Egy gondosan őrzött színházjegy a József Attila Színház 2001. május 19-i A házasságlevél című előadásáról és egy dedikált mosolygós kép emlékeztet egy kellemes gyerekkori élményemre. Iskolánk, a Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola kilencvenedik évét (egyben az utolsót) ünnepeltük az ún. Gelléri-gálán, és nem tudom, már honnan, de megtudtuk, hogy Schütz Ila is oda járt egykor. (A Kiscelli utca 78−82-ben álló impozáns, 1911-ben épült, Reichl Kálmán által tervezett iskolaépületet pár évig az Óbudai Egyetem használta, majd 2017-től az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, közismert nevén AKG, általános iskolájának ad otthont.) Mi, 13-14 éves diákok nagy elszántsággal kerestük fel Schütz Ilát előadás után a József Attila Színházban egy csokor virággal, kézzel írt meghívóval, és meginvitáltuk a gálánkra. A legbátrabb osztálytársunk ment oda az öltözőasztalnál, a tükör előtt ülő színésznőhöz, aki kedvesen utasította el lelkes nekibuzdulásunkat. Látom magam előtt, ahogy jobb profiljával hátra fordul felénk, a többiek felé, akik nem mertünk beljebb lépni az öltözőbe.

Schütz Ila gyermekkora és fiatal felnőttkora Óbudához kötődik. A Pacsirtamező utcába vitték haza születése után, hároméves korában a Föld utca 42/b-be költöztek, itt nőtt fel két testvérével. A Kiscelli utcai elemibe járt általános iskolába és a Martos Flóra Leánygimnáziumba – – a mai Óbudai Gimnáziumba – középiskolába. A Föld utcai családi otthont hiába keresnénk, a fűtőközpont építése miatt a hatvanas években lerombolták. Sas György Újra veled ugyanitt című, 1989-es színész-életrajzából több érdekes adalékot kapunk az óbudai évekhez, és a kamasz és fiatal nő természetére is következtethetünk.

Eszerint a Kiscelli elemi iskolából a kis Ila rendszeresen elkésett, mert a San Marco utcai gesztenyefák megállították, elkalandoztak a gondolatai.

A gimnáziumban Ritoók Zsigmond ókortörténész volt a latintanára. Óbudán érték az 1956 októberi események is, ő ment ki kenyérért a veszélyes utcára. Értelmiségi családi háttere is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jó tanuló volt és nagy műveltséget sajátított el. Iskolai évei alatt versmondó versenyekre járt, majd az amatőr színjátszással próbálkozott.

A gázgyári lakótelep művelődési központjának színpadán Heltai Jenő Szépek szépe című verses drámájának énekes változatában szerepelt, amikor Keleti István, az amatőr színjátszás tanítómestere felfedezte, és átemelte őt az iskolai színjátszásból az amatőr színjátszók közé. Bevette az Óbudai Irodalmi Színpad színjátszó csoportjába, majd a Műszaki Egyetem színjátszó csoportjához is csatlakozott (ebből alakult meg később a Szkéné Színház). Ez gimnazista évei alatt történt. Ekkorra már végérvényesen elkapta a színjátszás mámora és nem tántorította el az sem, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola három felvételin is elutasította. Negyedszerre vették fel. Az első sikertelen főiskolai felvételi után munkába állt. Először a Margit Kórház adminisztrátoraként, majd a III. kerületi tanács egészségügyi osztályán a légoltalom egészségügyi tanfolyamainak felelős ügyintézőjeként dolgozott, majd, már Óbudáról elkerülve, a Kecskeméti utcában a Népművészek Háziipari Termelő Szövetkezeténél ő felelt az otthon készült népművészeti termékek minőségéért. Civil munkáját tisztességesen végezte, de egy pillanatig sem adott lejjebb a színésznői elhivatottságából, játszott amatőr színtereken, például az Egyetemi Színpadon Aiszkülosz Oreszteia-jában a dajka szerepét Ruszt József rendezésében. Jelentkezett a Horváth Árpád által vezetett Egressy Klubba, és a Népművelési Intézet iskolájában is tanult beszéd- és mozgástechnikát; elvégezte estin a Ranódy László vezette MAFILM Színjáték Stúdió kétéves filmszínész-képzését, amelynek célja a munkahellyel rendelkező alkalmi epizódszínészek képzése volt.

