Miért éppen Óbuda?

Már mielőtt Mór megszületett, megfogadtam, hogy amíg lehet, addig én nem intézménybe szeretném őt vinni, hanem pedagógushoz. Egy ismeretség alapján találtunk egy szimpatikus nevelőt egy óbudai bölcsődében, és ő mondta, hogy ha nincs annyi jelentkező, akik kitöltenék a létszámot, akkor másik kerületből is vesznek fel gyerekeket. Szerencsénk volt. Pedig emlékszem, amikor a párommal voltunk nyílt napon, még oda is jött hozzám egy anyuka, hogy „Ugye, én vagyok az az úszó?”, és hogy „Ide hozzuk-e a gyereket, mert van egy másik bölcsi is, hát ott olyan szuper dolgok vannak, meg olyan szépen néz ki!” Ránéztem, és mondtam neki, hogy „Figyelj, engem nem érdekel, hogy milyen szép ágyon alszik a gyerekem, a lényeg, hogy megfeleljen neki, viszont olyan ember legyen vele, aki hivatásszerűen végzi a munkáját és szereti a gyerekeket, nem csak letudja, aztán megy haza, amúgy meg semmi lelket nem tesz bele, meg semmi szívet.” Úgyhogy nem lettem szerintem szimpatikus, de nekem tényleg mindegy, hogy mikor épült egy épület, én a pedagógust választottam. Mondjuk, ahova jár, az egyébként nagyon szép. Ráadásul már régóta ismerem a gyermekvédelmi programot, és amikor a bölcsibe bementünk, akkor az volt az első, amit láttam. Aztán az első szülőin, még nyáron mondták, hogy a bölcsőde új alapokra helyezte a gyermekvédelmet, és itt van a Hintalovon – és az jó érzés volt. Amúgy az ovival is így vagyunk, van már elképzelésünk, és elmegyünk majd a nyílt napokra, de azért szeretném, ha tudnánk beszélni azzal, akit ajánlottak. Eléggé ösztönlény vagyok, és hallgatok arra, amit az a belső hang mond, de általában be is jön.

Mór születése változtatott azon, ahogy a világot nézed?

Azóta teljesen máshogy állok nagyon sok dologhoz. Előtte csak a cél lebegett előttem, és hogy mindent alárendeljek annak, de amióta ő megvan, van rajtam egy hatalmas plusz nyomás, amit azelőtt nem éreztem. Hogy én itt ezt most nem hagyhatom abba, mert, ha abbahagyom, akkor nem lesz pénzem, és nem tudom megvenni Mórnak azt, amit szeretnék, a párom fizetése pedig magában nem elég erre. Részben nyilván ez okozta a szülés utáni depressziót. Mostanra szerencsére túl vagyok a nehezebb időszakon, újra élvezem az úszást, de akkor bennem volt az, hogy most, ha akarom, ha nem, csinálni kell, én ezt a kisgyereket nem hagyhatom magára.

Mindig is azért úsztam, mert szerettem csinálni, meg a célok miatt, sohasem a pénzért.

Itt viszont bejött egy olyan tényező, amit mindig is gyűlöltem, ez az anyagi, megélhetési szempont. Elvileg 35 éves kor után jön az életjáradék minden olimpiai meg paralimpiai érem után, az szerintem tud adni egy olyan biztonságot, hogy azt érezzem, ha abbahagyom, vagy folytatom, az azért van, mert én döntök úgy. De most még úsznom kell. 

Mennyire fogadják el az emberek, hogy kerekesszékkel is teljes életet élsz?

Alapból nem sok mindent néznek ki egy láb nélküli, kerekesszékes emberből, de szerencsére most már inkább megkérdezik, hogy segíthetnek-e, nincs egyből ez a „leírom a másikat, mert biztos szerencsétlen”. A magyar emberekben alapból benne van ez a „segítünk minden kis törött szárnyú verében is”, csak szerintem sokszor rossz a kommunikáció. Én mindig nyitottan álltam mindenkihez, senkit nem küldtem el a francba, még egy rossz napomon se, de a sajnálat rossz, mert ott, ugye, azt mondod, hogy a másik lejjebb van. Viszont, ha együttérzel, akkor magad mellé emeled, és azt üzened, hogy „Igen, értem a problémádat, ha kell, segítek, amúgy meg csak beszélgessünk, vagy csak legyünk. Szólj, ha kellek, itt vagyok, de nem érzem azt, hogy te kevesebb lennél azért, mert nem látsz, vagy nincsen lábad, vagy bármi.” 

És ez javult mondjuk az elmúlt évtizedekben? 

Igen. 2013-ban költöztem fel Pestre, az katasztrófa volt. Szerintem most sokkal jobban odafigyelnek az emberek egymásra. Ez sokszor nyilván felszínes figyelem, és elmegyünk egymás mellett rendesen, de azért ha baj van, jobban segítünk, mint régen. Szerintem mindig onnan indul, hogy belőled mi jön ki. Mert azért én ismerek olyan fogyatékkal élőket, akik, hogyha rájuk néz valaki, azonnal elküldik a francba. Én sohasem voltam ilyen. 

Az úszóközeg egyenrangú félként kezel téged, és a nem ép úszókat?

Régen nem így volt, még amikor 10 éve felköltöztem, akkor is körülbelül úgy gondoltak ránk, hogy ilyen kis rekreáció jelleggel végezzük ezt a mozgásformát… Aztán, amikor már ugyanott voltak az edzéseink, mint ahol az épeknek, akkor leesett a tantusz, hogy azért itt nincs különbség, ugyanúgy ellenfelek vannak, ugyanúgy 50 méter a medence, és ugyanannyit ott vagyunk időben, mint ők, ha nem többet, csak nekünk nincs meg valamink. És emlékszem, hogy amikor Tokióban nyertem, Verrasztó Dávid akkori edzője azt írta nekem, hogy büszke rám, és hogy végre olyan is nyert, aki tényleg keményen dolgozik. Még mindig van különbség, mert havi szinten nem kapunk annyit, mint egy ép, de ez egy út. Érzem, hogy engem Katka, vagy bárki más is ugyanúgy elismer, de szerintem mindannyiunkat. Ők látják, hogy milyen munkát teszel bele. Nem a sportolókkal volt a gond eddig sem, hanem az edzőkkel. Annak idején azért volt olyan, hogy „Ja, hát akkor én is levágom a kezét, indul a parában, és akkor majd nyerni fog!” Ez rohadtul nem így működik, ember! Most már az van sok esetben, hogy „Hú, azért paraedzőnek lenni, az sokkal keményebb”, mert ott több a pedagógia, amire szükség van.

Kapsz egy emberi testet egy lélekkel, ami, bárhogy is nézzük, meg van törve, akár baleset után, akár születésétől kezdve van ebben a helyzetben. És neked ebből az emberből kell csinálni egy bajnokot.

Mint a viccben, hogy az orvos és az állatorvos között mi a különbség? Bemegy az ember, és kérdezi az orvos, hogy mi a problémája? Hát, fáj itt, meg itt. És akkor azt mondja rá az állatorvos: Hát így könnyű! Nyilván nálunk is fontos, hogy ki milyen edző, hogyan dolgozik a tanítvánnyal, hogy tudnak kapcsolódni lelkileg, de azért itt el kell hitetned egy emberrel, hogy ugyanolyan, miközben ő látja, hogy nem. Szóval nálunk az emberből több kell.

Te hogy lépted ezt meg?

Nekem könnyű volt, mert a szüleim átmentek a falon is, lebontottak bármit azért, hogy ne legyen különbség, sohasem legyek se pozitívan, se negatívan diszkriminálva, mindig csak azt kapjam, amit egy ép ember. Én így tekintek magamra, a családtagjaim, akikkel körbe vagyok véve, így tekintenek rám. Ott nincs bénázás, hogy most akkor segítsek, vagy ne, hanem „Oldd meg!” És erre van szükségünk. Nekem erre volt szükségem, és ezért van bajom sokszor a világgal, mert nem értem, hogy miért nem tud mindenki így hozzánk állni.

Lehet, hogy rossz példa, de nálad sokszor jött elő, hogy egyszerűen dacból mentél előrefelé, és erről eszembe jutott Michael Jordan, akinek, ugye, az volt a motivációja, hogy a biztonsági őrt is megverje, hogyha kártyáztak, és neki az volt a jó, ha valaki rosszat mondott rá, mert akkor ott volt rögtön az üzemanyag…

Igen, ez nálam is működik. Nyilván nem olyan erősen, mint egy férfiban, meg ő tényleg a világ legjobb kosárlabdázója, de azért nem véletlenül lett az, aki. Neki ez kellett hozzá. Ugyanolyan, mint Michael Phelps. Ugyanaz az arrogáns stílus, „mindenkit megverek, mindenkit kikészítek edzésen, senki nem olyan jó, mint én…” Nekem egyébként Pippen a kedvencem, és benne már nem is volt ez meg. De persze Katka, ő is elég dacos. Mondták, hogy „Nem.” Mondta, hogy „De.” Mondták, hogy „Nem.” Mire mondta, hogy „De.” De igazából ez a szüleimből jön, ők ilyenek. Nekik is mondták, hogy mondjanak le erről a gyerekről, ők meg azt válaszolták, hogy „Ez egy jó gyerek, semmi baja nem lesz.” Én hiszek mindenféle spirituális dologban, a lélekkapcsolódásban, nyilván én választottam őket, de nem véletlenül, hanem azért, mert tudtam, hogy mellettük az tudok lenni, akinek lennem kell. Ők nem azt nézik, hogy mim nincs, hanem, hogy mim van. És ez mindig így volt.

Milyen volt annak idején feljönni Pestre?

Kemény. Én Reziből származom, onnan mentem Zalaegerszegre öt évre, már az is nagy váltás volt. A mi családunk elég szoros kötelékben van, minden este együtt vacsoráztunk, mindig megbeszéltük egymással a dolgokat, általában egymással programoztunk, és onnan kiszakadni, úgy, hogy tudod, hogy csak hétvégén mész haza… Gyűlöltem a kollégiumot. Gyűlöltem. A sulit szerettem, de a koleszt nem, nem akartam ott lenni. Aztán fel kellett jönnöm Pestre, ami messze volt, szinte semmi nem volt akadálymentes – küszködtem rendesen. Próbára tett az Isten, hogy tényleg itt akarok-e maradni, tényleg folytatni akarom-e az úszást. De mindig olyan emberekkel sodort össze az élet, akik segítettek. Mert azt nem szabad elfelejteni, hogy sohasem én vagyok egyedül, csak engem lát mindenki.

És azért sikerült megtalálni a közösségi élményt itt?

Nem vagyok egy igazi közösségi ember. Ritkán mozdulok ki, mert nagyon szeretek otthon lenni. Ha elmegyünk, akkor a természetbe megyünk, nem szeretjük az embereket. Nem tudom, mitől van ez… Versenyen nyilván más a szurkolókkal, de az úszás alapvetően magányossá tesz. A barátnőim mindig küzdenek, két-három héttel előtte már szólnak, hogy ez lenne az időpont, és hozzáteszik, hogy nincs esélyem betegnek lenni, mert tudják, hogy úgysem leszek beteg. Én vagyok az, akiről a mémek szólnak: „Jaj, rengeteg dolgom van, úgyhogy nem érek rá elmenni”, miközben otthon ülök és nézem a sorozatot.

Persze, elvagyok bárkivel, mindenkinek érdekel a története, bárkinek szívesen segítek, de azért érzem, hogy egy idő után sok, és szeretnék hazamenni. Mindig sietek haza.

Ha befejezed az úszást, akkor is itt éltek majd?

Mindig azt tervezzük, hogy elköltözünk: vagy vissza Rezibe, vagy félúton Pest és Rezi között valahová, tehát mindenképp a vidék a cél. Most is azért Óbuda a terv, mert ahol most lakunk, az elég sűrű rész, és az már több mint jel az élettől, hogy itt találtunk a III. kerületben bölcsit, itt keresünk óvodát, itt tudok jó általános iskolát is… Az uszoda sincs messze, meg innen közel a Pilis, az erdők is. A rezi családi házunkban nagy kert van, nagy gyümölcsfák, bokrok, udvar, nagy telek, ebben nőttem fel. Meg a csend és, hogy látod a csillagokat… Itt nem látom, ami egyszerűen kikészít. Úgy nőttem fel, hogy minden apró kis csillagot láttam az égen. Itt meg látod a Vénuszt, hogy feljön, miután a Nap lemegy, aztán ennyi, meg a Holdat, jó esetben. Nekem a természet nagyon hiányzik. Nem tudom, miért, mert kerekesszékkel azért nem olyan könnyű járni az erdőt. De mi ebből nem csinálunk problémát, inkább azt nézzük, hogy hogy lehetne, nem azt, hogy hogy nem. Szerintem az emberek sokszor tévúton vannak, nem tudják saját magukat arra a polcra helyezni, ahová valók. Én tudom. Mert tudom, hogy ki vagyok, honnan indultam, mit értem el, és ezt nem veszi el tőlem senki. És ez nem címekben mérhető. Persze, a sport jó, mert érzed, hogy „na, most akkor ez a csúcs”, de honnan tudjuk, mi a csúcs? Álmomban nem gondoltam volna egy évvel ezelőtt, hogy ebből érem lesz Párizsban, aztán négy századon múlt az arany. És nagyon sokszor megkaptam, hogy nyerhettem volna, előbbre voltam a 99. méternél is, de nekem ez nem volt olyan fontos. Annyira egyforma esély volt, hogy én nyerjek, vagy Giulia Ghiretti, az olasz lány! Meg lehet nézni, hogy hogy örültem Tokióban, és mikor örültem igazán? Akkor, amikor ő beért második helyre. És ugyanez történt most fordítva. Azért a sporton túl is van élet, na! Azon a 100 méteren túl kezdődik az élet, nem abban a 100 méterben.

Nektek hogy alakult így a kapcsolatotok?

12 évig rossz kategóriában versenyeztem, aztán egyszer csak megjelentem mellette. És ő ennek nem örült. Pedig a közelében nem voltam akkoriban, volt egy könyökműtétem, és eléggé motiválatlan is voltam, hogy most komolyan kezdjek elölről valamit, amit 12 évig amúgy csináltam? Nem volt katartikus érzés, hogy „Na, akkor a helyemen vagyok, végre itt az esély”, hanem az volt bennem, hogy „Hát basszus, végig erről beszéltem. 12 éven keresztül hogy nem vették észre?” Aztán úgy alakult, hogy az első világbajnokságon, amikor már itt versenyeztem, ő úgy nyert, én meg úgy lettem harmadik, hogy az elsőnek beérkezőt kizárták. Nekem ez olyan volt, hogy „Jól van, ez nem számít éremnek, az biztos!”. Még az eredményhirdetésről is eljöttem, felszálltam a buszra, és akkor jöttek utánam az olaszok, az ő akkori edzője, hogy „Fanni, itt az érmed!”, tehát ez azért vicces volt.

És akkor esett le, hogy de hát akkor Giulia nyert, életében először, és örültünk egymásnak. A következő évben pedig megvertem 100 mellen az Eb-n, ő lett a második. Nagyon sírt a futam után, de oda tudott állni, és azt tudta mondani, hogy „gratulálok”, és megölelt. És valahogy így alakult a kapcsolatunk. Egyre többet beszélgettünk, és Tokióban tényleg nagyon jóban lettünk, ott látta rajtam, hogy én nem azért vagyok kedves vele, mert lenézem, hanem azért, mert szimpatikus ő is, meg az edzője is. Ahogy mondtam, nagyon kevés emberrel van kontaktom, és ők szimpatikusak voltak, meg volt bennem egy olyan érzés is, hogy azért jól kicsesztem vele. Vagy a sors. Aztán amikor Olaszországban voltunk Álmossal, írt üzenetet, hogy „Ha esetleg Parma felé járnátok, ugorjatok már be!”. Nem esett útba, mert mi Toszkánában voltunk, de azért hazafelé beugrottunk hozzá. És nagyon jó érzés volt, hogy amikor a városban jártunk, mindenhol felismerték, gratuláltak neki az ezüsthöz, abszolút úgy kezelték, mintha aranyérmet nyert volna. Ő pedig mutatta, és minden embernek elmondta egyesével, hogy „Ja, hát ő mögötte lettem második”, és már a végén kellemetlen volt, hogy „Figyelj, nem kell mindenkinek elmondani, mert még a végén kiszúrják a gumimat, vagy nem tudom.” Aztán a terhességem alatt is kapcsolatban voltunk végig, neki szurkoltam, ő meg nyert, és amikor visszajöttem, az Eb-n is ő lett az első. És emlékszem, vártunk az eredményhirdetésre, ránéztem és mondtam, hogy „Ugye tudod, hogy már csak egy hiányzik?” Mire azt válaszolta, hogy tudja, de a legjobb az lenne, ha egyszerre érnénk be. És ez történt.

Mert végül is egy gép döntötte el, hogy most ki nyer, de egyszerre értünk be. És azt gondolom, hogy így vagyunk egálban az élettel, meg egymással.

Tehát, ezt lehet így is csinálni, nem kell gyűlölködni.

Mór megszületése után elég hamar munkába kellett állnod, aztán jöttek a hormongondok, meg a depresszió, hogy élted meg ezt?

Álmosnak és anyukámnak köszönhetően nem maradtam ki semmiből, Mór kötődik hozzám, de azért nem elég semmi, mindig azt gondoltam, hogy többet is tudtam volna adni neki magamból. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy mindenhová vigyük magunkkal. Mert azért van az a hozzáállás, hogy élsportoló vagy, te csináltad a gyereket, akkor vállald a következményeit, hogy itthon kell hagyni! Az elején még könnyebb volt, amikor szoptattam, mondtam, akkor én nem megyek, de akkor Álmos sem megy, és neki voltak más tanítványai is, szóval, ez  kényszerhelyzet volt a szövetségeknek. És jó volt, hogy kiálltunk egymásért, mert máshogy ez nem működik. És szerintem nem ártott neki, hogy vittük magunkkal, inkább az viselte volna meg, ha nem látott volna minket napokig, hetekig. De örültem, hogy anyukámhoz is így kötődött, szóval, jó volt ez így. Bár más lett volna, ha egy évvel több időnk van a felkészülésre. Csak akkor meg nem Giulia nyert volna… Jobb ez így.

A történeti írások sokszor úgy kezdődnek, hogy már az ókori görögök…De Óbudán inkább úgy, hogy már a rómaiak is. A családok intézményes segítésének története azonban nem ekkor kezdődött, hacsak nem vesszük ide a panem et circenses politikáját és a katonai árvák nevelőintézményeit, az orphanotrophiákat, de ezeket se tekintsük az árvaházak elődjeinek. 

A régmúlt korok embere számára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a szegényekről, az elesettekről a társadalomnak gondoskodnia szükséges. Nem kell Philippe Aries francia történésszel egyetértenünk abban, hogy a gyermekkor csak a modernitás óta értelmezhető fogalom, ahhoz, hogy tudjuk: az, ahogyan a gyerekekről, a gyermekkorról gondolkozunk, alapvető változásokon ment át az idők során.  

A szociálpolitika történeti megközelítésű szövegei a középkori egyházakat tekintik az intézményesített szegénygondozás előfutárainak.

Itt szervezték meg az alamizsnák és adományok gyűjtését, valamint kiosztását, és az egyházak fontos szerepet vállaltak az árván maradt gyermekek nevelésében is. Az újkor hajnalán a lelencekről való gondoskodásba – elsősorban az árvaházak finanszírozásába – bekapcsolódtak a különféle jótékonysági egyletek, illetve adományozóként a főnemesek és a polgári közösség meghatározó alakjai is. 

Így a magyar intézményi gyermekvédelem közvetlen előzményének azt szokás tekinteni, hogy 1815-ben gróf Sándor István végrendeletében jelentős összeget hagyott egy fővárosi szülő- és lelencházra. Azonban egészen az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy tényleg megalakuljanak az első budapesti árvaházak. Az állam és a főváros is jelentős összegeket fordított az ellátatlanul maradt gyerekek intézményi nevelésére. 1892-től évenkénti támogatást kaptak az államtól az árvaházak, majd egy 1898-as törvény lényegében állami feladattá tette a gyermekmentést.

Óbudán a szegények gondozásában kiemelkedő szerep jutott a szalézi rendnek, amelyet 1859. december 18-án Torinóban alapított Don Bosco Szent János, főként az elhagyott és szegény ifjak nevelésére. Óbudán a szalézi rend megtelepítője Fischer Ágoston plébános volt, aki 1863-ban született Érsekújváron. 1885-ben szentelték pappá, majd 1900-tól Óbudán, a Jó Pásztor Házában végezte lelki gondozói feladatait. 1912-ben, megtakarított pénzéből megvásárolta a Kiscelli utca 79. szám alatt található házat. Egyik szobáját kápolnává alakíttatta, a többi részében internátust alapított, ahol iskolás korú, otthontalan gyermekek nevelését irányította haláláig, 1918-ig.  A Kiscelli utcai épületben napjainkban is a szalézi rend működteti az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Házat. Fischer Ágoston emléke előtt is tisztelegve, a Szociális Munka Napjának alkalmából, a III. kerület önkormányzata évente ítéli oda a róla elnevezett díjat azoknak, „akik kiemelkedő teljesítményükkel hozzájárulnak a kerület szociális ellátásának, szolgáltatásainak fejlődéséhez és a hátrányos helyzetű lakosság életminőségének javításához”.

Az 1901-ben elfogadott „VIII. törvény-czikk” a hét éven aluli elhagyott gyermekekre vonatkozóan állami gyermekmenhelyek felállítását írta elő. A világháborúk alatt nagy számú gyermek maradt árván, így az árvák, különösen a hadiárvák gondozása az állam kiemelt feladata lett. Közvetlenül a II. világháború utáni években a gyermekvédelemnek egyértelműen az volt az elsődleges feladata, hogy megtalálja a szülők nélkül maradt, céltalanul kóborló, csellengő gyerekeket, és biztonságos elhelyezésükről gondoskodjék. 1952-ben jelent meg a családjogi törvény, amelynek alapján Magyarországon is meghonosodott az a gyakorlat, amely szerint a szülők nem megfelelő hozzáállására hivatkozva a gyereket állami gondozásba lehet venni.

1957-ben megalakult az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanács. Kialakították a gyermekvédelmi körzeteket, hozzáláttak a gyermekvédelmi alapellátás (iskolai gyermekvédelem, nevelési tanácsadók) megszervezéséhez. Az 1957–58-as tanévtől jött létre az „ifjúsági felügyelők” hálózata, amely az iskolai gyermekvédelem munkájához is segítséget kívánt nyújtani.

Az ifjúságvédelmi felügyelők működésével párhuzamosan, eleinte társadalmi munkában vagy szerény tiszteletdíj ellenében alakultak ki Budapesten az első kerületi nevelési tanácsadók.

Az 1970-es évek végétől, a 80-as évek elejétől egyre gyakrabban jelentek meg a nevelési tanácsadókban olyan emberek, akiknek súlyosabb, nyugodtan mondhatjuk, hogy társadalmi problémáik voltak: szegénység, munkanélküliség. A nevelési tanácsadók erre nem voltak felkészülve, nem is lett volna a feladatuk a velük való foglalkozás, de más intézmény nem állt rendelkezésre. Bár 1980-ban megalakult a SZETA  (Szegényeket Támogató Alap), nehezen tekinthető intézményi megoldásnak, hiszen az illegalitásban működő szervezet a problémák nagyságához mérten értelemszerűen keveseket ért el.

Először egy széleskörű társadalmi kutatás nyomán született javaslat Családgondozó Állomások hálózatának kialakítására. 1985-ben kezdte meg működését kísérleti jelleggel tizenegy családsegítő szolgálat, 1989-ben pedig megkezdődött a  szociális munkás képzés is. 

A III. kerületben 1992-ben nyitotta meg kapuit a Kiút Családsegítő Szolgálat. Az Intézmény központja a Váradi utcában, egy korábbi óvodaépület földszinti részében kapott helyet. Azonban a kerület mérete és a kerületi népességének térbeli eloszlása szükségessé tette, hogy a Békásmegyeren élők számára is elérhető közelségben legyenek a Családsegítő szolgáltatásai, ezért a Kelta utca 5. szám alatt is megnyitottak egy szolgáltató telephelyet. 

1993-ban jelent meg a szociális törvény, amely a rászorultak támogatása, a szociális segítségnyújtás és a szociális munka társadalmi szervezettsége szempontjából alapvető̋ és egyértelműen pozitív változásokat hozott, a Családsegítő Szolgálat a szociális, szolgáltatói tevekénységet folytatni hivatott egyik kiemelt jelentőségű szervezetté́ vált. 

A III. kerületi Családsegítő Szolgálat munkatársait ebben az időszakban leginkább a rendszerváltozás utáni társadalmi-gazdasági megrázkódtatás következtében jelentkező problémákkal, köztük kiemelten a munkanélküliséggel, megélhetési nehézségekkel, közüzemi hátralékok felhalmozódásával keresték meg az ügyfelek.

Mivel a szociális munkás szakok első nagy létszámú évfolyamain csak a 90-es évek második felében kezdtek végezni a szakemberek, kezdetben a legtöbben pedagógiai területről érkeztek.

Ezek a kollégák eredeti szakmájuk ismereteit használva, rendkívüli nehézségeket vállalva, egy teljesen új szakmai területen, nagyon mély és összetett problémákkal találkozva, egy szociális szempontból nagyon nehéz időszakban igyekeztek helytállni, segíteni ügyfeleiket. A jó szándék és a lelkesedés ellenére, részben a speciális szakmai ismeretek hiánya, részben az óriási mértékű, komplex társadalmi problémákkal szembesülő intézményrendszer fejletlensége miatt, nagyon sok kudarc élménnyel kellett szembesülniük.

Idővel azonban a magyar társadalom kezdte kiheverni a rendszerváltás gazdasági, szociális- és munkaerőpiaci sokkját, a felsőfokú szociális képzésekről pedig egyre több szakember került az intézményrendszerbe, továbbá az állam, illetve az önkormányzatok igyekeztek folyamatosan fejleszteni a családsegítő szolgálatokat.  

A III. kerület szerencsésnek mondható a abból a szempontból, hogy évről évre egyre több jól felkészült fiatal szakember kezdett a Családsegítőnél dolgozni, illetve a kerületi önkormányzat vezetése, ciklusokon átívelően, politikai oldalaktól függetlenül, hosszú távon elkötelezett volt az intézményrendszer fejlesztése mellett. E helyen illik megemlékezni Pokorádi Gizelláról, aki a szociális területért felelős alpolgármesterként nagyon sokat tett a kerületi szociális intézményrendszer, kiemelten a Családsegítő működésének megalapozásáért, de az előző polgármester vezetése alatt is számos fejlesztés valósult meg a Családsegítőnél (többek között a Családok és Gyermekek Átmeneti Otthonának megnyitása, fejlesztése, az Ifjúsági Közösségi Tér, illetve Családi Közösségi Tér megnyitása), majd Dr. Kiss László polgármester és Turgonyi Dániel alpolgármester is szívügyének tekintette a kerületi szociális ellátórendszer, illetve a Családsegítőhöz kapcsolódó szolgáltatások, programok  fejlesztését (Gyermekek Átmeneti Otthonának újraindítása, kerületi Áldozatsegítő Program indítása, áldozatsegítő lakások kialakítása, Fogyatékosságügyi Tanácsadás elindítása, munkaidőn túli felügyelt kapcsolattartás elindítása stb.).  

Az évek során a Családsegítő jogszabályok által meghatározott feladatainak köre jelentős mértékben átalakult, illeve bővült. A hagyományos szociális, illetve karitatív jellegű feladatok mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződött a gyermekvédelmi feladatok ellátására. 1997-ben a Gyermekvédelmi Törvény létrehozta a gyerekközpontú családgondozásra hivatott gyermekjóléti szolgálatokat, mely a III. kerületben a Családsegítő szervezeti egységeként kezdte meg működését.

A törvény alapján a gyermekjóléti szolgálatoknak akkor volt szükséges beavatkozni, ha a gyerek(ek) érdekei súlyosan sérülnek egy családban, és a gyermek érdekében akár a szülőkkel szemben fellépve, őket együttműködésre kötelezve kellett segíteni. Ez a megközelítés kezdetben nagyon messze állt a családsegítés hagyományos segítői szerepfelfogásától, amely addig alapvetően az önkéntes együttműködésre épített a családi funkciózavarok kezelésében. A Gyermekvédelmi Törvény módosításával 2016. január 1-től létrejöttek a kerületi gyermekjóléti központok, a III. kerületben a Családsegítőbe integrálva létrejött új nevén az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ.

A Gyermekjóléti Központ kialakításával az Intézményen belül kétszintű feladatellátás valósult meg. A szolgálat családsegítő szakembere, miután a családon belüli funkciózavar által érintett gyermek szüleivel az önkéntes alapú együttműködés már nem lehetséges, felveszi a kapcsolatot a Központ esetmenedzserével, aki a családsegítővel egyeztetve a gyámhatóság felé tesz javaslatot hatósági intézkedésre, amely a legtöbb esetben a gyermek úgynevezett védelembe vételét, vagyis a szülők – a gyermek érdekében való – együttműködésre kötelezését jelenti.

Mindezen változások és átalakulások mellett/ellenére a családsegítés alapvető céljai nem változtak: a rendszerszemléletű szociális esetmunka alkalmazásával a felnőtt ügyfelek esetében elő kell segíteni a hiányállapotok megszüntetését vagy legalább csökkentését, elsősorban az által, hogy a szülők önmaguk képessé váljanak problémáik megoldására; gyermekek esetében pedig el kell érni a szülők, illetve más családtagok bevonásával az esetleges családi funkciózavarok feltárásával és kezelésével, hogy  biztosítva legyenek számukra az egészséges  testi, lelki és érzelmi fejlődéshez szükséges feltételek.   

Ezek a mézeshetek nem azok a mézeshetek

A bántalmazó partnerkapcsolatok sokszor romantikával, szenvedélyes szerelemmel indulnak. A férfi lesi a nő minden kívánságát, csaknem piedesztálra állítja…

„Mindenképpen a korai figyelmeztető jelek közé tartozik az állandó féltékenykedés, akár barátokra, barátnőkre is, és ennek nyomán a szélsőséges hangulatingadozások, dühkitörések, tárgyak megrongálása. Ha viszont a nő jelzi a partnerének, hogy valamivel megbántotta, azt a férfi egyszerűen negligálja” – mondja Dés Fanni a figylemeztető jelekről. Ugyanígy a mielőbbi elköteleződés erőltetése szintén jel lehet, valamint az, ha a férfi az előző partnerét bántalmazta, ám ha ez szóba kerül, a történteket átkeretezi, azaz annak minden felelősségét a bántalmazott nőre hárítja.” (A leírt figyelmeztető jelek itt felsorolt listája korántsem teljes.)

A szakirodalom pontosan leírja: a bántalmazó partnerkapcsolat dinamikájában körforgás-szerűen ismétlődik három, jól elkülöníthető szakasz. Az erőszak ciklusában a feszültség felgyülemlésének, az erőszak kitörésének és az úgynevezett „mézesheteknek” az  időszakai követik egymást, majd kezdődik minden elölről.

„A feszültség felgyülemlése az erőszak kitöréséig fokozódik. A bántalmazást követő mézeshetekben a partner mély megbánást mutat, bocsánatot kér, fogadkozik, ám ezek a gesztusok nem őszinténk, míg az erőszak kitörése egyre szélsőségesebb, egyre durvább formát ölt, és a mézeshetek ideje egyre rövidülhet” – mondja a szakértő.

Elszigetelés barátoktól, világtól, saját pénztárcától

Az erőszak említett ciklikussága minden bántalmazó kapcsolatban jelen van, azonban a bántalmazásnak lehetnek különböző formái. Előfordulhat például, hogy a bántalmazó a lelki és/vagy gazdasági erőszakot folyamatosan és állandóan gyakorolja a partnere felett. És el is érkeztünk az erőszak változatos, ugyanakkor legtipikusabb formáihoz, amelyek közül több gyakran együtt fordul elő.

„A testi mellett mindenképpen beszélnünk kell a lelki-érzelmi erőszakról. Hiszen a testi erőszak minden esetben súlyos lelki sérülést is okoz, míg az érzelmi erőszak eszköztárába tartozik a nő önbizalmának rendszeres lerombolása, a végletes féltékenykedés. A társadalmi-gazdasági erőszak markáns formája a nő elszigetelése. Gyakran látjuk, hogy a bántalmazott egy idő után, „önként” mond le baráti, családi kapcsolatairól, hogy elkerülje az erőszak kitöréseket, amelyek a találkozókat követik. Idetartozik az elszigetelés az anyagi forrásoktól is, példaként említhetjük, amikor a bántalmazó nem engedi a nőt dolgozni, olykor még akkor sem, ha ez lenne a család egyetlen bevétele. A párkapcsolati erőszak két további formája a verbális erőszak és a szexuális erőszak.”

A nászéjszakán csattan el az első pofon

Az erőszak ciklikussága mellett megfigyelhető az is, hogy az erőszak folyamatosan eszkalálódik a kapcsolat alatt, és egyes elköteleződési pontok gyakran az erőszak eszkalálódásához vezethetnek. „Ilyen tipikus krízispontok például a házasságkötés, a terhesség, a gyermekszületés. Nem egy bántalmazott nőtől hallottuk, hogy a nászéjszakán csattant el az első pofon, tehát jellemzően azokban a helyzetekben, amikor egyre nagyobb a nő függése partnerétől, egyre sérülékenyebb az érzelmi erőszakkal és a gazdasági erőszakkal szemben, ráadásul ilyenkor hagyományosan erősödik a társadalmi nyomás is: maradjon a partnerével akkor is, ha a kapcsolat bántalmazó.

Érdemes a családon belüli erőszakkal kapcsolatos számos tévhit közül egyet kiemelni: hogy még a bántalmazó férfiak is megváltoznak, ha a nő kiszolgáltatottá válik, például terhes vagy beteg. Ezzel szemben a valóság az, hogy az áldozatok 25 százalékát akkor is megveri a partnere, amikor gyermeket vár, sőt, sokszor a terhesség idején kezdődik a bántalmazás vagy válik súlyosabbá. Az esetek tíz százalékában a verés vetéléshez vezet.”

De miért tűri?

Meg is érkeztünk egy gyakran feltett kérdéshez: miért maradnak a nők egy bántalmazó párkapcsolatban? Módosítsunk egy kicsit ezen a kérdésen, és inkább így tegyük fel: miért nehéz kilépniük a nőknek egy bántalmazó kapcsolatból?

„Az imént említettük a nőkre nehezedő, hamis felelősségérzetet ébresztő társadalmi nyomást, amelyet szűkebb környezetük is visszhangozhat: „a család mindenek előtt”.

Ahogyan már szintén volt szó a gazdasági függésről, ez is gúzsba kötheti a nőt, sőt, saját érzelmi kötődése is, amelyet erőszak ciklusai közül a mézeshetek táplálhatnak. És a félelem. Tudjuk, hogy a bántalmazó akkor a legveszélyesebb, amikor a nő ki akar lépni a kapcsolatból, a leggyakrabban ilyenkor történnek a gyilkosságok. Tehát nagyon is jogos az áldozat félelme, hogy még durvább bántalmazás fenyegeti vagy akár az élete is veszélyben kerülhet, ráadásul valószínűleg van már tapasztalata, hogy kapcsolatba került egy arra hivatott intézménnyel, ám az nem védte meg. Eközben a bántalmazó a rendszer hiányosságait jól ki tudja használni. Hát ezért nehéz kilépni. A statisztikák szerint átlagosan a hetedik (!) próbálkozásra sikerül a csak bántalmazó kapcsolatból kiszállni.”

„Látják, hallják, érzik…”

Így fogalmaz a NANE egy kiadványában arról, hogyan érinti a párkapcsolati erőszak a párral élő a gyermekeket.

„Az esetek többségében az anya elleni erőszak esetén a gyermek is közvetlenül ki van téve bántalmazásnak. De ha nem is fizikai erőszak áldozata, biztosan szenved a bántalmazó férfi kontrolláló, uralkodó attitűdjétől. Hangsúlyoznunk kell, amennyiben a gyermek tanúja az erőszaknak, akkor is, ha nem is pontosan érti, mi történik, traumatizálódik. És hosszú távon is nagyon romboló hatása van, ha magára hagyjuk ezekkel a tapasztalatokkal, a tanulási zavaroktól kezdve egészen a nemi szerepekről alkotott torz képekig széles a skálája a poszttraumás problémáknak.”

A bántalmazó párkapcsolatban szocializálódott gyermek pedig a saját partnerkapcsolataiba is vinni fogja terheit.

A lány gyerekek ilyenkor nem rendelkeznek mintával többek között arról, hogyan jelölhetnének ki egészséges határokat partnerkapcsolataikban, ami az egyik kockázata lehet annak, hogy maguk is áldozatok lesznek.

A fiú gyerekek jellemzően vagy maguk is bántalmazók lesznek, vagy épp ellenkezőleg, az erőszak minden formáját harcosan elítélik, de mindenképpen hat rájuk is, ők is cipelik e terheket.

Tabuként kezelt, láthatatlan erőszak

A párkapcsolati bántalmazás nem magánügy, nem egyéni probléma, hanem társadalmi ügy, társadalmi probléma. Sokan egyet is értenek ezzel az állítással, legalábbis elméletben, míg mások elutasítják, és akadnak olyanok is, akik közömbösek a téma iránt. Vajon miért olyan nehéz elérni, hogy ez a szemléletmód gyökeret verjen?

„A házasságban, mint intézményben – a szexista világlátás szerint – a nemi szerepek hagyományosan nagyon kötöttek. A nemi egyenlőtlenség csaknem minden hatalmat a férfi kezébe ad, a nőt pedig kiszolgáltatott helyzetben tartja. Például jellemzően a férfiak keresik a pénzt, míg a nők a háztartásban végeznek láthatatlan munkát” – mondja Dés Fanni. – 

Nehezíti a helyzetet az a beidegződés, hogy ami a házasságban történik az magánügy, a magánszférát pedig tiszteljük Ezzel pedig a társadalom az amúgy is sokszor tabuként kezelt, láthatatlan családon belüli erőszakot igyekszik is ott is tartani, miközben, ha az utcán történik ilyen bűncselekmény, akkor nagyobb az esélye, hogy annak lesznek jogi következményei. Azaz létezik a kettős mérce, az előbbi erőszakot jóváhagyjuk, az utóbbit büntetjük.

Amikor a védelmedre hivatott intézmény árul el

Gyakran elhangzik a kérdés, hogy a bántalmazás áldozata miért nem kért korábban segítséget.

„Azt tapasztaljuk, hogy a bántalmazott nőknek igenis van erejük a változtatáshoz, amihez azonban támogatásra van szükségük. Jellemzően időben jelzik, hogy bajban vannak, hogy segítségre szorulnak, ám a segítség elmaradása, elutasítása a környezetük részéről elbátortalaníthatja őket és lemondóvá teheti őket. 

Különösen akkor drámai ez a bizalomvesztés, amikor egy segítségre, védelemre kötelezett intézmény mulaszt. Ez az intézményi árulás még kiszolgáltatottabbá teszi az áldozatot bántalmazójának” – mondja a szakértő.

„A szexista attitűd része, hogy inkább hiszünk a férfinak, ráadásul ezekben az esetekben egy traumatizált nő állításai állnak szemben egy gyakorta manipulatív férfiéval. És éppen ez a traumatizáltság okozhatja, hogy a nő nem tud úgy viselkedni, úgy kifejezni magát, ahogy azt az amúgy a megsegítésére és megvédésére kötelezett intézmény elvárná, míg a bántalmazó férfi a rendszer ezen visszáságait, hiányosságait nagyon is ügyesen használja ki, és így az ő narratívája kerekedhet felül vagy legalábbis egyenrangúként kezelik azt” – teszi hozzá Dés Fanni.

Bármelyikünk válhat áldozattá

Azzal a tévhittel szintén találkozunk, amely szerint a kapcsolaton belüli erőszak az alacsonyan iskolázott és szegénységben élő pároknál fordul elő leginkább.

Ezzel szemben bárki válhat az erőszak céltáblájává, és minden nő találkozik az élete során a diszkrimináció valamilyen formájával. Nem tapasztalunk összefüggést a bántalmazás gyakorisága és a társadalom rétegezettsége között. Minden etnikai csoportban, minden társadalmi rétegben, minden lakóhelytípusban hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal.

Sőt, azt látjuk, a bántalmazott nőkben egyformán erős a kilépés szándéka, bárhonnan is érkezzenek. De az is igaz, hogy az esélyekben igen nagy eltérés lehet. Határozott különbség van például az anyagi önállóság megteremtésének a lehetőségeiben. A jobb munkaerőpiaci pozíció, a stabil középosztálybeli háttér természetesen mind valamelyest könnyebbé tehetik a gazdasági függés felszámolását és így a kilépést is a bántalmazó kapcsolatból. Míg nyilvánvaló a hátránya például egy gyermekeit egyedül nevelő, három műszakban dolgozó anyának…

„Hiszünk a hozzánk fordulóknak”

Ez a NANE hitvallása, amely a fentiek ismeretében különösen fontos.

„Igen, mi hiszünk a hozzánk fordulóknak, és következetesen képviseljük azt, hogy bántalmazásban a felelősség mindig az elkövetőé. És tapasztaljuk, hogy önmagában a megértő közeg egyedülálló támogatást nyújthat. Ingyenes, anonim segélyvonalunk minden kötelezettség nélkül hívható, a vonal másik végén képzett, segítő technikákkal felvértezett önkéntes munkatársaink fogadják a hívásokat. Természetesen minden beszélgetésből a hívó egyedi története bomlik ki, de mégis mondhatjuk, hogy általában miért fordulnak hozzánk. Az áldozatok három csoportra oszthatók. Vannak olyan nők, akik már elgondolkodtak azon: vajon bántalmazó kapcsolatban élnek-e, és nekünk elmondva a történetüket könnyebbé válhat kimondani, hogy igen.  Hívóink között vannak olyan bántalmazott nők is, akikben már megfogalmazódott, hogy ki akarnak lépni az erőszakos kapcsolatból, de ehhez támogatásra van szükségük. A harmadik csoportba tartoznak azok a nők, akik a bántalmazójuk mellett a már említett intézményi árulásnak is áldozatul estek. Aki megtapasztalta, hogy a rendszer, amelynek támogatnia kellene őt és igazságot szolgáltatnia, magára hagyta, vagy rosszabb esetben ellene fordult. Az intézményi árulással a bántalmazott nők a gyermekelhelyezés, a szülői felügyeleti jog, a kierőszakolt kapcsolattartás ügyeiben különösen gyakran találkoznak. Ezért a Patent Egyesülettel közösen működtetett integrált ügyfélellátásunk keretében személyesen és telefonon nyújtunk jogi segítséget, valamint pszichológiai és szociális tanácsadást.”

Nem vagy egyedül!

„»Nem érzem, hogy én vagyok az egyetlen.« Ez az egyik válasz, amely arra a kérdésre érkezett: mit kaptak a nők a túlélőket támogató csoportban való részvételtől. A bántalmazás áldozatainak és túlélőinek indított támogató és önsegítő csoportjainkban a sorsközösség megélése valóban élő, hatékony támogatásnak bizonyul.

Segítő munkát végző szakembereknek, akik munkájuk során találkoznak bántalmazás áldozataival, képzéseket szervezünk. A harmadik kerületben az önkormányzattal együttműködve rendőrökkel, szociális munkásokkal és szépségipari dolgozókkal dolgozunk együtt. A rendőrök képzésében például a megfelelő tudás, jogszabályok ismerete mellett motivációt is adhatunk, megerősítjük őket, mert nagyon sokat jelenthet, ha aktívan támogatják a párkapcsolati erőszak érintettjét. És megóvhatjuk őket a kiégéstől, például abban az esetben, ha azt látják, erőfeszítéseik ellenére a megsegített áldozat visszatér az őt bántalmazóhoz – hiszen a képzésnek köszönhetően ott a tarsolyukban a tudás – ahogyan már beszéltünk is róla – , hogy átlagosan a hetedik próbálkozásra sikerül a nőnek az erőszakos kapcsolatból végleg kiszállnia” – mondja a szakértő.

Hozzáteszi, hogy a szociális munkásoknak szintén gyakorlatorientált képzést nyújtanak. Hiszen az egyetemen igen kevés szó esik a családon belüli erőszakról, miközben ügyfeleik között vélhetően az átlagosnál magasabb számban vannak érintettek.  

A szépségiparban dolgozók képzése pedig teljesen egyedülálló: feltételezhetjük, hogy vendégeik között vannak, akik kapcsolaton belüli erőszak áldozatai. A képzésre jelentkezők készek arra, hogy megtanulják, hogyan segíthetnek nekik valóban hatékonyan.

Család. Gyerekkorunk tankönyvei jelennek meg benne a képekkel: anya főz (ma már az amerikai konyhában), apa újságot olvas (ma már a telefonján), a gyerekek az asztalnál (már rég a külön szobájukban) tanulnak. Mindez persze egy elképzelt térben és a grafikus szándéka, hogy mindez beleférjen lehetőleg egyetlen képbe. 

A valóság azonban más: tökéletlen, töredezett és ezerféle. Mozaikcsaládok, elvált anyuka a nála maradt gyerekkel. Nagymama a felnőtt unokájával. Nyugdíjas pár, akik mellől a gyerekek (ha voltak) már rég kirepültek – újabb családi házakba. Mert a házak is ezerfélék: régiek és újak, pompás villák és leválasztott házrészek, 52 négyzetméter a panel lakásgyárban, emeletes gangos és a múlt századból itt maradt parasztházak, amihez még egy szalagnyi kert is tartozik.

Családok, házak radikális mellérendeltségben. 

Hogy volt régen?

Kezdjük olyan régre visszanyúlva, amennyire csak lehet. Óbudán volt Aquincum, tehát antik római házak – még ha csak a megmaradt kő alapvonalakból lehet is kikövetkeztetni, hogyan laktak egykor. Az akkori házak például eleve nem az utcára néztek, a család élete egy belső udvar köré összpontosult. És persze földszintesen, kifelé dísztelen, sőt mai szemmel némiképp ablaktalanul barátságtalanul, hiszen csak pár apró ablakkal és masszív fallal fordultak a külvilág felé. És ahogy ez később is érvényes: csak a gazdagok, előkelők házainak nyomai maradnak fenn, a rabszolgák, parasztok kalyibái, romló anyagokból készült lakhelyei nem. Óbuda még álló legrégebbi családi háza Ferenc deák, a klarisszák íródeákjának háza volt a középkori Óbuda piacterénél – ma a Budapest Galéria kiállítóhelye működik itt, a Lajos utcában, a zsinagógával szemben. 

Ugrás az időben és térben: a Flórián tér magasságában a Föld utca igazi kétarcúságot mutat: a szocializmus panelrengetegében végződik, de addig is számos csinos, régi földszintes, négyablakos polgárháza van. Felettük egy-egy tetszetős timpanon, egyikben három kis pajzs, azaz a régi művészcímer, ami a festészet, szobrászat, építészet hármasságára utal. A századelő egyik legfontosabb hazai templomi építésze lakott itt. Foerk Ernő, leghíresebb – és talán legnagyobb – temploma a szegedi Fogadalmi templom, de majdnem hatvan templomot tervezett és építtetett fel. Önéletírása szerint viszont a házépítést sohase tartotta nagy tudománynak, a falusias Óbudán még 1906-ban vásárolt házat (Föld utca 61.) Akkoriban még nem volt divat, hogy minden építész saját házat tervezzen, otthoni irodával. Egy híres kortárs építész, Ekler Dezső is évtizedekig lakott Csillaghegy egy árnyas utcájában: ő már az irodáját is itt működtette, és bár a kertben állt egy különálló épület, az nem iroda, inkább afféle meditációs tér volt. (Az építész közben Szentendrére költözött, de ebből az óbudai időszakból áll a Rómain is egy lakóparkja, a La Costa. Négy mediterrán üdülőtömb: az ilyenkor szokásos üzleti szempontot, amely szerint a lehető legtöbbet kell kihozni az ingatlanból, mozgalmas tömegképzés tette elfogadhatóbbá, az épületek pedig égtájak szerint minden oldalukon más színűek. Így is lehet.)

Békásmegyer Ófalu, Templom utca 

Nemcsak Budán, de Óbudán is leginkább Békásmegyer-Ófalu őrzi a hagyományos falu képét.1950-ben Budapesthez csatolták, aztán a hetvenes-nyolcvanas években a lakótelep építése miatt egy részét le is rombolták, de ez a falusias jelleg ma is érzékelhető. A török hódoltság után ideérkező német ajkú katolikus telepesek a talajt és a keleti irányba kinyíló völgykatlant gyümölcs-, és szőlőtermesztéshez találták a legalkalmasabbnak, így alakult ki a falu jellegzetes nadrágszíj-telkekkel. 

Hosszú, de nem túl nagy telkek hosszú parasztházakkal – ma is sok ilyet látunk, elég csak végigmenni a Templom utcán. A verandás házakban tisztaszoba, konyha, kisebb szoba, kamra sorakoztak egymás után, aztán talán ólak, de ezekből már nem maradt, ahogy a különálló nyári konyhákból sem  – gyakran az újkori bővítések állnak a helyükön. Az udvarokra csak néhány gyümölcsfa fért – régen a szőlőtáblák, földek a falu határában voltak. (Szélesek voltak viszont az utcák, a házak előtt akác-, dió- és szederfákkal.) A mai családi igények persze mások, a modern kor kinőtte a régi házakat, gyakori a tetőtér- vagy toldaléképítés, de maradtak úgynevezett módosabb parasztpolgár házak is: az utcafronttal párhuzamos, gyakran a kaput is magába foglaló, tekintélyes főhomlokzattal.

Lakótelep és Ófalu 

Különösen éles a kontraszt az Ezüsthegy utcánál: egyik oldalán régi, kertes parasztházak, a másikon a tízemeletes panelek. Nem úgy nézünk rájuk, mint családi otthonokra, pedig egész Magyarországon ez a leggyakoribb ház- és lakástípus. Ma majdnem kétmillió ember él az 1,4 millió házgyári panellakásban – ez a leggyakoribb lakásforma a Kádár-kockák mellett. A lakótelep a modern építészet találmánya, még ha száz évvel ezelőtt a Bauhausban nem is éppen így gondolták. Az Általános Lakásépítési Vállalat 1966-ra teljesen átállt a nagyüzemi lakásépítésre – ekkor adták át az I. sz. Házgyárat a Szentendrei úton, a mai Auchan helyén.

Messziről nézve a panel lakótelepek dominószerű elrendezése az álló és fekvő téglahasábokkal szeszélyesnek tűnik (az optimális benapozásuk miatt szórták le őket ilyen rendben/rendetlenségben), ha pedig a lakásokra koncentrálunk, ma már nehéz elképzelni azt a társadalmi klímát, amiben nem csak az égető lakáshiányt akarták enyhíteni a tömeges építéssel, de sokáig komolyan gondolták a társadalmi szerepek radikális átalakítását is. Az akkori szocialista blokkban a nők például tömegesen álltak munkába, őket a hagyományos lakásbeosztás megváltoztatásával is  fel akarták szabadítani a hagyományos háziasszonyi szerepekből. Úgy képzelték, hogy a lakótelepen tömegesen működő szolgáltató intézmények majd leveszik a háztartási terheket a nők válláról – ha mosás, akkor Patyolat, ha étkezés, akkor olcsó vendéglők. Kisebbre tervezték a konyhát (teakonyha), a kamra már csak a hűtőszekrény, nagy fürdőszoba sem kell. Viszont ami ma már természetes, akkor óriási előrelépés volt – a külön fürdőszoba, a távfűtés, a beépített WC, még ha fel is jön a cigifüst és az egész strang mentén hallani, ha valaki lehúzza.

De lássunk egy konkrét példát, Békásmegyer hegy felőli oldalán a Zsiray Miklós utca házait. A tízemeletesek derékszögben kanyarognak végig a telepen, minden szinten tíz lakás, szintenként a két folyosón öt-öt. Egy ház valójában három épületrészt és lépcsőházat is jelent, összesen 300 lakást. Ezek általában 50 négyzetméteresek, másfél vagy két szobával, azokat praktikusan külön, a lakás ellenkező oldalára helyezve. 50 éve nyilván családok költöztek be, de azóta elköltöztek, kihaltak, elváltak, gyerekek nőttek fel, szóval ahány lakás, annyi családi mozaik variáció. És persze van, aki imád itt lakni, más utálja – de nem a négyzetméterek számítanak.

Krúdy 

Ha már visszajöttünk Óbuda történelmi központjába, jöjjön Krúdy Gyula! Élete utolsó három évét töltötte Óbudán. Ez már enyhén szólva sem a fénykora volt – és soha nem példás családi életéről volt híres. Első feleségétől – és három gyerekétől – ugyan nem vált el, de külön éltek az első világháború alatt, ő egész pontosan a nagykörúti Royal Hotelben lakott. Miután a szállodaigazgató feleségével keveredett szerelmi viszonyba, hamarosan az asszony első házasságából született 16 éves leánykáját szöktette meg. Nem jósoltak nekik nagy jövőt, de Zsuzsika végül összeköltözött az idősödő íróval, később össze is házasodtak. 12 éven át a Margitszigeten laktak – ekkor már hármasban, mert megszületett kedvenc gyereke, Zsuzsa –, József nádor emeletes villájában, de valójában egy háromszobás bérlakásban. Krúdy lakbérhátralékai miatt a bérleti szerződést felmondták. Óbudán kaptak egy öreg, Templom utcai, földszintes házban egy szegényes, kétszobás cserelakást, ahol a bejárat melletti, utcai szoba lett Krúdyé. ( Itt működik ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.) Az utolsó években Krúdynak már nem ment olyan jól, jött a gazdasági válság, ráadásul egyre többet betegeskedett. A szakadatlan munka és az éjszakázás egyszerre viselte meg. Betegségeivel kímélő életet kellett volna élnie, de ő folytatta a korábbit. 1932 nyarán csődeljárást is kezdeményeztek az íróval szemben, kórházba, szanatóriumba került. Rövid időre abbahagyta a kocsmázást, de aztán minden kezdődött elölről. Az utolsó években erre a második házassága is ráment.

1933 májusára már a villanyt is kikapcsolták az óbudai kis lakásban. Élete utolsó napján, amikor hazament, a kislányával még hozatott egy üveg bort a közeli Kéhliből, aztán éjszaka megállt a szíve. Ha igaz, a 14 éves leánya talált rá másnap, mivel a felesége már nem aludt otthon.

Római fürdő, Esterházy, Csillaghegy  

A strand kerítésével szemben állunk, a másik oldalon, az Emőd utca sarkán Esterházy Péterék egykori családi háza. A hirdetés szerint „Egy közepes állapotú, garázzsal és szép kerttel rendelkező, napfényes római fürdői családi ház” . Ugyanez Esterházy szerint 15 évvel korábban a Semmi művészet-ben:  „A ház finomságnak és ízléstelenségnek, vagy barátságosabban, színpadiasságnak alig követhető zagyva és megható elegye. (:::) Az egész ház semmilyen, a részek kioltják egymást, külön pedig hol ilyenek, hol olyanok, nevetségesek, gyöngédek, plumpok.”

Az Esterházy családot 1951-ben kitelepítették a Heves megyei Hortra. 1957-ben költözhettek vissza Budapestre, ebbe az Emőd utcai házba. A négy fiútestvér közül Esterházy Péter hétéves volt ekkor, később az ő családjában is négy gyerek született. Az író közel hatvan évet töltött itt, az egész életművét itt írta. A kilenc szobás, „nagycsaládi” ház a folyamatos bővítésekkel lett több mint kétszáz négyzetméteres – középső része toronyszerűen kimagasodik. Itt volt Esterházy dolgozószobája, saját szavaival „… amit alig említenék, olyan zavarón metaforikus, költő a toronyban”. 

Az eredeti épület az egyik első nyaraló volt az utcában, és szintén Esterházy regényéből tudhatjuk, ki volt az Emőd utcai villa építtetője: dr. Bognár Aurél, a neves vegyészmérnök, aki 1929-ben, a világgazdasági válság első évében költözött ide.

Akkoriban amúgy is sok árverés volt errefelé: a válságban megroggyant tulajdonosok először a nyaralóiktól próbáltak szabadulni. Az Emőd utca egyik mellékutcája a Zaránd utca, amely a ma jellemző családi házak szinte teljes palettáját felvonultatja. Az utca első, díszes, családi villája például szintén több kényszerárverés után jutott el építtetőjéig. A telket bizonyos Saile Antal mérnök vásárolta meg, aki az utcában több épületet is építtetett, az utcában pedig találunk családi házból átalakított templomot, százéves, romantikus, a csónakházak faragott oromdíszeit továbbörökítő vagy tornyos villákat, Kádár-kockát – a lakótelepi panelek mellett a másik legmeghatározóbb épülettípust. 

És a legújabb korréteg a modern, kortárs villáké. Van itt reprezentatívan hatalmas sarokvilla, de amelyiket belülről is megismerhettem, abban inkább a józan funkcionalizmus volt érezhető, és egészen más volt a praktikus belső flow, mint a külső látvány. A ház központi tere alul az egy légterű nappali, felül pedig a lakószobák. A lapostetős, lecsupaszított dobozforma viszont – ha a házat belülről is ismerhetjük –, nem formai kísérletezés, hanem áthidaló válasz volt arra, hogy 15 éve a helyi építési szabályok még nem engedték a lapostetőt. (A valóság változatosabb a szabályoknál: a szomszéd ház is lapostetős – csak a megtagadott hatvanas évekből, amikor ez még éppen szabad volt.) A felső szint csak látszólag lapos, fém borítása elemenként elhúzható, befelé az emeleti belső terasz felé lejt. Körülötte vannak a háló- és gyerekszobák és két apró terasz, imponáló intimitásokkal.

A különböző korrétegek megjelennek tehát a házépítésben – így látszik igazán, hogy házaink építését nem az emelkedett ráció határozza meg, inkább a divat és a korszellem.

A családi házak hol szebbek, hol kevésbé, de az épületek nagy része mintát követ, az utánzás valamilyen díszesebb vagy pőrébb formáját. 

Az írás szempontjából fontos a hely, ahol az ember él?

Nagyon fontos. Erdély Miklós, aki nekem mesterem volt, nagyon szerettem őt, beszélt erről.  Ültünk a kertjében, és azt mondta, nem mindegy, hol írod a versedet, más verset ír az ember a kertben, mint egy panellakásban. Miklós a Pasaréten lakott, a Virágárok utca 6/B-ben, az apjától örökölt házban, hatalmas kerttel. A hely fontos, nekem Óbuda a fontos, az emlékeivel együtt, itt töltöttem az egész gyerekkorom. Aztán egy adott pillanatban fontos volt az Óbudáról való elköltözés.

Kétéves voltál, amikor Óbudára költöztetek.

A 9. kerületben egy borzasztó lakásban laktunk, és a bátyám asztmás lett.  Azt mondta az orvos, hogy olyan helyre kellene költözni, ahol jobb a levegő, és volt egy lehetőség. Egy tanácsi lakásból egy másik tanácsi lakásba. Beköltöztünk a Zay utcába, kert is tartozott a lakáshoz. 

Sok minden megmaradt benned a gyermekkorból?

Abszolút. Például a hely élménye megmaradt. Ez külváros volt, igazi proletár külváros, munkáscsaládok lakták. A mi lakásunk rendben volt, mert ott volt angol vécé, fürdőszoba, de a legjobb barátomék szoba-konyhás lakásban laktak, ahol budi volt, az is a kertben. Maga a környezet is meghatározó, nem beszélve arról, hogy Óbuda lakossága jó értelemben nagyon vegyes volt. Egész közel hozzánk volt egy romatelep, az ott élő gyerekek közül néhányan osztálytársaim voltak. Az ember már akkor találkozott azzal, hogy van kulturális sokszínűség.  Az egyik legfontosabb gyerekkori élményem általános iskolás koromból, hogy segítettem Dudás Andrásnak. Jó tanuló voltam, volt egy cigány fiú osztálytársam, aki nagyon rossz volt számtanból. Mondták, hogy korrepetáljam kicsit. Ők már nem a cigánytelepen laktak, kicsit beljebb, a Vörösvári úti iskola mögött. Hetente többször mentem hozzájuk, az anyukája mindig finom krumplis pogácsát készített. Lapos volt, nem volt megkenegetve a teteje, imádtam.   A mai napig érzem az ízét. De az egész környezet hatott. A sokszínűsége.

Számomra soha nem volt kérdés, hogy bármilyen értelemben különbséget tegyek roma és nem roma viszonylatban, velük éltem.

Kakukktojásként, mert a szüleim értelmiségiek voltak.  Apám a bölcsészkaron volt docens, kezdetben a Lukács-tanszéken filozófiát oktatott, édesanyám történész volt. Ő felvidéki lány volt, Rimaszombatról jött át, bekerült az egyetemre. Amikor fiatal volt, a háború után kerestek cserediákokat, akik nyelveket beszéltek, mondták, ha anyám tud szlovákul, biztos lengyelül is, így került ki ösztöndíjasként Lengyelországba. Így kezdett Lengyelország történetével foglalkozni. A szüleim szerették Óbudát, volt kert, ott lehetett mindenfélét csinálni. Kicsit strapás volt, mert a Zay utcától még jócskán gyalogolni kellett a villamosig, ha mentek a városba. Nekem is persze, a villamos végállomásától egy megállóra volt az iskola – a Czabán Samu –, ma is megvan, a Vörösvári úton egy vöröstéglás épület, ma már kéttannyelvű általános iskola és gimnázium.

Abból indultunk ki, hogy mennyire volt meghatározó mindez?

Minden onnan indult. Szerencsés voltam, mert apámnak elképesztő könyvtára volt otthon. Fiatal korában írónak készült, Németh Lászlóval levelezett, novellákat küldött neki. Jó volt abban a közegben, abban a lakásban élni, mert tele volt jobbnál jobb könyvekkel, amiket egészen fiatalon olvastam. Bármit, nem voltak korlátok. Az az élet, ami a Zay utca és a Czabán Samu között zajlott, meghatározó volt, íróként is ebből táplálkoztam. Több művembe beletettem ezeket a figurákat, hiszen ebben a korban nagyon fogékony az ember.  Akik az iskolában jelen voltak, bekerültek a műveimbe – például a Bagyula az Óbudai Mágusképzőbe –, mert emberileg nagyon jó közeget adtak. A mai napig megvan egy fénykép bekeretezve a szobám falán hetedikes koromból, volt egy focicsapatunk az osztályban, amiben én is benne voltam.

Megnyertük az iskolai bajnokságot, akkor készült a fotó. Annak idején megvettük, ahogy a tornatanár mondta, három fagyi áráért, ez örökre megmarad.

Megpróbáltad végiggondolni, hogy neked mit adott Óbuda? Nyilván mindenkinek mást.

Valamiféle tartást. Nehéz ezt megfogalmazni, de volt bennem egy ilyen „külvárosi kemény gyerekek vagyunk” és akarunk valamit az élettől.  Ez nagyjából 13 éves koromig pozitív volt, hogy aztán később mi lett volna, ha ebben a közegben maradok, azt nem tudom. Valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni a galerik világával. Soha nem tudom meghálálni az apámnak, hogy amikor középiskolába mentem, pontosan érzékelte, hogy milyen irányba kellene mennem. Akkor már az osztályban elfoglalt helyzetem is változott, kezdett kialakulni, hogy ki merre megy nyolcadik után, és itt már kilógtam az értelmiségi létemmel a közösségből. Amikor bekerültem a Radnóti Gimnáziumba, hoztam magammal ezt a kicsit külvárosi proli öntudatot, ami egy sokkal értelmiségibb, kifinomultabb közegben először meglepetést, feszültséget okozott, aztán megtaláltam a helyemet benne.

A ma itt élő írók helyzete más, bár lehet, hogy mindenkinek megvan a saját Óbudája.

Különbséget kell tenni, én abban a külvárosi közegben nőttem föl, ami mai ésszel fölfoghatatlan. Földes utcákról beszélünk még, ahol lovaskocsik mentek, a Zay utca végén disznóólak voltak, iszonyatos bűzzel. Ez nagyon külvárosi, falusias környezet volt. Amikor a Flórián térre mentünk, azt mondtuk, hogy „bemegyünk a városba”. Volt ott egy mozi, oda lehetett menni egyszer-egyszer.  A környékünkön mocsaras rét volt, ami telente lefagyott, lehetett fakutyázni meg jégkorongozni saját készítésű kapukkal. Ez persze különbözik mondjuk Krúdy Óbudájától, aminek  teljesen más világa volt, mint ahol mi nőttünk föl. És persze más, mint Esterházy Óbudája – a Római-part mondjuk az úri rész volt.

A blogodban olvastam, hogy évente egyszer visszamész a Zay utcába. Nosztalgia?

Tényleg járok többször arra, aminek abszolút praktikus oka van, ott van az autószerelőm.  De meg szoktam nézni a házat is, ahol laktunk, még megvan. Persze másképpen néz ki , régen fával fűtöttünk, ma gáz van.

Írtál egy valahai malomról is, ami aztán szovjet laktanya lett.

Az a Hunor utca végén volt. A legjobb barátom ott lakott. Az utcán végigvezetett egy sínpár egészen az utca végéig, ott mentek be a gabonaszállító vagonok a malomba. A barátoméknak  ott volt egy szoba-konyhás lakásuk, pici volt nagyon, és legalább négyen laktak benne.

A Hunor utca nagyon rögződött az emlékezetedben, van egy köteted is, A Hunor utca titka címmel jelent meg.

A Hunor utcának, az egész környéknek a hangulata volt izgalmas, azt próbáltam visszaadni. Ma persze teljesen más, lakópark van a régi házak helyén, akkor egy szegény külvárosi rész volt. Az ház, ahol a barátom lakott, az megvan még, nemrég láttam.

Nemcsak a helyszínek, a szereplők is visszaköszönnek a műveidben.

Az Óbudai Mágusképző egyik főszereplője a kis Hanzély élő személy,  és  nagyon büszke rá, hogy regényszereplő lett. Elsőtől osztálytársam volt. Vékony, törékeny fiú volt, ő volt a kis Hanzély. Amikor írtam a történetet, megjelent előttem a figurája, oda kívánkozott, muszáj volt beleírni. Nemes Nagy Ágnes egyszer azt írta valahol, hogy nincs fantáziája, és akkor jók az írásai, ha konkrétan leírja azt, amit lát. Ez nagyon izgalmas, hogy amikor írsz valamit, könnyebb megjeleníteni úgy egy figurát, ha a valódi nevét használod. Ettől látod magad előtt a figurát. Ez volt a kis Hanzélyvel, hogy annyira jellegzetes valaki volt, hogy nem tudtam neki mást nevet adni.

A szereplők mellett a helyszínekhez is kötődsz valamennyire?

Én akkor voltam gyerek, amikor még megvolt a régi Óbuda. A Vörösvári úton nagyjából végig földszintes házak voltak, belső udvarokkal, a legtöbbre ki volt téve egy tábla, hogy „Tiszta udvar, rendes ház”. Ezekből semmi nem maradt meg. Akkor valahogy természetesnek vettük, hogy jön az új. Nem nagyon értettük, hogy a felnőttek miért sajnálkoznak. A Vörösvári útból semmi nem maradt meg, csak a vöröstéglás iskolaépület.

Bennem az akkori élmények, hangulatok megmaradtak, a legfogékonyabb időszakom volt. Tizenhat éves voltam, amikor elköltöztünk Újpestre.

A köteteid közül melyik az igazán óbudai?

Két ilyen könyv van, A  Hunor utca titka és az Óbudai mágusképző, mindkettő félig-meddig ifjúsági. De a legfontosabb, amiben Óbuda megjelenik, az Egykor volt házibarátaink című novellasorozat, ahol végig ott van Óbuda, a lakás, ahol együtt vagyunk. Ez az Élet és Irodalomban jött le 3-4 hetente Dérczy Péternek köszönhetően, aki biztatott. Ebből lett A születésnap című regényem. Benne van például  A madárlátta cserépkályha című történet, ami azt meséli el, hogy volt apámnak egy nagyon kedves barátja, munkatársa, aki gyakran jött hozzánk segíteni. Egyszer a Hármashatárhegyen mászkált, és bontásból származó kályhacserepeket talált. Elkezdte hazaszállítani hozzánk a cserepeket, ebből lett a cserépkályha. 

Az is érdekes volt, hogy abban az időben nem nagyon beszéltek arról, hogy kinek milyen a származása. Apám sem beszélt róla, hogy a családunkban van egy zsidó szál. Kisgyerekkoromban nem is volt karácsonyfánk. A Karácsonyi flódni című történetben megírtam már,  de ez még ma is foglalkoztat minden elhallgatásával együtt.  Egy netes laptól fölkértek, hogy írjak karácsonyi történetet, megírtam A filodendron karácsonyfa címűt. Amikor gyerekek voltunk a bátyámmal, volt egy hatalmas filodendron a nappaliban, és miután nem volt karácsonyfa, szereztünk mindenféle díszeket, szaloncukrot, és azzal díszítettük föl. Így karácsonyoztunk, karácsonyfa nélkül.

Az Ebéd pontban délben című installációban a nagyszülőknél eltöltött gyermekkori évek környezetét adod vissza. A kiállítás kísérőszövegében így fogalmaztál: „Az installáció nagyszüleim lakásának szimbolikus rétegeihez, személyes emlékeimhez kötődik. A mű egyfajta saját magamnak is készített lenyomat a térről, mely két szoba és berendezési tárgyainak egy az egyes frottázsolt lenyomata”. Kibontanád, hogy mit is jelent ez?

Anyai nagymamám, aki most kilencvenhárom éves, Szegeden egyedül maradt abban a belvárosi lakásban, ahol az életüket együtt töltötték a nagypapámmal. Valamint sokszor ebédeltem ott én is gyerekkoromban. A hagyatéki gondozás valahogy rám maradt, mert sem anyukám, sem a testvérem nem érzett erőt ahhoz, hogy a nagypapám személyes tárgyaival és a nagyszüleim közös életét hordozó emlékekkel foglalkozzon. Nagyapám halála után több hétre odaköltöztem nagymamámhoz, és pakoltam a tárgyakat, ami a személyes gyászfeldolgozásomat is segítette.  Rengeteg tárgyat, fotót elhoztam. A nagymamám mindent akkurátusan elrakott és katalogizált, élelmezési naplókat készített a hatvanastól a kilencvenes évekig. Felújítási papírokat találtam a hatvanas évekből, hogy mennyiért festették ki a lakást és vettek berendezési tárgyakat.  Mind a ketten a Szegedi Tudományegyetemen kutatóként és oktatóként dolgoztak, nagymamám kémikusként, nagypapám elméleti fizikusként, pontosságuk ebből is eredeztethető. Szembesültem azzal, hogy milyen nehéz a családi hagyatékot feldolgozni. Kettős érzéssel jár, mert nem akartam veszni hagyni a dolgokat.

Munkált bennem egy erős archiválási kényszer, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy ilyen nagy mennyiségben feldolgozhatatlanná válnak a tárgyak és maguk alá temetnek.

Egyáltalán, miért fontos ez? Önigazolási jelleggel olvasom át a leveleket? Van netalántán valamilyen mélyben rejlő családi titok, amire rábukkanok? Félelmet kezdtem érezni, hogy mi lesz, amikor már nem lesz nagymamám, ráadásul ez egy önkormányzati lakás, vissza kell majd adni. Azon gondolkoztam, hogy mégis mi az a mód, ami lehetőséget ad a lakás tereinek, emlékrétegeinek megőrzésére és a feldolgozásra. Arra jutottam, a folyamat részeként az egész lakást befrottázsolom. 

Segíts, kérlek az olvasónak, hogyan képzelje el a „frottázsolást”? Mennyire bevett technika?

Mindenkinek ismerős lehet ez a technika az óvodából vagy az általános iskolából. Fogunk egy papírt, rátesszük egy pénzérmére és egy ceruzával átsatírozzuk, és akkor látszik a papíron a forma. Legegyszerűbben lenyomatot képezni, egy az egyben mintát venni egy tárgyról így lehet. A végeredményen rajta maradnak a saját gesztusaim, nincs két egyforma leképezés. Példaként Koós Gábor munkáit említeném, ő ezt a technikát tudatosan építi be alkotói módszereibe. Gábor a Képzőművészeti Egyetemen végzett képgrafika szakon. Fölfestékezi a tárgyakat majd direktnyomatokat vesz róluk, liftet, erdőrészletet, szerszámokat nyomtat le és épít vissza sok munkájában. Én sokféle anyaggal és metódussal dolgozom. Számomra fontos, hogy az alkalmazott technika összhangban legyen a koncepcióval. Frottázsolást alkalmaztam a Kossuth-szoborcsoport Petőfi-idézetes eredeti- és másolat kőtábláinál, és 2018-ban szintén, a római ösztöndíjas időszakom alatt a Basilica di Santa Maria in Aracoeli padlójának köveiről készítettem így lenyomatot. Nem véletlen, hogy Róma előhívja ezt az emberből, hiszen a római kori műemlékek feliratai kopnak, ez egy lehetőség arra, hogy a pillanatnyi állapotot rögzítsük, letapogassuk szinte manuálisan. (Ez adta Dobó Bianka 2023-as Col tempo – az idővel című kiállításának alapját – V.K.) Párhuzamként értelmezhető, hogy nagymamám lassan huszonöt éve nem lát, tapogatva közlekedik a lakásban, így az, amit a frottázsolás technikájával vissza tudok adni a nagyszüleim lakásának belső tereiből, visszatükrözi azt, amit ő valójában megtapasztal. Vagyis egy elengedési folyamat játszódott le bennem, így tudom elrakni magamnak ezt a környezetet.

Hogyan lehet egy lakás körvonalait ténylegesen átsatírozni egy másik felületre?

Vettem szobafalnyi vászondarabokat, egyenként felragasztottam ezeket nagymamám lakásának egy-egy szoba falának tetejére, majd végigsatíroztam a falat és a bútorokat egy nagy grafittömbbel, így megkaptam a bútorok és a tárgyak formáját. Többször kellett egyszerűsíteni, például a könyvszekrény tárgyai a legtöbb esetben láthatatlanok maradnak. Azzal, hogy kiállítottam a vásznakat, jöttem rá, hogy sterilnek hatnak annak ellenére, hogy vannak rajtuk térbeli elmozdulások. A kész installációt a Kótai Tamás által vezetett szihalmi Szabadkéz Galériában, Egerhez közel állítottam ki 2024 novemberében. A közel 150 m2-es térben végül két helyiséget, a nagyszobát és a hallt jelenítettem meg, a lakásnak azt a két helyiségét, ahol a legtöbb időt töltöttük gyerekkoromban. Az installálás során alkalmazkodnom kellett a tájház fa födéméhez és gerendáihoz, valamint a tagolt térhez is. A kiállítás részeként egy asztalt szimbolizáló installációt lógattam le fentről, amely ezáltal lebegett a térben, székeket helyeztem el és lisztet szórtam a földre, ez az ebédlőasztalt és környezetét szimbolizálta, a közös ebédek emlékezetét idéztem meg így. A cím, az Ebéd pontban délben nagypapám szigorú, szabálykövető magatartására utal, minden pontosan zajlott, ő diktálta a családban az eseményeket.

Mennyire érzed sikeresnek ezt az installációt? Úgy fogalmaztál, hogy ez egy folyamat része. 

Az talán fontosabb volt, hogy dokumentáljam a részeredményeket és levonjam a szükséges tanulságokat. Ez egy ösztönös alkotási módszer volt, időnek kell eltelnie, hogy leülepedjen, mi történt az ötlet és a megvalósítás között. Hajlamos vagyok túlcenzúrázni magamat, mindig fennáll annak a veszélye, hogy a saját felülbírálási késztetésemmel ellehetetlenítem a munkavégzésemet.

Most hagyom, hogy hibázzak, a téma és a hatás átfolyjon rajtam, lazábban reflektáljak, és egy önfeledtebb alkotói folyamatban vegyek részt.

Eredetileg egy több részes kiállítássorozatot terveztem, amelynek első állomása egy, a nagymamám lakásában megvalósított kapcsolódási kísérlet a lakókörnyezetbe ágyazott tárgymódosításokkal, alkotói reflexiókkal, valamint egy kiscsoportos irodalomterápiás foglalkozással. Mit jelent, hogy valaki, akinek nincs kötődése a térhez, odamegy és találkozik a nagymamámmal, a lakással? Foglalkoztat a történetmeséléssel konstruált múlt és a személyes azonosság problematikája. Hogyan hatnak a tárgyak saját környezetükben? Mi történik akkor, ha apró beavatkozások történnek ebbe az eddig érintetlen környezetbe? Mi a célja a beavatkozásnak? Egy-egy beavatkozás milyen jelentésmódosulást okoz a tárgyban? Milyen értelmezési lehetőségeket adhat egy magánlakás személyes tereiben létrejövő tárlat? Milyen fogódzókat kaphat egy kívülálló ebben a környezetben? Ezt az ötletet nem vetettem el, úgy érzem, több időt és előkészületet igényel a megvalósítás.

A munkáidat áttekintve az látszik, hogy a köztéri szobrászattal mélységeiben sokat foglalkoztál. A családi emlékek ehhez képest nagyon érzékeny, intim témát érintenek. Hogyan alakult ez a kettősség?

Ez a kettő párhuzamos, nem tudom szétválasztani. Jelenleg mindkettő foglalkoztat. A Godot-ban szobortalapzatokat ábrázoló munkákat állítottam ki. A 2021-es Kecskeméti Acélszobrászati és Képzőművészeti Szimpóziumon készült acélmunkákat egészítettem ki egy festménysorozattal. A grafikát és a festészetet ötvöztem, megfestettem a hátteret, a fadúcokat rányomtattam a vászonra, majd hozzádolgoztam, ezekből állnak össze a sorozat képei. Egy korábbi grafikai sorozatom is a már ledöntött és még nem felállított szobrokról, az átmeneti állapotról szól. A közterek és az épített környezet iránti érdeklődésem a diploma után kezdődött. Szüleim építészek, apukámnak sokáig volt tervezési engedélye, házakat is tervezett, a tudattalanomban ez mindig ott van. Szegedi vagyok, Pestre költöztem, kezdetben kontrasztosnak éltem meg a vidék–Budapest élményt, akkor a nem-helyek iránt érdeklődtem, majd 2010 után, amikor megindultak a köztér-átalakítások és emlékműállítások, ebbe az irányba terelődött az érdeklődésem, a politikai emlékezet is foglalkoztatni kezdett. Majd hat éve először az apai nagymamám, aztán az anyai nagypapám halt meg, a rengeteg tárgyi örökségen keresztül a személyes emlékezet is érdekelni kezdett, azonban sokáig nem tudtam hogyan nyúljak hozzá az anyaghoz. 2023-ban a Vallomások helyett emlékezések? című, a Képzőművészeti Egyetemen Aulájában megrendezett csoportos kiállításon állítottam ki először olyan munkát, amely a személyes tárgyi emlékezettel foglalkozik. Jelenleg egy magamba tekintő korszakomat élem. Így persze, hogy nagy a kontraszt, de ezek a kísérletezések azért egymásra is hatnak, a családi, a közelre fókuszált figyelem miatt más dolgokat is észreveszek a társadalmi vonatkozásokat is érintő projektjeimben.

Magadat képzőművészként definiálod?

Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, képgrafika szakon. Ott az ötéves képzés alatt a klasszikus sokszorosító grafikai technikákat, rézkarcot, litográfiát és szitanyomást tanultuk meg. Nem szeretek kategorizálni. Van egy grafikusi látásmódom, de a képzőművész jobb megfogalmazás. Több médiummal szeretek dolgozni, ez szabadabb alkotást tesz lehetővé.

Oktatóként dolgozol a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mit jelent, miért fontos ez?

A Grafika Tanszék Képgrafika Specializációján van saját osztályom, ahol a hallgatók mesterosztályokban, osztatlan ötéves mesterképzésben vesznek részt. Manapság vita van arról, hogy a mester megnevezés jó-e egyáltalán, én idejétmúltnak tartom, és nem várom el a hallgatóktól ezt a fajta megszólítást. Számomra fontos a hallgatókkal a jó bizalmi viszony kialakítása. A specializáción vegyes osztályok vannak. A diákok egytől ötödévig járnak oda, harminc diák tartozik hozzám jelen pillanatban. Két év alatt megtanítjuk az összes technikát, ezekre felfűzve kapnak feladatokat, amelyek oktatónként eltérnek. Harmad- és negyedévtől folyamatosan önállósodnak. Ötödévtől saját kutatást végeznek, elkészítik a diplomaművet és a szakdolgozatot. Rendszeresen konzultálok velük, ezt a folyamatot talán a zenei oktatáshoz tudom hasonlítani: nézed, hogy játszik a hallgató a hangszeren, és instrukciókat adsz, kommentálod. Ők önállóan dolgoznak a kiadott feladatokon, és időről időre átbeszéljük az ötleteket, elakadásokat. Ez bizalmi viszony az oktató és a hallgató között. Gyakorlatilag minden hozzászólás rettenetesen mélyre megy, hiszen a diák feltárja az igazi ötletét, ami még bizonytalan.

Nagyon oda kell figyelni, hogy az oktató ne éljen vissza a helyzettel, ami egy egyszerű oda nem figyelésből, át nem gondolt mondatból is eredhet. Erre nekem is oda kell figyelnem és emlékeztetni kell magam rá. 

Most mivel dolgozol, van-e egyéb kifutása a családi emlékezet-kutatásnak?

December közepén nyílt és február 8-ig látogatható a Budapest XI. kerületében található Kelet Kávézó emeletén a Jelige: „BOGÁRKA” című kiállításom a tárgyi családi emlékezetről. Itt főleg fotókat állítok ki és két doboz objektet – a családi emlékeket vegyítem saját alkotói reflexióimmal. Ezekben benne van nagymamám és nagypapám kapcsolata és saját viszonyom és kapcsolódásom nagyapám kutatói és szellemi örökségéhez. A kiállított fotók egy részén a saját szekrényemben felhalmozott tárgyi emlékek kapcsolódnak a személyes tárgyaimmal és könyveimmel. A jelen és múlt igazán így találkozik, főleg most, hogy számtalan tárgyat elhoztam a nagyszüleim hagyatékából. Egy másik fotósorozaton képeket készítettem kupacban álló levelekről, képeslapokról, fotókról úgy, hogy én magam is látható vagyok az emlékanyagok mellett. A fókuszom a feldolgozhatatlanság mértékén van, azon, hogy mi történik akkor, ha már nincs kötődésem a tárgyak egy részéhez, vagy a mennyiség okoz érzelmi kihívást. A tárgyakkal készített selfie-sorozattal biztosan foglalkozni fogok a közeljövőben. Szeretném az év első felében megvalósítani a korábban említett és elhalasztott kiállítási projektet. Célom a nagymamám lakásán a helyhez tartozó tárgyakat és emlékeket feldolgozó kiállítás létrehozása finom beavatkozásokkal, alkotói reflexiókkal, és remélem, hogy ki fogom tudni állítani a vásznakat is, amelyek most a műteremként használt kisszoba padlóján fekszenek és pihennek, várják, mi fog velük történni. A kiállítás fókuszában majd az emlékezet hiánya áll, a hiány mint a lenyomat megjelenítése és behelyezése az emlékező környezetbe. Ennek megvalósítására terveim között szerepel a személyes emlékezet elfeledésre ítélt mozzanatainak megnyitása a kollektív, közösségi emlékezet számára. Természetesen a köztéri emlékezet és az emlékezetpolitika továbbra is központban marad.

Hogyan jött a kiállítás ötlete?

Még a Kiscelli Múzeumban dolgoztam, amikor a Néprajzi Múzeumos MaDok-program kapcsán Fejős Zoltánt és Frazon Zsófiát felkerestem, hogy működjünk együtt a kortárs divat múzeumi gyűjtésében. 2010-ben kezdtünk bele egy mintaprojektbe, pályázati támogatás is volt rá, ez lett a Street Fashion Budapest gyűjtés. Online adatbázist építettünk, abszolút demokratikus alapon, vagyis bárki feltölthetett magáról utcai viseletes fotót. Rögtön bele is ütköztünk a kortárs gyűjtés egyik legnagyobb problémájába, hogy a jelenben nagyon nehéz eldönteni, mi lesz a korunkból érdekes, mit érdemes gyűjteni. Az volt az elképzelés, hogy lesz egy hatalmas online gyűjtemény, felkérünk  szakértőket, akik majd válogatnak és értékelnek, és én mint kurátor majd csak velük fogok dolgozni, az ő ajánlásaikra szerzem be a valódi ruhákat. A projekthez tartozott egy Facebook-oldal a csúcsidőszakban 26–27 ezer látogatóval, és segítettek a munkában gyakornokok is. 2011-ben járunk,  a mintaprojektbe tehát fotózás fért bele utcai helyszíneken, az online archívum, illetve a social media. Azt kértük, hogy küldjenek a családról, szülőkről is fényképeket.

Feltűnő volt, hogy a szülőkről, nagyszülőkről az utcai divatképeken kívül esküvői fotókat is küldtek, nem is keveset. 

Vagyis az esküvő téma az előző kiállítás mellékterméke?

Nem, dehogyis. Csak az ötlet megszületését rekonstruálom. A saját ismerőseimen is azt láttam, hogy mennyire fontosak voltak számukra az esküvői képeik, a nők például lecserélték a profilképüket, amikor férjhez mentek, kifelé is meg akarták mutatni az eseményt. A kiállítási ötleteim nem tisztán tudományos kutatások eredményei, inkább intuitíven közelítek a feladathoz. Van, amikor magazinolvasás közben ugrik be, áll össze a kép, mint a Street Fashion Budapestnél, vagy tornagyakorlat közben villan be, hogy ha egy igazán nagy, közösségépítő gyűjtőmunkát igénylő munkába kezdenék, akkor az az esküvő téma lenne. 

De az már nem a Kiscelliben valósult meg.

2017-ben jöttem el a Kiscelliből, 20 év után, és mentem át Varga Benedek, az akkori főigazgató hívására a Magyar Nemzeti Múzeumba. Két projekttel érkeztem, az egyik Rotschild Klára volt, a másik a Magyar Menyasszony. Varga Benedek tolt abba az irányba, hogy a menyasszony témával kezdjek, mert arra könnyebben tudott volna pénzt szerezni, de én tudtam, hogy ahhoz, amit megálmodtam, idő kell. A Rotschild Kláráról a korábbi években összegyűlt anyagból hamarabb tudtam kiállítást teremteni, a disszertációm egyik fejezete adta az alapot, az azt kiegészítő kutatással is jól álltam, a szükséges kapcsolati háló is alakult. 2018-ra akartuk megcsinálni a Rotschildot, amivel 2021-re csúsztunk, sejthető okokból. A Magyar Menyasszony nem az a fajta kiállítás, amit pár hónap alatt össze lehet „dobni”, persze, meg lehetne így is csinálni, csak pont a lényege veszne el.

Tehát ez már a kezdetektől fogva sem egy egyszerű esküvői kiállítás akart lenni.

Igen, esküvő kiállítás volt már sok, Magyarországon is, de én nem egyszerűen esküvői ruhakiállítást akartam, hanem közösségre, közösségi kutatásra alapozó kiállítást. Fontos volt számomra az is, hogy saját ötletek, saját fejlesztés legyen az alapja mindennek. A magyarországi sikerkiállítások, elsősorban a képzőművészetiek, főleg máshol már bizonyított átvételek, amivel nincsen gond, csak nekem az indította be a fantáziámat, hogy tudunk-e saját fejlesztésű sikerkiállítást létrehozi történeti témában. Nyilván így is lehetett, sőt, érdemes volt tanulni más múzeumi projektből.

2006-ban például a Néprajzi Múzeum szervezett egy sikeres közösségi gyűjtésen alapú kiállítást, a Műanyagot.

Frazon Zsófiával és Fejős Zoltánnal, a kiállítás kurátoraival sokat beszéltem, egyeztettem, abból sokat tanultam. 

Közben egy-másfél évre bezártak a kulturális intézmények (is) a pandémia idején.

És így lett idő és tér az online kísérletezésre. Azt, hogy a közösségi média hogyan tud kapcsolódni a múzeumi világhoz, sikeresen teszteltük. 2020 áprilisában elindítottuk a Muti az otthoni munkahelyed! nevű Facebook-csoportot, fotók és hozzá kapcsolódó történetek százai jöttek naponta. Láttuk, hogy megfelelő kérdésekkel, a közösségi média nyelvét, játékszabályait használva életben lehet tartani egy online közösséget, de a múzeumi értelemben vett gyűjtéstől nagyon messze voltunk. A Menyasszony kiállításhoz is 2020-ban indítottuk el a Facebook-csoportot, a nyár legvégén, a pandémia második hullámának kezdetén. 

A közösségi médiában hajlamosak vagyunk olyan képeket megosztani magunkról, a családunkról, amelyek előnyösebbnek mutatnak be, mint amilyenek valójában vagyunk. Mennyire jelentett problémát az anyaggyűjtésnél ez a – mondjuk így – rózsaszín szűrő? 

A csoportban is azok voltak a legfelkapottabb sztorik, én is azokat szerettem a legjobban, amelyek nem csak egy fotót osztottak meg az esküvőről, hanem őszinte, fordulatos történeteket. Ezek mélyfúrások voltak a magyar társadalomtörténet unásig ismert, makro megközelítésből ezerszer elmesélt világába. Igazából kevés rózsaszín, hollywoodi happy endes sztorit kaptunk. Lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy a csoport megnyitásakor a saját történetemet tettem ki: szép esküvőnk volt, bár később elváltunk. A több ezer esküvői-családi történetet végignézve azt mondhatom, hogy a párok későbbi közös története lehet hullámzó, széttartó, lehet, hogy az élet nem igazolja a választásaikat, de a kezdet, az esküvő mégis angyali pillanat. Visszatérő motívum a sztorikban, hogy a menyasszony tényleg átéli a varázslatos, emelkedett érzést, a napba öltözött királylányét. 

És ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, amit mindenki feltesz: az esküvőkről szóló projektnek, a kiállításnak Magyar Menyasszony a címe – a férfiak hogyan lettek másodlagosak ebben a történetben?

Röviden: az esküvő a nők nagy napja, a lányok szoktak az esküvőjükről álmodozni. Hosszabban: amikor beérkeztek az esküvőkről szóló, a kutatás részét képező szakmai írások, akkor lett számomra is világos, hogy ez egy nőtörténeti anyag. Évszázadokon át a nő a családon keresztül kapcsolódott be a társadalmi vérkeringésbe, ezért volt olyan elképesztően fontos a házasság. Az esküvő az emberi élet három legfőbb átmeneti rítusa közül a legkiemelkedőbb, legszélesebb körben ünnepelt életesemény. A néprajzosok ezért nevezhetik joggal az esküvőt a nők legfontosabb átmeneti rítusának. Ez a kiállítás nem egy Wedding Expo volt történeti mázban. A projektben a nő társadalomban betöltött szerepének változását vizsgáljuk az esküvő szűrőjén keresztül. Ennyiben a Kiscelliben rendezett #moszkvatér kiállítást is tekinthetjük előzménynek, ahol a helytörténeti témát a tér használói felől vizsgáltam és mutattam be. Annak a kiállításnak a rendezése során tanultam meg, hogy divattörténészként is tudok, sőt, csak úgy érdemes egy témát társadalomtörténeti kontextusban vizsgálni.

És ott tanultam meg a személyes történetek fontosságát és azt is, hogyan lehet prezentálni egy kiállításon úgy, hogy az ne kiterített könyv legyen.

Másra jó egy könyv és másra egy kiállítás.

Abszolút! A Magyar Menyasszony projektet úgy képzeltem el, hogy van közösségépítő, gyűjteménygyarapító, könyves része, és az egésznek a csúcspontja a kiállítás. 2020 augusztus végén, amikor elindítottam a Facebook-csoportot, eleve tudtam, hogy a posztokból nem lesz automatikusan kiállítás. A csoport elsődleges funkciója a közösségépítés volt, más kérdés, hogy ezt se a múzeumnak, se a csoport tagjainak nem volt könnyű elmagyarázni. És ahogy az várható is volt, a csoport egy idő után önálló életet kezdett élni, már csak a mérete miatt is. Az első években még ismertem a posztokat, tudtam, hogy milyen sztorik, milyen fotók, milyen ruhák vannak említve. Aztán önkéntesek kellettek, akik a posztok sokaságából, a megosztott fotók és történetek tömegéből – az instrukcióim alapján – létrehozták az online archívumot, a kezelhető és kutatható adatbázist. Másfél évet csúsztunk amiatt, hogy nem tudtuk kitalálni az adatbázis struktúráját, hogy az megfeleljen a programozási és a múzeumi feltételeknek is. Végül egy olyan belső, a Nemzeti Múzeumban dolgozó ember lett a megoldás, aki néprajzos és programozó volt egyszerre: ő Csippán Tamás, aki rendet vágott a több ezer adat között. Ami a kiadványokat illeti, a kiállítás reprezentatív katalógusán kívül kiadtunk egy tanulmánykötetet is a felkért szakértők hiánypótló írásaiból, azok számára, akiknek az érdeklődését felkeltette valamelyik résztéma a kiállításon.    

A gyűjtés mennyire formálta a kiállítást? Mennyire lett közösségi kiállítás a Magyar Menyasszony?

A kiállítás koncepcióját a beérkezett tanulmányok és a közösségi gyűjtés együtt formálta. Azt nagyon az elején kitaláltam, hogy ötven történeten keresztül mesélem el az esküvők 500 éves történelmét. És ebbe az ötven történetbe kerültek be a közösségi gyűjtés történetei, a szakértői válogatások, a saját sztorijaim. Három évvel a kiállítás megnyitását megelőzően szakértőket kértem fel, hogy írjanak egy menyasszonyos történetet a saját kutatási témájukban, és hozzá közgyűjteményekben is gyűjtsenek anyagot, találják ki, mi lenne az a menyegzői ruha, kellék, tárgy, ami jól reprezentálja a történetüket. Régi korok sztorijaiból csak azok kerülhettek be a kiállításba, amelyeknek volt képi ábrázolásuk és kézzelfogható tárgyi kellékeik is. Ez erős szelekciós kritérium volt. A szívünk vérzett néhány emiatt kimaradt történetért. A kutatók néha kiakadtak, hogy a történeti-fontossági szempontokból kihagyhatatlan szereplőket hogyan mertünk kihagyni, de a kiállítás vizuális műfaj, muszáj volt szigorúnak lenni.

Igazából filmes rendezőként látom a munkám: sztorit írok, de a látvány és varázslat nyelvén.

A projekthez 80-100, különböző területről érkező emberrel kellett együtt dolgozni: voltak a csapatban történészek, restaurátorok, látványtervezők, fotósok, grafikusok, szerkesztők, könyvkiadók, kivitelezők, múzeumpedagógusok, kommunikációsok, rendezvényszervezők,  ja, és szponzorok. Tényleg mint a filmeken, olyan volt a nagy stáb és még a felépítése is hasonlított.

A múzeumi sikerkiállításokon általában szokott lenni egy-két olyan tárgy, ami csak ott és akkor látható, iszonyú fontos és értékes, amiért megéri elzarándokolni a múzeumba.

Ezen a kiállításon nem voltak sztárolható tárgyak. Jó, mondhatjuk, hogy Mária királyné 1522-ben viselt menyasszonyi ruhája, ami a Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének büszkesége, valóban különleges és európai szinten is a legrégebbiek közül való. De ez a kiállítás igazából a történetek erejében bízott. Jane Austen regénycímével mondva: Értelem és érzelem. Van, akit az esküvői ruhák pompája, a nosztalgikus érzések ragadnak meg, és van, akit a női életmód és társadalmi kontextus elgondolkodtató története győz meg arról, hogy érdemes eljönni a kiállításra. Divattörténészként aztán igazán tudom, hogy milyen érdekes lehet egy tárgy, egy ruha, de azt is megtanultam, hogy a divat története nem csak a sziluett változások története, hanem textil-, technika-, gazdaság-, társadalom-, mentalitás- és politikatörténet is egyben. Az, hogy hogyan viszonyul az adott korszak az esküvőhöz, pontosan bemutatja a társadalom működését.

Milyen volt a szakmai visszajelzés? Voltak érdemi kritikák?

Szerencsére a közönségen kívül a múzeumi világ is egészen jól fogadta a kiállítást. Természetesen kaptunk olyan kritikát is, amely rámutatott a kiállítás hiányosságaira, például, hogy miért nem volt szó a családon belüli bántalmazásról. Egyébként volt ilyen szándék, de nem a kiállítás szűk terében, hanem kitüntetett napokon lett volna speciális tárlatvezetés és installációs kiegészítés, de ez sajnos elmaradt. Több bíráló hiányolta a kiállítás fő üzenetét. Erről azt gondolom, hogy egy történeti kiállításnak nem is tud ilyen leegyszerűsített értelmű fő üzenete lenni, a történelem ennél sokkal változatosabb. Ha mégis meg kellene fogalmazni a Magyar Menyasszony kiállítás legfontosabb üzenetét, akkor az pont az volna, hogy az esküvő, vagyis a család rendkívül sokszínű tud lenni. A család – bármennyire nem így éljük meg, és az emelkedett hangnemű, pátoszos közbeszéd sem segít a megértésben – mégiscsak történeti-társadalmi konstrukció; 500 év változásán keresztül ez a kiállítás ezt a belátást segíti elő. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”:  Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének híres első mondatával szembe megy a kiállítás, a boldog családi sztorik is különbözőek és érdekesek.

Goldberger Friderika végül 102 éves korában, 2021-ben ment el. Unokája akkor úgy búcsúzott tőle: „102 év, négy férj, két gyerek. Évekkel ezelőtt azt mondta, szeretné látni a gyerekemet, mielőtt meghal. Ezt, amennyire csak tudtam, halogattam. Három hét múlva fog megszületni, és ő már nem lesz itt. Jó ok arra, hogy visszajöjjön.” Friderika apja, a magyar textilipart megteremtő Buday-Goldberger Leó nem élhetett meg hasonló szép kort: 1945-ben, Mauthausenben vesztette életét. Friderika végül Franciaországban is maradt a textiltervezésnél, unokája pedig a művészi pályát választotta. Sacha Goldbergerrel beszélgettünk családi emlékeiről. 

A Goldberger-család leszármazottja, aki már Franciaországban született és vált elismert művésszé. Mit jelent az ön számára a magyar családi örökség? 
Nagymamámat, Friderika Goldbergert, akinek anyám mellett a legtöbbet köszönhetek. Azt is, hogy már kicsi koromtól fogva rengeteget hallottam Magyarországról. Egész életében bánta, hogy el kellett hagynia Budapestet, és visszatérően a család, a gyár történetéről mesélt.

Nagyon büszke volt arra, amit az édesapja Magyarországért tett. Arra, mennyire ragyogó elme volt. Nagyanyám mindig úgy mondta: vizionárius.

Sokat beszélt nagyanyámnak gyerekkorában a távoli vidékekről, a tengerről, Angliáról. Rengeteg mindent megjósolt abból, ami később történt. Budapest történetével nőttem fel, egyben a háborúéval. Zsidóként sokat szenvedett a családom. Nagyanyám mindennek ellenére büszke tudott lenni még arra is, hogy a főváros az utolsó pillanatokig kitartott. Sokat beszélt aztán a szovjetekről, akik a gyárat, mindent elvettek tőlünk. Hiába próbálkozott sokáig, hogy visszaszerezze, ami a miénk volt, nem járt sikerrel.

A történeteken túl mennyire voltak jellemzők a mindennapjaikban a magyar dolgok?
Magyarország történetével nőttem fel, a humorával, az ételeivel. Rengeteg magyar dolgot ettünk. Gulyást, természetesen. És – hogyan is mondják? – foie gras-t. [Kacsa- vagy libamáj – szerk.] Mindent paprikával, kecskesajttal. Nagymamám magyarul is beszélgetett anyámmal, velem viszont már nem. Volt persze, amit én is megtanultam. Élete vége felé, amikor szomorú volt valamiért, mindig ránéztem, és azzal vigasztaltam: „szeretlek, krumpli”. Sohasem bírta ki nevetés nélkül. Nem, nem, nem, ilyet nem mondhatsz, egyszerűen nem illenek egymás mellé – mondta mindig. Örök játékunk volt ez. Végül a sírjára is felkerült: „szeretlek, krumpli”. Szóval igen, a magyar kultúra nagyon fontos volt mindannyiunk számára.

Nagyanyám mindig bánkódott azon, milyen sokáig nem tudott visszamenni Budapestre. Először talán a kilencvenes években jutott el.

Mikor hagyta el az országot?
Nem sokkal a háborút követően. Azt hiszem, 1948-ban. Nagyapámmal közösen próbálta valamennyire újraépíteni a vállalatot, de hiába. Ahogy nekem később mesélték, volt egy asszony, aki a házban dolgozott, és nagyon kedvelték egymást. Egyik nap azzal állított be: még ma éjjel menniük kell, mert különben holnap értük jönnek, és viszik az egész családot. Szóval maguk mögött hagytak mindent, és Franciaországba távoztak. Nem volt más választásuk.

Milyennek látta később Franciaországban felnőve a szovjet rendszert, a kelet-európai rezsimeket?
Kisfiú voltam még, de számomra ez az a rezsim volt, ami menekülésre kényszerítette a nagymamámat. Szóval semmi jót nem jelentett. Valahogyan mindig reménykedett, hogy visszamehet Budapestre, visszaszerezheti a házat, még talán a vállalatot is. Meg tudott maradni mindig pozitívnak, sosem panaszkodott amiatt, ami történt.

Sok magyar barátja volt, akik nagyjából akkor mentek Párizsba, mint ő. Volt is egy kis magyar társasága, aminek természetesen ő állt az élén. 

Járt később vele ön is Magyarországon?
Kétszer is, mindkétszer vele. Megmutatott mindent. Tulajdonképpen vicces, mennyire más, amikor hallasz valamiről, és amikor megtapasztalod a valóságban. Mindig emlegette a nagy házukat, hogy milyen fantasztikus volt, ahogy a gyárat is, az egészről szuperlatívuszokban beszélt. Ahogy arról is, amit az apja, Leó tett a vállalatért. Aztán amikor Budapestre látogattunk, mégis megdöbbentem.

Azt éreztem: uramisten, olyan egyszerű, hétköznapi életet él, miközben itt, Magyarországon tényleg ebben a rendkívüli házban nőtt fel.

Akkor értettem meg igazán, mekkora befolyása volt a családnak. De Leó, úgy hiszem, nagyszerű ember volt, aki nem afféle gazdag úrilányt nevelt belőle. Normális nőként nőtt fel, és már fiatalon a gyárért dolgozott ő is. Talán ezért is tudta aztán átvészelni a háborút, és újraépíteni az életét. Mert mindvégig megmaradt két lábbal a földön.

A gyár történetéről miket mesélt?
Sokat hallottam arról, hogy az apja mennyire kötődött az egyszerű gyári munkásokhoz is. És arról, hogy a dolgozók is büszkék voltak arra, amit teremtenek. Afféle kis városként működött a Goldberger-gyár. Elmondta azt is, hogy a háború alatt elvesztették aztán az üzemet, végül pedig Leót koncentrációs táborba hurcolták, ott is halt meg. Nagyapámmal közösen mégis megpróbálták újraépíteni az egészet. Mesélte, hogy az egyik nap, amikor bementek az üzembe, észrevették, hogy a szovjetek az összes gépet elvitték.

Nagyapám megvendégelte aztán az ott tartózkodó orosz tiszteket, majd a végén az egyiküket az irodájába vitte, és megajándékozta őt.

Másnapra az összes gép visszakerült a gyárba, így újra dolgozhattak. Nagyanyám nagyon büszke volt az egészre, a gyár volt a mindenük. 

Körbejárták aztán a fontos helyeket, amikor nagyanyjával itt jártak?
Budapesten kívül elvitt egy másik városba is, ahol volt egy háza, de a település nevét már nem tudnám megmondani. Többnyire a fővárosban voltunk. Imádom Budát, ahogy Pestet is. Szép történeteket mesélt a behavazott Budapestről, és hogy hogyan siklott le a gyönyörű fehérségben. A befagyott Dunáról, ahonnan vissza kellett hoznia a kiszaladó kétéves lányát. Óbudáról is hallottam, persze. Fantasztikus az is a városban, mennyire mások a házak, az emberek is. Különböző világok tárulnak fel, ha Budán vagy, és ha Pesten.

Fotósként, képzőművészként milyen hatások érték? Inspirálták magyar művészek is?
Imádom André Kertészt, zseniális fotós volt! Nagyanyám mindig hordta elém a könyveket magyarokról is, és büszkén emlegette, mennyi fontos ember származott Budapestről. Egyébként filmek is legalább annyira inspirálnak. Vagy a flamand festészet. Edward Hopper ott van azok közt, akik a leginkább hatottak rám. Ha végignézed a munkáimat, láthatod az ötvenes-hatvanas évek filmművészetének hatását. Inkább amerikai filmekről beszélhetünk. Hitchcock stílusa mindig lenyűgözött.

Óbuda egyik jeles fényképésze Leon Herman (Ármin) (1851–1912) volt, akiről sajnos nagyon keveset tudunk, bár ő és fia hosszú ideig meghatározó személyisége volt a Lajos utcának. 1898 és 1936 között a Goldberger gyár melletti házban működtették a fényképészeti műtermüket, amely közel fél évszázadra biztosította a helyi középpolgárságnak a jó minőségű portrékat.

Fennmaradt házassági iratainak bejegyzéséből tudjuk, hogy Leon Ármin 1851. április 11-én a román fővárosban, Bukarestben született. Anyja Beer Regina, apja néhai Leon Benjamin volt. 1900. május 12-én kötött házasságot Budapesten, felesége Friedman Lena volt, aki Trencsén megyében, Újfaluban született 1853. december 24-én. A megjegyzés rovatban azt olvashatjuk, hogy „A vőlegény román állampolgár és Bukarest város illetékességű, a menyasszony a közéletben az Ilona utónevet használja.” Ekkor Budapesten a IX. kerületben, a Ferenc körút 8. szám alatt laktak.  

Egészen különleges, egyedi esetnek számít, hogy egy iparos Bukarestből telepedik át Budapestre, hiszen ekkortájt inkább Lengyelország felőli zsidó betelepedésről van tudomásunk Óbuda tekintetében. Ismerünk néhány fényképészt, akik Bukarestbe vándoroltak át a Magyar Korona és Erdély területeiről, példaként csak a leghíresebbet említjük: a kolozsvári születésű Szatmári Papp Károlyt. 

Leon Herman(n) hirdetésében közölt adat alapján 1882-ben alapította fényképészeti műhelyét, sajnos nem tudjuk, hogy a mesterséget kitől tanulhatta meg. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának fényképészeket összegző listája szerint Leon 1871–1911, fia pedig 1914–1936 között működtek Óbudán iparosként, de erre most még nincs kellő bizonyítékunk. Reklámjai szerint a fényképész „minden kép művészies kivitelben” való elkészítését vállalta. Nemcsak az újságokban, de a fényképek hátoldalán is olvashatjuk ezt a hirdetését. A Leon Fia cég egyes csomagolóanyagokon már fényképészeti és festészeti műteremként hirdette magát, a fényképészhez beadott kép alapján akvarell és olajképek festését is felajánlotta. Vélhetően festőt is alkalmazott a speciális munkák elvégzésére, de színezett munkája eddig nem bukkant fel. 

Az óbudai Lajos utca 144. szám alatt működött a fényképészeti műterem, amely utcát később átszámozták, így a ház utóbb a 126. számot kapta. Művészünk nem költözött sehová, egy helyben maradt. Dékány István: A leggörbébb utca. Az óbudai Lajos utca története című könyvében kutatásokra alapozva megerősíti ezt. Véleménye szerint a műtermet Csonka Simon alakította ki 1896-ban, amikor az U alakban beépített, földszintes lakóházra emeletet húztak fel. Az adatok alapján 1898-tól működött Leon fényképész a házban, majd 1903-tól már az ő tulajdona volt. Fényképeinek hátoldalán jelezte a Lajos utca házszám változását, amit egyes életrajzírók úgy értelmeztek, hogy néhány házzal odébb költözhetett. 1913-ban fia örökölte az épületet és a műhelyt, amelyet 1936-ban a közvetlen szomszédság miatt a Goldberger gyár tulajdonosának adott el. 1943-ban kapott Goldberger bontási engedélyt, majd raktárakat épített a kis épületek helyén.

Az 1930-as években készült felvételen jobbra a Goldberger gyár zárja a képet. Ekkor már villamos járt az utcában, a középső ház (126. sz.) több kis üzletnek adott helyet az utcafrontról. A középső rész, amelynek feliratai nem annyira kivehetők, két nagy kirakatával hirdette a fényképek készíttetésének, vásárlásának lehetőségeit. Ott álldogálnak az utcán a nézelődő, bámészkodó emberek, bizonyítva, hogy az óbudaiakat is érdekelte a divatos polgárok megjelenése; szinte mindenütt a szép női arcokkal csalogatták be a vendégeket. 

A fényképésznek és feleségének saját gyermeke nem volt, hiszen már középkorúak voltak, amikor összeházasodtak, ezért 1903-ban örökbe fogadtak egy Iczkó (Izidor) nevű gyermeket. 1904-ben német nyelvű testamentumot írtak alá, amelyben a fiút nevezték meg örökösüknek, illetve a feleség oldalági Friedmann rokonságát. 

Leon Hermanné 1905. augusztus 23-án halt meg, parte cédulájából megtudhatjuk, hogy Helene Leon (született Friedmann) mindössze 52 éves volt. Friedmann családja nevében Eva Friedmann (született Kohn) édesanyja és három lány, egy fiú testvére és fogadott fia Izidor Leon (Adoptivsohn) búcsúzott tőle.

Leon Ármin 1912-ben halt meg, partecédulája újabb apró adatokat hagyott ránk. „Leon Izsó, mint fiú, Leon Etelka szül. Weisz, mint menye, Ilike, mint unoka, mélyen szomorodott szívvel jelentik, úgy saját, valamint az egész rokonság nevében Leon Ármin úr gyászos elhunytát, mely folyó hó 8.-án rövid, de súlyos betegség folytán életének 61. évében következett be.

A megboldogult hűlt teteme folyó hó 10.-én délután 3 órakor fog az óbudai izr. temető halottasházából öröknyugalomra tétettni. 

Budapest 1912. évi január hó 9.-én. Örök béke hamvai felett!” 

1912-ben vette át fia Izidor (Izor, Izsó) a műterem irányítását, amit a képek aláírása is megerősít. Tudjuk a fennmaradt fényképek alapján, hogy 1911–1912 között Leon H és Fia, majd apja halála után Leon H Fia cégjelzést használta képeinek elő- és hátlapján. 

Élete alakulását nem ismerjük, csak annyit tudunk róla, hogy a Leon Izidorné (Bernheim Paula, szülei: Bernheim Sámuel és Ruten Amália) halálát rögzítő 1944. szeptember 3-án kelt, a hajnali 5 órakor történt szívkoszorú-elzáródást is megemlítő bejegyzés szerint a férje akkor már nem élt. Az iratban a bejelentő Leon Oszkár volt, aki valószínűleg a fiuk lehetett, ekkor a család Budapest II. kerület Kálmán utca 15 szám alatt lakott.  

Leon Herman néhány képére akkor figyeltem föl, amikor Fogarasi Klára néprajzos saját gyűjteményében lévő fénykép-kereteiből kiállítást állított össze a Magyar Fotográfiai Múzeumban Kecskeméten. E kiállítás ismertetése kapcsán a Fotóművészetben kiemeltem Leon munkásságát, mert a 19. század végén a portrék körül egyfajta díszes belső keretezést használt, amely kiemelte az arcokat. Rövid kutatás után legalább húsz fajta kompozícióra bukkantunk, köztük olyanra is, amelyet Bécsből rendelt Eisenschiml & Wachtl litográfiai nyomdájából. Az 1856-ban alapított „raktárban” főként fényképészeti készülékeket és kellékeket árultak. Az egész Monarchiát uraló gyár maga Bécsben volt, a Kaiserstrasse 62. szám alatt, de az egyik üzlete Pesten a Váci utca 12. szám alatt működött. (Vasárnapi Ujság, 1893. július 30. 31., 516.) Kamerák, objektívek, állványok, vegyszerek, a fényképkeretek gazdag választékát ajánlották, sőt mint paszpartu-gyár és mint litográfiai nyomda is hirdette magát. (Pesti Hírlap, 1895. május 26. 143., 26.) Leon rendelt kartonokat Rigler pesti nyomdájából és máshonnan is, amelyekre ráragasztották a vékony papíron lévő felvételeket, azután következett a préselés. Leon fényképeinek hordozó kartonjai közül az egyik legszebb, de rövid ideig használt, ezért igen ritka versot mutatjuk be.

Egy ilyen típusú, közismert kép hátoldalának felirata: Ó-Budán kelt 1903. május 21.-én, a helyi rabbit ábrázolja. (Ismertetése:https://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/gumiradler-es-rabbi-adler-obudan.html)

Mostani bemutatásunk az Óbudai Múzeum 30 darabos anyagából és két magángyűjteményi anyagból összeválogatva a család bemutatását tűzte ki célul. Megpróbáltuk Leon képeivel illusztrálni a helyi polgári szokásokat, öltözékeket, a reprezentáció mibenlétét. Első helyre tettük egy ismeretlen 1900 körüli család ábrázolását, ahol együtt vannak a nagyszülők a szülőkkel és azok három gyermekével. Vélhetően a feleség szülei vannak jelen, amit a nőnek az apja vállára helyezett keze is hangsúlyoz. A műtermi fényképezés adta beállított, nyugodt harmóniában, ünnepi díszbe öltözve jelent meg az alkalomra az egész család, jól tűrték a mester utasításait. Reméljük, hogy valaki felismeri, hogy melyik óbudai família van itt jelen – a nyilvánossá tétel sokat segít a múzeumi munkában mindenkor.  

Egy másik, ismeretlen család egy esküvő alkalmával állt össze a műteremben, a násznép csoportfűzése hagyományos, egy sor ülő és egy álló sorból tevődik össze az 1920-as években. Két kis gyermek ül elöl a földön, kezükben rózsacsokorral. Ebben az esetben bővebb információnk is van az ábrázoltakról, golyóstollal kissé reszketős írással a hátoldalon ezt találjuk (a sortörésnek azért van fontossága, mert így olvasható le (talán), hogy ki kicsoda):

„Strohberger K., Krén Gy., Krén Gyné, Gigler Károly dr., Gigler Istvánné (Irma néni), ifj. Gigler István, Weber Ferenc.

Strohberger Kné, Gigler Istvánné, Ziegler Nándorné, Ziegler N, esküvő Gigler István, Weber Ferencné

Strohberger Károly, Weber Katalin”

Kiválasztottunk még egy esküvői és egy eljegyzési párt ábrázoló képet, hogy bemutassuk azt a módot, ahogyan Leon Fia ábrázolta azokat a hozzá betérőket, akik ünnepi rítusukba beiktatták a megörökítést. A századfordulóra kialakult stílusban több ezer hasonló kép született, bár kétségtelen, hogy a viszonylag nagy méretű darabok drágábbak voltak, mint a korszakban már elterjedt levelezőlap méretű és kivitelezésű felvételek. Választott esküvői képünk Weber Ferenc és Gigler Rózsa házasságkötése az 1920-as években

az előző násznépes képen is jelen vannak, mint Weber Ferenc és Weber Ferencné. A menyasszony rövidülő szoknyája és a búraszerű fátyol a fejtetőn a teljes hajkoronát leszorítva hirdette az újabb divathullám ismeretét. Leon fia az átalakított, új műtermi környezetben örökítette meg őket, ahol egy festett üvegablak-sor zárta hátulról a kompozíciót.

Az eljegyzési párt ábrázoló képünk az I. világháború idején készült. A választást csupán az indokolja, hogy szerettük volna, ha egy olyan képpel jelenik meg a művész, amely a kifejező mozdulatok által a párok egymáshoz tartozását képes érzékeltetni. Ilyet találni nem könnyű, hiszen a modellek mozdulatait sokszor befolyásolta és korrigálta a fényképész, ő határozta meg a tekintetek irányát, a modellek egymáshoz való viszonyát. A minták ugyan adottak voltak, de a modellek számos alkalommal nem néztek a kamerába, elfordították egymástól az arcukat, vagy elnéztek egymás mellett, sőt olyan is van, ahol messze állnak egymástól, nem érnek egymáshoz. Mindezen nehézségek ellenére akad egy két különleges pillanat. Mint ennek a párnak az esetében, ahol a hölgy egy német újságot tart a kezében, amelynek lapjain szép fiatal nők fényképei jelentek meg. Vélhetően nem a fényképész találta ki, hogy a pár egymáshoz hajoljon, hanem adódott egy pillanat, amit már nem kellett korrigálni. A kép általános jegyeket hordoz, nincs rajtuk semmi, ami alapján óbudai hangulatként határozhatnánk meg. Akkor kerülhetnénk közelebb az ábrázoltakhoz, ha tudnánk a nevüket és kiderülne, hogy óbudaiak, hol éltek, mit csináltak, milyen volt az életük. Mindezek hiánya bizonyos szempontból jó, hiszen így a kép a korhangulatot tárja elénk, az általános reprezentációs szokásokat mutatja be, amelyek akkor divatban voltak. Ezek közé tartozott az, hogy nem a műterem egészét használja a mester, hanem kissé közelebbről csak félalakban ábrázolja a párt.

