzon létre itt egy művésztelepet. De ő akkor lett a Képzőművészeti Főiskola rektora, meg már belefogott a Tihanyi Művésztelep építésébe, ezért szólt nekem, hogy „Jóska, kezdjél vele valamit!” Jókor voltam jó helyen, de annyira, hogy azt válaszoltam, „jó, hogy szólsz, mert mi meg éppen helyet keresünk”. Ha a hetvenes években el akartál indítani egy kulturális projektet, azt egyeztetni kellett Aczél Györggyel. Meg a Pozsgayval. Meghívtuk Aczélt az egyik barátom lakására, elmeséltem neki, hogy mi a lényeg – olyan alternatív, innovatív művelődési központot álmodtam meg, ahol a népművészettől, kézműves kultúrától egészen a legmodernebb számítógépekig és videotechnikáig minden van –, és az akkori feleségem, Budai Ilona énekelt neki. Mint egy mecénás, körbe volt udvarolva. A végén azt mondta, csináljátok. Ennyin múlt. A 70-es évek végén végre beindult a beruházás. Akkor még nem úgy volt, hogy megcsinálják fél év alatt, ha akarja a főnök, hanem úgy módszeresen: bevitték a minisztériumba, beillesztették az aktuális költségvetésbe, jóváhagyták, nem hagyták jóvá, felét hagyták jóvá, stb. 1985-ben Csehák Juditot, akkori miniszterelnök- helyettest kértem meg, hogy adja át, és akkor engem kineveztek az intézmény igazgatójává.

Nomád nemzedékként hivatkozol magatokra, de ki is az a „mi”?

A 70-es években jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, azért tudott létrejönni, mert a KISZ KB a művészeti életen keresztül próbált a fiatalokhoz eljutni. Ekkor vonult be a popzenébe is, a különböző magas művészeti területekbe is, és többek között létrehozta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Megszerveztek Fadd-Domboriban egy tábort a fiatal népművészeknek, oda már a Népművelési Intézet külső munkatársaként mentem. Ott a táborban vetődött fel, jó, hát én vetettem fel, hogy nemcsak nyáron kellene találkozni, hanem évközben is, havonta Budapesten lennének előadások, beszélgetések. Ez mindenkinek tetszett, megszerveztük, létrejött a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, én lettem a titkár.

A táborokat átvittük a Népművelési Intézet tokaji telepére, így tulajdonképpen kivontuk a KISZ KB közvetlen hatóköre alól. 

És a nomád nemzedék elnevezés honnan jön?

 1981-ben dokumentálni akartam, hogy mi történt a fiatal népművészeti mozgalomban. Szerkesztettünk egy könyvet, Bodor Ferit kértem fel szerkeszteni, aki csodálatos figura, jó barátom volt, az Iparművészeti Egyetem könyvtárosa, sajnos korán meghalt, abban össze lett foglalva a táncházmozgalom és a tárgyformáló népművészet. És címet kellett adni a kiadványnak. Egy-két évvel előtte jelent meg Csoóri esszéje Nomád Napló címmel. Kezdettől fogva nagyon jóban voltam Csoórival, és így adódott, hogy ezt a címet adjam: Nomád Nemzedék. Ez a kötet elég nagy példányszámban jelent meg, sokakhoz eljutott. Innen és így terjedt el a nomád nemzedék megnevezésünk. 

Fotó: Dohi Gabriella

Olvastam egy interjút a 80-as évek közepéről, amiben a videóról áradoztál, hogy az teremt majd újfajta közösségeket.

Itt, a Selyemgombolyítóban állítottunk össze egy olyan stúdiót, amilyen nem volt máshol az országban. Volt egy őrült mérnökünk, Szügyi, a hétköznapi élet számára menthetetlen volt, de a szakmájához nagyon értett, Panasonic berendezésekből kialakítottunk egy kis stúdiót és ehhez ő egy keverőpultot fejlesztett. Ez ma nem hangzik nagy dolognak, de a nyolcvanas években pénz és COCOM-listás technológia nélkül, csak az így-úgy beszerzett alkatrészekből összebarkácsolni igenis az volt. Az itteni műhelyben kifejlesztett keverőpultokat aztán elosztottuk az országban, több tucat hasonló stúdió jött létre, ezekből lettek a városi, körzeti stúdiók. Meg maga a rendszerváltás. Ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mondok mást is: kitaláltuk, hogy szitanyomó gépeket kell a művelődési házakban hozzáférhetővé tenni, mert nagyon divatos volt nyugaton a szitanyomás. Az volt az elgondolás, hogy az emberek majd mennek az amatőr képzőművészeti klubokba és majd szép szitanyomatokat készítenek.

Nagyon tetszett a politikának is, csak egyet nem gondoltak át: a szitanyomás az sokszorosítás is. Tehát valójában az országban elterjesztettünk egy alternatív sokszorosítási technikát.

A Beszélőt is szitanyomó technikával készítették először. Ugyanezt találtuk ki a videóstúdióknál is. Nem véletlen, hogy a Duna Tv is itt jött létre, mert itt volt egy teljes stúdió, és annak a bázisán tudott megalakulni. Mindig azzal foglalkoztunk itt a központban, amire szükség volt: ha táncházra volt szükség, akkor táncház lett, ha hangszert kellett készíteni, mert hangszerhiány volt, akkor azt lehetett készíteni itt. Ha videostúdiót kellett létrehozni, akkor azt hoztunk létre. 

A rendszerváltás idején mi történt a Selyemgombolyítóban?

Minden politikai erőnek teret nyitottunk. Ide bárki bejöhetett, nem mi szerveztünk politikai gyűléseket, csak kiadtuk a helyiségeket az MDF-nek, az SZDSZ-nek, vagy bárkinek, aki kikérte az aulát. Én személy szerint egy kicsit aktívabban vettem részt, barátságom Csoórival oda vezetett, hogy részt vettem Antall József „legyártásában”. Sokszor kérdezik, hogy mennyi idő alatt lesz valakiből országosan ismert politikus, hát, Antallból fél év alatt sikerült azt csinálni. Persze, Antall tehetséges volt és nagy politikai elme, nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban vele, de ez más kérdés. Morális politikus volt, ami azóta ki is derült, ahogy az is, hogy ez milyen ritka. A halála a magyar demokrácia legnagyobb vesztesége. Ha Antall még él húsz évet, minden másképp alakul. De vissza a Selyemgombolyítóhoz: politikai szerepet tehát nem vállalt, mert kulturális intézményként ezt nem is tehette meg, de egyfajta inkubációs funkciója lett a kilencvenes évek elején, innen indultak, itt születtek később fontosnak bizonyuló intézmények.

Mint például a Duna Tv…

1990-ben Antall kétszer is felkért kulturális miniszternek, de nem vállaltam. Részben azért, mert jobb a hatalomtól a három lépés távolság, ahogy Ciceró mondta, ez a hosszú élet titka. 73 éves vagyok, lassan igazolja az élet a hatalomtól való távolságtartásomat. Másrészt azt mondtam, hogy kulturális intézményeket kell létrehozni, az a lényeg. Attól változik meg egy ország, hogy felépül az az intézményrendszere, ami szét lett verve az úgynevezett szocializmus 45–50 évében. Évek óta készítettük elő a vidéki stúdiókat, hogy legyen mindenhol egy saját stúdió. A Magyarok Világszövetsége meghívta Teller Edét, a nagy kongresszusára, ő is támogatta az elképzelést, ezután a Szövetség hivatalosan javasolta a miniszterelnöknek, hogy hozza létre a Duna Tv-t.

Nagyon könnyű volt, mert volt frekvencia, – hála a Siklós Csaba vezette minisztériumnak – kész volt a stúdió, hamar fel lehetett állítani a stábot.

Akkor már javában zajlott a médiaháború az MDF és az SZDSZ között, és ebben a harcban tulajdonképpen én is részt vettem. Nagyon jó barátom volt Hankiss Elemér. Itt győzködtem, a Selyemgombolyítóban lévő irodámban, hogy ne vállalja a tv-elnökséget, mert ugyanolyan alkalmatlan lesz rá, mint én miniszternek. A Duna Tv létrehozásához az utolsó lökést az adta, amikor Hankiss mint elnök letiltotta a miniszterelnök beszédét a köztévében. Ez nonszensz, ilyet el nem tudtam volna képzelni, főleg róla, aki egy kedves ember volt. 

1992-ben létrehoztátok a Magyar Művészeti Akadémiát…

Gyurkovics Tibor jött be hozzám egy reggel felháborodva a titkárságra, hogy ez disznóság, hogy továbbra is azok vannak az akadémiákon, akik eddig voltak a szocialista rendszerben, és kellene csinálni egy új akadémiát. Mondom, hurrá Tibor, és milyet? Azt mondja, egy Arany János Művészeti Akadémiát. „Ide figyelj Tibor, vagy az lesz a neve, hogy Magyar Művészeti Akadémia, vagy érdektelen”. Ezt onnan tudtam, hogy a Magyar Kulturális Szövetség elnöke voltam akkor, és láttam az MTI-ben, hogy az országban volt több száz szervezet, mindenféle néven. Amikor kiadtunk egy hírt, egyből előre vettek bennünket, a „Magyar” elnevezés akkora országos rangot ad. Erről meggyőztem Gyurkovicsot, ő meg kitalálta, hogy összehívunk 22 embert, Hubay Miklóstól Szakonyi Károlyig, Somogyi Józseftől Csoóriig. Közben Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke akcióba lendült, és mindent megtett, hogy megakadályozza az akadémia-alapításunkat, félt a konkurenciától, és amikor látta, hogy nem jár sikerrel, létrehozták az MTA társult intézményeként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, ezzel intézményesítette a népies-urbánus ellentétet, amit elvileg éppen meg akartunk haladni. Persze, a Magyar Művészeti Akadémia nem az volt az alapításkor, 1992-ben, amivé 2011 után lett, de ez már egy más, nem túl szimpatikus, nem az én ízlésem szerinti történet. A Makovecz utáni elnökök alatt eluralkodott a bürokratizmus és a középszerűség.

Fotó: Dohi Gabriella

Miért nem te lettél az MMA elnöke?

Túl fiatal voltam. Különben is volt író, aki elnök akart lenni. Én meg, hogy ne legyen túl nagy sértődés, egy teljesen outsider embert javasoltam, Makovecz Imrét. 

 Nehéz elképzelni Makoveczet mint outsidert.

Az akkori, írók uralta értelmiségi életben igen. Ez még a sevillai világkiállítás előtt volt, a szakma ismerte, elismerte, de a nagyközönség szemében egy építész volt a sok közül, hiszen kevés terve valósult meg, Pesten például nem is volt épülete. Egyébként éppen írok egy tanulmányt, és ott elemzem, hogy a 70-es, 80-as években a művészetnek két meghatározó és ikonikus alakja volt, Makovecz Imre és Erdély Miklós, de ez csak mára kezd kiderülni.

Nem biztos, hogy mindezidáig szerepelt ez a két név egy mondatban!

Megmagyarázom. Ugyanarról beszélt mind a kettő, igaz, más világnézeti alapon, ezt bizonyítom is képekkel, felvételekkel. Egymás mellé teszek két képet, hogy ha mind a két kép alá azt írom, Makovecz, mindenki elfogadja, ha azt írom mind a kettő alá, hogy Erdély, mindenki azt mondja, csalás. Pedig az egyik kép Makoveczé, a másik Erdélyé. És tulipán van rajta, Erdély Miklósnál is.

Ha már tulipán, a nyári Anzikszban írtunk a híres lakótelepi tulipános vitáról, amit az Óbudán élt Nagy László, történeteid visszatérő szereplője robbantott ki a cikkével.

Beleprovokáltam Lacikát – egymás közt így hívtuk Nagy Lászlót –, mert meghívtam a tokaji táborba és összeismertettem az építészekkel; a cikk szakmai gerincét valójában én írtam, ő meg líraian formálta meg.

A tulipános cikket?

Igen, ő meg kicsit stilizálta, a sokak által idézett „Bauhausbetonanya tojta tele ivadékaival hazánkat” kitételt például ő írta bele. Ő nem szeretett harcolni, semmilyen harcban nem vett részt, egy arkangyali lélek volt.

Az 1990-es évektől a Selyemgombolyítót a zöld mozgalom központjaként tartották számon.

A népművészetből léptünk az ökogondolat felé, és a Selyemgombolyító ökológiai központ lett könyvtárral, konferenciákkal, képzésekkel, és a legfontosabbal, a folyóirattal, az Ökotájjal. Eléggé meghatározó lap volt, kelet-európai viszonylatban is. Húsz évig működött, a negyedéves folyóiratból a végére egyre könyvszerűbb lett, hosszabb írásokkal, mélyebb tartalmakkal.

Abban volt szerepe, hogy elég magas szinten, Európában az elsők között az ökológiai gondolatot és annak morálisan egy még izgalmasabb formáját, a teremtésvédelmet behozta a köztudatba. 

A teremtés tatarozása című, nemrég megjelent könyved azonban nem egészen ökológiai, sokkal inkább teológiai problémákat boncolgat. Hieronymus Bosch festményeinek „sűrű leírását” adva indulsz neki a keresztény világ- és Isten-felfogás értelmezésének. 

Töltsek még? Ahhoz, hogy erről a könyvről meséljek, egy új beszélgetésbe kell kezdenünk… Azt senki nem vette észre, hogy ebben a könyvben egy egészen meredek Bosch-értelmezéssel álltam elő. Szerintem Bosch az európai gondolkodás egyik legizgalmasabb mestere. Ő nem csak festő. Máig teljesen félreértelmezik. És egyébként nem igaz, hogy az ökológiától a teológia felé fordultam volna, pont arról írok, hogy miként tartozik össze ez a csak látszólag kétféle gondolkodás.

És valóban maradtunk még egy órányit, vagyis pár decit még. Beszélgettünk arról, hogy miként lehet a nemzeti, a keresztény és a zöld eszméket, az igazi liberális gondolkodást összeegyeztetni, az Országút lapról és a hozzá (vagy inkább a Selyemgombolyítóhoz) kapcsolódó galériáról, szimbólumelemzésekbe is belekóstoltunk, és abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. A beszélgetéseknek soha nincs vége, a szálak tovább gombolyodnak.   

“Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.”

25 méternyi hattyúk

Mikor és hogyan derült ki az, hogy az Esterházy-hagyaték ebbe a berlini „szobába kerül majd?

Az itt látható Esterházy Péter-dobozok csak egy töredékét jelentik a hagyatéknak. Ebben a dolgozószobában csupán az éppen feldolgozás alatt álló anyagok kapnak átmenetileg helyet. Az Esterházy Péter-archívum – ahogyan a hagyaték a berlini Akadémián keresendő – a biztonsági és konzervációs előírásoknak megfelelően kialakított raktárhelyiségben kapott helyet. Erről 2020 nyarán született meg a megállapodás. Mindezt több egyeztetés és az anyag felmérése is megelőzte, amire itt, Berlinben került sor. A Berlini Művészeti Akadémia Archívuma jól felszerelt, professzionálisan működő intézmény, amely az Akadémia tagjainak és sok más neves művésznek a hagyatékát őrzi. Az elmúlt években az archívum minden részlege – így az irodalmi is, ahová szervezetileg e hagyaték is tartozik – egyre inkább nemzetközi arculatot mutat, mint ahogy ez az Akadémia művészközösségéről már jó néhány évtizede elmondható.

Figyelemre méltó fejlemény, hogy az Akadémia az elmúlt évtizedekben számos magyar vagy magyar származású művészt választott a tagjai sorába, köztük 1998-ban Esterházy Pétert is.

Az író több szálon is kötődött ehhez városhoz és különösen az Akadémiához. Hogy a hagyatékát itt őrizzék, arról alapos mérlegelés után végül is az író családja döntött. Esterházy Marcell minderről 2020 őszen már bővebben is nyilatkozott, és betekintést engedett a család dilemmájába. (Magyar Narancs, 2020/47) Ahogy elmondta, a családra várt a feladat, hogy megtalálja azt a stabil szakmai elvek alapján működő intézményt, amelyben a hagyatékot mindenféle politikai kitettség nélkül magas szinten feldolgozzák, és kutatható lesz. Az ebben illetékes intézmények részéről Magyarországon erre nemcsak bármiféle garancia, de – ahogy az említett interjúból kiderül – a megfelelő érdeklődés is hiányzott.  

Az Esterházy család milyen előkészületeket tett a hagyatékkal kapcsolatban, és ez hogy befolyásolja a kutatást?

Az író dolgozószobájáról készült fotók sejtetik, hogy mekkora munka várt a családra, hogy az a rengeteg kézirat, jegyzet és újságkivágás szabvány méretű dobozokba csomagolva, áttekinthető és szállításra alkalmas állapotba kerüljön. Ez a Marcell elmondása szerint több mint két évig tartó munka fölöttébb hasznosnak mutatkozik az archívum számára. Mi arról a pontról folytatjuk az anyag mélyre ható feldolgozását. Marcell pontosan úgy járt el a hagyaték szortírozása során, ahogyan ezt első megközelítésben az archívumban teszik. Miközben az anyag jelentős részét időrendileg és a műcímek alapján csoportosította és rendezte, igyekezett az édesapja által kialakított különféle rendszereket maximálisan respektálni, megőrizni. Ennek köszönhetően a kívülálló számára nem feltétlenül összefüggőnek látszó anyagok is együtt maradtak.

Ezt a belső rendet a feldolgozás során az archívum is meghagyja, annak ellenére, hogy így nehezebben kezelhető, vegyes tételekkel lesz dolgunk.

Ezekben a kéziratok, piszkozatok, fotók, levelek és újságkivágások az író hátrahagyott „rendjében” továbbra is megtalálhatók. A család előkészítő munkájának köszönhetően tehát egy kronológiailag és tartalmában gondosan rendezett hagyaték érkezett meg Berlinbe, egy remekül használható Excel-listával. Enélkül képtelenség lett volna ilyen gyorsan kutatókat is fogadni, ahogyan erre már sor került.

Pontosan mekkora terjedelmű anyagról van szó, és mi mindent rejt magában? A kéziratokon és a jegyzeteken túl le lehet követni a munkát olyan izgalmasabb tételekkel, mint például számlák, jegyek, útvonaltervek?

 Az író az évek folyamán szerencsére minden, a munkájához fűződő kéziratos és egyéb anyagot tudatosan gyűjtött és megőrzött. Az Esterházy Péter-archívum esetében tehát egy teljes, minden alkotói fázisra és műre kiterjedő, ahhoz bőséges anyagot szolgáltató hagyatékról beszélhetünk. A legkorábbi dokumentumok a katonaság időszakából, 1968–69-ből származnak. A családnak címzett levelei és első szépirodalmi próbálkozásai tartoznak ide. A csaknem fél évszázadon átívelő életmű, mint tudjuk, 2016 nyarán a Hasnyálmirigynapló bejegyzéseivel szakadt félbe.

Mivel az Akadémia minden nagyobb művészi hagyatékot önálló archívumként kezel, annak teljes anyaga fizikailag is egyben marad, és a feldolgozás után is együtt sorakozik a polcokon. Az Esterházy Péter-archívum jelenleg 25 méternyi polcot tölt meg a raktárban, azaz közel 225 dobozból áll. Ahogyan ezek a számok is sejtetik, egy kiemelkedően gazdag és műfajilag sokszínű archívumról van szó. Ennek egy jelentős hányada kéziratos anyag, köszönhetően annak, hogy az író élete végéig kézzel írt és jegyzetelt. (Holott matematikusként hajdanán a számítógépes feldolgozás úttörői közé tartozott). Kéziratos jegyzetei, piszkozatai, lezárt kéziratai – amelyek két- esetleg három „leiratban” is fennmaradtak – képezik az anyag magját. Ehhez kapcsolódnak az író által felhasznált munkaanyagok, szakirodalomból vagy szépirodalmi művekből készült jegyzetei, kivonatai.

Egy meglehetősen gazdag, közel 6.000 darab képeslapból, levélből álló gyűjtemény dokumentálja a barátokkal, valamint a művészet és közélet neves magyar és nemzetközi szereplőivel folytatott eszmecseréit.

Fényképek, irodalmi díjak, határidőnaplók és az író néhány személyes tárgya is szintén része a hagyatéknak. A magyar és idegen nyelvű könyvkiadások mellett mindenképpen megemlíteném még azt a hatalmas újságcikk-gyűjteményt is, amely az író publicisztikai munkásságának emlékét őrzi. A családdal való egyeztetések eredményeként – amelyek témája az volt, hogy mi minden lenne az író által hátrahagyott anyagból az utókor számára megőrzendő – 2021 nyarán jelentősen bővült, terjedelmét tekintve tulajdonképpen megduplázódott az anyag. 

Az író Duna-regényének, a Hahn-Hahn grófnő pillantásának anyagában utazásai is nyomon követhetők: útitervek, utazási katalógusok, hotel-bizonylatok, múzeumi belépők, és persze az elmaradhatatlan kulináris élvezetekről tanúskodó étlapok, számlák teszik teljessé a regény keletkezésének történetét. Rendkívül részletes kutatáshoz főképp a Harmonia Cælestishez kapcsolódó anyagok szolgálnak majd lehetőséget. A regény archívumi anyaga már önmagában is több mint tíz dobozt tölt meg. 

Milyen ütemben zajlik a kéziratok feldolgozása, és mekkora százaléka kutatható jelenleg? Ez hogy dől el? Az Archívum speciálisan alkalmazkodik a kutatókhoz, vagy pont fordítva?

Mindaz, ami az író irodalmi munkásságához tartozik – esetünkben a hagyaték nagy része – a feldolgozást követően az archívum olvasótermében máris hozzáférhető és kutatható. Eddig közel 3000 lap kéziratot dolgoztunk fel az író 4-5 művéhez kapcsolódóan, mintegy 60 online-katalógusunkban is elérhető tétellel. A teljes anyagra nézve mindenesetre több évre szóló munka áll még előttünk. Az Esterházy-hagyaték esetében eddig valóban nagyrészt a kutatók kívánságaihoz igazítottuk a feldolgozás menetét. Hacsak tehetjük, természetesen szem előtt tartjuk a kutatói igényeket. Egy következő lépésben a prózaművek kéziratai mellett a 6000 tételes levelezésre fókuszálunk majd. Azt nevek szerint csoportosítjuk, az alfabetikus sorrenden belül pedig kronológiailag is rendezzük. Hogy a levelek mikor válnak majd kutathatóvá, az a levélíró személyiségi jogainak figyelembevétele mellett esetről esetre dől majd el. Az író személyes naplói és az egyéb privát jellegű anyagok – az általános archívumi gyakorlatnak megfelelően – majd csak harminc évvel az író halála után lesznek kutathatók. 

Milyen érdeklődés látszik az archívum iránt? Milyen arányban érdeklődnek a magyarok és egyéb nemzetiségű kutatók?

Az író archívumának ünnepélyes megnyitóját 2025 tavaszára tervezzük. A nyilvános esemény, amelynek alkalmával az érdeklődő nagyközönség is betekinthet majd a hagyaték gazdag anyagába, nemcsak szimbolikus jelentőséggel bír, de a legtöbbször ez adja meg a „startlövést” is a kutatáshoz. De amint az éppen elmondottakból kiderült, az Esterházy Péter-archívum anyagait már kezdettől fogva keresik. A kutatók és az érdeklődök, ahogyan ez várható is volt, elsősorban Magyarországról érkeznek, vagy ha mégsem, akkor magyar nyelvtudásuknak köszönhetően eligazodtak az anyagban.

Az író szépirodalmi kéziratainak tanulmányozásához a magas szintű magyar nyelvtudás mindenesetre elengedhetetlen.

Esterházy Péter ugyanakkor számtalan neves nemzetközi elismerésben részesült az évek során, német nyelvterületen is nagy közönséget tudhatott magáénak. Emiatt a jövőre nézve, ha például a német nyelvű levelezést már feldolgoztuk és az rendelkezésre áll, nemzetközi érdeklődéssel is számol az Archívum. 

Van olyan magyar partner, aki segíti az önök munkáját?

A legfontosabb partnerünk természetesen az Esterházy család, melynek tagjai a szerzői és felhasználói jogok felett is rendelkeznek. Ha valaki eddig még publikálatlan anyagból szeretne idézni, vagy tervez kiadást, akkor ehhez a család engedélye szükséges. De a család közvetítésével sikerült forrást szereznünk egy kétéves projekt keretei közt létesülő levéltárosi álláshoz is, amely Esterházy Péter kiterjedt levelezésének feldolgozását szolgálja majd. A munkához nélkülözhetetlen nyelvi és szakmai kompetenciáról tehát feltétlenül gondoskodik az intézmény. Emellett az archívum elsősorban az anyag kutatásában, valamint a kiadványok elkészítésében és megjelentetésében számít magyar partnerekre. Ez helyi és bizonyos mértékben talán kulturális különbség is a magyarországi gyakorlattal szemben, mivel a berlini archívum elsősorban szolgáltató intézménynek tekinti magát, amely a hagyatékok megőrzését és a hozzáférhetőségét biztosítja. Az anyag kutatásában és értékelésében ugyanakkor nem formál igényt semmilyen kizárólagos jogra. A kiadványokat gyakran az archívummal együttműködve készítik el a tudósok, szerzők, publicisták és a kiadók. De lehetőségei szerint külső projekteket is támogat az archívum.

Bővül még a kézirattár?

A család részéről már minden ide szánt anyag beérkezett, ezért teljesnek tekinthető a Berlinben őrzött hagyaték. Viszont más egyéb forrásból igenis még bővülhet az anyag. Ez a folyamat már el is kezdődött, egy volt baráttól és író kollégától érkeztek be levelek hozzánk.

Tehát további bővülés esetén főleg Esterházy-levelekre, az író által elajándékozott kéziratokra, kéziratoldalakra vagy fotóanyagra lehet számítani.

Az archívum minden ilyen adományt örömmel fogad, és megőriz az utókornak. Az ilyen formában, tehát nem az Esterházy családtól, hanem más forrásokból beérkezett anyag is az Esterházy Péter-archívumot gyarapítja majd, de azon belül egy külön csoportba besorolva, hogy azok származási helye később is transzparens maradjon.

Az Esterházy Péter feliratú dobozok mellett három további nagy név is szerepel a polcokon: Kertész Imréé, Konrád Györgyé és Nádas Péteré. 

 Valóban neves írók felbecsülhetetlen értékű archívumai kaptak itt helyet egymás mellett – mindegyikük tagja is az Akadémiának. Az Esterházy család számára talán megkönnyítette a Berlin javára hozott döntést, hogy a hagyaték kortársak és barátok: Kertész Imre, Konrád György és Nádas Péter archívumai mellett kap itt helyett. Kertész Imre archívumát már 2001/2002 óta őrzi az Akadémia. Konrád György hagyatéka – aki két turnuson át a berlini Akadémia elnöke is volt – 2019 nyarán, röviddel az író halála előtt érkezett hozzánk. Esterházy Péter és Nádas Péter archívumai pedig 2020 nyarán találtak végleges helyükre itt Berlinben. Nádas Péter esetében is a teljes életművet felölelő, hatalmas anyagról beszélhetünk, amelybe több száz Nádas-fotográfia is bekerült. A berlini archívum magyar anyanyelvű tudományos munkatársaként nekem jutott ez a nagyszerű feladat, hogy e négy nagy magyar író hagyatékát feldolgozzam. Ez fölöttébb megtisztelő és páratlan kihívás, amelyhez feltétlenül hozzátartozik az irodalom iránti érdeklődés és rajongás. A nagy nevekkel szemben érzett bénító csodálat legjobb ellenszere pedig az, ha minden alkalommal gyorsan belevetem magam a rám váró munkába.

Megpróbáltam lefényképezni a semmit

Miért kezdett el fényképezni az Óbudai Gázgyárban?

Elég szigorú program szerint éltem. Amikor 1971-ben az első nagy kiállításom volt a Műcsarnokban, az fordulópont lett az életemben. Addig olyan műveket állítottam ki, amelyek a napi munkám során készültek, vagy csak úgy „lepottyantak”. Utána már csak olyanokat állítottam ki, amelyeket kifejezetten azzal a céllal készítettem, hogy ki is állítsam. Egy olyan terv szerint haladtam, amiben a problémát a világ veti fel nekem, így jött létre a bányász sorozat. Született egy párthatározat arról, hogy építeni kell tízezer bányászlakást. Hónapokig jártam a bányákat, amíg találtam egy olyan brigádot, amely megtestesítette azt a négy fajta életstratégiát, amit a bányászok gyakoroltak. Csináltam egy sorozatot a Dunai Kőolajfinomító felújításáról, ahol az volt a határozott elképzelésem, hogy bemutassam, mennyire szervezetten zajlik egy ilyen munka a szocialista nagyiparban.

Nagy szerencsém volt, mert hagytak nyugodtan dolgozni, így sikerült bemutatnom azt, hogy mennyire szervezetlen ez a munka.

A gázgyárnál pedig azt hallottam, hogy a városi gáz lepárlásának megszüntetésével meg akarják szüntetni a gyárat is. Két-három éven keresztül jártam ki a gázgyárba, fényképeztem akkor is, amikor még működött, gázt és kokszot termelt, egészen addig, amíg megszűnt és belepte a hó a nyomát is. Meg tudtam nézni az összes fontos üzemet, az óraháztól a lepárlótornyokig, a gáztartókig, és mindezt végig tudtam fotografálni.

Nehéz volt bejutni egy gyárba?

Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt a technikát használtam: először egy konkrét riport miatt mentem ki, és közben kiépítettem a későbbi kapcsolatokat.

Javítson ki, ha tévedek, de úgy látom, a sorozatai általában az emberről szólnak, kivéve a gázgyárat. Miről szól valójában a gázgyári sorozat?

Amikor megcsináltam a budapesti zsidóságról szóló sorozatomat, rájöttem, hogy ebben a témakörben ennél jobbat nem tudok csinálni. Ahogy a Bánk bánban is van: „Ha! Más oldalra a palásttal, Biberach.” – Váltani kellett. Jártam néhány évig a Hortobágyra, megpróbáltam lefényképezni a semmit. Annyira jól nem sikerült, hogy egy kiállításnyi anyag összejöjjön, elő kellett venni a régebbi kvázi szociofotókat. Épp a fordítottjának futottam neki a gázgyárban. Az érdekelt, hogyan jön elő a semmi a valamiből, hogyan bomlik le a gyár.

Az érdekelt, hogy a gyár egy ipartörténeti relikvia, egy várostörténetileg fontos dolog miként számolja föl saját magát.

Amikor városokról készítettem a képsorokat, rájöttem, hogy a város egy önmagában létező valami, ahol az ember csak esetlegesen jelenik meg. Tehát az ember mulandó, a városkép változatlan – legalábbis egy időszakban. Így készült sorozatom Berlinről, majd Rómáról és  Budapestről, amiben már akartam, hogy ne jelenjen meg ember. Ezt Rómában úgy tudtam elérni, hogy az akkori élettársam a filmgyárban dolgozott, és berendező korából szörnyű harsány hangja volt, így kiüvöltötte az olaszokat a jelenetből. Így tudtam megoldani, hogy ne legyen ember a képeken. Az ember esetleges ebben a történetben, ami örök, az a város.

A város változásában is örök?

Megpróbálom megfogalmazni, hogy  hol tudom megragadni, ami a városban állandó, vagy állandó lehet. Egy példa: Róma egyik városrésze az EUR, annak fontos terén van egy Mussolini-szobor, a tér úgy volt kitalálva, hogy a szobor teremtette meg a középpontját. Mivel Mussolini aktualitását vesztette, azt csinálták az olaszok, hogy letörték a szobor orrát, deszakralizálták. Tehát a szobor mint térképző elem maradt, de elvesztette a politikai jelentőségét. Nálunk ilyenkor mit sem törődve a térrel, elhordják a szobrot. Ha újraépítik, az nem ugyanaz. A Walter Benjámin által megfogalmazott aura fogalma létezik, ha újjáépítünk egy várat, az már nem az eredeti vár. Mint a viccben: „IV. Béla várromokat építtetett”. Nem ugyanaz várat, mint várromokat építeni.

Visszatérve a gázgyárra, milyen volt érzelmileg megélni azt, hogy valami jelentős múlik el éppen?

Az tette bonyolulttá a helyzetet, hogy én szeretem, ha ilyen helyen dolgozhatok, ha elfogadnak. Pedig nem vagyok egy könnyen barátkozó alkat. A gázgyárban fontos volt, hogy a TMK-sok (Tervszerű Megelőző Karbantartás – szerk.) elfogadjanak. Ők segítettek mindenben, elintéztek dolgokat, hoztak létrát, ha kellett. Volt két Muki mozdony, a robbanásveszély miatt csak olyan mozdony járhatott, amiben nincs tűz. Létezik olyan mozdony, amibe forró vizet tesznek reggel, és estig elműködik azzal a gőzzel. Ugyan magyar múzeumok is igényt tartottak rá, mégis eladták őket az angoloknak. Az egyik mozdonyt elvitték, a másik eltűnt.

Hova tud egy mozdony eltűnni? Mondták a TMK-sok, hogy ha tudom tartani a pofám, akkor megmutatják, befalazták valahova.

Rengeteg ipartörténeti ritkaság volt a TMK-sok műhelyében, például egy, az 1890-es években Massachusetts-ben készült fúrógép.  A gázgyártás rossz szagú gépei is ott voltak a Munkásmozgalmi Múzeumban az „…ez volt a gyár” című kiállításomon. Installáció. Tudták, hogy gépmániás vagyok, úgyhogy, amikor vége lett a kiállításnak, kérdezték tőlem, hogy mivel a gyár már nincs, nem akarom-e hazavinni őket. Nem mertem. Egyetlen tárgy maradt nálam, egy cellának, amiben a szenet átalakítják koksszá és gázzá, a vezérlője, amivel az ajtót fölengedték. Na egy ilyen vezérlőkulcsot kaptam.

Akkoriban mit mondtak, mi lesz a gázgyár helyén?

Nem volt semmi terv. A Műszaki Múzeumnak akkor sem volt és azóta sincs helye, pedig fantasztikusan gazdag anyaga van. Lobbiztam azért, hogy adjanak helyet az óraházban a múzeumnak. Ezt azzal hárították el, hogy a föld annyira szennyezett, hogy talajcserére lenne szükség, aminek pedig túl nagy a költsége. Ez persze lehet, de nem hiszem, hogy annyira szennyezett lenne a föld, hogy ártana annak, aki egy-két órára betér a múzeumba. Ez a megoldás azért is jó lett volna, mert magát az óraházat is meg lehetett volna őrizni a gázórákkal. Egy ilyen gázóra úgy néz ki, mint egy hatalmas fahordó, gyönyörűen faragott fahomlokkal. Nem kell ide múzeum. Az Iparművészeti Múzeum hét éve be van zárva, a Hadtörténetit most szüntetik meg.

Én fegyvermániás vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hadimúzeumban jártam világszerte.

Koppenhágától Londonon keresztül Bécsig bezárólag- Nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet ilyesmi, hogy egy múzeumot kiürítenek, mert a miniszternek kell a hely. Fel vagyok iratkozva a bécsi Heeresgeschichtliches Museum (Hadtörténeti Múzeum) hírlevelére, amiben naponta kapom a híreket arról, hogy milyen tárgyakat szereztek, milyen programok vannak, még saját söre is van a múzeumnak!

Honnan eredeztethető a fegyvermániája?

Szégyellem, de ezt öt-hat éve fejtette meg egy elmeorvos barátom. Az 50-es évek végén jött ki rajtam. Még vadászni is elkezdtem. Pedig ambivalens volt a vadászattal a viszonyom, utáltam fázni, utáltam korán kelni, pedig mind a kettő erősen hozzátartozik. És akkor mondta a barátom, hogy mit csodálkozol, ez egy poszttraumás sokk. A háború alatti kellemetlenségeket ezzel kompenzálom. Még a hatástalanított fegyverek is azt az illúziót adják, hogy az ember megvédheti magát, pedig nem.

Susan Sontagnak van az az elmélete, hogy a fényképezőgép objektívje tulajdonképpen egy puska. Erről mit gondol?

Ez elég egyértelmű, továbbá  fallikus szimbólum. Mondok egy közelebbi dolgot. Amikor még az analóg fotográfia uralkodott, volt alkalmam tanítani. Akkor még behatároltabb volt a nyersanyagok érzékenysége, és mindig azt mondtam azoknak a hallgatóknak, akik sötét körülmények között akartak fotózni, például bányában, hogy lőjön célba, mert ugyanazzal a technikával, légzés visszatartással kell hosszú ideig exponálni, mint lőni.

Tehát, aki megtanul légpuskával rendesen lőni, az tudni fog nyolcad másodpercet exponálni szabad kézből.

A gázgyári sorozatot milyen technikával csinálta?

A mai napig csak analóg technikával dolgozom. Kicsit vissza is léptem, az elmúlt tíz évben hatszor hatos, nagyformátumú filmre dolgozom, nem is kisfilmre. Nincs értelme átállnom digitálisra, mert egyrészt ahhoz annyi informatikai ismeret kell, amit összeszedni nekem már reménytelen,  legalábbis a minőségi munkához, és ami filmes gépet meg tudtam vásárolni, azt digitálisban nem tudnám, nem is lenne értelme.

A nyersanyag beszerzése nem okoz gondot?

Szerencsére most már van Budapesten két-három cég, ahol be lehet vásárolni, van két-három jó labor is. Akik ezzel foglalkoznak, egyértelműen azt mondják, hogy látványosan nő az érdeklődés az analóg eljárás iránt, ami érthető. Ugyan a digitálisnak rengeteg előnye van, de az analógnak is van. Azt a fajta felületi érzékenységet amire az analóg képes, digitálisban elég nehéz elérni. Ha ránéz egy átlagos körülmények közt készült akárcsak digitális printre, látni fogja a különbséget. 

A gázgyár önmagában is elég különleges hely, vannak anekdotái ennek a munkának az kapcsán?

Voltak azok a cellák, amelyekben izzítják a szenet, amiból koksz, majd gáz lesz, a tetején járkálnak, és ott szabályozgatnak dolgokat.  Egyszer, amikor lemásztam egy ilyen cella tetejéről, azt vettem észre, hogy megolvadt a cipőm talpa. Vagy a gyári dolgozóktól kaptam egy fiola merkaptánt. Nem szokták tudni, hogy a földgáz, szemben a városi gázzal, aminek gázszaga van, szagtalan, ezért, hogy a szivárgást észlelni lehessen hozzákeverik ezt a bizonyos merkaptánt, hogy legyen szaga.

Egy darabig azzal szórakoztam, hogy kifröcsköltem egy csepp merkaptánt és elkiáltottam magam, hogy szivárog a gáz. Aztán persze keresték a szivárgás forrását. Jaj, de jó vicc volt!

Egy számomra kedves esemény volt az is, amikor a TMK-sok eljöttek a Munkásmozgalmi Múzeumba a kiállításmegnyitó utáni fogadásra, ami egy decens, borozós-pogácsás esemény szokott lenni. Hoztak magukkal elég piát, így hát úgy berúgtunk, mint a szamarak, ami a múzeum vezetőinek egy pillanatra talán furcsa volt, de aztán rájöttek, hogy mi így érezzük jól magunkat. Azt azért nagyon sajnálom, hogy a kátrányszivattyút nem hoztam el, jópofa lett volna. És a kertnek még mindig bűze lenne.

Művészet és kísérletezés Óbudán

Azt nyilatkozta korábban, hogy Merényi Judittól, az Óbudai Társaskör igazgatójától biankó csekket kapott, és ez a teljes szabadságot jelentette. Minek köszönhette a bizalmat?

Pontosan nem tudom, de szerencsésnek érzem magam miatta. Eredetileg magyar–népművelés szakon végeztem a bölcsészkaron, utóbbi a hetvenes években különleges hely volt, tele rendkívüli egyéniséggel, akik másutt nem rúghattak labdába. Itt viszont remek előadásokat lehetett hallgatni: művészettörténetből Németh Lajos, szociológiából Csepeli György és Andorka Rudolf, míg Király Jenő filmesztéta és Beke László szemináriumokat tartott.
Rövid ideig a Marczibányi téren rendeztem kiállításokat, aminek csupán az ösztönös érzékem és a művészismeretségeim szolgáltak alapul, majd a Kassák Múzeumban dolgoztam. Merényi Judit onnan ismert, az udvar „túloldaláról”, a közös munka során pedig megtapasztalta, hogy nekem ez megy. Egy idő után, ha valaki kiállítás-ügyben kereste, egyből hozzám küldte. Viccesen ismételgette többször is: nem akar hallani a galériáról. A másik, amiért hálás vagyok neki, hogy levelezőként munkaidőben járhattam művészettörténet szakra a nappali tagozatos hallgatókkal 1981 és 86 között. Ez a képzés átfogó képet, nélkülözhetetlen művészettörténeti tudást adott nekem.

PASSAU I–II. Magyar művészet a nyolcvanas években, 1989
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Mi volt kezdetben a kiállítási koncepciója? Milyen szempontrendszer szerint válogatott?

Ösztönös érzékem volt és némi kapcsolatrendszerem a kiállítás-rendezéshez. Az egyetemen találkoztam Bacsó Béla esztétával, aki azóta is az egyik legjobb barátom. Inspirált engem, sokaknak bemutatott. A másik fontos szereplő Mezei Ottó művészettörténész, akinek széles rálátása volt a kortárs művészetre. Történeti kutatásai mellett egész életében a modernekkel és az avantgárddal foglalkozott, az öreg mesterektől az akkori fiatalokig. Neki köszönhetően rengeteg művészt ismerhettem meg, akiknek később kiállításokat rendeztem.

A másik fő szál – hályogkovács módon álltam bele – az volt, hogy fiatalok első kiállításait vállaltam be. A 80-as években gyakran előfordult, hogy bejött az utcáról egy művész, hóna alatt a mappájával. Ha megéreztem a kvalitást, elhívtam kiállítónak. Nem volt kiérlelt szempontrendszerem a válogatáshoz, inkább szemem. Utólag tudatosult, milyen lényeges volt emellett a személyes benyomás. Éreznem kellett, hogy emberileg is össze tudunk majd hangolódni. Ha eldöntöttem, hogy ez a művész kell nekünk, következett a válogatás: mi működhet a Pincegaléria kicsi, 45 négyzetméteres terében, végül a helyszíni installálás még módosíthatott rajta. Hamar kialakult a rendezési rutinom, hiszen havonta nyílt egy kiállítás a Pincegalériában, majd ehhez jött plusz helyszínnek a Társaskör. Évente átlag 15 tárlatot rendeztem.

A Mezei Ottó révén megismert művészkörnek köszönhetően meg tudtam nyerni kamara-kiállításokra olyan nagy presztízsű, idősebb mestereket is, mint Bálint Endre és Lossonczy Tamás. Veszelszky Béla már nem élt, de a rajzaiból, amit senki nem mutatott be, összeállítottam egy tárlatot – ez jó példa arra, hogy az életművek kevésbé ismert, vagy újdonságnak számító részleteire szerettem tenni a hangsúlyt.

Ahogy a szakma és a sajtó elkezdett felfigyelni ránk, egyre többen jelentkeztek, hogy kiállítást szeretnének, illetve a művészek elkezdték ajánlani egymást.

A kilencvenes években a pályájuk elején járó generációban működött a szolidaritás, ha valaki lehetőséghez jutott Óbudán, rögtön ajánlott valakit, aki szerinte ugyancsak tehetséges. 

Nem volt irigykedés, féltékenykedés. És az sem jellemző, hogy egy jó művész rossz művészt ajánl. Persze magam is sok kiállítást megnéztem, építettem a szakmai kapcsolataimat – például Török Tamással együtt jártunk az egyéni levelezőre –, és ha nálunk nem fért el egy anyag, a Budapest Galériában kértem és kaptam is helyet.

Az első kiállítás, amelyet a Pincegalériában rendezett, Nádler Istváné volt. Miért épp őt választotta?

Az Óbuda Galéria Tendenciák 1970–1980 című kiállítás-sorozatának harmadik részeként a Geometrikus és strukturális törekvések tárlat plasztikáit az udvaron is elhelyezték. A fűben állt egy szobor, egy férfi javította rajta a festést, maga Nádler. A szobor még a geometrikus korszakához tartozott, de elmesélte, hogy most váltott, széles, puha ecsetekkel kalligráfiát fest, miközben minimalista zenét hallgat. Megnéztem a műtermében, és eldöntöttem, legyen belőle kiállítás. Rengeteg hosszú, fekvő üveget kellett hozzá vágatni, amit később semmire sem lehetett használni, de megérte. Ezután indult el az Új szenzibilitás korszaka Hegyi Lóránddal, ennek az alapművei lettek Nádler kalligráfiái.

A nyolcvanas évek közepén Hortobágyi Endrének is rendezett kiállítást, aki akkor teljesen elfeledett alkotó volt.

A Hortobágyi-kiállítás a művészettörténész-szakdolgozatommal függött össze. Előzménye az volt, hogy a Molnár László festőművész grafikáiból rendezett kiállítást barátja, Molnár Sándor nyitotta meg. Összeismerkedtünk, és szóba került a Zuglói Kör, amivel addig senki nem foglalkozott még alapkutatás szintjén sem, sokan még a létét is megkérdőjelezték. Elkezdtem körbejárni, interjúztam, beszélgettem, és mindenki, akit elértem – a Molnárok mellett Deim Pál, Nádler István, Bak Imre, Attalai Gábor, Csiky Tibor – arról beszélt, hogy Hortobágyi átütő tehetség volt köztük. De senki sem tudta, hol él, mi van vele – utoljára 1973-ban vett részt egy balatonboglári kápolnatárlaton –, mígnem Molnár Sándor megtalálta a nevét egy régi noteszében, egy hidegkúti címmel. Elkértem tőle, és próba-szerencse alapon kimentem.

Hortobágyi Endre: Nyár, 1965
olaj, vászon, 102×85 cm
Fotó: Andrási Bálint

Az erdő szélén, egy omladozó Bauhaus villa társbérleti lakásában találtam rá. Depresszióban szenvedett, borzalmas körülmények között élt, éjszakánként étteremben mosogatott. Először bizalmatlan volt, sokáig nem hitte el, mi történik, de aztán felbátorodott, és rendeztünk neki egy nagy sikerű tárlatot. A pincében a grafikáit állítottuk ki, az Óbuda Galériában pedig a festményeit. Így visszakerült a köztudatba, majd utóbb felfedezte magának Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki havi apanázst biztosított számára, hogy a festészetnek szentelhesse magát. 1996-ban az Ernst Múzeum rendezte meg életmű-kiállítását. Én pedig korábban megírtam a Zuglói Kör történetét. Az Ars Hungaricában jelent meg, fénymásolatokban is terjesztették.

28 évig dolgozott Óbudán, egy munkahelyen. A nyolcvanas évektől máig teljesen átalakult a kulturális közeg, a képzőművészeti pedig még inkább, hogy mást ne említsek, megjelent a képben a műkereskedelem. Hogyan lehetne megragadni a változás lényegét?

Minden megváltozott. A legszembetűnőbbel kezdem: a rendszerváltás táján, de legkésőbb a 2000-es évek elejére eltűnt a közönség. Annak idején postán küldtük ki a meghívókat, éveken át írtam kézzel a borítékokat, kívülről tudtam a névsort, a címeket irányítószámmal, emelet, ajtó, és azt is tudtam, hogy aki tud, eljön. A Fő téren, a nagy barna kapura rajzszögeltem fel az aktuális plakátot, és a járókelők, vagy a Tanácsban ügyeiket intézők gyakran egy „Jé, van itt egy kiállítás, nézzük meg!” – felkiáltással jöttek be. Ez megszűnt, a kisgalériákat csak a szakmai közönség látogatja. A tehetős középosztályt terelik be a blockbuster kiállításokra, de azok elsősorban a művészetipar szempontjából értelmezhető ügyek.

Németh Ilona: Vesszőfutás, Vízpróba II., 1995
Óbudai Társaskör Galéria, 1995
Fotó: Rosta József

Mert a kortárs képzőművészet érthetetlen és zavarba ejtő?

Szerintem ez nem áll. Előítélet, hogy a kortárs művészet érthetetlen és megközelíthetetlen, pont a régi művészetet sokkal bonyolultabb megérteni – de ez messzire vezetne. Individualizálódott a társadalom, megváltozott a hozzáállás a kultúrához. A kiállításnézés szociális élmény, még akkor is, ha a néző egyedül van. Kimozdul otthonról, nyilvános térbe megy, ami ugyan zárt, mégis köztér. A másik ok a konzumfétis eluralkodása, és a primer fogyasztás horizontján nincs rajta a kiállítás.

A műtárgy a luxusfogyasztás körébe került, erős marketingnyomással, magas belépődíjakkal, sznobériával és a nyilvánosság manipulálásával.

Várnagy Tibortól szoktam idézni: a kisgaléria intim tér, csak egy lépéssel van a műterem után. Kísérleti helyszín ötletek kipróbálására, művészi önfelfedezésekre. Az autonómia pedig minden történelmi helyzetben fordítottan arányos a költségvetéssel. Az óbudai galériák fillérekből működtek. Évente pár százezer forintból gazdálkodtunk, talán egyszer kaptunk egymillió forintot egy tizenöt kiállításos programra az NKA-nál. De a művészek örültek a lehetőségnek, hogy kiállíthatnak egy magas szakmai presztízsű helyen, és ez a pályájukon fontos állomás lesz. 2007-ben abbahagytam, és a feleségem, Berhidi Mária vitte tovább a galériát. Ő kifejezetten a pályakezdő generációra koncentrált, és folytatódott, hogy egymást ajánlották a művészek. Szobrászként pedig sok szobrászt és helyspecifikus installációt mutatott be. Mindenki igyekezett valami érdekes dologgal előrukkolni nála is.

Koronczi Endre: Constans, 1997
Óbudai Pincegaléria
A művész felvétele

Még egy kicsit tekintsünk vissza a csomópontokra. Mi jellemezte a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évtizedek óbudai kiállításait?

A nyolcvanas években több olyan, már akkor komoly életművel rendelkező idősebb, ötven feletti művész kapott lehetőséget Óbudán, akiknek a neve fel sem merült a hivatalos intézmény-hálózatban. De nem szeretem a támogatott-tűrt-tiltott 3T-jét; a nyolcvanas évekre megtévesztő alkalmazni ezt a felosztást, mert képlékenyek lettek a határok. Például Csiky Tibor, alapvetően avantgardista szobrász, az újpesti Alkotmány moziba és a Nagymező utca sarkán működött MÁV-irodába készíthetett fa domborművet.

Elmosódó határzónák voltak és nem kívánatos személyek, illetve problémás, bemutathatatlan művek. Ez az évtized Óbudán a kezdők és a margóra szorítottak kiállításairól szólt.

A 90-es években speciális, eleve ide tervezett, vagy másutt nem látható ötleteket fogadtam be. Igyekeztem én is megadni azt bizonyos biankó csekket a művészeknek. Például Bukta Imre a kiállítása előtt hozott egy számlát öt pár gumicsizmáról, hogy ezeket fogja körbe vágni spirálszerűen, és a kihúzott csíkkal rajzol egy tájképet.

A tér mindig ugyanaz, de az évtizedek során sokat változtak a műfajok. A nyolcvanas években minden a falon lógott, vagy – a boltozat miatt – a fal előtt; a kilencvenes évektől az installatív műfajok vették át a főszerepet és a Társaskör teréről kiderült, különösen alkalmas az ilyen művek bemutatására. Ekkor erősödött meg a nemzetközi vonal is. Könnyebb lett az utazás, a művek szállítása, igaz teljesen személyes kapcsolatok mentén dolgoztam.

Kicsiny Balázs: Winterreise, 2005
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Kurátori kiállításokat is rendeztem, de én fordítva szoktam, nem a teóriából indulok ki, hanem a jelenségből. Amit látok, az a fejemben összeáll koncepcióvá. 1995-ben egy teljes éven át nőművészeti kiállításokat rendeztünk mindkét galériában, noha nem ismertem a feminizmus teoretikus hátterét. Ezért kértem fel András Editet tanulmányírásra. Én csak észrevettem, hogy több női kiállító van, mint férfi, és az egyetemeken is több a női hallgató.

A kétezres évekre a műkereskedelem átrendezte a viszonyokat. Világossá vált, hogy a művészet is egy iparág, és a műpiac logikája nem különbözik bármilyen más kereskedelemtől, még akkor sem, ha a műtárgy emelkedett, szent dolognak tűnik, és ez a tény elleplezi a hatalmi helyzetet és a nyers áruviszonyokat. Semmiképp sem mondom, hogy „régen minden jobb volt”, csak a körülmények átalakultak. A rendszerváltáskor hamis illúziók keletkeztek, hogy a kereskedelmi galériák méltó megélhetést biztosítanak majd a művészek nagy részének – és mindenki azt gondolta, ő ehhez a többséghez fog tartozni –, de kiderült: ez Nyugat-Európában sincs így, és nem is volt így soha. A művészek alatt a kapitalizmusban nincs igazi védőháló.

(A nyitóképen: Andrási Gábor)

Bőrkabátot árult

Korzikán láttam meg újra. Dinnyét árult az útmenti fabódénál. Porto-Vecchiot elhagyva a táj kitárul, a növényzet ritkás, de magasabb, a tengert még nem, a hegyeket jól lehet látni. A bódé elé ponyvát feszítettek, hogy árnyékot adjon a gyümölcsnek. Ő nem a ponyva alatt állt. Azonnal lefékeztem. Az autóból, messziről, nem voltam benne biztos, hogy ő az. A szélvédő folyton mocskos a tengeri párától, lustaságból nem takarítottam le. Az ablaktörlő hetek óta nem működött. Mocskosnak éreztem magam én is. Kézbe vettem egy röplabda méretű, sötétzöld dinnyét, megütögettem. Nem úgy kongott, mint otthon. Nem olyan öblösen, sokat ígérően. Felnéztem, és ő ott állt közvetlenül előttem, észrevétlenül kijött a pult mögül. Bonjour, mondta halkan. A hangja mélyebb lett, de a kevert tónus, a regiszterek közti ingázás ugyanaz. A francia nyelv emelkedő hangsúlya mintha ellensúlyozná a halála óta eltelt éveket. Az arca nyugodt, sima a homloka, haja a fejtetőn apró kontyban összefogva. Ha nem tudom, hogy ő az, arabnak is nézhettem volna. De ő volt. Nem ismert fel. Mutatóujjal megérintette a dinnye héját. A francia nők azért szépek, gondoltam, mert más népekkel keverednek. De ő nem francia nő. A válaszomra várt, hogy megveszem-e a dinnyét, enyhén nyitott szájjal, mintha a döntésem számítana bármit is, és erről eszembe jutott, amikor először megláttam.

Nem írom le a nevét, mert képtelen vagyok leírni. És mert ezer neve van. Egyik nevét sem írom le az ezerből, akármennyire lehetetlennek hangzik.