Nem bízta tehát a véletlenre: makacs volt, kérlelhetetlen és nagyon tehetséges.

1965 és 1969 között Szinetár Miklós osztályába járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az osztálynévsor a következő volt: Antal Anetta, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Gór Nagy Mária, Gyenge Mária, Jobba Gabriella, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Vallai Péter. Nagy idők nagy korszaka ez. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott van a helye. Társai érettnek érezték, tanára azzal biztatta, későn érő típus. Az biztos, hogy pályáján nem volt megtorpanás. Nagy filmszerepekkel nyitott. Az Ismeri a Szandi Mandit? (1969) szatirikus, groteszk stílusával Gyarmathy Lívia debüt-filmje, egyben Schütz Ila számára mindig is meghatározó nagy filmszerep azzal együtt, hogy már Jancsó Miklós Csend és kiáltásán is túl volt addigra. A film groteszk hangvétele illik Schütz Ilához, vibráló jelenléte ennyi év után is átjön a vásznon. Diploma után egy évre a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött Komlós János igazgatása alatt. A groteszk filmszerepek, a kabaré otthonának számító színház mutatják, hogy komikai oldalára nagy volt a fogékonyság.

Ádám Ottó 1970-ben hívta a Madách Színházhoz, ahol 1992-ig társulati tag maradt. A 22 év magában foglalja a Madách Színház nagy prózai korszakát, ahol a világirodalom és a magyar irodalom széles kínálata volt látható. A „három nemzeti színház” korszakának is nevezik a hatvanas−hetvenes éveket, hiszen a Madách Színház, a Vígszínház és a Nemzeti Színház a három nagy prózai repertoárt játszó színháza volt ekkor Budapestnek. Schütz Ila „madáchos” volt, a világirodalom szereppalettáját eljátszotta, komikai és tragikai műfajokban egyaránt. Shakespeare-, Molière- és Shaw-szerepek, a korszakban bulvárként értelmezett angol és francia kortárs drámák előadásainak sokasága szerepel színházi szerepei között (köztük A bolond lány Jozefája szerepátvétellel).

Ebben a korszakban a Madách Kamara (a mai Örkény Színház) a Madách Színház játszóhelye volt, ott adták elő Sztankay Istvánnal több mint háromszázszor Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című előadását.

A rendszerváltás után, 1992-ben távozott a Madách Színházból, miután az profilt váltott, és zenés színház lett. Egy évig szabadúszó volt, több helyen játszott, a Mikó István vezette Arizona Színházban is, majd annak megszűnésekor, 1993-ban a József Attila színházhoz szerződött Léner Péter, a színház igazgatója hívására. Több mint egy évtizedig, haláláig a társulat tagja volt, a színház profiljából adódóan könnyebb, főleg komikai szerepeket alakított.

Komikaként emlékszünk rá, akinek nagyon jó a humora, vígjátéki helyzetek nevettető megformálójaként, aki körül mindig forrt a levegő, és akit mindig körbelengett valami mély és megfoghatatlan szomorúság. Talán ezért hasonlítják őt a bohóchoz? Őstehetség volt. Amikor próbálják körülírni színésznői minőségét, tragikomikaként határozzák meg. Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet Schütz Ila-kiállításának kurátori kísérőszövege az alábbi módon írja körül a tragikomédia fogalmát: 

„A tragikomédia [nemcsak műfajt jelöl, hanem] azt a karakterbeli sajátosságot is, amely Schütz Ila mind komikai, mind más, drámai alakításainak árnyalataiban gyakran érzékelhető volt. Leginkább attitűdre utalt, amely a megformált karakter habitusára, hangulatára, megjelenésére, mimikájára, hangjátékára, tehát egy adott szituációban való teljes működésére befolyással bírt. Ez az attitűd – a »tragikomika« attitűdje – pedig az ellentétek játékosáé. Azé, aki határhelyzetekben mozog otthonosan, aki az adott szituáció vagy karakter mélyén rejlő ellentmondásokat villantja fel, és aki a legkülönfélébb módokon enged ezáltal bepillantást a tragikum komikus árnyalatába vagy a komikum tragikus mozzanatába.