Az első képen olvasható hirdetésben megjelentetett „Papa kedvence” és a „sorozatos gyermekfelvételek” milyenségéről a következő részben számolunk be. A fényképészek számára mindenkor nagy kihívást jelentő gyermekábrázolások számunkra nagyon értékesek. 

Köszönöm Borda Márton, Kecskés Zoltán, Dékány István, Orosz Diána és Horváth Péter, az Óbudai Múzeum segítségét.

(A nyitóképen: A műterem, Lajos utca 126., 1930-as évek Forrás: Óbuda Múzeum)

A köztudatban Óbuda a sváb vendéglők és ebből következően a németes-magyaros gasztronómia városrészeként él.

A sváb kocsmákon kívül – amelyek híre máig elért, a magyar Grinzing mítoszával megajándékozva Óbudát és a gasztrotörténetet –, volt egy erős dunai halászhagyománya, illetve halétel-hagyománya is a kerületnek. Erről Halász Gábor, a bestiálisan meggyilkolt nyugatos szerző is hírt ad, de a halételek, a halászlé Gellérinél is előjön. 

Ha az ember elkezd korabeli lapokat és visszaemlékezéseket olvasni, akkor bonyolódik a kép.

Először is, bár Óbudát elsősorban német, braunhaxler településnek tarthatjuk, három nemzet kultúrájának, gasztronómiájának és nyelveinek metszéspontjában létezett évszázadokig, ezek a magyar, a német és a zsidó.

Ha még hozzávesszük, hogy a környékbeli településeken és egy idő után itt is jelentős szlovák-szláv betelepülő réteg élt, ezt is megemlíthetjük. A bolgárkertészeket mindenképp. 

A németen, a magyaron és a szlávon – bolgáron – kívül a zsidó lakosságarány miatt nem hanyagolható el ez a szál sem, hogy mást ne említsünk, a híres kecsege per is az Óbudai zsinagógához kapcsolódik.

A két nagyágyú: Krúdy és Gelléri 

A korábbi Óbuda-történeti kutatásaim legmegdöbbentőbb felfedezése az volt, hogy az emlékezetben kétféle századfordulós-huszadik század eleji Óbuda létezik. Egy nosztalgikus, kisvendéglős, levendula illatú és szép, romantikus kisváros, ez a Krúdy-féle Óbuda. Meg egy tébécés, nyomorgó Óbuda, ahol penészes vizes hosszúházakban laknak a munkások, akik napokat állnak sorba munkáért a gyárban, isznak, gyilkolnak, durvák és korán halnak. Ez a Gelléri-féle Óbuda. Ugyanakkor ennek az Óbudának is van egy varázsa, nem véletlen nevezte Kosztolányi tündéri realistának Gellérit. 

Kéhli és Krúdy

A Kéhli Vendéglő neve összefonódik Krúdyval és Huszárik Szindbád-filmjének húsleves-jelenetével. 

Köztudott, hogy Krúdy a legszívesebben itt ült, és a halála előtti estét is a vendéglőben töltötte, haza is vitt valamennyi bort, konkrétan zöldszilvánit, legalábbis egy ilyen palackot találtak meg az ágya mellett másnap reggel.

Hogy mit evett a Kéhliben, az nagyrészt összemosódik a Szindbád-novellákkal. Húslevest minden bizonnyal. 

A magyar irodalom és a magyar filmtörténet leghíresebb levese az, amit Szindbád eszik Vendelin, a pincér társaságában. A könyvben a jelenet majdnem szó szerint megegyezik a filmbélivel, Szindbád először a velőscsont iránt érdeklődik, aztán azt kéri, hogy a húslevesbe habarjanak bele egy „egészséges tojást”, valamint némi zöldséget, így kalarábét, karfiolt, sós burgonyát. 

Ez azonban csak az egyik híres Krúdy-leves.

A has ezeregyéjszakája című novelláskötetében annak is szentel pár oldalt, hogyan készítik ezt a levest, amitől állítólag még a „hallottak is feltámadnak”. Tőle tudjuk, hogy a leves Újházi Ede színész találmánya, aki eredetileg kakasokból három napig főzte a levest, amelyet nem egyszerű ételnek, hanem afrodiziákumnak tartott, hiszen fő hatóanyagai a kakastaréj és a herék voltak.

Egy másik Szindbád-novellában a népszerű Krúdy-hős kifejti, hogy magyar szakácskönyvet hord magánál külföldön, amelyből minden nap olvas, hogy jóllakjon, lévén elégedetlen a lengyel koszttal. 

Ebben van egy utalás a kecsegére is: Szindbád becsmérli a helyi halakat, pontosabban azt mondja, „a pisztrángot még csak megeszem… De hát mi az a pisztráng a mi kecsegénkhez mérten!”

És a kecsegével vissza is értünk Óbudára.

 A kecsege per

1782-ben a prágai és a temesvári rabbik megvizsgálták a kecsegét, és kósernek nyilvánították a fogyasztását. A morvaországi főrabbi azonban megtiltotta a kecsege evést. Chorin Áron aradi rabbi ennek ellenére könyvet írt, hogy bebizonyítsa, mégis kóser. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy a közösségek úgy döntöttek, a korszak meghatározóbb zsidó közösségének főrabbijára bízzák a döntést. Így került az ügy Münz Mózes, az óbudai rabbi elé. 

Chorint fenyegetően fogadták, majd vallási bíróságot állítottak fel, amely kimondta, hogy ha nem vonja vissza a reformokat tartalmazó könyvét, akkor levágják a szakállát – ez megszégyenítésnek számított -, végül Chorin mindent visszavont. Kecsege ügyben azonban a mai napig nincs általános konszenzus – van, aki eszi és van, aki nem a kóser étkezés szabályait tartók közül.

  Gelléri Andor Endre és a szegénység

 Jogosan vethető fel a kérdés, hogy az asszimilált zsidó családból származó Gelléri Andor Endre és családja milyen hagyományt követett és ez miként tükröződik írásaiban.

Durva természetű és fia életét amúgy is megkeserítő apjáról például feljegyezték, hogy „hosszúnapon szalonnát eszik és cigarettázik” – vagyis egyáltalán nem érdekli, hogy kóser-e a kecsege.

Abból a képből, ami a Gelléri-novellákból kirajzolódik, úgy tűnik, hogy a szegények tápláléka Óbudán nem vallástól, hanem társadalmi státusztól függ, és a legtöbb családban kenyér és a szalonna a mindennapi étel.

Ahogy fent említettük, Gelléri ezenkívül számot ad a halászhagyományról is: egyik főhőse, Várkonyiné „kiszőtte” – milyen jó szót használ itt Gelléri, és mennyire jellemző rá ez –, hogy igazi halászlét készít. 

Azonban elhibázza a napot. Gelléri így ír: „Mielőtt elaludt, eszébe jutott, hogy holnap csütörtök van: márpedig az itteni halászok pénteken mennek ki halat merni a zsidók miatt, s vasárnap, mert akkor is piac van”.

Végül némi természetbeni szolgáltatásért kap halat. 

 Testet ételért

Itt álljunk meg egy pillanatra: a Gelléri-novellák tele vannak olyan nőkkel, akik a szegénység miatt, szó szerint azért, hogy ne haljanak éhen, a testüket adják az ételért. A fenti történetben inkább játékos vagy megbocsájtó az üzlet felhangja, de máshol sokkal durvábbak a történetek.

Például a Vera című novellában, ahol a főhősnek nem jut ennivaló otthon. „Egy raj gyerek ülte körül az asztalt; olyan kicsinyek és olyan éhesek voltak ők is, hogy nem volt szívem szólni. Mindig arra vártam, hogy hátha jóllaknak s akkor még marad nékem is valami kis főzelék, leves vagy uborkasaláta. 

De nem marad, ezért Vera a tánciskolás partnereitől kéri, hogy hívják meg vacsorára, amit azok ki is használnak, és elkérik az ellenszolgáltatást.

A tetőfedők, ácsok, kőművesek Gellérinél mind szalonnát esznek. Mindent összevéve a Gelléri-novellákból egy olyan réteg arca rajzolódik ki, amelyik nem ismeri a gasztronómia fogalmát, egyszerűen örül, ha van mit ennie. 

 Kassák, a másik nagy éhező

Kassák életműve a mai napig nem látható át teljesen, ám ez a sokoldalú ember épp a gasztronómiával nem sokat törődött.

Az Egy ember életében leírt, Szittya Emillel tett vándorút számtalan állomásán éheznek, különféle ürügyekkel és hazugságokkal veszik be magukat mindenhová, ahol lehet enni, néha katolikus, néha zsidó szeretetkonyhákra.

A proletárnovelláiból nagyon hasonló kép bontakozik ki, mint Gellérinél: a szegényeknek nem nagyon van mit enni, a legtöbb, ami van otthon, az pótkávé, kenyér és szalonna. Az Angyalföld című írás például úgy kezdődik, hogy a legkisebb gyerek a kávéba aprított kenyeret falatozik, míg az iskolába induló nagyobbak könyörögnek, hogy legalább egy darabka kenyeret hadd vigyenek magukkal.

Egy vidám író 

Úgy tűnik, a magyar írók leveshez való vonzódása

általános. Csukás István étkezési szokásairól a Gasztrorégész.hu oldal közöl hosszú tanulmányt. Csukás sokszor elmesélte, hogy fiatal korában mi volt a túlélési taktikájuk: „a menzára mindig tizenkettő előtt pár perccel érkeztünk, és amikor kinyitották az ajtót, bementünk. A leves meg a kenyér ingyen volt, jegyet csak a második fogásért kértek. Három tányér levessel és tíz szelet kenyérrel pedig bőséggel jól lehetett lakni”. 

Csukás István nevéhez köthető az az óbudai asztaltársaság is, amelyet 1982-ben hozott létre Galsai Pongrác, Gyurkovics Tibor és ő a Sipos Étteremben. 

Közel 10 éven át minden kedden összegyűltek a hátsó teremben Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly, Végh Antal és Bertha Bulcsu.

A 80-as években felmerült, hogy lebontják a Sipost – ekkor nyitott Óbuda Fő terén az Új Sipos –, a törzsvendégek tiltakoztak. A petíciójukból az is kiderül, mi volt Csukás kedvenc étele, mivel utóiratot írt a tiltakozáshoz, amiben az állt, hogy „Szerintem a halászlé nagyon jó: Csukás István.” 

Ez azért is érdekes, mert Csukás ugyanakkor kisújszállási születésű, ahol semmilyen hagyománya nincs a halászlének, és egyáltalán a halételeknek. Annál inkább a birkapörköltnek és a slambucnak, amiről egy 2001-es írásában meg is emlékezik.

Ahogy írja, amikor Pestre költöztek, levitte az udvarra a bográcsot, a főznivalókat. „Becsöngettem az összes szomszédunkhoz. Meghívtam őket, s mire együtt megfőztük a gulyást, össze is melegedtünk” – mesélte. 

Hamvas Béla és a szemétleves 

Hamvas Béláról sokaknak biztos nem jutna eszébe, hogy egyáltalán foglalkozott gasztronómiával – pedig csak az életmű megfelelő rétegeibe kell beleásni.

Hamvasék az ostromot – mivel a Remetehegyi házukból kibombázták őket – a Schmidt-kastélyban élték át. Ennek állít emléket a Karnevál háborús fejezete a harmadik kötet végén. Leírja, hogy közös főzés zajlik, főleg bab, borsó a menü, amin megosztoznak a pincelakók, akik közt egyszerű emberek és egy pap is van – utóbbi folyamatosan az egykori bő napokra emlékezik, és egészen elképesztő recepteket sorol fel, luxusételekről mesél.

Az író a háború végén a Vihar utca 29-ben élt néhány hétig. A naplójából kiderül, hogy nem nagyon volt mit enniük – megdöbbentő, hogy egy ekkora szellem milyen kemény harcot vívott az éhenhalástól való félelemmel.

A Babérligetkönyv esszéit 1930 és 1945 közt írta. Ez talán a legderűsebb könyve, amelyből jól látszik, hogy Hamvast mennyire elbűvölte a természeti világ szépsége. Azért is lenyűgöző az életmű egészében ez a könyv, mert jól rácáfol arra a sztereotípiára, hogy a megvilágosodottaknak el kell fordulniuk a világtól, le kell mondaniuk a világ vagy a szépség örömeiről.  

Hamvas az összes tradíciót jól ismerte, ez, a lemondás, az elfordulás mindegyikben benne van a védikus iskoláktól a kereszténységig, a buddhista iskolákig.

Ugyanakkor a legősibb tradíció, a Véda legmagasabb iskolája, a Védánta egész mást tanít, jelesül, hogy minden egy, és ezért minden az isteni jelenlét megnyilvánulása a világban. A világban való gyönyörködés ezért istenben való gyönyörködés is.

Hamvas ezzel a védántai tudással vagy szemlélettel fordul a kert vagy a természet felé.

A konyhakert a kötetben külön fejezet, itt találkozunk a szemétleves fogalmával, amit egy arácsi parasztasszonytól tanult, aki mindent összeszedett a kertből és levessé főzte. Fontos, írja Hamvas, hogy a levesben minden zöldség megőrizze a karakterét, különösen a petrezselyem, amit, ha nem tennének ételbe, parfüm lehetne. (Elfantáziál a petrezselyemparfüm-illatú nőn is.) Hamvas receptje a szemétleveshez a következő: sárgarépa, karotta, petrezselyemgyökér, pasztinák, póré, fokhagyma, kelkáposzta, zeller, karalábé, karfiol, gyöngyhagyma, paprika, paradicsom.

Ezt, hogy karotta, jegyezzük meg, mert Esterházy Péter kapcsán vissza fogunk rá térni.

Lakatos Menyhért 

Noha Óbuda jelentős sváb, magyar és zsidó gasztronómiai hagyománnyal bír, ahogy az elején is szó esett róla, nem lehet elhanyagolni azoknak a beköltözőknek a gasztronómiai hagyományait sem, akik az évtizedek alatt itt telepedtek le. Így a cigányságét sem. Óbudán is élt egy cigány író: Lakatos Menyhért.

A Füstös képek megannyi passzusa árulkodik róla, hogy általában a cigányságnak az a rétege, amiből ő jön, milyen hagyományt követett.

A regényben több helyen előjön a kenyér, illetve a korpakenyér. Több helyen szóba kerül a szalonna is: a zenészek kenyérért, szalonnáért játszanak.

Leírja, hogy őt, mint jó tanulót miként fogadták fel a gyengébb képességű iskolás társa mellé. Annak apja

háromkilónyi savanyított káposztával jön hozzájuk, hogy rábeszélje, hogy napi egy tál ételért és húsz kiló lisztért mint fizetségért tanítsa a „dagadt Molnár gyereket”, akit utál ugyan, de húsz kiló liszt majdnem egyhónapi kenyeret jelentett nekünk.

Megint egy másik jelenetben az eladó lány képességeit azért vonják kétségbe, mert üres bokolyit tesz a fiú elé.

Na de mi az a bokolyi? Először is egy csomó neve van. Vakaró, bodag, bodak, punya, bokolyi – és egyfajta kenyérféle. Liszt, só, víz, esetleg élesztő az összetevői. Gyakorlatilag a naan kenyér és a római piadina közeli rokona, amiből az is következik, hogy a szegénység mindenhol hasonló recepteket termel ki.  

Egy finnyás költő 

Nagy Lászlóról azt hihetnénk, hogy megérintette az iszkázi és a bolgár konyha is, de a visszaemlékezések szerint gyerekként is, felnőttként is kifejezetten finnyás és válogatós volt, undorodott a nyers tojás sárga színétől, nem ette meg a túrós rétest, ha az „tojástól sárgállt”, undorodott a kacsahústól is. Viszont mértéktelenül kávézott és cigarettázott, és hogy ezt ellensúlyozza, rendszeres fogyasztója volt a Béres-cseppeknek, a Nektár sörnek és a ginzeng teának.

Egy irodalmi gourmand

Vele ellentétben Esterházy Péter egy interjúban ezt mesélte: „Megyek egy idegen városban, és nem a műalkotásokat nézem, nem a nőket, hanem az éttermeket, az étlapokat”.

Ami meglepőbb, nemcsak hogy nézte, de nem volt rest írni is róla, a Holmiban Váncsa István szakácskönyvéről értekezve fejti ki: „szoktam mondogatni, magyar ember nem mond burgonyát, én még soha nem ejtettem ki ajakimon, legföljebb pirburg-párkáp alakban”, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a sárgarépa sem karotta.

De ha Hamvas sárgarépát és karottát rak a levesbe, akkor két különböző dolognak kell lennie a kettőnek! Ha Esterházynak van igaza, a karotta valóban egyszerűen nyelvi bűntény, mint a burgonya. 

Ha Hamvasnak, akkor Esterházy téved.

Nos, karottának a kisebb, gömbölyű fajtákat nevezzük, amilyen például a „Párizsi piac”, míg a hosszúkás, narancssárga gyökerű fajtákat sárgarépaként vagy egyszerűen répaként ismerjük.

Vagyis Hamvas tudta jól, míg Esterházyban a sznobriasztó kapcsolt be.

Az író a Patriótagyakorlatokban felsorolja a

a magyar toposzokat, köztük a pusztát és a délibábot. A toposzok közt ott a paprika, amely természetes módon vezet a gulyáshoz, ami marhalábszárból a legjobb és a krumplit hosszában kell elvágni bele – írja, vagyis megint a levesnél vagyunk, amiről magyar író Krúdy óta nem tud lejönni.

Természetesen a Termelési regény leves-passzusai is meghatározók, jelesül a Húsleves galuskával bekezdés.

A kitömött hattyúban aztán végre feltűnik az ínyenc is: „aki adott esetben a „fél-szürke kelet-európai város fél-szürke spájzából valóban osztrigát varázsol elő” és a „megfelelő pezsgő tárgyában tesz föl aggódó, szakszerű kérdéseket”.

Ami azt bizonyítja, hogy a magyar gasztronómiai hagyomány az irodalomban is elég széles spektrumú: a szalonnás kenyértől az osztrigáig tart. 

De a középpontjában a leves áll.

Sokoldalú művész vagy: énekesnő, énekoktató, fotós, műsorvezető. Szembetűnő, hogy milyen fontos az életedben mások támogatása, legyen szó egy tanítvány tehetségének kibontakoztatásáról, vagy fotósként nőiességének, önbizalmának felmutatásáról. A családállítói szerep is emiatt került hozzád közel? 

Igen, egész életemben azt éreztem, hogy bármit csinálok, mindig bennem van a vágy, hogy jó élményt szerezzek az embereknek. Segíteni, felvidítani egy dallal, énekléssel, vagy oktatóként a tehetségüket támogatni. Valójában viszont mindenki magát segíti meg. Ha valaki énekórára jön hozzám, leginkább tőle függ, hogyan tudja önmagát aktivizálni. Én abban tudom támogatni, hogy egy kicsit terelem és utat mutatok. Az önbizalom-növelő fotózás is ezt a célt szolgálja. 

Mikor kezdtél el gyógyító módszereket tanulni?

Tizenkét évvel ezelőtt a pránanadi volt az első, abból van ötös fokozatom, illetve másfél évvel ezelőtt egy reinkarnációs utaztatás tanfolyamot is elvégeztem. A pránanadit nagyon szeretem, de meg kellett állnom az ötödik szinten, mert láttam, hogy ha tovább haladok, az már teljes odafordulást igényelne tőlem. Úgy éreztem, hogy eddig a pontig megkaptam azt a képzést, ami kellően formálta a személyiségemet.

A módszerek teljesen más életszemléletet, életmódot képviselnek, ami által nagyon sokat változtam.

Hogyan találtál rá a családállításra?

Tizenkét éve kezdtem el segítőként közreműködni pszichológus és családállító barátnőm csoportjaiban. A sok éven át tartó, rendszeres segítői szerep után két és fél évvel ezelőtt éreztem azt, hogy még valamilyen módszerrel szívesen foglalkoznék komolyabban. Nem tudtam, hogy mi legyen az. Elvégeztem egy kineziológiai tanfolyamot, de nem érintett meg annyira. Végeztem még taro-t, illetve tértisztítás tanfolyamot is, de egyik sem hozott átütő érzést. Aztán jött a gondolat, hogy de hát miért ne próbáljam meg a családállítás- vezetést?! Úgy gondoltam, hogy komoly, komplex és nagyon nehéz iskola. Nem tudtam, mennyi időre van szükség hozzá, és azt sem, hogy képes vagyok-e rá. Nagy felelősségnek éreztem, ezért nem fordult meg előtte a fejemben. De egyszer csak jött egy gondolat, rákerestem a neten és legnagyobb örömömre észrevettem, hogy egészen közel hozzám, Óbudán van az oktatás. Ezt jelnek vettem, és lelkesen belevetettem magam. Tavaly szeptemberben végeztem, tehát most már több mint egy éve vezetek csoportokat. Körülbelül 150 állításnál tartok 15 hónap alatt. Külföldre is szoktam járni állítani olyan helyekre, ahol magyarok laknak.

Mi a módszer lényege?

A család rendszerében az életenergia – a szeretet – eredeti, zavartalan áramlását állítja helyre a módszer az úgynevezett okos vagy morfogenetikus mezőből lehívható információk segítségével. A képviselőként jelenlévők ebben az információs térben képesek „megszemélyesíteni” az állító családtagjait, őseit, minden érzésükkel együtt. Meg tudnak jeleníteni energiákat is, ezzel feltárva dinamikákat, sémákat, régről hozott, tudattalan működéseket.

Az oldó mondatok kimondásával az állító el tud jutni a felismerésig, és nyitottá válik a korrekcióra. Ezáltal elindul egy újra rendeződés, amikor mindenki a helyére kerül.

Állításvezetőként az a szerepem, hogy felismerjem, hol van olyan pont, elakadás, ahol oldásra van szükség. Hol van energiaáramlási gát, ahol dolgozni tudunk. Az oldó mondatok kulcsmondatok, amelyek felemelők. A térben érzékelhetővé válik, hogy elindul a harmonizálás, a hála érzése, az egymás megértése, meglátása, ami megkönnyebbülés, megnyugvás és/vagy sírás formájában jelenik meg a képviselőkben. 

Az életenergia áramlásának blokkjai milyen problémákat hozhatnak?

Betegséget, bármilyen testi tünetet. Számos idegrendszeri, pszichés, hangulati, kapcsolati probléma hátterében is ez húzódhat. Nagyon érzékenyek vagyunk, minden lelki alapon működik, akár nők vagyunk, akár férfiak. 

Milyen témákkal dolgoztál magadon ezzel a módszerrel?

Saját témám legtöbbször a párkapcsolataimmal függött össze. Sokáig nem sikerült olyan párt találnom, akivel leélhetném az életem, mert nem tudtunk egyformán és egy irányba fejlődni. Ezeket szerettem volna rendbe tenni, amikor a módszerhez fordultam. Érdekes módon a legtöbb állításban szinte mindig apukám jött elő, ezzel a helyzettel volt dolgom. Nőknél a párkapcsolati problémák általában az édesapjukkal kapcsolatosak. Még bennem is működik az apunak való megfelelés, bár 25 éve már nem él.

Sikerült katartikus élményeket szerezned?

Nem feltétlenül a saját családállításaim voltak a legkatartikusabbak. Néha jobban megérintettek olyan állítások, amelyeket másoknál láttam. Szerencsére nincsenek erős traumáim. Úgy tűnik, nekem nem ez az életfeladatom. De láttam olyan traumákat, fájdalmas történeteket, amelyekkel szembesülni, átélni akár egy segítői szerepen keresztül is nagyon nehéz volt.

Azt pedig felemelő volt látni, hogy ezzel a módszerrel lehet segíteni abban, hogy mondjuk abuzált gyerekből egészséges nővé, feleséggé és anyává váljon valaki. Ezek jobban megérintettek. 

A családállítás után azonnal megtörténik a korrekció? Vagy időbe telik, amíg az állító feldolgozza a látottakat?

A felismerések után azonnal meg tud érkezni az állítóhoz a megkönnyebbülés, a belátás érzése. De előfordulhat olyan téma, amit több rétegben kell megdolgozni. Én is azok közé tartoztam, akik azt hitték, hogy ők már feldolgozták a témáikat. Akár a rokonaik, szeretteik halálát, gyerekkorukat, párkapcsolati problémáikat. Évek múltán mégis olyan tartósított érzések jöhetnek elő, amelyekkel dolgozni kell újra és újra. Nálam az apunak való megfelelés volt ez a téma. Úgy gondoltam, hogy 25 év után már biztosan nem akarok neki megfelelni, de ez mégsem igaz. Ha jól csinálok valamit, valószínűleg még mindig ott van az érzés, hogy vajon apunak ez elég jó lenne-e. Ennek mélységei vannak. Ha alapsémánkról van szó, akkor mindig érdemes a témára újra ránézni és oldani.

A módszert figyelve úgy tűnik, hogy a lélek rendje eltér a hétköznapi élet narratívájától. 

Igen, például ha valaki gyerekként parentifikált szerepbe kerül az anyjával vagy apjával, akkor általában a szülő vonzza be lelki partnernek tudat alatt maga mellé felnőtt szerepbe. Előfordul, hogy a gyerek sajnálja a szülőt, ezért áll mellé egyforma szintre, de ezzel az energetikával már nem tud „kicsi” maradni. Így egy mélyebb szinten felborul a szeretet rendje.

Ezek szerint a parentifikáció gyakori probléma?

Igen, nagyon gyakori. Főleg, amikor váláskor azzal a szülővel maradnak a gyerekek, akit elhagytak. A gyerekek nagyon sajnálják a szülőt, de egy gyerek soha nem sajnálhatja az apukáját vagy az anyukáját, mert nem tudja megmenteni. Ő a kicsi, a szülő a nagy. Ez egy nagyon fontos Bert Hellinger-féle szabály. Nem olyan régen volt egy állításom, amiben az rajzolódott ki, hogy mennyire szeretném anyukámat boldoggá tenni. Alapvetően nem az én dolgom. Hiába ő az idős és én a középkorú, akkor sem menthetem meg a sorsától, amit választ magának. Ez hibás működés, és ha belecsúszunk, nem működik majd rendesen a saját életünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondoskodom az anyukámról, amikor már idős, de ha azt képzelem, hogy megmenthetem a fájdalmaitól, sérüléseitől, akkor tévesen „nagyobbnak” gondolom magam nála.

Tipikus érzés az is, hogy valaki nagyon ágál a szülei ellen, nem szereti őket. Ez előállhat egy nehéz gyerekkor, bántalmazás, elhanyagolás, elhagyás miatt. Ilyen esetben az állítói térben először kimondatom vele a dühével kapcsolatos érzéseit. Hagyom, hogy felvállalja, megélje. Ezt követően kell eljutnia abba az alázatos állapotba, hogy meg tudjon hajolni a szülei előtt, mert az ősök tisztelete az egyik legfontosabb Bert Hellinger-féle szabály. A szülőt el kell fogadni a számunkra legmegfelelőbbnek erre az inkarnációra. Ha ezt nem tesszük meg, olyan, mintha önmagunkban őket és ezáltal valójában önmagunkat nem fogadnánk el. 

És az elengedés, a gyász témája is gyakori?

Igen, egyrészt az exek, másrészt a halottaink, elvesztett magzatok elengedése is sokszor előjön, ezek gyakran mély fájdalomként nehezednek a lelkünkre. 

Olyan, mintha megtiltanánk magunknak a boldogságot, és hogy szolidaritást vállaljunk a felmenőinkkel nehéz sorsukban?

Szüleim és nagyszüleim generációjában nagyon sok boldogtalan nő volt. Még nem volt lehetőség az önmegvalósításra, vagy hogy kiálljanak magukért. Akkoriban gyakori volt a gyermek elvesztése is.

Így mélyebb, nem tudatos szinten szolidaritást vállalhatunk az anyukánk, vagy egy felmenőnk veszteségével, boldogtalanságával, pedig nekünk nincs is valódi gyászolni valónk.

Ez gyönyörűen kirajzolódik egy állítás során, ilyenkor ezt a terhet visszaadjuk annak, akié valójában. Nőknél sokszor a női felmenőkkel dolgozunk, hiszen a nőiség megélése is része az életünknek, a férfiaknál pedig a férfierővel, az apával. 

Előfordulhat, hogy állításvezetőként ellenállásba ütközöl az állítói térben?

Igen, van ilyen. Ezt úgy szoktam az állításban megoldani, hogy először hagyom, hogy az állító kimondja a sérelmeit. Ezek után kezdi belátni, hogy a másiknak is vannak érzései, a másik is hiányokat élt meg, vagy hogy a dühe, az érzése valójában nem is az övé. Innen tudunk eljutni oda, hogy az állítói térben empátiát gyakorolunk és elismerjük a másikat. Nagyon fontos, hogy belássuk, mindenki csak annyit tud tovább adni, amennyit ő kapott. Ez is hellingeri szabály, hogy mi gyerekként nem lehetünk elégedetlenek azzal, amit kaptunk a szüleinktől. Ez a mélységes elfogadás így saját javunkra válik. 

A családállítás csoportban zajlik. Akkor a módszer csoportterápia, vagy egyéni munka?

Csoportterápiának minősül, de egyébként van egyéni családállítás is, amit színes papírlapokkal vagy bábukkal végzünk. Maga a folyamat az állításvezető és az állító között zajlik a csoporttagok segítségével úgy, hogy a csoport tagjai képviselőként kölcsönösen egymás rendelkezésére állnak az állítások során. A képviselőknél is felismerések és gyógyulási folyamatok indulnak be, ha a saját családi mintázatuk, elakadásuk összecseng az aktuálisan állító csoporttag témájával. Nem véletlenül kerülnek abba a szerepbe, amire kiválasztják őket. Kerültem már én is segítőként olyan állításba, ahol cselédség voltam. Ebben a szerepben fel kellett ismernem, hogy én is sokszor és sok mindent megcsinálok a gyerekeim helyett. Ez egyszerűbb egy-egy adott helyzetben, de valójában nem szolgálja őket, a fejlődésüket. Tudtam, hogy nem véletlenül kaptam ezt a szerepet, hanem azért, hogy tudatosuljon, ezen változtatnom kell.

Emberi megpróbáltatásainkban ezek szerint nagyon sok hasonlóság van.

Mindenki fel tud ismerni magában apró, néha tökéletesen hasonló megéléseket az egyes állításokban. Így lehet képviselőként is megtapasztalni, hogy van segítség és ha feloldozzuk magunkat ezekből a blokkokból, akkor a felszabaduló életenergia megerősít minket abban, merre kell tovább haladnunk és megtapasztalhatjuk azt, hogy végre valóban a saját életünket éljük.

A gyerekeidnek mennyire tudsz erről a családállítói szerepedről beszélni? Vajon ők kíváncsiak arra, hogy anya mit csinál ilyenkor?

Két nagyobb gyerekem már volt a családállítói csoportomban. Ragaszkodtam hozzá, hogy lássák, és nagyon jól érezték magukat. A fiam kifejezetten spirituális beállítottságú, és igyekszik nagyon tudatosan élni az életét. Vele könnyen tudok ilyenekről beszélgetni. Ő már volt ezt megelőzően más helyen családállításon. Mondta is, hogy szerinte nagyon jól csinálom, pedig akkor még nagyon az elején voltam. A nagylányom kevésbé nyitott erre, vele inkább a sütés-főzés terén, tehát a klasszikus női szerepek mentén tudunk kapcsolódni. Ettől függetlenül rendkívül jó képviselő volt az állítói napon. A pici lányom pedig mérhetetlenül nyitott mindenre. 18 éves lesz nemsokára, és nagyon vidám, nevetős, intenzív energiákkal bíró lány. Vele mindenről lehet beszélni. Ő még nem volt állításon segítőként, de ami késik, nem múlik. Egyébként mind a három gyermekem nagyon intuitív.

A jövőben tervezel még valamilyen segítői szakmát tanulni?

Most úgy érzem, hogy megérkeztem. Vannak még terveim, de új gyógyító módszert már nem szeretnék tanulni. Nagy álmom, hogy a párommal együtt veszünk egy kis parasztházat vidéken, ahol elvonulásokat tarthatunk. Ennek érdekében már ő is jár családállító képzésre.

Mit üzennél azoknak, akik most szeretnének megismerkedni a módszerrel?

Talán azt, hogy ne féljenek. Lehet, hogy itt nehéz témákkal kell szembenézni, felismerni téves működéseket, de ez olyan út, amelyen, ha elindul valaki, lelkileg sokkal egészségesebb lesz és megoldódnak a testi problémái. Nekem például megoldotta a gerincemmel kapcsolatos problémáimat a feltáró munka. De volt olyan eset is, amikor egy kliensnél hosszú ideje nem jött a baba. Miután a lány eljött, állított rá, hamarosan várandós lett és boldog anyukává vált. Párok esetében is nagyon szép egymásra találásokról tudok beszámolni. Érdemes tehát átadni magunkat egy másik érzékelésnek, ami a megoldás világába vezet.

Az elterjedt történészi nézet szerint az ember formálja és alakítja a történelmet, amelynek természetesen egyben a főszereplője is. Ez az elképzelés az egótörténettől egészen a világtörténelemig alkalmazható, bármely korszakban. Egy település históriájára alapvetően igaz, hogy a benne élők alkotják meg nap mint nap. A történészek és más kutatók jórészt ezekből az életeseményekből rekonstruálják később az adott település történetét. Egyének és családok, közösségek ugyanúgy szerepet játszanak a történetben, mint a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok. Óbuda történetében is komoly szerepet kaptak azok a személyek és hozzátartozóik, akik valamely periódusban meghatározták a település életét. Ezek közé tartozott a német földről érkezett Harrer család.

Az oszmán törökök Budáról történő kiverése után (1686), negyven óbudai család költözött vissza a településre, hogy megkezdje az újjáépítést. Ez az aprócska közösség református vallású magyar emberekből állt. A hatalmas uradalmat birtokló Zichy család tisztában volt azzal a ténnyel, hogy csak nagyszámú betelepítésekkel tudja felvirágoztatni a gazdaságot. Ezért több hullámban hajtott végre jelentős betelepítést az uradalomba, amelyet spontán betelepülések kísértek. A török hódoltság településeinek emberhiányát, amit a peremvidékekről meginduló migráció nem tudott megoldani, a Habsburg-kormányzat arra használta fel, hogy a császárhű, katolikus németek betelepítését szorgalmazzák, ami a telepeseknek és a földbirtokosoknak hasznot jelentett. Az első nagyobb német csoport 1698-ban érkezett Óbudára. 

Az új telepesek főleg szőlőműveléssel foglalkoztak, amely többéves adókedvezménnyel járt, és idővel kellemes megélhetést remélhettek belőle. A Duna-menti német bevándorlók szülőföldjükről jól ismerték az intenzív szőlőgazdálkodást, ezért az óbudai földek hamar termőre fordultak, és hatalmas munkával, rövid időn belül jelentős hasznot hoztak. A 18. században több járvány és természeti katasztrófa sújtotta a települést, illetve jelentős volt a belső migráció is – elvándoroltak a földesúri terhek elől más birtokokra –, ezért újabb és újabb telepeseket kellett behívni az uradalomba. 

Az 1738–1739-ben pusztító pestisjárványnak az óbudai lakosság fele áldozatául esett. Az óriási emberveszteség miatt a Zichyek egy újabb és nagyobb betelepítést szerveztek, amely 1740-ben indult meg. Valószínűleg ekkor érkezett a Harrer család Óbudára.

A család eredetéről leginkább Harrer Ferenc (1874–1969), Egy magyar polgár élete című visszaemlékezéseiből (1968) kaphatunk releváns információkat. Ebből kiderül, hogy délnémet területről származtak, onnan vándoroltak el. Az 1744. évi óbudai összeírásban találkozunk először a család említésével, ahol egy Paulus Harrer hospes (telepes) szerepel. A jobbágy státuszú Harrer, aki szántót, rétet, szőlőt és házhelyet birtokolt, az 1770-es években adószedői tisztséget töltött be, és belekeveredett a földesúri terhek ellen lázadók mozgalmába.

A Zichyek folyamatos harcot vívtak a hatalmas uradalom birtoklásának ügyében a Királyi Kamarával (Kincstár) és a család egyes tagjaival. Zichy Miklós váratlan halálát követően (1758), özvegy felesége, Berényi Erzsébet megállapodott a Kamarával az uradalom átadásáról, amelyre végül 1766-ban került sor. Az új tulajdonos változtatni akart a korábbi, még az Zichyekkel megkötött földesúri instrukciókon, amelyek az egyes jobbágyszolgáltatásokat és terheket rögzítették. Ezeket az adóösszegeket és szolgáltatásokat jelentősen megemelte a Kamara, amelyet Óbudán az uradalmi prefektus, ekkor egy bizonyos Ferbert Ferenc képviselt, aki igyekezett behajtani az összegeket. Az elégedetlenség 1772 elején nyílt lázadásba torkollott, amikor tisztújítás zajlott a prefektúrán. A lázadók három vezetőjét Ferbert letartóztatta, ezért másnap hajnalban a háza előtt összegyűlt mintegy kétszáz óbudai lakos ébresztette fel a prefektust, követelve a három ember elengedését. Az esemény erről kapta utóbb az „óbudai tumultus” vagy „óbudai zenebona” elnevezést. Az események ezzel nem értek véget, mert a város lakói küldöttséget menesztettek Bécsbe panaszaikkal. Az útiköltséget, 200 Forintot az adószedő Paulus Harrer biztosította a község pénztárából. A bosszúszomjas prefektus február elején összehívta az úriszéket, ahol komoly büntetéseket szabtak a „zenebonában” résztvevőkre. Harrert – aki engedély nélkül adott pénzt az útiköltségre – eltávolították hivatalából, számadásra és a 200 Forint megfizetésére kötelezték, illetve három hónapi elzárásra ítélték. A prefektus nem örülhetett sokáig, mert a lakosság panaszainak hatására a Helytartótanács a büntetések enyhítését írta elő, aminek köszönhetően szabadon engedték a fogvatartottakat, és a többi büntetést is mérsékelték. Sőt, Ferbert Ferencet tették felelőssé az eset kirobbanásáért helytelen intézkedései miatt, és elhelyezték Óbudáról. Paulus Harrer is elhagyta a tömlöcöt, és végül 1779. július 14-én hunyt el. 

Paulus Harrernek volt egy 1758-ban született Mihály nevű fia, aki felnőttként szőlőgazdálkodással foglalkozott. Harrer Mihály 1782-ben nősült meg, a házasságból több gyermek született, köztük az 1799. december 28-án világra jött Pál, a későbbi polgármester édesapja. Ez a fiú is szőlőművelő volt, aki 1822-ben házasodott össze a vagyonos óbudai családból származó Prósz Katalinnal. Öt gyermekük született (Gáspár, Mihály, Mária, Pál és Rozina). Sajnálatosan az édesanya és Rozina az országban, így Óbudán is pusztító kolerajárvány áldozata lett 1831-ben. A négy gyermekkel egyedül maradt özvegy férj – a kor szokásának megfelelően – újra nősült és elvette a 17 éves Gernedl Rozáliát. A későbbi jegyző, majd polgármester, Harrer Pál visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogy a mostohaanyjukkal nem voltak jó kapcsolatban a gyermekek. A nő egy ikerszülésben 1846-ban meghalt és az ikrek sem élték túl a szülést. A család továbbra is szőlőművelésből élt, igen szerény körülmények között.

Óbuda első polgármestere, Harrer Pál, 1829. október 18-án született. Egy szülési komplikáció miatt megsérült a bal keze, ami komoly hatással volt későbbi életére, ugyanis a fizikai munkára alkalmatlan volt, így nem dolgozhatott a család szőlőbirtokain. Apja – főleg a rossz anyagi körülmények miatt – szerette volna, ha fia nehezen is, de a szőlőművelésben segít. Két év után azonban belátta, hogy az amúgy is eszes fiúnak a hivatalnoki pálya lenne megfelelő hivatás. Beíratta fiát a magas szintű oktatást biztosító esztergomi gimnáziumba, azonban 1843-ban a család szinte minden vagyonát elveszítette, az édesapának napszámosként kellett dolgoznia. Ez azt jelentette, hogy nem tudta tovább fizetni az előkelő esztergomi iskolát, és a fiút átíratták a budai gimnáziumba, ahová gyalog kellett járnia. Tanulmányai idején magántanítványok korrepetálását is vállalnia kellett, hogy be tudják fizetni a tandíjat. 1848-ban tette le az utolsó vizsgáit, és szinte azonnal munkát kapott az óbudai tanácsnál, ahol megüresedett egy írnoki állás. Ekkor kezdődött el Harrer Pál hivatalnoki munkája a településen, amelyet egészen 1886-os nyugdíjazásáig elhivatottan, alázattal és becsülettel végzett. A tanácsi álláshoz szolgálati lakást is kapott a régi városháza egyemeletes, klasszicista épületében (ez a mai, 1906-ban épült városháza helyén állt), amely egy háromszobás, konyhás ingatlan volt. Harrer nyugdíjazásáig itt élt családjával.

A szabadságharc leverését követően, 1849 végéig megtartotta óbudai írnoki állását. A települést 1850-ben Budához csatolták, amely tanácsba Óbuda is delegált képviselőket. Az egyik tanácsnok a korábbi óbudai jegyző lett, akinek helyébe a fiatal Harrer Pált választották. A település 1861-ben részben visszanyerte önállóságát, amikor leválasztották Budáról, de Pest-Pilis-Solt vármegye fennhatósága alá került, mint rendezett tanácsú mezőváros. A jegyzői tisztséget 1872 novemberéig tartotta meg, részt vett Budapest létrejöttének előkészítésében, és nagyon pragmatikusan foglalkozott Óbuda fővároshoz történő csatlakozásával, maximálisan védve a helyi lakosság érdekeit. Az 1872. november 10-én megtartott választásokon Óbuda polgármesterévé választották, amely tisztséget egy évig töltötte be. A magyar főváros 1873. évi megszületését követően kerületi elöljáróságok jöttek létre. A III. kerületi elöljáróság jegyzője Harrer Pál lett, aki nyugdíjazásáig, 1886-ig töltötte be ezt a tisztséget. Ezt követően, miután megszűnt hosszú óbudai tisztviselői munkája, a család az I. kerületi új otthonába költözött. A betegeskedő Harrer Pál, aki utolsó éveiben leginkább unokájának szentelte idejét, 1914. július 26-án hunyt el, nyolcvanöt éves korában.

A közel negyven évig Óbuda szolgálatában álló Harrer Pál családi élete is a településen kezdődött. A jó kiállású Harrer 1851-ben házasodott össze Kostenwein Máriával, és négy gyermekük született: Ágoston, Mária, Katalin és Paula. A gyermekek közül csak Paula lányuk maradt életben, aki utóbb a hírneves nyelvész, a honi nyelvművelés megteremtője, Szarvas Gábor felesége lett. Nem pusztán odaadó házastársa volt a kiváló nyelvművelőnek, hanem szinte munkatársa is, hiszen Szarvas Gábor szembetegsége, majd teljes vaksága miatt ő jegyzetelt, és a művek szerkesztésében is részt vett. Paula 1920. szeptember 7-én hunyt el. A házaspár a bácskai Ada településén élt (ma Szerbiához tartozik), ahol nagy becsben tartják emléküket.

Harrer Pál sikeres hivatali pályáját családi tragédiák kísérték. 1865-ben meghalt édesapja, majd három év múlva szeretett felesége is. Harrer 1869-ben újra megnősült és elvette a francia származású Mussard Annát, akitől három gyermeke született. Két kisgyermekük, Ödön és Mária hamar elhunytak, a felnőtt kort, az 1874-ben született Ferenc fiuk élte meg, aki később túlszárnyalta édesapját a várospolitika területén. A család kényelmesen, de szűkösen élt a hivatali lakásban, leginkább az óbudai katolikus egyházi vezetőkkel és a szűk helyi értelmiséggel tartottak kapcsolatot. Harrer hetente kétszer járt kávéházba, a budai Lánczhídba és a pesti Koronába. Ritkán, leginkább idősebb korukban utaztak, Visegrádon béreltek nyáron házat, és néha Olaszországban kirándultak. 

Harrer Pál várospolitikusi örökségét fia folytatta, aki már nem óbudai léptékekben gondolkodott és tervezett. Harrer Ferenc 1874. június 2-án született Óbudán, Gimnáziumi tanulmányait a II. kerületi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte, ahol 1891-ben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen folytatta, ahol 1896-ban államtudományi, 1900-ban pedig jogtudományi doktorrá avatták. 1899. április 29-én házasodott össze Wohlrab Flórával, majd a következő évben megszületett gyermekük, Flóra. A művész hajlamú lány, akinek rajztehetsége már kislány korában megmutatkozott, felnőttként igazi mestere lett a könyvkötő szakmának.

Több évtizedes várospolitikusi, hivatali munkáját 1896-ban kezdte meg, amelyet hetvenhárom éven át, egészen a halálig folytatott. Hosszú élete és pályafutása során számos pozíciót és hivatalt betöltött, minden szakterületen a rá jellemző maximalizmussal tevékenykedett. Várostervező és különféle közigazgatási munkái és feladatai mellett tanított, rendszeresen publikált, illetve politikusként is tevékenykedett. Szenvedélye volt a főváros, amelynek minden fontos ügyében megvolt az alaposan kidolgozott és átgondolt álláspontja. Magánéletben és várostervezésben is az egyszerűségre törekedett. Mozgalmas életét és munkásságát a halála évében megjelent, két kötetesre tervezett, Egy magyar polgár élete című memoárjában foglalta össze. Harrer Ferenc 95 éves korában, 1969. november 21-én hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Harrer Ferenc munkásságát nehéz lenne röviden ismertetni, de esszenciáját a korszerű várospolitika és a mindenki számára közérthető, egyszerűen értelmezhető városi közigazgatás megteremtése jellemezte. Hivatali pályája a budapesti Városházán indult, mint kisajátítási előadóé. Jogászi karrierje mellett tett szert magas fokú városigazgatási képzettségére, amelynek köszönhetően már fiatalon a városrendezés- és fejlesztés szakértőjének számított. A fővárosi agglomeráció kérdése az 1910-es évektől foglalkoztatta. Első jelentős urbanisztikai feladata a tűzvész áldozatául esett Gyöngyös város újjáépítésének kormánybiztosi megszervezése volt 1917–1919-ben. A két világháború között a Fővárosi Törvényhatósági Bizottság és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagja, egyetemi tanár volt, megalapította a Városi Szemle című urbanisztikai folyóiratot. Legjelentősebb munkája az 1932–1939 között kidolgozott városrendezési program megtervezése volt. Az ő nevéhez fűződik a főváros 1937-ben elfogadott városrendezési és építésügyi törvénye. 1942-ben politikai okokból visszavonult a közélettől.

A háborút követően létrejövő pártállami rendszerben tovább folytathatta tanári, tudományos és várostervezői munkáját. A megalakuló új Országgyűlés korelnöke és a Magyar Tudományos Akadémia Településtudományi Bizottságának elnöke volt. A még a 20. század elején megálmodott Nagy-Budapest koncepciója 1950-ben megvalósult, de politikai és gazdasági okokból a siker nem lehetett teljes, és sok mindenben eltért az eredeti szándéktól. Munkáját gondos előrelátással tervezte, figyelembe véve, hogy a városfejlődés nóvumait majd a következő generációk fogják élvezni. A Harrer család Ferenc utódaiban él tovább.

A német földről származó, Óbudára a 18. században betelepülő Harrer család története csak egy a számos hasonló, új hazában új életet kezdő telepes családok történeteiből. Azonban a tehetség és a szorgalom, illetve a sors kiszámíthatatlan játéka más irányba terelte a családot, amelynek tagjai a szőlődombokról indulva írták be magukat Óbuda és Budapest város történetébe.

A latin nyelv két kifejezést használt a család fogalmának meghatározására. A domus társadalmi, míg a familia jogi szempontból értelmezte ugyanazt a jelenséget. Amíg a domus az egy fedél alatt élő vérrokonságot foglalta magába – az oldalági hozzátartozók mellett ideszámítva az elhunyt ősöket is –, addig a familia fogalma a paterfamilias joghatósága alatt álló minden személyre kiterjedt, beleértve a beházasodottakat, nevelt gyermekeket (alumni), valamint a felszabadított (liberti) és rabszolga státuszú (servi) személyzetet is. Az idő előrehaladtával a familia jelentése mindinkább beszűkült, míg végül a család tulajdonában lévő rabszolgák gyűjtőnevévé vált. 

A mai fogalmaink szerinti család (papa, mama, gyerekek) Európában csak az újkor során, a kapitalizmus és a polgárosodási folyamatok hozadékaként alakult ki. Ennek megfelelően az ókori Rómában sem a kiscsalád jelentette a társadalom alapegységét. A maihoz hasonló családszerkezet legfeljebb csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka, a kiterjesztett család létszámának nem kívánatos csökkenése révén jöhetett létre. 

Connubia sunt fatalia
(Házas élet mindig végzet)

Római házassági ceremónia egy márványszarkofág előlapján. Róma, Kr. u. 2. század. The British Museum, London. (Fotó: © The Trustees of the British Museum)

A családalapítás a házasságkötéssel kezdődött. Törvényes házasságot (matrimonium iustum) két római polgárjoggal rendelkező személy – magától értetődően egy férfi és egy nő – köthetett. Ha valamelyik félnél hibádzott a római polgárjog, legalább a házasságkötés jogával (ius connubii) rendelkeznie kellett. A római társadalmat a „homogámia” jellemezte, vagyis az esetek túlnyomó többségében azonos szociális helyzetűek (sőt sok esetben ugyanazon foglalkozási ághoz tartozók) házasodtak egymással („guba gubához, suba subához”). Minthogy azonban a római társadalmi rétegek közötti átjárás jóval rugalmasabb volt, mint a feudális Európában, az sem ment ritkaságszámba, ha egy szenátor lovagrendi lányt vett feleségül, vagy vice versa: egy feltörekvő lovag kérte meg egy szenátori rendbe tartozó lány kezét. A városi arisztokrácia részéről is méltányolható ambíciónak számított, ha lovagrendi családokkal igyekezett vérségi kapcsolatba kerülni. A „vegyes házasságok” azonban leginkább a kiváltságos rendek alatti szinten köttettek meg. Római polgárok és felszabadított rabszolgák között különösen érdekesek azok az esetek, amikor újgazdag libertusok csak azért is szabad születésű nőt vettek feleségül. Ennél gyakoribb kombinációnak számított, amikor egy rabszolga tulajdonos (patronus) a felszabadított rabnőjével (liberta) kelt egybe. (Ugyanakkor egy patronának férjhez menni a felszabadított rabszolgájához már kevésbé számított comme il faut eljárásnak. E nem kívánatos gyakorlat a Kr. u. 2. század végén szakadt meg, amikor a libertusok számára tilalmazottá vált patronájukkal vagy patronusuk nőrokonaival házasságra lépni.) A feleségnek kiválasztott rabszolganők egyértelműen a szerelemnek köszönhették felszabadításukat, hiszen rabszolgák egyébként nem lehettek törvényes házasságkötés alanyai. Ennek megfelelően egymással sem házasodhattak, bár uraik jó szemmel nézték, ha valamilyen családi életszerűség kialakult közöttük, a megszületendő gyermekek ugyanis az ő vagyonukat gyarapították. Ugyanakkor a rabszolga családok egyben tartása nem volt a gazda részéről számításba veendő szempont.   

Törvényes házasságot nemcsak rabszolgákkal, de rossz hírű (infamis), szabad státuszú személyekkel sem lehetett kötni. A diszkvalifikált kategóriába tartoztak az elítélt bűnözők, házasságtörők, a kerítők utódaikkal és felszabadított rabszolgáikkal együtt, a prostituáltak a kifejezés legtágabb értelmében (azaz mindenki, aki testével kereste a kenyerét, így tehát a táncosok, gladiátorok, színészek), valamint ivadékaik, továbbá a fogadósok, a fogadóban dolgozók és azok leszármazottai.

Nem lehetett házasságot kötni serdületlenekkel (ennek ellenére időnként sikerült), szellemi fogyatékosokkal és kasztráltakkal. Fennállt továbbá a vérfertőzés tilalma: a rokonok közötti házasságot csak a 6., utóbb a 4. fokig engedélyezték, és a tiltás vonatkozott a nem vér szerinti nevelőkre: gyámapákra, mostohaszülőkre, de még a szülők később képbe kerülő élettársaira is. 

A lányok jellemzően tízes éveik végén-húszas éveik elején házasodtak, a férfiak egy évtizeddel később. A fiatal nők esetében a korai házasságot a gyermekvállalási időszak kitolása indokolta, míg a férfiak nemzőerejéről úgy tartották a görög-római világban, hogy csak a húszas évek során alakul ki igazán.

Hésiodos fiktív portréja a Monnus-mozaikpadlón. Trier, Kr. u. 3. század vége. Rheinisches Landesmuseum Trier (Fotó: commons.wikimedia)

Hésiodos (Kr. e. 8. század) így ír a nősülés ideális időpontjáról Munkák és napok című művében:

„Jókor kell asszony-feleséget hoznod a házhoz,
harminc esztendőt ha megértél, nem kevesebbet
s nem sokkal többet, legjobb nősülni e korban.” 

(Trencsényi-Waldapfel Imre ford.)

A házasságot alapvetően életfogytiglani szövetségnek szánták, ám a statisztikák azt mutatják, hogy jelentős részük tíz éven belül az egyik fél halála vagy válás következtében felbomlott. Ilyen esetekben a közvélemény pártolta az újraházasodás gondolatát, de pressziót nem gyakorolt az érintettekre. Sőt, olykor egyenesen ünnepelte a férjüket életfogytig gyászoló özvegyasszonyokat. Persze, nem lehet tudni, hogy egy ilyen univira (’egyférjű’) özvegyasszony önkéntes magánya mögött mi húzódott meg valójában (függetlenedési vágy, újabb hozomány hiánya, homoszexualitás). 

A halálozási ráta nagyban elősegítette a mozaikcsaládok kialakulását. A pre-indusztriális társadalmakban sok fiatal nő halt bele a szülésbe vagy az azt követő komplikációkba, fertőzésekbe. A mostohaanyák (novercae) ezért a mainál jóval hangsúlyosabb szerepet játszottak a családi életben. Bár a gonosz melléknév már a távoli ókorban is a mostohák állandó jelzőjévé vált – és mind a mai napig ebben a hitben szocializálódnak gyermekeink a magyar népmesék vagy a Grimm-történetek hallgatásakor –, a római pótanyák zöme azonban minden előítélet ellenére is elvitathatatlan érdemeket szerzett az új férj gyermekeinek felnevelésében.   

Coniugium sine prole
est quasi dies sine sole
(A házasság olyan gyerek nélkül,
mint a nappal napfény nélkül)

A házasság fő célja: gyermekeket adni a világnak és persze a római hazának. Minden születés, különösen a fiúgyermekeké, okot adott az ünneplésre. Azonban a Római Birodalomban – a már említett pre-indusztriális társadalmakra jellemző módon – fájdalmasan magas arányt ért el a gyermekhalandóság. Becslések szerint az újszülöttek 28 százaléka nem érte meg az első születésnapját, és tízéves korukra az életben maradottak létszáma is megfeleződött. Öt megszületett gyermekből átlagosan kettő jutott el a családalapítás lehetőségéig, és ez a lesújtó arány nemcsak az alacsonyabb társadalmi rétegeket jellemezte. Egy Kr. u. 3. századi aquincumi szarkofág hexameterekbe szerkesztett sírverse Fortunatus centurio feleségéről, a 27 éves korában elhunyt Veturiáról emlékezik meg, aki hatszor szült, mégis csak egyetlen gyermeke élte túl. 

Marcus Aurelius és az ifjabb Faustina házasságából 14 gyermek (köztük több ikerpár) született, közülük mégis csupán négy lány és egyetlen fiúgyermek – a későbbi Commodus császár (Kr. u. 180–192) – érte meg a felnőttkort. Marcus szavaiból tehát bőséges élettapasztalat cseng ki, amikor az Elmélkedésekben így nyilatkozik: 

„Epiktétos azt ajánlja annak, aki gyermekét csókolgatja, hogy mondogassa magában: »Holnap talán már halott.«” (Huszty József ford.) 

Veturia és Fortunatus sorsa nem kirívó eset. A hozzájuk hasonló – jobb módú – családok által állított sírkövek birodalomszerte arról tanúskodnak, hogy a szülők sokkal gyakrabban temették el gyermekeiket, mint fordítva.

Az a híresztelés, amely szerint a gyermekkor a modern kor vívmánya volna, messzemenőkig cáfolható. A rómaiak felismerték, hogy a gyermekkor az emberélet egy önálló szakasza, ennek megfelelően gondoskodtak utódaik neveléséről, és ellátták őket játékokkal, kisállatokkal. A nevelésben ugyan előbbre valónak tartották a morális és gyakorlati képzést az intellektuális vagy fizikai fejlesztésnél, de igény szerint ez utóbbiakra is lehetőség nyílt. A gyermekek életkoruknak megfelelően kivették részüket a házimunkából, és hathatós fegyelmezéssel nevelődtek a társadalmi együttélés szabályainak megismerésére és tiszteletben tartására. Néhány makarenkói pofon persze még nem jelentette azt, hogy a gyermekek ki lettek volna szolgáltatva a paterfamilias kényére-kedvére. Az az archaikus jogi állapot, amelyben a családfő még akár rabszolgának is eladhatta gyermekeit (igaz, legfeljebb háromszor), a császárkori mindennapok gyakorlatában megváltozott. A jogi és irodalmi szövegek azt mutatják, hogy a paterfamilias inkább egyfajta menedzserként biztosította a család számára a gazdasági és pénzügyi alapokat, és nem a családtagok életének szabályozásával, adott esetben azok terrorizálásával foglalatoskodott. Devianciák természetesen mindig előfordultak, de általánosságban elmondható, hogy a családtagok között a kölcsönös szeretet és szolidaritás munkált.

Egy család létszámát növelhették az örökbefogadott személyek és a nevelt gyermekek (alumni). A római korban az adoptio egészen konkrét okkal történt, ennek megfelelően az ilyen természetű jogi aktus alanyai rendszerint felnőtt emberek voltak. Ezzel szemben az alumnusok köre kitett babákból, elárvult gyermekekből és törvénytelen származású kölykökből verbuválódott. Akárhogyan is állt a dolog, a nevelőszülők ugyanúgy szerették őket, mint vér szerinti leszármazottaikat, és az alumnusok akár örökölhettek is utánuk. 

Antonius Trophimus gyapjúköpeny-kereskedő és neje, Iulia Irene márvány síroltára (részlet). Pozzuoli, Kr. u. 2. század. Museo Archeologico Nazionale di Napoli, Nápoly. (Fotó: imperiumromanum.pl)

A császárkori névadásban a római polgárokat vezetéknevük egyénítette. A Trophimus vezetéknév görög eredetiben (trophimos) ’nevelt gyerek’et jelent, vagyis a latin alumnus kifejezés tükörfordítása. E név latinizált változatának viselői gyaníthatóan alumnusként indultak neki az életnek.

Hasonlóan bensőséges viszony alakulhatott ki a családtagok és rabszolgáik között, főleg ha az egykori szoptatós dajkákból dadussá avanzsáló pótanyákról (gyereknyelven: mamma), vagy tanítókról, nevelőkről (tata) volt szó. Az arra érdemes rabszolgák akár uraikkal együtt is temetkezhettek. A sírfeliratokon nem ritkán szüleiknek nevezik gazdáikat, akik cserébe emezeket örömüknek, gyönyörűségüknek címzik.  

Concubinatus

A római kor nagy részében a törvényes házasságkötés joga csak egy szűk kisebbség számára adatott meg. A többség zömét jogi helyzete nem tette erre alkalmassá, de bizonyos foglalkozási ágak képviselői, testi vagy erkölcsi deficittel küzdő személyek is kívül rekedtek a jogosultsági körön. Számukra maradt a vadházasság, vagy ahogyan ma nevezik: az élettársi kapcsolat (concubinatus) intézménye. 

A császárkor legelején – némiképp váratlanul – a római polgárjoggal rendelkező katonaság is kikerült a jogosulti körből. Miközben ugyanis Augustus családjogi-családvédelmi törvények egész sorával (leges Iuliae: Kr. e. 28–Kr. u. 9) igyekezett a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat és a polgárháborúk korában alaposan leromlott erkölcsi állapotokat helyes mederbe terelni – egyebek között a házasság és gyermekvállalás presztízsének helyreállításával –, a katonák szolgálati idejének teljes időtartamára megtiltotta a házasságkötést, a már nős újoncokat pedig válásra kötelezte. A korábbi kutatás zavaros cölibátus-elképzelésével szemben itt az államvezetés azon érthető igényének megfogalmazásáról volt szó, hogy egy profi katona – akit nem mellékesen elég becsületesen meg is fizetnek – minden idegszálával a feladataira összpontosítson, és ne vonja el a figyelmét a családi élet megannyi nyűgje-baja.

A katonák házasodási tilalma természetesen nem vonatkozott a hadvezérekre és főtisztekre, akik nemcsak hogy nősülhettek, de családjukkal együtt is laktak a katonai táborok falain belül létesített, legalábbis komfortos, gyakran azonban luxuskategóriájú házaikban.  

Grand Camée de France. Tiberius császár (Kr. u. 14–33) családját ábrázoló ötrétegű szardoniksz kámea. Ismeretlen lelőhely, Kr. u. 23–29. Cabinet des Médailles de la Bibliothèque Nationale de France, Párizs (Fotó: commons.wikimedia)

Köztudott, hogy Germanicust felesége, Agrippina nemcsak hogy mindenhová elkísérte, de még fiát, C. Iulius Caesart (Caligula) is egy katonai táborban szülte meg. (Caligula a kámea második sorának elején, páncélban, kerek pajzzsal ábrázolt kisfiúban ismerhető fel.) A katonai ügyekbe kotnyeleskedő feleségek kétes szerepvállalását a szenátus rossz szemmel nézte, és nem egészen alaptalanul úgy vélekedett, hogy kevesebb lenne a viszálykodás, a korrupció és intrika a végeken, ha a főtisztek feleségei inkább Rómában tartózkodnának, és kizárólag női dolgokba ütnék az orrukat. Alighanem igaza is volt, nem mintha ez bármin változtatott volna.

Máig vita tárgya, hogy vajon a házasodási tilalom a centuriókra is vonatkozott-e. Az epigráfiai adatok inkább abba az irányba mutatnak, hogy rendelkeztek a törvényes házasságkötés jogával, és a táborokban kialakított centuriólakások mérete is alkalmasnak mutatkozott egész családok befogadására.

Augustus házasodási tilalma tehát az altisztekre és a legénységi állományra vonatkozott, de még ez sem teljesen pontos megállapítás. Egy németországi vizsgálat során ugyanis a kutatók összegyűjtötték és térképre vetítették az egyes katonai táborokban talált, „nem odaillő leleteket” (női viseleti tárgyak, gyerekjátékok s a többi), és megállapították, hogy bizony a legénységi szállásokon is előfordultak ilyenek. Ráadásul az érintett barakkokban a szokásosnál nagyobb helyiségeket is elkülönítettek, ami arra utal, hogy a legénységi állomány egyes kiváltságos tagjai is együtt élhettek a családjukkal a tábor falain belül. Nyilván nem egyszerű bakákról van itt szó, hanem a specialisták (immunes) köréből  kikerülő szerencsésekről. Kérdés, hogy ezekben az esetekben lehet-e törvényes házasságról beszélni, vagy csak a szokványos élettársi kapcsolat állt fenn, amelyben az extrát a tábor falain belül történő együttélés lehetősége jelentette.

A katonákat élettársi kapcsolat létesítésétől senki sem tilthatta el, a vadházasságból született gyermekek azonban törvénytelennek számítottak. Fattyú származásuk ugyanakkor az élet logikájával szembemenő törvényi szabályozásból eredt, ennek megfelelően nem társult hozzá társadalmi előítélet. Az apa ismertsége és családfői szerepe miatt nem is társulhatott, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy a katonavárosok lakosságának jelentékeny hányadát hosszú időn keresztül ezek a papíron nem is létező katonacsaládok tették ki. 

A katonák törvényes házasságkötését tiltó törvényt, amely jó két évszázadon át gyötörte a hadfiakat, Kr. u. 197-ben Septimius Severus császár (Kr. u. 193–211) helyezte hatályon kívül. Severus belátta, hogy az élet felülírta Augustus elképzeléseit, így bölcsebbet nemigen tehet, mint hogy szentesíti a fennálló gyakorlatot. Fia, Caracalla (Kr. u. 211–217) – ha nem is épp filantróp felbuzdulásból – Kr. u. 212-ben a birodalom (majdnem) teljes lakossága számára megadta a római polgárjogot, ami családalapítás terén minden addiginál egyszerűbb helyzetet teremtett.

(Nyitóképen: A Gessius család márvány sírreliefje. Viterbo vagy Róma, Kr. e. 1. század.
Museum of Fine Arts, Boston (Fotó: © MFA Boston)

Ország Lili életműve rokontalan a magyar festészet történetében. Drámaisága, misztikus felhangjai Bálint Endrével rokonítják valamennyire – a Bábszínházban együtt is dolgoztak egy ideig –, erős vonzódása az ortodox kereszténység képi világához, lelkiségéhez, az ikonokhoz és a tradícióhoz Vajdát idézik, de az, akinek köszönhetően végül megtalálta saját útját, Gyarmathy Tihamér volt. 

Ehhez képest az oeuvre-nek nemhogy magyar, de európai párhuzama sincs. 

Az, hogy a festő erősen kötődött a tradicionalista szellemtörténeti körökhöz, a leginkább az Európai Iskola hasonló alkotóihoz közelítené, ám – noha ismerte őket – nem volt a rövid életű társulás tagja.

A legtöbb róla szóló tanulmány szerzője a traumák és azok feldolgozása felől közelíti az életművet, vagyis a művész és a történelem viszonyát vizsgálja elsősorban, amely szempont valóban megkerülhetetlen. 

Kárpátalján született magyar zsidó festőművészről van szó, aki megmenekült a haláltábor felé indított vonatról 1944-ben, apját a kommunisták börtönözték be a Szovjetunió területén kulákként, ahol meghalt, míg családtagjai, köztük a festő már Pesten éltek. A művész rövid életét a Rákosi-diktatúrában és az azt felváltó kádári diktatúrában élte le, első önálló kiállítása Magyarországon negyvenévesen volt, a Bábszínház tervezőjeként dolgozott, műterem nem jutott neki. 

Mindez az élményanyag természetesen megjelenik az életműben a korai szimbolista képektől a későbbi írásos és városos képekig és a Labirintusig, ahol az egyéni sors és az egyéni tragédiák sorozata egyetemessé tágul, immár nem az én és a történelem, hanem a kultúraalkotó ember és a történelem viszonya felől közelítve a múltat és a kik vagyunk kérdését.

Árvai Mária kurátor a Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítása és a katalógus is inkább ennek a megközelítésnek a mentén halad; adekvát módon és alaposan feltárva az életmű rétegeit, elválasztva a különféle korszakokat, sok olyan kérdésre is választ találva, amelyeket az eddigi kutatók kevésbé árnyaltak.

Van azonban egy másik lehetséges megközelítési mód is: a tradíció felőli, amit problémássá tesz, hogy az életműnek ezek a rétegei művészettörténeti eszközökkel nem fejthetők fel. Sem a kabbalista családi hagyomány vizsgálata, sem Wictor Charon író – Szepes Mária bátyja – hatása, sem a klasszikus mitológia vagy a szimbólumtörténeti, esetleg pszichológiai értelemben vett labirintus fogalom vizsgálata nem feladata egy művészettörténésznek egy bizonyos szinten túl – a probléma csak az, hogy Ország Lili rendkívül tudatosan látszik használni, hogy ezzel a furcsa képpel éljünk, a harmadik szemét is. 

Ami miatt az oeuvre egyes rétegei vélhetően mindaddig rejtve maradnak, amíg képesek nem leszünk az alkotóéhoz hasonló pozícióból megkísérelni felfejteni azokat.  

Az életút és a kontextus

Ország Lili alkotóévei az 1945 és 1978 közti kicsit több mint harminc évet ölelik fel. A fiatalon elhunyt festő életműve így tehát rendkívül sötét, terhelt korszakban született meg: Árvai Mária a Bolyongásokban alaposan vázolja fel azt az emlékezetpolitikai-társadalmi kontextust, amelyben a művek megszülettek. A holokausztról Kádár alatt nem lehetett beszélni, a táborok tapasztalata és a nyilas terror időszaka csak az antifasiszta narratíva részeként jelenhetett meg. A szocialista típusú múltkonstruálással szemben idézi Árvai Yosef Hayim Yerushalmit, aki a zsidó népet az emlékezet népének nevezi, különös tekintettel arra, hogy a történelem ebből a nézőpontból teofánia, isten akarata nyilatkozik meg benne. Szintén joggal vethető fel, hogy a kulturális emlékezet – amely a diaszpórában mindennél jobban felértékelődik – olyan időrétegekbe nyúlik, amelyekbe az egyén emlékezete már nem ér el, azokról közvetlen tapasztalata nincsen, azt mint egy közösséghez tartozó személy birtokolja. 

Hiba lenne ugyanakkor Ország Lilit csak a zsidó múlt és emlékezés letéteményeseként kezelni, hiszen, ahogy említettük, nagy befolyással volt rá az ortodox kereszténység ikonhagyománya, képein megjelennek az istenanya-ikonok Mária-alakjai, a Labirintus sorozaton a görög mitológia egyes rétegeit értelmezi újra sajátos módon, indiai útja során nagy hatással volt rá a helyi kultúra, az írásos képein pedig korántsem csak héber betűk szerepelnek. 

Helyesebb figyelembe venni Paolo Santarcangeli író és műfordítónak azt a kurátor által is idézett megközelítését, amely szerint az Ország Lili-univerzum a „végtelen történelem” és a mítosz felől jobban közelíthető (1). Összecseng ez azokkal az ismétlődő motívumokkal, mintázatokkal, amelyek a történelmet és a mitológiát is jellemzik – életben és életműben egyaránt; talán ezért is jelenik meg az Ország Lili-recepcióban minduntalan az egymásra rétegződő múlt toposza a képek értelmezésénél – erről először Németh Lajos művészettörténész beszélt az oeuvre kapcsán.

Jogos az a felvetés is, amely szerint Ország Lili életműve tulajdonképpen konstans gyászmunka és terápia – egyéni és kollektív értelemben. 

Egyéni sors és egy közösség sorsa

Az, amin Ország Lili keresztülment határon túli területen született magyar zsidóként a negyvenes években, még annak is sok, aki nem egy művész érzékeny idegrendszerével jött a világra – teljesen érthető, hogy élethosszig tartó feladattá vált számára a feldolgozás, emberi és művészi értelemben egyaránt. Helyszűke okán a részletes életrajzot – traumasorozatot – itt nem idézzük fel, inkább közelítsünk abból az irányból, hogy mi jelenik meg először a képeken a feldolgozandó traumákból. 

Itt jegyezzük meg, hogy a kiállítás korántsem egyforma arányban válogat az életmű különféle szakaszaiból – amit semmiképp nem rónánk fel hibaként, hiszen nyolc évvel ezelőtt volt látható életműkiállítása Ország Lilinek a Magyar Nemzeti Galériában, amelyhez katalógus is társult. 

A korai – szimbolikus – szakaszból mindenesetre kikerült egy a cipős képek közül. Ez az a korszak, amelyben a festő valós látványelemekből indul ki, a világ egyes jeleit nagyítja szimbólummá, illetve helyezi olyan kontextusba vagy fókuszba, amelytől azok különös többlettartalommal telnek meg. A cipők esetében – amelyek alapjául a mozgásszervi rendellenességgel élő gyerekek intézetében élők cipői szolgáltak – a kurátor értelmezésében a legvalószínűbb olvasat, hogy a lábbelik életre keltik egykori viselőiket, megidézik őket, ugyanakkor az adott történelmi korban – és talán ma is még – érthető asszociáció a Dunába lőtt magyar zsidók levetett cipői is.

Hasonlóan személyes okokkal magyarázható a sírkő-képek sorozata, amellyel esetleg a Szovjetunióban kuláknak bélyegzett, majd elhunyt apja emlékét próbálhatta feldolgozni a festő. 

Észre kell azonban venni, hogy egy világégés után vagyunk, a gyász, amelynek egy része kimondatlan és az új diktatúra miatt kimondhatatlan, így kötelezően néma gyász, kollektív élménye egy generációnak. Azok, akik Ország Lilivel egyidősek voltak, nemcsak a szeretteiket, de komplett közösségeiket és végül is átvitt értelemben egy egész paradigmát – a második világháború előtti Európát és a holokauszt előtti Európát, az ártatlanság korát – is el kellett, hogy gyászolják. 

Nemcsak Ország Lilinél, de Bálint Endrénél, később az egy generációval fiatalabb Váli Dezsőnél is megjelenik a sírkő-motívum, amely a személyes gyászon mindig jóval túlmutat mint szimbólum és ily módon valamilyen formában végigvonul a magyar festészeten. 

Az ötvenes években kezdett montázsokból szép válogatást láthatunk a Kiscelli Múzeumban – hogy Ország Lili sem kiállítani nem akarta őket, sem szignálni, ugyanakkor kissé problémássá teszi helyüket az életműben. 

Vizsgálatuktól ezért itt annak ellenére is eltekintenénk, hogy sem értékük, sem az nem kérdőjelezhető meg, hogy az életműnek releváns részei és sok olyan megoldás – például a fragmentált képszerkesztés – megjelenik rajtuk, amelyek majd többek között a Labirintusban köszönnek vissza. 

Ország Lili nagyjából az 1957-es tavaszi tárlat idejére már eljutott oda, hogy szabadult volna a szimbolikus, „pszeudo metafizikus” stílustól, bulgáriai és moszkvai útjai pedig a képi-formavilágbeli élményt is megadták mindehhez. 

Már a montázsokban eljutott a kozmikus képek gondolatáig, a kurátor idézi azokat a mondatait 1957-ből, amikor a Holdak kapcsán a fentről és a lentről beszél oly módon, hogy a „lent tükröződik a fentben, a fent a lentben” (2).

Nem lehet nem észrevenni, hogy a fent idézett mondat azonban csaknem szó szerinti idézet a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Smaragd Tábláról, amely szöveget a hermetikus gondolkodás alapjának tarthatjuk évszázadok óta, és amely szöveg a mindenség egységének gondolatából, valamint az analógiák törvényéből indul ki, illetve arra mutat rá (3).

Vagyis Ország Lilinek az a törekvése, hogy az egyéni traumafeldolgozás, a múlthoz való személyes viszony szűk keretei közül kilépve megpróbálja az általános emberi-metafizikai tapasztalatot felmutatni – amelynek alapja egy nem-személyes, nem-időalapú történelem- és világszemlélet – már itt tetten érhető, hiszen kevéssé valószínű, hogy a metafizikában, ezotériában, misztikában, Tarot-ban, kabbalában stb. köztudottan jártas festő ne tudná, hogy itt a Smaragd Táblát idézi. 

Ennek a korszaknak a legnagyobb problémája az lehetett, hogy a magasabb látószöghöz sokáig hiányzott a szürrealista-szimbolikus festői nyelvnél elvontabb-magasabb nyelv. 

Az átlendülést Ország Lili a magyar festészetben szintén rokontalan Gyarmathy Tihamérnak köszönheti, aki érzékenyen vezette át a festőt saját fejlettebb művészi énjébe.  

Ikonok és városok

Ezzel egy időben találta meg az utat a hazai ezoterikus körökhöz: a kiállításon látható az a füzet, amelybe Wictor Charon, Szepes Mária bátyjának könyvét másolta le a festő, illetve lehetséges, hogy a német eredetit fordította, veti fel Árvai Mária (4).

Charon tanításainak lényege, hogy az ember egyszerre két síkon él és van jelen, egyrészt a földön, másrészt egy asztromentális síkon – ugyanitt tartózkodik a halál után –, majd tér vissza az egymást követő reinkarnációk során. A két tudat elválik az emberben, de például meditációban egyesíthető. 

Itt utalnánk vissza arra a bekezdésre, amelyben felvetettük, hogy ez a fajta világlátás jócskán kitágítja a történelmi vagy egyéni traumák felőli múltfeldolgozást vagy világfeldolgozást: az az univerzális emberkép, amelyben Charon és köre gondolkozik, jóval több és nagyobb az egyén önképénél, személyes egójánál. Amennyiben Ország Lili ezt megértette, illetve gyakorolta, úgy az életmű traumák felőli elemzése legfeljebb kis, szűk szelete lehet az értelmezési keretnek, legalábbis a Charonnal való megismerkedés utáni időszakot tekintve. 

A városképek közül – itt utalnánk rá, hogy a város már a mezopotámiai kultúrában is a kozmosz jelképe a káosszal, a rendezetlenséggel, a diabolikus, kulturálatlan térrel szemben –, az első az 1959-ben festett Mozgó Aranyváros/Iszfaháni mese, majd ezt követi az aranyváros-képek sorozata, amelyben egy prágai utazás, különösen a prágai zsidó temető mint élményanyag is fellelhető. A sírkövek feliratai később az írásos képeken jelennek meg. 

Árvai Mária monográfiájában érzékenyen világítja meg Ország Lili viszonyát saját zsidó hagyományához, az emlékezés kötelességéhez és vezet át a Rekviem sorozatig. Az 1963-as munka hét táblán az elpusztult városoknak állít emléket, a képeket eredetileg egy román kori kápolnába szánta (Ország Lili többször beszélt arról, hogy szeretne templombelsőt festeni). 

A kurátor idézi a rejtélyes történetet, amely szerint a műveket egy német úr rendelte tőle, akivel a vonaton találkozott. A képek szimbólumainak felfejtése túlnőne ezen írás keretein, ugyanakkor lényeges, hogy a pusztulást megjelenítő művek egyikén hangsúlyosan szerepel a menóra, amely a nyolc napig égő olaj csodájára – és végső soron a szövetség elpusztíthatatlanságára – utal. 

A betű mint motívum 1960 körül jelenik meg az Ország Lili-képeken, más szimbólumok társaságában – ahogy említettük, korántsem csak héber, de latin, görög, szanszkrit, perzsa és amhara (5) betűk formájában is. A képpé absztrahált héber betűk lehetségesen összefügghetnek azzal a kabbalista gyakorlattal, amelynek tárgya a betűk feletti meditálás. (Tudjuk, hogy a festő megpróbálta lefordítani a kabbalista alapszövegek némelyikét, noha héber nyelvtudása valószínűleg hiányos volt.)

A Kádár-korra és a kettéosztott világra jellemző módon Ország Lili első önálló kiállítása nem itthon, hanem Tel-Avivban volt, az előkészítés hosszadalmas bürokratikus folyamat volt. Az izraeli recepció kedvezően alakult. Egy év múlva végre Székesfehérváron is kiállítása nyílhatott – igaz, a közben kitört izraeli-arab háború miatt és a Szovjetunió arab világ melletti kiállása okán a holokausztra való emlékezést „antifasiszta” köntösbe kellett öltözteni, és egyes képcímeket is meg kellett változtatni. (Külön tanulmány tárgya lehetne az, hogy az aczéli kultúrpolitika megkövetelte kis megalkuvások eredményeképp létrejött szövegeket, kiállítási koncepciókat stb. miként fejtsük vissza a mából és próbáljuk rekonstruálni az elrejtett, elmaszkolt, utalás-szinten jelenlévőt – amely mutatványt igen nehezíti az időközben lezajlott paradigmaváltás. Ugyanakkor ha Ország Lilit egyfajta női kabbalistának tekintjük – amit bizonnyal megtehetünk, vagy legalábbis gyanakodhatunk az ilyen irányú műveltségére – amúgy is szükséges volna a primer olvasat mögötti olvasat megkísérlése.) 

Itália és a labirintus világa

Ország Lili az 1960-as, 70-es években többször járt Olaszországban, kiállítása is volt Rómában 1969-ben. A legfontosabb élménye Pompei volt – az ottani vázlatfüzetei alapján rekonstruálható, hogy mi ragadta meg a figyelmét. Lényegtelennek látszó részletek, falrészek, kopások, az idő rétegei az elpusztult városban; vagyis az egykor és a ma viszonya volt az, ami izgatta. Nem egy motívum megjelenik majd a főműben, a Labirintusban, amely látható most a Kiscelliben is. Nem csoda, várható volt, hogy a tórai szimbólumok, az ikonok jelképei és a betűk után a római világgal való ilyen intenzív találkozás után a görög-római időréteg, mitológiai emlékezet és paradigma is megjelenik majd a képeken. Thézeusz és Ariadné, a nápolyi Archeológiai Múzeum lepkeszárnyas figurája, a római Villa Giulia etruszk emberpár-sírszobra is ott van a késői műveken. Utóbbi érdekes módon „egyiptomi” fekvő szoborként szerepel címben – nehéz itt nem rajtakapni a mítikus emlékezet működését, adja magát az az asszociáció, amellyel az etruszk szobor Ízisz–Ozirisz párossá, a síron túli szerelem jelképévé változik.  

Ami a Labirintust illeti, a művészettörténészek nagy része megegyezik abban, hogy főmű, ugyanakkor problémát okoz, hogy a képeknek nincs fix sorrendje, elrendezési módja és a sorozatba tartozó képek köre sem pontosan határozható meg. Az 1980-as BTM-es kiállítás kapcsán 48 képet tartanak számon, ami azonban nem egyezik a művész által még előkészített 1979-es műcsarnokbeli kiállítás anyagával – annyit tudunk, hogy Ország Lili koncepciója az volt, hogy a képek egyenként, de egy kompozícióban is „működjenek”.  Helytálló lehet Árvai Mária azon megállapítása, hogy a Labirintus olyan, folyamatosan születő sorozat lehetett, amelyen a festő élete végéig dolgozott. 

A legtöbben a labirintusnak a túlvilággal és az emlékezéssel kapcsolatos aspektusára mutatnak rá a főmű kapcsán, ami azért problémás – és hadd utaljunk itt Ország Lili ezoterikus elkötelezettségére –, mert a labirintus a másik olvasatban a belső utazás a középpont, a megvilágosodás felé, ugyanígy a labirintus „lakói”, a görög és egyiptomi stb mitológia egy-egy istene vagy szereplője, legalábbis ezoterikus kontextusban nem önmagát, hanem a megvilágosodásra törekvő egyén egyes tudatállapotait, tudatszintjeit jelenti: ez az a pont, ahol művészettörténeti kutatói eszközökkel nehéz továbbhaladni, az egyéb irányú vizsgálódás viszont ingoványos talajon való közlekedést jelent, így érthető, hogy sem a kiállítás, sem a monográfia nem próbálkozik ezzel a megközelítéssel. 

A kiállítótérben a Labirintusba az átjárón keresztül látványként belekomponált másik mű, a De profundis legalábbis szokatlan és bátor megoldás – a kiállítás látványtervezője Kálmán Eszter –, ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy ez így mennyire Ország Lili saját szándékának felel meg, és hol van a kiállításrendezők szabadságának határa. 

E sorok szerzője nem foglal állást: a purista megoldásnak és a továbbgondolásnak is vannak, lehetnek hasznos hozadékai. 

Egy bizonyos: a kiállítás és a monográfia is művészettörténeti jelentőségű. 

1.A torinói Galleria Viottiban 1977-ben nyílt kiállításhoz írt szöveget Árvai Mária idézi. In. Bolyongások – Ország Lili Kiscellben, Budapest, 2024
2.Idézi Árvai Mária id. m. 139. oldal
3 A Smaragdtábla (Tabula smaragdina) a hermetikus filozófia alapszövege, amelyet Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítanak. A középkorban nagy hatást gyakorolt az alkímiára.
4 Árvai Mária id. m. 154. Mivel ebben a kontextusban is előkerül a Corpus Hermeticum, bizonyosak lehetünk benne, hogy Ország Lili ismerte a pár soros Smaragd Táblát
5 Az amharák egy népcsoport Északkelet-Afrikában, Etiópia második legnépesebb nemzetisége. Számuk világszerte több mint 20 millió, ebből 98,5% él Etiópiában. Az amhara nyelv az afroázsiai nyelvcsalád, azon belül a sémi nyelvek csoportjába sorolható.

Honnan és mikor került a család Óbudára?

1973-ban költöztünk ide Debrecenből, amikor tízéves voltam. Ott születtem, édesanyám odavalósi, édesapám pedig ott töltötte a katonai szolgálatát, így ismerkedtek össze. Óbudán egy frissen épült Kerék utcai tízemeletes panelház egyik lakása várt ránk, miután édesapám a BKV-nál helyezkedett el felsővezeték-szerelőként. A házunkkal szemben akkor még semmi nem volt a Duna felé, csak a BUSzESz és a Harisnyagyár, illetve a daru éppen húzta fel a tizenötemeletest. Az infrastruktúra szinte még egyáltalán nem épült ki a környéken, a Kerék utcai Általános Iskola is – ahová a felső négy évfolyamon jártam – csak előző évben nyitott meg. Gyerekként itt mi mást is csinálhattunk volna, mint hogy a játszótéren lógunk, focizunk, valamint biciklizünk? Utóbbival bejártuk a környéket, a hegyoldalt, a két szigetet, később még ezeken is túl. A döntő pillanat 1976/77-ben érkezett el, amikor a velünk szemben lakó osztálytársam talált maguknál egy legalább tízéves, francia „Miroir du cyclisme” nevű kerékpáros magazint fekete-fehér fotókkal. Nagyon megtetszett nekünk a dolog, mi is szerettünk volna úgy kinézni, mint ők, és elhatároztuk, hogy elmegyünk egy sportegyesülethez, a szavakat meg hamarosan tett követte.

Hol lehetett akkoriban ilyenre jelentkezni?

Nem sok helyen, mivel a kerékpározás már a háború előtt is alapvetően profi sportnak számított, ahol pénzért versenyeznek, és a csapatokat magánvállalkozások szponzorálják. Erről a szocializmusban nyilván szó sem lehetett, mi a kevés lehetőség közül a Szőnyi úti BVSC-t választottuk, ahol nem vártak minket tárt karokkal. Odamentünk négyen, hogy szeretnénk kerékpározni, és adjanak nekünk hozzá biciklit, de elzavartak bennünket azzal, hogy mindenkinek sajátot kell hoznia. Ennek oka egyébként az volt, hogy korábban sok kezdő a kapott bringával egyszerűen lelépett. Mivel biciklit akkoriban nem lehetett csak úgy kapni, Favoritot is maximum a Keravillban, a „pult alól”, ezért mindenki magának szerezte be, vagy rakta össze Csepel és/vagy Favorit alkatrészekből. Ezzel már mehettünk a BVSC-hez: 1977-ben igazoltak le. A többiek hamar kikoptak, én maradtam egyedül. Egy évig csak edzés, felkészülés folyt, majd 1978-ban már elindulhattam serdülő korosztályos versenyeken, országúton és pályán egyaránt.

Ha már itt tartunk, milyen fő versenykategóriák voltak/vannak, amelyekben szerepelt?

A két fő kategória az országúti és a pályakerékpár. Előbbiben a terepviszonyoktól függően lehet mezőnyverseny síkabb terepen, vagy hegyi mezőnyverseny, a cél, hogy egyszerre indulva a mezőnyből te gurulj át elsőként a célvonalon (ugyanezekben lehetnek időfutamok is, amikor külön indultok, és az időeredmény számít). Aztán ugyanitt van a háztömb körüli vagy kritériumverseny, amiben mondjuk egy háztömb körül kell 1000/1500 méteres köröket megtenni, és minden körben a rajt/célvonalon áthaladók aktuális helyezésük alapján pontokat kapnak (minél több kört nyersz meg, annál többet), amelyek az össztáv, általában 15-20 kilométer megtétele után összeadódnak, és kiadják a végső győztest. A pályakerékpárban rengeteg kategória létezik, nekem a legjobban közülük a stéher ment, ami motorvezetéses versenyt jelent, vagyis közvetlenül a versenyzők előtt egy-egy, 650-1200 köbcentis motorral felszerelt, speciális motorkerékpár halad, vákuumot képezve a mögötte haladó bringásnak, aki így akár 80 kilométer per órás sebességgel is tud haladni. Nem egy veszélytelen sportág, 18 éves kor alatt nem is lehet versenyezni benne, és a motorvezetőknek is komoly képzettséggel kell rendelkezniük. Nekem szerencsére fizikailag és mentálisan egyaránt feküdt a stéherezés, amit látványossága – sokszor hat motor és biciklise haladnak egymás mellett – a kerékpársport cirkuszának is neveznek. Az 1910-es években Magyarországon is tömegeket vonzott.

Mikor jöttek az első sikerek?

Nagyon korán. Elsősorban az országútira készültünk, de a pályakerékpárt is fontosnak tartottuk. 1979-ben például már országos korosztályos első lettem pályán, 2500 méteren, és más korcsoportokban is dobogós helyezéseket értem el az akkori egyedüli hazai versenyhelyszínen, a Millenáris velodromjában. Az országúti versenyeket általában Budapest határában rendezték, Páty, Taksony, Isaszeg környékén, azonban előfordult, hogy vidéki nagyváros, Pécs vagy Szekszárd mellett. Akkoriban egy nap több versenyt is tartottak, amelyekre leutaztunk. Hegyi versenyeken is elindultam, amelyekhez jó gyakorlást jelentett, hogy iskola után, edzés gyanánt rendszeresen feltekertem a Kiscelli utcán egészen a Hármashatár-hegyig, ahol a versenyek befutója volt. 1979-ben megnyertem a hegyi serdülő Budapest-bajnokságot, amit két ifjúsági és három junior cím követett. A helyismeret sokat számított, rendszeresen úgy győztem, hogy megugrottam a mezőnytől, és amikor áthaladtam a célvonalon, a mögöttem haladó még csak épp ráfordult a célegyenesre. 1981-ben már a negyedik országos ifjúsági bajnoki címemet ünnepelhettem, amiben több kategória is volt: hegyi, kritérium, pálya pontverseny és 3000 méter. A 65 verseny közül, amelyeken indultam, nagyjából 23-at nyertem meg ifistaként, 18 évesen. 1979 után serdülőként már behívtak az ifjúsági válogatottba, ahogy később ifistaként is a felnőttbe, amiben 1981–1993 között szerepeltem.

Hogyan jött képbe 19 évesen a stéher?

1982-ben a Magyar Kerékpáros Szövetség hosszú idő után újjá akarta éleszteni a stéher szakágat, így vett hat új vezetőmotort. Az edzőm mondta, próbáljuk ki, ami olyan jól sikerült, hogy gond és félelemérzet nélkül felvettem a menettempót, és egész egyszerűen nem bírt leszakítani magáról. Én is éreztem, hogy jó lehetek benne, mert az országúti versenyek miatt megvolt hozzá a kellő állóképességem, ugyanakkor a pályán jól forgott a lábam is. Az újra kiírt magyar stéher felnőtt bajnokságra begipszelt kézzel mentem el, mert előtte egy versenyen elestem, de ennek ellenére, nálam jóval esélyesebbeket is magam mögé utasítva megnyertem, amit 1995-ig további tíz bajnoki cím követett.

Külföldre milyen gyakran jártak?

A magyar válogatottal már utánpótláskorúként is többször, de aztán a felnőttben rendszeresen, főleg pályaversenyekre évente kétszer az NDK-ba és/vagy Csehszlovákiába, ezeken belül is elsősorban Erfurtba, Lipcsébe, illetve Brnóba, utóbbi volt a kelet- és nyugatnémet bringások találkozási helye. Nyugaton az NSZK-ban, Ausztriában és Olaszországban jártunk. 1983-ban pontversenyre mentünk Brnóba, de az edzőnk azt mondta, hogy tegyem el azért a stéher biciklimet is. Jól tettük, mert volt stéher kiírás, így engem abban neveztek be, és megkaptam a legjobb motorvezetőt Jiří személyében. Minden nap volt egy 50 kilométeres verseny, az elsőn második lettem az NDK bajnok mögött, a vacsoránál a keletnémet csapat tagjai már előre köszöntek. Aztán a következő három napban még kétszer lettem második, az utolsót pedig megnyertem, így összetettben a második helyen végeztem. Kezdett kialakulni a respektem, hívtak a következő (50 kilométeres vagy egyórás) versenyekre, és hamarosan én választhattam ki magamnak azt is, hogy melyik motorvezetőt szeretném. Nem is okoztam csalódást, mert majdnem minden évben a dobogón végeztem. 1984 nyarán megnyertem Lipcse város nagydíját, amit az 1910-es évek óta írtak ki, és 27 év után én voltam az első, nem NDK-s győztes. 1985-ben a német és a cseh bajnok előtt győztem a teltházas NDK-nagydíjon, ami úgy nézett ki, hogy egy hétig minden délelőtt volt egy-egy selejtező, délután meg a döntő. Nos, én azon a héten minden futamot megnyertem, a keletnémet nézők őrjöngtek, a nyugatnémet versenyző dühében elhajította a kerékpárját. Aztán például 1987-ben 70 kilométer feletti átlagsebességgel és magyar országos csúccsal (70.400 méter) győztem Brnóban az egyórás viadalon. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de tényleg baromi jól ment akkoriban. Ezekre a külföldi versenyeimre vagyok a legbüszkébb, 20-30 közötti lehet a számuk, és majdnem mindegyiken dobogón végeztem. Egy évtizeden keresztül szinte minden évben nyertem egy vagy több nemzetközi versenyt. Azt mondták, ha nem Magyarországra születek, világbajnok lehettem volna.

Itthonról mi volt ennek a fő akadálya? A disszidáláson nem gondolkodott el?

A világbajnokságokon az jelentette a problémát, hogy a versenyzőnek és a motor vezetőjének azonos nemzetűnek kellett lennie. Mivel a stéhernél borzasztó sokat számít a jó vezető, itthon pedig nem volt erre kellően alkalmas személy (nem rendelkeztek nemzetközi rutinnal), így hiába mentünk ki 1981-ben és 1987-ben is a vb-re, nem lehetett esélyünk jó eredmény elérésére. A disszidálás többször is megfordult a fejemben, amikor Ausztriában vagy az NSZK-ban versenyeztünk, de nem voltam hozzá elég bátor, meg hittem még a „hazai mesékben”. Utólag kissé bánom, viszont ha meglépem, akkor kétéves eltiltással járt volna.

A BVSC-ből miért igazolt át 1989-ben a Postásba?

Marha jó csapatot alkottunk a BVSC-ben, de sajnos az edzőnk lezüllesztette az egészet. A folyamat úgy kezdődött, hogy a klubnál a női vonalat is elkezdték felépíteni, ami a kisebb konkurencia miatt jóval könnyebben ment, hiszen egyszerűbben lehetett eredményeket elérni. Elkezdtek elvonni tőlünk dolgokat, miközben a lányokkal kivételeztek, a csapattársaim egymás után igazoltak el, így a férfi szakág folyamatosan leépült. Én maradtam utoljára, ám egyedül nem sok értelme lett volna folytatnom, ezért én is a távozás mellett döntöttem.

Három évre rá, 1992-ben egy világcsúcsot is felállított stéherben. Hogy is történt ez pontosan?

Végh Oszi bácsi – aki tudomásom szerint maga is indult stéher világbajnokságon a ’60-as években – volt a Postásban a szakosztályvezető, egyben kvázi a menedzserem és pótapám. Tavasszal egy edzés után leültünk beszélgetni, ahol azt mondta: „Árpikám, menned kellene egy világcsúcsot!” „-Jó, és miben?” „ Stéherben, 500 kilométeren.” „Ok, és mikor?” „Júniusban” „Rendben, jó lesz!”. Innentől a célunk Hubert Opperman hatvanéves világrekordjának a megdöntése lett. Nem készültünk rá direktben sokat, a két motorvezetővel – akik a csúcskísérlet alatt óránként váltották egymást – ugyan valamennyit gyakoroltunk, hogy összeszokjunk, de egyszer sem mentünk többet 200 kilométernél. Bíztam az állóképességemben – soha nem adtam fel versenyt – és abban, hogy ha nem sokkal korábban jegenyéket törő szembeszélben nyolc óra alatt sikerült teljesítenem a 250 kilométeres Budapest–Bécs versenyt, akkor az 500 kilométer 8 óra 41 percen belüli, pályán való letekerése sem jelenthet gondot. Előzetesen átgondoltam, hogy milyen tempóban, milyen áttéttel menjek, és azzal kalkuláltam, hogy ha minden jól megy, akár fél órát is javíthatok a fennálló világcsúcson. Aztán június 30-án délben, a Millenárison nekivágtam a kitűzött 1213 körnek. Beálltam a motoros mögé egy 65 kilométer per óra körüli menettempóra, és mindössze a táv felénél álltam csak meg pár percre frissítőt felvenni, majd folytattam tovább. Száz körrel a vége előtt kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, mert a kerékpárórám alapján megtett és a hátralévő körök száma szerint még teljesítendő távolság jóval nagyobb volt az 500 kilométernél, miközben, ha így folytatom, akkor kicsúszom az időből. Ekkor esett le, hogy az előzetes számítások során az oválpálya aljára vonatkozó paraméterekkel kalkuláltunk, ám én a jobb futás miatt végig a tetején haladtam, ami hosszabb. Nem tehettem mást, mint hogy rögtön lementem az aljára és felpörgettem 70 kilométer per órás sebességre a tempót (összességében közel 60 kilométer per órás átlagot mentem), amivel végül 8 óra, 36 perc, 17 másodperc alatt tettem meg az 1213 kört, közel 530 kilométert  tekerve, és öt perccel megdöntve a világrekordot. Mindennek a sportértéke nem sok, inkább teljesítményértéke van.

Szenvedett vagy látott-e komolyabb balesetet versenyzőként stéherben?

Szenvedni szerencsére nem, de azért akadtak meleg pillanatok, amikor 70 kilométer per óránál lassú defektet kaptam, és úgy kellett kivezetnem a kerékpárt. Sajnos egy chemnitzi (akkor Karl-Marx-Stadt-i) versenyen megtörtént, hogy egy stéherben kevésbé rutinos német srác az amúgy is elég meredek pálya tetején haladva nagy sebességnél ráhúzta a kerekét a motorvezetőjére, amitől megdobódva levágódott a pálya aljára. Körözés közben csak annyit láttunk, hogy ott fekszik, aztán egy év múlva, a következő versenyen mondták, hogy a kórházban meghalt.

Mikor kezdett el gondolkodni a visszavonuláson?

Az 1992-es valenciai világbajnokság után. Szerettünk volna részt venni rajta, de a szövetség semmiben nem támogatott, sőt, folyamatosan hátráltatott minket. Nagy nehezen belementek abba, hogy a motorvezetőmmel saját költségen kiutazhattunk, de valutát, szállást, kaját, mindent nekünk kellett biztosítani, még a tőlük kapott versenyruha is rossz volt. Aztán a hotelben, ahol a többi versenyző lakott, olyan árakon adták a szobákat, hogy nem lett volna pénzünk a visszaútra, egy helyi kocsmában a korcsmárosnő tudott végül szobát biztosítani. Már megtörtént az akkreditációnk, megkaptuk a mezszámot, az edzésbeosztást, amikor közölték velünk, hogy nem vagyunk rajta a rajtlistán. Mint kiderült, a szövetség az amatőrök helyett a profik közé nevezett be bennünket (akkoriban még e két külön kategória létezett, azóta összevonták), ahol viszont nem rendelkeztem licenccel. Hiába próbálkoztunk mindennel, nem tudtuk módosíttatni, így az előfutamok megnézése után hazaindultunk. Itthon még a szövetségnek állt feljebb, hogy miért kellett nekünk egyáltalán kiutaznunk.

Ekkor kezdte el kiépíteni a kerékpárüzletét?

Igen, a Kerék utcai panelünk aljában meg lehetett venni és beépíteni a lépcsőház alját. Egy évbe telt, amíg a sógorommal kialakítottuk, és megkaptuk hozzá a szükséges közműengedélyeket. A nyitás 1993 tavaszán történt, azonban még jártam edzeni a Postásba, ezért csak másodállásban, délutánonként működött. Ekkor egy fél évre szerződést hosszabbítottak velem a Postásnál, meg is nyertük a nyár végi stéher csapatbajnokságot. Ezután még kétszer nyertem, de új szerződést és fizetést már nem kaptam, Oszi bácsi pedig elkezdte reklámozni az üzletemet az általa szerkesztett Pedál biciklis sportlapban, így a főállásommá vált a kerékpárbolt, amiből a mai napig élek. Igyekszem minden, a boltba betérővel korrektnek lenni, a problémájukat megoldani, de sokféle stílusú ember jön be hozzám különböző kérésekkel, nehéz mindenkinek maximálisan megfelelni. Bringaszezonban három hétre előre be vagyok táblázva, ám ha valaki beesik egy sürgős kéréssel, abban az esetben megpróbálom előrevenni, és gyors segítséget nyújtani.

Fia, a huszonnyolc éves Viktor szintén a kerékpársportot választotta.

Igen, és nagyon büszke vagyok rá, bár nem biztos, hogy jól döntött. Huszonnyolcszoros országos bajnok pályán, hat hazai rekordot tart, de nyert már országúton is időfutamot. A stéhert velem ellentétben nem igazán akarta, ám korábbi világbajnok versenyzőtársam kihívta Németországba, ahol hozzám hasonlóan „odaöntötték” a motor mögé, és a másnapi versenyen negyedik helyezést ért el. Sajnos a szövetségben nem változott semmi, viszont amíg én jórészt magamban tartottam a velük kapcsolatos problémáimat, addig ő, ha odáig jut, meg is mondja.

Ahogy minden híres ember valahol magyar, úgy nyilván minden jó dolog Óbudáról indul. A Mate Manus-raktár is a Vihar utca egyik sarkán van: a bejáratát – a mate lazaságához illően – gondosan eltakarja egy hatalmas mályvabokor, mintha csak azt üzenné: már a csomagátvételre is tessék mosolyogva érkezni! 

„Én Barcelona szurkoló vagyok, és láttam, hogy amikor Messi és Suárez a meccsre érkeznek , az egyiknél mindig van egy termosz, a másiknál pedig egy maté tök, és állandóan töltögetik, és isszák. Muszáj volt megkóstolnom, hogy mit is isznak, ezért ezt kértem karácsonyra. Meg is kaptam, és persze elsőre mindent rosszul csináltam vele, ezért nem értettem, hogy mi ebben a jó. De nem adtam fel: valamit csak szeretnek benne! Megtanultam, hogyan kell elkészíteni rendesen, és addig kóstolgattam, amíg nem találtam egy olyat, amire azt mondtam: jé, én ennek az ízét is tudom szeretni, nem csak a hatását.”

A legtöbben ugyanis – már aki nem beleszületik a matézásba valahol Dél-Amerikában – a hatása miatt kóstolják meg először. A mate ugyanis tényleg legális dopping: mind a szellemi, mind a fizikai teljesítőképességet fokozza, ráadásul sokkal barátságosabban, mint a kávé. A nyugati világban elsősorban fogyi-teának reklámozzák, ami nyilván a yerba mate profán megcsúfolása, de végül is még ez is igaz: van némi étvágycsökkentő hatása is – ráadásul aki matézik, az ugye folyamatosan folyadékot fogyaszt, így a szervezete nem csapja be, és nem érez kényszeres nassolhatnékot a szomjúság helyett. De az igazi lényeg a hatóanyagaiban rejlik: ezek a teobromin, a koffein és a teofillin.
A koffeint mindenki ismeri, ám a két másik t betűs fékezi és késlelteti egy kissé a hatását, ezért nem ideges-zizegős felpörgés lesz a vége a teázásnak, hanem úgy működik, mint egy mondjuk egy retard-kapszula. (Innentől a biológus-kémikus végzettségű olvasók csukják be egy kicsit a szemüket és ugorjanak a következő bekezdésre). A teobromin a fekete csokoládéból ismert, boldogsághormonokat felszabadító anyag, a teofillin pedig hivatalosan serkentőszer, nagyban segít ellazítani a légzőizmokat, tehát szintetizált formában asztmás köhögés oldására is használják, a kémiai szerkezete pedig meghökkentően hasonló az adrenalinéhoz. Ha ezeket egymás mellé képzeljük, előttünk van a természetes dopaminból és adrenalinból álló, kíméletes, jó kedvet is hozó serkentőszer, és máris megértjük, hogy miért él ezen egész Dél-Amerika. És aki nagyon akar, az még fogyni is tud vele.
Gyanús, gyanús, de tényleg legális, és nem azért, mert még nem került fel a listákra, hanem azért, mert egyik alkotóeleme sem okoz valódi függőséget, legfeljebb erős elköteleződést.

A másik fantasztikus dolog benne, hogy az elkészítése pofonegyszerű – mármint a jó kávékhoz és a nagyon jó teákhoz képest. Persze el lehet rontani, de igazából elég nehezen: ezt mutatja Dávid példája is, aki a kezdetekben Youtube-ról tanulta, hogyan kell a matét elkészítni ahhoz, hogy az iható is legyen. Persze utána elkapta és kifaggatta a lehető legtöbb argentint, aki csak a közelébe került, de amíg a kávézás kapcsán súlyos milliókra rúgó daráló- és kávéfőző-őrületekbe lehet esni, a kínai teák közt válogatva pedig többet tudunk költeni a különböző érlelt és fermentált füvekre, mintha francia château-k pincéit fosztogatnánk, a maténál tényleg van egy határ, ami fölé nem lehet menni.

Az első hozzávaló természetesen a yerba, azaz maga a teafű, amit egy Dél-Amerikában honos fafajta húsos, bőrszerűen szívós leveleiből szárítanak. Van, hogy füstölik, van, hogy ízesítik (jobb esetben gyógynövényekkel, rosszabb esetben aromákkal), és az általunk megszokott teákhoz képest meglepően sokat használnak fel egy adag készítéséhez. Ám egy megrögzött mate-mániás sem fog 10.000 forintnál többet költeni yerbára egy hónapban, egyszerűen azért, mert egy fél kilós csomag 3000 és 7000 forint között mozog.
Ami feltétlenül kell még hozzá, az a bombilla (argentin kiejtéssel kb. bombizsá), ami gyakorlatilag egy szűrőben végződő szívószál. A gömbölyű kis pohár, ami hagyományosan lopótökből készül, de lehet fából, bőrrel bevont üvegből, kerámiából, ezüstből vagy bármiből, ami nem törékeny, a kezdőknek helyettesíthető egy kisebb bögrével is – ettől még egy argentin se fog leköpni minket, de érzésre nyilván sokkal jobb ilyenből fogyasztani a matét.
A mate tökbe tehát meglepően sok yerbát kell szórni, majd kis adag, 70-80 fokos, azaz éppen csak iható hőmérsékletű vízzel felönteni, és azonnal, áztatás nélkül kiinni a yerba alól. A profik úgy csinálják, hogy a herba egésze ne is ázzon el, hiszen ennek nem szabad állnia, hanem frissen kioldódva adja ki az ízét és a hatóanyagait.
Ebből fakad, hogy a matézás társasági dolog: nyilván egyedül is lehet csinálni, de sokkal jobb megosztani. Egy igazán trú mate-arc egy termosszal a hóna alatt közlekedik, amiből újra és újra felönti a pohárkáját, akár egész nap. Igen, pontosan ez az, ami miatt Uruguayban és Argentina egyes megyéiben betiltották a vezetés közbeni fogyasztását: túl sok baleset származott abból, hogy a sofőr a pohárka helyett az ölébe öntötte a 70 fokos teavizet.

Az, hogy a bombillával szűrjük és nem előre, az a lehető legfrissebb felöntést biztosítja – a közösségi volta pedig még a felfedezésének korából származik, amikor az indiánok közös pohárból fogyasztották, a fogukkal szűrve a leveleket.
„Nagyon érdekes kulturális különbség, hogy például egy (észak-)amerikaival szinte lehetetlen hagyományosan együtt matézni, hiszen a gondolattól is megdöbben, hogy közös bombillát használjunk. A magyarok közül viszont 10-ből 9-en simán elfogadják, még így, a Covid okozta traumáink után is” – meséli Dávid. – „Egy tökből, egy bombillával matézni olyan természetes, hogy ha Ferenc pápának valaki a tömegből felmutat egy pohár matét, akkor ő bármikor szívesen elfogadja. Erről a testőrei természetesen tűzzel-vassal le akarták beszélni, de ő azt mondja: ez olyan erős hagyomány és közösségteremtő dolog, hogy emiatt igenis vállalja akár mérgezés kockázatát is.
Ez tényleg „szent” dolog: én például felnőtt fejjel keresztelkedtem meg, így magam választhattam ki a védőszentemet. Akkor már matéztam, így találtam rá Brochero atyára (Padre Jose Gabriel del Rosario Brochero), aki a 19. század végén tevékenykedett. Az öszvérén a vidék legszegényebb, eldugottabb zugaiba is eljutott, tolvajokkal és leprásokkal matézott együtt – így tudott velük beszélgetni az evangéliumról. Úgy is halt meg végül, hogy ő maga is elkapta a leprát, de addig rengeteg emberen segített és a halála után 100 évvel szentté avatták.” 

Dávidból egyébként nem véletlenül vált rekordidő alatt Mate Manus: az egyetem alatt sommelier-ként dolgozott az egyik legjobb borbárban, majd kis időre elcsavarta a fejét a kávé. Innen megvolt a szakmai háttér, hogy hol is kezdje és hogyan is kell fejest ugrani egy ital kultúrájába, ha a lehető legtöbbet akarja megtudni róla az ember.
„Amikor végre eljutottam odáig, hogy megszerettem, onnantól kezdve csak pár hónap telt el, és már létre is hoztam a webáruházat. A családom persze fogta a fejét, hogy két közgazdász-diplomával már megint miért valami ilyesmit találok ki, de ma már inkább lelkesen segítenek. A raktár és „logisztikai központ” például a nagymamám garázsában van, ahonnan szép lassan szorítom ki a lekvárjait, de szerencsére ezt nagy szeretettel és büszkén fogadja. Az anyukám pedig most tanul bele a yerba-fajtákba és a webáruház működtetésébe, mert vállalta, hogy helyettesít, amíg a barátnőmmel hónapokra elutazunk Argentínába a családjához és a mateültetvényekre.
De a kezdőknek is sokkal könnyebben tudok yerbát ajánlani a sommelier-tapasztalatommal, hiszen csak kikérdezem, hogy mondjuk hogyan issza a limonádét, kávét, általában milyen italokat szeret és az ízvilág alapján így már jobban sejtem, hogy egy lágyabb, egy ízesített vagy akár egy nagyon erősen füstölt yerba fog neki bejönni – hogy elsőre ne járjon úgy, mint én.”

Dávid a mate miatt rekordidő alatt tanult meg folyékonyan spanyolul is – túl gyorsan magáévá tette ugyanis az angol nyelvű szakirodalmat. A közös mate-szenvedély pedig szinte természetesen hozta össze a spanyol ajkú ifjúsági katolikus közösséggel és a barátnőjével, aki argentinként magyar néptáncot táncolt Argentínában (!), így keveredett Budapestre.
„Nagyon érdekes megélni, ahogy szinte egyszerre érkeznek hozzám a megkeresések: most például Tokaj-Hegyalján dolgozik egy argentin szőlész, akinek egy munkahelyi balesethez kapcsolódóan segítek intézni az orvosi papírjait, egy Budapesten élő argentin lánynak az egyéni vállalkozásához szükséges papírmunkában segítek, hogy padeloktató lehessen, egy harmadik lánynak pedig az esküvőjén leszek hivatalos tolmács. Ugyanis a vőlegénye magyar, a szertartás magyarul zajlik, így kell valaki, aki spanyolul igazolja, hogy tényleg az hangzik el a teremben magyarul, amire ő igent mond. Tehát egészség, munka, házasság is megtalált pár napon belül és ezek fantasztikus jelek.”

Ha a védőszent után valaki még mindig gyanakodna, hogy a Mate Manus biztos csak egy ügyes kereskedő, aki divatot próbál teremteni ezzel a bohóckodással, azt győzködje helyettünk Argentína Nagykövetsége: Humayer Dávidot – a tudta nélkül – felterjesztették, majd kitüntették az Amigo de Argentina, tehát Argentína Barátja címmel. Vagyis ha valaki felé ő nyújt egy fura fém szívószálat, amit bombillának hív és valami zöld van benne, habozás nélkül fogadják el!

Nem szeretném senkibe belevágni az ideget, megteszik ezt helyettem a Mikulás-figurák októberben az üzletek polcain. De tény, ami tény: egyre nagyobb divatja van a DIY-ajándékoknak, és ha nem akarunk december 22-én éjjel, szentségelve, a Youtube-ról nekiállni megtanulni origamizni, akkor nem árt már mostanában elkezdeni ötletelni.
Ha valaki egy kicsit is szeret főzni, akkor adja magát, hogy valami ehetőt, jó esetben finomat és mutatósat készítsen, hiszen a finomságok nagy eséllyel nem landolnak majd azonnal a pincébe állított szekrény mélyén vagy a kukában, mint a rettenetes szagú, de akciós dezodorok vagy a méretben sem stimmelő, csikorgós anyagú zoknik.
Ha viszont tényleg nagyot akarunk villantani, és az ajándékozással egyidőben lájk rekordot is szeretnénk dönteni, ahhoz sajnos nem elég csak úgy simán előkapni a sütőben készült, megúszós baracklekvárt vagy az egyébként is tonnaszámra készülő mézeskalácsot egy helyre kis fenyőfás masnival – ahhoz már fáradtság és némi boszorkányság is kell.
Az pedig az erdőben terem. 

A vadon termett növények evésének egyre nagyobb kultusza van – hála az égnek. Ezeken az oldalakon több mint négy éve hirdetem én is az igét: az Anziksz honlapján keressenek csak rá a „Ha megtiportad, edd is meg” szavakra, és onnan is nyugodtan válasszanak ajándéknak való receptet. Most visszaolvasva meglepően sok a házi alkoholos ital köztük, de karácsonyig még az erjesztéshez is éppen elég idő van hátra. Ha viszont gyerekekből vagy egészségtudatos felnőttekből állna inkább a célközönség, akkor tekintsünk el a pancsolástól, maradjunk inkább az alkoholmentes különlegességeknél.
Amit nem lehet elégszer elmondani: a vadnövények gyűjtése már önmagában is egészséges, hiszen kirándulni kell érte. Azt is el kell ismételni, hogy vadnövényeket csak olyan helyről gyűjtsünk, ahol, ha leejtünk egy vajaskenyeret, simán felvennénk és megennénk! Városi környezetből tehát ne, még akkor sem, ha termésekről van szó. Hiába roskadozik idén minden ostorfa a bogyóktól, ha az a buszmegállóban áll, ahol egész nap pöfög rá minden, inkább hagyjuk meg a madaraknak és keressünk egyet a legközelebbi patakparton.

A hecsedli receptjét már többször megénekeltem, és különben is, egymillió találatot dobnak fel rá a keresők, az alábbiakban tehát olyan növényeket és recepteket mutatok be, amelyek kevésbé szokványosak a csipkebogyónál, de nagyon nehéz őket bármi mérgezővel összekeverni. (Akinek viszont pont ez lenne a célja, az keressen privátban. Pardon, akarom mondani: más bugyrokban!) 

A viccet félretéve: a kökény ugyan közismert, ám a személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy csak a nevében. Élőben tíz aszfaltbetyárból heten simán összekeverik az áfonyával, amikor pedig megkóstolják, igen szórakoztató perceket szereznek a körülöttük állóknak. Az még csak hagyján, hogy nem számítanak a közepén lévő nagy és kemény magra, de arra az irgalmatlanul csücsörítős tannintartalomra sem, ami a kökény sajátja.
A kökénybokrot onnan lehet megismerni, hogy sűrű bozótot alkot, és ilyenkorra 1-2 centiméter átmérőjű sötétkék, a tél elejére pedig majdnem fekete bogyókat érlel. Keressünk róla képeket, de más vadon termő gyümölccsel tényleg nagyon nehéz összetéveszteni. A fent emlegetett áfonyával csak a szupermarketek polcain téveszthetjük össze, hiszen áfonya vadon nem él Magyarország területén, az ültetett gyümölcsösöket pedig illetéktelenül fosztogatni nem illendő. A néphagyomány úgy tartja, hogy a szedésével meg kell várni, amíg megcsípi a fagy, ám ez nem igaz. Egyrészt mostanában ugye alig van fagy, vagy ha van is, az inkább január-februárban fordul elő, másrészt tény, hogy az érés során koncentrálódik a cukortartalma, de a fagyást magát, ami egy kicsit lágyítja a csersavtartalmát, a mélyhűtőben is könnyen előidézhetjük.
A gyűjtésénél arra kell figyelni, hogy a kökény a szilvafélék családjába tartozik, és mint ilyen, gonosz tövisek vannak az ágain, amiket ilyenkor még remekül elrejtenek a levelek. Szerencsére ritkásan állnak, de amikor először belenyúlunk egybe, onnantól kezdve óvatosabban fogjuk fosztogatni a bokrokat, és sokkal jobban fogjuk becsülni a kökénycsatnit. 