És nem szabad szomorúnak lennem, az a néhány év életem legvidámabb időszaka volt. Nem veszíthetem el a hitemet. A városi piacon láttam meg először, vasárnap délelőtt. Bőrkabátot, öveket, tárcákat árult. Három év volt hátra az életéből, két és fél a közös életünkből. Gyűlöltem korán kelni, de a munkám miatt minden hétköznap reggel hat órára állítottam az ébresztőt.Vasárnap sem tudtam tovább aludni. Forgolódtam a keskeny ágyon, nyikorgott a rugó alattam. Ez az átmeneti év volt, amikor az iskolából kirúgtak, és a központi fiúkollégiumban kaptam állást.

Véletlenül sodródtam ahhoz a standhoz. Túlságosan álmos voltam, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, a bőrkabátok szúrós szaga térített valamennyire magamhoz. Az állvány vasához ütöttem a hátamat. Ő felém fordult.

Rosszul aludtam, mondta, és tátott szájjal nevetett. Csak hazafelé gondoltam bele, hogy nem is lepődtem meg a kijelentésen. Mintha erre a mondatra készült volna egész éjjel, amíg nem aludt. Valamennyire mégis meglepődtem, mert nem válaszoltam. Zsebre dugott kézzel álltam a bőrkabátok előtt, a szagokat akartam újra érezni, de a kezemet nem húztam ki a zsebemből, hogy a bőrt megérintsem, közelebb hajoltam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Vannak ezek a száraz, felhőtlen éjszakák, mondta, ilyenkor rosszul alszom. Most néztem először a szemébe, és próbáltam kitalálni, hány éves lehet. Tizenhatnak, legfeljebb tizenhétnek látszott, de az én tizenhét éves tanítványaim nem beszéltek ilyen választékosan, tisztán. Koravén, gondoltam, de a koravének ráncosak és rekedt a hangjuk. Én is ráncos bőrű és rekedt tinédzser voltam. Maga kipihentnek tűnik, mondta, pedig úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Hét év körüli kisfiú rángatta egy férfi karját, hóna alatt bőrlabda. A labda világos hatszögének sarka felkunkorodott, kilátszott alóla a rózsaszín gumi. Menjünk már, apa, kiáltotta. A férfi a tárcákat vizsgálta, mintha arra várna, hogy ő odamenjen, és kérdést tehessen fel neki. De ő nem ment oda. A kisfiú, nézd, súgta. A fiú résnyire nyitott szájjal bámult a szemébe. Akarod, hogy nevessen, kérdezte. A kisfiú elmosolyodott, és ő azonnal felém fordult. Van egy titkos képességem, mondta. Megbabonázom a gyerekeket. Hozzám meg mindig idepattan a labda, válaszoltam. Dühített a magabiztossága. Nem ismer, azt sem tudja, honnan jöttem. Mitől ilyen vakmerő? Nem hiszek magának, felelte. A kisfiú lehajolt, a labda kicsúszott a hóna alól, a lábamhoz pattogott. Visszagurítottam. Ő szó nélkül a pulthoz lépett és kivette a tárcát a férfi kezéből.

 

Megtapogattam egy fekete bőrkabát ujját, csillogott a négyemeletesek mögül kibújó napban. Török? Olaszból hozzuk, felelte. A hegyekből valahonnan. Nyüzsögni kezdett a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne a piacra. Meglökték a vállamat. Megveszed, kérdezte, és azonnal észrevettem, hogy tegezésre váltott. Nem volt szükségem kabátra. Mennyi? Mondta az árat, de nem hallottam, csak ráztam a fejem. Soknak találod, kérdezte. Alkudnod kellene. Aludnom? Erre ingerült lett. Alkudj már, az isten szerelmére. A piacon alkudni kell. Nem lehetsz ilyen béna. Egy idegen kéz nyúlt át a hónaljam alatt, két ujjal simogatta a bőrkabát gallérját. Gyakorlott, hozzáértő mozdulat. Biztosan alkudni is tud. Megemeltem a karom és elfordultam, de ő ott állt szorosan előttem. Éreztem a leheletét az államon. Ilyen gyorsan feladod, kérdezte. Ha beszorítva érzem magam, támadok, mi mást tehetnék? Nem emlékszem, hogy megittuk a pertut, mondtam, a hangom recsegett, de már elpárolgott a dühöm.

Hátralépett, és mesélni kezdte az olasz útjukat. Kisbusszal utaztak, a bátyja nem engedte, hogy az ablaknál üljön, verekedtek, a sofőr szólt rájuk. Hányinger a szerpentinen. Hazafelé a Trieszti-öbölben begyalogolt a köveken a vízbe, és tengeri sünbe lépett. A tüskéket csipesszel sem lehetett kiszedni, a bőrrel együtt kikoptak később. A sünnél vettem észre, hogy markolja a csuklóm. És különös módon nem éreztem többé beszorítva magam.

A vevők hangosan kiabáltak a hátam mögött. Mindenki venni akart, alkudni, illetve a legtöbben, ezt később tanultam meg, beszélgetni. Ő mintha észre sem venné a vevőket.

Nem nézett rájuk, rám sem, a csuklómat markoló kézfejét nézte. Nyisd ki, utasított. Akarod tudni? Nem gondoltam, hogy bármit is képes kiolvasni a tenyeremből.

Akkor még kételkedtem az őszinteségében, és azt hittem, csak játszik velem. Vagy egyszerűen bolond. Nem akartam tudni a jövőt. Fásult voltam a kirúgásom miatt, néhány negyedéves fiú a ballagást megelőző éjszakán kicsavarozta a teraszra nyíló ablak pántjait, és felmászott a lányok emeletére. Visszafelé figyelmetlenül belökték az ablakot,ami nekicsapódott a folyosó falának, és szilánkosra tört. Vagy a szél volt, ez nem derült ki. Azt állították, fogalmuk sincs, hogyan történt. Nyilván tudták. Engem vontak felelősségre. Hajnalodott, a csattanásra ébredtem. Mire magamra kaptam a ruhát, és a szobájukhoz értem, az ágyukban feküdtek, takaró alatt. Nem akartam balhét. A padlót vastag üvegszőnyeg borította, ropogott a cipőm alatt. Pár másodpercig a folyosói lámpa vakító fényében csillogó üveget néztem. A ballagásra készült az egész iskola, ezért a következő héten tárgyalták az ügyet. Az igazgató megüzente, hogy kénytelen elbocsátani, tisztában van vele, hogy nem az én hibám, de valakinek el kell vinnie a balhét. Egy év után visszajöhetek magasabb fizetéssel.

Ő vajon, ha a kollégiumban lakik, részt vesz a játékban? A fiúk hozzá másznak fel, hogy együtt töltsék az éjszakát? Esetleg alvást színlel, fejére húzza a takarót, miközben a szomszéd ágyon basznak? Nem tudtam őt abban a szobában elképzelni. Semmilyen szobában nem tudtam elképzelni. A tenyeremet figyelte, a körmét végighúzta a vonalakon. Te és én, mondta nagyon halkan, annyira, hogy abban a nyüzsgésben meg sem kellett volna hallanom. Talán nem is hallottam meg. Talán képzeltem, hogy ezt mondta. Te és én, ez a rövid vonal, ezek vagyunk mi, mutatta. Nem láttam vonalat. Közénk lépett egy szemüveges, kendőbe csavart hajú nő. Az iskolaigazgatóra hasonlított. Megveszem, mondta. Felém nyújtott egy barna, hosszú bőrövet. A lyukakat szegecsekkel bélelték. A nő mondta így, megveszem ezt a szegecsekkel bélelt övet. És nyújtotta felém, az arcomhoz. Ezer, mondtam. A nő az ujjai között számolta a százasokat. Nem is alkuszik? Az ezer forint nyilvánvalóan sok egy ilyen övért. Vagy rosszul emlékszem, és túl keveset kértem?

A nő a tenyerembe csapta a százasokat. Abba, amelyikben a vonalnak kellett volna lennie, a kettőnk vonalának.

Ő nevetett. Soha nem találod meg, mondta. De az övet jól eladtad. Nem maradt alkalmam visszakérdezni, mit ért az alatt, hogy jól. Elsodorta tömeg. A pénzt sem adtam oda. Sokáig nem is vettem észre, hogy nálam van. Lábujjhegyre álltam, ő hajlongott a pult mögött, fekete bőrzakót segített fel egy alacsony, kopasz férfira. Meglepően jól állt neki. Megszámoltam a százasokat, kilenc, megszámoltam újra, tizenegy. Zsebre gyűrtem a pénzcsomót, és elhatároztam, hogy nem megyek vissza. Se ma, se máskor. Ő intézte, hogy a pénz az enyém legyen. Ha valóban látja a jövőt, és közös vonalunk van, találkozni fogunk. Eltettem a pénzt, mint biztosítékot, arra az esetre, ha mégsem. Gyűrtem a pénzt a zsebembe, teli volt a markom, két vagy három százas kipotyogott. Éreztem, hogy szédítő mélységekbe kellene hajolnom. Vagy annál is lejjebb. Otthagytam a járdán.

Fújt a szél, ropogtatta a kifeszített ponyvát. Nem vettem meg a dinnyét. Elmúlt hat, a strandhoz vezető út szélén fogyatkoztak az autók, beálltam egy üres helyre. A törölközőt a homokra terítettem, és egy kisebb csoportot kezdtem figyelni, akik a sekély vízben röplabdát ütögettek. Őszhajú férfi, körülbelül velem egyidős, és három fiatal. Körben álltak, egymáshoz passzolgatták a labdát. Kézzel, néha fejjel és vállal. A legfiatalabb ügyetlenül magasra felütötte. Nem maradt semmi dolgom. Szállást kellett volna találnom, de ez a homokos part tökéletesen megfelelt. Hajlamos vagyok azonnal szokásokat kialakítani új környezetben, és közben keresem a lehetőséget, hogy spontán legyek. A spontaneitás is egyfajta szokás? Lehúztam magamról az átizzadt inget és rövidnadrágot. Az ősz hajú férfi kisétált a vízből, persze nem vette észre, hogy ott vagyok. Az idegenek általában nem veszik észre a jelenlétemet. Már nem őrá gondoltam. Vagyis de, mindig rá gondolok, ahogyan most is. Vártam, hogy odapattanjon a labda.

Telep

Ha sietek, tíz perc az út apámig. Gyalog. Itt, a telepen nem is érdemes máshogy közlekedni. Mire előszedném a biciklimet a földszinti tárolóból, már félúton járnék. Nehéz elindulni, mindig úgy tervezem, hogy sietek, de mintha tudnám, hogy képtelen leszek rá, csak húzom az időt. Pedig ezeket a tíz-tizenöt perceket még szeretem is. Úgy vonulok a járdákon, a járdák és a házak között felburjánzó zöld alatt, a minden szabad felületet elfoglaló parkoló autók mellett, mintha dzsungelben járnék. Elképzelem föntről az egészet, olyan, mintha a betontömbök a föld kérge alól bukkantak volna elő, egy gigantikus föld alatti lény ujjai volnának, amelyek éppen ökölbe szorulni készülnek, és ezzel a szorítással préselnék ki a zöldet maguk közül.

Most éppen átvágom magam egy erdősávon, ahol különleges állatokat figyelek meg. Azt játszom, hogy ez a foglalkozásom. Nem kell bemennem a szerkesztőségbe hírügyeletre délután, hogy ott legyek reggelig. Nem kell találkoznom senkivel, csak majd apámmal, a fogatlan oroszlánnal.

Gyerekkorom óta rajongok azokért a dokumentumfilmekért, amelyekben rezervátumok, állatkórházak és vadmenhelyek dolgozói mutatják be a mindennapjaikat.

Úgy képzeltem, a felnőtt élet valami ilyesmi lehet, távoli vidéken élni, olyasmit csinálni, amit csak könyvben meg tévében lát az ember.

Jó reggelt! – kiáltanám oda az öreg tigrisnek, akit orvvadászok csapdájából mentettünk ki két éve, és elédobnék tíz kiló húst. Egy darabig gyönyörködnék a fenséges zabálásban, aztán átballagnék a vízilóhoz, hogy bőséges reggelivel lássam el, hatalmas állkapcsába dobálnám a gyümölcsöket, amiket raklapokról talicskáznék a természetesnek tűnő, de valójában mesterséges tó szélére, ahol lakik. Ezzel legalább egy órát eltöltenék, mielőtt benéznék a majmok területére, akiket egy kollégám már foglalkoztat egy ideje mindenféle ennivalóval, én csak azért mennék, hogy lássam, minden rendben van. Meg mert van bennük valami bizarrul mulatságos. Aztán átmennék a kórházi épületbe és kiműtenénk a csapdába esett tigris pofájából a tüskét. Délután szafarira indulnánk, hogy felkutassuk a természetes környezetébe visszabocsátott leopárdot, lássuk, hogy boldogul, aztán bejárnánk azt a területet, ahol még mindig orvvadászok lesnek a drágán eladható majomfélékre. Hol megölik, hol csak csapdába ejtik őket. Valamelyikükből vacsora lesz a világ másik végén a felső tízezer számára létrehozott elképzelhetetlenül elegáns, kizárólag zárt körűen működő étteremben, valamelyikükből pedig házikedvenc egy akkora házban, ahová beférne az egész rezervátum kétszer, és amelynek tulajdonosa az elképzelhetetlenül elegáns étterem rendszeres vendége, aki tehát ugyanolyan örömmel nézegeti a majmokat a saját illegális állatkertjében, mint amilyen örömmel fogyasztja az agyvelejüket minden hónap első hétvégéjén az exkluzív vacsorán.

De mi leszereljük, és betemetjük a csapdákat, azt reméljük, hogy a puszta jelenlétünkkel elriasztjuk az orvvadászokat, nekem is puska van átvetve a hátamon, és bármikor ráfogom arra az emberre, aki puskát fog itt egy állatra. És ahogy nesztelenül haladok előre, tudom, mindjárt meghallom a hátam mögül azt a semmivel össze nem téveszthető surranást és kattanást, ami azt jelenti, hogy puskát fog rám valaki, az orvvadász társa, mert az orvvadászok sosem járnak egyedül, akire pedig mindjárt puskát fog a tíz méterrel mögöttem járó kollégám, mert mi sem járunk soha teljesen egyedül. Klasszikus mexikói felállás. Afrika szívében. Nem keveredhetünk tűzharcba, az orvvadászok is jól tudják ezt, úgyhogy évtizedes macska-egér játékunk egyezményes jeleivel közlik, hogy megadják magukat a szabad elvonulásért cserébe. Erre mi is leengedjük a fegyvert, ezzel mi is megadjuk magunkat. Úgy nyeli el őket a növényzet, mintha ott sem lettek volna. És holnap újrakezdjük.

Néha ők győznek. Eltűnnek, mielőtt razziára indulnánk, elvonszolják az áldozatot, vagy az értékes testrészét levágják, és hátrahagyják a hulláját. 

 Persze nem tudok semmit az egészről. Minden információm dokumentumfilmekből való, és újabban Instagramról meg TikTokról, ahol követek néhány afrikai és új-zélandi állatgondozót, zoológust, biológust, állatorvost. Nem tudom, miként kerül a raklapra a zöldség a vízilónak, honnan és hogyan jut el a hűtőházba a hús a ragadozóknak, ahogy azt sem tudom, milyen lehet egy olyan reggel, amikor nincs kedve felkelni annak az embernek, aki mégis minden héten legalább kétszer mosolygós, rövid videóban mutogatja a rajta csimpaszkodó majmokat, meg ölelgeti az oroszlánkölyköket. Mi van, ha az egyik kollégája egy igazi genyó, aki folyton keresztbe tesz neki, ezért ő el akarja kerülni, hogy egy műszakba osszák be vele, és amikor nem sikerül, lőttek az egész napnak? Olyankor videót sem készít, ideges, kedvetlen, kijön az allergiája, utálja az életét, és csak megpróbálja kibírni valahogy. Én is inkább elvállalom az ügyeletet, hogy ne kelljen délelőtt együtt ülnöm a szerkesztőségben a Kóczó Lacival. Azzal a leereszkedő félmosolyával. Meg a felfortyanó epémmel valahányszor ránézek. Tavaly egyszerűen lenyúlta egy egész cikksorozat-ötletemet, és meg is csinálta, persze középszarul, tehát pont úgy, hogy nehéz legyen belekötni, de azért meglegyen a kattintás, és az mindig megvan, mert isten tudja miért, rengeteg követője van Facebookon és Instán. Éppen úgy oldotta meg, ahogy minden mást is csinál. Fogalmam sincs, mit keres még mindig nálunk.

Van-e ilyen nagyarcú munkatársa a rezervátumban dolgozó srácnak? Nem tudom, de elég sokan dolgozhatnak egy rezervátumban, kizárt, hogy ne volna közülük legalább egy. És mi van, ha ő maga az? Végül is, nem a többiek nyitnak Instagram- meg TikTok-fiókot, nem ők mutogatják a munkájukat, róluk nem tudok semmit. Lehet, hogy mind röhögnek rajta, míg én hetente kétszer irigykedve bámulom a kijelzőn. Igen, könnyen lehet, hogy röhögnek rajta és azt mondják rá a háta mögött, hogy ő a legnagyobb majom az egész rezervátumban.

Engem most egy nagy, vörös, nyugdíjas orángután nőstény figyel majd az ablakból, amint elhaladok a csimpánzkölykök játszótere mellett, és odaérek apám tömbjéhez. Az öreg orángután nőstény arca olyan közömbös, hogy biztosra vehetem, meg sem rezzenne, ha pont az őrhelye alatt esnék össze holtan. Csak azzal zökkenthetném ki a végtelen szemlélődésből, ha zajt csapnék az ablaka alatt, mondjuk egy este ott beszélgetnék valakivel. Mondjuk, Zsombival, akivel véletlenül futnék össze, amikor eljövök apámtól, és azonnal úgy beszélgetnénk, mintha tegnap hagytuk volna abba, úgy is éreznénk, hogy tegnap hagytuk abba, csak közben valahogy mégis olyan sok mondanivalónk lett, hogy észre sem vennénk, hogy ránk esteledik. És akkor az orángután asszonyság úgy tenne, mintha már réges-rég aludni akart volna, nem az ablak mögött fülelve várná, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek van kivel beszélgetnie, fojtott rikácsolásba kezdene, hadonászna a hosszú karjaival, még a műfogsorát is ránk villogtatná. 

Mióta várom, hogy egyszer összefussunk itt Zsombival? Úgy tudom, a szülei még élnek, még mindig itt laknak a zöld házban, 9/C, még a kapukódjukat is tudom, mégsem jut eszembe soha felcsengetni, hogy megkérdezzem, mi van vele. Mi van velük. Zsombinak nincs Facebookja, Instán sem találtam, sem Twitteren, sehol ezen a széles interneten. Talán tényleg kutató lett, az az utolsó információm, hogy biológiát tanult az egyetemen és külföldre ment egy ösztöndíjjal. Valahova Északra, talán Norvégiába.

Talán haza sem jött. Talán éppen ő az, aki most megfigyeléseket végez egy távoli részén a világnak és esze ágában sincs mutogatni az életét.

Elkanyarodhatnék most a kirakott kukák mellett, ma például odasétálhatnék a 9/C-hez, megkereshetném a szülei nevét. Nem is kell keresni, bal oszlop, alulról a negyedik. Mikor múltak el azok az idők, amikor az ember felcsöngetett a barátjához, megkérdezte kaputelefonon, hogy lejöhet-e játszani, de szürke időben remélte, hogy a barátja anyukája vagy apukája azt mondja, hogy menjen fel inkább ő? Mikortól hiszem azt, hogy barbárság csak úgy becsöngetni valakihez? Talán ki sem nyitnák. Azt hinnék, reklámújságot akarok bedobni.

Zsombinak volt egy terepszínű műanyag puskája, most is érzem az ujjaim között a nejlonszalag tapintását, amivel a vállon át lehetett vetni. Azzal jártunk ide a Farkaserdőbe, vadászni. Akkoriban a házak között sóder volt, meg vigasztalan szürke föld, esőben cuppogós sártengetté változott a telep. A földből kis ágak álltak ki, amelyeket gyakran letörtek a gyerekek, pedig a szüleink megtiltották, azt mondták, azokból fák lesznek, nemigen hittük, a fák az út túloldalán voltak, az erdőben. Még én is letörtem egyet, nehogy azt higgyék a nagyobb srácok, hogy csak azért, mert lány vagyok, nem merem. Hogy Zsombit ne csúfolják miattam, amiért olyan sokat járunk az erdőbe. Lássák, kivel van dolguk. Gyűlöltem magam, de letörtem, kemény voltam, és ostoba, mint minden gyerek a telepen. Leszámítva talán azokat, akikkel sosem játszottunk, akiket csak az anyjukkal kézen fogva láttunk, akiknek kitaposott útvonaluk volt a házuk és az óvoda, aztán az iskola között. 

Volt egy igazi távcsövem, apámtól kaptam, nehéz volt, húzta a nyakamat, mégis mindig magammal vittem, ha Zsombival találkoztunk. Felváltva hordtuk, egyikünknél a távcső, másikunknál a puska, meg sem beszéltük, így volt igazságos, nem lehet egyszerre mindkettő valakinél. Sokat hasaltunk a fűben, túlmentünk a tűzrakóhelyeken, a fő sétányon, el a nagy emelkedőig, az tökéletes volt vadlesre. A mókus volt a legkomolyabb vad itt akkoriban. De a mi erdőnkben párducok osontak, gorillák tördelték az ágakat, minden fatörzsön óriáskígyók tekeregtek, és makik meg papagájok rikácsoltak a fejünk fölött.

Hát ezért, gondolom most, hát ezért jut eszembe éppen ő majdnem mindig, ha erre jövök, néha csak olyan halványan, hogy észre sem veszem, gondolok rá. Vele kezdtük, az Egzotikus állatok képeskönyvvel, a Mi Micsodával, a Kalandok a dzsungelbennel, a Búvár zsebkönyvek ragadozóival, együtt néztük nyáron a matinéműsorokat a tévében az állatkerti gondozókkal, akik mindent de mindent tudtak a rájuk bízott állatokról, vele mondtuk először a kukában turkáló Homoki nénire, hogy mosómedve, vele neveztük a telepet az erdőtől elválasztó utat öbölnek, ahol nem volt egészen veszélytelen az átkelés, mert időnként nagy kék cápák úsztak ott keresztül, tekintetük közönyös, homlokukon számok.

Az erdő most is itt van, az út túloldalán, de összement, tele van kutyákat sétáltató gazdikkal és sportemberekkel. A vállamon városi hátizsák van átvetve, belefér a laptopom is, remek darab, az anyaga nem engedi át a hőt, legalábbis sokáig tartja a hűvöset, ha rendesen becipzározom. Semmi nem úgy lett, mondanám Zsombinak, ha összefutnánk, ezt mondanám neki először. Kivéve a fák. Azok tényleg megnőttek, mondaná erre ő.

Ködképek Budapest hegyei körül

Lehetne életrajzot írni tagadásokból. Hogy például valaki nem lelkesedett korának uralkodó eszméje iránt, nem lépett be az eszme megvalósításának jegyében szervezett pártba, és nem szerzett barátokat a mozgalmárok körében, mint ahogy szerelmi partnerekre sem talált az eszmétől felhevült társak között. Kisebb-nagyobb nézetkülönbségek miatt nem veszett össze barátaival és szövetségeseivel, akik nem rekesztették ki őt, nem tartóztatták le, nem kínozták meg és nem végezték ki, mint ahogy ő sem tört elvbarátainak életére. Közben nem alapított családot, nem nemzett törvényes utódokat, de még titkos viszonyok során sem csinált gyerekeket. Így aztán leszármazottainak eltartása, előnyökhöz juttatása miatt sem kényszerült rá, hogy találékonyan, netán könyörtelenül kisemmizze embertársait. Ismert nyelveket, de szavai elenyésztek a szélben, holta után nem balzsamozták be, nem temették sem díszsírhelyre, sem valamelyik székesegyház kriptájába, testének alkotóelemei visszabomlottak a talajba, ahogy az egy állat vagy egy közember esetében természetes. Egy-egy pillanatra azt hiszem, így, a nagy egyéniségek előtérbe helyezése nélkül lehetne igazán hitelesen ábrázolni a történelmet. 

Festő pedig bizonyára attól lesz valaki, hogy sok lehetséges képet nem fest meg, miközben egyeseket mégis megfest, talán olyanokat, amelyek kevésbé voltak lehetségesek, mint a meg nem festettek, sőt egyenesen megfesthetetlenek voltak, mielőtt ő meg nem festette őket. De maradjunk a tagadásnál: a költő is ott kezdődik, hogy rengeteg kínálkozó verset nem vet papírra, illetve, ha megírta, sohasem publikálja őket. Természetesen a prózaírót is inkább az általa meg nem írt, a nem publikált regények és novellák emelik magasba, mint a gond nélkül odakentek és problémamentesen megjelentetettek. Mivel a művészet a lét és nemlét mezsgyéjén keletkezik vagy sorvad, nem érdektelenek a lehetséges, de soha meg nem valósított művek csírái, vázlatai, töredékei, emléknyomai, sőt, azok a gesztusok, melyeket a művész, bár megtehetne, mégsem tesz meg, nem hagy örökül a világra. Az alábbiakban ilyen ködképeket mutatok, kibontatlan történeteket.

Bár kibonthatnám őket, meghagyom vázlatnak. Közös bennük, hogy Budapest hegyeihez kötődnek.

 

A Kissvábhegy tövében lakozó nimfa története

Buda várát visszafoglalták a keresztény seregek. A város és a környékbeli más városok, falvak rommá dőltek, kiégtek, népességük elpusztult, elmenekült vagy rabláncra vetve elhurcoltatott. Az újratelepítés a Habsburg hatóságok felügyelete alatt zajlott, a vár közvetlen környékén sokáig korlátozták az építkezéseket, hogy az esetleges támadások során az ostromlók ne találhassanak fedezéket. Így a mai Városmajor területét sem vehették birtokba a Budát újra benépesítő polgárok. Amikor pedig engedélyt kaptak rá, akkor is azzal a meghagyással, hogy a terület egy részét, az Ördögárok melletti völgyet nem építhetik be, azt közparknak kell berendezniük. Így aztán ez a terület eleve ki lett vonva az ipari vagy mezőgazdasági termelés köréből. Maradt a rekreáció, az egészségipar, amelynek jegyében sorra alapították a szanatóriumokat és kórházakat, köztük egy vízgyógyintézetet. Utóbbi egy forrásra épült rá, ott, ahol a kissvábhegyi szőlők és gyümölcsösök a parkosított területtel találkoztak. A gyógyulást kereső betegek a feljegyzések szerint a helyben felszínre törő vizet itták, és meg is merültek a kádakba töltött nedűben. A szakavatott személyzet kézi erővel és gépekkel dögönyözte a testeket. De minthogy mostanra a forrásnak nyomát sem látni, számomra kérdés, hogy egyáltalán létezett-e valaha. Létezhetett, hiszen a budai hegyek anyaga mészkő, melyben barlangok és földalatti patakok, tavak bújnak meg. Az ilyen magaslatok aljában felszínre juthat a víz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a vízgyógyintézet alapításakor kutat fúrtak, és annak vizét hasznosították. Hogy létezett valamiféle vízvezetéktől független vízellátás, akár forrás, arra a város 1944–45-ös ostroma során végbement eseményeket felidéző beszámolók szolgáltatnak bizonyítékot. A szanatóriumokban meghúzódók, ha vezetékes víz épp nem volt, a kút vagy forrás vizét itták. Viszont 1945 januárjában a nyilaskeresztesek azt a szanatóriumot is megtámadták, amely vízgyógyintézetként a forrásra épült. Körülbelül százötven embert gyilkoltak meg, majd elvonultak. Napokkal később az épületet felgyújtották, vélhetőleg azért, hogy a tetemeket eltűntessék, de ez nem teljesen sikerült. Emberi maradványok hónapokig maradtak a helyszínen, romok évekig. A vízgyógyintézetet nem építették újjá, lakóházakat húztak fel a helyükön. 

A régi görögök és rómaiak isteni lényeket láttak a folyókban és forrásokban.

Hajdan talán egy nimfa lakozott a városmajori forrás vidékén, egy nimfa, aki látta az ide települő és itt elvonuló népeket, akit a kelták és rómaiak áldozatokkal tiszteltek meg, és aki friss, egészséges vízzel táplálta a később megjelenő magyar, német, török és szerb telepeseket. Mikor azonban tömeggyilkosság szennyezte be a vizét, örökre elhagyta a tájat.

 

A Gellérthegy boszorkányainak története

A Citadella néven ismert erődítmény sem volt ott mindig a Gellérthegy tetején. Ahogy odatették, úgy el is lehetne onnan tenni. Amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, az öntudatra ébredő új város lakóinak egy része azt akarta, bontsák le a Citadellát. Hiszen az 1848–49-es szabadságharcot leverő, a várost lövető Haynau kezdeményezésére épült, az elnyomás eszköze és jelképe volt. A pesti Neugebaudét például eltakarították, aligha hiányzik bárkinek. Egyszer a Citadella bontásának is nekiláttak, egy részét valóban szétszedték. De a nagyja maradt, és most már mintha oda tartozna a városhoz.

Pedig ha a város lakóinak elhatározásából vagy valami csoda folytán eltűnne onnan, a hegy kiszabadulna a kősisak alól. 

Hajdan úgy tartották, hogy szerte az egész országból odajárnak a boszorkányok, hogy találkozzanak egymással, és megüljék a boszorkányszombatot. Az persze nem biztos, hogy boszorkányokra szüksége van a városnak, de hagyományokra mindenképpen. És miért ne hinnénk, hogy a rút erődítmény tömítette el a barlangjáratokat, melyeken át a boszorkányok a Föld ősi szellemeivel tartották a kapcsolatot? Hiszen még a nem is oly régi szegedi boszorkányperek idején is azt vallották egyes boszorkánysággal vádolt személyek, hogy ott, a Gellérthegyen lettek beavatva!

Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a szabaddá vált csúcson, a visszatelepített növényzet között emléket állítanak a Kárpát-medence összes valaha volt boszorkányának, akik emlékére évente fesztivált tartanak. Boszorkánykonyha-sátrakat állítanak, boszorkányfelvonulás vonul végig a városon, és boszorkány-szépségversenyt rendeznek minden lehetséges korosztály számára, természetesen nemcsak női, hanem férfiboszorkány-kategóriákban – valamint, ha rajtam múlik, minden egyéb identitású boszorkány részvételével.

Ezt még szívesen taglalnám, de akkor lehet, hogy be kéne fóliázni az Óbudai Anzikszot.

 

Egy megtagadott dedikáció

Eljutott hozzám a kérés, miszerint adjak egy dedikált könyvet egy úrnak, akivel egyszer, sok éve, családi és baráti körben találkoztam. A felvetés mindenképpen megtisztelő, hiszen akiről szó van, jeles személyiség: egy sikeres orvos. 

Falun született, az egyik vidéki város egyetemén tanult, és további vidéki városok kórházaiban praktizált, minden bizonnyal eredményesen, hiszen idővel főorvossá vált. Betegek sokaságát gyógyította meg, bár ez aligha emelte volna őt ki számtalan más pályatársának sorából. Az ő kivételes elhivatottsága akkor nyilvánult meg, amikor a Vezér családjának egyik tagja került az osztályára, és ő nemcsak visszaadta a beteg egészségét, de találkozásuk alkalmával a Vezér kivételességét is felismerte, és aszerinti tisztelettel beszélt vele. Pedig hát tudjuk, hogy a kórházakban rendszerint inkább a betegek és hozzátartozóik törik magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket az orvosok, és pláne a főorvosok iránt.

Ám ő, a szóban forgó orvos, nemcsak a betegségek diagnózisát tudta helyesen felállítani, ahhoz is megvolt az érzéke, hogy felismerje annyi más ember között a Vezért.

A Vezér pedig értékeli azokat, akik értékelik őt. Napjainkban a Vár újjáépített palotáival és újjáépített rendi viszonyaival egy új királyi udvartartássá válik. A Vezér körbeveszi magát udvari nemességével, olyan családokkal, melyeknek tagjai eddig is lelkesen szolgálták őt, és ha bármi történik, boldogan áldozzák érte életüket és vérüket. Ennek az új udvari nemességnek sorába emelkedett a doktor úr. És közös ismerősünkben felmerült, hogy esetleg érdekelhetné őt egyik könyvem, minthogy abban olyan eseményekről olvashat, melyek a Vártól nem messze, és nem is olyan régen történtek. Hiszen most már idetartozik. Én meg arra jutottam, hogy nem. Nem fogom az udvari nemesség egyik tagjának figyelmébe ajánlani munkámat. Nem tudom, járnak-e könyvesboltba az udvari nemesek, de ha járnak, ott némi keresgélés után ráakadhatnak a könyvemre, és ha figyelmükre méltatják, bármi megtörténhet. Még akár a csoda is. Mert hiszen csoda általában az olvasók és a könyvek találkozása, de – gondolom – immár csodaszámba menne, ha az udvari nemesség egyik tagja olyasmit olvasna, ami nem a Vezér hatalmát és dicsőségét alapozza meg.

Ami engem illet, szeretem a meséket, a varázslatos történeteket. Írni is szeretnék ilyet, de csak akkor, ha megoldható, hogy a varázsvilág nem a valóságos világ cáfolataként, meghamisításként jelenjen meg. A városmajori nimfa esetében tetszik, hogy ha az ő tekintetével néznénk a környéket, ugyanabból a látószögből lehetne megfigyelni az avarokat és a hunokat, a keltákat és törököket, a magyarokat és a németeket, a rácokat meg a zsidókat. De hogyha az ostrom után elhagyta a vidéket, akkor, sajna, nem látta a később kibontakozó eseményeket. Mondjuk engem sem, aki előbb homoklapátommal kapirgáltam a felszínt, aztán más eszközökkel, de az utóbbi nyolc évtized más alakjait sem figyelhette meg. Ha máshova költözött, akkor más eseményeket, más alakokat lát – de ugyan hol, és mit? A boszorkányok esetében pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy sokuk, talán legtöbbjük nem a maga szántából lett boszorkány, hanem feljelentések után, kínzások hatására vallották magukat boszorkánynak. Igazából sosem röpdöstek a Gellérthegy körül, szegények. Pedig szépen el lehetne beszélni, ahogy megérzik a hívást, és elindulnak messze tájról a folyó fölé magasodó sziklás hegy irányába, ahogy készülnek a szellemvilággal való találkozásra. Belzebub első csókját, Belzebub ölelését, a beavatottak felszárnyalását, és a távlatot, ahogyan a magasból először rálátnak a világra. Visszatérésüket a be nem avatottak közé.

Mint amikor beletúrsz egy bőröndbe…

Budapestnek sokféle látványos arca van, miért pont ez a nagy – ahogy fogalmaztál – útkereszteződés került a fókuszba?

Az elmúlt években többszörösen évfordulós lett a tér, hiszen 1976-tól 1984-ig folyamatosan építették, negyven éve történt gyakorlatilag minden. Idén negyvenéves a 3-as metró, jövőre lesz ennyi idős az aluljáró labirintusa, 1981-ben adták át a felüljáró hidat. Alapvetően ez volt, ami a kutatást elindította, jóllehet a kiállításban nem ezt domborítottuk ki. 

Mennyire tűnt ez érdekes feladatnak, hiszen bár szinte naponta járunk a Nyugati téren, valahogy nem érint meg, nem vált kultikus hellyé?

Először én is azt gondoltam, hogy igazából nem izgalmas a hely. Ott van a pályaudvar, az Eiffel-csarnok, ott volt az Indóház, ide kapcsolódik a Nagykörút kiépítése az 1870-es években, és a Váci útról tudni lehet, hogy a középkortól fontos országút volt. Első pillantásra ennyi volt ebben a történetben, szinte már banális történeti dolgok, kutatás közben vált egyre izgalmasabbá. Azt éreztem, mint amikor beletúrsz egy bőröndbe, és akkor van még lejjebb és még lejjebb, találsz oldalról is egy érdekes cuccot, ahonnan újabb mellékjáratok indulnak mindenfelé. 

Egyszer csak a 18. században találod magad, szinte elveszve a rengeteg információban, ami aztán összeáll egy nagyon szép várostörténetté.

Utólag sajnálom, hogy nem kapcsolódtunk jobban Budapest 150 éves évfordulójához, hiszen a város fejlődésének nemcsak az elmúlt 150 évben voltak előzményei, hanem korábban is, ezek mind ott vannak a Nyugati térben.

Reprezentálja a város fejlődési folyamatát?

Nem reprezentálja, inkább együtt fejlődik vele, eklatáns példája annak a gazdasági miliőnek, ami a város fejlődését alakította. Ahogy a város fejlődött, annak minden eleme megvolt a Nyugati téren is.

Gondoljunk csak arra, ahogy a 19. század közepén, főleg a vasút megjelenése után megindul az iparosodás a városban, ami iparágakat vonz oda, persze az árvízi szabályozás után.  Megépül a József Hengermalom, létrejön az első vasgyár a mai Szent István körút Jászai Mari térhez közeli részén, ami az 1848-as forradalom alatt a fegyvergyártásra tér át, úgyhogy az egész ehhez vezető utat Fegyvergyár útnak nevezik akkor, ez a Szent István körút elődje. 

a Teréz körút kiépítése és a befejezés előtt álló Nyugati pályaudvar. A kép 1877-ben készült. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.201

Korábban a környéken lakott a hóhér, amikor még ez a rész a város széle volt.

A hóhérnak a mai  Kádár utcában volt a lakása, és általában a külvárosban szokott lakni. Nem is tudom, hogy a hóhér hogyan tudott ott létezni, hiszen árvíz által gyakran elárasztott volt  a terület, a visszamaradó vadvizekben pedig mindenféle élőlény talált lakhelyet. Ezt ma már nehéz elképzelni. 

Az is nagyon szép, ahogy a város körbenövi a területet, az ipari funkció kezd visszaszorulni, jönnek az elegáns bérpaloták, megépül az új pályaudvar. Szimbolikusnak érzem azt a tehetetlenséget, ahogyan a város a kezdetektől a mai napig képtelen valamit kezdeni az egyre növekvő autóforgalommal. Az a koncepció, ami a Nyugati tér kialakításánál az 1970-es években megvalósult, érzékelteti a főváros fejlesztési irányait. A 2-es metró építésével jelent meg az aluljárósítás gondolata, sőt egészen elképesztő ötletek támadtak a metró kapcsán. Például az, hogy az Astoriára az eredeti tervek szerint nem terveztek megállót, hanem a Deák tértől gyalogos alagúton lehetett volna eljutni az Astoriáig.

Jellemző volt tehát az a gondolat, hogy a gyalogosokat tereljük a föld alá, hogy fent az autók szabadon közlekedjenek.

Ez a leginkább a Nyugati térnél valósult meg, ahol létrejött az aluljáró-labirintus, sőt megépült a híd is a Váci út és a Bajcsy- Zsilinszky út között.  Mindez jól jelezte, hogy ki mit gondolt (vagy inkább nem gondolt) a városról. A jelenlegi törekvések szerint újra felszínre hoznák a gyalogos közlekedést – legalábbis részben –, ami gyalogosok helyzetét valamelyest könnyítené, az autósokét viszont tovább rontaná.

Mindig izgalmasak az épületekhez, terekhez fűződő történetek.  Ezek kaptak teret a kiállítás anyagában?

Oly módon igen, hogy forrásként használtunk visszaemlékezéseket. Ezek már ismertek voltak, József Attiláról vagy Németh Lászlóról például. Németh László apósa Démusz János, aki a Nyugati pályaudvar restijének a vezetője volt, ami a mostani McDonald’s helyén volt a húszas évektől. Az író későbbi felesége, Démusz Ella a kasszában ült, és úgy ismerték meg egymást, hogy Németh László vonatozás után betért a restibe. Itt volt az esküvőjük is, sőt apósa úgy tervezte – lévén szolgálati lakás is volt az épületben –, hogy a fiatalok ott fogják közös életüket kezdeni. Aztán másképp alakult, Németh László és apósa között nem volt jó viszony. 

Teréz körút, a Nagykörúti próbavillamos-végállomása a Nyugati pályaudvar előtt. A felvétel 1887-ben készült. Fotó: Fortepan/Somlai Tibor

A kiállításon beszéltek Radnótiról, József Attiláról, Krúdy Gyuláról, akik szintén kapcsolódnak a térhez.

Radnóti naplóját régen olvastam, de rengeteg minden megmaradt bennem, nagyon képszerűen ír. Szinte maga előtt látja az ember, amikor összetalálkozik Kassák Lajossal a Banán téren, így hívták a két világháború között a Nyugati teret.  Kassák pecázni megy beöltözve, esőkabát van rajta, széles kalapot visel, horgászbotok lógnak a hátáról. Radnóti leszólítja – ugyanis Kassák méltatta Radnóti Apollinaire-fordítását –, erre reflektál. A kritika pozitív, de a költő neve nem szerepel a cikkben, amit Radnóti nehezményez. Kassák a szerkesztőkre fogja a hibát, akik szerinte mindig kihagyják az utolsó sort, ahol a fordító neve van.  

Persze bonyolultabb és személyesebb a történet, hiszen Radnóti Vas Istvánnal közösen fordította a szöveget, akinek Kassák apósa, és akivel nem igazán felhőtlen a viszonya.  Vas István később azt mondta, hogy egyszerűbbnek tűnt, ha Kassák teljesen kihagyja a fordítók nevét.

József Attila története az Ilkovics étteremhez kötődik, ahol rendszeresen találkozott a barátaival, többek között Ottó Ferenc zeneszerzővel is. Ő kérte meg a költőt, hogy írjon „frissen” megszületett unokaöccse számára egy verset karácsonyi ajándékként, ez lett az Altató. A kézirat megvan a PIM-ben, amit József Attila ott adott át a vendéglőben, úgyhogy ez egy abszolút térhez kötődő műtárgy.

Szóba került a Banán tér kifejezés. Volt idő, amikor így hívták a teret?

Vannak a városnak olyan szegletei, amelyeket a nép a saját nyelvére fordít, saját etimológiát alkot rá. Ezek a generációváltásokkal kikopnak, kevés marad fenn.  Ilyen volt a Kalef (az egykori Moszkva tér), amit ma már nagyon kevesen ismernek.

A Nyugati térhez kapcsolódó Banánsziget, Banán tér, Banántorony mára teljesen kihalt. Ennek persze sok oka van, nemcsak a generációváltás, hanem a hely is átalakult.

A Banántorony lényegében egy trafik volt, a 20-as évektől állt a téren. Egy nagyon szép, lemezborítású épület volt, a tetején órával, úgy nézett ki, mint egy pagoda. Felül raktárhelyiséget alakítottak ki, külső oldalán hirdetési felületekkel, az alsó részben három trafik volt. Volt egy déligyümölcs-árus a téren, aki állítólag elsőként árusított banánt Budapesten. Ennek igazsága ma már kinyomozhatatlan, de a visszaemlékezésekben ezt lehet olvasni. Ebből a korból származik a sláger, az „Oly jól csúszik ez a banánhéj” is, amit az elemzők a térhez kötnek. Abban az időben nagyon kedvelt volt a banán, természetes, hogy a város legforgalmasabb terén is árulták. Tehát volt a Banántorony, a körülötte lévő járdasziget a Banánsziget, a tér pedig Banán tér lett a pesti nyelvben. Akkor nagyon benne volt a köztudatban ez a név, újságokban is így hívták. 

Nyugati (Marx) tér, szemben a Westend-ház és a Nyugati pályaudvar. A kép 1953-ban készült. Fotó: Fortepan/UVATERV

Nem beszéltünk még a tér valóságos névváltoztatásairól, ami sok mindent tükröz az adott kor gondolkodásáról.

Sokáig nem volt neve a térnek, volt a Váci országút, ami kivitt a városon kívülre. Amikor megépült a körút, akkor nevezték el Szent István és a Teréz körútnak ezeket a szakaszokat, itt válik el egymástól a két körútrész. A tér 1914-ben kapott először hivatalos nevet: Berlini tér, amit a második világháború beárnyékolt, illetve közbeszólt a pesti folklór a banánszigetezéssel. 1945-ben átnevezték Marx térré, és így hívták egészen a rendszerváltásig. 

Vannak még a térhez kötődő fogalmak?

Ilyen az Ilkovics, aminek már a helye sincs meg. A pályaudvarral szemben volt az épület, amit a 70-es években bontottak le. Ilkovics Izidor 1925-ben nyitotta meg az éttermét, ami három részből álló vendéglátóhely volt. A Teréz körúti oldalon volt egy automata büfé, átellenben a Jókai utcai résznél volt a Piros szalon, középen, a térre néző legfrekventáltabb helyen a Fehér szalon. Ez volt a pincéres, kiszolgálós, a Piros szalon félig önkiszolgálós, itt nem volt pincér, de abroszos asztaloknál lehetett enni, az automata büfé pénzbedobós, futószalagos, szendvicseket és italt kiadó gyorsbüfé volt. Ilkovics hihetetlen jó marketingérzékkel bírt, jó néhány olyan dolgot kitalált, ami akkor szenzációszámba ment, látvány-palacsintasütés volt a kirakatban, rósejbnit lehetett kérni elvitelre is, saját bora is volt, amit Mór környékén készítettek a vendégeknek, miközben vonatos turistautakat is szervezett a törzsvendégeknek a  borvidékre, de volt disznótenyészete is valahol az Alföldön.

Nyugati (Marx) tér, szemben a Teréz (Lenin) körúton a Nyugati pályaudvar. A kép 1986-ban készült. Fotó: Fortepan/Gábor Viktor

A téren amúgy sok kisebb-nagyobb vendéglátó-egység működött. Ott volt például a Vígszínház kávéház a Szent István körút és a Váci út sarkán, és bár neves kávéházas csinálta, mégsem vált fogalommá a többihez képest.

Fogalommá vált viszont a London Szálloda, ami hosszú ideig benne volt a köztudatban. A századelőn élte fénykorát, amikor Dökker Ferenc üzemeltetett éttermet a földszintjén. Ide járt Krúdy, Szép Ernő, Heltai, megvolt a maga íróközönsége. A szálloda nagyon sikeres volt, ez volt a környék egyetlen szállodája, mindenki itt szállt meg. Ráadásul, amikor megépült még elég zavaros viszonyok voltak a környéken, abszolút kietlen külváros volt, merész vállalkozás volt ezen a területen egy szállodát fölépíteni, de nagyon sok átszálló vendégnek tudott akár egy éjszakára is szállást biztosítani.

A kiállítás nem jut el a máig.

A nyolcvanas években lezártam a témát, hiszen nagyon sokfelé lehetett volna továbbmenni, ami szétfeszítené a kiállítás kereteit. A Moszkva tér más volt, ott bele kellett nyúlni a jelenbe, sőt, onnan kezdődött a tér emlékezete. A Nyugati térnél a múltból indultam, visszanéző hangulati elemek nélkül. A kétezerhetvenes évek muzeológusai fogják majd méltatni, hogy a kétezres évek döntései hogyan befolyásolták a tér alakulását, egyébként is a 80-as évekre kialakult a tér mai formája.

(A nyitóképen: Nyugati pályaudvar. A kép 1878 körül készült. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.202)

Óbudai nevek

K. Gy. többnyire busszal járt Óbudára. Eleinte a hatossal. Akkoriban éppen egyszerre többféle Ikarus is megfordult a forgalomban. K. Gy. legjobban a legrégebbi típust kedvelte, az is előfordult, hogy inkább elengedett egy-egy buszt, és kivárta, amíg szuszogva befut az öreg csotrogány. Csuklós volt az a busz, a forduló részen félkörben helyezkedett a kapaszkodó, aminek a hátát is neki tudta vetni, ha ahhoz támadt kedve, míg veszettül rángatta a szerkezet,  és a szakadozott műbőr jellegű borításon át ki lehetett látni az utcára. Azt lehetett látni, hogy szaladnak a fák, pedig nem, a jármű döcögött csupán vele. Aztán a nyolcvanhatos következett, ahogy lassan változtak az idők. Előfordult az is, hogy villamosra szállt. Olyankor legtöbbször a lépcsőn lógott a nyitott ajtóban, vagy tujázott. Tujázásnak azt hívták, amikor valaki az ütközőn utazott, a hátsó ablakba kapaszkodva. Ezeket az attrakciókat egyrészt az állandó zsúfoltság okozta kényszer szülte, de volt benne némi vagányság is. A menetszél pedig a szabadság illúzióját hordta magával és a virágok illatát. Néha HÉV-re szállt, ha elragadta a hév. Ez a hévdolog egy ideig rögzült nála, nem gyengécske szóviccként, hanem mert gyerekkorában nem tudta, hogy ez egy rövidítés és Helyiérdekű Vasutat jelent, bár annak amúgy sem lett volna számára az égvilágon semmi értelme, nem úgy mint annak, hogy valakit elragadott a hév, mint valami gyermekrabló. Autója ezekben a buszozós, villamosozós, hévezős időkben még nem volt, cserébe viszont lányok álmodtak vele éjjelenként, ahogy a költő mondja. Egyszer-egyszer megtörtént, hogy valaki, akinek már volt autója, elvitte magával. Ilyenkor általában öten ültek a Zsiguliban, és mindenki dohányzott. Telente szigorúan csutkára feltekert ablakoknál. Más világ volt akkoriban ezen a világon, a keménykedések és a szürkeség ellenére kevesebb nyafogással – gondolta K. Gy., és leparkolt egy táblánál. Filatorigát, az volt arra a táblára írva.

Na, ezt aztán végképp sokáig nem értette. Olyannak tűnt, mint a hónaljból a hón, vagy a tértivevény. A gát az rendben volt, de a többi, meg az egész együtt varázslatosnak tűnt inkább, egyenesen mesebelinek. Mindez akkor változott meg csupán, amikor (viszonylag korán) váratlanul élénk érdeklődést kezdett mutatni az olasz nyelv és kultúra iránt. Mire italomániája kiteljesedett és a tőle telhető legteljesebb pompájában tündökölt, azaz megtanulta hogy kihajolni veszélyes (a vonatablakok feliratából, mert a magyar szerelvényeken valami rejtélyes oknál fogva olaszul is kiírták ezt a fontos figyelmeztetést), adott helyzetekben magabiztosan alkalmazott néhány citátumot Dante Isteni színjátékából, és bár az étlapokon nem szerepelt ez a tétel (prüdéria vagy lustaság?) egészen jó puttanescát készített, nos addigra már azt is tudta, hogy a filatore fonót jelent. Ez önmagában persze még nem indokolja a különös elnevezést, de erre is van magyarázat. Történt ugyanis, hogy II. József, a kalapos király uralkodásának idején (aki ebben a minőségében maga volt a két lábon járó, színtiszta anakronizmus) az olasz Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet létesített a helyszínen, ami ugyan hamarosan lehúzta a rolót, ám névadóként túlélt mindenféle századokat. Signor Zanesi egyébként népszerű lehetett a helybéliek körében, erre utal az is, hogy az egyszerűség kedvéért Bertalannak hívták, de néha valószínűleg simán lebercizték, ami a befogadás és majdhogynem a szeretet egyik szép megnyilvánulási formája, gondoljunk csak Verne Gyulára. De ezen a ponton K. Gy. mégsem gondolt a csapongó fantáziájú nagyszerű íróra, hanem inkább behunyta a szemét, ami oly gyakran volt segítségére abban, hogy tiszta képekben elevenedjen meg számára a múlt. Látta a sorozatos jeges árvízeket, köztük az 1875–76 fordulóján vágtatót, minek folyományaként (talán ez a szó illeszkedik most jól) ötezer embert kellett kitelepíteni, a tekintetüket, ahogy a sebtében kimenekített motyójuk mellől nézik, ahogy mindenük (egy élet munkája ugye) elúszik.

Hallotta a hangjukat is, és közben arra gondolt, hogy helikopterek, motorcsónakok és egyebek híján micsoda logisztika és mily emberi munka szükségeltetett az evakuálás során.

Miként a gát megépítésekor is, amihez a főváros (melynek ekkor Óbuda már szerves részét képezte) hosszas huzavona után 1881 októberében végül nekifogott. Aztán viszont már nem sokat vacakoltak, a kifolyót a Leipziger Szeszgyár feletti területre rajzolták, és 1882 februárjára már állt a gát. Ahová, mint azt legkésőbb a kuruc idők óta tudjuk, szintén ember kell. De névtelen, lovas szoborcsoportot sosem kapó hétköznapi országépítő hazafiból ezen a tájon mindig akadt elég. A Bécsi út téglagyáraiból (ahol valamivel több, mint fél évszázaddal később ronda dolgok történtek, de ez most csupán egy rövid vágóképként jelent meg K. Gy. legbelső mozijában) hordták az agyagot és a homokot a töltéshez, úgy 51-54 ezer köbméternyit. K. Gy., aki hányattatott, ugyanakkor színpompás élete során elhányt, ellapátolt és eltalicskázott néhány köbnyi anyagot és tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor táncolt a kezében a lapát és azokra is, amikor az estébe fordulva már csak öregesen, mintegy megfontolva ment a legényes, ezt a mennyiséget igazából képtelen volt vizualizálni. Levéltári adatokra támaszkodhatott, mint szusszanásnyi időre valamely lapátra, melyek szerint a szállítmányozást vagy húsz fuvaros (köztük bizonyára elvadult rácok is) végezte, majd Ritter Antal és Fren Mihály uraim vették át a stafétabotot, a gát építésében pedig Holzspach A. és Fiai vitték a prímet. Lám, az ő nevük fennmaradt a többnyire hálátlan utókor számára, ezzel is bizonyítva a kapitalizmus igazságtalan tökéletlenségét. Mindenesetre a szállítórészleg mintegy hatvanötezer fuvart bonyolított le, 0,8 köbméteres ládákkal felszerelt kubikos lovas kordékkal. Ennél a grandiózus tömegmozgatásnál K. Gy. úgy vélte, hogy az lenne a leghelyesebb, ha Vangelis komponálna hozzá zenét, de gyorsan belátta, hogy ez az ötlete megvalósíthatatlan, egyfajta lehetetlen küldetés. Így hát kinyitotta a szemét és el is kalandoztak a gondolatai menten egy másik varázsszó, Acquincum irányába. A megfejtés ebben az esetben jóval egyszerűbbnek tűnt, az acqua megértése legfeljebb Pablo Picasso egyik szállásadójának okozhatott komolyabb nehézségeket, és hát a helyőrség maradék kövei is jelentős támpontot adtak, de azért mégis. Óbuda egy percig sem unalmas. Pedig K. Gy. ezen az útján Csillaghegyet (micsoda név már megint), ifjúkora legjobb strandjával és csillagporos emlékeivel még ki is hagyta. Majd legközelebb, mormolta maga elé és azokkal az emlékfoszlányokkal intett búcsút a textiliáknak, hogy Signor Zanesi után jöttek a Goldbergerek és még édesanyja nővérei közül ketten is lehúztak néhány évet a Goliban, ahogy a szövőnők nevezték a munkahelyüket, mit sem törődve holmi államosítással. Három műszak, pokoli zaj. Éneklés helyett sóhajok. Az életminőség mint kifejezés még ismeretlen.