A tragikai és komikai elemek sokféle módon keveredhetnek, ám lényeges, hogy csak együtt, a közöttük létrejött feszültségben működnek harmonikusan.”

Schütz Ila óriási színészi életművet hagyott hátra. Egész színészi pályájára jellemző, hogy fő- és mellékszerepben is egyaránt maradandót alkotott, ha belépett a színpadra, vagy megjelent a vásznon, nem lehetett róla nem tudomást venni. Talán nem annyira köztudott, hogy megszámlálhatatlan színházi szerepe mellett filmográfiája is számottevő, több mint huszonöt filmet és ötven tévéfilmet tartanak számon az adatbázisok, amelyekben játszott, a hetvenes−nyolcvanas években évente három-négy mozgóképes alkotásban vett részt. A Valami Amerika véletlenül marihuánát fogyasztó Terka nénije bravúros komikai epizódszerepe az újabb generációnak maradt feledhetetlen. Rengeteg színésszel volt partneri kapcsolatban, a köztudat leginkább Sztankay Istvánnal kapcsolja össze, akivel számos közös színpadi és mozgóképes szerepe volt. Erre az összetartozásra kedvesen rá is játszottak, például találunk egy biztosító reklámot is, amelyet elvállaltak a kilencvenes évek végén. Sok évtizedes barátságuk állandóbb volt, mint magánéleti partnereik. Annak ellenére, hogy sikeres színésznő volt, akit a korszak kiemelten sokra tartott és akit pályatársai is csak szeretettel emlegetnek a mai napig, mégis magányos maradt. Azt mondta, hogy ő egy modern női Don Quijote. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2021 márciusában virtuális kiállítást rendezett munkásságáról (kurátor: Hadi Barbara), mert a közvélemény-kutatás alapján ő kapta a legtöbb szavazatot. Filmjei és kabaréalakításai visszanézhetők, tovább él a kulturális emlékezetben.

Források: 

Sas György: Újra veled ugyanitt (Schütz és Sztankay), Budapest, 1989.
A tragikomika. Schütz Ila (1944−2002) Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet (OSZMI) virtuális kiállítása. A kiállítás kurátora: Hadi Barbara
Link: https://embed.culturalspot.org/embed/exhibit/oALy5Kr2EN46Jw?position=0%3A0
Magyar Színházművészeti Lexikon: Schütz Ila szócikk
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Hogy volt?! Schütz Ilára emlékezünk (2014)
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Ötvenből huszonöt. Schütz Ila kabaréja (1992)

A kiállítás hommage – hódolat és főhajtás – Hetey Katalin szobrászművész, Konok Tamás festőművész és Harasztÿ István szobrászművész életműve előtt. N. Mészáros Júlia értő válogatásában bepillantást kapunk az alkotók főbb témáiba, úgy, hogy közben ritkán vagy sosem látott munkákat hozott ki a közönség elé.  A kiállítás anyaga a művészek hagyatékában ma elérhető művekre és két, megismerésre méltó magángyűjtemény darabjaira épül, nagyobbrészt a késői alkotói korszakok és fő gondolkodási irányaik áttekintését tűzte ki célul.