Kökénycsatni
Hozzávalók kb 0,5 literhez:
kb. 20 dkg (4-5 maréknyi) kökény
fél fej lilahagyma apróra vágva
2 evőkanál cukor
nagy csipetnyi só
kakukkfű és/vagy szurokfű és/vagy vadmenta

A kökényt a cukorral és a nagyon apróra vágott lilahagymával alacsony lángon kezdjük el főzni, közben folyamatosan kevergessük, amíg levet nem ereszt. Adjuk hozzá a sót és a fűszereket, és főzzük addig, amíg a bogyókat fakanállal szét nem tudjuk nyomni. A fenti fűszerek a kökénybokor környékén teremnek, tehát a gyakorlottabbak onnan szedjék össze, az adja meg a recept igazi sport értékét. A hagymát azért kell aprítani, hogy szinte teljesen szétfőjön.
Amikor a bogyók megpuhultak, nyomkodjuk át az egész szószt egy erős fém szűrőn. Minél nagyobbak a lukak, annál több gyümölcshús kerül a szószba, és annál rusztikusabb lesz.
Kóstoljuk meg a végeredményt, és igazítsuk utána a cukor és a só mennyiségét ízlés szerint, majd forraljuk újra és tűzforrón töltsük sterilizált üvegekbe. Ha nem készítünk ipari mennyiséget, akkor a lezárt üvegeket tegyük egy lábasba, azt töltsük fel vízzel az üvegek szájáig. Forraljuk 10 percig, majd hagyjuk a lábasban kíhűlni: így nedves dunszttal tartósítottuk nagyjából egy évre.

A nyugati ostorfával tényleg úton-útfélen találkozunk, csak általában nem tudjuk, hogy az. Gyönyörű fa, lelógó ágakkal, jól bírja a szmogot, a szárazságot, a fagyot, de még a sózást is, ezért előszeretettel ültetik városokba vagy utak mellé. Ilyenkor, ősszel apró, sötétbarna bogyókat érlel, amelyeket a madarakon kívül az óvodások is előszeretettel eszegetnek. Ők ugyanis még tudják, hogy mennyire édes. Az íze a datolyára emlékeztet, meleg, fűszeres, ám nyilván ebben is van bibi: a méretéhez képest óriásiak a magjai és nagyon kevés rajta a gyümölcshús. Ráadásul hiába van egy fán rengeteg bogyó, ha azok ennyire picik. Évente egyszer mégis megéri a babramunka, hogy leszedjünk belőle egy értelmezhető mennyiséget. 

Ostorfa-paszta
Hozzávalók:
annyi ostorfa bogyó, amennyit van türelmünk szedni
víz 

A cél, hogy valahogy megszabadítsuk a gyümölcshúst a magokról, ezért tegyük fel annyi vízben főni, amennyi éppen csak ellepi. Ha kanállal már le tudjuk választani, akkor a kökénynél leírt módszerrel törjük át, úgy, hogy minél több gyümölcshúst nyerjünk le a bogyókról. Érdemes a saját levével néha lazítani a szűrőben maradt masszát. Paszírozót nem érdemes használni hozzá, mert túl sok veszteséggel jár.
Ha megkapjuk a levet, alacsony lángon sűrítsük tovább: így vagy a datolyasziruphoz hasonló szirupot kapunk, vagy ha a végén folyamatosan kevergetve még tovább sűrítjük, akár kenhető paszta is születhet belőle.
Természetesen lehet cukorral is felütni, de az íze miatt felesleges. Viszont kössük a lelkére a megajándékozottnak, hogy csak mély áhítattal és cseppenként használja! 

És a végére egy megúszós megoldás: az instant gin. A borókabogyóval ugyanis a begyűjtésen és a csinos csomagoláson kívül nem kell semmit csinálni, hiszen a megajándékozott célszemély fogja fűszerként használni. A vadon termett friss borókának viszont annyival erősebb és édesebb íze van, mint a bolti, szomorú változatoknak, hogy mindenkinek elkerekedik a szeme, aki még nem kóstolta élőben.
Persze semmi sincs ingyen: a boróka úgy néz ki, mint egy mini fenyő. Vigyázat: nem összekeverendő a tujával, és a templomkertekbe és temetőkbe előszeretettel ültetett nehézszagú borókával, ami mérgező! A mérgezőt úgy lehet egyértelműen megkülönböztetni a rendes borókától, hogy a rendes rettenetesen szúr, míg a mérgező egyáltalán nem.  Ráadásul a nehézszagú boróka nálunk nem is őshonos, úgyhogy, ha betartjuk a szabályt, hogy  kirándulás közben gyűjtjük össze az alapanyagokat, akkor nem fogunk vele találkozni. A rendes, finom boróka  tűlevelei aprók, ám kemények, és olyan az alakjuk, mint egy háromágú tőrnek, úgyhogy erős bőrkesztyű nélkül neki se álljunk a gyűjtésnek. A bokrokon a legtöbbször kétféle bogyót láthatunk: a Benetton-zöld az egyéves, éretlen, a sötétkékes pedig a kétéves, érett, ami nekünk kell. A legegyszerűbb és legkíméletesebb módszer, ha megfogjuk az ágat, és egy kis vödröt alá tartva finoman lemasszírozzuk róla a sötét bogyókat: ha nem vadulunk, az éretlenek nem is fognak közben leperegni.
Otthon egy lapos tepsibe kiöntve válogassuk ki a belehullott leveleket, és már csomagolhatjuk is. Ha boltban vesszük, 20 grammos kiszerelésben, akkor nehezebb húsok vagy gombás ételek fűszere szokott lenni, de sokakban csak akkor tudatosul, hogy ez a gin alapíze, amikor szétrágnak egy bogyót. A gin ugyanis tisztaszeszből készül, ami lehet bármilyen gabonából, utána pedig borókával és rengeteg más dologgal ízesítik: hogy még mivel, az a főzde vérmérsékletétől függ, és általában hadititok. Ám a kiindulási alap mindig a borókabogyó. 
És ha már ott vagyunk a bokor mellett, érdemes egy-két ágat vágni róla: egyrészt különlegesen finom ízt ad, ha borókán füstölünk meg valamit, másrészt a boszorkánysághoz visszakanyarodva, azt tartják, hogy a füstje betegség vagy veszekedés után megtisztítja a szoba levegőjét a rossz energiáktól. És hát cukormázas, csillámporos ünnepi hangulat ide vagy oda, ez – valljuk be – karácsonykor néha ráfér a szobák levegőjére. 

Azon szerencsések közé tartozom, akik 2024. június 7-én ott lehettek A szomjas troll exkluzív előbemutatóján. Az évad utolsó pillanatában vadonatúj darabbal találkozni valóban kiváltságos helyzet, hát még ha ilyen fergeteges előadásról van szó! Volt-e a nézők megörvendeztetésén túl „titkos” szakmai indoka a júniusi előbemutatónak?

GD: Egy színházi évad összeállításánál előfordul, hogy a műhelyek munkáját és a próbafolyamatot úgy lehet a legjobban összehangolni, ha a próbaidőszak tavasz végére, a bemutató viszont ősz elejére kerül. A szomjas troll esetében is így történt. Ugyanakkor már a próbák során, májusban éreztük, hogy egy egyszemélyes játék esetében különösen fontosak lesznek a nézői reakciók, visszajelzések. Nem akartunk úgy elmenni nyári szünetre, hogy nem próbáltuk ki, hogy működik az előadás a nézők előtt. A másik „titkos indok”, hogy mindig szeretnénk valami különleges lehetőséggel megörvendeztetni leghűségesebb nézőinket, akik feliratkoztak a Bábszínház hírlevelére, erre is jó alkalom egy közönségtalálkozóval összekötött előbemutató.

TCS: Nekem is szükségem volt egy lélektani határra, egy dátumra, amikorra már száz százalékosan tudom az előadást. Nézők előtt játszani igazi téthelyzet: míg a próba olyan, mint rutinpályán vezetni, az előadás már ahhoz hasonlít, amikor kimegyünk a forgalomba. Sokat segített a szöveg és a játék tudásának elmélyítésében, hogy már ezzel a tapasztalattal raktározhattam el az előadást a nyárra.

A premierre augusztus 31-én került sor. Változott-e a nyár során az előadás? 

TCS: Inkább én változtam. Megnyugodott bennem az anyag, helyükre kerültek a mozdulatok, zenék és szövegek, nem csupán az agyamba, de az izmaimba, az idegrendszerembe is beleíródtak a színpadi teendők.

Dóra, azt írtad a Minden báb! A Budapest Bábszínház kulisszatitkai című kiállítás katalógusában, hogy „A világépítés kérdésekkel kezdődik.” Milyen kérdésekkel, milyen válaszokkal és elhatározásokkal indult a munka? Úgy tudom, Csabában és a darab rendezőjében, Cseri Hannában egyaránt megvolt az igény, hogy A szomjas trollból alkossanak valamit. 

GD: Csaba és Hanna valóban már évek óta dédelgette ezt az ötletet, és amikor Hanna a Bábszínházhoz szerződött, azonnal zöld utat kapott a terv. Sokat üldögéltünk együtt négyesben, Hoffer Károly bábtervezővel kiegészülve, és próbáltuk megkeresni a Varró Dániel remek szövegéhez és Csaba karakteréhez leginkább illő bábos világot. Egy egyszemélyes előadás esetében különösen fontos, hogy a játszó egészen magáénak érezze az előadást az első mondattól az utolsó faforgácsig vagy zenei akkordig, ezért a kezdő kérdéseink leginkább arra vonatkoztak, kit játszik ő, és miért meséli el épp ezeket a történeteket?

Volt-e valamiféle „axióma”, alaptétel, amiből Csaba és Hanna kiindultak?

TCS: Nagyon érdekelt, hogyan lehet ennyi különböző karaktert egyedül megszólaltatni a színpadon úgy, hogy ne csak a felmutatás szintjén jelenjenek meg, hanem mindnek meglegyen a saját egyénisége, és hogyan tudnak ők koherensen találkozni a mesélő alakjában. Nagy kihívást jelentett a narráció és a játék viszonya is: nem szerettem volna, ha a bábozás csupán a szöveg illusztrációja marad.

Az előadásban különböző bábtechnikák jelennek meg, a még viszonylag egyszerűnek mondható tárgyjátéktól a kesztyűbábon és árnyjátékon át a minden végtagot munkára fogó, rendkívüli koncentrációt igénylő masináig mindennel találkozunk. Meséljetek Hoffer Károly látványtervező munkájáról!

GD: Mindig lenyűgöző figyelni azt a folyamatot, ahogyan Hoffer Károly a bábok nyelvére fordít le egy történetet. Hihetetlenül aprólékosan dolgozik, rengeteg apró ötlettel teszi még izgalmasabbá a már ismert bábtechnikákat, és ha kell, hetekig kísérletezik a mechanikai műhely fantasztikus bábkészítőivel, hogy létrehozza a „szörpnyitóval egybekötött toronyórát”. A bábok evolúciójának valóban van egy íve az előadásban az egyszerűbb formáktól a bonyolultabbakig, mintha az asztalos a végére tartogatná a legszebb, legkidolgozottabb figurákat. Nagyon szeretem például azt a pillanatot, amikor Einót, az óratörpét egy kis fakockából „a nézők előtt” faragja ki, ezzel is megmutatva, hogy a mese itt, a mi szemünk előtt születik.

TCS: Sok beszélgetés és egyeztetés előzte meg a figurák megtervezését, mert Kari célja az volt, hogy minden báb egyedileg az én kezemre készüljön, mint egy „signature hangszer”. Folyamatosan bejártam a műhelyekbe kipróbálni a félkész figurákat, és minden mechanikai vagy esztétikai kérésemet figyelembe vették. Így minden tárgy és kellék kézre áll, mindhez személyes kötődésem van.

Csaba természetesen nem csupán mozgat, nemcsak különböző tárgyakat kelt életre, ezzel megszámlálhatatlan lényt idézve meg a „zordon fjordok” mitikus alakjai közül, de ő maga is szerepet játszik: „faipari ismeretek” témakörben készül tanórát tartani (ezzel a nézőket is játékba vonva, hiszen mi lennénk a nebulók). Hogyan született meg az ő karaktere?

TCS: Sokat gondolkoztunk, hogy ki legyen az az ember, aki hitelesen el tudja mesélni ezeket a történeteket. Végül én dobtam be az asztalos karakterét, aki megszállottan szereti a műhelyét, a szabadidejében kifaragott figuráit, de unalmas faipari alapismereteket kell tanítania fád gyerekeknek. Amikor először megjelenik az ajtóban, télikabátban, ellenfényben, baltával, egy pillanatra még félelmetesnek is tűnhet. Aztán ahogy előre haladunk a történetben, kiderül, hogy nem csupán asztalos, de mesemondó is. Olyan alap attitűdöt kerestünk, amelyben az elején semmi játékos, semmi színházi nincs, egy szinte civil megszólalást, amelyből aztán váratlanul fel tudnak bugyogni ezek a verses mesék. Mintha ajtót nyitnának egy titkos belső világra, amely tele van különös lényekkel, talán a gyerekkorából itt maradt történetekkel.

Számomra egyszerre volt mulatságos, mégis fájdalmasan ismerős a mese, a játék, a hétköznapitól elemelkedett ellen kézzel-lábbal küzdő „felnőtt” figurája. Gondolom, hogy hosszan tudnánk erről beszélgetni, meseíróként nekem is megvannak az ezzel kapcsolatos tapasztalataim, mégis megkérdezem: Csaba, hogyan jellemzi egy bábszínész életét a fűrészporos valóság és a játék? De Dórát is kérdezhetném a mese szerepéről az életében…

TCS: Nekem a színpadi valóság gyakran valóságosabb és biztonságosabbnak is tűnik, mint a hétköznapi. Miközben a rögvalóságtól olykor kifejezetten fázom, szeretem kialakítani a magam kis biztonságos közegeit, mint a zene, vagy a játék. 

GD: Érdekes, hogy az asztalos figuráját úgy is lehet értelmezni, mint aki küzd a mese ellen, ez valóban egy sokak számára szomorúan ismerős felnőtt-probléma. Ha így nézzük az előadást, szerintem örömteli, hogy végül a mese kerekedik felül, láthatólag az asztalos is boldogabb lesz a végére, miután enged az előtörő meséknek. Mi talán kicsit épp fordítva vagyunk bekötve: a mese az otthonos közegünk, és olykor a valóság betörése ellen kell védőfalakat húznunk. 

Visszatérve a darabhoz: azt gondolnánk, a szöveg kész van, adott. De vajon valóban adott-e? Kellett-e rajta dolgozni? És lehetett-e? Hiszen egy verses szöveghez hozzányúlni, húzni belőle, olyan lehet, mint egy pulóverből kihúzni egy szálat – félő, hogy felfeslik az egész.

GD: Számomra ez volt a legnagyobb kihívás, hiszen a vers egy tökéletesre csiszolt, lezárt műalkotás, amelyből legszívesebben egy sort sem húztam volna. Viszont akkor ez nem egy 50 perces színházi előadás lett volna, hanem egy kétórás hangjáték. Meg kellett találnunk a versben azokat a részeket, amelyek elmesélhetőek a mozgás, a bábszínház nyelvén, és mint Csaba is említette korábban, fontos volt, hogy a színpadi történés ne csupán lekövesse, illusztrálja a szöveget. Engem nagyon megnyugtatott, hogy Varró Dani többször is bejött a próbákra, és rábólintott a húzásokra, javaslatokat tett, sőt még egy új dalszöveget is írt nekünk a fináléhoz.

Szintén a szöveghez kapcsolódó kérdés, hogy hogyan lehetett mindezt megtanulni?

TCS: Sokszor és aprólékosan olvasgattam magamban és fennhangon, és ugyan nem szokásom, de ezt a szöveget leírtam kézzel egy füzetbe, a megszólalókat külön színekkel jelölve. De nem elég csupán a szöveget megtanulni, itt arra is külön kellett figyelnem, hogy az artikuláció, a levegővételek, a szöveg tagolása gyakorlottan, készségszinten menjen. A beszédtechnikának, a szövegmondásnak és a hangképzésnek itt szinte koreográfiája van.

Egy bábszínházi előadás létrejötte igazi csapatmunka. De egy egyszemélyes bábelőadás végül mégiscsak magányos dolognak tűnik. Hogyan kerül játékhoz megfelelő állapotba a színész, ha egyedül van az öltözőben?

TCS: Igényel egyfajta elcsendesülést, meditatív rákészülést, előtte legalább tizenöt perc sétát. Amikor előadás előtt egyedül vagyok reggel, mindig végigmondom az egész szöveget, mintha egy tornagyakorlatot végeznék el. Aztán bejárom a színpadot, behangolom a hangszert, minden bábot és kelléket kézbe veszek: belakom a műhelyt, mielőtt megjönnek a nézők.

Író: Varró Dániel
Színpadi adaptáció: Cseri Hanna
Dramaturg: Gimesi Dóra
Látványtervező: Hoffer Károly
Fénytervező: Szondi György
Zeneszerző: Cseri Hanna, Teszárek Csaba
Rendezőasszisztens, súgó, ügyelő: Aradi Regina Anna
Rendező: Cseri Hanna
Játssza: Teszárek Csaba

Trencsényi-Waldapfel Imrét nem annyira élete, hanem inkább halála köti Óbudához. Budapesten élt és alkotott, teljesítette életművét. Születésének 70. évfordulóján, 1978-ban ünnepi megemlékezést tartottak a Farkasréti temető Németvölgyi út felőli urnasírkertjében, és még 2004-ből is van adat arra, hogy ott nyugodott. Özvegye, Petrolay Margit – aki 1932-ben jövendő férjével együtt végzett magyar-latin szakon a budapesti bölcsészkaron –, gyermekpedagógiai szakértő és meseíró, férje halála után Óbudára költözött a családdal. Mese a kisfiúról, aki nem akart elaludni című meséjében (Móra, 1985) a főszereplő a III. kerületi Zápor és Föld utca kereszteződéséből indul el, hogy a mindenség felé utat találjon, a lokálisból a globális felé, igazolva, hogy tulajdonképpen minden Óbudáról indul ki, ahogy ezt egy igazi lokálpatrióta gondolja. Van továbbá arra is adat, hogy Trencsényi Imre, az író egyik fia ma is itt él. 2022-ben a San Marco utcai Óbudai Művelődési Központban a ’80-as évek gyerekkultúráját feldolgozó fotókiállítása Arcok, kezek, pillanatok címmel volt látható. Trencsényi Imre 2017-ben Fiúk és apák (L’Harmattan) címmel saját visszaemlékezéseit könyvben adta ki. Ebben saját íróvá válását, munkahelykeresésének rögös útját ügynöki jelentések árnyékában próbálja meg értelmezni. Arra is keresi a választ, hogy édesapja szerepe ezt mennyiben befolyásolta az államhatalom szemében. Magát Trencsényi-Waldapfel Imrét személyesen az 1944-es év űzte Óbudára, amikor is a Leipziger Vilmos Szesz- és Cukorgyár Rt.-ben kényszerült másodízben munkaszolgálatra a Szentendrei úton, a mai épülőben lévő lakópark helyén.

A nagy tudós számára a család mérce volt, a fiú-férj-apa-testvér szerepeket is stabilan és nagy mértéktartással töltötte be. Zsidó, értelmiségi családba született, szülei Waldapfel János pedagógus, tanügyi író és Weisz Anna. Apai ágon nagybátyja Waldapfel Leó jogász, ügyvéd, a Balassagyarmati Ügyvédi Kamara elnöke. Négy testvére közül ketten, Waldapfel Gábor (1901–1945) konzervgyári tisztviselő és Waldapfel László matematikus (1911–1942) nem élték túl a második világháború borzalmait. Waldapfel József (1904–1968) irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja és Waldapfel Eszter (1906–1968) könyvtáros, az OSZK igazgatója, történész, kandidátus is magas tudósi rangot ért el, szakmájában ki tudott bontakozni. Halálozási évükből látszik, hogy közel, néhány hónap különbséggel, szinte egyszerre hagyták itt testvérüket. Petrolay Margittal 1934-ben házasodtak össze. És csak ezután, 1935-ben vette fel Waldapfel Imre a család származási helyére, a Trencsén vármegyére vonatkozó jelzőt, ezentúl az összetett névvel publikált. Három gyermekük született: Trencsényi Imre (író, újságíró, dramaturg) 1935-ben, Trencsényi Borbála (tanár, tankönyvíró) 1943-ban és Trencsényi László (pedagógus) 1947-ben.  

Az irodalomtudomány és a klasszika-filológia egyként érdekelte, 1932-ben magyar–latin–görög szakos diplomát és tanári oklevelet szerzett a budapesti egyetemen. Már diákként kitűnt tudósi kvalitása. Érdekes módon a doktori disszertációját irodalomtudományból, Gyöngyösi István költészetéből védte meg. A Lukianoszról szóló görög irodalmi értekezését 1945-ben jelentette meg, a Claudianus költészetét feldolgozó, szintén disszertációnak szánt tanulmányát végül nem publikálta. Érdeklődési körének középpontjában a mitológia, az ókori irodalom, a reneszánsz korszak állt, kedvenc témája végig Erasmus maradt. Tudósként dolgozott, magántanítást folytatott, szerkesztőségekben lektorált. Része volt a Kerényi Károly köré csoportosuló, Radnóti Miklóst is magáénak tudó, a Sziget című lapot kiadó Stemma-körnek. Radnóti Miklós közeli barátja volt, az eclogák megszületésére is hatással bírt, fontosnak tartotta az ókori művek művészi interpretálását. Bármennyire mesterének tekintette Kerényit, nem foglalt állást a Kerényi Károly és Moravcsik Gyula klasszika-filológusok ’20-as–’30-as években kibontakozó vitájában, amely a két háború közötti szakmát alapvetően meghatározta. 

 Az 1948 után megszilárduló új rendszer – mivel elkötelezett híve volt – lehetővé tette, sőt, tálcán kínálta számára a szakmai kibontakozást, a tudományos karriert. 1948–1950 között a Szegedi Tudományegyetem professzora és 1949–50-ben rektora. 1950–53-ig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, 1950-től haláláig a latin tanszék tanszékvezető professzora, az Ókortudományi Társaság alelnöke (1958–1970), elnöke (1970). A Magyar Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja. Díjakkal is elhalmozták: a Magyar Köztársasági Érdemérem (arany, 1948), Magyar Népköztársasági Érdemérem (arany, 1950), Munka Érdemrend (1955, 1958, 1960, 1966), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970), Baumgarten-jutalom (1947), Baumgarten-díj (1949), Ábel Jenő-emlékérem (1968), Állami Díj (1970).

Rónay László, aki tanítványa volt és a 60. születésnapjára írt egy komoly életút összegző méltatást, a rendszerváltás után sokat sztorizott arról, hogy viselkedett Trencsényi-Waldapfel 1956 után. “Trencsényi-Waldapfel munkásőr-egyenruhában és úttörő nyakkendőben jött be az órára, ami rendkívül humoros volt. A munkásőr-egyenruhán egy szíj volt keresztben, s a szakálla beleakadt, folyton húzogatta ki belőle a mi legnagyobb örömünkre. Bejött a terembe, a pisztolyát az asztal közepére dobta…”  Nehéz elképzelni a nagytudású professzort, az ógörög irodalom szakavatott kutatóját úttörőnek öltözve, pláne munkásőrnek, ám az tény, hogy Trencsényi-Waldapfel részt vett a munkásőrség megalapításában, és tagja volt a Magyar Úttörők Szövetsége elnökségének.  

A hatvanas évek végén egészségi állapota rohamosan romlott, több infarktust kapott. Szepesi Erika ókortudós úgy emlékezett meg róla (Remény, 1999, 3-4. sz.), hogy az utolsó időszakban, az 1969/1970-es tanév második szemeszterében a lakására jártak órát hallgatni. Egy másik hallgatója, Schiller Vera (e sorok írójának édesanyja) a második szemeszterben egy fél évig hallgathatta az Antik vallástörténet és mitológia című tantárgy általa tartott előadásait. Ekkoriban valószínűleg jobban érezte magát, mert bejárt az egyetemre megtartani az óráit. Nagyon világosan fogalmazott. Legelőször is, definiálta az asztalt, hogy világossá tegye, hogyan lehet pontosan leírni valamit. A vallás definiálására szentelte a félév többi óráját. Mikor aztán az utolsó alkalommal feltette a kérdést, hogy van-e valakinek még kérdése, Schiller Verának kettő is akadt. A válaszadás elnyúlt, a nyolc fős évfolyam persze tátott szájjal figyelte a plusz kétórás magyarázatot, először a Szent György és a sárkány mitológiájáról. A talmud meghatározására akkor nem került sor, merthogy ehhez szükségesnek tartotta, hogy a hallgatók, a jövő ókortudósai tisztában legyenek azzal az evidenciával, hogy ehhez előbb a Tóra értelmezésére van szükség. Ezért először a Tóra lényegét tisztázta. A meghosszabbított órát Bollók János – akit ezután vettek fel a tanszékre – zárta le, a „Két órája várok önre, Professzor Úr!” köszöntéssel. A történet lezárása, hogy néhány nap múlva Trencsényi-Waldapfel „Vera, nem mondtam el, hogy mi a Talmud!” felkiáltással egy rögtönzött szemináriumot tartott az egyetem folyosóján. 1970. május 12-én még aláírta az „Antik vallástörténet és mitológia” című tantárgyat az indexben, a június 30-i szigorlatot már nem tudta megtartani.

Az 1968-as évben hatvanadik születésnapja alkalmából laudációk sokasága köszöntötte. Két évvel később ezek búcsúbeszéddé alakultak át sírhelye mellett. Szilágyi János György klasszika-filológus úgy fogalmazott, hogy „Erasmus mosolyának vonásait Holbein örökítette meg az utókor számára; Trencsenyi-Waldapfel mosolyát tudományos művei fogják megőrizni.” A Mitológia és a Vallástörténeti tanulmányok ma is bevezetőként szolgálhat minden a téma iránt érdeklődő számára. Harmatta János úgy fogalmazott a Nagyvilág hasábjain (1970/8. sz.), hogy „[t]öbb mint három évtizedet felölelő tudományos életműve, amelyet az ókori világ egységének szemlélete jellemez, szinte az ókortudomány egész területére kiterjed. Széleskörű tudományos érdeklődése nemcsak a görög és latin irodalom, hanem az ókori keleti, különösen az óhéber irodalom és a világirodalom más területeinek és korszakainak alapos ismeretét is felölelte egészen az afrikai és belső-ázsiai népek népköltészetéig. Tudományos munkássága a görög és a latin irodalom, az antik vallástörténet és a humanizmus kutatása területén egyaránt kiemelkedő eredményekkel gazdagította a hazai és a nemzetközi tudományos kutatást. Nagy értéke tudományos munkáinak, hogy az antik irodalom kitűnő ismeretét egyrészt a humanizmus és a modern irodalom, másrészt pedig az ókori kelet elmélyült kutatásával kapcsolták össze, s így a problémákat olyan megvilágításba helyezték, amelynek perspektívái korábban csak kevesek előtt villantak fel a tudományszak történetében.” 

Egy ókortudósnak Aquincum mindig is izgalmas kutatási terület volt és lesz, nem meglepő tehát a kerületi kötődése. Trencsényi-Waldapfel Imre az Új Időkben 1941-ben közre adta (3. sz., 82. o.) Aelia Sabina latin nyelvű sírversének magyar fordítását. A sírkövet a Filatorigát közelében találták meg. A sír T. Aelius Justusnak, az Aquincumban állomásozó II. segéd-légió orgonistájának feleségéé volt. Méltó, ha ezzel a fordításával emlékezünk meg Trencsényi-Waldapfel Imréről.

„Íme, e kőlap foglya e hű nő, drága Sabina. / Minden művészetben a férjén egymaga tett túl. / Oly kedves volt hangja, ha ujja a húrokat érte, / Ám a halál kiragadta körünkből s néma az ajka, / Bár a harmincból még teljes öt éve hiányzott. / Élt s meghalt, de a nép emlékét őrzi örökké, / Orgonajátékával a kedves tiszteletet nyert. / Boldogan élj te, ki olvasod ezt, óvjon meg az Isten, / S jámbor szóval zengd: Aelia, áldjon meg az ég.”

Otthon többnyire könnyen túlteszem magam egy kis késésen, nem is otthonos érzés, ha percre pontosan gördül be a vonat. De külföldön hirtelen megnőnek az elvárásaim, tőlünk nyugatra igenis tartsák magukat a menetrendhez! Most különösen ingerült vagyok, eleve sokkal hamarabb értem a pályaudvarra, ráadásul nehéz napom volt, fáradt vagyok, jó lenne hátradőlni a vagonban, és végre szunyókálni egy kicsit. De a vonat több mint fél órát késik, a helyi magyarok szívesen viccelődnek vele, hogy a Deutsche Bahn lassan utoléri a MÁV-ot. Kedves, történelmi hangulatú város Regensburg, de a pályaudvart nem kétórás várakozásra rendezték be, mindenütt háttérzaj, kényelmetlen székek, jövés-menés, ha ezt tudom, inkább beültem volna egy kávézóba.

Végül találok egy viszonylag nyugodt padot az egyik sarokban, mellette nagy ablak, ami ugyan a sínekre néz, mégis van hol pihentetnem a szemem a hófehér falakról visszaverődő, vakító fényben. Ha lenne nálam napszemüveg, most biztosan felvenném, de a ködös, nyirkos novemberi napon fel sem merült bennem, hogy magammal hozzam. Így is elég macera a bőrönd, kézipoggyász, ridikül hármast felügyelni. Olvasni próbálok, de a fehér papír még jobban felerősíti a fényeket, a fekete betűbogarak apró lába kaparja a retinám. 

A szemközti padon váltogatják egymást az emberek, először egy fiatal pár eszi nagy egyetértésben a gyorsétteremből kihozott ennivalót, közben úgy elmerülnek egymásban, hogy észre sem veszik, amikor a majonézes tégely maszatos fedele a padlón landol. Őket egy szövetnadrágos, fekete fiatalember követi, jó érzékkel huppan le a még meleg padra, cipője a majonézes fedél mellé kerül, de nem kenődik rá a halványsárga krém. Hamarosan két barátja is megérkezik, sötét arcukból kihívóan villan elő a szemük fehérje, de nyílt arcú, értelmes tekintetű férfiak, biztosan nem tőlük óvtak az ismerőseim, amikor arra figyelmeztettek, hogy nagy ívben kerüljem a Németországot elárasztó, veszélyes bevándorlókat. 

Képtelen vagyok a könyvre koncentrálni, az órát nézem, még mindig több mint másfél órát kell várnom. A szemközti pad megint üres, de már fel is bukkan két újabb fiatalember. Ők már kevésbé bizalomgerjesztőek, első látásra szíriai menekültnek nézem őket. A magasabb is éppen csak a vállamig érhet, fekete bajusza bánatosan konyul lefelé, jobb orcáján körömnyi fekete anyajegy. Szakadt farmert és sportcipőt visel, társán kitérdesedett, mocskos szövetnadrág. Beáll mellém az ablakba, a síneket bámulja, közben a telefonját nyomogatja. Hangüzeneteket hallgat le egymás után sorban, a készülékből szűnni nem akaró kántálás hallatszik. Egy öregasszony mondja a magáét megállás nélkül, mintha hosszú szitkot zúdítana hallgatójára. A férfi időnként felnevet, vállat von, de csak hallgatja tovább. 

Túl közel áll hozzám, kénytelen vagyok az öregasszony rekedt, szétdohányzott hangját figyelni, jobb híján azt találgatom, milyen nyelven beszélhet. Arabra vagy törökre tippelek, de egyetlen értelmes szót sem hallok ki az áradatból, hagyom, hogy a hanghullámok összecsapjanak fölöttem, majd megfulladok, viszont legalább már nem a fény bánt legjobban. Abban bízom, hogy a férfi ráun a monológra, zsebre vágja a telefonját és elmegy, de nem, még közelebb nyomul, most látom csak, hogy a padom egy konnektor mellett áll, úgy látszik tölteni akarja a telefonját. Odébb húzom a bőröndöm, hogy odaférjen, és picit én magam is arrébb csusszanok, de nem akarom, hogy mellém üljön, annyi helyet nem hagyok. Nem veszi zokon, elhelyezkedik az ablakban, és most ő kezdeményez hívást.

Olyan közel ül hozzám, hogy megcsapja orrom a mosdatlanság bűze, az a szag, amit csak a hontalanok mocsoktól kemény ruhája és a bőrre rakódott vastag koszréteg képes kibocsátani. Legszívesebben felállnék és átülnék máshová, de annyira bántónak érzem a gesztust, hogy inkább maradok. A férfi hol hallgat, hol magyaráz, vékonydongájú, műbőr kabátos társa közben ledobja magát velem szembe, miközben cipőtalpára ragad a majonéz. Hirtelen ismerős szó üti meg a fülem, mintha az arab férfi magyarul beszélne, de az mégsem valószínű, biztos csak képzelődöm. De nem, újra értelmes mondatfoszlány következik. Most már figyelek, képtelen vagyok elhinni, hogy magyarul beszélnek, pedig mégis, percek kellenek hozzá, hogy hozzászokjak a furcsa kiejtéshez, egyszer mégis érteni kezdem.

– Értsd már meg, kicsi bébi – hadarja a férfi –, hogy én asszonynak nem hiszek, ha ezer évig, ha kétezer évig él is. Ilyen vagyok, ilyennek születtem, nekem az asszony szava nem számít. Lánynak, asszonynak majd akkor hiszek bármit, miután lehugyoztam a sírját.

A szemben ülő fiú szája foghíjas vigyorra húzódik, elismeréssel hallgatja a társa replikáját. Közben a nő is magyaráz, de nincs kihangosítva, csak annyit hallok, hogy folyamatosan, felhevülve beszél. A férfi komoran hallgatja, tekintetében sértettség és harag váltja egymást, aztán mintha elhesegetné a kellemetlen érzést, az arca megmerevedik, hideg és elutasító lesz.

– Mondom, hogy nekem ne magyarázzál, mert én nem hiszem el, amit mondasz. Volt már előtted száz, kapok száz másikat is, engem nem érdekel, mit csinálsz. Menjél el a diszkóba, ha akarsz, de ne fogadkozzál. Menjél el, ha úgy tetszik, s érezd jól magad. 

Beszéd közben rutinos mozdulattal, egy szempillantás alatt összepréseli két ujjával az édes üdítő fémdobozát, de úgy, hogy miközben a fém kilapul, ő a csepp alakú nyílást szájához tartja, és szinte kifacsarja belőle az utolsó kortyot. 

A nőnek nem tetszett a válasz, megint rákezdi, de most már a férfit is elönti az indulat. 

– Nekem ebből elég. Hogy mindig csak a Gyurika. Amit a Gyurika mond, annak úgy kell lennie, a Gyurikának mindig igaza van, mert egyedül csak a Gyurika tudja, a Gyurika az egyetlen, aki ért hozzá, ne merészelj közbe vágni, ezt most végighallgatod, ha a Gyurika azt mondja, akkor az úgy van, csak a Gyurika mondhatja meg, hogy mit csinálj! 

Már ordít, a társa bocsánatkérőn sandít rám.

– Gyere már, Laci! – mondja, de a férfi elemében van, teljes beleéléssel kiabál. 

A szomszéd padról felemelkedik egy elegáns német úr, gyanítom, hogy ő is a dortmundi vonatot várja, fenyegetően rendre utasítja a hangoskodót. A férfi azonnal lehalkul, békítőleg int a német felé, társa közben még a nyakát is behúzza. 

– Menjünk már, Laci, együnk valamit! – próbálja kizökkenteni a barátját. 

– Nem megyek, míg öt százalékon van ez a szar, meg különben sincs pénzünk, miből akarsz enni?

Átkozom magam, hogy nem ültem át máshová korábban, beleszédülök, valahányszor Laci hullámokban érkező szaga megcsap, közben riadtan jut eszembe, hogy lebukhatok. A foghíjas társ bármikor kiszúrhatja, hogy magyar nyelvű könyv van a kezemben, nem szeretném, hogy rám szálljanak, gyanítom, hogy azonnal lelejmolnának, ha kiderülne, hogy honfitársak vagyunk. 

Közben a nő, akit Laci egyszerűen kinyomott, újra telefonál, Laci megint replikázik, már tudom mi jön, kicsi bébi, én asszonynak egy szavát sem hiszem. A lift felől három rendőr érkezik, olyan céltudatosan jönnek, hogy azt gyanítom, valaki szólt nekik. Egyenesen a padunk felé tartanak, fojtott hangon felszólítják a két férfit, hogy igazolják magukat. A kopott műbőr kabátok belső zsebéből előkerülnek az igazolványok, de minden rendben, a rendőrök még mondanak valamit és elvonulnak. 

A közjáték alatt táskámba suvasztottam a magyar regényt, inkább előveszem a telefonom, az olvasás ilyen közegben reménytelen. Már csak húsz perc, azt kibírom ezen a padon is, legalább megtudom, mire jut egymással Laci és a nő. De Lacinak elment a kedve, feláll, int a társának, hogy induljanak, majd szó nélkül hátat fordít és a kijárat felé veszi az irányt. A foghíjas újra rám néz, látom, hogy mondani készül valamit. Nyilván kiszúrta, hogy magyar vagyok, most jön a kuncsorgás pár euróért. De a férfi bűntudatos tekintetében mintha köszönetféle bujkálna, amiért elviseltem őket és nem költöztem arrébb látványosan. Szerény mosolyt villant rám, most nem látszik a foghíj, majd hibátlan németséggel megkérdez:

– Können Sie mir sagen, wie spät es ist?

– Halb sieben – nyögöm ki a megkönnyebült választ.

Miként kötődsz Óbudához?

Hároméves koromtól kezdve laktam Óbudán, ott nőttem fel. Itt jártam bölcsődébe, óvodába, általános iskolába és az Óbudai Gimnáziumba. És persze máig szeretem.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenéléssel, énekléssel?

Ez is Óbudán történt. Az Óbudai Gimnáziumban Petruska Andris két évvel felettem járt, ő volt az iskolai rockzenekar frontembere. Megkerestem Andrist, és telefonba énekeltem neki azért, hogy vegyen be vokalistának a zenekarába, ami meg is történt. Ő javasolta, hogy ne csak énekes legyek, hanem tanuljak valamilyen hangszeren, képezzem magam, mert úgy érezte, hogy van tehetségem hozzá. Kölcsönkaptam egy gitárt és beiratkoztam Bussy Gáborhoz, egy óbudai zenetanárhoz, akitől többféle műfajt, éneket, gitározást és zeneszerzést tanultam. Ez meghatározó volt számomra.

Hogyan alakult a zenei utad?

A Muse együttes volt a kedvencem és a „múzsám”. Az egyetlen együttes volt, amiért rajongtam, a bennem dúló tinédzser-érzelmeket fejezte ki a számaival. Utánanéztem a Muse történetének, és azt mondtam, hogy ha nekik sikerült a zenei karrier, akkor miért ne sikerülhetne nekem is? Elég hamar eldöntöttem tehát, hogy zenész szeretnék lenni, és tizennégy éves koromtól kezdve ennek a szellemében tanultam. A gimnázium után elvégeztem a francia nyelv szakot az egyetemen, annak az elvárásnak megfelelve, hogy kell egy diploma, miközben nem hagytam abba a zenetanulást és zenekaraim is voltak. Azt hamar eldöntöttem, hogy nem leszek francia nyelvtanár, és amint végeztem az egyetemmel, a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam tovább ének szakon, hogy formát is adjak az elhivatottságomnak. Kőbányán tovább mélyült a kapcsolatom a különböző zenei stílusokkal, eközben megalakult a MeloDisztiK akusztikus duóm, amely évekig nagyon aktív volt. Sok helyen játszottunk, elsősorban feldolgozásokat, ezáltal többféle stílusban is ki tudtam magam próbálni.

Játszottunk mindent, ami akkor tetszett nekünk, majd egyre inkább a kortárs és régi francia sanzonokban mélyültünk el, amit nyilván a francia nyelv és kultúra ismerete, szeretete inspirált.

Mikor és hogyan jött, hogy saját dalokat szerezz?

A zene tanulása és szerzése kéz a kézben járt nálam, miközben verseket is írtam. Az első versemet lefordítottam angolra, ez amúgy a tűz és a szél ambivalens kapcsolatáról szólt Blazing Fire címmel. Megzenésítettem, így született meg az első saját dalom. A további dalaimat angol szöveggel írtam, ezek az indie rock műfajhoz jobban illeszkedtek, amely műfajt akkor sokat hallgattam. A magyar szövegekhez nem volt elég önbizalmam, mert sokkal sebezhetőbbnek éreztem magam, ha azon a nyelven írok, amit mindenki ért, és a prozódiai illeszkedés megvalósítását nagy kihívásnak éreztem. Pár évre aztán kimaradt a dalszerzés, de a zeneiskola vége felé egyre jobban hiányzott az alkotás. Találkoztam Lukácsházi Lucával, akivel együtt írtuk az első szövegeket. A közös munka jót tett az önbizalmamnak, és beindította azt, hogy később egyedül is merjek magyar szövegeket írni. 

Hogyan készültek a dalaid? Előbb a szöveg vagy a dallam volt meg?

Előbb a szöveg, de szinte egyből hallottam a dallamot is hozzá. A szöveg és a dallam segítik egymást.

A szövegeid egyediek, őszinték, szókimondóak. Mi inspirál a témákban?

Az első lemezem dalai – amelyeket együtt írtunk Lucával – általánosabb életképek voltak, majd felerősödött bennem az a lelki ráhangoltság, amely segített kifejezni a bennem lévő dolgokat, és így egyre személyesebbé váltak a dalok. Legutolsó lemezeimet pedig már az önismereti utam során tapasztalt változások is inspirálták.

Mi volt a fordulópont, amikor ismertségre tettél szert a dalaid által?

A Reggeli dal volt. Amikor megalakult az első zenekarom, eleinte nem is koncerteztünk, hanem egyből felvettük az első dalokat. Beküldtük a Petőfi Rádióba, de nem jött válasz. Nem hagytuk annyiban. Küldtünk egy e-mailt azzal a kérdéssel, hogy miért nem játsszák? Mondjanak valamit, ha másért nem, hogy tanuljunk belőle. Az első válasz az volt a kontaktunktól, hogy „nem tudok mit csinálni, nem megy át a dal”, majd később jött tőle egy újabb üzenet, hogy közben ő lett az igazgató, és most már mehet a dal, sőt, menjek be másnap személyesen a rádióba a dal premierje miatt. Ezek után klip is készült a Reggeli dalhoz, ami önálló életet kezdett élni, és ez azóta is tart. Ebbe a hullámba csatlakozott be a Feri feneke című dalom is. Érdekes, hogy a rádióban nem volt nagy játszottsága a Reggeli dalnak, miközben egyre népszerűbb lett. A Feri feneke pedig nem is került fel a játszási listára, gondolom, a kényes témája miatt. Nem felelt meg a rádiós konvencióknak. 

Miből érzékelted, hogy a Reggeli dal sláger lett és önálló életet élt?

Szájhagyomány útján terjed már tíz éve. A mai napig mutatják, ajánlják, küldik egymásnak az emberek a dalt és a klipet. Sokan a Reggeli dalra kelnek, mivel az az ébresztőhangjuk. Több tehetségkutató műsorban énekelték, sok feldolgozása született. A Feri feneke dal pedig eljutott egészen Lou Bega-hoz. Ennek inspirációja az volt, hogy a nőkről sok dal született már, de a férfiakról női szempontból ilyen témájú még nem. Rátaláltam egy piaci résre, vagy inkább igényre.

Nem értettem, hogy miért nem jutott senkinek eszébe egy „fordított” női dalt írni arról, ahogyan a nők gyakran beszélnek a férfiakról.

Érdekes ebből a szempontból női dalszerzőnek lenni, bár már egyre többen vagyunk. A női nézőpont – főleg Magyarországon – nem nagyon volt benne eddig a dalokban, ritkán énekelték meg.

Sajátos és önazonos a művészi utad. Miért döntöttél így?

Hosszú folyamat, sok döntési helyzet során alakult így. Az első album készítésekor az a vágy hajtott, hogy kifejezzem azt, ami bennem van, és meg tudjam mutatni a világnak. Nem volt semmilyen megfelelési kényszer vagy nyomás rajtam. Közösségi finanszírozásból jött létre. Elképesztő ma is visszagondolni arra, hogy mekkora sikere lett. Olyan volt, mintha összefogott volna az Univerzum, és csodával határos módon segítette volna az egészet. A második albumnál az első sikere miatt már nőtt a tét. Anyagi támogatást is kaptam hozzá, és egy kiadó is felfigyelt rám, de valahogy mindig igyekeztem független szigetként megőrizni magamat. Ezért esett a választásom az óbudai Tom-Tom Stúdióra és kiadóra, amihez régi kapcsolataim is kötődtek. A gimnáziumi rockzenekarom billentyűse, Dorozsmai Viktor a Tom-Tom tulajdonosának és vezetőjének, Dorozsmai Péternek a fia, így a Tom-Tom Stúdióban próbálhattunk és zenélhettünk még tinédzser koromban. És a Tom-Tom a legnagyobb hazai független kiadó is egyben. Nagyon szimpatikus volt, hogy nem szólnak bele a művészi önkifejezésbe, hanem inkább támogatók. Ez azért fontos számomra, mert a zeneiparon belül is van politikai és hatalmi háló, ami engem mindig taszított. Igyekeztem mindig kivonni magamat ebből, amennyire lehetett. Nem vagyok nyomulós típus és inkább az emberi beszélgetésekre, kapcsolódásokra hagyatkoztam.

Nagy a szabadságvágyad?

Nagyon nagy. A COVID időszaka alatt jöttem arra rá, hogy nagyon soktényezős a zenész megélhetési lehetősége és bizonyos faktorokat nem lehet figyelmen kívül hagyni ezekből. Elkezdtem magam köré építeni egy olyan rendszert, amelyben nyugodtan tudok zenélni akkor is, ha nincs közvetítő elem. Teljesen rajtam múlik, hogy mikor mit csinálok. 

A koncertezés mellett énekhang-fürdőket is tartasz. Hogyan lépett be az életedbe ez a gyógyító célzatú műfaj?

Ez is úgy történt, ahogy a francia nyelvtudásom és a zene összeért. Nyolc éve járom az önismereti utamat, sok olyan módszert próbáltam ki, amelyek a lelki és szellemi gyógyulásomat segítik. Ezt az utamat sokáig nem kapcsoltam össze a zenével, de hiszem, hogy alapvetően a művészet is gyógyító hatású. Mindig célom volt az, hogy motiváljam és emeljem az embereket. A szövegeim nemcsak megmutatnak bizonyos problémákat, hanem megoldókulcsot is adnak. Ehhez jött az elmélyülésem a többféle spirituális, lelki egészséget szolgáló módszerben. Egy egyiptomi utazásom is meghatározó volt a számomra. Vettem egy egyiptomi papnői hangszert, amely a polcomon hevert sokáig, nem tudtam igazán, hogy mit kezdjek vele. Egyszer egy barátnőm nálam volt, amikor önálló életre kelt a kezemben a hangszer. Ösztönösen jöttek a mozdulatok, amihez hangok is társultak. Egyértelművé vált számomra, hogy a hangok mint rezgések nagy hatással vannak az emberre. A jelenlévő barátnőm részéről visszacsatolás érkezett a hatással kapcsolatban. Akkor és ott kinyílt az intuitív csatornám. Ez eleinte nem volt összeegyeztethető számomra az addigi zenélésemmel, ami strukturált, megkreált formában történt. Ez az új zenei megnyilvánulásom a jelenben létrejövő, gyógyító, idegrendszert nyugtató hangeffektek kiadása, nem pedig a művészi oldalról megfogalmazott forma volt. Van, hogy egy hangot percekig kitartok, ami művészileg unalmasnak hathat, de úgy érzem, hogy akihez abban a pillanatban szól, annak arra van szüksége. Ez nagyon más alkotási folyamat. Gyökeresen más énekhangok kezdtek el kijönni belőlem, mint addig. Nem volt szöveg, a hangszalagjaimat csatornaként kezdtem használni a mély hangoktól a nagyon magasig, néha halandzsa szöveggel. Van, amikor ősi sámánisztikusnak, van, amikor angyalinak hat.

Azt is felfedeztem, hogy ezzel a módszerrel sokkal több színt tudok kihozni a hangomból, mint egy pop vagy jazz dalban.

A folyamat közben pedig – és ez a lényeg – a hangok által felszínre jönnek és könnyebbé válnak a testérzetek, érzelmek és gondolatok.

Hogyan alakult az, hogy a hangfürdő módszert elkezdted közösségekben is előadni?

Először a meditációs társaimnak mutattam be, majd elhívtak egy szakrális női kör szertartására, ahol tizennyolc nőnek tartottam hangfürdőt. Megtaláltak a lehetőségek, de akkor még csak zárt körön belül. Eltelt másfél év, amikor úgy éreztem, hogy a hangfürdőnek szélesebb kaput kell nyitnom. Mint egy coming out, nyilvánosságra hoztam azt, hogy évek óta csinálom, csak nem tud róla senki. Felvállaltam a külvilág felé, és Dobogókőn megtartottam az első hangfürdőmet egy jurtában, majd a rendszeres hangfürdők tartása után ebből lett egy fesztivál.

Azóta rendszeresen tartasz énekhang-fürdőket?

Igen, hiszen ez már a napi rutinom része. Mostanában azonban összevonom egyéb interaktív programokkal, mint a közös mantrázás vagy a szabad hangkiadás. Így a résztvevők a saját bőrükön is megtapasztalhatják a hangjuk gyógyító erejét, amely képesség mindenkiben megvan. Leginkább Budapesten tartok ilyet workshop formában, de tervezek pilisi erdőzéssel összevont hangfürdőket is.

Hagyományos koncerteken továbbra is fellépsz? Születnek új dalaid?

Igen, de ez is érdekesen alakult. Az új, hangfürdős zenélésemet Salana néven kezdtem el, tehát kettészedtem magamat, ami hamarosan belső feszültséget okozott. Olyan volt, mintha külön választottam volna a világi és spirituális énemet, miközben mindkettő bennem van. Mostanra úgy döntöttem, hogy csak Szeder néven fogok zenélni. Egyesítem tehát a két erőt. Tavaly ugyan elkészült két új dalom, de még keresem a két terület összefésülésének lehetőségét. Most abban az alkotói fázisban vagyok, hogy készült új, hagyományosabb Szeder-dal is, emellett hallgatható formában rögzíteni szeretném a hangfürdős megnyilvánulásaimat is. Folyamatosan definiálódik bennem újra az, hogy milyen dalokat szeretnék játszani, és mi az, amivel már nem tudok annyira azonosulni. Az motoszkál bennem, hogy egyes dalaimat inkább kisebb körökben, természetben fogom előadni, illetve a hangfürdőt belecsempészem a koncertjeimbe és jobban bevonom a közönséget, közösségi zenéléseket is tervezek. Úgy gondolom, hogy a mesterséges intelligencia térnyerése mellett a közösségi, természetközeli, egyszerű életformának, zenének is felértékelődik majd a hatása. Emellett a tendencia mellett azért lesz egy nagy Szeder-koncert is idén, a tizedik születésnapi koncert ősszel, sok vendégzenésszel.

Milyen formában lépsz fel mostanában?

Van zenekarom most is, de egy szál gitárral is fellépek, illetve a két véglet között mindenféle verzió van. A legutolsó akusztikus turnénk például trió formációban volt. Az utolsó albumom gyakorlatilag rock felállással készült, amivel visszatért kicsit a tinédzserkorom. Élveztem azt is, de most az akusztikus zenéléshez szeretnék visszatérni, mivel egyre érzékenyebbé váltam, és már nem mindig esik jól nagy tömegnek zenélni.

Ki tudsz teljesedni előadóként?

Nagyon nehéz menedzser nélkül, önállóan dolgozni. Ráadásul túl vagyok egy kiégésen is, ezért pár évig nem voltam túl aktív mint Szeder. Kiégtem a zeneipari részvételben, és ezért a lélekemelő dolgok felé fordultam, már Salana művésznévvel. Magyarországon ebben a műfajban nagyon kevés a profi zenész. Nemzetközileg vannak többen is, ezért új horizontot szeretnék nyitni a nemzetközi szinten azok felé, akik kifejezetten szeretik a gyógyító zenét. Remélem, hogy Magyarországon egyre jobban el fog terjedni, mert még furcsaságnak számítunk.

Óbudán is fel szoktál lépni?

Az Óbudai Társaskörben még az általános iskolás éveim alatt jazzbalett-fellépésem volt, majd gimisként egy színdarabban játszottam ott.  Később éveken át rendszeresen koncerteztem a Kobuci Kertben, idén ez sajnos az őszi nagy koncertünk miatt valószínűleg kimarad.  Az Esernyősben, amely nagyon kellemes helyszín, többször játszottam. A 3K-ban,
a Kaszásdűlői Kulturális Központban gyermekműsort tartottam, ami azért volt különösen kedves számomra, mivel Kaszásdűlőn voltam bölcsődés és óvodás, a 3K-ba pedig szintén jazzbalettozni jártam. Ezek mellett a Felliniben is rendszeres fellépő voltam a pályám elején, amikor még az új helynek számított a Rómain. Egyébként is sokat járok Óbudára, hiszen a szüleim még mindig ott laknak.

A rendszerváltásig legalábbis gyanús volt, aki kifejezetten a proletariátus, a munkások vagy a parasztság irodalmi reprezentációját vizsgálta – a témáról nehéz volt az elvárt politikai lózungok és a kötelező osztályharcos szemlélet nélkül beszélni. 

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a József Attila- és Móricz Zsigmond-képünk, a falukutató mozgalom emlékezete és Gelléri Andor Endre egész életműve is megsínylette, hogy az ideológiailag terhelt évtizedekben különös (pártos) figyelem irányult rá. 1990 után természetesen nyitott volt a lehetőség, hogy újraértékeljük ezen életművek vonatkozó részét, de akkor az előkerült Hamvas-életmű, a Márai-reneszánsz, a polgári irodalom revideálása a közbeszéd szintjén fontosabb volt, mint a „munkás- és parasztírók” újrakanonizálása. 

A fent említett szerzők közül a legmostohábban alighanem Gelléri Andor Endre életművével bánt az irodalmi és értelmiségi közbeszéd: bár Óbudán van még utcája, lassan kihull az emlékezetünkből. 

Holott ő az az írónk, aki megszólaltatta egy addig néma réteg, a munkások és a kispolgárok hangját a magyar irodalomban.

Talán nem túlzás az sem, hogy ha ő nem teszi ezt meg, mindennek nem marad szépirodalmi nyoma, prózában artikulálódó nyoma a háború előtti évtizedekből.

Nem azt állítom, hogy ne jelent volna meg számtalan szöveg, amelynek hősei munkások, szegény emberek voltak, ám ezek nagy része ideológiailag terhelt, inkább politikai töltetű szöveg volt, vagy olyan óriási életművek része, mint Kassáké, amelyben a munkások világáról szóló szövegeket lehetetlen önmagukban, a nagy kontextus nélkül vizsgálni. 

A külváros arcai 

Gelléri életműve tehát unikálisnak tűnik: egy olyan szegmensről ad hírt, amelyről kevesen írtak.  

Ő azért tudta megírni így, mert megélte. Az óbudai munkások életéről, a mosodai figurákról, a cselédlányokról, lakatos-segédekről, az éhezésről, a munkanélküliségről, a hárommillió koldus országáról lehet ugyan beszélni más pozícióból is – és van, hogy ez sikerül, gondoljuk Kosztolányi cseléd-novelláira vagy az Édes Annára –, ám azokat az ízeket és színeket, amelyek nem a külső megfigyelő, hanem az átélő szemszögéből kerülnek be a szövegbe, nem lehet reprodukálni máshogy, csak ha a szerző dolgozott lakatosműhelyben, éhezett és maga is járt munka után. 

A probléma az, hogy aki mindezt megéli, ritkán van birtokában a megfelelő irodalmi nyelvnek: elmondani talán tudja, megírni nehezen. 

Gelléri beleszületett.  Apja lakatosműhelyt tartott fenn Óbudán, fiát, bár próbálta taníttatni, abban már nem támogatta, hogy író legyen. 

Ahogy Vargha Kálmán, Gelléri monográfusa felhívja a figyelmet, az apa figurája Gelléri szemében maga volt a „félelmetes isten”, aki „hosszúnapon szalonnát eszik és cigarettázik”, páncélszerkény-üzletet tart fenn a Tímár utcában, hosszútávú célja pedig az, hogy egy egész gyára legyen. 

A szörnyeteg apa

Az apa elvárta volna a teljesen más természetű fiútól, hogy kövesse, ám az nem volt alkalmas erre az életre. Kettejük viszonyát jól jellemzi, hogy amikor Gelléri Andor Endre első kisregénye megjelent, apja aláírást gyűjtött ellene, amikor 26 évesen Baumgarten-díjban részesült, apjától egy jó szóra nem számíthatott, máskor kéziratait égette el. 

Gelléri anyai nagyszülei kantinosok voltak a téglagyárban, anyja a konyhán főzött, így az író nemcsak a lakatosműhely, de a gyár életét is átlátta.

Apja üzeméről Halász Gábor így ír: „gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyt, amely mély pincehelyiséget foglalt el. (…) Kékes, csillogó fények csaptak elő az ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak”. 

Halász emlékezett a nagydarab fiúra, aki néha előbújt a pincéből, ám csak később sikerült azonosítania az íróval.

Gelléri, akit 18 évesen fedeztek fel, azonnal megtalálta azt a hangot, amelyen erről a világról hitelesen lehet szólni. Kosztolányi nem véletlenül nevezte tündéri realistának – máskor, egy erdélyi lapnak nyilatkozva azt mondta, a legtehetségesebbnek tartja a fiatal prózaírók közt –, Gelléri ugyanis a mese, az álom és a realizmus-  naturalizmus különös elegyét alkotta meg munkástörténeteiben.

Korai írásai után akkor talált rá határozott hangjára, amikor a Magyar utcai gőzmosoda alkalmazottja lett. A visszaemlékezések szerint Szegi Pál barátja vette rá, hogy írja meg a mosoda életét. 

Az üzem mint az alvilág jelenik meg Gellérinél, ahol a pára, a hőség, a párolgó benzin ködében élnek a munkások, akik közül néhányan az eszüket is elvesztik.

Van, aki parazsat szór féltékenységből egy szerelmespárra, másnak a lábára zúdul sav – már ebben a korai szövegben is felismerhető az író azon törekvése, hogy ne sematikus „munkást”, elnyomott „osztályt” mutasson be, hanem hús-vér szereplőket. 

Gelléri irodalmi pártfogóinak köszönhetően 1928-ban Németországba utazhatott. Az onnan írt levelei alapján úgy tűnik, kevéssé érezte jól magát – nem tudott élni semmilyen, Németország által kínált lehetőséggel.

Az élet reális íze

A nagymosoda 1931-ben jelent meg, és Gelléri Andor Endre ezzel berobbant az irodalomba. 

Bálint György a Pesti Naplóban Gorkijhoz, Hamsunhoz hasonlította, a kritikusok elismerően szóltak a Gelléri-világot benépesítő fura figurákról.

Kodolányi János azt emeli ki, hogy olyan társadalomkritika jelenik meg a kötetben, amelyben az élet „reális íze érződik”. 

A nagymosoda, noha megjelenésekor – ma így mondanánk – nagyot szólt, nem regény: novellisztikus részek, leírások állnak össze laza történetté. A könyv 1931-ben elnyerte a Mikszáth-pályázat díját, ugyanakkor az író felemás helyzetbe került. 

A fizikai munkát abbahagyhatta, ám új munkahelye, a textilgyár adminisztratív részlege szellemileg kimerítette, innentől még nehezebben tudott írni.  Ráadásul apja üzemét elvitte a gazdasági válság.

A következő novelláskötet, a Szomjas inasok 1933-ban jelent meg. Kosztolányi, aki, ahogy említettük, kezdettől figyelt a fiatal tehetségre, azt emelte ki, hogy az író eléri, hogy az olvasó kezdettől közösséget vállaljon például a szállítókkal – úgy olvassa a novellát, mintha maga cipelné a súlyos tárgyat. 

Gelléri olvasója – írja Kosztolányi – így „átél olyasmit, amihez különben semmi köze”. Szabó Lőrinc mellett Márai Sándor is dicséri, aki azt írja: „érdeklődése, meggyőződése, rokonszenve, szolidaritása (…) a városi proletárnak szólnak”. 

Az egyetlen támadás épp a marxista Korunkban éri, amelynek kritikusa azt írja, lehetetlen, papírszagú figurákat alkot a szerző. Németh László a Tanúban Gelléri alkotói módszerét Tamásiéhoz hasonlítja, mert mindketten „álommal beoltott realizmust” művelnek. 

A szintén óbudai Halász Gábor érzékenyen tapint rá arra, hogy Gelléri világában mennyire jelentős az, hogy a történetek nagy része Óbudán játszódik. 

„Óbuda (…) kap nála irodalmi polgárjogot, a nagyvárosba átültetett vidék” – írja Halász.

Amit az írótársak ilyen sokféleképp fogalmaztak meg, arról maga Gelléri így beszélt: „A szegények országába dobott a sorsom és itt fejlődött ki bennem a szociális látás”. 

Ugyanakkor – ezt egy percre sem érdemes elfelejteni – Gellérinél nem a téma az újdonság, hanem az, ahogyan ábrázolja ezt a világot. A naturalista leírások, önreflexív részek mellett minduntalan megjelenik ezekben az írásokban a játék, a gyermeki rácsodálkozás, a csoda, a varázslat, a hóbortos alakok, akik benépesítik a Gelléri-világot, pedig nem egyszer a groteszk, vagy a szürreális felé tolják a novellákat. (Volt olyan kritikusa a háború után, aki egyenesen Becketthez, Ionesco-hoz hasonlította Gellérit – nem véletlenül.)

Érdemes felidézni az Egy fillér című írást, amelyben egy munkás az utolsó fillérjét vízre bocsátja – a gesztus egyszerre kétségbeesett és játékos.

Vargha Kálmán jó érzékkel veti fel az íróról szólva, hogy mindaz, ami Gellérinél „tündéri”, vagyis játékos, groteszk, mesés, a korszak levegőjében amúgy is benne van.

Archetípusok

Ezek azok az évek, amikor a művészek nagy számban kezdtek vonzódni a „primitív” kultúrákhoz vagy az olyan kulturális-etnikai zárványokhoz, amelyekben még megtalálható volt valamiféle „romlatlan” lélekállapot, így a betyárvilág, a haszid zsidók zárt világa vagy épp a külvárosi munkások sajátos világa kínált témát a fogékony szerzőknek. 

Szép irodalmi kísérlet lehetne Isaac Bashevis Singer és Gelléri néhol nagyon összehangzó világának összevetése – azok a fura figurák, akik Singer haszid történeteit benépesítik, kísértetiesen emlékeztetnek Gelléri egy-egy hősére. Nemcsak mert szegény emberek, de mert romlatlanok, jó értelemben véve ártatlanok, ugyanakkor démonikus indulatokra és gonosztettekre is képesek – olyan archetipikus figurák, akik a polgáriasult, a nyers emberi indulatokat és érzelmeket átalakító, edukált polgári társadalomban nem találhatók meg, vagy teljesen máshogy „működnek”. 

Fontos, hogy Gelléri, akinek a harmincas években még két kötete jelent meg, nem félt megmutatni a munkások világának negatív aspektusait sem. Az egyik novella bolgár hősét munkatársai kínozzák halálra, de nem ez az egyetlen olyan történet, amelynek főhőse a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak áldozata lesz, másik hősét, akit tolvajláson kapnak, a többiek megölik és befalazzák.  

Ha a mágikus-groteszk világábrázolás okán Singer jó párhuzamnak kínálkozik Gelléri életművét vizsgálva, a szociális vetület, a nyomorultak világának megmutatása mint művészi program felől nézve olyan alkotók nevei juthatnak eszünkbe, mint Brecht, Gorkij vagy a képzőművészek közül Käthe Kollwitz és Derkovits Gyula – Gelléri prózájában viszont épp az az izgalmas, hogy nála erőlködés nélkül simul össze a varázslat, a szürreális elemek és a nyers szociografikus igény. Az írások különös lebegését épp ez adja – olvashatók a mese, de olvashatók a munkásvilág végtelen keserűsége, Isten és ember általi elhagyatottsága felől is.

A vég

Gelléri, zsidó származása miatt sorstársaihoz hasonlóan fokozatosan vált jogfosztottá. 1942-ben megszűnt a textilgyári munkaviszonya, és bár Füst Milán és Móricz is pártfogolta, íróként a Nyugat legitimálta, sőt 1931-ben megnősült és gyerekei születtek, egyre nehezebben boldogult.

Nemcsak munkahelye megszűntét, de előtte a hivatalnoki létet is nehezen élte meg, egy levelében Füst Milánnak fakadt ki: „Ha Móricz Zsigmond hivatalba járna, vajon milyen munkákat írna?”

Az utolsó, életében megjelent kötet a Villám és esti tűz, amely tizenhat írást tartalmaz, köztük a címadó novellát. 

Gellérit élete utolsó éveiben nagyon nyomasztotta, hogy nem marad ideje regényt írni – érezte, hogy a kispróza műfajánál már többre képes, az üldözöttség, az anyagi nehézségek, a családi gondok, majd az egymás utáni munkaszolgálatok gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy nekiüljön a regénynek, ami alighanem a magyar irodalom egyik legnagyobb vesztesége. 

A félbemaradt Egy önérzet története című önéletírása az utolsó nagy prózakísérlete, amely posztumusz jelent meg – összeolvasva a novellákkal kiderül, hogy az öngyötrő, önelemző sorok mögött ott van mindaz az élményanyag, amiből azok is születtek.

Ugyanakkor kirajzolódik belőle az is, hogy Gelléri egy idő után külső szemlélőként, megfigyelőként tekint az őt körülvevő mikrovilágra, szolidáris, de már nem azonosul vele.

Töredékes, de így is teljesnek tűnő irodalmi mű az övé.

Ha abból a szemszögből nézzük, hogy más ilyen hitelesen nem adott számot a harmincas-negyvenes évek városi szegényeinek világáról, alighanem érthető, hogy miért kellene nagyobb figyelemmel őriznünk ezt az örökséget. 

Az utolsó hónapok 

Gellérit 1942-től sorozatosan behívták munkaszolgálatra. Füst Milánnak írt egyik levelében említi, hogy felmerült a lehetősége annak, hogy az Egyesült Államokba távozzanak, de attól tartott, ha elmegy, nem lesz többé író. A kiújult asztmája miatt a munkaszolgálatos állomáshelyek mellett megjárta a kórházakat is. A Vörösmarty utcai iskolaépület volt az utolsó pesti állomáshelyük, innen vitték el 1944 novemberében. Reichmann Rezső főmérnök memoárjából tudjuk, hogy november 28-án vagonírozták be őket a Józsefvárosi pályaudvaron, előbb Pozsonyújfaluba vitték őket, ahol gyakorlatilag éheztek, miközben tankcsapdákat és lőállásokat ástak. Onnan 1945 márciusában Bécs felé vitték a megmaradt foglyokat hajón, majd Mauthausen felé gyalogmenetben. A végállomás Gunskirchen volt, ahol a 750 fős barakkokba 1500 embert zsúfoltak be. A tábor területén nem volt víz. A flekktífusz már a felszabadulás előtt terjedni kezdett. 

Májusban az amerikaiak elérték a tábort. Gelléri elkapta a tífuszt. 1945. május 10. és 20. között halt meg egy welsi kórházban. 

Mindig gyanakvással közelítek az olyan kiállításokhoz, ahol egy társadalmi jelenségre vagy nagyon érzékeny szociális témára irányul a fókusz, mert gyakran tapasztalom, hogy a kurátor vagy a művész erős kijelentéseket szeretne tenni, és gyakran olyan pozícióból szólal meg, amivel hierarchiát teremt saját maga és az ábrázolni vagy bemutatni szándékozott téma között. Fentről beszél, mindentudónak állítja be magát, amivel korlátozza azt is, hogy a néző a saját narratívája mentén közelítsen az adott jelenséghez.

Fabricius Anna Itt a munka, hol az otthon? című kiállítása azonban nem ilyen, bár a problémafelvetése konkrét és világos, azonban azáltal, hogy pozíciója nem a kulturális antropológusé, a megfigyelőé, aki átlátja a bonyolult összefüggéseket és megmutatja az igazságot, teret enged annak, hogy azt és annyit lássak meg a jelenségből, amennyit még elbírok. Fabricius Anna a fotóival és a videóival nem állít, hanem a belehelyezkedik és kérdez és átérez, sőt teszi mindezt úgy, hogy a végén úgy jövünk ki a kiállításról, hogy sokkal több lesz a dilemmánk.  Inkább a téma szövevényességéhez és komplexitásához kerülünk közelebb, de nem lesznek konkrét és világos válaszaink a felvetett kérdésekre.

Viszont kinyílik a szemünk, és talán nagyobb empátiával fogunk közelíteni az itt élő külföldiek felé.

A fotó- és médiaművész évek óta kutatja a munka kulturális és életmódformáló szerepét, a mostani kiállításon szereplő munkái a transznacionális családok szociális kapcsolatait vizsgálva mutatnak rá a globális kapitalizmusban rejlő alapvető konfliktusokra. Ahogy pályázatában írta, „egyre többek számára a munka egyszerre szigorú kényszer és a magasabb szintű egyéni vagy családi boldogság akadálya. A munka már nem összekapcsol és közösséget formál, hanem izolál és magányossá tesz”. 

Olyan jelenséget vizsgál, ami tulajdonképpen mindannyiunkat érint, de amelyről csak töredékes képünk van, amit csak az általánosságok szintjén ismerünk. A kiállítás olyan aspektusokat is megvilágít, mint például a láthatatlan munka szerepe, a regenerálódás hiánya vagy a magára hagyatottság érzése, amelyekről európai emberként ugyan van valamennyi fogalmunk, de korántsem érzékeljük a konkrét jelenséget.

És bár szembesülünk az idegen országokban dolgozó munkások körülményeivel, igazából csak azt értjük meg, hogy mennyire komplex ez a jelenség, és, hogy mennyire töredékes képünk van azokról az emberekről, akik a családjuktól távol dolgoznak. Ez a fajta fragmentáltság jellemzi a kiállítást is, ahol egyéni sorsokat ismerhetünk meg, személyes történeteket hallgatunk végig úgy, hogy a sok sztoriból és személyes vallomásból mégsem fog összeállni a teljes kép. Ahogy Csatlós Judit is írja a kiállítás ismertetőjében: a térben „a munkások életének számos vonatkozása rejtve marad, ami tudatosítja a nézőben, hogy bizonyos emberek élete, küzdelmei, cselekvései és személyisége láthatatlan a társadalom számára.” Az embereket leginkább monoton cselekvés közben látjuk, végzik a munkájukat, miközben mesélik a személyes élettörténetünket. Azonban csak nagyon kis szeletét látjuk a személyiségüknek, keveset osztanak meg magukból, Fabricius pedig nem oknyomozóként faggatózik, hanem diszkrét távolságtartással figyel és empátiával viszonyul hozzájuk.

Az alkotó munkamódszere is nagyon izgalmas: a létrejött alkotások kooperatív munka eredményei. Fabricius fényképeinek és videóinak szereplőivel közösen hozta létre a műveit, így azok nem dokumentarista ábrázolások, hanem olyan, a videózás és a fényképezés kedvéért újraalkotott szituációkat felmutató alkotások, amelyek a képek jelenkori társadalmi szerepére is rávilágítanak, és amelyek ezáltal nagyon autentikusan mutatják meg a beilleszkedés, az elfogadás, a hiányérzet, a családszeretet és a felelősségvállalás személyes megélését. 

Amellett, hogy a vendégmunkások láthatatlanságát tematizálják, a fotó és videó megváltozott szerepére és feladatára is reflektálnak.

A kiállítás legnagyobb hozadéka talán az, hogy e munkamódszernek köszönhetően minket is kibillent a magabiztos, mindentudó helyzetből, amit a megrendezettség segítségével ér el. „Mint mindig, a most tervezett munkáknál is kerülöm a hagyományos megjelenítést, vagyis a szereplőket nem közvetlen munkavégzési helyzetbe hozom” – írta az alkotó tavalyi pályázatában.  

A belső térben három videó felváltva követi egymást a falakon, a néző párhuzamos történeteket hall és lát, miközben szinte azonnal bevonódik, és bár a szereplők nem tekintenek ki ránk, a monológjaik nem nekünk szólnak, mégis azonnal együtt érzünk velük. Személyes történeteket ismerünk meg, miközben az egészhez mégsem lesz hozzáférésünk. Fragmentumokat kapunk, apró mozaikdarabkákat, amelyekből felsejlenek kérdések, problémakörök, de azokról már nekünk magunknak kell elgondolkodnunk. Ami viszont nagyon erősen érezhető, az a munkások sérülékenysége, védtelensége, magára hagyatottsága. Különféle túlélési stratégiák határozzák meg a mindennapjaikat, miközben egészen világos, hogy be vannak ragadva egy helyzetbe, ahol a személyes szabadságuk, a családi és magánélethez, a szabadidőhöz, az emberi méltósághoz való joguk csak részlegesen érvényesül. Megismerünk egy ázsiai lányt, aki bár magas végzettséggel rendelkezik, mégis gombaszedőként dolgozik, amivel még mindig többet keres Európában, mintha a saját hazájában a saját szakmájában dolgozna. De itt látjuk azt a mianmari férfit is, aki négy éve nem látta a családját, viszont azt tervezi, hogy később majd hazamegy és saját földet vásárol. 

A külső térben szereplő Work/Flow két afgán férfi történetét meséli el, akik a drezdai szennyvíztisztító-telepen dolgoznak már több mint öt éve. „A példájukon keresztül jöttem rá, hogy milyen erős kapocsként működnek az okostelefonok, és nélkülözhetetlen eszközei a távkapcsolat fenntartásának. Azzal is szembesültem, hogy egy vendégmunkásokat foglalkoztató ország nem szívesen lesz befogadó ország azáltal, hogy megfelelő dokumentumokkal hivatalosan is a társadalom részévé tegye őket”. A láthatatlanságuk tehát abból is fakad, hogy nem jutnak hozzá azokhoz az iratokhoz, amelyek biztosítanák számukra az alapvető emberi jogokat.

Itt szerepel a 6:30-6:30 című videó is, ami egy tajpeji textilfestő üzemben forgott, ahol különböző világmárkák számára készítenek ruha- és cipő- alapanyagokat. Az interjúban szereplők Fülöp-szigetekiek, akik két-hároméves munkaszerződéssel vannak Tajpeiben. Arról mesélnek, hogy mennyire nem tudják kihasználni a szabadidejüket, hogy inkább szünet nélkül dolgoznának, hogy hamarabb hazamehessenek, miközben egy munkáltató is megszólal, aki a helyiek munkához való hozzáállásáról panaszkodik.

A kiállítást nézve zsigeri szinten szembesülünk a vendégmunkások alacsony társadalmi beágyazottságával, azzal, hogy mennyire láthatatlanok a helyi társadalom számára, helyzetük átmeneti, meghasonlottság és ellenállás jellemzi a mindennapjaikat. Valamint csend és monotonitás. Nemcsak a családtagjaiktól, az otthonuktól, de saját maguktól is távol vannak, mert nem gyakorolhatják szabadon a korábbi szokásaikat, nem élhetik meg a saját kultúrájukat, azt a komplexitást, amivel teljesen éreznék az életüket.

Folyamatos hiátusban léteznek, ami nemcsak óriási szívósságot követel meg tőlük, de még erősebb szeparálódást eredményez, hiszen e hiány sem teszi lehetővé, hogy kapcsolódjanak a helyi közösséghez.

A kiállítás fotóanyaga részben a családok szétszakítottságáról, a szerettek közötti fizikai távolságról és annak lehetséges áthidalásáról szól. Csatlós Judit így magyarázza: „az utazók és az otthontalanok számára nélkülözhetetlen eszköz az internet és az okostelefon, amely biztosítja a kapcsolattartást és az érzelmi kötődések megerősítését a családdal. (…) A globális hálózatokon keresztül küldött fényképek és üzenetek áramlása leképezi az emberek mozgását, kapcsolati hálóját és talán vágyait is”. 

Az Üzenet… sorozat tehát egy közös munka eredménye: a vendégmunkások egy-egy szelfit küldtek a családtagjaiknak, akik egy üzenettel vagy rajzzal reagáltak arra a képre. A hozzátartozók játékos megjegyzésekkel, tagekkel, egyszerű rajzokkal reagáltak ezekre a fotókra. „Fabricius az így létrejött jeleneteket visszafordította a valóságba, amikor a digitális montázsokat valós helyszínen megrendezte és (az analóg fotóesztétika sajátosságait megőrizve) egy nagyformátumú kamerával lefényképezte. Ez az eljárás fizikailag egy térbe tereli és ezáltal szimbolikusan helyreállítja azt a kapcsolatot, amely a fényképezett személy és a távol lévő családtag között fennáll”. Ami érdekes ebben a projektben, hogy a munkások által küldött szelfik mindig mosolygósak, vidámak, az alanyok magabiztosnak és elégedettnek mutatják magukat, olyannak, amilyennek látszani szeretnének az otthon hagyott családtagok számára. Szeretnék elhitetni, hogy minden rendben van, megnyugtatni őket, hogy jó soruk van, nem kell aggódni értük. És bár hamis képet festenek, mégis látni kell, hogy ez is a gondoskodás egy formája, nemcsak a haza küldött pénzek. Fabricius értelmezésében: „a velük aktív együttműködésben készült, egyszerre megrendezett és improvizatív fotó- és videómunkák a beilleszkedés, az elfogadás, az önfeláldozás, a hiányérzet és a családszeretet személyességén keresztül” vizsgálják.

A kiállítás a hiányról és a láthatatlanságról egyaránt szól, ugyanakkor felmutatja azt is, hogy mennyire kritikus jelentősége van annak, hogy az egy helyen dolgozó vendégmunkások közösséggé szerveződjenek, ami egyszerre jelenti az érzelmi biztonságot, valamint a túlélés zálogaként is felfogható. Az egyik videóban el is hangzik ez a gondolat: „Most már ezek az emberek a családom. Bár Thaiföld különböző tartományaiból származunk, amikor együtt vagyunk, közösen főzünk, közösen élünk, együtt focizunk. Ha bármilyen problémánk van, segítünk egymásnak”. 

A kiállítás tehát éppúgy szól a vendégmunkások láthatatlanságáról, mint a családok elszakítottságáról, a gondoskodás lehetséges módozatairól, valamint a közösséggé szerveződés fontosságáról is.

„Roskadt, kicsi házak közül, beépítetlen telkek körzetéből emelkedik a hatalmas épület, hossza, szélessége akkora, hogy utcára való helyet foglal el, egy emelet magas, formája tiszta, modern, szembeszökik az izmosságával, fehérségével. […] Egymást váltják itten az előadások, szemináriumok; tanítanak történelmet, gazdaságtant, fizikát, földrajzot, számtant; a fejlődöttebb munkásokat tudományos ismeretekre oktatják; eszperantó kurzust tartanak; a zenei művelődést forszírozzák, két zenekaruk van, természetesen mind a kettő munkásokból alakult; a könyvtáruk 2200 könyvből áll és a könyveket irányítással adják az olvasók kezébe. Minden előadásnak sok a hallgatója, a szemináriumok hat hónapon át foglalkoztatják a jelentkezőket és senki el nem marad – munkások, akik a nehéz napi munka után, így pihennek.” – Olvashatjuk a Népszavában, 1928-ban. Az atmoszférateremtő beszámolóból a mai olvasó számára is világosan kiderül, hogy mi volt a munkásotthonok célja, és hogyan működtek. Vagyis, hogy a munkásotthon a munkásmozgalom és a munkásművelődés helyi központja. Története már ekkor évtizedekre visszanyúlik. Sőt, a kerületben – a Kiskorona utcában –, működött már korábban is munkásotthon. 

Története a szentendrei úti Suszter vendéglőben kezdődött, ahol is a helyi MSZDP szervezet alakuló gyűlésén negyven-ötvenen vettek részt. Már ekkor felmerült a saját, állandó szervezeti helyiség igénye.  Somogyi Béla tanító-tanár, újságíró, a Népszava szerkesztője, főszerkesztője, maga indítványozta az óbudai munkásotthon létrejöttét, és gyűjtést indított ez ügyben. Ahogy az nem volt példa nélküli, a gyűjtést szövetkezeti formában szervezték meg bélyegvásárlás formájában. A szükséges pénz, 1300–1400 millió korona hét év alatt sem gyűlt volna össze, ha Budapest, a főváros, nem szavazott volna meg végül is 300 000 korona segélyt. Ugyanis fontosnak tartotta, hogy a „munkásotthon a III. kerületi munkásság szociális és kulturális igényeit fokozottabban kielégítse és a munkásjóléti célok fejlesztéséhez hozzájáruljon és a megvalósítását szolgálja.” (Fővárosi Közlöny) A munkásotthont „1926. szeptember 25-én, vasárnap adták át rendeltetésének Óbuda külső részén, a Selmeczi utcában. Az épület nagytermével, négy kisebb termével, különböző szakmák irodahelyiségeivel, sport- és játékszobájával az óbudai munkásmozgalom központja lett.” (Gergely Ernő–Schönwald Pál, 116.)

Somogyi Béla a szociáldemokrácia őszinte híveként és hangadójaként részt vett az őszirózsás forradalom kormányában mint közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaságban nem vállalt funkciót. Kitartott saját véleménye mellett, majd a Népszava felelős szerkesztője lett 1919 szeptemberétől. A fehér terror különítményeseinek célpontja volt, hónapokig félelemben tartották, majd 1920. február 17-én brutálisan meggyilkolták Bacsó Béla újságíróval együtt. Bacsó Béla szerencsétlenségére Somogyi Bélával tartott az utcán, ahol lecsaptak rájuk. Meggyilkolásuk mélységes felháborodást keltett hazai és nemzetközi szinten is, temetésük a szociáldemokrácia százezres nagygyűlésévé alakult. A tetteseket soha nem büntették meg.

Somogyi Béláról nevezték el az óbudai munkásotthont, ami két ok miatt alakulhatott így. Egyrészt, mert ő maga kezdeményezte a létrejöttét, másrészt pedig mártír szerepe miatt. Emlékére 1926-ban, a munkásotthon felavatásakor zászlót bontottak. 1930-ban egy második zászlót is felavattak, emlékezvén a tíz évvel korábbi meggyilkolására. Az 1930-as zászlót a kerületi pártszervezet a központi pártszervezetnek szánta, de az megőrzésre visszaadta az óbudaiaknak. A zászló leírása: „A zászló pajzs alakú. Anyaga neoreneszánsz vörös selyembrokát. Egyik oldal: az egész mezőt a Biro Mihály által – még 1911-ben, a Népszava propagálására – tervezett „vörös kalapácsos ember”-e uralja. Lent sugárzó felkelő nap. Felirata: „Óbuda szociáldemokrata munkássága”, a zászló alsó szélén lévő felirat: „Az eszme él!” A zászló három szélén 5 cm-es keretező csík látható, ami az alsó szélén 22 cm-re szélesedik ki. A keretelő csíkon jobbra lenn signo: Biro. Másik oldal: a mező közepén arany színű szív, amelyből indák nőnek ki. Az indák végén csillag alakú virágok, a virágok folyamatosan a zászló keretét alkotják három oldalon. A szívre zöld-fekete kígyó tekeredik, amely belemar a szív felső részébe. Felirat: „Somogyi Béla mártíromságának – 1920. II. 17. – 1930. II. 17.” Hímzés: alátöltött, aranyszállal, színes selyemfonállal hímzett. Mérete: H:138 cm, Sz: 98 cm.” (Ring Gusztávné, 89–90.)

A zászlókat ereklyeként őrizték a munkásotthonban, de az azt érő támadások miatt a gondnok a lakásán rejtette el azokat. Erre muzeológusok az 1960-as évek első felében jöttek rá. Ekkor vették ugyanis múzeumi nyilvántartásba, a ma már történeti jelentőségű Magyar Munkásmozgalmi Múzeum gyűjteményébe a mozgalmi relikviákat. A mai Vármúzeum helyén működő legújabb kori történeti gyűjtemény 1957-től vált önállóvá, 1966-ban vette fel nevét. 1990 után beolvadt a Nemzeti Múzeumba, a gyűjteménye annak megfelelő részeibe tagozódott be. 

Somogyi Béla szobor-másolatának létéről azokból az újságcikkekből értesülhetünk, amelyek az 1938 novemberében a szélsőjobboldali Nemzeti Front összehangolt támadásának részeként érte az óbudai munkásotthont. A szobrot a támadók megsemmisítették. Ezúttal az elkövetők börtönbüntetést kaptak, a Somogyi–Bacsó gyilkosságtól eltérően. Habár az adatok arról szólnak, hogy 1939-től már mozi működött az épületben, 1945-ben (Népszava, 1945. március 8., 2.) a háború után újra gyűlésező szociáldemokrata párt itt gyűlt össze. Vagyis, a mozi üzemeltetése nem zárta ki a munkásotthon további meglétét sem. Hiszen voltak ott korábban is filmes események, ahogy a mai szóhasználattal mondanánk. 

Érthető tehát, hogy a Selmeci utcai munkásotthon avatásán, 1926 szeptemberében Somogyi Béla életművét is méltatták. Ünnepi beszédet Propper Sándor mondott. Várnai Zseni Prológus címmel verset írt, ezt elszavalták. Az alkalmi vers az eseményhez illő pátosszal, a munkásmozgalom iránti elkötelezett szenvedéllyel szólt: „Mert nem mindig halott az, akit eltemettek, / S nem mindig néma az áldozat ajka, / S ki eszméért szenvedett kínhalált, / Erő marad, ha testét nehéz rög is takarja. Illetve: Hordjuk hát a köveket! / Keverjük a vakolatot! /Munkástestvéreim! Uj épületek várnak, / Fundamentumot ásunk, mi szürke téglahordók /

egy emberibb, igazabb, egy boldogabb világnak! (Népszava 1926. szeptember 26., 10.)

(A nyitóképen: Somogyi Béla Munkásotthon  Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár/Budapest-képarchívum)

Felhasznált források: 

Budapesti Lexikon, 1993, „munkásotthonok szócikk”, 152–153.

Faludi András: Egy zászló regénye, Népszabadság, 1963. március 21., 6. 

Fővárosi Közlöny, 1926. június 4., 1305.

Gergely Ernő–Schönwald Pál, A Somogy-Bacsó gyilkosság magyarországi és nemzetközi hatása, in: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1977–1978, 82–122: 116, 118.

Marosi Tibor: A Somogyi–Bacsó Gyilkosság, archivnet.hu, XXI. századi történeti források, 2021 (21. évf.), 1. szám. 

Révész Béla: Korcsmaasztaltól a fehér palotáig, Az Est, 1928. január 6., 8.

Ring Gusztávné: Adalékok a magyar munkásmozgalmi múzeum zászlóihoz, in A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve, 1971–1972, 63–96.

Az 1913-ban épült gázgyár nem csupán technikai szenzáció volt, de különlegessége abban állt, hogy két építészetileg különleges lakótelepet is létesítettek, egyet a tisztviselőknek, egyet pedig a munkásoknak. Mindkét lakótelep lakójának lenni kiváltságnak számított, ám minőségbeli és presztízsbeli különbségek voltak, ahogy erről említést is tesz 1956-ban Muha József, az Esti Budapest újságírója.

„Az aquincumi romok szomszédságában kis házak húzódnak meg. Az óbudaiak egyszerűen csak úgy mondják: gázgyári lakótelep. E házaknak is történetük van. A gyártelep belsejében kertekkel ellátott, két-háromszobás lakásokat a gyár kiváltságosai lakták. A kis utcákon délelőttönkint megjelent a gyár által fizetett csicskás, aki a bevásárlásnál és egyéb házi munkánál igen hasznos segítségnek bizonyult. A külső lakótelepen a szerencsésebb munkások laktak. Ezek a lakások már nem voltak 2—3 szobásak. Csicskás sem volt. S a kultúra? Az is helyet kapott. A lakótelepen épült közhelyiségben kártyaasztalok, söntés, bor, sör, pálinka… Ennél aztán nem is volt több.”

A gázgyár lakójának lenni ma is meghatározó az identitás szempontjából. Az itt lakók több generációra visszamenőleg a gázgyár dolgozóinak (és a lakótelep lakóinak) leszármazottai, sőt, van, aki maga is gázgyári dolgozó volt. Gázgyári lakónak lenni kiváltság volt régen is, hiszen csak a legrátermettebbek és a legjobbak kaphattak lakást a dolgozók közül. A kerteket ma is művelik, és ugyan lehet, hogy a telep látott már szebb időket is, de kétségtelen, hogy a lakók ma is töretlen szeretettel gondozzák környezetüket. A hősidőkben disznót és majorságot is tartottak egyesek, de ma már a kikapcsolódás és a pihenés a kertek elsődleges funkciója. Uborka, szőlő, paradicsom – övék a főszerep!

Kabai Edina és párja, Farkas Dénes öt éve laknak a telepen. Edina itt született, s miután nagymamája elhunyt, visszaköltöztek. Dénes kertészként, Edina pedig ápolónőként dolgozik. A család élete Capi, az izgága vizsla körül forog.

Fülöp Sándor 1991 óta lakik a telepen, mivel akkor kapott állást a még működő gázgyárban. A telepen sok az egyedülálló idős, akiknek a szomszédok segítenek. Sándor épp a szomszéd telkén nyírja a füvet.

Juhász Jánosné Ilona 63 évig dolgozott a postázóban. Két fia is a telepen lakik, ők is a gyár dolgozói voltak, és párt is a kollégák közül választottak. A két fiúnak egyszerre tartották az esküvőjét a telepi művházban.

A Goldberger gyár elvileg egy négy utcaszakasszal határolt trapéz alak a térképen – de bizonytalan kontúrokkal, mert régi térképeken valaha egészen az amfiteátrumig húzódott. Belül is sokarcú, a Perc utcai kapubejáratánál posztipari összevisszaság, a falakon kívül futó vezetékek, rozsdaövezeti összevisszaság, amiből azért szolidan kiköszön az egykori bejárat melletti V alakú beton tartóidomok ritmusos sora. Átmeneti mint az étterem, ahol az ebédvendégek már végeztek, de a délutániak még nem érkeztek meg. A Pacsirtamező utca frontjánál már jobban belelátni, itt el is indult némi dzsentrifikáció. Borbolt és parkoló, ami aztán észrevétlenül folyik át újra az ipari átmenetiségbe. Belül Ghost Fitness és Eurotextil nagyker, a Spider Falmászó Klub – aztán a Perc utcát hirtelen elnyeli a kilencvenes évek már-már kissé megfáradt társasház-építkezése.

Első határozott élményem erről a szívdobogtató összevisszaságról, amikor a Godot Galéria megvett itt egy nagyobb teret – ez a Godot Labor a Fényes Adolf utcában, de vajon miért éppen egy festőművészről nevezték el ezt a zárvány utcát? – és a fotóművész Göbölyös Luca hívott ide a végzős, METU-s hallgatóinak a diplomakiállítására. Akkor csak a Labor imponálóan hatalmas, központi tere mutatta meg magát vakító fehérségében.

De mégsem. Mert jártam már itt korábban – boldogult úrfikoromból ködlik haloványan valami zsákutcai tolongás egy bulihely előtt (Kék Yuk/Vörös Yuk?) Még az underground rock volt, vagy már a fiatalabb techno közönséggel? Nem derült ki, mert be már biztosan nem jutottunk.

Aztán határozottabb a térélmény a túloldalon és egy még nagyobb nagyteremben. Egy külföldi filmes produkciókat segítő magyar vállalkozás székhelyére ugrottunk be egy emeletre. Ajtón túl az egykori gyárterem tornateremre emlékeztetett, de bordásfalak nélkül. Csak a nagy lég, az üresség pazarló luxusával, majd a terem háromnegyedénél egy óriás függöny mögött a maradék száz négyzetméteren egy alfőnöki íróasztal állt egy széles, színpadi dobogón.

Aztán pár év múlva Bukta Imre óriás kiállítása újra a Godot Laborban, ami mellesleg az év kiállítása is volt 2022-ben, de a gyárépület újabb titokzatos terei nyíltak meg vele, körben mindenfelé, zegzugos lépcsőkkel és átjárókkal.

Szóval a Goldberger. Az óbudaiaknak nyilván nem újdonság a léte, de enigma a múltja és lassú átalakulása. Az Óbudai Anzikszban (2016/17 tél: https://obudaianziksz.hu/kutasi-csaba-textilipar-obudan) 

Kutasi Csaba írt már erről kimerítően, 2023 telén pedig én leginkább a Selyemgombolyító épületére és Filatorigátnál állt valahai Filatóriumra fókuszáltam. 

 (https://obudaianziksz.hu/a-textiles-obuda/ )

Több mint kétszáz éven át, az 1990-es évekig Óbudán nagy hagyományai voltak a textiliparnak. Persze már a rómaiak is…

A feljegyzések szerint Aquincumban a posztókészítőknek is működött testülete, aztán a 18. században, posztósok és takácsok, textilfestők és kékfestő manufaktúrák éppúgy működtek itt, mint kalaposok, harisnyakötősök és selyemfeldolgozók. És persze gép- és alkatrészgyártók a szövő- és fonógépekhez, a gyapjúmosáshoz.

Érdemes előre leszögezni, hogy az ezzel kapcsolatos névdzsungel igazi, de némileg félrevezető is. Mert hiába volt itt a Goldbergereknek Textilnyomó, Textilfestő-, meg Pamutkikészítő gyára, meg Selyemkikészítő és Harisnyagyár, majd később Csillaghegyen, Budakalászon a Lenárugyár, ezek időben egymást váltották vagy rég bezártak, és épp a Goldberger olvasztotta sokukat magukba.

Óbudán Mária Terézia uralkodása idején izmosodott meg több textiles manufaktúra, és ebben kiemelkedő volt a Zichy család szerepe. Az első Zichy, idősebb Zichy István kamaraelnök még 1659-ben kapta meg – a komáromi uradalom tartozékaként – az óbudai kamarauradalmat, később a grófi címet. Nem mellékesen még tartott a török uralom, tehát az a juttatás még „látom”-ra történt, és talán ösztönzendő a katonai erényeket is csillogtató kamaraelnök harci kedvét. A lényeg: Óbuda a kor messze legnagyobb birtok-adományozásának részeként került a koronától a Zichyekhez, mivel az óbudai uradalom akkor Dunabogdánytól Szentendrén át egészen Zsámbékig és Budaörsig terjedt.

De vissza a textiles Óbudához: a 18. század utolsó évtizedeiben az Óbudán létrejött Katonaruházati Biztosság is hozzájárult megrendeléseivel a fejlődéshez. 

Még a Zichy-kastélyban is működött egy selyem- és brokátkészítő üzem, de ezúttal ők nem ezért fontosak, hanem mert a Zichyeknek köszönhetően telepedett le Óbudán a Goldberger család. A családi hagyomány szerint a Goldbergek ősei az itáliai Padovából, esetleg Venetóból származtak és aranyművesek voltak, a realistább változat szerint Morvaországból vándoroltak be, mivel III. Károly császár 1726-os rendelete az osztrák tartományokban korlátozta a zsidók családalapítását: minden családból csak egy, általában az elsőszülött férfi nősülhetett meg és alapíthatott családot. A többiek vándorútra keltek, és talán így jutott el Óbudára is az első Goldberg/Goldberger. Fia, Ferenc 1755-ben már itt született, aki 1779-ben a mai Lajos utcában előbb egy szövetboltot nyitott, majd néhány évvel később egy cseh kékfestő mesterrel társulva az épület udvarában kékfestő műhelyt rendezett be. A „blauhaxlerkedés”  – ez a kékfestők gúnyneve volt a parasztok és szőlőmunkások „braunhaxler”elnevezése nyomán, mivel az indigó mindent megfogott, a kékfestők lábát is – egyre nagyobbá fejlődött, a bérfestésből saját termelés lett, aztán pesti raktár, nagykereskedés és másik üzem, Óbudán pedig terjeszkedés, kartonnyomó manufaktúra és önálló családi lakóház.

„Ebben a házban rendezte be 1784-ben Goldberger Ferenc kékfestő manufaktúráját. E barokk műemlék épület két évszázadon át volt a világhírű textilnyomó és kikészítő gyár vezetésének székhelye. A gyár felállításának 200. évfordulóján a PNYV Goldberger Textilművek dolgozói. 1984” 

Ez a táblaszöveg a Lajos utca 136-138. alatti barokk műemlék épület falán olvasható, mellette pedig a korábbi Textilmúzeum bejárata nyílik. Mai nevén ez a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, a múzeum 1972 óta működik, a névmódosítás oka pedig az, hogy jelenleg az Óbudai Múzeumhoz tartozik az intézmény, állandó kiállítása 2013 szeptemberében nyitott meg. A több mint 200 éves műemlékegyüttes földszintjén volt eredetileg a kékfestő üzem, emeletén lakott a Goldberger család. A négy generáción át folyamatosan bővülő gyárban az 1948-as államosításig készítették az Európa-szerte ismert nyomott textíliákat. A múzeum jelenlegi helyszínét Endrei Walter textilmérnök-technikatörténész és a városvédő Ráday Mihály találta és küzdötte ki. Endrei Walter néhány évig dolgozott is itt, a háború előtti Goldbergerben.

A múzeum a magyar textil- és ruhaipar emlékeit őrzi, bemutatja történetét és hátterét, a modern hazai textilipar elindulását és természetesen a Goldberger családi manufaktúrából gyárrá növekedését is. 

Goldberger Ferenc kisüzeméből indult tehát az egész. Az adásvétel után jött a kékfestő: saját kikísérletezett festőmixtúrájával festette az anyagokat, a receptúrát gondosan őrizve. Ferenc halála után fia, Sámuel vette át az üzemet, az ő vezetése alatt indult el a manufaktúra a világhíres, három utcán is átnyúló nagyüzemmé válás felé. Vezetése alatt a munkások száma elérte a százat. 1845-ben úgynevezett Perrotin-gépet vásároltak a kékfestő tarkázás gépesítéseként, ezt továbbiak követték. 1856-ban szerezték be az első 30 lóerős gőzgépet. A Goldberger Textilgyár kliensei között a hazai ipar támogatójaként Kossuth Lajos is ott volt, a gyár termékeikre már külföldön is felfigyeltek.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején már az ország egyik legnagyobbjának számító textilgyárának számított, ennek megfelelően a magyar honvédséget is ruházták: ennek jutalmaként 1849-ben Haynau komoly hadisarcot vetett ki a családra. Sámuel éppen 1848-ban halt meg, az üzletet a felesége, Adler Erzsébet vette át. Ő azt is elérte, hogy idővel Ferenc József is meglátogatta az üzemet, később – 1867-ben  nemesi címet is kaptak: így lettek Buday Goldbergerek.

A gépesítés és a terjeszkedés pedig nem állt le, sőt egyre nagyobbra hizlalta a sikeres vállalkozást. 1900 elején áttértek a gépek villamos hajtására, de ez már a mindent átható modernizáció korszaka volt Goldberger Bertolddal és a negyedik generációval.

Ha már újra elkezdünk körözni a valahai Goli külső vonalain, a Lajos utcában eljuthatunk egészen az egykori Pamutkikészítő gyár jellegzetes és jellegzetesen szép ipari épületéig. Akkoriban a gyárak olykor nem egyszerű ipari csarnokokként készültek, látványos monumentumok voltak, amelyek szimbolikus jelentőséget is kívántak adni a gyárban folyó termelésnek. A mai Lajos utca 102/b. szám alatt 1826-ban szintén egy kékfestő-manufaktúra jelentette az alapokat. Az elsőt az 1838-as dunai árvíz pusztította el, a második üzem kétszer is leégett. 1906-ban aztán már a Kartonnyomóipari és Textilkereskedelmi Rt. és Fürst Jakab és Fiai építették fel a mai gyárépület elődjét. Ma a földszinten lévő Pastrami Étteremről híres. Szemben pedig a Vidocq, ami ma is működik.

A Goldberger gyár termelésének és kiterjedésének csúcsát Goldberger Leó (1878–1945) vezetése alatt érte el. Leó Textilipari vállalkozóként a kezdettől a Nyugat előfizetője volt, sőt a lap kiadójának igazgatótanácsi tagja is.  1908-tól állt az óbudai gyár élén. 1920 után kezdett bele a hatalmas fejlesztésbe, a Goli ekkor fejlődött a kerület legjelentősebb gyárává. A munkások száma ekkor az ezret is meghaladta, leányvállalatokat hozott létre Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, Amerikában.

Ő vásárolta meg a „fényvésés” fototechnikai eljárás szabadalmát, amivel a nyomóhenger sokkal gyorsabban mintázhatott, az ő vezetése idején kezdték forgalmazni a gyűrődésnek jobban ellenálló műselyem kelméket, bevezették az ún. Bemberg-műselyem puhán omló kelméjét, amit a harmincas évek Párizsának legszebb mintáival és „Parisette” fantázianévvel dobtak piacra. 

A Goldberger szárnyalását a II. világháború egy kicsit megakasztotta. Megszakadtak a tengerentúli kapcsolatok, a bombázások miatt is súlyos károkat szenvedtek, 1944-ben viszont sikerült megakadályozni, hogy a gyár berendezéseit Nyugatra szállítsák. Goldberger Leót viszont 1944. március 19-én, a német megszállás napján egyik első prominensként tartóztatták le. Vörösmarty téri lakásából vitték a mauthauseni koncentrációs táborba, abból a házból, ahol a gyár leghíresebb anyagáról elnevezett Parisette Kávéház működött. (Ma a Vapiano, korábban a Luxus Áruház volt itt.) 
A gyárat 1948-ban államosították, más textilgyárakkal vonták össze, a hatvanas évek pamutipari vállalataiból hozták létre a Budaprintet, aminek még mindig a Goldberger-gyár volt a központja. Aztán, több mint kétszáz év után a nagyhírű Goldberger 1992-ben fejezte be.
Barnamező. Így hívják a Golihoz hasonló területeket, de talán nincs még egy hasonló a fővárosból kivezető fő közlekedési tengelyek mellett, belvárosi környezetben, igen jó közlekedési kapcsolatokkal. De a Goli már nem teljesen barnamezős. Mert lassan átalakul, a Godot Kortárs Művészeti Intézet hat éve több mint 1100 négyzetmétert foglalt el benne egy 700 négyzetméteres csarnokkal és a közvetlenül hozzá tartozó négyszintes épülettel.

A Goli épületrengetegének átmeneti karakterét semmi sem jellemzi jobban, mint egyik legkülönösebb eleme, a vasvázas víztorony. Először is nem mutatja meg magát akárhonnan, csak kicsit távolabbról, a Lajos utcából nézve tűnik fel. 1907-ben építették meg, és különlegessége többek között szerkezetéből következik. Szerkezete pedig a helyzetéből: egy épület tetejére telepítették. Így egyrészt a beton a súlya miatt szóba se jöhetett, másrészt az alatta lévő épület automatikusan magasabbra emelte az egész gyárat ellátó víz szintjét. Ma már természetesen régóta üres – de az extrém és elhagyott helyeket kedvelő falmászók, magasságmániás bloggerek és fotósok azért időről időre megmásszák.

(A nyitóképen: Fényes Adolf utca, a Tímár utcai kereszteződés után jobbra a Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat épülete, távolabb a Goldberger Textilnyomógyár kapuja. Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)

Miért éppen a Kobuci lett a 30Y budapesti helyszíne 2024-ben?

Amikor elindult egy rossz üzenetű mozgalom már a Covidot megelőző időszakban, és a kocsmároslogika erőteljesen nyomta rá a bélyegét a kultúrafogyasztásra, az engem veszettül bosszantott. Leginkább azért, mert azt láttam, hogy azok elől a produkciók, alkotók, megszólalók, színpadra állók elől, akik nem a profitszerzést szolgálják, egyre jobban záródnak el a terek. Tehát az a tér, ahonnan mi indultunk, az a fajta organikus út, a „játszani három embernek, aztán ötnek, aztán tizenkettőnek”, majd a színpadon együtt megtanulni a színpadi létezés sokféleségét, míg odaérünk, hogy van saját nyelvünk, saját világunk, saját dalaink, az gyakorlatilag elzáródik a fiatalok elől.

Kialakult egy különös pop verseny a Budapest Parktól a Sportarénáig, aminek a lényege, hogy hogyan lehet egy adott pillanatban nézőszámot maximálni, és sokadlagos kérdéssé vált, hogy hogyan lehet zenei-művészeti produktumot koncentráltan létrehozni egy színpadon. 

A koncert mint zenei esemény helyébe a színpadi show került. Nem akarnám magunkat elhelyezni ebben a nagyon elmozgó magyar popzenei térben, de valahogy az a meggyőződésem a 30Y identitására vonatkozóan, hogy bár nem csinál popkulturális forradalmat, de alapvetően mindig olyan saját úton jár, amit merek ellenkulturálisnak nevezni. A 30Y-t én nem a mainstream undergroundjának látom, hanem az underground mainstreamjének. Mi klubokban nőttünk fel, abban az élményben, amiben a színpad és a nézőtér közötti különbség szimplán funkcionális, nem pedig hierarchikus: egyszerűen csak annyi van, hogy mivel véletlenszerűen pont mi játszunk, ezért nekünk kell hangosabbnak lennünk, és ezért kell egy kicsit jobban látszanunk. De ennyi. 

Ezért én nagyon nem akartam azt az utat járni, hogy a 30Y létező és elképzelt nagysága úgy próbáljon explicitté válni, hogy ebben a kocsmároslogikában mutatja meg magát. A tavaly megjelent X lemeznek egyébként is a társadalmi szolidaritás, az egymás iránti elkötelezettség, az empátia a kulcselemei, szóval azzal, amit közlünk a dalainkkal meg a létezésünkkel, szöges ellentétben áll az a létezési forma, amely csak a mennyiségi mutatókat preferálja. És azt képzeltem el, hogy a közönségünkkel való találkozásnak jó megoldása lehet, hogy a klubokra és koncertterekre úgy tekintünk, mint partnereinkre.

Nem szolgáltatói viszony jön létre, hanem a beköltözés, vagy még inkább az összeköltözés jó érzése.

A Kobucira azért esett a választás Budapesten, mert a nyitott terek közül a legjobban értelmezhető klubtérként, azzal az 1000-1200 nézővel, egyébként pedig nem egy hely, ahol éppenséggel koncertezünk, hanem egy hely, aminek saját meggyőződése, ideológiája, üzenete, akarata van, és azt képzeljük, hogy mi közel ugyanazt gondoljuk a világról. Mindegyikünk tétre játszik, és azok a tétek jól érthetőek és közösek. Úgyhogy leültünk, mint partner a partnerrel, hogy együtt találjuk ki, hogy mi és hogyan történjen. És ha nagyon messziről nézek az egész rock and rollra, akkor a közös történetek maradnak végül, például, hogy egy zenekar és egy hely így összefonódik. 

ZajZajZaj, Pilleszék Titkos Társaság, 30Y (és közönsége) – bármibe fogsz, mindenhol a közösség tűnik az elsődleges szervezőelemnek. Tényleg ez jelenti az origót az életedben?

Közösségi alkotóterekben mozogni azt jelenti, hogy amit csinálsz, azt folytonosan nyitva hagyhatod, és az abban a folyamatban, amikor csinálod, már dialóguskész. Az alkotás számomra nem az, hogy mit csinálok én, hanem az, hogy mit csinálunk mi. És a „mit csinálunk miben” az alkotás folyamata is izgat, az a dinamika, ami köztünk van. A viszonyok, amelyek kialakulnak közöttünk, az értés/nem értés szövevénye. Az, hogy mit lehet érteni abból, amit megmutatok, és arra hogyan kapcsolódnak rá mások, és azt én meddig tudom a magaménak látni, és hogy hol van a „magamság”, meg a „miség” élményhatára? Például, amikor írok egy dalt, már tudom, hogy az 30Y-dal. Mert a 30Y nem Beck Zoli és kísérőzenekara, szóval nem a Beck Zoli és a 30Y, hanem a 30Y. Következésképp az én állításom csak akkor állítás, ha az a 30Y állítása tud lenni. Van olyan helyzet, van olyan dal, van olyan zenei szerkezet, van olyan gondolat, amelyről tudom, hogy nem a 30Y terében van benne. És akkor én azt nem kezdem el oda belegyömöszölni csak azért, mert az valami miatt nekem fontos, hanem megpróbálom megérteni, hogy mi az, ami mi együtt vagyunk.

Volt olyan, amikor nem működött a gesztusrendszered? És ha igen, akkor tudtál rajta faragni, vagy inkább hagytad az egészet, mert tőled idegen működést kívánt volna?

Triviális példát tudok erre hozni. A 2016-os lemezen található az Elsőre című dal. Amikor levittem, egy dobozgitáron eljátszottam a többieknek, és tök lelkesek voltunk: „oké, értjük, hogy ez mi akar lenni!”. Elkezdtük formálni, strukturálni, mozgattunk el harmóniákat, mászkáltunk a melódiában, szóval elkezdtünk benne lakni, míg kialakult a teljes dal. Miután felvettük, ültem otthon, és éreztem, hogy valami bajom van a kész produktummal. És rájöttem egy nagyon egyszerű dologra: amikor eljátszottam a dalt, a fiúk a dal részének hallottak olyat, ami nem volt a dal része. Az, ahogy gitáron kísértem, a gitárpengetésnek a tábortüzes cingi-cingije számukra adekvát része volt a groove-nak, nekem meg csak egy funkcionális elem volt, hogy megszólaljon a hangszer. És ezt a groove-ot a zenekari játék elkezdte hangsúlyozni. Azazhogy valami, amit én észre se vettem, a többiek számára szervező erővé vált, és ez végül egy másik dalt hozott létre. Úgyhogy felhívtam a többieket, hogy „Gyerekek, töröljük az egészet, jövő héten ugorjunk megint neki!”. Leültem és megcsináltam otthon a dalt úgy, hogy átírtam zongorára, és zongorakísérettel játszottam el a fiúknak újra. „Nézzétek, ez a dal szerintem.” Mire azt mondták, „Ja, így már értjük, mit akarsz.” És abból lett aztán az Elsőre című dal.

Annyit még a közösségi alkotás egészéhez, hogy egyáltalán nem vagyok kivételes képességű vagy adottságú énekes. És korántsem vagyok kivételes képességű, adottságú és technikájú gitáros.

Viszonylag konzervatív dalszerző vagyok abban a tekintetben, hogy számomra az dal, ami egy hangszerrel kísérve is megáll.

És nem mondanám magam különösen jó zenésznek, talán még zenésznek sem általában. Viszont az az elemi szerencsém, hogy van mellettem három kivételes tehetségű és kivételes érzékenységű zenész, akik a 30Y másik három tagja, és megtanultam az évek során, hogy mi az, ameddig meg kell írnom valamit, ahol ez számukra nem a korlátját jelenti az alkotásnak, hanem a lehetőségét. Úgyhogy ezzel szoktam a legtöbbet játszani, hogy meddig lehet elgurítani valamit.

Ez a hozzáállás tükröződik abban is, hogy amikor beszélsz, nem kinyilatkoztatásokat teszel, hanem a mondandódban mindig ott vannak a kérdőjelek, a lehetőségek?

Inkább úgy mondanám, nincs meg bennem a kizárólagosság akarata. Nyilván vannak erős véleményeim, és néha nehéz velem vitatkozni, de összességében, ha egy állítás kizárólagossá válik, akkor az számomra kezd elhamisodni. Hirtelen azt érzem, hogy ha ilyen erődemonstráció van egy állítás mögött, akkor az állítás biztosan megáll-e. Kizárólagosságból nem lesz valami, ahogyan azt sem gondolom, hogy kompromisszumból lesz valami. Azt hiszem, inkább a konszenzuális együttlét az, ami az alkotói értelemben lényeg, és annak a kiindulópontja az, hogy bármi, amit csinálunk, az nem olyan, hogy „akkor te is írjál négy sort, akkor én is írok, ha ezt az akkordot te belerakod, akkor én is belerakok egy olyat. Ha te énekled azt, akkor én éneklem ezt”, mert ez a kompromisszum-logika. De szerintem a kompromisszum-logika nem a dalért van, hanem az egókért. Csak úgy tudok valakivel együtt dolgozni, ha nem az egóélmény találkozik a dalszerzésben, a próbákon – most a színpadról nem is beszélek – hanem inkább, hogy a dologért csinálunk valamit. A 30Y-ban is ez a logikám: hogy ha van egy dal, akkor mi azért hajtunk, hogy azt a dalt megértsük, hogy abban megcsináljuk a megfelelő dolgainkat, és azt csináljuk benne, ami annak a dalnak kell, és nem azt figyeljük, hogy ki, mikor, hogyan türemkedik ki, mekkora fényt kap az adott dalban.

Alapvetően másképp viselkedsz, mint az ötvenes, befutott emberek. Ez valami lázadó attitűd?

Mindig szerettem hangoskodni, de nem vagyok, pláne nem lettem forradalmi alkat. Abban az értelemben biztosan nem, hogy belső akaratból szaladjak zászlót ragadni, és azzal elöl menni. Úgy is mondhatnám, hogy ha szükséges, és látom, hogy nincs más, aki vigye a zászlót, akkor képes vagyok vinni, tehát nem lépek el tőle, és nem is látom magam ilyen értelemben gyávának vagy megilletődöttnek, de úgy képzelem, hogy tudni kell, hogy egy adott ügyeket mi szolgál a leginkább. Mondok egyszerű példákat. Amikor elkezdődött a határkerítés építése, gyakorlatilag szinte egyetlen nagy zenekarként a 30Y pakolta ki az ezzel való egyet nem értését. Hangosan és protest módon. De azt nem gondoltam, hogy még egy programdalt írni is feladatom volna. 

Amikor elindultak a diákok által megfogalmazott, tű pontos mozgalmi akaratok, amely dolog nekem önmagában nagyon szimpatikus, és társadalmi értelemben is egy jól értelmezhető út, akkor többen jelezték, hogy örülnének, ha beszédet mondanék, vagy állnék itt, vagy állnék ott, és tenném ezt, vagy tenném azt. De azt mondtam, hogy nem az én dolgom beszélni vagy zászlót tartani. Az én dolgom az, amiként azt tettük is, hogy megfogjam a csajom kezét, meg egy másik ember kezét, és az élőláncba beálljak a harmadik és ötödik kilométer között, valahol Pécsett.

A dolgom, hogy tudják, hogy ott állok, de nem az én dolgom vezetni ezt, akár lokálisan, akár szélesebb körben.

És nem azért gondolom így, mert ne akarnám csinálni, hanem azért, mert nem én vagyok ennek az ügynek a leghasznosabb tagja. Inkább a diákokkal csináltunk szabadság-kurzusokat: az osztálytermekben 20-25 fiatallal beszélgettünk arról, mit jelent autonómnak lenni, online előadást tartottam arról, mit jelent a szabadság egy közösség vagy az egyén számára. Azt képzelem, hogy ez lehet az én dolgom. Ez a „Zoli bácsiság” dolga. És mint annyian, akik egyszer csak megbácsisodunk, még ha a magunk szempontjából legetikusabb, legerkölcsösebb, vagy legkevésbé kompromittáló életet élünk is, mégiscsak összeszarozódunk, mert benne gyalogolunk egy világban. Már nem ugyanaz a szemünk csillogása, nem tudunk úgy rácsodálkozni valamire, bizonyos értelemben nem tudunk olyan hittel megfogalmazni valamit, ahogyan arra szükség volna. Mint Arany írja, a „Félreálltam, letöröltem” élménye: az, hogy lehet nekem tiszta a szívem és tiszta a ruhám, de alapvetően az akkor is már ki van mosva. Azért tiszta. Nem azért, mert tiszta, hanem azért, mert összemocskolódott, és kimostam. És a kimosott tiszta ruha, meg a tiszta között van ez a lényegi különbség, ezért szerintem bizonyos ügyeket egyszerűen nem lehet hitelesen képviselni már. Hitelesen valami mellé lehet állni, de az ügynek szószólójává válni szerintem nem szabad, mert magát az ügyet rombolom ez által.