Egy nőalak tűnik fel a Duna felett. Súlyok húzzák lefelé, mégis repül. Fonó Jenny az, K. Gy. felismeri a lábaira rögzített bilincsekről.

1931. május 25., délután öt óra négy perc. Zilahi betalál. Hat perccel később Győri egyenlít, de aztán jön a henger. Steiner berámol még hármat, és ezzel a III. Kerületi TVE (azaz torna -és vívóegylet) az Üllői úton 4:1-re legyőzi a Ferencvárosi TC-t (miszerint torna clubot) és megnyeri a Magyar Kupát. Bekövetkezett, amire senki sem számított, bár bizonyos szemszögből a diadal nem volt előzmények nélküli. Az egyesületet ugyanis 1887. január 24-én alapították sportkedvelő óbudai polgárok, alig valamivel a Nagykanizsa és az Újpest után és a Fradi előtt. Ez még bőven a fanatikus mosodás világa, amikor volt egy kapus, úgy hívták Robinson, és egy stukkert akasztott a kapufára. A csapat később 1913-tól 1937-ig megszakítás nélkül a legfelsőbb osztályban szerepelt, aztán viszont közel hatvan évet kellett várni a visszatérésre, ami rövid életűnek bizonyult. De K. Gy. a helyszínen tartózkodott, amikor a Kerület újra a Fradival meccselhetett 1998 augusztus elsején. Még a környező fákon is csimpaszkodtak a népek, tizenkétezer néző figyelte az összecsapást. Egyéb bajnokikon persze messze nem voltak ennyien, de K. Gy. néha azokra is kiment. Szerette azt a hangulatot, az ütött-kopott lelátókat, a szotyizva okoskodók bekiabálásait. Aztán ennek is végeszakadt, mint mindennek ezen a világon, de K. Gy.-t különös boldogság töltötte el, hogy mindezt láthatta. Hogy egy átmeneti korban, amelybe belefoglaltattak az ezerszer áldott nyolcvanas évek is, átmeneti kabátban, amolyan szélfútta szentimentális garabonciásként meg-és átélhette az idők szakadatlan változását. Milyen furcsa, gondolta ekkor, hogy az változik, ami tulajdonképpen nincs is. Hiszen az időt, a szövőgéptől a futball-labdáig oly sok minden máshoz hasonlatosan, mi találtuk ki. Nyilván azért, hogy el ne vesszünk benne, mint a régi Óbuda.

Azért a piacra még ki kellene nézni – a Kolosyról ábrándozott, miközbe bekászálódott az autóba –, hogy vajon árulnak-e még rendes véres hurkát a solymári svábok? 

A városi galéria szabaddá tesz!

A Lajos utcai Budapest Galéria előszeretettel rendez tematikus tárlatokat a világ számára is fontos társadalmi témákról. Az intézményre ez akkor is jellemző, ha éppen csak egy alkotó művészetét mutatja be. 

– Mi olyan kortárs témákkal is foglalkozunk, melyek egyre szorulnak ki a kormányzat által uralt közterekből és médiumokból. A művészeti intézményekben is jóval kevesebb kritikai hangvételű projektet látunk. Kiállításaink rendre fontos, de a közbeszédben kevesebb teret kapó témákkal foglalkoznak, ilyenek például a nem normatív szerelmek, az otthon kényszerű elhagyása vagy a nők elleni erőszak – mondja Erőss Nikolett, a Budapest Galéria főosztályvezetője. Szerinte az óbudai intézmény azért is dönthet szabadabban a kiállítások terén, mert nem az államhoz, hanem a fővároshoz tartozik, ezért náluk nincs jelen az a belső cenzúra, amely az állami intézményekre egyre jellemzőbb.

– Budapesten két közintézmény foglalkozik dedikáltan kortárs képzőművészettel: ezek a Trafó és mi vagyunk mint a Budapesti Történeti Múzeum egyik tagintézménye – mondja Erőss Nikolett, majd kiemeli, hogy van egy nemzetközi művészeti csereprogramjuk is, illetve hozzájuk tartoznak a főváros által állíttatott és kezelt köztéri szobrok és emléktáblák is. Ha például Budapest kiír egy szoborpályázatot, azt a Budapest Galéria koordinálja, amikor pedig elkészül egy szobor, azt szintén menedzseli, és az állagmegóvási tevékenységeket is felügyeli. Emellett a galériához tartozó Varga Imre Gyűjteményben a 2019-ben elhunyt, Kossuth-díjas szobrász alkotói életútját kísérhetjük végig – novemberben a művész születésének centenáriumára újrahangolják a kiállítást. 

A galéria korábban jóval nagyobb helyen valósíthatta meg a terveit. – A Bálna második emeletén egy nagy léptékű kiállítóhelyük volt 2019-ig, mikor is az akkori fővárosi vezetés eladta a Duna melletti épületet a Magyar Turisztikai Ügynökségnek. Minket gyakorlatilag egyik napról a másikra kiköltöztettek. Azóta a Budapest Galériának nincsen tágas, reprezentatív tere, ahol látványos kiállításokat rendezhetne. Négy éve egyeztetések kezdődtek a Fővárossal a Városház utcai épülettömb Gerlóczy utcai szárnyában egy teremsorról, amelyhez el is készültek az építészeti tervek, de a megvalósítás még várat magára – mondja Erőss Nikolett. Szerinte egy nagyobb helyszín azért lenne hasznos, mert kortárs kiállítást kis méretű, visszafogott terekben igencsak nehéz rendezni. Ezzel a problémával néz szembe a Budapest Galéria kurátori csapata is, hisz a Lajos utcai épület szűk tereiben „sakkozni” kell, hogy kitalálják, melyik mű hova kerüljön. 

 

Szabadon szervezett tárlatok

A Budapest Galéria már 1982 óta nyújt jobbnál jobb kiállításokat a fővárosiak számára, sokan nem tudják viszont, hogy az intézmény már 1979 óta létezik Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság néven, majd 1983-tól Budapest Galéria a neve. Kezdetben nem is Óbudán, hanem a 6. kerületi Liszt Ferenc téren működött, illetve az 5. kerületben, a Szabadsajtó úton. – Nekem a Budapest Galéria a második otthonom volt. A kollégáimmal itt azt csinálhattuk szabadon, amit szerettünk volna – meséli Török Tamás, aki harminchat évet dolgozott az intézményben, először mint kiállításrendező, kurátor, majd 2013-tól a galéria vezetőjeként. – A nyolcvanas években a Budapest Galéria előnye az volt, hogy több helyszínen működött, így egyszerre több kiállítást is rendezhetett. A kezdetben miénk volt még a nyolcadik kerületben a Józsefvárosi Galéria és a Vas utcai szoborkert, a harmadik kerületben az Óbuda Galéria és a Budapest Galéria Kiállítóháza, illetve Kőbányán a Pataky Galéria – mondja Török.

Ő 1982-ben került a Lajos utcai Budapest Galériához, amikor ez a helyszín megnyílt. – Abban az évben még nem kortárs képzőművészetet mutattunk be, hanem a nagy elődök, Pátzay és Bernáth műveit – emlékszik vissza Török. A galéria akkori igazgatója, Zsigmond Attila ipari formatervező viszont nyitott az új alkotók felé, az intézmény pedig a nyolcvanas évek során a kortárs művészet egyik fő színtere lett. Mindez bizonyos fokú szabadságot jelentett, hisz a Lajos utcai kiállítótérben olyat láthatott a közönség, amit máshol nem feltétlenül. – A Budapest Galéria nem tartozott a lektorátus alá, sem a Művelődési Minisztérium alá, ezért nem kellett engedélyeket kérnie, sem zsűriztetnie a kiállításait. Utóbbit már csak azért sem, mert a Budapest Galériának kellett 1989-ig a fővárosi kortárs kiállítások zsűrizését szerveznie, beleértve saját magáét is – mondja Török.

Ilyen tárlat volt 1980-tól a Tendenciák című kiállítás-sorozat, amelyen bemutatták a legfrissebb kortárs törekvéseket, 1983-ban a Helyzet című kiállítás, amely a Sárospataki Képtár anyagából demonstrált válogatást a neoavantgárd művekből, 1985-ben Erdély Miklós kiállítása, vagy a 101 tárgy című tárlat, amelyen százegy kortárs művész talált tárgyát mutatták be. A korszak végén 1989-ben nagyot szólt a Kék Acél című kiállítás, amely címét az ózdi Kékacél Étteremről (sic!) kapta, a vendéglátóipari egység homlokzata az esemény plakátján is szerepelt, a tárlaton pedig szocialista motívumokat –  mint a vörös csillag – mutattak be ironikusan. Kicsiny Balázs képzőművész például egy szénosztályozót készített fémből, míg az 1984 és 1992 működő Helyettes Szomlyazók (sic!) nevű csoport a Gazdálkodj okosan! című társasjáték átírt változatát mutatta be, amelyen Ózdról indultak a bábuk. – Ez a tárlat a rendszerváltás kiállítása volt, állítólag – mondja Török, hozzátéve, amikor az ember tárlatot szervez, nem tudhatja előre, hogy az jelentős lesz.

A kilencvenes évektől a galéria haladt tovább a megkezdett úton, de a nyitásnak köszönhetően már nagyobb nemzetközi együttműködésekben is részt vett, így olykor külföldi intézmények keresték meg őket, a Germinations nevű programnak például a Budapest Galéria volt az első kelet-európai együttműködője. – Valójában én nem éreztem, hogy az átmenet után a galéria nagyobb szabadságot kapott volna, egyrészt a nyolcvanas években megcsináltuk, amit lehetett, másrészt ’89 előtt is pénzkérdés volt, hogy mit engedhetünk meg magunknak, a kilencvenes években meg különösen – mondja Török. Számára az évtized legizgalmasabb kiállításai közé tartozott, amikor Marcel Duchamp művészetére reflektáltak magyar művészek, vagy amikor kiállítottak olyan bécsi akcionisták, mint Günter Brus és Otto Muehl.

 

Köztéri peformanszok

A Budapest Galéria az utóbbi években is sokszínű programokat kínál. Idén Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című tárlatán például a termékenység és a reproduktív jogok kérdésköre merült fel a gyerekvállalásról való lemondás kapcsán. Dallos Ádám és Hopp-Halász Károly képzőművészek Aszterión című tárlata a férfiszerelem témáját járta körül, míg tavaly a Növények országa című csoportos kiállításon arról esett szó, hogy a pandémia hatására az elmúlt években mennyiben változott meg a gondoskodáshoz való viszonyunk. A Határeset 2.0 című tárlat Közép-Kelet-Európát gondolta újra, az Andreas Fogarasi műveit bemutató tárlat pedig az elbontott városi épületek és a helyükön születő létesítmények kapcsolatáról szólt.

– A Budapest Galéria egyik előnye, hogy a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik, így számíthatunk a többi tagintézményre, miközben mi is a főváros történeteivel foglalkozunk – mondja Erőss. A közelgő Flaszter nevű kortárs köztéri művészeti biennálén például ideiglenes installációkat és performanszokat mutatnak be, az eseményen szó esik majd a roma holokausztról, a hajléktalanságról, illetve a meleg kultúra budapesti jelenlétéről és láthatatlanságáról is. – De lesznek könnyebb témák is, például nyílik két játszóutca, az egyik programon a köztereken lévő gyümölcsfákat lehet leszüretelni és lekvárt főzni, míg a Margit-szigeten a Margit-legenda kortárs újraértelmezését láthatjuk a futókör mentén – mondja Erőss, hozzátéve, hogy azt remélik, az esemény a következő években is folytatódik majd.

„Aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el.”

Tősgyökeres belvárosiként hogyan lettél óbudai?

A VII. kerületben születtem, a Madách téren éltem, de gyermekkoromban sokat jártunk Óbudára kirándulni, ahogy a híres óbudai vendéglőkbe is, mint például a Vasmacskába, tehát megvolt a kötődésem a III. kerülethez. Amikor a nyolcvanas években úgy döntöttem, hogy a Belvárosból nyugalmasabb környékre szeretnék költözni, akkor számomra evidens volt, hogy az csak Óbuda lehet. Célzottan a Testvérhegyen kerestünk lakást, és a mai napig abban az ingatlanban lakom, amit elsőre választottunk. 

Mi motivált abban, hogy a színházi szakmát válaszd?

A színház kisgyerekkorom óta jelen volt az életemben, mivel olyan családban nőttem fel, amelyben a kultúra számos szeletét megmutatták a szüleim. Ez vonatkozott a képzőművészetre, az operára, a mozira és a színházra, tehát mindenből kaptam ízelítőt. Elsősorban a színház világa érdekelt, ez már gimnazista koromba kiderült, de évekig csak egy átlagpolgár voltam, aki szívesen jár színházba. Közgazdaságtudományi egyetemet végeztem, majd fiatalon ért a rendszerváltás. Leginkább orvosi műszerkereskedelemmel foglalkoztam.

Igyekeztem mindig több lábon állni, és az energiámat, a szabad vegyértékeimet lekötni, de egyik tevékenységemet sem éreztem igazán magaménak.

Egy társaságban megismertem Eszenyi Enikőt, és általa bevonódtam a színház világába. Az elején Enikő produkcióinak voltam a menedzsere, bár akkor ezt még nem így hívtuk, inkább a háttérszálak mozgatójaként működtem. Sokat tanultam tőle és a kollégáitól a színház belső működéséről, hátteréről, és arról, hogy a csillogás mögött mennyi munka és erőfeszítés van. Ez nagyon izgalmas időszaka volt az életemnek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején.

Mi volt producerként az első kiugró produkciód?

A kétezres évek közepén jelentem meg az első önálló produkcióval. Nagyon sok hálával tartozom azoknak a művészeknek, akik ennek részesei voltak. Ez a Hat hét, hat tánc előadás volt, amely rögtön óriási siker lett, és 260 előadást ért meg. A Thália Színházban mutattuk be Vári Éva és Kulka János főszereplésével, Ilan Eldad rendezésében, Parti Nagy Lajos fordításában. Ez óriási lépes volt az életemben, amihez szerencse is kellett. Eközben pezsegni kezdett a kulturális élet, egyre több volt a lehetőség. Felfutott az elektronikus média, de a televíziókban egyre kevesebb olyan tévéjáték készült, amelyekben a nagyformátumú művészek meg tudtak jelenni. A mi koncepciónk első pillanattól kezdve az volt, hogy olyan színházi előadásokat hozzunk létre, amelyek utaznak az országban, tehát a színészeket igyekeztünk eljuttatni az ország minél több szegletébe. Ez akkor újszerű gondolkodás volt. Úgy láttam, hogy van egy piaci rés, amelyet igyekeztem kihasználni. Ebben segített az otthonról hozott kulturális érdeklődés, valamint a közgazdasági tudásom és marketingszemléletem.

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen előadások születtek ebben az időben az Orlai Produkció berkeiben?

Meghatározó volt a Férfi és nő című koncertturné, amely országosan több mint 60 előadást jelentett. A turné a Dés László által szerzett színészlemezek dalain alapult, olyan kiváló művészek közreműködésével, mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János és Cserhalmi György. Ebben az időben hoztuk létre az első rétegszínházi előadásunkat is, amely Tasnádi István darabja, a Fédra Fitness volt, amely a bemutató évében kritikusi díjat kapott, és vagy tíz fesztiválon vettünk vele részt. A Hat hét, hat tánccal együtt ez a három produkció volt az, aminek köszönhettem, hogy a színházi szakma befogadott, és a brand megteremtéséhez is nagyban hozzájárultak. Az Orlai Produkció elkezdett tehát létezni mint brand. 

Hogyan jött létre a Belvárosi Színház?

Az előadásainkat addig koprodukcióban hoztuk létre valamelyik befogadó budapesti színházzal, például a Thália Színházzal. A Vígszínházzal a nagysikerű Kellékest hoztuk létre Kern Andrással a főszerepben. A mai napig műsoron van. 2010-ben azt éreztem, hogy a továbblépésünkhöz, fejlődésünkhöz már saját játszóhely szükséges. A volt Filmmúzeum helyén szerencsés módon megtaláltuk a Belvárosi Színházat. 

A Madách tértől, ahol felnőttél, pár száz méterre van az a bizonyos saroképület.

Az Eötvös József Gimnáziumba jártam, a Reáltanoda utcába, tehát szinte mindennap elmentem a Filmmúzeum előtt, hiszen nem tudtam nem arra menni. Kikerülhetetlen volt számomra az a mozi, amihez nagyon sok csodálatos filmélményem is kötődik. Emlékszem, hogy sokszor már hajnalban beálltunk az osztálytársaimmal a sorba, hogy legyen jegyünk.

A Filmmúzeumban olyan igényes művészfilmek mentek, amelyek a többi mozi műsorában nem szerepeltek. Visszakerültem tehát fiatalkorom fontos helyszínére. 

A nyitódarabunk az Esőember volt Anger Zsolt rendezésében, amely 170 előadást ért meg Kulka Jánossal és Nagy Ervinnel a főszerepben. Nagy szerencse volt, hogy egy ilyen ikonikus filmet adaptálhattunk, ráadásul két ilyen nagyszerű színésszel. Fontos megemlítenem Zöldi Gergő nevét, mert ezekben az években indult el az együttműködés vele, aki jelenleg is a jobb kezem, és az Orlai Produkció művészeti vezetője. A repertoárunk kialakításában az ő ízlése meghatározó.

Ha az Orlai Produkcióról van szó, mindig többes számban beszélsz.

Évi 500-600 előadásunk kerül a különböző színpadokra. Ehhez már kell egy jól felépített szervezet. Lehetek én a legzseniálisabb, legkreatívabb ember, a legtökéletesebb marketinges, de ez egyedül nem megy, mert az Orlai Produkció a kollégáim miatt működik. A művészeti titkár Mester Éva, a marketinges Szabados Tünde, a gazdaságis Ungvári László és a kulcsfigura, Zöldi Gergő munkája együtt szükséges a sikerekhez. 

Bérlitek a színházat?

Igen, mivel mai napig magántulajdonban van. A színházban élünk, dolgozunk, és havonta már nagyon sok előadást csinálunk. Az 500 fős férőhely miatt egyértelmű, hogy minőségi szórakoztató repertoárral kell megszólítanunk a szélesebb közönségréteget. Emellett már korai éveinkben is voltak művészi, úgynevezett rétegelőadásaink, ennek során szoros együttműködés alakult ki a Fügével és a Jurányi Házzal. Olyan kultikussá vált előadások születtek ott, mint az Egyasszony Tenki Rékával, A csemegepultos naplója Ötvös Andrással és az Egy őrült naplója Keresztes Tamással. Több olyan produkciónk van, amelyik már 200 előadásnál jár.

Nagy szerepetek volt abban, hogy a monodrámák ennyire népszerűvé váltak. Mi volt az oka, hogy ezt a formát választottátok?

A monodráma sokáig mostohán kezelt műfaj volt. Voltak persze korábban is meghatározó, fontos előadások, mint az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal, de az mégiscsak egy hatszázas nézőtéren ment a Pesti Színházban. A 2010-es évekig úgy volt, hogy az olyan művészek, akik éppen parkolópályán voltak, igyekeztek valamilyen megjelenést találni maguknak. Mi ezt megváltoztattuk, mert úgy éreztük, hogy az abszolút a pályájuk csúcsán lévő művészekkel kell olyan produkciót létrehozni, amely belőlük fakad, és így tudnak megszólalni egyetlen szereplő bőrébe bújva. Úgy gondolom, hogy a monodrámáink a jelen színművészetének meghatározó előadásai. Hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni rájuk, mert pillanatok alatt elkapkodják a nézők. A 2010-es évek eleje óta minden előadás műsoron van a mai napig.

A Belvárosi Színházban számos színész folyamatosan kap szerepeket. Hogyan alakult ez?

Sokáig úgy volt, hogy mielőtt egy előadást létrehoztunk, hosszasan keresni kellett a ráérő színészeket, gyakran nem egyszerű egyeztetések árán. A 2010-es években elkezdtünk egy saját alkotóközösséget létrehozni. Nem szeretem társulatnak hívni, mert az röghöz kötöttséget, tehát másfajta dolgot jelent. A miénk egy alkotó közösség, amelynek vannak társulati elemei, de lazább, szabadabb lehetőséget biztosít a színészeknek, rendezőknek. Ezt jelképezi az „Együtt szabadon” szlogenünk. Ez a mai napig jól működik, miközben természetesen van fluktuáció és folyamatos az átalakulás.

Fotó: Dohi Gabriella

Ez számodra már nagyobb felelősség?

Igen, de a művészek számára is az, mert nem csupán meghívott vendégek egy előadásra, hanem együtt kell gondolkodnunk az egész produkció létrejötte során. Általában évadonként két bemutatót ígérek az alkotó közösségünk tagjainak, de három is össze szokott jönni, miközben elég nagy a szabadságuk, amibe beleférnek a filmforgatások, sorozatok is.

Kik vannak a mostani csapatban?

Benedek Miklós, Ficzere Béla, Hernádi Judit, Járó Zsuzsa, László Lili, Mészáros Máté, Pataki Ferenc, Rohonyi Barnabás, Schruff Milán, Ullmann Mónika. Azt gondolom, hogy igen nívós az állandó csapat. Természetesen hívunk melléjük vendégeket, sokan több előadásban is szerepelnek nálunk – Molnár Piroska, Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Kerekes Éva, Epres Attila, Debreczeny Csaba, Dékány Barnabás – és vannak koprodukciók.

A rendezőkkel hogyan dolgoztok?

Vannak olyan rendezők, akik évről évre dolgoznak nálunk. Beszélgetünk velük, hogy a jövőben mit rendeznének, van-e elképzelésük, és együtt keressük meg a darabot. Jelenleg az állandó rendezőink Göttinger Pál, Szabó Máté, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely és Paczolay Béla. Vannak, akik ritkábban dolgoznak nálunk, de például a következő évadban Máté Gábor fog rendezni egy kortárs darabot a Belvárosiban. Tasnádi Istvánnal évek óta együttműködünk íróként és rendezőként egyaránt. Az előző évadban bemutatott Tapasztalt asszonyt ő írta és rendezte, ahogy a következő évadba tervezett Mikor hazudtam című előadást is.

A rendezői állandósággal és a folyamatos együttműködéssel az arculatunkat és a brandünket erősíteni tudjuk.

A darabok kiválasztása hogyan történik?

Ameddig nem voltunk alkotó közösség, addig úgy gondolkodtam, hogy ha volt egy olyan darab, amiben láttam a minőséget és a sikert, akkor megcsináltuk azokkal a művészekkel, akiket meg tudtunk arra az előadásra szerezni. Az ilyen projektalapú darabok mellett csináltuk olyan rétegszínházi előadásokat is, amelyek témája izgatott, és úgy éreztem, muszáj beszélnünk az adott témáról, mert olyan üzenete van, amit el kell juttatnunk a társadalomhoz. Vagy egyszerűen nekem volt fontos. Ilyen volt a Leszámolás Eddyvel, amelyet nagyon fontos előadásnak tartok. Onnantól kezdve, hogy létrejött az alkotóközösség, már nemcsak az Orlai Produkció érdekeit kellett nézni, meg a kínálat és a nézőszám maximalizálását, hanem figyelünk kellett arra is, hogy az alkotó közösség valamennyi tagja megtalálja a repertoárban a saját érdekét is. Az egy dolog, hogy mindenki kapjon szerepet, de az sokkal fontosabb, hogy a szakmai fejlődésüket is biztosítsam. Ne legyen egysíkú a szerepkörük, ne ragadjanak bele egy karakterbe és ne csak a szórakoztatás, hanem a mélység is megjelenhessen a játékukban.

Egyre több a kortárs darab az Orlai Produkció kínálatában.

Igen, ez a tendencia tudatos a részünkről. A következő évadban Kerékgyártó István kortárs darabját, a Skorpiót Máté Gábor fogja rendezni. Nekünk mint magánszínháznak fontos, hogy minél többet beszéljünk arról a világról, amelyben élünk. Ezt a nézőink is igénylik, mert izgatják őket a mai témák és problémák. Örülök annak, hogy ehhez mi hozzá tudunk járulni.

Az idén 150 éves Budapest közepén van a színházatok. Hogyan kapcsolódtok a főváros színházi szövetéhez?

Az indulásunkkor nagy kérdés volt, hogy a befogad-e minket a színházi szakma, vagy kívülállónak tekint. Azok a művészek, akikkel együtt dolgoztunk, megteremtették a befogadás esélyét. Elmondhatjuk, hogy befogadtak. Szoros együttműködés van más színházakkal, például a Katonával és a Vígszínházzal. Az együttműködés most különösen fontossá vált, mert egyre kevesebb a kultúrára szánt anyagi keret. A különböző színházak koprodukciós előadásainak nagy szerepe lesz abban, hogy meglegyen az elegendő számú előadás, mivel a színházak önállóan nem lesznek képesek ezt megoldani – nem lesz erre elég a saját kapacitásuk. A Katona József Színházzal idén lesz egy koprodukciónk. Ruben Östlund nagyon sikeres, több díjat nyert, Oscar-jelölt filmjének, a Lavinának a színpadi adaptációját csináljuk meg közösen a Belvárosi Színházban.

Újabb budapesti játszóhelyeken is lehetőséget kaptatok az elmúlt években.

Igen, az egyik a Jókai utcai 6szín, egy kamaraszínház. Az együttműködést még Gálvölgyi Dorkával kezdtük, de a mostani vezetéssel is folytatjuk. A 6színben a szórakoztatást és az elmélyülést is meg tudtuk jeleníteni. A kisebb kamarai térben több a művészi mozgás lehetősége, mivel kevesebb az üzleti rizikó. Így született az Egy német sors Molnár Piroskával, a Hárman a padon vagy  a Redőny, amely a mélyebb, súlyosabb anyagok közé tartozik. Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy itt tudtuk bemutatni a Second Life és a Határátlépések című előadásokat, amelyek az improvizációs színház műfajához tartoznak. Ez azért volt érdekes, mert szakmailag újat tudtunk felmutatni, és a kollégáknak újabb művészi lehetőséget biztosítottunk. Nem először leszünk jelen a Városmajori Színpadon. Idén júliusban ott mutattuk be a híres, Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek című film adaptációját. Fontos beszélnünk arról, hogy az életközepi válság időszakában igen jellemző szenvedélybetegségekből, tévutakból van kiút. Az anyagban igen erős életigenlés érződik,  és ez az, ami különösen felkeltette az érdeklődésünket.

A filmes alapanyag csodálatos, és úgy érzem, hogy fantasztikus előadást hoztunk létre, amely szeptembertől a Belvárosi Színházban látható.

Hogyan vagy jelen Óbudán mint magánember?

Mivel a munkám, az estéim a színházhoz kötnek, így számomra az óbudaiság a visszavonulást jelenti az otthonomba, a nyugalom szigetére, a Testvérhegyre, a kertbe, a virágok közé és a hegyoldalba Kópé kutyámmal.

Hogyan kapcsolódsz Óbuda kulturális életéhez?

Nekünk, mint színházcsinálóknak, mindig szoros volt a kapcsolatunk Óbudával. Számos előadásunk volt az Óbudai Társaskörben, sőt, voltak olyan évek, amikor évente tartottunk itt bemutatót. Az egyik a Gyógyír északi szélre, a másik pedig a Szív hídjai volt Udvaros Dorottyával és László Zsolttal.  Tíz év és több mint 150 előadás után ennek az évadnak a végén vettük le a műsorról. Ez a kapcsolat az évek folyamán tovább bővült. Az Óbudai Társaskör életében gyakran vettünk részt a nyári és az évados időszakokban. Az Óbudai Kulturális Központtal az utóbbi egy évben jött létre a kapcsolat, több darabunk szerepelt a kínálatukban, ahogy a következő évadban is három-négy előadásunkkal leszünk jelen.  A 3K-val, a Kaszásdűlői Kulturális Központtal különösen szoros az együttműködésünk már évek óta. Olyan előadásainknak volt a bemutatója a 3K-ban, mint az Apád előtt ne vetkőzz! és a Nem baj, majd megértem. Idén szeptember 8-án a Múviláv darabnak lesz ugyanitt a bemutatója Trokán Nórával és Klem Viktorral. Elmondhatom, hogy aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el. 

Óbudának a Kisfaludy Színház volt az első és egyben utolsó állandó színháza. 1949-ben lebontották, és a helyén, a Lajos utca 111. szám alatt most egy panelépület áll. Mit gondolsz egy állandó óbudai színház létjogosultságáról?

Meggyőződésem, hogy Óbudának nagy szüksége lenne egy állandó színházra. Ez csak szoros összefogással valósulhatna meg. Az óbudai lakosok részéről nagy az érdeklődés a kultúra iránt. Óbuda belső kerület is, ennek következtében biztos vagyok abban, hogy jó műsorkínálat kialakításával Budapest más részeiből is jönnének a nézők. Egy olyan épületet kell ehhez találni, amelyben kialakítható és működtethető egy színház. Megfelelő helyszín, színvonal és kínálat kell egy igényes óbudai színházhoz. 

Hogyan tervezed a jövődet? 

Ameddig az egészségem engedi, addig boldogan csinálom, amit most. Nem szándékozom nyugdíjba vonulni és nem szeretném letenni a lantot. Van miről beszélni, van még mit elmondani a színház eszköztárával, főleg akkor, amikor jól láthatóan nehezebb idők járnak a kultúrában. Ilyenkor különösen nagy szerepe van annak, hogy aki tud, az minél tovább maradjon fent és küzdjön a létezésért, hogy megtartsuk az alkotó közösséget és a közönséget.

Az óbudai múzeumi negyed

A tér központi épülete a Zichy-kastély, amely otthont ad a Kassák Múzeumnak, a Vasarely Múzeumnak, a Térszínháznak és az Óbudai Múzeumnak. Az egykori kastélykertben pedig a kedvelt szabadtéri koncerthelyszín, a KOBUCI működik.

Budapest III. kerülete már az ókorban is lakott település volt, ahogy erre lépten-nyomon figyelmeztetnek is az utcáinkon, tereinken felbukkanó ókori romok, no meg maga az Aquincumi Múzeum. A terület a középkorban a királynői birtok részeként a királyi udvar közvetlen befolyása alatt állt. A mohácsi csatát követően kettős fennhatóság alá került, a törökök és a magyar király is uralkodói jogokat gyakoroltak felette. Később a Buda visszafoglalásában és a török elleni harcokban aktívan részt vevő tatai várkapitány, Zichy István kapta meg I. Lipóttól Óbudát, ezután még száz évig a Zichy család birtokolta. Hozzájuk kötődik a barokk városkép kialakítása, ők építették a kiscelli trinitárius kolostort, ami ma a Kiscelli Múzeum, és a barokk stílusú, visszafogottan díszes kastélyt a Duna mellett. Ez az épület a főszereplőnk most.

Amikor a Zichy család óbudai ága fiúörökös nélkül kihalt, a bécsi udvar birodalmi fennhatóság alá játszotta vissza a főváros közelsége miatt kereskedelmileg és stratégiailag kulcspozíciójú települést. Az özvegy grófné életjáradék biztosítása fejében átadta a kastélyt, a berendezést eladták, a díszkertet felszámolták, és katonai objektummá alakították át.  

A második világháború után a kastélyban kialakított szükséglakások bérlőit akkor költöztették ki, amikor 1976-ban eldőlt, hogy Kurilla József kerületi tanácselnök-helyettes javaslatára a kastélyt ifjúsági és kulturális célokra fogják hasznosítani. Elindult a helyreállítás, és elsőként a Kassák Múzeum költözött be a főépületbe. Később a melléképületekben az Óbudai Múzeum és a Vasarely Múzeum, a Térszínház és a Hello Wood műhelyei kaptak helyet, illetve egy részét a III. kerületi önkormányzat használja. A Kassák Múzeum tereinek felújítására 2010-ben került sor.

A kastély földszintjét a rendszerváltástól 2014-ig a Magyar Gallup Intézet használta, azóta a Petőfi Irodalmi Múzeum kezelésében van. 

A Kassák Múzeum a magyar avantgárd kortárs múzeuma, és a történeti avantgárd egyetlen tematikus kutatóhelye Magyarországon. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) filiáléjaként 1976-ban létrejött kis intézmény a kortárs tudományos és művészeti szcénában egyaránt fontos szerepet tölt be. Történetét Sasvári Edit – művészettörténész, 2010-től 2020-ig a Kassák Múzeum igazgatója – és Dobó Gábor írta meg 2017-ben a Tiszatájban. Amikor Sasvári Edit elvállalta a múzeum vezetését, eldöntötte, hogy újrapozícionálja az intézményt, és ezzel egy új korszakot nyit a történetében. Célja az volt, hogy ez a múzeum legyen a magyar és regionális avantgárd és modernizmus egyik kutatási központja.

Fő tér, a Zichy-kastély főépülete a park felől nézve (1967) Fotó: Fortepan /Bojár Sándor

De kezdjük az elejétől, vegyük végig, mi történt az alapítástól a 2010-es fordulatig, mi volt a Kassák Múzeum pozíciója a Kádár-kor kultúrpolitikájában. (Valahol mégis ironikus, hogy az elkötelezett baloldali proletárművész hagyatéka egy barokk kastélyban kötött ki.)

Kassák özvegye 1974-ben kezdett lobbizni egy emlékmúzeum létesítése ügyében, végül 1976. november 26-án nyílt meg a Kassák Múzeum, a Kassák Lajosnéval kötött szerződés alapján, aki férje nagy számú művét és relikviáit életjáradékért cserébe adta át. A múzeumalapítás – elsősorban Kassák személye és ellentmondásos megítélése miatt – nagy vitákat kavart az MSZMP belső köreiben. Egy olyan művészről van szó, akinek baloldaliságát senki sem vitatta, de a kommunista párttal szemben túl sok kritikát fogalmazott meg. Ez jelentette a problémát politikailag, de művészként is nehezen tudták hová tenni – íróként elfogadták, képzőművészként nem.  A modernizmus ismert alakja volt nemzetközi színtéren, de nem lehetett tudni, hogy ez a tény segíti vagy nehezíti az itthoni megítélését. Terveztek egy nagy vitát arról, kaphat-e Kassák önálló múzeumot. A vita elmaradt, a múzeum megnyílt.

Az első igazgató, dr. Csaplár Ferenc irodalomtörténész, 1976 és 2007 közt vezette az intézményt. Kezdetben a Kassák- életmű feldolgozása zajlott, és ennek köszönhetően a hetvenes évek végére Kassák nemcsak íróként, de képzőművészként is a magyar művészeti kánon része lett, virágozni kezdett a Kassák-kultusz.

Az emlékmúzeum létesítése a Kádár-korszak kedvelt kultúrpolitikai megoldása volt a problémás művészek kezelésére. Az, hogy végül hogyan működött egy ilyen múzeum, nagyjából az igazgató személyén múlt.

Csaplárt  Andrási Gábor művészettörténész követte, ő 2007-től 2010-ig vezette a múzeumot, később az Óbudai Társaskör fontos korszakának a kiállításai fűződnek a nevéhez. Célja a Kassák-életmű újabb értelmezéseinek kutatása volt, két tudományos konferenciát is rendezett ebben a témában, és bemutatta a konstruktivizmus kortárs követőit, így bekapcsolta a múzeumot a kortárs művészeti élet vérkeringésébe.

2011 óta Sasvári Edit igyekszik lehántani a kultuszt Kassák személyéről, és kritikai analízis alá vetni az életművet. Másfelől a 20. századdal lezárult modernizmus tágabb értelmezését, magyarországi megjelenési formáinak kutatását  tűzte ki célul a múzeum vezetője. Ezenfelül az archívumok, az avantgarde lapok, a múzeumi tárlatok háttérszereplőinek újraértékelése is zajlik, ami segít a történeti kontextus megértésében. Ennek jegyében a 2011 tavaszán megnyílt új állandó kiállítás Kassák lapjait helyezte a középpontba, mert így egyszerre Kassák életművének legfontosabb korszakait és a MA mozgalom művészeti, társadalmi és politikai közegét is meg tudták határozni. 2020 novembertétől Szeredi Merse Pál vezeti a Kassák Múzeumot, de elődje is maradt kurátorként az intézményben.

Szeredi Merse Pál 2015 óta dolgozik a múzeumban, számos kiállításban és konferencia-szervezésben közreműködött, ismeri a múzeumot, és folytatja a nyitást, modernizálást, a gyűjtemény kortárs szempontú feldolgozását és digitalizálását.

A Zichy kastély másik, még nem tárgyalt múzeuma az Óbudai Múzeum, ami a kastély oldalszárnyában található. A helytörténeti múzeum fenntartója nem a PIM, hanem a III. kerületi önkormányzat. Állandó kiállítása Óbuda gazdag történeti múltját mutatja be a középkortól az 1970-es évekig, három nagy egységben. A kiállítótérben az Óbudára évszázadokon át jellemző macskaköves utca fogadja a látogatókat. A kiállítás rendezésekor egyfajta időutazást terveztek megjeleníteni, így megidézik a középkori Óbudát; a Zichy-korszakot, a szőlőket, az óbudai kiskocsmákat; végül a hetvenes évek lakótelepeit – a cél a folytonosság megmutatása és a múlt összekötése a jelennel. Az Óbudai Múzeum közel fél évszázada építi egyedülálló játéktörténeti gyűjteményét, amit a városi játékra alkalmas színterek köré szerveződő állandó kiállításán mutat be. Az alapító igazgató, Janek Éva kezdte el a lakótelep építése miatt bontásra ítélt óbudai házakból felvásárolni a tárgyi emlékeket, és ő kezdte a játékok gyűjtését is.

Korona (Dugovics Titusz) tér 1., Krúdy-ház, ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum épülete. Ünnepség az író halálának 40. évfordulója alkalmából. 1973) Fotó: Fortepan/Kriss Géza

Az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával az önkormányzat 2008-ban az intézmény felújításába és korszerűsítésébe kezdett, Népessy Noémi vezetésével. 2012-ben a múzeum új filiálét kapott, ez a Goldberger Textilipari Gyűjtemény. 2022 őszén új igazgató került az Óbudai Múzeum és a filiáléja élére, Gálfi Ágnes személyében.

A Goldberger Múzeum nem a Zichy-kastélyban található, hanem a textilgyár eredeti épületében, az Árpád-híd budai hídfőjének másik oldalán.  A 2013-ban nyílt, tartalmában és vizuális megoldásaiban is modern szemléletű állandó kiállítás a Goldberger család és vállalkozásuk 200 éves történetét követi nyomon az 1784-es alapítású kékfestő manufaktúrától a 20. század közepére világhírűvé vált textilgyárig, majd az államosítást követő évtizedeken át a gyár 1997-es végső bezárásáig.

Óbudával szorosan összeforrt a Goldberger család tevékenysége, az általuk itt alapított és sikerre vitt gyár története nem választható el a városrésztől.

Az 1960-as évek közepén merült fel egy Textil- és Ruhaipari Múzeum létrehozása, melynek otthonaként először az óbudai Zichy-kastély került szóba, ám ezt az elképzelést végül az épület alkalmatlansága miatt elvetették. A következő tervezett helyszín a kihasználatlan óbudai zsinagóga épülete volt, ahol a gyűjteményi anyag egy részét 1972-ben, időszaki kiállításon be is mutatták, de ez a hely sem volt alkalmas a múzeum végleges elhelyezésére. 1975-ben a Könnyűipari Minisztérium egy Pannónia utcai, használaton kívüli üzemépületet ajánlott fel a múzeum céljára, de az átépítés költségét nem tudták biztosítani. Az 1980-as évek végére jött létre a Textilmúzeum Alapítvány, amely megszerezte az óbudai Goldberger-gyár műemlék épületeit, 1999-ben meg is nyílt itt egy állandó kiállítás, de 2011 novemberére teljesen elfogyott a fenntartó anyagi háttere, ezért a mostoha körülmények között működő múzeum épületét és műtárgy-állományát felajánlotta a III. kerületi Önkormányzatnak, amely felvállalta a feladat ellátását, és ehhez megfelelő anyagi hátteret is biztosított. 2012 január 1-jén létrejött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, amely az Óbudai Múzeum külön intézményi egységeként a korábbi Textilmúzeum felújított épületében 2013 szeptemberében nyitotta meg a kapuját, megmentve ezzel egy egyedülálló ipartörténeti műemléket.

Nem a Zichy-kastélyban, de szintén a Fő tér közelében, a régi Óbuda központjában, Krúdy Gyula egykori házában, a Korona tér 1. szám alatt fogadja látogatóit 2011 őszétől még egy különleges múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum országos szakmúzeum.  Gyűjtési köre kiterjed a hazai kereskedelem (kis- és nagykereskedelem, áruvásárok, nemzetközi kereskedelem, pénzügyi kereskedelem, biztosítás és szerencsejáték), a vendéglátóipar (szállodaipar, egyéb vendéglátóipari helyek), valamint a turizmus, idegenforgalom történetének kulturális javaira.

Krúdy publikált egy cikksorozatot Ódonságok városa címmel, amiben Óbuda szokásait, hagyományait örökítette meg. Szerintem tetszene neki, hogy Óbuda múzeumokkal is őrzi a múltját, miközben lépést tart a fejlődéssel.

Történeti morzsák az óbudai Kisfaludy Színház titokzatos múltjából

Színházépítési láz és iparosodás

Az óbudai Kisfaludy Színház nem légüres térben jött létre 1897-ben. Óbudán néhány éve szervezett magyar nyelvű színjátszás folyt (annak ellenére, hogy a többség német ajkú volt), működtek színkörök és még színházépület is létezett, igaz, fából. Ugyanakkor az, hogy Budapest ötödik kőszínháza itt épült fel, Serly Lajos zeneszerző, karnagy befektetői kedvét és erejét mutatja, ugyanis a Magyar Színházat is megelőzve a második magánszínházként létesült fővárosunkban a Vígszínház után. Fontos kiemelni, hogy állandó játszóhelyként és nem csak nyári színházként működött. A gyári környezet az iparosodás mértékét jelzi, a színházépítés a polgárosodás kulturális igényét. Serly Lajos, a 450 fős színház építtetője egy régi gyártelep területére emeltette az épületet, melynek vakolatlan oldalfalai a fennmaradó fényképeken szemet szúrnak, főleg a pompázatos homlokzathoz képest. Ugyanakkor ez csak a fejlődés léptékére mutat rá, hiszen a Vígszínház nagykörúti épületét is mocsár vette körül keletkezésének idején, 1896-ban. Ami a megközelíthetőséget illeti, a hivatalosan a Rupp Imre utca 68. szám alatt álló épület (ma Árpád fejedelem útja) helyett a Lajos utca 111.-et tüntették fel a színlapokon, mert a kiépülő villamos segítségével így könnyebben megtalálták a nézők az épületet.

Ami a közönséget illeti, a helyi német ajkú lakosságot éppúgy várták, mint a Pestről és Budáról érkezőket, vagy akár a Margitsziget nyaraló vendégeit.

Magánszínház, haszon nélkül

Magánszínház jellege miatt a Kisfaludy Színház befektetésként működött, jókora gazdasági kockázattal. A tulajdonos Serly Lajos az igazgatói funkciót is betöltötte az 1897. február 6-i nyitástól (pompázatos megnyitó ünnepséget szervezett) kilenc hónapon át, majd egy év után feladta, és New Yorkban telepedett le, ahonnan vissza sem tért. Viszont ő maradt a tulajdonos, az őt követő igazgatók bérlőként tőle vették ki az épületet és szerveztek saját társulatot. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy történt tulajdonosváltás, 1929-ben Miklósy Aladár igazgató Dózsa Jánosné született Schiller Mirjamtól vette bérbe az épületet (1) Hogy ez pontosan mikor és hogyan történt, további kutatást igényel. Fontos adalék lehet ehhez, hogy amikor 1924-ben Kaposi Ernő színész másodszor kezdte meg társulatvezetői működését a színházban, Dózsa Jánosnak hívták a gazdasági igazgatót….

Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Miklósy Aladár-hagyaték és Kossuth Népe, 1947. október 12., 215.

A bérlő-igazgatók sikerért való küzdelme

Öt évtized alatt tizenöt társulat működött a színházban. Ez azt jelentette, hogy mindannyiszor újra kellett szervezni a műsorrendet is. Alpár Ágnes adattára alapján tudható, hogy átlagosan néhány hónaptól egy-két évig tartott ki egy-egy igazgatói időszak, aminek oka a nézőhiány és a magas adók voltak. A Sulamith, Jeruzsálem lánya című operettet hiába játszották több mint százszor, ami Kövessy Albert számára igazi színházi sikert jelentett (még a Magyar Színházba is átkerült az előadás), ő is csak két évig tudta fenntartani a társulatát, ahogy Miklósy Aladár is, a híres Miklósy színészdinasztia sarja (Miklósy Gyula legkisebb fia).

Az ő hagyatékából megmaradt néhány levélből kiérződik, micsoda személyes tragédia volt, hogy egy ilyen bukás során fel kellett áldoznia mindent, és továbbállnia, összecsomagolni és elköltözni a városrészből is.

Vándorszínész-dinasztia gyermekeként ez számára nem lehetett szokatlan, mégsem volt egyszerű helyzet. Igazi színházi emberként aranybetűs színlappal hirdeti regnálásának 1000. előadását 1931. május 21-én (egy hónappal azelőtt, hogy befejezi igazgatását), ahol ünnepi beszéd mellett a Cyranót játsszák az egyébként színész Miklósy igazgató címszereplésével.  Egyfajta búcsúként is értelmezhetők a plakátra és színlapra kiírt sorok (amely felületen egyébként kommunikáltak az igazgatók a közönségükkel):

„810 nap alatt 1000 előadás, melyen 346 színdarab került színre és pedig: 57 dráma, színmű, 47 vígjáték, bohózat, 202 operette, 17 népszínmű, 23 vegyes műfajú (opera, mese, kabaré darab). Tehát 810 nap alatt 346 színdarabot tanultunk be. Ezt a munkát csak könnyel és verejtékkel lehet felmérni, de mint a nemzet szerény napszámosai, boldogan szántottuk a magyar nyelv zengzetes ekéjével, a mostoha idők során fásuló lelkek közönyös ugarát. Nem törődve, hogy az elvetett mag már-már semmit sem terem, mert tudjuk azt, hogy a színjátszás együtt születvén az emberiséggel, csak vele együtt pusztulhat el. És ha gyakorta, mint ma is, nehéz időket élünk, nem szabad csüggednünk, míg él bennünk a tudat, hogy maradék nélküli gyönyörűséget csak egy jó színészekkel jól eljátszott, jó színdarab szerezhet […]”.

Látszik a fenti idézetből, hogy minden egyes napért heroikusan meg kellett küzdeni, így tettek minden bizonnyal Fejér Dezső, Bokros József, Havy Lajos, Pintér Imre, Széll József, Huszár Károly igazgatók is, akiknek csak rövidebb, sikerek nélküli periódus járt a színház életében. A színházként való működésért mindig is küzdő intézmény repertoárjára jellemző, hogy könnyedebb fajsúlyú előadásokat játszott (operettek, vígjátékok, zenés játékok), de időről időre drámával is megpróbálkoztak a társulatok, a Cyrano is ilyen volt, de játszottak például Ibsent is. 

Akik ismerték a titkos receptet: Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály

Külön említést érdemel Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály, akik hosszabb igazgatói regnálást tudhattak maguk mögött az óbudai színházban. Minden bizonnyal strukturálisan tudtak fogást találni az intézményi működésen. Kaposi Ernő a munkásoknak szervezett és tartott előadásokat. Az eredetileg színész Kaposi összesen körülbelül tíz éven át működtette társulatait az épületben négy etapban. Eltökéltségét az a tragikus esemény is mutatja, hogy megélhetésének nehézségeit (öt gyermek eltartása) úgy nyomatékosította, hogy a Népjóléti Minisztériumban a népjóléti miniszter irodája előtt lőtte meg magát öngyilkossági szándékkal, még búcsúlevelet is hagyott hátra az újságok szerkesztőségeiben (Pesti Hírlap, 1927. augusztus 6., 9.) Felépült, tudható ez abból, hogy még a harmincas években is vezette a színházat. Érdekesség, hogy saját igazgatását úgy különböztette meg, hogy Kisfaludy Színház helyett Károly Színháznak, illetve Kisfaludy Károly Színháznak nevezte az intézményt. Nem mindig ő volt feltüntetve igazgatóként, volt, hogy felesége, Kaposiné D. Elza vezette a teátrumot, vagyis kereste a gazdaságilag megfelelő megoldást, hogy újból és újból rajthoz állhasson.

OSZMI Levéltár

Erdélyi Mihály színházigazgató, zeneszerző, színházi szerző hét évig igazgatta a színházat 1935 és 1944 között, amíg a második világháború során az épületben keletkezett kár miatt fel kellett függeszteni a játékot. Erdélyi fiatalon a haditengerészetnél szolgált, majd megbabonázta a színház világa. Kültelki színidirektornak is nevezték, mivel több színházat párhuzamosan igazgatott, a témánk szempontjából érdekes, hogy a józsefvárosi és erzsébetvárosi színházakat párhuzamosan vezette az óbudaival, az intézményegyüttest közös művészi és igazgatói apparátussal fogta össze. A műsort fluktuáltatta, akár csak a vendégművészeket, Bilicsi Tivadar, Gózon Gyula, Honthy Hanna vagy Somlay Artúr is említhető a névsorban. Tehát az ő igazgatása sikeresnek mondható. Erdélyi Mihály társulata játszott az épületben utoljára, 1944 októberében. Ő maga, közel a nyolcvanhoz, személyesen is megjelent a színház alapításának 75. évfordulóján tartott emlékünnepségen, még tárgyi relikviákat is bemutatott. Meggazdagodni ő sem tudott, évtizedekig színészotthonban élt.

Emlékezet

A Kisfaludy Színház 1904–1915-ig nem működött színházként, illetve később, egy-két igazgatóváltás között néhány hónapra is bezárt. Hogy ilyenkor teljesen zárva volt-e az épület, nem tudni, beszéltek arról, hogy időnként moziként is működött. Az épület romos állapotában még 1948-ban is állt, akkortájt bonthatták el, annak ellenére, hogy cikkeztek újjáépítéséről.

Történetírója Alpár Ágnes, aki több tanulmányt, könyvet írt e témában a Színházi Intézet munkatársaként, muzeológusaként, megkerülhetetlen az 1991-es adattára, illetve önálló kötetben írt a színházról alapításának 100. évfordulójára, 1997-ben, amikor az Óbudai Társaskör kisebb tárlatot is rendezett az intézményről.

Az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában a színház több száz plakátja megtalálható, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Miklósy-hagyatékában pedig plakátokat, színlapokat és Miklósi Aladár dossziéjában a színházra vonatkozó levelezést, dokumentumokat őriz. 

 

Források

Alpár Ágnes (szerk.): Óbudai Kisfaludy Színház 1892–1934, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 1991. (Színháztörténeti Füzetek 80.)

Alpár Ágnes: Régi idők színjátszói. A kisfaludy Színház Óbudán 1897. Budapest, III. kerület, Óbuda-Békásmegyer Helytörténeti Füzetek, 1997. II. évf. 3. szám

Alpár Ágnes: Az óbudai színházi élet múltjából, in: Kiss Csongor (szerk.): Óbuda évszázadai, Budapest, Better Kiadó, 523–543.

Balogh Géza: Egy kültelki komédiás (Erdélyi Mihály), Critikai lapok, 2005, 5–6. sz., p. 4–6.

Magyar Színháztörténet II., 1873–1920, szerkesztette Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 196–198.

Magyar Színháztörténet III., 1920–1949, szerkesztette Bécsy Tamás–Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 713–714.

Rajnai Edit: Miklósy Gyula naplója (1886–1888), bevezető tanulmány (Studia Theatralica 5.), Budapest, OSZK, 2018, 7–31, 30.

A városi házak

Sokaknak meglepő lehet, de a két világháború között is épültek kvázi lakótelepek. Az első világháború és Trianon után nagy léptékűvé vált a budapesti lakáshiány, a pesti Mária Valéria-telephez hasonló nyomornegyedek mellett a Felvidékről és Erdélyből menekült tízezrek laktak akár évtizedekig rendező pályaudvarokon, barakkokban, forgalomból kivont vagonokban. Ráadásul, ahogy ez a Budapest100 rendezvénysorozat remek, házlátogatós városi mozgalmának irányváltásából is kiderülhetett  – a rendezvénysorozat első éveiben mindig az éppen százéves házakat tette főszereplővé, de mivel a világháború alatt szinte nem épült semmi, a közös életkort felváltotta a közös tematika: modernitás, körút, rakpartok stb. –, teljesen kihűlt a nagy budapesti bérházépítési láz, így egyre gyakrabban felmerült, hogy az államnak nagyobb szerepet kellene vállalnia. Az 1910-es években Bárczy István kislakás- és iskolaépítési programja szerint még számos iskola- és lakóépület épült fel, aztán a világháború, majd a régi keretek összeomlásával az addigi építkezési folyamatok is elakadtak.

Ebben az időben Európa más városaiban is kiemelt feladattá vált a bérlakásépítés. A nácik előtti Berlinhez hasonlóan a szociáldemokrata vezetésű „vörös” Bécsben az önkormányzat 220 ezer önkormányzati bérlakást építtetett fel 1919 után, könnyítendő az osztrák főváros lakóinak lakhatási helyzetét. 

1927-ben Budapesten a főváros vezetése öt bankintézetet bízott meg összesen 2800 lakás építésével – erről az 1282/1925. számú rendeletben döntöttek. 1926 és 1928 között a fővárosi kislakás-építési programjában 12 különböző helyen, összesen 33 épület készült el, más csoportosítás szerint a program négy éve alatt és összesen 57 lakóépület épült fel összesen 887 lakással – ezek közül egyébként az Óbuda-újlaki városi házak voltak a legjobb minőségben kivitelezett házak. A kivitelezés Liber Endre tanácsnok vezetésével kezdődött el, és ahogyan korábban a Bárczy István-féle építési programban, az építészek ezúttal is megválasztották a tervezendő épületek stílusát. A konstrukció szerint az építési költségeket a főváros a lakbérek 25–32 éves futamidőn át tartó megfizetésével törlesztette a bankoknak. 

A csodakutya a városi házaknál
Fotó: Fortepan, 1938

A korszellemnek megfelelően az épületek többsége valamilyen neoeklektikus, neoklasszicista, magyar art deco stílusban készült el, de a programban résztvevő leghíresebb építész, Medgyaszay István népies/modern/art deco stílusa ma is könnyen felismerhető. Az M1–M7 felé kanyarodva például rengetegen autóznak el a BAH csomópont felüljáróján – na, annak bal oldalán áll a Budaörsi út 4–18. alatti kis lakótelep, aminek házait Medgyaszay István tervezte. Ezek voltak – 1926-ban – az először átadott városi háztömbök. Az öt bérházból álló telep házfalait a székely népéletből vett jelenetek díszítették, a magyaros-népies motívumokból mára csak az egyik épület hátsó, Schweidel utcai bejárata körül láthatók a falképek. Medgyaszay később Újbudán több helyen is tervezett, a program vége felé, 1927–1929 között pedig hasonlóan híres, a lakáspiacon is keresett telepet tervezett a 12. kerületi önkormányzat mögé: ez a Kiss János altábornagy u. 55–59. Az itteni Városi Házak U alakúak és három oldalról kertes belső udvart zárnak közre – és természetesen itt is homlokzati sgrafittókkal, az erkélyeken tulipánmotívumokkal.