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (Open Structures Art Society, az OSAS) működésének legfontosabb célja a magyar művészetben a 20. század elejétől fogva létező és progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Sőt, nemcsak jelenlétének életben tartása, hanem értettségének és elismertségének egyre szélesebb és magasabb szintre emelése. Emellett feltett szándékuk a műfajban alkotó fiatalok támogatása, megfogalmazásuk szerint a bíztatáson túl lehetőségek biztosítása az új művek adekvát kontextusban történő bemutatásához. Ez azt jelenti, hogy a tagok hajlandók több évtizedes nemzetközi kapcsolatrendszerüket a fiatalok szolgálatába állítani, akik viszont vállalják, hogy az idősödő vagy távozó művészek életművét bent tartják a köztudatban. Ez a generációk közti együttműködés példásan működik az OSAS-ban, ezt az emlékkiállítást is két fiatalabb művész tag, Benedek Barna és Wolsky András segítségével szervezte meg a kurátor.

A Vasarely Múzeumban Óbudán kiállított alkotók, Hetey Katalin szobrászművész (1924–2010), Konok Tamás festőművész (1930–2020) és Harasztÿ István szobrászművész (1934–2022) szoros kapcsolatban álltak egymással; mindhárman a két világháború között született generáció tagjai. Sok tekintetben hasonló volt a látásmódjuk, jól ismerték egymást, kötődtek egymáshoz, de más-más irányzatot követtek, más úton jártak. Szerencsére mindhárman sikeres pályát futottak be, és mindannyian megkapták a legmagasabb művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Az állami elismerés persze nem a legfontosabb része a megértettségnek, de nagyon tud hiányozni, ha elmarad. 

A három művész közül a legidősebb, és a munkákat tekintve a legkomolyabb, legkeményebb vagy talán a legszigorúbb hozzáállású alkotó az 1924-ben született Hetey Katalin.

Tizenhat évesen kezdett festeni a miskolci nyári művésztelepen, majd bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István növendékeként tanult, és Molnár Vera osztálytársa volt. Nagyon hamar, 1947-ben tanári munkát vállalt a Kisképzőben.  Az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Először Olaszországba, Rómába ment, majd az 1950-es évek végén virágzó európai baloldal szellemi központjában, Capri mellett, Ischián élt egy évet. Itt ismerkedett meg a Fejtő házaspárral, Ferenccel és Rózsival, segítségükkel költözött át 1957-ben Párizsba. Az első időszakban illusztrációs és grafikai munkákból, lemezborítók készítéséből tartotta el magát, 1961-ben rajztanárként vállalt állást egy középiskolában. Párizsban ismerkedett meg későbbi férjével, Konok Tamással. A hatvanas évek végén hagyta el a festészetet, és fehér reliefeket készített cement, márványpor és kötőanyagok keverékéből. A képlékeny anyagot nem öntötte formába, hanem szabad folyást engedett neki, így az anyag alakította ki a formát. Ekkoriban a mozgás szerepét tanulmányozta a forma alakulásában. Pályája során végig megőrizte kísérletező szellemét, és mindig érdekelte az anyag mibenléte, a tárlaton is látható csőszobrai erre hoznak példát.  A hetvenes évektől szinte csak szobrokat készített, és plasztikai problémákkal foglalkozott. Szobrászművészete geometrikus elemekből építkezett, és ellentéteket állított egymás mellé. Kezdetben az ipari csomagoláshoz használt polisztirol anyagból alkotott egy szobormodellt, amelyben a forma és az üres test terében koncentráltan jelen lévő dinamikus erők összeegyeztethetőségével kísérletezett. A nyolcvanas évektől új filozófiai kérdések kezdték foglalkoztatni: a formában lévő belső élet keresése, a mozdulatlanságban a mozgás, az állandó és változó viszonya. Emellett új technikai eljárásokkal is kísérletezett. Magyarországon először 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban állított ki férjével, Konok Tamással közösen. Halála előtt egy évvel, 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. 