És mi az, ami meg tud védeni a cinizmustól? Mert a körülöttünk lévő világra nagyon sokan ezt a választ tudják csak adni; belőled meg a dolgaidból pedig látványosan nem az jön vissza…

Szerintem a cinizmus nagy veszély, nagyon jól látod. Hasi (Vecsei H. Miklós – a szerk.) azt mondta egyszer, hogy rájött arra: mégiscsak egy 16 éves írja az összes szövegemet. Ami szerencsére nem feltétlenül igaz, és nem is gondolom dicséretnek, hogy jól értsd, sokkal inkább azért van így, mert létezik bennem naivitás, amiből valamit nem tudtam „elnőni”. Bennem maradt egy ilyen naivitás-repesz. És ennek örülök, még akkor is, hogy ha baráti, ismerősi körben vagy a kedvenc kávézómban, ahová járok az egyetem mellett (és nem helyett), kívülről rátekintve nem mondanám magamat nagyon erősnek.

Van egyfajta szeretetbeszédem, amelyikben inkább a másik nézőpontját akarnám megérteni, mintsem leuralni.

Eleve a társas pozíciókat sem tudom elképzelni úgy, mint uralmi pozíciókat. Szóval ekképpen maradtam naiv, és bizonyos értelemben sérülékeny is, bár nagyon sokat keményedtem. De sokkal inkább vagyok így, hogy megy ez a naivitás/bizalom-program a fejemben, és legfeljebb majd tízből kilencszer nem jön be, vagy sérülök, mint hogy pont fordítva csináljam, és azt az egyet, akit így megtalálhatok, elveszítsem. A cinizmussal az a legnagyobb bajom, hogy nem tudsz belőle építeni, mert alapvetően nagyon defenzív dolog, bár olykor szeretek cinikus embereket hallgatni, mert általában jó a humoruk. Aki a cinizmust rendszeresen alkalmazva cinikussá válik, az tulajdonképpen egy én-felmentő utat követ, bármely kimondott mondata mögül bármikor kiléphet, mert a cinizmus megengedi neki a mondatától való távolságot. Én meg állandóan egybe akarok esni a mondatommal. Soha nem akarok ellépni mögüle, hanem azzá akarok válni, jelen akarok lenni abban a mondatban. A jelenlétemet akarom hitelesítő erőként otthagyni. És ezért a cinikus logikát, vagy létezést egyszerűen nem tudom működtetni. Ehhez nem kapcsolódik nekem ítéletmozzanat, tehát nem ítélkezem valakik fölött, egyszerűen csak nem tudok úgy működni.

Az viszont tévedés, hogy a cinikus azt gondolja, hogy aki nem cinikus, az idealista, aki idealista, az pedig reflektálatlan, mint hogyha bolond lenne, aki nem tudja érzékelni a valóságot, vagy benne saját magát. Ahogy néhány kedves, de nálam talán keserűbb barátom szokta kérdezni, miután vidáman szólok a telefonba: „Minek örülsz te ennyire?” Én meg azt mondom, hogy „Annak, hogy felhívtál, hogy beszélünk.” Ettől még alapvetően – biztos a kontrollmániámnak köszönhetően – reflektált vagyok, és ez talán abban megmutatkozik alkotói értelemben, hogy a kétségeimmel foglalkozom a leginkább. Azt meg talán bátorságnak látom – hogy hízelegjek magamnak –, hogy nem elhallgatni akarom a bizonytalanságaimat, vagy a félelmeimet, vagy a szorongásaimat, hanem inkább fel akarom tárni, értelmezni azokat, hogy azt is mutassam, „nem félek, nem félek tőletek, nem félek attól, hogy ezt elmondom”, ahogyan nem félek magamtól sem.

Miért pont ebben a gyárban, a Harisnyagyárban találtátok meg a showroom helyét? 

Első körben az volt a fő motivációnk, hogy találjunk Budán egy üzletet, és olyan helyiséget kerestünk, ami kényelmesen megközelíthető, tágas és ránk szabható. Az egykori Harisnyagyár hangulata egyből megfogott minket, bár az az igazság, hogy ez a bemutatótér korántsem így nézett ki, amikor beköltöztünk, sok munkánk van abban, hogy elnyerte a mostani állapotát.

Mit alakítottatok át az eredeti állapothoz képest?

Teljesen ki kellett pucolni a korábbi tereket, kialakítani a most is látható térelosztást és burkolatokat. A galéria részt például nem olyan régen, a covid alatt készítettük, igazából folyamatosan invesztálunk a térbe.

A vendégek, vásárlók szeretik ezt az indusztriális hangulatot? Mit tesz hozzá ez a megítélésetekhez? 

Mindenképpen sajátos egy ilyen gyárépület-együttes udvarára megérkezni, azt tapasztaljuk, hogy szeretnek hozzánk jönni a vásárlók és a tervezők. Filozófiánk, hogy kínálatunk, szellemiségünk élő kapcsolatban legyen az emberekkel és a környezettel is, amit ebben a térben maximálisan el tudtunk érni. Tény, hogy sok dologban ráférne a modernizálás erre az épületegyüttesre, például az udvarra egy komolyabb rendbetétel, de az biztos, hogy teljesen más hátteret ad egy showroomnak, mint mondjuk egy modern építésű, közületi ingatlan.

Van-e kapcsolat a Harisnyagyárban működő szolgáltatók között? Kialakult-e itt egy közösség? 

Ismerünk itt sok bérlőt, szolgáltatót, de néhány eseti együttműködéstől eltekintve nincs igazán erős kapcsolódás, ez olyan dolog, amit megérne fejleszteni. Mindenképpen hasznos lenne itt egy büfé, vagy valamilyen közösségi tér, ahol lehetne találkozni, kapcsolódni a többiekkel, ez talán a közös projekteknek is kedvezne. 

Honnan indult az InnoConcept?

Végzettségemet tekintve építész vagyok, és lakberendezéssel, belsőépítészettel is foglalkozom már régóta. A bútorokkal való foglalkozás fokozatosan alakult önálló üzletté, immár több mint 20 éve dolgozunk ezen a területen. Volt a pesti belvárosban egy üzletünk, ami már ezt a letisztult, modern stílust képviselte. 2017-ben nyitottuk itt, a Harisnyagyárban az InnoConcept üzletet. Első partnerünk a dán Innovation volt, és mivel eleve nagyon szeretem magát az innováció szót és annak jelentését, ennek kapcsán alakult ki az InnoConcept név. 

Amikor kiválasztottátok azokat a bútorgyártókat, amelyeket képviseltek, mi volt a koncepciótok?

Van egy küldetésünk, és mindig az ehhez illeszkedő beszállítókkal vettük, vesszük fel a kapcsolatot. Szükséges egy bizonyos szolgáltatási színvonal, amit tudnia kell nyújtani egy gyártónak. Mi eleinte északi gyártókat, képviseltünk, de aztán egyre jobban tágult ez a beszállítói kör. Vannak dán, svéd cégeink, aztán jöttek német, olasz, holland gyártók, egyre szélesebb az a paletta, ahol megtaláljuk azokat a termékeket, értékeket, amelyeket képviselni szeretnénk.

A stílusokat tekintve milyen enteriőr-stílusokhoz találnak itt bútorokat a vásárlók? 

A modern lakberendezési stílushoz jól illeszkedik a kínálatunk, persze a modern alatt nem feltétlenül a rideg, minimalista stílust értem. A kínálatunkban található termékek ugyanúgy beleillenek egy letisztult minimál, mint egy organikusabb térbe. Színekben, felületekben, formákban is heterogén a bútorok palettája, olyan bútorszortimentünk van, amiben több fajta ízléshez, lakberendezési stílushoz is meg tudjuk találni a megfelelő termékeket.

Az északi, skandináv stílusú enteriőrök mellett a keleti vonalhoz, a japandi, vabi-szabi stílushoz is jól passzolnak bútoraink. A teljes portfólió úgy van összeállítva, hogy a stílusok és bútorok egymással variálhatók, összeilleszthetők, ezért van, hogy egy tervezési projekt esetén akár 6-8 különböző beszállító termékeiből is válogatunk. 

Milyen vásárlói réteg a fő célcsoportotok?

Számos tervezővel dolgozunk együtt, akik ismerik és szeretik a kínálatunkat, és rendszeresen beletervezik bútorainkat otthoni, vagy akár közületi enteriőrökbe. A széles termékpaletta miatt természetesen sok magánszemély, család is megkeres minket. A termékek minőségét tekintve elmondható, hogy a fő vásárlói réteg az, amely hosszútávon gondolkodik, ha bútort vásárol.

Említetted az innováció szeretetét. Vannak innovatív termékek a bútorpiacon? Mennyire jellemzi ez az irány a mai bútorgyártást?

A bútoroknak alapvetően meg kell felelniük a mai hétköznapi igényeknek, az innováció a formavilágban, illetve a gyártási technológiákban érhető tetten. Az anyaghasználat már abszolút a fenntarthatóság, az újrahasznosítás irányába megy. Jó példa erre, hogy egy ülőbútor életciklusa rendkívül jól nyújtható a cserélhető huzatok révén, ami a családosok számára például elég fontos szempont. A fenntarthatóságot az is szolgálja, hogy a mi bútorainkat hosszabb távra vásárolják. 

Mennyire van a fenntarthatóság az emberek fejében, amikor az enteriőr tervezés a téma? Mennyire szempont ez egy átlagembernek, vagy akár egy tervezőnek?

Tény, hogy Magyarországon az emberek sokszor még mindig ár alapján választanak, és a fenntarthatóság sokadlagos szempont. Inkább lassabb lépések észlelhetők, például az említett cserélhető huzatú kanapék, újrahasznosított anyagokból készülő termékek vásárlása. Úgy tapasztaljuk azért, hogy idővel, szépen lassan fontossá válik ez a szempont a választásnál. Tervezők számára szoktunk workshopokat tartani, hogy megismerkedjenek a fenntartható enteriőrök koncepciójával, a környezettudatosság elveit már a tervezési időszakban is lehet képviselni. 

Ha egyetlen bútordarabot kellene választani, ami jelképezi a márkátokat, mi lenne az?

Több ezer bútordarab közül nehéz lenne választani, de valószínűleg egy ülőbútor lenne. A kanapé termékkörben elég erős kínálatunk van, rengeteg gyártóval dolgozunk együtt, bútoraink mind megmunkálásukat, anyaghasználatukat, vagy akár élettartamukat tekintve hosszútávon szolgálják a vásárlókat. Van olyan gyártónk, amely 10 év garanciát vállal a bútoraira, ez nagyon ritka  manapság a bútorpiacon. 

A covid alatt fontossá vált az a szempont, hogy az a bútordarab, amin az emberek akár az egész napjukat töltik, több órai használat után is kényelmes érzetet adjon. Ez a mi szektorunkra elég jótékony hatással volt, felértékelődtek a jó minőségű ülőbútorok.

Költünk többet Magyarországon bútorokra, mint mondjuk a korábbi években?

Az biztos, hogy nyílik az olló, és van egy szélesedő réteg, amely igényesebb, és egyre többet költ az otthonára. A covid alatt a gyártóink is elég keményen emelték az áraikat, és az infláció, az euró árfolyam-ingadozása miatt a termékek sokkal drágábbak, mint például öt éve. Azt azért nem merném kijelenteni, hogy az emberek átlagosan többet költenek, szerintem még mindig nem ez a prioritás. Inkább az látható, hogy a lakberendezés nagyobb fókuszt kap, és aki megengedheti magának, hogy többet költsön az otthonára, jobban utánanéz, válogat, és magas minőséget keres. 

Óbudához milyen kötődésetek van?

Számunkra a Duna közelsége mindig is fontos szempont volt. Gyerekkorom óta a Dunára járok evezni, emiatt is adta magát, hogy Óbudán is körülnézzünk, amikor a showroomnak helyet kerestünk. Az ügyfelek is szeretik ezt a lokációt, ami a város különböző pontjairól és a közeli agglomerációs településekről is jól megközelíthető. Ráadásul Óbuda építészeti és természeti értékeit tekintve is rendkívül sokszínű, a panelházak, az új építésű társasházak ugyanúgy Óbudához tartoznak, mint a hegyvidéki területek vagy a Római-part. 

Hogy látjátok a jövőt, hova tudtok, szeretnétek még fejlődni, mi van még előttetek?

A fejlődés nem csak rajtunk múlik, erősen függ a piaci környezettől is. A vásárlói mechanizmusok is változnak, a mostani idők ráadásul nem a legbékésebbek. Szeretnénk az eddig általunk képviselt irányt megtartani, és közben alkalmazkodni a külső körülményekhez. Egy olyan bútorstúdió szeretnénk lenni, ahova szívesen jönnek be az emberek, csak 10 percre, vagy akár több órára is.

Az úgy volt, hogy az Úr, felülről, akár a Google, letekintett a leendő harmadik kerületre, beleforwardolt a lassan csordogáló időbe, és amikor elért kb. a Krisztus utáni tizenkilencedik századba, random leszórt egy maréknyi gyárat Óbudára, nyilván megmaradt a gyerekkori legójából.  

A gyárakat aztán be- és körüllakta az élet, aztán elmosták az egészet a fejlődésnek hazudott változás fejleményei. Gázgyár, Szeszgyár, Cukorgyár, Textilfestőgyár, Harisnyagyár, Selyemkikészítőgyár, a Goli, a BRG, a Gőzmalom, az Ecetgyár, a Mészhabarcsgyár, a Lenárugyár… nyúlik a halállista, proletár, folytatnám, de unnánk, te is látod, ez az ország lassan egyetlen szolgáltatóipari centrummá válik, meg dúsgazdag kínai komcsik játékszerévé. 

Ami engem illet, viszonylag korán értesültem a gyári munka mibenlétéről, Világhírű Konzervgyár futószalagja mellett ácsorogva osztozhattam az általános undorban, amelyben az uralkodó osztály leledzett, gyengébbek kedvéért: kötelező diákmunka volt, összetörtünk pár üveget, és némi fogalmat alkottunk arról, amit Marx Károly külsővé-idegenné válásként ír le a méltán elhíresült Gazdaságfilozófiai kéziratokban:

„A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke, mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.”

A „munka terméke” ebben a konkrét esetben, borsó- vagy talán uborkakonzerv volt, meg persze körötte a mocsok, az elviselhetetlen bűz stb-stb, egy időre el is vesztettem mint tárgyat, ami azt illeti, mindenki pont azt a tárgyat vesztette el, ami munkájának terméke volt, attól undorodott meg nagyjából az egész életére, ebből a szempontból érdekes eset a Pénzjegynyomda, ahol később szintén megadatott dolgoznom, úgynevezett „békával” tologattam az ötszázasok felvágatlan íveit, raklapszám. Legkésőbb akkor rájöhettem volna, hogy nem szocializmusban, hanem a reálisan létező államkapitalizmusban élek.

Eltűnt a Cegaj is, már akinek ez mond még valamit, (lásd: https://obudaianziksz.hu/munkastelep-a-teglagyarak-arnyekaban-az-obudai-cegaj), vele a tisztes szegénység boldogsága, amit egyesek nyomornak, mások viszont visszahozhatatlan idillnek láttak. Ha eleget keresgélsz, előbb-utóbb rátalálsz a nyomára, például egy 1953-as Filmhíradó részletére.

„Látogatás Hidegkutiéknál” 

„Nagy az izgalom a bécsi Práter Stadionban. [Szepesi György]: “… a 2. félidő huszadik percében. Az eredmény 1:1 arányban eldöntetlenre áll. Bozsik íveli előre a labdát Puskáshoz. Puskás az osztrák térfél közepén igyekszik elmenni, egy csel után kiadja a labdát Budainak…” Izgatottan hallgatja otthon a közvetítést a Hidegkúti (sic!) család. [Szepesi György]: “Hidegkuti fejel – góóól! Bravó! Ajj, de szép gól volt! Hidegkuti fölugrott, megnézte magának a sarkot, aztán látta, hogy Zeman…” Örül a fia, felesége, kislánya. [Szepesi György]: “… fejjel a meglepett Zeman mellett a jobb alsó sarokba fejelte a magyar csapat második gólját…” Örülnek szülei. De talán legbüszkébb mégis az édesanya. Hidegkuti Nándorné, az Újlaki Téglagyár sztáhánovista (sic!) művezetője, az építőipar kiváló dolgozója. Baj van a cserepek minőségével. Hidegkúti (sic!) néni azonnal intézkedik. Jól érti ezt a munkát, hisz már tizenegy éves korában itt dolgozott a gép mellett és azóta negyvennyolc esztendő telt el. Ha kell, kimegy a bányába is, nehogy fennakadás legyen az anyag körül. És mire mindent elintéz, jelzik is a munkaidő végét. Otthon már várja a fia, hogy beszámoljon a nagy győzelemről. Azonban más hallgatósága is akadt. A telep gyerekei kíváncsian hallgatják Nándi bácsit, aki maga is itt nevelkedett és innen indult el, hogy dicsőséget szerezzen az egész világon a magyar sportnak.”

Kimentek a híradósok Hidegkutiékhoz, és mit ad Isten, mire kiértek, a Hidegkutiék pont együtt hallgatták a Szepesit Bécsből, hallgatták az osztrákmagyart a hajóládányi rádión, csipke lóg a rádióra, mindent elborít a csillapíthatatlan csipketéboly, nippek mindenütt, a kispolgáriság mint a munkásosztály elérhetetlen vágyálma, a csodacsatár felesége légies szépség, szőke haján átdereng a műfény, a gyerekek tündériek, a kisfiú, amikor a kitörő gólöröm elúrhodna a családon, pajkosan a szája elé teszi a mutatóujját, amit az anyuka és a kistestvér egy közeliben aranyosan megismétel, nagyjából a heimat-filmek modorában, aztán hallgatják tovább a közvetítést, a labancok fölött aratott győzelem hőskölteményét.

Negyvennyolc év munka, az azért meglátszik az emberen.

Id. Hidegkuti Nándor arcánál elég nehéz keményebbet elképzelni. Talán csak id. Hidegkuti Nándorné überolja, ő maga a fából faragott sztahanoviscsina, éles vonások, elmulaszthatatlan keserűség, komor pillantás. Nehezére esik a szereplés, de hátradöntötték a pufók kagylófotelben, és a megfelelő pillanatban igyekszik büszke anyának látszani. A kétperces film második felének már ő a főszereplője, egy nap vegytiszta sztahanovizmus, ugyanis munka közben van ábrázolva a téglagyár megvesztegethetetlen műszaki ellenőre, „Baj van a cserepek minőségével”, tehát id. Hidegkuti Nándorné a képen gondterhelten csóválja a fejét, majd habozás nélkül selejtnek minősíti az inkriminált cserepet, föltehetően „a tárgy igájában való szolgaság” jegyében. „És mire mindent elintéz, vége is a munkaidőnek.”

Oltári mázli, teszem hozzá utólag kétértelműen. 

Elképzelem a sürgölődést, ahogy fölékszerezik a híradósok a Hidegkuti-házat a kispolgárság attribútumaival, amilyen aljas vagyok, még azt is, ahogy a műszak becígöli az irdatlan rádiót, bár lehet, hogy a Nándi okán az már eleve bent volt. 

Sajnos, most jön a nem szép rész.

Ezt a két percet ugyanis Herskó Anna fényképezte. Minden irónia nélkül, operatőri mestermű. A szöveget, föltételezem, Herskó János írta, mert ő van megjelölve az inzerten szerkesztőként. Tizenhét évvel később pedig a Stockholmból küldött búcsúlevelében,  másfajta mondatok születtek.

„Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. Az undor önmaga és környezete iránt. (…)  Még egy fájó kérdés. Nemcsak magyar, zsidó is vagyok. Anyám azért fekszik tömegsírban valahol Nyugat-Magyarországon. Én abban bíztam, hogy a felszabadulás után ez a kérdés lekerül a napirendről. Nem így történt. Sok oka van. Nálunk erről nem „illik” beszélni.

És nemcsak az izraeli-arab konfliktus egyoldalú és hazug kezeléséről van szó. Az országban újra nő az antiszemitizmus. Egyesek úgy érzik, hogy a zsidóknak még mindig túl jó dolguk van.

Ezért hivatalosan igyekeznek „finoman” korlátozni a zsidók szerepét. Mindez könnyen előkészíthet egy lengyel „megoldást”, mikor a húszmilliós Lengyelország társadalmi bajaiért a maradék huszonkétezer zsidót tették felelőssé.”

1970-ben még nagyon közel lehettek Herskó János  munkaszolgálatos emlékei. Vajon eszébe jutottak-e az újlaki téglagyár meglátogatásakor? Hazajössz a táborból, a túlélés szégyenével, és azt gondolod, ezeknek, akik felszabadítottak, örökre hálásnak kell maradnod? Aztán kiderül, hogy lehetetlen. Nincsen maradásod.

Úgy esett, hogy az utolsó éveiben összebarátkoztunk. 

Budán laktak Annával, olyasmi lakásban, ami a Két emelet boldogságban van ábrázolva.  Két varázslatos ember, kábé mindenen túl, aprósütik alpakka tálcán, méregerős feketék és szörnyű cigaretták szipkából, életszeretet és rezignáció, maximumra húzva, sztorik számlálatlanul. Aztán mégis visszamentek Stockholmba. Egy filmszemlén nekem kellett átvennem az életműdíját. Bemondják a nevét, némi zavar, hogy én jövök ki a rivaldafénybe, furcsa csend a nézőtéren, mondok valamit, amiről azt gondolom, hogy Herskó fanyarságához méltó, és átadom az üzenetét, amire nem emlékszem.

Nézem a neten az újlaki téglagyárat, hogy mi maradt belőle. A térképen semmi. A hűlt helyén a Szent Margit Kórház, egy Praktiker, a BMSZC Bláthy Ottó Titusz Informatikai Technikum, a Budai Akrobatikus Sport Egyesület Torna Csarnoka.

Csak az interneten maradtak emlékek, a veteránok emlékeznek Facebook-oldalakon, emlékeznek, akik ott dolgoztak a Téglagyárban, vagy akik a gyerekkorukat a Cegáj poros utcáin töltötték,  orbitális dalban idézik  fel meghatottan a kérges apai pofonokat. A zsidókról nem esik szó, rájuk senki nem emlékszik. Hogy valakik a téglagyárakat használták zsidók ideiglenes tárolására. Végül mégis találok egy képet egy emlékműről. 

A 17-es villamosról az informatikai technikumnál kell leszállni. 

Állati forróság. Thomas Mann szobra, autóparkoló, aztán az emlékkő. „1944 telén több tízezer üldözött magyar zsidó polgártársunkat e helyről, a volt Óbudai Téglagyár területéről indították útra a náci koncentrációs táborokba. Emléküket megőrizzük!” „Indították útnak.” Így is lehet fogalmazni. Wallenberg borzadva említi, hogy amikor odament a téglagyáriakhoz, azok végső kétségbeesésükben leszaggatták róla a ruhát, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. 

Kavicsok a felirat alatt, mászkálok egy darabig, találok egy vállalható darabot, felveszem, lopva körülnézek, nem látja senki, nyilván hoznom kellett volna valahonnan egy sajátot. Ha jól számolom, száztizenkilenc név olvasható a két márványtáblán, Ádler Zsuzsannától Hoffmann Arnoldnéig,  őt ugyanis elsőre lefelejtették, így került a férje mellől utolsónak, a második tábla végére. Winter Ferenc után.

Fogalmam sincs, miért, elindulok az erdő felé. Hátha majd ott mégis találok valami nyomot. Egy téglát, mit tudom én, azt majd hazaviszem. A technikum mellett próbálok bemenni, de megtorpanok, mert vagy száz méterrel beljebb, a fűben fekszik valami vagy valaki, éppen az utamban. Hunyorgok, rossz a szemüvegem, halottnak nézem, de aztán sikerül azonosítanom. Hajléktalan alszik a bozót mélyén. Hirtelen az egész a Nagyítás című filmre emlékeztet, előveszem a mobilom, csinálok egy képet, hogy jobban lássam. Aztán a Gelléri Andor Endre utca felé kerülök.  Szelíd út vezet az erdőszélen, tele szeméttel, két perc alatt érek vissza a Bécsi útra. Semmit sem találok, persze,  egyetlen téglát sem, mintha soha semmi ott sem lett volna.

A nyitóképen: Cegaj házak az Újlaki Téglagyár területén, 1973
Fotó: Németh Tamás

Végig fogom egyszer járni.

Veszek egy szivarhajót, igazi Karsait, már akinek ez még mond valamit, és azzal. Állítólag még mindig lehet találni eredeti példányt, legyen a hossza 7 méter, a szélessége 1 méter, tartozzon hozzá egy működőképes Thümler-motor csigaszárakkal, gépkönyvvel. Szépen felújítom, kábé négyszáz  munkaórával, és eltűnök, mint erdőben a vadnyom. Nekem a Balaton a Riviéra, viszont a Dunakanyar már Pünkösdfürdővel elkezdődik, szerintem védhető álláspont, különös tekintettel ezekre az óbudai hasábokra.

Csak óvatosan lépkedj, mert ezek az úgynevezett felnőttek iszonyatosan figyelnek odaföntről, nehogy történjen valami jóvátehetetlen. Araszolsz, már ha ezt egyáltalán haladásnak lehet nevezni, inkább helyet változtatsz, annyira lassan csinálod, mintha az, amit  csinálsz, nem is mozgás lenne, hanem állapotváltozás. 

Megmozdítod a lábad, kicuppantod a lágy iszapból, és nagyon lassan, tényleg csak egy kisarasszal arrébb teszed le. A talpad belesüpped megint, és mind a tizenkét kilód ránehezedik, a lábujjaid között felbuggyan a sár, megunhatatlan, és egyáltalán nem is szeretnéd megunni, miért nem csinálod csak ezt a következő száz évben, ez lenne a munkád, és végtelenül elégedett lennél vele. 

A folyó oldalról les rád, ki-kinyal a partra, mint egy játékos szörnyeteg, aki csak a megfelelő alkalmat keresi, hogy elragadjon, vagy nem is, inkább a saját jóságát próbálgatja, azon tűnődik, hogy hol lehet a jó és a rossz a határa, megijesszen vagy megvicceljen, vagy inkább mégis elnyeljen, szőröstül-bőröstül, noha szőrösnek ekkor még nehezen volnál nevezhető.

Legyen július, 1960 júliusa.

Pünkösdfürdő, a Pénzjegynyomda üdülője előtti partszakasz, alig legyek tehát  négyéves, dolgozzon az Anyám a bérelen, jelentsen is ez bármit, mondjuk ezeknek a felnőtteknek itt, akik önfeledt araszolásomat vigyázták, valószínűleg tényleg jelentett valamit. 

Vállalati üdülés.

Nappal kimennek a vízre, kajakkal vagy kielboattal, esetleg apró, motoros lélekvesztőkkel. Rózsaszínre fakult evezős trikók, két sápadt csíkkal keresztben, a hátukon, mondjuk Építők felirattal. Valószínűtlenre gyötört lenvászon sapkák,  a sildek áttetsző, zöld műanyagból, ezekkel, vagy négy sarkukon megcsomózott zsebkendőkkel védik a tűző naptól a sörtésre borotvált koponyákat.  Este összegyűlnek, tábortüzeket raknak a parton, nevetnek, csatos üvegekből töltik az olcsó bort, és folyton főznek valamit bográcsban. Majd minden ennél is jobb lesz egyszer, ha ez egyáltalán szakmailag és emberileg lehetséges. 

Nekem ez volt először a Duna, ez a gyanús idill,  még nem voltak védművek, másik élet másik világban, és mintha az egész  a harmincas évek munkásmozgalmának reminiszcenciáiból táplálkozna. Az üdülőt minden évben elöntötte az áradó folyó, megvárták szépen, míg az ár levonul, aztán újra kimeszelték az apró szobákat. Mindegyikhez járt egy másfél négyzetméteres erkélyszerű terasz, azon lehetett olvasni, valami nyikorgó nyugágyban, ha jól emlékszem.

Semmire sem emlékszem jól.

Nem emlékszem, mert nincsenek emlékek, pontosabban nincs kontinuitásuk. Az emlékeket érzelmekből gyártod, azaz régi, ma már nem létező  érzelmek rekonstrukciójából, az érzés megelőzi a képet, a szagot, a fogalmakat, ezeket csak utólag hozod létre, még az is lehet, hogy az iszapot az imént fölidézett esemény leírásába a Balatonból kerítettem, de ettől még az egész igaz, vagy legalább is igazabb, mint az a film, amit akkoriban készítettek volna rólad, pedig a kép, amit ez a szöveg felidéz, vagy inkább leír, minden elemében tiszta konstrukció. 

Megcsinálom a Dunakanyart szavakból, mintha lenne, pedig az nekem valójában tényleg csak egy szó, egy szó madártávlatból nézve, úgynevezett tájegység, pedig elvileg az, aki ezeket a sorokat most, ennek a girbegurba, kanyargós mondatnak a születési idejében írja, állítólag éppen a Dunakanyarban tartózkodik, azaz Csobánkán, ami, beszélik, konkrétan a Wikipédia,  maga is a tágabban vett Dunakanyar része.

A Dunakanyar, úgy értve, Pünkösdfürdőn kívül, nekem, aki a szavak világában valamivel jobban érzem magam, inkább térkép formájában létezik,  és messze a legjobb,  ha ez a térkép úgynevezett turistatérkép, mert azt teleírták földrajzi nevekkel, szívszorító és csodálatos, vegyük például a Gabi halálát, azaz, ugye, éppen a szerzőét, már akinek mond valamit ez a velejéig sznob tréfa, de ha nem mond, akkor simán rá lehet keresni a domborzati atlaszban és a Wikipédián. Rákeresek a neten, feljön, persze se Csobánka, se Pünkösdfürdő nincs rajta, nem fértek rá, száműzettek a fogalmak világába, úgy látszik, egyik se számít hardcore Dunakanyarnak.

Minden név egy történet. 

A Dunakanyar Kisoroszi – Kisoroszi pedig Mészöly Miklós; a szomszédjában Kukorelly Endre; és Csaplár Vilmos, aki egyszer, elfelejtettem már, miért, de úgy képzelem, éjszaka van, átússza a Dunát; és Kisoroszi Nádas Péter is, amint kiszolgáltatja magát a vaksorsnak, otthagyja a munkahelyét, és ide költözik, hogy megírja az Emlékiratok könyvét, mert hallgat Polcz Alaine-ra, aki azt mondja neki egy városmajori sétájukon, hogy „az ég madarai nem vetnek, nem aratnak, mégis megtartja őket az Úr”; és persze az Áprily-völgy, Péterfy Gergelyék teraszáról. És Balassa Péter, aki sápadtan figyeli a hátsó ülésről, hogy Mészöly mindkét kezével gesztikulál vezetés közben, és néha hátra is fordul, mert nagyon el akar mondani valamit. 

Dunakanyar Leányfalu – állunk 1995 nyarán,  Leányfalun, Móricz Zsigmond kertjében, négyesben egy baráti házaspárral, mert ki akarunk költözni a városból, egy hirdetésre jöttünk, és elképedve hallgatjuk az önkormányzat illetékesét, aki simán eladná nekünk a házat, egy nem is különösebben nagy összegért. Sajnos, nem férnénk el benne, jönnének gyerekek is, mondjuk udvariasan az ügyintézőnek, és  gyakorlatilag futólépésben menekülünk.

A Dunakanyar döglött mormota az Esztergomba vezető út szélén, disznóvá fújódott, kopaszra ázott kutya teteme a nagymarosi strandon, senki nem vesz tudomást róluk. A Dunakanyar a szentendrei Kacsakő büfé, színesre festett köveivel,  pedig lelkes alkalmatlanok már minden kacsázásra érdemes kavicsot a folyóba dobtak. A Dunakanyar Szőnyi István Zebegénye, következésképpen az anyám elveszett kislánykori emlékkönyve is, amibe Szőnyi sárgán-vörösen-zölden lángoló virágot festett, valamikor a harmincas évek vége felé.

Megkerülni a Lupát kajakkal, az is a Dunakanyar, evezel, mit sem sejtve, úgynevezett érettségi szünet, mögötted egy tizennégy éves fiú az üdülőből, pár napja ismered, de azt mondja, elengedték veled a szülei, és természetesen jól tud úszni, naná, effektíve egy tengeri medvebocs, mondjuk kicsit furcsán lapátol, de az egész történet csak visszafelé lesz igazán gyanús, az alkonyodó ég alatt, ahogy a szigetet megkerülve közeledtek a Pénzjegynyomda stégéhez, mert mindenki, aki csak élt és mozgott az üdülőben, halálra váltan áll a stégen, és mozdulatlanul várja, hogy visszaérjetek. Hazudtál, ugye? Kérdezed hátrafordulva a fiútól. Bólint. És úszni se tudsz. Hallod a hangod, ez már inkább megállapítás volt, mint kérdés  Egy élet telik el, aztán újra bólint.

A Dunakanyar az elsüllyedt sződligeti kert, Forgách András mesél az azóta szintén elsüllyedt SZFE egykori hallgatóinak, az utolsó filmes osztályunknak Kafka Oktávfüzeteiről, és aztán persze a szokásos délutáni séta a parti fövenyen, 2020 Bloomsday.  

A Dunakanyar félig földbe süppedt, öreg karosszék, piros-fehér lécekkel, meg egy kopott bádogasztal Tahiban, a vízparton, az a csendes félóra, amíg várok valakire, akivel valószínűleg soha többé nem fogok beszélgetni.

A Dunakanyar A pisztrángos, útban Bogdány felé, ülsz egy öreg Saab nyitott csomagtartójának szélén, a parkolóban, és a térdedről eszed a fokhagymás halat egy papírdobozból. Dunakanyar a forró, végtelen  alumíniumcsúszda Visegrádon, lefelé siklasz a boldog gyerekek örökös félelemszagában, nem viszi el a szél. A Dunakanyar, ahogy vészjóslóan lengenek a sodronykötelek, amikor kézi csörlővel húzzák az apró kompot. A Dunakanyar Tandori befogadott könyvtára Vácott.  A Dunakanyar ezüst szerencsepatkó Dobogókőről nézve. 

Dunakanyar a legkedvesebb magyar királyom, Salamon visegrádi tornya, ahol sohasem jártam, igaz, állítólag Salamon se, pedig Hevenesi Gábor szerint itt „raboskodott, ahonnan csodával szabadult meg: Szent István sírjának fedőlapját -– amikor László ki akarta emelni a holttestet – mindaddig nem tudták megmozdítani, míg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később ismét háborút kezdett, de László újra legyőzte, s akkor a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult. Itt megtapasztalta, hogy senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl. Barlangokban rejtőzött, füvek és vadalma volt az eledele, száraz lomb volt az ágya, forrásvíz az itala, s vadak bőre a ruhája. Böjtölt, vezekelt, éjjel-nappal imádkozott, és kereste a környéken lakó szent remetéket.” Mindez, fájdalom, már az isztriai Pólában esett, ahol az ottani legenda szerint „vadgyümölcsöket, gyökereket evett, méhészkedett. Sárból tapasztotta ágyát, és saját kezével készített mécsesét sokáig látványosságként mutatták be az érdeklődőknek, lakhelyéül szolgáló barlangját pedig azon a domboldalon vélték tudni, amelyen a Fort San Michele erőd állt.” Így tehát most már a Dunakanyar, bármekkora is az úgynevezett valóságban, nekem legalább is, az Adriáig tart.

Mégis ráfér egyetlen képre, kocka egy filmből, amit csak én láthatok, 1960 emlegetett vad nyara, az öreg kielboat orrában ülök, a Nap ellenfényétől hunyorogva nézem, ahogy a félistenek csodálatos összhangban emelik-ejtik az evezőket, és mosolyognak, konkrétan rám, a gyerekükre,  un homme et une femme, keverjünk alá zenét is, „kvabadabada”, vagy ne, elég a halkan csobbanó víz is, hiszen ezt akkor, 1960-ben még nem Claude Lelouch rendezte, hanem Aphrodité, csak később egy másik görög nő, Erisz, a viszály istennője, fájdalom, újravágta. Mit mondjak, nekem jobban tetszett a rendezői változat.

Araszolok befelé Csobánkáról Budapestre, át Óbudán, a Szentendrei úton. A két sávot egy darabon árkádsor választja el, azt mindig megbámulom. Aquincum romjai mellett haladok, pontosabban szólva a régi romok helyén felépített ún. „műtárgyak” mellett. 

Itt futott egykor az Aquaduct, Pannonia provincia legfontosabb vízvezetéke. Ötven méteres árkádsor idézi az emlékét. Az oszlopok tövét elvadult aljnövényzet, dudva, muhar altatja és fedi be. Gázoltunk benne a barátaimmal, közöttük e lap csodálatos fotográfusával, pár évvel ezelőtt, párhuzamosan a gépesített forgalommal. Úgy éreztem magam, mint aki egy másik valóságban gázol. 

Az egyik árkádszelvényben matracot találtunk, az árkádsor tetején futó vízvezeték pereme valamennyire megvédte az esőtől, mellette talán egy szék, üres akasztó egy szögön, törött borotválkozó tükör. Komplett szoba-összkomfort, ami azonos a saját teraszával. Aki itt lakik, tökéletes helyen van, hazaérkezett, kívül téren és időn. Jelenleg nem tartózkodik az otthonában. Szeretném azt hinni, hogy halhatatlan. Ha ezt kibírta, ezt a szén-monoxid-koncentrációt, nem járhatok messze az igazságtól. Legyen egy tetszőleges nemzetiségű rabszolga, aki mindent túlél.
Ókori-migráns–számkive-tetthaj-léktala-nember. 

Amikor úgynevezett nemzetiségekről beszélünk, a fogalom csak az uralkodó konszenzushoz képest értelmezhető, tulajdonképpen egyfajta hatalmi diskurzus része, mely szerint itt a Kárpát-medencében mi vagyunk itthon, mindenki másnak coki, vagy másik nyelvjátékban: maradjanak szépen a nemzetiségi seggükön, és élvezzék a hagyományos magyar vendégszeretetet. Szivecskék, szmájlikák, ölelmények. Bármi legyen is a népszámláláskor alkalmazott definíciója, Magyarországon nem szoktunk beszélni magyar nemzetiségűekről. Minek is beszélnénk.  Nemzetisége végső elemzésben csak egy gyüttmentnek lehet. Nem beszélünk arról, hogy egykor, a régi szép és/vagy ronda időkben mi is gyüttünk-mentünk. Nem beszélünk arról, ki volt itt előbb. Az avarok? A kelták? Tegyük a szívünkre a kezünket. Ha egy párhuzamos univerzumban a Kárpát-medencét uraló többségi kelták megszámlálnák a Kelta Köztársaság alattvalóit, magyarnak vallanánk magunkat?  Vagy éppen ellenkezőleg, kikérnénk magunknak, ha lemagyaroznának? De kik ennek a „mi” szócskával jelölt halmaznak az elemei? (Ami például engem illet, anyám egész konkrétan „kún” volt, és többek között kazahok, lengyelek, szlovákok, németek, horvátok vére kavarog az ereimben, ehhez képest magamat titkos zsidónak képzelve lamentáltam végig a teljes gyerekkorom. Erre varrjál gombot.)  Persze, ha úgy vesszük, maguk a kelták is migránsok voltak, mondjuk Vértesszöllőssy Samuhoz képest, akit meg talán az ufók előztek meg, de az emberszabásúak mindenképpen. Isten tudja. Bár feltételezni lehet, hogy nem kifejezetten evolucionista. Hacsak nem ő teremtette az evolúciót is. 

Anyánk csodálatos nyelve szerint, amikor az ember megszületik, világra jön. Nem Magyarországra, Izlandra vagy Kongóra. Megszületik, aztán jönnek mindenféle kedvező vagy kedvezőtlen események, létezhetetlen a seggén maradnia, elkezd ide-oda mászkálni a Földön. Könnyen volna állítható, hogy demagóg vagyok, esetleg, hogy nem tudok rendesen magyarul, hogy a világ szó ebben az esetben a fényt jelenti,  nem pedig a Föld nevű bolygót, és az összes cugehőrt, ami körülveszi. Csak, fájdalom, az a helyzet, hogy idekint mindannyian továbbra is láthatóan a sötétben tapogatózunk.

Szerbek és svábok.  Horvátok, románok, ruszinok. Örmények, görögök és lengyelek. Ukránok, cigányok. „Sokan vannak, mint Óbudán a zsidógyerek.” Ez állítólag közismert fordulat volt egykoron, elkoptatott hasonlat. Ezen a ponton talán érdemes emlékeztetni magunkat az óbudai Téglagyárra. Nem tudok róluk semmit. Szavakba kapaszkodom. Nekem a világra szavakon át vezet az út. 

Avagy vedd példának a kicsiny fűszálat. Mondjuk azt a szót, hogy „bolgárkertész”.

Pár éve kisebb ünnepséget rendeztek a felismerhetetlenre újított békásmegyeri piacon. Emlékművet avattak, a vegyesboltjának közvetlen közelében. Az ünnepséget lekéstük, illetve a végére értünk oda, kislányok táncoltak bolgár népviseletben. A bolgárkertészek emlékműve valójában ivókút – egyébként. Még nem láttam belőle senkit inni. Ki venné magának a bátorságot.

„A magyarországi bolgár közösség őrzi és ápolja hagyományait, emlékezik gyökereire, nagyon jóleső érzés ezt látni, megtapasztalni – mondta Christo Polendakov, a Bolgár Köztársaság budapesti nagykövete ünnepi beszédében. – Mi, bolgárok úgy tartjuk, amikor lehajolunk a kúthoz, hogy vizet igyunk, nemcsak a szomjunkat oltjuk, hanem fejet is hajtunk, képletesen is. Itt, ennél az ivókútnál a bolgárkertészek emléke előtt tiszteleghetünk.”

De kik azok a bolgárkertészek? 

Tizennyolc éves koromig nem találkoztam eleven bolgárral, csak a „bolgár” szóval, illetve többnyire a Bulgária szóból derivált, iszonyatos „bulgár” alakváltozattal. A rendíthetetlen, jóhiszemű, gyanútlan és bumfordi tahóság, amivel a magyar lakosság túlnyomó része ejtette ki ezt a szót, elrémített. Bármennyire is harcoltam ellene, ezt  a tévesztést szándékosnak véltem, vagy engedékeny pillanataimban is minimum a kollektív tudatalatti elszólásának,  mintha büntetnénk vele a bolgárokat, akiknek, ezek szerint, nyilván lehet valami felejthetetlenre sikeredett ősbűnük. A kollektív bűn fogalmától viszont ösztönösen undorodtam, mit tehetne arról egy bolgár, hogy éppen bolgárnak született, ráadásul éppen Magyarországra. Ezért a magam részéről elhatárolódtam, és hisztérikus pedánssággal ügyelve a nyelvhelyességre, túlságig kerekített „o”-val mondtam ki a szót. Mégis, a „bulgár” szó zsigerig hatolt, ellenállhatatlanul, mint az idegméreg, bárhogy igyekeztem, idegenkednem kellett a bolgároktól, ahogy titkos zsidóként gyakorlatilag mindenkitől, nem mintha ez mentségemül szolgálhatna bármire.

Az idegen szép, irkálták fel pár éve naiv humanisták Budapest-szerte, mindenféle falakra. Vagy ronda, teszi hozzá a kevésbé naiv én. Esetleg semmilyen. Nem ilyen egyszerűre van kitalálva ugyanis az élet.

Az első eleven bolgár, akivel találkozhattam, történetesen tényleg szép volt. 1975 nyarán találkoztam vele, egész pontosan július 12-én, a Budai Ifjúsági Parkban, a Silesian Blues Band koncertjén.  Sweet little sixteen, csodálatos nevetés, kissé szabálytalan fogsor, a lengyel jazzrockra hullámzó teste menyétre, vagy inkább hermelinre emlékeztetett. Volt nála egy fél üveg bor, úgy nyújtotta oda, mintha egyenesen nekem hozta volna a forró és titokzatos Zuglóból. Még nem tudtam, hogy bolgár, pontosabban nem „egészen az”, de a bemutatkozáskor egy közismert és nagyon gyakori, történelmi súllyal nehezített bolgár vezetéknevet használt. Azt sem tudtam még, hogy balettiskolába jár, bele abba a káprázatos, lélekölő fegyelembe, amelyet csak egy valószínűtlenül mocskos ablakon át figyelhettem meg a Kazinczy utcában, pár nappal a megismerkedésünk után, bolyongó árnyakat láttam az üveg mögött, meg kellett elégednem a puszta gondolattal, hogy egy táncosnő a csajom. Pluszba rá még „népitáncos” is! Ahogy Rejtő Jenő mondaná, csak a kákán is csomót keresők akadhatnának fenn azon, hogy a bolgár lány magyarul „népitáncolt” a KISZ Központi Művészegyüttesének Stúdió nevű csoportjában.

A bolgárkertészek, hát, az már egy másik eset. Elsőre ugyanis bogárkertésznek értettem a szót, mert ebben a frazeológiai kötöttségben a magyar lakosság érthetetlen okból a helyesen ejtett változatot alkalmazta, nem „bulgárkertészeknek” nevezte őket, ahogy logikus volna. Zdenek Miler nyomán cuki, pufók szarvasbogárkának képzeltem a borgárkertészt, egyfolytában a mezőn sürgölődik, nyilván maga is kertésznadrágban, mint a Kisvakond. Bolgárkertészek, te barom. Ellel. Idehozták, magyaroknak, a földi paradicsomot, száz évvel ezelőtt. Tiszteld őket, az emléküket, hajts fejet, ahogyan azt fentebb Christo Poledankov javasolta, ha mégis, minden nehézséggel dacolva, a török, esetleg arab férfi által kormányzott vegyesbolt előtt az emlékkút vizéből iszol a békásmegyeri piacon.

Két évvel később utaztam először és eddig utoljára Bulgáriába. Amikor megérkeztünk Várnába, az első dolgom az volt, hogy egy zöldségest keressek, megajándékozzam magam végre az autentikus bolgárkertészet valamelyik büszkeségével. De egyet sem találtam. Várnában se zöldséget, se gyümölcsöt nem lehetett kapni, egyáltalán. A bolgár közértben három dologtalan hentes támasztotta makulátlan fehér köpenyében a makulátlan fehér csempét, felettük csak úgy ragyogtak a falból kiálló, nyilvánvalóan szűz húskampók. A boltban egyetlen ún. árucikk volt kapható, igaz, abból körülbelül negyven köbméternyi, dísztelen egyendobozokba csomagolva, konkrétan a lokum nevű, tébolyítóan rossz ízű édesség, Kábé mintha háromszor háromszor három centis kockákba préselnél százezer mézcukorba mártott lepkét. Később kiderült, ezért a borzalomért nem a bolgárok felelősek, valójában török származású. Hazafelé aztán pár órát késett miattam a vonat, lerugdostak ugyanis róla a román határőrök Ruszénél, de ez már egy másik nemzetiségi történet, és egyébként is többször elmeséltem.

A lányom és a fiam a pomázi német nemzetiségi iskolába járt, és mindketten táncoltak az Opanke nevű szerb hagyományőrző tánccsoportban. (Pomáz, hát az már majdnem Óbuda, nem?) Van is egy felvétel a lányomról, aki szerb kendőbe kötött tetejétől opankéba burkolt talpáig virtigli nemzetiséginek maszkírozva nyilatkozik a Magyar Televíziónak. Vele esett meg az a fantasztikus dolog, hogy egy csodálatosan fényes napon, amikor a pomáziak a nemzetiségeiket ünnepelték, délelőtt népi németként egy német nyelvű gyermekszínház üdvöskéje volt, majd este már szerbként a csoport névadójául szolgáló bocskorban ropta a szerb táncot. Végül is Némethnek hívják, az egyik nagymamáját meg Dianovicsnak. 

Állunk az egyik opankés táncoslány papájával, a pomázi szerb önkormányzat elnökével a német iskola udvarán.  Eléggé bírom, csupaszív, nagydarab szerb, együtt isszuk a forró pálinkát, esszük a csevapot a szerb karácsonyt ünnepelve. Elröhögünk ezen-azon, ha a lányaink révén összefutunk a szerb táncházban. Vagy itt, a német iskolában. Történetesen 1997 október 30-a van, a Jugoszlávia–Magyarország meccs másnapja, a jugók gyakorlatilag kibeleztek minket és nyárson megsütöttek, konkrétan 7-1-re. Témának pazar lesz, már messziről kiabálom, ez azért tegnap nagyon durva volt. Hát igen, válaszolja fanyar mosollyal,  nem győzhetünk mindig.

Vannak meghatározó élményeid Óbudáról? 

Amikor Pestre jöttem egyetemre, egy barátom eladott nekem egy dudát, és az Óbudai Zeneiskolába mentem, hogy megtanuljak rajta játszani. 4-5 évet töltöttem el itt, mindig a Galagonya kocsmában iszogattunk, beszélgettünk. Sokszor játszottam a Kobuci Kertben és az óbudai adventi vásárban is.

Mi az első zenei élményed gyerekkorodból? Mikor lépett be az életedbe a zene?Viszonylag későn. Zenét persze hallgattunk – hét évvel idősebb a bátyám, így a gyerekkorom Müller Péter Sziámival, az A.E. Bizottsággal és a Kispál és a Borzzal kezdődött. Illetve volt a The Pogues nevű ír punkegyüttes, őket is sokat hallgattuk. Igazából teljesen véletlen volt, hogy a zene felé fordultam. Az ikertestvéremet és engem nyolc évfolyamos gimnáziumba vettek fel, akkor még nem is gondoltunk arra, hogy zenével foglalkozzunk. Beiratkozás alatt épp egy nyári táborban voltunk, és anyukám meg a nagyobbik bátyám mentek el helyettünk. Megkérdezték őket, hogy az ikrek milyen szakkörökre akarnak járni, és mindenhova beírattak minket – furulyára is. Persze, amikor ezt megtudtuk, kapásból azt mondtuk, biztos, hogy nem, de aztán mégis elmentünk. Később a testvérem áttért a gitárra meg a pengetős hangszerekre, én meg elkezdtem harmonikázni. Ekkor egyébként még grafikus szerettem volna lenni. Volt otthon mindenféle hangszer: furulya, gitár, mandolin, ezeken kezdtünk el játszani az ikertestvéremmel, úgy, ahogy a Kalákánál láttuk: mindenki játszik mindenen. Végül is én egyre inkább a harmonika felé fordultam. A középiskolában úgy nézett ki, hogy zenét akarok tanulni a továbbiakban, de mivel gombos harmonikán játszom, az pedig nem volt az akadémián, megbeszéltük a tanárommal, hogy elmegyek tanulni mást, és majd ha változik a helyzet, akkor felvételizek az akadémiára. Ez a más a magyar nyelv és irodalom lett, ami mellé felvettem az összehasonlító irodalomtudomány szakot, szóval egy ideig úgy nézett ki, hogy irodalmár leszek. Közben a harmonikatanárom meghalt, és ez az út elvágódott, viszont mindenféle zenekarokban játszottam Ágoston Bélával, időnként Ferenczi Gyuriéknak voltam vendége, illetve saját zenekaraim is voltak.

Amikor végeztem az egyetemen, akkor döntöttem úgy, hogy a munka mellett zenélek. Most már lassan 10 éve csak zenélésből élek. 

Nagyon sokféle hangszeren játszottál, miért épp a harmonika mellett döntöttél? 

Nem tudom pontosan. Az előbb említett The Pogues együttesben ugyan használtak harmonikát, nyilván billentyűset, de nem emiatt választottam ezt. Az, hogy én gombos harmonikán játszom, az azért lett, mert a tatabányai zenetanárom Oroszországból származott, és ő mondta, hogy legyen gombos harmonika. Erre azt mondtuk, ha az oroszoknak jó az, akkor nekem is jó lesz. Igazából nem volt kötődésem ehhez a hangszerhez, de jó választás volt. Nem keresem az okát, hogy miért így lett. 

Irodalmat tanultál – ez befolyásolja a zenei nyelvedet?

Nagyon is. Az egyetemen azt tanultuk meg, hogy a kultúra bármely szeletéről tudjunk beszélni, gondolkodni, tanulmányt vagy kritikát írni. Ennek a hatását inkább mint zeneszerző érzem, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolkodom a zenéről, a kultúra bármelyik szeletéről, ahogy a posztmodern is gondolkodik a nyelvről: szegmenseire bontom és újra felépítem. A zenének – ami ugye ritmusból, harmóniákból, dallamból áll – van vertikális meg horizontális felépítése, bármelyik részét ki tudom cserélni másra. Ez a gondolkodás olyan, mint ahogy Gaudí felépítette a Sagrada Famíliát. Az is egy viszonylag egyszerű egyhajós templom egy toronnyal, de Gaudi több hajót tesz egymás mellé és több tornyot, és minden toronynak és hajónak minden része más díszítést kap. Ebből egy olyan nagy egész alakul ki, hogy ha elindulok a templomban, folyamatosan, organikusan változik; nagyon sokféle, mégis koherens, mert az egésznek a szerkezete egy tiszta és világos dolog. Ugyanezt csinálom a zenével: amit én írok és játszom, azt francia-balkán-klezmer-tangónak hívom. Ezekből a kultúrákból táplálkozom, és azzal játszom, hogy a motívumaikat egymás mellé teszem.

A Balkán páratlan ritmusait összeteszem a francia sanzon harmóniamenetével, a zsidó skálákat és a tangó díszítési technikáit használom.

Ezeket állandóan keverem, és ezáltal egy olyan zenét igyekszem komponálni és játszani, ami túllép azon a hangszerelési gesztuson, hogy veszek egy népdalt és másmilyen kíséretet teszek alá, mint amilyen hagyományosan hozzátartozik, majd ráírom a címkét, hogy ez világzene. Itt érintetlen marad a zene és az a gondolat, ami mögötte van. Nehezebb út tényleg darabjaira bontani a zenét, és újraépíteni úgy, hogy sejtenként lesz másmilyen. Így például a zsidó zene nem jelenik meg nálam teljességében, de minden pillanata zsidós. Olyan egész, amiből, ha kihúzok valamit, összedől a vár. Mindez a kultúrák találkozásáról is szól – érdekel a határok lebontása, hogy hogyan tudnak a kultúrák organikusan kapcsolódni egymáshoz úgy, hogy mégis felismerhetők maradnak a jegyeik. 

És hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a jegyek? 

Harmonikásként az ember nem tudja megkerülni ezeket a zenéket. A klezmer, a tangó és a sanzon a harmonika igazán hangszerré válásának az időszaka – a tízes évektől a negyvenes évekig. Minden nemzet máshogy nyúlt ehhez a hangszerhez. Önmagában a klasszikus tangó, sanzon és klezmer is keveredéseket mutat, de mégis mindegyiknek vannak jellegzetességei. Én viszont kifejezetten nem szeretnék rezervátum-zenét játszani. Nagyon kedvelem például a gipsy swinget, de nem akarok olyat játszani és írni, ami úgy csinál, mintha a ‘30-as évek zenéje lenne, mert egész egyszerűen nem ott élünk – azóta rengeteg dolog történt a kultúrában és a történelemben is. Eltávolodtunk attól, amit csak a swing tudott. Én igyekszem úgy kortárs zenét csinálni, hogy közben utalok ezekre a stílusokra. Az érdekel, hogy most mi közöm nekem a zenéhez – nagyon szeretem Carlos Gardelt, de anakronisztikus lenne, ha belépne ebbe a kávézóba és búgó hangon énekelne – ez már nem mai. 

A Covid alatt hirtelen megugrott a követőid száma az erkélykoncertjeidnek köszönhetően. Azóta több fellépésre hívnak? 

Igen. Nehéz a zenész szakmában “elterjedni” szervezők között, kilépni a saját körünkből – a világ olyan, mint a Facebook, mindenki abban a buborékban mozog, amit ismer, ezek zárt kapcsolatok, és nem könnyű ezekből kitörni. Az erkélykoncertek ebben segítettek – 290 követője volt az oldalamnak, amikor az első volt, most 7200 fölött van. Játszottam nemrég Sepsiszentgyörgyön a Tabakó Fesztiválon, és odajött utána egy hölgy, aki Bukarestből utazott oda csak azért, hogy meghallgasson engem. Korábban nagyon sok szervező azt mondta nekem, hogy amit csinálok, az „budapesti értelmiségi zene”: akik az Amélie csodálatos életét nézték, meg a Gotan Projectet hallgatták, azok szeretik, de ez nagyon rétegdolog. Az erkélykoncerteknél derült ki, hogy ez nem feltétlen van így: falvakban, nagyvárosokban és külföldön, fiatalok és idősebbek is hallgatták és osztották a zenémet, kiderült, hogy nagyon széles réteget meg tud fogni. Mondtam az előbb, hogy kortárs próbálok lenni – vannak ebben a zenében viszonylag absztrakt elemek ahhoz képest, amit egy somorjai nyugdíjas amúgy meghallgat, de kiderült, hogy ő is be tudja fogadni, mert érti azt a zenei nyelvet, amit csinálok, mert tudja valamihez kötni. Fontos még, hogy én nem tudok és nem akarok szórakoztató zenét játszani, azt szeretném, hogy amikor játszom, az embereknek változzon meg az élete – mint amikor egy jó filmet lát az ember, ami nyomot hagy.

Ez nem mindig vidámság, nem is feltétlenül szomorúság, csak valami érzelem, szenvedély, olykor fájdalom.

Ez persze nagy vállalás, de szerintem a művészetnek az a lényege, hogy a valóságra hasson. Ezt ma sok művész elfelejti, sok zenész azért zenél, mert zenész, és szerintem nagyon fontos, hogy azért zenéljünk, hogy a létezés legyen másmilyen. Nem tehetem meg, hogy félig játszom. Persze vannak fáradt, nehéz pillanatok, ilyenkor ez nem feltétlenül megy könnyen.

A ¡Nosnach felállásban Kertész Endre csellózik, te pedig harmonikázol. Nem szokványos felállás. Hogyan tud ez a két hangszer működni, amikor az az érzése van az embernek, hogy egyébként egyenrangúak? 

Abszolút igazad van, meg is fejtetted a lényeget, mert a harmonika meg a cselló pont ugyanabban a hangterjedelemben mozog. Éppen ezért akartam nagyon csellóval játszani. Endrével volt egy zenekar- kezdeményünk, ami nem jött össze, de aztán elhívtak a Sickratman Intimkártettbe vendégként játszani, én meg hívtam az Endrét ebbe a duóba – ő nagyon jó csellista, remekül improvizál és nyitott arra a zenére, ami engem érdekel. A csellóval tudunk úgy játszani, hogy egyenrangúak legyünk – mindig váltogatjuk, hogy ki kíséri a másikat és ki szólózik. A ¡Nosnach is, és a többi zenekarom is olyan, hogy akivel zenélek, az pótolhatatlan és helyettesíthetetlen, mert szeretek emberekre hangszerelni. Van egy triónk Endrével és Bartek Zsolttal, a Ma:rosh, ami még izgalmasabb, mert a basszusklarinét szintén ugyanabban a hangterjedelemben mozog, mint a cselló. Nem tudod megkülönböztetni, hogy pontosan mi szól épp. Nagyon szép hangszereléseket lehet így létrehozni.

Az, hogy Endre pótolhatatlan melletted, vagy bárki, akivel zenélsz, azért is van, mert gyakran improvizáltok, nem? 

Az is benne van, mert viszonylag kevesen rendelkeznek Magyarországon olyan zenei technikai kvalitásokkal, amivel ezt meg lehet csinálni, a másik pedig a személyiség – hogy olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik érdekesek számomra. Nem mindig könnyű velük, de érdekesek, izgalmasan játszanak. Van, aki irgalmatlan jó zenész, de nem érzem, hogy kellene vele játszanom. Olyan ez, mint a szerelem: kémia, biológia.

Egy másik kiváló csellistával, Márkos Alberttel pedig a Lefkovicsék gyászolnak című film zenéiben játszol, és koncertezni is szoktatok.

Így van, Berci teljesen más csellista, mint Endre. Imádok vele is játszani, olyankor én is teljesen más vagyok. Eleve sokféle igyekszem lenni – de úgy sokféle, hogy kialakítottam az évek során egy olyan hangzásvilágot, ami Móser Ádám. A Lefkovicsék gyászolnak zeneszerzője és csellistája Berci, Jávorka Ádám brácsázik, én harmonikázom. Nekem nagy öröm volt, hogy bár a vége főcímnél ott a nevem, de a moziban sem az emberek, se a vetítő nem várja meg ezt általában, viszont találkoztam egy távoli ismerősömmel, aki megkérdezte, hogy „te Ádám, nem te játszol a Lefkovicsékban?” Azt mondta, felismerte, ahogy zenélek. Egy alkalmazott zenében, ahol a Berci írta a zenét, felismerhető vagyok én mint Móser Ádám – ennek nagyon örültem. Akár Bercivel, Endrével, Miquèu Montanaroval, Kovács Mártonnal vagy Radnay Csilla színésznővel játszom, picit más vagyok én is és a közöttünk lévő kapcsolat is. Ez nagyon izgalmas zenei feladat, és természetesen jön abból, ahogy én a kultúráról vagy a zenéről gondolkodom. 

A zsidó kultúra, ami a filmnek is egy fontos szegmense, hogyan kapcsolódik hozzád? 

Az első találkozásom a zsidó zenével Bob Cohen volt és a Di Naye Kapelye a kilencvenes években. A Duna TV népzenei műsorában láttam, a testvéremmel fel is vettük VHS kazettára, mert hihetetlen jó klezmer zenét játszottak. Én akkor már harmonikáztam és ezt meg akartam tanulni. Akkor még nem volt internet, nem lehetett csak úgy kottát letölteni, szóval elkezdtünk klezmert vadászni. A Budapest Klezmer Band volt akkor egyedül elérhető Magyarországon, amelynek CD-je is volt, azt megvettük. Feljöttünk a szüleinkkel Budapestre a Rózsavölgyi Zeneműboltba, hogy van-e klezmer kotta – hát nem volt. Nagyon nehézkesen ment, nyomozgattunk, de később könnyebb lett, amikor már lett internet, akkor szép lassan egyre több klezmert kezdtem játszani. Például Ágoston Bélával, ő is nagyon szereti ezt a fajta zenét.

Fokozatosan kiderült, hogy ez egy olyan zenei anyanyelv nekem, ami megkerülhetetlen a játékomban.

Aztán nyilván jött a sanzon is meg a tangó is – ez olyan, hogy bedobják a harmonikást Közép-Európa mosógépébe, és akkor dobálódik – ezt is akarok játszani, meg azt is. Ha mindent meg akar tanulni, 6-7 életet kellene leélni – mit csinál ilyenkor a harmonikás? Ír olyat, amiben minden benne van. Így kezdtem el én is zeneszerzővé válni. 

Olyan alkotónak tűnsz, aki folyamatosan valami új anyagon dolgozik és töri a fejét – számíthatunk valamire mostanában? 

Folyamatosan vannak terveim. Mindig saját zenével koncertezem, de nagyon sokan mondták nekem, hogy játsszak már klezmert, vagy Astor Piazzollát, mert akkor még ide is meg oda is el tudnának hívni, de direkt nem akartam, mert onnantól kezdve elhívhatnának helyettem mást is. Így, hogy Móser Ádám Móser Ádámot játszik, nem tudnak mást hívni. Egy kedves szervező barátom is mondta, hogy játsszak Piazzollát, úgyhogy végül beadtam a derekam. Aki Astor Piazzollát játszik, az letölt vagy szerez kottákat és elkezdi megtanulni őket, majd koncertezik. És még akár improvizál is. Én meg kitaláltam, hogy akkor a kottát elkezdem visszabontani, pici elemekre, minden számnak addig az alapjáig, amíg a szám az, ami. Majd elkezdem újra felépíteni, ahogy a saját szerzeményeimet szoktam. Szerintem Piazzolla boldog lenne, hogy ezt csinálom a zenéjével, mert ő mindenkivel ezt csinálta. Most ezt keresem, hogy hogyan tudom őt feldolgozni úgy, hogy Piazzolla legyen, de igazából Móser Ádám. Így már nem lesz helyettesíthető. Ugyanez történik a klezmerrel is majd, amikor Radnay Csillával, a Vígszínház színésznőjével duóban játszunk. Klezmert játszunk, ahogy azt az emberek ismerik, de úgy dolgozzuk fel, ahogy nem szokták – akár dallamokat változtatunk meg. Egyedi, személyes hangot próbálunk megütni, ami nagyon mai, nagyon modern, sok improvizációval, semmi nincs kőbe vésve és az egész organikus.

Mióta foglalkozol közösségi irodákkal?

2009-ben kezdtem el egy startupban dolgozni, igazából azóta folyamatosan ebben a világban ügyködöm. Rögtön az indulásnál a Krisztina körúton összehoztunk egy pici coworking irodát: megkaptuk egy klasszikus, régi irodaház szuterénjét, amivel nem tudtak mit kezdeni, mi pedig kísérletezni kezdtünk ezen az éppen indulóban lévő piacon. Akkoriban csak egy-két coworking iroda működött Budapesten, egész Kelet-Európában se sokkal több. A startup csapatok termékei is, munkái is nagyon a digitális térhez kötődnek, a közösségi irodák offline, tényleges térben való működése ezt kompenzálja. És nekem, aki ezt a pici közösségi irodát szerveztem, megadta azt az élményt, mintha kiterjesztett saját csapatommal dolgoznék. Közben bele kellett tanulni az épület-fenntartásba is, és napi szinten problémákat oldottam meg, amiről kiderült, hogy nagyon megy nekem. Így vált a közösségi iroda a fő ügyemmé.

Hogyan lettél egy bolgár csapat magyarországi vezetője?

2014-ban kezdtük szervezni a Central European Startup Awards-ot Budapesten, az addigi legnagyobb szabású régiós startup versenyt és rendezvényt. A szervezés úgy működött, hogy minden országból volt egy partnerszervezetünk, amely segített az adott ország startupjainak és nekünk, főszervezőknek is. A bolgár ABLE (Association of the Bulgarian Leaders and Entrepreneurs) csapatával különösen jó viszonyba kerültem, és annyira tetszett a munkájuk, hogy arra gondoltunk, a következő évben legyen Szófiában a verseny nagydöntője. És így ismertem meg a Puzl csapatát: az ABLE a szófiai Puzl coworkingben bérelt tárgyalótermet, és amikor pár napot közösen dolgoztunk Szófiában a verseny előkészítésén, akkor minket is az ott bérelt tárgyalóba hívtak. Egy hatalmas gyárkapun kellett belépni egy grandiózus üzemi csarnokba, és ahogy bejutottunk, tátva maradt a szám: ilyen nagyságú, ilyen minőségű közösségi irodát életemben nem láttam. Rögtön tudtam, hogy ilyet akarok Budapesten működtetni, hogy rám talált a nagy történetem.

Vagyis Szófiában maradtál, hogy álmaid munkahelyén dolgozz?

Akkor még nem, mert nyakig benne voltam a startup versenyek szervezésében, de a Puzl csapatával hamar megismerkedtünk, kiderült, hogy mennyire azonos hullámhosszon vagyunk, hasonlókat gondolunk a szakmáról, a fejlődési lehetőségekről. Érdekes, hogy amikor fiatalon azon gondolkodtam, hogy hol tudnám elképzelni magam külföldön, akkor Berlin és Szófia között vacilláltam. Magyarországon, ha külföldre, akkor mindenki nyugatra vágyik, de én balkáni lány vagyok, kelet felé is nézek. Akkor nem lett semmi a külföldi történetekből, beszippantottak az itthoni munkák. Viszont 2019-ben elkezdődött a bolgár kaland a Puzl csapatában, az első évben Szófiában dolgoztam, alaposan megismertem a működésüket.     

  Mi volt a tapasztalatod, mi a Puzl erőssége?

A Puzl Várnában indult szoftverfejlesztő cégként, és amikor léptéket váltott, Szófiában keresett magának – és hogy költséghatékony legyen, hasonszőrű cégeknek – egy nagyobb irodát. És kiderült, hogy ez nem csak komolyabb, hanem érdekesebb biznisz is. A szoftverfejlesztő láb is megmaradt, a saját menedzsment programját például maga a Puzl készíti most is, nagyban megkönnyítve ezzel a cég adminisztrációját és működtetését. 

Thibaut Taittingernek, a vezetőnek erős víziója van, mit szeretne elérni a közösségi irodákkal. És van az évek folyamán felgyűlt ingatlanüzemeltetési tudás, amire alapozódik a közösségépítési és a hoteliparból hozott üzemeltetési szemlélet együttes működtetése. Ami azonnal kiderült, az a döntéshozók bátorsága: kevés cég mer belevágni egy olyan ingatlanüzletbe, amelyben egy évtizedek óta üresen álló indusztriális épület teljesen új funkciót kap. Ami még nagyon lényeges, a Puzl-ben olyan fiatal és lelkes csapat jött össze, amelynek fontos a minőségi munka, és olyan elszánással dolgozunk, mintha nem csak alkalmazottak lennénk, hanem miénk lenne a cég. Páran a munkatársak közül jelentkeztünk is befektetőként.

Ha már a profit felmerült, adódik a kérdés: megéri a Lajos utcai befektetés? A Covid óta azt látjuk, hogy az irodai ingatlanok piaca – finoman fogalmazva – nem a sikertörténetektől hangos…

A covid alatt és után a coworking iroda iránti kereslet alaposan megnövekedett, de az új irodisták már nem a régi típusú felhasználókból kerülnek ki: a digitális nomádok ideiglenes kikötőjeként működő coworking korszaka lezárult, jelenleg a klasszikus irodák közönsége keresi a rugalmasabb megoldásokat a home office és a munkahely, az egyéni munkaállomás és a közösségi terek közötti átmenetek problémájára – és nálunk, a közösségi irodákban találja meg. Kezdő cégek alapproblémája a munkahely méretének, szerkezetének kitalálása, az utóbbi években ők is közösségi irodákban landolnak. Röviden, az irodapiac általános válságát a közösségi irodáknál felfutásként éljük meg, befektetőként is: a megtérülési ráta is kedvezőbb, mint a klasszikus irodaházaknál.

Ami konkrétan a Lajos utcát illeti, természetesen a befektetés előtt felmértük a nehézségeket, kockázatokat, és ezekkel együtt gondoltuk nyereségesnek a fejlesztést. Az építkezés harmadik fázisa előtt kell még építési engedélyt kérni, mert új tűzlépcsőt és lifteket telepítünk. Az előző években a tervezési és a bürokratikus köröket egyszerre tudtuk futni. Az épület nem védett műemlék, miközben jellegében nagyon is az, ami a legszerencsésebb kombináció ingatlanfejlesztőként: nem kell további akadályokkal megküzdeni, de a tervezésnél és építésnél támaszkodni lehet az ipari épületek tradícióira.

Mi az elképzelésetek, hol fogtok öt év múlva tartani? Hogyan fogtok Óbudára, Budapestre, az IT szektorra hatni?

Öt év múlva meghatározó szereplői leszünk az IT szektornak. Nem csupán közösségi irodaként, sokkal inkább IT hubként képzeljük el magunkat. A startupokon és az őket fejlesztő programokon, inkubátorokon kívül nagyobb IT cégek is fognak itt működni, és a szektor jogi-gazdasági-kommunikációs környezetét megteremtő kisebb vállalkozások is helyet kapnak. Közel 800 ember fog itt dolgozni az átépítések, fejlesztések végeztével, és nem csak IT kockák, hanem ügyvédek, könyvelők, marketingesek és közösségfejlesztő szakemberek is. A méretből és a portfólió szélességéből adódik, hogy meghatározók leszünk a magyar IT szektorban. 

Amikor kiválasztottuk a budapesti helyünket, az fontos szempont volt, hogy a centrumhoz lehetőleg közel, mégis indusztriális környezetben legyünk. És aztán kiderült, hogy Óbuda nem csak az üresen álló gyárak miatt érdekes, hanem azért is, mert színes és érdekes elegye az ipari, zöld és lakóövezeteknek, ráadásul az IT-szektor dolgozói, a célközönségünk szép számban lakik itt. Az már most látszik, hogy a közvetlen környék szolgáltató szektorának, annak vállalkozásainak lesz egy erős felfutása az általunk generált forgalom miatt: fodrászok, vendéglátósok, kisboltok számára komoly előrelépési lehetőséget jelentünk majd. A szomszédainkkal, a Goldberger épületegyüttesben működő cégekkel, intézményekkel sorra vesszük fel a kapcsolatot, bekapcsolódtunk már a Goldberger Design District munkájába is, de a Textilmúzeummal már konkrét együttműködéseket is tervezünk. Érdemes külön kiemelni a kerületi egyetemeket, velük is keressük a kapcsolatot. A kérdésre válaszolva: öt év múlva szinte biztosan kölcsönös előnyökkel bíró közös programjaink lesznek az amúgy is startupokban erős Óbudai Egyetemmel és a vállalkozásfejlesztésre nagy hangsúlyt fektető IBS-sel.

Ki a beruházó, és mi a cég rövid története? Hol és milyen profillal működnek jelenleg?

T.T.: Az óbudai Goldberger-fejlesztés mögött a Puzl CowOrKing fejlesztői csapata áll, amely 2015-ben alakult, és azt tekintik küldetésüknek, hogy inspiráló és produktív környezet létrehozásával segítsék az IT szektorban dolgozó szakemberek és csapatok fejlődését Kelet-Közép-Európában. A nemzetközi hátterű vállalkozás az első telephelyét Bulgária fővárosában, Szófiában hozta létre néhány évvel ezelőtt, és annak sikere ösztönözte a fejlesztőt arra, hogy Kelet-, és Közép-Európa több nagyvárosára kiterjessze hálózatát, egyfajta HUB létrehozásához biztosítson műszaki és közösségi infrastruktúrát. A szervezet kifejezetten az IT-szektorban működő vállalkozásokat célozza meg létesítményeivel, a közösségi irodatereiket magas hozzáadott értéket előállító angyal- és kockázati tőke (venture capital) befektetők, start-upok és nagyobb nemzetközi (IT) vállalkozások egyaránt igénybe tudják venni. A cég középtávú bővülési tervei között szerepel, hogy nemcsak Budapesten, hanem például Bukarestben, Bécsben, Prágában, vagy éppen Athénban hozzon létre további helyszíneket, ezáltal építse a Puzl CowOrKing létesítményekben megtelepedő IT-közösségét, valamint ezen közösségek regionális szintű összekötése.

Melyek a cég bővülésének, fejlődésének mozgatórugói? Mi motiválja önöket, hogy új helyszínen fejlesszenek? És milyen hatással van a post-covid időszak a coworking piacra?

T.T.: A fejlődés mozgatórugóinak megértéséhez szükséges tisztázni azt, hogy a fejlesztő üzleti modelljének sikerét a „CowOrKing” létesítményhasználók eredményei és a munkakörnyezetnek a vállalkozások növekedésére gyakorolt ​​hatása határozza meg. A társaság nem irodaterek, hanem ökoszisztéma és egyfajta tudáshálózat fejlesztésén dolgozik, ami a létesítmények kialakításában is kézzelfogható.

D.G.: A Lajos utcai létesítmény sem úgy épül fel, mint egy hagyományos, belvárosi utcafronti üzlethelyiségben kialakított, szűk közösségi iroda. A felhagyott textilgyárban kivitelezés alatt lévő ingatlant inspiráló közösségi környezetként kezelik, és ennek megfelelően tervezték meg. Olyan tereket hoznak létre, amelyek elősegítik az ott dolgozók hatékonyságát, a cégek közötti együttműködést és a kreativitást.

T.T.: A Belső-Óbudán létrejövő coworking létesítményre stabilan megvan az igény egy Budapest méretű nagyvárosban. A sokoldalúan hasznosítható munkaállomás- és irodatér-kínálatnak, közösségi irodatereknek, amelyeket a Goldbergerben létrejövő helyszín kínál majd, jelenleg kevéssé van versenytársa a fővárosban. Budapesten esetében is azt tapasztalják, amit Kelet-Közép-Európa számos más nagyvárosában, hogy számos – még a fejlődés korai szakaszában lévő – kisebb kapacitású coworking létesítmény működik, amelyek nem képesek lefedni teljes mértékben a szolgáltatások iránt jelentkező bővülő igényt.

T.ZS.: Az új coworking a 100 főnél több munkavállalóval rendelkező cégeknek is kínál majd irodákat. Az kulcs a rugalmasságban van. A coworking már nem csak a kis cégek és szabadúszok sajátja, hanem a nagyobb cégek is keresik és igénylik azt a fajta rugalmasságot és a közösség nyújtotta előnyöket, amelyeket egy klasszikus irodaházban nem kapnak meg, annak működési sajátossága és üzleti modellje miatt.

T.T.: A Post-Covid időszak tovább erősítette az igényt a közösségi típusú létesítmények iránt, hiszen a közösségi élmény hiányzott a Covid időszakban. A kis és nagy vállalkozások számára is vonzó alternatívát kínál majd az új coworking a változatos és rugalmas irodatér- és munkaállomás-kínálatával, közösségi tereivel.

Miért éppen Magyarország, miért éppen Budapest és legfőképpen miért éppen Óbuda mellett döntöttek a helyszínválasztás során? Álltak-e személyes motivációk a döntés hátterében, vagy tisztán üzleti alapon határoztak így?

T.T.: A helyszínválasztásnál az a meghatározó szempont, hogy a céltelepülés egy dinamikus, sokszínű, inspiráló környezetet biztosító nagyváros legyen. Budapest és azon belül Óbuda-Békásmegyer  kiváló helyszín. Csak a budapesti fejlesztés esetében mintegy kétszáz potenciális helyszín közül választották ki az óbudai Goldberger területét. Személyes motivációk egyáltalán nem játszottak szerepet a telephelyválasztásban.

Melyek voltak az ingatlanválasztás főbb szempontjai?

T.T.: Az elsődleges szempont az ingatlan kiválasztásánál a barnamezős fekvés, azaz az alulhasznosított ipari környezet volt, amelyek közül kifejezetten nehéz volt találni olyan adottságú ingatlant, amely nem a külvárosban, hanem a belváros közelében fekszik, és nem nagyüzemi, gyáripari beépítés jellemzi, hanem a manufakturális jelleg, ezáltal a kisebb terek dominálnak benne.

D.G.: Az elhagyatott Lajos utcai gyárépület egyedülálló abból a szempontból, hogy belvárosi fekvésű, kiváló közlekedési kapcsolatokkal rendelkezik, és lakóterületek, szolgáltatások közelében van, de maga a tömb, amiben fekszik, gazdasági hasznosítás alatt áll. Az ingatlan alkalmas arra, hogy a működéshez szükséges valamennyi funkciót befogadja, és hogy a fejlesztés újraértelmezze a korábbi ipari épületek hasznosítását a 21. századi kívánalmaknak megfelelően.

Régi gyárépület versus új irodatér: milyen előnyei és hátrányai vannak egy régi gyárépület átépítésének? A régi textilgyári épületnek vannak sajátosságai.  Voltak-e izgalmas és váratlan meglepetések az építészeti tervezés, előkészítés során? 

D.G.: A revitalizálás tekintetében – a modern irodaházakkal szemben – a régi, hagyományos gyárépület számos előnyös tulajdonsággal rendelkezik, amelyeket maximálisan felhasználnak a kialakítás során. A Lajos utcai főépület szintenként mintegy 1000 m2 alapterületű, egyben lévő, rugalmasan és változatosan osztható, magas belmagasságú, tágas belső terei vannak, emellett az utcai és az udvari homlokzat óriási ablakfelületei, valamint az épület stabil szerkezete mind előny a fejlesztéskor. Nem beszélve arról, hogy a modern irodaházakkal szemben az ipari műemlék épület megőrzendő – sőt hangsúlyosan ki is emelt – építészeti elemei, falazatai, látványos tartószerkezetei képesek sugározni magukból azt az esztétikai megjelenést, amely az alapját adja az inspiráló és kreatív munkakörnyezetnek. Az egykori gyárépület belső terei, az udvari létesítmények szabadon, kreatívan, az igényekhez mérten alakíthatók ki, szemben a hagyományos irodaházak szűkebb, monoton és uniformizált munkahelyi környezetével.

T.Zs.: A felhagyott textilgyár épületének kedvező építészeti adottságai teremtik meg azt a lehetőséget, hogy ez a jelenleg a piacon lévő, Budapest más részein működő, hagyományos coworking irodáktól eltérő arculattal rendelkező tér minőségibb, vonzóbb alternatívát nyújtson. Folyamatosan vizsgálják nemcsak Budapesten, hanem Európa más városában is a kínálatot, és kijelenthető, hogy az óbudai új helyszín színvonalában képes lesz felvenni a versenyt a nemzetközi versenytársakkal, kialakítása illeszkedik a legmodernebb trendekhez.

D.G.: Az építész elmondása szerint egy ilyen régi gyárépület mindig tartogat váratlan meglepetéseket, de kifejezetten szeretik az építészeti kihívásokat. Például a rendezvényépületet belülről új szerkezettel és födémekkel erősítik meg, mintha egy új épületet hoznának létre az épületen belül. Elmondása szerint ez egy nagyon összetett műszaki feladat lesz, de nekik a hely (genius loci) történetének tiszteletben tartása a legfontosabb.

Egyedi építészeti adottsága az utcai főépületnek, hogy mind a négy szintje (földszint és három emelet) más födémszerkezettel és eltérő belmagassággal rendelkezik, amit laikusként elsőre hátránynak gondolnánk, de ezt is pozitívumként emeli ki, hiszen ezáltal is garantálható a belső terek változatossága. Az épület szerkezeti átalakításának kihívásokkal teli és bonyolult folyamatai között említhető meg a hosszadalmas jóváhagyási folyamat, ami lassította a műszaki előkészítést és késleltette a megvalósítást.

Az átépítés során marad valami a textilgyár történeti jellegéből a színvilág, szimbólumok, falak szintjén?

D.G.: Az előzmények fényében nem meglepő, hogy az építészeti kialakítás során arra törekszenek, hogy a korabeli gyárépület lehető legtöbb elemét megőrizzék. Az épületegyüttes szerkezetileg jó állapotban van, mindössze egy udvari, kisebb épületrész elbontását tervezik, de ezt is elsősorban az ingatlanegyüttes zöldítésének érdekében teszik.

A meglévő szerkezetek, falazatok adják az új dizájn meghatározó elemeit mind anyagukban, mind színvilágukban. A fejlesztő kifejezetten törekszik az indusztriális megjelenésre a kortárs építészet és a belsőépítészet eszközeinek alkalmazásával. A belső kialakításban keveredik a régi és az új, így a megmaradó téglafalazatokat, födémszerkezeteket modern belső látszóbeton szerkezetek egészítik ki. A fejlesztő a közösségi és irodaterek tagolását szinteltolásokkal, galériázással oldja meg. A színvilágot és az arculatot tekintve a fejlesztő az attraktív posztindusztriális megjelenésre összpontosít. Az új irodatér anyagában a látszóbeton, a fém, a fa, az üveg és a tégla harmonikus együttélése valósul meg. Megőrzik az utcai homlokzatot, a hatalmas ablakportálokat, ezeket az adottságokat is a létesítmény előnyére igyekszik felhasználni a fejlesztő. Az épületkomplexum egyes szintjei egyedi tematikát kapnak, ami nem csak az építészeti megjelenésben, de például a színekben is megjelenik majd.

D.G.: Természetesen a kialakítás során hangsúlyos szerepet kapnak a környezeti, fenntarthatósági és energiahatékonysági szempontok. Kifejezetten ügyelnek a minél alacsonyabb károsanyag- kibocsátásra, a költséghatékony hűtés-fűtésre, az energiatakarékos és intelligens világításra, zöldfalak kialakítására.

Pontosan milyen fő funkciókat, szolgáltatásokat hoznak létre az épületrészben? Mitől lesz más, vonzó, inspiráló a munkakörnyezet?

T.T.: A teljes ingatlanegyüttes fejlesztése több ütemben valósul meg. Az első ütem, amely jelenleg kivitelezés alatt áll, és az utcai főépület első emeletének átalakítását tartalmazza, még 2024-ben elkészül, amely mintegy 200 informatikus és IT-szakember számára biztosít majd ultramodern és minőségi közösségi munkafeltételeket. Ez a fázis magában foglal majd többek között egyéni és csoportos munkaasztalokat, 6-25 férőhelyes szeparált, privát irodatereket, 7 tárgyalót, számos úgynevezett munkafülkét, teljesen felszerelt konyhát, ultraerős internetet. 

T.Zs.: Folyamatban van már ezenfelül a földszinti épületrészben a belső, fedett parkolóhelyek kialakítása, a további ütemekben pedig az utcai főépület földszintjének kialakítása (pl. étterem, kávézó, bár, kiszolgáló helyiségek), majd a második és harmadik emelet átépítése. Továbbá az udvari épületekben, részben annak helyén tágas közösségi terek és egy egyedi, rendkívül magas belmagasságú rendezvénytér valósul meg. Az épületkomplexum a teljes átépítést követően több mint 800 főnek nyújt coworking munkafeltételeket, közösségi tereket. A létesítmény nemcsak munkahelyként, hanem eseménytérként jön létre, amely rendszeresen képes befogadni majd társadalmi, üzleti és más közösségi eseményeket.

Milyen időtávra tervez a Puzl? Milyenek a trendek Európában, felfutó vagy lecsengő piacról van-e szó? A többi irodatípushoz képest a közösségi iroda piaca miként alakul?

T.T.: A csapat – amely a fejlesztő és működtető is egyben – egyértelműen hosszú távra tervez. A teljes kialakítás időigénye is még további éveket vesz igénybe. Azt látják, és hosszú távon abban reménykednek, hogy az általuk létrehozott időtálló, kreatív és közösségcentrikus munkatérre a jövőben legalább a jelenlegi vagy növekvő kereslet lesz. Fontos az üzleti szempont, de a fejlesztő elmondása szerint a legfontosabb a társadalmi-gazdasági hozzáadott érték, hogy az ex-Goldbergerben működő cégek gazdaságilag sikeresek legyenek és az új coworking létesítmény hozzájáruljon az IT és start-up ágazat helyi és nemzetközi hálózatának építéséhez, javítsa a vállalatok közötti együttműködést, ezzel támogassa a kreativitást és az innovációt. A fejlesztő úgy látja, hogy a coworking szektor már jó ideje kifejlődött, de a kelet-közép-európai térségben mind mennyiségében, mind minőségében vannak elmaradások, ami biztosítja a növekedési potenciált.

T.T.: Az óbudai létesítmény pedig ezen a piacon belül hiánypótló lesz azáltal, hogy teret tud biztosítani mind az egyszemélyes, mind a nagyobb, az 50 fős, vagy akár az 100+ fős vállalkozások számára, legyen az hazai mikrovállalkozás, vagy egy már befutott nemzetközi szinten ismert cég. Ebben a tekintetben is a diverzitásra, a vállalkozások és az általuk hordozott tudás mixének kialakítására törekszenek.

Hogyan változtatta meg a coworking irodák helyzetét a Covid, illetve a Covid utáni világ? Például az egyéni munkaterületek és közösségi terek megoszlása miként viszonyul egymáshoz? Hogyan lehet a folyton változó igényeket kiszolgálni?

T.T.: A Covid meglehetősen negatív hatással volt a közösségi életre a személyes találkozások extrém korlátozásával, ami hatott a munkahelyekre, ezen belül a coworkingre is.

T.Zs.: A Covidnak nem volt kifejezetten pozitív hatása a munkahelyekre, mégis evolúció ment végbe, ahol mainstreammé vált a hibrid munkavégzés és a rugalmas munkakörnyezet, ami a klasszikus iroda piacnak kevésbé, de a coworking piacának nagyon is kedvezett.

T.T.: Célcsoportjukat, az IT-szektort korábban is jobban jellemezte a home office, vagy a kisebb coworking létesítmények igénybevétele a többi gazdasági ágazathoz képest, de a közösségi lét iránti igény, a közösségi együtt-dolgozás élménye és hozadéka kedvezően hatott a coworking piacra. A fejlesztő véleménye szerint van igény nagyobb létesítményekre, ahol többféle cég, változatos munkaterekben, modern és minőségi munkakörülmények között, helyben megtalálja a kiegészítő közösségi és üzleti szolgáltatásokat, hozzáfér közösségi terekhez, mindezt belvárosi körülmények között, közel a lakóterületekhez. Ezeket az igényeket multifunkciós létesítményekkel, változatos kialakítással és jó lokalizációval tudja kiszolgálni a fejlesztő az építészet, a belsőépítészet és a közösségi szolgáltatásfejlesztés eszközeivel.

Terveik között szerepel-e helyi együttműködések kialakítása?

T.Zs.: A csapat egyértelműen nyitott és keresi az együttműködést az ex-Goldberger szomszédságában és azon kívül is. A kölcsönös laza partneri kapcsolatoknál lényegesen komolyabb együttműködéseket terveznek a tulajdonos szomszédokkal, a kerületi üzleti és egyetemi élettel, illetve a helyi vállalkozásokkal.

Éles Lóránt szobrászati praxisát a kezdetek óta installatív megoldásokkal ötvözi, akár a több, apró elemből létrejövő szoboregyüttes, akár nagyobb méretű munkáinak épített jellege, speciális megvilágítása által. Jellemzően kerüli a megszokott szobor-szituációkat: több műve falra akasztva, lógatva vagy a padlón, posztamens nélkül elhelyezve érvényesül. A művek olykor egészen filozofikus tartalmi rétege mellett Éles fontos szerepet szán plasztikái aprólékos megvalósításának, amelyben a kortárs szobrászművészetben egyre inkább háttérbe szoruló technikai tudás játszik fontos szerepet. No. 010. című műve kelthetné az ipari kimunkálás és az előre gyártott elemekből való építkezés benyomását is, Éles azonban minden egyes elemét, az utolsó csavarig saját maga tervezte meg és készítette el. A vállalkozás akár heroikusnak is nevezhető, de tekintsünk rá inkább művészi hitvallásként, amelyben az alkotó a szobrászati alkotómunka újfajta technikai lehetőségei és az eliparosodott világ előregyártott tárgyai között egy olyan szobrot tervez meg, amelynek minden eleme a lassú tervezésről és kivitelezésről árulkodik. A No. 010. ezen túl a már említett indusztriális és organikus motívumoknak nem az egymás mellett ábrázolását, hanem közös nyelvvé dolgozását hordozza magában. A csövek kristály szerkezetre emlékeztető formavilága visszatérő elem Éles művészetében. A szervetlen természet motívumai stilizált formák képében törnek elő, akárcsak a No. V. című szobor bazaltorgonákra, vagy a Hidden landscape című mű domborzati térképre emlékeztető kidolgozása. A csövek belsejében hatszögű fémpálcák illeszkednek egymáshoz, csak metszetük látszik felülnézetből, mintha egy kristályszerkezet felnagyított képét látnánk. A No. 010. esetében ez a látvány azonban rejtett, csak közelről tárul fel. A csövek kimenetei úgy vannak pozicionálva, hogy egy átlagos magasságú felnőtt sem felülről, sem alulról nem lát beléjük, csak ha a szobor alján lévő tükörbe tekint, amely megmutatja a nézők számára a csövekben rejtőző „mikrovilágot”: nem közvetlenül, hanem egy lencsén keresztül, akárcsak a mikroszkóp esetében. Ez a plusz réteg azonban csak akkor tárul fel, ha a néző időt szán a szobor aprólékos körbejárására, megfigyelésére.

Éles munkáinál meghatározó a lépték variálása. A No. 010. című szobron is alkalmazott, csőbe rejtett apró elemek visszatérő motívumai művészetének. A burjánzó, stilizált, organikus rendszereket megidéző (vagy épp valóban természetes) szegmensek által az ipari héj belsejében megbújó világ nem csupán a szobrok organikus és indusztriális formaképzése közötti egyensúlyt hivatott fenntartani.

A csövek belsejében megnyíló mikrovilágok közelebb hívják a befogadót, rávesznek egy intim kapcsolat létrehozására, amely a szobortest aprólékos, közeli átkutatását kívánja meg.

A csövek belsejének fürkészése ellentmondásos érzéseket kelt: rejtekének felfedezése az ember alapvetően kíváncsi természetére építve elkerülhetetlenül vonzza a befogadót, mely hívásnak aligha tud nemet mondani. A csövek mélye titkokat rejt, és ismeretlensége okán ijesztőnek hat. Éles ezt a kiinduló érzelmet több szobrában is tovább fokozza a csövekben rejlő anyagok kimondottan bizarr hatásával. No. 002. című nyitottabb, tartályszerű szobra belsejében lévő sűrű olajra vagy szurokszerű anyagra emlékeztető fényes, fekete, folyékonynak tűnő matéria egyszerre ingerli érintésre a befogadót és tölti el viszolygással. Hasonlóan zsigeri benyomást keltenek a No.IX. Yatsude és a No. 009. művek, amelyek apró kagylólerakódást imitálva és a szaglást is bevonó, precízen elhelyezett szenes fával operálnak. A művek már-már élő organizmusra, szervezetre hasonlítanak. A burjánzó csövek és a tartályok szervszerű  és szervezetszerű kialakítása, valamint ötvözése organikus elemekkel a művek sejtelmes, megragadhatatlan hatását erősítik, míg ez az analógia kevésbé direkt módon, bújtatottan bomlik ki, így sokáig a tudatalatti gyanakvó regiszterében rejtezik felismerése.

A csövekben elhelyezett elemeknél lényeges, hogy minél tovább enigmatikusak maradjanak a kutakodó néző számára: Éles akár „talált” alapanyagokat helyez el a szobrok belső tereiben, akár saját maga által megformált elemeket, mindkét esetben elbizonytalanítja a nézőt annak eredete és mibenléte felől, megtartva a sejtszerűen burjánzó, ismeretlen anyag fenyegető voltát.

A nézőnek a szobrok által ingerelt voyeur magatartása így a leskelődés élményének kifeszített izgalmi állapotával társul.

A KOL-LABOR ’24 (Godot Labor, 2024. 09. 20. – 10. 03.) című csoportos tárlaton bemutatott három új szoborból kettő a korábbiakkal látszólag ellentétes megoldással él: Éles itt a közelengedés helyett az elzárásból fakadó feszültséget választotta. A csövek belsejében ugyanúgy felsejlik egy furcsa anyag, de a néző és a szobor közé egy üvegvitrin ékelődik. Elsőként a No. XI. című, 2022-ben készült művénél alkalmazta ezt a megoldást, amely a mostani két művel, a Machine Skeleton és a New Fossil cíművel megegyezően, nem csupán az elzárás feszültségét használja ki, hanem a műtárgyiságra is reflektál. Éles előszeretettel  él azzal, hogy szobrai használati tárgyak álcáját vegyék fel. A plasztikák műalkotás mivoltának felismeréséhez a kiállítótéri környezet adta kontextus és a közelebbi szemrevételezés szükséges. A 2023-ban megrendezett Erekkel eleven a ház című kiállításán ugyanezt a kérdést Éles anyagválasztásának újszerűségén keresztül is felvetette: öt csőplasztikáját a Zsolnay kerámia gyárában készítette el, eozinmáz alkalmazásával. A törékeny anyagok használata, illetve az aprólékos részletek beemelése kontrasztot képez a megidézett indusztriális tárgyak keménységével és robosztusságával. Éles nem napjaink high-tech, preciziós, letisztult vizualitását idézi meg, hanem a poros üzemekben és gyárakban vagy talált elemekből, elfekvő darabokból dolgozó iparosság világát, egyúttal emberléptékűvé teszi ezt a világot.

Az elhasználódottságnak ehhez az érzetéhez kapcsolódik Éles művészetének fiktív időbeli játéka, amelyben szobrait egy-egy talált tárgy, jövőbeli lelet előrealkotásaként képzeli el. Tételezzük fel tehát, hogy a napjainkban hitványnak tartott, csupán funkcionális szerepet betöltő használati eszközeinket több évszázad vagy akár évezred múltán kutatók megtalálják, és éppoly rajongással övezik, akárcsak napjaink régészei és történészei az ókori ember leghétköznapibb tárgyainak leleteit. Vajon hogyan hat egy ilyen megnemesítő tekintet ezekre a tárgyakra? Meg tudjuk-e előlegezni ezt a tekintetet ma? Ez az időbeli összekevertség köszön vissza a leletszerűen bemutatott műveken, mint a kerámiából készült The White Bone I., II. és a Lelet, amelyek csontok vagy épp rég elfelejtett, földből kiásott és feltárt csőrendszerek világát idézik, hasonlóan a vitrinnel installált újabb művekhez, amelyeknél Éles már egy kiemelten különleges, megőrzésre és kutatásra méltónak ítélt maradványként tárja művét a befogadó elé. Más szempontból közelít ugyanakkor az időbeliség kérdéséhez a három darabból álló Halcsapda című műegyüttes, amelynél három különböző idősíkot jelenít meg az alkotó, ugyanakkor nem konkretizálja, hogy melyik műtárgy melyik idősíkot képviseli. Az alkotásokon végigvonuló halsereg története személyes narratívába helyezhető, a szituációk sorrendje éppúgy szubjektív, mint maguk a szituációk.

A különböző plasztikák az elveszett és elfeledett dolgok tárházaként jelennek meg, a szobrokon visszatérő mélytengeri hangulat is innen ered.

A tartályszerű szobormotívumok által minduntalan megidézett vízalattjárók sejtelmes világa, a csövekben lerakódott anyagok, valamint a jellemző rozsdás, zöldes és kékes árnyalatú felületek mind ezt a vizualitást idézik meg, ahogy a pislákoló, szolid fényekkel megvilágított, üveg vitrinbe zárt szobrok félhomálya is. Ebből fakad a művek egyszerre horrorisztikus és idegen, egyszerre drámai romantikája. Éles művészetének dark hangulata ugyanakkor sohasem csap át üres horrorba vagy hatásvadász ízléstelenségbe, hanem a megkomponált játékosságon keresztül tartja ébren szobrainak bizarr és ismeretlen, titokzatossága által vonzó mivoltát befogadóik számára.

Honnan a vad?

A császárkor óta évente több alkalommal megrendezett amfiteátrumi játékok (ludusok) során kitettek magukért a szervezők. Csupán a Colosseum („leánykori nevén” Amphitheatrum Flavium) 450 éves működési időszakában több százezer állat vesztette életét. A különleges fajok: oroszlánok, párducok, vízilovak, orrszarvúk, krokodilok főként Afrikából érkeztek. Keletről vagy Afrikából szerezték be az elefántokat, amelyek már a Kr.e. 3. századi diadalmenetekben is szerephez jutottak.

Az első állatviadalt (venatio) a Kr. e. 2. század első felében rendezték, de a vadászatok igazán nagyszabású eseménnyé a köztársaságkor végétől váltak. Pompeius színházának felavatásakor (Kr. e. 55) 20 elefánt, 600 oroszlán, 410 leopárd és jó pár majom is életét vesztette, de kuriózumként hiúzt és orrszarvút is felvonultattak. Caesar 400 oroszlán mellett bikákat, zsiráfokat és elefántokat szerepeltetett az arénában (Kr. e. 46). Augustus Kr. u. 26-ban száz napon át tartó állatviadalokat tartott, amelyek során állítólag 35000 állat vesztette életét. Caligula 400 medve és 300 afrikai vadállat életével játszott, Nero pedig egyetlen nap leforgása alatt 400 medvét és 300 oroszlánt mészároltatott le. A Colosseum felavatásakor (Kr. u. 80) 9000 állatot öltek meg. Antoninus Pius császár Kr. u. 149-ben elefántok, hiénák, oroszlánok, tigrisek, orrszarvúk, krokodilok és vízilovak feláldozásával rendezett játékokat. Olykor bölények, sőt óriáskígyók, fókák is a porondon találták magukat.

A tömeges állatsereglet befogásával és szállításával rengeteg ember és több vadásztársaság foglalkozott birodalomszerte. Az állatviadalok előtt a szervező vagy ügyintéző feladata volt kalkulációt készíteni a szükséges állatmennyiségről és ennek költségeiről. Ezt követően léptek kapcsolatba a provinciák kormányzóival, akik felmérették, hogy a körzetükben rendelkezésre áll-e elegendő vad a rendelés teljesítéséhez. Ezután helyi vadászokból, később inkább a vadállatok befogására szakosodott katonai alakulatokból álló felderítőket küldtek a területre. A különféle vadakat gyakran veremcsapda vagy hálós befogás módszerével, olykor völgyekbe szorítással kapták el. Állatmutatványok számára időnként kölyköket is elragadtak az őket védelmező anyjuktól.

A ketrecbe zárt állatokat ökrös szekerekkel szállították a vidéki városok gyűjtőhelyeire vagy a célállomásig. Katonák feladata volt, hogy vivariumokban, azaz az istállókat magába foglaló elkerített területen gondozzák a vadakat, míg a megrendelőhöz jutottak. A kikötői berakodás nem ment mindig gördülékenyen. A mély víztől viszolygó elefántokat volt talán a legnehezebb a fedélzetre terelni. A Földközi-tengeren erre a célra kifejlesztett gályaszerű teherhajóval szállították a vadakat, ahol a befogott állatok és eleségük együtt utaztak. Az egyes fajokat nemcsak az állatküzdelmek tizedelték meg, hanem az akár több hétig tartó szállítás is. Ostiából nagy kordékkal vagy speciális hajókkal (codiciariae) vitték tovább az állatokat Rómába. Az elefántok valószínűleg gyalog tették meg a hosszú utat. Rómába érkezve az állatokat ketrecekbe (vivaria) helyezték a Mars-mezőn, a császári paloták kertjeiben vagy a városon kívül létesített úgynevezett állatseregletekben, vadasparkokban. Innen szállították őket a viadalok előtti éjszakán a Colosseum sötét, halálszagú ketreceibe.

A vadállatok egy szörnyű gyakorlat részeseivé is váltak. Mivel élelmezésük drága volt, halálra ítélt embereket löktek oda nekik koncként. A vadállatok elé vetés (damnatio ad bestias) a játékok déli műsorszámává vált, ennek keretében az „emberi mivoltukból kivetkőzött”, meztelenül oszlophoz kötözött bűnözőket élve marcangolták szét a vadak. A Kr. u. 1. századtól kezdve ez a sors várt a nyakasabb keresztényekre is – „Christianos ad leonem!” –, bár a mártírakták tanúsága szerint a vadak gyakran megkímélték az igazakat.

Az állatviadalok mellett lassanként elterjedt az állatok megszelídítése és betanítása is, ami kegyesebb módja volt az emberek szórakoztatásának.

Pannoniában, így az aquincumi amfiteátrumokban is a mérsékelt égövi fauna állatai vettek részt a küzdelmekben. A környező erdőkben honos őstulok, bölény, muflon,  különböző szarvasfélék (jávorszarvas, gímszarvas, dámvad, őz), medve, farkas, róka, hiúz, borz, hód, nyúl, kisragadozók, vadmadarak (sasok, keselyűfélék, túzok, baglyok, darvak, kócsagok, pelikánok) szinte mindegyikére találni archaeozoológiai bizonyítékot különféle régészeti lelőhelyek leletei közt. A Kárpát-medencei vadak egy részét nemcsak a hazai amfiteátrumokba, hanem Itáliába is szállították. Több pannoniai, illetve aquincumi domborművön is megjelenik az oroszlán és a párduc alakja, miközben elefánt, orrszarvú vagy krokodil soha. Ugyanakkor régészeti állattani adatok ezidáig nem támasztották alá nagymacskák vagy más egzotikus fajok részvételét az aquincumi venatiókon.

„Ha nincs ló, jó a szamár is”

A vadbefogások következtében alaposan megcsappant a fajok egyedszáma. A birodalom 3. századi krízise ellenére a venatiók száma nem csökkent, ám a költségesebb és túlvadászott, az életterükről a gabonaföldek, olíva- és szőlőültetvények miatt kiszorított ragadozófajok helyett egyre inkább növényevőket kezdtek szerepeltetni. I. Gordianus az egyik általa rendezett játék alkalmával például 200 szarvast, 30 vadlovat, 100 vadjuhot, 10 jávorszarvast, 100 bikát, 300 struccot, 30 vadszamarat, 150 medvét, 200 zergét küldött az arénába. A korábbi egzotikus ragadozók helyett mindinkább meg kellett barátkozni a medvék szerepeltetésével.

Az amfiteátrumokban zajló küzdelmek leáldozásának egyik oka – a gazdasági hanyatlás mellett – a keresztény eszmék elterjedése volt. Ennek első megnyilvánulása 325-ben Constantinus császár rendeletében volt tetten érhető, amelyben betiltotta a gladiátorok további kiképzését, és inkább bányákba küldte a korábban gladiátor-sorsra ítélt rabokat. Ez a rendelet elindította azt a folyamatot, amelyben a véres viadalok visszaszorultak. Rómában például a 4. század második felétől kezdett alábbhagyni a kereszténység által megérintettek körében a lelkesedés a gladiátorküzdelmek iránt. A vadállatok gyilkolása, a színházi előadások és a kocsihajtás azonban még tovább fennmaradhatott. Az egyik utolsó állatviadalra 519-ben Theoderik gót király uralkodása idején került sor. Miután Konstantinápoly vette át Róma szerepét a Birodalomban, a vadállathajszák és a venatiók még műsoron maradtak, de lassan maguktól kikoptak a szórakoztatóiparból. Addig azonban a venatiók vadszereplőinek befogása katasztrofális következménnyel járt az állatpopulációkra nézve. Bizonyos területeken több faj teljesen kipusztult. Így tűntek el a 4. századra az elefántok Észak-Afrikából, az oroszlánok pedig Líbia területéről. Annak ténye, hogy az adott térségekben ennyire elharapózott az őshonos vadfajok befogása, összefüggésben áll a szóban forgó területek mezőgazdasági művelés alá vonásával (Észak-Afrika kiemelt fontosságú gabonatermő vidéknek számított), és a kártevőnek tekintett vadak visszaszorításával.

Aquincum két amfiteátruma

A hajdani Aquincum területén két, tojásdad alakú földamfiteátrum romjaival találkozhatunk. A Birodalom nyugati felén található az amfiteátrumok többsége, keleten jóval kevesebb létesült, és ezek általában földbe mélyítettek és kisebb méretűek voltak, akárcsak e két óbudai. 

A Kr. u. 2. század középső harmadában épült polgárvárosi amfiteátrum a kisebb méretű: nézőtere 3320 m2, és 6–7000 ember befogadására lehetett képes. Külső falát 46 sugárirányú, rendszertelenül elhelyezett támfal és -pillér erősítette. Az ülősorok a külső falgyűrű és a pódiumfal közé töltött földlejtőn nyugodtak. A gladiátorok a nyugati kapun vonultak be. A főkapuk oldalfalait több szobor díszítette, erről négy, falba vágott üreg tanúskodik. A „Halál istennőjének kapuja” (porta Libitinae) az aréna északi oldalán nyílt, Nemezis, a Végzet istennőjének szentélye pedig a nyugati főkapunál. A porond döngölt agyagpadlóját kavicsos homok fedte, ahogy a katonavárosi amfiteátrumét is. A tetőfedő téglák maradványai alapján arra lehet következtetni, hogy a tűző nap ellen tetővel védték a nézőteret. A katonavárosi amfiteátrumban ezt valószínűleg napvitorlával oldották meg.

Az amfiteátrum Torma Károly által 1879–82-ben vezetett feltárásának archaeozoológiai leletei között a háziállat-maradványok mellett őzek, farkasok, vadkanok és talán bölények csontjai fordultak elő. Előbbiek egyrészt a venatiókon szereplő ragadozók táplálékául szolgálhattak, másrészt a felsőbb rétegekben kimutatható, későbbi régészeti korok hagyatékai. A legtöbb állatcsont kívül, az amfiteátrum falai mellől, illetve az aréna területéről került elő.

A Nagyszombat utcai amfiteátrum az aquincumi katonaváros déli peremére épült. Területén a Kr. u. 2. század középső harmadától 375 körülig folytak küzdelmek. Arénájának mérete a Colosseumét is felülmúlja, és azt is érdemes megemlíteni, hogy 6530 m2-nyi alapterületével és 13000 fős befogadóképességével a birodalom legnagyobb amfiteátruma volt az Alpoktól északra.

Az 1. század végén a mai Óbuda területén formálódni kezdő bodegaváros első viadalait még a főtéren rendezhették, majd a későbbi fa amfiteátrumot Antoninus Pius (Kr. u. 138–161) uralkodása idején építették át kővé. A kőből emelt körszínház belső falgyűrűje (podium) eredetileg 3–4 méter magas lehetett, hogy védje a nézőket a felugráló vadállatok ellen, míg a külső, záró körfal a becslések szerint 12–13 méter magasságba nyúlt. A 4. század végén az amfiteátrum bejáratait befalazták, ami által jól védhető erődítménnyé alakították át. Ennek megfelelően a népvándorlás korában is erődként hasznosították. A 17–18. században börtönként, vesztőhelyként, a 19. században pedig a romokra és az azokat elfedő dombra építkezve lakóhelyül használták.

Csontleletek hiányában csak az építmény szerkezete alapján lehet információt nyerni az állatküzdelmekről. Megmaradt a két – az amfiteátrum egymással szemben lévő ívén elhelyezkedő – állatketrec kőfala és kapunyílása. Ezek alapján az állatokat vélhetően a mai Szőlő utca illetve Pacsirtamező utca felőli nyugati és keleti kapukon hajtották be, míg a többi szereplő az északi illetve déli kapun érkezett, amely főkapukat erős kapuszárnyakkal zárhattak le a vadak miatt. Az amfiteátrum belső fala mentén öt cella (spoliarium) helyezkedett el. Az északi kapu tövében lévő szolgálhatott arra, hogy az emberi és állati tetemeket ideiglenesen elhelyezzék, majd a viadalokat követően az északi főkapun át elszállítsák. A másik négy cella közül az egyik Nemezis szentélyéül, a többi pedig a rendezőség, a szolgák és egyéb emberek várakozó-helyiségeként, valamint raktárként szolgált. 

Lássuk a medvét!

A katonavárosi amfiteátrum romjai közül a 20. század első felében előkerült állatmaradványokról nem maradt fenn információ. A katonai amfiteátrumtól délre, a hajdani katonaváros kevéssé beépített területén azonban a 2000. környéki feltárások alkalmával medvecsontok is napvilágot láttak a háziállatok, valamint további nagyvadak (őstulok, gímszarvas, őz) maradványai mellett. A csontanyag szeméttelep-jellegű volt, emiatt is kerülhettek ide a medvemaradványok. A karcsont egy fiatal egyedé volt, a többi maradvány még legalább két másik kifejlett medvéhez tartozott. Egy jobb oldali karcsont vágásnyomos töredéke ismert még az egykori Óbudai Szeszgyár területéről. E maradvány is valószínűleg a római korból származik, és tulajdonosa kapcsolatban állhatott a katonavárosi amfiteátrumban zajló állatviadalokkal. A mély vágásnyomok akár a küzdelem során is keletkezhettek a védekezni próbáló medve karján, de a sekélyebb vágásnyomok alapján az is elképzelhető, hogy az amfiteátrumi játékokat követő húsosztás során, daraboláskor sérült a karcsont felszíne. A szeszgyári medvelelet ugyan csak feltételesen köthető a venatiókhoz, az amfiteátrum déli szomszédságában előkerült medve és nagyvadmaradványok viszont bizonyosan az amfiteátrumban zajló küzdelmek lenyomatai. Tudniillik, a bikák és medvék küzdelme birodalomszerte igen gyakori és kedvelt látványosság volt, és e két faj példányaihoz Pannonia területén is viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni.

Hogyan épül fel a tárlat? 

A Kiscelli múzeum aktuális kiállításának középpontjában a világítás történetének az az időszaka áll, amikor lángokkal világítottak. Törekedtünk arra, hogy a szélesebb társadalmi összefüggéseket is bemutassuk, és azt, hogy a fény használatának milyen hatása volt a városi társadalom fejlődésére. Hogyan alakult ki a modern városnak az a sajátossága, hogy az épített életterek egyre inkább fényárban úsznak. Végigkísérhetjük, hogyan világosodott ki a város, hogyan vette birtokba egyre jobban a városi társadalom az éjszakát. Előfeltételezésünk az, hogy a 18. század végét megelőző korszakokban a városi társadalom lassabb, zárkózottabb életformát élt, a természetes fényekhez, a nappal és éjszaka váltakozásához jobban igazodó ciklikusságban élte mindennapjait. A vallásos társadalom alkonyatkor többnyire nyugovóra tért, az egyházi erkölccsel összhangban.

A kiállítás indításával érzékeltetik, hogy időben is hosszú folyamatról van szó, mire eljutunk a 20.század fordulójáig.

A  tárlat a bemutatótermekhez vezető folyosón kezdődik, ahol egy régészetre összpontosító szekció látható.  Azt hangsúlyozzuk, hogy vannak ókori, középkori előzmények. Érdemes egészen az elejére sétálni, hiszen a Budapesti Történeti Múzeum tagintézményeinek, az Aquincumi Múzeum és a Vármúzeum munkatársainak jóvoltából még a római korból, a középkorból származó mécseseket, gyertyatartókat is bemutatunk.

Nagyon fontos hangsúlyozni, ezt jeleztük a kiállítás címében is, hogy a világításhoz mesterségek is kötődtek, sőt, az évszázadok során iparágak alakultak ki, amelyek a lámpagyártásra specializálódtak.

Nagyon izgalmas a tűzcsiholás története is, ezt a kiállításban sajnos nem tudtuk teljesen kidomborítani, de megmutatunk a 900-as években készült tűzcsiholót és egy kis kovát is, amelyek hosszú évszázadokon keresztül a tűz illetve a láng gyújtásának  uralkodó eszközei voltak.

A „világ” gyakran előfordul az irodalmi szóhasználatban is.

Erre utaltunk a címadásban, a szó a 19. század nagy részében fényt is jelentett, úgy gondoltuk, hogy szép összefüggést mutat a világvárossá válás folyamatával. A gyertyahasználat nagyon nagy múltra tekint vissza, a faggyú mint állati zsiradékból nyert anyag meghatározhatatlan ideje szolgálja a világítást, a viasz kicsit későbbi. Nagyjából a 15. századra datálható, hogy az egyházi körein túl kezdett a nép közt is terjedni. 

A 18. század gyertyás eszközeit főként az ötvösművészet remekeivel mutatjuk be. Gyertyatartókról beszélünk, egyrészt a bútorra állíthatókról, másrészt a hordozhatókról, ezeket főként név szerint ismert céhes mesterek készítették. A kézművességre összpontosítunk  a kiállításon látható metszetes ábrázolásokkal, fémiparosok, rézművesek, bronzöntők, ötvösök, kovácsok munkáit mutatjuk be. Láthatók olyan leleményes megoldások is, amelyek a láng fényét terelték.  Érdekes kihívás volt a gyertya fogyása, a gyertya magasságát szabályozó sín arra szolgált, hogy a fényt mindig szinten tudta tartani, ami például írásnál hasznos volt.

Már volt szó a faggyúgyertyáról, ami az 1840-es évekig volt uralkodó, azt követően kezdett terjedni egy új találmány, a sztearin, ami a gyertyagyártás újabb alapanyagává vált.

Nagyon sok tárgyat bemutatnak. Fontos, hogy közel hozzák a nézőhöz őket? 

Érdemes elmerülni a részletekben. Izgalmas kiállítás nézési technika, ahogy az ember nagyon közelről szemléli a tárgyakat. Ugyanakkor, ha a városokra nagyobb perspektívából tekintünk, ha a tárgyakat összefüggéseikben látjuk, akkor a 18. század utolsó harmadától érzékelhető, hogy különösen a pesti oldal elindult a nagyvárossá válás útján. Kezdődött a falak lebontásával, a népesség növekedésével. Az éjszaka kezdett felértékelődni, megjelentek olyan szórakozási formák, amelyek az éjszaka birtokbavételéhez tartoztak, elterjedt a kávézás, a színházba járás, és ezek mind társultak a mesterséges fény használatával. Az egész történet mögött ott van az órahasználat, az óramű alapú időbeosztás elterjedése, ami a fény használatával együtt megszülte a modern városi életritmust, ami már kevésbé igazodott a természetes fényhez. Schmidt Károly egyik metszetén látható, hogy a Színház  – a mai Vörösmarty – téren egykor álló Pesti Városi Német Színház már ki van világítva falikaros repceolaj-lámpákkal. Telihold van, az emberek sétálnak a téren, az éjszaka elkezdett érdekessé válni.   A gyertyás világító eszközöknek a bálokban is fontos szerepük volt, ahol elképesztő mennyiségű gyertyát használtak fel.

Ezeknek a gyertyáknak olyan hőtermelése volt, hogy állítólag be sem kellett fűteni télen a tánctermekben.

Egyre fontosabb szerep jutott a világításnak az utcákon, ami nyilván összefüggésben volt a közbiztonsággal.  

Pesten és Budán hosszú ideig repceolaj-lámpásokkal világítottak, de voltak kevésbé jól világított területek is, amelyeket aztán a sajtó pellengérre állított. A rossz közbiztonságot, akkori kifejezéssel közbátorságot a hiányzó világítással hozták összefüggésbe. Olvasható egy cikk az ezzel foglalkozó kiállítási egységben, amely szerint az épülő Nemzeti Múzeum mögött, ha lenne világítás, sokkal jobb lenne a környék biztonsága.

Az utca képéhez tartozott a lámpagyújtogató, akit szintén megénekeltek irodalmi alkotásokban, például Kosztolányi Dezső vagy Reményik Sándor.