Épültek városi házak Ferencvárosban, Angyalföldön, de most kanyarodjunk végre vissza Óbudára. A két helyszín közül a Bécsi út – Doberdó út – Végvár utca – Nagyszombat utca által határolt területen lévő öt, kislakásos bérháztömb a híresebb.

Újlak akkor még falusias külterületnek számított, viszont a Bécsi út túloldalán 1932-ben itt fedezték fel a római kori Duna-vidék egyik legnagyobb építményét, Aquincum katonai városának amfiteátrumát.

Miközben a hatalmas földmunkával járó régészeti kutatások és feltárások már korábban is folytak a környéken, megépült a városi házak karakteres kis lakótelepe. Felépítését az Angol– Magyar Bank finanszírozta és a bank építési vállalata, a Stabil Építési Rt. kivitelezte. Tervezői Hikisch Rezső és ifj. Paulheim Ferenc műépítészek voltak. A városi házak a főváros bérházai voltak, amiket bérlakásként értékesítettek – azaz az ott lakók lakbért fizettek. 

A Bécsi út forgalmából ide fölkeveredni ma is valódi időugrás: monumentalitás, tekintélyes méretekben, de visszafogott art decós díszítettség, mintha egy nagy bécsi Hof (a szocdem irányítású Bécs, már említett, akár több mint 700 lakásos óriás háztömbje) kistestvére költözött volna Óbudára. A mértanilag szerkesztett telep ma is tekintélyt és határozott karaktert sugároz.
Az épületek egy lejtős területen, a régi újlaki mészégető területén, és az Újlaki sváb temető szomszédságában épültek. A felszámolt temetőből egy 200 éves vörös márvány feszület a Kecske utca terére, a Városi Házak központi helyére került. A házak a lejtő emelkedését követve eredetileg három-négy-, illetve ötemeletesek voltak, de azóta, részben a tetőterek beépítésével, még magasabbak lettek. Az öt épületben 59 egy- és 178 kétszobás lakás épült, 124 kétszobáshoz fürdőszobát is építettek, 95 háromszobás lett, a négy díszlakás pedig négy szobát kapott. Alul és a Bécsi úti fronton több tucat bolt jutott helyiségekhez, sőt, a lakások mellett egy anya- és csecsemővédő intézet is működött itt.

Az építész, Hikisch Rezső nem vált olyan híressé, mint Medgyaszay, de így is meglehetősen változatos pályát futott be. Régi építész családból származott, a budapesti Felső Ipariskola után a drezdai művészeti akadémián tanult, később Münchenben, egy éven át egy bajor építész irodájában dolgozott. 1902-ben tért vissza végleg Budapestre. Önálló irodát indított, 1913-ban az ő tervei szerint épült fel az Astoria szálló, 1924-ben a Lukács Gyógyfürdő átalakítási munkálataiban vett részt, később Pásztor János szobrászművésszel ő tervezte a Hősi emlékművet Székesfehérvárra, a székesegyház altemploma előtti térre, majd 1928-ban Kisfaludi Strobl Zsigmonddal Nyíregyházára. 1927 és 1928 között éppen a Sándor-palota reprezentatív enteriőrjének átalakításait végezte, amikor a Bécsi úti bérházak tervei is készültek. 

Végvár utca, háttérben az átjáró a Kecske utcához vezet. Szilágyi István (Lópici Gáspár, plakátragasztó, az „utca hírmondója”) és Kovács Krisztián (Kisrece) a Keménykalap és krumpliorr című film szereplői.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály, 1973

A Doberdó utca felől felsétálva hosszan követhetjük a főépület íves formáját – már a Kecske utcában haladunk. A mára kissé megkopott épületek ablakai fölött szalag- és timpanonmotívumok, az óriás homlokzatokat hol a legyező formájú lépcsőház, hol az erkélyek vagy a félköríves lodzsabeugrók próbálják oldani. Meghatók viszont a bejáratokat övező robosztus jón oszlopok és a mindenhol végigfutó, szögletesen görögös szegélydísz, a meander. A hegy lábánál elhelyezkedő telepnek jellegzetes hangulata van, nem véletlenül találták meg a filmesek is: 1973-ban itt forgatták a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági filmsorozatot a Vadliba őrssel, Kovács Krisztiánnal, a később Első Emeletes kis Berkessel, Bánhidi „Matula” Lászlóval, Kovács Istvánnal, Páger Antallal és Alfonzó „Bagamérivel”, aki „a fagylajtját maga méri”.

Ha továbbhaladunk, a Kecske utca hirtelen Makovecz Imre utcává változik. 2018 óta van ez így, ugyanis Makovecz a Kecske utca 25. szám alatt működtette legendás irodáját, amikor önálló építészirodát alapított a Makona Tervező Kisszövetkezet vezetőjeként. Itt, a ház előtt került sor a legendás találkozásra, amikor 2006-ban a világhírű építész, Frank O. Gehry, a bilbaói Guggenheim múzeum tervezője Budapesten járva Makovecz Imrét és a Kecske utcai irodát kereste fel, ahol az egyik híres mester az utcán köszöntötte a másik híres mestert. Az utcában egyébként főleg egy-, kétszintes falusias-kertvárosi házak állnak, de a régi Óbudára emlékeztet a Kecske/Makovecz utca 6. – talán egy régi szőlőmunkás apró parasztháza lehetett –, de biztosan a környék egyik legrégebbi háza.

És ha már erre tartunk, nem állom meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet a két óbudai telep történelmi környezetére is.

A Raktár utcánál egy ókeresztény sírkápolna állt valaha, az egykori Buda és Óbuda határánál pedig a budai hóhér bitója. 

De érkezzünk meg végre a  Raktár utcai városi házakhoz is. Ezek 1928-ban épültek fel az óbudai Raktár, Kunigunda, Veder utcák találkozásánál – és némileg szerényebb formában.  A körülkerített – később szépen parkosított – területen öt épület áll,  különböző alaprajzi elrendezéssel, és apró formai finomságokkal, mint például homlokzatok kapu- és saroktengelyeinek hátraugratása. Tervezői: Sebestyén Artur (korábban a Gellért Szálló és Fürdő egyik tervezője volt), ifj. Paulheim Ferenc ( a Tattersal tervezője), Neuschloss Kornél ( az Állatkert főbejáratát és az Elefántházat tervezte), továbbá Gyenes Lajos.
Az építkezést az Angol-Magyar Bank egyik érdekeltsége, a CYKLOP Építő és Ingatlanforgalmi Rt. vezette, de sokkal érdekesebb a környék: az építkezés idején találták meg ugyanis az óbudai Cella trichorát, egy i. sz. 360 körül épült ókeresztény sírkápolna alapjait az egykori Aquincumban. A Raktár utcai városi házak építési telke ugyanis az egykori aquincumi katonaváros északnyugati régiójába esett, ahol a 3. század végéig lakóházak álltak. A 4. századtól aztán a római városi élettér egyre jobban zsugorodott, a hajdani lakóövezet romjai közé pedig temetkezni kezdtek. 

A 4–5. századból származó ókeresztény sírkápolna az egyik legrégebbi, kereszténységgel kapcsolatos építmény a főváros területén. A kápolna három karéja a Szentháromságot jelképezte, a három ív pedig a hit, a remény és a szeretet három isteni erényének szoros összefonódását. Az ókeresztény építészetben gyakori volt ez a háromkaréjos tér: a kápolnában a három karéj tulajdonképpen az épület egy-egy fülkéje volt. Az aquincumi Cella trichora a 4. század hatvanas éveiben, vélhetően I. Valentinianus császár uralkodása idején épült, ekkor a keresztény vallás már hivatalossá vált. A kis templomocska azután veszíthette el jelentőségét, hogy Pannónia nem sokkal később a hunok kezére került.

Ma a Körte és a Raktár utcák kereszteződésében nézhetők meg az ókeresztény sírkápolna maradványai.

Források:

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/nagyszombat-utcai-varosi-hazak/3637 

http://lasdbudapestet.blogspot.com/2014/11/varosi-hazak-obuda.html 

https://telepekbudapest.blogspot.com/p/iii.html 

https://budapest100.hu/house/becsi_ut_88_92/ 

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/raktar-utcai-varosi-hazak/3537

Emlékezet és identitás: mi az a Budapest?

Sokféle módon konstruálható az emlékezet. Nemcsak a hivatalos történelem és ezzel szemben a családi, a csoport- vagy az általában oral historyn alapuló személyes emlékezet, személyes történelem különböztethető meg, de pszichológiai szempontból az egyéni emlékezet mellett ott az emlékezet mint társas rendszer elmélete is (Maurice Halbwachs), amely szerint az egyes embercsoportok hagyományaikat, identitásaikat a közös emlékezeten keresztül élik meg. Ahogy Pléh Csaba egy tanulmányában felhívja a figyelmet rá, a kulturális emlékezet-elméletek ezt az emlékezet-felfogást összekapcsolják a kulturális tudás írott átadásával.

Az emlékezet márpedig kulcsfontosságú az identitás megalkotásakor – hiszen múlt nélkül elképzelhetetlen az önazonosság. 

De milyen egy város, ráadásul egy nagyváros emlékezete és ezáltal az identitása? Miként fogható össze érvényesen, egy konstrukcióban mondjuk a mátyásföldi, az óbudai, a Sas-hegyi meg a belvárosi Budapest-kép, Budapest-önazonosság? Mennyiben különbözik egy, az asszimilált zsidó hagyományt őrző személy Budapestje egy óbudai Braunhaxlerétől vagy egy roma énekesnőétől? Hogy artikulálódik a főváros érzete ehhez képest a legnagyobb – és kevésbé nagy – költőinknél, festőinknél? 

A kiállítás rávezető installációja egy „dobozok a dobozban” elven működő videószoba: a négyzet alakú tér közepére belépő látogató számtalan képernyőn szembesül a főváros múltjával és félmúltjával. A képek egyszerre pörögnek, sikerül azonosítani egy óbudai punkegyüttest, egy korabeli rajzfilmet, egy körülbelül hetvenes évekbeli városképet, egy szintén akkorinak tűnő koncertfelvételt. 

Mozaikkockák tömkelege zúdul ránk, mint ahogy a kiállítás következő termeiben is. 

Továbblépve a voltaképpeni kiállítótérbe az egyik falon hatalmas kivetítőn pörögnek az ezernyolcszázas, majd ezerkilencszázas évek, a Horthy-korszak anakronisztikus kulisszáit hamar felváltják a széjjelbombázott fővárosról készült fotók. Az orosz felirat nem sok jót ígér a német megszállóknak. Egy másik, interaktív felületen évről évre nézhető végig Budapest történetének megannyi fontos momentuma, látható fotó a Károlyi-kormány idejéből, egy tanácsköztársasági május elseje, felhívás a spanyolnátha idejéből, aztán a dicstelen negyvenes évekből megannyi iszonyat: csillagos házak, igazolások, Hitlerről szóló híradások, a felrobbantott  Margit hídon a kitekeredett villamosok. Nincs talán olyan budapesti, akinek itt még nem kapcsol be a személyes emlékezete. Valamit mindenki hallott arról a napról, akinek van, volt legalább egy budapesti nagyszülője vagy dédszülője. 

Felvillannak persze a békeidők képei is, köztük az első budapesti trolibusz-járatról készült fotó. Ez épp Óbudán közlekedett. Megjelenik a gázgyár panorámaképe is.

A látogatók szemmel láthatóan élvezik, hogy lapozgathatják a történelmet, nem nagyon akar senki elmozdulni a képernyő elől. 

Fél méterrel arrébb verssorok bukkannak fel fekete felületeken, majd hullanak betűnként a semmibe. Kosztolányit és Csukás Istvánt végigolvassuk, néhány kevésbé izmos lírikust inkább szkippelünk. 

Izgalmasabbnak tűnik az a számtalan videó, amelyek különféle szempontok szerint – városrész-identitások, nemzetiségi identitások, szubkultúrák – a személyes emlékezetet, máshol a csoportemlékezetet jelenítik meg. Hiszen épp az ilyen oral history-szemcsékből keletkezik az a megfoghatatlanul közös budapesti identitás, amely úgy van, hogy nincsen, annyiféle, hogy legfeljebb elmosódó határú fogalomkonstukciókban, érzetekben, közhelyekben, netán dalszövegekben – „Hol lesz majd lakóhelyünk”? – fogható meg. 

A budapesti zsidó élet színtereiről, különösen a Teleki tér izgalmas mikrovilágáról épp úgy hallhatunk ezekben a videókban, mint az óbudai Braunhaxlerek történetéről, amelyről Neubrandt Olga mesél. A következő felvételen a szlovák kisebbség egy képviselője szólal meg. Egy másik monitoron egy Budapestre költöző masszőrnő mondja el, hogy számára a főváros egyenlő volt az undergroundban artikulálódó szabadsággal, majd nemcsak a korabeli, nyolcvanas, kilencvenes évekbeli Európa Kiadó-, URH- és Balaton-koncerteket sorolja fel hibátlanul, de az egykori underground szórakozóhelyeket is, a Tilos az Á-tól  a Chachaca-n és Zöld Pardonon keresztül a Kultiplexig. Elgondolkodtató, hogy ma már egyik sincs meg. Mindegyik épület áldozatául esett olyan rövid távú befektetői érdekeknek, amelyeknek képviselői voltaképp városrombolást hajtottak végre, egy város ugyanis nemcsak épületekből, lakóterekből és történelmi helyszínekből áll, de olyan kortárs kulturális-generációs színterekből is, amelyek életet visznek a kulisszák közé. Élő kultúrát a kulturális emlékezet mellé. Egy város soha nem csupán múlt, de félmúlt és jelen is. Nemcsak „volt”, de folyamatos „lesz” is, folyamatos alakulás és hangsúlyeltolódás is – ilyen szempontból a posztszocialista térségben a szabadság kis zárványainak, a fent említett kulturális színtereknek a megszűnése egyrészt egy folyamat állomása, másrészt azonban azzal, hogy a hasonló terek a városi perifériára szorultak, Budapest vesztett is, eltűnt egy korszak az emlékezetéből, legalábbis a maga fizikális valóságában, városi térként. (Ezzel szemben lehetünk tanúi az ennél régebbi múlt különféle „visszaépítési” kísérleteinek, de ez nem a kiállítás tárgya, ezért erre nem kalandozunk el.)  

A kiállításon a jelent azok az interaktív felületek képviselik, amelyeken a látogatók visszajelezhetnek, hogy nekik mit jelent Budapest, hol van például számukra a város kapuja vagy épp szíve.   

Noha a falakon felvillan egy-egy Kondor- és Mácsai-festmény, oklevél és városkép, a Budapest-hatás vállaltan képernyőkre, hatalmas archív képanyagra és mesélt történetekre épülő, ezekkel operáló tárlat. Emellett kortárs módon használja fel a félmúlt és az elmúlt száz év képanyagát és személyes- vagy csoport-emlékezetét. 

A Budapest-mozaikot pedig olyan módon rakja ki ebben a virtuális, a valóságos kiállítótéren az emberi képzeletben jóval túlnyúló térben, hogy az igazán lelkiismeretes látogató akár órákig is el tud bolyongani a vetítőfal, az érintőképernyők meg a különféle családtörténetekről mesélő interjúalanyok videói közt.

Végül a Teleki tér, az ócskásüzlet, a Duna, az óbudai troli, az Auguszt cukrászda története, a csillagos házak, a Braunhaxlerek, a szlovákok és a többiek meséje, Pest, Buda és Óbuda összeáll valamiféle nagy Budapestté. A határai legfeljebb közigazgatásilag vannak meg. Egy kicsit mindannyiunk emlékezetében máshogy néz ki a múltja és máshol van a közepe. 

Sehogy máshogy nem lehetett volna ilyen pontosan megmutatni, mint így.
Ottlikot parafrazeláva: minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga. Minél pontatlanabb, annál inkább önmaga.     

  

A Budapest-hatás.
Budapesti Történeti Múzeum, 2024. március 31-ig .

Kurátor: Népessy Noémi történész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója
Társkurátor: Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa
Történész szakértő: Perényi Roland történész, a Kiscelli Múzeum igazgatója

Budapest könyv bennszülötteknek és turistáknak

A szerző a szubjektív és az objektív városleírások során keresztül vezet be minket a magyar fővárosba. Előbb egy korabeli Kosztolányi-tárca parafrázisa igazít el az itt és mostban, majd a sajátos szemszögből írt 33 dolog, amiért érdemes budapestinek lenni című felsorolás következik. Azzal, hogy a Budapesten Nápolyt idéző pléh Krisztus a Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán feltétlenül megemlítendő, egyetértünk. Azzal is, hogy a Szilágyi Erzsébet fasor és a Retek utca sarkáról érdemes megnézni a Parlament kupoláját. De hogy a Westend tetőteraszáról érdekes lenne a vásárlók tömege, abban már kételkedünk. 

Talán épp az ilyen, hol vitára ingerlő, hol intenzív helyeslést kiváltó megállapítások és szilánkok teszik személyessé az olvasatot a budapestiek esetében – persze a könyv a nem-budapestiek által is haszonnal forgatható. 

Nemcsak a taxikról, az egykori és néhol még ma is meglévő utcai telefonokról, de még a nyilvános illemhelyekről is kapunk tájékoztatást, sőt Török arra is kitér, a nap mely órájában hol érdemes találkozót megbeszélni. Reggel kilenckor szerinte a Gerbeaud középső terme a megfelelő, míg 13 órakor a Várhegy, a népnyelvben „öngyilkos Madonnának” nevezett szobornál. Este természetesen az Andrássy úti Művész kávéház a nyerő, amivel mélységesen egyetértünk.

Az érdekességeket, anekdotákat és szubjektív várostitkokat városséták követik a könyvben. Barangolhatunk a szerzővel a Vörösmarty tér vagy az Andrássy út környékén, de minket elsősorban természetesen Óbuda érdekelt most is. 

A kötet vonatkozó fejezete képet ad a múzeumi negyedről éppúgy, mint a Krúdy-negyedről. A bevezető kép, amelyen a Római-fürdő egy malma látható, lenyűgöző. 

Egyedül a nosztalgiázással nem tudunk egyetérteni: ahogy Török írja, a két, nosztalgiára érdemes korszak közül a rómaiaké az egyik – ez valóban így van –, de hogy az a századfordulós Óbuda, amely a köznyelvben a romantikus Krúdy-városként él, valóban olyan volt-e, mint az emlékképekben, már erősen kérdéses. Abból, ami megmaradt belőle, nem lehet visszakövetkeztetni a nyomortanyákra, azokra a melós hosszúházakra, ahol a tébécé virágzott a falakon, és azokra a viskókra, amelyek az utcaszint alatt helyezkedtek el, és amelyekből menekültek a lakók, ha tehették. A megszépítő emlékezetben sajnos összemosódik a módos parasztpolgárok Óbudája és a melós Óbuda – ettől függetlenül a könyvben sok olyan érdekesség is helyet kapott, ami nagyon is jó, hogy megjelenik. Például a gázgyár története. Utóbbi olyan híres volt a maga korában, hogy még Amerikából is a csodájára jártak. 

Persze a hely vagy kerület, netán útvonal mint szervezőelv mellett néha más szempontok is életbe lépnek. Például ott, ahol a Ráday utcát mint a Budapesti Sohót mutatja be a szerző, kitérve a fejezetben a kicsit távolabbi Központi Antikváriumra és az örök egyetemista törzshelyre, a Csendesre. 

Török András könyve olvasható az elejétől a végéig, mozaikszerűen, szúrópróba-szerűen, cipelhető egy-egy városi expedícióra, de alkalomadtán várostörténeti forrásnak is megteszi. 

Kiváló kalauz – nemcsak Marslakóknak. 

Fővárosok földje, Budapest

„Principii boni finis bonus”
(Jó kezdetnek jó a vége)

Az 1873-ban fővárossá összeolvadó települési egységek – Buda, Pest és Óbuda – kivétel nélkül ókori eredetűek, és a Margit-sziget területének római kori érintettsége sem kérdéses. Budapest ily módon azon városok hosszú sorába illeszkedik, melyek római települési előzményből fejlődtek ki, másrészt azon kevés európai főváros – London, Belgrád, Ankara, Szófia és persze Róma – büszke társaságának is tagja, amelyek már a Római Birodalom korában is tartományközpontként működtek.

Óbuda városi előzménye Aquincum, Pest őse pedig a Duna bal partján fekvő Contra Aquincum. A Várheggyel mostohábban bánt a sors. Minthogy a rómaiak a hegyvidéki élet iránt fásult ellenszenvet tanúsítottak, a frissen behódoltatott és pechjükre magaslati élethez szokott őslakókat rendre arra kényszerítették, hogy civilizált emberek módjára költözzenek le a síkságra. Magaslataink közül így ürült ki a Gellért-hegyi kelta oppidum, amely a későbbiekben kultikus események misztikus színtereként szolgált tovább. A Várhegyen sosem állt oppidum, sőt, ami azt illeti, más egyéb sem. Kiépítésére csak a mongol inváziót (1241–1242) követően IV. Béla (1235–1270) bölcs belátásának köszönhetően került sor. Ám ha a Várhegy területe kihasználatlan is maradt, Buda vízivárosi negyede egy Aquincumnál is korábban létesített római település maradványait rejti, amelynek nevét – fájdalom – nem őrizte meg a kollektív emlékezet. 

Budapest területén a felsorolt „történeti városmagokon” kívül több, polgári település által körülölelt katonai tábor is ismert. Fővárosunk tehát igen terebélyes gyökérzettel kapaszkodik a római múltba. A települési előzmények között azonban csak egy van, ami a maga idejében is a főváros büszke titulusát viselhette: Aquincum.

 

Főváros születik
(Sufniváros csodálatos metamorfózisa)

106-ban Traianus császár (98–117) alapos megfontolás után úgy döntött, hogy Pannonia provinciát két részre osztja, és a keleti – vagyis a sajátos római térfelfogás szerinti „alsó” – tartomány (Pannonia Inferior) székhelyévé Aquincumot jelöli ki. A kifürkészhető császári akarat jogi és urbanisztikai szempontból egyaránt felkészületlenül érte a másfél évtizeddel korábban létesült katonai garnizon körül terpeszkedő, kissé vadnyugati hangulatot árasztó, poros deszkavárost. De nem volt mit tenni. Aquincum súlyának hirtelen megnövekedése nagyívű urbanisztikai programot hívott életre. Állami költségen megindult a tábor körül elterülő canabae („bodegák”) gúnynévvel illetett civil település, illetve az attól északra, mintegy 2 kilométer távolságra fekvő falu (a későbbi polgárváros) mediterrán városépítészeti normák szerinti kialakítása (nagyjából) szabályos utcahálózattal, kőből emelt vagy legalábbis kőalapozású épületekkel, közművesítéssel. A közeli falucska várossá fejlesztésére azért volt szükség, mert a katonai territoriumon fekvő canabae (ekkor még) nem részesülhetett városi jogadományozásban.

Szükség volt tehát a legközelebbi, de már katonai territoriumon kívül eső település arculatformálására is, amely majd méltán viselheti a municipium címet.

A helytartói palota katonavárosi elhelyezése ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a tartományvezetés a canabae tekintélyét a kiépülő-félben lévő polgárvárossal szemben is fent kívánta tartani. Érthető módon, hiszen a helytartó nemcsak a polgári közigazgatás feje, hanem a tartományi hadsereg parancsnoka is volt, akinek hivatalában a legio írástudó altisztjei szolgáltak. Aquincumban minden a katonaság körül forgott.

Pannonia felosztását katonai-stratégiai szempontok indokolták, hiszen a Birodalomnak a Duna észak–déli szakaszán a nehézlovas szarmatákkal kellett szembenéznie, s ez másféle taktikai elképzeléseket igényelt, és szükségessé tette egy helytartó állandó jelenlétét. Ugyanakkor a császár álma is nyugodtabb volt, ha egy-egy becsvágyó helytartó keze alatt nem szolgált háromnál több legio… 

A 120-as évek derekára kialakult az aquincumi településkomplexum, amely a legiotáborból, a körülötte kifejlődött katonavárosból, a helytartói palotából és a mintegy 2 kilométerrel északabbra fekvő municipiumból állt. A polgárvárosban megalakult a városi tanács és a hivatalnoki kar, amely élén évente választott polgármesterek (duumvirek) álltak. A tartomány-igazgatás központja azonban a katonaváros maradt, ráadásul a municipium megalakulása ellenére is őrizte sajátos önkormányzatiságát magisterei vezetésével. 

Aurelianus császár (270–275) portréja. Aranyozott bronz, 3. század. Museo di Santa Giulia, Brescia (fotó: wikimedia.commons)

A településkomplexum fejlődése a markomann-háborúk (166–180) idején megtorpant, ám Septimius Severus (193–211) hatalomra jutása után minden addiginál nagyobb lökést kapott. Az aquincumi canabae 194-ben városi jogot nyert: a polgárvárossal közösen colonia rangra emelkedett, és Colonia Septimia Aquincensium néven egyesült. Ennek eredményeképp összevont városi tanács alakult, és közös polgármesterpárok (duumvirek) gyakorolták a végrehajtó hatalmat. A Severus-korban (193–235) mindkét város elérte legnagyobb kiterjedését, fizikai értelemben azonban sosem forrtak össze. A colonia splendidissima (’igen tündöklő colonia’) a 3. század első harmadában eljutott fejlődése csúcsára.   

 

„Itt van a város, vagyunk lakói…”

Amikor a legio II Adiutrix a mai Óbuda területére érkezett (a keresztény időszámítás szerinti 89. évet írták akkor), aggasztóan őskori környezetben találta magát, amelynek sivárságát csupán néhány, a Duna mentén szigetszerűen kiemelkedő, polgári településsel övezett római tábor törte meg. A tartósnak ígérkező berendezkedés nehézségeit az a nagy létszámú civil tömeg enyhítette, amely folyton a hadsereg nyomában járt. A kíséret egy részét a legionariusok (egyébként törvénytelen) családtagjai, szolgái és a testületi szellemtől szabadulni képtelen veteránok tették ki, de akadtak mások is: a katonaság hétköznapi szükségleteit (bor, olívaolaj, halszósz, kézműipari termékek satöbbi) biztosító kereskedők, kézművesek, vendéglátósok, vagy a szórakoztatóipar speciálisabb igényeket kielégítő közreműködői, továbbá ingyenélők, kalandorok, kerítők és hamiskockások. Röviden tehát mindazok, akik a hadsereg tagjaihoz érzelmi vagy jogi szállal, de leginkább gazdasági érdekkel kötődtek.    

A tábor (castra) körül kialakult település lakói a hadsereg vándorlása során Italiában, Germaniában, Britanniában és Moesiában csatlakoztak a legio kíséretéhez, ők számítottak a „bodegavárosi” társadalom keménymagjának. Bár a katonai territoriumon megtelepedő lakosság hivatalosan a hadseregparancsnok joghatósága alá tartozott, mégis rendelkezett bizonyos fokú önkormányzatisággal. Erre utal a közösség hivatalos, bár kissé nehézkes veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem (’a legio II Adiutrix mellett élő veteránok és <más> római polgárok’) megnevezése is. A szervezet élén évente választott polgármesterpárok álltak, őket azonban a valódi városi önkormányzatok azonos rangú hivatalnokaitól (duumviri) megkülönböztetendő, egyszerűen csak magistereknek (’elöljárók’, ’főnökök’) nevezték.  Az arisztokrácia tagjai – városatyák és tisztségviselők – ekkor is, a későbbiekben pedig még inkább a pénzemberek köréből kerültek ki, mert a római korban a politikusok egy adott közösség költségvetését jelentős mértékben saját vagyonuk felhasználásával teremtették meg.

Vulcanus istennek dedikált – azóta elveszett – oltárfelirat Felice Feliciano (Antiquus) kissé pontatlan átírásában. Kézirat (15. század), Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia (Mss. Regg. C 398, p. CLXIIII). A veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem szervezet nevében a két polgármester (magister) Valerius Respectus és Uttedius Maximinus járt el. 

Az eredeti pionírközösség létszámát legnagyobb arányban és folyamatosan gyorsuló tempóban a fokozatosan romanizálódó, kelta etnikumú bennszülöttek gyarapították, akikből hosszabb távon Pannonia római társadalmának széles alapja alakult ki. A „bodegavárosból” katonavárossá, a bennszülött faluból pedig polgárvárossá fejlődő tartományközpont eleve vegyes etnikai képe Hadrianus korától kezdett mind színesebbé válni. A folyamatos nyugati beáramlás mellett a legio külhoni expedíciói és hadkiegészítései következtében megjelentek a keleti provinciák: Asia, Cappadocia, Cilicia, Bithynia és Pontus tartományok, valamint a történeti Phrygia szülöttei is (természetesen a szokásos civil kísérettel).

Azonban Aquincum társadalma kulturális szempontból a keleti bevándorlás ellenére is homogén maradt.

A legiokba ugyanis még keleten is csak a kiváltságos társadalmi helyzetű, „nemzetek felett álló” római polgárok léphettek be, rendszerint az egykori italicus telepesek leszármazottai, akik latin anyanyelvük (vagy legalábbis nyelvismeretük) révén és a birodalmi kultúra hordozóiként zökkenőmentesen illeszkedhettek be a hadseregbe, majd leszerelésüket követően bármely nyugati provincia társadalmába. Aquincumban csak a 3. században mutatható ki egy erőtlen, görög ajkú közösség, amelynek szerény nyelvemlékei nemcsak alacsony társadalmi státuszukra utalnak, de gyanút is keltenek, hogy a keletiek a mindennapokban azért csak-csak elboldogultak a latin nyelvvel. Kénytelenek is voltak, mert a görög nyelv sohasem tudott gyökeret verni sem Aquincumban, sem Pannonia más tájain. A többi keleti nyelvről már nem is beszélve.

A görög nyelv pannoniai talajtalanságát jól érzékelteti Aurelianus császár életrajzának az az epizódja, amikor Tyanai Apollónios szelleme kénytelen latinul megszólítani a császárt, hogy „a pannoniai férfi megértse”. A forráshely alapján feltételezhető, hogy a pannoniai lakosság görög nyelvismeretének hiánya közmondásos lehetett a maga korában. És ez még akkor is igaz, ha Aurelianus valójában nem pannoniai, hanem moesiai származású volt. 

Aquincum társadalma kezdettől fogva „birodalmiként” jellemezhető, amelyet a római jog, a latin nyelvhasználat és általában véve az egységes római kultúra uniformizált. Ennek részét képezte a szerteágazó római hitélet is. A birodalom (és tágabban véve: a római civilizáció) iránti lojalitás kifejezésére szolgáló hivatalos kultuszok kötelező jellegű ápolása mellett a római államot végtelen türelem és befogadás jellemezte a magánvallásosság terén. Tilalom alá csak az embertelen kultuszok és a perverz elhajlások estek. (A hírhedt keresztényüldözéseket sem dogmatikai megfontolások váltották ki, hanem a császárkultusz ápolásának teljes körű elutasítása, ami egyet jelentett a hazafiatlansággal.) Aquincum vallási életében a hagyományos és a bennszülött eredetű, de rómaivá vált istenségek tisztelete mellett szerény nyomot hagytak Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia bizonyos kultuszai is, de már ezek sem eredeti, hanem romanizált (vagy legalábbis hellénizált) formájukban. A monoteista vallások ugyanakkor alaposan próbára tették a Birodalom vallási toleranciáját. A zsidó és keresztény Isten ugyanis alkalmatlannak bizonyult arra, hogy beolvadjon a közös pantheonba. Aquincumban ez a probléma soha nem éleződött ki. Zsidó közösség működésére semmilyen jel nem utal, a kevés keresztény emlék pedig már a befogadást követő időszakból (4. század) származik.

Összességében kijelenthető, hogy amíg a korszellem a globalizált római államhoz tartozás vágyát emelte piedesztálra, a birodalomszéli, katonai közegben gyarapodó Aquincum soknemzetiségűvé igen, multikulturális várossá azonban nem vált – ellentétben a Kelet régi metropolisaival és a nyugati birodalomrész nagyvárosaival. Amikorra pedig a rómaiság varázsa kezdett kihunyni, és az általánossá váló polgárjog kulturális elköteleződés nélküli jogi kategóriává silányult, a fokozatosan barbarizálódó és menet közben még tartományközponti szerepét is elveszítő Aquincum már a puszta létezéséért küzdött.

Késő római sírépítmény felirata Óbudáról. Mészkő, 4. század. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest (fotó: Ortolf Harl) A sírfelirat a Róma szolgálatában „jobbját mindig kiváló hősiességgel háborúba vivő” katona frank identitását emeli ki. Ugyanakkor a rómaiság valamelyest még vibráló vonzerejét bizonyítja a római típusú sírépítmény és az időmértékes, hexameterbe szedett sírvers iránti igény.

A főváros peremén

Egy főváros megszülethet egy természetes folyamat során – a földrajzi elhelyezkedés, népességnövekedés, közigazgatási, gazdasági és kereskedelmi szerep okán –, és lehet politikai döntés produktuma. Budapest létrejöttére mindkettő igaz. A korábban három önálló város – Pest, Buda és Óbuda – évszázados fejlődése során számos kisebb települést olvasztott magába, ami a terjeszkedés és bővülés természetes velejárója. A három város egyesítése – a politikai és gazdasági érdekek mellett – erősen ambivalens aktusnak számított, ugyanis az addig különálló városok egyike sem rajongott az ötletért, hiszen ez a lépés addigi önállóságuk végét jelentette (ez Óbudára csak részben igaz, mert fejlődése szempontjából óriási lehetőségnek számított).

A pátoszos ünnepségek mögött végig ott volt a féltékenység, lenézés, irigység és sértettség légköre.

Pest, Buda és Óbuda ugyan egy tömbben fekszik, fejlődésükben és működésükben sok azonosságot találhatunk, de mindegyik településnek megvolt a saját társadalmi és gazdasági váza, amely meghatározta szuverenitását. Értelemszerűen az egyesítés valamilyen formában ennek a feladásával járt, ami nem ment zokszó nélkül. Óbuda mezőváros első polgármestere, Harrer Pál arról írt visszaemlékezéseiben, hogy „a három város fekvése tette szükségessé a törvényes egyesítést”. Ez átvitt értelemben jelentheti a települések földrajzi predesztinációját – amely megállapítás részben igaz is –, de itt elsődlegesen a politikai és gazdasági törvényszerűség volt az indok.

A testvérvárosok közül Óbuda rendelkezett a legrégibb „fővárosi” státusszal, hiszen az itt fekvő Aquincum a 2. század elejétől Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) fővárosa, majd a 13. század közepéig fejedelmi és királyi központ volt. Ez mai értelemben nem fővárost jelentett, hanem olyan települést, ahol az év során hosszabb ideig tartózkodik az uralkodó udvarával együtt. A tatárjárást követően a jobban védhető Buda átvette ezt a szerepet a mai Várhegyen. Buda városa a török uralom idején (1541–1686) megtartotta vezető szerepét, mint a Budai vilajet és az egész magyarországi oszmán hódoltság központja. Óbuda ezzel párhuzamosan elvesztette politikai és részben gazdasági jelentőségét, amely változás nem pusztán a város szerepét érintette, hanem a benne lakó közösség életét is átformálta. Pest alapvetően kereskedők által lakott település volt, jelentős és dinamikus fejlődése csak a 18. század elejétől indult el. Budapest megszületésének előtörténete a 17. század végén, az oszmán török uralom végével kezdődött, amely jelentős változásokkal járt a három városra nézve a közös jövő szempontjából.

Lajos utca és Serfőző utca sarok, 1920-as évek eleje

Egy nagyváros kialakulásának megvannak a lépcsőfokai. Ezek  végül elvezetnek azokhoz a keretekhez, amelyek feltétlenül szükségesek működéséhez. Az említett politikai és gazdasági indokok mellett a feléledő és a korszellemet mélyen átható hazafias attitűd nagyban hozzájárult a városok egyesítésével Budapest létrejöttéhez. Miután 1686. szeptember 2-án a keresztény hadak bevették Budát, csak lerombolt, felégetett és elhagyott települések maradtak hátra. Ugyan katonai szempontból nem volt biztonságos a visszaköltözés a három településre, mert félő volt, hogy a törökök ellentámadásba lendülnek – ezért meg akarták várni Székesfehérvár visszafoglalását, de arra csak 1688-ban került sor –, azonban a betelepedési folyamat már 1686 őszén megkezdődött. Várostörténeti szempontból ezzel indult el az a közel kétszáz éves eseménysorozat, amely a Duna menti magyar főváros létrejöttét eredményezte. Budára a csekély számú magyar mellett főleg németek és délszlávok – szerbek és horvátok – költöztek, Pest is ebben a korszakban vált soknemzetiségű településsé, ahol a németek mellett egyre nagyobb arányban a magyar népesség dominált. Óbudára először a korábban is ott élő, de a harcok miatt elmenekült negyven magyar család költözött vissza, akik megkezdték a porig rombolt város újjáépítését. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy földesurak nagy számban telepítettek be németajkú csoportokat, illetve befogadták a Budáról és Pestről elüldözött zsidó lakosságot.

Lényegében mindhárom város egy soknyelvű és nemzetiségű, valamint megosztott felekezetű településsé vált a 18. század végére. 

Gazdasági szempontból erőteljesen hatott a főváros kialakulására a testvérvárosok centrális földrajzi elhelyezkedése, a fontos kereskedelmi útvonalak keresztezése, a Duna folyó által biztosított lehetőségek kihasználása, illetve a hazai és a külföldi piac találkozása. Ez a tényező épp olyan súlyú volt, mint a politikai szándék. A reformkori magyar politikai elit jelentős része úgy gondolkodott, hogy a magyar főváros messzebb legyen Bécstől, mint Pozsony, amely jóideje az ország központjának számított. Érdekes módon ehhez az első lépést pont a Habsburg-kormányzat tette meg, amikor 1784-ben Budára helyezte át a Helytartótanács székhelyét Pozsonyból, amely azonban megmaradt az országgyűlések helyszínének. Habsburg József főherceg mint Magyarország nádora (1795–1847) szintén Budára költözött. Nemcsak tisztségéhez és rangjához méltó székhelyet kívánt felépíteni, hanem egy új kormányzati központot is. Sokat tett tervei megvalósításáért. Az általa alapított Szépészeti Bizottság (1808) munkájában olyan építészek vettek részt, mint Hild János és Pollack Mihály. Magyar részről elsősorban Széchenyi István gróf volt az a vezető személyiség, aki felismerte a városegyesítés fontosságát és előnyeit, és hogy az ország érdekeit szolgálná Budapest megszületése. Az új főváros elnevezése is Széchenyihez fűződik, aki az 1830-as években folyamatosan jelentetett meg cikkeket a témában. Az általa megálmodott és megvalósított Lánchíd is ezt a célt szolgálta, igaz, a Habsburg adminisztráció támogatásával. 

Az egyesülés folyamatában kiemelt szerepe van az 1848–1849-es forradalomnak és szabadságharcnak, mivel a politikai és katonai eseményeiben Pest-Buda már valóban központi jelentőséggel bírt. A magyar célkitűzések alapjául szolgáló 12 pontban évenkénti országgyűlést követeltek Pesten és felelős minisztérium felállítását Pest-Budán. A Szemere Bertalan vezette kormány 1849 júniusában elrendelte Pest, Buda és Óbuda egyesítését, de ennek végrehajtása elmaradt, viszont a forradalom leverését követően rendészeti okokból egy közigazgatási egységbe vonták a három települést, valamint 1850-ben Óbudát Buda városához csatolták. A következő két évtized alatt – amit Bach-korszaknak vagy a passzív ellenállás időszakának szoktak nevezni – nem állt le a városfejlődés, amely leginkább a gazdaság és a kereskedelem területén volt eredményes. Számos új köz- és magánépület épült ebben a korszakban, és sokat javult az utak és a közüzemek állapota is. Az európai politikai viszonyok alakulása és az egyre mélyülő belső problémák végül kiegyezésre kényszerítették a Habsburg udvart (1867), létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyhez egy Béccsel egyenrangú magyar főváros illett. Ennek legfőbb szószólója és szervezője gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök lett.

Kórház, gyárkémény, falusias környezet

Andrássy rendkívül elkötelezett volt abban, hogy az európai értelemben vidékiesnek (provinciálisnak) tekinthető három város az egyesítést után valódi modern metropolisszá váljon. A miniszterelnök nem kisebb várost, mint Párizst tekintett példának, ahol a szabadságharc leverése után az emigrációs éveit töltötte, amivel azt a szándékát is jelezte, hogy a magyar főváros még Bécsnél is stílusosabb legyen. Ennek érdekében rengeteg szervező és előkészítő munkára volt szükség, illetve elő kellett teremteni az igen jelentős fiskális feltételeket. Az előkészítő és tervező munka oroszlánrészét az 1870-ben létrehozott Fővárosi Közmunkák Tanácsa végezte, illetve ebben az időszakban kezdődött el a törvényi előkészítés is. Ergo adva volt egy politikai elhatározás, de hogyan viszonyultak az egyesítéshez a városok?

Finoman fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Pest és Buda városvezetése korántsem volt boldog az ötlettől, nekik teljesen más elképzelésük volt a magyar fővárost illetően; ők egyedül is alkalmasaknak tartották magukat erre a feladatra.

A török kiűzését követően kezdődött el a rivalizálás a két régi település között, ami az egyesítés körüli vitákban egyre élesebbé vált.

Az ekkor főleg németek lakta Budán mintegy 54 ezren éltek. A település mindig is kormányzati központnak tartotta magát. Fejlődésének elakadását a földrajzi terjeszkedését gátló szőlőföldekben és a Budai-hegységben látták. A város élén Házmán Ferenc, az önálló Buda utolsó polgármestere állt. A 200 ezer lakosú Pest rendkívül gyorsan fejlődött az élet minden területén. A városfalakat már rég lebontották, további terjeszkedésének nem volt természetes akadálya, legfeljebb a lecsapolandó mocsaras területek. Pest volt az ország kereskedelmi és egyre inkább gazdasági központja, ahol a nagyszámú német etnikum mellett főleg magyarok laktak. A település vezetői szerint – Szentkirályi Móriccal az élen – még gyorsabb fejlődését Buda és a még elmaradottabb Óbuda csak gátolná. A szintén túlnyomórészt németajkúak lakta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatása alá tartozó, rendezett tanácsú Óbuda mezővárásának 16 ezer fős lakossága volt, amely elsődlegesen az intenzív szőlőgazdálkodásból élt. A település irányítói bölcsen látták, hogy bár csökkenni fog önállóságuk, az egyesítés a fejlődés egyetlen módja és útja. A történeti felsorolásból gyakran kimaradó Margit-sziget a Habsburg főhercegek tulajdonában volt, akik lelkesen támogatták az egyesítést. Végül Pest és Buda is engedett az álláspontjából, amelyben nagy szerepe volt a leendő fővárosnak széleskörű autonómiát ígérő kormányzatnak. Az elkészült törvényjavaslatot Házmán Ferenc Buda polgármestere és Wahrmann Mór lipótvárosi képviselő terjesztette be a magyar országgyűlés elé. A javaslatot mindkét ház megszavazta, és 1872. december 22-én Ferenc József szentesítette. Nem csoda, hogy a városegyesítést sokan a Habsburgok karácsonyi ajándékának tekintették. 

A főváros működésére vonatkozó konkrét ügyrendi tárgyalások a három városból delegált 34 tagú bizottságban zajlottak, amelyet Széher Mihály pesti képviselő vezetett (Pest 20, Buda 10, Óbuda 4 főt küldött a bizottságba). A közel egy esztendeig, különböző albizottságokban zajló tárgyalások kiemelt feladata volt a közigazgatási és választókerületek meghatározása. Budapest főváros alakuló közgyűlése 1873. október 25-én ült össze a Vígadóban, ahol Ráth Károlyt főpolgármesterré (ő képviselte a várost a kormány felé), Kamermayer Károlyt polgármesterré választották. Az első önálló budapesti tanácsgyűlésre 1873. november 17-én került sor, amely a főváros általánosan elfogadott születésnapja lett. Ez egyben azt is jelentette, hogy Pest, Buda és Óbuda önállósága megszűnt, területüket besorolták a tíz fővárosi kerületbe, amelyek élén már nem polgármester, hanem elöljáró állt. Mit jelentett ez Óbuda életében, milyen előnyökkel és hátrányokkal járt a városegyesítés?

Harrer Pál, 1873

Óbuda 1872-ben megválasztott első és sokáig utolsó polgármestere, Harrer Pál visszaemlékezéseiben röviden így írt erről: „Igaz ugyan, hogy a közigazgatás mindenben a kisvárosias Óbuda viszonyainak nem volt czélszerű, azonban annak egységesnek kellvén lenni, ezen tekintetben kivételt tenni nem lehetett úgy, mint más külsőbb városrészekben sem; azonban daczára ezen körülménynek Óbuda az egyesítéssel kétségtelenül nyert.” A német telepes, szőlőtermelő családban született Harrer Pál élete szorosan egybefonódott Óbuda történetével, hiszen 1848–1885 között viselt közhivatalt a településen. Szorgalmának és elhivatottságának köszönhetően lett városi írnokból Óbuda polgármestere, azé a településé, amely a törökök kiűzését követő időszakokban több átalakuláson ment át. Elsődlegesen közigazgatási értelemben volt megfigyelhető az átalakulás, hiszen Óbuda a Zichy család földesurasága (1659–1766) után kamarai mezőváros lett, majd rövid időre Buda szabad királyi városhoz csatolták, illetve 1861-től vármegyei fennhatóság alá került. Az 1871. évi községi törvény szerint rendezett tanácsú város lett, ahol polgármestert és saját tanácsot választhattak. Az 1872. november 10-én tartott választás alapján lett Harrer Pál a település vezetője. Ennek értelmében ő vezette azt a delegációt, amely Óbudát képviselte az egyesítést előkészítő bizottságokban. A két másik városhoz képest sok mindenben elmaradott Óbuda életében ez nagyon jelentős fejlődési opció volt, amelyet Harrer következetesen képviselt és végül kiharcolt. A két legfontosabb pont a házadó mértéke és a regáléjogok (a koronát illető javak) kérdése volt, amelyek komoly anyagi terhet jelenthettek volna a település lakóinak. Végül alacsonyabb besorolásba került az óbudai házadó, mint Pesten és Budán, valamint a regáléjogok minden megváltás nélkül az egyesített fővároshoz kerültek. Harrer Pál 1873 után is vezető tisztségben maradt, mint a III. Kerületi Elöljáróság jegyzője, majd erősen megromlott egészségi állapota miatt 1885-ben végleg nyugdíjazták. 

A városegyesítést követő évtizedek alatt lendületesen fejlődött Óbuda, de az első világháborút követően alábbhagyott ez a lendület.

A településen zajló fejlesztések és a filoxéra pusztítása szinte egy időben történt, és ez gazdaságilag és társadalmilag is átalakította Óbudát. A városegyesítés idején Óbuda lakosságának 60%-a németajkú, 25%-a zsidó volt, de pár évtized múlva, a magyar népesség növekedésével jelentősen megváltoztak az arányok.  Rövid idő alatt az agrárjellegű falusias mezővárosból Budapest egyik szegényes munkás külső kerülete lett. A hajdani óbudai parasztpolgári réteg eltűnt, helyette jelentősen megnőtt az ipari munkások száma, akik már nem a szőlőföldekre, hanem gyárakba és üzemekbe jártak dolgozni. Ugyan a falusias kép és hangulat egészen a 20. század második felétől kezdődő szanálásokig megmaradt, közelebbről szemügyre véve mégis releváns változásokat találhatunk.

A modernizáció leglátványosabb elemei a sorra nyíló gyáregységek voltak, illetve ebben a korszakban (1873–1914) alakultak nagyvállalattá a már korábban itt működő iparüzemek (pl. Óbudai Hajógyár, Goldberger és Spitzer Textilgyárak, a Bécsi úti téglagyárak). Kevésbé látványos, de a helyi lakosság szempontjából kiemelten fontos és időszerű volt a közművesítés, a csatornázás és a vízellátás problémáinak, valamint hiányosságainak a megoldása, kiépítése. Ennek keretében épült meg a Fővárosi Vízművek újlaki gépháza 1882-ben, a Lajos utca és a Vörösvári út közötti csatornarendszer, elindult a közvilágítás kiépítése (részben gázlámpák és petróleumlámpák világítottak az utcákon), rendszeressé vált a tömegközlekedés Óbuda központja és a főváros távolabbi pontjai között (lóvasút, majd 1896-tól villamos), a forgalmasabb utcák korszerű útburkolatot kaptak. Új középületeket emeltek, amelyek a településen élőket szolgálták; 1897-ben megnyílt a Szent Margit kórház a Bécsi úton és az Óbudai rakparton a Kisfaludy Színház, 1906-ban átadták az új városháza Barcza Elek tervezte épületét. (Barcza tervezte a Szent Margit kórházat is.) Megnyitotta kapuit a Kórház utcai, a Raktár utcai, a Kiscelli utcai és a Szentendrei úti iskola. A javuló lehetőségek miatt megnőtt a városrész lakosságszáma is, az első világháború kitörése előtt (1914) már közel 50 ezren éltek Óbuda-Újlakon.

Óbuda jelentős infrastrukturális és egyéb hátrányból indult a városegyesítésnél. Elindult a gazdasági – ipari – fejlődés, de egy szinten megrekedt, amelyből nem tudott továbblépni. Hiányzott a híd a pesti oldal és Óbuda között. A lesajnált mostohatestvér vagy akár a kolonc szerepe jutott a két másiknál jóval régebbi történelemmel bíró településnek. De egykori önmagához – agrárprofilú mezőváros – képest igenis sokat változott, főleg az infrastruktúra területén. Hogy ezen változások mellett mennyire maradt meg a hajdani büszke óbudai identitás, az sok kérdést vet fel. Talán a tragikus sorsú óbudai író, irodalomtörténész Halász Gábor sorai jól érzékeltetik ezt a folyamatot: „Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

Hortobágyi Endre nélkül márpedig nem megy

Hortobágyi Endre – egyre inkább így tűnik – a 20. század egyik legfontosabb magyar képzőművésze volt. Csak épp évtizedekig nem hallottunk róla. 

Egész festői nyelvezete, az általa felvetett festészeti problémák és a megoldásai is jobban emlékeztetnek a maga korabeli francia festészetre, illetve a Franciaországban élő emigráns magyar művészekére, mint az anyaországi kortársakéra. 

Az összehasonlítás rögtön egy másik problémát is felvet: része-e a magyar művészettörténetnek a francia emigrációs hármas, Hantai, Reigl, Rozsda, és ha már itt tartunk: Csernus és a máshová disszidáltak, például Lakner László, vagy nem része?

Ha nem része, eldobunk egy fontos fejezetet a saját kultúránkból. 

Ha része, ki kell mondanunk, hogy a 20. század nemzetközileg legismertebb magyar festői életművei ugyanúgy, ahogy a magyar fotótörténet meghatározó oeuvre-jei, nem Magyarországon születtek meg. Ebben az esetben azonban a hangsúlyokat is alaposan át kell rendeznünk, hiszen a franciaországi magyar művészet átalakítja a vasfüggöny mögötti magyar művészettörténeti konszenzust is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ott vannak a súlypontok, ahol eddig hittük, és olyan vonatkoztatási pontok keletkeznek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Épp Hortobágyi esetében semmiképp, hiszen anyaországi kortársaitól markánsan különböző úton járt.   

Hortobágyi nem volt főiskolát végzett művész. Egész élete az elnyomottságról, a mellőzésről, a be nem futottságról szól, ami remekül illusztrálja nemcsak azt, hogy ő maga mennyire volt progresszív egy bornírt korban, a három T kádári koordináta-rendszerében, de azt is, hogy ez a rendszer miként viszonyult a valódi – revelatív – életművekhez. Holott Hortobágyi művészetében – magában a konkrét életműben – nincs több politikával összeköthető vonatkozás, mint a (festészeti) szabadság.

Cím nélkül 2.
olaj vászon, 1993

De ezt épp úgy nem tolerálta a langyos posztimpresszionista reminiszcenciákra, a már az 1957-es tavaszi tárlat idejére is kifáradt szocreálra és általában a közepesre kalibrált kultúrpolitika, mint apja múltját.

Hortobágyi Endre 1941-ben született Budapesten. 

A legtöbb életrajzban csak annyi áll, hogy apja politikai fogolyként szabadult 1956-ban, amivel egy életre tönkretette fia karrierjét is. Ahogy arra Zoltán Gábor író, az Orgia szerzője, a XII. kerületi nyilas mozgalom történetének kutatója felhívta e sorok szerzőjének figyelmét, az apa, Hortobágyi Sándor valójában a XII. kerületi nyilas szervezet írnoka volt. A családjuk az első világháború után Edelényből került Pestre. Míg a másik fiú katonai karriert futott be, Endre apja, Sándor mindössze a péksegédi munkáig vitte, igaz, mindeközben zeneszerzőként és zenészként is feltűnt a Budai Mandolinzenekarban. Az írnoki munkakör bizalmi feladatnak számított a mozgalomban. A háború után a családfő másokkal ellentétben nem bujdosott el, így könnyen letartóztatták. 1956-ban szabadult.   

Ez valódi tragédia volt a fiú szempontjából – egyrészt nyilván egy életen át cipelte az apai múlt terhét, másrészt az apák bűneit a fiúkra is kiterjesztő rendszerben esélye sem lehetett arra, hogy befussa saját pályáját. 

Szerencsekerék
olaj vászon, 1979

Noha a képzőművészeti gimnáziumot még elvégezhette, az apai múlt miatt arra már nem volt esélye, hogy a főiskolára bekerüljön.

A gimnáziumban 1957—1961 közt olyan mesterei voltak, mint Göllner Miklós, Benedek Jenő és Basilides Sándor. Ötvenes évekbeli önarcképéről izzó tekintetű fiú néz ránk – maga a festmény lendületes, pontos, későbbi nagy kaliberű festőt sejtet.

Mivel a főiskolára nem kerülhetett be, 1962-ben a Zuglói Körhöz csatlakozott, amelyet Molnár Sándor, a magyar festészettörténet egyik legkülönösebb zárványát, a festőjógát feltaláló művész vezetett. 