A Vasarely Múzeum kiállításán látható hajlított vörösréz szobrai a Hatvany-gyűjteményből származnak, és térbeli puzzle darabokra emlékeztetnek. A változás jelei címet viselő polírozott rézlemez plasztikákat a nyolcvanas évek elején kezdte el készíteni, alaposan végiggondolva, milyen változásokat indít el egy bemetszés, vagy behajlítás a lemezen. A formák – mint a geometrikus absztrakció formái általában – a természet ősi alakzataira és az emberiség mitikus jeleire emlékeztetnek minket. A körvonal bezár egy formát, a bemetszések ritmusokat teremtenek, így a keletkezett plasztikai formák fizikai, érzelmi és érzéki információkat, transzcendens értelmet hordoznak és közvetítenek. Ugyanazt az elmozdulást vizsgálják, mint Maurer Dóra munkássága, és az apró változások művészete a pre-számítógépes világ egyik fontos művészi vizsgálódási témája. Hetey Katalin ugyanakkor a lemezplasztikák megalkotásakor újraalkotta a természeti törvényeket, a tükröződés, kettőződés, osztódás, szimmetria, hamis szimmetria  axiómáit.  

Hetey Katalin a hatvanas években, Párizsban ismerkedett meg Konok Tamással, és csaknem negyven évet éltek házasságban. Konok Tamás 2020-ban, a pandémia alatt, 90 éves korában hunyt el, és sajnos már nem láthatta, hogy a Ludwig Múzeum életmű-kiállítással tiszteleg előtte. Konok sokszor megfogalmazta, hogy számára a rend a szabadság megtestesülése, és redukált művei valami végtelen harmóniáról és furcsa módon lírai lágyságról is árulkodnak. Konok művei előtt állva mindig az jut az eszembe: „egy ember, akinek volt szíve”, annak ellenére, hogy strukturált, geometrikus műveket alkotott.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten, gyerekkorában zenésznek készült, a Zeneművészeti Konzervatóriumban hegedülni is tanult.

Részben családi indíttatásra – főleg nagyapja, Sándy Gyula építész miatt  – később mégis a rajz és a festészet felé fordult. Nagyapjának fő műve egyébként a Széll Kálmán téri Postapalota, édesapja pedig különleges fotográfiai életművet hagyott ránk, amit pár éve a Műcsarnokban láthattunk, a Konok család három generációjának munkásságát bemutató tárlaton. Konok Tamás 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél tanítványaként diplomázott festő szakon. Öt évvel később ösztöndíjjal Párizsban tanult, ahonnan még visszatért szülővárosába, de egy év múlva végleg elhagyta az országot.  

Alkotásaival Magyarországon először a 80-as évek elején, Győrött találkozhattunk, majd 1981-ben első feleségével, Hetey Katalinnal együtt mutatkozott be, és attól kezdve a magyar képzőművészeti élet megkerülhetetlen részévé vált. A kilencvenes évektől tanított a Műegyetemen, részt vett az OSAS megalapításában. Szerencsére megírta családtörténetét és saját visszaemlékezéseit is, amely Emlékkövek – fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg, és igazán lebilincselő olvasmány. Folyamatosan dolgozott, minden nap festett, gazdag életművet hagyott ránk. Vallotta, hogy az élethez szerencse is kell, de mindent megtett azért, hogy ha jön a szerencse, élni tudjon vele.

Szándéka volt megragadni a megfoghatatlant, tetten érni a múló időt, a múló dolgokat. 

Valami ilyesmiről beszél a Félbeszakadt kapcsolatok fekete-fehér sorozata is az óbudai kiállítótérben. Élete végéig megmaradt érdeklődése a térkérdések, a végtelen, a párhuzamos utak iránt, de ezzel együtt egyre erősödött a transzcendens felé való figyelme. 

Konok Tamás mindenki által szeretett, kedves ember volt, de a harmadik alkotó, Harasztÿ István olyannyira az volt, hogy egyenesen az Édeske becenevet kapta. 