A lámpagyújtogató alakja a különböző szerencsekívánatokban, újévi üdvözlőlapokon, egyéb nyomtatványokon és fotókon jelenik meg a kiállításban. Lámpagyújtók az 1960-as évekig láthatók voltak a pesti utcákon. Feladatuk volt a lámpák felgyújtása, eloltása, karbantartása, tisztítása, tehát volt munkájuk elég. 

Érdemes szólni a gázvilágítás előzményeiről, ugyanis a reformkor folyamán komoly tervezés zajlott Pesten, hogyan valósítsák meg a gázvilágítást az utcákon és tereken. Ez az a vívmány, amely a század második felében megváltoztatta a városok életritmusát, kitágította a térhasználatot, átalakította az éjszakát.  Ez a városokat behálózó eszköz gázfejlesztőn, csőrendszeren és gázégőkön alapult. A pesti városvezetés az 1830-as évektől a kedvező nyugati tapasztalatokat is figyelembe véve vette fontolóra, hogy gázlámpákat kellene alkalmazni. Van egy nagyon szép emlék, a Fővárosi Levéltárban található térkép Zimmermann József aláírásával.  Ő volt a képviselője annak a vállalatnak, amellyel komoly tárgyalásokat folytatott a város a 19. század második felében. Ezen a térkép-reprodukción a régi Pest és a Lipótváros látható, erre és a főutakra összepontosított a vállalkozó a világítás megvalósításában.

Érdekesség, hogy a térképen pontokkal jelölték a lámpák elhelyezését, és a vörös pont a teljes éjszaka alatt világító lángot jelöli, a zölddel jelölt a „féléjjeles” lámpa.

A holdfénynek az 1890-es évekig nagy szerepe volt a közvilágításban, erős holdfény idején sok lámpát eloltottak. Látható egy jól ismert felnagyított metszet, amivel a holdfény erejét szerettük volna megjeleníteni. 

Szóba került már, hogy nagyon sok tárgyat mutatnak be, amihez a kutatónak is másfajta kötődése van. Van, amit kiemelne?

A 19. század második felében sok az elágazás, tematikus blokkokban próbáltunk minél több tárgyat  bemutatni intézményünk gyűjteményéből, festményektől kezdve használati tárgyakon át épületelemekig.

Látható a kiállításon Batthyány Lajos utazólámpája, ez egy hordozható gyertyás sárgaréz lámpás, tárca formájúvá össze lehet hajtogatni, közepén gyönyörű zöld színű öntött hutaüveg lencse van.  

Két olyan festmény látható a tárlaton, amelyek sűrítik a világítás fővárosi történetében lezajló fejlődést. Kelety Gábornak a mai Horváth Mihály teret megörökítő képe egyszerre mutatja be a naplementét, a városi utcai világítást, az épületeken belüli fényeket, a kocsilámpákat, sőt még kuriózumként az órák világítását is. A Szent József-templom óráit már az 1890-es évektől elkezdték kivilágítani elektromossággal. 

A másik nagyméretű alkotáson egy Szervita téri pillanatképet láthatunk, ezen a képen is nagy szerepe van a mesterséges fényeknek, például megjelennek rajta a kirakatokat kívülről világító lámpák.

Van egy kiállított vascső is, ehhez személyes kötődése van, ha jól tudom. 

A múzeumi gyűjtésnek megvan az a szépsége, hogy egészen váratlan időpontokban és helyszíneken is belebotolhat az ember érdekességekbe. Ez a tárgy is ilyen, egy belvárosi séta során egy útfelújításnál szembesültem azzal, hogy vascsöveket helyeznek ki egy árok szélére, és a helyszínen mondták a munkások, hogy gázcsövek lehetnek. Azért gondoltam, hogy mutassuk be, mert ezek hálózták be a városokat.  

1856-ban nyílt meg a józsefvárosi széngázgyár, amit a trieszti Osztrák Általános Légszesz Társulat  működtetett. 1856 karácsonyától gyulladtak ki az első gázlámpák, amelyek ebből a gyárból származó széngázzal működtek, 1866-ban Budán is nyílt egy fiókgázgyár, és egyre nőtt a fogyasztás. Egymás után épültek a gázgyárak, aztán jött a döntés, hogy egy központi gázgyárat kell építeni, ami Óbudán valósult meg. A gáz használata veszélyeket is rejtett, ezt mutatja az egyik kiállított litográfia, ami a Váci úti ún. Muráty-ház felrobbanását örökítette meg, ezt a kiáramló széngáz okozta. 

Szépek a kiállított lámpák, tükrözik a korabeli dizájn jellemzőit.

Mindenképpen utalni akartunk arra, hogy a városfejlődés során az épülethez a lámpák önálló, egyedi tervezése is hozzátartozott, mint például a Feszl alkotta Vigadónál, amely gyönyörű bronzműves lámpákat kapott, vagy az Operaház építése, amely épület szintén szép lámpákat igényelt.

A tárlat kezdő és záró akkordjaként egyaránt megtekinthető az a folyosói kiállítási egység, amivel a ma is városszerte látható világítóeszközökre szerettük volna felhívni a figyelmet. A fotósorozattal megörökített lámpák mellett nap mint nap elhaladunk, azonban ezek figyelemre méltók, hiszen akár eredeti, akár rekonstruált formában, de felidézik a világvárosi fényhasználat 19. századi eszköztárát.

A közelmúltban egy rendőrtiszt könyvet írt arról, hogy József Attila nem öngyilkos lett, hanem baleset érte. Ön közelről ismerte a költőt, mit gondol erről?

Nincs az egésznek semmi értelme. Egy közeli ismerősöm ugyanebben a betegségben szenvedett, így tudom, hogy milyen. A paranoid skizofrénia tünetei közé tartozik, hogy az ember az életet olyan tűrhetetlennek tartja, hogy öngyilkos akar lenni. Az ismerősöm háromszor próbálta meg, nem sikerült neki. Következésképpen semmi okunk nincs kételkedni benne, hogy így történt. Annak idején is ezt mondta mindenki. Mi a másik lehetőség? Hogy véletlenül átment a vasúti sínen tolató vonat előtt. Ugyan kérem! Szerencsétlen ember volt egy baja miatt, amiről nem beszélünk. Impotens volt, és szerelmes lett minden nőbe, akit csak megismert. Egyik a másik mellett. Szerencsétlen volt, kétségbeesett és sikertelen. Minden kétséget kizáró orvosi megállapítás volt, hogy paranoid skizofréniában szenvedett, a halotti bizonyítványában is ez állt. 1937 nyarán meglátogattuk a Siesta szanatóriumban. Se a húgát, se Ignotust, se engem nem ismert meg. Nem volt magánál, de időnként magához tért, és megismert mindenkit. Ami csodálatos, hogy teljes őrülten is olyan verseket tudott írni, mint amikor normális volt még. Ez nagyszerű, ez nem volt senkinél, még Hölderlinnél sem.

Petőfiről is „derültek ki” érdekességek a rendszerváltás után…

Ez is egy marhaság. Volt ez már a múlt század nyolcvanas éveiben is, illetve a múlt század előtti században, mert már a XXI.-ben vagyunk. Kiderült, hogy nem vittek ki magyarokat az oroszok. Kezdjük ezzel. Tábornokokat se, akik szerették volna, mert az oroszok élni hagytak minden foglyot. Miért pont Petőfit vitték volna ki, akiről ők nem is tudták, hogy kicsoda? Elmebaj az egész. Ha mégis kivitték volna, miért nem jött haza, ha nem tudott, miért nem írt? Olyan nincs, hogy egy magyar költőt elvisznek, évekig ott él, és oroszul ír. Ez egy elmebaj, nem érdemes az időt vesztegetni rá.

Weöres Sándorral milyen kapcsolatban állt, találkozott-e még vele 89-es hazaköltözése után?

Nem, nem láttam már. Ismertük egymást, és soha egy pillanatig sem volt rossz véleményünk egymásról, de nem voltunk barátságban. Annak idején együtt dolgoztunk a Független szemle című lapnál úgy, hogy ő vidékről küldte a verseit, én pedig a párizsi, bécsi egyetemről. Nagyon szerettem a verseit. Vele nem lehetett érintkezni, mert például 56-ban, amikor két hétig együtt voltunk Visegrádon, már reggel is tök részeg volt. És így is tudott írni, nem zavarodott össze, és nem rövidítette meg az életét az ivás, mint például szegény Petriét. Nem is tudom, hogy Petri miért ivott, hogy mi volt a bánata, de valami baja lehetett. Sajnálom őt. Nem voltam ott a temetésén, a temetőben valami le volt zárva, és én nem tudok pár száz méternél többet gyalogolni. Mulatságos módon egy nő most írt nekem, hogy Petri azt ajánlotta, ha bármi bajom van, forduljak hozzá. Az ő verseit is szerettem, de most, amikor újra olvastam, gyengébbeknek tűntek, mint régen, nem tudom, miért. Ahogy Weöreséi például jobbnak tűnnek, Pilinszkynél meg az van, hogy az élete első felének a versei sokkal jobbak, mint az utolsóé, ahol furcsa módon nem nagyon érdekes már. Pedig igazán nagyon szerettem őt, ő is engem. Amikor Torontóban volt, két napon át ültünk együtt, és beszélgettünk. Azt hittem, hogy küldött nekem egy verset, amikor az Irodalmi Újság szerkesztője voltam. Nem közöltem, mert féltem, ha erre más is rájön, baja lesz belőle otthon. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy nem ő volt, de az is lehet, hogy elfelejtette. Nem tudom, a vers, azt hiszem, elveszett.

Hány vers veszhetett el?

Amiről tudom, hogy elveszett, például az a néhány vers, amit New Yorkban írtam és a Harc című újság utolsó számának harmadik oldalán jelent meg. Hét szonett Károlyi Mihály, Kéri Pál, Vámbéry Rusztem, Fényes László, Bölöni György, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond emlékére. Meg kell, hogy legyen a könyvtárban. Bölöniről az van, hogy ő a bolsevik alispán. „Eszméje mellett néma-tisztán / strázsál a baljós ég alatt”. Ő volt a legfurcsább, mert Jászi és Vámbéry bevették azon nyolc ember közé, akiknek az Egyesült Államokba történő meghívását kérték Roosevelt elnöktől, s aki meg is hívott bennünket. Kéri Palit, Fényes Lászlót, Bölöni Györgyöt, engem és még Havas Bandit is, aki inkább nem ment, mert az USA egy kapitalista ország. Bölöni is megkapta a meghívót, s tudja mit felelt? Egy országból, ahová a kommunisták szövetségesei, a németek jönnek, nincs okom elmenekülni. Ez manapság teljesen érthetetlen, akkoriban általános kommunista viselkedés volt. Rengeteg magyar kommunista maradt azért Franciaországban, mert azt hitték, hogy a németek ezt komolyan veszik. Forgács Antal nem nagyon jó, de nem is rossz költő volt, aki Párizsban élt, mert Sallai vagy Fürst az ő útlevelével jött haza. Fiatal volt, egy előkelő párizsi szállodában lakott, nem olyan nyomorult helyen, mint mi, hiszen Moszkva fizette őt a tettéért. Fölmentem hozzá, amikor a németek elől menekültünk, mondtam, hogy jöjjön velünk. Azt mondta, meneküljek, ő marad, mert a szövetségeseik jönnek. Ott lőtték agyon a németek a szálloda udvarán. Őrültek voltak, hittek egy ideológiában, aminek soha semmi köze nem volt a valóhoz. Amit Sztálin írt az 52-ben megjelent könyvében például, hogy a világ nyelvei lassanként integrálódnak, és mindenki oroszul fog beszélni. A svéd varégok, akik Kijevet alapították, szerinte szlávok voltak. Szkíták nem léteztek, szittyák nem voltak, és az őket a II. században Bulgária felé kergető nép is szláv volt, mondja a grúz származású, orosz nacionalista, aki kommunista. Se füle, se farka az egésznek!

A Pokolbeli víg napjaimban aquincumi emlékekről is szó esik.

Nagyon rég, gyermekkoromban jártam először Aquincumban. A főút mellett állt az amfiteátrum. Később aztán télen jártam arra egy nővel, akit sajnos feleségül vettem. Ott feküdtünk a hóban, úgy, hogy lassan besüllyedtünk, mert akkoriban még nem számított különlegességnek, ha méter magas hó borította a várost. Ma elképzelhetetlen. Régen már novemberben leesett az első hó, most jó, ha január végén. Teljesen megváltozott a klíma. Úgy hallottam, nemcsak Keszthelyen vagy Tihanyban, hanem már Budapesten is lehet fügefát ültetni, ami korábban elképzelhetetlen volt.

A magyar költészetben minden bizonnyal elsőként irányította rá a figyelmet a környezetszennyezés okozta végveszélyre…

Miközben az emberek az újságokból, de mindenekelőtt a rádióból és a televízióból sokkal többet megtudnak ma a világról, mint régen, a centrális jelentőségű dolgokat, a vészt, ami súlyos árnyat vető felhőként kúszik a fejünk fölé, nem veszik tudomásul. Ebbe még az államelnököket és miniszterelnököket is belefoglalnám Kínától Ausztráliáig, akik azért nem tesznek semmit, mert nem tudnak ellenszert. Mit csináljon egy magyar miniszterelnök, aki látja, hogy a Duna és a folyók vize egyre mocskosabb, s hogy ennek katasztrofális következménye lesz a mezőgazdaságra? S ha a mezőgazdaság tönkremegy, mi lesz az országgal? De ha valamit próbálna tenni, akkor is sikertelen volna. Tehát inkább nem beszél róla. És ez valamennyi ország vezetőjére érvényes. Olyan helyzet előtt állunk, amilyen előtt még sose állt a világ, tudniillik, ha így megy tovább, akkor tönkremegyünk, és minél gazdagabbak leszünk, annál közelebb a pusztulás. Ez a katasztrofális helyzet, amit az emberek többsége nem tud, de aki érzi, igyekszik elnyomni magában, és nem vesz róla tudomást, hogy az unokáira valószínűleg kínhalál vár.

Ez azért talán még ma is a legpesszimistább forgatókönyv…

Nincs olyasmi, amiben reménykedni tudjak. Leírtam egyszer egy újságban, hogy ha valaki rájönne arra, hogy hogyan kell a világon segíteni, és valami olyat mondana, ami nyilvánvalóan elfogadható, akkor én szaladnék oda. Sajnos nincs, és ma még nem is képzelhető el ilyen, de persze nem kizárt, hogy idővel mégis lesz megoldás. A világ soha nem volt ilyen helyzetben. Olyan veszély fenyeget, ami ellen senki nem tud tenni. Ha valami baj volt, esetleg kipusztítottak egy nemzetet, mondjuk a pogány poroszok nem akartak megtérni, tehát kipusztították őket. Az, hogy az egész emberiséget a végveszély fenyegeti, a természet pusztulása, ez még sohasem volt. A Szaharában folyók voltak, kiszáradtak, az emberek máshová költöztek. De az elől, ami jön, nincs már hová elmenni. Az, hogy más bolygóra költözünk, egy őrület. A naprendszerben nincs hely, a Merkúron túl meleg van, a Vénuszon még melegebb, a Marson mínusz 100 fok, a többi köd. A legközelebbi nap, a Proxima centauri, szóval a Kentaur egyik csillaga 4,5 fényévre van, ami azt jelenti, hogy 4-szer 1013 km-re. Ha olyan gyorsan tudnánk repülni, mint a fény, akkor is 4,5 év kellene hozzá, hogy odaérjünk. De 300.000 kilométert egy másodperc alatt az anyag nem bír ki, mert szétizzik, elég. Lehetséges, hogy majd csinálnak sugárból összetett hajót, tegyük fel, hogy az elmegy, és kilenc év alatt odamegy és visszajön. El kellene majd szállítani addigra 15 milliárd embert. Hogyan? És a levegőt, vizet? Lehet, hogy van egy bolygó, ami olyan meleg, mint a miénk, de nincs levegője. Teljes őrület az egész, amit csinálnak. Ahogy az is, hogy a Marson van-e víz, vagy sem. Na és ha van? Azt mi nem fogjuk használni. Nem oldható meg a dolog sajnos, ez a nagy baj, ezért vagyok pesszimista, de különben azért jókedvem van. Én magam nem szomorkodom, és nem bánkódom, mert tudom, hogy mindennek vége van valamikor. Jön majd egy nagy pusztulás. Egy acélhidat százezer év alatt elvisz a szél, por lesz belőle. A márvány ötezer évet kibírt valahogyan, talán kibírna még ötezret. De százezret, kétszázezret nem. Szóval minden elpusztul, sivatag lesz, a Himalájából dombok lesznek, és pár millió év múlva megjelenik az első moszat, aztán jönnek növények, állatok, egyfajta emberiség is talán, amelyik olyan lesz, mint mi, vagy egész más. Semmit se tudni. Talán megint lesz egyféle kultúra, mert az embereknek korán eszükbe jut, hogy érdemes valamit csinálni. Barlangrajzokat láttam Franciaországban, azt mondják, ötvenezer évesek. Nem tudom, mert az időszámítás a radiokarbon módszerrel is nagyon bizonytalan. Szóval egy bikát láttam lerajzolva két vonallal, és remek volt. Az emberekben benne van az az ösztön, hogy próbáljanak valami szépet, rendkívülit alkotni. Talán benne lesz a következőkben is, és csinálják majd, amíg föl nem találják az atombombát, vagy egy 200 kilométeres kőszikla neki nem repül a Földnek, és tönkre nem teszi az atmoszférát úgy, hogy nem nőnek növények 15 évig, és mindenki éhen hal. Valami baj jön megint csak, és aztán újra kezdődik abban a pár milliárd évben, ami még hátra van. A baj az, hogy sok szép fog elpusztulni, ez elszomorít engem, de így megy ez itt a Földön. Nem vették tudomásul, örök életről beszélnek. Az örök élet hogy örök? A hathetes csecsemő, aki hathetes korában halt meg, feltámad mint hathetes csecsemő? Azon kívül mi van az étkezéssel? Ha a testünk föltámad, a test nem élhet meg másként, mint hogyha eszik. A mennyország egy óriási vendéglő, ahol sok milliárd embert szolgálnak ki? Hogy a fenébe? És a pokol örök tüze? Sajnos nem lehet elfogadni, pedig boldogan fogadnám el, hogy ha valahogyan az ember nem tudná, hogy ez csak egy nagyon szép legenda, semmi több.

Egy pillanatra térjünk még vissza Aquincumba, hiszen a műveiben is többször fölbukkan. A Magyarország című verssorozatban a 23. számú az Aquincumi uszoda címet viseli. Érdekelne, mi ennek az eredete?

Aquincumban láthatók egy római kori fürdő romjai, innen a vers alapötlete, amit aztán javarészt a képzeletemmel keltettem életre. Az egész múltunk, úgy, ahogy van, megfejthetetlen, bizonytalan, senki sem fog rá fényt deríteni. Azt akartam elmondani, hogy a mieink a honfoglalást követően háromszáz-egynéhány évvel később elküldték Julianus barátot, hogy a magyarok őshazáját megkeresse, hírt hozzon felőle. Teljesen különbözünk a spanyoloktól, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy a vizigótok és az alemannok honnan jöttek, mikor és hogyan. A németeket sem érdekli, hogy a germánok pontosabban honnét és mikor jöttek. Olaszország egy része egy ideig osztrogót állam volt úgy, hogy az olaszban furcsa módon egyetlen osztrogót szó nem maradt fenn. De hogy hogyan és mint olvadtak be, az az olaszokat nem érdekli. Mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely Észak-Ázsiában akar tényeket konstatálni, ami lehetetlen, hiszen történelmi emlékek, írások nem maradtak fenn, mert nem is voltak. Ahelyett, hogy mondjuk megpróbálnánk kideríteni, mi is zajlott a XIX. vagy a XX. században, olyan ködképek után kapkodunk, amelyekkel kapcsolatban lehetetlen végső elhatározásra jutni. Ezt akartam megírni, egy kicsit azonban félresikerült, mert nem lehet a versből mindezt tisztán megtudni, csak annyit, hogy minden bizonytalan. Ahogy a germán törzsek között is vannak, amelyekről nem tudjuk, hogy germánok voltak-e, vagy sem. Állítólag az egyetlen kép, amelyen a magyarok le vannak festve, egy Velence melletti sziget templomában látható. Már nem emlékszem pontosan, hol, de láttam. A magyarok úgy néznek ki rajta, mint a kínaiak vagy a mongolok. Azok voltak? Nem tudom. A nyelv tekintetében ugyanez a baj. Az „egy” nemhogy nem finnugor, de még csak nem is urál-altaji szó. Kizárt, hogy finnugor eredetű legyen egy nép, amelynek az „egy” szava nem az. Otthon érzem magam a törökök közt, akik ugyanolyan szintaxissal beszélnek, mint mi, de teljesen más szavakat használnak. És ezen vitáznak a mi tudósaink leginkább, azon, amit nem létezik, hogy bárki meg tudjon valaha fejteni!

Óbudáról és legendás alkotókról beszélgetve nem feledkezhetünk meg Krúdy Gyuláról sem…

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor az egyik idősebb barátom azt mondta, hogy el tud vinni engem Krúdy Gyulához. Ott lakott a Bajcsy-Zsilinszky, akkor Vilmos császár úton, este hétkor fölkelt, elment a New York Kávéházba, ahol vacsorát rendelt magának, azaz gulyást vagy pörköltet kockatésztával. Kinn, a kávéház előtt várták a barátai és a konflis. Vagy felült a kocsira, ami nagyon ritkán volt, vagy elment a Tabánba, a Mélypincébe. Én is ott vártam velük, talán hatan, heten lehettünk. Akkoriban nem volt más a Tabánban, csak házak és sár, hiszen az utcák nem voltak még kikövezve. Ma elképzelhetetlen. A Mélypince elnevezés onnan van, hogy a pince alatt volt még egy helyiség. Bekísértük a kocsmároshoz, én is ott ültem nagy büszkén. Krúdy nem törődött azzal, hogy ki megy vele, csak azzal, hogy meg ne szólaljon. Nem szabadott beszélgetni se politikáról, se irodalomról, csak a nőkről. Ez volt a téma mindig. Nagy botrány volt otthon, hogy egész éjjel nem mentem haza.

Egy ilyen egyéniségről, mint Krúdy, bizonyosan sok történet keringett akkoriban is. Esetleg a barátjától, aki tagja volt Krúdy asztaltársaságának, hallott-e ezekből?

Hogyne! Egyszer megtörtént, hogy lejöttek, és az Erzsébet hídnál álltak. Intett a kocsisnak, fölszállt. A kocsis hátrafordult: „Hova megyünk, Gyula úr?” Gyula úrnak kellett szólítani furcsa módon, mintha pincér lett volna. Azt felelte a kocsisnak, Székesfehérvárra. A kocsi megfordult, hogy a rakparton a Fehérvárra vezető Horthy Miklós, illetőleg Bartók Béla útra hajtson, és elvitte. Ez olyan volt, mintha ma beszállnék egy taxiba, és azt mondanám, Lisszabonba megyek. Roppantul érdekelt mindenkit, amikor négy vagy öt nap múlva visszajött, hogy hol volt, de őt nem lehetett megkérdezni, hogy hol tetszett lenni, Gyula úr? Nem lehetett személyes kérdést intézni hozzá, jóllehet rendszerint a legintimebb dolgokat is elmesélte. Végül azt mondta: „Ne törjétek a fejeteket, hol voltam, Szentkirályszabadján voltam! Szentkirályszabadján voltam, mert egy remek pörköltet ettem ott 1907-ben – ez valamikor a húszas-harmincas évek fordulóján lehetett –, azt mentem még egyszer megkóstolni.”

Óbudai lakóháza falán emléktábla hirdeti, hogy ez volt életének utolsó földi hajléka.

A ház nagy pincéjében magam is jártam. Le kellett menni, volt ott egy óriási alagút. Később, amikor hazajöttem, sokszor üldögéltünk ott jó barátokkal, akik mind meghaltak már azóta. Egész csomó fiatal és idősebb író volt ottan. Tábori, a fiatal újságíró, aki a kommunista ifjúsági napilap szerkesztője volt, maga is nagy kommunista, csak aztán rájött az igazságra. Nagyon rendes fiú volt, 1954-ben, fiatal házasként nálunk lakott az egyik szobában.

Íróként is kedvelte Krúdyt?

Krúdy remek volt a maga módján, az öregek nagyon szerették, én túlságosan romantikusnak tartottam az írásmódját, hozzám nem állt közel a publicisztikája sem. A maga korában a furcsaságok és a különcségek közismertek voltak Krúdyról; amit elmondtam, akkoriban mindenki tudta. Manapság mit tudunk Esterházyról vagy Konrádról? Semmit. Karinthyról mindenki tudta, hol lehet megkeresni, mit csinál, hogy viccelődik. Krúdy halálát megelőzően az Állatkerttel szemben álló, Kéményseprő nevű ivóba járt. A Szeretetkórház főorvosa kezelte, akit később amerikai emigrációban láttam viszont. A fiával nagyon jóban voltam, de már nem emlékszem rájuk igazán. Ingyen kezelte benn a kórházban, csak az volt a föltétel, hogy nem szabad kimennie. Éjjel azonban mindig kiszökött a Kéményseprőbe. Az orvos nem tudott erről, és egy reggel ott találta részegen a virágágyak között fekve, ami után nem volt hajlandó tovább kezelni. Pár nap múlva meghalt. Írt még egy gyönyörű cikket, a legutolsók egyikét. A Magyar utcában volt egy híres kupleráj, ahol a tulajdonosnő egy művelt prostituált volt, és akiről elmesélte, hogy milyen derekas módon tartott el egy írót. Azzal zárta a történetet, hogy eltartott egy magyar írót, úgy hívták, hogy, kettőspont, és utána a cikk szerzőjének aláírása ugyebár, Krúdy Gyula…

Beszélgetésünk végén egy kötet dedikálásakor, miután a nevemet leírta, rám nézett:
Tudja, a neve miatt kaptam az első és egyben az utolsó intőt életemben: egy t, két ll, írtam én…

Feltűnt, hogy milyen szép rend van itt a műteremben. Fontos neked ez a fajta rend ahhoz, hogy dolgozni tudj?

Nagyon fontos, éppen azért, mert eredendően rendetlen vagyok. A napirendem is rendetlen, a cuccaimat is széthagyom, elhagyom, elfelejtek dolgokat, és mindenhonnan elkések. Ezért elengedhetetlen, hogy itt rend legyen. Mindig szorítanak a határidők, a költségkeretek, az erőforrások korlátozott hozzáférései, párhuzamosan dolgozom több feladaton, de ahhoz, hogy a műveim a lehető legjobban sikerüljenek, bármekkora erőfeszítésembe is kerül, muszáj rendet tartanom. Nem lehet úgy elkezdeni egy festményt, hogy körülöttem óriási kupleráj van. Százhúsz tubus drága festékem van, ha nincsenek szépen sorba rakva, akkor koszolódnak, tönkremennek, elvész a kupakjuk, beszáradnak.

Persze, amint belemerülök a munkába, mintha egy bomba robbant volna fel körülöttem.

Vigyázni kell a dolgokra. De a képeiden is rend van, kompozíciós rend. Ez tudatosnak, átgondoltnak tűnik – így is értem a rendet. 

Nagyon tudatos az összes munkám. Szerintem téved az, aki azt gondolja, hogy az ösztönösség és a tudatosság egymással szembeállítható. Ezek egymásra merőlegesek. Olyan, mint egy ember személyisége, melyik számít inkább: a vele született adottságok vagy a szocializáció? Olyan, mintha megkérdeznéd, hogy egy focipályának melyik a fontosabb tulajdonsága: a szélessége vagy a hosszúsága?

Nem is gondoltam, hogy szemben állnak, de szembeötlő a tudatosság és fegyelmezettség, ami körülvesz.  Ezek a legújabb képeid, amiket a falon látok?

Igen. Ez egy teljesen új sorozat, szeptemberben önálló kiállításom nyílik belőle az acb Galériában. 

Mesélj egy kicsit erről a sorozatról!

Ez az új, figurális sorozat az elmúlt két év gondolkodásának, kísérletezésének az eredménye. Az utóbbi időben leginkább a konceptuális munkáimat állítottam ki, emellett vittem egy absztrakt festészeti, illetve egy dadaista projektet is. Mindeközben a műterem zárt ajtói mögött kísérleteztem ezzel a portrésorozattal. Az a vágyam, hogy megfessem a barátaimat, szeretteimet és a környezetemben élő embereket, a budapesti értelmiségi miliő művészeit, közéleti személyiségeket és bárkit, aki fontos nekem valamiért. Az elmúlt két évben többféleképpen nekifutottam a portréknak, számos festmény megmaradt kísérleti fázisban, talán soha nem fognak napvilágot látni, mert nem elég érettek. Most léptem erre az útra, keresem, hogyan fessem meg ezeket az embereket.

Egyelőre egy narratív környezetbe, egy történetbe helyeztem őket, és itt kezdődik a koncepció része, ami egyébként összefüggésben áll az összes többi témával, amivel mostanában foglalkozom. Ezek figurális, mondhatnám realista hagyományokra épülő festmények. Realista az emberábrázolás, visszafogott a színhasználat, a kompozícióban is a hagyományos elvek fedezhetők fel.

A narratíva az, ami még egy réteget képez rajtuk, mintha egy filmjelenetet látnánk.

Ez a független színház hatása: régóta tagja vagyok a Balogh Rodrigó és Illés Márton vezette színházi közösségnek. Szakmai vezetőink a karaktereket játszó színészek testére szabva alkotnak történeteket, a jelenetekben felfedezhető a játszók életének egy-egy aspektusa. Ily módon szeretném én is megfesteni az ismerőseimet. Itt van például a Horváth Ernőt ábrázoló képem. Ő egy nyíregyházi srác, aki Debrecenben, az orvosi egyetemen fog diplomázni, én viszont robotszerelőként, sci-fi környezetben ábrázoltam, ettől lett egy pop art éle is a képnek.

Ezek a festmények ironizálnak, mégis komoly témákról szólnak – technológiai szorongás, elmagányosodás –, és kellemes kelet-európai pesszimizmussal vannak megfestve.

Egy szomorú humorral a mélyén…

Igen, van egyrészt ez a kelet-európaiság, másrészt az, ahogyan a sci-fi és a szocio keveredik. A sci-fi utópiákat, disztópiákat mutat be, de mindenképpen grandiózusan, az én sci-fim viszont lehúzza a témát a hétköznapok szintjére, azt látjuk, hogy se rosszabb, se jobb nem lesz az életünk. Lehet, hogy ötven év múlva humanoid robotokat kell majd szerelnie az orvos barátomnak, de Budapest nagy részén az épületek ugyanolyan lerobbantak lesznek. 

A képeimen szereplő emberek kommunikálnak a nézővel, a szemünkbe néznek, ezzel is jelezve, hogy nem jelentéktelen figurák, hanem valakik. Korábban is festettem már figurálisat – a diplomamunkám is egy három részből álló önarcképsorozat, majd következett egy apámékat ábrázoló sorozat –, de úgy érzem, most jobban megy, mint valaha.

Bő egy évet töltöttél Máltán, az ott festett portréid mintha arra szolgáltak volna, hogy jobban megértsd, hol vagy. Aztán visszajöttél, és most megfested a kelet-európai portrékat. Ez is egyfajta értelmezése a közegnek, amiben vagy. Mit gondolsz erről?

Abszolút így van. Kimentem Máltára 2022 januárjában, akkoriban fejeztem be a VIII. kerület épületeit, tereit ábrázoló sorozatomat, amivel egy hatéves időszakot zártam le.

A VIII. kerületi képeken tudatosan nem szerepeltek emberek – el akartam kerülni a szociopornót –, többet mondtak a csendes terek.

Máltán leginkább absztrakt képeket festettem, de a főbérlőimről, egy kedves idős házaspárról készítettem egy páros portrét. Majd lefestettem azt a három magyar embert, akik sokat támogattak engem a pályám elején, és azt gondoltam, hogy ezen a ponton a tiszteletemet nyilvánítom ki ezzel. Ezeket a portrékat nekik ajándékoztam, és ha a gondviselés úgy akarja, akkor sok évtized múlva remélhetőleg többet érnek, jó gyűjteménybe kerülnek, és megőrződik az emlékezetük, mint művészetpártoló mecénásoké.

Mit adott neked Málta? Mire ébresztett rá, milyen felismeréseket hozott?

Arra volt jó, hogy eltávolodjak egy picit Magyarországtól. Málta nem az a hely, ahol eltölteném az egész életemet, de érdekes mediterrán világ, kicsit Nyugat-Európa Balkánja. Elképesztő történelemmel, elképesztő hangulattal bíró hely, gyönyörű, de megtalálható a „kellemes proliság” is. Szeretem az ilyen helyeket, ahogy a VIII. kerületet és Észak-Magyarországot is, nekem nincs sok keresnivalóm egy szofisztikált helyen. Bár ott is lenne dolog, csak ott nem az épületeket, hanem a szellemi leromlottságot kellene helyreállítani.

A Képzőművészeti Egyetemen hamar rátaláltál az utadra?

Egyáltalán nem volt magától értetődő, merre megyek, milyen művészettel fogok foglalkozni. Mostanában számos olyan dolgot csináltam, amit az egyetemi éveimben kifejezetten elutasítottam. 

Radák Eszter nagyon jó mesterem volt, nem evidenciákat tanított, hanem arra ösztönzött, ismerjem fel a lehetőségeket. Nem arról beszélgettünk, hogy merre menjek, hanem arról, hogy milyen utakat lehet bejárni. 

Egyetlenegy elvárás volt, hogy fessek, dolgozzak. Nem a mester tanított egy rendszert, hanem a diák csinált valamit, és a mester korrigálta.

Tudnék mondani sok negatívumot az egyetemről, de én ezt a szabad és mégis támogató viszonyrendszert viszem tovább magammal. Azt hiszem, az járt a legjobban, aki lebontotta magában a gátlásokat. 

A művészpályát nem nehézségek, hanem kalandok mentén élem meg. Már a legelejétől világosan látszott, milyen nehéz lesz. 110 százalékkal kell pörögni, meg kell tanulni elviselni a kudarcokat, meg kell tanulni megbarátkozni a gondolattal, hogy egy csomó minden nem fog sikerülni. Ehhez nem elég a szorgalom, ehhez megszállottság kell. 

A motivációd nyilván sok elemből áll össze. Van benne roma értelmiségi attitűd is? 

Nem csinálnék roma emlékművet, ha nem lenne, de nem a népemért dolgozom. Senki sem hatalmazott fel, hogy a népemért dolgozzak. 

Az értelmiségben – legyen az magyar vagy roma – érzékelhető generációs különbségek sok mindenre megadják a választ. Hangsúlyozom: nem szembenállásról beszélek, hanem különbségekről. 

Harminc évvel ezelőtt polgárjogi harcosokról beszéltünk, nemzetközi szinten Martin Luther Kingek és Mahatma Gandhik szavára figyeltek, hazai szinten pedig Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Daróczi Ágnes harcolt polgárjogokért. Manapság aktivisták vannak.

Harminc évvel ezelőtt, ha egy közösség akart valamit, akkor elöl mentek a vezetők, vitték a zászlót, irányelveket adtak, a közösség tagjai pedig felnéztek rájuk, és követték őket. Ahogy én látom, ma ezek a közösségek inkább mellérendelő kapcsolatokra építenek. Ha valaki vezet is egy projektet, akkor sem vezetőként tekintünk rá, hanem ő az, aki többet dolgozik, jobban rálát az összefüggésekre, ezért hozza ő a döntéseket. Mentalitásról beszélek, nem konkrét működési módokról.

A művészetben két alapvető motiváció van, az egyik a megszállottság: valaki szeret festeni, szeret ecsettel festéket kenni a vászonra, imádja, ahogy csurog, folyik, keveredik a sok szín.  A másik motiváció a közléskényszer: gondolsz valamit a világról, vagy van egy jó történeted, egy jó vicced, amit el akarsz mondani. Harminc éve még simán kijelentette egy művész, hogy ő tanít a művészetével, ma már inkább azt mondja, részt veszek egy diskurzusban. 

Mesélj egy kicsit az óbudai roma holokauszt emlékműről! Hogyan kezdtél el dolgozni, mit szeretnél vele kifejezni? 

Mesélnék az előzményeiről, mert ez az emlékmű- projekt nem a levegőben lóg, hanem az elmúlt három év munkáihoz kapcsolódik, beleillik a konceptuális munkáim sorozatába.

Az OFF Biennálén 2021-ben bemutatott „Cigányművész szorongása”, 2023-ban, a Bura Galériában a „Darabok” című kiállításom, majd a Ludwig Múzeum csoportos kiállításán a „Művészet szorongásos rendszere” című sorozatom a közvetlen előzménye a Csíkszereda parkban megvalósuló Roma Holokauszt Emlékműnek. 

Ezekben a munkákban az a közös, hogy valójában mindegyik egy felkérésre vagy pályázatra adott saját válaszom, és tulajdonképpen mindegyik beilleszthető egyfajta aktivizmusba. A 2021-es OFF Biennálé előtt nem foglalkoztam a roma identitásommal a képzőművészetben, az ő felkérésükre készült „Cigányművész szorongása” kezdetben csak egy szöveg volt, amiben leírtam, mi a probléma a helyzettel. Majd készítettem egy installációt, egy téglafalat feliratokkal a Tavaszmező utcában, a régi roma parlament helyén.  

Éppen Máltán voltam, amikor megkerestek a „Háromezer számozott darab” című film forgalmazói – amely filmben egyébként nagyon jó barátaim játsszák a szerepeket –, hogy a filmbemutatóra szeretnék elkérni ezt a falat. Csakhogy azt a falat addigra lerombolták, elhordták a darabjait, ezért annak a parafrázisát csináltam meg húsz kisebb, téglafalat ábrázoló festményből, ugyanolyan feliratokkal a téglákon, mint az eredeti fal esetében.

Örülök, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, mert a karrierem, vagy akár a gyarló művészegóm felől nézve egy köztéri emlékmű nagyon komoly névjegy egy fővárosban. Viszont ezzel egyenértékűnek érzem a felelősséget is, ezt nem szabad akárhogyan megcsinálni. Megfigyelve az elmúlt évek emlékmű-botrányait, tanulmányozva a körülöttük felcsapó ízlésbeli vitákat, az lebegett a szemem előtt, hogy ennek a feladatnak nem lehet nagyképűen nekifutni. Ráadásul a holokauszt – amely mára a sorstragédiák archetípusává vált – olyan érzékeny téma, amely fokozott felelősséggel jár.

Elfogadták az emlékmű-koncepciómat, két vezető motívummal. Az egyik egy három betontáblából álló absztrakt kompozíció, ami egymásnak dőlő dominókat szimbolizál. Ez a transzgenerációs traumákra, azok súlyára utal. Kicsit ki is lép az emlékmű a holokauszt kereteiből, olyan nagy közösségi traumákat idéz, amelyek mindenkit érintenek, és sokunkat súlyosan megnyomorítanak.

Ezen gondolatmenet mentén valóban mindenki súlyos terheket cipel, hiszen sem az elkövető, sem az áldozat leszármazottjának nem jó lenni.

Itt van egy fontos pont, lényeges eleme az emlékműnek: szemben állva az emlékművel, az álló dominón – ami a jelenleg élő generációt szimbolizálja – egy nagy tükör lesz.  

Tehát az emlékmű előtt állva először saját magunkkal kell szembenéznünk.

A tükör sokféle jelentéssel bír. Egyfelől egy passzív gép, ami mindig működik, ha akarjuk, ha nem, másfelől aktivizál, mert az előtte lévő világ mozgását visszatükrözi – így kerül bele a passzív kő emlékműbe a mozgás. Ez az aktivitás a jelenbe hoz, illetve megfordítja az irányokat. Visszafelé, a múlt irányába nézünk, de a jövő felé megyünk. 

A harmadik jelentésrétege a tükörnek a hitelesség kérdésköre: magunkba nézni, felelősséget vállalni, illetve szembenézni valamivel.

Az emlékmű másik motívuma egy téglafal részlete feliratokkal, ami utal a téglagyárra, és mint motívum visszaköszön a korábbi munkáimról. A feliratok kérdése a legnehezebb ügy a számomra: mik legyenek, és hogyan jelenjenek meg pontosan. A holokauszt-emlékműveknek zsidó részről az a hagyománya, hogy neveket írnak rájuk. Ám a cigányokat úgy pusztították el, hogy még a nevüket sem jegyezték fel. Nem tudjuk, hogy pontosan hány áldozat volt, ahogyan sokukról azt sem, kik voltak ők.

Mióta óbudai, Tanár úr?

Feleségem, Hámori Ildikó, ős-óbudai, és először én költöztem 1985-ben abba a házba, amelyben ő született a Rómaifürdőn. Azóta vagyok szerelmes Óbudába, de a vonzalom jóval korábban kezdődött. Már gimnazista koromban kijártam Pünkösdfürdőre, ott volt a Fővárosnak csónakháza, abban apámnak egy csónakja, ezzel jártunk ki evezni Konrád Gyurival. Mindig nagy Duna-bolond voltam, imádtam egész életemben – amikor a belvárosban laktam, a Bérkocsis utca egyik gangos házának ötödik emeletén, az egyik szobából folyton kikönyököltem az ablakon, mert odáig eljött a Duna illata. A Dunát nem adnám semmiért. 

Mindig is többgenerációs életet terveztek? 

Korántsem, ezt az élet hozta. Bár, amikor kiköltöztem, azt a házat egy nagy család lakta – papa, mama, csak hát sorban meghaltak. A későbbi váltás a több generációs lét felé a mi esetünkben a lányom ötlete volt. Amikor az Emőd utcai házban egyedül maradtunk, átköltöztünk egy sokkal kisebb házba, Budakalászra. Egy idő után azonban nehézkessé vált a ki-beutazás a városba a forgalom miatt, közben mi öregedtünk és felsejlett, mi lesz, ha nem tudunk már vezetni, felvetődött a váltás gondolata, ekkor dobta be az ötletet Dóri: költözzünk össze – persze külön lakásban élünk mind, de mégis együtt, bármikor számíthatunk egymásra.

Valójában csak azért kérdeztem, mert egyrészt kiveszőben van ez az életforma, másrészt az alkotói lét megkívánja a szeparáltságot és a jó értelemben vett magányt.  

Bevallom, beleszerettem Csillaghegybe. Imádok itt sétálni, szinte egyedül vagyok az utcán. Csillaghegynek megvan az a varázsa, hogy rengetegféle a fa, mindegyik más, megannyi változat, annyira különbözőek az utcák és mégis hangulatosak, remek a levegő, közel a Duna – nagyon jól érzem magam.

Az alkotói magányt csak pár órára igénylem naponta, ezt megadja a séta is, és bár öreg vagyok, még mindig úszom, és úszás közben is gondolkodom.

Annak idején Fülöp Zoltán díszlettervező barátom és munkatársam mindig azt mondta: „Te, a díszletet megrajzolni a semmi. Az a munka, amíg az ember kitalálja, hogy mit rajzol.” 

Az óbudai operanegyed, ahol egymás mellett lakott a Domahidy család, Házy Erzsébet, Melis György, Pitti Katalin, ma is legenda. Összejártak? 

Melis jó barátom volt és többször jártam nála. Ha meghívott minket, nagyszerű vidéki készítményeket, isteni házi kolbászt tálalt fel. Nagyon ízlett nekem, élvezettel ettem, Melis nézett és – isteni humora volt – megszólalt: talán inkább ruháználak!

Ilyen estékre átment hozzá a szomszédság is és összegyűlt egy operai kör? 

Nem tudom, én mindegyikkel külön-külön jártam össze. Voltam Házy Erzsinél is, és még valaki lakott ott, a nagy koreográfus, Roboz Ági, miután hazajött Hollandiából. Kilencvennégy évet élt, abból hét-nyolcat azon a környéken.

Két lakásban, három házban laktam életem során, de most érzem először, hogy ez az otthonom. 

Ebben a tekintetben is szerencsésnek mondhatom magam, ahány lakásban éltem, mindegyikben jól éreztem magam. De talán ebben a legjobban, ha belegondolok. Éltem a Bérkocsis utcában (főiskola), aztán Nagy Imrétől kaptam egy lakást a Villányi úton (operettszínházi korszak) – erről írtam az önéletrajzomban –, vissza a Bérkocsisba, aztán a Bimbó úton laktam, ott született a fiam (Petőfi Színház), Kolosi-tér, Duna-part (televíziós évek), Római-part, Budakalász, ezek voltak az operai évek, tanári, rendezői élet – és ez már a nyugdíjas, családi lét, tíz éve itt. 

Rendezői munkássága során melyik volt az az opera vagy egyéb műfajú mű, ami leginkább az otthonról vagy a hazatalálásról szól?

A Háry. A Háry-filmem. A végén Háry és Örzse arra a nagy kodályi zenére jönnek haza… Tóth Janó volt az operatőr és gyönyörűen dolgozta fel ezeket a képsorokat, isteni fotók mutatják, ahogy futnak hazafelé. 

Nem feltételeztem, hogy gondolkodás nélkül fog válaszolni, Tanár úr.

Ez erről szól… „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt!” Majland az Milánó. Ezzel kezdődik és ezzel végződik a darab. 

Rengeteget utazott életében Tanár úr. A hazatérés mint motívum, személyesen mennyire fontos? 

Két hobbim van: az úszás és az utazás. A világlátáshoz azonban hozzátartozik a hazatérés – ha nagyon szofisztikáltan fogalmaznék, azt mondanám, azért utazom, hogy hazatérjek.

Mit gondol a hazai kulturális élet Budapest-központúságáról? Változott vagy átrajzolódott a kép az elmúlt évtizedekben? 

A Horthy-rendszerben volt egy Sebestyén nevű miskolci színigazgató, akiről az a fáma, hogy alig mutattak be valamit Pesten, szinte azonnal bemutatta ugyanazt. Semmi eredetit, azaz arra az időszakra a korábbi nagyhírű vidéki színpadok korszaka után már teljesen Budapest-centrikus volt a kép. Később, a szocializmusban ez már majdnem fordítva volt. Nem volt televízió, nem volt internet, nem voltak celebek, nyilvános politikai ügyek, így a színház a dolgok középpontjában volt. Ebből kifolyólag mindenki tudta Budapesten, hogy mi történt Győrben, Miskolcon vagy Szegeden. Ma fogalmuk sincs az embereknek, de még a színháziaknak is alig. Kevés köztük a kapcsolat.

Ennek egyetlen pozitívuma van: hogy a vidéki emberek egyre inkább a sajátjuknak érzik a színházat és a vidéki színpadok már kevésbé átjáróházak mint korábban, és sokan kinövik magukat egy város nagy kedvencévé.

Hogy csak egy példát említsek, ilyen volt az én kedves növendékem, Király Levente, aki Szeged saját színésze volt. Vagy Csankó Zoli Győrben, aki Győr városának volt saját színművésze. A városoknak mára egyre inkább megvannak saját művészei, hovatovább saját társulata, ami óriási tényező. Ami viszont rémes és nevetséges – és nem hiszem, hogy azért találom így, mert kiöregedtem –, manapság előfordulhat, hogy Budapesten bemutatnak egy darabot és egy hónapban összesen két-háromszor kerül színre. Ehhez képest nagy dolog, hogy vidéken még vannak sorozatok. Ami nagy hiány számomra az utóbbi években, hogy egyetlen opera létezik Magyarországon, a budapesti. Korábban a nagy kőszínházakban saját operatársulat volt. Akkor látnám jó helyzetben a budapesti Operát, ha ma Miskolcon, Debrecenben, Szegeden és Győrben önálló operatársulat működne. Akkor tudniillik nem lenne a budapesti Operának az a kötelezettsége – ami bár megvan, de nem tartja be –, hogy jóformán az összes klasszikust műsoron kell tartania. Megoszlanának a karakterek, más színház lenne az ország különféle pontjain. Persze erre áldozni kellene. Egy operaház vidéken nagyon sokba kerülne. Erre szoktam én azt mondani, hogy egy társulat éves fenntartása igen drága. Pont annyiba kerül, mint egy darab tank. Meggondolás kérdése, hogy melyik az értékesebb.

Ha már értéknél tartunk, szerintem óriási kulturális túlkínálat van Budapesten.

Egyszerűen hihetetlen, nem is tartom reálisnak. Tavaly per hecc összeszámoltam, hány cím forog egy hónapban, azaz hány különböző színházi előadás fut novemberben, amire el lehet menni a városban. Mit gondol, mennyi?

Ha nagyot akarok mondani, azt felelem: százötven biztos.

Négyszáz fölött! Négyszázkettő vagy -négy, pontosan nem emlékszem. Ebben persze benne van minden kis társulat is, de tény, hogy ennyi darab kerül színre, amit meg lehet nézni egy hónapban. Ugyanakkor őrült hiány van klasszikus kínálat terén, sokkal kevesebb a Molière, Shakespeare-feldolgozás, nem látni Schillert, tehát egyszerűen eltűntek a nagy, időtálló klasszikusok a kínálatból, amiken generációk nevelődtek fel. 

Teret nyert a bulvár és a modern? 

A színház folyton hol aktuális akar lenni, hol érdekes, hol bulvár, csak épp azt nem képviseli, hogy Shakespeare-nél aktuálisabb és bulvárabb nincsen. Abban kéne megtalálni a rációt. A színészek egyszerűen megtanulnák általa, hogy beszélni tudni kell – erre a Molière-ek is tökéletesen alkalmasak –, hogy váltani tudni kell, hogy hány arcot kell tudni felmutatni, szóval ezer dolog volna ezekben a klasszikusokban a szakma számára is, de ugyanígy gyakorolhatnák a kapcsolattartást a közönséggel.

Kiindulva az előbb tárgyalt televíziós, internetes tartalomdömpingből, a közönségről szerintem azt gondolják, nem érti az értékesebb vagy szellemi téren fajsúlyosabb tartalmat. Valahogy le van értékelve a néző.

Igen, a másik oldalon viszont amit kínálnak – bár egyre kevésbé, mert anyagilag nem bírják –, a filoszoknak való túl intellektuális, túl bonyolult előadások, amikről valaha azt mondták, az érett közönségnek játsszák… Mint mindenben, ebben is a ló két oldala látszik: a két L. Az egyik a „lábszag”, ami a legprimitívebb vonalat képviseli, a másik a „lilák”, akik csak a legbonyolultabb álintellektuális spekulációkat keresik. A kettő között akad természetesen produktum, de kevés… Nem vagyok már igazán illetékes, de olvasom az ÉS-ben a kritikákat, és egyre másra adnak hírt olyan színházakról, amelyekről fogalmam sincs.

Nekem a színház még mindig az a bizonyos kőszínház, máshova már nem jutottam el – Pintér Béla volt a széle, úgy látszik. 

Ő például tele van olyan irodalmi áthallásokkal, zenei utalásokkal, amikhez tényleg kell felkészültség, plusz őrült jó humorérzék. Akkor ő lila? 

Igen, ez ellentmondásos. Amit csinál, annak a nyolcvan százalékától el vagyok ragadtatva! A húsz… például ha recitativókat énekelnek, nekem már sok. A nyolcvan-húsz nagy dolog egyébként, az abszurdjait, az aktuálisait imádom.

Azt mondta az imént valamire, hogy „öreg vagyok”. Nemrég hallgattam egy adást, amelyben arról beszélgettek, mekkora probléma manapság a társadalomban, hogy az embereket egy ponton túl az életkoruk miatt diszkriminálják – elvesztik például a szakmai rangjukat.

Ez a kapitalizmus velejárója, és bizonyos szakmáké is. Egy balett-táncos már harminc-negyven évesen öreg. Rómában voltam, amikor XXIII. János pápa meghalt. Olvastam az újságban, kik a papabilék – azaz, akikből pápa lehet. A legvalószínűbbnek a későbbi VI. Pált jósolták, de kiemelték, egyetlen baj van vele. Túl fiatal… Ekkor volt hatvanhat éves. Minden relatív. Imádtam evezni. De volt egy pont, amikor úgy döntöttem, már nem megy úgy. És kiszálltam a csónakból. Ugyanígy én döntök arról is, hogy mindenütt csak addig maradok, amíg nem unnak.

Azt hiszem, azért, mert tényleg több a mű, mint a szerző. Önmagamhoz képest annyi mindent írtam bele, számomra annyira rétegzett a szöveg, hogy ha beszélni próbálok róla, az felér egy kudarccal. Szoktam interjút adni, szívesen beszélgetek, de a Karolina kertje esetében kevés vagyok – inkább csak közelítgetek a szöveghez. Érdekes, hogy akik távolabb vannak tőle, milyen szépen átlátják, átfogó képet tudnak alkotni róla, én pedig elnémulok. 

Egy több évszázadot átfogó családregényről beszélünk. A műfajban született munkák általában alsó hangon is 500-700 oldalasak, de sokszor akár több kötetes, grandiózus művek. Te mindössze 160 oldalon megoldottad.   

Hosszban ez ráadásul egyéni rekordom, az előző regényem, a Történetek az eszkimóháborúból ennél is rövidebb. Azt nem tudom, mennyire „oldottam meg”. Nagyon sűrű a szöveg, kis túlzással egy mondatra több mondatnyi „terhet” raktam. Számomra az írásnak, a prózaírásnak is lírai tétje van, minden mondat kitágulhat egy kis világgá. A regény fejezetei sok éven keresztül, önálló novellákként jelentek meg folyóiratokban, lehet, hogy ilyen kisebb egységekben őrizték meg ezt a lírai középpontot. Amúgy nem volt célom családregényt írni, a monarchiában élő családok jó részének ehhez hasonló lehetett a családtörténete, csak mindez elfelejtődött. A mi családunkban is kihulltak ezek a történetek, Willax Karolina az egyetlen biztos pont, noha róla sem tudtunk semmit. De nekem írás közben nagyon fontossá vált. Az különös tapasztalat volt, hogy egy – apai ágon – kifejezetten töredékes emlékezetű család esetében hogyan tud felrobbanni, kitágulni a történelem, hogyan lehet gyakorlatilag visszakapni több mint száz évet, a fellelt tényeknek és a fiktív kiegészítéseknek, lírai gondolkozásnak köszönhetően. A könyvben az Arcanum adatbázisára is építve, vendégszövegeket, régi híradásokat is felhasználok, persze a legtöbbet itt-ott átírtam, ezzel teremtettem meg az ironikus távolságtartást, és engedtem szabadjára a képzeletemet.

A megteremtett családtörténet inkább fejlődésregény, amit öröm volt írni, egyre nagyobb kíváncsisággal figyeltem, mi lesz belőle. 

Amint mondod, ha nem is rendhagyók ennek a családnak az életeseményei, azért bővelkednek fordulatokban, a kiinduló személy, a címadó Karolina élete minden, csak nem tucatsztori.

Willax (vagy Villax) Karolina az üknagyanyám, akiről néhány anyakönyvi adatot leszámítva mindent én találtam ki. Nem tudjuk, mit gondolt a világról, hogyan élt, kivel találkozott. De azt például igen, hogy számos gyereke született, miközben a gyerekek apja ismeretlen volt, minden anyakönyvi kivonatban az áll Karolináról, hogy „hajadon”. Ráadásul a gyerekeket aztán örökbe fogadta a gyermektelen (és a Wirthek névadójává előlépő) Wirth Ferenc, akinek a felesége, Janka, Karolina nővére volt. Egy érdekes, gazdag mintázatú családról beszélünk: Karolina apja először 1848-ban volt Pápa polgármestere, a nagybátyja, Ferdinánd zirci apát volt. Hogy fogadhatták Karolina törvénytelen gyerekeit? Semmi nem őrzi ennek az emlékét, kivéve most már ezt a könyvet. 

A másik fontos nőalak, Charlotte – ő már a jelenbéli W. Imre tulajdonképpen szintén „titkos”, nagy szerelme volt. Még a neve is hasonlít Karolináéhoz.

Ők a két női főalak a regényben, akik egymásra rímelnek a több mint százéves történetben. Charlotte az ismeretlen, a vágyakozás, az elérhetetlenség határterületén bolyongás, W. Imre barátjának a párja, egy szerelmi háromszögbe zárva. Karolina az elbeszélő reményei szerint vonzó, okos, öntörvényű nő volt a 19. század második felében, a szabadság lehetősége, míg Charlotte a szabadság illúziója is a nyolcvanas években W. Imre számára.

És akkor meg is érkeztünk Óbudára. 

Noha évtizedek óta Pomázon lakom, óbudai is maradtam, annál inkább, mert még egy-két évig elmondhatom, hogy több évet éltem Óbudán, mint máshol. És persze a gyermekkorra és a kamaszévekre épül annyi minden: a ragaszkodás, az érzelmi kötelékek. Nem álmodni szoktam Óbudával, hanem létezik az emlékezetemben egy eleven térkép arról a helyről, ahol gyerek voltam, ahol felnőttem, és ami a valóságban már nincsen – a gyerekkorom legfontosabb helyszíneit lebontották.

A Folyamőr utcáról van szó, ami a könyvben is előkelő helyet kap, csakúgy, mint a Raktár utca. 

A Folyamőr utca 10. Egy U alakú, több lakásos épület, amit még az 1860-as években kezdtek el építeni anyai ági felmenőim, középen kerttel, hátul istállókkal. Itt ment el a régi Szentendrei út, amíg nem épült ki a mostani. Én mindössze kilenc éves koromig éltem ebben az elvarázsolt birodalomban, 1973-ban lebontották. Nagy nehezen, nem volt könnyű megbontani a vastag falakat.

Ezt végigkövettem személyesen is, 9-10 éves gyerekként iskola után visszajártam, néztem, hogy tűnik el a házunk.

A most 82 éves édesanyám nemrég lerajzolta az egykori épület alaprajzát, mi hol volt, ki lakott a lakásokban és kiderült, hogy elég pontosan emlékszem rá. Arra is emlékszem, amint megjelentek a környéken az ószeresek, mi mindent szedtek össze a padlásokról, pincékből… A bontásra váró lakók tisztában voltak vele, hogy az új, lakótelepi lakásokba nem tudják a holmijuk töredékét sem átvinni. A hátsó kertünkben egyébként mindenféle érméket (római, Mária Terézia-korabeli) találtam gyerekként, gyűjtöttem is őket szépen egy mappában, és persze régész, vagy térképész akartam lenni. 

Építészeti, statikai oka volt az elbontásnak? 

Épült az óbudai lakótelep. Szürreális, hogy az 1919-es kommün idején nem államosították az otthonunkat, azzal az indokkal, hogy a felmenőim „két kezükkel” építették, majd bővítették az épületet. Az ötvenes években ez már nem számított. Érdekesség, hogy a harmincas években rövid ideig Montessori-óvoda működött az egyik lakásban. A hetvenes évek elején aztán cserébe egy tízemeletes lakótelepi lakásban kaptunk három szobát, egyikben a nagyszüleim laktak, másikban a szüleim, a harmadikban a húgom, meg én. A macskánk két napig bírta az új helyen, aztán megszökött. Ettől a személyes veszteségtől eltekintve is nagyon más volt a városrész, a rakpart helyén ösvény vezetett a Dunához, a K-híd aljában fürödtünk, a Hajógyári-szigeten pedig „dzsungel” volt, nyulakkal.

Akkor vegyük az irányt most a Raktár utca felé!

A Raktár utca nekem két dolog: az egyik a Raktár utcai általános iskola, ahová negyedik osztályig jártam, és ahol most az AKG működik. Egy időben anyai dédapám volt az iskolaigazgató. A másik a Raktár utcai tízemeletes panel (odaköltözésünkkor még Névtelen utca). Itt hosszú éveket alapvetően a ház előtti „dühöngőben” töltöttem, fociztunk. Ötödiktől már a Vihar utcai iskolába jártam, középiskolába pedig a mai Szentlélek térre, a Martos Flóra Gimnáziumba (ma Óbudai Gimnázium). Aztán friss házasként is maradtunk Óbudán, egy tetőtéri lakásba költöztünk a Pacsirtamező (akkor még Korvin Ottó) utcába.

Esténként szerettem a környéken sétálni, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre szegődtek képzeletbeli útitársaimnak.

Az elköltözésünk kevésbé szép történet: a kilencvenes évek közepén, szilveszterkor betörtek hozzánk, sok mindent nem találtak, de elvitték az érmegyűjteményemet… A betörő pár évvel később meghalt egy fegyveres összetűzésben, és akkor derült ki, hogy nem csak halállistája volt, hanem a betöréseiről is pontos feljegyzései: az egyetlen óbudai cím a mi tetőterünk volt. Ezután költöztünk az akkor még sokkal kevésbé beépült Pomázra, hogy az asztmás kisebbik fiunk jó levegőn legyen. 

„A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem” – ez a talányos alcíme, mottója a Karolina kertjének, amelyben az egyes kifejezések a szövegben is vissza-visszaköszönnek. Felfedhetjük e rejtélyes felsorolás jelentését? 

A kispróza-sorozat, amin alapul a könyv, ezen a néven futott, és itt ismét utalok arra, miért is ódzkodom attól, hogy értelmezni próbáljam (miközben mégis csak azt teszem). Mindig úgy érzem, hogy ha teszek egy kijelentést, azzal leverek egy cölöpöt, ami magához köti, lehatárolja a további értelmezés lehetőségét, az eredeti szöveg tágasságát. De ha már: ha megpróbálunk kimondani valamit, kátyúba kerülünk. Próbáljuk szépen eladni az életünket, aztán mindnyájan ott találjuk magunkat, ott cuppogunk a vaddisznódagonyában. Amiből megint megpróbálunk kikecmeregni, kiásni magunkat, így jön létre az omladék. Talán a szerelem az egyedüli, ami felemel, visz a magasba, amivel boldogan menekülhetünk el, még ha csak egy kis időre is.

A tizenkilencedik századtól Óbudán a piaci versenyben megmaradt kékfestő műhelyek (Goldberger, Spitzer, Finály) nagyüzemekké váltak. Az 1835 óta működő Óbudai Hajógyár országos jelentőségű ipari egységgé fejlődött, emellett sorra nyíltak a kisebb műhelyek és üzemek, amelyek a helyi igények kielégítését szolgálták. 

Ez a fajta kettőség – nagyobb gyárak mellett működő kisebb üzemek és műhelyek – hosszú ideig, egészen a 20. század végéig megmaradt. Az Óbudai Anziksz korábbi számaiban több írás foglalkozott a nagyobb, ismertebb óbudai gyárakkal, illetve összefoglaló jelleggel az egyes ipari szektorokkal. Most pár olyan üzemről és műhelyről lesz szó, amelyek kevésbé ismertek, de bizonyítékul szolgálnak az egykori óbudai ipar sokszínűségére.

Az 1867. évi kiegyezést követően látványos fejlődés figyelhető meg a hazai iparban. Ezt leginkább az új vállalkozásokat ösztönző, különböző ipartörvények tették lehetővé, valamint a szintén kormányzati szinten biztosított anyagi források és keretek.

A rendelkezések közül kiemelkedik az 1870. évi LI. és az 1881. évi XLIV. törvénycikk, amelyek leginkább ezekről a kedvezményekről szólnak, elsősorban a hazánkban eddig nem létező iparágaknak biztosított adómentességről. Az új ipari vállalkozások robbanásszerű elindulását a millenniumi ünnepségek is generálták, a vállalkozók bíztak termékeik sikerében.

Az Óbudán működő iparosok is kihasználták ezeket a lehetőségeket, és büszkén nevezték át kisebb üzemeiket, műhelyeiket gyárnak. A gyár meghatározására több rendelkezés született a korszakban, azonban ezeket sokféle módon értelmezték. Figyelembe vették a munkáslétszámot, a termelés módját, a termeléshez használt eszközöket és az előállított termékek értékesítési rendszerét. A két világháború közötti időszakban gyárnak számított minden olyan üzem, ahol gépekkel dolgoztak, a termékeket raktárra gyártották, viszonteladóknak szállítottak, és a tulajdonos vagy vállalkozó elkülönült a munkásoktól. A létszám tekintetében iparáganként változhatott a meghatározás, hiszen egy pár fős vállalat is meg tudott felelni a felsorolt feltételeknek. Ezzel szemben az üzem meghatározásánál (kis-, közép- és nagyüzem) kizárólag az állandóan foglalkoztatott munkások számát tekintették mérvadónak.

A kisebb óbudai üzemek és gyárak telephelyei a városrészre jellemző földszintes, udvaros házakban voltak, de Belső-Óbuda bérházainak pincéjében is számos üzem működött.

A településen viszonylag alacsony volt a bérleti díj a főváros más kerületeihez képest, ezért Óbuda vonzó helynek számított az ipart vállalók körében. Ha egy vállalkozás beindult, és nagyobb helyre volt szüksége, könnyedén talált ilyet Óbudán.

Az Első Magyar Asztalos Szerszámgyárat Kéky Imre alapította 1890-ben. A gyár eredetileg a II. kerületi Vitéz utcában működött, de a jobb feltételek és az üzembővítés miatt Óbudára, a Vöröskereszt utcába költözött. Azon kevés hazai gyárak egyike volt, amelyek ipari módszerrel gyártottak gyalukat, gyalupadokat és asztalos szerszámokat. Egy korabeli (1897-es) reklámban így szerepelt a gyár: „Kitüntetve 25 kiállításon, úgy bel-, mint külföldön. Készít mindennemű asztalos és ácsszerszámokat, ú. m.: gyalupad, gyaluk és csavarszorítók, úgyszintén gyalukat rajz vagy minta szerint jótállás mellet. Nagy raktárak az összes szerszámokból. Megrendelések azonnal eszközöltetnek.” A leírások szerint 1928-ban még működött a gyár, de ekkor már Nagy és Kéky néven jegyezték.

Itt a jeges!

Az óbudai jéggyártás a 19. század végéig nyúlik vissza. Kezdetben a befagyott Duna jegét termelték ki és raktározták a megfelelően kialakított hűtőkben, aztán innen értékesítették. Az egyik ilyen jéggyár Goldinger Mártoné volt a Szentlélek téren, ahonnan főleg a nagyszámú helyi vendéglátóhelyet látta el jéggel. Ő maga a Fő tér 6. sz. alatt működő Központi Kávéházat üzemeltette. Nem messze Goldinger gyárától működött – egyes források szerint 1874-től – Finály Zsigmond jégüzeme, a Miklós utca 29. szám alatt (a Finály család főleg a textiliparban volt jelen Óbudán). A főváros lakosságának jég iránti igénye jelentősen megnövekedett, hiszen egyre több háztartásban volt jégszekrény. Felismerve ezt a lehetőséget, Finály egy jóval nagyobb üzem építésébe kezdett a helyi iparos, Röck István bádogosmester segítségével, és 1899-ben a Szentendrei úton – a területe leginkább a Búvár utcában volt – megnyitotta gyárát. Ezt a gyárat vette meg Reis Pál és Hajós Manó 1911-ben. A Reisz és Hajós-féle Óbudai Jéggyár egy hatalmas, 20×30 méteres épületben működött, ahol óriási kádakban (jégfejlesztőben) tartották a vizet, amelyet ammónia gázzal fagyasztottak le. 1924. szeptember 26-án súlyos baleset történt az üzemben, amikor felrobbant egy ammóniás kompresszor. Kilenc munkást súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállítottak a Szent Margit Kórházba, akik közül többen belehaltak szörnyű sérüléseikbe. A II. világháborút követően államosították a gyárat, de a termelés folyamatos volt. 1958-ban bővítették a raktárkapacitást, és már 20 vagonra való mennyiséget tudtak tárolni. A gyár sorsát az óbudai építkezések és szanálások pecsételték meg. A gyár kapacitása ekkor már nagyon csekély volt, végül 1971-ben bezárták, épületeit lebontották.

Nemcsak az óbudai piac működött a Tavasz utcában, hanem boltok, vendéglők, cukrászda és kisebb üzemek is. Ilyen volt az 1888-ban alapított Magdalin Vegyészeti Gyár, amelynek Weiss Lipót volt a tulajdonosa. A cégvezető Laufer Jenő volt, aki ügyes üzletpolitikát folytatott, és rendkívül széles árukínálatot alakított ki. A Magdalin Gyár legfontosabb termékei voltak: a keményítő és melléktermékei (pl. csiriz), mindennemű mosóporok és mosószerek, tisztítóanyagok, kályhapaszta, cipőpaszta, parkettapaszta, padlófényesítő, bőrfeketítő, különleges vegyi anyagok bőr- és textilkikészítéshez. A gyárban saját laboratórium működött, ahol különösen veszélyes anyagokkal dolgoztak, mint például a bőrfestéshez nélkülözhetetlen H-savval. Nem véletlen, hogy a vállalat nagy beszállítója volt az akkor még működő óbudai bőrgyáraknak. A gyár 1926-ban a Bécsi út – Farkastorki út sarkán álló ipartelepre költözött. Weisz Lipót szerényen és nagy odaadással vezette a céget, szerették a beosztottjai. Azonban a II. világháború kitörése, majd a zsidótörvények miatt távoznia kellett a gyárból, ahol nem állt le a termelés, új vezető irányítása alatt még 1944 novemberében is zajlott a munka. Weisz túlélte a megpróbáltatásokat, de 75 évesen, 1946-ban elhunyt. 1948-ban ezt a gyárat is elérte az államosítás folyamata, amely a vállalathoz tartozó két lakóingatlant (Bécsi út és Szőlő utca) is érintette. Végül leállt a termelés, 1950-ben pedig a céget beolvasztották az újpesti Ipari Segédanyag Gyárba.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett az óbudai bőripar, pedig a két világháború között jelentős szerepet játszott a hazai piacon.

Egykori jelenlétét a Tímár utca neve őrzi. Az óbudai bőrüzemek és gyárak lényegében a Lajos utcában vagy a közvetlenül annak környékén működtek. A bőrrel történő munkához sok vízre és kedvező széljárásra volt szükség – bűzzel járó folyamat volt, erre a célra a Lajos utca tökéletesnek bizonyult. A legjelentősebb óbudai bőrgyárak – Lenz, Abeles, Raditz, Politzer, Zentner – kiváló minőségű talp- és felsőbőröket készítettek a feldolgozóipar számára. Részben ilyen üzem volt a Kulcsár utcában (a mai Serfőző utca Duna felőli része) működő Kesztyűvarró telep, amely 1894-től működött az 1920-as évek végéig. 

A Lajos utcában működött a századforduló és 1909 között az 1869-ben alapított Singer Henrik-féle Magyar Csiszolókorong Gyár Rt., amelynek fő profilja a csiszolókorongok mellett az üvegpapír-, csiszolópor- és csiszolóvászon-gyártás volt. Ekkor már dr. Tatay Adolf és felesége volt a cégtulajdonos, akik nagyon sokat tettek a vállalkozás fejlesztéséért, főleg a gépesítés területén. Gyártmányaik nemcsak a hazai iparvállalatok körében terjedtek rohamosan, hanem külföldön is előszeretettel vásárolták a cég kiváló termékeit. Bővíteni kellett a gyárat, amely 1909–1925. között a Bécsi út 170–172. szám alatti ipartelepen működött bezárásáig.

Mérlegek 

A kisipar speciális egységei voltak az óbudai mérleggyárak, amelyek szintén a 20. század első felében voltak jelen a városrészben. Kollár Imre gyára a Miklós utcában, Töpper Lajos üzeme a Föld utcában, Zwarg Józsefé a Szépvölgyi úton működött. A leghíresebb Zier Károly Első Magyar Vegyi Mérleggyára volt, amelyet 1901-ben alapított. Különleges, analízis és precíziós mérlegeket gyártott a cég, amelyekre nagy volt kereslet. Zier 1914-ben átadta a tulajdonjogot Benyó Emilnek, aki tovább vitte a céget, amely az 1920-as évek elején elköltözött Óbudáról. 

A Budapesti Facsavar-, Vas- és Fémneműgyárat 1907-ben alapították. Haláláig, 1937-ig Gomperz Benedek volt a főrészvényese és vezetője. A gyár a Szentendrei út–Petur utca–Emőd utca–Anikó utca által határolt területen működött, a Rómaifürdőn. Ugyan kiváló modern gépeken, de rossz körülmények között dolgoztak a munkások. A helyzet csak a II. világháborút követően javult. A gyárat 1948-ban államosították, de egészen 1959-ig megőrizte önállóságát, amikor az összevonások során a Csavaripari Vállalathoz került mint annak 3. számú Facsavargyára. Az 1970-es évek közepétől átépítették a Szentendrei út külső szakaszát, emiatt a Csavargyár területe is csökkent, pár épületet lebontottak. Ebben a korszakban már csak alig százan dolgoztak a szebb napokat látott gyárban, amely teljesen elavult, majd 1977-ben bezárták, a termelést a modernebb dombóvári gyáregység vette át.

A Statisztikai Kiadó Vállalat és Nyomda 1979-ben költözött a belvárosból Kaszásdűlőre, a Kaszás utca 35. szám alá. A mai Huszti úton működő vállalatot 1951-ben alapították és a Központi Statisztikai Hivatalhoz tartozott. Fő feladata évkönyvek, zsebkönyvek, adatgyűjtemények készítése volt, de számos más nyomdai munkát is végzett. A modern nyomdában sok fiatal dolgozott, ami a rugalmas munkaidőnek és a kiváló munkakörnyezetnek volt köszönhető. A rendszerváltozást követően a vállalat elköltözött Óbudáról, egykori épületeit 1993-tól eladásra kínálták. Végül nagyrészt lebontották, helyére egy német diszkontlánc áruháza épült.

Gyár a végállomás helyén

A Vörösvári út – Bécsi út sarkán található villamos-végállomás helyén állt és működött a Budapesti Bútorszövet és Szőnyeggyár. A gyárat 1927-ben nyitotta meg Pártos Gyula, akinek Újpesten már volt egy hasonló üzeme. A kezdeti nehézségek után, az 1930-as évek közepétől lendült fel igazán a termelés. A cseh szőnyegimport gyakorlatilag megszűnt, ennek is köszönhette a gyár, hogy sikeres lett. Gazdag termékválasztéka volt: függöny, bútorszövet, damasztszövet, ágy- és asztalterítő, plüss és mokett átvetők (ágyterítők), szövet- és méteráru, szőnyeg. A II. világháborúban megsérült a gyárépület, de az államosításig még működött a gyár. Az államosítást követően, az iparvállalatok összevonásának időszakában a nagyobb, vidéki szőnyeggyárak mellett (pl. Sopron) nem tudott versenyképes maradni, és megszűnt. A felhagyott gyár épületét a szanálások idején lebontották.

A Duna-part a 19. század közepétől vonzotta a sportevezősöket, akiknek egyik bázisa a folyó hosszú óbudai szakasza lett. Nem csoda, hogy idővel híres csónaképítő mesterek üzemei működtek Óbudán és a Római-parton. A csónaképítő műhelyek fénykora a két világháború közötti időszakra esett, de az azt követő – már pártállami – évtizedekben is működött pár közülük. A Csillaghegyi Csónaképítő Kisipari Termelő Szövetkezet 1947-ben alakult meg, telephelye a Valéria utca 5-7. sz. alatt volt.

Az 1950-es évek második felétől a csónaképítés mellett főleg nemes és rusztikus bútorok és más faipari termékek gyártásával foglalkoztak.

Keresett termékeket gyártottak a hazai és a külföldi piacra. Tulajdonukba került az egykori Csillaghegyi Polgári Kör Bajáki Elemér u. 5-7. szám alatti ingatlanának nagyobb része, ahol csónaktárolót, illetve pár lakást alakítottak ki. Ezt az ingatlant 1966-ig használhatták. A cég végül 2003-ban jelentett csődöt, és szűnt meg. Innen nem messze, a Nagyvárad utcában is működött egy csónaképítő műhely, amely 1962-ben költözött ide a Lajos utcából. Ennek az üzemnek a története 1926-ban kezdődött, amikor a később világhírű csónaképítő mester, Dóka Mátyás létrehozta. A vállalkozás eredeti neve Regata volt és a Lajos utcában működött. Dóka mindent tudott a csónaképítésről, sorra kerültek ki műhelyéből a csodálatos cédrusfa testű alkotások. A háborút követően ezt az üzemet is államosították, innentől a Magyar Testnevelési és Sporthivatal égisze alá tartozott. Dóka Mátyás – ugyan nem tulajdonosként – de a cégnél maradhatott, és felügyelete alatt újabb és újabb hajók készültek az üzemben, amely közben áttért a préselt műanyag használatára. A híres mester 1967-ben nyugdíjba ment, nevéhez legalább ezer hajó köthető. 1971-ben hunyt el. Az üzemet Jagosics István vette át – korábban Dóka vezető munkatársa volt –, de a gyártás fokozatosan csökkent, majd az 1980-as évek közepén megszűnt.

A Gelléri-gyár

Az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésével meginduló lassú polgárosodás és az ennél gyorsabb iparosodás, valamint az új vállalkozások megjelenése komoly hatással volt a társadalomra. Egyre nagyobb igény volt a különböző széfekre, páncél- vagy pénzszekrényekre. Az ügyes kezű lakatosmesterek közül sokan gondolták úgy, hogy a nagy kereslet miatt ezzel kezdenek foglalkozni. Ilyen mester volt Gelléri József is, Gelléri Andor Endre író édesapja. A szigorú férj és apa kiváló lakatosmester volt, aki remek technikai újításokat alkalmazott pénzszekrényein (többet be is nyújtott a Szabadalmi Hivatalnak). Azonban a kitűnő munkásembernek rossz üzleti érzéke volt, és ez komoly nehézségeket okozott a családnak. Eredeti műhelye a Garay utcában volt, ahol a család is lakott. A vállalkozás fejlesztése miatt összefogott egy szomszédos lakatosmesterrel, Schuller Edével, akivel 1906-tól vezették közös műhelyüket. Számos szakmai sikert értek el, műhelyük közben többször költözött (Dob utca, Rákos utca), és büszkén gyárnak nevezték. 

Az I. világháború kirobbanása nehéz helyzetbe hozta a gyárat, amely 1915-ben csődbe ment. A Gelléri család Óbudára költözött, ahol a Tímár utca 24. szám alatt a családfő megnyitotta pinceműhelyét. Azonban a háborút követő infláció, majd gazdasági válság miatt a lakatosműhely ismét bezárt, a család albérlőnek adta ki, hogy valamilyen haszna legyen belőle. Gelléri Józsefet megviselte a sikertelenség, több szívrohama volt, és 1938-ban elhunyt. Halála után özvegye még a saját nevére íratta a céget, de a nem sokkal később bevezetett zsidótörvények miatt le kellett mondania róla. A holokauszt borzalmait túlélő özvegy, illetve Gelléri Andor Endre felesége és gyermekei egy ideig a Tímár utcai aprócska ingatlanban húzták meg magukat. 

Óbuda gazdag ipari múltja még sok érdekességet rejt, amelyek felfedezésére kiváló alkalmat biztosítanak az Óbudai Múzeum tematikus városi sétái.

Strabón, az ókori világ leghíresebb geográfusa tudósít arról, hogy Augustus korában a majdani Pannonia területéről származó kereskedők rabszolgákat, vágóállatokat és bőröket értékesítettek az itáliai Aquileia piacán. Kínálatukat a saliunca nevű gyógynövény egészítette ki, amelyet Scribonius Largus receptkönyve (Kr. u. 1. század) egy fájdalomcsillapító szer hatóanyagaként tárgyal. (A növényből egyébként drog is előállítható, de a rómaiak erről a hatásmechanizmusról állítólag nem tudtak.)  

A szegényes szortiment mögül akaratlanul is kiviláglik, hogy a későbbi Pannonia nem rendelkezett olyan ásványkincsekkel, mint a britanniai ón, a noricumi vas vagy a daciai arany, amelyekért a rómaiak akár ölni is képesek lettek volna. Ugyanez a megállapítás a késő vaskori lakosság kézműipari termékeire is érvényes. Érthető hát, ha a térségbe nagyobb létszámban elsőként benyomuló római csoportok, a hadsereg különböző alakulatai az iparcikkek terén teljes önellátásra rendezkedtek be.

Peacetime army – a római hadsereg másik arca

Békeidőben, amikor a professzionális római hadsereg erőit nem kötötték le harcászati feladatok, az ipari produkció a katonaság fő tevékenységének számított. A rajnai és dunai tartományokban, ahová a kőépítkezés szokása csak a római hódítás következtében gyűrűzött be, a sereg kis túlzással egyet jelentett az építőiparral. Egyetlen civil építési vállalkozó sem rendelkezett ugyanis olyan képzett, fegyelmezett, összeszokott és különösen akkora létszámú szakembergárdával, mint a katonai építőalakulatok. 

A Traianus-oszlop egy katonai építőalakulatot ábrázoló jelenete Pietro Santi Bartoli világsikerű metszetsorozatából (1672).
Giovanni Giacomo de Rossi: Colonna Traiana Eretta Dal Senato, E Popolo Romano All’Imperatore Traiano… [A szenátus és a római nép által Traianus császárnak állított Traianus-oszlop… ] című művének 14. táblája. (Róma 1751)
(Fotó: royalacademy.org.uk)

A hadsereg gazdasági szerepvállalása azonban nem merült ki az építőipar dominálásában. P. Taruttienus Paternus, Marcus Aurelius jogi tanácsadója és hadvezére gyűjtötte csokorba mindazokat a szakirányú képesítéseket, amelyek az egyes legionariusokat mentesítették az egyszerű bakákra kirótt, alantas munkák (például a latrinatisztítás) elvégzése alól. Az immunisok listáján a magasan képzett szakemberek (mérnökök, doktorok, állatorvosok, geodéták) mellett számos iparág képviselői – kovácsok, rézművesek, üvegmunkások, bognárok, téglavetők, trombita-, kürt- és íjkészítők, ólomművesek, kőfaragók – is helyet kaptak. A segédmunkaerőt az alantas tevékenységeket is elvégezni kénytelen közkatonák biztosították. 

A katonai műhelyek (fabricae) egy része a táborban kapott helyet, ahol a hadsereg egyébként „külsősöket”: civil szakembereket és rabszolga státuszú munkaerőt is foglalkoztatott. A nagyobb térigényű és összetett infrastruktúrát igénylő mesterségek telephelyei a tábortól távolabb létesültek. A fazekastelepek például ott kezdték meg működésüket, ahol egyszerre állt rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű agyag, a kemencék fűtéséhez szükséges fa, valamint természetes eredetű vagy mesterséges kialakítású víznyerőhely. Aquincumban ez a konstelláció a Kiscelli-fennsík előterében, a mai Bécsi út – Kiscelli utca – Zápor utca – Föld utca – Vályog utca által határolt területen belül valósult meg. Ugyanebben a zónában működtek a legio téglavető- és mécskészítőműhelyei, de üveggyártásra is van régészeti bizonyíték.

Bizonyos iparágak képviselői – téglavetők, kőfaragók – piacra is termeltek, de általában elmondható, hogy a hadsereg rászorult a civil műhelyek bedolgozó munkájára. Így volt ez már az állandó táborok kialakulása előtti időkben is, amikor a vándorló seregeket kísérő tömeggel sodródó iparosok katonai megrendelésekből éltek. A helyzet a későbbiekben sem változott, az állandó táborok körül kialakuló katonavárosok és -falvak műhelyei számottevő mértékben a hadsereg igényeit elégítették ki. Az állandó katonai és a bedolgozó polgári műhelyek mellett nem szabad megfeledkezni a vándorló mesterek alkalmi tevékenységéről sem, amelynek szerepét a kutatás elsősorban a lovas katonaság dísz- és tornapáncéljai kapcsán hangsúlyozza.

Meglepőnek tűnhet, hogy a katonai műhelyek önellátáson alapuló, archaikus struktúráját csak a Kr. u. 300 körüli évektől kezdve váltja fel az állami gyárak termelése. Legalábbis ami a fegyverzet előállítását illeti. 

A rajnai és dunai tartományok fegyvergyárai a korábbi katonai szakműhelyekből fejlődtek ki. Az új üzemekben azonban az eredeti szemlélettől eltérően már specializált, egy-egy kincstári termék előállítására irányuló munka folyt. Ennek megfelelően léteztek íj-, nyílhegy-, kard-, lándzsa-, pajzs-, páncél-, hajítógép- és nyereggyárak. A Notitia Dignitatum című polgári és katonai hivatali jegyzék (Kr. u. 5. század) egy Aquincumban üzemelő pajzsgyárról (fabrica scutaria) is beszámol. 

A magister officiorum (’hivatalok főnöke’) által felügyelt állami fegyvergyárak (fabricae) termékeinek illusztrációja az ugyancsak az ő irányítása alá tartozó palotaőrség (scholae palatinae) pajzsaival a Notitia Dignitatum című kézikönyvben. Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 141r. Bázel, 1436. Bodleian Libraries, Oxford.
(Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford) 

A pajzsgyárat a régészeti kutatás még nem azonosította, de mindenképpen Óbudán, a kései erőd közelében érdemes keresni. E tekintetben talán nem érdektelen, hogy hét évvel ezelőtt a Szeszgyár területén egy rendkívül masszív, támpilléres falazatú épületrészlet látott napvilágot, amely létesítése helyszínén minden korábbi építményt roncsolt. Az is okkal feltételezhető, hogy az addigra felhagyott városrész épületállományának falait azért bontották vissza a kései császárkorban, hogy az így nyert kőanyagból felépülhessen az impozáns 4. századi létesítmény. Bár magából az építményből alig néhány méternyi szakasz vált ismertté, kialakítása olyan igényességet mutat, amely Aquincum minden korszakában kifejezetten a katonai objektumok sajátja volt.  

„Ványolókat s baglyot énekelek, nem fegyvert s vitézt”
Civil iparosok Aquincumban

A katonasággal, a városi arisztokráciával és az újgazdag felszabadított rabszolgákkal (liberti) ellentétben a civil iparosok nem tartoztak a társadalom karakteres feliratállító csoportjai közé. Ez a magyarázata annak, hogy Pannonia területéről csupán néhány szakma – ványoló, suszter, kőfaragó, kőműves, szobafestő-mázoló, takács, ötvös, kádár – feliratos említése ismert.

A kőfeliratokban bővelkedő Aquincumból egyáltalán nem ismert olyan kőemlék, amelyet egy vagy több mesterember egyéni kezdeményezésre, saját költségén állított volna. E témakörben csak az azonos foglalkozású iparosokat tömörítő szakmai egyesületek, illetve az azok elöljárói vagy patrónusai megrendelésére készült feliratok említhetők. Ezek zömét – a collegiumok önsegélyező jellegéből adódóan – az elhunyt tagtársak számára készített sírkövek teszik ki, a más műfajú feliratok (fogadalmi oltárkő, építési/adományozási felirat) ritkaságszámba mennek. 

Aquincumban, ahogy a birodalom számos más városában, a tűzrendészeti feladatokat is ellátó collegium fabrum et centonariorum számított a legtekintélyesebb, foglalkozási alapon szerveződött egyesületnek – már ha akadt egyáltalán másik. A Kr. u. 160-as években a centonariusok (’posztósok’) és a különféle mestereket (kovács, kőfaragó, ács, asztalos stb.) tömörítő faberek (’szakik’) jó dolgukban szétváltak, és a továbbiakban külön collegiumot üzemeltettek. 

C. Caereius Sabinus, a legio II Adiutrix veteranusának sírsztéléje, amelyet még az egységes collegium fabrum et centonariorum állított számára. Édesvízi mészkő, Kr. u. 2. század közepe. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. A collegium fabrum et centonariorum soraiba olykor a legio II Adiutrix veteranusai is felvételt nyertek. Minthogy a hadastyánok egyesülete (collegium veteranorum) valószínűsíthetően már a pre-municipális időszakban is létezett, okkal feltételezhető, hogy a centonariusokhoz és faberekhez húzó veteránok már a legióban is mesteremberként szolgáltak.
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

„Pacatus, az edénygyáros”

Ha a kőemlékek nem is kényeztetik el a kutatást a hajdani kisiparra vonatkozó információkkal, a márkajelzéssel felérő névbélyegek és a munkaeszközök felületébe karcolt graffitók számos aquincumi mester emlékét őrizték meg, elsősorban fazekasokét. Közülük kétségkívül Pacatus örvendett a legnagyobb hírnévnek.

Kétarcú pohár Aquincum-polgárváros nyugati temetőjéből. Kerámia, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter)

A kétarcú pohár az aquincumi fazekas géniusz vitathatatlan megnyilvánulása: a birodalom más tájairól még hasonló sem ismert. A talpán álló, borral teli ivóedény oldalából egy fiatal satyros nem túl megnyerő arcképe domborodik ki. A kiürített és szájával lefelé fordított poháron viszont Papposilénos, Dionysos iszákos nevelőjének portréja veszi át az ifjú satyros helyét. Ő ugyanis aligha tűrte a teli borospoharat.

Ahogy Pannonia mezőgazdasági szektorából a késő császárkorig hiányzott a nagybirtokon folyó termelés és az ahhoz kapcsolódó társadalmi rétegek, úgy a 4. századot megelőző iparból is hiányoztak a nagyüzemek és az azokban dolgozók. Az ipari termelést döntően kisvállalkozások biztosították, amelyek munkaerőigénye ritkán feszítette szét a családi kereteket. Nagyobb létszámmal talán csak a fazekastelepek működtek, de a foglalkoztatottak száma ott sem lehetett túlságosan magas. Az aquincumi Pacatus ezen a helyzeten próbált meg változtatni, amikor nagyüzemi léptékű termelésbe fogott. A mai Gázgyár területén terpeszkedő vállalkozása Pannoniában elsőként és egyetlenként gyártotta (és nem csak utánozni próbálta) a modern kifejezéssel terra sigillatának nevezett római luxuskerámiát. Bár a birodalomszerte jól ismert, sztenderd edényformákat megfelelő agyag hiányában csak az import árunál gyengébb minőségben tudta előállítani, mégis sikeresen támasztott versenyt a galliai behozatallal szemben. A reliefdíszes kerámiaedények előállításához szükséges formatáljai Mursában (Eszék) is napvilágot láttak, ahol feltételezhetően fiókvállalata üzemelt. Pacatus gyára a markomann-szarmata háborúk (Kr. u. 166–175, 178–180) idején elpusztult, és már nem épült újjá. Helyét idővel a polgárváros keleti temetője foglalta el.  

Műhely az egész világ

A felirattan az egykori mesterségek bőségére és az aquincumi műhelyek világára nézve keveset árul el. Az erősen hiányos képet a régészeti kutatások eredményei azonban szerencsésen kiegészítik.

Az egykori műhelyek régészeti azonosítása általában nem könnyű feladat. Egy teljes műhely feltárása a benne megőrződött berendezésekkel (kemencék, kádak, gödrök, préslapok stb.) ritka fogásnak számít. Az esetek többségében csak (elrejtett) szerszámok és egyéb munkaeszközök, félkész termékek, műhelyhulladék vagy gyártási selejt árulkodik arról, hogy a gyakran alapfalig visszabontott épületek hajdanában ipari produkció helyszínéül (is) szolgáltak. 

A nehézségek ellenére az elmúlt évszázadok régészeti kutatási során a polgári lakosság több műhelye is ismertté vált. A katonaváros területén, az óbudai Szél utcában egy Kr. u. 3. században élt ácsmester teljes szerszámkészlete látott napvilágot. A Vörösvári úti villamos remíz területén feltárt három fazekaskemence, illetve a délebbre húzódó „Malom” (Jazz Loft Lakópark) telkén talált, égetési selejtedényeket tartalmazó szemetes gödrök a hadseregtől független, helyi kerámiaművesség hagyatékához tartoznak a Kr. u. 3. század első feléből. Egészen természetes, hogy kenyérsütő kemencék a város több pontjáról is ismertek. 

A polgárváros szerszámleletei között megtalálhatók a vasművesség, a kőfaragó és tímár mesterség csalhatatlan bizonyítékai. A macellum területén a többgenerációs Maximinus-fazekasház gyártotta mécseseit, asztali edényeit és dörzstálait. A város déli sávjában összeolvadt edények és olvadékok őrzik a hajdani üvegkészítő műhelyek emlékét. A bronzművesek ténykedését a település különböző pontjain öntőtégely, olvasztókemence és fémhulladék igazolja. E tekintetben érdemes megjegyezni, hogy a 4. századtól fokozódó ellátási nehézségek következtében megnő a javítóműhelyek jelentősége. Újraöntés mellett üstfoltozó tevékenység is kimutatható.

Az égetési selejtet a bosszús fazekas hulladékgödörbe szórja. Valójában időkapszulába zárja, bár erről fogalma sincs. A grafikát a Vörösvári úti „Malom” telkén feltárt, égetési selejtedényeket tartalmazó gödrök ihlették. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Németh Ádám)

A régészetileg igazolható kisipari tevékenységekhez tartozó műhelyek minden jel szerint a lakóépületek forgalmas utcafrontján kaptak helyet. Szép példája ennek a polgárváros kelet-nyugati főutcája (decumanus maximus) mentén szakszerűen feltárt enyvfőző-műhely, amely az épület korábbi periódusaiban fémműves tevékenységnek adott otthont. Ugyanígy az észak-déli főút (cardo maximus) nyugati oldalán futó boltsor (tabernae) esetében is feltételezhető, hogy a Szentendrei út alá nyúló, még feltáratlan traktusaik műhely- és lakórészt is rejtenek. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kisműhelyek és boltok lakóépületekben kaptak helyet, hiszen ezek zömmel családi vállalkozások voltak. Ugyanígy abban sincs semmi furcsaság, hogy a városközpontban is zajlott termelő- és értékesítő tevékenység, adott esetben kellemetlen szaghatásokkal, mint amivel az enyvfőzés is járt. A városi lakosság számottevő hányada ugyanis kisiparból és kiskereskedelemből élt. Bár a korábbi kutatás igyekezett a katona- és polgárvárosban kézművesnegyedeket elkülöníteni, úgy tűnik, hogy az ipari produkció – változó intenzitással – mindkét település teljes területét jellemezte.

A nyitóképen: Az aquincumi legiotábor látványrajza kelet felől nézve. A tábor nyugati kapuja (porta decumana) nagyjából a Vörösvári úti McDonald’s telke alatt húzódik, a műhelyek (fabricae) pedig a Szőlő utca-Vihar utca vonalától keletre sorakoztak.
(Grafika: © Carole Raddato –commons.wikimedia.org)

„A szocializmus mozgalmi vonala most kétségtelenül völgybe hajlott. A támadókból védekezők lettek. Ebben a szakaszban tehát önkéntelenül is mód adódik a komoly kultúrmunka elvégzésére. A munkást, nemcsak mint dolgozó lényt, hanem mint társadalmi egyedet, mint életre született és életre érdemes embert is számba kell venni. Ki kell nyitnunk ezeket a lelkeket, hogy megismertethessük őket önmagukkal és a világgal, amiben emberhez illő módon élni érdemes. De a valóban emberhez méltó élet értelmét csak a kulturált ember képes fölfogni s csak ő tud hozzá ragaszkodni, ha kell, nehéz harcok árán is” – írta Kassák Lajos 1935-ben a Nyugatban.

Kassák, az érsekújvári egyházi gimnázium tanulója tizenkét évesen döntést hozott életéről: otthagyta az iskolát és lakatosinasnak állt. Mestervizsgája után szülővárosából Győrben, majd Budapesten keresett munkát. Bekapcsolódott a Magyarországon fénykorát élő, az egyre inkább forradalmasodó munkásmozgalom önképző kisközösségeibe. Erre az időszakra így emlékezett vissza: „A régibb időkben, 1905–1914 között a különböző szakszervezeteknek szerepe a munkásság kulturális nevelésében igen nagy jelentőségű volt. A polgári sanzon, érzelgős könnyű műfaj nem csurgott be. Minden nagyobb szakszervezetnek – én akkor gépépítők szakosztályának voltam a tagja, ami később beolvadt a Gömb utcai Vasas szakszervezetbe – színpada volt, darabokat játszottak rajta, szavaltak, táncesték voltak, klubélet folyt, amit mi nem neveztünk klubéletnek, csak szakszervezeti életnek. Más helyeken munkásotthonnak nevezték ugyanezt az intézményt a szakszervezeten belül. Pl. Újpesten a munkásotthon a tízes években mondhatnám nagyszerű volt. Tudományos előadásokat hallgattak a munkások, műkedvelő gárda volt, zenekar, dalárda. Esténként a munkásotthonban valóban klubélet folyt. A tagok minden este ott beszélték meg a szakszervezeti dolgokat, családi ügyeiket. Kisebb arányú volt a mai kultúrházaknál, az agitáció nem volt széles körű, de vonzó ereje komoly eredményeket ért el.

Mindenféle kérdésről, darwinizmusról, kereszténységről, társadalmi mozgalmakról akkori tudósok tartottak előadásokat. Ezenkívül ott folytak le a szakszervezeti gyűlések, ott dominóztak, ott sakkoztak.

A szakszervezetben inni, oda részegen bemenni nem lehetett. Kártyázni nem volt szabad. Szóval nagyon intenzív kulturális élet folyt. Fiatal munkás voltam, 20–21 éves, és Tolsztojt, Balzacot, Hugo Victort olvastam. Minden ponyva ki volt tiltva a helyiségben. Az egyesület keretein belül nem zárt szociáldemokrata élet volt, mert a legszélsőségesebb gondolkodásúak egészen az anarchistákig jelen lehettek. A munkásetika fegyelme tartotta fenn a rendet. A viták szabadon folytak. A Galilei-kör tagjai részt vettek ezeken az előadásokon. Később Madzsar [József], Szabó Ervin is. Én ekkortájt ismerkedtem meg Szabó Ervinnel, feljártam hozzá a könyvtárba, és a szocializmusról beszélgettünk. Egészen más élet volt az! Az erjedésnek és fejlődésnek őszinte, odaadó érzésével jött be a munkás a munkásszervezetbe és vett részt a mozgalomban. Ideális állapot volt, annyiban, hogy teljes hittel csinálták, amit csináltak. Kizárták az otthonokból és szakszervezetekből azokat, akik sztrájktörők lettek, vagy sztrájktörőket segítettek. A kulturális mozgalom is erős, egészséges volt. Amikor én most ebben az érában képviselő voltam, bemutatkozó beszédemben – ennek kb. 13 éve – éppen erről beszéltem. Összehasonlítottam a könyvtárakat a munkásmozgalom kezdeti korszakának a könyvtáraival, amelynek anyagát sokkal jobbnak tartottam a közvetlen felszabadulás után felállított könyvtárakéval. Beszédemben kitértem arra, milyen fontos, hogy a munkásság a szocialista vagy a szocialista irányzatú művészet alkotásaival megismerkedjék.”

Az önformálás éveinek egyéni és politikai történései – mindenekelőtt a forradalmak megélése és a bécsi emigrációs tapasztalatok – stratégiaváltásra késztették: a szocializmus megvalósíthatóságát a mozgalmi akciók szervezése helyett a fiatalok (ön)képzéséhez kapcsolta. Emigrációjából hazatérve a munkásfiatalokat és a diákokat vonzó közösséget hozott létre, a Munka-kört.  Művelődni, tettben, alkotásban kiteljesedni vágyó fiatalok – főként diákok és (szak)munkások – szerveződtek körré körülötte. A lázadó, kétkezi munkásból értelmiségivé váló Kassákot művelődni vágyó munkásfiatalok és az avíttnak érzett kispolgári, polgári környezetüket elhagyó – zömükben zsidó származású –, világmegváltásra és alkotóvá válásra készülő diákok keresték meg, s lettek rövidebb-hosszabb ideig hívei. Az útjukat kereső tizenéves és a húszas éveik elején járó fiúk és lányok Kassákban, a „beérkezett” lázadóban találtak példaképre, mesterre.

A tanácsért, útmutatásért hozzá fordulók korábbi énjére, útkeresésére emlékeztették Kassákot. Azt az időszakot idézték fel benne, amikor a tapasztaltabbak, az újat nyújtani tudók őt segítették.

Emellett a folyóirata, a Munka szerkesztéséhez szüksége volt nyelveket tudó, a világban jól tájékozódó fiatalokra. Írásaik, fordításaik közlésével nem csupán világlátását tükröző lapot jelentethetett meg, hanem a benne publikálók érvényesüléséhez is hozzájárult. Az írói ambíciókkal nem rendelkező körtagok pedig a Munka terjesztésében, előfizetők gyűjtésében voltak segítségére.

A fiatalok közösségi létének kiteljesedésében, szellemi gyarapodásukban és testi jóérzésükben látta Kassák egy jobb, igazságosabb világ megteremtésének feltételét. Az ezzel az élet-ethosszal összefüggésbe hozható, a Munka-kör előtti időkben született Fiatal munkás című verse. Részlet belőle: „…A hidak alánk hevernek. / Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, / s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk / s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája / és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. / Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. / De mi hiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. […] Indulni akarunk a magas töltésen. / Lent eszelősen összemosakodtak a partok. / De mi ismerjük a célt. / Hitek máglyáznak. / Máglyák énekelnek. / Cél! Cél! / Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. / / Ó, megtalált fiatal testvérem.”

A 91 című költeménye a Munka-kör fiataljainak megjelenítése, az együttmunkálkodás örömének versbe foglalása: „Fiatal munkásokkal barátkozom ők az én múltam és / övék az én jövőm / szeretem őket és ők is szeretnek engem / kaszával kalapáccsal és az ólombetűk millióival / dolgozunk azon hogy minél előbb betakarhassuk szomorúságunk / fekete vermeit…”

A Munka-kör megszűnése kódolva volt: egyrészt a benne lévők eltérő érdeklődése és nagy száma miatt, másrészt a hazai és nemzetközi viszonyok változása folytán. A telep című regényében Kassák mintha már a Munka-kör szétesését ábrázolná: „az emberek tele vannak vágyakkal és kétségekkel, s ezek a vágyak és kétségek időnként összekeverednek, s ilyenkor történik meg, hogy a jó barátok neheztelő képpel elválnak egymástól, a dolgozó társak egymásra fogják a kalapácsot, és azok, akik egyazon könyvekből egyazon szöveget olvasták el, különböző értelmet merítenek belőlük. […] széthúztak ott, ahol össze kellett volna tartaniuk, s ott, ahol igenelniük kellett volna, mindig akadtak olyanok, akik tagadóan rázták a fejüket és fölálltak és oktalanul szónokolni kezdtek, mint az eszelősök.” 

A Munka-körbeli lét érzékeltetésére néhány körtag emlékeiből idézek. „Érettségiző lány voltam – emlékezett vissza Verzsényi Margit –, amikor a munkásmozgalommal kapcsolatot tartó fiatalok tanácsolták, menjünk el [Kassákékhoz] […] én ott szellemileg nagyon sokat kaptam, fölébresztették bennem az irodalom, a jó irodalom iránti tiszteletet és szeretetet. Ott családias volt a hangulat, például a kirándulásokon ’kolkajákat’ rendeztünk. Egy sziget volt a Horthy-rendszerben, ahol a fiatalokat megóvták az elkallódástól, attól, hogy behódoljanak az ellenforradalomnak. Kassák egyénisége nyomot hagyott művészeken és munkásfiatalokon egyaránt. Akik közülük túlélték a világháborút, mindnyájan ’vitték valamire’; alkotó és vezető személyiségei lettek társadalmunknak.” Lengyel Lajos 1927 őszén fiatal nyomdászként egy alföldi kisvárosból került a fővárosba, ahol munkanéküliként továbbképző tanfolyamra iratkozott. Szakszervezeti tag lett. A következő évben társaival Nyomdász Szavalókórust alakítottak. Kassákkal a Simplon kávéházban ismerkedett meg, ahová barátai, szaktársai is jártak, és akikkel lakást is közösen béreltek. „Alkalmat a beszélgetésre – idézi fel emlékeit Lengyel – a mi művészi kezdeményezéseink adták. […] Nagy szobánk volt s abban egy nagyon praktikus asztal, amelynél mindnyájan elfértünk, s ezen izgalmas dolgokat műveltünk. A kávéházban a pincérektől megkaptuk a külföldi képes folyóiratokat, magazinokat, s képanyagukból fotómontázsokat készítettünk. Este, amikor 10-12 óra körül hazamentünk a lakásunkra, a gyűjtött anyagot kiraktuk magunk elé, és hangtalanul elkezdődött az alkotómunka. […] Műveinket aztán elvittük Kassákhoz, aki elmondta a saját véleményét. Kasi kérlelhetetlen vitapartner volt; roppant kemény, és ha nehezen akarták megérteni, akkor indulatos is, de ez sohasem volt bántó. […] Külön színfoltja volt a vele való beszélgetéseknek a körúti séta […] végig a körúton [a Blaha Lujza tértől a Nyugati pályaudvarig, majd a Bulcsú utcai lakásáig – S. É. ] Kassák körül hullámzottak az emberek. Az egyik már befejezte a maga vitáját, s a másik vette át a beszéd fonalát.” A kör működését így elevenítette fel az emlékező: „A Munka-kör nem élt szigorú szervezeti keretekben. A lapnak meg kellett neveznie egy felelős kiadót, hogy eleget tegyünk az előírásoknak. Így lettem felelős kiadó. A kört érintő jelentős kérdésekben nyolc-tíz tag összeült és kialakította a közös állásfoglalást, melyet szükség esetén a lapban is közzétettünk. […] Kassák mindig hangsúlyozta, hogy a Munka-kör nem frakció a munkásmozgalmon belül, hanem egy kultúrmozgalom, amelyik egy irodalmi lap köré tömörülve fejti ki tevékenységét. Tagjai emellett dolgoztak a párt- és szakszervezeti csoportokban, az MTE-ben [Munkás Testedző Egylet], a Természetbarátoknál és másutt.” Haár István emlékei következnek: „Amikor bekerültem a Munka-körbe, én voltam ott a legfiatalabb. Kassák felfigyelt rám, és sürgette, hogy minél előbb kapcsolódjak be a kör munkájába […] Az üzemben válaszút előtt álltam, mert művezetőnek akartak megtenni, s Kassáktól kértem tanácsot. Azt mondta; én már ismerem magát, vállalja el; lesznek nehézségei, de le fogja győzni őket. Az volt a véleménye, hogy az életben csak úgy érhetünk el eredményt, ha elsősorban saját szakmánkban válunk mesterré […] Egy alkalommal Kassák megszólított; készüljek fel egy előadás tartására arról, hogyan oldom meg a szexuális életemet. Én nem ellenkeztem, hanem kértem pár hét haladékot, és megtartottam az előadást. Tetszett a hallgatóságnak…”. „Újpesti fiú voltam – emlékezik Gönci (Frühof) Sándor –, s családi hagyományból eredően is a Munkásotthon állandó látogatója lettem. Itt találkoztam össze Haár Ferenccel a húszas évek végén. Amikor megtudta, hogy szerelmese vagyok a fényképezésnek, mondta, hogy van egy csoport a városban, amelyik fotó-kört szervezett. Így mentem el a Munka-körbe.”

Befejezésként Kassák naplójából idézek, amely 1955-ben, életének legsötétebb időszakában keletkezett: „Ismertem azelőtt is robotban agyonhajszolt, gazdaságilag kiuzsorázott munkásokat, közülük való vagyok, közöttük éltem, és szerettem őket, és hittem, hogy egyszer magukra eszmélnek, felemelik az öklüket, és összetörik a hamis kőtáblákat, s íme ugyanezeket a testvéreimet ma csak szánni tudom. Lesz-e majd egyszer erejük hozzá, hogy zsarnokaikat lerázzák magukról? Lesz-e még egyszer az egymást megbecsülő emberi közösség fészke az ország, vagy talán minden jó remény hiába?”

Tudomásom szerint az egyetlen pomázi születésű labdarúgó vagy, aki a felnőtt magyar labdarúgó-válogatottságig vitte. Az egész család pomázi kötődésű?

Csak édesanyám vonala, mert édesapám Cecéről származott, de hogy miként találkoztak, nem tudom, sohasem kérdeztük. Apám a cecei paprikatermesztésen túl a vasútnál is dolgozott, talpfákat ütöttek le csákánnyal a sínek alátámasztására, és talán Pomáz környékén is előfordulhattak. Négyen voltunk testvérek, két bátyám, a nővérem és jómagam. Szerény körülmények között, vályogházban laktunk, hatan egy szobában, nem messze a pomázi focipályától. A szüleim több, pályához közeli, a téesztől használatra megkapott földet is műveltek (amiket később elvettek tőlük…), mi pedig segítettünk nekik. Ha tehettem, akkor a bátyáimmal és a többi pomázi gyerekkel egész nap rúgtuk a bőrt a sporttelepen, szóval nem volt nehéz szem előtt lenni ahhoz, hogy idővel leigazoljanak a csapatba. A felvetésedhez annyit még szeretnék hozzátenni, hogy a 2000-es évek elejének húszszoros válogatott védője, Juhár Tamás bár nem Pomázon született, de ő is innen indulva vitte el a nemzeti tizenegyig.

Testvéreidtől is kaptál ösztönzést a játékhoz?

Az idősebbiktől mindenképpen, ő a harmadosztályú Nagybátonyba igazolt, majd az NB I-es Ózdra, ahová 13-14 évesen követtem, no nem azért, hogy ott játsszak, hanem hogy kitanuljam az esztergályos mesterséget, aztán visszakerültem Pomázra, az úttörő csapatba. Az iskolabajnokságban a pomázi füvesen akkor még jobbszélsőt játszva a Mahart játékosa szerelni akart, de megcsúszott a libaszaron, pont rá a támaszkodó lábamra, amit kettétört. A kettős lábszártörés miatt majd két évet ki kellett hagynom, és járnom a János kórházba, hogy csigákkal a sarkamat húzatva fokozatosan a helyére tegyék. De eközben sem hagytam el magam, amíg nem focizhattam, súlyzókkal erősítettem a felső testemet, aminek később nagy hasznát vettem, így testben és lélekben egyaránt megerősödve kerültem vissza az ifjúsági együttesbe, majd hamarosan a felnőttbe, ekkor már centert játszva. Mindkettővel megnyertük a megye II-es bajnokságot, én lettem a gólkirály, összesen százharminc találattal, 16 évesen. Abból a csapatból egyébként rajtam kívül még ketten vitték el az NB I-ig (Egervári Sándor – Honvéd, SzEOL, MTK és Mikula Gábor – Diósgyőr).

Innen a szomszédvár harmadosztályú együttese, a szentendrei katonacsapat, a Kossuth KFSE következett. Hogyan kerültél hozzájuk? Amúgy is menned kellett volna katonának?

Mivel közeledtem a 18. életévemhez, előbb-utóbb igen, de én mindenképpen a Kossuthnak szerettem volna megmutatni magam, hogy érdemes vagyok arra, hogy leigazoljanak. Az Aranycsapat jobbszélsője, Budai II. László volt akkor az edzőjük. Lekötöttünk velük egy edzőmeccset, amin 4-2-re győztünk, ráadásul két gólt is lőttem, meggyőztem őket. 1969-ben szoros mezőnyben ugyan, de megnyerhettük volna az NB II-t, az NB I/B-hez viszont nem állt rendelkezésre kellő anyagi fedezet, így végül harmadik helyen végeztünk, én lettem a házi gólkirály. Felfigyelt rám a Honvéd, és annak ellenére, hogy a bátyám miatt az MTK-nak szurkoltam, őket választottam, mert ezzel maradhattam a honvédség kötelékein belül, ahol a sport századhoz tartoztam, ami nagy könnyebbséget jelentett. A második évben már nem nagyon kellett megjelenni a laktanyában, adtak civil ruhát, én öltönyt és cipőt kértem, előbbit megkaptam, utóbbit valaki lenyúlta, mielőtt eljutott volna hozzám…

Néhány év alatt öt osztályt léptél előre, a megye II-es Pomáztól az NB I-es Budapesti Honvédig. Hogy sikerült a bemutatkozás? A Honvédnél is centerként számítottak rád?

Kezdetben igen, csak kapkodtam a fejemet, amikor az 1970 tavaszi, félszezonos bajnokság első, dunaújvárosi meccsén betettek negyedik centernek a válogatott Kocsis Lajos, illetve Szurgent Lajos és Pusztai László mellé, úgy, hogy akkor éppen Kozma Mihály és a még aktív Tichy Lajos nem is játszottak. Kikaptunk 2-1-re. A kezdőcsapatba csak a május végi, Ferencváros elleni visszavágón kerültem vissza, amit két góllal háláltam meg a 3-0-ra megnyert mérkőzésen. Aztán az edzőnk, Preiner Kálmán bácsi centerből elkezdett hátravinni szűrőnek, amiben az irgalmatlan fizikumom játszott szerepet, végig tudtam robotolni a kilencven percet megállás nélkül, hamarosan el is neveztek „négytüdejűnek”. Komora Imre 1972-es visszavonulásával én vettem át a posztját, ám előtte, előző évben még elszenvedtem életem második komolyabb sérülését. Előbb Barcelonában, egy barátságos tornán kifordult a térdem, majd amikor már tértem volna vissza belőle, egy edzésen porc- és keresztszalag-szakadást szenvedtem, szűk egy évet ki kellett hagynom.

A válogatottba mikor és hogyan kerültél be először? Számítottál rá, hogy behívnak?

1975 tavaszán, egy franciák elleni barátságos meccsen, Párizsban, ahol 2-0-ra kikaptunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért, mert akkor már igen jól ment a Honvédban, a népstadionbeli kettős rangadókon rendre magas osztályzatokat kaptam a Népsporttól. Az sem jelentett hátrányt, hogy Kutas Pista, az MLSZ akkori elnöke protezsált, mondván, az ilyen típusú labdarúgók kellenek a válogatottba. ’75-ben jöttek még a sajnos sikertelenül megvívott Eb-selejtezők, amelyeken főként csereként jutottam szóhoz. A négyes csoportunkban Wales bizonyult jobbnak (csak tőlük kaptunk ki, kétszer is…), azonban szép emlék, hogy a Luxemburg elleni 8-1-en lőttem a két válogatottban elért gólom közül az egyiket.

Ezzel szemben 1977-ben, tizenkét év szünet után a magyar csapat kijutott a ’78-as világbajnokságra.

Nem volt könnyű feladat, de megoldottuk. Csak hárman szerepeltünk egy selejtező csoportban a szovjetekkel és a görögökkel. Athénban 1-1-gyel kezdtünk, ám a második meccsen, a teltházas Népstadionban 2-1-re megvertük a Szovjetuniót. Sokak véleménye szerint a 39 válogatott fellépésem közül itt játszottam a legjobban. Tény, hogy mindent felvonultattam az eszköztáramból, és minden össze is jött: kötény, esernyő, lerohanás. A lefújás után a Telesporttól Knézy Jenő engem interjúzott. Nagy meccset nyertünk meg, így még az is belefért, hogy két hétre rá Tbilisziben 2-0-ra kikapjunk, mert közben a szovjeteket 1-0-ra legyőzték a görögök, így már „csak” őket kellett vernünk itthon, és ezt 3-0-val meg is tettük. De a vb-részvételhez szükségeltetett még egy sikeres interkontinentális pótselejtező Bolíviával. Ősszel az odavágón 6-0-ra győztünk a megint csak zsúfolásig telt Népstadionban, ahol a szünet előtt nem sokkal én szereztem az ötödik találatot, vagyis válogatott pályafutásom másik gólját, amolyan tőrdöfést okozva a bolíviaiaknak. Védekező középpályásként mindig nagy örömöt szerzett a gólszerzés, de ez különösen. A decemberi visszavágón La Pazban, 3600 méteren azt hitte az ellenfél, majd 10-0-ra győznek ellenünk, azonban ott is nyertünk 2-3-ra, és kijutottunk Argentínába.

Ahol aztán a halálcsoportban három vereséggel búcsúztatok a csoportkört követően. Min múlott volna a sikeresebb szereplés?

Jól mondod, halálcsoportba kerültünk, hiszen a házigazda, későbbi világbajnok Argentínával, a kétszeres győztes Olaszországgal, illetve Franciaországgal alkottunk egy négyest. Igaz, hogy az argentinoknak megvolt a hátszelük, és ellenük egy nemzetközileg rutintalan bíró vezette a nyitómeccsünket, Törőcsik és Nyilasi kiállítása pedig mind pszichésen, mind játékerőben meggyengítette az együttest, de a rossz szereplés okát én mégis elsősorban a hibás felkészülésben és a vb alatti, nem megfelelő körülményeinkben látom. Erős csapatokkal vívandó edzőmeccsek helyett elutaztunk a bajorországi Herzogenaurachba három hétre edzőtáborozni, amit sok mindennek lehet(ett) nevezni, csak intenzívnek nem, úgy kellett a szövetségi kapitánynál, Baróti Lajos bácsinál reklamálnunk futásért. A franciaországi Landersheimben edzőmeccset játszottunk Tunéziával műfüvön, amire nem rendelkeztünk rendes cipővel, és egy szabadrúgásnál Várady Béla combizomszakadást szenvedett. Ezek után a vb-ről lemaradó, bizonyítási vágytól fűtött Angliával mérkőztünk meg a Wembleyben, ahol simán kikaptunk 4-1-re. Így mentünk ki Argentínába, valamint a vb kijutásért járó prémiumunk nélkül, amit folyamatosan ígérgettek nekünk, végül csak a hazautazás után kaptuk meg. Kint amatőr állapotok fogadtak bennünket. Európai csoportellenfeleink közül akadtak, akiket egy város melletti kempingben szállásoltak el, ahová a feleségeiket, barátnőiket is magukkal vihették, nekünk ezzel szemben belvárosi emeletes ház jutott, ahol egész éjjel szólt a zene, az utolsó napokra meg a lift is elromlott, úgyhogy gyalogolhattunk az ötödik és a földszint között. Az argentin meccs után Mar del Platában az edzőpályánk egy libalegelőhöz hasonlított, a kapukról hiányzott a háló… Szomorú, hogy mindez így alakult, és hogy nem kaptunk kellő megbecsülést, mert csapatként jó közösséget alkottunk, mindenki kijött mindenkivel, nekem a szobatársam például mindig Nyilasi Tibi volt, nem valamelyik honvédos klubtárs.