Hortobágyi, aki ebben a körben próbálta kibontakoztatni tehetségét, a hatvanas években több betiltott tárlaton részt vett. Ekkor a csoport többi tagjához hasonlóan elsősorban a francia Bazaine festészete hatott rá, illetve a lírai absztrakció. (Erről lásd később.) A hetvenes években nem állíthatott ki, mosogatóként dolgozott egy budai étteremben.

Közben megjárta Franciaországot, de nem maradt kint, hazatért. 

1968-tól egyre magányosabbá vált, a zuglói kör felbomlott, ő minden értelemben a perifériára szorult. 

A szilencium egészen 1985-ig tartott, amikor az Óbudai Galériát vezető Andrási Gábor lehetőséget adott neki egy önálló kiállításra. 

Kimondható hát, hogy a korszak egyik legfontosabb, de legalábbis legkülönlegesebb életművének felfedezése Óbudáról indult – annál is inkább, mert innentől kezdve 1998-ig öt egyéni tárlat is jutott az addig mellőzött művésznek. 1996-ban önálló tárlatot kapott az Ernst Múzeumban is, ám ezt alig két évvel élte túl. 

Ennyi röviden az életrajz. De mi is van mögötte? 

 

A hiányzó láncszem

A Garten kiadó gondozásában 2021-ben megjelent Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete és jelentősége a legújabb kori magyar képzőművészetben című albumban a kötet egyik szerkesztője, Bánki Ákos festőművész (a másik szerkesztő Schneller János) azt írja, Hortobágyi a „hiányzó láncszem” a művészettörténetben. 

„Munkássága nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az expresszíven koncentrált festészet nemcsak a nyugati, hanem személyes, egyéni hangként a magyar festészetben is megtalálható. Az alkotó ember kutatja a kapcsolódási pontokat, párbeszédeket, mondatokat, amelyekhez csatlakozni tud” – így Bánki Ákos. 

Ideje van hát a coming outnak, és annak, miért is születik ez az írás. 

2023 májusában a budapesti Karinthy Szalonban rendezett Elemek című kiállításomon Kemény György és Haász István képzőművészek félrevontak, és megkérdezték, ismerem-e Hortobágyi életművét, mivel ami a falon látható – mondták – az olyan, mintha a Hortobágyi által felvetett festészeti kérdések nyomán mennék tovább. Nemet intettem. Soha nem hallottam Hortobágyiról. 

Több évtizedes kínlódás és útkeresés után vált számomra bizonyossá, hogy a magyarországi félmúlt alkotói közül senkihez nem tudok kapcsolódni Gyarmathy Tihamért kivéve, akinek művészetét régóta olyan útnak gondolom, amelynek tapasztalatai hasznosíthatók. Rajta kívül – középgenerációs képzőművészként – kizárólag a fent említett francia emigráció, elsősorban a nagyszüleim generációjához tartozó Hantai és Rozsda, valamint Reigl jelentettek revelatív élményt számomra, egyedül ők mutattak olyan utat a festészetben, amelyet reflektálhatónak láttam. Nem mintha Erdély Miklós vagy a Vajdások, netán a neokonstruktívok munkája, az Iparterv generáció ne lenne elismerésre méltó – egyszerűen csak úgy tűnt számomra, azok az utak hitelesen nem folytathatók, sőt, nem is opponálhatók. 

Nagy alakzat
olaj vászon, 1994

Ekkor fedeztem fel a két említett művész hatására Hortobágyit.

Bánki szavával azt a láncszemet a magyar művészet történetében, akinek festészete radikálisan különbözik mindentől, amit itthon maradt kortársai hoztak létre. És ami összeköti azt a bizonyos francia emigrációt az itthon maradottakkal, valamint a következő generáció egyes tagjaival, tehetjük hozzá.  

Bánki pontosan fogalmaz, amikor azt írja, „Nemzedékem számára nagy felfedezés, az érthetetlen űr betöltésének egy darabja Hortobágyi művészete. Ő fejezte be egy nagyszerű korszak festészetének mondatait.” 

„Rá nem a XX. századnak volt szüksége. A XXI. század második évtizedének végére vált érthetővé festészete, ezért kapta meg azt a koncentrált figyelmet, ami láthatóvá teszi őt az új generáció számára” – írja Bánki, hozzátéve, hogy Hortobágyi nélkül érthetetlen a magyar absztrakt festészeti hagyomány.  (1)

Helyezzük hát kontextusba ezt a páratlan életművet!

 

A Zuglói kör

Az ötvenes években, amikor Molnár Sándor, Hortobágyi Endre, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona és társaik pályája indult, a politikailag oktrojált témaválasztások, központilag előírt stíluskényszer és a totális állami ellenőrzés jellemezte a magyar képzőművészetet. A művészekre olyan szakemberekként tekintett a hatalom, akik a rendszer vizuális kiszolgálói, a propaganda eszközei. Művészi szabadság épp úgy nem létezett, mint ahogy társadalmi szabadság sem. Az Európai Iskola, a magyar művészettörténet addig legfényesebb fejezete 1948-ban megszűnt, elsősorban politikai nyomásra, ám szétesésében közrejátszott az is, hogy az alapítók olyannyira egymástól elfejlődő utakon indultak el, hogy mindezt lehetetlen volt egyben tartani. Ami összekötötte Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Anna Margit, Szántó Piroska, Márffy Ödön, Martyn Ferenc és a többiek művészetét, az leginkább a nyugatos orientáció volt, nem stilisztikai egység.

Az absztraktig nekik köszönhetően egyszer azonban már eljutott a magyar festészet – amelynek legnagyobb tragédiája az volt, hogy politikai nyomásra az európai iskolás hagyomány természetes úton nem fejlődhetett tovább. A következő generáció, Molnár Sándorék, a zuglói iskola alapítójának generációja a mesterséges tudatlanság helyzetéből kellett, hogy induljon. Molnár a Tiltott absztraktok című dokumentumfilmben (rendező Bánki Ákos) elmeséli, hogy mindössze egy órára sikerült bejutnia a képzőművészeti gimnázium elzárt termébe, ahol a megsemmisítésre ítélt könyveket tárolták, innen, a halomból emelte ki Cézanne, Van Gogh és Renoir albumát, és ekkor szembesült ezekkel a „modern” művészekkel, akik lenyűgözték. (2) (Az Európai Iskola felbomlása utáni évtizedben vagyunk!)

Érthető hát, hogy ebben a fojtogató légkörben a képzőművészeti főiskolások, illetve a frissen végzettek mindent megtettek, hogy hozzájussanak az európai művészet friss eredményeihez. Elsősorban ez a szándék hozta létre a Zuglói kört, amelynek neve onnan ered, hogy Molnárék zuglói lakásában gyűltek össze a fiatalok, akik egyrészt saját műveiket vitatták meg, másrészt megosztották egymással azokat a kortárs nyugat-európai szövegeket, amelyek a festészettel foglalkoztak. A saját maguk által készített fordítások stencilezve, gépelve jártak körbe. Mivel Molnár jó viszonyban volt a hozzá közel lakó Hamvas Bélával, a művészeti szakíróként az európai iskolásokkal jó szakmai viszonyban lévő Hamvas is fel-felbukkant a körben, amelyben Molnár mellett Bak Imre, Nádler Tibor, Deim Pál, Molnár László és a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is tag volt.

A tagok elsősorban Jean Bazaine könyvét, a Jegyzetek a mai festészetről című kötetet vitatták meg és tekintették alapvetésnek, de közkézen forogtak az École de Paris korszerű törekvéseivel foglalkozó egyéb írások is – írja Andrási Gábor a zuglói körről szóló tanulmányában. (3)

Felhívja a figyelmet arra is, hogy a kör a lírai absztrakció felé fordult, amely a magyar szóhasználattal ellentétben nem szinonimája a nonfiguratív művészetnek. Törekvése épphogy a képről száműzött tárgy festői rehabilitációját célozza, annak festői transzcendentálását, a struktúra feloldásával a többértelműség felé való megnyitását. 

Organikus kompozíció olaj vászon, 1995

Jean René Bazaine mellett a körben terjedt Kandinszkij A szellemről a művészetben, a Pont és a vonal a síkon című munkája, Klee Pedagógai vázlatkönyve, Malevics A tárgy nélküli világa, de Mondrian írásai is, sőt tudtak az Informelről, a tasizmus képviselőiről, Pollockról is. Olvasták – nyilván a hivatalos erőltetett szocialista szemlélet ellenében is – Jaspers és Jung írásait. Ezen felül műteremlátogatásokat szerveztek az Európai Iskola olyan nagymestereihez, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső vagy Martyn Ferenc. Ahogy Andrási írja, ezzel egyben kísérletet tettek a művészetpolitika által megszakított folytonosság visszaállítására. (4)

Mindezt azért érdemes ilyen részletesen felidézni, mert ebből válik érthetővé, hogy milyen képzőművészeti légkör uralkodott az országban, és milyen súlya volt a magyar művészeti életben a körnek, amikor a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is megjelent Molnár Sándor lakásán. Mellette feltűnt Attalai Gábor, Hencze Tamás, Molnár László, Csiky Tibor és még jó néhányan. 

Andrási leszögezi, hogy bár az Európai Iskola és a Zuglói kör folytonossága bizonyos szempontból tagadhatatlan, elsősorban a francia orientáció volt az, ami összekötötte a két csoportot. (És a hatalommal való viszony, tehetjük hozzá.) (5)

Említettük, hogy a kör számára a legfontosabb vonatkoztatási pont Bazaine műve volt. A Jegyzetek a mai festészetről című munkát Kemény Katalin művészettörténész, Hamvas felesége fordította le számukra. Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian dolgoztak a lírai absztrakt stílusában, az azonban nem jelenthető ki, hogy a körnek lett volna „közös” festői nyelve. Az utak hamar különváltak itt is. Aki megmaradt a lírai absztraktnál, az egyedül Hortobágyi volt – tulajdonképpen csak ő ment végig következetesen az együtt kezdett úton, sajátos festészeti stílust teremtve a bazaine-i tapasztalatokat továbbgondolva egy olyan légkörben, ahol a kör tagjainak kiállításait sorra tiltották be az „avantgardizmus” vádja miatt. 

Történetünk szempontjából mellékszál, de egy megjegyzést megér, hogy az IPARTERV-kiállításokat jócskán megelőzték a zuglói körösök különféle bemutatkozási kísérletei, így itt is szükség volna egy apróbb hangsúlymódosításra a 20. századi magyar művészettörténetben.

A zuglói kör 1968-ban szűnt meg, abban az évben, amikor az absztrakt az aczéli kultúrpolitika rendszerében a tiltottból a tűrt kategóriába csúszott át. 

 

A magányos festő

Miközben a főiskolát végzett társak nehezen ugyan, de valahogy boldogulni kezdtek, Hortobágyi, aki makacsul ragaszkodott a megkezdett festői úthoz, a lírai absztrakt világ kibontásához, diploma nélkül, a főiskola biztosította lehetőségek (a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagsága, Művészeti Alap tagság, kiállítási lehetőségek) nélkül kísérelt meg életben maradni – egyedül. Noha a hatvanas években társaival szerepelt néhány betiltott kiállításon, ezután több mint egy évtizedre elszigetelődött. Évekre a festést is abbahagyta – hangzik el abban a dokumentumfilmben, amelyet Bánki Ákos forgatott le, és amelyben megszólaltatta a művész feleségét és fiát is. (6)

A hatvanas évek útkeresését követően az első jelentős művei közt ott van a Csodaszarvas és a Transzcendens táj, utóbbi mindenben újat hoz, a formák, színek egymásba oldódnak. (7) 

Ahogy Schneller is felhívja rá a figyelmet, az Andrási Gábor szavával „motívumrejtő absztrakció” esetében, amit Hortobágyi is alkalmaz, szó sincs nonfigurális művészetről, annak a festésmódnak a lényege, amit Hortobágyi is követ, az a lényege, hogy az elemek önmagukat fenntartva a többiben feloldónak – mint az említett Transzcendens táj esetében. Jó példa az 1966-os Fa is, amelynek kiindulópontja konkrét tárgy. 

A festőnek a hetvenes években sikerült életében először és utoljára eljutnia külföldre, mégpedig Párizsba. A tíz nap alatt – ahogy leveleiből körvonalazódik – nagy hatással volt rá Fra Angelico, Goya, Canaletto, a 20. századiak közül pedig Nicolas de Stael, Braque és Kandinszkij. 

Hortobágyi a Zuglói kör felbomlása után eltűnt a képzőművészeti életből. Nem állított ki a korszak nagy tárlatain, egyedül a Galántai György-féle balatonboglári kápolnatárlatokon volt jelen 1973-ban. Egy rövid geometrikus korszak után ekkoriban az organikus felé fordult, majd a nyolcvanas években elkezdődött az utolsó korszak, Schneller szavával a „kalligrafikus” időszak. 

Ami megmaradt, és ami mindvégig megmarad Hortobágyinál, az a francia orientáció.

Bazaine mellett erősen hatott rá Alfred Manessier is, akinek „örvénylő” struktúráit átveszi. Rajta kívül Kandinszkij válik fontos vonatkozási ponttá, főleg az 1925-ös Sárga-kék-vörös című munka.  

A nyolcvanas években két fontos dolog is történt Hortobágyi életében. 1985-ben felfedezte Andrási Gábor, aki akkor az Óbudai Galéria és pincegaléria kiállításait szervezte, és
megjelent Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki anyagilag elkezdte támogatni a művészt, így elmondható, hogy az élete utolsó évtizede meghozta számára legalább a festői életforma lehetőségét. 

Az óbudai kiállítást, amely tizenhárom év után, 1985-ben az első bemutatkozási lehetősége volt, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója nyitotta meg. A tárlatot Andrási Gábor rendezte, de jelen volt Hegyi Lóránd művészettörténész is, mellette a művészbarátok közül Nádler István, Deim Pál, Hencze Tamás és Molnár Sándor, aki szöveget is írt a megnyitóra. A Műcsarnokban őrzött kéziratban Molnár leszögezi: a művész generációjától független utat járt be. „Hortobágyi 1968-tól egyre magányosabbá vált. Értetlenül nézte azt a helyzetet, hogy a társadalomból kiszorul. Barátai sem tudtak róla, bizonyára úgy érezte, ő az egyetlen kiközösített lény. Holott mindenki, aki személyes igazságát és a művészetet választotta, azonos sorsra jutott. (…) Bokszmérkőzésen, ha olyan ütés éri az ellenfelet, hogy számolnak rá, azt mondják: az ütés benne maradt. Ebben a generációban is benne maradt az egész század ütése”, írja Molnár. 

Talán felesleges részletezni, mit jelenthetett a jó szemű Andrási Gábor által biztosított lehetőség a művésznek, aki a 80-as évek kalligrafikus gesztusai után a kilencvenes években visszatalált korábbi formakereséseihez, tust és diófapácot használt. Az 50×70-es munkákon sokszor nyomon követhető egy-egy motívum fejlődése, kibontakozása a minimalista változatig. 

Levezetés olaj vászon, 1965

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes években folytatta az Andrási szavával élve „motívumrejtő” festmények sorozatát is.

1996-os kiállítását az Ernst Múzeumban Beke László nyitotta meg. Bánki Ákos dokumentumfilmjében, amelyre utaltunk fent, láthatók az archív felvételek a megnyitóról. Beke, aki máskülönben a 20. századi magyar művészet egyik legfontosabb interpretátora volt, úgy tűnik, Hortobágyival kapcsolatosan sajátos vakságban szenvedett. Beszédében azt fejtegette, hogy az életműnek elsősorban a korai szakasza értékes – a késői munkák kvalitását, összefüggését a hatvanas évekbeli kísérletekkel nem látta, nem akarta látni. 

Nem tisztünk, hogy Beke László vakfoltját minősítsük – annyi bizonyos, hogy az egész életében magányos, a hivatalos művészeti szcénából száműzött, az apja által rárakott terhet vélhetően az élete végéig cipelő művésznek ez az egyik utolsó ütés lehetett, amit kénytelen volt elszenvedni a magyar képzőművészeti élet elitjétől. 

Ezután még két évig élt, 1998-ban halt meg, miközben még nyitva volt a Szinyei Szalonban utolsó önálló tárlata. 

Életműve ezután közel húsz évre eltűnt. 2018-ban az Art +Text Galéria Tiltott absztraktok című kiállításán bukkant fel újra a neve a Zuglói kör egyéb tagjainak társaságában, majd megszületett róla Bánki Ákos dokumentumfilmje, amelyet 2019 őszén mutattak be.  A hagyaték feldolgozása 2020-ban kezdődött el. Az életmű-katalógus (Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó) 2021-ben jelent meg.   

Az az igény, hogy Hortobágyi életművét ne csak a zuglói kör, a Magyarországon sokáig tiltott absztraktok, de a nagyobb kontextus, a korabeli francia művészet és a franciaországi magyar emigráns festők életműve felől is vizsgálni kezdjük, hogy megtaláljuk a közös pontokat, alighanem jogos. 

Hortobágyi ugyanis nem csak az egykori vasfüggöny mögül nézve hozott létre unikális életművet a többi, az ideiglenes elnyomottság ellenére nála még így is sokkal jobb helyzetben lévő zuglói körös társaké mellett, de legközelebbi rokonai korántsem azok, akik itt maradtak – hanem, ahogy az elején utaltunk rá, azok, akik elmentek, az egy generációval idősebb Hantai és Reigl. (Ami a kalligrafikus kísérletezést illeti, utóbbi mindenképp.) 

Elsősorban a következetes franciás orientáció köti össze őket, másodsorban, tágabb értelemben mindaz, ahogy a festészetről, térről és formáról gondolkoztak. 

Hortobágyi így – az életmű-katalógus találó címével élve – valóban „hiányzó láncszem”, nemcsak az Európai Iskolás hasonló kísérletek és a kortárs szcéna, de a francia emigráció és az anyaország közt is. 

 

1 Bánki Ákos Hortobágyiról. In: Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó, 2021
2 Tiltott absztraktok. Dokumentumfilm. Rend. Bánki Ákos 2018
3  A zuglói kör és az Európai Iskola viszonyáról lsd Andrási Gábor: Motívumrejtő absztrakció a Zuglói körben (1961-1968) Ars Hungarica, 1998/1
4 Andrási Gábor A Zuglói kör (1958-1968) Egy művészcsoport a hatvanas évekből Ars Hungarica, 1991/1.
5 uo.
6 Hortobágyi – The Annihilated. Dokumentumfilm, 2019. Rend. Bánki Ákos
7 Erről a korszakról lásd Schneller János: A hiányzó láncszem. Hortobágyi Endre (újra)felfedezése In. Artmagazin.hu 2022. 06.02.

Igazságot a hagymás fogasírnek! – A természet luxusa

Régi tétel, hogy ami ingyen van, azt nem értékeljük. Ezért ragaszkodnak ahhoz például a kutyatenyésztők is, hogy még barátoknak sem adnak ingyen kiskutyát – mert az emberiség úgy működik, hogy ami ingyen van, arra nem vigyáz. Hiszen nincs is értéke.
Márpedig a természetnek igenis van: ezt egy normális világban nem is kellene tovább magyarázni. De sajnos mégis kell: ha nem is nagyítjuk ki a képet és nem próbáljuk ideráncigálni az őserdőpusztítástól az akkumulátorgyárakig a legfrissebb példákat, elég csak azt megnézni, hogy néztek ki a városokhoz közeli kirándulóhelyek a Covid-lezárások alatt. Az emberek észbe kaptak, hogy az egyetlen hely, ahová mehetnek, az a zöld: mindenki tornacipőt húzott, kiment egészségügyi sétálni, és akkora dúlást és annyi mocskos törlőkendőt hagyott maga után, hogy az erdő sérülésnyomai csak mára kezdenek behegedni. 

Márpedig az is egyértelmű mindenkinek, hogy nem kakálunk oda, ahonnan eszünk: ezért van az, hogy mániákusan szeretném megismertetni és elismertetni a vadon termett növények értékét minél szélesebb körben. Ha megismerünk egy növényt, megkóstoljuk, megszeretjük, akkor vigyázni fogunk rá, már csak azért is, hogy jövőre már ne kelljen keresni, csak odamenni, ahol előtte megtaláltuk.

Ha gyökerestül kiráncigáljuk, letapossuk vagy megmérgezzük, akkor sokkal több meló lesz a jövő évi bodzaszörppel vagy medvehagymával; újra fel is kell fedezni a lelőhelyet. 

Márpedig bármennyire is gizgazoknak tűnnek, a természetben gyűjtött növények sokkal értékesebbek, mint hinnénk. Mármint ízben és tápértékben. (A szedegetés közben végzett testmozgást és a járulékos friss levegőt most nem is említem, pedig ez is megérdemelne néhány kört.) Rengeteg olyan, sokak számára létfontosságú gyógyszer létezik, amelyeknek a gyártásához a gyógyszergyárak a mai napig gyógynövényeket használnak, nem pedig ugyanannak a vegyületnek a szintetikus változatát, egyszerűen azért, mert nem lehet kiváltani őket.
A mai napig folynak olyan botanikai kutatások, amelyek a növényi hatóanyagokra koncentrálnak: alig egy-két évtizede fedezték csak fel, hogy az egyébként minden részében mérgező tiszafa kérge rendkívül hatékony egy leukémia fajta kezelésében.

De nem kell feltétlenül felcsapni javasasszonynak.  A gyógyítást én is inkább meghagyom a hagyományos nyugati orvoslásnak – enni viszont feltétlenül kell.
Egyre többen fedezik fel, hogy az erdőkertek terményeinek és a vadon termett alapanyagoknak igenis van helyük a konyhában, nemcsak ínségételekként, hanem kuriózumokként is. Tény, hogy a legtöbb ma ismert és használt növényt főként a nagy háborúk és éhínségek idején fogyasztották az emberek és a legismertebb receptek is ezekből a korokból származnak, ám ma már ez az „ínségkaja” asszociáció teljesen lekopott róluk, egyre inkább a különlegességük és az extrém szezonalitásuk az, ami miatt értékelik őket. 

Az ehető vadnövények presztízséért a világ legjobbnak tartott étterme, a nemrégiben bezárt, de pop-up projekteket folyamatosan működtető NOMA  tett a legtöbbet: elindította azt a kulináris őrületet, amely előbb a skandináv országokat fertőzte meg, majd szép lassan egész Európát és Észak-Amerikát. Ázsiát csak azért nem keverném ide, mert az ottani flóra és fauna annyira különbözik a miénktől, hogy ha arra járnék, csak igen erős felkészülés után mernék bármit is a számba venni, ami vadon terem.

A kontinentális öv erdei és mezei viszont jó pár éve nemcsak simán növényeket, hanem luxuscikkeket teremnek.

Itthon is sokan kísérleteztek ezzel a vonallal (pl. Pesti István a Platánban vagy az őrségi Pajta étterem konyhája), de Budapesten a SALT étterem és a séf, Tóth Szilárd volt, aki kifejezetten a természet ízeire koncentrálva alakította ki a teljes konyha koncepcióját – majd a nyitás utáni második évben, azaz szinte azonnal Michelin-csillagot is kaptak érte, ma pedig több hétre előre kell asztalt foglalni náluk, ha szeretnénk belekóstolni a határban gyűjtött alapanyagokra épülő degusztációs menübe. Ingyengizgaz, mi? Hát ennyire. 

Az ő példájukon felbuzdulva egyre több séf kezd el ismerkedni a gyanúsan olcsó – illetve éppen hogy megfizethetetlen, nagyon közeli, de mégis egzotikumnak számító alapanyagokkal. Megfizethetetlen, hiszen ezeknek ismerni kell a természetét, hogy hol szeret teremni, és mikor melyik része a legfinomabb, hogy hogyan lehet kihozni belőlük a legtöbb ízt, hogy mivel lehet összekeverni, hogy mihez illik, hogy hogyan változik az íze – és persze valakinek el kell mennie a szúrós, gazos, kullancsos bozótba és össze kell gyűjteni belőle akkora mennyiséget, hogy az ne csak egy családi vacsora fűszere, hanem egy éttermi nagykonyha számára is értelmezhető legyen.
De nem győzök – jobban mondva győzünk, mert szerencsére foglalkozunk már egy páran ezzel az országban, ha még nem is túl sokan – elég hálásnak lenni, amiért hajlandók megszenvedni ezeknek a növényeknek a hisztijeivel. Hiszen az erdőben nem lehet locsolni, a réteket pedig hála az égnek senki nem permetezi: ha éppen olyan az időjárás, akkor elfagynak vagy nem lehet megközelíteni a lelőhelyüket, vagy ha túl jó az idő, akkor két hét helyett három nap alatt leteremnek. Üzembiztonságról beszélni tehát vadon termett alapanyagok esetében egyszerűen nem lehet. De ez bennük a varázslat is: ha jókor vagyunk jó helyen, olyan különlegességeket kóstolhatunk és használhatunk, ami jóval túlmutat a csalánfőzeléken.

Példának hadd citáljam ide egy tavaszi erdei vacsoraest menüjét, amit a lillafüredi Palotaszálló rendezett. Bózsó Gyula, Az Erdő finom című könyv szerzője (és civilben az Északerdő Zrt. műszaki vezetője) és én (a Dzsindzsa márkanév alatt, vadon termett növényekből készült delikáttermékek elkövetője) segítettük szaktanácsokkal és őrültebbnél őrültebb alapanyagokkal Bózsó Istvánt, a Palotaszálló séfjét, aki lubickolva ugrott fejest ezekbe az ízekbe, és megalkotta a fogásokat: 

Amuse bouche: Erdei dolmades
(rizs, medvehagymalevél, sombefőtt, turbolya, mogyoróbarka, vadsnidling, podagrafű, medvehagymabimbó) – Gál Tibor Egri Csillag 2022.

Előétel: Vaddisznó kucsmában
(vaddisznónyak-pástétom, ízletes kucsmagomba, bükklevélchips, csalán, podagrafű, hagymaszagú kányazsombor, vadalmaecet, bükkmakkolaj) – Gallay Kabar 2021.

Leves: Fürjek az Elíziumban
(fürjesszencia, komlóhajtás, turbolya, kányazsombor, podagra).

Főétel: Bükkösök titka
(szarvasgerinc, trombitagombás krokett, medvehagymás paszternákpüré, kányabangita-jus, pirított bükkmakk) – St. Andrea Merengő 2018.

Desszert: Erdei fantázia
(fehércsokolédé mousse, ibolyahab, ibolyazselé, lucpúder, ezüstfa-liszt ropogós, sóskaborbolyás cukor, vackormorzsa) – Göncöl Furmint 2021.

Ezek az alkalmak és ezek a séfek rengeteget tesznek azért, hogy a vadon termett növények visszakapják a becsületüket és elnyerjék helyüket a legfelső polcon. Nagyon sok olyan alapanyag van, ami egy-két évtizede még csak a fine diningban jelent meg, ám ők szexivé tették, lassan elterjedt a híre, leszivárgott az elérhetőbb éttermek konyháiba is, ma pedig már minden jobb hipermarketben megtalálhatók és az otthon nagyot villantani akaró háziasszonyok vagy a grillek hímnemű császárai is használják őket.
Alig győzöm kivárni, hogy ez végre a vadnövényekkel is megtörténjék! Hatalmas lépés lenne nemcsak a saját fizikai és mentális egészségünknek, hanem a sokak által látogatott és agyontiport parkerdőknek is.

Magyar, ugye?

Genf előtt nem sokkal kibontottam egy narancsot. Igazi narancs volt, nem kubai, könnyen lejött a héja. Komótosan eszegettem, miközben a vonatablakon át a tájat figyeltem. A táj igazi táj volt, színei igazi színek, különösen a legelők és az erdők zöldjei, az ég kékje, a házfalak fehérje, a formák, különösen a hegyek formái, mind igazi formák voltak. Korábban fényképeket látva szereztem tudomást róla, hogy léteznek ilyen tájak, és tessék, itt vannak. Közben azt is érzékeltem, hogy az utasok egyike, egy idős hölgy már jó ideje figyel. Nem túl közel ült hozzám, de rám láthatott. Aztán, amikor egyszer elhaladt mellettem a vécé vagy az étkezőkocsi felé mentében, megszólított, magyarul. Aki nyáron a vonaton narancsot eszik, az biztosan magyar, mondta. Ő már sok éve Svájcban él, azt is mondta. Kérdezte, hogy én hová tartok. Rokonokhoz, válaszoltam, Genfbe. Elköszönt, visszaült a helyére.

Mint aki jól végezte dolgát: megbizonyosodott róla, hogy ezúttal sem tévedett, a világot és benne az embereket alaposan kiismerte.

Ha a Szovjetunió nem roppan bele a fegyverkezési versenybe, és ha az akkori szovjet pártfőtitkár nem mond le a kommunista világrendszer további fenntartásáról, akkor én nem láthattam volna azokat a hegyeket, az alpesi réteket, akkor legfeljebb határsértőként, az aknazáron és a szögesdróton keresztül hagyhattam volna el Magyarországot, csakhogy az abban az időben a lehetetlenséggel volt határos. Mondjuk, ha az ember Budapest felől Sopron felé vonatozott, már Almásfüzitőnél, de legkésőbb Győrnél igazoltatták és kikérdezték, hová és miért utazik: az országhatárnak a közelébe sem lehetett eljutni ellenőrizetlenül. A személyautókat megállították, az utasokkal, ha nem helyiek voltak, elbeszélgettek. És még csak azután jöttek az őrtornyok, meg az úgynevezett műszaki zár. Tízéves koromtól kezdve minden nyugati útlevél-kérelmemet elutasították, akárcsak a legtöbb fiúét, mielőtt teljesítette katonai szolgálatát. Csakhogy engem egy rakétás egységhez vonultattak be, ami háború esetén nukleáris töltetekkel felszerelve indult volna meg a Nyugat ellen – a megtiszteltetés azzal a hátránnyal járt, hogy soha nem mehetek a vasfüggönyön túlra, hacsaknem háború esetén. Ehhez képest az, hogy egyszer csak vonatra szállhatok, és néhány bécsi nap után Svájcba utazhatok, nem várt fejlemény volt. Majdnem azt írtam, csoda, dehát a csoda fogalma a természetfelettihez kötődik, és a kommunista gazdaság csődje valószínűleg szükségszerű volt, vagyis inkább materiális, minthogy isteni erők művének kellene tekinteni. De ha szükségszerű volt is, azt senki sem tudhatta, mikor roppan meg a rendszer. Mindenesetre, bármilyen furcsa így, három és fél évtized távlatából, nekem nem voltak terveim szabadság esetére.

A genfi rokonok ötvenhatban menekültek ki Magyarországról. Egy házaspár, kisgyerekekkel. A több mint harminc év alatt beilleszkedtek, megvolt az állampolgárságuk, tisztes jólétben éltek. A gyerekeik felnőttek, diplomát szereztek, dolgoztak, megházasodtak. Kedvesen fogadtak, náluk lakhattam, nem is tudom, két-három napig. Megmutatták a várost. Elsétáltunk a házhoz, ahol Byron tanyázott Shelley-ékkel és doktor Polidorival, oda, ahol A vámpírt és a Frankensteint kigondolták. 

A Genfi-tó épp olyan kék volt, mint a fényképeken, és ez megnyugtatóan hatott. Mintha bízni lehetne a távolból érkező képekben, leírásokban, dokumentumokban.

A híres svájci órákra nem vágyakoztam, de néhány kirakatot azért megszemléltem. Érzékeltem a ruhaüzletek magas szintű eleganciáját, de sem a női, sem a férfi választék láttán nem csorgott a nyálam. Ezek a vágyak csak jóval később vertek gyökeret bennem. Inkább akkor fogott el a sóvárgás, amikor egy antikváriumban a végtelenül sok, számomra ismeretlen szerző könyve közül kiviláglott az a néhány ismert és szeretett is, amelyek már jelentettek nekem valamit. A Nouvelle Revue Française jellegzetes, egyszerű borítói… Pontosan emlékszem, hogy leemeltem a polcról Jean Genet drámakötetét. Akár meg is vásárolhattam volna, de lemondtam róla. Pénzem sem volt sok, de főleg a hátizsákomat nem akartam tovább nehezíteni. Genet egyik darabját színművészeti főiskolás koromban lefordítottam. Szerettem volna megrendezni, az lett volna a diplomamunkám. Nem engedték – a minisztérium illetékese letiltotta. A színházigazgató, miután közölte velem a döntést, a kezembe adta a levelet, elolvashattam. Az, hogy lemásoljam, nem jutott eszembe. Akkor nem volt még minden irodában fénymásoló. Csak a szöveget írhattam volna le, kézzel. Mindegy, a lényegre emlékszem: ilyesféle darabok előadásakor össze szokott gyűlni egy bizonyos fajta közönség, és nem akarjuk, hogy az a közönség összegyűljön. Ezt írta a minisztérium illetékese. Nem voltak hülyék a kultúrát irányító elvtársak, így utólag jól látszik. Még ha a maguk idejében hülyeségnek tűnt is, amit mondtak. „Nem célunk az öncélú formai sokszínűség” – ezt egy megyei szintű kultúrfelelőstől volt szerencsém hallani, mikor is…? Nyolcvanháromban. Genet-fordításomat aztán másvalaki vitte először közönség elé; mindegy, legalább bemutatták, és azt hiszem, jó előadás lett belőle.

Mégis, ha visszaidézem azokat a napokat, kellemetlen érzések jönnek föl bennem. Genfben folyamatosan körülvett valamiféle aggodalom vagy szomorúság, valami rossz sejtelem. Biztosan nem a tó partján tanyázó angol romantikusok rémtörténeteiből fakadt, inkább a vendéglátóimból. Annak tulajdonítottam, hogy rettentő nehéz lehetett új életet kezdeni egy idegen országban, éppen a szigorúságáról híres Svájcban, annak legelegánsabb városában, és hogy eleve keserves lehetett elhagyni Magyarországot. A házaspár férfi tagja a forradalom előtt börtönben is volt, a családi hagyomány szerint egy vicc miatt, amit egyszer elmesélt, és feljelentették. Várható volt, hogy a forradalom leverése után megint lecsukják, azért mentek ki. Az utolsó pillanatban szánták rá magukat, amikor nem lehetett már akadálytalanul átmenni a határon. Gyalog, erdőkön keltek át, karjukban a kisgyerekekkel, akiket altatóval elkábítottak, nehogy sírjanak, kiabáljanak. Alig vihettek magukkal bármit is. 

Mindazonáltal igyekeztünk megfelelni a szerepeinkből adódó kötelmeknek, én hálás voltam és érdeklődő, vendéglátóim kedvesek. Míg el nem jött az utolsó nap, amit a tervek szerint náluk töltöttem. Este indultam tovább. Reggel együtt elmentünk a bevásárlóközpontba, bevásárolni a búcsúebédhez. Mint aki sohasem járt még bevásárlóközpontban, sohasem szembesült még egy nyugati szupermarket kínálatával, kellő ámulattal lestem körül. 

A kertben ettünk. Olyan szép ebéd volt, hogy ízeket egyáltalán nem éreztem. De annyi év után is emlékszem, hogy a főétel fondue bourguignonne volt. A vége felé, miután mindenkinek bort töltött, és koccintottunk, a házigazda arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy megismerhettek engem. Hiszen addig csak egyszer találkoztak velem, gyerekkoromban, mikor rövid időre hazalátogattak, meg fényképekről és anyám leveleinek néhány mondatából. Most viszont láthatják, hogy jó magyar ember vagyok, és ennek szívből örülnek.

Jó magyar ember, igen, ezt mondta, szó szerint.

Akkor, végre, megértettem.

Egészen addig, az utolsó étkezésig, annak is a végéig abban a hiszemben voltak, mondhatnám attól tartottak, hogy bejelentem: ott maradok. Ha már egyszer kijutottam Magyarországról, illetve bejutottam Svájcba. És ők nem tagadhatják meg tőlem a segítséget. Ahogy annak idején őket segítették a Nyugaton élő rokonok és barátok, mindazok, akik már megvetették kint a lábukat. Alighanem már elgondolták, milyen nyelvtanfolyamra irathatnak be, és hol kezdhetnék dolgozni. A vendégszobát vajon huzamosabban is használhattam volna? Vagy át kellett volna mennem valami más szállásra?

Annyira felszabadultak lettünk ott hirtelen, hogy még arra is rákérdeztem, igaz-e, hogy házigazdámat egy vicc miatt jelentették fel a Rákosi-rendszer idején. Igaz, mondta, és én megkértem, hogy mesélje el azt a nagy hatású viccet. Nevettünk, csak erre emlékszem, magára a viccre nem.

Három és fél évtized távlatából visszanézve még mindig örülök, hogy örömet szereztem rokonaimnak azzal, hogy nem maradtam a nyakukon. Bár igazából az nem döntés volt részemről, hiszen nem latolgattam, hogy „kint” maradok-e. Hacsak úgy nem tekintem, hogy az ember akkor is dönt, amikor válaszúthoz érve figyelmen kívül hagyja az előtte feltáruló utak némelyikét, amikor az érzései, a vonzalmai előbb hoznak döntést, mint hogy ráébredne, valamit meg kéne fontolnia. Ha megtörtént a csoda, és kinyíltak a határok, akármikor kimehetek majd, vélhettem akkor, és nemcsak hetekre, hanem akár hónapokra vagy évekre is.

A nyolcvanas években nagyjából folyamatosan egyre szabadabban élhettünk. Tudom, ezt most finomítanom kell, jó, mondom inkább így: egyre szabadabbnak érezhettem magam a hazámban; akkor a hazámnak éreztem még, ez nem volt kérdés, ez sem volt kérdés.

És mert így volt, úgy éreztem, hogy van és lesz dolgom „otthon”. Lesz mit tennem. Nos hát igen, egy darabig volt is.

Aztán meg nem.

Vagy legalábbis az értésemre lett adva, hogy arra, amit csinálnék, nincsen szükség.

Tisztában vagyok vele, hogy járhattam volna rosszabbul. Nem minden nemzedék számára adatik meg a lehetőség, hogy megtapasztalja a szabadabbá válás gyönyörűségét. Az előttem járó nemzedékek kulcsszava volt a prés és a falak – az akkor élők közül sokan meg sem érték, hogy csökkenjen a présben a nyomás, és hogy a falak némelyike ledőljön. 

El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd elkezdem megérteni azokat az embereket, akiknek hiányzik az összepréseltség és a befalazottság. Pedig eljött az idő, amikor elkezdtem gondolkozni róluk, és a gondolkodás bizonyos mértékű megértéshez vezetett. Megbocsátásig nem.

„Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők”

Önnek hány évet jelent a Társaskör az életében?

A Társaskörben töltöttem életem jelentős részét. Ötvennégy éven át dolgoztam a zenekarral, ebből harminchármat a Társaskörben. Szinte az volt a második otthonunk. 1990-et írtunk, épp próbatermet kerestünk, mert a Filharmónia által biztosított korábbi helyünk megszűnt. 

Mivel a zenekar tagjainak jelentős része óbudai volt, én magam is laktam itt korábban 14 éven át a Kórház utcában, adta magát, hogy megkeressem Merényi Juditot, aki akkor már két éve vezette az intézményt. Boldogan fogadott és megállapodtunk, hogy ideköltözünk. Nagyon szerettük ezt a helyet.

Családias, jó hangulat volt, kellemes környezet, barátságos közeg, csupa olyan emberrel, akik szívvel-lélekkel végezték a munkájukat.

Merényi Judit mellett ott volt igazgatóhelyettesként Wéber Éva, alias Nyuszi, és Harsányi Mária. Pihe ahogy mindenki szólítja huszonhat évig dolgozott Judittal és Nyuszival, hogy aztán átvegye tőlük a stafétát 2008-ban. Az évek során otthonra leltek a házban más együttesek is, mint a Budapesti Vonósok, a Ragtime Band, az Óbudai Kamarazenekar és később az Anima Musicae is.

De nem volt ez gyakorlat, és ma sem az, hogy egy ilyen hely valódi műhellyé és zenekarok otthonává váljék. Ez Merényi Juditnak köszönhető? 

Merényi kereste a módját, hogy lehet ezt az épületet belakni. Szerette volna a köztudatba bevinni, hogy ez egy fontos kulturális létesítmény. Nem is kultúrotthon, ez tényleg egy művész-találkozóhely lett, ahol próbáltunk és dolgoztunk, de mellette koncertezni is lehetett, nyílt próbákat tartottunk, sokféleképpen próbáltuk a kapcsolatot megtalálni a közönséggel. Volt itt rengeteg egyéb program, különböző klubok. 

Ez a helyzet mindkét fél számára előnyös volt. A zenekarnak lett egy remek próbahelye, az intézmény rangját pedig emelte, hogy az akkor már világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar ott dolgozik és koncertezik.

Igen, talán egy kicsit jobban idecsaltuk a közönséget, de azért azt hozzá kell tenni, hogy a koncertek is inkább családi jellegűek voltak. Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők. A Zeneakadémiához képest a terem nagysága, a színpad és a közönség távolsága miatt itt sokat számított a testközelség. Ez valóban egészen egyedülálló, nem igen tudok más ilyen helyszínt Budapesten. Mégis, az az érzésem, hogy még mindig nem ment be eléggé a köztudatba. De persze kirándultunk messzebbre is, kiengedtük a csápjainkat és szerveztünk fesztiválokat, legfőképp a Zempléni Fesztiválra gondolok, ami szintén közös gyerek volt az óbudai csapattal.

Az Óbudai Társaskör jelenlegi igazgatójával, Vass Lajossal önöket sok éves barátság köti össze. 

Tulajdonképpen Lajos mentette meg a zenekart azt követően, hogy a rendszerváltás után elvették tőlünk az állami támogatást. Komolyan felmerült bennünk, hogy ha ennyire nincs ránk szükség, akkor elmegyünk az országból. Az egykori Szovjetunióból például két kamarazenekart is „exportáltak” akkoriban családostól, mindenestől Spanyolországba, illetve Franciaországba. 1993-ban szervezte meg Lajos az első Szolnoki Zenei Fesztivált, amire minket is meghívott. Mi egyébként földik vagyunk, Szolnok mellett születtem, jól ismerem a környéket. Elmentünk a fesztiválra, elkezdtünk beszélgetni, felmerült ez a probléma (akkor már kilátástalan volt a helyzetünk), és Lajos azt mondta: gyertek Szolnokra! Első pillanatra utópisztikusnak tűnt az elképzelés, de az akkori polgármester, Várhegyi Attila is támogatta az ötletet, és így végül Szolnok Megyei Jogú Város zenekara lettünk.

Az együttes épp akkor volt harmincéves, Várhegyi Attila is a harmadik ikszet töltötte be, együtt ünnepeltük a születésnapunkat a Társaskörben. Szép pillanat volt.

Megkaptuk az önkormányzattól azt az anyagi támogatást, amit korábban a minisztérium biztosított nekünk, mi pedig, ahogy Lajos fogalmazott, a világ minden tájára vittük magunkkal és öregbítettük a város hírnevét. De természetesen Szolnokra is hoztunk sok nagy nevet, pezsgő kulturális és zenei élet volt akkoriban. Például Fischer Annie az utolsó koncertjét Szolnokon adta velünk. Igazi világsztárok jöttek el, mint például Jean-Pierre Rampal fuvolaművész, Maurice André trombitaművész, Isaac Stern hegedűművész, Murray Perahia zongoraművész. Olyan koncertek voltak, hogy sok európai város irigy lehetett volna. Eltelt tizenkét év. Közben szép lassan előjöttek a problémák. Ez egy kis város, akkor 40-50 ezer lakosa volt, volt egy színháza, egy szimfonikus zenekara, egy kamarakórusa, és még minket is el kellett tartani. Egy idő után a városnak ez sok nehézséget okozott és nekünk is kellemetlen volt. Szép csendben elbúcsúztunk, és máshonnan próbáltunk forrásokat keresni. 

Nemcsak a zene-, de a színháztörténetbe (legalábbis a hazaiba) is beírták a nevüket azzal a bizonyos Amadeus előadással, ami szintén Vass Lajoshoz köthető.  

Az egyik legnagyobb élmény volt. Lajos akkor már a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, és az az ötlete támadt, hogy csináljuk meg az Amadeust élőzenével. Furcsa gondolat volt a zenekart kiültetni a színpadra egy prózai előadásban, el nem tudtam képzelni, hogy fog ez megvalósulni, de belementünk. Megvolt, hogy a fiatal Alföldi játssza majd Mozartot, de Szikora János, a rendező, még nem találta meg Salierijét. Nagyon jó barátom volt Darvas Iván, bevillant, hogy egyszer arról panaszkodott, mennyire fáj neki, hogy a vígszínházi Amadeusban nem ő kapta Salierit. Szóval bedobtam Szikorának Darvas nevét, aki egyből lecsapott rá. Összeállt a csapat. Emlékszem, a Társaskörben gyakoroltuk Iván nagymonológját, ami alatt mi Mozart Adagio és fugáját játszottuk. Fantasztikus élmény volt, ahogy a zene és a szöveg egymásba simult, ahogy a zenei ívek és a dinamika remekül emelte ki a szöveg mondanivalóját.

Ültünk a próbán és azt éreztük, itt valami egészen különleges dolog születik. Kiderült, hogy Alföldi tud zongorázni, Szikora belerendezte, hogy a színpadon játsszon, miközben mi kísértük.

Az egész egy csoda volt. Több mint negyvenszer adtuk elő, a Pécsi Országos Színházi Találkozón díjat is nyertünk vele. Lajos akkor is hívott, amikor már az Operaházat igazgatta. Felkért, hogy a Rózsalovag felújításban üljek be koncertmesternek. Bár nem az én világom az opera, a barátságunkra való tekintettel elvállaltam, és végül nyolc előadásban játszottam – talán nem is rosszul. Örültem, amikor Lajost nevezték ki a Társaskör igazgatójának. Végtelenül tisztességes, becsületes ember, igazi jó barátom, és bár alaposan meghányta-vetette az élet, időnként még mindig a fellegekben jár, de én ezt is szeretem benne.

Milyen szívvel megy be most a Társaskörbe? Szép vagy keserédes az emlék?

Nem keserédes. Ez egy örökös kötődés, amit nem lehet csak úgy elfelejteni és nem is akarok. Úgy megyek oda, mint ahogy hazamentem a nagymamámhoz annak idején. A portástól a takarítónőig mindenkit ismerek és mindenki barátként üdvözöl. Az, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral megszakítottam a kapcsolatot, más lapra tartozik. Megpróbálom ezt teljesen kettéválasztani. Nagyon örülök annak, hogy azt látom, jól működik az intézmény, talán még egy kicsit előre is mozdult. Mosolyogtam, amikor megláttam Lajost a Kiskorona7 táblával a kezében, próbál egy csomó újdonságot behozni. Az az érzésem, hogy a hely tovább fog működni, mint gondolnánk, mert ez tényleg egy kis sziget a főváros nyüzsgő és zajos kulturális életében. Ha továbbra is ilyen szívvel-lélekkel csinálják, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye.  

Kiapadhatatlan szenvedély

Harmincöt éves a Társaskör, ennek apropóján szerepelsz a mellékletben mint a játszóhelyhez kötődő művész. Beszéljünk először a harmincöt éves Fesztbaum Béláról.

Azokra az évekre kérdezel most rá, amikor is az egyik legtöbbet játszó színésze vagyok a magyar színházi szcénának. Tizenkét-három éve a Vígszínházban, sokat dolgozom, főleg közepes és inkább kicsi szerepekben. Ezt a kiváltságomat nem veszítettem el mostanáig sem, döntően epizodista vagyok. Szóval harmincöt évesen gyakorló színész, aki figyel, tanul, készül, dolgozik. 

Akkor hol tartottál azokban az ügyekben, amelyeket azóta megvalósítottál? Képzések, még egy diploma, doktori.

Akkoriban annyi időt töltöttem már gyakorlattal, hogy elkezdett hiányozni az elmélet. Találkozhattam legendás színészekkel, Bárdy Gyuri bácsival például, aki jó barátságába fogadott, picit még ott volt Tábori Nóra, Benkő Gyula bácsit is lehetett hallani. Történetek, arcélek, kibogozásra váró összefüggések jöttek felém. Idővel kiapadhatatlan szenvedély és örömforrás lett számomra a Vígszínház, és ezáltal a magyar színjátszás 19. század végi és 20. századi története is. A Víg modelljét, világát értékesnek gondolom és szeretem az épületet is a maga teátrális mivoltában, azaz azt, hogy nem egy hentes boltból vagy moziból lett színház, hanem színháznak tervezték. Visszatérve: elkezdtem ezzel foglalkozni és igyekeztem becsatlakozni olyan képzésekbe, ahol egyéb ismeretekre is szert tettem, végül aztán a kutatási területeimnek mindig köze lett ehhez az intézményhez. A bölcsészkaron átfogóbb, színháztudományi szempontból foglalkoztam a Vígszínház történetével, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megszerzett doktorim témája pedig egy olyan tanulmány lett, amelynek főszereplője Ditrói Mór, a Víg első művészeti igazgatója. Egyébként ekkoriban indultak el azok a saját vagy független dolgaim, amelyeket azóta is ápolok – ennek az egyik szép és számomra nagyon fontos állomása az Óbudai Társaskörben bemutatott Seress Rezső-est. 2008-ban született meg a Víg Házi Színpadán a Kosztolányi-estem, ami tulajdonképpen a mai napig megy. Egyik versének első mondatával indul: „Most harminckét éves vagyok” – 2008-ban harminchárom voltam, szóval valóban ekkortájt keletkezett bennem a vágy, hogy mást is mutassak magamból a közönségnek. Az első állomás volt ez az est. A szinte ismeretlen vígszínházi karakterszínész felmegy a házi színpadra – mi lesz ebből? Egy tízéves széria… Harmincöt körül teljesedtek ki bennem ezek a vágyak. 

Tele voltál ambícióval és tervekkel.

És megvalósításra váró ötletekkel, amelyekben tudtam, hogy meddig nyújtózkodhatok. Én nem kaptam rendezési lehetőséget – csak jóval később, egyetlenegyszer –, szóval afelé terelt az élet, hogy ha szeretnék mondani valamit, akkor azt fogalmazzam meg én. Voltak egyébként előképeim az egyszemélyes műfajjal kapcsolatban.

Fontos példaképem az idén nyolcvanéves Bálint András, aki tanárom volt, és nagyon szerettem nézni az estjeit, például a Márai-estjét.

Más alkat, mint én, de nagyon hasonló bennünk az egy est felépítéséhez kötődő viszonyunk és az ehhez kapcsolódó szenvedély is. Fontos impulzusokat nyújtott ahhoz, hogy hogyan induljak el a saját utamon. Erősen hatott rám Benedek Miklós életműve is, a Budapest Orfeum és a korszakhoz fűződő személyes viszonya, hogy hogyan kezeli ezt a világot, s hogy hogyan lesz például egy egyszerű sanzonestből színházi élmény. Szerkeszteni nagyon szeretek. Olyan anyagokból főleg, amelyek nem színházra íródtak, érdekes játék egy ívet összehozni. Amelyben beszélhetek a korról, amelyről szól, a helyről, amelyben született, de arról a korról is, amelyben előadom, és közben beszélhetek saját magamról. 

Amikor említetted, hogy epizodista vagy, eszembe jutott, amit Gerdesits Ferenc mondott nekem évekkel ezelőtt: a jó comprimario adja fel a nagyoknak a labdát, azaz az epizodistának ugyanolyan jónak kell lennie, mint a főszereplőnek. Ugyanannyit tesz hozzá az előadás színvonalához.

Tudniillik észreveszed, ha nem jó. Olyan ez, mint a filmzene. Akkor veszed észre, ha hiányzik. Igaza van, ugyanakkor nem is lennék ennyire szerény: a kis szerep is nagy. Persze teljesen más létezést kíván, ha az ember bemegy a színpadra hétkor és csak tízkor jön ki, esetleg közben a takarásban iszik egy pohár vizet, mint ha kétszer hét perce vagy hét oldala van egy előadásban. Másféle koncentráció, de mindkettő nagyon sűrű. Nekem a teljes pályám során mindig kevesebb időm volt arra, hogy a közönség tetszését elnyerjem vagy az adott színdarabot szolgáljam. Cserébe viszont az estek, amelyeket létrehoztam vagy szerkesztettem, igazán nagy falatok. De hozzá kell tennem, hogy nem keserűségből születtek. Molnár Gál Péter írta az egyszemélyes műfajról: „Milyen is egy önálló est? Nyíltszíni panasz, hogy figyeljetek rám, tudok én ennél többet is.” Igen, van ilyen, és hazudnék, ha tagadnám, hogy a megmutatkozni vágyás bennem is megvolt. De keserűség soha. Színészi sértettségből nem lehet előadást csinálni. 

Amikor a személyiségeden gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy olyan vagy, mint egy festmény. Léptékében mint a Munkácsy-trilógia darabjai, amelyeken a nagy egész részleteiben is egységet alkot. Szélesvásznú művész vagy, akinek folyamatosan jár az esze, egy nagyon is józan pali, miközben az ilyen figurák általában őrültek. Valami mindig mozog benned.

Megtisztelő a nagykép-hasonlat. Az összes pici megfestett részletben örömömet lelem. Ha éppen valaminek zenében kell kijönnie, akkor a zene által jön ki, ha rockzenekart kell alapítanom, akkor úgy. Ha egy bárban zongorázom Seress-dalokat, akkor úgy, s ha tudományos kutatásban tudok megfogalmazni valamit, akkor az történik. Nagy ajándék, hogy több területen ki tudok teljesedni és a befogadónak is tetszik. Hat éve érkezett ehhez egy külön érték, egy kisfiú, aki mindezt más fénytörésbe helyezte, és lett még egy posztom, amelyen szintén szívesen helyt állok.

Jólesik megélni ezt a kettősséget: jó eljönni otthonról dolgozni, és aztán nagyon jó utána hazamenni és élni egy átlagos apa életét.

Sajnos sok közös este kimarad, hiszen speciális foglalkozás az enyém, ugyanakkor már ezekben az években is átadok neki valamit, ami nagyon fontos: amikor elmegyek dolgozni, azt látja, hogy örömmel teszem. Mindazt, amit felsoroltál, nehéz lenne másképp csinálni. Amikor apu elmegy, örömmel megy, és apu nem fáradtan tér haza. Ezzel neki is adok egy mintát – teljesen mindegy, mi lesz belőle, az élet fontos része, hogy az ember szeresse a munkáját.

Egertől, ahol te kezdted az iskolát, teljesen elszakadtál? Egyáltalán kötődsz helyekhez? 

Fővárosi életemet Pesten kezdtem, nagyon szeretem az Újlipót világát, de Budán is otthon vagyok, sőt szülővárosomban, Egerben is, a környéken van egy kis házunk. Sokan Nyugat felé vonulnak pihenni a fővárosból, mi épp ellenkezőleg: a Bükk, a Mátra, a jó levegő és nyugalom irányába, ahol lehet szalonnát sütni és jó egri borokat kortyolni. Sok áldozatot kíván ezt tartani, kezelni, de nem engedtem el. Mert helyekhez kötődöm. Így aztán Óbudához is. Egy hullámhosszon rezeg a Seress-anyag a Társaskör szellemiségével, azért is tartott ki ilyen sokáig, ezzel együtt egyfajta otthonom a Társaskör is, kicsit mindig úgy megyek oda, mintha hazamennék.