Őt tartják a kinetikus művészet magyarországi meghonosítójának, munkáit belengi valamiféle végtelen gyermeki kíváncsiság és játékosság. Ugyanakkor erős társadalom-kritikusság is jellemzi, rendszerbírálata, szarkasztikus humora jól érzékelhető a munkáin. 

1934-ben született, 1953-ban végzett díszmű-lakatosként, ekkor kezdett el festeni. Kezdetben egy szakmunkásképzőben tanított, majd a hetvenes években kezdte el egyszerű gegekre építő, bonyolult, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljait, kinetikus szobrait készíteni. Munkái a Bauhaus világával is rokoníthatók, de jóval humorosabbak. Jellemző Harasztÿ hozzáállására, hogy amikor 1972-ben betiltották egy kiállítását, akkor a már kinyomtatott meghívókat „Bizonytalan időre elhalasztva!” címkével felülbélyegezte és szétküldte. Végül 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg első nagyszabású kiállítását.

Harasztÿt mindenki ismerte, és ő is megörökítette csapatát, generációját a Repül a kismadár – Hommage á Csiky Tibor művén, ami látható a kiállításon, és jó játék nézegetni a fényképeket rajta, kit ismerünk fel a magyar művésztársadalom, pontosabban a második nyilvánosság prominensei közül a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Kinetikus szobrait, a golyók energiáját és súrlódásaikat vizsgáló munkáit sokan szeretik. Egyszer így nyilatkozott ezekről: „A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni. A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik – ‘na, ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj’. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.”

Ez az idézet is jól jelzi, hogy időnként a geometrikus absztrakcióban alkotók is történeteket mesélnek el, kapcsolatokról és kapcsolódásokról beszélnek, élethelyzeteket formálnak meg, s ha figyelünk a belső hangra, összekapcsolódhatunk velük. 

Összességében a kiállítás jó alkalmat ad a neves alkotókról való személyes és közös megemlékezésére, egyszersmind a három életmű magyar művészetben betöltött szerepének értelmezésére, valamint a magyar művészet nemzetközi mérhetőségének mélyebb reflexiójára.

Szabók, babajavítók, írógépműszerészek, kóser hentes, órások, porcelánrestaurátor: részben eltűnt szakmák képviselői a főszereplői Frankl Aliona fotográfus húsz év alatt készült fényképeinek, amelyek most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban láthatók.

A kiállításon szereplő fotók valahol a riportfotó, a történelmi dokumentum és a művészfotó metszéspontjában helyezkednek el. Értelmetlen lenne megpróbálni meghatározni szigorú műfajukat, annál is inkább, mert a falakon megvalósuló múltidézés a fényképeken megjelenő esztétikum jellegzetesen Frankl Aliona-i, a név, a sajátos fotós stílus pedig fontosabb szempont, mint az, hogy mely műfajról van szó.

Legfeljebb az lehet ettől zavarban, aki megpróbál számot adni a látottakról. Mert milyen szempontból nézze a képeket? 

Ha a fotográfiai-esztétikai nézőpontot teszi meg rendezőelvnek, rácsodálkozhat jó néhány fénykép sajátos ritmusára, például annál a felvételnél, amelyen egy nyomdai betűkészlet látható közelről, vagy egy másikra, ahol falra akasztott cipész szerszámokat örökített meg a fotós. Utóbbiakról, ha nem lenne odaírva a cím, aligha tudnánk megállapítani, hogy micsodák. Sajátos csoportját képviselik a fotóknak a portrék. Minden szereplő – órások, restaurátor, írógépműszerész, képkeretező – munka közben, szerszámaival, vagy legalább műhelyében látható, mégsem válik egyik fotó sem kínosan beállítottá. Természetesek a mozdulataik, természetesen néznek a kamerába; pontosabban valahogy úgy, mintha nem is lenne ott kamera, egyszerűen csak zajlana a műhelyek mindennapi élete, amibe egy ajtón beleshetünk. 