Milyenek voltak az akkori általános viszonyok Argentínában?

Mivel előtte a válogatottal már játszottam párszor Közép- és Dél-Amerikában, különösebben nem lepett meg, ami fogadott bennünket. A peroni rendszer bukása után a közállapotok kevésbé voltak stabilak, sokkal inkább feszültek, minket, játékosokat például külön testőr követett, akár csak ha vécére mentünk. Összességében viszont nem lehetett panasz, a szurkolók részéről sem, a regnáló katonai junta a vb idejére kiadta, hogy ha egy külföldit akár csak egy pesoval is megkárosítanak, akkor azt az üzletet végleg bezáratják.

A honvédos időszakból mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Papíron a legnagyobb sikerünk az 1980-as bajnoki cím, azt megelőzően három ezüstöt már szereztünk (1972, 1975, 1978), ahogy a Magyar Népköztársaság Kupában (1973) és a Közép-európai Kupában (1975, 1978) is ezüstökig jutottunk. Nekem személyesen a legnagyobb elismerés az év magyar labdarúgója cím 1977-ben. Szép emlékként él bennem a Facchettivel, Mazzolával felálló Internazionale milánói legyőzése, majd az itthoni döntetlen (UEFA-kupa 1976/77), illetve a Fiorentina feletti 2-0-ás hazai győzelem (Közép-európai Kupa 1974/75). A tavalyi Európa Konferencia Liga meccsen a riporter tévesen állította, hogy a Fradi lehet az első magyar csapat, amely kupameccsen legyőzi a Fiorentinát, hiszen a Honvéd majd fél évszázaddal korábban már megtette ezt. A legszívesebben ugyanakkor a népstadionbeli kettős rangadókra, továbbá az 1978/79-es UEFA-kupa menetelésünkre, azon belül is az Ajax elleni hazai 4-1-re és továbbjutásunkra emlékezem. Arra is büszke vagyok, hogy nemcsak a nemzetközi kupameccseken nem „égtünk meg”, hanem a barátságos, meghívásos tornákon is rendre jól szerepeltünk. 1977-ben például egy ilyenen vertük meg az elődöntőben – rendes játékidőben 2-2-es döntetlent követő 11-esekkel – a Real Madridot Mallorcán, majd a döntőben az uruguayi Peñarolt 2-0-ra. Ezek után a Real menedzsere elém tett egy 300.000 dollárt tartalmazó bőröndöt (akkoriban egy új Mercedes ára 8.000-9.000 dollár körül mozgott), hogy odaadja, ha aláírok hozzájuk.

Ami egyet jelentett volna a disszidálással…

És én ezt nem voltam hajlandó bevállalni, mert itt kellett volna hagynom a hazámat úgy, hogy soha többé nem játszhatok a magyar válogatottban, egy évet ki kell hagyjak a nemzetközi eltiltás miatt, a szüleim pedig belehalnak a fájdalomba, amit az elvesztésem okoz nekik. Következő évben az Ajax is kérte, hogy maradjak kint a meccsünk után, de ott sem álltam kötélnek. Édesanyám mindig egy rózsafüzérrel a nyakamban engedett el külföldre, hogy vigyázzon rám, ám vissza is kellett hoznom neki. Végül 1982-ben legálisan szerződhettem volna ki a belgiumi Royal FC Antwerphez 180.000 dollárért (ekkoriban már 13.000-14.000 dollár volt egy új Mercedes). A szerződés életbe lépéséhez annyi kellett, hogy bajnokin pályára lépjek. Egy héttel előtte azonban még egy edzőmeccsen vettem részt a tartalékcsapattal Brüsszelben, és védekező középpályásként két gólt lőttem, ám a 91. percben eltörték a térdemet, amivel buktam a szerződést, és hazaküldtek. Ezzel elvesztettem azt a 8.000-8.000 dollár foglalót is, amit a jövőmre gondolva, két autómosó létesítésébe fektettem. A mai napig emlékszem rá: három darab tízforintossal működött volna. A pályám csúcsán voltam, de 1979-től már folyamatos sérülések hátráltattak, így öt térd- és egy Achilles-műtéttel a hátam mögött a befejezés mellett döntöttem. Összesen tíz térdműtéten estem át, mindkettőben protézis van.

Nem lenne meglepő, ha maradt volna benned hiányérzet…

A sérülések miatt lehetne, meg azért is, hogy a vb után az argentinok szövetségi kapitánya, Menotti behívott az általa irányított világválogatottba, New Yorkba, ahol a helyi Cosmos együtteséből visszavonuló brazil legenda, Pelé búcsúmeccsén játszhattam volna, ám a pártvezetés nem engedett elutazni. A meghívót mind a mai napig őrzöm, küldtek vele két repülőjegyet, négy napi szállást a Hiltonba, továbbá 2.000 dollár tiszteletdíjat. Utóbbit egy szociális otthonnak ajánlottam fel, és akkori klubedzőmet, Tichy Lajost kértem fel, hogy kísérjen el az útra, de ő sem tudta elintézni a befolyásával, hogy kiengedjenek. Talán a küldött pénz nagysága volt az ok, hogy szocialista ember nem kereshet ennyit, ez azóta sem derült ki. Mégis azt mondom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, vallásos emberként elfogadtam a sorsomat, a szegénységből így is elég magasra eljutottam. A visszavonulásom után a Honvéd papíron két évig munkahelyet biztosított, addig kőművesek mellett dolgozva igyekeztem kitanulni az építőipari szakmát. Belekezdtem az autófényezésbe, illetve 1984-ben segítséggel nekivágtam a Vendéglátóipari Főiskolának, így később kocsmát üzemeltethettem. Éjjel kocsma, nappal építkezés, egyik sem tett jót a lábaimnak. Elvégeztem az edzőképzőt is: 2001-ben a „B”, 2002-ben az „A” tanfolyamot. Utána, 2007-ig harmad- és negyedosztályú felnőtt csapatoknál voltam edző Pest megyében: Pomázon, a szomszédos Pilisvörösváron és Budakalászon, valamint Turán és Örkényben. Juthattam volna feljebb is, ám ahhoz már jól kell tudni feküdni bizonyos helyeken, és én nem ilyen típus vagyok. Én a munkában hiszek, amit aktuális csapatom játékosaitól is elvárok. Csak munkával lehet fejlődést elérni.

 Jól tudom, hogy a fiad is focizik?

Igen, a 18 éves Olivér fiam a Budakalász ifjúsági csapatában játszik, ahol én vagyok az edző. Úgy látom, hogy tehetséges, de hozzám hasonlóan későn érő típus. Szeretném minél tovább követni és segíteni a pályáját, ezért a koromra való tekintettel próbálok nagyon vigyázni magamra. Remélem, a Jóisten is segít benne!

Kassák Lajos meddig tekintette magát munkásnak? Úgy tűnik, hogy idegesítette, ha olyanok írtak a gyárakról, munkásokról, akik maguk nem azok és nem is voltak azok. Vagy csak a romanticizálással nem volt kibékülve?

Bagdi Sára: Kassák 1904 és 1907 között, mindössze 21 éves koráig dolgozott ipari munkásként Budapesten. Önéletrajzi regényében az Egy ember életében már ezeket az éveket is úgy narrálja, mint amelyek során ugyan képzettség és munkabírás tekintetében a képzett munkásosztály tagja, de már több figyelmet szentel az írásnak. A szakértelem meghatározó jellemzője marad Kassák karakterének egészen a regényfolyam végéig. Amikor saját, fiatalkori munkásöntudatát elemzi, akkor is ezt a szempontot emeli ki: „Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit.”

Annak ellenére, hogy Kassák komoly elköteleződéssel tanulta ki a szakmát, és képzett lakatosként viszonylag jó jövedelmet tudott magának biztosítani, az érdeklődése az irodalmi pálya felé terelte.

1907 után, miután sztrájkszervezés miatt a többedik gyárból bocsátották el, már nem vállalt ipari munkát, viszont az a háztartás, amely a következő, több mint három évtizedben az erőforrásokat biztosította Kassák kulturális vállalkozásaihoz, többek között A Tett és a Ma című folyóiratok kiadásához, úgy szerveződött, ahogy az alacsony bevétellel rendelkező munkásháztartások általában. Vagyis annak ellenére, hogy Kassák formális szerkesztőségi munkája megnövelte a távolságot közte és a szervezett munkásosztály között, a Kassák-háztartás tagjainak életszínvonala és mindennapi munkaszervezése továbbra is közelebb állt a városi munkásság osztálytapasztalatához. Ezért nincs okunk feltételezni, hogy Kassák ne érezte volna magát a munkásosztály tagjának, annak ellenére is, hogy a Tanácsköztársaság bukása utáni években gyakran kritizálta a szociáldemokrata politikát azért, mert szerinte a párt elhanyagolta a mozgalomban elvégzendő kultúrmunkát.

Nincs pontos válaszom arra, hogy Kassák miként érzett azokkal kapcsolatban, akik személyes tapasztalat hiányában próbáltak írni a budapesti munkásokról vagy a mozgalomról. Annyi bizonyos, hogy amikor az 1910-es években Kassák a nemzetközi avantgárd felé fordult, a munkásmozgalmi múltja segített abban, hogy megőrizze a kapcsolatot szociáldemokrata sajtóval és a párt kulturális szervezeteivel. Tehát függetlenül attól, hogy személyesen mit gondolt arról, hogy ki és miként reprezentálja a kortárs irodalomban a mozgalmat, saját magát igyekezett olyan kompetens szerzőként bemutatni, aki pontosan tisztában van az ipari munka és mozgalmi szervezkedés praktikus vonatkozásaival.

A munkáskultúra (ki)alakítása tekinthető-e élete fő küldetésének? Vagy ez csak egy adott időszakban volt fontos? 

Dobó Gábor: Kassák írói pályájának első évtizedeiben olyan kettősség figyelhető meg, amely valójában ellentmondott saját művészeti programjának. Egyrészt iskolateremtőként, mozgalomszervezőként a politikai, mozgalmi világgal érintkező területen építette az avantgárd közeget. Ez a tevékenysége bizonyos pontokon és időszakokban valóban közel állt a munkáskultúrához. Az irodalmi-művészeti élet új centrumát akarta megképezni aktuális lapja, így A Tett, a Ma, a Dokumentum, a Munka, illetve a kisebbek, így a 2×2 és a 365 körül. Ezeket a kiadványokat magától értetődő módon a társadalmi cselekvés fórumainak tekintette, és olyan alcímeket adott nekik, mint „aktivista folyóirat” vagy „művészeti és társadalmi beszámoló”. Volt gyári munkásként, egykori szakszervezeti aktivistaként és szocialistaként Kassák számára a munkásosztály mint közeg, és – Kassák forradalmi időszakában – mint a forradalom alanya kiemelt jelentőséggel bírt. Ugyanakkor avantgárd lapjaiban inkább „új emberről” és „új kultúráról” beszélt, tehát az avantgárd hatókörét tágabban képzelte el a munkáskultúránál.

A munkáskultúra és avantgárd ötvözésére a Munka című folyóiratában és a kapcsolódó körben tett jelentős kísérletet 1928-tól.

A Munka-kör a Szociáldemokrata Párt heterogén kulturális hátországában működött, amely párttal egyébként folyamatosan vitában is állt. És ekkoriban kezdte el írni munkás nevelési-nevelődési regényeit olyan címekkel, mint Angyalföld.

Másrészt, és ez kevésbé hangsúlyos a róla szóló szakirodalomban, Kassák a már létező irodalmi centrumban is be akart futni mint sikeres író és költő. Abban az irodalmi világban próbált elismerést szerezni, amelyet saját lapjaiban le akart váltani, és ez – a szociológia nyelvén megfogalmazva – az „autonóm pólus” volt, tehát az elvileg pusztán az irodalom szabályrendszere szerint működő közeg, vagyis a Nyugat. Amely kiadvány a lehető legmesszebb állt a munkáskultúrától. Ez ellentmondás, hiszen miért akarnék legitimációt a Nyugattól, ha a saját lapjaimban szerkesztői cikkeket írok arról, hogy a Nyugat halott. Mégis, Kassák az Egy ember élete című önéletrajzával lett híres író, amely először a Nyugatban jelent folytatásokban 1924-től, és ez már sokadik Nyugat-beli publikációja volt. Az Egy ember élete úgy indul, hogy Kassák leszögezi: nem szépirodalmat ír, hanem dokumentumot tesz közzé. Tehát megpróbálta kivonni magát a nyugatos szabályrendszer alól, ami nem sikerült, többek között azért, mert ez a formula maga is szépirodalmi fogás, az önéletrajzok évszázados toposza. A Nyugat körüli kritikusok a legnagyobb elismeréssel adóztak a műnek. Természetesen szépirodalomnak tekintették, méghozzá kitűnőnek, és szembe állították Kassák avantgárd verseivel, amelyeket rossz költészetnek tartottak. Ugyanakkor a könyv majd Kassák Munka-körében, de egyébként a szociáldemokrata ifjúság tágabb közegében is egyfajta kötelező olvasmánnyá vált. Mindenesetre az irodalmi frontvonalak nem voltak úgy beállva, mint ahogy csak Kassák programszövegeit olvasva tűnhetne. Az Egy ember élete egyaránt sikeres volt mint „magas” irodalom és mint szocialista nevelődésregény. 

Miközben Kassák magát szocialista emberként határozta meg, a munkásmozgalommal és különösen a pártokkal nem volt felhőtlen a viszonya. A másik oldalról: a baloldali kultúrpolitika mit tudott kezdeni Kassákkal? Milyen korszakai voltak Kassák és a baloldal kapcsolatának?

Dobó Gábor: A kérdésre nehéz röviden, mégis korrekten válaszolni, hiszen Kassák baloldali pártokhoz való viszonya lefedi a huszadik század legnagyobb részét, onnantól kezdve, hogy a századfordulón a külső Váci úti gyárakban sztrájkokat szervezett odáig, hogy halála előtt két évvel, 1965-ben Kossuth-díjat kapott az állampárttól. Ezalatt Kassák az anarchoszindikalizmustól a kommunizmusok különböző felfogásán át a szociáldemokráciáig a baloldal számos területét bejárta, ugyanakkor ez soha nem párosult opportunizmussal, sőt. Külön megnéztem az archívumunkban, és több horgászegyesületi tagkönyve volt, mint párttagkönyve. Előbbi tevékenységet tekinthetjük a kivonulás metaforájának, amit legalább az 1930-as évektől művelt, de legismeretesebb módon a sztálinizmus időszakában. Kassák pártokhoz való viszonya konfliktusos volt, bár általánosságban ezeket a szervezeteket szükségesnek tartotta a szocialista küzdelmekben, és a Szociáldemokrata Pártnak tagja is volt a két háború között, a koalíciós időszakban pedig rövid ideig országgyűlési képviselő is lett. Ugyanakkor a művészetet mindvégig autonóm területnek tekintette. Nem abban az értelemben, mint a Nyugat, hiszen Kassák a művészetnek tág értelemben vett politikai szerepet szánt.

Avantgárd időszakában valahogy úgy gondolt költészetére, mint ami képes újrahuzalozni az emberek gondolkodását, kimozgatni kognitív sémáit, ami szerinte elengedhetetlen volt az új társadalom megteremtéséhez.

Mondanom sem kell, hogy ez a gondolkodás nagyon távol állt a baloldali pártok művészetképétől, amely ennél sokkal konzervatívabb és pragmatikusabb volt.

Esszencia vagy zacc: a független értelmiségi pozíciót sikeresen kiharcoltnak vagy a félreállítása következményeként élte meg?

Sasvári Edit: Kassák megalkuvások nélküli értelmiségi pozíciója semmiképpen nem valamiféle deficitből vagy sértettségből formálódott, de köze van a hatalomhoz való viszonyhoz úgy általában. És persze kivételes, mai gondolkodásunkhoz is sok érvényes támpontot adó személyiségéhez. Nem tartozott egyetlen establishmenthez sem, így őt valójában nem lehetett félreállítani. Ha kötődött valahová, azok egyértelműen a baloldali rendszerek voltak, amelyekkel kritikai viszonyban állt, s amelyek inkább negligálták, mint integrálták őt. Amikor 1960-ban nem engedték ki párizsi kiállítására, abban sok más mellett az is szerepet játszott, hogy Kádár János és Aczél György, akik még a két világháború közötti időszakból ismerték Kassákot, ilyen szánalmasan kicsinyes módon törlesztettek az akkor hetvenhárom éves idős embernek. A szemükben Kassák az a fajta szuverén ősforradalmár volt, akit sem lenyelni, sem kiköpni nem voltak képesek. Halála előtt két évvel Kossuth-díjjal jutalmazták, de idős korában többek között azzal büntették, hogy megakadályozták absztrakt munkáinak reprezentatív bemutatását. Jóval a halála után is számos ellenzője akadt emlékmúzeuma megnyitásának, a pártvezezetésen belül többen is követelték előbb a „Kassák-vita” lefolytatását. Voltak rövid életű szerepei a baloldalon 1919-ben vagy a koalíciós években, de aktivitását szinte a kezdetektől a különállás markáns pozíciója jellemezte, ami nem aratott osztatlan sikert ezeknél a politikai erőknél, amelyeknek bizonyos történelmi helyzetekben az egységre volt szüksége. Kassák magatartásának volt egy vonzása, közösségteremtő ereje főleg a diktatúrákban, ami az 1910-es évektől radikális hangú folyóirataiban, a magyarországi avantgárd mozgalom létrehozásában vagy a két világháború között a fiatal értelmiségieket, művészeket és munkás fiatalokat tömörítő munkakör megszervezésében nyilvánult meg.

Többször beszéltünk a munkánk során arról, hogy milyen tanulságos lenne újragondolni a magyarországi baloldal történetét az ő szemszögéből és kivételes pozíciójából.

Ehhez talán publicisztikai írásai adnák a leghasznosabb szempontokat.

Az óbudai lakása a hatvanas években értelmiségi találkozóhelyként is funkcionált. Hogyan tudta elérni Kassák azt, hogy ennyire különböző gondolkodású emberek elfogadják őt szellemi társnak?

Sasvári Edit: Sokak szemében nyilván a már említett, kompromisszumokat nem tűrő magatartása, szuverén egyénisége lehetett vonzó, amihez természetes sokoldalúság és a kortárs kérdésekre nyitott gondolkodás is társult. Művészként ő is a sokoldalúságot képviselte, író, költő, képzőművész, lapszerkesztő, mozgalomszervező volt, akinek a munkássága az autonóm művész hagyományos, 19. századi mintáival szemben nem a magányos alkotás jegyében, hanem a közösségteremtés különböző alakzataiban fejlődött. Ez egy szokatlanul újszerű gondolkodás és példa volt az 1960-as évek fiatal generációjának a szemében, akik Kassákot katedra nélküli mesterüknek tekintették, és akik hasonló mintákkal nem találkozhattak tanulmányaik során vagy a korabeli hivatalos művészet intézményeiben. Másrészt annak a fajta szuverén gondolkodásnak az ereje, amit Kassák képvisel, politikai oldalaktól, ideológiáktól függetlenül szólítja meg az embert és e tekintetben Kassák nem megosztó személyiség. Rajongóinak táborai nem e vonalak mentén formálódnak, ami szintén mutatja személyiségének és művészetének különleges hatását és erejét.

Érsekújváron született, onnan indult hosszú vándorútjára tizenévesen. Volt kötődése a szlovák kultúrához? Volt felvidéki identitása?

Sasvári Edit: Ez nagyon jó, de sajnos kevéssé kutatott kérdés. Múzeumi munkánkban az elejétől hangsúlyozni kívántuk, hogy Kassák felvidéki, szlovák-magyar családból származott, és nem lehet őt kizárólag a magyar kultúra részére kisajátítani. Kassák nagyon fiatalon elhagyta szülőföldjét és Budapestre költözött, de szlovák akcentusát például, ami sokszor gúny tárgya is volt, megőrizte élete végéig. Érdemes lenne tehát mélyebben is foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen Kassák kettős identitása is nagy szerepet játszhat abban, amivé vált és ahogyan gondolkodott. Nagyon jóban vagyunk az érsekújvári Kassák Múzeummal, és azokkal a szlovákiai kortárs művészekkel, akik munkáikkal reflektálnak Kassák művészetére. Ahogyan a múzeum korábbi vezetője, mi is fontosnak tartjuk tovább építeni ezeket a kapcsolatokat. További előrelépés és új fejlemény ezen az úton, hogy egy félig szlovák, félig magyar származású rendező, Dér Asia és kollégái nemrégiben dokumentumfilmet készítettek Kassákról, amiben nagy szerepet kapnak ennek a kettős identitásnak a történeti és kortárs szempontjai (Dér Asia az Óbudai Anziksz 2023/téli számában mesélt erről a filmről – a szerk.).

Részlet Kassák Lajos Angyalföld című regényéből:

Gyapjas, szürke felhőkben úszott a füst. Vastagon és tömören tódult ki a kémények torkán, aztán belékapaszkodott a szél, megtépázta s mint a köddel, bevonta vele a tájat. Voltak órák, amikor alig lehetett átlátni ezen a füsttakarón, az ember nem tudhatta, milyen színe van az égnek, s vajon egy puskagolyó keresztülvinne-e a sűrűségen? Ezek az órák a munka megindulásának az órái. A műhelyek és gyárak kapui már becsukódtak, s szinte egyszerre zengenek, sikoltanak, zuhognak, visítanak, zakatolnak, berregnek, kattognak, döngenek és nyikorognak föl a különféle szerszámok százai és ezrei. A közeli házak alapjukban megremegnek a gőzkalapácsok zuhogására, a síneken itt kint vadul nekiiramodnak a villamosok, az ablaktáblák reszketnek a félelmükben, valamelyik udvaron centiméter vastagságú pléhtáblákat egyengetnek, s a kemény lemezek, mintha csontjukat tördelné valami kegyetlen kéz, süketítően beleordítanak a levegőbe.

A fatelepen sikoltanak a körfűrészek, a villamosok szakadatlanul csöngetnek, tompa egyhangúsággal búgnak az esztergapadok. A motorok gyorsabban pufognak ki a háztetők fölött, mint a katonák fegyverei a gyakorlótereken, s lent a pinceműhelyekben fáradhatatlanul reszelnek a legények, ócska fúrókat erőszakolnak be a nyikorgó fába, a kovácsok cifráznak az üllőkön, a smirglikövek beleharapnak az acél- és vasdarabokba, szikrák csillagoznak. Szinte kibírhatatlan meleg van ezekben az odúkban, látni, amint a dolgok megszületnek az akaratos szerszámok alatt, és érezni a megpörkölődött emberhús keserű szagát.

Hol van most a költő, aki a munkát dicsérő himnuszokat énekli, aki úgy beszél a piszkosan kibuggyant verejtékről, mint más negyedben a tiszta gyöngyökről szokás beszélni, aki úgy énekel a munkás kérges és rabszolga-tenyeréről, mint ahogyan a föllázadt akaratról és a győzelembe induló fegyverekről kellene énekelni? Hol van könnyező maszkjai mögött a költő, aki vak és érzéketlen az emberi megaláztatások iránt, s aki úgy beszél magáról, mint aki a szívét adja oda külön-külön minden embernek, aki úgy beszél, mintha csak a dolgozó milliókért élne, és hallgat arról, hogy egy egész életen át csak belőlük akar megélni?!

Akik a munka szentségét dicsérik, s akik a munka megépítendő templomáról álmodoznak, azok nem laknak ezen a vidéken. Az öntudatlan erő és a föl nem ébredt akarat vergődik itt mintegy láncrakötötten. Ember a vasban, ember a pénzeskasszák alatt, ember a termelésben.

Ó, mondom én is, a munka az emberi élet fundamentuma, de mégis nem a munkát dicsérem, hanem az embert, aki le akarja azt győzni. Én tudom, hogy mi az télen a vonatok nyitott fékein posztolni, lent a hajófenéken etetni a kazánokat órákon és esztendőkön át, túrni a földet a bányákban, megnyomorodni az alagutak robbantása közben, megvakulni a foszfortól és foncsortól, megsüketülni a kalapácsok zengésétől, megsántulni a mosóteknők mellett és általában lelketlen gyávaságba esni és durva állattá zülleni a szakadatlan munkától. Én ismerem a munkásokat és szeretem őket, mert ők szültek engem, ők ringatták a bölcsőmet és ők neveltek föl egy fejjel magasabbra az ő életüknél. Ők is szeretnek engem, és én tartozom nekik azzal, hogy segítsem őket arra az útra, amin én megyek, s amelyik a világosság földjére vezet. Én nem énekelek arról, ami piszkos és embertelen rajtuk, nem dicsérem az ő igába törött testüket, tudom, hogy ők erősek, s ha egyszer kiegyenesítik a derekukat, új rend veszi kezdetét ezen a földön. S nekem, aki az ő rokonuk vagyok, az a kötelességem, hogy segítsem kiegyenesíteni a derekukat.

Tíz óra van, és az álom foszlányai is kiszálltak már az emberekből. Vagy százan vannak itt együtt az eldugott öntőműhelyben. Párázik alattuk a megégett föld, a falak izzadnak a hőségtől s az emberek, öregek és fiatalok, egészen meztelenül dolgoznak a kazánok körül. Emeletes tégelyekből fehéren csurog ki a megolvadt vas, az emberek rudakra emelt edényekkel állnak a csatornák előtt, a vas belecsurog az edényekbe, s az emberek tovább cipelik a meggörnyedt vállaikon. Teleöntik vele a gödröket, amiket már előttük földbe ástak a társaik. Néha fölnyögnek, és néha kiáltások hallatszanak valahonnan, s ezek a kiáltások fölborzolják a kényszerűség egyhangúságát. A szemek ijedten kitágulnak s aztán belezökkennek az örökös egyhangúságba, amiből egy pillanatra kilökte őket a halál rémülete. A levegő fullasztóan nehéz és sűrű, hogy meg lehetne benne kapaszkodni.

Honnan jön az érdeklődésed a kozmetika, a szépségipar iránt?

Fitoterapeuta végzettségem van, de sokáig nem dolgoztam a szakmában. Ezt az üzletet ketten csináljuk a legjobb barátnőmmel, Nagy Leia Tímeával. Nagyon sok nőben megváltozik valami, amikor otthon van a kisgyerekekkel. Bennem is így született meg az elhatározás, hogy nem akarok már a rendezvény-iparban dolgozni. Feltámadt a gyógynövények iránti szenvedélyem, és elkezdtem komolyabban is foglalkozni a krémek formulázásával. Annak idején itt, a Selmeci utcában kezdtük ezt a vállalkozást, ahol most a Herbarista kávézó van. Ezelőtt egy kis manufaktúránk volt itt, ahol kis mennyiségeket gyártottunk, és elkezdték megszeretni a környékbeliek. Hetente egyszer, szerdánként nyílt napot tartottunk, ilyenkor bejöttek hozzánk a vásárlók beszélgetni, próbálgatni a termékeket, kaptak egy kávét, sütit és kialakult egy családias közeg. Már messziről lehetett érezni a gyógynövény-illatot. Aztán kinőttük ezt a helyet, és létrehozunk egy labort Csillaghegyen, ahol most már kizárólagosan a gyártás folyik. Egy ideig elhagyatott volt a Selmeci utcai üzlethelyiség, de az ingatlan tulajdonosa és a vásárlóink is hiányolták a családias légkört, ezért azt találtuk ki, hogy nyitunk egy kávézót, ami egyben bolt, hátul van egy kis kozmetika és a nyugalom szigete.

Sokféle dologgal foglalkoztok, de mi az alap?

A gyógynövény az első. A gyógynövények, a kozmetikai hatóanyagok és a különböző kozmetikai vitaminok kombinálásával szinergikus hatást tudunk elérni. Ebből két termékcsaládot is létrehoztunk, egyet a 35 év feletti hölgyeknek, egy másikat a fiatalabbaknak. 

Mesélj kérlek a társadról!

A társam Nagy Leia Tímea belsőépítész, építészmérnök. Azt szoktuk mondani, hogy ami a tégelyen kívül van az ő, ami pedig belül, az én vagyok. Ő a designért, a márka arculatáért felel, ő tervezte a címkéket. Ő találta ki a lendületes, fiatalos és letisztult vonalat és azt, hogy a természet sokszínűsége és változékonysága is életre keljen a csomagolással.  Mi barátnőkként kezdtük. A „jóakaróktól” sokszor megkaptuk, hogy nők, pláne barátnők, ha vállalkoznak, annak nem lesz jó vége. De köztünk ez teljesen jól működik. Minden szempontból jól kiegészítjük egymást. Szerintem egy vállalkozásba mindig kell egy társ, mert olyan nincs, hogy valaki mindig tudja hozni a formáját. Amikor valamelyikünk kicsit lefittyen, akkor a másik segít és fölhúzza. 50–50 százalékban vagyunk tulajdonosok, szinte semmilyen súrlódás nincs köztünk, mindig mindent meg tudunk beszélni, mindent addig rágunk, amíg egyetértésre nem jutunk valahogy.

Honnan ismeritek egymást?

Együtt ejtőernyőztünk. Még amikor a rendezvényes szférában dolgoztam, akkor ismerkedtünk meg egy munka kapcsán. Tudtam róla, hogy ejtőernyőzik, és innen jött az ötlet, hogy egy másik barátnőmet a születésnapjára meglepem egy tandemugrással. Így kezdődött a barátságunk. Annyira megtetszett ez az ejtőernyős világ, hogy pár évig együtt ugrottunk. Rájöttünk, hogy jól tudunk együtt gondolkodni, bizonyos szinten hasonló a gondolkodásmódunk, bizonyos szinten meg eltérő, de ez jó, mert kiegészítjük egymást. Nagyjából egyszerre éreztük azt, hogy valami mást akarunk csinálni, és úgy gondoltuk, hogy beletesszük a kreativitásunkat valamibe, ami a sajátunk. Nem hittük el, hogy ne tudnánk jól működtetni egy vállalkozást, csak akkor még nem tudtuk, hogy milyet. Közben nekem megszülettek a gyerekeim, és a családomnak készítettem gyógykrémeket. Akkor mondta Timi, hogy ebből fogunk üzletet csinálni. Pikk-pakk megszerzett minden engedélyt, megnyitottuk ezt a helyet. Egyszercsak szólt, hogy a webáruházunk is működik már. Utólag úgy tűnhet, hogy átgondolatlanul indultunk, mert nem csináltunk  üzleti tervet sem – addigra elegünk volt minden Excel-táblázatból. Ehelyett úgy indult, mint egy szerelemprojekt, tele női energiával. Ez egy darabig jól is működött így, aztán persze eljött az a pont, amikor elő kellett venni a tollat és a papírt, és számolni kellett. Most vagyunk abban a növekedési fázisban, hogy már nem csak babusgatjuk a cégünket, hanem már irányt kell adni neki.

Mit jelent a márkátok, a PHI?

A PHI nem más, mint a Φ, a görög nagy fí. Az aranymetszési arány, amivel a szépség leírható. Az aranymetszés sokszor megtalálható a természetben, a csigaházak vonulatában, a falevelek rajzolatában. Az emberi arcon, ha ez az arány megtalálható, akkor azt szépnek látjuk, de az építészetben és a művészetben is használják. Azért választottuk ezt a nevet, mert a tudományt és a természetet, az innovatív, tudományosan alátámasztott hatóanyagokat és a népi gyógyászatban használt gyógynövényeket arányosítjuk.

Hogyan sajátítottad el azokat az ismereteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tudományos szinten hozz létre kozmetikumokat?

Lépésről lépésre haladtunk. A nagypapám vegyészmérnök volt, ő hozta a kémiai oldalt, én pedig a gyógynövényest. Ez egy annyira összetett szakma, amit ebben a formában nem lehet tanulni sehol. Kozmetikai vegyész képzés Magyarországon egyáltalán nincsen, legközelebb Angliában vagy Ausztráliában van erre lehetőség. A biomérnök kollégánk, aki most a formulákat készíti és a gyártásért is felelős, épp a harmadik diplomáját szerzi meg távoktatásban az ausztrál képzésen. Morzsákból lehet összeszedni ezt a tudást, ezért van az, hogy a csapatunkat úgy állítottuk össze, hogy van egy fitoterapeutánk, egy természetgyógyász, én épp végzős vagyok a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem gyógy- és fűszernövény specializációján. Úgyhogy a gyógynövényes háttértudást én adom. De szükség van biomérnökre, gyógyszerészre, vegyészmérnökre, aki ért a kémiai részéhez is: ő Szujó Nóra.  A kozmetikusokkal együtt egy öt-hat fős csapat dolgozik azon, hogy az adott formula azon túl, hogy hatásos legyen, még hozzáadott élményt is adjon. Mert nemcsak bőrt ápolunk, hanem sokszor lelkeket is simogatunk. A gyógynövényeknek nem csak fizikai hatásaik vannak, az anyagok, illatok tudat alatt is hatnak.

Milyen anyagokat használtok?

Dolgozunk víz- és zsíroldékony anyagokkal. Az egyik halmaz a hidegen sajtolt, préselt magolajok: meggymagolaj, csipkeolaj, homoktövisolaj. Ezeket magyar termelőktől szerezzük be. 

A beszerzést hogy kell elképzelni, elautóztok az Őrségbe, és bekopogtok házakba?

Már megvannak a beszállítóink, de az elején pontosan így csináltuk. Mentünk az Őrségbe, és akkor még nagyon kis fiolákban vettük az olajokat. Most már literszám vásárolunk. Ezek a magolajok megőrzik a zamatukat azáltal, hogy préselik és nem hőkezelik, nem finomítják őket. Minden olyan esszenciális zsírsav megmarad benne, ami hőkezelés során tönkremenne, és hordozzák a növény tulajdonságait. Egy szőlőmagolaj majdhogynem fekete, szurokszínű és erős cefre illata van. A csipkemagolaj minden évben más, függ attól is, mennyire volt napsütéses a nyár, egyik évben tűzpiros, mint a vér, máskor pedig halovány. A természet változékonyságától függnek az alapanyagok, ami a termékben is megmutatkozik. Hiába ugyanaz a formula, a receptúra, a gyártási technológia, mégis mindig kicsit más egyénisége lesz a natúrkozmetikumoknak, mert minden évben más a termés, akár a bornál.

Hogyan kerülnek a növényből a hatóanyagok a tégelyekbe?

A növény kivonatolásának nagyon sok technológiája van. Például használjuk a zöldkávé-olaj zsírban oldható kivonatát. Van olyan, amikor oldószer segítségével, olajjal, vagy alkohollal vonjuk ki a hatóanyagot. Vannak olyan kivonó eljárások, mint például a szuperkritikus extraktumok, amelyek úgy működnek, hogy nem használnak oldószereket, hanem az oldószer szerepét a szén-dioxid játssza: nagy nyomás alá helyezik a gázt a növénnyel együtt, és amikor a szén-dioxid cseppfolyós állapotú lesz, kivonja a növény hatóanyagait. Amikor a nyomás alól lekerül a szén-dioxid, akkor újra gáz halmazállapotúvá válik, tehát eltűnik a növényi kivonatból minden, ami nem oda való és a tiszta növényi kivonatunk marad, amelyben nincsenek maradványszerek. Ez egy nagyon tiszta eljárás, nagyon koncentrált kivonatot eredményez.  Van egy kávés családunk, abban a kávénak többféle kivonatát használjuk: a préselt olaját, a CO2 kivonatát és a glicerines kivonatát is, így minden módon kivonható hatóanyagot megkapunk, a vízben és a zsírban oldódókat egyaránt, több oldalról megtámogatva a terméket.  A zsíros olajok mellett illóolajokat is használunk. Noha én az illóolajok szerelmese vagyok, okosan kell használnunk őket, mert nagyon koncentrált anyagok, ezért egyre több embernél válthatnak ki allergiás reakciót, így arckrémekbe szinte már sohasem teszünk, de testápolókban, tusfürdőkben bátrabban lehet használni. Az illóolajok mellékterméke a hidrolátum, azaz az aromavíz. Ugyanazon eljárás során a vízoldékony anyagok koncentrálódnak, így ez egy sokkal gyengédebb alternatívát kínál az aromaterápiára. Illetve vannak a kozmetikai vitaminok, mint a niacinamid, a C-vitamin különböző származékai, az E és a B vitamin több fajtája, a pantenol, ami a B5 provitamin, melyek mind különböző bőrállapotokra jók.   

Mit gondolsz arról az elméletről, hogy azokat az őshonos növényeket kell fogyasztanunk és használnunk, amelyek ott teremnek, ahol élünk vagy ahonnan származunk?

Ez egy szép gondolat, de a gyógynövények világa nagyon izgalmas, és én ennél sokkal kíváncsibb és kísérletezőbb vagyok, ezért is járunk sokat külföldi szakkiállításokra, különben nem találkoztam volna olyan hatóanyagokkal, mint a glikoin vagy az ektoin. Arra viszont figyelünk, hogy amit lehet, itthonról szerezzünk be. Nagyon szeretem a hazai gyógynövényeket, de néha becsempészünk valami extrább csemegét. Különlegesebb növényeket pedig külföldről hozunk be. Van például egy acmella nevű növény, amit már a biofogászatban is használnak fogorvosok, ugyanis elzsibbasztja az idegeket. A kozmetológiában pedig úgy hat, hogy a mimikai ráncok mozgatóidegeit ideiglenesen elzsibbasztja, így egy rapid, kisimult külsőt ad. A hatás nem tart örökké, de észrevehető, szokták növényi botoxnak is nevezni. Használunk egy sivatagi rózsát, ami olyannak tűnik, mintha már elszáradt volna, és nem lenne benne élet. Hónapokig ebben az állapotban vegetál, és ha egy kis víz éri, kivirágzik. Van benne egy olyan hatóanyag, a glikoin, ami miatt ez történik, ami olyan szinten tudja hasznosítani a vizet és regenerálni a növény szöveteit, amit a kozmetológiában is nagyon jól tudunk hasznosítani. Hosszú hidratált állapotot tudunk fenntartani vele. Használunk egy olyan sejtvédő molekulát, amit biotechnilógia útján egy stressztűrő baktériumból vontak ki, ami olyan helyeken is megél, ahol egyébként nem is gondolnánk, szélsőséges körülmények között, ahol nincs is más élet, sós tavakban vagy az Antarktiszon. Ez az ektoin hatóanyagnak köszönhető, ezt is használják a gyógyászatban például orrspray-kben, mert nagy hatékonysággal védi a nyálkahártyát a kiszáradástól, jótékony hatással van a bőrre is, nagyon finom védőréteget képez, ami szinte láthatatlan, a különböző külső környezeti hatásokat redukálja, mellette pedig fenntartja a bőr belső hidratáltságát és regenerálja azt. Egy érzékeny, sérült vagy allergiára hajlamos bőrnek ez csodaszer. De dolgozunk klasszikus gyógynövényekkel, mint a levendula, erdei mályva, körömvirág, csipkebogyó, damaszkuszi rózsa, narancsvirág és néha különlegesekkel. Vannak olyan hordozó anyagok: a shea vaj, a kakaóvaj vagy az argánolaj, amit nem tudunk itthonról beszerezni, ezek is messziről jönnek. 

Melyek a vállalkozásotok legnagyobb nehézségei mostanában?

Most egy hirtelen fejlődésben vagyunk, amiről nem is gondolná az ember, hogy tud nehézség is lenni. Kapacitást kell bővítenünk, de azt vettük észre, hogy a gyártó-felszereléseknél van egy fehér folt. Például olyan keverőgép van, amivel tíz liter krémet tudok gyártani, és olyan, amivel 100-200 vagy 500 litert. Pont azt az időszakot nehéz áthidalni, amikor kicsiből válsz nagyobbá. A piacot a kis manufaktúrákra és nagyipari termelésre optimalizálják. A kis manufaktúrából mi már lépnénk, de ott még nem tartunk, hogy egy ötvenmilliós keverőgépet megvegyünk. Az is egy nagy ugrás volt, hogy bekerültünk egy drogéria-áruházláncba, de sokszor nehéz lépést tartani a tempóval. Előfordul olyan is, hogy például az aszályos nyár miatt bizonyos növényből kevesebb terem, és a nagyobb cégek felvásárolják előlünk az alapanyagot, nekünk már nem jut.

Milyen módon kötődtök Óbudához?

Én óbudai vagyok, és van négy gyerekem. Nekem fontos volt, hogy könnyen mozgatható legyek, hogy viszonylag gyorsan hazaérjek, vagy az oviba, iskolába érjek, ha menni kell. Ezért mindenképp itt kerestünk helyet. Akkor Timi alkalmazkodott, Pátyról járt ide. Most ő van otthon pici babával, ezért most én alkalmazkodom hozzá.  

Az augusztusi koncerten kívül van kötődésed Óbudához?

Több ponton is kapcsolódom Óbudához, egyrészt a kezdeti szakaszban a San Marco utcában egy kis padlástéri szobában a hangmérnökünknél kezdtük meg a For Her album stúdiófelvételeit, ez a mai napig szép emlék. Sokszor játszottam ebben a városrészben, a Krúdy-szalonban Vecsei H. Miklós hívására Grecsó Krisztiánnal, illetve Szabó T. Annával, Lackfi Jánossal és Berecz Andrással is léptünk fel együtt, emellett nekem is volt kötetbemutatóm itt. Különleges emlékek a kobucis koncertek is, szeretek ott zenélni. A legmeghatározóbb viszont az egyetem: a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán öt évet jártam az itteni campusra. 

A pszichológiai tanulmányaid hatással vannak a Platon-dalszövegekre?

Mindenképpen hatással vannak, akár a képzés alatt szerzett élményeim, megtapasztalásaim, önismereti utam, de szóhasználatban, kifejezésekben is néha visszaköszön. Ugyanakkor nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy valaki ezekről a témákról írjon dalokat. 

A Platon Karataev előző lemezén, a Partért kiáltón visszatérő elem volt a víz. A következő albumotok címe Napkötöző, így magáért beszél, hogy itt mi lesz ez az elem. Ez tudatos, esetleg egy nagyobb koncepció része?

Nem volt tudatos, ahogy a Partért kiáltónál is a lemez végén láttuk, hogy kirajzolódik ez az ív, úgy a Napkötözőnél is már nyakig voltunk a kreatív szakaszban, amikor észrevettem azt a mintázatot, hogy most mennyire a Nap köré szerveződnek a dalok. Ezután természetesen izgalmas lehet, hogy a víz és a tűz után a másik két elem szimbolikáján keresztül is feltegyünk kérdéseket, de nem akarom ezt ennyire projektszerűen csinálni. Nem zárom ki, hogy így alakul és lesz egy lemez, ami a földről, vagyis az emberről, és egy, ami a levegőről, vagyis a formákon és fogalmakon túli világról szól, de ezeknek meg kell találniuk a maguk útját. 

Korábbi interjúkban beszéltetek már róla, hogy egyre inkább a nagy, egyetemes kérdések léptek a zenekar fókuszába. Már a Partért kiáltónál is az volt az ember érzése, hogy egy teljességre törekvő anyagot hallgat, ehhez képest az ősszel megjelenő új albumotoknál mire számíthatunk? 

Mind zeneileg, mind szövegileg  pszichedelikusabb lemez lesz, mint az előző, és még többet merít majd a misztika hagyományából. Nem távolodunk el nagyon a Partért kiáltótól, de szerintem érezhető lesz az, hogy bevettünk egy újabb kanyart. 

Szerb Antal azt írta Tolsztoj Háború és békéjéről, hogy „minden benne van, az emberi élet teljes gazdagsága” – kicsit mintha ti is efelé tartanátok. Egyébként is a Háború és béke egyik mellékszereplője után neveztétek el a zenekart – miért?

Platon Karataevnek az egyszerűsége és őszintesége fogott meg, mi is erre törekszünk a dalainkban. Nem könnyű olyan zenekar-nevet kitalálni, ami időtálló, egyelőre azonban úgy gondolom, hogy ez a név kiállja ezt a próbát, sőt, egyre inkább idomul hozzánk – vagy mi hozzá. Az irodalomból történő merítés és az, amit a regénybeli karakter képvisel, egyre inkább azonosítható azzal, amit mi is keresünk a zenénkben. „Olyan vagyok, mint a kavics, olyan legyek, mint a kalács” – így imádkozik minden este Platon Karataev. Ez akár egy életprogramnak is elég lehet.

Az utóbbi időben egészen összeművészeti produkcióvá kezdett válni, amit a zenekarral csináltok, gondolok itt a Magyar Zene Házában látható és hallható Hangdóm vetítésekre, vagy a Partért kiáltó című lemezetekhez kiadott dalszövegkönyvre. Mely művészeti ágak vannak leginkább hatással rád a szövegírásnál?

A szövegeknél természetesen az irodalomból merítek a legtöbbet, valamint a különböző hagyományok írásaiból. De inkább arra törekszem, hogy a hétköznapokban minél inkább megszűrjem, hogy mi megy be az elmémbe, mert ez fogja meghatározni a kimenetet is. Legyen az fizikai környezet, ami körülvesz, emberek, akikkel találkozom, könyvek, filmek, zenék – egyszóval bármi. Ez zsiilipelődik át rajtam, majd lesz belőle végül valami. A kezdetektől fogva szerettük volna, ha ki tudnánk lépni a hagyományos zenekari keretrendszerből, és minél több olyan kreatív projektet meg tudnánk valósítani, amire nem feltétlenül gondolna az ember, ha egy gitárcentrikus együttesről beszél. Ezek a dolgok – akár a Hangdóm, a kötet, vagy egy klip – sokszor ugyanakkora örömöt tudnak szerezni az alkotási folyamatokban, mint egy dal megírása. 

A Platon-szövegek sohasem voltak tipikusak szerkezeti felépítésüket tekintve, a legutóbb megjelent számotok, a Napkötöző viszont egyenesen egy katartikus utazás, kötöttségek, refrén és verze nélkül. Hogyan születik meg egy ilyen összetett dal? 

Ez sem tudatos döntés, de én is látom, hogy egyre ritkábban vannak a hagyományosabb értelemben véve strukturálva a dalaink. Ez is része a kreatív folyamatnak, és sokszor számunkra is izgalmas, mert van, hogy bár tudjuk, hogy honnan indul egy dal, de fogalmunk sincs róla, hogy hová érkezik majd meg. A Napkötöző első fele ebben a tekintetben viszonylag egyenes út volt, mert megálmodtam a szövegét és a dallamát, és innen adta magát, hogy egy, a gregorián hagyomány előtt tisztelgő kórussal induljunk, lineárisan építkezve. Azt is éreztük, hogy robbannia kell a második felének, ide pedig két ötletünk is volt – végül pedig egybefésültük ezeket. 

Mit érdemes tudni a másik produkciódról Konkoi-jal, akivel júliusban az Esernyősbe jöttök?

Ez egy monoton, repetitív, áramló műsor, Grócz Bence barátom zenéje teremti meg az atmoszférát, amire én mondok szövegeket – ide is főleg a misztikus felhangú sorokat válogattam össze. Nagyon szeretem ezeket a fellépéseket, egyrészt mert Bencével nagyon jó az összhang és jól levesszük, hogy mit szeretne a másik, másrészt pedig ez eddig talán a leginkább szövegcentrikus produkció, aminek része vagyok, és mindig is innen közelítettem meg a dalszerzést.

Milyen szövegekre számíthatunk? Lesznek benne Platon Karataev-szövegek, vagy valami teljesen másra kell gondolni? 

Lesznek benne Platon-szövegek is, de kicsit bemozdítva, akár más narratíva szerint csoportosítva, illetve lesznek még kiadatlan sorok is. A fő hívószó a misztika volt, ebből indultam ki, inkább egyfajta szertartásos jelleget szerettem volna ennek az előadásnak, mantra-szerű sorokkal. Ha valamelyik hallgató csak egy mondatba, vagy szóba bele tud kapaszkodni és magával tudja vinni, már az is nagy dolog. Nekem, de talán Bence nevében is mondhatom, hogy nekünk pedig minden egyes alkalom hatalmas élmény, akár csak próbálunk, akár éppen előadjuk.

Nemrég volt a Budapest Parkban Дeva-val közös koncertetek, ahol sok új dal elhangzott az ősszel megjelenő Napkötöző lemezről. Hogyan éreztétek magatokat ilyen nagy színpadon, egy ilyen bensőséges, személyes hangvételű anyaggal?

Ez volt a harmadik koncertünk a Budapest Parkban, és úgy érzem, hogy egyre otthonosabban mozgunk már ekkora színpadokon is. Jó ideje a felszínen teljesen leválasztom magam a közönségről, így a belső megélés a legtöbb koncerten szinte ugyanaz, függetlenül attól, hogy éppen 40, vagy 4000 ember van ott. Úgy látom, hogy a lépték és a mérték egyre kevésbé mozdít be dolgokat az életemben, a minőség, például egy hely szakralitása viszont annál inkább.

A zenekarral léptetek már fel különleges helyszíneken is, mint például a Győri zsinagógában vagy a Fiumei Úti Sírkertben. Melyik fellépésetek volt az, amelyikhez a helyszín a legtöbbet hozzátett, és olyan hangulata lett a koncertnek, ami nem lehetséges egy klubban, fesztiválon?

Igen, ezek valóban különleges élmények voltak és valahol erre is utaltam az előbb. A természet, amelyet önmagában szent térnek tartok, vagy az ember által épített szakrális terek mindig különleges oldalát mutathatják meg a daloknak. A Fiumei Úti Sírkert, a Győri zsinagóga, a fóti Szeplőtelen fogantatás templom, vagy Torockón a hegy lábánál a Double Rise fesztiválon, a La Boum az öreg tölgy alatt – ezek mind különleges alkalmak voltak, de kiváltságos helyzetben vagyok, mert még sok mindent most nem is soroltam fel, és tényleg hihetetlen, hogy hova elvihettük már a dalainkat. 

Tavaly a Vágtázó Halottkémek (amely zenekar szintén kötődik Óbudához egykori gitárosa, Molnár Lujó révén) egyik dalát is feldolgoztátok. Mesélsz egy kicsit róla, hogy hogyan jött létre ez a projekt, és milyen kapcsolat van a két zenekar között?

A zenekarunk másik énekes-dalszerzője, Czakó-Kuraly Sebestyén a VHK alapító tagjának, gitárosának, Czakó Sándornak a fia, így van egy direkt kapcsolódás is. Mi már koncerteken is játszottuk a feldolgozást, és elkezdtük a stúdiófelvételeket is, amikor Varga Balázstól meghallottuk, hogy készül egy VHK-feldolgozáslemez, szóval nagy öröm, hogy végül oda is befogadták a mi anyagunkat. Amúgy egy ideje már beszéltünk róla Sebővel, hogy egyszer jó lenne hozzányúlni egy Vágtázó Halottkémek-dalhoz, és ő küldte át nem sokkal később, hogy összetette ezt a két dalt és mennyire jól működik így. A felvételen az outro-ban pedig Czakó Sándor egy korai demójának dallamát is felhasználhattuk, ami hatalmas megtiszteltetés. Koncerten a mai napig játsszuk ezt a dalt és még mindig az egyik kedvenc pillanatom az adott fellépésen.

A Platon Karataev zenekaron kívül milyen projektekben dolgozol most, hol találkozhat veled a közönség a közeljövőben? 

Vecsei H. Miklós József Attila-estjével szoktam fellépni, nagyon hálás vagyok Hasinak ezért, mert hatalmas megtapasztalás nekem mindegyik alkalom, amikor játsszuk a darabot, mindig van egy pillanat, vagy egy sor, amit viszek utána magammal. A fentebb is említett Konkoi-os projekt mellett pedig Hasival és Takács Dorina Дeva-val kezdtünk el dolgozni egy anyagon, amely még csak belülről repeszti a tojáshéjat, de talán a szakrális koncertszínház kifejezéssel írható körül legjobban. Az eddigiek alapján elmondhatatlanul lelkes vagyok, remélem jövőre ilyenkor már látható, hallható is lesz valami ebből!

Hogyhogy biciklivel érkeztél az interjúra?

Most költöztünk be Budapestre, többek között azért, hogy ne kelljen autóba ülve napi három órát eltölteni, ahová lehet, biciklivel megyek. Meg jó az idő is, van két biciklim, egy elektromos meg egy sima, hatsebességes, valami forgatás után vettem 20 rugóért, kellékbicikli volt, amúgy egész sokat ér, néztem, 100 fölött van használtan is az ára. Büszke is vagyok rá, ritkán szoktam olcsón venni jó dolgokat.

Életmódban amúgy ott vagy, ahol mondjuk öt éve gondoltad?

Szerintem, miután az ember negyvenvalahány elmúlik, a következő nagy életeseménye az lesz, amikor beüt valami krach. Ilyenkor jön az, hogy kiderül, hogy daganatod van, hogy szívbajod van, meg mindenfélék, amik már az öregkorral jöhetnek. Ez jó esetben húsz év múlva lesz, ha pechem van, akkor jövőre. Ezt nem lehet tudni. De nincs olyan látványos hanyatlás: 45 és 57 között inkább szépen lassan jönnek a dolgok, itt fáj, ott fáj, a szemed… Ezekkel megtanul élni az ember, vagy legalább megtanulja kezelni. De erőnléti problémáim nincsenek. Szerintem a hangom se nagyon kopott, sőt, tudatosabban használom, mint régebben, ezért többet is bírok. Ezt a turnét is bírtam, pedig két óra tíz perc a műsor, és azért a Kispál-számok elég nehezek, meg sokfélék. És bár iszonyúan köhögtem sokszor, ennek ellenére sem rekedtem be, nem ment el a hangom, ami régebben, mondjuk a kilencvenes években simán megtörténhetett volna. Szóval, ilyen értelemben még nem érzem azt, amit sok pályatársamnál már látok, hogy „Na, azt már nem tudja elénekelni, na, az már tök szarul szól, enerváltan játsszák.” A Kispál és a Borznak jót is tett, hogy leálltunk, és ahogyan újrakezdtük, az is egy jó dolog. Még a tavalyi évhez képest is fejlődtünk, haladtunk, meg tart valamerre zeneileg is a dolog, úgy érzem.

A Kispálnál azért volt egy közel tizenéves szünet, ami nyilván más kontextusba teszi a dolgokat…

Egy zenekarnak, amelyik folyamatosan működik, nincs meg a lehetősége a hátralépésre, amikor az emberekben leülepednek egy kicsit a dolgok, és elkezdik máshogy látni magukat, elkezdik máshogy látni a másikat, elkezdenek megbocsájtóbbak lenni, és valahogy el tudják engedni azokat a feszültségeket, amelyeken szerintem – hiába beszélik ki – nagyon sokszor még az értelmes emberek sem tudnak túllépni. Régen azt hittem, hogy ha valamit megbeszélünk, akkor az nyílegyenes út a megoldás felé. Ma már tudom, hogy az csak az első lépés. És agyban hiába oldasz meg dolgokat, azokat a szíveddel kell rendbe hozni. Belül kell érezni, hogy ez most rendben van.

Ez így általánosságban szerintem a férfi barátságoknál is igaz…

Az 50. születésnapi bulim volt, valami borbárban ünnepeltük méltóságteljesen, ahol berúgtunk nehéz, drága vörösboroktól és Tóth Tibi, az első menedzserünk mondta, amikor panaszkodtam neki valamire, mert nyilván kell valamire panaszkodni 50 évesen, hogy „András, ha az embernek ötvenévesen még vannak barátai, akkor valamit rosszul csinált.” És egyébként, ha azt nézzük, hogy mi a barátság, abban az értelemben, ahogy az embernek gyermekkorában, vagy fiatal felnőttkorában vannak barátai, akkor nekem tényleg nincs már sok barátom, egyszerűen, mert fizikailag nincsenek velem. Gondolatban igen, de Svédországban vannak, meg Franciaországban vannak, meg itt vannak, meg ott vannak, és persze levelezünk, meg amikor itt járnak Magyarországon, vagy én arra járok, akkor találkozunk. És azért jó, hogy a fejemben ott vannak, meg én is ott vagyok talán az ő fejükben, de az nem az a váll, amin az ember sírdogál naponta. Arra jó, hogy az ember lemérje, hogy épp hol tart, meg a másik hol tart, hiszen párhuzamosan futjuk be az időben a teret, és így azt érzed, hogy nem vagy egyedül. Apám, aki most 85 éves, hetvenvalahány volt, amikor meghalt a legjobb barátja, egy 81 éves bácsi, akivel borozgattak, meg néha lejártak Harkányba fürdeni, és apám akkor tört össze először úgy igazán. Meg amikor a kutyája meghalt, egy idős kutya, akit megsiratott, aztán ezt a bácsit is, pedig nem egy sírós ember, de akkor azt mondta, hogy az a legrosszabb, ha az, akivel együtt mozogsz, elmegy, és tök egyedül maradsz. Még a legközelebbi ismerőseik is, akikkel néha még összejárnak, azok is húsz évvel fiatalabbak, mint ők. És az utcában már mindenki meghalt, akikkel együtt voltak nyugdíjasok, meg együtt telt az életük. Tök szar lehet, hogy a végére így egyedül maradsz az időben.

Hogy látod most a Kispál és a Borz visszatérését? 

Úgy, hogy lett lemez, meg most ezek a koncertek, ez nagyon jó döntésnek tűnik. Most van először úgy menedzsmentünk, hogy azt látjuk, hogy transzparensen és értünk dolgozik. A technikai crew-ban is elképesztően aranyos mindenki, nagyon jó a hangulat a zenekarban, méghozzá úgy, hogy nem az van, hogy elmegyünk és óriásikat bulizunk… Nyugat-Európában volt, hogy elmentünk egy-két nap sörözni, de még ott se nagyon. Azért már nem vagyunk olyan fiatalok, tudjuk, hogy holnap munka van, és mindenki óvatos. Úgyhogy hajnali háromkor hazamegyünk; vannak bátrabbak, de azok aztán másnap jajonganak. Szóval a zenekarban még mindig tart ez a fajta szeretetteljes hangulat, aminek köszönhetően a meglévő konfliktusainkat pillanatok alatt szublimálni lehet: eltűnnek, megoldódnak, kibeszéljük. Ez nagy jutalomjáték nekem, és szerintem a többieknek is. Nem számítottam rá, hogy még összejöhet.

És alkotói közösségként is áll a lábán? Mert kívülről úgy tűnik, mintha ez egy szervesen élő történet lenne, és nem a világ legjobb Kispál és a Borz tribute zenekara… 

Magunkat dicsérni, az mindig büdös, de mi is ezt érezzük. A tavalyi évhez képest annyit újítottunk, hogy az akkor párhuzamosan futó hagyományos vagy ahogy én hívom: „páncélos” Kispál és a Borz-felállást, ezt az öttagú, két gitáros, billentyűs-dolgot, meg a Huni és Bence-féle (G.Szabó Hunor és Babcsán Bence – a szerk.), lazább, improvizatívabb cuccot, a Kispál és a Lovasit összeraktuk egy tömbbe, és szerintem ez fényesen bejött. Huni itt amúgy kevesebbet dobol, inkább basszusgitározik, gitározik, meg vokálozik. És személyében találtunk végre egy basszusgitárost, aki jól vagy jobban basszusgitározik bizonyos számokat, mint én. Karakteresen más, de mégis abszolút illik a zenekarba, és így én is tudok végre egy pár számban gitározni. 

Azt jól látom, hogy idén a klubkoncertek dominálnak?

Igen, ez volt az eredeti elképzelés. Azt gondoltam, hogy idén nem csinálunk semmit, csak klubozunk, és utána a második félévben foglalkozom a Kiscsillaggal meg a saját dolgaimmal. Ehhez képest tavaly év végén megkeresett bennünket az MVM, ami azért nyilván kihívás. Elmegyek majdnem minden MVM-koncertre, és nagyon nehéz akusztikailag. Mondjuk a Depeche Mode-ot is megnéztem, az nagyon jó volt, tehát meg lehet csinálni, csak háromszor annyi cuccal, meg harminc év tapasztalattal. Úgyhogy már most dolgozunk rajta, hogy jól szóljon, remélem, a legjobban az ott fellépő eddigi magyar produkciók közül, és kijönnek ennek a mostani felállásnak az erényei.

Szerzőként mennyiben más ma a helyzeted, mint régen? Nagyobb kifutási lehetőség van? Kispál, Kiscsillag, ha olyan, esetleg odaadhatod a Budapest Bárnak, vagy megcsinálhatod szólóban…

Igen, ez kényelmes helyzet. Bár hozzá kell tenni, amikor anno a Bandi a hegyről idején (A Bandi a hegyről Lovasi András szólólemezének címe – a szerk.) írtam egy albumnyi anyagot, és a többiek simán lepattintottak, hogy „ez nem jó”, az zavart. Úgyhogy dafkéból megcsináltam egyedül, de valójában kényszerhelyzet volt. Most nem kapkodok, gyűlnek, amiket írok, és szépen megvárom, amíg megtalálják a helyüket. Már nincs az a kényszerem, hogy „Hú, de jó lenne, ha valaki ezt most azonnal hallaná.” Párszor a szólókoncertjeimen játszom őket tesztüzemmódban. Ma este is egyedül játszom, és egyébként ez a másik nagy truváj, hogy ez egy egészen más élmény, nem gondoltam soha, hogy ilyen lesz. Egyrészt, hogy egyáltalán merek ilyet csinálni, másrészt, hogy úgy érzem, ez nekem megy. Relatíve sokan jönnek ezekre a koncertekre, ilyen értelemben a Kispál után a második legsikeresebb projektem, hogy egyedül játszom. Sokan úgy csinálják, hogy feljátszanak sávokat, és magukra játszanak, de én direkt nem használok semmit, csak szigorúan egy szál gitár, ének. Semmilyen olyan dolog, amitől „páncélosabb” meg profibb; amivel valaki egy zenekart imitál egyedül, nekem nem érdekes. Szerintem az tévedés. Ami érdekessé teszi, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzet. Lehet ez egy szál zongora is, meg egy szál ének is, de ez egy magányos helyzet, amivel akár nagyot is lehet bukni. És ez az izgi benne.

És komfortosan vagy már vele? 

Abszolút. Ebben is a Covid volt a katalizátor, akkor csináltam először ilyet a saját kertemben, viszonylag védett körülmények között, elkötelezett rajongóknak. De nem az a jó hely erre. Nem szeretek vendéglátóhelyeken fellépni, ez kifejezetten pódium-dolog. Csönd, koncentráció. Például a Kobuciban úgy volt, hogy lesz egy zenekaros buli, de sokaknak nem jó az időpont, és rábeszéltek, hogy egyedül csináljam meg. Hát, nagyon tartok tőle, mert ott óhatatlanul tábortűzi slágereket kell játszani. Ennyi embernek már nem lehet azt mondani, hogy „Figyeljetek, van egy új számom, eljátszom.” Pedig ebben a műsorban talán 2-3 olyan dal van, ami ismert, a többi tök ismeretlen, vagy kevéssé ismert. Engem nem is érdekel az, hogy eljátsszam a Húsrágó hídverőt, vagy a nem tudom én mit, egy szál gitárral. Arra van a zenekar. Visszatérve, ez nekem egy nagy visszaigazolás, hogy önálló előadó vagyok. Tehát nem az van, hogy van egy zenekar, és akkor én ott játszom, hanem egy szál gitárral kimegyek, és az működik, jó esetben. Sokkal erősebb koncentrációt igényel, sokkal jobban tudnom kell, hogy mit akarok, sokkal inkább akarni kell valamit elmondani, nincsenek azok az automatizmusok, hogy „Tegnap is ez a sorrend volt, játsszuk, jó lesz!” Mert nem lesz jó, nem így működik. Ott kell lenni.

Volt kellemetlen élményed?

Még nálam a kertben, amikor csak tanultam ezt a nyelvet, illetve máshol is, de mindig azt szűrtem le belőle, hogy akkor rossz egy koncert, ha nem vagyok ott. Ha rutinból akarom abszolválni. Az embereknek nem kell tudni, de legalább az én fejemben kell valamiféle logikai rendszernek lennie, hogy ez a szám azért jön ezután, mert. Tehát nem az van, hogy most játszunk egy gyors számot, utána egy lassút, mert az élettanilag is jót tesz, hanem tartalmilag a gondolatnak folytatódnia kell a következő dalban. És ha ez jól sikerül, akkor az nagyon jó érzés. Olyan, mint amikor csinálsz egy fontos, nagy, jó koncertet. És nem kell hozzá fontos, nagy koncertet csinálni, kis koncerten is megkapom ezt.

Az nyilvánvalóan magyar sajátosság, hogy van négy prominens produkciód…

Van is mindenhol egyfajta nyomás, hogy elmész valahova, mondjuk a Müpába, vagy a Zene Házába, exkluzívabb helyekre, és azt mondják, hogy „Valami olyat hozz ide, ami még nem volt sehol.” Miközben valójában azok a produkciók a jók, amelyek mennek egy bizonyos szériában. A színházban is azt tartják, hogy a premier nem jó, hanem az ötödik előadásra áll össze az előadás. Számtalanszor átéltük a Müpában annak idején, amikor még elég sokat játszottunk ott, hogy lement a koncert, és azt mondtuk, hogy „Jó, akkor most kéne megcsinálni, mert az már jó lenne, és lehet, hogy a harmadik még jobb lenne.” De nem tudunk szériákat futni, egyszerűen nincs rá fogadó közeg. Tehát mindenki azt akarja, hogy egyszeri, egyedi és megismételhetetlen dolgot éljenek át a nézők, pont azért, merthogy a tizenhatodik ugyanolyan Lovasi-koncertre valószínűleg nincs kereslet a piacon. Túl kicsi hozzá a piac.

De lehet, hogy ez a fajta kényszer kreatív inputot is teremt?

Igen, ezek menekülőutak, nyúlcsapások, és van egy olyan pozitív hozadékuk, hogy „próbáljuk, ilyet még nem csináltam”. Ugyanakkor meg ez eredményez egyfajta szétszórtságot. Az én fejemben most is van durván 120 dal, amit kapásból le kellene tudnom játszani. Az sok. Ebben a korban főleg. És mindig olyan dolgoknál blokkolok le, amelyekre azt hiszem, hogy „Hát azt meg se nézem, az megy.” Aztán alig győzöm kimozogni valahogy. Nyilván régen ez nem volt, mert nem volt ennyi minden a fejemben, már ennyiféle műsor. Meg fiatalabb is voltam.

Mesélj a Teremőrről!

Ez a munkacíme az új anyagomnak, és tulajdonképpen az előétele a valamikori főételnek. Hogy végül milyen formában valósul meg, még én sem látom. Egy „kísérleti adás” volt a Magyar Zene Házában, de koránt sincs kész. A Kispállal ment párhuzamosan, és az a meló, amit beleraktunk, egyszerűen nem volt elég. Lett valamilyen, a zenei része többé-kevésbé megvalósult, mivel arrafelé menekültünk már a végén, de azzal a koncepcióval, ami az én fejemben volt látványban és produkcióként, nem volt időnk foglalkozni. Meg a hely se volt rá igazán alkalmas. Az utolsó szóló esteket úgy csináltam meg, hogy a műsor legnagyobb részében szinte csak szerelmes dalok vannak. Mégpedig azért, mert egy kollégám felhívta rá a figyelmemet, hogy én vagyok az a magyar szerző, aki viszonylag sok dalt írt, és ebben kirívóan kevés szerelmes dal szerepel. És mondtam, hogy „Na, akkor csak azért is!”, úgyhogy lett egy ilyen „Valentin-napi műsor”. És van ez a Teremőr műsor, amiben a lényeg maga az, amiről a Teremőr című dal szól: én ott vagyok teremőr, ahol anyám van a képen, apám meg a keret. Egyre inkább foglalkoztat az, hogy mi az, ami elől az ember nem tud elmenekülni, mert determinálja, amibe születik. Akár a szűkebb hazája, akár a családja. És hogy ebből mi következik, hogy mi vár ránk a következőkben, vagy ha nem is ránk, de a gyerekeinkre. Az egy baromi fura érzés, hogy pontosan tudjuk, hogy a világból, amiben felnőttünk, amit megismertünk, abból nagyon látványosan lesz éppen most valami egész más, ez benne van a levegőben, ezt mindenki érzi, a mostani generációk ennek a tudatában lesznek felnőttek. Sőt azt is tudjuk, hogy mit kellene csinálni, hogy a kultúránk alapjai, a normáink vagy akár csak a puszta életünk ne legyen veszélyben a következő évtizedekben, de nem csináljuk, csak nézzük bénán, ahogy megy a most ismert civilizáció a végkifejlet felé. És nem tudod ellátni az utánad jövőket munícióval erre. Valamennyit tudsz rajtuk segíteni, hogy hogyan fogadják ezeket a kihívásokat, de valószínűleg nincs semmilyen kondicionáló edzés, ami felkészítheti őket.

Halottak fekszenek mellükön virágcsokorral 1956-ban a Tisza Kálmán, illetőleg Köztársaság téren. Az angol fordítás azonban azt mondja, hogy lisztes csomag fekszik a szívükön. Az illető fordító, akitől a minap kaptam ezt meg, tizenöt éve Angliában él, és azt képzeli, hogy tud angolul. A baj az, hogy magyar költő, akármit is csinál, nem tud angol verset írni. Ugyanúgy lehetetlen, hogy egy francia költő magyar verset írjon, vagy hogy egy magyar költő francia verset. A magyar költő persze tud franciául, tehát tud franciából fordítani, a francia költő viszont nem tud magyarul, tehát nem tud magyarból fordítani, és ezen nem lehet segíteni. Kevés az esély rá, hogy a magyar irodalmat valaha is népszerűsíteni tudjuk, mondjuk maga az irodalom vagy az esztétika nem is érdemli meg, de a költészet megérdemelné, mert több jó költőnk van, mint akármelyik más nemzetnek. Tizenötöt-tizenhatot egyből föl tudok sorolni, hogyha kérdezi. Minden héten kapok legalább egy fordítást, javarészt Kanadából, az Egyesült Államokból, de teljesen használhatatlanok. A költők közül a legjobb, akit ismerek, a nemrégiben elhunyt Robin Skelton, a kanadai írószövetség vezetője is fordított magyar verseket. De magyarul van kétmilliárd rím, angolul van húszezer. Nem lehet elvárni, hogy rímeket csináljon, azon kívül tartsa a versmértéket, vagy legyen bármi, ami a prózától megkülönbözteti a szöveget. Lassanként ott tartunk, hogy úgy írnak verset, mint Kr. u. 350 körül. Rím még nem volt, ritmus sem, szóval nincs benne semmi, ami verssé teszi. Ott vannak ezek a tojás, kör, templom alakú irományok; se füle, se farka az egésznek. A mai verseknek nincs közük a költeményekhez, szóval az történik majd, ami megtörtént már jó korszakokban is… Deák Ferencet megkérdezték, ki az élő legnagyobb költő, s ő azt felelte, Tóth Kálmán. Arany János élt. És Deák nem volt buta ember. Tanárom, Szigethy Lajos doktor, nagyon derék ember volt, szeretett is. A XX. század elején, 1924-28 körül két embert tartott jó költőnek: Varga Gyulát és Kozma Andort. És Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy Attila? Van egy tradíció, ami nem érvényes, ez a nagy helyzet verselésben.

A fenti példák is több évtizedet öleltek át. Ennek alapján félve kérdezem, nem számíthatunk semmi javulásra ezen a téren?

Hogy mi lesz, arról én nem merek szólni, mert teljesen átalakul a világ képe. A fordulat, amit a XX. század hozott, jelentősebb, mint akármelyik korábbi változás volt, talán Róma bukásán kívül. Az nagy esemény volt, és roppant következményekkel járt, de ezúttal technikailag is óriási a változás. Az irodalom problémáiról szintén nem beszélnek, hogy amíg a rádió az irodalomnak semmi bajt nem okozott, addig a televízió rendkívül lecsökkenti az olvasók számát, és azonkívül egy könnyed, idiotikus atmoszférába viszi őket. Emlékszem, hogy Vizinczey Pistánál jártam Kanadában, akinek az unokája, egy talán 12 éves fiú feküdt a földön és a televíziót nézte, amelyben az a történet volt elmondva, hogy vak kígyók a házak alá másznak, az embereket megeszik és a házakat romba döntik, amíg egy árokhoz nem érnek, ahol elpusztulnak. Pista azt mondta, menj ki fiam játszani, olvassál, csak ezt a hülyeséget ne bámuld! Miért nem olvasol? Azt válaszolta a gyerek, hogy a könyvet lapozni kell. Az óriási munka, ugye, az oldalakat forgatni? És a tévé nem terheli az emlékezetet. Érdekes módon viszont a mozifilmen vagy színházban látott jó jelenetek nagyon sokáig elkísérik az embert.

Életrajzi regényeiben jól követhető, hogy semmiféle ideológiai áramlat mellé nem állt oda, mindig a legelemibb humanista értékekhez kötötte magát, akkor is, ha ez kifejezetten veszélyes volt. De a példája mintha azt igazolná, hogy hosszabb távon ez az elköteleződés sokkal inkább segít átvészelni az őrült időket, mint a szélkakas-mentalitás…

Lehet, mert kezdettől fogva úgy volt, hogy elismertem egy kormány felsőbbségét, hogy hatalma van, de nem fölöttem. Akkor sem, amikor Rooseveltnél voltam, sőt föl is esküdtem rá, mert kellett a hadseregben, de nem tekintettem őt uramnak, parancsolómnak. Az amerikaiak sem. Nem arra esküdtünk föl, hogy őt tekintjük a legfőbb úrnak, hanem hogy nem leszünk hűtlenek a hadsereghez, nem állunk át az ellenséghez. Értelmes eskü volt, nem olyan zöldség, mint itthon, hogy Nagybányai Vitéz Horthy Miklós Őfőméltóságára. Én próbáltam magamról vagy a világról írni. Nagyon nehéz kérdés persze, mert én magyarnak érzem, mindig is annak éreztem magamat. Amikor fölajánlották az amerikai állampolgárságot, visszautasítottam. Akkor, amikor ott szégyen volt magyarnak lenni! Mert amikor nem volt szégyen, akkor mindenki viselte. És még egy. Számomra a legfurcsább az, hogy a legtöbben természetesnek tartják, hogy ha a kormány változik, ők is megváltoznak. Egy kivételt láttam életemben. Egy esztéta, aki 1956. október 27-28. táján, amikor váratlanul úgy tűnt, hogy a forradalom győzött, megjelent az Írószövetség házában, ami a maihoz közel, de a Fasorban volt még, három házzal odébb. Mindenki fölállt és elítélte Rákosit. Ránéztünk, ő fölállt, és azt mondta, tíz éve szolgálja Rákosit, nem tudja megtagadni. Megtapsoltuk. Végre egy, aki kiállt, igaz, hogy egy utálatos rendszer és egy gazember mellé, de legalább valami tisztesség volt benne.

Vajon mi lett vele később?

Egyszer újra láttam egy jó barátom, Szathmáry Lajos híres chicagói vendéglőjében. Szathmáry úgy került ki az USA-ba, hogy egy Berlin előtt tovább menekülő nyilascsapat századosaként megadta magát az amerikaiaknak. Másnap eltűnt a fogolytáborból, harmadnap pedig amerikai egyenruhában jelent meg. Amerikai kém volt a náci brigádban! Volt egy 40.000 kötetes könyvtára is külön épületben, s az étterem fölött volt egy nagy lakása, ahol híresebb magyarokat látott vendégül úgy, hogy reggel följött a pincér, és megkérdezte, mit parancsolnak? Rendes reggelit, vagy szalonkát sütve? Meghívta látogatóba ezt az embert is. Ott ültünk az étterem és a konyha közötti kis helyiségben Szathmáryval és japán feleségével együtt. Amikor Szathmáry említette a nevemet, ő azt felelte, az egy büdös fasiszta. Szathmáry fölkelt, azt kérdve, mit olvastál tőle? Azt mondta, ő ugyan semmit. Felhozta a Püski által kiadott 1980-as verseskönyvemet, letette, és arra kérte, olvassa el. Megtette, és utána bocsánatot kért tőlem. Forgattak rólam egy filmet 1987-ben Dubrovnikban, azzal, hogy az archívumnak csináljuk, mert nincs rá esély, hogy bemutassák belátható időn belül. Két óra alatt kész is voltunk vele. Kimentünk a hegyre, és verset olvastam a víz fölött, titkárom nagy ijedségére: ugyanis engedély nélkül voltunk „Tito Jugoszláviájában”, engedély nélkül kapcsolták be a készüléküket! Eltették, mint dokumentumfilmet a jövőnek, ez az ember azonban megnézte és levetíttette. Ez volt az első film, ami Recskről szólt, és nyíltan beszéltem róla. Semmi reményem nem volt rá, hogy Magyarországon nyilvánosan bemutatják, ő intézte el. Szóval bizonyos szempontból nem volt tisztességtelen ember.

1996-ban Budapest díszpolgára címet kapott. Olyan arcait is ismerte Budapestnek, amit már csak nagyon kevesen. Mennyire kopírozódnak át a hajdani városképek egy-egy mai sétába?

Nem könnyű ez, tudniillik az történt, hogy a forgalom darabokra szaggatta a várost. Például a körút másik oldalára elég ritkán kerülök át. Régebben egy volt a város, bármelyik utcán át lehetett menni bárhol. Amikor elmentem, volt két-három forgalmi lámpa, egy az Oktogonnál, a Nemzeti Színház előtt, a Rákóczi út és a körút sarkán, a harmadik nem is jut eszembe, hol. Amikor visszajöttem, egy volt, a körút és a Rákóczi út sarkán. Azért is emlékszem erre, mert különös dolog történt ott. Kéthly Annus elküldött vidékre, hogy próbáljam az embereket meggyőzni, ne a komcsikra szavazzanak gyávaságból. A Szociáldemokrata Párt irodája a Csokonai utcában volt, így a kocsim a sarkon várt rám. Miután kiszálltam, visszanéztem, és azt láttam, hogy egy szakállas, pajeszos zsidó ember verte a sofőrömet, amire ő elszaladt. Nem védekezett, pedig hatalmas, erős ember volt. Mi lehetett itt? Amikor visszajöttem Kéthly Annustól, kérdem, mi baja volt ennek az embernek veled? Azt mondja, elvettem a szőnyegeit. Hogyhogy? Nyilas voltam, mentünk csoportosan a zsidókhoz, és elszedtük, eladtuk az értékeiket. És most mi vagy? Szociáldemokrata. És mi leszel? Kommunista leszek, hát világos. És ez így ment. Wesselényi Miklós barátommal a Stefánia út felől érkezve néztük az 1946-os májusi felvonulást. Akkor még nem volt ott a Sztálin-szobor. Mondom, mennyi kommunista és szociáldemokrata párttag van. Azt mondja, tudom, sokan vannak, ez például – mutatott rá egyre − a XII. kerületi nyilasvezető volt…

Gyávaság, haszonlesés, vagy csak a túlélés ösztöne hajthatta ezeket az embereket?

A magyarok nem gyávák, ritkán – 1703, 1848, 1956 –, egyszer egy évszázadban, de remekül kiállnak, és elvesztik. Az amerikaiaknál az van, nem szeretem őket, nehogy azt képzelje, hogy nagy hívük vagyok, de ők be tudták rendezni az életet úgy, hogy a 99 százalékuknak tűrhető. Ahogy a svédek, a dánok, még az angolok is berendezték. Délen meg az olaszok, akiknek a történelme sok tekintetben szerencsétlenebb, mint a miénk. Szétdarabolva, Nápolyi királyság és Toscanai nagyhercegség, pápai birtokok, modenai hercegség és Velencei Köztársaság. És részint osztrák, részint francia és spanyol lefoglalás, de nem hordják a nemzeti bánatukat a keblük fölött. Én még olyat nem hallottam, aki a saját kormányát komolyan vette volna, vagy olyan katolikust, aki a pápának való azonnali és teljes engedelmességet ne szegte volna meg, és ezért lelkiismeretfurdalása lett volna. Látszólag igen, de valójában soha nem vetették alá magukat a hatalomnak. Talán ebben van a különbség.

Mint említettem, hazatérése után több kitüntetésben részesült, ezek közül a Kossuth-díj volt talán a legrangosabb elismerés.

A Kossuth-díjat 1994. október 23-án vehettem át. Tudja, miért akkor? Az Antall-kormány nem adott, aztán a Boross-kormány sem. Mádl Ferenc kultuszminiszternek írt a kiadó, nem tudtam róla, és a kiadónak visszaírt Mádl, hogy nem ismer ilyen nevezetű embert. Érdekes az is, hogy van vers magyar tankönyvekben az összes barátomtól, Pilinszkytől és Attilától, de tőlem nincs. Még mindig, ha szabad így mondanom. Nem nagyon érdekel. Adytól sem volt vers még 1928-ban sem, halála után majd tíz évvel. A Föl-földobott kő volt talán egyedül az utolsó oldalon, de azt mondta a tanárunk, hogy ezt a szemetet átlapozzuk. Miért szemét Ady? Attila meg érthetetlennek volt bélyegezve. Hogy lehet Attilát nem érteni? Ady is teljesen világosan beszél a magyar ugarról, az istenhitről és minden egyébről.

Itt van a 90 éves költő, akit a XX. század mindkét szélsőséges ideológiájának képviselői üldöztek. Mindezek után, gondolom, különösen fájó lehet, hogy még ma sem tudnak kezet nyújtani a szemben állók…

Én ezt már annyira megszoktam! A „Spenót” volt a külföldi magyar irodalomról is szóló első könyv, amit Béládiék írtak a 80-as években, és ami már megbocsátó volt velünk, hogy ezek ugyan hűtlenek, de egész jól tudnak írni. Rólam az van, hogy 1962-ben jelent meg Pokolbéli boldog időm című keserű verseskönyvem. Ebben ugyebár még véletlenül sincs egy korrekt állítás sem, még a címét sem olvasták el! Tudja, ki volt a könyveim terjesztője 47-től 88-ig? A könyveimet, amiket hazaküldtem, amiket elkoboztak a határon, Ferihegyen vagy Hegyeshalomnál, az ávósok árulták óriási összegért. Egy mohácsi állatorvos barátomnak, aki sajnos már nem él, küldtem egy másik barátommal nyolc könyvet. Nem nyitották ki a kofferét, nem vették el. Minden Magyarországra küldött könyvem hátsó belborítójára egy karikát rajzoltam. Nyolc ilyen karikás könyvet vitt haza, lement Mohácsra, átadta őket, amire az állatorvos az asztal alatti polcról, előhúzta a 80-ban kiadott verseskönyvemet, természetesen egy karikával a hátsó borítón. Honnét szerezted, kérdi a barátom. Azt mondja, egy ávóstól vette 500 Ft-ért. Kinn 22 dollárba került, itthon lehetett volna 800 Ft-ért is árulni, de ingyen volt nekik, így odaadták olcsóbban. Csak egy helyen nem kobozták el, az a két példány megvan, amit a Széchenyi Könyvtárba küldtem. Az angol nyelvűek is, amikor hazajöttem, több könyvem – még verseskönyv is – jelent meg angolul, mint magyarul.

A barátokat említve eszembe jut, hogy az önéletírásaiban többször felbukkan Borsody Bevilaqua Béla művészettörténész-író, akit nemcsak a felmenői tesznek érdekessé…

Csodálatos figura volt! A Bevilaqua család eredetileg a Majomhoz címzett híres, nagyon régi firenzei kocsmának volt a tulajdonosa. Barbarossa Frigyes császár megállt előtte lovon, mikor hadjáraton volt, és egy pohár bort kért. A kocsmáros kihozta, Barbarossa megitta a bort, és lovaggá ütötte Bevilaquát. A család minden tagját Lorenzónak hívták, Lőrincnek. A XIII-XIV. Bevilaqua, akiről azt mondták, hogy a pult mögött végigállta a reneszánszot, Cosimo és Lorenzo de’ Medici kocsmárosa volt. Ő dobta ki Parentucellit, aki sárga övvel és hupikék csuhában jelent meg. Akkoriban mindenki úgy öltözködött, ahogy akart, de ő kidobta. Tizenöt évvel később egy egész sor kanonok jött hozzá rém furcsa öltözékben, és kérdezte, hogy mi van veletek. Mind azt felelte, ő is pápa akar lenni. Tudniillik Parentucelli lett V. Miklós pápa. 1686-ban Buda ostrománál tűzmesterként harcolt a család egyik leszármazottja, szintén Lorenzo di Bevilaqua, aki itt maradt Magyarországon. Az ő utódja volt Borsody Bevilaqua Béla, aki a magyar kávéházak történetét írta. Kinn voltam vele egyszer az óbudai sváb temetőben, ahol Bevilaqua odaállt egy koporsó mellé, és azt mondta: „Itt nyugszik a Hét választófejedelemhez címzett kocsmának a volt tulajdonosa”. Elmondta, mettől meddig vezette a fogadót, mit árultak ott, milyen volt a kocsma. Ijesztő, mi mindent tudott, soha ilyet még nem láttam! Egyszer Goda Gabi barátommal mentünk el hozzá, akinek kelései voltak. Kérdezte, hogy nem tud-e valami szert, mire azt mondta, a szer nevét nem tudja, de lerajzolt két benzolgyűrűt, kötéseket stb. Bementünk a gyógyszertárba, odaadtuk a gyógyszerésznek, aki megcsinálta, és Goda 24 óra alatt meggyógyult. Ilyeneket tudott! Emlékszem, remekül volt a nőkkel. Egyszer a budai hegyekben egy nővel feküdt egy bokor alatt, és amikor engem meglátott, fölkelt, odajött hozzám, mentünk együtt egy ideig, míg egy másik bokornál egy másik nő integetett neki, hogy Béla, gyere ide! Irgalomból egy lengyel grófnét vett feleségül, aki 39-ben Magyarországra menekült, ezért mint arisztokratát 51-ben vidékre telepítették, ahol orvos híján meghalt. Tragikus véget ért.

A Pokolbeli víg napjaimban olvashatunk arról, hogy Ön is ott volt az óbudai vámnál, amikor Károlyi Mihály és titkára megérkeztek Londonból.

Április végén jöttek meg autóbusszal, az akkori Esztergom-Visegrád-Szentendre útvonalon, és a harmadik kerület határán, Aquincum után volt a vám. Békásmegyer még külön falu volt.

Akkoriban ezen a környéken állt még a Krempel-malom, sőt vendéglő is működött benne…

Valóban. Itt, az „aquincumi korcsmában”, ahol és amiről Tóth Árpád a híres versét írta, Berda Jóskával együtt egy nagyon szép, óriási fatáblát helyeztünk el, amelybe a vers első strófáját és Tóth Árpád arcképét faragtattuk bele. Kis avatási ünnepséget tartottunk, ha jól emlékszem, 1935-36 környékén. Mikor a háborút követően, 1946-ban hazajöttem, mondtam Berdának, nézzük meg, mi van a táblával. Átsétáltunk az újpesti vasúti hídon, mert az volt az egyetlen épen maradt híd. Lementünk a kocsmába, és láttuk, hogy a tábla nincs a helyén. A kocsmáros a régi volt, megkérdeztük, hova lett. Azt felelte, nem is volt ott soha. „Ne hazudj nekem – mondom neki, mérgemben mindjárt letegeztem –, mi helyeztük itt el!” Tudja, mi volt? „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort” – eldugta, nehogy mint svábot kitelepítsék. Végül aztán megmutatta nekünk, az istállóban, a szalma közé rejtette el. Nem tudom, később mi lett vele, 1950-től annyira nem ügyeltek semmire és senkire.

Verset mindig papírra, ceruzával ír, de az önéletrajzi mű megírásában volt-e segítője, gépírója?

Nem, mindig mindent magam írtam és írok, mert megszoktam. A verset leírom gépen, ha kész van. Aztán átjavítom, de rendesen egy könyvbe van beírva, és a kéziratért eljönnek. Azt hittem, hogy nem ér semmit a kéziratom, és egyszer azt a butaságot csináltam, hogy valakinek odaajándékoztam hatvan vers kéziratát. Aztán észrevettem, hogy Balatonszárszón 150 ezer forintot adnak egy példányért, én meg odaajándékoztam majd tízmillió forintot. De rendben van, semmi baj nincs. Kedvesen jár hozzám azóta is az illető. Jól érzem magam, rengetegen jönnek hozzám és nagyon kedvesek.

Fiatalok is?

Igen. Holnap jön Lackfi, holnapután Szálinger Nagyváradról, és pénteken Szőcs. Amit tudok, megteszem. Öregekkel azért sem tudok találkozni, mert olyan öreg, mint én, sajnos már nincs is…

Folytatjuk

(A nyitókép forrása: Fortepan/Szalay Zoltán)

Az ember nagyjából olyannak képzeli a tökéletes életet, mint amilyen az övé volt – amelyben minden megadatik: kibontakoztatható tehetség, sikeres karrier, a szakmai környezet elismerése, szerető társ, otthon, család, szoros baráti kapcsolatok, utazás a műfajok között, utazás a világban. Domahidy László életútját áttekintve megállapíthatjuk: olyan művész volt, akinek minden oka megvolt a boldogságra. 

Fiával, az ifjabbik Domahidy László operaénekessel és Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettem az egykori énekesről, aki páratlanul sok basszus karakterszerepben domborított a hazai operajátszás aranykorában – az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb előadója volt. „A múlt őrzése rettentően nehéz feladat. Hiszen mi az, amit megőrizhetünk? Egy énekes vagy egy táncművész életműve nem olyan, mint egy festőé, ami kézzelfogható és későbbi korokban akár újra is értelmezhető. Ez a műfaj múlandó – egy színpadi művész elsősorban az aznap esti közönségének játszik. A poénok, mondatok, gesztusok akkor hatnak igazán” – mondja Karczag Márton. 

A krémek krémje még életében örökös tag lesz, a kevésbé szerencsések pedig – mint Domahidy László – későn kapják meg ezt a rangos kitüntetést. Neki a fia vehette át az örökös tag-címét, születésének centenáriumán. „Olyan gazdag életút volt az övé, hogy az évfordulóra készült tízrészes televíziós sorozatban adásonként negyvenöt percet tudtunk beszélgetni róla” – mondja az ifjabb Domahidy, most pedig arra vállalkozunk, hogy az Óbudai Anziksz olvasói számára megpróbáljuk felvillantani, mi mindent adott ő a hazai zenei életnek, amellett, hogy megidézzük személyiségét.

A legendás énekes Debrecenben töltötte a diákéveit, és ezt a hosszú időszakot a sport és az éneklés iránti rajongás határozta meg. Birkózott, evezett, szertornázott, emellett azonban előfordult, hogy felállt a matematikaórán és közölte, hogy most pedig elindul énekórára. Öntörvényű fiatalember volt, bár inkább céltudatos, amit akkoriban nem feltétlen néztek jó szemmel a tanárok. 

Pályája 1940-ben indult, húszévesen lett a Kolozsvári Magyar Opera társulatának tagja.

A háború, mint akkoriban minden férfinak, neki is megakasztotta a karrierjét, megjárta Oroszországot katonaként és hadifogolyként is. A viszontagságok elmúltával aztán új lendületet vett, és a budapesti Operához szerződött, ahol csodálatos társulat várta Tóth Aladár igazgatása alatt.

Domahidy László a színpadon eltöltött évei alatt énekelt főszerepeket is, méghozzá emlékezetesen, erőssége mégis abban állt, hogy tökéletes karakterformáló basszus volt. Ebben a szerepkörben abban az időben ki lehetett teljesedni, hiszen, ha az ember megkapott egy figurát, azt húsz-harminc évig énekelhette, csiszolhatta, belebújhatott és élhette – míg manapság alig párszor van alkalma egy-egy szerepet eljátszani egy énekesnek, fejtegeti Karcag Márton. „Domahidy élte ezeket a figurákat, még az olyan kicsi szerepekben is, mint például a tiszt, aki a Borisz Godunovban bemegy a kocsmába és igazoltat – meséli. – Egy villanásnyi jelenet, amit meg lehet úgy is oldani, hogy a közönség ne vegye észre, de úgy is, hogy érezze: aki oda bemegy, annak múltja van, élete van, részeg, sánta, veri a feleségét… Egy négyperces szituációba is be lehet csempészni egy figurát, és neki ehhez különleges érzéke volt.” Mindig megtalálta azt a pillanatot, azt a színt vagy gesztust, amellyel megfoghatja a közönséget, és megéreznek, megértenek valamit a zenén túl.

Ugyanakkor nemcsak a szerepre volt érzékeny, hanem a partnerre is. Ezért szerették nagyon a színpadi kollégái. 

A korszak valamennyi énekesével dolgozott, de ha legendás együttállást említ a szakma, akkor A sevillai borbély emlékezetes kettőzött szereposztását sorolják: Melis György vagy Bende Zsolt, László Margit vagy Ágai Karola főszereplésével. „1956 után Magyarországra újra lehullott a vasfüggöny, így aztán azok a csodálatos énekesek, akik abban az időben az Operában dolgoztak, tulajdonképpen beszorultak oda. Jól voltak persze tartva, mindenki a képességeinek megfelelő szerepeket kapott” – emeli ki a szakember.

A művészek legtöbbje országon belül kapta meg a lehetőséget, Domahidy László azonban páratlan megbízás kapott 1956-ban: Kína–Korea–Vietnám–Indonézia–Malajzia– Mongólia–Szovjetunió turnét bízott rá a kulturális vezetés, Járóka Sándor és zenekara kíséretében (és kíséretével) Kodály–Bartók–Liszt–Brahms-műsort vittek a Távol-Keletre.

Ennek az utazásnak volt egyik folyománya megismerkedése a világhírű hegedűművésszel, Igor Ojsztrahhal, aki később rendre kereste vele az együttműködést.  

A hazai kortárs szerzők is nagyon szerettek vele dolgozni. Farkas Ferenc a Csínom Palkóban neki írta a Tyukodi pajtást, ami tele van prózával, de Szokolay Sándor is kifejezetten vele képzelte el a Vérnász apa szerepét. Domahidy 1963-ban még Debrecen és Budapest között ingázott. A Vérnász próbafolyamatának elején, ha hazaért, ráhajította a kottát az asztalra és zsörtölődött: „Jaj, ez a Szokolay! Mennyi hang, mennyi feladat…” Aztán, ahogy telt az idő és közeledett a bemutató, váltig állította, ha ebből nem lesz világsiker, akkor semmiből.

 „Amikor Ránki György a Pomádé király új ruhája című gyerekoperát megírta, Székely Mihály volt »a basszus« – meséli az ifjabbik Domahidy László. – Ámde Székely nem szerette az efféle ziccerszerepeket, nem érezte bennük jól magát, ő Fülöp király volt, Sarastro volt és Kékszakállú, a játékosság távol állt tőle. Apukám még fiatal volt, a játéka tele színnel, úgyhogy mint második szereposztás, sokkal több előadást kapott a vezetéstől, mint Székely, aki ezt egyáltalán nem vette zokon. Kottából is két változat volt, más bejegyzésekkel, aztán végül a Domahidy névvel forrt össze ez az opera.” 

1962-ben, a szerző 80. születésnapja alkalmából felújították a Háry Jánost, és az Operaház megkérdezte Kodályt, van-e valami kívánsága az előadással kapcsolatban. Azt mondta, ha lehet, annyit kér, hogy Házy Erzsébet legyen Örzse, Radnai György énekelje Háry János szerepét és Domahidy László játssza Marci bácsit. „Apukám persze eljátszotta, hogy kelletlen, jaj, már megint azt akarja az öreg…” – meséli a fia. Akkoriban minden előadást magyarul játszottak egyébként, az olasz és német szerzők műveit is.

„Domahidy prózája kifogástalan volt – emlékeztet Karcag Márton –, ebből kifolyólag rengeteget szerepelt a rádióban, folyamatosan érkeztek hozzá a felkérések.” 

A Filharmónia mint országos hangversenyszervező cég, és a könnyed műfajban tevékenykedő Országos Rendező Iroda (ORI) is folyamatosan foglalkoztatta, mert minden műfajban járatos és hiteles volt. Nagyon szerette a népdalt, de korántsem a könnyen megoldható feladatok szintjén kezelte, ha népdallal állt ki a közönség elé. Az volt a hitvallása, hogy az ősi műfajt tisztelni kell, és hiába van az énekesnek pallérozott hangja, nem adhatja elő operai igénnyel – ez egy másik stílus, amelynek a kereteivel tisztában kell lenni. A magyarnótával kapcsolatban ugyanez volt az elve.

És, hogy újabb műfajhoz érkezzünk: rádiójátékban is otthon volt. A hatvanas években minden hétvégén közvetítette a rádió az óriási népszerűségnek örvendő gyerekműsort, a Csinn-bumm Cirkuszt, amelyben színészóriások működtek közre: Bilicsi Tivadar, Keleti László, Kiss Manyi, és mellettük Domahidy is kapott szerepet, ő volt a dörgő hangú Muszkli Miska. Kiss Manyival közös jeleneteikben mindannyiszor így kezdték a dialógust: „– Szervusz, Lacika! – Szervusz, Manyika!, és ezután kezdődött a megírt jelenet. Amikor már Óbudán élt a Domahidy család, az énekes a Kolosy téri piacon gyakorta találkozott Kiss Manyival, aki a Szépvölgyi út elején lakott. Hogyan is köszönthették volna egymást a standok között másképp… 

Gobbi Hildával hasonlóképpen remek páros voltak, avat be fia a következő anekdotába: a János Vitézt többször kitűzték a Szegedi Szabadtéri Színpad és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad programjában, és ezekre a nagy helyszínekre mindig Gobbit kérték fel a gonosz mostoha szerepére. A falu csőszével csak egy nyúlfarknyi jelenete van a darabban, de őrületet csináltak együtt ebből a pici párbeszédből. Nemcsak a János Vitéz előadásokra persze, az énekes rendszeresen vitt magával ételt-italt az öltözőbe. Gobbi rendszeresen így nyitott be hozzá: „Domahidy, kolbászszagot érzek!” Hilda, hát gyere, invitálta Domahidy, nem volt kérdés, hogy aztán együtt folytatják a falatozást.

A kolbász mellett az avas szalonna volt a gyengéje a legendás basszusnak, ebből rendszeresen szállítottak is neki a pályatársai.

Az volt a jelmondat, hogy „ne dobjuk ki, a Domának jó lesz!” Takács Paula, Házy Erzsébet, Simándy József és Moldován Stefánia gyakorta feljárt hozzájuk avas szalonnázni. 

Domahidy László a magánéletben joviális, jókedvű, enni-inni szerető személyiség volt, aki nemcsak magára figyelt, hanem komoly figyelmet fordított arra, hogy jól tartsa a környezetében lévőket is. Az ORI szervezésében rengeteget utazott különféle tájelőadásokra, és minden szereplő azért versengett, hogy azzal a kisbusszal mehessen, amelyikben Domahidy ült. Mert tudták, vele garantált a nevetés és a jó sztorik. Ha valaki először szembesült ezzel az attitűddel, megkérdezte: te nem készülsz az előadásra? Ilyenkor végtelenül egyszerűen visszakérdezett: „Hát mit kell arra készülni? Az majd jön!”

Ugyanakkor nemcsak a szűk környezete volt számára fontos, szakszervezeti vezetői pozíciót is vállalt, csak hogy széleskörű népszerűségét kamatoztathassa az átkos kulturális vezetőinek körében is. Így lett az Opera műszaki dolgozóinak szolgálati lakása… A szakszervezeti gyűlések természetesen Óbudán, az otthonában zajlottak az időszak legnagyobbjainak társaságában. 

A Domahidy család 1965-ben hagyta el Debrecent, és a III. kerületi Folyondár utcát választották lakhelyül.

Domahidyék gazdag társasági életének köszönhetően csakhamar színes operaházi kolónia népesítette be a környéket. Házy Erzsébet volt az első, aki elment megnézni az új házukat, s kisvártatva szomszédok lettek. Nem sok idő múlva Melis György tette fel a kérdést: nincs erre még egy eladó kulipintyó? Volt. Amikor már négy-öt operista élt egy rakáson, Domahidyék izgulni kezdtek, hogy fogják ezt bírni a szomszédok. Sass Sylvia tanított, Korondy György skálázott, Pitti Katalin szerepet tanult, zengett az utca, meg is kérdezték a lakókat, nem zavarja-e őket, de a világon senki nem panaszkodott. Ennek a varázslatos óbudai „opera negyednek” a létrejöttéhez valószínűleg nemcsak a vonzó környék, hanem az ő személyisége is kellett…

Természetes jelenség volt, a közönséggel is imádott kommunikálni, és ezért előszeretettel utazott. „A díjak nem jelentettek számára vágyott presztízst, úgy fogalmazott, hogy neki elég, ha elmegy Bivalybürgözdre énekelni és ott megismerik” – mesélte az ifjabb Domahidy. Az ORTT nívódíját szinkronjaiért kapta 1981-ben – ki gondolta volna, hogy a Maci Laci egyik figurája és a János vitézben az óriás alakja hoz számára elismerést. 2020-tól végül mégis a Magyar Állami Operaház örökös tagjaként gondolhatunk Domahidy Lászlóra. És ez így van jól.

Szent helyen állunk, a források szerint ugyanis ezen a területen, a dolomitos várhegyen épült fel az ország legelső temploma, ahol Szent Istvánt is megkeresztelték. A Szent Adalbertnek szentelt székesegyház 1180-ban, egy tűzvész során teljesen elpusztult, III. Béla uralkodása alatt építették újra, majd a XIV-XVI. században folyamatosan bővítették, díszítették, nem véletlenül kapta a széptemplom nevet. 1543-ban azonban a törökök elfoglalták, a szentélyt lerombolták, az épületet dzsámiként használták tovább, majd 1594-ben, a vár visszavételéért indított harc közben egy robbanásban teljesen megsemmisült az épület, csupán a mellette álló, Jagelló-korabeli Bakócz-kápolnát sikerült megmenteni (1600 darabra szétbontották, majd a tájolását megváltoztatva beépítették az új székesegyházba).

Így ma ez az egyetlen épségben fennmaradt magyar reneszánsz épület, amelyet belülről egységesen süttői „vörös márvány” (tömör mészkő) borít, csak az oltár készült carrarai, vagy luccai fehér márványból.

És bár a középkorban a Várhegyen hét templom is állt, az újkorban csak egyet emeltek, ezt a klasszicista stílusban megépült bazilikát, a száz méter magas Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházat. A ma látható épület munkálatai sem voltak zökkenőmentesek, a templom negyvenhét évig épült, ez idő alatt pedig négy építészt és négy érseket „fogyasztott el”. A bazilikát Kühler Pál, Packh János és Hild József tervei alapján Rudnay Sándor kezdte el építeni, Kopácsy József folytatta, Scitovszky János szentelte fel és Simor János fejezte be. Bár az épület 1856-ban még nem készült el teljesen, ekkor került sor az ünnepélyes felszentelésére: Liszt Ferenc Missa Solemnis műve erre az alkalomra készült és a zeneszerző személyes vezényletével hangzott el.

A II. világháborúban sok sebet szerzett az épület. Közel kilencvenöt gránát és bomba hullott rá, az oszlopcsarnok és a kupola is súlyosan megsérült, a helyreállítást követően azonban visszanyerte pompáját. 2005-ben díszkivilágítást is kapott. 

A Bazilika lélegzetelállító vizuális élményt jelent, már csak a tájolása és a méretei folytán is.

A főhomlokzat keletelt, hiszen csak így tudták kialakítani a feljárót, így a szentély nyugatra néz, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a Dunára. De nemcsak a látvány, hanem maga az épület is magával ragadja a látogatót, szinte kitörik a nyakunk, ahogy a nyolc hatalmas, kompozitfővel ellátott oszlopra feltekintünk, de a különböző kőcímerekben és szobrokban is érdemes elveszni egy kicsit. A bazilika hátsó falán például ott szerepel a négy építtető címere, coepit, vagyis elkezdte (Rudnay Sándor), continuavit, azaz folytatta (Kopácsy József), consecravit, felszentelte (Scitovszky János) és consummavit, tehát befejezte (Simor János). Ezeket ugyanaz a bécsi mester, Johann Hutterer készítette, aki az oszlopcsarnok hátoldalán lévő fülkéket kitöltő két hatalmas kőszobrot is megalkotta. Érdekesség, hogy a nyugati homlokzaton Marco Casagrande hatalmas kőszobrai álltak, amelyek az Egyházat, Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Pétert és Pált, valamint a négy evangélistát ábrázolták, azonban ezeket óriási súlyuk miatt végül szétfűrészelve eltávolították, ma itt már csak négy dombormű, két angyal és két jelenet, valamint egy felirat látható.

Ha kívülről járjuk körbe a bazilikát, akkor még számos faragvány előtt meg lehet állni, de a belső tér felfedezésére is érdemes elég időt szánni, hiszen ott is sok minden van, ami ámulatba ejti a látogatót. 

Az én szememet elsőként a főoltárkép vonzza, Michelangelo Grigoletti velencei művész műve. Az alkotónak Tiziano Vecellio a velencei Frariban található képét, Mária mennybevitelét kellett lemásolnia, azonban itt egészen másféle arányok voltak, így a festőnek kompozíciós változtatásokat kellett végrehajtania. Mivel ez jól sikerült, jelenleg az esztergomi bazilika büszkélkedhet a világ legnagyobb, egyetlen vászonra festett oltárképével, ami 13,5×6,6 méteres nagyságával figyelemre méltó.

A bazilika méretei egészen gigásziak, ettől ridegnek, puritánnak hathat a belső tér, amire ráerősít az is, hogy Hild tervei alapján a kupola vasszerkezettel lett megépítve, mégis ezek a magasságok és tágasságok inkább azt a célt szolgálták és szolgálják, hogy az ember megérezze saját kicsinységét az isteni nagysággal szemben.

A kanti értelemben vett fenségeset lehet e térben megtapasztalni a látvány befogadhatatlansága és határtalansága folytán.

A legtöbben először a gigászi kupola alá érkezünk meg, amit kívülről huszonnégy oszlop tart, közöttük tizenkét ablakon át szűrődik be a fény. Érdekesség, hogy a kupolában korábban a csillagos ég volt megfestve, azonban 1885-86-ban Antonio Detoma reneszánsz ornamentikára cserélte a korábbi ábrázolást. A kupola alsó peremén írás olvasható latinul, reneszánsz betűkkel: „ASSUMPTA EST MARIA IN COELUM GAUDENT ANGELI”, vagyis: Mária felvétetett a mennybe, örvendeznek az angyalok. A kupola alatti, színes márvány berakásos padlózat hatalmas kör területe viszont továbbra is a csillagos égboltot ábrázolja.

Ha visszasétálunk a bejáratig, onnan jobbra nyílik az ó-egyiptomi stílusban kialakított altemplom, ami szintén kuriózumnak számít, hiszen az ország legvastagabb falszerkezete itt található: a több száz sírfülkét 17 méter vastagságú falak ölelik körbe. 

Érdemes felfelé is elindulni, és a harmadik szinten a Főszékegyegyházi Kincstárat megtekinteni, ahol nemcsak az egykori liturgikus eszközöket tekinthetjük meg, de itt őrzik a koronázási szertartásokon használt eskükeresztet is, és olyan kincsek vannak még itt, mint az Erdélyben készült Suki-kehely, Magyarország legpompásabb gótikus kelyhe, a rendkívül aprólékosan díszített Mátyás király kálváriája, ami egy 5,4 kilogrammos tiszta aranyból készült ötvösmű.

A Főszékesegyházi Kincstár fölött elhelyezkedő térsorban a Panoráma kávézó található, ahol érdemes legalább egy feketét elfogyasztani, hogy szabadon gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban, majd innen haladhatunk tovább az Idők sodrában – a Bazilika felújítása 2018–2024 című kiállításba, ami a Bazilika építéstörténetét taglalja. Például itt lehet megtudni azt is, hogy a templom építésének utolsó fázisában, 1945. augusztus 19-én egy időkapszulát is elhelyeztek a templom legmagasabb pontján található csúcskeresztbe: ezt a rézhengert 2021-ben nyitották ki, helyére pedig egy újat tettek, amelybe az eredeti kapszulában talált irat kézzel készült másolatán túl, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékérmeit és a koronavírus járványra emlékezve szájmaszkot is helyeztek.

És, ha eddig nem sikerült lenyűgöződni, akkor a következő szinten biztosan elér minket a katarzis, hiszen a kupolakilátóból elénk táruló panoráma az egész látogatás csúcspontja. Már a feljutás is egy kaland, a szűk csigalépcsőkön tekeregve útközben is lehet élvezni a fantasztikus kilátást, a négyszáz lépcső leküzdését követően pedig totálissá válik az élmény.

Sajnos a harangtorony felújítás miatt jelenleg nem látogatható, a harangokat azonban már hallhatjuk 2024 húsvétja óta az ünnepi szentmise előtt.

Esztergomban járva érdemes útba ejteni a Keresztény Múzeumot is, amely az ország leggazdagabb egyházi gyűjteményét őrzi. Több évszázadot utazhatunk be az állandó kiállításoknak köszönhetően, hiszen nemcsak késő középkori művészetet mutatják be a tárlatok, de az intézménynek jelentős az újkori festészeti, valamint az iparművészeti és a több mint 5000 lapot számláló grafikai gyűjteménye is. A képtárban magyar, olasz, németalföldi, német és osztrák festményeket láthatunk, kvalitásukat és jelentőségüket tekintve a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagával vetélkedik ez az anyag.

A Keresztény Múzeum legkorábbi műtárgya – a gyűjtemény egyik leghíresebb és legismertebb darabja – egy 1170 körül faragott, kölni Magdolna (?) szobor, amelyet még Simor János vásárolt. A 15-16. századi táblaképek között olyan csodákat találunk, mint a garamszentbenedeki bencés apátsági templomból származó oltáregyüttes és az Úrkoporsó. A késő középkori magyarországi művészet legszebb műve is itt tekinthető meg, a selmecbányai Mária-templom főoltárához 1506-ban készült négy passiójelenet M.S. mestertől. Az olasz művek között szerepel a Fra Filippo Lippinek tulajdonított A halott Krisztus két angyallal címűmű vagy Giovanni di Paolo Szent Ansanus megkereszteli Siena népét címűtemperaképe, a 19-20. századi anyagból pedig Lotz Károly és id. Markó Károly festményei emelkednek ki.

A gyűjtemény alapját Simor János egykori esztergomi érsek magánkollekciója jelenti, amit egykoron nem a mindenkori érsekre, hanem a főszékesegyházra hagyott, azzal a szándékkal, hogy Esztergomot gazdag kulturális központtá tegye. Tudatos gyűjtő volt, aki folyton figyelte az árveréseket, műtárgyakat rendelt bizonyos művészeknél, vásárolt hagyatékokból és a külföldi útjai során, a főegyházmegye területéről pedig összegyűjtötte a használaton kívüli középkori oltártöredékeket. Felismerte, hogy a birtokában lévő kincsek és műtárgyak a köz javát szolgálják, ezért intézményesítette a gyűjteményét.

Simor János halála után a múzeum csak az I. világháborút követően gyarapodott jelentősebb mértékben. Ipolyi Arnold (1823– 1886) nagyváradi püspök végrendeletében kikötötte, hogy gyűjteménye kerüljön az esztergomi múzeumba, erre azonban csak a II. világháborút követően került sor. Ezzel nagyjából egy időben került az intézmény anyagába San Marco herceg hagyatéka, azóta pedig egyedi vásárlások és ajándékozás révén gazdagodik a gyűjtemény.

Török fürdő Óbudán? Hát az nem volt, annál is inkább, mivel a török időkben Óbuda főleg mezőgazdasági terület volt, 1598 körül pedig szinte teljesen elnéptelenedett. Újabb háború közelgett, a törökök visszahúzódtak a budai várba, a keresztény jobbágyokon kívül mások nem lakták a szóban forgó vidéket. 1564-ben meghalt Habsburg Ferdinánd császár és magyar király, két évvel később, 1566-ban Szigetvár ostrománál pedig régi ellenfele, I. Szulejmán szultán is. Utódaik, II. Miksa és II. Szelim sem gondolták elég erősnek magukat egy döntő csapáshoz, ezért az 1568-as békekötés után jött nyolc év nyugalom. Ezzel lezárult ugyan a magyarországi várháborúk kora, de amikor 1593-ban a török nagyvezír, Szinán pasa ostrommal mégis bevette a mai Horvátország területén lévő Sziszek várát, ezzel kirobbantotta a pusztító 15 éves háborút.

Ennek része volt, hogy 1595-ben Esztergom felszabadult a török alól, az egyesült császári hadak pedig 1598-ban tovább vonultak Buda elfoglalására.

A harcok közben felégették Óbuda és a környék virágzó falvait. Ezt Esztergom kapitánya,

Pálffy Miklós rendelte el és vitte véghez: a cél az volt, hogy a tervezett ostrom előtt Budát kiéheztesse  – tervszerűen elnéptelenítették környező falvakat. (Ezután – ezen a néven – már nincs említés például Gercséről sem, erről a Hidegkút és Óbuda nyugati határán volt faluról, aminek csak a temploma maradt meg a mai Csúcshegy keleti lábánál…) Pálffy az 1595-ös esztergomi ostromban is a német–osztrák–olasz–magyar koalíció kötelékében harcolt, sőt, amikor üzenetet kaptak, hogy a budai beglerbég felmentő sereget állított össze, Óbuda és Vörösvár mellett egy kisebb csatában Pálffy huszárjai és Nádasdy Ferenc, a „Fekete bég” lovasai szétkergették a törököket. Októberben a császári had Óbudán vert tábort.

De ugorjunk vissza Esztergomba és a török uralom első évtizedeibe! A városban a török uralom 130 évig tartott, méghozzá két részletben. Először 1543-ban foglalták el, és a több mint negyven év alatt az Oszmán Birodalom végvárává, az esztergomi szandzsák központjává tették. Ekkor több minaret, dzsámi és törökfürdő épült, főleg a vízivárosi részben. Talán még találhattak itt Vitéz János Galeotto és Bonfini által megénekelt reneszánsz fürdőházaiból, de működött itt egy különleges vízemelőgép is, a környék gazdag volt termálforrásokban. A törökök Esztergomban fürdőkultúrájuk kiépítéséhez jó körülményeket találtak. A 130 év alatt termálvizes fürdőt is építettek. Ezek közül a legjelentősebb a Vízivárosban, a mai Katona István utca 6. és 8. számú házak helyén állt: két nagyobb, több kisebb medencével működhetett. A fürdő díszes épület lehetett, két kupolával.

Medencéjét kőlapokkal, udvarát vörösmárvány lapokkal burkolták, itt egy kőből faragott szökőkút is állt.

A medence megvan

Legalábbis a régészeti feltárások és történelmi nyomozások alapján, mert az ostromokban gazdag esztergomi történelem folyamatosan átírta az épített környezetet (is). Az 1594–95. évi ostromokban például a fürdő megrongálódott, kupolái beomlottak, később lakóházzá alakították át. Még később az épület maradványai fölé két barokk lakóház került, de a 8-as számú ház pincéjében ma is láthatók egy nyolcszögletű török fürdőmedence maradványai. A mai állás szerint ezt Szép (vagy Güzeldzse) Rüsztem, a tizenegyedik budai pasa építtette 1559 és 1563 között, de egy másik tanulmány szerint esetleg a tizenötödik, Szokollu (vagy Szokoli) Musztafa lehetett, aki Szigetvár elfoglalójának, Szokollu Mehmed pasának az unokaöccse volt. Ő volt egyben a leghosszabb ideig hivatalban lévő budai pasa – a hódoltság 145 éve alatt összesen 99 budai pasa volt – és az ő tevékenysége bizonyult a legmaradandóbbnak. 12 évig állt Buda élén, és építkezett is. Ő építtette többek között a budai Rudas és a Veli bej fürdőjét, bár végül  kegyvesztett lett, és 1578-ban megkapta a selyemzsinórt Isztambulból. Rüsztem viszont részt vett korábban  Esztergom elfoglalásában. A pasa/nagyvezír – ahogy ez akkoriban sem számított különlegességnek, sőt – meglehetősen korrupt államférfinek bizonyult. Rengeteg kenőpénzt fogadott el, de szintén a kor szokásaihoz tartozott, hogy felhalmozott vagyonából alapítványt tett: középületeket emeltetett, többek közt mecseteket, és pénzt osztott a nincstelen embereknek. Tellett a vagyonból. A halála után 815 kisebb-nagyobb földbirtokát számolták össze Ruméliától Anatóliáig. (A hódoltságban a földbirtok nem volt örökölhető, visszaszállt a szultánra – a szerk.) 