Anima-pillanatok

Már a középiskolai évek alatt is a kamarazene felé fordultál, három országos versenyen lettél különdíjas és egy első helyezést is besöpörtél. Ez az attitűd számomra olyan, mintha egy hosszútávfutó leginkább stafétában gondolkodna. Csapatban, és sosem egyéni teljesítményben.

Abszolút jó meglátás, egyéni céljaim valahogy sosem voltak, legalábbis szóló karriert illetően. Ez valószínűleg a gyerekkorig vezet vissza. Öten vagyunk testvérek, sohasem játszottam egyedül. S ha másokkal veszel részt valamiben, attól kezdve szabályok vannak érvényben és kompromisszumok, és az együttjátszás engem mindig inspirált. Három lány és az öcsém között én vagyok a középső, folyamatosan társaságban voltam. Egyedül nem is volt kedvem elővenni a hangszert, másokkal viszont mindig nagy örömmel tettem, már a zeneiskolában is azt vártam, hogy legyen lehetőségem duózni, vagy hogy mikor lehet trió. A Járdányi Pál Zeneiskola nyári táborában már egy-két éves hangszeres tapasztalattal játszhattam vonós zenekarban, és ez az élmény kihatott az egyéni zenei életemre.

Középiskolában szólistaként mindig virtuózabb darabok megtanulására törekedtem, de a lényeg a teljesítmény másokkal való megosztása volt.

Egyéni versenyeken is elindultam, de ezzel párhuzamosan a kamarázás egyértelműen szerelem lett, mindig kerestem a lehetőségét. Rolla Jánosnak köszönhető, hogy választott utam a kamarazenekaros formáció lett – a vele való találkozásom döntött, a személyisége, egyénisége meghatározta a zenei létformámat. A Zeneakadémián a barátaimmal fél évig gondolkodtunk, mi lenne a jó terv számunkra, belevágtunk, azóta telik az idő és nem történt más. Óriási ajándék, hogy a barátaimmal zenélhetek. Jó társaságban jó muzsikákat játszunk.

Nemrég említette Oláh Vilmos hegedűművész, hogy ma Magyarországon nincs olyan vonósnégyes, amely ebből élne. Mi a véleményed erről? 

Ez egy tény. Sajnos így van. Nem tudom, régen milyen arányok voltak, csak sejtem, hogy a Bartók Vonósnégyes meg tudott ebből élni. De maga a műfaj nem olyan, hogy kilóra lehessen mérni, hogy hétről hétre piacképes termékeket lehetne előállítania egy kvartettnek. Elképesztően introvertált műfaj, a zeneirodalom legmélyebb gondolatai vonósnégyesre íródtak, egyfajta tudomány zeneszerzői körben is. Hihetetlen repertoárja van, aminek én rajongója vagyok Haydntől Bartókig. Kell egyfajta intellektuális állapot, hogy az ember tudja élvezni, és ez nyilván korfüggő is.

Fiatalon szerintem esélytelen, utána a ház-család-karrier szippantja be az embert, így leginkább élete második felében tud nyitni egy befogadó, odaforduló állapot felé.

Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, de így van. Ebből nem lehet megélni, mégis rengeteg aktív és nagyon magas színvonalú kvartett dolgozik az országban. A miénk, a Quartetto Speranza, 2018-ban alakult, és nagyon úgy tűnik, hogy életünk végéig együtt fogunk játszani. Én inkább az ilyen jellegű fesztiválok hiányát sajnálom, ezért is hívtam életre a Budapest Quartet Weekend kezdeményezést. 2020-ban Beethoven vonósnégyeseit játszottuk el egy hétvége alatt, ami akkora sikert aratott, hogy ebből nőtte ki magát a fesztivál. Minden évben egy zeneszerző köré épül egy hétvége, és az összes vonósnégyes elhangzik több formáció tolmácsolásában. Legutóbb több kvartett volt, mint mű, akkora volt a szakmai érdeklődés is. Beethoven, Haydn, Mozart és Dvořák volt soron eddig, és hát csodálatos termeink is vannak ehhez az országban.

Nektek hogyan lett az Óbudai Társaskör az otthonotok? 

Ez is Rolla Jánosnak köszönhető. A Liszt Ferenc Kamarazenekar itt próbált, és amikor elindultunk, segítséget kértem Rolla Jánostól. Eljött, meghallgatott minket, kottákat, darabokat ajánlott, és beajánlott minket az akkori igazgatónak, Harsányi Máriának, akit meg is kerestem a kéréssel, hogy bemutatkozhassunk a Társaskörben. Azonnal befogadta az alakuló zenekar koncertjét, ami szervezői oldalról – valljuk be –, rizikó. De Pihe beleállt és Rolla János is biztatta. Teltházzal és sikerrel nyitottunk – ez volt az első löket, majd a későbbiekben próbákra is befogadtak minket. Eleinte heti egy alkalommal itt, és egyszer az evangélikusok imatermében próbáltunk, aztán Óbudán ragadtunk, ahogy növekedtek a koncertszámok. Mára az otthonunk az épület, talán már túlzottan is a magunkénak érezzük, minden zugot képesek vagyunk belakni és megtölteni gyakorlással. 

2010-ben alapítottad az Anima Musicæ-t. Mi volt a fő célkitűzésed, mi volt a vízió?

Szerencsés, hogy inkább mottót választottunk, és ez nem változott. Az Anima léte annak köszönhető, hogy nem materiális célt fogalmaztunk meg, hanem egy olyan közös célt, ami mentális, de minden síkon tetten érhető: ez az anima musicæ, a zene lelke… Összekapcsolódtunk. 

A közösség nagyon fontos számunkra, mégsem egymás vállára tettük a súlyokat. Ehelyett összetesszük a lelkünket, és ebből születnek meg a varázslatos pillanatok a színpadon.

Egy jól elkapott frázis, egy összenézés, és amit mi átélünk, azt a közönség is átéli. Ez az, amiért érdemes elmenni a koncertre – ezeket hívjuk mi Anima-pillanatoknak. És ezt évről évre megújítjuk magunkban. Most épp ilyen időszak van, amikor leültünk és újra átbeszéltük a közös célt. Minden más másodlagos. Egyfajta Da Vinci-féle sfumato rétegen keresztül látom ezt a szakmai dinamikát

Miközben mára bedolgoztátok magatokat a hazai zenei élet vezető zenekarai közé. 

Nem úgy történt, hogy pozíciót, sikert vagy popularitást tűztünk volna ki célul, de azt sem, hogy a legjobb háromba akarunk bekerülni. Az ember megpróbálja a legmagasabb minőségben megvalósítani a feladatait, és jó esetben odafigyelnek rá. S ha azonnal nem is jönnek a lehetőségek, lassan épülni kezdenek a rétegek. Mára a legfoglalkoztatottabb kamarazenekar vagyunk, és öröm, hogy ennyi megkeresést, felkérést kapunk. Ez persze annak is köszönhető, hogy afféle zenei mindenevők vagyunk, a barokktól a kortársig minden érdekel minket, sőt kikacsintunk a dzsessz és a népzene felé is. Nemrégiben a néptánc volt az alapja egy összművészeti előadásnak, amelyben részt vettünk. Nem tagozódunk be egyetlen korszak zenéjébe. Persze megvan az alap profil: tradicionális romantikus repertoár, a kamaraegyüttesre íródott szerenádokra gondolok elsősorban, Csajkovszkij, Dvořák és Suk-művekre többek közt, ezekből egy válogatást rögzítettünk is.

A vezetői pozíciódat hogyan képzeljük el? Mi az, ami a munkádban egyáltalán nem zene? 

Olyan pozícióban vagyok, amelyből a struktúrát minden területen át kell látni, ha valami elcsúszik, mint egyesületi elnök, én vagyok a felelős. Ugyanakkor paradox módon egyedül nem dönthetek semmiben, a felelősség mégis egy személyben az enyém. Közhasznú civil szervezet vagyunk, ehhez többek közt hozzátartozik egy éves közgyűlés, költségvetés, amit el kell fogadtatni a zenekarral, a tagok egyben egyesületi tagok is. Mérleget is kell készíteni, egyszóval rengeteg adminisztrációs feladat hárul ránk. Három éve szerencsére sikerült bekerülnünk az állami támogatási rendszerbe. A művészeti törvény szerint minősített művészeti együttes vagyunk, ennek a kategóriának ugyancsak vannak kritériumai, amelyeknek meg kell felelni, beszámolókat kell készíteni, ami szintén elképesztően sokrétű feladat – előbb-utóbb ügyvezetőre lenne szükségünk… 

Nyári csevej

Hol tartod a Kossuth-díjadat? 

Érdekes dinamikája volt ennek. Mert nem a Suti volt az első megtisztelő díjam – a férjemmel így hívjuk (Kossuth, Kossuth-i, Suti) –, az Opera legmagasabb szakmai kitüntetését kétszer nyertem el, a díj maga egy elég méretes porcelán hattyú, fa keretben. Ezek a régi lakásban szekrényben voltak.

Valahogy úgy neveltek, hogy örülök az elismerésnek, de díjakat kirakni szégyenlős vagyok.

Aztán elköltöztünk, lakásból házba, most van egy szalonunk zongorával, kottás szekrénnyel, így végül lett helye a hattyaknak, a Halhatatlanok-kitüntetésnek, különféle érmeknek, a Liszt-díjnak, a Székely Mihály-plakettnek, és a Sutinak is. Suti ott áll, de jelenleg be van csukva. Egy időben nyitva volt, akkor néha skálázás közben elkaptam a tekintetemmel, hogy lengeti a kalapját, oda is szóltam neki: de jó, hogy tetszik, örülök! 

Érzelmileg számít, hogy megkaptad, vagy szakmai rangot jelent inkább? 

Hát, nézd… azt gondolom, kevesebb díjjal és több munkával teljesebbnek érezném a pályámat. Tagadhatatlan, hogy a nemzet művésze cím és az örökös tagság után ez a legnagyobb rang és viszonylag fiatalon, aktív pályaszakaszban kaptam meg, azóta sok helyen más a velem való bánásmód is.

Ami viszont sokat jelent nekem, inkább az, hogy a szoborral járó anyagi elismerésből egy kert, egy élő, lélegző organizmus lett, ami nélkülem is tovább él majd.

Nem Balira utaztam, nem autóra költöttem, hanem teremtettem. Ezen kívül egyáltalán nem érzem úgy, hogy ettől most valaki lettem. Ezt persze az a hűvös kapcsolat sem teszi lehetővé, ami köztem és az Operaház jelenlegi vezetése között mostanában van, de nem is vagyok ilyen típus. Jó, hogy van, de már történelem, én viszont a jelenben élek és a jövő érdekel.

Nőként viszont elégedett vagy – és ezt most nem bulvár témának szánom. Ritka egység van köztetek a férjeddel, és alkotópáros is vagytok. 

Amit mi egymásnak adni tudunk, abból született egy harmadik dolog. Sajnos nem lehetett közös gyermekünk, nekünk a közös életünk a gyerekünk, és Dani szerzeményei. És aki akar, részesülhet ebből. Kettőnk egységének pedig az a hozadéka, hogy nem kérdőjelezem meg magamat mint nőt. És ez nagyon hasznos, főként ahogy az évek múlnak.

Látod, hogy az elégedettségnek hányféle aspektusa van? 

Igen. Míg énekesnőként bármikor (le)minősítem magam, a magánéletemben, nőként eszembe se jut ilyesmi. Ehhez egyébként érdekes módon az is hozzájárul, hogy a férjem nagyon harmonikus, szerető családban nőtt fel, és ezt a harmóniát elhozta a közös életünkbe, a fantasztikus humora csak ráadás volt. Danival úgy ismerkedtünk meg, hogy egy rendezői vizsgaelőadáson kísért. A zongora egy paraván mögött volt, nem láttuk egymást. Amikor elkezdtem énekelni, az volt az érzésem, hogy valaki lendülettel felrepít, a dallam a szárnyára vesz, majd a frázis végén azt éreztem, hogy a tenyerét tartva vár rám, hogy biztonságban megérkezzek. Az elmúlt húsz év is úgy telt, hogy amíg egyikünk lendületet adott, addig a másik vigyázott rá. Dani mindemellett gátlástalanul szabad lélek és ez engem is felszabadított sok mindenben – akár még az öltözködés terén is.

És mi tartott titeket Magyarországon? Külön-külön is klasszis zenészek vagytok, együtt pedig különösen.

Kedves vagy, de ez nincs így. A fő probléma az volt, hogy én mindig azt hittem, kell egy biztos hátország itthon munka terén. Ezért nem voltam hajlandó feladni az itteni előadásaimat a külföldiekért soha. Ez baj volt a külföld szemében, hiszen nekik karrier szempontjából semmit sem jelent egy budapesti előadás. És egy mai énekesnőnél nagyon ritka, hogy nemzetközi karrier mellett itthon is fenntarthat egy hátországot.

A külföldi dolgok mindig akkor mentek, amikor valaki kifejezetten érdeklődött az olyan szellemiségű művész iránt, mint amilyen én vagyok, és ezért hajlandó volt áldozni is. 

Mégis megkerülhetetlenek vagytok a hazai zenei életben. 

Érdekes, én ezt sosem látom így. Mindig azt érzem, hogy a hazai medencében a szélső surranó pályán kell úsznom, bármire is predesztinálna az időeredményem… 

Mi volt életed legnagyobb utazása? Akár átvitt értelemben is.

A legnagyobb próbatétel és a legérdekesebb is Rouen volt, ’21 kora nyarán. Egy Boccanegra-produkcióban vettem részt. A próbaidőszak keserves volt, iszonyatosan erős poszt-covid szindrómával küszködtem, nem működött az agyam. Vagy a zenét tudtam előhívni, vagy a szöveget. Sokszor álltam úgy ott a színpadon a próbán, mint egy kezdő, nem tudtam, hirtelen mit is kéne csinálnom. A férjem, bár ő is nagyon rosszul volt itthon, beült a kocsiba, végigvezetett Európán, és utánam jött, hogy segítsen. Állapotunk dacára a szabadnapokon gyönyörű kertekbe látogattunk el, Monet kertjét sem hagytuk ki, de mindig rosszul lettünk a nap végére. Az előadások hihetetlen erőfeszítések árán mentek le. Hazafelé egyre rosszabbul lettünk, egyforma fizikai panaszaink voltak, a kocsiban már beszélgetni sem volt erőnk. Mielőtt átléptük a német határt, vettem egy fél kiló francia áfonyát. Szemenként adtam a férjem szájába, szinte belediktáltam, azt mondtam, ez majd segíteni fog, olvastam róla, hogy superfood. Mire elhagytuk Franciaországot, mintha kidugtuk volna a fejünket a hullámok közül.

Olyan volt az egész út, mintha megmerítkeztünk volna a purgatóriumban, de a mennyországban is jártunk volna.

Lassacskán visszatért belénk az erő. Most, hogy hosszú idő után meggyógyultunk, tervezzük a következő látogatást. Illetve van bennünk egy exodus-hajlam is, sokszor fellángolunk, hogy eladunk mindent, és professzionális kertészkedésbe kezdünk – ennek az álomnak Normandia a jelképe. 

Újra nyár van. Hogy nézett ki eddig az éved?

Ez most egy furcsa, dermedt időszak. Mivel az Opera mostantól egy teljes évig nem tart rám igényt, és utána is csak egy operai produkcióban, a külső feladatok hiánya felkeltette bennem az igényt, hogy új célokat keressek magamnak. Fejlesztem magam mentálisan és fizikálisan, de ki is terjesztem ezeket az energiákat: Dr. Lénárt Ágotával, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjével létrehoztunk egy sportpszichológiai workshopot énekeseknek. A problémákkal való mentális és fizikai küzdelmet segíti a program. S bár nem vagyok tanár alkat, de ennek a metódusnak a kidolgozásában és intézményesítésében szívesen részt veszek, mert hiánypótló kezdeményezés. Megismertem egy légzésterapeutát, Baranyay Zsófiát, ő eddig főleg sportolókkal foglalkozott, vele is dolgozom. Ezenkívül szerepeket tanulok, olyanokat, amelyeket eddig még nem kaptam meg. Bécsben dolgozom egy nagyszerű korrepetitorral. A Margitszigeti Szabadtéri Attila-produkciójára is készülök – ez egy váratlan felkérés volt.

Nemrég adtál koncertet Óbudán.

Igen, szívesen viszek műsort a Társaskörbe. Nincs olyan, hogy kis hely, kis teljesítmény. Ott közel van a közönség, és ismét megbizonyosodtam róla: a dal hatása elképesztő. ’97 óta próbálom ezt a műfajt népszerűsíteni, de nagyon nehéz megtalálni azt a közeget, ahol működik. Azt éreztem, hogy a Társaskör az ilyen ínyenc dolgokra különösen alkalmas. És jó érzés visszamenni a helyszínre, ahol már főiskolásként is rengeteg lehetőséget kaptam. Nem beszélve arról, hogy a fél operai életemmel tudok ott találkozni, sok-sok egykori munkatárs alkotja itt a művészeti hátteret. 

„A kamarazenélés egyik otthona ma is az Óbudai Társaskör”

Mi hozott ide 2021-ben Óbudára? 

Mindennek a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Rolla János az oka. 1993-ban gondoltam egy nagyot, kitaláltam és meg is valósítottuk az első Szolnoki Zenei Fesztivált. Erre elhívtam az akkor már méltán világhírű zenekart is, amelyről tudtam, hogy nem kap elegendő állami finanszírozást és emiatt elhagyni készül az országot. Rolla Jánossal, akit korábban személyesen egyáltalán nem ismertem, leültünk beszélgetni, és úgy álltunk fel az asztaltól, hogy lényegében megszületett a megállapodás. Néhány héten belül megkötöttük a szerződést, miszerint a Liszt Ferenc Kamarazenekar mostantól Szolnok Megyei Jogú Város támogatásával működik. Ez így is volt 15 évig. Ennek köszönhetően világszínvonalú zenei élet lett Szolnokon, a legnagyobbak léptek fel, mint Isaac Stern, Murray Perahia, Jean-Pierre Rampal, Helmuth Rilling vagy Maurice André. Természetesen rendszeresen jártam koncertjeikre ide, a Társaskörbe. Bennem ez az egész valami fantasztikus eggyé szervesült.

Tetszett az épület, jó volt a légkör, isteni programok voltak, csíptem, ahogy Merényi Judit, az intézmény akkori vezetője és Rolláék együttműködtek.

Nagyon tiszteltem mindezt, néha kicsit irigyeltem is. Ez tehát az egyik. A másik, hogy Harsányi Mari, azaz Pihe, aki Merényi Judit távozása után lett az igazgató, csoporttársam volt Szegeden. 2019 körül aztán már ő is nyugdíjba akart menni, akkoriban beszélgettünk, hogy ha majd kiírják a pályázatot, érdekelne-e. Persze, hogy érdekelt. Sok mindent kellett mérlegelni, mert a korábbi években elég viharosan alakult az életem, de ez is arra ösztönzött, hogy lássuk, próbáljuk meg. És most itt vagyok és örömmel csinálom. 

Voltak ez alatt az idő alatt olyan pillanatok, amikor azt érezted, nem biztos, hogy jó, hogy ebbe belevágtál?

Előfordul olyan pillanat, amikor az embert odacsapja valami az asztalhoz és elkenődik, de tudomásul kell venni, hogy mindennek megvan a maga ideje, a dolgoknak meg kell érniük. Én egy ötéves koncepciót írtam le a pályázatomban, annak a megvalósítására tettem ígéretet. Persze, szerettem volna, ha mostanra előrébb tartunk, és rövidebb idő alatt el tudom érni azt, amit terveztem, de hát az élet mindig közbeszól. Az első évem jelentős részét azok a programok tették ki, amelyeket a Covid miatt korábban halasztani kellett. Nem azt mondom, hogy ezek rosszak voltak, csak hát nem a saját terveinket, hanem még az előző vezetés által kötött szerződéseket kellett megvalósítani. Tulajdonképpen 2022-ben tudtunk igazán elindulni. Mindemellett az sem könnyíti meg a munkánkat, hogy nem túl rózsás a budapesti helyzet, az óbudai önkormányzatnak is nagyon össze kell húznia a nadrágszíjat, ezért nekünk is gyakran kell visszavenni az elképzeléseinkből.

De mi volt a víziód? Milyen helynek álmodtad meg az Óbudai Társaskört? Merre tovább, folytatni a megkezdett utat vagy teljesen új irányba indulni? 

Vitathatatlan, hogy a kamarazenélésnek az egyik otthona ma is az Óbudai Társaskör. Azok a zenekarok, amelyek itt dolgoznak, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Budapesti Vonósok, az Anima Musicae, és muszáj megemlítenem egy másik műfajból a Budapest Ragtime Band-et is, nem akármilyen múlttal és nem akármilyen portfólióval rendelkeznek. Egyik célom, hogy ezek az együttesek itt maradjanak, legyenek büszkék arra, hogy ilyen otthonuk van, én meg arra, hogy egy ilyen műhelyt tudunk felmutatni és egy olyan koncerthelyszínt, ahol ezek az együttesek rendszeresen fellépnek. Másrészt szeretnék színházi programokat létrehozni – éves szinten 2-3 bemutatóban gondolkodom –, természetesen olyan, elsősorban szobaszínházi előadásokat és felolvasó esteket, amelyeket a mi lehetőségeink mellett is professzionális módon lehet kiállítani. Ki kell mondani, hogy döntően nem a fiatalok járnak ide, hanem az idősebb generáció, amely az eltelt harmincöt évben megszerette ezt a helyet a minőségi programok, valamint az épület és a kert atmoszférája miatt. Fontosnak tartom tehát, hogy más korosztályokat is meg tudjunk szólítani. Gyakran mondják, az is baj, hogy nagyon kiesik.

Hiszek abban, hogy ha valami jó, akkor az előbb-utóbb megtalálja a közönséget, csak valami igazán ütőset kell kínálni, és ez ma nem egyszerű.

A kollégáim rendszeresen arról beszélnek, hogy hihetetlen, milyen nagy a választék Budapesten koncerttermekből, zenei rendezvényekből. Szerintem ezzel nincs semmi baj, azt gondolom, mindig az a jó, ha van egy mezőny, amiből lehet válogatni. Az a nagyon nagy feladat, hogy egy ilyen kínálatban, egy ilyen minőségi kínálatban megtaláld a helyed. Minden néző fontos nekünk, de hogy ez hogyan jön össze, az nagyon nem mindegy. Alapvetően fontosnak tartom, hogy miközben az a cél, hogy a profilunk tiszta maradjon és a karakterünket is megtartsuk, aközben egyedi, csak ránk jellemző programokkal idevonzzuk az embereket, mint A nagy Himnusz sztori Nyáry Krisztiánnal és Bősze Ádámmal, vagy a Mácsai testvérek történetmesélős-beszélgetős estje. Nem csupán tiszteletből mondom, hanem azért, mert tényleg jó és igazán értékes volt, amit az elődeim csináltak, de azt szeretném, hogy az is látszódjon, ami belőlem jön, amit én gondolok fontosnak, izgalmasnak és jónak. 

Mi az a piaci rés, ahova be tudsz illeszkedni? Ezt látod már két és fél év távlatából?

Ehhez először a tárgyi, technikai és anyagi feltételeket kell megteremteni. Azt hittem, hogy rövid idő alatt sikerül átalakíttatnom a nagytermünket, aminek sajnos lehetne jobb is az akusztikája. Bemérettem, hivatalos elemzések készültek mi kell ahhoz, hogy olyan legyen a hangzás, ami igazán megfelel a 21. századi igényeknek. Ugyanígy, az udvaron is jelentős átalakításokat tervezek, mert én ma már másképp szeretném és tudnám belakni, mint ahogy annak idején, 35 évvel ezelőtt erre igény volt. Más technológiával, praktikusabban lehetne kialakítani a teret, így többféle módon tudnánk használni. Ha ezeket sikerül megvalósítani, másképp és másban tudok gondolkodni.

A meglévő nemzetközi kapcsolataimat a komolyzene és az opera világból felhasználva, világsztárokat tudnék idehozni, egy méltó és szakmailag professzionális közegbe.

Nem mintha itthon nem lennének nagyon nagy nevek, de akkor mellettük vagy velük tudnám bővíteni a kínálatot. Addig is egy olyan irányba szeretnék menni, mint amit már elkezdtünk A nagy Himnusz sztorival és a Mácsai testvérek estjével, amelyeknek hamarosan folytatása is lesz. Olyan produkciókban gondolkodom, amiket tudunk utaztatni itthon, de akár külföldön is. Kevés pénzből, minimális eszközökkel hoztuk létre ezeket, mégis unikális programok, és a közönség imádja. Tehát sok esetben a szellemi innováció pótolja a hiányzó anyagi és technikai feltételeket.

Itt, Óbudán már elindítottál egy fesztivált, ami a zene világnapjához kötődik.

Igen, ez az Óbudai Hangműhely. Nagyon fontos benne a “műhely” szó, ami tökéletesen jellemez minket. Ha valaki egy hétköznap délelőtt beülne a kertbe, látná és hallaná, mi minden zajlik itt: két-három zenekar próbál, a pincegalériában épp kiállítást rendeznek be, az udvaron már készítik a színpadot és a nézőteret a nyári színházhoz, és eközben ki mindenki, micsoda művészemberek fordulnak meg! Tulajdonképpen az Óbudai Hangműhely ennek egy rövid rezüméje. Idén már harmadik alkalommal rendezzük meg, és ez most azért egészen különleges, mert idén ünnepli a harmincötödik születésnapját a Társaskör. Éppen október elsején, a zene világnapján nyitotta meg kapuit 1988-ban. Így az egész naptári év ennek szellemében zajlik, tematikus esteket szervezünk minden hónapban, ahol egy-egy, nálunk is otthonos művészeti területet mutatunk be: dzsessz, komolyzene, színház és irodalom, népzene és világzene, opera kerül terítékre. Maga a fesztivál szeptember 16-án indul és október 6-ig tart majd, ahol a sokszínű program mellett beszélgetéseken, és egy nagyszabású kiállítással idézzük fel az eltelt harmincöt évet.

Sokszor elhangzik, hol pozitív, hol negatív felhanggal, hogy azért ez egy művelődési ház is. Nagy múltú klubok működnek itt. Hogy látod ezek jövőjét? 

Fontos és örömteli feladatunk, hogy helyet biztosítsunk ezeknek a kluboknak. Kedd délutánonként a Zenebarátok klubja koncertjei töltik be a teret, este pedig a bridzsklub tagjai akik között kilencven felettiek is vannak verik a blattot. A fotóklub névsorában a nagyon nagy nevek mellett sok fiatal is van, nem ritkán nemzetközi léptékű kiállításokat szerveznek. A harmincötödik évforduló tiszteletére nyíló összegző kiállítást pont a fotóklub közreműködésével valósítjuk meg. De nem szabad elfeledkezni a Pincegalériáról sem. Egyedi kiállításokat csinált, amelyek szakmailag fontosak és értékesek voltak. Ezt az anyagot most digitalizálni fogjuk a Szépművészeti Múzeummal közösen. A közelmúltban újragondoltuk a tematikát, kicsit változtattunk a koncepción. Emellett az épület más tereit is színesebbé tesszük, a koncertre érkező közönséget populárisabb, de értékes tárlatokkal fogadjuk, volt már plakát, fotó, de lesz festményekből is kiállítás.

Sokféle, a helyhez illeszkedő anyagokat akarok bemutatni, ezzel is vonzani az idejövőket. És ez egyben öltöztet is bennünket.  

Mit tartasz arról, mi a jó vezető ismérve? 

Nagyon lényeges, hogy tudja egy vezető, hogy a döntés-előkészítést milyen széles skálán és milyen mélységben kell elvégezni és azt is, hogy ezt milyen szakmai csapattal teszi. Akikben hisz, akikben bízik, akiknek ad a véleményére. Ezt követően hogyan tudja mindezt elfogadtatni a döntéshozókkal, hogyan tudja kontrollálni a munkát és a végén milyen elismerést tud adni, legyen az vállveregetés, pénzjutalom vagy a közönség tapsa. Nagyon fontos, hogy legyen megfelelő koncepciója rövid- és hosszútávra. Nem gondolom, hogy egy ember önállóan mindent ki tud alakítani, hiszek tehát a csapatban, de – és ez nagyon fontos – a döntést soha nem a csapatok hozzák meg, hanem a vezető. Ez sokszor nagy bátorságot igényel, de ha van mögötted egy ilyen előkészítési fázis, akkor nagyobb biztonsággal tudod meglépni. És még valami: mindig tudnod kell a döntés következményeit is vállalni, a sikert és a kudarcot is. 

Inkább biztonsági játékos vagy, vagy mersz kockáztatni?

Általában merek, de természetesen van egy biztonsági rész is. Alapvetően azért arra törekszem, hogy biztos legyen a talaj, de ezt elsősorban szakmailag értem, nem az anyagiakra. Amikor az Operaházat igazgattam, csökkent a finanszírozás a korábbi évekhez képest, abból a kevésből kellett megcsinálni mindazt, amit letettünk az asztalra és amikre a mai napig nagyon büszke vagyok. Érdekes módon, ahogy telik az idő, egyre több visszaigazolást kapok. Tehát tudom, mit jelent 5 forintból létrehozni valamit, ami persze sikerülhet jól vagy rosszul, de fordítva is igaz, nagyon sok pénzből is lehet jót és rosszat is csinálni, de mennyivel könnyebb és nagyobb az esélyed, ha van rá kereted és úgy tudod finanszírozni, amire azt mondják, hogy ez méltó.

Az Ötös stúdió titkai

Magyar-történelem szakosként hogy jutottál a TV-be?

1957-ben indult a Magyar Televízió, én pedig 1970-ben végeztem az egyetemen. Abban az időben a televízió vezetése kitalálta, hogy fiatalít, ezért a részlegek vezetői az egyetemekről válogattak embereket. A gyermekosztály vezetője, aki előtte a bölcsészkaron dolgozott, kinézett engem, és kiküldött egy táviratot, hogy menjek be…

Ez milyen érzés volt, mintha ötösöd lett volna a lottón?

Ez még azon is túl volt. Mert ugyan kitűnővel végeztem az egyetemet, de azért egy vidéki kislány voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy hülyéskedik velem valaki.  Tehát bementem, beszélgettünk filmekről, Jancsóról, már akkor ő volt a nagy szám. Aztán augusztus végén kaptam egy újabb táviratot, amiben az állt: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Szeptember elsején kezdtem a gyermekosztályon.

Tehát a gyermekosztály nem a te választásod volt, hanem így alakult?

Tulajdonképpen igen, de pedagógiát tanultam, és gyerekkoromtól fogva tanítónéninek készültem. 

Mi volt az első feladatod?

A Pályaválasztási Tanácsadót bízták rám. Azt mondták, ez egyszerű, és nincs vele probléma, egy fiatal sem tudja elrontani, tanuljon vele. Azért majdnem sikerült… Rajnai András, aki a nagyon trükkös tévéjátékokat rendezte, a Pirx pilótát és az Ezeregy éjszakát, nagyon ambíciózus, lelkes pasi volt. Abonyi András volt az operatőr párja, mind a ketten megszállottak voltak.  Az ápolónő volt a soros epizód. Az ápolónőképző egy patinás, régi épületben volt, a folyosó végén volt egy szép kovácsoltvas csigalépcső. A két férfi kolléga megszállottan rávetette magát a témára, én nem akartam közbeszólni, mert mégiscsak ők a profik. Addigra már megtanultam, hogy az is fontos, mi hogy néz ki, nem csak a száraz duma. A végén pedig behívtunk a stúdióba pár cserfes lányt.

Itt a ’60-as évek jellegzetes forgófoteljei voltak, amelyekben a nagyon jó hangulatú beszélgetés alatt a lányok ellazultak, forogtak, és kényelembe helyezték magukat.

Ennek az lett az eredménye, hogy feljelentettek minket, hogy ez helytelen, kultúrbotrány, nem pedig ismeretterjesztés. Nem díjazták, hogy nem olyan, amilyen szokott lenni. Azt is feltételeztük, hogy a minisztériumi megbízott, aki addig a szakmákat ismertette, beszólt, hogy mi ez, és ő miért maradt ki?  De a kollégák lelkesedése nekem többet számított, mint a vezetőség véleménye. A TV akkoriban úgy épült fel, mint egy minisztérium, rovat, osztály, főosztály, igazgatóság, elnök.

Mesélnél arról az időszakról, amikor az óbudai zsinagóga a TV stúdiója volt?

Az volt az 5-ös stúdió. Az volt a nagyon jó benne, hogy teljesen különálló volt, és mindennek megvolt a maga helye egy produkció felépítése szerint. A zsinagógában a stúdiót a dolgozó stábok igényei szerint alakították ki, már volt elég tapasztalatuk… aki az átalakítást irányította, tudta, mire van szükség. A földszinti nagy tér volt a stúdió, ugyan volt benne egy oszlopsor, de azt is ki lehetett használni, így nem volt zavaró. Az emeletet a karzatot megszüntetve beépítették. Ott voltak a stábszobák, a gyártásvezető, a szerkesztők, a sminkszoba és ami szükséges volt. 

Lehetett látni belülről az épület eredeti funkciójára utaló elemeket?

Igen, a freskókat és minden díszítést meghagytak, ezért is nem volt nehéz a restaurálás. Tudtuk, hogy egy zsinagóga volt, néhol lehetett látni feliratokat, de nem éreztük azt, hogy szakrális térben lennénk. A stúdió az stúdió.

Akkor még bent is lehetett dohányozni, ugye?

A 70-es években? Mindenki mindenhol dohányzott.

Milyen produkciók forogtak ott?

Például a Régimódi történet, de a Süsü folytatása is, nem az ötven perces, hanem a rövidek, amelyek a nyolcvanas években készültek. Az első, ami 1976-ban került adásba, még a filmgyári stúdióban forgott a Nagyvárad térnél. A Süsü sikere után gondolta a TV, hogy a báb műfajjal profibban akar foglalkozni, és akkor épült meg a bábműhely. Az 5-ös stúdió azért is jó volt, mert a többi stúdió be volt osztva napi műsorokra, ezért ott nem lehetett három hétig folyamatosan szöszölni a bábokkal. Ott forgattuk a gyermekosztály szilveszteri műsorát is.

Süsü, a sárkány felvétel közben

 

Mi a báb műfajának a nehézsége?

Több minden kell ahhoz, hogy a báb életre keljen, nagyon aprólékos munka. A kesztyűbábokat akkorára készítették, amekkora a bábot mozgató színész keze volt. A válla leszakad az embernek, órákig fej felett kell tartania a kezét a bábbal, de a bábszínészek ezt is bírták.

Ez a műfaj meg is szűnik lassan, mert amellett, hogy nagy strapa, még csak nem is látszik a színész.

Ahhoz, hogy a báb életre keljen, elengedhetetlen a jó színész, emellett a Süsüben az volt az újítás, hogy nem úgy vették fel, mint a színházban, hogy síkban látod, hanem azt találta ki a rendező és az operatőr, hogy úgy építsék meg a díszletet, mintha élő szereplős darab lenne. Mászkálhattak benne, és a kamera is tudott jönni-menni. Világítani is borzasztóan nehéz volt, ráadásul a báboknak gombszemük van, de úgy kell megvilágítani, hogy élőnek tűnjön. A színészek is fantasztikusak voltak, olyan mozdulatokat tettek, ami életszerűvé varázsolta a bábukat, például amikor leül, megigazítja előtte a nadrágját. 

Az anyagi része hogy ment akkoriban, bele kellett férni egy keretbe vagy csináltátok, amíg csináltátok?

Bele kellett férni a keretbe, de megvolt rá az állami pénz. Viszont ebben sohasem volt benne a technika, mivel az saját volt. Tehát ez a pénz a színészekre, kellékekre, ilyesmire ment. Így, hogy a technikának nem volt bérleti költsége, könnyen el lehetett csúszni időben. Nem úgy, mint ma, hogy egy nap alatt felveszünk mindent, aztán olyan, amilyen. Nálunk megvolt a nyugodt munka lehetősége és az eredménye.

Hogyan találtál rá Süsü figurájára?

Takarítás közben hallottam rádiójáték formájában. Annyira tetszett nekem, ahogy Bodrogi nyafogott, hogy lehet ennyire süsü, ha meglátja a királylányt, rögtön elájul, az még rendben van, de hogy pont egy kőre esik, az csak vele fordulhat elő. Már a rádiójátékban is tetszett, hogy Süsü egy nagy, otromba dolog, és már akkor az jutott eszembe, hogy ezt bábban lehet jól megcsinálni. Plusz volt benne királylány, királyfi és szerelem, minden, ami kell.

Elég nehezen vittem át az ötletemet a vezetőségen, mert nem is olyan rovatban dolgoztam, ahol lehetett volna ilyet csinálni.

Én aktuális rovatban voltam, ahol leginkább az úttörőélet szépségeiről és hasonlókról kellett riportokat szállítani, de hát az ember fiatal volt és lelkes, és nem fogadott szót. Persze, amikor már megszületett, akkor mindenkinek tetszett, és elégedettek voltak vele.

Mit szerettél a legjobban a munkádban?

Azt le kell szögezni, hogy nem szerettem szerkesztő lenni. Mert a szerkesztő lelkes, kitalálja, elgondolja és akkor odaadja másnak. Mindig azt mondtam, hogy ez olyan, mint amikor találkozol valakivel, mindent tudsz már róla, gondolsz rá, de a randevúra nem te mész el, hanem a stáb többi tagja (nevet). Ebből sok konfliktusom is volt az első tíz évben. Viszont nagyon szerettem a vágást. Gyakran beszéltem rá az operatőröket, hogy vegyenek fel dolgokat, amiket amúgy nem szerettek volna, kisrigót, kutyát, zsánereket, és hogy amikor vége a jelenetnek, ne álljanak le rögtön. Ezek nagyon sokat tettek hozzá az anyaghoz. Szerettem gyerekekkel dolgozni. Például, ha gyerekekkel dolgozunk, akkor nem mondjuk a forgatás előtt, hogy „tessék!”, mert akkor vége van mindennek. A gyerekekkel kezdjünk el forgatni, dumálgatni, aztán csapni majd ráérünk a végén. Mert amikor megáll az egész stáb és azt mondjuk, csönd, felvétel, majd csapunk, attól még a felnőtt is megmerevedik, nemhogy a gyerek. Ezt a módszert nehéz volt meghonosítani, mert az egész struktúra merev volt. Nagyon erős volt a szokás, hogy fegyelmezetten, rendesen kell a televízióban mindent csinálni. Később, ahogy egyre több velem egykorú kollégám lett, lazultak a dolgok.

A legjobb a munkában az volt, hogy otthon hajnalban kitaláltál valamit, leírtad, hogy mit szeretnél csinálni, és amikor ezt sikerült megcsinálni, és bejött, az fantasztikus volt. A Kölyökidőt nagyon szerettem. Mindig alaposan fel kellett készülni, tudni kellett, hogy mit akarok, mert a gyerekekkel nem lehet úgy dolgozni, hogy majd mond valamit. A gyerek csak úgy nem mond semmit, őt arra fel kell készíteni, és az izgalmas volt. Rávenni őket, hogy azt csinálják, amit te akarsz, anélkül, hogy ezt parancsba adnád.

A 70-es években bejött Magyarországra a drámapedagógia mint módszer, abból rengeteget lehetett tanulni, olyan dolgokat is, amit addig is ösztönösen érzett az ember.

Adott hozzá egy tudományos hátteret. Tulajdonképpen tréningeken készítettük fel a gyerekeket arra, hogy majd mit kell a kamerák előtt csinálniuk, és ha az természetes közegükké válik, nem pedig szereplésnek tekintik, akkor lesznek jók. Közben próbáltam a gyerekekben tudatosítani, hogy ők nem sztárok, ez egy munka, amit meg kell csinálni, mint egy szakkörön. A szülőkkel már nehezebb volt, a szereplőválogatáson a szülőket is válogatni kellett. Akkoriban az, hogy valaki szerepelt a TV-ben, az iskolában hátrány volt, viszont lehetett vele dicsekedni, az pedig káros volt. A gyerekeket nagyon zavarta, ha például megismerték őket a villamoson, mert nem tudták, hogyan viselkedjenek. Beszéltünk is róla, hogy ezt hogyan kell kezelni, és hát sehogy, meg kell köszönni és kész, mész tovább, nem kell vele foglalkozni.

Hernádi Judit, Kovács Róbert, Tímár Andor és Takács Vera munka közben

Tartjátok a kapcsolatot?

Igen, hogyne. Megjelennek néha, most már egyre ritkábban. De amikor rájönnek, hogy hiányoznak egymásnak, akkor a legegyszerűbb nálam összejönni.

Mennyire volt kemény ez a meló, hány órát dolgoztatok egy nap?

Ez változó volt. Van, amikor semmit, és akkor az ember szenvedett, hogy jaj, istenem, nincs munkám, és volt olyan, amikor 24 órát kellett vágni. De hát ez a kötetlen munka öröme és fájdalma, én szerettem.

Születésnapi ajándék. Takács Vera és Kemény Henrik

Volt időd mellette élni?

Színházba, moziba járni lehetett. De amúgy nem. Nem volt könnyű, de engem ez se zavart. Nem hiányzott a magánélet, mert az ember ezt szenvedéllyel csinálta. A társaság is olyan volt, hogy másra utána nem vágytam. Mert ha körön kívüliekkel találkozol, mit tudsz velük csinálni? Vigyázni kellett, mennyit beszélsz.

Mi volt a leginkább újító vagy maradandó, amit alkottál?

A leginkább újító ez az új módszer: törekedni arra, hogy a gyerekek természetesen viselkedjenek. Épp Vitray mondta, amikor vendég volt a Kölyökidőben, hogy úgy viselkednek, mintha a saját fürdőszobájukban lennének, és ez is volt a cél. Sokat jelentett A világ legrosszabb gyereke című első játékfilmem, és a legmaradandóbb Kemény Henrik alapdarabjainak felvétele, a Vitéz László és a többiek, és természetesen a Süsü is.    

Aki szeretne még inkább elmerülni a témában itt talál még információt:

https://susuasarkany.eu/
https://takacsvera.hu/

Egy korszakos színésznő, aki Óbudáról indult: Schütz Ila

Egy gondosan őrzött színházjegy a József Attila Színház 2001. május 19-i A házasságlevél című előadásáról és egy dedikált mosolygós kép emlékeztet egy kellemes gyerekkori élményemre. Iskolánk, a Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola kilencvenedik évét (egyben az utolsót) ünnepeltük az ún. Gelléri-gálán, és nem tudom, már honnan, de megtudtuk, hogy Schütz Ila is oda járt egykor. (A Kiscelli utca 78−82-ben álló impozáns, 1911-ben épült, Reichl Kálmán által tervezett iskolaépületet pár évig az Óbudai Egyetem használta, majd 2017-től az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, közismert nevén AKG, általános iskolájának ad otthont.) Mi, 13-14 éves diákok nagy elszántsággal kerestük fel Schütz Ilát előadás után a József Attila Színházban egy csokor virággal, kézzel írt meghívóval, és meginvitáltuk a gálánkra. A legbátrabb osztálytársunk ment oda az öltözőasztalnál, a tükör előtt ülő színésznőhöz, aki kedvesen utasította el lelkes nekibuzdulásunkat. Látom magam előtt, ahogy jobb profiljával hátra fordul felénk, a többiek felé, akik nem mertünk beljebb lépni az öltözőbe.

Schütz Ila gyermekkora és fiatal felnőttkora Óbudához kötődik. A Pacsirtamező utcába vitték haza születése után, hároméves korában a Föld utca 42/b-be költöztek, itt nőtt fel két testvérével. A Kiscelli utcai elemibe járt általános iskolába és a Martos Flóra Leánygimnáziumba – – a mai Óbudai Gimnáziumba – középiskolába. A Föld utcai családi otthont hiába keresnénk, a fűtőközpont építése miatt a hatvanas években lerombolták. Sas György Újra veled ugyanitt című, 1989-es színész-életrajzából több érdekes adalékot kapunk az óbudai évekhez, és a kamasz és fiatal nő természetére is következtethetünk.

Eszerint a Kiscelli elemi iskolából a kis Ila rendszeresen elkésett, mert a San Marco utcai gesztenyefák megállították, elkalandoztak a gondolatai.

A gimnáziumban Ritoók Zsigmond ókortörténész volt a latintanára. Óbudán érték az 1956 októberi események is, ő ment ki kenyérért a veszélyes utcára. Értelmiségi családi háttere is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jó tanuló volt és nagy műveltséget sajátított el. Iskolai évei alatt versmondó versenyekre járt, majd az amatőr színjátszással próbálkozott.

A gázgyári lakótelep művelődési központjának színpadán Heltai Jenő Szépek szépe című verses drámájának énekes változatában szerepelt, amikor Keleti István, az amatőr színjátszás tanítómestere felfedezte, és átemelte őt az iskolai színjátszásból az amatőr színjátszók közé. Bevette az Óbudai Irodalmi Színpad színjátszó csoportjába, majd a Műszaki Egyetem színjátszó csoportjához is csatlakozott (ebből alakult meg később a Szkéné Színház). Ez gimnazista évei alatt történt. Ekkorra már végérvényesen elkapta a színjátszás mámora és nem tántorította el az sem, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola három felvételin is elutasította. Negyedszerre vették fel. Az első sikertelen főiskolai felvételi után munkába állt. Először a Margit Kórház adminisztrátoraként, majd a III. kerületi tanács egészségügyi osztályán a légoltalom egészségügyi tanfolyamainak felelős ügyintézőjeként dolgozott, majd, már Óbudáról elkerülve, a Kecskeméti utcában a Népművészek Háziipari Termelő Szövetkezeténél ő felelt az otthon készült népművészeti termékek minőségéért. Civil munkáját tisztességesen végezte, de egy pillanatig sem adott lejjebb a színésznői elhivatottságából, játszott amatőr színtereken, például az Egyetemi Színpadon Aiszkülosz Oreszteia-jában a dajka szerepét Ruszt József rendezésében. Jelentkezett a Horváth Árpád által vezetett Egressy Klubba, és a Népművelési Intézet iskolájában is tanult beszéd- és mozgástechnikát; elvégezte estin a Ranódy László vezette MAFILM Színjáték Stúdió kétéves filmszínész-képzését, amelynek célja a munkahellyel rendelkező alkalmi epizódszínészek képzése volt.

Nem bízta tehát a véletlenre: makacs volt, kérlelhetetlen és nagyon tehetséges.

1965 és 1969 között Szinetár Miklós osztályába járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az osztálynévsor a következő volt: Antal Anetta, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Gór Nagy Mária, Gyenge Mária, Jobba Gabriella, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Vallai Péter. Nagy idők nagy korszaka ez. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott van a helye. Társai érettnek érezték, tanára azzal biztatta, későn érő típus. Az biztos, hogy pályáján nem volt megtorpanás. Nagy filmszerepekkel nyitott. Az Ismeri a Szandi Mandit? (1969) szatirikus, groteszk stílusával Gyarmathy Lívia debüt-filmje, egyben Schütz Ila számára mindig is meghatározó nagy filmszerep azzal együtt, hogy már Jancsó Miklós Csend és kiáltásán is túl volt addigra. A film groteszk hangvétele illik Schütz Ilához, vibráló jelenléte ennyi év után is átjön a vásznon. Diploma után egy évre a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött Komlós János igazgatása alatt. A groteszk filmszerepek, a kabaré otthonának számító színház mutatják, hogy komikai oldalára nagy volt a fogékonyság.

Ádám Ottó 1970-ben hívta a Madách Színházhoz, ahol 1992-ig társulati tag maradt. A 22 év magában foglalja a Madách Színház nagy prózai korszakát, ahol a világirodalom és a magyar irodalom széles kínálata volt látható. A „három nemzeti színház” korszakának is nevezik a hatvanas−hetvenes éveket, hiszen a Madách Színház, a Vígszínház és a Nemzeti Színház a három nagy prózai repertoárt játszó színháza volt ekkor Budapestnek. Schütz Ila „madáchos” volt, a világirodalom szereppalettáját eljátszotta, komikai és tragikai műfajokban egyaránt. Shakespeare-, Molière- és Shaw-szerepek, a korszakban bulvárként értelmezett angol és francia kortárs drámák előadásainak sokasága szerepel színházi szerepei között (köztük A bolond lány Jozefája szerepátvétellel).

Ebben a korszakban a Madách Kamara (a mai Örkény Színház) a Madách Színház játszóhelye volt, ott adták elő Sztankay Istvánnal több mint háromszázszor Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című előadását.

A rendszerváltás után, 1992-ben távozott a Madách Színházból, miután az profilt váltott, és zenés színház lett. Egy évig szabadúszó volt, több helyen játszott, a Mikó István vezette Arizona Színházban is, majd annak megszűnésekor, 1993-ban a József Attila színházhoz szerződött Léner Péter, a színház igazgatója hívására. Több mint egy évtizedig, haláláig a társulat tagja volt, a színház profiljából adódóan könnyebb, főleg komikai szerepeket alakított.

Schütz Ila és Latinovits Zoltán a Pendragon legenda című film forgatásakor, 1974-ben Forrás: FORTEPAN/Révész György

Komikaként emlékszünk rá, akinek nagyon jó a humora, vígjátéki helyzetek nevettető megformálójaként, aki körül mindig forrt a levegő, és akit mindig körbelengett valami mély és megfoghatatlan szomorúság. Talán ezért hasonlítják őt a bohóchoz? Őstehetség volt. Amikor próbálják körülírni színésznői minőségét, tragikomikaként határozzák meg. Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet Schütz Ila-kiállításának kurátori kísérőszövege az alábbi módon írja körül a tragikomédia fogalmát: 

„A tragikomédia [nemcsak műfajt jelöl, hanem] azt a karakterbeli sajátosságot is, amely Schütz Ila mind komikai, mind más, drámai alakításainak árnyalataiban gyakran érzékelhető volt. Leginkább attitűdre utalt, amely a megformált karakter habitusára, hangulatára, megjelenésére, mimikájára, hangjátékára, tehát egy adott szituációban való teljes működésére befolyással bírt. Ez az attitűd – a »tragikomika« attitűdje – pedig az ellentétek játékosáé. Azé, aki határhelyzetekben mozog otthonosan, aki az adott szituáció vagy karakter mélyén rejlő ellentmondásokat villantja fel, és aki a legkülönfélébb módokon enged ezáltal bepillantást a tragikum komikus árnyalatába vagy a komikum tragikus mozzanatába.

A tragikai és komikai elemek sokféle módon keveredhetnek, ám lényeges, hogy csak együtt, a közöttük létrejött feszültségben működnek harmonikusan.”

Schütz Ila óriási színészi életművet hagyott hátra. Egész színészi pályájára jellemző, hogy fő- és mellékszerepben is egyaránt maradandót alkotott, ha belépett a színpadra, vagy megjelent a vásznon, nem lehetett róla nem tudomást venni. Talán nem annyira köztudott, hogy megszámlálhatatlan színházi szerepe mellett filmográfiája is számottevő, több mint huszonöt filmet és ötven tévéfilmet tartanak számon az adatbázisok, amelyekben játszott, a hetvenes−nyolcvanas években évente három-négy mozgóképes alkotásban vett részt. A Valami Amerika véletlenül marihuánát fogyasztó Terka nénije bravúros komikai epizódszerepe az újabb generációnak maradt feledhetetlen. Rengeteg színésszel volt partneri kapcsolatban, a köztudat leginkább Sztankay Istvánnal kapcsolja össze, akivel számos közös színpadi és mozgóképes szerepe volt. Erre az összetartozásra kedvesen rá is játszottak, például találunk egy biztosító reklámot is, amelyet elvállaltak a kilencvenes évek végén. Sok évtizedes barátságuk állandóbb volt, mint magánéleti partnereik. Annak ellenére, hogy sikeres színésznő volt, akit a korszak kiemelten sokra tartott és akit pályatársai is csak szeretettel emlegetnek a mai napig, mégis magányos maradt. Azt mondta, hogy ő egy modern női Don Quijote. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2021 márciusában virtuális kiállítást rendezett munkásságáról (kurátor: Hadi Barbara), mert a közvélemény-kutatás alapján ő kapta a legtöbb szavazatot. Filmjei és kabaréalakításai visszanézhetők, tovább él a kulturális emlékezetben.

 

Források: 

Sas György: Újra veled ugyanitt (Schütz és Sztankay), Budapest, 1989.
A tragikomika. Schütz Ila (1944−2002) Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet (OSZMI) virtuális kiállítása. A kiállítás kurátora: Hadi Barbara
Link: https://embed.culturalspot.org/embed/exhibit/oALy5Kr2EN46Jw?position=0%3A0
Magyar Színházművészeti Lexikon: Schütz Ila szócikk
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Hogy volt?! Schütz Ilára emlékezünk (2014)
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Ötvenből huszonöt. Schütz Ila kabaréja (1992)

 

 

HETEY – KONOK – HARASZTϔ emlékkiállítás a Vasarely Múzeumban

A kiállítás hommage – hódolat és főhajtás – Hetey Katalin szobrászművész, Konok Tamás festőművész és Harasztÿ István szobrászművész életműve előtt. N. Mészáros Júlia értő válogatásában bepillantást kapunk az alkotók főbb témáiba, úgy, hogy közben ritkán vagy sosem látott munkákat hozott ki a közönség elé.  A kiállítás anyaga a művészek hagyatékában ma elérhető művekre és két, megismerésre méltó magángyűjtemény darabjaira épül, nagyobbrészt a késői alkotói korszakok és fő gondolkodási irányaik áttekintését tűzte ki célul.

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (Open Structures Art Society, az OSAS) működésének legfontosabb célja a magyar művészetben a 20. század elejétől fogva létező és progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Sőt, nemcsak jelenlétének életben tartása, hanem értettségének és elismertségének egyre szélesebb és magasabb szintre emelése. Emellett feltett szándékuk a műfajban alkotó fiatalok támogatása, megfogalmazásuk szerint a bíztatáson túl lehetőségek biztosítása az új művek adekvát kontextusban történő bemutatásához. Ez azt jelenti, hogy a tagok hajlandók több évtizedes nemzetközi kapcsolatrendszerüket a fiatalok szolgálatába állítani, akik viszont vállalják, hogy az idősödő vagy távozó művészek életművét bent tartják a köztudatban. Ez a generációk közti együttműködés példásan működik az OSAS-ban, ezt az emlékkiállítást is két fiatalabb művész tag, Benedek Barna és Wolsky András segítségével szervezte meg a kurátor.