A vakufok 

Isztambul európai részén, a Hasırcılar Çarşısı nevű városrészben ő  rendelte meg a Rüsztem Pasa Mecsetet, amit a híres birodalmi építész, Mimar Sinan tervezett. A gyönyörű imaház 1561 és 1563 között készült el. A török vakufok, azaz alapítványok jóval többet is jelentenek: adományozást, jótékony szolgálatot és érvényes jogi szerződést, valamint Allah szolgálatát. A meggazdagodott birodalmi tisztviselőnek többé-kevésbé kötelezettsége volt, hogy adományozóként egy-egy alapítványon  keresztül a közösséget szolgáló épületeket hozzon létre, ami lehetett mecset, iskola, kolostor. És fürdő. Ezt tette a mi Rüsztem pasánk is, aki először Végszendrőn volt bég (azaz a déli szendrői várban), később Temesváron már pasa, majd 1559 júniusában nevezték ki budai pasává.

Rüsztem pasa és a nagy fürdőépíttető, Szokollu Musztafa is alapítványokon át tettek eleget a kötelességüknek, és építtettek dzsámikat, kolostorokat, karavánszerájokat és fürdőket.

Mindketten alapítottak fürdőt Esztergomban –  de nem teljesen tisztázott, melyikük melyiket. A Katona István utcában feltárt termálfürdő Esztergom legkomolyabb török fürdője lehetett. Ahogy már szóba került, amíg a város keresztény kézen volt, épületét feltehetően lakásként használták, de a későbbi török forrásokban, illetve az 1684-es metszeteken sem szerepel. Valószínűleg elpusztult. A török Esztergom azért nem maradt fürdő nélkül, nagy valószínűséggel ennek helyét vette át a várfalon kívül épült kisebb (később ún. Mattyasovszky-) fürdő, ami ugyanannak a forrásnak a hévizét használta fel.

Evlija Cselebi, a török világutazó 1663-ban járt a hódoltsági Esztergomban, ezt mint szegényes épületet írta le: „A Budai kapu előtt egy kis erőd van, mely, mint Kanizsa vár tömésfala, tizenöt lépés vastag tömésfalból áll. Ezen a falon belül az ároknál egy kis kupolás meleg fürdő van. Az idegenek és a szolgaféle népek ebbe a meleg fürdőbe járnak…” 

Ezt a kis fürdőt, pontosabban a vizét a 18. században a vízivárosi ferencesek előbb a posztókészítésnél használták, majd később ismét fürdő lett belőle. Közben az árok feltöltésével az épületet lényegében betemették, ezután a medencét már csak lépcsőn lehetett megközelíteni. (Később a föld nyomásától a kupola beszakadt, és az egészet földdel betöltötték.) A kis török fürdő helyreállítható maradványai ma egy utcányira az előbbitől, egy kertben – a vár alatti Pázmány Péter utca néhány házának közös kertjében – rejtőzhetnek a föld alatt.

Ezek után ki kell térnünk arra is, miért volt olyan fontos a fürdőkultúra az oszmán birodalomban. Miért építettek törökök fürdőket, és milyenek is a törökfürdők?

Fürdők mentén 

A török közfürdő lehet gőz- vagy termálfürdő. Ha nincs a közelben kiaknázható termálforrás, akkor a fürdőben a gőz a főszereplő.

Ennek a neve arabul hammám, törökül hamam. Ez a szó a forróságot jelöli: a forró gőzben lehet üldögélni, mosakodni, testápolást és masszírozást kérni.

Ha viszont természetes vízforrásra lehetett alapozni, a bekötött termálvizet több kisebb és egy központi medencébe gyűjtötték össze. Ma már ezek gyakran különböző hőfokúak is lehetnek, a természetes forrásokra épülő hév- vagy termálfürdők neve pedig ilidzsa.

Az iszlám vallás amúgy is előírja az imádkozás előtti tisztálkodást, ezt azonban a dzsámik és a mecsetek (templomok) udvarában elhelyezett csorgókutaknál oldották meg. A fürdőépítések indoka inkább a muszlim hívők közösségének szolgálata lehetett, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek számított, és persze fényezte az alapító hírnevét. (A fürdőalapítás mellett szólt az is, hogy a fürdőhasználat ugyan sokszor ingyenes, vagy nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes cselekedetekre fordíthatott.)

A hammam 

A hagyományos hamamok építésének, a helyiségek sorrendjének voltak a szabályai. A gőzfürdők látogatói rögtön a bejárat után az öltözőbe értek, majd innen juthattak az átmeneti helyiségekbe, ahol a falak mentén húzódó padkákon ülve locsolhatták magukat a falikutakból kis kőmedencékbe csurgó vízzel.

A hamamok harmadik fő helyisége a forró fürdőterem, aminek közepén nem vízzel teli medence volt, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkő” – azaz a masszázs helye.

A forró fürdőterem fala mentén sorakoztak az említett kis mosdómedencék, ezekből locsolgatták a gőztől felhevült tagjaikat a vendégek. A fürdőtértől elválasztva állt a víztartály és a fűtőkemence, ahonnan a forró levegőt a padló alatti fűtőrendszerbe vezették, a nagyobb fürdőépületeknél a fürdőterem mellett kisebb kamrák is lehettek. Az ilidzsák hasonlítottak a hamámokhoz azzal a különbséggel, hogy nem volt szükségük fűtésre, a fürdőterem közepét pedig a medence foglalta el.

Az iszlám kultúra szerint egyébként a fürdők szimbolikus értelemben már-már a földi Paradicsomot is jelentették, ahol a látogatók tisztálkodás közben valamennyi érzékszervükkel a felfrissülést, az újjászületést, azaz szinte magát az isteni harmóniát is átélhették. A fürdők kupolái az égboltot szimbolizálták, a fürdőhelyiségek az évszakokat: a legmelegebb helyiség a telet, a langyos az őszt, a hideg a nyarat, a pihenőhelyiség pedig a felüdülést hozó tavaszt juttathatta a fürdőzők eszébe. Budapesten az egykori budai törökfürdőkből a régészek hat fürdő nyomait találták meg, ezek közül négy ma is üzemképes.

Pesti kitérő 

Rudas, Király, Rácz. Igen, ezeket ismeri mindenki, már a nyugati turisták is. (Sokan törökfürdőnek vélik még a Lukács háta mögött, a Tó vendéglő kertjében álló romot, pedig az csak egy törökfürdőnek szánt valahai mulatóból lett rommá, és nem tudnak arról az igaziról, ami jó tíz éve nyitott meg újra. A Rózsadomb lábánál, a Duna és a meredek hegyoldal közötti keskeny sávban, közvetlenül a Lukács és a Császár Fürdő között, a felhévizi források vidékén működik a már nem is annyira titkos törökfürdő, a Veli bej. Több mint 440 éve az akkori budai pasa, Szokollu Musztafa idején, de a hatvan szandzsák vezetője, Veli bej építtette ide, a Budáról észak felé kivezető „Országút” mellé. 300 évvel korábban itt ispotályt működtettek a IV. Béla által behívott johannita lovagok. Nagyjából a Király fürdővel épülhetett egy időben, annál viszont sokkal épebben vészelte át a következő századokat. Később – 1806-ban – a terület akkori birtokosa, Marczibányi István adta át ezt a területet az Irgalmas rendnek, hogy ők a fürdő üzemeltetéséből finanszírozhassák kórházukat – többek között itt működött az első hazai tébolyda is. 

Ha tovább haladunk a Duna mentén, vissza kell kanyarodnunk a rómaiak fürdőihez – ezek jóval közelebb álltak Óbudához. A Római Strandfürdő sem véletlenül római: Budapest egyik műemléki védettség álló fürdőjét már ők is használták, pontosabban a vizét, mivel innen indult az a vízvezeték, ami átszelve a polgárvárost, a katonai táborig és az aquincumi fürdőkig vitte a termálvizet. (A katonák, az itt állomásozó II. Segítő légió fürdőjének maradványai ma a Flórián téri Fürdőmúzeumban láthatók.)

De kapcsolódik ide még a pesti oldal is: a Dagályé. Kacskaringós történet: 1944-ben a világháború miatt amúgy félbemaradt Árpád híd tervezése/építése közben találták meg azt 41,5 °C-os termálvizet, amire aztán a fürdő települt. Ezeket a meleg vizű forrásokat már a rómaiak is használták, és valahol a Rákos-patak torkolatánál, meg a valahai Fürdő-szigeten fakadtak és fakadnak a víz alatt ma is.  A szigetet végül 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, az aquincumi légiós tábor lakói pedig azért használhatták, mert a katonai bázisokkal szemben, a Duna keleti oldalán is állítottak úgynevezett ellenerődöket.

Az itteni Transaquincum erőd valahol a mai Dagály lehet, jelezve az idők állandó változását.

Cselebi még látta

Ugorjunk újra az időben és térjünk vissza Esztergomba, ahol a török emlékeket kutatjuk. A leírások szerint a két fürdő romjait a Vízivárosban, az egykori Óvoda utcában (a mai Katona István utcában) és onnan egy saroknyira, a Pázmány Péter utcában találták meg. Felfedezőjük, kiásójuk dr. Horváth István volt – akkoriban a szintén közeli Balassa Bálint Múzeum igazgatója. A nagyobbik fürdő volt a kétkupolás, többmedencés – de ezt csak az ásatások idején készült, régi képekről tudhatjuk, mert mindkét romot visszatemették. A Katona István utcai helyén/fölött ma a Szent Erzsébet Iskola működik, a másikat pedig csinos lakóházak közös udvarán találták meg – a házak egyike egyébként Esztergom legendás polgármesteréé, dr. Etter Jenőé volt, aki 1941 és 1944 között lengyel és zsidó üldözötteket is segített. A mai Katona István utca Duna felőli sarkán állt valaha a vízivárosi várfal legdélebbi, Hévízi bástyája, ahol a  1594-es ostrom idején Balassi Bálint is halálosan megsebesült. A fürdőromok maradványai pincékbe és a föld alá szorultak, pedig eredeti méretük alapján jóval túlnyúltak a felette álló házon. Evlija Cselebi ittjártakor, 1663-ban megemlített még egy gőzfürdőt is a vízemelő szerkezet környékén, ami akkor már biztosan nem működött, mivel az utazó éppen a termálvíz kihasználatlansága miatt sajnálkozott.

Az esztergomi dzsámi  

És ha a Duna vonalát követve még északabbra sétálunk a vár alatt, ott is találunk török kori emléket. A Malom-bástya és a Veprech-torony a régi esztergomi alsó vár északi részének legszebben megmaradt történelmi épületegyüttese. Jó 400 éve ideépült az Özicseli Hadzsi Ibrahim Dzsámi.

A csonka minaretes dzsámi – eltérően a szokásos dzsámiformától – kétszintes, téglalap alaprajzú, nyeregtetős épület.

Alsó része egy várkapu, a középkori vízivárosi várfal része volt, erre épült rá a dzsámi, ami a felső utcafrontján földszintes, a Duna-parti Erzsébet park felé néző homlokzata kétszintes. Szokatlan formája miatt sokáig azt hitték, a dzsámi sem más, mint az átépíttetett Veprech-torony. Ez az elmélet azonban a 20. századi feltárások során megdőlt, mert a dzsámit – a már meglévő városfalakra – a törökök építették rá. A törökök kiűzése után a dzsámit érseki magtárként hasznosították, később, a 19-20. század fordulóján a Petz család birtoka lett. Ők lakóházzá alakították át, a szomszédos, valahai derviskolostorban pedig a Petz-gyár működött. A dzsámi 1957-ben került az akkori lakók tulajdonába, aztán később dr. Horváth István, a helyi Balassa Bálint Múzeum akkori igazgatója jelezte új tulajdonosnak, hogy lakóház helyett nagy valószínűséggel egy török dzsámi került a birtokába. 

A terület teljes feltárása és helyreállítás után találtak egy középkori kőkutat, és feltárták a minaret épen maradt alsó szakaszát is, ennek ma egy 10 méter magas darabja látható, felső részén a csigalépcső első kilenc fokával. A dzsámi azonban nemcsak szép, hanem átgondoltan megépített építmény. Építésekor külön figyeltek arra, hogy az imaterem akusztikája is megfelelő legyen: a falba helyenként a szájukkal kifelé fordított korsókat falaztak. Az épületet 2007-ben adták át, azóta múzeum és kávézó is működik benne, és mindenképpen érdemes idáig elsétálni, mert mellette áll a szintén újjáépített Veprech-torony, ami valójában a Malom-bástya és egy különleges vízemelő szerkezet együttese. A ma 3,5-4 méter magas bástya falai a tornyot védték, aminek jelentős szerepe volt a város életében. A bástya a Vízivárost és a Várhegyen magasodó felső várat összekötő erődítmény fontos pontja volt, mivel a várhegyet félkörívben, a Duna felől összekötő városfal itt kanyarodott fel a Várhegyre, másrészt az ivóvíz is erről a helyről jutott fel a hegyre.

Vitéz János kísérlete

Ennek a vízemelő szerkezetnek a védelmére építették meg a Malom-bástyát, ami az ostromoknál is kiemelt szerephez jutott. A bástya olyan jól védhető volt, hogy a későbbi ostromok során a seregeknek inkább a Víziváros déli részén – a valahai fürdők környékén – sikerült betörniük az erődrendszerbe, innen soha. Ennél a toronynál található ugyanis az a meleg vizű forrás, ami először gabonamalmot működtetett, majd az 1470-es években Vitéz János esztergomi érsekként építtette meg azt a reneszánsz vízgépet, ami már korábban, Evlija Cselebi említésekor is szóba került. Ez a különleges reneszánsz szerkezet a forrás vizének segítségével emelte fel/továbbította a Duna vizét 63 méter magasságba és látta el így ivóvízzel 210 éven keresztül, a török hódoltság végéig a várat. A vízemelő szerkezetet 2019-ben az eredetit méretében, anyagában és formájában építették újjá, amit – a forrás hiányában – ma már elektromosan és látványosságként működtetnek. 

És itt működhetett a Víziváros harmadik török fürdője, az előbbi műemlékekhez vezető Berényi Zsigmond utcában. Az itteni meleg forrás vize hajtott a 14.-15. századokban vízimalmot, majd a vár vízellátását biztosító vízemelő gépezetet. Túlfolyójához viszont fürdőmedencéket építettek, amelyek átépített formában, az érsekség tulajdonában „Prímási tükörfürdő” néven egészen 1950-ig működtek.

Esztergom fürdőéletének új központja később aztán a Hévíz-tó térségében alakult ki.

Horváth István, a Balassa Múzeum igazgatója kutatásában említi, hogy az 1840-es években nagyszabású építkezésbe kezdett itt az esztergomi főkáptalan, a mocsaras, nádas, hínáros Hévíz-tó medrét ugyanis feltöltette, egy majdnem fél kilométeres, föld alatti alagútrendszeren pedig elvezette a régi tómeder forrásainak összegyűjtött vizét – az akkor kialakított strandmedencébe. Az egykori mederben épült meg később az 1600 vörösfenyő cölöpre emelt, klasszicista stílusú Fürdő Szálló, ami az esztergomi társas élet központja is lett (és ma üresen áll). De ez már egy újabb történet – és átvezet a Prímás-szigetre, ahol a mai Aquasziget Esztergom működik.

Felhasznált irodalom

https://obudaianziksz.hu/wellness-az-okorban/

Hereditas Archaeologica Hungariae 2. Sorozatszerkesztők Benkő Elek, Jerem Erzsébet, Kovács Gyöngyi, Laszlovszky József

https://web.archive.org/web/20160305000935/http://www.esztergom.hu/wps/portal//historiak?

docid=AAMN-7K8F98

chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2003-3-4/213-263_Sudar.pdf

A Babits házaspár 1924 és 1941 között itt töltötte a tavaszi és nyári hónapokat. Mit jelentett számukra ez a hely?

Esztergom jól reprezentálja azt, hogy a házaspár között volt valami közös idill-keresés családi, párkapcsolati szinten és a tájjal való kapcsolódásban. Ez főleg azokból az időkből való képeken látszik, amikor örökbefogadott gyermekükkel, Ildikóval harmóniában éltek. 1924. március 27-től egészen 1941-ig, Babits haláláig, amikor csak tehették és az időjárás engedte, márciustól októberig itt maradtak. Időjárási viszontagságok esetén lementek a barátaikhoz egy-két napra Esztergom városába, vagy hazamentek aktuális budapesti otthonukba, és később visszajöttek. Amikor megvették az esztergomi házat, 1924-ben, még a Reviczky utcában laktak Budapest belvárosában, a Kálvin tér és a Mikszáth Kálmán tér között. A belvárosi forróság elől ide menekültek, igényelték a kertet. A csendes pihenőnapokat vendégjárások színesítették.

Török Sophie Babits mellett volt haláláig, még ha meg is viselte a nagybeteg ápolása.

Mélyen megélt emberi történet az, ami ezekbe a falakba beleivódott. Nekünk, akik itt dolgozunk, feladatunk, hogy széles perspektívában hívjuk fel a figyelmet arra, hogy nagy művek születésének helye ez, ugyanakkor zajlott a hétköznapi élet is. Művelték a kertet, gyönyörködtek a virágokban, termelték a gyümölcsöket, építkeztek, szervezték a ház téli életét.

Hogyan lehet leírni az emlékház státuszát? 

A Babits Mihály Emlékház jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik, ez alá tagozódik be az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, amelynek része az emlékház. Civil szervezethez is tartozik, mert alapító tagja a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE). Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hozta létre olyan célból, hogy a Kárpát-medence emlékházait egy érdekszervezetbe tömörítse. Az irodalmi muzeológia alkalmazott tudomány, a PIM-ben sokat hozzátettek ennek módszertanához. Az irodalmi muzeológusok természetesen az irodalomból merítenek, az irodalmi szövegeket kell láthatóvá tenniük, írott anyagokból kell installációt készíteniük, sokszor sugalmazni az irodalmi szöveget, képpé és látvánnyá formálni azt. A Babits Mihály Emlékház szép példája ennek a munkának. Műfaját tekintve ez egy enteriőr-rekonstrukció. 

Hogyan lett emlékház a nyaralóból?

Babits Mihály 1941. augusztus 4-i halála után felesége, Babits Mihályné Tanner Ilona, művésznevén Török Sophie, viszonylag keveset jött már Esztergomba, aminek lélektani oka is volt: innen mentek rohanva Budapestre az akkori Siesta Szanatóriumba augusztus 2-án, ez a mai Kékgolyó utcai intézmény, ahol Babits  napokon belül elhunyt. Végletekig ragaszkodott Esztergomhoz, és a beszélgetőfüzetekbe be is jegyezte: „Én szívesebben maradnék Esztergomban.” Tudjuk, hogy az életműve befejezett, mert halálos betegen az éjjeli szekrényén Szophoklész Oidipusz Kolonoszban című műve feküdt, amit magyarra fordított, és az utolsó vonásokat is be tudta fejezni – a kötetet szerepeltetjük is a kiállításon erre való utalásként.

Illyés Gyula látogatta meg a kórházban Babitsot, aki már beszélni nem tudott, és csak bólintott, hogy viheted. Így került nyomdába az utolsó műve.

Tehát 1941 után bérlők lakták a helyet, akik fizették a város felé a ház adóját. Török Sophie végrendeletében meghagyta, hogy legyen írói emlékház az épületből. 1955-ben hunyt el, az államra szállt a ház. Akkor még hat évet kellett küzdeni azért, hogy itt emlékhely legyen, hála két kiváló muzeológusnak, Zolnay László régésznek és Nagy Zoltánnak, akik egyaránt szívügyüknek tekintették, valamint a Babits Kuratórium tagjainak, 1961-ben irodalmi múzeummá válhatott a ház.

Milyen nehézségek adódtak az új kiállítás megépítésekor?

Az épület 2008-ban újult meg, egészen a statikai alapoktól. 2009 májusára készült el az új, állandó kiállítás, amelynek látványtervezője Ágoston István belsőépítész. Én kurátorként működhettem közre. Újraálmodtuk a házat és az esztergomi hagyatékot. Azok a régi tárgyak, amelyek eredetileg a nyaralóban voltak, szinte mind elvesztek az évtizedek alatt. Az, hogy közvetetten mégis sikerült helyreállítani a berendezést, többek között, a Petőfi Irodalmi Múzeum tárgyi hagyatékának, szakembereinek és Török Sophie képi és írott forrásainak köszönhető. A foghíjakat a korabeli visszaemlékezések alapján terveztük meg, és támaszkodtunk az oral historyra, az elbeszélt történetre.

Például Kovács Erzsébetet is meg tudtuk interjúvolni, aki Ildikónak, a Babits-házaspár örökbefogadott gyermekének volt nevelőnője az esztergomi tartózkodások idején.

A kiállításban minden tárgynak megvan a maga története. Például kifüggesztettük a falra a Jónás könyve 1938 augusztusára elkészült autográf kéziratának első oldalát nemes másolatban, amelyen látszik a feleségnek szóló ajánló: „Kedvesemnek, aki e versek első olvasója volt, kifogyhatatlan szeretettel adja a kéziratot, mely épp e napon készült el, névnapjára 1938-ban Mihály.” A kéziratmásolatot az Országos Széchényi Könyvtártól kaptuk a ház felújításának alkalmából, 2009-ben. 

Melyek a Török Sophie által ránk hagyományozott képi és írott források?

Török Sophie a fotóin – amelyekre a rekonstrukció nagy százaléka épül –, mindent megörökített, amit csak lehetett: életképeket, hangulatokat, fontos eseményeket. A fotók származási helye nem az esztergomi múzeum, mert a múzeumtörténet okán fotók végképp nem maradtak a házban, hanem az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának Babits-hagyatéka, a Petőfi Irodalmi Múzeum fotói, valamint a szekszárdi Babits Mihály Emlékház fotói. Innen válogattuk ki az esztergomi vonatkozású fényképeket. Az 1983-ban, a PIM gondozásában, Babits születésének centenáriumán megjelent Ikonográfia című kötet és a „Mint különös hirmondó…” című, szintén 1983-ban kiadott jubileumi tanulmánykötet vonatkozó része sokat segített a képek származási helyének azonosításában. A fotók elemzése során a háttérből kiolvastuk a tárgyi világot, a berendezést, ami véleményem szerint Török Sophie ízlését tükrözte. Kedves, vidéki hangulat lehetett itt a házban szőttesekkel, Tolna megyei dísztárgyakkal, amelyek Babitsot Szekszárdra emlékeztethették, egyszerű könyvespolcokkal, az előhegyi divatot kifejező pöttyös ruházat- és ágyneműmintákkal. A fotókon gyakorta Török Sophie-t is látjuk, mert ő maga is kísérletezett az automata fotózással, ettől még hitelesebbek a képek. Az írásbeli források alapját Török Sophie naptárai adják. Ezeket fiatal lány korától gyorsírással, majd házasságkötésüktől, 1921-től Babits halálának évéig főként folyóírással vezette. A halál kapcsán annyit írt be: „requiem”. A naptárak szövegét szövegkritikai igénnyel Papp Zoltán János irodalomtörténész dolgozta fel és rendezte sajtó alá 2010–2011-ben. Az OSZK MEK-katalógusában elérhető digitálisan, a kiállítás terében is szerepel nyomtatott formában.

Az emlékházban Török Sophie manzárdszobájában, amely egy csigalépcsőn közelíthető meg, különleges energia árad szét. Mi a titka ennek?

A ház eredetileg egyszerű, kétszobás présház volt, és úgy növekedett, mint a fecskefészek, mert építőmesterek segítségével mindig hozzáépítettek, a húszas évek második felében be is üvegezték, így keletkezett a veranda. Török Sophie szobája is hozzátoldás. Ez egy tetőszoba, a domborzati viszonyokat követi. Maga Török Sophie hívja manzárdszobának a naptárbejegyzéseiben, ebben a szobában pihent és alkotott. Egyedi atmoszférát az ad a helyiségnek, hogy eredeti berendezésből itt maradt fenn a legtöbb részlet. Ilyen a Szent Ferences téka, amelyet esztergomi barátjuk, Einczinger Ferenc bankár festett és Török Sophie rendezte be. Mezei virágokat helyeztünk rá, amely a női varázslás finomságát, sokfelé figyelését hivatott kifejezni. A Szent Ferences téka körül látható keretbe foglalt, a Nyugatos alkotókat bemutató árnyképek ugyan másolatok, de az eredeti elrendezést hűen tükrözik. A szobában látható még egy, a falra festett Basch Edit-féle Madonna-kép, amely szinte eredeti formájában megmaradt.

A gyermek Jézus szelídségét kifejezi a kezében tartott, épen maradt madár. A festmény szentté varázsolja a teret.

Eredeti a helyiségben a padlásfeljáró is. Török Sophie nagy Bartók-rajongó volt, ezért a pihenősarokban elhelyeztünk egy ládarádiót. Tudható, hogy kedvéért a korban egyedülálló módon hanglemezre vettek rádiófelvételeket. Bartóknak 1936-ban verset írt. Zenerajongása iránti tiszteletből felkérésemre a Malom Művészeti Műhelyben Rózsár Brigitta zongoraművész közreműködésével, Villányi Zsolt rendezésében összeállt egy zenei anyag, ami Török Sophie zenei vonatkozású naptárbejegyzéseiből kelt életre hangulatokat, és így az eredetiségen túl szellemi, lelki, zenei atmoszférát teremt a szobába belépő látogatók számára.

Lehet állást foglalni a szakirodalom által elemzett kérdésben, hogy írói státusza Babits mellett egy tanítványi viszony volt-e, vagy egy árnyékban töltött lét, esetleg egy kivételezett, akár meg nem érdemelt státusz?

Véleményem szerint Török Sophie a szabadvers műfajában igazán nagyot alkotott amellett, hogy a Nyugat állandó kritikusa volt, versei és prózái egyaránt említésre méltóak. Ez a szoba egyben elvonuló, alkotó tér, dolgozószoba is volt a számára. Művészi példaképe Kaffka Margit volt. A Török Sophie nevet Babits Mihály adta neki, mégpedig Kazinczy Ferenc után szabadon, utalva egy régi kor írói vezéregyéniség-státuszára, amivel magának jelölt ki szerepet és egyben feleségének is, ami nem lehetett könnyű. A két költészet egymásra hatásával és általában Török Sophie írói munkásságával behatóan Papp Zoltán János foglalkozik. Aki bővebben érdeklődik Török Sophie iránt, annak ajánlom a naptárbejegyzések-kötet bevezető tanulmánya mellett Borgos Anna önálló tanulmányait, valamint a Szilágyi Judit irodalomtörténésszel közösen összeállított Nőírók és írónők, Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című kötetét. Olvasmányos még Koháry Sarolta Flóra és Ilonka című regénye is. Sok minden megtudható a „most én vagyok hang helyetted…”, Török Sophie Babits Mihályról című, Téglás János által készített igényes válogatásból is. 

Hogyan fejezi ki a kiállítás Török Sophie írói munkásságát?

Ahogy Babitsnak is kimutatható az Esztergomhoz kapcsolódó szépirodalmi munkássága, ugyanúgy Török Sophie-nak is. Szerepeltetünk egy szinte már nonfiguratív festménymásolatot a Török Sophie-szobában, amelyet 1929-ben Einczinger Ferenc készített róla. Címe: Asszony a karosszékben. Ez utal Török Sophie 1926-os azonos című versére, amely időtálló szabadverse. Aztán mondhatnánk az Almák című, tematikailag idetartozó versét, amely egyben egy siratóének is, amit nem sokkal Babits halála után írt. Ez egy nekrológvers, amelybe belesírja a fájdalmát. Szembeállítja az értékes múltat és a sivár jelent. „Esztergomi almák mosolyogtak veled”, már nem vagy itt, de milyen jó volt a „régi boldog nyarak dús gyümölcse”, majd következik a második egység: hova tűnt el minden, elázott a ház, már nem vagy itt. „Hol van már Esztergom! napfénye megvakult, meleg derűjéből fagyott vigyorgás lett”. A lírai beszélő idegeit felemésztette a betegápolás. Ebből a vallomásból is látszik, hogy mindez egy teljes szívvel élő nő látlelete, akit áthatott a vágyakozás az esztergomi idill és a harmónia után.

Pontosan száz éve vásárolták meg Babitsék az esztergomi Előhegyen kis házukat, amelyben 1924-től, a költő haláláig a nyarakat töltötték. Minden évben húsvét körül érkeztek, és általában szeptember végig, nagyjából Szent Mihály napjáig itt éltek. A házvásárlás azonban nemcsak Babitséknál ment eseményszámba, de a sajtó, az Esztergom sőt a Pesti Napló is hírül adta, hogy „a legzengőbb szavú magyar poéta”, Dante ünnepelt fordítója házat vett a hegyen. Vagy ahogy életük felbolydulásáról Babits számol be 1924 júniusában Szilasi Vilmosnak írt levelében: „Most egy kis kulipintyót vettem egy könyvem árán, amiből Ilonka, Lili példáján lelkesülve, kertgazdaságot akar csinálni, s ezzel könnyíteni legalább nyári megélhetésünkön. Az első héten kidül egy fal, képzelheted milyen izgalom. Pénzhajsza, építtetés stb…”

Annak ellenére, hogy ezen a tavaszon Babitsék „meglehetős hercehurcák között” voltak, hiszen a bedőlt fal helyreállításához építőmestereket kellett fogadniuk és kölcsönt kellett felvenniük, már ebben az évben is élénk társasági élet zajlott a verandás házban, ahonnan az egész város, a szomszédos dombok, hegyek, sőt a határ másik oldala is a szem elé tárult. A barátok, költők, írók, szerkesztők zarándoklata pedig megindult Esztergomba, a „hegyi költőhöz”.

Az előhegyi tavaszi-nyári hónapok nyüzsgéséről, mozgalmas életéről Babits levelezése és Török Sophie tömör naptárbejegyzései tanúskodnak. Szeretettel hívtak és fogadtak mindenkit, Esztergom az első pillanattól fogva a legtermészetesebb módon vált második otthonukká. S a város is azonnal befogadta új lakóit, életre szóló ismeretségek és barátságok köttetnek az esztergomi vagy a környékbeli művészekkel, tanárokkal, a helyi értelmiség tagjaival (pl. Einczinger Ferenc, Tipary Dezső, Scheiber Hugó, Olajos István, Rosta József). A személyes kapcsolatok mellett a Balassi Bálint Irodalmi és Művészeti Társaság is tiszteletbeli tagjává választotta Babitsot 1928-ban.

A város vezetése pedig 1934 augusztusában irodalmi ünnepet szervezett Babits Mihály tiszteletére, amelyen a költő – betegsége miatt hosszabb előadást nem vállalva – a Mint különös hírmondó című versét adta elő.

Az esztergomiak közül Babitsék Einczingerékkel kerültek a legszorosabb viszonyba. Einczinger Ferenc az esztergomi Takarékpénztár tisztviselője volt, nem mellesleg festőművész, Hollósy Simon tanítványa. Kapcsolata Babitscsal a ház újjáépítéséhez igényelt kölcsönnel kezdődött, de hamarosan Babitsék barátjává, hivatalos és magánügyeinek segítőjévé vált. De festői minőségében is hozzájárult az esztergomi ház történetéhez, a ház falainak díszítései, feliratai és egy Madonna-freskó az ő közreműködésével készültek az 1920-30-as években. A barátok közül mások, Basch Edit, Simon János György is részt vettek a „munkálatokban” Babitscsal való egyeztetések alapján. A falakra a ház „szellemiségét” közvetítő, Babits választotta idézetek kerültek a költő legkedvesebb mestereitől, az egyik Arany Jánostól: „Nem úgy épült, hogy századokig álljon, csak múló tanyául, mint a fecskefészek”, a másik Horatius A fösvényhez című carmenjéből: „Non ebur, neque aureum…” („Sem elefántcsontból, sem aranyból…”). A harmadik felirat Zrínyitől származik: „Adsz nyáron nyugvást és szép csendességet”.

Sőt, a Babits-ház legismertebb jellegzetességének, az aláírás-falnak az ötletét is Einczinger, pontosabban az ő présházának aláírásgyűjteménye adta. Egy szüreti mulatságon Babitstól kértek dedikációt a falra, s e kedves szokáson felbuzdulva a költő arra kérte barátját, hogy az ő házukon is csináljon egy ilyen emlékfalat. A ház hosszú hányattatása ellenére a kor irodalmának teljes kézjegye ma is leolvasható a házfalról. A tornác falán látható Nagy Endrének, a „kabaré atyjának” két karikatúrája is, amelyek közül az egyik a korabeli irodalmi élet viszonyain élcelődve a Parnasszusra igyekvő vándort (Nagy Endrét) ábrázolja, akit Móricz Zsigmond nem enged Babits elé járulni. De szintén a tornác falára került Babits Dal az esztergomi bazilikáról című versének két sora: „kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.” 

Úgy tűnik, ez Babits első műve, amit Esztergom, az Előhegyről elé táruló látvány inspirált, a versen már megérkezésük első hónapjaiban, az építkezések és felfordulás közepette dolgozhatott, az elkészült költemény Az Est 1924. május 11-i lapszámában jelent meg. De a történelmi város, a kis ház és kertje, a panoráma ekkortól verseinek elsődleges ihletőjévé vált. A történelmi eseményeket, fordulatokat, a trianoni békeszerződést követő letargia, az ország helyzete és személyes meghurcoltatása az 1920-as évek elején versválságként, súlyos aszályként jelentkezett

Babits pályáján. 1922-ben a Régen elzengtek Sappho napjaiban „A líra meghal” bejelentés Babits költői hitvallásai sorában is mélypontként regisztrálható.

Beszédes tény, hogy Trianon után, 1920 és 1922 között Babits mindössze öt verset közölt. S bár az 1923-ban keletkezett és publikált művek már az alkotásvágy visszatértét mutatják, 1924 márciusa után Babits költészete új lendületet kapott, új motívumokkal, témákkal, képekkel gazdagodott, amelynek referenciális nyomait egyértelműen az előhegyi ház környékén találhatjuk meg. Az első Esztergomban töltött nyár inspirálta az említett mű mellett többek között a Szent király városa, az Egy fonnyadó bokorhoz, Az ezüst rózsa alatt, A sziget nem elég magas, a Free trade vagy a jól ismert Ádáz kutyám című verseket is, s az Esztergomhoz köthető alkotások az 1925-ben megjelent Sziget és tenger című kötet anyagának jelentős részét adják. Ekkortól bontakoztak ki és mélyültek el a költő olyan ismert helytoposzai, mint a sziget, a hegy, a bekerített ház vagy a tenger, melyekhez az életmű második felében hol a magány, az elszigeteltség, hol a külvilág zajától mentesítő búvóhely, menedék, hol a prófétaszerep, a szellemi magaslat pozíciójának jelentései kapcsolódnak. Mindezek kapcsán olyan versek juthatnak eszünkbe, mint a Hegyi Szeretők Idillje, A gazda bekeríti a házát, a Holt próféta a hegyen vagy a „,különös hírmondó”, „akit nagy hír kerget le hegyéről”. 1925-ben az Itt a halk és komoly beszéd ideje című interjúban Babits maga beszél a kötetcím motívumainak jelentéséről: „A »Sziget és Tenger« motívuma mind-untalan visszatér ezekben a versekben, — s ez természetes is. Boldogabb korokban az emberi sorsok habjai voltak egy nagy sorstengernek: ma úgy állunk korunkban idegenül, mint a sziget, melynek a körüle zajló tengertől csak félnivalója van. Ilyen sziget volt ez években különösen minden emberi nyugalom és boldogság. Ebben a könyvben is vannak versek lopott nyugalomról, szerelemről, primitív hegyi tanyámról Esztergomban, ahová Robinson módjára bújok el nyaranta, azzal a jó baráttal és legkedvesebb társsal, aki a feleségem, és úgy gondolom, a nyugalomnak ezek a versei úgy hathatnak, mint aki a szigeten áll és a tenger zaját hallja.”

Emellett az esztergomi ház és kert nem egyszer „szanatórium”, a gyógyulás helyszíne is az 1930-as évektől egyre többet betegeskedő költő számára. Élete végén is itt remélte fájdalmai enyhülését. Orvosai tanácsa ellenére 1941 áprilisában a kis hegyi lakba vitette magát, abban bízva, hogy a „magyar Róma” jó levegője és nyugalma elősegíti gyógyulását, hiszen a fővárosban ekkor már rendszeresek voltak a légiriadók, a légópincébe vonulás szintén kimerítette a megviselt költőt. S bár a remélt gyógyulást Esztergom jó levegője nem hozta meg, Babits fájdalmai ellenére is szívesen fogadta látogatóit és megpróbált dolgozni is. Még 1941. augusztus 2-án is azt írja beszélgető füzetébe: „Én szívesebben itt maradnék Esztergomban”. Ám ez a vágya már nem teljesülhetett, innen, kedves házából augusztus 3-án, a halála előtti napon szállították mentőautóval a Siesta Szanatóriumba, ahol a következő napon éjfél körül meghalt.

Hogy mennyire szerette Babits a várost és az Előhegyet, arról számos, a verseinél jóval közvetlenebb nyilatkozata, vallomása, vele készített interjú tanúskodik.

Már az 1920-as években is szívesen beszél Esztergomhoz fűződő kapcsolatáról, az Esztergomi riport (Magyarország, 1925. április 12.) című írásában a város kettősségét vázolja fel: a gazdag történelmi múlt, a Szent István óta sugárzó „szent” szellem mellett, a város másik dombját szemlélve, a nyomor és a szegénység tűnik elő: „a szomszéd hegy még hívebben őrzi százados formáját, s ez talán igazabb történelem: putrik és kalibák egymásrazsúfolt nyája, mintha árvíz elől menekültek volna fel oda: szorongó tömeg, a zsellérnyomor kérlelhetetlen egyformasága minden korszakon át: ez a hegy nem változott!” A kultúrvárossal, a „magyar Rómával” – a két domb helyzetéből adódóan szó szerint – szemben az ősszegénység, amit már-már romantikus módon megszépít a szemlélő tekintete: „szent és gyámoltalan”. Aki mindezt, emelkedett gondolatait szőve egy harmadik hegyről látja, ám a múlt iránti elragadtatott lelkesültségét végül lerángatja a földhöz, hogy személyes vallomását is megtehesse: „mert nem ám halott Kunststadt kell nekünk és múzeum: ez a múlttal trágyázott föld mégis csak föld marad; amibe vetni és ültetni lehet … Én nem is a várost, hanem a földet kerestem Esztergomban: azért jöttem ide a harmadik hegyre, ahonnan a multtal-ittas város csak látvány, de a föld valóság: amiből már ki is bújtak az ibolyák.” Babits lényegében 1925-ös cikkének gondolatmenetét ismétli meg 1938-as Szent István városa című írásában, amelyet a következő évben megjelentetett Keresztülkasul életemen című önéletrajzi kötetébe is beillesztett. A gondolati ív és a lényeg ugyanaz, ám a város iránti elragadtatottságát még részletesebben színezi, a múlt barokk pompáját római párhuzamokkal dúsítja, s felvezetésként gyerekkori emlékeit, Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című festményének hangulatát, a várossal való első találkozását részletezi. Ebben, az Esztergomról mondott utolsó vallomásban talán minden benne van, ami Babits és a város viszonyát jellemezheti: pátosz, elérzékenyülés, nosztalgia, s valami olyan egymáshoz ragaszkodás, amelynek kötelékét csak a költő halála lazíthatta meg, némileg: „A hidegpompájú Benczur-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitriszigetek ősvadonáig. Ahol én lakom, ott is ősvadon volt, mikor először idecsöppentem, mint egy gyarmatos a Csöndes-óceán valamely ismeretlen szigetére. Mennyi türelem, fáradság, lemondás a gyarmatos élete, míg némi kényelmet teremthet magának. Sokszor eltünődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczur-pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt.”

Hogyan lett Móricz Zsigmond a Színházi Élet visszatérő szereplője?

Móricz neve rögtön az indulás évében, azaz 1910-ben felbukkant a lapban: igaz, ekkor még Színházi Hétnek hívták, három év múlva lett Színházi Élet, és így működött egészen 1938-ig, mindvégig Incze Sándor főszerkesztésében. A lap élete tehát majdnem egybeesett Móricz aktív írói éveivel – azt, hogy emlegessék ott, nem tudta volna elkerülni, hiszen rendszeres színházi szerző volt, és a lap közölte a színházak műsorát, tudósított premierekről. Emellett viszont Móricz belement még minden másba is, amit a lap kért tőle, és ez már a személyes döntése lehetett: adott nekik folytatásokban regényt (A kis vereshajút), válaszolt a vicces vagy komolyabb körkérdésekre, nyilatkozott, ha megkérdezték egy premieren, beengedte őket az otthonába. És azt se felejtsük el, hogy 1926-tól egy színésznő férje volt, ilyen minőségében is érdekelte a Színházi Életet, ahol minden módon népszerűsítették, karikatúrákat rajzoltak róla, megírták, hol nyaral, fotókon mutatták meg valamilyen társasági eseményen, megírták az Intim Pista rovatban, hogy hajnalban szeret dolgozni. Lehet, hogy fárasztotta néha Móriczot a lap buzgalma – bár a naplójában nem találtam ennek nyomát, de néhány vicces körkérdésre adott válasza kissé ingerültnek tűnik, például az, amikor a „mi a véleménye a tavaszról” kérdésre azt feleli, hogy „tavasszal mindig fáj a fejem”. De alapvetően tudta, hogy a népszerűségét, ismertségét növeli ez a magas példányszámban eladott lap, amelyik ráadásul, sohasem bántotta, nem írtak meg olyan hírt róla, amelyik rossz fényben tüntette volna föl, nem közöltek róla negatív kritikát.

Kinek jutott eszébe Szép Ernőt küldeni riportra?És nem derogált ez a feladat Szépnek?

Hogy pontosan kinek lehetett az ötlete, nem tudom, de feltehetőleg Incze Sándoré, esetleg az író Harsányi Zsolté, aki szintén meghatározó figurája volt a lapnak. Szép Ernőnek ugyanúgy nem derogált semmi a lappal kapcsolatban, mint Móricznak. 1910-től jelen volt a lapban ő is, színházi és kabarészerzőként, és már 1911-ben azt írták róla, ismert figura: „Jövőre új íróember lép a magyar színházi élet kiválóságai közé. Szép Ernő, akit már régóta ismer és szeret a közönség, darabot írt a Vígszínház számára. A darab jövőre kerül színre.” A Színházi Életet – hiába volt bulvárlap is, hiába volt az egyik legismertebb rovata az Intim Pista, ahol a pesti társasági élet fontos szereplőiről, a korszak celebeiről közöltek pletykákat, nem úgy kell elképzelni, mint egy mai, hasonló újságot. Incze Sándor olyan lapot csinált, amely megszólított mindenkit, ezért tett bele értékes irodalmat is, de akár még kötésmintát is.

Amikor Móricz Kerek Ferkó című darabjának premierjéről hírt adtak, és betettek a lapba egy fotót Bajor Giziről, a főszereplőről, fehér kötött sapkában, akkor közreadták annak a sapkának a kötésmintáját is.

1933-ban hagyja hátra a Nyugatot Móricz, de ez ebben a riportban említés szintjén sem jön elő. Nem is volt annyira fontos Móricznak a Nyugat, vagy ez a téma nem fér bele a bulvármagazinba?

Szerkesztőként valóban otthagyta, de nem volt látványos szakítás ez – ha meg is lazultak a szálak, ha már nem is a Nyugat volt Móricz legfontosabb publikációs fóruma, azért a könyveiről írtak, emlegették őt a lapban rendszeresen. És az 1942-es temetésén, amikor a Nyugatnak már csak az utódlapja, a Magyar Csillag létezett (hiszen egy évvel korábban, Babits halálakor megszűnt a lap), Illyés Gyula volt az egyik búcsúztatója, a Nyugat és a Magyar Csillag szerzőgárdája nevében. És a Színházi Életnek leginkább akkor volt érdekes a Nyugat, ha valamilyen érdekes társasági esemény kapcsán emlegethették. Mint az 1914/9-es számban, amikor a Nyugat irodalmi estélyéről adnak hírt, amelyen Móricz és Szép Ernő is szerepeltek, és amire a Színházi Élet kiadóhivatalában is lehetett jegyet venni.  

Leányfalu milyen szerepet játszott Móricz életében: föld, vidék, állatok – az elképzelt paraszti élet megvalósítása vagy a pesti társasági élet kiterjesztése az üdülőtelepre?

Leányfalun 1911-ben vett telket Móricz, 1912-ben már felépült ott egy később többször is bővített ház – a telek is egyre nagyobbra nőtt, mindig hozzávásárolt, amikor csak tehette, egészen odáig, hogy elérte, hogy a telkét mind a négy oldalról utca határolja. Ez fontos volt a számára, ez a zártság, ahogy ezt fel is jegyezte a naplójába 1929. február 3-án: „Arra kellett, hogy «legyen valamim». Hogy érezzem, hogy «vagyok valaki». Ezért vettem, mert jó nagy kertet kaptam olcsón, azért vettem hozzá, hogy zárt egység legyen, mind a négy oldalon utcával.” Ugyanebben a bejegyzésben írta azt is, hogy Leányfalu az „élet élésének illúziója” volt számára: nem egyszerűen a hétvégéket és a nyarakat töltötte ott családostul, de a telekkel is kezdenie kellett valamit, azt nem tudta elképzelni, hogy csak a fű nőjön ott. Próbálkozott sok mindennel, élt ott egy kertész házaspár, volt „Móricz Zsigmond kertészet”, piacra is termeltek árut, amit kofaasszonyok vittek be Pestre, a kerttel mégis folyamatos küzdelmet folytatott.

Nemcsak az időjárás miatt, hiszen időnként elfagytak a gyümölcsfái, de amiatt is, mert ő meg leginkább írni szeretett volna Leányfalun.

És illúzió volt amiatt is, mert csak részben enyhíthette Móricz faluhiányát: ez az úri, pesti közönség nyaralóhelye volt, egy olyan társaságé, amibe Móricz nem tudott belesimulni, márcsak azért sem, mert a legjobban nyáron, hőségben szeretett regényt írni, amikor mások nyaraltak és szórakoztak. A Színházi Életben is rendszeresen voltak tudósítások az ottani nyarakról, az 1918/33-as számban Szigethy Erzsi ezzel zárta a cikkét: „Igy töltik Leányfalun a pesti művészek a nyarat, boldogok, a legbelsőbb bohéméletet élve, programm nélkül, ötletszerüen, nagyszerüen!”

A leányfalui élet bekerül valamilyen formában Móricz írásaiba?

Az a nyári meleg, amelyben ott írta számos regényét, mindenképp; remekül tudott fullasztó hőséget megmutatni. De szerette volna egy egész műben is kibontani a leányfalui kertje történetét: ez lett volna a Kertem regénye, amely már címében is az Életem regényét idézi meg, de csak hat oldalnyi kézirat készült el belőle és maradt fenn a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában. És gyűjtött ott történeteket is: Leányfalun köztudott volt, nem az a fontos Móricznak, hogy a legjobban dolgozó parasztembereket vegye föl alkalmi munkásnak, neki a legjobban mesélők voltak az érdekesebbek, ezért hamar odagyűltek a kapálni kevésbé szerető, viszont az árnyékban szívesen adomázó leányfalusiak. Persze, ennek meg is lett a következménye, Leányfalu inkább vitte a pénzt, nem hozta, és nem növényeket termett a kert, hanem irodalmat.

Hogy bírták a lányok, a három erős női öntudattal bíró Móricz lány a leányfalui életet?

Nekik meglehetősen jó dolguk volt ott, szerettek is kint lenni: a kerti munkába, amennyire én ezt a naplóból, a visszaemlékezésekből leszűrtem, kevéssé kellett bekapcsolódniuk, viszont napozhattak, fürödhettek a Dunában, lehetett játszani a lengőtekével, egy idő után kijöttek az udvarlóik is, komoly, a család köré szerveződött társasági élet folyt ott. Aztán, ahogy öntudatra ébredtek, felnőtté váltak, ritkábban jártak ki, és amikor Litkei Erzsébet, azaz Csibe lett ott a gazdaasszony, akkor pedig még ritkábban. De a lányok, aztán az unokák, dédunokák is nagyon ragaszkodtak Leányfaluhoz, az egyik Móricz-unoka a mai napig a településen él.

Van különbség a két feleség Leányfaluhoz fűződő viszonyában?

Annyiban nincs, hogy mindkettejüknek erősen hullámzó a viszonya a házhoz is, meg azokhoz a feladatokhoz is, amelyeket ez az uradalom adott. Hiszen nekik azért dolgozni is kellett ott, sokat, ha nem a saját kezükkel (de sokszor úgy is), akkor nekik kellett küzdeniük a személyzettel. Janka, az első feleség nem kedvelte az ottani színészek, színésznők társaságát – Mária, aki viszont maga is színésznő volt, sokszor látványosan unatkozott kint. Janka azt is nehezen viselte, hogy Móricz többször oda menekült előle, és feltehetőleg nagyon erősen tiltakozna, ha tudná, hogy nem látom nagyon máshogy a kerthez és házhoz való viszonyát, mint Máriáét. Móricz naplójának tanúsága szerint ugyanis Janka életének utolsó előtti napján azt jelentette ki, hogy „Úgy gyűlölöm Leányfalut, mint Simonyi Máriát.” Valahogy mégis egyformák lettek a feleségek, és nemcsak azért, mert Mária is kiszorult onnan egy idő után, hiszen Móricz élete utolsó éveiben az már Csibe világa volt. De Móricz feljegyzett olyat is, 1935. április 15-én, Leányfalun, hogy a kezdetben sokba kerülő, az első feleségétől annyira különböző színésznő-felesége mennyire hasonult mellette Jankához: „Ez nagyon érdekes: Mária éppen olyanná alakul, mint Janka volt: spórolós keresztény asszony lesz szegényke mellettem. Kihozta az ételmaradékokat is. Már lassan egész gondolkozása oly mérsékelt igényekre alakul át, amilyen illik… Kétezer pengőbe került ebben a hónapban máris az életem, de ebből őrá alig tíz pengő jutott: ami neki kell, azt ő maga kereste meg. Nagyszerű asszony lett ebből a fényes és ragyogó színésznőből.” Leányfalu nemcsak a feleségek számára, de egyébként is végig kétarcú jelenség maradt: vidám, napfényes, ragyogó paradicsom a Színházi Életben, és folyamatosan anyagi gondokat okozó, sok törődést követelő hely Móricz naplójában.

Barki Gergely 2016-tól volt a megújuló Czóbel Múzeum állandó kiállításának kurátora, de kapcsolata a művésszel jóval korábban indult. A kétezres évek elején Passuth Krisztina vezetésével nagyon komoly szakmai team dolgozott a Magyar Nemzeti Galéria Magyar vadak című 2006-os kiállításán, amely aztán nemzetközi sikereket is aratott. Ebbe a szakmai közösségbe Barki Gergely Berény Róbert kutatójaként került be, de ő kapta azt a feladatot is, hogy a magyar fauve-os festők portréiról írjon egy tanulmányt.

Ahogy elkezdte a kutatást, meglepődve tapasztalta, hogy minden látszat ellenére Czóbel életműve még korántsincs feldolgozva.

„Ahogy minél több forrást elolvasva ástam egyre mélyebbre magam az életműbe, annál több kérdésem lett, és egyre kevésbé álltak össze a korábbi puzzle-darabok egységes egésszé. Elkezdtem újra kirakni a puzzle-t, s mivel új darabokat is találtam, megpróbáltam a kronológiát felállítani. Nagyon érdekesen rajzolódott ki előttem, hogyan vált Czóbel fauve festővé. Ez is lett a címe a tanulmányomnak: „A fauve-vá válás evolúciója Czóbel Béla portréi tükrében”. Pusztán a portrékon keresztül is le lehetett vezetni ezt az evolúciót, és iszonyatosan sok minden derült ki. Egyértelművé vált, hogy Czóbel a pályája elején ott volt a nemzetközi élvonalban pár évig. 

Rengeteg új adat, izgalmas információ került elő, még mindig vannak fehér foltok és kerülnek elő újabb adalékok. Például Matisse archívumában kutatva – amely egy magánarchívum, Matisse műterme és háza Párizs külvárosában a dédunoka kezelésében – elolvastam egy csomó levelet, és az egyikben ezt találtam: „Itt járt Czóbel a nagyon bájos kislányával. Elégette a képeit.” – írta Michael Stein 1911–12 környékén Matisse-nak.

Az idők során sajnos épp ez a legerősebb, fauve-os korszaka tizedelődött meg, egy-két fotót és pár leírást ismerünk csak.

Például közös fogorvosuk volt Matisse-szal, egy Kritchevsky nevű orosz, akinek Matisse képei mellett Czóbel-festményei is voltak, de semmit nem lehet tudni arról, hogy ezekkel mi történt. Ha az információmorzsáink egyszer összeállnának, egy sokkal izgalmasabb figura rajzolódna ki, mint akit most ismerünk – meséli Barki Gergely, aki gyakorlatilag Czóbel iránti egyre növekvő érdeklődésének köszönhetően kötött ki Szentendrén.

„2012 körül jelentkeztek Szentendréről, hogy készülnek egy nagy életmű-kiállításra, ennek lettem én az egyik felelőse. Az 1925-ig tartó részt állítottam össze a MűvészetMalom régi részén. Lubickoltam benne, mert ez fantasztikus etapja az életének, izgalmas újdonságok kerültek elő, teljesen új fénytörésbe került a művész.” 

Czóbel hosszú és gazdag életet élt, 92 évesen távozott, sok korszakot megélt, nemcsak művészeti értelemben, hanem társadalmi változások mentén is. Nem kell ahhoz művésznek lenni, hogy tudjuk, egy találkozás, vagy egy politikai változás milyen erősen befolyásolhat egy életutat.

Ahogy Barki Gergely mondja, az 1925-ig tartó életszakasz, Czóbel fauve-os és expresszionista korszaka a legizgalmasabb. Élt már Párizsban, Hollandiában, sikereket aratott, megnősült, felvetődik a kérdés, miért jött haza? Barki szerint erre összetett a válasz: 

„A húszas évek közepétől Berlinben kezdett megváltozni a légkör. 1926-ban Magyarországon kihirdették az amnesztiát, a Tanácsköztársaság utáni megtorlás elől emigrált művészek közül néhányan visszajöttek. Czóbel nem emigráns volt, Párizsból menekült először Hollandiába, majd a felesége Németországban kapott állást, és Berlinben talált egy műtermet a férjének. Furcsa házasság volt, szinte sosem éltek igazán együtt, el is váltak. Czóbel introvertált karakterének már a pályája elején voltak elakadásai. Időnként zsákutcába került, nem ment a festés. 1909 után mindenkire hatott Picasso kubizmusa, de ez az irány nem érdekelte, inkább az expresszionizmus felé kacsingatott. Az 1910 és 1914 közti időszakból alig maradtak fenn művei, talán, ha három-négy kép ismert ebből az időszakból. Négy-öt év teljesen kiesett, nem tudjuk, miket festett. Szoktuk mondani, milyen nagy törést okozott a második világháború – szerintem az első még nagyobbat, amikor kitoloncolták a magyar művészeket Párizsból. Czóbel viszont a válása után, a húszas években újra Párizsban élt, ekkor kezdett ingázni Magyarország és Franciaország között. Gyakorlatilag haláláig ezt tette, még a legátkosabb rendszerben is meg tudta csinálni, teljesen kivételezett volt.”

Arra, hogy miért engedték ezt meg neki, még mindig nem ad tökéletes választ a kutatás.

Bátyja, Czóbel Ernő fordította Marx Tőkéjét magyarra, de semmilyen utalás sincs arra, hogy ő járta volna ki a festő privilegizált státuszát. Barki Gergely határozottan állítja, hogy Czóbel nem politizált, soha semmilyen pártnak nem volt a tagja, a festészeten kívül nem érdekelte semmi, talán ezért engedték külföldre menni. Mindent a vásznon akart megoldani, reggel felkelt, reggelizett, festett, ebédelt, lefeküdt egy kicsit, megint festett, aztán korán lefeküdt aludni. Ez volt az élete. Mindennap festett, mindennap rajzolt – erősíti meg Muladi Brigitta.

A szakirodalom szerint 1940-ben Modok Máriához költözött Szentendrére. Muladi Brigitta, aki nemcsak Czóbel, de Modok életművét is kutatja, tovább árnyalta a képet. Szerinte Czóbel akkoriban Párizsban volt berendezkedve, látogatóba járt Szentendrére, és Modokkal együtt ingáztak. A harmincas években Párizsban adta el a képeit, sőt a szocializmus alatt is ki tudta vinni és „keményvalutáért” értékesíteni a Szentendrén született festményeket – erősíti meg Barki is.  A háború viszont közbeszólt, itt ragadtak. Nem volt ez határozott döntés.

1936-ban egyébként Lehel Ferenc – akit még Nagybányáról ismert – hívta meg a szentendrei művésztelepre Czóbelt. Itt ismerkedett meg Modok Máriával, szerelem lett belőle. Jól megértették egymást, és a festészetükben is sok volt a közös pont. Modok Mária a válása után saját egzisztenciával, műtermes házzal rendelkezett, kézenfekvő volt, hogy a magyarországi hónapokat itt töltik.

De Czóbel meg is szerette Szentendrét, levelezéséből kiderült, sokszor alig várta, hogy Párizsból visszatérhessen a kis almáskertjükbe. 

„Mert ez a Szentendre egy mágikus hely, itt valami beszippantja az embert – meséli Muladi Brigitta, aki szintén ideköltözött, amikor elkezdett a múzeumban dolgozni. – Kirakatvárosnak tűnhet, pedig valójában nem az, minden lelki szükségletre ad valami választ. Visszatérve Czóbelre, nagyon várták őt az itt alkotó művészek, amikor híre ment, hogy ide fog költözni. Bálint Endre a Hazugságok naplójában írta: „L.F.-nek hófehér haja volt, és akit azért irigyeltem, mert a falát Czóbel Múzsa című képe díszítette. Czóbel Bélát azért irigyeltem, mert a képet ő festette, és mert sokat élt Párizsban. Mennyire várom, hogy megismerjem személyesen is”. 

Modok Máriával baráti társaságot is kapott Czóbel, sok időt töltöttek együtt Gráber Margittal, Szántó Piroskával, Vas Istvánnal. Az ő emlékirataikból ismerjük a társasági életüket, házasságuk dinamikáját. Klasszikus férfi-női szerepeket vittek, Czóbel karrierje volt a fontos – miközben Modok lopott órákban ugyan, de szintén rengeteget festett.” 

De hogyan is lett meg a múzeum? Hiszen ő volt az egyetlen élő művész, akinek múzeumot szenteltek Magyarországon. „Kiharcolta magának – foglalja össze Barki Gergely. – Nagyon szerette volna, hogy legyen egy múzeuma. Szépen átalakították számára a Templomdombon a volt iskolaépületet, és még életében megnyílt a kiállítás, többnyire a legutolsó évtizedek képeiből. A holland korszakból van még egy jelentősebb anyag, ezt a lánya adományozta a múzeumnak.”

Az idős mester személyesen felügyelte a múzeum állandó kiállításának felépítését, hosszú ideig fel sem merült, hogy hozzá lehetne nyúlni. Barki Gergely meséli, hogy korai korszakához egészen furcsán viszonyult, ingerültté is tette, ha arról kérdezték: „Mit jönnek nekem a korai korszakommal, megfestem az egészet újra, ha akarom!” Szóval a korai korszaka szinte említést sem kapott a tárlaton.  

„Aztán amikor 2015-ben Gulyás Gábor lett a Ferenczy Múzeumi Centrum vezetője, megkeresett, hogy rendbe hozná a Czóbel Múzeumot, és rendezzem újra az állandó kiállítást – folytatja Barki Gergely. – Örültem, hogy fél évszázad után felújítják az épületet, de jeleztem, hogy nem látom értelmét egy állandó kiállítás megrendezésének. Felesleges ugyanazt a kártyapaklit kevergetni, aztán időről időre máshogy kirakni – ugyanazokat a lapokat. 

Felvetettem, mi lenne, ha az állandó kiállítás helyett minden évben egy új és mégis állandó ’kiállítás-változatot’ rendeznénk, méghozzá úgy, hogy minimum 10-15 művet kölcsönkérnénk egyéb közgyűjteményből, magángyűjteményből, akár külföldről is. Az ötlet megtetszett Gábornak, belevágtunk. Újragondolt Czóbel – ez lett a cím, és lett 2.0, 3.0, 4.0 verziója is. Volt, amikor a berlini expresszionistákkal való kapcsolatára koncentráltunk. Kölcsönkértem egy német magánmúzeumból egy akvarelljét, mire azt kérdezték, miért csak az akvarellt kérem, három nagyméretű olajképet is őriznek a húszas évek elejéről.

Olyan képeket küldtek végül, amelyek a legjobb német expresszionistákkal is felveszik a versenyt, a két múzeum között pedig kialakult egy jó kapcsolat. 

Tematikák szerint folytatódott a kiállítás-sorozat, újabb és újabb, soha nem látott festmények kerültek elő. Számos olyan képet mutattunk be, ami korábban nem szerepelt Czóbel-tárlatokon, illetve ezzel párhuzamosan kiválogattam a törzsanyagból olyan képeket – elsősorban a grafikákat –, amelyek közül nagyon sok soha nem szerepelt semmilyen kiállításon.” 

Barki Gergely az ötödik kiállítására készült, amikor igazgatóváltás történt a múzeum élén. Az új igazgató, Prosek Zoltán Muladi Brigittával folytatta a munkát, aki továbbvitte a folyamatos újrarendezés elvét. Czóbel gazdag életműve lehetővé teszi, hogy újabb felfedezések születhessenek. 

Muladi Két Paletta címmel a Czóbel-Modok házaspár párhuzamosan futó életművét izgalmas művészeti párbeszéddé alakította. Azt az időszakot helyezte fókuszba, amikor Czóbel biztonságos otthonra lelt Modok mellett, de kitekintést adott a korai munkákra és Czóbel egyedül töltött, utolsó öt évére is. 

„Szerettem volna megmutatni Modok korszerűségét, és úgy érzem, ez sikerült is. Sok visszajelzést kaptam, hogy mennyire másképp látják, arca, karaktere lett. Mire idekerült Szentendrére, Czóbel már klasszicizálódott, megtalálta azt a modort, amiben festeni akart. Minden képe felismerhető: kusza vonalak, furcsa színek, egy olyan különös festői világ, ami 1940-re már teljesen kialakult. Ám az is igaz, nem tudjuk pontosan, hogy milyen volt a fiatal Czóbel, hiszen két fontos szakasz hiányzik az életműből, ezeket csak fekete-fehér fotókról, vagy elbeszélésekből tudjuk rekonstruálni. Czóbelt mindig körüllengte a pikáns függetlenség nimbusza.”  

Ezt a nimbuszt vizsgálja, vagy talán cáfolja a jelenlegi kiállítás, amely Paletták – Czóbel Béla párizsi és magyarországi kapcsolatai címen a legfontosabb szakmai és személyes kapcsolatait mutatja meg visszaemlékezések, interjúk, levélrészletek alapján.

Czóbel és a Dunakanyar viszonyáról Muladi Brigitta azt meséli, az idős mester számtalan képén örökítette meg a tájat – megszokott látvány volt, ahogy gyalogol a Szamárhegyen, vagy a 11-es út mellett, keresve, hová tehetné le az állványát. Egy ilyen elkapott pillanatfelvétel fogadja most a látogatókat a múzeumban. 

Czóbel haláláig festett, egész életét a festészetnek rendelte alá. Szomorú, hogy azért nem ismerik még szélesebb körben, mert pont az a korszaka tűnt el, amikor a világ élvonalával egy ütemben mozgott. 

Milyen helyzetben volt a múzeum, amikor átvette az irányítást?

A rendszerváltás a Skanzent is váratlanul érte, nem volt felkészülve a piaci viszonyokra. A szocialista brigádok, a szovjet, lengyel, kelet-német turisták által mesterségesen felduzzasztott, sokszor 300 ezres látogatószám nem volt valós, gyakran át sem lépték a küszöböt, csak beíratták a brigádnaplóba, hogy itt jártak. Az állami intézményrendszer átalakult, benne maradtunk ugyan a nemzeti múzeumi hálózatban, de a piaci viszonyokkal nem tudtunk igazán mit kezdeni, lezuhant a látogatottság 130-140 ezer főre. Az itt dolgozók sem hittek igazán abban, amit 1967-ben az alapításkor mondtak, hogy némi KISZ-es támogatással, néhány év alatt felépül a Skanzen. Itt volt a rengeteg bontott épület, itt voltak a tárgyak, de nem volt hozzá infrastruktúra és nem volt jövőkép. 1992-ben Dr. Füzes Endrével, a korábbi főigazgatóval és két másik kollégával elkészítettünk egy fejlesztési programot. Arról szólt, hogyan húzzuk ki magunkat az iszapból a hajunknál fogva, mint Münchausen. Azt tudtuk, hogy a döntéshozó mindig a sikerbe invesztál, vissza kellett szerezni a látogatókat, infrastrukturális fejlesztésekkel, új típusú fesztiválokkal, rendezvényekkel.

A csökkenés akkorra megállt, amikor átvettem a múzeumot, elérte, sőt a kétezres évek elejére meghaladta a 200 ezret a látogatók száma.

A Skanzen beletartozik ugyan a nemzeti múzeumi hálózatba, de a többi múzeumhoz képest mégis sajátos képződmény.

A skanzenek azért jöttek létre, hogy ne csak a vitrin és a tabló meséljen a népi életről, kultúráról, hanem összességében lássuk az egészet. Kiderült, hogy ez a múzeumi forma rengeteg emocionális elemet képes megmozdítani: „Jaj, hiszen nálunk is volt ilyen, használta a nagymamám.”  Pillanatok alatt olyan érzelmi kapcsolat jön létre a bemutatott dolgokkal, ami megismételhetetlen. 2001-ben Szentendrén volt a Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetségének konferenciája, itt volt 120 -130 szakember negyven országból, akik arról beszéltek, hogy már nem működik a skanzenek korábbi hatásmechanizmusa.  A mostani generációnak nem jelentenek semmit a régi tárgyak, nincs érzelmi kötődésük hozzá, folyamatosan tűnik el a paraszti kultúra. Annak idején a szabadtéri múzeumokat döntően azért hozták létre, hogy a népi kultúrára figyeljenek, de ez változott, már régóta az egész társadalmi spektrummal foglalkozunk. A szolidaritás, a traumafeldolgozás, az öko, a bio, minden, ami ma a közbeszéd tárgya, megjeleníthető a skanzenban. Bővíteni kell a lehetőségeket, mert a huszadik szekrény vagy tulipános láda legyen bármilyen szép, unalmassá válik. De ha a látogató bemegy a kiállítóterekbe és azt látja, hogy az egyikben a demenciával foglalkoznak, máshol a vakokkal, a következőben történelmi traumát dolgoznak fel, aztán bezárkózik például a hidasi házba, ahol az a feladata, hogy egy óra alatt rakja össze az életéből azt a húsz kiló személyes tárgyat, amit magával vinne kitelepítéskor, az megérinti. Már nemcsak arról van szó, hogy valami szép, népi, cifra, festett, hanem az is kiderül, hogy az asszonyt megverték, a tizenkét gyerekből kettő maradt meg, ez az élet is tele volt traumákkal, nehézségekkel, mint a mai emberé. Közben viszont azt is látja, hogy mennyiféle okosságot tudtak eleink, amire ma is érdemes odafigyelni.

A hetvenes években, amikor ismertté váltak a skanzenek, inkább a bemutatáson volt a hangsúly.

Kvázi épület- és életmód-rezervátumok voltak, sőt a 80 években a magyar muzeológia átvette a német metódust, ami arról szólt, hogy majd a tárgyak mesélnek, nem kell semmi magyarázat.  Ez is egyfajta szemlélet, de a mai gyerekek szülei már nem tudják azt, hogy mi a csizmakaparó vagy a légyfogó, miért is mutassuk be önmagukban? Túl kellett lépni ezen a szemléleten.

Persze, nem felejtjük el, hogy van egy nagyon komoly réteg, amely érdeklődik a népművészet iránt, őket is ki kell szolgálni. De szerintem akkor jó egy nemzeti gyűjtemény, ha minél szélesebb a spektruma, ha a társadalom minél nagyobb szegmensét be tudom hozni a múzeumi területre.

A felmérések szerint a szentendrei látogatók közel negyven százaléka egy évben többször jön el a Skanzenba, mert talál valami izgalmasat.

A mai napig is a legnagyobb kihívás, hogyan lehet ezt a látogatói létszámot bővíteni, miközben vannak politikai, gazdasági döntések, covid, lehetne sorolni. 

Ha már szóba hozta, a politika mennyire szól bele az életükbe?

Igazából nem. Ha abban segít, hogy anyagilag támogatja például azt, hogy elhozzanak ide háromezer sérült gyereket, az fontos. És vannak ilyen gesztusok. Más kérdés, hogy milyen hatása van a politikai megosztottságnak a hétköznapokra. 

Amikor 2022-ben megnyitottuk az Erdélyt, nagyjából 140-150 emailt, sms-t kaptam, óriási siker volt, több mint kétezren itt voltak a nyitáskor.  De az üzenetek felében azt kérdezték, hogy volt bátorságom hozzá. Nem értettem. Szakmai tudományos feladatot hajtok végre, ebből a koncepcióból hiányzott az Erdély mint önálló kulturális entitás. A tudományos hitelesség alapján dolgozunk, ahol bizonyos kérdésekben nyilván más a valóság, mint amit egyesek szeretnének látni.

Három tájegységgel indultak, most tartanak a kilencediknél.

Az első két ötéves ciklusom arról szólt, hogy az elődök álmát próbáltam megvalósítani, mert korábban elfogyott a pénz, megrekedt a tájegység-építés. A Skanzen telepítési programja, tehát ennek a kilencnek a felépítése ambíciózus program, egyedülálló a világban. Senki nem mert ilyen hatalmas épülettömeggel bíró, hatalmas logisztikát igénylő, tárgyakat megóvó programot csinálni. A legnagyobb skanzenek 100-150 épülettel operálnak. Mi háromszázhatvan épület körül tartunk most nyolcvan hektáron.  Amikor vezető lettem, itt voltak muzeológus kollégáim, akik közel húsz éve várták, hogy felépüljön a Balaton-felvidék vagy a Dél-Dunántúl. Meg kellett értetnem a fenntartóval, hogy lépni kell, mert a tárgyak ott pusztulnak a depóban. Közben körvonalazódott az új struktúra, amiben megfogalmaztuk, milyen irányba megyünk tovább. A Felföldi Mezőváros, az Észak Magyarország már a megújulási folyamatokat mutatja tematikában, módszertanban, bemutatási eszközökben. De a paradigmaváltás minden tekintetben az Erdély. Ehhez persze többek között az kellett, hogy a 30, itt töltött évem alatt volt lehetőség egy hosszútávú, megalapozott, sikerekkel fémjelzett, mindig újításokat beépítő, folyamatos munkára, ami olyan vezetési biztonságot és állandóságot ad, amivel mindezt meg lehet valósítani.

Miben más az Erdély a korábbiakhoz képest?

Az Erdély első üteméről beszélünk, amiben legelső és a leginkább szembetűnő, hogy van város. Az alapkánonban a falusi parasztság és a mezővárosi kézműves polgárság életmódját mutatjuk be. Már vannak nyomok a Felföldi Mezőváros tájegységben a nagy történelmi stílusok megjelenítésére az épületekben, az enteriőrökben, de azért az még a régi metódus szerint épült. Mára a Skanzen kilépett a csak népi kategóriából, és ahogy a korszerű történeti múzeumok, a népet teljes spektrumában vizsgálja minden társadalmi szegmens tekintetében. 

A másik jelentősége az, hogy az Erdély komoly demonstrációja annak, hogy nemzeti gyűjteménnyé váltunk.  1998-ig csak a mai Magyarország területén gyűjthettünk, akkor lett ez feloldva, ami jelzi, hogy a magyar kultúrát teljes spektrumában értelmezzük.

Fontos az interpretáció módja. A korábbi enteriőrök állóképként jelentek meg, a mostaniak mozgalmasak, élet van bennük.

Főleg az élő történelem, ami most nagyon új interpretációs módszer. Nemrégen volt itt egy angol szakember, ők kezdték el ezt a beöltözős, viseletes, múzeumi teátrumot. Megnézte a miénket, és nagyságrendekkel jobbnak tartotta a sajátjuknál, mert nemcsak a ruha, a környezet, a beszéd hiteles, hanem a történet alanyai is, akik valós személyek voltak. A székelyudvarhelyi postahivatal emeleti szintjén Dávid Lajos postamester tíz perces flashmob-szerű előadásban vitatkozik a mindennapos várandós feleségével, 1915. január 15-én délután 5 óra előtt pár perccel, hogy aláírja-e az új impériumra az esküt, vagy ne. Ha aláírja, megy tovább az élet, de hitét veszti, ha nem, oda lesz minden egzisztenciája, a gyerek is, aki másnap meg is születik. Fantasztikus hatású történet, nagyon megfogja a közönséget, még a külföldieket is, annak ellenére, hogy a konkrét szöveget nem értik, csak a történet kereteit, de nagyon jók a színészek. Ez minden tablónál, minden QR-kódnál többet ér, mert személyes. Ettől kezdve mindenki pontosan érti, hogy mit jelent, amikor az embereken átnyúlik a történelem. Mikor lenne aktuálisabb ez, mint  napjainkban? Ettől válik a dolog nagyon izgalmassá, miközben közel kerül a mához, mert megváltozott az interpretáció módja és eszközkészlete.

Érintőképernyő a tisztaszobában?

A hetvenes években egy sarkos elrendezésű szoba önmagáért beszélt. Mindenki tudta, hogy ez a komód, ez a kredenc, ez a bili, ez a csizmahúzó, még az elrendezés is hasonló ahhoz, amit ismertek. Voltak még ilyen elrendezésű házak a falvakban. Ma már ilyen nincs, az egész falusi kultúra eltűnőben van, megváltozott az életmód. Viszont szeretnénk, hogy a látogató számára minden érthetővé váljék, ezért próbáljuk mai eszközökkel megmutatni, hogy milyen volt az élet annak idején, legyen az kamera, érintőképernyő vagy színielőadás mint közvetítő eszköz.

A hétfalusiaktól van egy épületünk, aminek az első szobája van berendezve eredeti bútorokkal. A konyhában van egy stilizált kocsikerék, nyilak mutatják, hogy milyen volt a munka és az ember-migráció. A hétfalusiak nagyon jól szekereztek, ezért van a kocsikerék, Nagyszebenbe jártak, most Bukarestben ők a taxisok. A harmadik szobában az AL program segítségével régi képeket mozdítunk meg. Vagy a homoródalmási háznál – a Metropolitanból hoztam az ötletet – kívül van egy kukucskálónyílás, ami pásztázza az enteriőrt, miközben jönnek elő a benne lévő tárgyak a legfontosabb információkkal. 

Hangsúlyosak a jeles napokhoz kapcsolódó bemutatók.

Azok voltak régen is. Írtam egy cikket arról, hogy mi a különbség a kelet-közép-európai és a nyugat-európai skanzenek között. Elég sok skanzent láttam a világban, nemcsak Európában, amelyek igazán attól voltak sikeresek, hogy bevonták a látogatókat a bemutatott tevékenységbe, legyen az fafaragás, vagy tojásfestés. Ez is egy paradigmaváltás, megváltozóban van a skanzen össztársadalmi szerepe. Eddig – én így definiálom – az épített tárgyi örökség elemeit próbáltuk a trezorban megőrizni, mert az  emberek, szokások, tárgyak  ugyan eltűnnek, de az épített tárgyi örökség megmarad.  Miközben ezt az átalakulást érezzük, a 21 század embere rengeteg dologban egyedül maradt, kérdései vannak, amelyekre nem kap választ, igény képződik a visszatanításra.  Jönnek a Skanzenbe a látogatók, és itt tanulnak meg csalamádét készíteni. De a kedvenc példám a Balaton-felvidéki polgármester, aki azt kérdezte, hogy nincs-e tudomásunk valami, a falujukhoz köthető népszokásról. Volt. Ötven évvel ezelőtt gyűjtöttük fel a faluból egy Úrnapi körmenet leírását, visszaküldtük és azóta működik.  A vörösiszap-katasztrófa után a mi archívumunkban meglévő házleírások alapján kezdték meg az újjáépítést. A 2001-es beregi árvíznél ugyanez történt. A hejceiek idejöttek, megnézték az ún. huszita házukat, ami náluk egy kockaház volt, de amikor elbontottuk és szétszedtük, akkor derült ki, hogy ott van benne a középkori mag. Rendbe hozták a falut, másképpen viszonyultak  múltbeli örökségükhöz.

Az a tudáskincstár, ami megvan nálunk a kiállításokban, archívumban, fotókban, eljutott arra a szintre, hogy jól lehet használni a visszatanításhoz, persze az sem mindegy, hogyan.

A divattal szemben, amit mi csak „repülőtéri népművészetnek hívunk”, ami látványos és használhatatlan tárgyakat ad el, másfajta szemléletet képviselünk. Nem azt mondjuk a ma emberének, hogy bő gatyában vagy rokolyában szaladgáljon, de az életminőség jobbításhoz hozzá tud járulni a skanzen azzal, hogy régen használatos minőségi dolgokra hívja fel a figyelmet.

Mennyire meghatározó, hogy a Dunakanyarban van a Skanzen?

A tájegységek belesimulnak a természetes környezetbe, hiszen körülöttünk – még ha be is épült már Pismány hegyoldala – a Pilis azért itt van, nagyon szép környezetben vagyunk. A mi telepítési koncepciónk szerint terepre vannak helyezve az épületek, így ugyanazt az holisztikus világot mutatják, mint a falusi parasztházak, amelyek szintén belesimulnak a völgybe vagy a domboldalba. A probléma az, hogy a Pilis és a Duna között nagyon erős szélvonat van, ennek megfelelően minden épületnek a Pilis felé eső oldalát leveri az eső, a parasztember nem építkezett volna így. A kőből és az üvegből készült épület, ahol az irodák vannak, ma már a táj része. 2004-ben az Év irodaháza címet nyerte el, modern, mégis beleillik a tájba.

Sokfele jártál a világban. Mióta laksz Óbudán?

Lassan tíz éve. A feleségem, Szinetár Dóra az Emőd utcában lakott, amikor összejöttünk, együtt éltünk, majd összeházasodtunk. Mivel a szülei már elég idősek, úgy döntöttünk, hogy mindenkinek az lenne jó, ha összeköltöznénk, és akkor mindenki eladta minden ingatlanját és a szüleivel közösen vettünk itt együtt egy házat, felújítottuk, és azóta óbudaiak vagyunk. Azért is volt teljesen egyértelmű, hogy ez fog történni, mert Dóri is tősgyökeres rómaifürdői lány, meg az anyósom – Hámori Ildikó – is, ez volt a legtermészetesebb választás. Én meg nem tiltakoztam. Egy kisvárosból jöttem, Miskolc mellől, Felsőzsolcáról, és ennek ugyanolyan hangulata van: az embernek megvan a hentese, megvan az, hogy melyik kisboltba jár. Nagyon jó, nagyon szeretem. 

Azt mondják az óbudaiak, hogy a Dunakanyar itt kezdődik Óbudán. Neked mi jut eszedbe arról, hogy Dunakanyar?

A covid vége felé – bár akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan vége – Lőrinc Gyurinak, a Szentendrei Teátrum vezetőjének eszébe jutott, hogy a legendás Dunakanyar előadást – Ruttkay Évával és Sztankay Istvánnal a főszerepekben – is Szentendrén csinálták meg, milyen jó lenne újra bemutatni a darabot ott. Ő már dolgozott a feleségemmel, és neki valahogy egyértelmű volt, hogy akkor mi ketten adjuk elő, és jött az ötlet, hogy akkor mi lenne, ha az apósom, Szinetár Miklós rendezné. Felhívta először is az apósomat, megkérdezte: megrendezné-e? Apósom először félve annyit válaszolt, hogy kérdezzük meg Dórit, hogy ő mit mond erre. Dóri ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy amíg apósom bármilyen hatalmi pozícióban volt, addig semmilyen munkát nem fogadott el tőle, mert számára a színház nem családi vállalkozás, hanem van az igazgató, aki vezeti azt, és ne vigye oda a feleségét, a lányát, mert az nem elegáns. Mostanra viszont már semmilyen pozícióban nincs, tehát most már miért ne dolgozhatnánk együtt? Így elkezdtünk próbálni. Azt hittük hogy ezt otthon, a konyhában is tudjuk próbálni. Mondanom sem kell, hogy ez nem így lett, konyhában nem lehet előadást próbálni, mert mindig van valami, amit otthon csinálni kell, és az lett a vége, hogy természetesen kimentünk a helyszínre, a Szamos cukrászdába, ahol később előadtuk, és ott próbáltunk előtte.

Milyen volt ebben a családi viszonyrendszerben próbálni? Könnyen tudtátok fogadni az instrukciókat? 

Először kicsit furcsa volt, de tulajdonképpen olyan volt, mint egy nagy otthoni beszélgetés. Mivel ismerem az apósom habitusát, Dóri meg még jobban, pontosan tudtuk, hogy itt nagy kiabálásokra nem kell számítani, szépen csendesen fogja mondani a maga okos instrukcióit, és persze mindegyikhez elmondta, hogy ezt nem kell megfogadni, ezt csak elmondom, amit megfogadsz, azt megfogadod. Természetesen két hullámvölgy azért volt benne, az egyik nekem, a másik Dórinak.

Bár elsőre nem tűnik nehéznek a szöveg, de pont azért az. Logikátlan helyeken túláradó, máshol meg éppen nagyon szűk és szikár.

Apósom személyesen ismerte Karinthyt, nagyon sok olyan mondat van benne, amit én elkezdtem poénra venni, és mondta, hogy nem, ez halálkomoly, és aztán elmondtam egy másik mondatot, arra meg mondta, ezt játszd ki poénra, de hát mondom ez egy tragikus mondat; nem, ő mindig ezzel viccelt – mondta.  Csak hát úgy könnyű, ha az ember ismeri Karinthyt. 

Idén fogjátok játszani? Mi lesz a darab sorsa?

Most egy évig nem játszottuk, mert mindenféle egyeztetési gondok voltak, Dóri nagyon sokat próbál, én kevesebbet, de nyáron például miattam nem lehetett, mert forgattam a Renitenst (bűnügyi vígjátéksorozat az egyik kereskedelmi tévén – a szerk.). Most nyáron viszont lesz, júniusban és augusztusban is, Budapesten és Szentendrén fogjuk játszani. 

A karakter mennyire áll hozzád közel?

Ez mindig nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy aki nyitott a világ dolgaira, és figyel, ahhoz minden szerep közel áll. Azt szokták mondani, mindenkiben benne van a potenciális hős és a potenciális sorozatgyilkos is. Tehát a semennyire és a nagyon közel között valahol. Amit leginkább imádtam benne, hogy férfiként azt tudom mondani halál komolyan egy nőnek, hogy nem érdemellek meg, és hallom a nézőtéren, hogy a nők fején csattan a saját tenyerük, hogy atyaúristen, ez de gáz. 

Férfiak ezt komolyan gondolják?

A férfi ezt biztosan komolyan gondolja, de hát ennél közhelyesebbet és rosszabbat nem lehet elmondani egy nőnek, és minél őszintébben próbálja mondani, minél könnyesebb szemmel, annál szánalmasabb lesz a dolog. De én ezt imádom. A színházban az ilyen helyzeteket szeretem a legjobban. Egyrészt megvan a szekunder szégyenérzet, másrészt magára ismer az ember. Ilyen szempontból Karinthy darabjában nagyon jó mondatok vannak, mert az ember egyszercsak megérti az egész nyomorát. És ami a legérdekesebb számomra az egész Dunakanyarban, hogy azoknak, akik látták régebben, valahogy az van a fejükben, hogy ez egy kedves darab, a vendég és a pincérnő évődnek egymással; igen ám, de a darabnak van egy másik síkja is, egy tragikus. Röhögünk, röhögünk, de egyszer csak elkezdem mondani, hogy az egyik padtársamat 56-ban kötötték fel, és van a másik, aki felkötötte 56-ban.

Végigmegyünk a történelmen egyetlenegy monológban, és akkor hirtelen megfagy a levegő.

Itt visszamenőleg megértjük a sok felülkompenzálást, azt, hogy miért mond ki dolgokat és miért nem tud kimondani dolgokat, összeáll az egész a kép egy monológ alatt. A nőnek is van egy ilyen monológja, és kiderül, hogy két, tökéletesen kilátástalan helyzetben lévő emberről van szó. Könnyed darab, feloldódással, de azért drámai mélységgel is.

Most épp nem próbálsz, de sokat játszol. Miket tudnál kiemelni a futó darabjaid közül?

Van egy monodrámám, a Szókratész védőbeszéde, az mindig fontos, most a 80. előadás környékén járok vele. A Pinceszínházban játsszuk az Euripidész: Médeia történetét, amit azért emelek ki, mert a nézők sokszor rettegnek a görög drámáktól, hogy nem értenek belőle semmit. A mi előadásunk beavató: Karsai György, aki szerintem az országban talán a legtöbbet tud a görög drámáról, ott van velünk végig, időközönként megállítja az előadást, és elmondja, hogy az adott részről éppen mit lehet tudni. Szenteczki Zita rendezésében ketten játsszuk ezt az előadást Ágenssel, ő játssza az összes nőt, én pedig az összes férfit. Karsainak volt arról egy félmondata, hogy az Euripidészt azért nem szerették nagyon a görög drámaírók, mert mindenki azt hitte, hogy az ő munkáját akarja elvenni, hiszen a vígjátékírók vígjátékot írnak, a tragédiaírók tragédiákat, és Eurpidész volt az első, aki elkezdte ötvözni ezt a kettőt. Ha olvassuk a Médeát, megjelenik benne három férfialak, meg egy hírnök, akik válogatott kretének, ők elvileg a görög történeteknek a nagy hősei, de úgy mutatja be őket, hogy kettőig nem tudnak számolni. Kérdeztem, lehet bohóckodni? Karsai erre azt mondta: kötelező. Én imádok bohóckodni, bármennyire is azt szokták hinni rólam, hogy morózus ember vagyok. Onnantól kezdve, ami a csövön kifért, csak azt nem játszom el, amit nem szégyellek. Szerintem a Holdról is szabad szemmel lehet látni, ahogy mondjuk Kreónt játszom.

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöke lettél, mik a terveid? Milyen változásokat szeretnétek?

Először a szinkron alapszervezet alelnökének választottak meg, ami betagozódik a SZÍDOSZ-ba, aztán ott is alelnök lettem. Az alelnöki pozíció nem jár fizetéssel, de a dicsőség, ha valamit csinálok, az nem a miénk, cserébe viszont mindenki minket szid. De így 45 évesen azt érzem, elég sok mindent kaptam ettől a szakmától, és szeretnék valamit visszaadni. A többiek úgy látják, hogy elég konstruktív tudok lenni és csapatjátékosnak is jó vagyok.  Úgy látom, hogy amióta a színészek kezét valamikor a 70-es évek  közepén elengedték, azóta mint egy gyerekfalka téblábol a magyar színházi élet majdnem összes szereplője. Szakszervezetként az lehet a célunk, hogy vezessük rá a színészeket, hogy felelősséget kell vállalni a saját életükért.  Régebben egy színházi premier igazi ünnep volt, és vidékre is elutaztak Pestről, most futószalagon mennek a dolgok, és van egy biztonsági sáv, amiből nem lógnak ki az előadások.

Vagyis nem történik semmi, és így értékét vesztette színésznek lenni. Nem lehet más a cél, mint ezt az értéket valahogy visszaszerezni. 

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem lehet jobb, illetve baloldalian gondolkodni a színházról. Ez nem nehéz mostanában? 

Azok, akik rá akarnak nyomni egyfajta jobb vagy baloldali bélyeget, azok mind ki akarják sajátítani a színházat. Erre azt kellene mondani, hogy köszönjük szépen, nem kérjük. A színháznak többek között az a dolga, hogy reflektáljon a jelenre. Shakespeare-nél a Hamletben az jobboldali vagy baloldali érték, hogy azon tipródom, megöljem-e a mostohaapám? Értem én, hogy a világot szeretnénk feketének vagy fehérnek látni, de a világ egy nagy szürke massza. Nyilván vannak egyszerű dolgok: bántunk-e valakit a bőrszíne miatt? Nem, nem bántunk. Bántunk e valakit azért, mert nő, vagy adunk e kevesebb fizetést? Nem, nem bántunk és nem adunk. Vannak ilyen evidens dolgok természetesen, de ezen túl az összes olyan kérdés, ami ennél bonyolultabb, vitát kellene, hogy generáljon. És nagyon hiányolom az értelmes, észérveket felsorakoztató és ütköztető vitákat. Ehelyett beszélni sem merünk semmiről.

Hogyan lehet jól viselni a sikereket és a kudarcokat? 

A legegyszerűbb receptet tudom elmondani, akár nagy siker, akár kudarc, nekem mindig az az első gondolatom, hát ez most 3-4 napig fog tartani, aztán elmúlik. Ha a népszerűségem kicsit megugrik, akkor lesz 2-3 hónapom, amikor kitalálhatok valamit, hogy mit akarok ezzel a népszerűséggel kezdeni, mert természetesen lehet benne fürdőzni, de egyszer csak azt veszem észre, hogy ja, már nem, nem ismernek meg. Körülbelül két, két és fél hónap, amikor egy tévéműsor, sorozat vagy film után benne vagy a köztudatban. Én ezt például arra használtam, hogy megcsináltam Békásmegyeren egy olvasókört, elkezdtem embereket magam köré gyűjteni. Minden hónapban van egy találkozónk, megbeszéljük a havi olvasmányt. Először én mondtam könyveket, tartottam kiselőadást, két évig ez így működött, a harmadik évben már más is hoz témát. 

Óbudáról indultunk, térjünk vissza ide. Van kedvenc helyed a kerületben?

A Fő teret és környékét nagyon szeretem. Azért is áll közel hozzám, mert aktív kapcsolatunk volt az Óbudai Waldorffal, feleségemnek a kislánya járt oda, minden évben a Fő téren van a Szent-György nap, amit az iskola szervez, és volt olyan, amikor én írtam nekik a darabot, én rendeztem, és az nagyon izgalmas volt. Télen, ami itt van, a korcsolyapályától kezdve az összes forralt boros bodegáig az egészen csodálatos. Sokszor az a program, hogy kimegyünk, a gyerekek kapnak egy forró csokit, nézelődünk, a merészebb gyerekeim bemehetnek korcsolyázni, én biztos nem. Ha a víz halmazállapotát nézzük, maradok a folyékonynál. Szeretek úszni, vízparton lenni, a Duna-partot szintén imádom. Rendszeres program nálunk a Nánási úti piac, szombatonként mindig kimegyünk, mert ott van Tomi, aki a kolbászt árulja, Benji már mondja, megyünk hozzá kóstolóért és mindig ad neki egy karika kolbászt, és azt elnyammogja. Nagyon szeretek itt élni. 

Hogyan kezdődött, miért éppen a textil vonzott?

Családunkban hagyomány volt ez a művészeti ág, bár inkább a kézművesség felől közelítve. Édesapám családja és a szüleim is kötöttáruval dolgoztak, a nővérem herendi porcelánfestő volt, nagyon jól rajzolt. Eleinte miatta nem is mertem otthon rajzolgatni, viszont jó mozgáskészséggel rendelkeztem, néptáncoltam, ebben éltem ki a művészi kreativitásomat. Aztán a néptáncon valaki megajándékozott egy festékkészletettel, elkezdtem rajzolni, elmélyültem benne, és rájöttem, engem ez nagyon leköt.  Előkészítőre kezdtem járni Kopek Rita festőművészhez, felvételiztem az Iparművészeti Főiskola szövőszakára, amit végül nem indítottak el abban az évben, amikor felvettek, így átirányítottak a grafikusabb megközelítésű nyomottanyag-szakra. Viszont átjártam a szövésre, szakoktatóm, Szittner Andrea és művésztanárom, Penkala Éva lelkesen tanítottak, megfogta őket az érdeklődésem, gyakorlatilag mintha két szakot végeztem volna. 

Rátaláltam a távol-keleti ikat technikára, ami olyan hatású, mint a batikolás, és ahogy a fonalak mozognak, a minta határai elmosódnak és szép, festői hatás jön létre.

Beleástam magam a hagyományos technikába, mindent végigpróbáltam benne, és igyekeztem átültetni kortárs szellemiségbe. Ez a felvezetés azért lényeges, mert tulajdonképpen ezzel nyertem egy gyakornoki állást Svájcban, egy fontos textiles cégnél, az 1886-ban alapított Création Baumann Szövő- és Nyomottanyag-gyárban. Nálunk addigra megszűntek a textilgyárak, nem voltunk sehol ipari gyakorlaton, csak kézi szövőszéken tanultunk.

Pályakezdőként ezt látni nagyon rossz volt, ezért szerencsésnek éreztem magam, hogy kikerültem egy teljesen más szellemiségbe, betekinthettem egy működő iparba. A gyakornoki állás ráadásul kapukat nyitott előttem, utána öt évig barangoltam Európában, mint a régi céhlegények. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy mégis szeretnék hazajönni és a tudást, amit megszereztem, itthon továbbadni. Figyelmeztettek, hogy itthon nincs terep, de bennem az dolgozott, „nem baj, majd én megmutatom!” Hazajöttem 2003-ban, és műhelyt kerestem. Így kerültem Óbudára. Beleszerettem ebbe a 22 négyzetméteres belső udvaros kis házba, ez lett az én inspiratív alkotóterem. Óbuda nagyon békés, ez a béke szigete. Ha ide bejövök, lekapcsolom a telefont és tényleg lehet elmélyülten alkotni, igazi elvonulós hely. 

Meglett a műhelyed, hogyan folytatódott a pályád íve?

Gyárak és ipar híján kitaláltam, hogy egyedileg hímzett és applikált textíliákkal fogok foglalkozni.  Engem mindig is a lakástextil érdekelt, nem a ruhaanyag és a divat, hanem a belső térbe kerülő textíliák. Az alapanyagot megvettem külföldről és ráhímeztettem az egyedi, a megrendelő igényeire tervezett mintáimat. Akkoriban nem működtek még Budapesten designüzletek, de már kialakult egy réteg, amelynek volt erre igénye.  Belsőépítészekkel kooperáltunk, szakmai napokra jártam, kiállítottam, megismertek. Megnyertem a Kozma Lajos alkotói ösztöndíjat, aminek a három éve alatt felépítettem egy színekben, mintákban, stílusban összehangolt lakástextil-kollekciót. Ebben a közegben a jól sikerült munka kézről kézre jár, ez esetemben is szépen működött, amihez sokat segített a már említett svájci tapasztalat, illetve, hogy utána Németországban és Franciaországban együtt dolgozhattam a textil szektor legnevesebb alkotóival.

A frankfurti Heimtextilre először gyakornokként mehettem, és végigkövettem előtte azt a fél évet, amíg előkészítették a kollekciót, láttam, ahogy a tervező inspirálódik a trendekből, mintákat rajzol, megvalósul a textil, elkezdik tesztelni. A Heimtextil egyik része a gyárak és kivitelezők textil kollekciói, de ha lehet még izgalmasabb a tervezői csarnok, ahol a világ minden tájáról érkező tervezők árulják a terveiket. Először sokkoló volt, hogy a világból ennyi jó tervező gyűlt össze, de elhatároztam, hogy itt ki szeretnék állítani. A következő évben sikerült is, és nyolc évig önálló tervezői standom volt, egyedüli magyarként. Hímzett, applikált és nyomott anyag terveket kínáltam a kivitelezőknek. 

Belsőépítészekkel is sokat dolgozol a pályád kezdete óta. Hogyan működtök együtt?

Szeretek kooperálni, ráérezni arra, ki mit szeretne, ennek jó része lélektan, kapcsolódás másokkal, ez illik az egyéniségemhez és szeretem is csinálni. Amit egy belsőépítész megalkotott, ahhoz én még hozzáteszek valamit. A textil az i-re a pont, befejezi a belső teret. 

Mára átalakult a munkám, közbejött a válság is, az online világ megváltoztatta a vásárlói szokásokat, elérhetőbb a külföldi kínálat, több a design üzlet, átrendeződött minden. 

Nekem nagyon jókor jött egy lehetőség, egy munkafelkérés, amiből megszületett az üvegtextil. Az egyedi hímzett függöny, vagy a kézi tűzött gyapjúszőnyegek, a századfordulós kézműves irányzatok ihlette egyedi textíliák készítése aránytalanul megdrágult itthon. 

Az egykori óbudai Goldberger gyár átalakításánál – amikor loft irodákat létesítettek benne 2008-ban –, megkerestek mint textilművészt, hogy a recepciós pult mögé készítsek egy alkotást.

Akkoriban ismertem meg a síküveggyártás technológiáját. Azzal kísérleteztem, hogy a két üvegréteg közé textíliákat laminálok, az eljárás közben, ahogyan megváltoznak az anyagkarakterek, teljesen újszerű mintázatok jönnek létre. Ipari technológiával készül, de amit beleteszek, az teljesen kézműves, és egyedi művészi alkotás jön létre. Funkciót tölt be és a belső térhez passzol, mégis originális. Minden egyes darab kísérlet, mert rétegekkel dolgozom, színkeverések jönnek létre, különböző anyagminőségeket teszek bele, és nagyon izgalmas a végeredmény. Ez a saját innovációm, az üvegtextil. 2011-ben Londonban, a 100% Design kiállításon mutattam be először.  

Ezt a technikát láttad valakitől vagy egy az egyben te találtad ki?

Maga az üveglaminálás, amikor a két üveget összeragasztják, hogy erősebb legyen, már a századfordulón létezett, de az, hogy különféle textíliákat teszek közé, teljesen új műfajt teremtett.

A lakásextíliákkal is mindig rétegekkel dolgoztam, amikor applikációkat, hímzéseket készítettem. 

A Selyemgombolyítóban volt egy önálló kiállításod az üvegtextil-terveidből. Hogy jött létre ez a kiállítás?

Zelnik Józseftől kaptam a felkérést, hogy bemutathatom alkotásaimat az Országút Galériában. A Kivonat címet adtam kiállításomnak. Kis méretű üvegtextil mintaterveimet állítottam ki, és a monitorokon a megvalósult munkák fotóit láthatták az érdeklődők. Örültem, hogy meg tudtam mutatni az üvegtextil sokszínűségét.

Milyen volt így egyben látni a munkáidat?

Érdekes volt 15 év „termését” egyben látni. Nagy örömöt, okozott, hogy eljöttek a METU-s textil szakos hallgatóim. Próbálom lelkesíteni őket, mert sok textiles végez, és reményt kell adni nekik. Mindenkit bíztatok, menjen Erasmussal külföldre, tanuljon, próbálja ki magát, igyekezzen eladni a terveket nemzetközi platformokon.  Megint visszajött a kézművesség reneszánsza, kis műhelyek, manufaktúrák állnak össze. Pályázni kell, együttműködni, valahol el kell indulni. Hiszek abban, hogy ha a helyeden vagy, és amit csinálsz, szívvel-lélekkel teszed, az a végén összejön.  

Hol láthatók a munkáid publikus terekben? 

Néhány munkát említenék meg: az M4-es metró, a Goldberger Loft Iroda, a Thália Télikert Színház aulája, az Újpalotai Református Templom díszüvegablakai, a Maternity Szülészeti magánklinika, a Sirius Hotel homlokzata, a Jedlik Ányos Gimnázium interaktív tablói. 

A Zápor utcai műhelyed egyszerre őriz egyfajta régi óbudai hangulatot és megjelenik benne a mesés keleti világ. Honnan ez az érdeklődés? 

Meghatározó számomra a keleti életszemlélet, a buddhizmus, a jóga. Jógaoktatóként is tevékenykedem, a jóga egyben tart, és ad egy olyan tartást, ami segít a káoszban is összerakni magad. A tudatosság, a figyelem segít, hogy az utadon maradj.

https://www.facebook.com/obudaianziksz/videos/1059270202277401

Esszéim és előadásaim összegyűjtve az Orpheusz kiadónál jelentek meg Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve címmel, eddig három kiadásban. Az alábbi esszé korábbi változata szintén megjelent a kötetben, az Óbudai Anziksz kérésére a szöveget kissé javítottam, illetve kiegészítettem a kortárs recepcióról és Hamvas-hagyatékról alkotott véleményemmel.

Az igazság az, hogy Hamvas Béla életművének értelmezése ténylegesen és valójában csak most, ötvenhat évvel a szerző halála után, a XXI. század elején kezdődhet(ne) meg, hiszen egészen a rendszerváltásig az életmű csak töredékekben, részletekben, problémás másolatokban volt elérhető. Az elmúlt harminc évben is csak lassan, évről évre, darabonként jelentek meg a fontosabb könyvek. Ennyit arról, hogy „nem maradtak remekművek az asztalfiókban”. Dehogynem, és erre Hamvas Béla csak egy példa, jó volna a többieket is olvasni, hogy csak két fontosabb nevet és címet említsek: Weöres Sándor Elhagyott versek kötete és Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve.

Ám a Hamvas-életmű kiadása még most is problematikus. Nem csak azért, mert a kiadás nem kritikai kiadás, nem jegyzetelt és még mindig nem teljes – ami különösen a naplók és a levelek, továbbá a fiatalkori írások esetében fájó –, hanem, mert nincs időrendben, s egy kezdő Hamvas-olvasó nehezen tudja magában összerakni a hamvasi életmű ívét. Talán elsőre nincs is erre szükség. Később viszont annál inkább.

Nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mi következik mi után. Ha csak a klasszikus, magyarul elérhető Hamvas életmű-sorozatot nézzük, sokkal inkább az egyes művek elérhetőségéről beszélhetünk, azoknak is különféle szövegváltozatairól, ami úgy tűnik, hogy inkább volt szempont, mintsem az, hogy valóban időrendben és ezáltal logikai sorrendben egy teljes élet és mű kirajzolódjék előttünk.

Így történhetett meg, hogy az életmű publikálása a méltán népszerű és sok kiadást megélt Anthologia Humanával nyitott 1991-ben; igaz, kissé megváltoztatva az eredetit, hiszen bizonyos részleteket a szerkesztők (pl. Marx) kivettek, míg másokat a későbbi új kiadásokba – amelyeket Hamvas nem rakott bele – beleraktak. Kemény Katalin ezt így indokolta meg:

„Az Anthologia humana első kiadása 1946-ban jelent meg, ezt további két változatlan kiadás követte. Amint Hamvas Béla hátrahagyott jegyzetei tanúsítják, a negyedik kiadást lényegesen bővíteni kívánta, ugyanakkor bizonyos fejezeteket törölni, másokat cserélni szándékozott. Ezért az új kiadásba felvettünk néhány olyan szemelvényt is, amit Hamvas Béla a negyedik kiadás számára készített elő. A kihagyásokban, cserékben, változtatásokban és bővítésekben ugyancsak vázlatának irányítását követtük.”

Az Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége eredetileg is három egymást követő kiadásban jelent meg, Hamvas legfontosabb éveiben, életének delén, amikor benne állt a magyar szellemi élet fősodrában, de megelőzte (és természetesen követte) nagyon sok minden. Ha viszont valaki az életműkiadást sorrendben olvassa, tehát az első kötet után a másodikat veszi a kezébe, s ebből messzemenő következtetéseket kíván levonni az életműre, pályára vonatkozólag, akkor az nagyon nagy bajba kerül.

A második kötetben ugyanis rögtön a három utolsó kisregényhez érkezik, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1960-1961), és az Ugyanis (1966-1967), amelyeket Hamvas utolsó évtizedében írt, s amelyeknek az esszék között talán csak az ugyanebben az időszakban (1964-ben) íródott Öt meg nem tartott előadás a művészetről című fundamentális nagyesszé lehetne a társa, amely azonban az életműkiadás huszonhatodik kötetében jelent csak meg, 2014-ben.

Sorra lehetne venni a köteteket és az anomáliákat, de most nem ezt teszem. A lényeg, hogy az egész életműkiadás bár fontos, nélkülözhetetlen és hiánypótló, mégis kusza, öntörvényű és elhibázott. Még akkor is, ha a kiadás elején olyan, gondolom, hogy alapvetően jó szándékú emberek bábáskodtak az életmű felett, mint Hamvas özvegye, Kemény Katalin, vagy jogutódja, Dúl Antal. Valószínűnek tartom, hogy nem látták ennek a kiadásnak a végét, s nem is lehettek biztosak benne, hogy végig tudják vinni. Illetve nem filológiai szempontokat érvényesítettek, tekintve, hogy Dúl Antal teológus és Hamvas-tanítvány, Kemény Katalin pedig író és Hamvas özvegye volt, vagyis nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy érthető módon elfogultak voltak. Így aztán azt tarthatták szem előtt, hogy mihamarabb elérhetővé tegyék a szerintük legfontosabb és nélkülözhetetlen műveket a kiadatlan életműből, továbbá, hogy lehetőleg népszerűek legyenek a kiadások. Hiszen az Anthologia Humana akárhányadik kiadása méltán közkedvelt, míg mondjuk a Művészeti írások – bármennyire fontosak és jók – csak szűkebb olvasóközönséget vonzanak. Bár ma már a Hamvas-reneszánszon jócskán túl vagyunk, s Hamvas-divat lett, arra senki sem számított, ami végül ténylegesen történt, hogy egészen egyszerűen, bármilyen profánul is hangzik, de így van: jó üzlet lett Hamvas.

A művek publikálása kezdetén talán fontosabbak voltak a korábban említett szempontok annál, mint az életműkiadás időrendje, vagy filológiailag pontos közlése – hiszen Dúl Antal maga mondta nekem egy interjúban, még 2010-ben –, a Naplók kiadása kapcsán, hogy:

„Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat.”

(„Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Irodalmi Jelen. 2010. szeptember 14.)

De ez csak apróság, s lehetne akár azt is mondani, hogy csak a Naplókban tetten érhető, elszigetelt jelenség, csakhogy nem az. A Magyar Hüperión és az Öt géniusz is  jelentős változtatásokkal jelent meg az eredeti gépiratokhoz képest. Az már külön vizsgálat tárgya kell majd legyen, hogy mi minden változott a különböző kiadások során. Felmerül továbbá a Hamvas-szövegkiadás kapcsán is az a kérdés, hogy mit tekintünk „eredeti” gépiratnak, tekintve, hogy Hamvas írásai gyakran mások által legépelt másolatokban maradtak fenn, illetve a szerző maga sem törekedett véglegesített szövegekre, hiszen 1948-tól haláláig nem volt lehetősége könyveit kiadni. Külön vita tárgya lehetne Hamvas helyesírása, hiszen előfordul, hogy akár egyetlen nevet többféleképpen ír le, vagy a háború előtti helyesírást használja, ráadásul az írógéppel írott szövegek sok esetben nem tisztázott, kiadásra előkészített írások. Ráadásul bizonyos esetekben jogos lehetett Dúl Antal és Kemény Katalin javítása, míg más esetekben kimondottan értelemzavaró, ugyanez igaz az újabb kiadásokra, amelyeket már Palkovics Tibor és Várhegyi Miklós neve fémjelez. Előbbi vette át Dúl Antaltól a jogutód szerepét. Palkovics és Várhegyi szintén filozófusok, nem filológusok, elkötelezett hívei a Hamvas-életmű tradíció felőli értelmezésének, ami a szövegkiadások hitelességét illetően ismét aggályosnak mondható, különösen, hogy az elmúlt években már az ő szerkesztésükben jelent meg az egykori Unicornis kötet Unicornus* címmel, vagy a Karnevál* Karneval címen. Mivel egyik sem kritikai igényű kiadás, így ezek a címmódosulások még akkor is nehezen indokolhatóak, ha valamelyik Hamvas-gépiratban valóban így szerepelnek, hiszen gondolom, a Karnevált Hamvas Béla írta, nem Hamvas Bela*. De ez a kisebbik gond az új kiadásokkal és a hagyaték gondozóival, a nagyobb probléma, hogy Hamvas-kapcsán tett nyilatkozataikban (lásd pl.: Miért kell újra kiadni Hamvas Béla életművét? – Palkovics Tiborral, a Hamvas hagyaték kezelőjévek beszélget Katona Zsuzsa.– https://youtu.be/KkCC6OOjuDM?si=DxnyNgVZmX7HhcRQ – 2024 március 14. ) az összes előző kiadást elvetik, kijelentik, hogy Hamvas életművét senki sem ismerhette meg, nyilvános szerepléseik során Dúl Antalról és Kemény Katalinról lesújtó véleménnyel vannak, és maguknak vindikálják a Hamvas-értelmezés kizárólagos és egyetlen helyes jogát. Nem csak számomra visszatetsző szereptévesztés ez, különösen, hogy az általuk szerkesztett új kiadások is jelentős kívánnivalókat hagynak maguk után, s továbbra sem felelnek meg annak az elvárásnak, hogy az életművet egyben, időrendben, a különböző szövegváltoztatások teljes tükrében, sőt akár kortárs kontextusában lássuk.

Az utóbbi időben kevés olyan kísérlet volt, ami valóban rendet kívánt rakni az élet és életmű körüli kuszaságban, s nem úgy, hogy csak Hamvas írásainak egyik vagy másik oldalát preferálta volna. Az egyik – amiről recenziót is írtam megjelenésekor – A valóságban felébredni kötet lett volna, ha nem lennének benne olyan hibák, mint például rögtön az elején a Három nap a Dunántúlon – ami Hamvas egyébként első nyomtatásban megjelent írása volt, és itt Három nap a Dunánál*-nak írják –, szóval, ha mindezen apró fiaskóktól eltekintünk, akkor ez a kötet legalább megpróbált valami időrendiséget vinni az életműbe és összekötni azt az életrajzzal, úgy közölve korábban közölt és közöletlen szövegrészleteket, hogy megmutatta azok egymásra épülését.

Mert ez lenne a lényege az életmű időrendjének.

Meglátjuk belőle, hogy mi miből következett, melyek voltak a kitérők, s mely elsőre mellékesnek tűnő kitérőknek lett később jelentőségük. Aki csak benyomást szeretne szerezni Hamvasról, vagy egészen egyszerűen jó esszéket, regényeket szeretne olvasni, annak mindegy, hogy milyen sorrendben olvassa az életművet. Aki azonban a teljes történetre akar rálátást, annak valamilyen sorrendet ki kell alakítania. Még akkor is, ha Kemény Katalin ezzel szemben azt mondja, hogy

„(…) aki művei alapján tárgyiasított életrajzot akar formálni, éppúgy nem közelíti meg a művével egy testet alkotó lényét, mint aki életrajza alapján értelmezné művét.”

S bár ezt a kijelentést mindvégig figyelembe kell vennünk, mi mégis miért ne követhetnénk ugyanazt a sorrendet, mint ahogy maga a szerző írta meg műveit?

Miért kellene nekem elfogadnom a későbbi szerkesztők, mint fentebb bizonyítottam, sokszor irreleváns és teljesen esetleges vonalvezetését?

Egyébként éppen az életmű időrendjében igen nagy segítségünkre lehet a Hamvas Béla Alapítvány honlapja, amit a jelenlegi szerkesztők gondoznak, ahol teljes és részletes bibliográfiát találhatunk (Már törölték. Megj. szerz. – 2024 február 5.) Ez a későbbi kiadásokat illetően némi reménykedéssel töltött el egy rövid ideig. Ezek alapján például újraszámoztam a saját Hamvas-könyveinket és beillesztettem a hiányzó tanulmányokat, hogy egyben és időrendben láthassam az életművet.

Félreértés ne essék, nagyon nagyra becsülöm mindazt a munkát, amit az elmúlt két évtizedben Hamvas életműve körül végeztek többen, mégis azt mondom, hogy ez bizonyos helyeken következetlen, kapkodó és hibás volt, s hogy hamarosan – az életmű publikálásának végeztével, a szerző halálának hatvanéves távlatából – az egészet újra kellene gondolni, méghozzá elölről, lehetőleg kritikai és filológiai alapokra helyezve a szerkesztést. De ez csak egy szerény javaslat. Nem politikai, nem filozófiai, nem személyes, nem irodalmi, s végképp nem üzleti szempontból, hanem igenis, még egyszer mondom: kritikai és különösen filológiai szempontból, ahogy Arany vagy Babits életművét is kiadták. Ahogyan Platón dialógusai elérhetőek, s ahogy sok más életművet az utókor (még a magyar is) végül nehezen, de csak kiadott. Addig, amíg ez nem történik meg, mindenkinek magának kell összeraknia az általában töredékes képet a XX. század egyik legfontosabb, magyar nyelven alkotó szerzőjéről, és így a saját képek ellentmondásosságából, esetlegességéből és személyességéből kifolyólag folyamatos félreértéseknek, azokból fakadó sértődéseknek, és meg-nem értésnek lehetünk tanúi.

2.

Csakhogy van itt még valami. Hamvas Béla életműve annyi arcot mutat, ahány olvasója van, mégis meg kell találnunk e tízezer arcban az azonost, a közöst, és ez elsősorban az alapfogalmak mentén lehetséges. Filozófia, irodalom, történelem, sőt költészet csupán szavak arra, amivel itt szembetaláljuk magunkat, hiszen nem lehet nem látni azt, hogy élet és életmű ebben az esetben egy és ugyanaz volt, ahogy Kemény Katalin is figyelmeztetett erre. Hamvas nem csak leírta, hogy „a verseket nem írjuk, hanem éljük”, hanem valóban át is élte.

Hamvas Béla mindazt, amit leírt, átszűrte saját lényén.

Azon kevés emberek közé tartozott, akik komolyan vették mindazt, amit a Védákban, Buddhánál vagy Jézus tanításában találtak, sőt, ő magára nézve kötelezőnek ismerte el ezt a tudást. Nem egyszerűen „irodalmi szöveggel” van tehát dolgunk, amikor például az életmű egyik csúcspontját, a Scientia Sacrát olvassuk, hanem a hagyomány hamvasi kristályosításával, a tanítás egy ember életén átszűrt és megtisztított alapművével. Tudom jól, hogy ha ilyeneket leírok, akkor máris nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, s túlzónak tűnhet nekik mindez, míg mások azt mondják, hogy ez közhely s természetes. De nem azért írom le ezeket, mert bosszantóvá vagy vonzóvá szeretném ezt az írást tenni bárkinek is, hanem mert éppen ezek azok az alapvető okok, amelyekből az következik, hogy élet és életmű elválaszthatatlan.

Lehet olvasni és kiragadni Hamvas életművéből bármit össze-vissza, s az lehet jó és szép és inspiráló, de valójában az egész élet és életmű összetettségéből, egységéből és lényegéből az fakad, hogy időrendben, egymásra épülve, pontosan kellene látnunk az egészet.

Csak akkor lehetne azt mondani, hogy tudjuk, ki volt és mit írt Hamvas Béla, ha egyrészt végigolvashattuk volna az egész életművet az elejétől a végéig, lehetőleg időrendben (nem egyszer és nem felületesen, végképp nem saját eszméink és téveszméink igazolásaként), illetve, ha mindehhez hozzá tudnánk rendelni az életrajz vonatkozó passzusait, ha tehát mindig tudnánk például, hogy a művek megírásának idejében Hamvas mennyi idős volt, mivel foglalkozott, hol élt és hogyan, kikkel és miről levelezett, esetleg mit írt naplójába.

Ma ilyen ember nincs, és a közeljövőben – látva a Hamvas-hagyaték körül kialakult szektás kuszaságot – nem is lesz.

Ötvenhat évvel Hamvas Béla halála után elmondhatjuk, hogy valójában senki sem ismeri teljesen sem Hamvas Béla életét, sem életművét, hiszen e kettő egy. Én sem. Igazán méltó ez a Karnevál szerzőjéhez, s egyszerre tragikus és komikus, ha úgy tetszik humormisztikus.

Éppen ezért teljes és tiszta képet arról, hogy egészen pontosan ki volt Hamvas Béla és milyen életművet hagyott maga után, senki sem alkothat. Nemcsak azért, mert ahogyan már elmondtam, az életmű kiadása kissé problematikus, hanem azért is, mert Hamvasnak több műve még mindig nincs kiadva, vagy egészen egyszerűen elveszett. A fiatalkori detektívtörténetek, az adriai utazások leírása, például Nin városáról szóló esszéje, vagy később a Fügefahimnusz, a Tíz meg nem tartott előadás, a Tündérország, A pokol költői – mind-mind elérhetetlen, nincs kiadva, lappang vagy elveszett. De végérvényesen elveszett a háború alatt a Szent János éjszakája című kisregény, hogy csak néhányat említsek a hamvasi életmű láthatatlan történetéből.

Ha tehát elkezdjük kritizálni Hamvast és mindazt, amit írt és amit később jelentett, akkor világosan látnunk kell, hogy mi itt, ahogy a kortársak, sőt a teljes utókor is, csak töredékeket láthatunk meg az egészből.

Ezt tudatosítani kell és fel kell vállalni.