A Vasarely Múzeumban Óbudán kiállított alkotók, Hetey Katalin szobrászművész (1924–2010), Konok Tamás festőművész (1930–2020) és Harasztÿ István szobrászművész (1934–2022) szoros kapcsolatban álltak egymással; mindhárman a két világháború között született generáció tagjai. Sok tekintetben hasonló volt a látásmódjuk, jól ismerték egymást, kötődtek egymáshoz, de más-más irányzatot követtek, más úton jártak. Szerencsére mindhárman sikeres pályát futottak be, és mindannyian megkapták a legmagasabb művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Az állami elismerés persze nem a legfontosabb része a megértettségnek, de nagyon tud hiányozni, ha elmarad. 

A három művész közül a legidősebb, és a munkákat tekintve a legkomolyabb, legkeményebb vagy talán a legszigorúbb hozzáállású alkotó az 1924-ben született Hetey Katalin.

Tizenhat évesen kezdett festeni a miskolci nyári művésztelepen, majd bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István növendékeként tanult, és Molnár Vera osztálytársa volt. Nagyon hamar, 1947-ben tanári munkát vállalt a Kisképzőben.  Az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Először Olaszországba, Rómába ment, majd az 1950-es évek végén virágzó európai baloldal szellemi központjában, Capri mellett, Ischián élt egy évet. Itt ismerkedett meg a Fejtő házaspárral, Ferenccel és Rózsival, segítségükkel költözött át 1957-ben Párizsba. Az első időszakban illusztrációs és grafikai munkákból, lemezborítók készítéséből tartotta el magát, 1961-ben rajztanárként vállalt állást egy középiskolában. Párizsban ismerkedett meg későbbi férjével, Konok Tamással. A hatvanas évek végén hagyta el a festészetet, és fehér reliefeket készített cement, márványpor és kötőanyagok keverékéből. A képlékeny anyagot nem öntötte formába, hanem szabad folyást engedett neki, így az anyag alakította ki a formát. Ekkoriban a mozgás szerepét tanulmányozta a forma alakulásában. Pályája során végig megőrizte kísérletező szellemét, és mindig érdekelte az anyag mibenléte, a tárlaton is látható csőszobrai erre hoznak példát.  A hetvenes évektől szinte csak szobrokat készített, és plasztikai problémákkal foglalkozott. Szobrászművészete geometrikus elemekből építkezett, és ellentéteket állított egymás mellé. Kezdetben az ipari csomagoláshoz használt polisztirol anyagból alkotott egy szobormodellt, amelyben a forma és az üres test terében koncentráltan jelen lévő dinamikus erők összeegyeztethetőségével kísérletezett. A nyolcvanas évektől új filozófiai kérdések kezdték foglalkoztatni: a formában lévő belső élet keresése, a mozdulatlanságban a mozgás, az állandó és változó viszonya. Emellett új technikai eljárásokkal is kísérletezett. Magyarországon először 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban állított ki férjével, Konok Tamással közösen. Halála előtt egy évvel, 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. 

A Vasarely Múzeum kiállításán látható hajlított vörösréz szobrai a Hatvany-gyűjteményből származnak, és térbeli puzzle darabokra emlékeztetnek. A változás jelei címet viselő polírozott rézlemez plasztikákat a nyolcvanas évek elején kezdte el készíteni, alaposan végiggondolva, milyen változásokat indít el egy bemetszés, vagy behajlítás a lemezen. A formák – mint a geometrikus absztrakció formái általában – a természet ősi alakzataira és az emberiség mitikus jeleire emlékeztetnek minket. A körvonal bezár egy formát, a bemetszések ritmusokat teremtenek, így a keletkezett plasztikai formák fizikai, érzelmi és érzéki információkat, transzcendens értelmet hordoznak és közvetítenek. Ugyanazt az elmozdulást vizsgálják, mint Maurer Dóra munkássága, és az apró változások művészete a pre-számítógépes világ egyik fontos művészi vizsgálódási témája. Hetey Katalin ugyanakkor a lemezplasztikák megalkotásakor újraalkotta a természeti törvényeket, a tükröződés, kettőződés, osztódás, szimmetria, hamis szimmetria  axiómáit.  

Hetey Katalin a hatvanas években, Párizsban ismerkedett meg Konok Tamással, és csaknem negyven évet éltek házasságban. Konok Tamás 2020-ban, a pandémia alatt, 90 éves korában hunyt el, és sajnos már nem láthatta, hogy a Ludwig Múzeum életmű-kiállítással tiszteleg előtte. Konok sokszor megfogalmazta, hogy számára a rend a szabadság megtestesülése, és redukált művei valami végtelen harmóniáról és furcsa módon lírai lágyságról is árulkodnak. Konok művei előtt állva mindig az jut az eszembe: „egy ember, akinek volt szíve”, annak ellenére, hogy strukturált, geometrikus műveket alkotott.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten, gyerekkorában zenésznek készült, a Zeneművészeti Konzervatóriumban hegedülni is tanult.

Részben családi indíttatásra – főleg nagyapja, Sándy Gyula építész miatt  – később mégis a rajz és a festészet felé fordult. Nagyapjának fő műve egyébként a Széll Kálmán téri Postapalota, édesapja pedig különleges fotográfiai életművet hagyott ránk, amit pár éve a Műcsarnokban láthattunk, a Konok család három generációjának munkásságát bemutató tárlaton. Konok Tamás 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél tanítványaként diplomázott festő szakon. Öt évvel később ösztöndíjjal Párizsban tanult, ahonnan még visszatért szülővárosába, de egy év múlva végleg elhagyta az országot.  

Alkotásaival Magyarországon először a 80-as évek elején, Győrött találkozhattunk, majd 1981-ben első feleségével, Hetey Katalinnal együtt mutatkozott be, és attól kezdve a magyar képzőművészeti élet megkerülhetetlen részévé vált. A kilencvenes évektől tanított a Műegyetemen, részt vett az OSAS megalapításában. Szerencsére megírta családtörténetét és saját visszaemlékezéseit is, amely Emlékkövek – fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg, és igazán lebilincselő olvasmány. Folyamatosan dolgozott, minden nap festett, gazdag életművet hagyott ránk. Vallotta, hogy az élethez szerencse is kell, de mindent megtett azért, hogy ha jön a szerencse, élni tudjon vele.

Szándéka volt megragadni a megfoghatatlant, tetten érni a múló időt, a múló dolgokat. 

Valami ilyesmiről beszél a Félbeszakadt kapcsolatok fekete-fehér sorozata is az óbudai kiállítótérben. Élete végéig megmaradt érdeklődése a térkérdések, a végtelen, a párhuzamos utak iránt, de ezzel együtt egyre erősödött a transzcendens felé való figyelme. 

Konok Tamás mindenki által szeretett, kedves ember volt, de a harmadik alkotó, Harasztÿ István olyannyira az volt, hogy egyenesen az Édeske becenevet kapta. 

Őt tartják a kinetikus művészet magyarországi meghonosítójának, munkáit belengi valamiféle végtelen gyermeki kíváncsiság és játékosság. Ugyanakkor erős társadalom-kritikusság is jellemzi, rendszerbírálata, szarkasztikus humora jól érzékelhető a munkáin. 

1934-ben született, 1953-ban végzett díszmű-lakatosként, ekkor kezdett el festeni. Kezdetben egy szakmunkásképzőben tanított, majd a hetvenes években kezdte el egyszerű gegekre építő, bonyolult, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljait, kinetikus szobrait készíteni. Munkái a Bauhaus világával is rokoníthatók, de jóval humorosabbak. Jellemző Harasztÿ hozzáállására, hogy amikor 1972-ben betiltották egy kiállítását, akkor a már kinyomtatott meghívókat „Bizonytalan időre elhalasztva!” címkével felülbélyegezte és szétküldte. Végül 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg első nagyszabású kiállítását.

Harasztÿt mindenki ismerte, és ő is megörökítette csapatát, generációját a Repül a kismadár – Hommage á Csiky Tibor művén, ami látható a kiállításon, és jó játék nézegetni a fényképeket rajta, kit ismerünk fel a magyar művésztársadalom, pontosabban a második nyilvánosság prominensei közül a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Kinetikus szobrait, a golyók energiáját és súrlódásaikat vizsgáló munkáit sokan szeretik. Egyszer így nyilatkozott ezekről: „A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni. A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik – ‘na, ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj’. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.”

Ez az idézet is jól jelzi, hogy időnként a geometrikus absztrakcióban alkotók is történeteket mesélnek el, kapcsolatokról és kapcsolódásokról beszélnek, élethelyzeteket formálnak meg, s ha figyelünk a belső hangra, összekapcsolódhatunk velük. 

Összességében a kiállítás jó alkalmat ad a neves alkotókról való személyes és közös megemlékezésére, egyszersmind a három életmű magyar művészetben betöltött szerepének értelmezésére, valamint a magyar művészet nemzetközi mérhetőségének mélyebb reflexiójára.

 

Kismesterek eltűnt Budapestje

Szabók, babajavítók, írógépműszerészek, kóser hentes, órások, porcelánrestaurátor: részben eltűnt szakmák képviselői a főszereplői Frankl Aliona fotográfus húsz év alatt készült fényképeinek, amelyek most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban láthatók.

A kiállításon szereplő fotók valahol a riportfotó, a történelmi dokumentum és a művészfotó metszéspontjában helyezkednek el. Értelmetlen lenne megpróbálni meghatározni szigorú műfajukat, annál is inkább, mert a falakon megvalósuló múltidézés a fényképeken megjelenő esztétikum jellegzetesen Frankl Aliona-i, a név, a sajátos fotós stílus pedig fontosabb szempont, mint az, hogy mely műfajról van szó.

Legfeljebb az lehet ettől zavarban, aki megpróbál számot adni a látottakról. Mert milyen szempontból nézze a képeket? 

Fuck János asztalosmester, 2004

Ha a fotográfiai-esztétikai nézőpontot teszi meg rendezőelvnek, rácsodálkozhat jó néhány fénykép sajátos ritmusára, például annál a felvételnél, amelyen egy nyomdai betűkészlet látható közelről, vagy egy másikra, ahol falra akasztott cipész szerszámokat örökített meg a fotós. Utóbbiakról, ha nem lenne odaírva a cím, aligha tudnánk megállapítani, hogy micsodák. Sajátos csoportját képviselik a fotóknak a portrék. Minden szereplő – órások, restaurátor, írógépműszerész, képkeretező – munka közben, szerszámaival, vagy legalább műhelyében látható, mégsem válik egyik fotó sem kínosan beállítottá. Természetesek a mozdulataik, természetesen néznek a kamerába; pontosabban valahogy úgy, mintha nem is lenne ott kamera, egyszerűen csak zajlana a műhelyek mindennapi élete, amibe egy ajtón beleshetünk. 

Más, nehezebb nézőpont a szociográfiai. Ha dokumentumokként, tanúságtételként tekintünk ezekre a fényképekre, azzal kell szembesülnünk, hogy egy letűnt kultúra utolsó pillanatait látjuk a falakon. Nemcsak azért, mert már nincs szükség írógépműszerészre, és aligha él meg túl sok babajavító Budapesten, de azért is, mert ezek a kis, angyalföldi, újlipótvárosi és egyéb helyszíneken még a szocialista éveket és a rendszerváltás utáni első harminc évet is túlélő műhelyek javarészt áldozatául estek az iszonyatos mennyiségű szemetet termelő fogyasztói szemléletnek, valamint egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a kisvállalkozások, legyen szó szabóságról vagy grafikusműhelyről, vagy halálra vannak ítélve – vagy hétnapos munkahétre. Esetleg mindkettőre.

Rill Géza órásmester, 1988

Vége annak a világnak, amelyet Frankl Aliona megörökített. Hogy nosztalgiával, indulattal vagy közönnyel szemléljük a tanúságtételt, habitusunktól függ. De azt meg kell értenünk, hogy a városi kultúránk egy szelete tűnt el – azaz a javítókkal, műszerészekkel, szakikkal, fűzőkészítőkkel és suszterekkel, és műhelyeik sajátos hangulatával szegényebbek lettünk.   

Apám lépcsőháza

Nem jön a lift. Vagy megint rossz, vagy valaki kitámasztotta fent. Talán költözés, parkol egy furgon a bejárat előtt a járdán. Állok a piros liftajtóval szemben, és arra gondolok, tulajdonképpen mi a francnak állok itt, már rég felértem volna gyalog a harmadikra, apám lakásáig. 

Gyerekkoromban, ha itt nem működött a lift, átmentünk a szomszéd lépcsőházba, fel a tizedikig, aztán az összekötő folyosón vissza, hogy csak lefelé kelljen lépcsőzni. Pedig simán felszaladtunk a nyolcadikra is, ott lakott Oli barátom. Meg se kottyant. Persze nem erről volt szó. A lényeg az volt, hogy kimehessünk a tetőre. Sokat bujkáltunk ott. Tilos volt kijárni, de minden gyerek kijárt, később titokban cigiztünk meg boroztunk ott, az üvegeket az eldugult szemétledobóba dobáltuk, mindig csak a szomszéd lépcsőházéba, azt hittük, akkor senki nem fog ránk gyanakodni. Kilopakodni a tetőajtón, aztán amikor vészesen közeleg az idő, amikor a szüleink hazajönnek a munkából, visszasettenkedni a lépcsőházba, slisszolni a lifthez, mintha épp csak erre járnánk. A tizediken nem ismertünk senkit a szomszéd lépcsőházban, úgyhogy jobb volt, ha nem lát meg senki. A lift volt a biztonságos terület. Kivéve, ha valaki épp ott állt a harmadikon és látta, hogy hátizsákostul, teljes sulis felszereléssel léptünk ki, mert akkor még beszólhatott, hogy mit kerestetek odafönt, vagy ha a Sajdik néni, akkor azt mondta, hogy csak egyszer kapjalak rajta benneteket. Lesütött szemmel röhögtünk és elsunnyogtunk. Sajdik néni a szomszédunkban lakott és soha nem ment fel a tizedikig. Emlékszem, amikor meghalt, arra gondoltam, legalább előle nem kell többé bujkálni. Mintha egész gyerekkoromban csak felnőttek elől bujkáltunk volna.

Nem várok tovább, elindulok a lépcsőn, a másodikon kezdem érezni a combomban a lépcsőzést. El vagyok puhulva. Itt mégis szinte szaladok, nehogy összetalálkozzak Rudi bácsival. Váratlanul szokott előugrani, a lépcsőfordulótól jobbra van az ajtaja, és mintha mindig ott állna mögötte készenlétben, hogy ha jön valaki, akit ismer, kipenderüljön elé. Kezében kulcscsomó, az ajtót nem csukja be, csak elengedi, néha becsapja mögötte a huzat. Láttam, hogy jön, mondja nekem ilyenkor, én meg magasra húzom a szemöldököm, próbálom jelezni, hogy ez minimum fura, pedig tudom, fikarcnyi hatással sincs rá olyan apróság, mint az emberi mimika. Úgy beszél hozzám, mintha még mindig ott laknék a házban, pontosan tudnám, melyik emeleten kinek mi van a rovásán. Egy tízemeletes tömbben mindig van valakinek valami a rovásán. Rudi bácsi valaha rendőr volt, ahogy sokan mások itt a telepen, együtt vettük birtokba a házakat, a még kietlen, sóderos utcákat, a nyolcvanas évek elején. Azt is mondhatnám, a lakótelep velem együtt született, hároméves voltam, amikor ideköltöztünk. Alig van emlékem azelőttről. Azutánról főleg a munkagépek, amelyek még javában betonoztak, amikor a lakók már elfoglalták a skatulyáikat. 

Amikor nagyobb lettem, és már a tetőre járkáltunk, emlékszem, sok sárgás, sáros kanyargó csík látszott a házak között, a járdák, amelyeket még nem aszfaltoztak le. A fa, amelyik apám erkélyét most kellemesen árnyékolja, még csak egy karóhoz kötözött másik karó volt, néhány vékony kis ággal, meg vagy öt darab levéllel. 

Folyton úgy éreztem, távol vagyunk, távol kerültünk valamitől, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani. Minden félkész volt és csupasz.

Itt ért véget valami, a város, a világ, az út túloldalán már az erdő van. Az már olyasmi, gondoltam, mint a mesékben, sűrű, sötét, végtelen. Persze az egész csak hatvan hektár, de ki tudta ezt gyerekkorában. Később a tetőről lenézve jöttem csak rá, milyen kicsi. Sokat ökörködtünk az erdőben, amikor már nem tiltották a szüleink, hogy oda menjünk. Csak tüzet ne rakjatok, mondták, néha mégis felgyújtottunk ezt-azt az egyetlen tűzrakó helyen, de a nagy tüzet kilencvenháromban nem mi okoztuk. Mi nem azért jártunk oda. Ott az volt a jó, hogy nem látott minket senki. Még inkább úgy tűnt, hogy messze vagyunk mindentől. Akkoriban élveztem ezt, pedig befelé vágytam, be a városba, alig vártam, hogy ne kelljen beszökdösni, legyek már legalább tizenhat, anyám engedjen el egyedül. Olyan messze voltunk mindentől, hogy a felnőttek csak úgy emlegették az új telepet, hogy Tengiz. Meg, hogy Rendőrtelep. BM-kerület. Ezek mostanra elkoptak. Már én sem vágyom be a városba.

Még mindig sok volt rendőr lakik itt, mint Rudi bácsi. Járásuk összetéveszthetetlen, hátuk mögé tett kézzel, még görbébe hajló háttal is valahogy peckesen lépdelnek. Egyik-másikukat gyerekkoromban még láttam abban a szürkéskék egyenruhában, tányérsapkával a fején, emlékszem, tetszett, ahogy levették, látszott a homlokukon a nyoma. Kockaladák álltak a parkolóban, oldalukon kék sávban fehér felirat: RENDŐRSÉG. Az egykori tányérsapkások ma ugyanolyan régi műrafiaszatyrokkal mennek a Spárba, amilyennel mi mentünk gyerekkorunkban, odafelé még négyrét hajtva, a hátuk mögött szorongatják, hazafelé meg úgy lóg a kezük végén, mintha hozzá volna varrva. 

Rudi bácsi valamiért apám barátjának gondolja magát. A maga módján érzékeli apám szellemi fölényét és ez tiszteletet ébreszt benne, de nem akkorát, ami meggátolná abban, hogy váratlanul beállítson hozzá és hülyeségekkel traktálja. Baromi nehéz tőle megszabadulni. Apám azt a módszert dolgozta ki a menekülésre, hogy meghívja a Félidőbe egy fröccsre. Itt van, a ház aljában. Emiatt a fasz miatt leszek vénségemre alkoholista, morogja nekem most már lassan húsz éve, amikor elmeséli, hogy már megint feljött a Rudi. 

Amióta anyám meghalt, Rudi bácsi egyszerűen odaszokott. Apám megveti ezt az embert, amire biztosan megvan az oka, nem jellemző, hogy kimutatná, mit gondol valakiről. Apám egy igazán udvarias fazon. Tőle lestem el gyerekkoromban, kinek hogyan kell köszönni, a legnagyobb tisztelettel. A néniknek kezit csókolom, a bácsiknak jó napot, és utána a név. Jó napot, Rudi bácsi, kezit csókolom, Ilonka néni. A felnőttek tehát mosolyogtak rám, talán megmosolyogtak, de lehet, hogy éppen e miatt gondoltak engem a többinél jóravalóbb gyereknek, ami elég jól jött, amikor már a tetőre szökdöstünk. Gyakran meg is jegyezték anyámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan szépen köszön, látszik, milyen jól van nevelve, büszke lehet rá. Hogy ez fontos, megtanultam, nem tudtam róla, de meg.

Annak is szépen köszönünk, akit nem kedvelünk, annak is, akit nem ismerünk. A házban pedig mindig, mindenkinek. A lépcsőház tulajdonképpen már a házunk, az otthonunk.

Elképzelhetetlen volt, hogy elmenjünk egy idegen mellett a lépcsőházban köszönés nélkül. Hogy most ez is még az otthonom-e, vagy csak a másik, ahol húsz éve lakom, nem tudom. 

Szerencsém van, megúszom, a másodikon nem toppan elém Rudi bácsi, igaz, kicsit belesprinteltem a végén. Fújtatva állok meg apám ajtaja előtt. Jó hangosan kopogok, és már keresem a kulcsot a zsebemben. Így szoktuk, csak jelzem, hogy jövök, de nem várom meg, hogy kinyissa. Három erőteljes koppantás, aztán zörgök a zárral.

Mint mindig, apám most is a dolgozószobának kinevezett kisszobában ül az asztalánál, vagyis, gondolom, hogy ott ül, nem szoktam bemenni, megvárom a konyhában. Eredetileg az volt az én szobám, a folyosó végi félszoba, de amikor anyám beteg lett, apám átköltözött a hálóból. Nem mindjárt, csak a végén, az utolsó fél évben, amikor már olyan kórháziágy-féle ágyon kellett anyának feküdnie. Azt az ágyat úgy béreltük egy erre szakosodott cégtől. Ápolók jöttek anyámhoz, apám szerezte őket valahogy, nappal vigyáztak rá, két nő, felváltva. Mind úgy tettünk, mintha a motoros ágy, az ápolók, a kisszobába költözés csak átmeneti megoldás lenne. Ideiglenesen elalszik az én régi heverőmön, mondta apám, és becuccolta a jegyzeteit, néhány könyvet meg a számítógépét, én meg elvittem minden maradék holmimat, hogy kényelmesebb legyen neki. Akkor már rég nem laktam itthon. Apám még bejárt tanítani az egyetemre. 

Ha meggyógyulsz, veszünk egy új franciaágyat, mondta anyámnak. Anyám nem válaszolt. Miután meghalt, a böhöm nagy, robotszerű ágyat elvitte az az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, és külön díjat számítottak fel matractisztításért. Apám nem vett franciaágyat. Nem hiszem, hogy belépett azóta abba a szobába. 

Nyugdíjba ment öt éve, a napjai nagy részét az én egykori kuckómban tölti. Valaha én aludtam azon a heverőn, ő meg ott ült a szélén, és esti mesét olvasott nekem. A kis elektrongyerekekről szólót szerettem a legjobban. Azt nem is olvasta, egy zenés mesejátékot költött tovább nekem. Az a rész volt a kedvencem, amikor Mimikron apó beleesett a potenicálgödörbe, és meg kellett lőni a fotonpuskával. Apámnak minden estére más kalandot kellett kigondolnia, hogyan szereznek fotonpuskát, hogyan szabadítják ki Mimikron apót. Nemrég megkérdeztem, emlékszik-e rá. Nevetett, persze hogy emlékszik. Azt is megkérdeztem, hogy tudott minden estére más kalandot kitalálni az elektrongyerekeknek, mire azt mondta, nem mesélte minden este. Sőt. Sok este nem is volt itthon, és ezt utólag eléggé bánja. A legtöbbször szegény anyád ült ott, ő mesélt neked a képeskönyveidből, mondta, és megérintette a halántékát, ahogy akkor szokta, amikor más témát keres. Bólogattam, közben szégyelltem magam, hogy azokra a mesékre alig emlékszem.

Hahó, kiáltok a kisszoba felé. Meglátom apám árnyékát, aztán az idétlen bőrpapucsa orrát, ahogy csoszog kifelé. Csoszog, gondolom, megtorpanok, apám öregnek tűnik hirtelen. Fehér borosta fedi az állát, a szeme mintha kisebb lenne, hunyorog, talán elbóbiskolt és felébresztettem. Kinyitja a száját, hogy üdvözöljön, de nem jön ki hang a torkán, megköszörüli, köhögni kezd, a konyhába lépek, eresztek egy pohár hideg vizet, a kezébe nyomom. Felhajtja és nevet. Szervusz, mondja, meglapogatja a vállamat. Jól vagy, kérdezem. Jól, persze, hogy jól, válaszolja. Csak, tudod, már két napja nem szóltam senkihez.

Utálom a szüretet

Köszmétét szedünk az augusztus végi fullasztó melegben. Ki kendőben, ki szalmakalapban, védekezve a gyilkos napsugarak ellen, apám egyedül fedetlen fővel. Nincs ennél rohadtabb meló. Lépésnyi hely sincs a kert végében tömött sorokba ültetett bokrok között, guggolni vagy hajolni kell, és az apró tüskék a kesztyűn keresztül is véresre szurkálják az ujjamat. Leszedtem már fél kosárnyit az egyik bokorról, de még mindig úgy tűnik, mintha hozzá se nyúltam volna. Ott fénylenek a világoszöld, néhol már sárgálló bogyók a levelek alatt, és vigyorognak. Végigsimítom a bokrot a tenyeremmel, mintha függönyt lebbentenék félre, pongyolát az idősödő színésznő felsőtestén. Szaporátlan, ezt mondja anyám, apám meg, aki a kosarak tartalmát ládába gyűjti, a ládákat talicskára pakolja, a talicskával pedig ráérősen felnyikorog az udvarra, csak mosolyog az egészen. Esetleg legyint. Beoson a hűvös nyárikonyhába, hogy egy pohár bort észrevétlenül megigyon.

Lefogadom, azt kiáltja majd színpadiasan, női munka, amikor az üres talicskával visszaér.

Utálom a szüretet. Nem is így hívjuk, csak a szőlőszedést hívjuk szüretnek, de nekünk nincs szőlőnk, illetve van egy kevés, a nyárikonyha előtt és a kert leghátsó csücskében, a meggyfák mögött néhány tőke, de lelegeljük, mire beérik. Apám mondja így, lelegelitek. Almaszedés, meggyszedés, köszméte- szedés, így hívjuk. Átjönnek a rokonok, anyám lánytestvérei, akik a munkáért cserébe hazavihetnek egy-két láda gyümölcsöt. Almafából negyven, meggyfából tizenöt van, köszmétéből, apám legújabb hóbortjából, kétszáz bokor. Az van beígérve, hogy a jogosítvány megszerzése után a meggyet majd én szállíthatom a városi átvevőbe, a bevétel az én markomat üti, viszont nekem kell alkudoznom az áron. Az alkudozást már volt alkalmam ellesni apámtól. A KGST-piacon, ahová minduntalan magával cipel, hogy tanuljak, a különféle nemzetiségű, rosszarcú, pálinkaszagú árusokkal úgy alkuszik szövetre, bőrre, használt bútorra, szerszámra, mintha az élete múlna rajta. Harsány hangon veszekednek egymással, apám magyarul, az árus lengyelül, ukránul, szlovákul, románul, de ezeken a nyelveken apám természetesen nem ért, ezért hadonásznak, jó, ha pisztolyt nem rántanak. Rángatom apám karját, menjünk már innét, tűnjünk el ebből a megalázó szituációból, de apám kivörösödött, megduzzadt arccal mered az árusra, szabad kezével hevesen gesztikulálva, míg végül teljesen váratlanul egyezségre jutnak. Apám leszámolja a pénzt, és úgy ráznak kezet, mint régi, jó barátok.

Nem jövök ki apámmal mostanában. Mindenben a hibát keresi, semmi sem elég jó neki. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy más vagyok. Hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Ha elkapja a hév, szünet nélkül a fiatalkori hódításairól mesél. A kalandjairól. Meg nem csak a fiatalkoriakról. Mintha bármennyire is foglalkoztatna a szexuális élete. Arról például, hogyan fűzött be két csajt a szüreti bálon. Vagy hármat? Ötvenhatban miként tervezték el egy szőke bombázóval, hogy dobbantanak az országból. Szinte még kamasz fejjel, egy nála évekkel idősebb, férjes asszonnyal. Ha tehetem, nem is figyelek oda. Aztán meg egyszerre azzal jön, hogy egyetemre kell mennem, ki kell törnöm ebből a koszfészekből, ahonnét neki nem sikerült, és ahol emiatt kénytelen leélni az életét. De mit tud ő rólam? Érdekli őt egyáltalán, hogy én mit akarok?

Az utóbbi hetekben ezzel a jogosítvány témával megy az idegeimre. Szerencsére még nem kezdhetem el a tanfolyamot, fél év múlva töltöm be a tizenhetet.

Az állami gazdaság elhagyatott magánútjára azért kivisz, hogy a Daciát betörjem. Az autó olyan, mint a ló, be kell törni, mondja apám. Semmi kedvem az egészhez. Idegennek érzem magam egy füstölgő, rángatózó gépben. Nem nyűgöz le az irányítás, az uralom egy szervetlen test felett. Apámat mindez hidegen hagyja. Hosszas unszolására beülök a volán mögé, begyújtom a motort, de sehogy sem bírom összehangolni a gázadást a kuplung felengedésével. Megugrik az autó, lefullad. Megint megugrik, megint lefullad. Tizenöt perc keserves próbálkozás, értetlenkedés, káromkodás után mind a kettőnkről ömlik a víz. Hőség van, a csupasz tarló visszaveri a meleget, mintha szikla- vagy homoksivatag volna. Leengedtük az összes ablakot, de nincs menetszél, ami hűtene. Apám kifejezetten izzadós típus, khaki színű, rövidujjú inge teljesen átnedvesedett, kopasz feje búbján verítékcseppek gyöngyöznek. Kockás textilzsebkendővel törli a homlokát.

Bőg a motor, felengedem a kuplungot, végre meglódulunk, hátracsapódik a fejünk, a gázpedál pihekönnyű, szinte beszippantja a talpamat. Elszalad az autó, apám a kormány után kap, de nem éri el, kifeszülök, mint egy íj, tövig a gázba lépve, tarkóm a fejtámlába tapad. Fék, fék, üvölti apám, porzik az út, táncol az autó eleje, két kézzel, görcsösen markolom a kormányt. Nem tudom mozdítani a lábam. Illetve a jobb lábamat nem tudom mozdítani, erre rájövök közben, a bal szabad, jár az agyam, fék, kiabál apám, a szabad bal lábamat átcsúsztatom a középső pedálra, teljes erőből ránehezedek.

Csikorog a tárcsa, blokkolnak a kerekek, égett műanyagszag ömlik az utastérbe. Előre zuhanunk, a biztonsági övek nincsenek bekapcsolva, máskülönben vastag izzadságsávok kereszteznék az ingünket. Apám izmos karjával megtartja magát, én a kormánynak ütközöm. Megáll az autó, lefullad a motor. Apám nem szólal meg, a homlokomat vizsgálja, van-e rajta sebesülés. Csak azután kezd ordítani, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs komolyabb bajom. Nem vérzek, a tekintetem tiszta, nem vagyok rémült, egykedvű inkább. Megrántom a vállam. Ez persze még jobban feldühíti. Mindenfélét a fejemhez vág, de hallottam már ezerszer.

Sok idő telik el, a porszemek megülnek az autó körül, mire apám lehiggad, csak a nap vakít ugyanolyan kitartóan, mint azelőtt. Összeszűkült szemmel kutatja a tekintetemet. Ki lehet ez a gyerek, melyik felmenőjének a vére csordogál az ereiben? Miért bünteti vele az élet? Ebben a pillanatban csupán annyit érezhet, hogy olyan különbözőek vagyunk egymástól, mint a tűz és a víz, és ez ellen teljesen tehetetlen.

Talán ez a tehetetlenség, és nem is én vagyok a dühkitöréseinek az oka.

Szedjük a köszmétét, már-már elájulok a hőségtől remegő bokrok között guggolva, amikor apám lekiált értem a kertbe, hogy szaladjak fel segíteni. Nem kell kétszer mondania, ott hagyom a félig telt kosarat, lihegek, mire felérek. Apám a tyúkudvar kerítésének pillérét támasztja, kezében kalapács, azzal mutogatja, hogy kibomlott a drót az oszlopba vert, behajlított szögek alatt.

Vizet itat velem, beküld a kamrába szögért. Görnyedve lépek be az alacsony ajtón, és már nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy előbújjon a sarokban, a dobozok mögül, a kosarak alól az egér. Minden más láthatatlanná válik. A padlás tele kincsekkel, mozsarakkal, darálókkal, sarkantyúkkal, nagyszüleim, dédszüleim százéves holmijával. Néhány éve, valamilyen megmagyarázhatatlan bátorsági rohamomban felmerészkedtem oda. Lószerszámok, nyergek is vannak. A szögek a lépcső alatt kartondobozba ömlesztve, a kisebbek papírzacskókban egy felnyitható fedelű hokedliben. De vannak ott csavarok, lemezek, drótok, szegecsek, csavarhúzók, fogók, kalapácsok, mérőszalagok.

Benyúlok a zacskóba, forgatom az ujjaim között, amit találok, reménykedve, hogy nem egy egér kiszáradt bundája, karmos lábacskája akadt a kezembe, beugrott, élelem után kutatva, de nem tudott kimászni. Vakon tapogatom a vasakat, kiveszek egyet, rohanok kifelé, arra azért ügyelve, hogy a fejemet ne verjem a szemöldökfába.

Apámnak persze vissza kell mennie, pedig ezt próbálta volna megspórolni, hiába adott pontos útmutatást a szög típusáról (százas?) és hollétéről (hokedliben?), bebotorkál a fájós derekával, a dobozba nyúl, és elsőre kihúzza, amit keresett. Odakint aztán a feje fölött forgatja, mint valami lángoló pallost, ott sündörgök körülötte, mert érzek némi megbánásfélét, és egyértelmű csodálatot is iránta, hiszen számomra ez emberfeletti teljesítmény. És apám most nem türelmetlen vagy dühös, széles mozdulatokkal veri a szöget a kerítés oszlopába, soha mellé nem ütve, és közben a nagyapámról mesél, akit nem ismertem.

Szedik a rokonok a köszmétét, magasra hág a nap, amikor az üres talicskát tolva apámmal visszaérünk a kertbe. Csillog a szeme, átkarolja a vállam, odaszól anyámnak, hozzon már le egy kupa vizet, hát nem látja, hogy szomjasak az emberek.

ELREJTŐZTEM A ROMOK KÖZÖTT

Mikor, hogyan ismerkedett meg Óbudával?

1937-ben költöztünk Mezőhegyesről Budapestre, a Zöldmáli útra, ahol egy rokonunk vizes kis lakásában kaptunk átmenetileg szállást. Az Ürömi utcai iskolában végeztem az első elemit, majd elköltöztünk, és belaktuk Óbuda külső részeit. Először a Búza utca, majd a Veder utca következett, végül pedig 1939-ben a Vajda János utcába költöztünk, ami a Szentendrei út egyik mellékutcája a Kőkápolna környékén. Elővárosi hangulatot árasztó családi házaival ma is megvan még a terület. A boldog gyermekkor néhány esztendeje fűz ehhez az utcához, ám ‘44-ben jöttek az oroszok. Az úgynevezett felszabadulás ott elég drámaian zajlott le. A környező utcák mindegyikéből húsz-húszönöt férfit elvittek, akik közül néhányan soha nem jöttek haza. Apám sem. Tizennégy éves lehettem, és anyám mindig kiküldött a Szentendrei út sarkára, amikor jöttek a fogolymenetek Budáról, hátha apám köztük van. Egyszer azonban egy őr betessékelt a sor végére. Az Aquincumi Múzeum előtti régi HÉV-megállónál jött valami teherautó, és a rajta ülők meg az oroszok ordítozni kezdtek egymással. Hirtelen kiléptem a menetoszlop végéről, és egy széles törzsű platánfa mögé húzódtam, amíg a menet elvonult.

Nem volt még a múzeum bekerítve, lebújtam hát egy mély árokba, és elrejtőztem a romok között. Így tudtam megszökni.

Innentől érthető az ókori romokhoz fűződő bensőséges viszonya…

Ennek a gyökerei talán még mélyebbre vezetnek, kisgyermekként szerettem meg Óbuda antik örökségét. Apámmal minden vasárnap kirándulni mentünk, s mi más lehetett volna a program, ha nem az Aquincumi Múzeum vagy az amfiteátrum. Akkoriban még úgy álltak ott ezek a romok, ahogyan a föld alól előkerültek, jó, ha némi állagmegóvást végeztek rajtuk. Most viszont ki vannak glancolva. Nem voltak ekkorák, kiegészítésüket a műemlékes mérnökök találják ki jó pénzért. Itt van például az Aquaeductus, amit a múzeum előtti részen rekonstruáltak. A vízvezeték csonkjai még gyermekkoromban is láthatók voltak végig a Szentendrei úton, a Kőkápolna is ennek egyik maradványára épült. A rekonstruált rész viszont nem a korabeli helyén van, ma is meg tudnám mutatni, eredetileg hol állott. Ez így sajnos szélhámosság.

Forrás: Csigó László/Budapest Folyóirat

Melyik középiskolában tanult?

Először az Árpád Gimnáziumban, amit 1940-ben adtak át, mi voltunk az első évfolyam, amely ott kezdte meg tanulmányait. Akkor már folyt az amfiteátrum feltárása, Gerő László volt a műemlék restaurátora. Láttam, amint kétkerekű kordékkal hordták a földet. Egyszer utánanéztem, hogy egymillió pengőbe került a műemléki helyreállítás, ami mai árfolyamon több milliárd forintnak felelhet meg. És volt rá pénz. Iszonyú földtömeg volt a Királydomb, amit, a telkeket kisajátítva, ki kellett termelni. A szemünk előtt zajlott az egész. HÉV-vel mentem a Tímár utcáig, onnan tavasszal meg kora ősszel gyalog, mert minek bérletre költeni a pénzt? Aztán a rendszerek váltották egymást, és mindenfélét akartak már csinálni az amfiteátrumból. A fedett jégpályától kezdve minden marhaság meghallgatásra talált, de szerencsére egyik sem valósult meg. Negyedikes koromban átkerültem a református gimnáziumba. Azon a nyáron dolgozni mentem a gázgyárba.

Csillés voltam, ami kellemetlen fizikai munkát jelentett. Akkor még nagyüzem volt a gyárban, a környék mocsaras mélyedéseit töltöttük fel salakkal.

Ha gyermekkora Óbudáját a maihoz hasonlítja, mi jut eszébe először?

A gyermekkori emlékek a legelevenebbek és a legmeghatározóbbak. Természetesen akkoriban még létezett a földszintes Óbuda, amelyből aztán egész negyedek tűntek el. Néha álmodom ezekről a régi utcákról. A Szentendrei út valahol az elöljáróságnál kezdődött, és a jéggyárnál kanyarodott a mai nyomvonalára. Azért vagyok a legdühösebb, hogy teljesen megváltozott a településszerkezet, amit először 39–40-ben, az Árpád-híd építésekor bontottak meg. Megbocsáthatatlan, mert az akkori óbudai utcák a középkori város településszerkezete szerint épültek, az pedig az antik Óbuda településszerkezetét követte többé-kevésbé, aminthogy ezek a korok egymásból építkeztek. Például a Társaskör pincéjében is lehet látni, hogy melyik az antik, a középkori és az újkori rész. Szemben, a Műemléki Felügyelőség épületcsoportjának is hasonló pincézete van, de hát egész Óbuda a föld alatt van ma már!

Vitathatatlan, hogy Óbuda felszínre bukkanó múltja a XX. század második felében inkább volt probléma, mint érték…

Amikor elkezdték az úgynevezett rekonstrukciót, a tervező csak huzigálta a pauszpapíron a vonalakat, mert kibír az a papír mindent. Rákérdeztem egyszer, hogy mi lesz ott a föld alatt lévő romokkal, s ő azt felelte, megmaradnak. Aztán jöttek a cölöpverő gépek és mindent szétvertek. Arra volt büszke, hogy az apja egy analfabéta bonyhádi kanász volt, és ő meg micsoda új várost tervez. Még csak a makett készült el, ami tudvalevőleg nem mindig azonos a megvalósulóval, mégis már arra megkapta az Ybl-díjat. Ott van például az a Szőlő utcai házsor, mint valami kínai nagy fal. Azzal védekezett, hogy ő ezt nem így tervezte, hanem két-három tömbbe, megtörten, mintha nem lenne mindegy. Nagyon szomorú. Az egésznek a kútfeje Németh Károly elvtárs volt, ő volt a budapesti pártbizottság első titkára, amikor elkezdődött az óbudai rekonstrukció. Moszkvában szerelmesedett bele ezekbe a szörnyű házakba. Nekem a legnagyobb kellemetlenségeim származtak ebből, de valami csoda folytán mindig megúsztam, miközben nem tudom, hányszor följelentettek, megtámadtak. Nem nyíltan, csak szóltak a főszerkesztőnek K-vonalon…

A legtöbben talán a Flórián téri antik principia, a táborközpont fölrobbantására emlékeznek ebből az időből…

Ez volt az egyetlen, méreteit tekintve egész Európában egyedülálló ilyenfajta rom, amit rekonstruálni lehetett volna, tudniillik előkerült a teljes alapzat. Én a szomszédban, a Kerék utcában laktam, naponta láttam, hogy bújik elő a föld alól. Major Máté építészettörténész jó barátom volt, kijött hozzám és sírt, amikor a bizottság elrendelte a megsemmisítést. Alig bírták fölrobbantani, olyan masszív falak voltak. De nem volt helye, mert valamelyik tehetségtelen megtervezte már a Flóriánt, és Kossuth-díjat remélt ezért a könnyűszerkezetes vacakért, amit csak át kellett volna tenni arra a mostani üres térre, és akkor megmaradhatott volna. Lenyűgöző volt!

Sajnos a környék szobrai sem maradtak eredeti helyükön…

Gyerekkoromban még a Flórián téren állt a Fogadalmi szobor, amit a híd építése kapcsán tüntettek el, pedig semmit nem zavart volna, most is ott állhatna. Volt a Szentlélek téren is egy kis szobor, nem a magyar szobrászat csúcsa, de kedves volt.

Óbuda vezetése elég tisztességesen viselkedett, érdekelte őket és hittek benne, hogy valamit lehet tenni azért, hogy megmaradjon Óbudán az emberi környezet.

Rosszul lettek attól, amikor megint elkezdte az egyik ostoba tervező, hogy rezervátum kell legyen a Fő tér, meg a Lajos utca. Rezervátum! Hát bennszülött indiánok laktak itt?

Nem vagyok benne biztos, hogy a szélesebb közvélemény előtt ismert, de a Krúdy-ház megmaradása Önnek köszönhető.

Szerencsére akkor már Németh elvtárs szelleme nem érvényesült annyira. 1975-ben történt mindez, s a tetrapylon felrobbantása akkora botrányt kavart, hogy jónak látta a város egy kicsit odafigyelni a dolgokra. A Krúdy-házat és a mellette álló két másik épületet kiszemelték bontásra. A pincék nagyon értékesek, de a házak nem különösebben: sokkal különb házakat eldózeroltak korábban. Megtudtam, hogy le akarják bontani, és azonnal írtam egy glosszát a Magyar Nemzetbe, hogy Krúdy Gyula utolsó hajléka mégiscsak a magyar irodalom szent helye, akkor is, ha csak két és fél évig lakott benne. És csodák csodája, rengeteg levél érkezett. Bekapcsoltam a rádiós haverokat is, mert egy lap nem volt elég, így aztán végül megmaradhatott.

Úgy tudom, nem mindenki örült ennek a fordulatnak…

Akik benne laktak, vágytak arra, amit ígértek nekik, hogy panelházba költözhessenek. Egyszerű kisemberek voltak, s mondták, hogy el akarnak menni ebből a patkányfészekből. Borzalmasan szidtak érte, hogy leállt a bontás, hiszen ki volt tűzve, hogy a jövő héten költöznek. Az volt az utolsó pillanat. A fő-építésvezető, egy részeges, véreres szemű pasas meg tudott volna ölni. Eredetileg úgy volt, hogy a Selyemgombolyítóba megy a Műemléki Felügyelőség restaurátor részlege, ebből pedig a kismesterségek házát hozzák létre. Ilyet is csak íróasztal mellett, pihent aggyal lehet kitalálni. Végül aztán másként alakult, a népművészek kapták meg a Selyemgombolyítót, és ide jöttek a műemlékesek, bár nekik sem volt túl praktikus. Le kellett bontaniuk teljesen ezeket a házakat, de nagyon korrektül újra fölépítették maguknak, megváltoztatva a belső elosztását. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert 1987-ben a Budapest című folyóiratot szerkesztettem, és Somogyi László volt az építésügyi és városfejlesztési miniszter. Hozzá tartozott a Műemléki Felügyelőség is, és egy gesztussal azt mondta, mivel az épületet én mentettem meg, s a szerkesztőségünknek épp nem volt helye, költözzünk oda. Miután a lap megszűnt, jött a Híd, aminek alapító-főszerkesztője voltam, és a szerkesztőség ott vegetált ‘92-ig, aztán az is megszűnt. Volt egy ajtó, amit még Krúdy vágatott, s ami a kapualjból közvetlenül az ő szobájába nyílott. Amikor éjszaka hazament, ott osont be, hogy ne zavarja a családot. Meghagytuk azt is, az eredeti ajtóval együtt. A lakást megkurtították, két szoba volt a szerkesztőségé, egy teakonyha, WC, egy kis előtér, a lakrész hátsó fele pedig a hivatal kutatószobája lett. Krúdy Gyula Zsuzsa nevű lánya nagyon jó barátom volt, amikor meglátogatott, a nyakamba borult és sírt: „Karcsikám, hogy kitalálta maga ezt, hogy egy szerkesztősége van az apámnak!”

Az én íróasztalom ott volt a sárgaréz ágy helyén, amelyen meghalt. Tényleg szépen megcsináltuk.

A Kéhli vendéglő szerencsére szintén megmaradt…

És vonzotta is oda az írókat! Márai is ott ücsörgött, le is írja a Föld, föld!-ben is. Nem tudom pontosan követni, hogy alakult ki, de az a gyanúm, hogy a Kisfaludy Színház művészei fedezték fel a Kéhli konyháját, meg a jó borát. Tersánszky Józsi Jenővel üldögéltünk ott néhányszor, egyszer talán ‘57 őszén, amikor a Krúdy-szobrot fölavatták. Az avatás után betértünk egy kis társasággal, Zsuzsa lányával, Gyula fiával, Tersánszkyval, és poharazgattunk, és elfogyasztottunk egy nagyon szerény estebédet. Korábban Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapítója is oda járt. Valamelyik Vas István-naplókötetben fedeztem föl, hogy a negyvenes években Radnóti és Szerb Antal is itt ünnepeltek valamit nagy társaságban.

Ön a Lajos utcában lakik, ami Krúdy szerint a földkerekség leggörbébb utcája volt valaha. Ma már nem az.

Sajnos nagy tarolás volt itt is. Talán akkor kezdődött, amikor a Kisfaludy Színházat ‘45 után elbontották, mivel a háborúban teljesen kiégett. Bőrcserző műhely volt eredetileg ez a faépület. Aztán jöttek a panelházak.

Nemcsak az épületek vesztek azonban oda, hiszen hol van már a hajdan annyira híres óbudai bor?

Tersánszky mindig emlegette, hogy ő még ivott óbudai bort, és hogy az milyen jó volt. És micsoda őszibarackok teremhettek itt! Ezt én is csak elmondásból tudom, hiszen mostanra jórészt beépült már ez a terület. De igaz, Óbuda hajdani kertkultúrája is figyelmet érdemelne.

Egyszer összeszámláltam valami iratból, hogy a Zsigmond tértől a régi Lajos utca vonalában csaknem száz kocsma volt, és mindegyik megélt.

Ennek a gazdasági alapját a fuvarosok teremtették meg, lovaskocsikkal bonyolódott az áruszállítás. Megálltak a kocsisok, ha megszomjaztak, és a KRESZ nem olyan volt még, mint manapság. Nem volt dehonesztáló a kocsisbor fogalma, mert a kocsis tudta, hogy melyik a jó bor. Úgy volt kialakítva az ivó, hogy ott a lovakat is meg lehetett itatni. Ők hordták be a zöldségterményeket és a Gázgyárba a kokszot.

A Vidocq Étterem mellett beszélgetünk, ami szerencsére megmaradt…

Azt hiszem, hogy régen a büntetés-végrehajtásnak volt a kocsmája, ezzel a fedőnévvel. A bor a rabgazdaságokból jött, Baracskáról. Én ‘56 után megjártam efféle intézményeket, úgyhogy nem szívesen megyek ilyen helyre. Létezett már a hatvanas években is, és egyébként maga a hely nagyon ki van találva, csak a háttér, az zavar.

Szóba kell hoznom még egy olyan építményt, ami elveszett, pedig ma csodájára járnánk: a Krempl-malom…

Nagy csatáim voltak a Krempl-malomért! Bármit lehetett volna csinálni belőle, és a szemünk láttára ment tönkre, rohadt szét. Még Cecei-Horváthot is kivittem oda, hogy meg kellene menteni. A hetvenes években többször írtam róla a Magyar Nemzetben és az Új Tükörben. Semmi nem lett belőle. Emlékszem, hogy a színművészeti főiskolások ott játszottak a kis amfiteátrumban. Devecseri fordította Plautus két darabját, az Álom ez is címűt, meg a Hetvenkedő katonát, utána ott ültek a nagy platánfák alatt. Még színi növendék volt Csernus Mária. Berda Jóska volt, aki fölfedezte, én Sarkadi Imrével, Tersánszkyval jártam oda. Meglett volna a kerületi tanácsban a jó szándék, Kiss Imre tanácselnök próbált tárgyalni az Óbuda TSZ-szel is, ők szintén örültek volna, ha ott egy motel nyílik, de a tanácsnak nem volt rá pénze. Amikor arra terelődött a szó, hogy fizetni kell valamiért, rögtön lelohadt a jókedv.

Ön, aki annyit tett azért, hogy Óbuda múltja látható maradjon, mit gondol, milyen lesz ez a városrész száz év múlva?

Minden amerikanizálódik. Meg kell nézni ezeket a házakat, hogy kik lakják, hogyan élnek, s milyen az itt felnövekvő ifjúság. Óbuda emberközpontúsága tovább roncsolódik. Diszkók, night clubok, videókölcsönzők, gyorséttermek: ez a jövő. ‘70-ben költöztem a Kerék utcába, egy panelházba, és ami a szemem előtt lezajlott ebben a közel három évtizedben, az valami borzalom.

 

„Lehúzzák az eget a nehéz, sötét felhők, csöndesen csorog alá a Fő térre, amelyet szürke háttér övez félkaréjban: a frissen nőtt betondzsungel. … Itt mereng Krúdy Gyula bronzba öntött arcmása, a jelenvalóság és öröklét végtelen párbeszédén, s azon, hogy itt dobogott hajdan Óbuda szíve.”
Kiss Károly: Kastély Óbudán (1977)

A művészet legyen elérhető mindenkinek!

Victor Vasarelyt mindannyian ismerjük itthon is. A saját korosztályomban a legtöbbünknek ott volt felcelluxozva a kamaszkori szobája falán a két egymásba fonódó fekete-fehér csíkos zebra posztere, de a nálam fiatalabbak és idősebbek is simán rávágnák a feltett „ki ez a művész?” kérdésre, hogy a szemet becsapó op-art vagy geometrikus absztrakt művésze. 

Mert az op-art nemcsak a hatvanas években szólt nagyot, de mindannyian szeretünk elfilozofálgatni azon a kérdésen, hogy az van-e, amit látok? Vagy: mit is látok igazából? 

Mégsem biztos, hogy teljes mélységében ismerjük Vasarely gondolatait és életszemléletét. Kevesen tudják, hogy műveinek ilyen mértékű „szétszórása” tudatos volt. Színes város címen megjelentetett tanulmányában a művészet demokratizálásáról beszélt: „Szociális művészetről álmodom. Hiszem, hogy az emberben mély vágyódás él a kép iránt.”

Vasarely pedig arra vágyódott, hogy művei széles körben, az átlagos anyagi körülmények között élők számára is hozzáférhetők legyenek, ezért kifejezetten erre szánt grafikai munkáit magas példányszámú sorozatban terjesztette. Számos motívuma megjelent hétköznapi tárgyakon, kávés- és teáskészleteken, sálakon, táskákon, szemüvegtokokon, hétköznapi fogyasztási cikkeken. 

Nemcsak vállalati megbízásokat fogadott el, mint például a német jegybank irodaházába tervezett ebédlő térplasztikájának megalkotása, vagy a Renault autómárka logójának megtervezése, de művészetét kivitte az utcára is, az emberek közé.

Így készült el például a Déli pályaudvar előtt álló, Zsolnay- porcelánból készült köztéri szobra 1986-ban.

De számos más helyen is megtalálhatók köztéri szobrai, murális alkotásai, így Pécsett, Győrben, Budapest belvárosában, vagy Albertfalván, hogy csak a hazai műveket említsem – mert persze Franciaország-szerte ugyanúgy ott van a keze nyoma.

Vasarely Pécsett, Vásárhelyi Győző néven született 1906–ban. A mai Szlovákia területén található Pöstyénben nőtt fel, majd Budapesten tanult reklámgrafikusnak, Bortnyik Sándor Műhelyében. 1930-ban Párizsba költözött feleségével, Spinner Klárával, ahol reklámgrafikusként komoly sikereket ért el. 1939 karácsonyán a híres párizsi kávéházban, a Café de Flore-ban megismerkedett Denise Renével, egy lyoni selyemgyáros legkisebb, sorban hatodik lányával. Ha nincs ez a találkozás, Vasarely sem lesz az, aki. Mindenesetre a Galerie Denise René a geometrikus absztrakció máig működő egyik legfontosabb kiállítótere, noha Denis 2012-ben 99 éves korában elhunyt.

Vasarely és Denise René szerelmi kapcsolata rövid ideig tartott, de szakmailag életük végéig összefonódtak.

Művészeti együttműködésük eredménye számos emblematikus absztrakt kiállítás, művészeti album, multiplika, 1981-ben pedig közösen ajánlottak fel Vasarely munkáiból egy nagy értékű, több mint négyszáz darabos műtárgy-adomány csomagot Magyarországnak. 

Victor Vasarely először 1981-ben írt egy francia nyelvű levelet azon szándékáról, hogy Budapest fővárosának címezné az adományt, majd 1986-ban egy újabb levelében megerősítette az ajándékozási szándékát, most már konkrétan az óbudai Zichy-kastélyban alapítandó Vasarely Múzeum gyűjteménye számára. Időközben – bár a múzeum épülete még nem állt rendelkezésre – a művek megérkeztek a Szépművészeti Múzeumba, 1982-ben be is mutatták a nagyközönségnek, a múzeum modern gyűjteményének vezetője, Cifka Péterné felügyelete alatt. Ő vezényelte le később a művek kiválogatását és Óbudára való átszállítását is, és ő állította össze az első állandó kiállítást. A katalógust Geskó Judit szerkesztette, aki éppen idén áprilisban kapta meg a francia Becsületrend lovagi fokozatát a francia–magyar kulturális kapcsolatok fejlesztéséért.

De ne szaladjunk előre, mert az óbudai Vasarely Múzeum megnyitásáig még kalandos út vezetett. A Szépművészeti tárlata után egy évvel, 1983-ban, az Agitációs és Propaganda Bizottság készített egy jelentést arról, hogy a Zichy-kastély alkalmatlan a Vasarely-művek bemutatására, egyrészt mert a terek nem megfelelőek nagyméretű képek installálására, másrészt az épületben már működik az Óbudai Klubház és a Kassák Múzeum, ezek kiköltöztetése túl nagy költséggel járna. Akkoriban a Zichy-kastély hasznosításánál csupán a főépületben gondolkodtak, a déli szárny foglalt volt, az Állami Termékgazdálkodási Igazgatóság használta kétezer-ötszáz négyzetméterét, a mellékszárny pedig senkinek sem jutott eszébe.