Az általam bárhol megrajzolt Hamvas-kép is csak töredékes értelmezési kísérlet és közeledés lehetett.

Még Kemény Katalin – aki pedig alighanem a legjobb ismerője volt Hamvas életének és életművének – sem volt mentes az érthető elfogultságtól, hiszen ami előnye az egyben a hátránya is volt, mégpedig az, hogy Hamvas Béla felesége volt – bármilyen is volt a viszonyuk utolsó közös éveikben – egyszerre volt áldás és átok az életműre nézvést. Arról egyébként, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a nőkkel, feleségével, hogy erről mi mindent össze lehet olvasni, külön kellett írnom, hiszen az emberek nagy része gyakran összekeveri az indiszkréciót és az életrajzot, de ez megint messzire vezetne mostani témánktól.

Most Hamvas-recepciójával foglalkozom, s éppen ezért mutattam fel az életmű megközelíthetőségének problematikus mivoltát, amiből pedig az fakad, hogy minden kritika, amit Hamvassal szemben (vagy mellett) megfogalmazunk, esetleges, s csak remélhetjük, hogy helytálló, de kategorikusan nem jelenthetjük ki, hogy igaz. Tévedhetek – sőt, valószínűleg tévedek is – Hamvas értékelését illetően, egyetlen mentségem, hogy mindez személyes értékelés, amelynek nem több és nem kevesebb célja van, mint hogy megálljak önmagam előtt, s ne próbáljam megúszni annak felelősségét, hogy volt itt egy megvalósított ember is, nem csak kiemelkedő és nagyszerű és hatalmas írók és költők, és főleg nem a számtalan huncut. Éppen ezért írtam esszéket, s nincs nagyobb becsvágyam vele, mint hogy elmondjam, hogy miért tartom a XX. század egyik legfontosabb alkotójának Hamvas Bélát, s hogy mindazokról az alapvetésekről is értekezzek, amelyeket valójában ő hozott be a gondolkozásunkba.

Erre mondja ő – kissé talán szerénytelenül, vagy mondjuk inkább úgy, hogy „hüperióni kedéllyel” – a Magyar Hüperiónban, hogy ő hozta az isteneket erre a földre.

És tényleg. Gondoljunk csak az említett Magyar Hüperiónra vagy a Scientia Sacrára. Egyik sem „csak” irodalom.

Mert bár nagyon fontos szerző a korban Várkonyi Nándor és Szabó Lajos, valószínűleg kultúrtörténetileg megkerülhetetlen Lukács György, s az irodalomtörténet jegyezni fogja Németh László és Szentkuthy Miklós nevét, amíg csak lesz magyar irodalomoktatás az egyetemeken, addig a XX. századból Márai Sándor, Weöres Sándor és Pilinszky János mellett csak Hamvas Béla fog megmaradni úgy, mint aki az irodalmon túl a szellem történetébe szőtte bele gondolatait. Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elég személyes és szigorú értékítélet, s helyességének megvitatására csak száz év múltán térhetnénk vissza. Ha azonban kicsit szélesebb horizontra nyitunk, akkor látnunk kell, hogy az angol J. C. Powys, a francia nyelven alkotó Henri Michaux, vagy az indiai, de főleg angolul író Aurobindo szellemi síkon és életművükben, kijelentéseikben közelebb állnak Hamvas Bélához, mint saját magyar kortársai közül bárki.

Ezt különösen abból értjük meg, ha megvizsgáljuk, milyen kritikák merültek fel Hamvassal szemben Németh László, Szentkuthy Miklós és Lukács György, vagyis a kortársai részéről. Mindezt ismertettem korábban könyvemben.

A kérdés már csak az, hogy milyen az én Hamvas-kritikám?

3.

 „Hogyan olvassunk Hamvast?”– ez volt az egyik leggyakoribb és legkülönösebb kérdés, amit Hamvas-kapcsán a legfurcsább helyzetekben nekem szegeztek. Mintha én tudnám, hogy mások hogyan olvassák!

Csak azt tudom, hogy én hogyan olvastam.

Az Arkhai esszéit szinte kamaszként, a szatírákat fiatalemberként, a Scientia sacrát és a Karnevált felnőttként. A Babérligetkönyvet egyszer kóbor fiúként, másszor atyai érzésektől áthatva, de mindkét alkalommal tengeren, árnyékban, lelkesen vagy lassan és tűnődve. Félbe-félbehagyva, elengedve és az elengedés által megértve.

Irodalmi gourmand vagyok, és Hamvas írásai olyanok, mintha egyszerre hozzáférnénk az irodalom éléskamrájához és fűszer-különlegességeihez. Amennyire kinevette az ősi spájz-ösztönt, a hosszú télre való felkészülést, a gyűjtögetés és elrakás ösztönét, annyira volt írásaiban ő maga is „spájzoló”, gyűjtögető, elrakó, vagy még inkább elmentő és átmentő, különösen pedig rosszabb korokra készülő.

Sokszor, amikor Hamvas Béla írásait olvasom, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy most pontosan ugyanazt értem, mint amikor késő ősszel, kifáradva, átázva, egy végigcsavargott nap után beléptem nagyszüleim éléskamrájába. Csodálatos kuszaságban, de felcímkézve a lekvár, a szörp, fürtökben pirospaprika és fokhagyma, illatosan a kolbászok, sonkák és szalonna, nagy bödönben zsír, demizsonban bor, ládákban és befőttes üvegekben gyümölcs és zöldség, többféle paszta. Innen válogattam – sósat és édeset –, ha éhes voltam, mindösszesen egyetlen kikötés volt, hogy amit megnyitottam azt meg is kellett ennem. Hamvas Béla írásai éppen ilyenek voltak számomra, s mint egy kifáradt kölyök nagyszülei kamrájában, felfedező és csodálkozó otthonossággal válogattam köztük. A különbség talán csak annyi, hogy míg egy befőttet egyszer lehet megenni, addig az ő írásait többször is el lehet, sőt el is érdemes olvasni. Sőt, megkockáztatom, el kell olvasni.

Hogy miért?

Mert mást mond a kamasznak, felnőttnek és az öregnek ugyanaz a szöveg, éppen úgy, ahogy másképpen értékeljük a szilvalekvárt gyerekként és felnőttként. Könnyen lehet, hogy még olyan korszakunk is van, hogy egyáltalán nem értékeljük, nem kívánjuk, nem szeretjük a szilvalekvárt. Erről nem a szilvalekvár tehet, még csak nem is feltétlenül mi. Nem is értjük olyankor, mit lehet azon a szilvalekváron annyira szeretni?

Hamvassal is sokan vannak így. De azoknak, akik azt hiszik, hogy Hamvas túl sok, sokszor Böhme vagy Nietzsche elviselhetetlen lenne. Szóval a szilvalekvárt nem szabad erőltetni.

 „Az ember komolysága lemérhető azzal, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani.”

Ha valakinek el lehet mondani, hogy Hamvas Béla miről beszélt, és még ha nem is ért egyet, de elfogadja, ahogy azt például Németh László tette, az már valami. Ha valaki pedig beépíti és tovább gondolja: az már érdem.

Meghaladni?

Mostanában sokaktól hallottam olyanokat, hogy valaki régen szerette Hamvas írásait, de Hamvas ezt és azt nem látta, nem tudta, ebben és abban tévedett, úgyhogy hiába is szerette régen, most már „meghaladta”. Meghaladta Hamvast. Mert nem volt eléggé ilyen vagy olyan. Ilyenkor mindig elmosolyodok és eszembe jut, hogy Hamvas mit mondott Nietzsche kapcsán a Hexakümionban:

„Volt valaki, aki az emberiséget elvezette olyan világba, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, azt se tudta, hol van, és van-e egyáltalán. E világba özönölve azonban kis idő múlva lekicsinyléssel kezdik mondogatni, hogy az illető ezt a hegyet se látta, azt az erdőt se jelölte meg. Érdemeket faragnak abból, hogy ők voltak azok, akik a részleteket feltárták és elnevezték. Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk nevezzék el, miután a földrészt Kolumbusz fölfedezte.”

Talán nem ártana, ha külön tudnánk kezelni magát a hamvasi életet és művet, még a recepciótól és filológiától is, de főleg és leginkább mindattól, ami halála óta az elmúlt ötvenhat évben rárakódott mások által.

Mert míg sokaknak Hamvas Béla és művei valóban reveláció értékű olvasmányélmény volt, s akadtak, akik valóban sokat hozzáadtak megértéséhez, addig néhányaknak csak ürügy, önigazolás, apropó szektára, politikai tőke, s hasonlók.

Máskor, kevésbé szigorú pillanataimban arra gondolok – visszatérve a spájz-allegóriához –, hogy Hamvas az általa teremtett spájzban a szilvalekvár. Csak kevesen találják a sok Véda, Evangélium, szúfi és Buddha és más mozaikok és mítoszok mellett, melyeket mind-mind beépített műveibe. Pedig ott van. Még olyan is van, hogy előre szól, úgy fog írni mint más és nem jelzi:

„…megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy műveiből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”

Az esetek többségében azonban máskor sem tesz különbséget, hogy éppen kitől és mit vesz át, még akkor sem, ha valóban nagyon sok helyütt, igenis jelzi, hogy ezt ki mondta és hol. Powyst éppen annyira másolja, mint Jasperst, a szútrák stílusát legalább annyira elsajátítja, mint édesapja, Hamvas József holisztikus világirodalom szemléletét. Egyedisége éppen abban rejlik, hogy miközben másol, azalatt továbbgondol és újat teremt, jellegzetes Hamvas-szövegek születnek, amelyeket amennyire könnyű parodizálni, olyan nehéz (és felesleges) utánozni.

Ha valaki a kortárs szerzők közül igazán elgondolkodtató és elméletileg megalapozott recepciót kíván olvasni Hamvas Béláról, annak ajánlom Losoncz Márk írását, amiben azt írja:

„Hamvas nagyon is korának gyermeke, hogy megannyi szállal kötődik a tizenkilencedik század második s a huszadik század első felének szellemi légkörének bizonyos aspektusaihoz. Ám ennek egyoldalú hangsúlyozásával szem elől tévesztenénk Hamvas kétségtelen korszerűtlenségét, illetve azt, hogy gondolkodásának számos rétege korábbi történelmi korokból származik: a reneszánszból. Először is, amit analógiás logikaként magasztal, kifogástalanul megfelel annak, amit Michel Foucault A szavak és a dolgokban a reneszánsz episztéméjeként mutat be. Ebben a világlátásban nem a reprezentációk vagy az emberi végesség jellegzetességei jelentik a vezérfonalat, hanem a kozmoszt benépesítő hasonlósági formák. 

(…) 

Szó sincs tehát arról, hogy Hamvas igenlené az általában vett reneszánszt: csupán bizonyos vetületeiből táplálkozhat, mindenekelőtt azokból, amelyekből egy alternatív modernitás lehetősége rajzolódik ki. Azé, amelynek számára a szellemi beavatottság élménye elsődleges marad.”

És az 1948 utáni Hamvas-pozícióról:

„Hamvasnál talán még tisztábban nyilvánult meg a kívülállás attitűdje, mint az alkotók többségénél, hiszen kitaszítottsága teljes volt, s nem törekedett megalkuvásra. (…) A kivonulás kényszere idővel szült szükséget.”

(Losoncz Márk: „Hagyományul a beavatatlan” – Hamvas Béla újraolvasása. Híd 2018/3.)

Losoncz Márk idézett tanulmányában nagyon jól rávilágít Hamvas másféle modernségére és poétikává váló kívülállósságára, amit szerintem jellemző módon szokott az utókor totálisan félreérteni, s ezáltal Hamvas jellegzetes helyzetét a magyar műveltségben eltúlozni vagy éppen lekicsinyelni, tehát meg nem érteni. 

Végül még egy apróság. Hamvas Béla azt állította, hogy létezik a „Hagyomány”, az emberiség közös „ős-tudása”. Azt állította, hogy Jézus, Buddha, Lao Ce, Hérakleitosz végső soron ugyanarról beszéltek, s ő sem tett mást, minthogy ismét és ismét erről írt. Lehet azt mondani, hogy ez egyfajta szinkretizmus, sőt azt is, hogy téveszme, mánia, őrület. Lehet azt mondani, hogy az emberiség alapvetően széteső, értelmetlen massza, nincs közös tudás, nincs metafizikai tapasztalat, nincs kiút a pácból, a káoszból. De Hamvas mást gondolt erről. Legalább olyan nagy hiba ezt a gondolatot elutasítani, nem megfontolni, mint vakon hinni benne. Ahogyan A bor filozófiájában írja:

„Nem elég tudni, meg kell valósítani.”

Végül azonban, hogy miben tévedett és miben volt igaza, az részletkérdés ahhoz képest, hogy mekkora munkát végzett el.

Visszatérve a spájzba, azon kevesek azonban, akik mégis megtalálják az elrejtett szilvalekvárt: néha túl édesnek, túl sűrűnek, túl töménynek érzik azt. Ez azonban már inkább ízlés és az ízlelő érettségének dolga, amibe nagy kár lenne beleveszni.

Az viszont, hogy az ember, ha éhes, akkor egyen: már a józan ész szava.

Mi itt mind ki vagyunk éhezve a szellem gyümölcseire, még akkor is, ha ezt gyarlóságból, lustaságból, hazugságból, tévedésből nem vagyunk hajlandók észrevenni. Hamvas írásaiban pedig a szellem gyümölcseit kínálja az éhezőknek. A józan ész diktálja azt, hogy ha már végre itt van, elérhetjük, hozzáférünk, akkor – akár ízlik, akár nem, akár ezt gondoljuk, akár amazt róla – egészen egyszerűen olvassunk Hamvast és olvassunk ne csak Hamvast is.

A magyar kultúrában nagy paradigmaváltás zajlott le a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején. 

Míg a magyar underground kezdetei 1979-hez kötődnek (1) és a hetvenes évekre tehető az irodalmi generációváltás – a Péterek nemzedékének (Esterházy, Hajnóczy, Nádas és Lengyel) megjelenése is –, a képzőművészetben az 1980-as év a fordulópont.  Ennek ellenére az Európai Iskolának köszönhetően búvópatakként mindig is jelen volt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja által támogatott képcsarnoki festészet mellett egy, a kortárs európai trendekkel kompatibilisebb képzőművészeti hagyomány is Magyarországon, ám a sok egyedi kitörési kísérlet mozgalommá, iskolává csak a kádári szigor enyhülésével tudott válni. 

Előbb a Molnár Sándor nevéhez köthető Zuglói kör jelent meg a hivatalos irányzattól teljesen eltérő művekkel, majd az Új szenzibilitás mozgalma, amely irányzat alkotói 1981-ben a Fészek Galériában csoportosan mutatkoztak be az Új szenzibilitás I. kiállításon. El Kazovszkij, Keserü Ilona, Mazzag István, Nádler István, Pinczehelyi Sándor, Tandori Dezső, Birkás Ákos, Mulasics László, Bak Imre, Fehér László, Klimó Károly, Szirtes János és társaik kifejezetten Kassák, Vajda és Korniss, valamint az Európai Iskola modernista tradícióját vállalták. (2)

A Zuglói Kör és az Új Szenzibilitás mellett a korszak képzőművészetében a nagy paradigmaváltás harmadik felvonása a Vajda Lajos Stúdió megjelenése volt. 

FeLugossy László és efZámbó István köre neodadaista, neo-pop-art, posztmodern és hiperrealista, valamint abszurd stílusjegyekkel ruházta fel a happeningeket és akciókat, továbbá a hagyományos műfajokat, s bár névadójuk Vajda Lajos, jócskán felhasználták Erdély Miklósék tapasztalatait is.  

Ugyanakkor a vajdások közül többen a zenei undergroundnak is meghatározó személyiségei lettek, megteremtve a műfajok sajátos szintézisét, egyben tovább építve a szentendrei művészeti hagyományt is, amelyet már addig is számtalan alkotó alakított a névadó Vajdától Bálint Endrén át Szántó Piroskáig.

A másik fontos színtér Újvidék, ahol ebben az időben tűnt fel Szombathy Bálint, akinek sajátos, a szerbiai és a magyarországi avantgarde között létrejövő pályája a hetvenes években indult. (3)

A Vajda Lajos Stúdió története a hatvanas évek közepén kezdődött Kecskeméten, ahol az akkor középiskolás, eredetileg szentendrei efZámbó István nyomdásznak tanult, emellett az Aranyhomok szálloda teraszán egy zenekarban játszott. A városban ismerkedett meg feLugossy Lászlóval, akivel 1966-ban – illegális – klubot nyitottak Purgatórium néven. Az összesen pár napig üzemelő hely egy kiállítással nyílt. Ennek megnyitóján hangzott el először az első Edwinista kiáltvány, amelyben – többek között – a következő kitételek szerepelnek: „Higgyünk a hitünkben! Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát! Biztosítsunk helyet képzeletünk végtelen lehetőségeinek! Vegyünk birtokba minden felületet, hogy növeljük új világunk alapterületét! Kutassuk a megfoghatatlan dolgok szerkezetét!”

Mivel a nyomdásznak tanuló efZámbó a szöveget tíz példányban kinyomtatta, a rendőrség elvitte az akkor 17 éves középiskolást, mivel ez „veszélyes” tettnek számított. A rendőrségen leíratták vele, hogy mit ért „edwinizmus” alatt, ezután további fél évig vegzálták, elterjesztve, hogy a klub tagjai homoszexuálisok és kábítószeres italokat fogyasztanak. (4) Mivel a klubot bezáratták, efZámbóék egy padlásszobába költöztek, immár Nalaja Klub néven. Hogy miféle felforgatásról volt szó, arra efZámbó így emlékezik: „arról beszélgettünk, hogy ha van egy lyuk, ami lenyeli önmagát, és megalkotja sajátmaga szünetét, akkor az most van vagy nincs. (…) más meg hülyének nézett minket, hogy miért ezzel foglalkozunk”. (5)

Ugyanebben az évben, miután E/4 zenekarként felléptek a kiskunhalasi pol-beat-fesztiválon – efZámbó mellett feLugossy és Provaznik Géza, valamint Papes László volt az együttes tagja – október 6-án „csavargó-lét tisztaságú” kiállítás nyílt a szentendrei Templomtéren az ő, valamint a csatlakozó amatőr művészek munkáiból, akik a hivatalos utat megkerülve egyszerűen kitették képeiket az utcára. Ez volt az első szabadtéri kiállítás, amelyet egy év múlva, 1969-ben követett az I. Szentendrei Amatőr Képzőművészeti Tábor, majd a második szabadtéri tárlat – immár ötven résztvevővel.

Az első edwinista kiáltványt számtalan hasonló szöveg és akció követte, például a nekrofilista manifesztum, amelyben többek között kijelentik, hogy „készítsünk irgalomgépet a mosakodó halott nők számára”, „izgassuk fel a halottakat” és „csiklandozzuk halálra a halálra ítélteket”, majd a VI. Fledwinista manifesztum, amelyben leszögezik: „Az egyéniség fél egészség”, „vágjunk lyukat az égre, és ugorjunk ki rajta”, „Legyünk vakok, hogy lássunk” és „Támasszuk fel az élőket”.

Ebben az időben keletkezett az a kézzel írt művészkönyv is, amely az Üzenet a XXI. századból címet viseli, és amelyben efZámbó István segítséget kér az Emlékmű a háborúnak a békéért című nagyméretű szobrának elkészítéséhez: „Kérem, hogy minden eddig gyártott állami és magántulajdonban lévő fegyvert, harci eszközt és lőszert (beleértve a békés célokra alkalmazott repülőgépeket, anyahajókat, ágyúkat, aknavetőket, géppuskákat és apróbb fegyvernek számító tárgyakat stb.) szíveskedjék f. hó 18-ig szentendrei műtermembe szállítani, ahol is a szobrot 1970. január 3-án befejezni és átadni szeretném a köznek”

Időközben efZámbó és Provaznik Kelet-Németországba költöztek, ahol gyárban vállaltak munkát, mivel egy akkor hatályos törvény szerint, aki valamely testvéri, szocialista országban dolgozik, az mentesül a katonáskodás alól. A németországi évek alatt efZámbó az itthon tartózkodó feLugossyval művészeti levelezést folytatott (mail art) (6): míg ő a Vércipó című „egyszemélyes égi hetilap” példányait küldte feLugossynak, ő 1970-től a Vércipó pacni példányaival válaszolt – a két lap oldalait 1970. márciusában illesztették össze a Patkány nevű kocsmában.

Azon a nyáron még megszervezték a második edwinista tábort Szentendrén, a botrány azonban csak ősszel tört ki, amikor Nalaja Happening – Egy elme zárt osztályra vonulása címmel efZámbó Istvánék akciót rendeztek a Fő téren abból az alkalomból, hogy feLugossy Lászlót – aki nem élt a kelet-németországi gyári munka lehetőségével – elvitték katonának. A happening következménye, amelyben komoly peranyag keletkezett arról, hogy az egyik résztvevő nőn testszínű bugyi volt-e a kiszaggatott farmer alatt avagy meztelen fenékre húzta fel a nadrágot, ezzel közbotrányt okozva, a magyar jogtörténet egyik legabszurdabb pere lett, amelynek ideje alatt efZámbó István hónapokat töltött elmegyógyintézetben.

A korabeli sajtó mindent megtett, hogy a résztvevőket elmebetegnek állítsa be.

Az akcióról tudósító Szitnyai Jenő a Pesti Hírlapban a következőket írta 1971. január 17-én:

„A nalaja játék a következőképpen zajlott. Zámbó értelmetlen mondatokat kiáltozott, amire hasonló értelmetlenséggel kellett válaszolni. ‘Ki mint veti ágyát, maga esik bele’ – harsogta Próféta. ‘Zöldség’ – adta meg valaki a frappáns feleletet. A helyesen válaszolók között egy bőröndből jutalmakat osztottak ki. Rossz rádiócsövet, képkeretet, pléh kanalat, sezlonlábat”. A tudósító – társaihoz hasonlóan – sajnálkozva, ironizálva, gúnyolódva folytatja, végkövetkeztetése pedig az, hogy efZámbó István elmebeteg, a szentendrei művészek akciója pedig egy elmebeteg agy torzszüleménye, nem művészet.

A cikk valószínűleg már a lejárató koncepció részeként született meg, hiszen maga az akció fél évvel korábban, 1970. július 26-án zajlott le – és a feltételezésekkel ellentétben nemhogy politikai tartalma nem volt, de semmilyen tartalma sem: a meghívóban az szerepelt, hogy „nalaja happening” lesz, a műsor a „nézőtől és a szereplőktől függ. Biztosított program nincs”.

Az üres jel fogalmával Erdély Miklósnál találkozhattunk először a magyar kultúrában. A biztosított program nélküli happeninget a résztvevők művészeti akcióként, a nézők egy része szintén művészi akcióként, mások balhéként, megint mások politikai felhangokkal telített akcióként, míg a rendőrök botrányként érzékelték.

A perben az ügyeletes rendőr, akinek közbelépése miatt a happeningből egyáltalán büntetőügy lett, a következő vallomást tette: „Nekem a postás szólt, hogy szakállas személyek a színpadon felolvasást tartanak és filmeznek”. (7)

A vallomás egyetlen mondatban tárja fel a Kádár-kor skizofréniáját: az „ügy” gyanút keltő főbb elemei ugyanis a következők: a szakáll, a felolvasás és a filmezés.

Az „amit nem értünk, az ellenséges tevékenység” elvének hatása azonban nemcsak a hatalom kontra művészek viszonyban jelentkezett. Hanem a művészek és a közönség viszonyában is, azt a hamis látszatot keletkeztetve, hogy ami a hatalomnak nem tetszik, az szükségszerűen rendszerellenes és szükségszerűen lényeges művészeti tett – hogy ily módon az ellenállás gesztusa maga töltődött fel művészeti tartalommal, az viszont abból a szempontból problémás, hogy azok az akciók és művek, amelyeknek semmi más mondanivalójuk, kiindulópontjuk és létokuk nem volt, mint az aktuális rendszerrel való szembeszegülés, 1989 után már nem értelmezhetők az eredeti kontextus ismerete nélkül.

A későbbi vajdások nalaja happeningje természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott – eredetileg, mint említettük, nemhogy politikai felhang, de cél sem volt mögötte azon kívül, hogy megemlékezzenek egy „elme zárt osztályra vonulásáról”.

Végül efZámbó István került zárt osztályra, akit skizofréniával diagnosztizáltak, miközben a happening miatti büntetőügy zajlott. Arra a kérdésre, hogy miért nem hajlandó reálisan látni a világot, és miért él álomvilágban, a következőt válaszolta: „Én az álmokat tartom reálisnak”. (8)

A happening egyébként kisebb nemzetközi bonyodalmat is okozott, amikor ugyanis az este már otthon tartózkodó efZámbónál házkutatást tartottak, az egypéldányos – és természetesen gyanús – művészkönyvén és a már megint előbukkanó edwinista kiáltványon kívül megtalálták nála azt a vendégkönyvet is, amelyben az előző szabadtéri kiállítás nemzetközi résztvevőinek neve és címe volt – így kénytelenek voltak egyenként lenyomozni a négyszáz magyar, lengyel és német résztvevőt.

Hat hónap után, amelyet efZámbó részben vizsgálati fogságban, részben az elme-megfigyelőben töltött – ahol már híre volt, amikor bevitték, a bent tartottak pedig arról suttogtak, hogy a szentendrei művészek elfoglalták a rendőrőrsöt – „akarategységben elkövetett garázdaság” miatt ítélték el a társaságot, a vizsgálat ideje alatt három hónapot a Gyorskocsi utcai fogdában, hármat az elme-megfigyelőben leülő efZámbót pedig végre kiengedték és kiadták szüleinek házi ápolásra.

A kihallgatások és a per, mint említettük, bővelkednek szürreális elemekben: az edwinizmus mibenlétéről újra és újra faggatózó rendőröknek efZámbó ekkor adta az azóta elhíresült definíciót, amely szerint „olyan zászló, amelyet olyan szél lobogtat, amely nem fúj”, míg az eljárás lényegi része volt az a bizonyító eljárás, amelyben azt vizsgálták, hogy egy farmer alá vett testszínű bugyi hány méterről különböztethető meg a kilátszó, bugyi nélküli bőrtől, továbbá valóban rondán beszélt-e az akció során néhány résztvevő.

A „szentendreiekkel” a Kafkát és Ionescot is idéző per és a negatív sajtókampány ellenére sem bírtak: 1972-ben ismét két kiállítást rendeztek, majd megszületett a megállapodás arról, hogy tevékenységüket hivatalos formában folytatják, és 1973-ban megalakult a Vajda Lajos Stúdió (VLS). Taggá az válhatott, aki akart, efZámbón és feLugossyn kívül az alapítók között – mások mellett – Terebessy László, Tóth Dezső, Zádor Péter, Matyófalvi Gábor, Holdas György, Hegedűs György, Hegedűs László, Aknay János, Agócs Attila, Wahorn András, Csorba Simon, Bereznai Péter, Csajka Gábor Cyprián, Bernáthy Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor és Szirtes János szerepelt.

A szentendrei öregek azonnal befogadták őket: Deim Pál és Szántó Piroska is kiállított velük, Barcsay Jenő pedig rendszeresen lejárt a kiállításaikra.

A stúdió létrejöttének időpontja azért is érdekes, mert a viszonylagos lazulás után épp 1972-ben fogadtak el párthatározatot a kulturális élet szigorításáról.

A helyiség, amelyben a stúdió helyet kapott és amelyben máig működik, egy szentendrei, barokk kori pince a Péter Pál utcában. A különféle engedélyek és az alapításhoz szükséges papírok beszerzésében végül az egyik önkormányzati képviselő is segített – mindenesetre a stúdió alakulásának körülményei sokat elárulnak arról a taktikáról, amellyel a veszélyes, nem tetsző vagy gyanús dolgokat tanácsi és minisztériumi szinten kezelték: amit nem sikerült szétzilálni vagy megsemmisíteni, azt becsatornázták valamilyen módon a rendszerbe, azaz ellenőrizhetővé próbálták tenni, a vajdások pedig, akik kezdettől jelezték, hogy hajlandók elfogadni a játékszabályokat, csupán annyit kértek, hogy a tanács által javasolt rajzszakköri forma helyett stúdióként alakulhassanak meg. Ezt engedélyezték nekik, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár módszertani csoportjának felügyelete alatt.

A VLS létrejötte ily módon legalább annyira volt köszönhető a tagok szándékának, mint – a tágabb kontextust tekintve – a kornak: a hetvenes évek elejére nyilvánvaló lett, hogy az alternatív – részben generációs – kultúra valahol meg fogja találni azt a kitörési pontot, amelyben a különféle, szétszórt klubok és egyedi akciók után végre koncentráltan megmutathatja magát, efZámbó és feLugossy, valamint a körülöttük pillanatok alatt kialakuló szellemi tér pedig mágnesként funkcionált.

Amint a hatalom ezer dilettáns és központi akarattól vezérelt kísérlete, hogy a fiatalokat összefogja, szükségszerűen kudarcot vallott – említhetjük itt a KISZ-rendezvények langyos unalmát, vagy a spontán fesztiválosodó építőtáborokat –, a hiteles szellemi hagyományra építő, az abszurdot és a dadaizmust mint létmódot felmutató szentendreieknek minden erőfeszítés nélkül sikerült megteremteniük a Kádár-kor egyik legfontosabb szellemi pólusát. Hogy ebben hány százalékban van benne az, hogy az abszurd és a dada szükségszerűen szemben áll a hatalommal, az, hogy a szentendrei tárlatok és a stúdió működése szabad volt egy agyonszervezett, bürokratikus korban – hiszen efZámbóék az Erdély Miklós-i elvet követték: minden művészet és mindenki művész –, mennyire volt benne annak a szellemi háttérnek a hitelessége, amelyre a VLS építkezett, mennyire volt benne efZámbó és feLugossy, valamint társaik személyes hitelessége, később pedig mennyit lendített a szentendrei kör vonzerején a Bizottság zenekar, amely egészen más, közérthetőbb eszközökkel mutatta fel a lét abszurd élményét, azt nehéz kibogozni.

A népszerűség kulcsa az volt, hogy minek látszott a VLS-jelenség kívülről – a szabadság köre, a hatalommal szembeni demonstráció, művészi kísérlet, az élet mint művészet projekt kerete –, az azonban, hogy a létrehozók szándéka mi volt valójában, nehezen definiálható.

A stúdió „célkitűzéseiről” maguk az alapítók sem mondanak többet, mint hogy „a Vajda Lajos Stúdió egy laza életforma, egy konvencióellenes magatartás, és egy sajátosan nonkonformista világszemlélet elegyeként határozható meg” (9). Az előbbi kijelentés efZámbó Istvántól származik, aki a következő mondatban úgy jellemzi a stúdiót, „mint egy olyan felhőt, amelynek nem lehet meghatározni a széleit”.

A „szentendreiség” ugyanakkor nemcsak művészeti magatartás, stílus, mód – avantgárd, dada, fluxus, happening etc. –, de olyan komplex társadalmi magatartásforma is, amely a hippikultúrától a beatkultúrán át számtalan elemet integrál, és Novotny Tihamér szavával egyben „szubéletformát” is jelent: a Vajda Lajos Stúdió és köre a hetvenes évektől tudatosan élte a művészetet és tette művészetté az életet. A személyes élettér és a művészet tere összemosódott, az otthonból, ugyanúgy, mint a város bizonyos pontjaiból, kiállítótér lett – híresek voltak az efZámbó-féle házibulik, feLugossy dojo-otthona mellett pedig ott volt Lois Viktor egofarmja –, vagyis azt, amit Erdély, Szentjóby és Hajas elkezdett, efZámbóék totálissá tették, ráadásul a szentendreiséghez magánmitológia is tartozott az edwinizmustól a Nalaján át az elhíresült zászlós tételmondatig.

De mi az az edwinizmus, amelynek jegyében a VLS alapítói megkezdték a működést, és amely után annyira érdeklődtek a rendőrök?

Edwin (E/4) a Vajda Lajos Stúdió négyszárnyú, kozmikus idegen lénye, a „lelkiűrhajózás” szimbóluma. efZámbó István több interjúban elmesélte, hogy tizenöt éves volt, amikor egy éjjeli vihar szentendrei verandájukra sodort egy rovart. Nem ismerte fel, hogy egy lótetűt lát, a lény pedig lenyűgözte. Egyik ismerőse az Edwin (Szent Edwin) nevet adományozta az ismeretlen, „űrből érkező” állatnak, amely később több vajdás megmozdulásban visszatért: az 1972-es, még a stúdió alakulása előtti kiállítás, amelyen a szentendrei művészek mutatkoztak be a Metro Klubban, az IDEGn nevet viselte, a lény nevéből főleg efZámbónak köszönhetően pedig szellemi alapállás született, az edwinizmus, amelynek képviselői többek között azt vallják, hogy „életünk végtelen kirándulás önmagunkban”. (10)

Az edwinisták a XX. század megváltói, amatőr Krisztusok, „félhivatalos próféták”, „égi segédmunkások”, akik tanulmányaikat az „Álomi Reményfűző Intézetnél” végezték. Az irányzat alapítói – Ze-fir négyszárnyú lelkiűrhajós effektuális efZámbó István és Vugyoár Lelkiűrhajós flugomániás Edwin, arra vetemült gyönyörű Flug, vagyis fenomenális feLugossy László – másként is megpróbálták körvonalazni ezt az alapállást.

A következőképpen: „Az edwinista olyan lottószelvényen játszik, amelyen a nyerés eshetősége abszolút kizárva.” „Az edwinisták belső érzéseik szerint munkanélküliek”.

Az edwinizmus mellett a másik kulcsfogalom a nalajázás, amely értelmetlennek tűnő, a nyelvi automatizmuson alapuló szövegelést jelent – a kifejezés állítólag Rejtő Jenőtől ered –, a  műfajban feLugossy, Wahorn és efZámbó szövegei is maradandók (lásd a Bizottság zenekar szövegeit).

Noha a VLS szellemiségében, a tagok megnyilatkozásaiban, az akciókban, magukban a műalkotásokban számtalan dadaista és ezáltal gyermetegnek vagy „primitívnek” tűnő elem van, efZámbóék szándékosan esetleges megnyilvánulásainak szellemi alapvetésében az akció látványosságának, non-konformitásának szándékán túl ugyanúgy ott van Kant, Schopenhauer, Nietzsche és Hamvas Béla szelleme, mint Erdély Miklós munkáiban – a nem egyszer szándékosan kiürített jel, szándékosan vagy szándéktalanul polgárpukkasztóvá tett akció pedig képességtől, műveltségtől és hajlandóságtól függően dekódolható különféle szinteken a szimpla „balhétól” a komplex művészeti-emberi megnyilvánulásig.

efZámbó több helyütt említi Matei Calinescu regényét, a Zacharias Lichter életét, mint amely hatalmas hatással volt rá: a román szerző könyve először 1971-ben jelent meg magyarul Szilágyi Domokos fordításában a Kalligram Kiadónál. Calinescunál valóban több olyan elem fellelhető, amely a vajdás szellemiségben is visszatér: az élet maga művészi tett, a modern kor művésze a bohóc, a tudatos bohóc a döbbenet mélysége felé törekszik, a művészet maga a szabadság, a hatalom szükségszerűen ostoba, az „ostobaság birodalma”, a modern kor eszköze pedig az irónia. (11)

A Vajda Lajos Stúdió ugyanakkor nem tekinthető egységes arculatúnak – ami részben önmeghatározásából is következik –, hiszen a Tóth István-féle fotórealizmus mellett a klasszikus installációkon át (Bukta Imre) a dadaista performanszokig (efZámbó, feLugossy, Wahorn) a szobrászat határműfajaiig (Lois) a Bernáthy-féle grafikáig, a Vető János–Méhes Lóránt (Vető– Zuzu) kísérletekig, az Aknay-féle táblaképekig mindent képes volt integrálni, azaz valóban olyan felhőként működik a mai napig, amelynek „nincs széle”.

Gyanítható, hogy voltaképpeni definiálatlansága az, ami miatt a rendszerváltás után is érvényes is maradt – vajdásnak lenni máig a leginkább attitűdöt jelent, amely az újabb és újabb generációk önmeghatározása által folyamatosan változik, mégis azonos azzal, ami 1973-ban volt.

1. Ekkor mutatkozott be a Kulich Gyula téri pszichiátria udvarán az URH és a Balaton
2. Bohár András: Lehetséges jelentéstartományok a 80-as évek képzőművészetében. In: A modern posztjai, szerk. Keserü Katalin, Budapest 1994.
3. Egyik legkorábbi akciója a Zászlókutatási akció volt, amelyben hibás jugoszláv zászlókról készített sorozatot bizarr tárgyak társaságában, egyebek mellett döglött hallal. A munkákat csak húsz év múlva lehetett legálisan bemutatni
4. Lásd A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972-2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér. 13. oldal
5. uo.
6. A mail art (postai művészet, küldeményművészet) vagy correspondence art (levelezés-művészet, kapcsolatművészet) a 60-as évektől terjedt el, a postai hálózatot, valamint a postai kellékeket (levél, boríték, képeslap, bélyeg, gumipecsét) használja, célja művészi üzenetek küldése. A mail art kezdetének Ray Johnson New York-i fluxusművész az 50-es években elkezdett, kapcsolatokra épített intenzív levelezését tekintik. A mail art elnevezés J. M. Poinsot 1971-ben megjelent Mail art–Communication–A Distance–Concept c. könyve után terjed el. Gyakoriak a folytatásos munkák, ahol a résztvevők a hozzájuk érkezett küldeményt átalakítva küldik tovább. A küldemények leggyakoribb műfajai a képeslap, a boríték, a bélyeg (művészbélyeg, artistamp) és a bélyegző (művészpecsét, Rubber Stamp Art), mely utóbbiak a mail art egy-egy önálló alműfaját is képviselik. A magyarországi kapcsolatművészet előzménye Kassák Lajos nemzetközi aktivista levelezése és Moholy-Nagy László képeslapjai. A fontosabb magyar küldeményművészeti projektek között szerepel Tót Endre üres üzenetek levelezőlap-projektje (1961); Beke László négy mail art hírlevele, a World-Famous World-Archives felhívása (1972–1973), az első mail art szervezésű kiállítások 1973-ban, a Balatonboglári Kápolnatárlatok, a Tükör–Mirror–Spiegel–Miroir Beke László szervezésében és Szövegek/Texts (az első nemzetközi vizuális, kísérleti költészeti kiállítás Magyarországon), Maurer Dóra szervezésében. A 80-as években Galántai György Artpool archívumának szervezésében a World Art Post nemzetközi művészbélyeg kiállítás (1982), vagy a Ray Johnsonnal való kapcsolatra épülő Buda-Ray University (Budai Fénysugár Egyetem) projekt (1982–1994), Swierkiewicz Róbert Xertox projektjei, Lengyel András Felhőmúzeuma. Mail Art körökben ismertebb magyar nevek még: Perneczky Géza, Szombathy Bálint, Fenyvesi Tóth Árpád és Tóth Gábor. Magyarországon jelentős mail art és művészbélyeg gyűjtemény található az Artpool Művészetkutató Központban. (Artportal.hu)
7. A vallomást Bedecs Éva idézi a Magyar Ifjúság 1971/9 számában közölt cikkében.
8. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér, 16. oldal.
9. A modern posztjai 45.
10. A modern posztjai 55.
11. Novotny, A modern posztja

Hogyan kezdtél el méhészkedni?

Úgy öt évvel ezelőtt találkoztam Misi bácsival, az öreg méhésszel, és elképzeltem, hogy ha most elkezdek méhészkedni, akkor olyan húsz év múlva talán már egész jól fogok érteni hozzá. Másrészt meg íróként, költőként fontosnak tartottam, hogy beszéljek az ökológiai krízisről és a beporzókról magukról. Ebben semmi érdekes nincsen, ez a normális. Nem kell mindenkinek méhészkednie, nem kell költőnek vagy írónak lennie, de az én személyes alkotói pályámnak szerves része, vagyis fontos, hogy elmélet és gyakorlat, elképzelés és megvalósítás összeforrjon.

A másik oka annak, hogy belevágtam a méhészkedésbe pedig az, hogy sokat foglalkoztam Hamvas Bélával.

Hamvas több helyen is ír a „méhesről”. Az egyik ilyen szöveghely Az öt géniuszban van, ahol a dél-nyugati géniuszhoz és konkrétan Berzsenyi Dánielhez köti. Berzsenyinek is volt méhes háza, amiről egy fotó is fennmaradt. Ez egy egyszerű méhesház volt, ami mindössze két vályogfalból és egy tetőből állt a méhkasok fölött. A kereteken való méhészkedés csak a 19. században terjedt el, előtte kasokban tartották a méheket. A másik hely pedig a Summa philosophiae normalis című dialógus az Unicornus kötetben. Ez tulajdonképpen egy képzelt beszélgetés a méhesben mester és tanítvány között, amelyben a méhest idealizált helyként írja le, ahol lassan, aranylón folyik az idő. Ezt az tudja igazán megérteni, aki volt már méhek között, és van érzékenysége a természetre. 

A méh és ember kapcsolata változott az idők folyamán?

Földünk egykor izzó tűzgolyó volt, aztán megjelent az élet. Az evolúció hosszú folyamatában nagyjából 80-100 millió évvel ezelőtt kialakultak a beporzó rovarok.  Akkor még a dinók is itt voltak. Az ember sokkal később jelent meg a bolygón. Teljesen máshogy nézett ki a flóra meg a fauna. A méhek „rávették” a növényeket, hogy hozzanak virágokat. Ugyanis a rovar általi beporzás előnyösebb, mint a szél általi vagy az önbeporzás.

Tulajdonképpen az emberen kívül a méh az egyetlen faj, amelyik meg tudta változtatni a bolygó arculatát.

Mit szeretsz a legjobban méhekben?

Az az igazság, hogy sokkal jobb fejek, mint az emberek. Másrészt a méhek nagyon szép teremtmények, azt szoktam mondani, hogy a jóisten jókedvében teremtette őket. Mindenükkel gyógyítanak, életet adnak mindennel, amit csinálnak, beporoznak, táplál és gyógyít a virágpor, a méz, a propolisz. Az emberre is jó hatással vannak jelenlétükkel, rezgésükkel, illatukkal, élelmükkel.  Ellentétben az emberiséggel, ami nem csak önmagát pusztítja el, hanem a bolygót is, a méhek amellett tették le a voksukat, hogy „megmaradjon az élet” – ahogy Pierre Rabhi is mondta. 

Szerinted mit tanulhatunk a méhektől?

Végtelenül sok mindent. Most csak egyetlen dolgot kiemelve: egy méhészetben a méhész törekszik arra, hogy a családjai egyforma erősségűek legyenek. Ha az egyik család gyengélkedik, akkor a másik családból lehet mézet, virágport, vagy akár „népet” hozzátenni,  vagy éppen, ha túl gyors ütemben szaporodnak, akkor lehet akár elvenni és más családokba áttenni, ezt hívjuk „kiegyenlítésnek”. Így a méhesben nagyjából mindig egyenlően gazdag és erős családok vannak, s kevésbé fordulhat az elő, hogy például a nehezebben induló, szegényebb családok összeomlanak, vagy a gyengébbeket kirabolják az erősebbek.

Mostanában tehát azt ismertem fel – kissé elvonatkoztatva –, hogy a méhektől azt is meg lehetne tanulni, hogy nem jó, ha egy közösségben túl nagy aránytalanságok vannak, kevés gazdag és sok szegény, túl sok gyenge és néhány erős. Az a jó, ha a legtöbben hasonlóan gazdagok és erősek, vagyis az erős középosztály nélkülözhetetlen az egészséges társadalomban.

Bibó István az 1989 előtti ellenzéki mozgalmak, majd a rendszerváltás közös hivatkozási pontja volt. Személye és a nevéhez fűződő gondolatok részei lettek a magyar politikai gondolkodásnak, a közbeszédben fel-felbukkanó toposzokká szilárdultak. Írásai mellett Bibó életútja, politikai tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás során különböző ideológiai irányzatok követői tudtak azonosulni vele. A második világháború előtt a népi írók által alapított, a demokratikus átalakulást sürgető és a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben kiálló, antifasiszta Márciusi Front köréhez tartozott. A háború után a népi-baloldali Nemzeti Parasztpártban politizált. Tagja volt Nagy Imre 1956-os kormányának, amelyből egyedül tartózkodott az Országházban november 4-én, amikor megindulnak a szovjet tankok, hogy leverjék a forradalmat.

Letartóztatták 1957-ben, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, majd az 1963-as általános amnesztiával szabadult.

Bibó politikai gondolkodását áthatja a társadalomtörténeti szemszög. Abból indult ki, hogy a jelenkori politikai lehetőségeket úgy lehet felmérni, hogy a történetileg kialakult társadalmi állapotokat próbáljuk megérteni. 

A magyar és egyben kelet-közép-európai út azonban alapvetően úttévesztés, eltérés a társadalomfejlődés nyugat-európai főáramától. Ennyiben fontos számára a „hol tévesztettünk utat?” kérdés megválaszolása. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művében bemutatja, hogy Nyugat-Európában a 18. század végére létrejöttek azok a keretek, amelyek biztosították a jogegyenlőségen és a nacionalizmuson keresztül a nemzeti közösség kialakulását, valamint a polgári fejlődést, szerinte azonban Közép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is – a több nemzetiségű Habsburg és az oszmán birodalom miatt bizonytalanok maradtak a nemzeti keretek. A birodalmi függés alól felszabaduló nemzetek a birodalmi, dinasztikus keretekkel szemben a néphez mint megkülönböztető identitáshoz nyúltak. A népi identitás, alap kialakításának egyik eszköze pedig a nyelvi nacionalizmus volt. Az állami keretek bizonytalansága miatt Bibó szerint ugyanakkor állandósult az egzisztenciális félelem a nemzeti közösségekben. Bibó arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia és a nacionalizmus ellentmondásához vezet nemcsak a nemzeti szuverenitás, hanem a nemzeti, kulturális, etnikai identitás elvesztésétől való állandó félelem is. Magyarországon például a nem demokratikus, soknemzetiségű Habsburg-birodalom összeomlása a történelmi Magyarország felbomlásához vezetett.

Bibó a nyugat- és észak-európai államokról mint „kész”, „érett” demokráciákról beszél, ugyanakkor érdeklődése fókuszában, a népi mozgalomnak megfelelően, a kelet-közép-európai köztes régió áll. Ennek a történeti, földrajzi övezetnek szerinte különös jelentősége van az egész európai, sőt, globális történelem szempontjából, amennyiben Csehország, Lengyelország és Magyarország helyzete adott lehetőséget Németországnak a második világháború megkezdésére Bibó értelmezése alapján. 

A három kelet-közép-európai ország kapcsán ugyanis kifejti: olyan történeti területeket örököltek, amelyekhez érzelmileg ragaszkodtak, ugyanakkor nemzetiségileg nem voltak egységesek.

Lengyelország felosztása, a magyar szabadságharc 1849-es leverése és Csehszlovákia 1938–39-es felbomlása az említett nemzetekben mély csalódást okozott a nyugati elitekkel szemben, kialakította a cserbenhagyás keserű tapasztalatát. Tegyük hozzá, manapság erősebbek a nyugatellenesség kapcsán Lengyelországban és Magyarországon is a 20. századi tapasztalatok, így a nyugati szövetségesek passzivitása, amikor a náci Németországgal szemben nem segítették meg Lengyelországot, valamint esetünkben a trianoni országvesztés.

A sajátos kelet-közép-európai társadalomfejlődés azonban Bibó szerint nem vezet valamiféle történelmi determinizmushoz, nem törvényszerű, hogy az általa taglalt körülmények ellenére ne lehessen konszolidálni a régiót. Nem ért egyet ugyanis azokkal a véleményekkel, hogy Kelet-Közép-Európát olyan politikai kultúra jellemzi, amely alapvető akadálya lenne a nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésnek. Véleménye szerint sem a tulajdonviszonyoknak, sem a régióban felbukkanó zavaros filozófiáknak nincs ebben a tekintetben meghatározó szerepük. Kiemeli ugyanakkor a már említett bizonytalanságot a nemzeti keretek tekintetében, valamint az abból eredő egzisztenciális félelmet a közösségért. A félelem azonban nem segít a demokratikus fejlődésben, hiszen ahogy Bibó fogalmaz, „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”.  A legfontosabb körülmény így Bibó szerint tehát az, hogy a régióban nem esik egybe az egyén és a közösség felszabadulása.

A közösség szabadságának féltése ezáltal elvezet az egyén szabadságának korlátozásához, azaz kialakul az antidemokratikus nacionalizmus, amely egy olyan közösségért várja el az egyén tenni akarását, önfeláldozását, amely nem biztosítja elemi szabadságjogait, kibontakozásának lehetőségeit. Ebben a politikai környezetben jelennek meg a hamis realisták, olyan politikusok, akik a demokratikus szabadságjogok korlátozását a közösség fennmaradásának szükségességével magyarázzák. A konszolidáció lehetősége azonban Kelet-Közép Európában is lehetséges, elsősorban az államhatárok nemzeti határokhoz való igazításával. Jugoszlávia véres felbomlása az 1990-es években, az orosz agresszió Ukrajnával szemben 2022-ben ugyanakkor azt mutatja, hogy korántsem konszolidálódott a régió az államhatárok tekintetében a második világháború után. Kelet-Közép-Európa illiberális rezsimjeinek valósága pedig arról árulkodik, hogy az antidemokratikus nacionalizmus sem tűnt el.

A demokrata nem fél a Bibó Istvántól a legtöbbször, és ahogyan a fenti bekezdésben is olvasható, pontatlanul idézett gondolat.

Általában úgy értelmezik, hogy a demokrata ember nem fél a diktatúrától, noha Bibónál ennek lényege, hogy a demokrata nem ül fel a politikai polarizációt erősítő félelmeknek. A félelem mint a hibás politikai cselekvés okozója ugyanis a központi gondolata Bibó másik gyakran idézett művének, A magyar demokrácia válsága című politikai esszének. Úgy látta, hogy a háború utáni Magyarországon kialakult válság oka, hogy kölcsönös a félelem a politikai szereplőkben, valamint a közvéleményben. Ebben az időszakban a háború utáni választáson győztes Kisgazdapárt szovjet nyomásra koalícióban kormányzott a kommunistákkal. A kommunista hatalomátvétel előtti esszében Bibó még úgy ítélte meg, hogy csak egy kisebbség kíván proletárdiktatúrát bevezetni Magyarországon, ahogy egy kisebbség szeretné visszahozni a háború előtti elit hatalmát. Mindennek ellenére a kölcsönös félelem képes erősíteni az egyik és a másik tábort, ami pedig tovább fokozhatja a félelmeket, így eszkalálva ezzel a magyar demokrácia válságát. A politikai polarizáció ugyanakkor akadályozza Magyarország demokratikus kibontakozását. Bibó szerint a polarizáció ellen úgy lehetett volna küzdeni, ha a kisgazdák és a kommunisták is visszafogták volna radikális szárnyukat. Bibó okfejtésének hiányossága ugyanakkor az volt, hogy nem mérte fel, hogy a kommunisták részéről a polarizációt nem a kölcsönös félelem táplálta, hanem a hatalomátvétel, a demokratikus intézményrendszer felszámolása, a sztálinista diktatúra kiépítése és az ország kiszolgáltatása a Szovjetuniónak.

Bibó István számos politikai írása egy adott politikai helyzethez kapcsolódik, azonban meglátásai, koncepciói általánosíthatók.  Így annak belátása, hogyan gyengíti a szakpolitikai hatékonyságot a politikai polarizáció, hogyan állíthatják szembe egymással a „hamis realista” politikusok az egyéni szabadságjogokat és a nemzetállami függetlenséget, hogyan szigetelődnek el a társadalmi nyilvánosság töredezettségével a „túlfeszült lényeglátók”, valamint milyen történelmi fejlemények befolyásolják a magyar nemzet-karakterológiát, vagy most már bevettebb szóhasználattal a politikai kultúrát. Bibó elsősorban a demokrácia iránti elkötelezettsége, valamint 1956-os szerepvállalása miatt válhatott olyan történelmi alakká és politikai gondolkodóvá, aki közös pont volt az ellenzéki mozgalmak számára. 

Az 1980-ban elkészült Bibó-emlékkönyv a kortárs ellenzéki magyar értelmiség később különböző hagyományok mentén politizáló tagjait fogta össze. A szamizdatban megjelent kötet szerkesztői, szerzői között volt Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Kis János. 1985-ben felvette a nevét az ELTE jogász szakkollégiuma, a Bibó István Szakkollégium. Mint ismert, utóbbiban alakult meg a Fidesz mint politikai párt, aminek politikai gondolatai érvényességénél minden bizonnyal nagyobb szerepe van abban, hogy Bibó megítélése talán még a mai polarizált közéletben sem különösképpen vitatott.

A nyitóképen: Bibó István sírja (2014-es állapot)
Forrás: Wikimedia Commons/Fekist

Mármint, hogy alapvetően a képzőművészet, az irodalom vagy a film felé tájékozódó alkotók egyszer csak rájönnek, hogy a könnyűzene sokkal alkalmasabb arra, hogy egyfelől a kor hangján, másfelől az itt és most, az azonnali akció és az azonnali hatás ígéretével mutassák meg a gondolataikat, és ebbe a műfajba csatornázzák művészi kifejezésre vonatkozó igényeiket. 

Festőnek és szobrásznak készült például az amerikai Don Van Vliet, a Captain Beefheart alapítója, pontosabban színpadi nevén Captain Beefheart maga, aki egyébként nemcsak ilyen módon, hanem másképp is előkerülhet, ha a Bizottságot mint olyat bogozzuk ki. Captain Beefheart is dzsesszes, rhythm and blues-os, pszichedelikus-dadaista, improvizatív izében utazott, csak úgy, mint Wahorn Andrásék. És tulajdonképpen logikus is, hogy a punknak is utat mutató, a hatvanas évek második felében startoló amerikai zenész-alkotó legjobb magyar tanítványai éppen a punk és az újhullám idején, a hazai artpunk egyik első fecskéjeként léptek a színre. 

De jöhetnék Nick Cave-vel is, aki a Melbourne-i képzőművészeti iskola kiugrott diákjaként lett rockzenész – ha a rockzenész kifejezés egyáltalán pontosan kifejezi azt, ami Nick Cave valójában; szerintem egyébként nem, de ezt most nem nyitom meg –, és eszünkbe juthat Leonard Cohen, aki előbb volt költő, mint dalszerző-énekes, és valójában akkor is valahogyan költő maradt, amikor dalszerző-énekes lett. De esetleg említhetjük Jim Morrisont, aki filmes hallgató volt a Los Angeles-i UCLA egyetemen, mielőtt az ugyancsak ott tanuló Ray Manzarek billentyűssel megalakították a Doorst, amelynek a dalaiban nagyon is ott van Morrison képszerű és narratív látásmódja. David Bowie-ról is feltételezhetjük, hogy ha nem a popzene születésének idején fiatal, akkor valamelyik társművészet alkotójaként ismerhette volna meg a világ.

Azt szeretném ezzel mondani, hogy az a szabad és nem egyirányú pálya, ami a társművészetek és az ötvenes-hatvanas évek után új és fiatal művészeti ágnak számító rockzene között volt (és van), már az 1980-as évek elején sem számított újdonságnak. Tehát nem meglepő, hogy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körül mozgolódó képzőművészek úgy döntöttek, ahogy.

Mégis hungarikum a Bizottság, akkor is, ha a már említett Captain Beefheart mellett eszünkbe juthat róla Frank Zappa, a sötét és dekadens Velvet Underground, vagy a free jazz több jól ismert alkotó-előadója is. És persze előkép a cseh avantgarde és politikai underground emblematikus zenekara, a Plastic People Of The Universe is. Vagy éppen a talán egyetlen hazai előzmény, a Kex együttes. Mégpedig azért, mert hiába a kimutatható hatások és az ismerős mechanizmus, a Bizottság úgy ahogy van, csak itt, ebben az országban, és csak ott, a Dunakanyarban, Szentendrén és környékén, csak abban az aktuális mikroklímában, és csak ebben a formában, csak ebben a milarepaverzióban születhetett meg. 

A Bizottság az a Bizottság. Mind egyéniségek, mondhatnánk a Brian életét parafrazeálva, egyben hozzátéve, hogy ez esetben tessék az angol film vonatkozó mondatának ironikus rétegét kicsit komolyabban venni, mert a Bizottság esetében tényleg elképesztő leosztást produkált az élet: Wahorn, feLugossy, Zámbó, Kokó művésznő, Szulovszky Dzsoni („a Dunakanyar legjobb gitárosa”), kezdetben Bernáth(y) Sándor, néha Waszlavik Gazember, végül, de nem utolsó sorban, a dobos, Bán Mária. Talán nem is meglepő, hogy öt évig tudott ez így működni, szükségszerű, hogy ennyi erős figurát, ennyi akaratot aztán sokfelé dobált az élet.

A Bizottság története – talán nem meglepő módon – tele van kisebb és nagyobb szürreáliákkal a zenén, a kompozíciókon és magán a jelenségen is túl. 

Kezdve azzal, ahogy bemutatkoznak az 1980-as Fekete Bárányok koncerten. A megjelenő csöves közönség nem értette, hogy ez micsoda, és ennek hangot is adtak. Wahornék tényleg úgy néztek ki, mint az ufók a Beatrice és a P. Mobil mellett. És úgy is hangzottak. 1981-ben a tatai zenésztalálkozón a kor befutott könnyűzenészei, többek közt Bródy János elhatárolódtak tőlük, kijelentve, ezek az emberek nem tartoznak a magyar zenész szakmához. Nem is tartoztak. Nem is akartak odatartozni.

Aztán abban is volt egy jó nagy csavar, ahogy – mint valami igazi dadaista akció – besétáltak az egy darab, állami, pártirányítás alatt álló Hanglemezgyárba, hogy hallották, a cég várja a feltörekvő zenekarok jelentkezését, íme, itt vannak ők. És lett is lemezük. A Kalandra fel!, hihetetlen, de megjelent. Részben azért, hogy a pártállami zeneirányítás demonstrálja, itt bizony ilyen zenekarok nagylemezei is megjelenhetnek, másfelől azért, mert a Bizottság zenéje sohasem szólt úgy a konkrét politikáról, vagy olyan módon a közérzetről, mint más hazai underground zenekarok lemezei. Még úgy sem, mint az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport. Legfeljebb egy-egy dal, mondjuk a Békásmegyer, ami le is maradt az idén negyvenedik születésnapját ünneplő lemezről: „Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.”

„Behozott a Bizottság egy demokazettát, ami egészében véve rendkívül izgalmas: tehetséges művészek kísérlete, amely jelen esetben nagyon szerencsésnek tűnik. A műfaj lehetőségeinek tágítását érzem benne, ezért nemsokára felvesszük az első nagylemezük anyagát” – nyilatkozta Szőnyei Tamásnak 1982. őszén Wilpert Imre, az MHV könnyűzenei szerkesztőségének vezetője. Az album egyébként siker lett, elment belőle pár tízezer példány, talán több is elment volna, ha van rá akarat.

Arra viszont lett akarat, hogy legyen egy következő Bizottság-album is.

Ez lett az 1984-es Jégkrémbalett (amin már nem Bán Mária dobol, hanem Dorozsmai Béla, és zenél rajta Waszlavik Gazember László is).

Ahogyan feLugossyék bemutatkozó nagylemeze sem volt megszokott debütáló anyag – nem stúdiófelvétel volt, hanem egy koncertet rögzítettek Gödöllőn –, úgy a Jégkrémbalett sem hagyományos sorlemez. Hanem valamiféle filmzene-album, amely a Balázs Béla Stúdió égisze alatt elkészített azonos című ötven perces film – forgatókönyv: feLugossy–Wahorn, rendező: Wahorn – zenéjét tartalmazza. A Jégkrémbalett természetesen nem konvencionális értelemben vett játékfilm, hanem a Bizottság világának filmszalagra rögzített változata, szürreális mozgóképes tudatfolyam, ahogy efZámbó István egy televíziós interjúban mondja, „videóklip vagy filmklip a mi akkori életünkről, mozgásunkról, tehát elsősorban a zenéről szól, azokról a számokról, amiket abban az időben játszottunk”, vagy ahogy feLugossy László mondja, „dokumentáció a zenekarról”.

Ha jól gondolom, talán a Kalandra fel! az emblematikusabb Bizottság-lemez, ám a Jégrémbalett sem marad el mellette. Emlékezetes számok, emlékezetes szövegekkel. „Olyan a szemed, mint egy kispárna”, énekli efZámbó a Baad Schandau című szerzeményben, közvetlenül az Amikor pedig kígyókkal… feLugossy-féle pszichedelikus őrjöngése után. „És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg.”, ez pedig már a Fekete krém. 

De addigra már lement a már emlegetett Milarepaverzió, amiről a szerző, Laca 2017-ben ezt mesélte a hvg.hu-nak: „Kedvelem ezt a számot. Nem hinném, hogy érdemes szövegelemzésbe bonyolódni. Milarepa egy buddhista szerzetes volt, aki elvonult a világtól, és csak a meditációnak élt. Tanítások szólnak arról: az a helyes út, ha elérjük, hogy teljesen kívül állunk az anyagi világból, és csak a szellemi világnak élünk. Olvastam erről, álmodoztam róla, hogy így kéne nekem is élni. Persze a mi kultúránkból ez nem teljesen jön, lemásolni nem érdemes. Esetleg valami verzióját megcsinálni? És akkor jöttek, jöttek a szavak, majd próbáltuk mindezt áttenni zenére”. Aztán pedig jön az, hogy „benne voltam drágám a Playboyban, a lábam között egy kis téboly van”, valamint, hogy „velem már nem történik semmi drágám, mert nekem már ez a szerepem”, továbbá, hogy „a jóízlés drágám az nevetséges, a botrány a botrány az egészséges”.

Negyven éves idén a Jégkrémbalett, „van még idő, nincs még a világnak vége”, és egyébként is, a legfontosabb műveknek nincs időbeni aspektusa, ma ugyanúgy jelentenek valamit, mint múlt héten, vagy 1984-ben. Ugyanazt jelentik, másképp. „Minden ugyanaz, másképpen.” Egyébként pedig, ha az Újzenekart, az egykori Ricsárdgírt, vagy a Rühös Foxit halljuk, amúgy is eszünkbe juthat, hogy annak, amit a Bizottság csinált, van folytatása. 

(A nyitóképen: A. E. Bizottság együttes, ef Zámbó István, Wahorn András, feLugossy László, Kukta „Kokó” Erzsébet, Szulovszky „Joni” István.)

A festő 1908-ban született Zalaegerszegen, emancipált zsidó családban. Mivel apját a munkája Belgrádba szólította, a fiatal Vajda szerb iskolába járt. Mélyen megérintette az ortodox egyházi kultúra. (Csakúgy, mint a nála jóval fiatalabb, 1926-ban született Ország Lilit. Kettejük, valamint Uitz Béla vonzódása az ikonokhoz külön tanulmány tárgya lehetne.)

Vajda hamar, 1927-ben elvesztette édesanyját, és 17 évesen tüdőbajjal diagnosztizálták, ami a korban gyógyíthatatlan betegség volt.

Viszonylag korán bekerült az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajziskolájába, majd húszévesen a Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanítványa lett. Csók szabadon hagyta a növendékeit, modern felfogásának is köszönhető, hogy megalakulhatott a Vadak csoportja a hallgatókból. A résztvevők magukat konstruktivistának és szocialistának mondták, erős kapcsolatuk volt Kassák Munka-körével, ám a horthysta kultúrpolitika ezt nem tűrhette – Csókot és Vaszary Jánost kirúgták, csakúgy, mint a hallgatóikat. Vajda és Korniss is az eltávolítottak közt volt, de a később világhírűvé váló Kepes György festő-fotográfust is kidobták.

Vajda hova máshova ment volna, mint Párizsba – azonban a francia főváros, másokkal, például Czóbellel vagy Farkas Istvánnal ellentétben, hogy úgy mondjuk, neki nem jött be.

Alkalmi munkákból élt, elsősorban a szovjet film montázstechnikája érdekelte, kortársaihoz hasonlóan szívesen látogatta a Trocadero Múzeumot és az archaikus törzsi művészetet tanulmányozta. Sajnos akkori munkái közül nem maradt meg szinte semmi.

Hazatérésekor a család csalódottan fogadta.

Ekkor lépett be a képbe a főiskoláról ismert Korniss Dezső, aki Szentendrére hívta Vajdát.

Az úgynevezett Szentendrei programban a két festő a bartóki modellt kívánta felhasználni, ám nemcsak a zeneszerző motívumgyűjtése inspirálta őket, hanem Fülep Lajos és Babits Mihály elméleti írásai is. (1)

Bár a festészettörténetbe Szentendrei programként került be a projekt, annak központja Szigetmonostor volt, ahol 1935-ben kezdtek gyűjteni. 

Nemcsak azt deklarálták, hogy „ugyanazt” akarják csinálni, mint Bartók és Kodály a zenében, de ugyanúgy, ahogy a két zeneszerző, ők sem álltak meg a magyar motívumoknál, a szerb és egyéb nemzetiségi formákat is rögzítették. Míg azonban Bartókék kizárólag a népzenei anyaggal foglalkoztak, Vajdáék beemelték a gyűjtött motívumok közé például a barokk oromdíszeket, azaz nem folklorista indíttatásból közelítettek.

A koncepciójuk része volt, hogy sajátos közép-kelet-európai művészetet akarnak létrehozni a két nagy kultúrcentrum, Párizs és az orosz szcéna közt. 

Idézzük fel itt az Európai Iskola 1945-ös alapító okiratát és az abban körvonalazott célt! „A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat- és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – írják Vajda egykori festő barátai nem sokkal később. 

A Szentendrei program

A Szentendrei program végül két, gyökerénél szétágazó festői életmű alapja lett: míg Korniss elsősorban a népi motívumok formavilágát használta fel, Vajda szétbontotta és újra konstruálta a motívumot – majd elhagyta azt.

Általában is más volt Korniss és Vajda lelki alkata – utóbbi inkább Bálint Endréhez állt közel – , de festészetük is nagyon különböző tempóban érte el a kiteljesedést. 

Korniss még a motívumgyűjtésnél tartott, amikor Vajda 1935-36-ban már elhagyta azt, a képein megjelent a vonal mint szervezőelv, miközben igyekezett a dolgok mélystruktúráját megmutatni, vagy ahogy ő fogalmazott: „a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani” (2)

Mindemögött bizonyára ott volt az is, hogy Vajda – talán nem túlzás – legműveltebb, teoretikusi értelemben is igen felkészült festő volt. Oroszul, franciául, németül, szerbül, magyarul is olvasott. Vajda Júlia visszaemlékezései szerint Heideggert, Spenglert, Ortegát, Bergyajevet egyaránt ismerte. 

Nem véletlen, hogy feljegyzései szerint nem igazán jött ki jól a festők nagy részével, inkább Tábor Béla filozófussal és Szabó Lajossal barátkozott. 

Bergyajev jegyében

A többi – egyértelműen balos – festő baráttal, például Szántó Piroskával, Bálint Endrével szemben, minden bizonnyal olvasottsága miatt is, távol tartotta magát a direkt politikai mozgalmaktól is, a modern világ ellen pedig többször kirohant, ami valószínűleg Bergyajev hatása nála, de erre még visszatérünk. Vajda modernség-ellenességével kapcsolatban Petőcz György pedig joggal jegyzi meg, hogy a harmincas évekre amúgy is jellemző volt a kultúrkritikai pesszimizmus (3)

Vajda azonban nem állt meg itt: erősen foglalkoztatta – már a párizsi évek óta – az orosz avantgarde is. Liszickij és Malevics szövegeit másolta, előbbinek azt a traktátusát, amelyben a szerző a vizuálisan elképzelhetetlenről, az ábrázolás határáról ír.

Szintén Párizs óta érdeklődött a törzsi vagy primitív művészetek iránt is – valószínűsíthető, hogy ismerte Hevesy Iván 1929-es kötetét a primitív művészetről és a francia Cahiers d’Art folyóiratot.

Vajda, akinek mindössze 33 év adatott, szellemi és festői értelemben is korán elérte a teljességet. 

Addigra azok a bizonyos motívumok, amelyekről szó esett, új jelentéssel telnek meg nála, maga az ikon mint műfaj, a feszület, a sírkő a festő univerzumában saját szimbólummá érik. 

A képek mérete is megváltozik, élete utolsó éveiben egyre nagyobb munkákat készít (ez az a korszak, amelyet párhuzamba szoktak állítani Jackson Pollock munkásságával). 

Az Ikonok 

Vajda, ahogy említettük, még gyerekkorában került be a szerb ortodox kultúra bűvkörébe, majd Szentendrén újra találkozott mindazzal, amit gyerekkorában megismert. 

Boros Lili revelatív erejű tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy kettejük viszonyrendszerét megfejtse. (4)

Ahogy írja, a Vajda által sokat olvasott és követett Bergyajev Kelet-Nyugat szembenállásban gondolkodott, a Nyugat hanyatlását vizionálta, célként pedig a kettő szintézisét határozta meg. 

Mindez, ahogy írtuk már magában a Szentendrei programban is benne volt. 

Vajda magát olyan nyugati szülöttnek tartotta, aki erősen tendál a kelet felé, míg az erdélyi Besztercén született Kornisst olyan keleti emberként írta le, aki a nyugat felé fordul. 

A bergyajevi vízió alapján a nagy egyesülésben a kétfajta embernek is össze kellett volna találnia.

Itt eszünkbe juthat Szabó Lajos és Tábor Béla barátja, Hamvas Béla Karnevál című létregénye is, amelyben az író alakmása, Bormester Mihály a regény közepén két alakká bomlik, egy orosz irányba hadifogolyként elinduló főhősre és egy, a nyugati paradigma foglyaként élő másikra, a két alak pedig csak akkor egyesül újra, amikor magasabb tudatszintre lépnek.

Bergyajev szerint – akit Hamvas is jól ismert és interpretált – egy új középkor előtt állunk, és a világot csak egy vallási megújulás mentheti meg. Vajda vélhetően magyarul olvasta az orosz szerző művét. 

Nem is elsősorban a vallási megújulás vagy a keleti és a nyugati paradigma vágyott-vélt összetalálása fogta meg, inkább a lefordíthatatlan „szobornoszty”. Valamiféle lélekközösséget, a Krisztusban hívők közösségét, egységét jelent. Vajdánál ez mint az újkor ipari kapitalizmusával, individualista, atomisztikus társadalmával szemben álló „falusi”, tradicionális világ jelenik meg, amelynek értékeit veszélyben látja – innen táplálkozik modernizmus-ellenessége is. 

Ezen a ponton vethető fel, hogy vajon miért épp a traumatizált magyar zsidó festők – Vajda és Ország Lili – fordultak az ortodox lelkiség, illetve annak az ikonokban manifesztálódó bensőségessége felé. 

Noha biztosan nem állítható, hogy ez áll a háttérben, szemmel látható, hogy az Ország Lilit köztudottan foglalkoztató zsidó misztika és a Vajdát Bergyajeven, illetve a szerb egyházon át behúzó, a hasonló misztikus tapasztalatoktól nem idegenkedő ortodox kereszténység attitűdjében meglehetősen hasonló. 

A pravoszláv miszticizmus alapja az átistenülés, a theoszia, ebben a koordináta-rendszerben a művész feladata pedig az, hogy közreműködjék az ember divinációjában, miközben az istenit emberivé formálja.

Boros Lili joggal veti fel, hogy Vajda ikonos képeit, így az Ikonos önarcképet is ennek tudatában érdemes vizsgálni. Az istenember portréján a harmadik arc Krisztus Emmanuelé. Erre utal az is, hogy a képbe benyúló kéz valószínűleg egy másik, földi személyé, aki a misztérium megvalósulására mutat – és a Péter–Pál- ikonok Krisztusra mutató kezét idézi, figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kéz nem jobb, hanem bal kéz.

Vajda egyéb motívumai, ahogy említettük, fokozatosan eltűnnek, átadják helyüket az amorf formáknak, vonalrajzoknak. 

Ahogy Várkonyi György írja tanulmányában, Vajda voltaképp rokontalanként fejezte be pályáját Szentendrén: Czóbellel nem volt jó viszonyban, Barcsayval sem igazán. Inkább az OMIKE-körbeli barátai, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre és Szántó Piroska álltak hozzá közel emberileg – festőként az egyetlen igazi rokona talán tényleg Bálint volt. 

Hogy mindaz, ami Vajdánál jelent meg először a magyar festészetben, hogyan és milyen formában élt tovább a háború után, már egy másik történet: az Európai Iskoláé. 

(1) Lsd. Rockenbauer Zoltán: Bartók Béla hatása a modern magyar képzőművészetre a XX. század elején. In. Vajda Lajos. Világok közt. szerk. Petőcz György és Szabó Noémi. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018.  A továbbiakban: Vajda Lajos. 

(2) Vajda Lajos, 100. oldal. 

(3) Vajda Lajos, 173. oldal 

(4) Boros Lili: Vajda és Bergyajev. In. Vajda Lajos

A regény egyik meghatározó, a békebeli harmóniát megjelenítő helyszíne Szentendre. Mennyire valós ez a Szentendre-kép, egyáltalán a személyes élményeid mennyire kötnek ehhez a kisvároshoz?

Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Szentendrére, igaz, ennek a gyakoriságnak a valós okát akkor még nem tudtam. A könyv és a valóság között sok átfedés van, vannak valós életrajzi vonatkozásai, de fontos leszögezni, hogy a regényben megjelenő életesemények, a felsejlő helyszínek a regénybeli főhős életének állomásai és eseményei. Persze még a legszárazabb tudományos esszében is ott van a szerző személyisége. Az író nem talál ki semmit, minden a valóságból születik. Édes Anna cselédkönyve ott van az íróasztal-fiókjában, írja Kosztolányi. Én is az életből – emlékekből, beszélgetésekből, „talált kéziratból” – dolgoztam és kutatómunkát is végeztem. Fel kellett fedeznem a második világháború előtti Szentendrét is. A Szamárhegy, Lichtenstein Simi vaskereskedés-vegyesboltja létező valóság, ahogyan a regény egyik mellékszereplőjének, Rosenzweig Salamonnak (Radó Sándor) a tragédiája is valós. Az ő neve is szerepel a szentendrei zsidó áldozatok egyik emléktábláján. De hogy egy szépirodalmi mű végeredményben sikerültnek tekinthető-e, azt már nem befolyásolja, hogy egyébként mennyi benne a valóság, mennyi a fikció, vagy mennyire jelennek meg hitelesen benne a helyszínek. Az olvasó szempontjából mindegy, hogy a Sorstalanság Köves Gyurija mennyire egyezik Kertész Imrével, vagy az Iskola a határon mennyi valódi Ottlikot tartalmaz.    

Akkor máshonnan közelítve: milyen volt a te gyerekkori, fiatalkori Szentendre-képed? 

Nagyon kevés dolog maradt meg belőle, és az akkori, ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Szentendrének sem volt sok köze a mai turistacentrumhoz. Akvarelleket festegettünk apámmal, a templomdombon, itt-ott. Érdekes módon, a szűk utcában lévő legendás lángosos mintha örök időktől ott lenne, kötelező program volt akkor is, most is. Meg a fagyizás is. Aztán a Görög kancsó étterem is felrémlik, mint régi idők tanúja.

Szentendre a hatvanas években nyaranta nekem leginkább a Dunát jelentette, rengeteget strandoltunk, úsztunk, egyszer-egyszer akár Leányfalutól le egészen Szentendre határáig is.

A Pap-szigeten túl volt egy vadregényes part menti út, vízbe lógó fákkal, természetes Dunaparttal. Utoljára valamikor a nyolcvanas évek végén járhattam arra, az a rész addigra már teljesen beépült. És hát, ugye, többek között Szentendrén kezdte bontogatni szárnyát Magyarországon a kapitalizmus, a „maszekok” világa, mint például az elsők között magánkézben üzemelő Nosztalgia étterem és a hozzátartozó bolt. De gyerekkoromban Szentendre még csak a HÉV-vel hamar elérhető vidéki kisváros volt, ahová Budapestről percek alatt ki lehetett szaladni.   

A Kérdezd meg tőle című regényben is hangsúlyos elem, hogy a város eltérő hátterű, egymással mégis évszázados harmóniában élő népességcsoportok lakóhelye volt, ahol „a kólót járó szerb lányok táncát együtt élvezik szerbek, svábok, tótok és magyarok”. A könyv legfundamentálisabb dilemmái az identitáskeresés, önmeghatározás, a csoporthoz tartozás kérdései köré csoportosulnak. Lehet valamilyen titka a békés együttélésnek?

A békés együttélésnek nincsen eredendő titka, az emberek tudnak és szeretnek együtt, vagy legalábbis békében egymás mellett élni. A gyűlölködés kívülről jön, ha van, akinek kapóra jön, hogy megoszthat, viszályt kelthet. A legtöbb vegyes lakosú településen az sem világos, ki jött előbb, ki később, ki is valójában a többség, ki a kisebbség. Óbudán a svábok szinte őslakosok, Pesten két évszázada többen beszéltek németül, mint magyarul. A regénybeli főhős kisgyerekként zsidó családban, magyar és zsidó identitással él, miközben félig orosz és pravoszláv, vagy tán egészen az, a zsidó nagypapát viszont öregemberként visszaemlékezve egyszer svábnak mondja, abból nincs baj. A regény alapvető kérdése nem is az identitás és az egyes identitásokhoz kötődő eltérő sorsok, hanem egyenesen az identitásnélküliség problémája. 

A főhős ráadásul különleges helyzetbe kerül: hivatalos papírokkal oroszként, pravoszlávként csatlakozhatna az SS-hez, míg az egyébként önként választott zsidó személyiséggel munkaszolgálatos lesz, így kerül hadifogságba a Kárpátokon túl.     

És a történelem kiszámíthatatlan vargabetűi miatt végül is így jár jól, így éli túl a háborút, majd a hadifogságot. Életveszélyes helyzetekből kerül ki mindig szerencsésen. Az identitás tényleges leképeződéseit, fizikai formáit – vallási és iskolai élmények, cserkészet, leventeképzés, katonai sorozás, anyakönyvi kivonatok, keresztlevelek – végül is újra meg újra felülírják a pillanatnyi döntések. 

A regény címe, a Kérdezd meg tőle is arra utal, hogy a főhős az őt az életéről faggató, már-már vallató fiának a visszaemlékezéseket megszakító párbeszédekben sokszor ingerült, elterelő, kibúvó válaszokat ad. Nem akar, vagy talán nem is tud válaszokat adni, máskor esetleg nem is tartja fontosnak, hogy egy-egy rejtélyes ügyben tiszta vizet öntsön a pohárba. Miért zárkózik el ilyen mereven a feltárástól, a mélyre merüléstől az élete utolsó pillanatáig? 

Annak alapján, amit az identitáskényszerrel a huszadik század művelt, nem is meglepő, hogy szabadulni akar ettől a tehertől. Az egész huszadik század erről szólt: ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, kikkel tartasz. Jó lenne remélni, hogy ma, a huszonegyedik században már nem magától értetődő ez, hogy nem muszáj feltétlenül válaszolni az identitást firtató kérdésekre. Az elhárító válasz – „Kérdezd meg tőle!” – mindenesetre nem valamiféle bölcsesség, hanem menekülés egy megoldhatatlan probléma elől.

A főhőst az önként választott zsidó identitása mellett egyfajta dacos hazaszeretet is áthatja. A németek ellen szeretne harcolni, és ezt romantikusan a szovjetekhez való átszökéssel reméli megvalósítani, de az őt munkaszolgálatra küldő magyarokra, a hazájára nem haragszik, lélekben legalábbis mindig lojális hozzá. Miért ilyen problematikus és önellentmondásos a hazaszeretet intézménye? 

Vannak feloldhatatlan helyzetek. A főhősnek orosz tudata, és – bár szinte minden eszközzel lehetetlenné teszik – magyar tudata is van, a vér szerinti szülei ugyanakkor valószínűleg mindketten oroszok. A vélhetően nem vér szerinti apja viszont zsidó, benne pedig, mikor éppen zsidónak érzi magát, még a Palesztinába való kivándorlás is felmerül egy ponton, amit aztán elvet. De hát az ilyen identitások konstruált dolgok, a dilemmák mesterségesek. Ha valaki nem keveredik ilyen katyvaszba, ráadásul éppen a huszadik század életre-halálra menő identitáskényszerei idején, akkor ez a dilemma nincs.

Érezhetjük magunkat budapestinek, és lehet közben Kárpát-medencei, sőt európai identitásunk is, ez nem lehet élet-halál kérdés.

A háború, majd a fogság összesen négy éve után érkezik haza, Budapestre, amelyet a viszontagságos évek alatt számtalanszor elképzel magának, és valahogy mindig úgy képzeli, hogy Pesten az élet változatlan, mondhatni zavartalan, mert nem tudja és nem is akarja elképzelni a háború sújtotta fővárost. Mikor hazaér, addigra már tényleg normalizálódik az élet, a taxiból sárga villamosokat, kávézókban ülő embereket lát. Miközben megrázó, hogy az újraindult városból végérvényesen hiányoznak az odaveszett rokonok, barátok, ismerősök.

A hazaérkező hadifoglyok már nem a füstölgő romok közé érkeznek meg. Közben itt új világ lett, de a várost, ha lebombázták is, változatlanul Budapestnek hívják. Így szokott ez lenni. Az egyik pillanatban színházban ülünk, aztán lebombázzák az épületet, majd vége lesz a bombázásnak, és másnap reggel újranyit a sarki kávéház. Ahogy – túl ezen – a fontos történetek, a sorsminták is ismétlődnek: erről szólnak a nagy mítoszok, a fél világirodalom, és ez hatja át a könyvembeli három generáció egymáshoz való viszonyát is.

Ha nem is példa nélküli, de nem magától értetődő, hogy egy szerző hetvenéves korában jelentkezik először regénnyel. Mi hívta elő belőled ezt a családregényt?

Negyvenévesen ezt a könyvet nem tudtam volna megírni. A regényembeli kérdések így vagy úgy, de végigkísérték az egész életemet, nem hagytak békén, a történet „eredetije” pedig akkor javában tartott még. Vagyis a nyilvánvaló személyes vonatkozások miatt volt szükségem ekkora rálátásra. Amikor aztán végül nekiültem, először párbeszédes formát terveztem, csak aztán döntöttem, egy „talált kézirat” apropóján, az énregény és az elbeszélő forma mellett, amit meg-megszakít egy-egy rövid beszélgetésrészlet. Ehhez jött aztán jó sok kutatómunka: igyekeztem összeszedni, amit csak lehetett, a régi Szentendréről és a pesti mozikról, a cserkészetről és az asztaltáncoltatásról, a munkaszolgálatról és az ukrán frontról, az orosz hadifogolytáborok világáról, különös tekintettel a Wehrmacht-foglyok életére, el egészen a szovjet mesterlövész lányokig és az 1947-es moszkvai metróhálózatig. Hogy sikerült-e így most végül is feltennem minden kérdésemet, és megtalálnom rájuk a jó válaszokat, azt persze csak remélni tudom. De jó érzés, hogy annyi évtizednyi irodalom- és könyvcsinálás után regényt tudtam írni ebből. Ha úgy tetszik, megnyugodtam.

Lehajolt, kézbe vette a cipőfűzőt, automatikusan két hurkot formázott, átbújtatta és szorosra húzta őket, pont ahogy az anyjától tanulta, nem értette, miért gyártanak kétszer olyan hosszú cipőfűzőt, mint kellene, vagy körbe kell tekerni a bokát, vagy dupla csomót kötni, de a vége akkor is lifeg – gondolta, felegyenesedett, néhány fej- és törzskörzést végzett, a fülhallgatót a fülébe dugta, rákeresett a kedvenc setlistjére, becsukta a lakásajtót, lekocogott a lépcsőn, át a kerten, a sövénnyel szegélyzett járdán,  ki a kapun, a Margitsziget felé vette az irányt, az Árpád fejedelem útján a sétálók és a babakocsit toló kismamák mellett, a biciklisekkel versenyre kelve, már nem gondolt a cipőfűzőkre, rég elfelejtette a problémát, a nőt is, aki néhány hete elhagyta, szó nélkül összecsomagolt és elment, csak átadta magát a zene ütemének, ügyelve a helyes légzésre, a beton és üveg házfalak mentén, a virágzó akácok és a felüljáró alatt, ahol a rend éber őrei a gyorshajtókra és a felüljárón kerékpárral közlekedőkre vadásztak, ugyan nem értette miért, de ami szabály az szabály, ha a KRESZ írja elő, akkor is, miközben a zene tempót váltott megszaporázta a lépteit a Zsinagóga felé, már a máltai játszótérnél járt, ahonnan egy család indult haza, papa, mama, gyerekek, egy kétéves forma fiú kis piros műanyag motoron, a kisebbik kenguruban az anyja hasán, aki elmélyülten mobilozott, talán épp azt tárgyalta, mi legyen a vacsora, nem hallotta, amikor melléjük ért, elnyomta Billie Eilish rekedtes hangja, ahogy kántálta a Bad Guyt, rossz nőt választott, nem illettek össze, de most már mindegy, a folyót és az eget kémlelte, a híd megosztó szürkeségét, a rajta zötyögő villamost, elmosolyodott, eszébe jutott a villamoskocsiban összezsúfolódott, izzadságszagú, ideges és mindig rohanó tömeg, persze ő is rohan, de ez egészen más, ez sport – gondolta, talán jobb is így, nincs ami visszatartsa, még a végén elfogadja a külföldi állásajánlatot, nézte a hídpillér alól kiforduló, szirénázó mentőautót és a lábánál a villanást, a kis piros motort, amit a fiú páros lábbal hajtott, gyorsabban a zene üteménél, a járda biciklik számára felfestett részén, nyílegyenesen a híd felé, visítva és kacagva, az apja mögötte messze lemaradva, nem törődve semmivel, csak nevetett és hajtotta magát, aztán irányt váltott, derékszögben elfordította a kormányt, elütik, hasított bele és görcsbe rándult a gyomra, a fiú leugratott a járdáról a tonnás kocsiszörnyek közé, átvágott a külső sávon, a belsőt elválasztó szaggatott vonalon, az apja üvöltve utána vetette magát, a mentőautó kerekei csikorogtak, a füstölgő gumik fekete felkiáltójeleket festettek az aszfaltra és csúsztak tovább, a szélvédőn át látta a sofőr arcára kiülő döbbenetet, a kormányt görcsösen szorongató kezet, az apa izzó tekintetét, hallotta az ordítást, az égett gumiszag megcsapta az orrát, a kocsi előre billent, mintha a hátsó kerekek el akartak volna szakadni a földtől, de lendületét vesztve visszadöccent az aszfaltra, néhány centiméterre a gyerektől megállt, pont amikor az apa a hóna alatt megragadta és a járdára rántotta a fiát, a kis piros motor pörögve a levegőbe emelkedett, az út túloldalán landolt, kettőt pattant, egy szembe jövő teherautó maga alá gyűrte, szerencsés srác – gondolta, fel sem fogta mi történt, talán az anyja sem, aki kezében a telefonnal földbe gyökerezett lábbal állt, az apa a fűben ülve vizsgálta a fiút, magához húzta és megsimogatta az arcát, a teherautó-sofőr  a lehúzott ablakon át bemutatott, idegen nyelven ordított és dudált,  a mentőautó vezetője remegő kézzel egyesbe tette a kocsit, az apa felé nézett, és elharapott egy kitörni készülő káromkodást, Madonna a Music című számban monotonon kérlelte a DJ-t hogy tegyen fel végre valamit, amire táncolni lehet, csípőre tett kézzel, görnyedten állt, érezte, ahogy szíve a torkában dobog, sípolva áramlott tüdejébe a levegő, mire felegyenesedett már csak a Dunát látta, csodálkozott, hiányolta a megszokott szürke színt, azt mondják, ha nincs felhő, az ég kékje tükröződik a hullámokon, amit egy rozsdás uszály hasított ketté, pont úgy, mint a teherautó kereke a motort, a lejátszó számot váltott, Killers üvöltött a fülébe, ő pedig tovább futott, hogy befejezze az edzést, az üres lakásba hazaérve felhívja a főnökét és felmondjon.

ÓBUDA (BUDA), A FEJEDELMI KÖZPONT

A honfoglaláskori fejedelmi székhely, Óbuda – kezdetben „Buda” néven – Kurszán kende (kündü), majd Árpád fejedelem központja volt, egyben a máig vitatott „fejedelmi temetkezőhely”, ahogyan Anonymus, a nagy tudású óbudai prépost írja. Itt épült fel Szent István idejében Fehéregyháza, a középkori magyar királyság talán legjelentősebb zarándokhelye, itt alapította Orseolo Péter a 11. században a káptalani várost és a Szent Péter-bazilikát. Átmeneti szünet (Esztergom) után IV.  Béla itt építette fel az 1230-as években a királyi várat, innen keltezte okleveleit, itt töltötte rendszeresen a húsvét előtti nagyböjtöt, és itt értesült a tatárok betöréséről. A tatárjárás után elkezdődött a Várhegyen a budai vár építése, de királyi szálláshely funkcióját továbbra is betöltötte Óbuda. 1261-ből származik az első okleveles adatunk, amelyben Vetus Budát, Óbudát említenek. 1343-ban Nagy Lajos király özvegy édesanyjának, Piast Erzsébet királynénak adományozta a várat és a városrészt, javadalmaival együtt. Ettől kezdve 1526-ig Óbuda a „Királynék városa, „Civitas reginalis”.                                                                                                                                                                                               

ESZTERGOM – AZ ELSŐ KIRÁLYI SZÉKHELY

Már a honfoglaló magyarság fejedelmi törzse elfoglalta ezt a nagyon korán kialakult kereskedelmi helyszínt, ettől fogva kezdett kiépülni a királyi központ a Várhegyen. Géza fejedelem szálláshelyéül választotta. Itt született a fia, Vajk, aki később a keresztségben az István nevet kapta. Itt született meg a keresztény állam gondolata és itt kezdődött el megvalósítása. Ki tudja, mi járhatott Géza fejedelem fejében?

Melyek lehettek a rejtett gondolatai, amikor azt mondta, hogy elég gazdag ahhoz, hogy két istennek is áldozzon?

Talán arra gondolt, amit Szabó Magda felvet Az a szép fényes nap című drámájában… Itt születtek később István király gyermekei, sajnos közülük többen itt is haltak meg. Itt nevelkedett a tragikus sorsú Imre herceg is.Azonban a vár nemcsak István király, de az egyházszervezés során az érsek székhelyévé is vált. Szent Adalbert tiszteletére már 1010 körül elkezdték építeni az első székesegyházat, amelyet az évszázadok során többször is átépítettek. Boldog pillanatok és nehéz percek helyszíne volt Esztergom. A város a 12. század végéig betöltötte a királyi székhely szerepét. II. Géza 1147-ben itt fogadta a keresztes hadakkal a Szentföldre tartó III. Konrád német császárt. Pár évtizeddel később, 1189-ben III. Béla viszont az Óbudai királyi kúriában látta vendégül I. (Barbarossa) Frigyes császárt, az akkori keresztes hadak vezetőjét. Frigyes császár ezután Esztergomon is átvonult. 1189-ben Imre király átengedte a várat az érseknek, s megkezdődött Esztergom érseki várossá alakulása.Viszontagságos évek, évszázadok következtek Esztergomra, de közben voltak azért ragyogó pillanatok is: például a régi királyi rezidencia átalakítása reneszánsz érseki palotává, amelyet Vitéz János kezdett el, majd Estei Hippolit, az özvegy Beatrix királyné és Bakócz Tamás – akit még a pápaság „szelleme” is megérintett –  folytatott.

EGY KÜLÖNÖS KIRÁLYI HÁZASSÁG

Az Esztergomban történt híres és érdekes események közül most egy bizarr, izgalmas történetet szeretnénk kiemelni, amely Mátyás király özvegyéhez, Beatrix királynéhoz kapcsolódik. Mátyás halála után sokan versengtek a magyar trónért (Corvin János, Habsburg Miksa, a későbbi császár, Jagelló Ulászló cseh király és öccse János Albert herceg) és mellettük Beatrixnak is a királyi hatalomra fájt a foga. Az 1490. év június hónapjában lezajlott királyválasztó országgyűlésen Ulászló lett a befutó, viszont a tényleges hatalom elnyerésének feltételeként feleségül kellett vennie az özvegy királynét. A megkoronázott új király erre esküt is tett, de bizalmasai előtt ismert volt, hogy a köztudottan meddő királynét csak kényszerből akarta elvenni, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy később ez a frigy felbontható legyen. A főúri rendek és Bakócz Tamás püspök ebben partnerének is bizonyultak. Bakócz rávette a királynét, hogy titokban tartsák meg az esküvőt, néhány tanú előtt, Beatrix esztergomi házában. Az eseményen még a királyné vendégei sem vehettek részt.

A püspök előre eltervezett formai hibákat is vétett a szertartás során, hogy erre később, a házasság felbontási kérelménél hivatkozni lehessen.

Ulászló pedig az esküvő után azonnal eltávozott, így nem került sor a házasság „elhálására” sem. Ulászló a későbbiekben is gondosan kerülte a „feleségével” való találkozást, viszont annak vagyonát igénybe vette ellenfeleinek legyőzéséhez. Az 1492-es országgyűlés is Ulászló válását támogatta azzal, hogy az uralkodónak olyan feleségre van szüksége, aki a trónutódlást biztosítani tudja trónörökösök világra hozatalával. Beatrix már nem irányítója, csupán elszenvedője lett a további, tíz éven át tartó eseményeknek. VI. Sándor pápa kezdetben a királyné pártján állt, de – mivel Ulászlót mindenképpen meg akarta nyerni egy török elleni szövetséghez – később, 1500 áprilisában érvénytelenné nyilvánította Beatrix és Ulászló házasságát. Viszont időközben Ulászló kiszemelt aráját megszerezte magának Miksa császár. Ulászló 1502-ben Candale-i Annát vette végül feleségül. Beatrix 1500 novemberében megszégyenülten hagyta el Magyarországot, és visszaköltözött Nápolyba. 1508-ban bekövetkezett haláláig próbálta még visszaszerezni a hozományát, de ez nem sikerült neki. Házasságának botrányos története közszájon forgott a korabeli Európában.    

Mohács után már nem az építés-szépítés, hanem az erődítési munkák váltak elsődlegessé Esztergomban. Váltakozva került török, majd magyar kézre a város. Újkori történetében az 1930-as évek óta egészen napjainkig tart az esztergomi palota főnixmadárként való feltámadása. Az ásatások, feltárások, rekonstrukciós munkák során napjainkra kívül-belül megújult a vár. Az idelátogató turisták a termeket végigjárva mintegy időutazáson ismerhetik meg a palota évszázadainak történetét.

VISEGRÁD, A DUNAKANYAR ÉKKÖVE ÉS LEGENDÁI

Béla király kezdte el a tatárjárás után a fellegvár építését, mivel a Sibrik-dombon álló egykori ispáni vár nem volt alkalmas erődítmény kialakítására. Az építkezéshez az „alaptőkét” a királyné, Laszkarisz Mária hozománya, ékszerei biztosították. A hegytetőn álló fellegvár és a Duna-parti alsóvár épületkomplexumát a hegyoldalban végighúzódó fallal kötötték össze. Az alsó vár ekkor még lényegében egy lakótoronyból állt, ezt nevezték el később „Salamon-toronynak” Pedig a boldogtalan emlékezetű, levitézlett királyt nem itt őrizték, hiszen az ő korában ez a torony még nem is létezett, hanem a régi római castrum helyén épült ispáni várban. Ennek az volt az előzménye, hogy a koronás királyt, Salamont a mogyoródi csatában (1074) Géza és László hercegek legyőzték. Ezután I. Géza, majd I. (Szent) László került a trónra, bár Salamon csak később mondott le királyi tisztéről. 1082-ben egy László király ellen tervezett merénylet miatt elfogták Salamont, és Visegrádon börtönözték be a már említett ispáni várban. Az egyik legenda szerint az őröknek éjszaka is figyelniük kellett a foglyot, ezért töklámpásokkal világították meg a börtönül szolgáló tornyot. Egy másik legenda szerint maga Salamon gyújtott gyertyákat töklámpásokban az ablakában, hogy jelezze, még életben van. Így aztán a környékbeliek és a Dunán hajózók is láthatták, hogy milyen fényesen világítanak, ragyognak, csillognak Salamon tökei!

A tatárjárás után királyi székhelyként még alapvetően az óbudai vár szolgált, hiszen a budai és a visegrádi vár építése is éppen csak elkezdődött.  A visegrádi várrendszer IV. Béla kori kiépítése az 1240-es évek elejétől az 1260-as évekig tartott. Később Anjou Károly Róbert trónért való küzdelmei során II. Vencel cseh király foglalta el 1304-ben a várat trónkövetelő fia számára. Pár év múlva Károly Róbertnek sikerült visszaszereznie, de átmenetileg átadta Csák Máténak. 1317-ben aztán végleg a király kezébe kerül a vár, és elkezdődött annak királyi központtá való kiépítése. 1323-ban Károly Róbert Temesvárról Visegrádra helyezte át udvartartását, ahol több helyszínen is zajlott az udvari élet: a fellegvár palotaszárnyában (ahol egyúttal a koronát is őrizték), az alsó vár lakótornyában és a királyi udvarházban. Itt támadt rá a királyi családra Zách Felicián 1330-ban. A véres merényletben csak Piast Erzsébet királyné, Károly Róbert ifjú felesége sérült meg súlyosan: jobb kezének 4 ujját levágta Felicián. A királyné ekkor 25 éves volt, csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt a támadást. Ilyen csonka kézzel élte le hosszú életét – 75 évesen halt meg.

A király szörnyű bosszút állt; a Zách-család szinte minden tagját kivégezték, és elkobozták birtokaikat. 

Az Anjou-uralkodók már Visegrádot és Budát tekintették székhelyüknek. Visegrádon kezdetben csak egy egyszerű udvarházban lakott Károly Róbert király és családja. Ennek a kúriának a feltárása során 2023-ban találtak a régészek egy díszes, 14. századi, aranyozott ezüst ruhakapcsot, amely talán éppen Piast Erzsébet királyné ruháját díszítette! 

Károly Róbert idejében csak pár lakóház épült fel a királyi udvarházon kívül és egy lovagi tornapálya. Erzsébet királynénak külön lakrésze volt.1335-ben, a Visegrádi királytalálkozó alkalmával többször is összegyűlhetett „Visegrád kandi népe” – ahogyan Arany János írja le érzékletesen a Toldiban –, hogy megnézze a párviadalokat, amelyekben sokszor maga a király is részt vett. A találkozóra a magyar uralkodó meghívta Luxemburgi János cseh királyt, Nagy Kázmér lengyel királyt (aki mellesleg a sógora volt) és a német lovagrend nagymesterét. Szoros szövetséget és kereskedelmi együttműködést hoztak létre ezen jeles esemény alkalmával. Thuróczy János krónikája így ír erről: „…Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.” Az eseményeken részt vett a Szent György Lovagrend is, amelyet – mint első világi alapítású lovagrendet – maga Károly Róbert alapított, 1326-ban. A Visegrádi királytalálkozó emlékére rendezik meg már több mint 30 éve a Visegrádi Palotajátékokat, amelyeknek szervezője és főszereplője a rendet felújító visegrádi Szent György Lovagrend. Erzsébet királyné pedig csodálatosan helytállt a nagy jelentőségű találkozón mint háziasszony, hiszen a vendégseregnek napi több ezer darab kenyeret és 180 hordó bort kellett kiosztania, pontosabban kiosztatnia. Eközben még arra is maradt ideje, hogy fiának jövőbeli lengyel trónutódlásán fáradozzon.  

Nagy Lajos király apja halála után fenntartotta a budai és a visegrádi székhelyet, és így folytatta a paloták építkezéseit is. Valószínűleg édesanyjának, az özvegy Erzsébet királynénak is kialakítottak egy lakosztályt az új palotában, amelynek felső udvarán állt a pompás, vörösmárvány „oroszlános kút”.1370-ben Visegrádon fogadta Nagy Lajos a lengyel rendek küldötteit, akik Visegrádon ajánlották fel a magyar király számára a lengyel koronát. Az Anjou-korszak tulajdonképpen Visegrád első fénykora volt.

Luxemburgi Zsigmond is építkezett Visegrádon, de a palota következő jelentős fénykorát Mátyás király idejében élte. Trónra kerülésekor a palota már hosszú ideje elhagyatottan állt. A király – Itáliából érkezett feleségével közösen – a reneszánsz művészet csodálatos alkotásaival díszítette nemcsak budai, hanem visegrádi palotáját is. A csodálatosan berendezett, aranymenyezetes termek, a Corvin János ihlette Herkules-kút (Giovanni Dalmata alkotása, amelyből a nagy ünnepségeken fehér- és vörösbor csörgedezett), az oroszlános kút, a reneszánsz bábos korlátokkal díszített loggiák, a fürdőkamra és a királyi kertek, a Dunára néző pompás panoráma, mind-mind biztosították azt, hogy a királyi pár és vendégei csodálatosan érezzék magukat nyári rezidenciájukban. De gondoltak a hűvösebb napokra is, hiszen remekmívű cserépkályhák álltak a királyi termekben, így Corvin János lakosztályában is. A palota egyik leglátványosabb eleme volt a Duna felé néző oldalon a hatalmas zárt erkély, amelyet az uralkodói címerekkel díszítettek és a bajvívó térre nézett. Oláh Miklós, a kortárs, de Antonio Bonfini – Mátyás történetírója – is érzékletes leírásban tárja elénk a visegrádi palota szépségeit.

Mátyás utódai, II. Ulászló és II. Lajos is gyakran tartózkodtak Visegrádon, Ulászló 1510 körül a ferences kolostort is felújíttatta.

Sajnos a mohácsi csatavesztés után a törökök többször is megtámadták, és 1544-ben végleg a törökök kezére került. Ezzel megkezdődött a palota végleges pusztulása. A 18-19. században a romos palota köveit építkezésekhez elhordták.

A palota maradványait Schulek János 1934-től kezdte el feltárni. Munkáját később neves szakemberek folytatták. Napjainkban is folynak a feltárások, és még mindig kerülnek elő leletek. 2024 májusában egy visegrádi teniszpálya alatt a középkori ferences kolostor templomának Buzás Gergely vezette feltárása során közel félezer éves, vélhetően a 15-16. század fordulóján készült márványoltár töredékeire bukkantak. Két kerub figurával díszített szobortartó konzol került elő: fantasztikus szépségű, szenzációs leletek! A vizsgálatok során megállapították, hogy Benedetto da Maiano, a firenzei quattrocento szobrászművészének alkotásai láttak itt napvilágot. A leletek a Luxemburgi Zsigmond által alapított ferences kolostor templomának bedőlt kriptaboltozata alól kerültek elő, és feltehetően királyi megrendelésre készültek. Buzás Gergely megállapítása szerint ilyen jó állapotban fennmaradt és ilyen kvalitásos itáliai reneszánsz műalkotás eddig még nem került elő Magyarországon.

2021-ben indult el a „Visegrád reneszánsza” fejlesztési program. A projekt célja az értékmentés, a múlt emlékeinek feltárása. Ennek során Visegrád építészeti és kultúrtörténeti emlékeit állítják helyre, rekonstruálják a Mátyás korabeli palotaegyüttest. Ha az elmúlt évek és különösen 2024 régészeti feltárásainak szenzációs leleteire gondolunk, joggal feltételezhetjük, hogy az elkövetkezendő idők is tartogatnak még hasonlókat. A visegrádi palotaegyüttes csodái a mai napig kifogyhatatlanok.

„Helyi érdekü, vagyis oly vasutak, melyeknek főczélja, hogy az illető vidék forgalmi és közgazdasági igényeinek megfeleljenek, a jelen törvényben foglalt feltételek alatt és kedvezmények mellett, a ministerium által engedélyezhetők.” Így kezdődik a helyi érdekű vasutakról szóló 1880. évi XXXI. törvénycikk, amely a következő években valóságos vasútépítési lázat robbantott ki Magyarországon.  Mindez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a törvény tele volt tőkebefektetésre ösztönző elemekkel – állami hozzájárulás, kevésbé szigorú szabályok, olcsó vasúti építőanyagok biztosítása, helyi közmunka stb. –, ezért akinek lehetősége volt rá, nekiállt vasutat építeni.

A végállomás: Filatorigát

A jelentős haszonnal kecsegtető üzletről a budapesti lóvasutat üzemeltető cég, a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) sem akart lemaradni. Már 1882-ben arról döntöttek, hogy érdekeltté teszik magukat a helyiérdekű vasutak építésében, és három-négy évvel később már a soroksári, a cinkotai és a szentendrei vonalak megépítésének engedélyeztetése is a birtokukban volt; az Óbuda és Szentendre között közlekedő, helyi érdekű vasút 1886-ban kapott zöld utat.

A BKVT úgy tervezte, hogy a vasút az óbudai Fő térről indul, és Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével érkezik Szentendrére.

Csakhogy az illetékes hatóságok hallani sem akartak arról, hogy  Óbuda „szívét” vasútállomással rondítsák el, illetve a közlekedésbiztonságot is veszélyben látták, ha a teherforgalommal is számoló HÉV-et a városba viszik. Ezért olyan döntés született, hogy az épülő vasút budapesti végállomását csak a Filatorigátnál lehet megépíteni, ami viszont akkoriban megközelíthetetlen volt közösségi közlekedési eszközzel. A BKVT ezért kénytelen volt valamiféle csatlakozást létesíteni a Fő tér és Filatorigát között. A kézenfekvő megoldás a Fő térig közlekedő lóvasút meghosszabbítása lett volna, ám a terepviszonyok ezt nem tették lehetővé. Ezért a helyiérdekűnél jóval szerényebb kapacitású vasutat építettek, amely arra volt hivatott, hogy a HÉV utasait elszállítsa a Fő térre, a lóvasúti csatlakozáshoz, vagy fordítva. De mivel e vasutat is külön engedélyeztetni kellett, a rövidke vonalat – amelynek Óbuda–Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut volt a neve – nem tudták a HÉV átadásához igazítani. Így amikor 1888. augusztus 17-én megindult a Filatorigát–Szentendre közötti több mint tizenhat kilométeres vonalon a forgalom 1888. augusztus 17-én, a Szentendrére utazó és a Budapestre érkező utasoknak több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasúti végállomásig. Mindez eltartott egy darabig, ugyanis a Fő téri vasút építése csak az 1888. szeptember 21-i engedélyeztetés után kezdődött, és decemberre lett kész. Az Óbuda–Filatori gáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut 1888. december 12-én közlekedett először, és hamar népszerűvé vált. A sikerre való tekintettel a BKVT szerette volna pályáját meghosszabbítani a Lánchíd budai hídfőjéig, és kiváltani vele a lóvasutat, erre azonban már nem kaptak engedélyt. A főváros kínosan ügyelt arra, hogy a gőzös járművek nagy ívben elkerüljék Budapest belvárosát.

Négy szűk esztendő

Az 1888-as szentendrei HÉV-nek kevesebb állomása volt, mint a mostaninak. Filatorigátnál az állomásépület mellett mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült, Szentendrén csak áruraktár, a két végállomáson kívül csak Pomázon és Budakalászon működött állomás, az ekkor még önálló településnek számító Békásmegyeren megállóhely volt.

A vonatok nem álltak meg sem a Római-fürdőnél, sem Csillaghegyen – nem volt miért, akkoriban termőföld vagy pusztaság volt arrafelé.

„A nagy városokban, hol az idő sokkal inkább pénz, mint a vidéken, a közlekedési eszközök hiánya tette szükségessé régebben a sok emeletű házakat, a padláslakásokat, minőket a régi Páris, s a pincelakásokat, minőket Budapest mutat föl. Mindenki, ki szerét tehette, régebben a központban vagy ahoz lehetőleg közel akart lakni, mert az olcsó közlekedés hiánya visszariasztotta a város távolabbi részeitől” – ezzel az eszmefuttatással köszöntötte a HÉV megindítását 1888. augusztus 17-én a Pesti Hírlap szerzője, s nem túlzás kijelenteni, hogy ezzel „meglátta a távoli jövőt”, hiszen a HÉV megjelenésének hatására kezdődtek Külső-Óbudán a parcellázások, de végeredményben a HÉV közelségét vették figyelembe több mint nyolcvan évvel később, a békásmegyeri lakótelepek megépítésekor is.

Ám a kezdetekkor e csodás vízió aligha vigasztalta a BKVT illetékeseit, akik már 1889-ben kiszervezték a HÉV üzemeltetését egy új leányvállalatba, Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Részvénytársaságba (BHÉV). A szentendrei vonal veszteséges volt, a BHÉV viszont inkább előre próbált menekülni, ami azt jelentette, hogy előmunkálati engedélyt kért a Pomázról kiágazó Csobánka–Pilisszentkereszt–Pilisszentlélek–Dorog–Esztergom vonal kiépítésére, amit 1890. április 29-én meg is kapott. A hír hallatán nemcsak a környékbeli bányák és erdők tulajdonosai gondolhattak a megkönnyített szállítás okozta jelentős haszonra, de az akkoriban inkább gyerekcipőben, mint turistabakancsban szervezett kirándulók is. „Ha a tervezet a minisztérium által jóváhagyatik, ez esetben csak rövid idő kérdése marad, hogy a fővárosi közönség üdülni vágyó részének a Pilis vidéke, e páratlan Eldorádó megnyittassék”  – írta a Turisták Lapja 1891-ben, ám egy évvel később a BHÉV előtt egy sokkal olcsóbb bővítési lehetőség körvonalazódott, nem beszélve arról, hogy ez hamar megtérülő haszonnal is kecsegtetett – ellentétben az esztergomi szárnyvonallal, ami eleinte csak vitte volna a pénzt.

Egyik vasút, másik vasút

A projekt lényege az volt, hogy a MÁV az óbudai teherszállítását úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Margit híd és a Filatorigát között a Duna-parton. E vonal megteremtette annak az elvi lehetőségét, hogy a szentendrei HÉV-nek ne Filatorigát legyen a végállomása. De a gyakorlati lehetőség is kézenfekvő volt: a MÁV-nak ugyanis a Duna-parti pályáról valahogy el kellett juttatni a tehervonatokat a Margit hídtól a Déli pályudvarig – ahogy akkor nevezték, a Délivasútig, ez pedig csak a BKVT lóvasúti pályáján, a Margit körúton volt lehetséges. Ezért 1892-ben a MÁV és a BHÉV a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet, melynek lényege a közös pályahasználat volt, amit szaknyelven péage-nak neveznek – a francia vám, úthasználati díj nyomán. A MÁV tehát vasúti pályát épített a Margit híd budai hídfőjétől az óbudai Leipziger szeszgyárig, a BHÉV pedig összekötő vágányt a filatorigáti végállomásig. A MÁV hivatalosan Duna-jobbparti Gőzmozdonyú Körvasútnak nevezte el a Délitől Óbudáig tartó vonalát, amit 1892. április 7-én adtak át a forgalomnak, míg a filatorigáti csatlakozás 1893. szeptember 24-re készült el.  A BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy téri (ma Bem József tér) új végállomását. Ekkor az Óbudai Hajógyárnál (vagyis a mostani Árpád hídnál) is létesített egy megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a  MÁV rendezte be körvasúti központját. A Filatorigát–Óbuda, Fő tér között közlekedő gőzöst 1896-ban szüntették meg.

A pár év alatt lezajlott fejlesztések mind a BHÉV, mind a MÁV számára alapvető fontosságúak voltak, és teljesen megváltoztatták Óbuda közlekedését.

Villamos és busz

Ennek ellenére a századfordulón is csak harmincnyolc százalékos volt a szentendrei HÉV férőhely-kihasználtsága, ami nem vezetett szükségszerűen például a csobánkai-esztergomi vonal tervének elvetéséhez, és más fejlesztéseket sem tett lehetővé, de az 1900-as évek derekán a BHÉV vezetése is felismerte, hogy muszáj fejlesztenie. Ezért készítették el a vonal villamosítási tervét, amit egyéb jelentős munkálatok előztek meg: a tízes évek elején az addigi egyvágányos pályát kétvágányosra bővítették, és két új állomás is létesült: Rómaifürdő és Csillaghegy. A villamosítással 1914 tavaszán végeztek. Az első villamos-vonat május 12-én indult a Pálffy térről Szentendrére. Ugyanekkor a BHÉV – felismerve az áruszállításban rejlő lehetőségeket – tizenkét ipari vágányt is létesített az óbudai üzemekhez.

A szentendrei HÉV a következő tizenöt évben jelentősebb változások nélkül vált egyre népszerűbbé. A pomázi elágazás lassan lekerült napirendről, miként a másik bővítési terv is, amely Szentendrétől Leányfalun át Visegrádig hosszabbította volna meg a HÉV vasútvonalát. A köztes megoldást az autóbusz jelentette: a BHÉV hét 22 férőhelyes MÁVAG-Mercedes Benz buszt vásárolt, illetve egy 35 férőhelyest, az első járat 1928. június 25-én indult a Szentendréről Leányfalu, Tahitótfalu és Dunabogdány érintésével Visegrádra. 

A húszas évek végén a budai körvasút is a BHÉV kezelésébe került a MÁV-tól, emiatt a személyforgalom zavartalanabbá vált, és a teherszállítás is új lendületet kapott. Ennek jegyében létesítettek 1929 őszén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között új összekötő vágányt, sőt november 1-jétől személyvonatok is indultak az óbudai vasútállomásról Szentendrére.

Gyorsabb finálé

A fejlesztések ellenére azonban a szentendrei HÉV-et nem zárták a szívükbe az utasok. Különösen 1934-től kezdve, miután a BHÉV a fővárosi közösségi közlekedést vállalat, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSZKRT) tulajdonába került. A kritika tárgya leginkább az volt, hogy a BSZKRT tarifái csak Budapest határain belül voltak érvényesek a HÉV-re, ami azt jelentette, hogy például egy csillaghegyi utasnak (az állomás épülete Békásmegyer területén volt) sokkal többet kellett fizetnie annál, mint aki a Rómainál szállt fel. A HÉV-ellenes hangulatot tükrözi, hogy 1936-ban, miután a csillaghegyi állomásnál a HÉV-szerelvény egy teherautóval ütközött, majd a strandon elterjedt a szerencsétlenség híre, a vendégek – a Friss Újság tudósítása szerint – „fürdőruhában rohantak a katasztrófa színhelyére és hangos tüntetést rendeztek a HÉV ellen”. 

Pedig 1935-ben a sebesvonati rendszert is bevezették, ami azt jelentette, hogy a jelzett vonatok Békásmegyerig csak a Császárfürdőnél és a Hajógyárnál álltak meg, és ez öt perces menetidő-csökkenést eredményezett. Egy év múlva tovább gyorsíthattak, mivel a hatóságok megszüntették a századforduló óta érvényes sebességkorlátozást. Ezután a vonatok belterületen 25 helyett 40 km/h, külterületen 40 helyett 50 km/h sebességgel haladhattak. De a menetidő 1937-ben tovább csökkent azt követően is, hogy a belső végállomást a Pálffy térről áthelyezték az ekkor átalakított Margit híd budai hídfőjének északi oldalához; ez a végállomás az 1970-es évek elejéig működött – szünetekkel.

1944.november 4-én a Margit híd elpusztult, a környéke megközelíthetetlenné vált, de Budapest ostroma után a hajógyárnál, az épülő Árpád hídnál is hasonló volt a helyzet. Ezért 1945. február 20-án, a háború után induló első szentendrei HÉV-et ugyanúgy gőzös vontatta, és ugyanúgy a Filatorigáttól indult, mint a kezdet kezdetén, a Margit hídtól csak egy évvel később indulhatott vonat. A Filatorigátról induló gőzös egyúttal szimbolikusnak is tekinthető, ezzel ugyanis egy teljesen új fejezet kezdődött a szentendrei HÉV történetében – a profitorientált vasúttársaság rövid időn belül szocialista nagyüzemmé változott. 1948-ban, még a BSZKRT ünnepelhette meg az 1888-as rajt hatvanadik évfordulóját, ám egy év múlva a társaságot megszüntették, a HÉV-ek üzemeltetése pedig a Fővárosi Helyiérdekű Vasút nevű új vállalat feladata lett – leginkább az osztályharc  és a proletárdiktatúra jegyében.

A társadalom- és gazdaságtudományból ismert centrum-periféria modell a térbeli egyenlőtlenségek viszonyrendszerét képezi le. E modell axiomatikus igazsága, hogy centrum és periféria nem létezhet egymás nélkül. 

Északkelet-Pannónia centrumává a municipium rang elnyerését követően (Kr. u. 120-as/130-as évek) az aquincumi polgárváros vált. A korábbi közigazgatási egység, a civitas Eraviscorum területe a municipium joghatósága alá került. Az ager Aquincensis (’Aquincum földje’) nagyjából a mai Pest vármegye Dunától nyugatra eső részét és Fejér vármegye területét foglalta magába.