És most jöjjön egy kis épülettörténeti kitérő, hogy jobban lássuk, hova szánták a Vasarely Múzeumot, milyen kalandos sors állt már így is az óbudai Zichy- kastély mögött, ami a Mátyás korabeli óbudai prépostsági Mária-templom és kolostor romjaira épült. Óbuda 1659-ben került Zichy István győri vicegenerális tulajdonába. A kastély építését Zichy Péter kezdte a 18. század elején, az első terv és a mai főépület megvalósítása Jäger János Henrik kőfaragó mester nevéhez fűződik.  A kastély akkori kertje a mai Kobuci-kert helyén terült el, és a kor divatja szerint Orangerie-t, azaz narancsfákkal és más különleges trópusi növényekkel teleültetett üvegházat is magában foglalt. A kastélyban könyvtárterem, biliárdterem, fegyverterem és kastélykápolna is volt. Zichy Péter fia, Miklós saját zenekart tartott fenn, és a korabeli divatos művekből színi előadásokat szervezett. A kastély falai között kétszer vendégül látták Mária Terézia uralkodónőt. A 18. század végére megépült a Duna-parti szárny, a 19. században pedig a kastélyt övező teljes udvarterületet lezárták. Később, amikor a Zichyek már sehol sem voltak, az óbudai águk ki is halt, az épület Óbuda textilipari jellegének erősödése miatt egy ideig selyem-manufaktúraként működött. A déli melléképület pedig 1945-ig katonai ruházati raktárként funkcionált. A kastélyban a második világháborút követő lakáshiány miatt ideiglenes szükséglakásokat alakítottak ki, de amikor a hetvenes években körvonalazódott a terv, hogy a Zichy-kastély legyen Óbuda ifjúsági és kulturális központja, a lakókat kiköltöztették. 1976-ban megkezdődött a főépület műemlékvédelmi szempontokat és a jövőbeni kulturális célú hasznosítási igényeket is figyelembe vevő helyreállítása. Beköltözött a Kassák Múzeum.  

De térjünk vissza a Vasarely Múzeumhoz. A történetet ott hagytuk félbe, hogy 1983-ban megállapították, a kastély alkalmatlan a művek befogadására. Ám valakinek mégis eszébe jutott, hogy a déli szárny, az egykori katonai ruházati raktár talán megfelelő lehetne. A Művelődésügyi Minisztérium 1986-ban felkérte az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot a majdani múzeum épületének kialakítására, a Szépművészeti Múzeumot a működtetésére, és költségvetési rovatot rendeltek a tervhez. Két Iparterves építész, Molnár Péter és Koris János elvégezte a munkát: megtartották az eredeti boltíveket, kialakítottak egy ezerötszáz négyzetméteres kiállítóteret, és átvették érte az építészeti nívódíjat. 

Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter kiállította a múzeum működési engedélyét, és a Vasarely Múzeum 1987. május 8-án, délelőtt 11 órakor a művész jelenlétében megnyílt.

Az esemény kiemelt protokollrendezvény volt, itt adták át az építészek díjait, és bár aggódtak azon, hogy képes lesz-e rá az egészségi állapota miatt, de maga Vasarely is mondott beszédet.

A Vasarely Múzeum tevékenységének fókuszában ettől kezdve Victor Vasarely életműve áll, különös tekintettel az általa adományozott 411 darabos műtárgyállományra, amit még kiegészítettek 92 darab könyvvel, nyomtatott anyaggal és diapozitívval. A múzeum feladata ezek megőrzése, tudományos kutatása és közzététele. A Vasarely Múzeum megnyílása óta kettős funkciót tölt be: egyrészt bemutat egy Victor Vasarely életművét reprezentáló állandó kiállítást az említett Vasarely-anyagból, másrészt „Kunsthalle” típusú kiállítóhelyként működik: befogad olyan tárlatokat, amelyek Vasarely munkásságának kontextusát világítják meg, ezen felül helyet ad az OSAS, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület tematikus időszaki kiállításainak.

A Vasarely Múzeum missziója szerint a Vasarely-életmű elismert őrzője és kutatóhelye, emellett az absztrakt, a kinetikus és média-művészet bemutatásának és kutatásának nemzetközileg elismert tényezője kíván lenni. Vasarely akarata szerint követi a nyugati emigrációban alkotó magyar származású szürrealista, absztrakt és neoabsztrakt, a Bauhaus és Bortnyik Sándor Műhelyének oktatási elvei szerint alkotó, illetve kinetikus, valamint konceptuális és médiaművészeti alkotók életművét.

A Vasarely Múzeum első, ideiglenes vezetője Tóth Ferenc volt, majd a Szolnoki Művésztelep kutatóját, a szolnoki múzeum munkatársát, Egri Máriát bízták meg a feladattal, aki 1998-as nyugdíjazásáig vezette a múzeumot. Munkatársai közé tartozott tanácsadóként – Vasarely kérésére – a művész egyik rokona, Makk György is, akin keresztül Vasarely haláláig követte az ott történteket. Vasarely szívén viselte a múzeum sorsát, hiszen az 1987-es kiállítás struktúráját ő dolgozta ki, és közreműködött például még a lámpabúrák tervezésében is.

2006-ban az épület egyik részében kapott helyet a Maurer Dóra vezette Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS), amely a mai napig itt rendezi kiállításait.

Az intézmény jelenlegi vezetője Orosz Márton, akinek fő kutatási területe a média- és kinetikus művészet, valamint a fotográfia és a kísérleti film.

Vasarely többször leírta, hogy szereti úgy elrendezni a műveit egy kiállítótérben, hogy kitágítsa a néző és a mű között feszülő percepciós teret. Figyelme mindenre kiterjedt, és minden apró részletet annak rendelt alá, hogy a művészet mindent áthasson, és mindenkihez elérjen. Ennek a gondolatnak méltó őrzői és folytatói az óbudai múzeum munkatársai. 

„Bokor utca, Szépvölgyi út”

Milyen volt a gyerekkori Óbuda?

Óbuda olyan, mint a kedves és szép lány: nem lehet neki nemet mondani. Ha a szülőhelyemet kérdezik, a válasz: Óbuda, Óbuda, Óbuda.Végiglaktam a várost, az általános iskolát hat helyen végeztem, de szülőfalum Óbuda, pedig csak néhány évet éltem ott, az Uszály utca–Dereglye utca táján, lényegében a járdán meg az úttesten, melyen még sokáig nem aszfaltozták újra a háborús belövések gödreit. A fák olyan vékonyak voltak, mint egy gyerek karja. Nemrég meglátogattam egy ismerőst, csak mert az Uszály utcába költözött. A harmadikon lakik, és azok a mi fáink az ablakáig érnek. 

A gyerekkori Óbuda. Sajátos helyen éltem. A mi utcáinkat nem bontották, épségben megvan ma is a Kolosy tér, Lajos utca, Dereglye utca, Árpád-fejedelem útja határolta tér, ahol a Lujza Gőzmalom helyén a negyvenes évek első felében – még a háború alatt is! – egyszerűbb Bau-házak épültek.

A Macskakőben és Búcsú című, apja, Merényi Endre fényképeivel megjelent kötetében is megjelenik a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének Óbudája, amelynek ma már nem sok nyoma van. Mekkora a különbség az 1896-os és az 1940-es évekbeli Óbuda között? Milyen forrásokból rajzolta meg a századfordulós Budapest ilyen pontos képét és miért a Bokor utca a szimbóluma a régi Óbudának?

Bokor utca, Szépvölgyi út. A legszemélyesebb tapasztalataim kötnek oda. 1950 augusztus huszadikán az Újlaki Búcsúban telt el a napom. Az Uszály utcaiakkal toltuk a körhintát, három menet után egyre felülhettünk. Ragyogóan éreztük magunkat. Annak az évnek a súlya minket, gyerekeket kevéssé érintett. 

A Bokor utca csak a köveiben, az agyagában volt ugyanaz, ami az ezredfordulón. A Macskakőben szereplő hosszú földszintes házban – ma már nem létezik – lakott egy osztálytársam. A családnak kocsmája volt. A poharaikba az volt bevésve: „N. N.-től loptam.” N. N. a családnevük helyett. A fiú szakács lett, évtizedeken át volt az Országos Szakács- és Cukrász Szövetség elnöke. 

Jó volt óbudai utcagyereknek lenni. Minőségi brancs. Nyáron reggel felfütyültünk egymásnak, és lejött mindenki.

Dallam: Glenn Miller In the Mood felvezető taktusok. A fiúk szöveget kértek tőlem, a bonyolult dallamot úgy könnyebb megjegyezni. Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba dutattó. Annál a járdánál-úttestnél jobb helyen nem lehetett tölteni a napot. Kiskapura fociztunk, én voltam a leggyöngébb. Golyóztunk, pötyiztünk, snúroztunk – pénzjátékok ötfilléressel. Bikáztunk – dobójáték, mint a kocka. A bika lópatkócsavar, az Árpád fejedelem útján szedtük. Komoly lovaskocsi-forgalom volt még, felugrott az ember a kocsi platójára és nyaralt, be a Margit-hídig. Ha a kocsisnak nem tetszett, ostorral próbált lebeszélni, nem volt vészes. Ipiapacsoztunk – az meg egy jól fejlett fogócskaféle. Lófráltunk a Duna-parton, libikókáztunk a Kisparkban.

Bejártunk Pestre a hatvanhatossal, potyán. Az uszodánk a Császár volt, a gyerekjegy egy forint tíz fillérbe került. Ott tanítottam meg magam úszni. A víz fölött körben korlát, a medence sarkában egyre nagyobb átlókat kell levágni. Később a Lendület nevű együttesbe jártunk le. Szeretek úszni, de az edző alig várta, hogy lerázzon. Versenyző kellett nekik. Sokszor átúsztunk szembe, a Margitszigetre, az rendőrileg tilos volt, ha jött rendőrcsizma, akkor futás. A versenycsónak neve papucs, annak lett rokona az ormótlan hatósági vízi patruly. Az Újlaki volt a mozink a Bécsi úton, földszintes ház, tümpanonjában kerek hajóablak. Néha expedíciót indítottunk a legendásan távoli Ősbudába is. Minden filmet megnéztünk.

Apja hadifogságban halt meg, ezért nevelőapja nevét viseli. A Cseréptörés című könyv, amelyben az apa-történetet dolgozza fel, mennyire személyes és mennyire generációs élmény? Mennyire határozza meg az identitásunkat az, hogy kik a szüleink és mit kapunk meg „belőlük”?

Mi határozza meg az ember identitását – ha óbudai, ha nem? A kérdés kiegészítést igényel: a hadifogságba apámat a közérdekű munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaság vezette. Rabszolga a saját hazánk hadseregében volt. Mint oly sokan. Nem jött haza, mint oly sokan.

Azt, hogy az árvaház után volt fedél fejem felett és legfőképpen: tanulhattam, a nevelőapámnak köszönhetem, aki amúgy a Világ Igaza cím és a hazai Pro Virtute Bátorságért érem kitüntetettje. Azután, hogy kishíján elvitt az emberi történelem legförtelmesebb tömeggyilkossága, találkoztam az Ember másik oldalával. Sanyi, a nevelőapám a testvéreivel és a Nagymamával az életét kockáztatta azért, hogy hozzám hasonló ismeretlen gyerekek meg felnőttek életben maradjanak. A Nagymama történetesen nemesasszony volt kutyabőrrel, a falon díszmagyaros nagypapával.

A háború utáni időről szó esik a Széchenyi Akadémián tartott székfoglalómban. Címe: Innen. Az elbeszélő innen nézi időben, helyben a világot, országot, várost, Óbudát.

A Cseréptörés regény. Aki filmvásznon, képernyőn vagy papíron történetet beszél el, csak azt írja, amit a maga életében talál. Akkor is, ha akármi módon átformálja. Az Uszály utcában csaknem mindenkinek az apja megjárta a Don-kanyart. 

A brancsból nagyjából minden második gyerek árva volt, így a történet nemzedéki élmény. Volt olyan szántó-vető ivadék, aki a falusi nyárból azzal jött haza, hogy a nagypapának az utolsó zsák vetőmagját is elvitték. Egy másik fiú vidékről költözött a fővárosba, az anyja házmesterséget vállalt. A barátom nagyságrendekkel okosabb és tehetségesebb volt, mint később számos egyetemi évfolyamtársam. Ő sokszor volt éhes és nem tanulhatott, mielőbb keresnie kellett, nasi lett – az inasiskolába járók neve az idő tájt. A fényképészetet választotta. Egészen ifjú korában megcsinálta az ország első színes fotólaborját, aztán a Rózsakertben fényképészetet nyitott. Egy harmadik fiúból a Műegyetemen lett docens.

Az Árpád Gimnáziumban érettségizett. Hogy emlékszik ezekre az évekre és a tanárokra? Az Árpád előtt rövid ideig Veszprémben tanult, ahol az Óbudához is kötődő Féja Endre is tanította. 

Egy darabig a Városligettől jártam az Árpádba, aztán a Körtértől. Más iskolát elképzelni se tudtam volna, tőlünk az Uszályból minden normális gyerek az Árpádba járt.

Nemrég itt volt nálunk egy régi barátnőnk, és búsan mesélte, hogy az unokáját nem vették fel jobb gimnáziumba, csak az Árpádba. Életem jobbik fele nagyot rikkantott: „Csak az Árpádba? De hát oda járt Péter, és odavolt érte. Meg a lánya is. A nagyobbik. Ő is végigvillamosozta érte a várost. Fáklyás parádét mutatott be az osztályuk sötétedés után az aquincumi katonai amfiteátrumban. Imádta.” A vendégünknek felragyogott az arca, és már hívta is a gyereket: „Jó hír van! Az Árpád!”

Nem mindennapi iskola volt. Mindjárt a tornaórát az amfiteátrumban tartottuk – ezzel megvan a kétezer év. Amúgy nem a történelmi Óbudát tudtam magam körül, ilyesmi egyikünknek sem jutott eszébe. A fűvel-gazzal benőtt lépcsősorok alatt felénk nyíltak a komor kazamata-kijárók – az oroszlánokra azért mindenki gondolt.

Osztályfőnököm a pompás Vanyek Béla. Angoltanár volt. Amikor eltörölték az iskolákból a többi nyelvet, őt is felszólították, képeztesse át magát oroszra. Az átképzést elfogadta, de azzal, hogy ő kémiát akar tanítani. Így lett. 

Udvarhelyi Ágoston, a földrajztanárunk a háború előtt az iskola igazgatója volt. Ő adta át a gyerekemnek az ókortudományok ápolásáért a Gombár Vince-díjat, melyet az én egykori latintanáromról neveztek el. Karádi Károly biológiatanárunk, mihelyt lehetett, azaz az ötvenhatodik év nyarán, cserekirándulásra vitt egy Ikarusz 55-ösre való gyereket Romániába. Megnéztük a szomszédságot a tengerpartig, Constanzáig. Nagy szó volt ez akkoriban. 

Matematikát Aujeszkyné oktatott. Szigorú tanár, aki egy nap torokfájással jött be. Nem tudott beszélni, a táblára írt, de esze ágában se lett volna otthon maradni. Hiszen az érettségire készültünk. 

Tornatanár igazi világnagyság Iglói – Ignácz – Mihály volt. Az ő növendéke volt a közép- és hosszútávfutó Iharos, Rózsavölgyi és Tábori, akik akkor minden világ- és olimpiai csúcsot tartottak – vagyis ezekben a sportokban is mi voltunk a legjobbak, nem csak a fociban. Na, nem én, az ország. Iglói nagy ember volt, de kedvesen, bátorítóan bánt velünk is, akik a tornasor végén botladoztunk. A három futó neve máig a fejemben maradt. 

Volt egy kissé vágott szemű, szépséges magyartanárnőnk, aki Schöpflin Aladár levelezését szerkesztette, és egy pár fiút megkért, járjunk be a könyvtárba szöveget másolni, kézzel persze. Egyetlen másoló eljárás létezett, a stencil, ahhoz laponként hatósági engedély kellett volna. 

Nálunk tanított Szentkuthy Miklós, a Prae írója, Joyce Ulyssesének fordítója. Róla sajnos lekéstem. Ja, igen: ott volt magyartanárom Eörsi István is. Oda járt Sinkó László, a színész. Korábban Sinkovits is.

Veszprém, Féja Bandi. Mindenki így emlegette. Ezerkilencszázötvenháromban elkésve kezdte a tanévet egy frissen végzett tanár. Az egyetemisták utolsó nagy hadgyakorlata tartotta vissza. Nemigen lehet elképzelni: lila kordbársony zakóban jelent meg, amelyen kívülről voltak rávarrva a zsebek. Ezerkilencszázötvenháromban! A következő évben egy másik tanárnál egy fiú krepptalpú cipőben ment ki felelni, meg sem szólalhatott. Egyes.

Ahogy Féja tanár úr érkezett, az a vagányság netovábbja. Kiváló tanár, szellemes, laza ember volt. Szerettük, mit mondjak.

A háború alatti és a háború utáni időszakról a városrészben előkerült néhány napló és megjelent pár memoár, a legutóbb például Halay Edit újságíró-szerkesztőé, aki gyerekként a Lajos utcában élte át az ostromot, majd itt élt az ötvenes évek végéig. Ő egy nagyon szegény városrészt rajzol meg, egy tipikus munkásnegyedet. Általában véve is két narratíva létezik Óbudával kapcsolatban: a Krúdy-féle romantikus-bájos városrész mellett van egy Gelléri-féle Óbuda is tébécés munkásokkal, munkanélküliekkel. Melyik igaz? 

A Bau-házas néhány utca nem Krúdy csoda-húsleveseinek, nem Majmunkának a szülőhelye, a nagyszerű Gelléri Andor Endre Szállítói sem ott éltek. Az alattunk lévő lakásban Kőmíves Sándor színész lakott. Fiával, az ifjabb Kőmíves Sándorral, a későbbi színművésszel – Ódry Árpád unokájával – jóban voltam. Csak a házban még: ifjabb és idősebb Ujlaky László színművész, egy „százados úr” az elsőn, egy „főhadnagy úr” a mi emeletünkön. A királyi hadseregből, nem proletárok. 

Az említett jobbik felemmel rendszeresen eljárunk oda, utcát nézni. Ünnepnap az olyan. Ahogy az ő gyerekkori színhelyeire: Székesfehérvárra és Kolozsvárra, a Farkas utcába. 

Elvittem haza az angol fordítómat is. A Dereglye utcán utánakiabáltam egy férfinak: „Sándor!” Megörült nekünk, megmutatta a Kőmíves-lakást az amerikainak. 

Egyszer a Svenska Dagbladet újságírója megállt az éppen bontott Bécsi úti földszintes nyomorházaknál. „Nálunk egy ilyen történelmi épületet féltve őriznének” – mondta. „Jártam ilyenekben” – próbáltam informatív lenni. – Gondold el, milyen lehetett ott élni.” „Ó, persze, belülről mi is felújítanánk, teljes modern kényelemmel.” Mindjárt megvilágosodott a történelmi emlékezet és az általános jólét kapcsolata.

A Lajos utcába mindenfelől jártak gyerekek. A mi osztályunkba, amennyire tudom, munkások, szerény tisztviselők gyerekei. Meg orvosgyerek is és egy roma srác a régi Bécsi útról. Az Árpádba meg Csillaghegyről, Rómairól is sokan.

Másként gondolok nyilván ugyanarra az Óbudára, mint az elméleti szakember.

1980-ban betiltották a Mellékszereplők című regényét. Miért? Befolyásolta ez a tiltás a szerkesztői, fordítói munkáját? Egyáltalán, hogy hatott egy írói karrierre egy ilyen betiltás akkor? 

Hatott. Radikálisan. Arra a tíz évre eltörölték a föld színéről. Velem együtt. Egy Göncz Árpád nevű műfordító volt az egyik, akit megkértem, hogy olvassa el – létezzen a könyv mégis. Igen szeretetre méltó ember volt, bár, gondolom, ezt nem kell külön mondani. És hogy miért? Nem engedélyezte az alezredes elvtárs. ÁVÓ-rang. Ő volt a kiadó igazgatója.

Leghíresebb, kultikus regénye a Macskakő, angolul is megjelent. Sokrétű munka, nem lehet eldönteni, hogy az atmoszféra, a rejtélyes bűnügy vagy a korhűség miatt hat ennyire. Milyen módszerrel tudta ilyen élethűen és filmszerűen visszaadni annak a kornak az érzetét és azt a Budapest-érzetet, amely miatt a mai napig az egyik legfontosabb Budapest-könyvnek tartják a Macskakőt? Mindez pedig összesimul a 20. századi szállal és egy komplett emberiség-történettel, ami miatt a könyv csak az egyik olvasatban Budapest-könyv. De mi még? Hogyan kell jól olvasni a Macskakőt?

Utánajártam persze, mindennek, ahogy bárki, aki olyan helyről vagy korról beszél, ahol-amikor nem volt ott. Apai nagyapám ezerkilencszázötben udvarolt a nagymamámnak Kassáról Pestre. Őutána indultam el és elértem az Ezredévi ünnepségekig. A többi jött, alakult, írta magát a könyv. Ami például a Csacska Macska mulatót illeti, az nem létezett. 

Hogyha valaki úgy teszi le: „Ezt még elő fogom venni”, akkor jól olvassa. Bár tessék tekintetbe venni: elfogult vagyok.

Ön gondozta Ottlik Géza Buda című kötetét. Mennyi a Budából Ottlik saját szövege és mennyi Lengyel Péter? Milyen viszonyban voltak az íróval? A Budában szerepel egy képlet, amelyben Ottlik matematikai pontossággal határozza meg egy író esélyét a dolgok kimondhatóságára. De milyen a jó próza most, a posztmodern utáni korban? 

Buda. Ne legyen félreértés: minden szava Ottliké. Kőrizs Imre, a kiváló irodalmár egybevetette a megjelent könyvet a kézirattal, és hibajegyzéket készített. Amit megtalált, azt a következő kiadásra kiigazítottam, köszönettel. Ámde a szerző – O. G. – két gépelt példányon javított kézzel, és nem egyformán. Nem vállaltam a mindenható szerepét, az első példányból dolgoztam. A megmaradt eltérések a másodikban találhatók.

A kapcsolatunk Ottlikkal – attól fogva, hogy megkértem, olvassa el az első novellámat, addig, amíg velünk volt – barátság. Ő mondta, én nem mertem volna. Ő nevezett – persze nem hivatalosan – a fogadott fiának. Gondolom, megbízott bennem. Megkérdezte, hogy elvállalom-e a hagyaték gondozását és hogy a Budát előkészítem-e nyomda alá.

Jó próza. Nem hiszek a divatszerű, illendő változásokban, se posztban, se prae-ben – ha nem a Szentkuthy-mű címe –, a valami-valaki előtti vagy utáni korszakban. Kérem az Olvasót, ne vegye nyegleségnek, komolyan beszélek: jó próza most az, ami jó.

Műfordítóként több kultúra irodalmára is rálát. Olasz, spanyol és angol nyelvből is fordított. Ön szerint a magyar irodalom a rendszerváltás után eltelt harmincnégy évben ismét megtalálta a helyét Európában, vagy különutasok vagyunk? Kiket tart a legjelentősebb szerzőknek az angolszász, az olasz és a spanyol nyelvterületen az elmúlt évtizedekben, akikre érdemes odafigyelnünk?

Egy ideje nem jut időm fordításra, nem volna rendjén, hogy az említett nagy irodalmakról véleményt mondjak. Moraviát, amikor belőle írtam a szakdolgozatomat, felhívtam Rómában, meghívott és végigbeszélgettünk egy délutánt. Fordítottam Alejo Carpentiert, őt Havannában kerestem fel. Találkoztam Nicolás Guillénnel is, igen jelentős költő. De fordítottam amerikaiakat is, a legnagyobbakat: Hemingway-t, Faulknert, Salingert, Chandlert.

Amúgy meg: olvasok, mint más ember, kedvem szerint. Néhány éve csaknem kizárólag füllel, hangoskönyvet. Közben lehet gyalogolni, reggelit készíteni, megenni, szinte mindent.

És egyre inkább kozmológiát és általában természettudományt. Amikor magyar lektorként dolgoztam Havannában, angolórára jártam ugyanabba az épületbe. Amerikaiak tanítottak, emigránsok. Megkérdezte a tanárom, hogy melyik ország prózája a kedvencem. A hatvanas évek eleje. „Az észak-amerikai” – válaszoltam. Felháborodott: „De hát miért?” „Mert a legjobb” – mondtam. 

Akkor úgy láttam, hogy a következő ajándék a világnak a dél-amerikai regény lesz. Még García-Márquez nem jelent meg. Mostanában rengeteget olvasok újra. Mikszáthot, Jókait, Kosztolányit. És, egy életem, egy halálom: Rejtőt. Kamaszkoromban szerettem meg. Akkor annyira nagyon be volt tiltva, hogy gépelt példányok jártak kézről kézre. Hogy ettől az írótól mit tudtak félni?

Sci-fi szerzőként is ismert. Hogyan találkozott ezzel a műfajjal és hogy fér meg a sci-fi szerző a szépíróval?

Találkozás: Először Varsóban, a forradalom utáni télen. A lengyel Vöröskereszt meghívott lábadozásra a hepatitiszem után. Házigazdám, egy történész professzor akkor jött meg Amerikából egy halom rongyosra olvasott zsebkönyvvel. Nekem adta őket. Megszerettem azonnal. A második találkozásom Havanna: egy amerikai antikváros számolta fel a kis boltját, haza készült, és fillérekért adta a zsebkönyveket. 

Soha nem látott mértékben polarizálódott az irodalmi életünk a politika mentén, mindeközben azonban látható, hogy a középgenerációt és a legfiatalabb generációt már kevésbé érdekli az 1990-es években történt kenyértörés körüli vita. Miben kell ma állást foglalnia egy írónak és miben nem?

Azt a sokat emlegetett polarizálódást sosem fogadtam el. Le se írom azt a hasadást – nem hiszek benne. Mondtam már: nálunk nagyobb nemzetek-irodalmak sem engedik meg maguknak, hogy kettéessenek. Egy magyar irodalom van, és kész. Mármint a legjobbaké.

Miben kell állást foglalni? Minden állampolgárnak megvannak a közéleti kötelességei és jogai. Azon felül a munkája minőségével foglal állást az író, a műasztalos – lásd Nagy Péter cárt –, a kohász, a táncos-komikus és a villamosvezető.

Macskakő (részlet)

A harmadik hely, sejtheted már: a Bokor utca sarka. Láncz Rókusnál dús az aratás. A vezető nyomozó megy a szimata után, a szó szoros értelmében. Úgy esik: alkalmas ember, a maga helyén. E korban még nem elképzelhetetlen. Rátalál a Rókus konyhájában a göthös csikótűzhelyre, lezárja a szellőzőnyílást, s a pernye közül puszta kézzel kikapja valamely apró cefetekre tépett papirosok maradványait. Lovasrendőrt meneszt a vizsgálóbíróért, és szakértőt kér.

Rókus összeszorítja a száját, és egyetlen kérdésre sem válaszol. Mire a vizsgálóbíró odaér, rábukkannak a pincében egy böhöm matrózládára. Álszakállak és -öltözetek, maszkok mellett hagyományos betörőeszközök: nyolcvan darab tolvajkulcs, furdancsok és reszelésre váró nyers kulcsok. Készpénz a farakás alatt, csaknem harmincegyezer forint. Nem a szőleje műveléséből árulta ki az öreg az óbudaiaknak, az szent. A pincében a nehezen mozdítható bűnjel: egy szétfúrt-robbantott Wiese–Wertheim-féle újdonatúj páncélszekrény. Egyfelől minden egybevág: a mackó falán kerek lyuk, megtévesztésig hasonló ahhoz, amelyet a bazárbetörésnél vágtak ki. Maga az acélkarika sehol. Körülrajzolja ezt is, kivágja a pontos mását kartonból. A szekrényt annyira elnyúzták, hogy a szakértő nem talál fényes sima felületeket. Dajka azonban ráakad néhány szerteszállott zöld gyapjúfoszlányra, s itt mindjárt a maradék kupac kincstári lópokrócra is. Illenek, mint kulcs a zárba. Összekapcsolják bizonyosan a forradalmi betöréssorozat láncszemeit.

Az öregecske, többszörösen visszavonult orgazda érthetetlen makacssággal megköti magát. Nemcsak hogy nem vall. Azt állítja, hogy bűntényről itt szó sincs. Előmutat egy fejléc nélküli számlát.

– Enyim – szól kackiásan. Tán csak van még jog, és szent még a magántulajdon. Tán csak nem esküdött föl a királyi rendőrség a nihilista tanokra. Tán csak azt mível a vásárolt kasszájával, ami néki tetszik.

A számla valódi. A boltos nevéből csak a végső „a” betű maradt. A vásárló: Aga Szádegh.

– No – a doktor most már elismeréssel tekint az öreg lókötőre. – Kendet meg tán effendinek tiszteljem? Tán csak nem esküdött föl a Próféta hitire…? Miközben egymagában gyürkőzött a mackóval a pincegádoron, éltes korára.

– Jó barátimé hát.

– Bravó. S kik volnának ezek az egzotikus jó barátok? Hol szólhatnék velük? S honnan vásárolták a szekrényt?

Láncz megrázza a fejét. Őt jogtalan-oktalan zaklatják, nincs mondandója. A becsület útjára tért, évek óta nem foglalatoskodik lopott holmival. Színházi kellékeket tartani, az csak nem bűn. S ettől kezdve egyetlen kérdést sem méltat válaszra.

Kihallgatásának minden perce kincset ér, és kincset veszejthet el. A doktor tudja.

Óbudán dőlt el minden

Mivel foglalkozol mostanában?

Elértem a boldog nyugdíjas évek első pillanatait, úgyhogy igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni; leginkább azzal, amit egész életemben értelmes tevékenységnek gondoltam, tehát a semmittevéssel.

Ezt szó szerint kell érteni?

Nagyjából igen. A semmittevés mellett azzal telnek a napjaim, hogy baráti körben sütök-főzök vegán sorstársaim számára. 

Hogyan alakult így?

Már gyerekkoromban megvoltak az undorodós hajlamaim az állati származású ételek iránt, soha nem bírtam megenni a nagymamám levesét a kilógó csirkelábbal, vagy a disznósajtot, amelybe beledolgozták a disznó szőrét-bőrét is. Hasonló volt a helyzet a tojással is… Persze a környezetemben mindenki mindenevő volt, sőt alapvetően úgy gondolták, hogy ha nem eszem húst, akkor nagy baj lesz. De végignéztem, hogy hogyan vágják el a tyúk nyakát, és voltam disznóvágáson is, és ezek az események a számomra egy-egy gyilkossággal értek fel.

Ugyanakkor a belém sulykolt kényszer tudattal kellett együtt élnem, hogy ha ebben nem veszek részt – mármint nem eszem húst –, akkor az életemmel játszom. 

Hogyan tudtad túltenni magad rajta?

Kamaszkoromban hallottam a bicsérdistákról, illetve Oláh Andor reformkonyhájáról, a döntő változást azonban az hozta, hogy találkoztam egy velem nagyjából egyidős holland gimnazista fiúval, aki vegetáriánus volt – ekkor még így nevezték a „növényevőket”. Akkor fészkelte be magát az agyamba az, hogy ha vannak egészséges emberek, akik nem esznek húst, vagyis hogy káros következmények nélkül lehet így élni, akkor én inkább erre az útra lépnék. Mindez a hetvenes években eléggé magányos útnak tűnt, hiszen nem találtam senkit, aki hozzám hasonlóan gondolkodott volna. A családomban pedig csak 1999-ben mertem „coming out”-olni, ami azt jelentette, hogy az anyukámnak és a nagymamámnak is megmondtam, hogy eszükbe se jusson, hogy állati ételeket készítsenek nekem. 

Fotó: Katona László

Ezek szerint muszáj volt megtanulnod vegán ételeket készíteni, hiszen 30-40 évvel ezelőtt az ilyesmi a legnagyobb különcségnek számított. Ha jól tudom, akkoriban Óbudán éltél.

Nyolcadikos voltam, amikor Óbudára költöztünk, a Zápor utcába,  egy új lakásba, így a gimnáziumi éveimet már itt töltöttem, és ez volt az az időszak, ami meghatározott szinte mindent, ami a későbbiekben történt velem. Ráadásul nem a gimnázium volt a meghatározó élmény – egyébként a Toldyba jártam, tehát nem óbudai iskolába –, hanem az Óbudai Művelődési Központban (ma Óbudai Társaskör) működő Mosolygó színjátszókör. 15 éves voltam, amikor a szüleim elfogadták, hogy – ha ez jobban érdekel engem, mint a gimnázium – eljárhassak oda. Persze csak akkor, ha jók a jegyeim.

Amikor jelentkeztem, már oda járt Hajnóczy Csaba, aki a zenei dolgokkal foglalkozott, egy-két évre rá pedig lejött Bárdos Deák Ági is, aki szintén a környéken lakott.

Tehát mondhatjuk úgy, hogy a Kontroll első csoporttá szerveződés mozzanatai itt zajlottak. 

Arra emlékszel, hogy milyen bemutatóitok voltak?

Semmilyen bemutatónk nem volt. Folyamatos készülésben voltunk, de inkább színházpedagógia zajlott. Mindig szó volt valamilyen esetleges előadásról, de sosem jutottunk el addig, így közönség elé sem kerültünk. Ennek ellenére elég változatos dolgokat csináltunk, például amikor arról volt szó, hogy Savonaroláról legyen a darab, ahhoz Hámos Gusztávval közösen készítettünk fotókat, ami a díszlet lett volna. Akkoriban ő jó barátságban volt Víg Mihállyal, így néha ő is megjelent a próbákon. (Mihály egyébként a mai napig óbudai lakos).

Tehát sok minden volt, sokféle gyakorlatot, kísérletet végeztünk Wéber Péter vezetésével, akitől rengeteget tanulhattunk. Olyan előadásokat nézhettünk meg Péter jóvoltából, amelyek akkoriban a nem hivatalos színjátszást jelentették. Többször jártunk Pilisborosjenőn, hogy megnézzük az Orfeót, voltunk Erdély Miklósék Fafej Műhelyében a Ganz Művelődési Házban. Ezek fantasztikus hatással voltak rám: észrevettem, hogy ezekben a kis titkos bugyrokban ott vannak a „haverok”. Azaz kamaszként felfedezhettem, hogy vannak itt olyan emberek, akik azt a szellemet képviselik már, amit én csak szeretnék. És így jutottam el a Dob utcába, Halász Péterék előadására is, ami hihetetlen élmény volt – ott fordult át minden addigi színházról alkotott elképzelésem, sőt ott értettem meg azt, hogy mit jelenthet a színház.

A gimnáziumot hanyagoltad?

Amennyire csak lehetett. A szüleim ateisták voltak, és engem is így neveltek. Például ha egy műemlék templomnál jártunk, akkor a papám megállt a kapuban, de nem jött be velünk. Innen jött az ötlet, hogy amikor reggel elindultam az iskolába, bementem a közeli templomba, és ott bekkeltem ki, amíg szüleim elmentek dolgozni. Utána pedig azt csináltam, amit akartam, szabad lett a terep. A legtöbbször moziba mentem. A Flórián téren volt a Felszabadulás mozi, a Selmeci utcában az Óbuda, a Bécsi úton az Újlaki. Elsősorban ezekbe jártam, néha eljutottam a Bem moziig is a Margit híd budai hídfőjénél. Elsősorban a magyar filmek érdekeltek, amelyeket elég gyakran játszottak délelőtt.

Arra nem gondoltál, hogy gimnázium után a Színművészetire jelentkezz? Színészként vagy rendezőként.

Valóban rendező akartam lenni, egyszer jelentkeztem is tv-rendezőnek, mivel éppen az indult. De ott elég hamar kibuktam, mert az volt a fő kérdés, hogy mi különbözteti meg a televíziót a többi művészeti ágtól. Erre én azt mondtam, hogy csak a tévé képes arra, hogy valós idejű képet sugározzon – legyen az focimeccs vagy Holdra szállás –, amit az egész földön egyszerre lehet nézni. De a felvételiztető – közismert tévés arc – azzal vágott vissza, hogy nálunk semmi nem megy egyenes adásban, csak 5-10 perc késéssel, hogy ha valami gond lenne, akkor tudjanak cselekedni, és a televíziózásnak amúgy sem ez a lényege.

Fotó: Katona László

Akkor micsoda?

Szerinte a sorozatok sugárzása volt, mivel ezekkel rendszeresen le lehet ültetni a nézőket a saját otthonukban. Másnap pedig ez generálja a beszélgetést a munkahelyen, és nem a hétköznapi problémák. Úgyhogy ezek után többet meg sem próbáltam a rendező szakot, beláttam, hogy ezzel a hozzáállással úgysem juthatnék be. Ennek ellenére tévés lettem, ugyanis érettségi után ügyelőként kezdtem dolgozni a Magyar Televízióban. Később másod- sőt egyszer első asszisztensként is dolgoztam.

Nagyon érdekes volt belülről látni, hogy mennyire másképp működik a televíziózás, mint amire én gondoltam. Én ugyanis azt gondoltam, hogy ott komoly, kreatív szakmai munka folyik, de szó sem volt erről.

Ha minden a színjátszó körben kezdődött, hogyan jutott eszetekbe, hogy zenekart alapítsatok és számokat írjatok?

A Kontroll Csoport megalakulása előtt még sok mindent csináltam. Voltak olyan barátaim, akiknek köszönhetően sikerült a különböző művészeti ágakba, kulturális irányzatokba mélyebben belelátnom, és belekóstolnom. Csányi Attila például a neoavantgárddal ismertetett meg, Faragó Béla – aki a kiskonziba (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – a szerk.) járt – a kortárs komolyzenével. Ő benne volt abban a csoportosulásban, amit az Új Zenei Stúdió nyomán Kis Zenei Stúdiónak – K.Z.S. – neveztek el, és ahová engem is bevettek mint tiszteletbeli tagot. Sőt, Faragó Béla két zenész társával be is mutatta Öt zongoradarab című művemet a Halhatatlan zeneművek ciklusomból, ami valójában a zongora öt darabjának leszerelését jelentette. Persze nem zenemű volt ez, hanem egy afféle antizene-költészet-szóvicc egyveleg. Amúgy a második „halhatatlan zeneművem” a Mutatta volt, ami abból állt, hogy egy zenedarabot a kórus némán, a Kodály-módszer szerint lemutogatott. De ezt csak később, a nyolcvanas években mutattuk be a Déja Vu Revue-ben, Hajnóczy Csaba vezényletével. Harmadik halhatatlan zeneművem még azóta sem készült. Ami azért nem véletlen, mert számomra halhatatlanságban egyértelműen John Cage 4’33” című zeneműve vitte a prímet.

Amelyben egyetlen hangot nem játszanak.

Így van. De alapítottam irodalmi társaságot is Radír néven; ez a radikális írók egyesülete lett volna, ha rajtam kívül más is csatlakozik hozzám… Ennek az lett volna a lényege, hogy radírozzunk, töröljünk, felejtsünk, mert túl sok mindent el kellene olvasni, és ez így nem mehet tovább. Ekkor volt egy érdekes akcióm is a Zápor utcai lakásban. Amikor szüleim nem voltak otthon, rendeztem egy árverést, ami úgy jött, hogy miután folyamatosan halmozódtak körülöttem a tárgyak, egyszer csak úrrá lett rajtam egy afféle tárgy-gyűlölet.

Ezért arra gondoltam, hogy ezeket a számomra amúgy kedves tárgyakat elárverezem oly módon, hogy nem pénzt kérek érte, hanem valamiféle emberi kapcsolat-szerű dolgot.

Például egy tárgyat arra cseréltem, hogy valakinél egy alkalommal alhassak. És akkor erre lehetett licitálni: „egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka…” Ezt végül Müller Péter akkor még nem Sziámi nyerte meg, és később, a katonaság idején éltem is ezzel a lehetőséggel.

A Kontroll Csoport 1980 szilveszterén lépett fel először. Hogyan jutottatok el odáig?

Egyszer egy játékgitár legmélyebb húrját pengetve előadtam egy számot, amelynek a szövege az akkori szocialista pártfőtitkárok nevének felsorolása volt. Bárdos Deák Ági, Hajnóczy Csaba és Hajnóczy Árpád volt a közönség. Ezután ugrott be Csabának – aki komolyan foglalkozott a zenével –, hogy ha én egyedül, egy hanggal elő tudok valamit adni, ami számára teljes értékűnek tűnt, akkor miért nem csinálunk közösen valamit. Ági szeretett volna énekelni, voltak is mindenféle furcsa dalocskái, így elhatároztuk, hogy összeadjuk az energiáinkat, és elkezdtünk számokat írni. De ez is már évekkel a Kontroll csoport előtt megkezdődött. Csaba gitározott, Árpi, az öccse játszott basszusgitáron és szaxofonon, Ági meg én énekeltünk. Aztán csatlakozott hozzánk dobosként Iványi Norbert, aki szintén óbudai volt. Ebben a felállásban játszottunk először, 1980 szilveszterén Wahorn András pomázi házibuliján. Aztán 1981-től már nyilvános helyeken is felléptünk, a tagság is változott, kibővült. Farkas Zoltán lett a basszusgitáros, Müller Péter átigazolt harmadik énekesnek az URH-ból, Lehoczki Károly lett az új dobos és hozta magával Újvári Jánost, aki Hajnóczy Árpád mellett szaxofonozott.

Mennyire kellett félni egy-egy fellépés előtt?

Aki fellép, az sose fél. Nem voltunk bátrak valójában, mert csak azt csináltuk, amit jónak gondoltunk. Volt olyan koncert, ami elmaradt, akkor nem tudtunk mit csinálni. Kiírták, hogy „technikai okok miatt elmarad”, pedig arról volt szó, hogy megijedt a művelődési ház igazgatója. Minket sohasem ijesztgettek személyesen, azokat az intézményeket már inkább, amelyek szimpatizáltak velünk. Persze Budapesten más volt a hozzáállás, mint a vidéki városokban, ahol sokkal erélyesebben csaptak le a zenekarokra.

Nekünk olyan  agresszióval vagy elnyomással sohasem kellett szembenéznünk, mint a vidéki zenekaroknak. Például a szegedi CPg-nek, akik börtönbe kerültek.

Téged csak katonának vittek el az első Kontroll-koncertek után.

De annak semmi köze nem volt a zenekarhoz. Sőt, hatalmas szerencsém volt, ugyanis Óbudán lehettem katona. 

Volt protekciód? Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy a lakóhelytől a legtávolabbi településre vitték az embert katonának.

Hajnóczy Csabának volt egy ismerőse, akinek a révén bekerülhettem egy művész századba, amelynek Óbudán volt a laktanyája. De ez nem a klasszikus értelemben vett művész század volt, hanem az ottani ezredes „találmánya”, aki művész embereket akart maga körül látni, ennek jegyében szervezett fellépéseket. Volt roma zenekar, polbeat zenekar, színészek, szavalók. A képzőművészek gyárthatták a plakátokat. Tehát egy igen laza szolgálat volt, ahová ráadásul a leszerelő katonák ajánlhattak valakit maguk helyett. Ebben segített Csaba barátja, mivel ő engem javasolt. Szóval volt protekcióm, de nem a fejesek révén. Persze nem csak fellépések voltak, mi ugyanis afféle művész-munkás alakulat voltunk, ezért az egy hónapos kiképzés után egy házgyárban kellett dolgoznunk. De mivel nem vettek szigorúan szinte semmit, könnyen ki is lehetett szökdösni a laktanyából. Ennek köszönhetően többnyire ott tudtam lenni a próbákon, Ági és Péter lakásán aludtam, onnan pedig egyből a házgyárba mentem. Mindez azért érdekes, mert egyszer csak késve tudtam kiszökni egy Kontroll fellépésre. Már nem maradt időm átöltözni. Természetesen katonaruhában érkeztem meg, de akkor már ment a koncert.

Éppen a Polak wegier dwa bratanki című számunk ment, amikor felmentem a színpadra, és úgy szálltam be énekelni, hogy közben ledobáltam magamról a katonaruhát.

Ez akkoriban kamikaze aktusnak tűnt, de végül semmi következménye nem lett. Hetekig izgultam azon, hogy mikor jönnek értem, de végül semmi nem történt. 

Meddig laktál Óbudán?

1972-től a nyolcvanas évek közepéig Negyven évvel később az is kiderült, hogy feleségem, Gajzágó Donáta festőművész is itt született, és abba az óvodába járt, ami a házunk mellett volt, igaz, én akkor már a színjátszó körbe jártam. Most a lányunk és a fiunk annyi idős, mint én abban az időben. 2020-ban a szüleim már nagyon idősek voltak, és egyre több segítségre szorultak. Így az életem egyre jobban visszaszerveződött ide. Nemrég viszont az óbudai temetőben búcsúztunk el tőlük és ezzel együtt egy kicsit Óbudátol is.

A magyar punk óbudai klasszikusától a vádlottak padjáig

Ez állt a Főváros Tanács művelődésügyi főosztályvezető helyettesének 1983. augusztus 4-én írt jelentésében. Ez a cikk arra vállalkozik, hogy bemutassa, milyen okból készült a jelentés, hogy tisztázza a korai magyar punk mibenlétét és hogy körvonalazza 1983. február 19. fontosságát a magyar punk életében.

A Vörösvári út 3. hátsó frontja a Kórház utca felöl nézve. 1982
Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Vissza kell ugrani az időben, hogy kerekebb lehessen a kép. A hatvanas, még inkább a hetvenes években, a Szovjetunió közvetett-közvetlen irányítása alatt országunk viszonylag szabadnak számított. A hétköznapi élet alapvetően élhető volt. Az enyhe iróniával legvidámabb barakknak nevezett ország lakossága a kádári alku értelmében nyugodtnak mutatkozott. Politikai vezetésének legitimációs alapkövei stabilnak tűntek. Szüntelenül izzott az ideológiai nevelés gépezetének minden apró alkatrésze, bár eszközei ekkorra finomodtak, és a magánélet legtöbb területén nem játszott szerepet a politika. A vagyonszerzés – mindazok ellenére, hogy nem tartozott az állam vezetése által túlzottan támogatott tevékenységek közé – társadalmi pozíciótól függően elfogadott volt.

Nem volt alapkívánalom a politikai eszmékkel való hangos azonosulás, mindezekért cserébe megvolt a panellakás, a balatoni nyár, a kocsi, a hűtő, a táncdalfesztivál…  

A korhangulatot beárnyékolja, hogy a hetvenes években világszerte bekövetkezett egy gazdasági, társadalmi megtorpanás, ami alapvetően a nyersanyag-ellátás zavaraiban és a társadalmi igények növekedésében mutatkozott meg. Nem tűnik védhetetlen vállalásnak, hogy a válságra adott reakcióként értelmezzük az ekkor kialakuló alternatív kulturális életet. Mindeközben virágzott a többszörös átalakításokkal működtetett, főként politikai célzatú állambiztonsági megfigyelés intézménye, a hetvenes évek elejétől  a rendszerváltásig változatlan formában fennálló, a Belügyminisztérium részeként működő, hírhedt III/III Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség. 

Ennek két alosztálya az, ami számunkra most kiemelendő: az ifjúsággal foglalkozó BM III/III-2 és a kulturális területtel és annak nem kívánatos jelenségeivel foglalkozó BM III/III-4 osztály. A csoportfőnökség feladata immáron nem az ellenzékiek „elkapása”, bebörtönzése, hanem  „elhárító munkát végez a kulturális területen elhelyezkedő ellenséges személyek, csoportok és ezek nemzetközi kapcsolatainak vonalán.” (idézet a BM III/III CSF ügyrendjéből).

Flórián tér, a háttérben balra Pacsirtamező (Korvin Ottó) utcai házak, szemben a Kiscelli utca 2-12., jobbra a Szőlő utcai sávház (Faluház). 1982 Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Persze semmi sem csak fekete vagy csak fehér, de kijelenthető, hogy a hazai politika, esetünkben a kultúrpolitika igazán szűkre szabta az önkifejezés határait, annak progresszív formái pedig egyenesen a „föld alá szorultak”, annak ellenére, hogy az önkifejezés igénye megvolt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopolhelyzetéből fakadóan korlátlan hatalmat gyakorolt a lemezkiadás és a zenepolitika felett, ami miatt állandó harc folyt az éppen a zenei életbe betörni készülő vagy éppen új felvételt készíteni kívánó együttesek és az állami szervek között, lévén nem voltak következetesen kialakított irányelvek. Az idő előrehaladtával a könnyűzenei irányítás álláspontja persze aligha változott, inkább erkölcsi „patrónusa” maradt a magyar könnyűzenének, ám az új zenei, illetve (szub)kulturális áramlatok egyre több konfrontációba keveredtek a nagybetűs kultúrpolitikával.

A csövesek, a metálosok és társaik mint alternatívnak számító közösségek, újabb és újabb feladatokat adtak a magyar könnyűzene vezetésének. Az amatőr zene már a falak közvetlen döngetése nélkül, saját útján, saját történetét kezdte el írni. 

Ebben a miliőben játszódott le az az 1983-as este, amely túlzás nélkül mérföldkőnek számít a magyar punk életében.

Érdemes kihangsúlyozni, hogy a koncert a sajátos magyar punk eseménye volt, azé a közegé, amely főként a Szabad Európa Rádió és a hazai csempészhálózat jóvoltából az ortodox angol punk hazai változata lett. A mára klasszikusnak számító Sex Pistols hangneme sokak számára kinyilatkoztatás volt, hamar elkezdtek körbejárni a másolt kazetták, a csempész újságok, benne a meghökkentőbbnél meghökkentőbb kinézetű angolokkal. Hazánkban a hasonló ún. proletár punk az 1978-as év körül indult, ám 1980-ra a dühös, szókimondó stílus végül áthatotta a középiskolák, szakmunkásképzők folyosóit: megszületett a magyar punk. Az esztétikai összhatás sokunk számára ismert: torzonborz, festett frizura, bakancs, állat, kocka vagy csík minta, kitűző, erős, az arc természetes vonalait nem követő, szinte színpadra illő smink. A 15-16 évesek mindezt azzal tetézték, hogy maguk szórakoztatása és a nemzedéki rossz közérzet kifejezése érdekében sokan gitárt ragadtak, adtak maguknak valami rendkívüli nevet (Punkráció, Inqbátor, Herpesz, ETA stb…), felöltötték a „kispolgári” szem számára leginkább ellenszenves ruhájukat, ha kellett (és általában kellett) pár folt, firka, kitűző, ez-az még került rá kiegészítőként, és elkezdtek koncerteket adni, kezdetben a haveroknak, később – ha időközben nem oszlottak fel – kisebb-nagyobb közönségnek.

Balra Kilián János a Modell”S” punkzenekar gitárosa. 1982
Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

  A nyolcvanas évek elején felívelő és a lehető legmagasabb fordulatszámon pörgő őspunk zenei nagy durranások egyike a CPg, a jelentés központi alanya.  Adott egy tombolásra, olykor rombolásra berendezkedett nonkonformista fiatalokból álló csoport, amely változást követel. A szegedi CPg (Coitus Punk group vagy Come on Punk group) a jugoszláv Pekinška Patka (Pekingi kacsa) ihletésére alakult 1979-ben. A nagyobb nevű punk együttesek között ők képviselték a legszélsőségesebb, leginkább antikommunistának mondható nézeteket a dalszövegeikben – aminek következtében hamar felfigyelt rájuk a punk szcéna és  először a helyi, majd az országos média. Zeneszövegeikből csak párat kiemelve:
„Hol minden rossz, mi új /Hol a jólét csendet szül /Hol az emberek mind némák/ Ott mindenki tetű” , vagy például  „A gazda okos, nagy ember/ Röfögök neki, hogy ha kell.”

  A Mozaik Klub bulijára nem jött el az összes előadó. (A jelentésben puccsként hivatkoznak mindezekre.) Ezért fellépett egy frissen alakult bőrfejű banda is. A felsorolt fellépők közt – mai szemmel – kitűnnek a Magyarországon punkokkal együtt induló skinhead mozgalom képviselői is, akik – nem sokat törődve az angol mozgalom megosztottságával, politikai sokszínűségével – nacionalisták, erősen jobboldaliak, a későbbi vádak szerint egyenesen fasiszták voltak. Dalszövegeikből kiemelve: „Nem baj, hogy ha ártatlan az, akit verek /Az se baj, ha öregember vagy éppen gyerek / Nem is tudom néha, hogy miért rugdosom/ A dolgozó népet szolgálom!”

A klubest híre gyorsan elterjedt, a Mozaikban a meghirdetett koncert tulajdonképpen nagyobb problémák nélkül le is zajlott. A klub vezetősége saját bevallása szerint csak pár szám erejéig vett részt a rendezvényen, a KISZ és a körzeti pártszervezet titkára végig ott volt.

Az eset következtében a Mozaik nem fogadott több amatőr koncertet, a klub működését a KISZ bizottsággal egyetértésben a III. kerületi tanács felfüggesztette.

Az első, nagyobb bírósági eljárás a Mos-Oi! ellen indult 1983. július 4-én egy vádemeléssel. A rendőri intézkedéseket több jelentés után végül csak egy lakossági bejelentésre – amit egy magát nyugdíjasnak valló személy intézett írásban a rendőrség felé, pontos személyleírást, tartózkodási helyet adva a zenekar tagjairól – kezdték meg a tagok ellen 1983. május 16-án nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettének megalapozott gyanújával, amelynek alapja a Mozaik klubban adott koncert volt. Az ügy 1983. december 13-án zárult másodfokon, és a tagok négy, illetve három-három hónap felfüggesztett börtönbüntetéssel hagyták el a bíróságot.

Mindebből arra a következtetésre jutott a szubkulturális közeg, hogy a rendszer haragja ugyan lecsapott a Mos-oi!-ra, de az állam retorziói meglehetősen szelídek, a bíróságokon is csak erőfitogtató színműveket képesek produkálni.

Azonban a CPg is a hatóságok kezei közé került. A februári koncert után számíthattak valamilyen reakcióra, tetézte a bajt, hogy a zenekar tagjai a XV. kerületben egy csirkét is magukkal vittek a fellépésre, amely állat darabokban végezte. 1983. májusában a CPg egy számának átköltött verziója jutott a rendőrséghez, majd 1983. júliusában maga Erdős Péter (személyes érintettségét felhasználva, ugyanis a CPg leghíresebb dala pont a nagy hatású Popcézárról szól) is írt egy emlékezetes cikket a februárban lezajlott óbudai ,,szennyhullámról”, amelyben az értetlenség, a sarkítások, elhallgatások, felnagyítások és a hibás következtetések olyan elegyet alkottak, ami elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjon a levegő a fiatalok körül.

Fo