Más, nehezebb nézőpont a szociográfiai. Ha dokumentumokként, tanúságtételként tekintünk ezekre a fényképekre, azzal kell szembesülnünk, hogy egy letűnt kultúra utolsó pillanatait látjuk a falakon. Nemcsak azért, mert már nincs szükség írógépműszerészre, és aligha él meg túl sok babajavító Budapesten, de azért is, mert ezek a kis, angyalföldi, újlipótvárosi és egyéb helyszíneken még a szocialista éveket és a rendszerváltás utáni első harminc évet is túlélő műhelyek javarészt áldozatául estek az iszonyatos mennyiségű szemetet termelő fogyasztói szemléletnek, valamint egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a kisvállalkozások, legyen szó szabóságról vagy grafikusműhelyről, vagy halálra vannak ítélve – vagy hétnapos munkahétre. Esetleg mindkettőre.

Vége annak a világnak, amelyet Frankl Aliona megörökített. Hogy nosztalgiával, indulattal vagy közönnyel szemléljük a tanúságtételt, habitusunktól függ. De azt meg kell értenünk, hogy a városi kultúránk egy szelete tűnt el – azaz a javítókkal, műszerészekkel, szakikkal, fűzőkészítőkkel és suszterekkel, és műhelyeik sajátos hangulatával szegényebbek lettünk.   

Nem jön a lift. Vagy megint rossz, vagy valaki kitámasztotta fent. Talán költözés, parkol egy furgon a bejárat előtt a járdán. Állok a piros liftajtóval szemben, és arra gondolok, tulajdonképpen mi a francnak állok itt, már rég felértem volna gyalog a harmadikra, apám lakásáig. 

Gyerekkoromban, ha itt nem működött a lift, átmentünk a szomszéd lépcsőházba, fel a tizedikig, aztán az összekötő folyosón vissza, hogy csak lefelé kelljen lépcsőzni. Pedig simán felszaladtunk a nyolcadikra is, ott lakott Oli barátom. Meg se kottyant. Persze nem erről volt szó. A lényeg az volt, hogy kimehessünk a tetőre. Sokat bujkáltunk ott. Tilos volt kijárni, de minden gyerek kijárt, később titokban cigiztünk meg boroztunk ott, az üvegeket az eldugult szemétledobóba dobáltuk, mindig csak a szomszéd lépcsőházéba, azt hittük, akkor senki nem fog ránk gyanakodni. Kilopakodni a tetőajtón, aztán amikor vészesen közeleg az idő, amikor a szüleink hazajönnek a munkából, visszasettenkedni a lépcsőházba, slisszolni a lifthez, mintha épp csak erre járnánk. A tizediken nem ismertünk senkit a szomszéd lépcsőházban, úgyhogy jobb volt, ha nem lát meg senki. A lift volt a biztonságos terület. Kivéve, ha valaki épp ott állt a harmadikon és látta, hogy hátizsákostul, teljes sulis felszereléssel léptünk ki, mert akkor még beszólhatott, hogy mit kerestetek odafönt, vagy ha a Sajdik néni, akkor azt mondta, hogy csak egyszer kapjalak rajta benneteket. Lesütött szemmel röhögtünk és elsunnyogtunk. Sajdik néni a szomszédunkban lakott és soha nem ment fel a tizedikig. Emlékszem, amikor meghalt, arra gondoltam, legalább előle nem kell többé bujkálni. Mintha egész gyerekkoromban csak felnőttek elől bujkáltunk volna.

Nem várok tovább, elindulok a lépcsőn, a másodikon kezdem érezni a combomban a lépcsőzést. El vagyok puhulva. Itt mégis szinte szaladok, nehogy összetalálkozzak Rudi bácsival. Váratlanul szokott előugrani, a lépcsőfordulótól jobbra van az ajtaja, és mintha mindig ott állna mögötte készenlétben, hogy ha jön valaki, akit ismer, kipenderüljön elé. Kezében kulcscsomó, az ajtót nem csukja be, csak elengedi, néha becsapja mögötte a huzat. Láttam, hogy jön, mondja nekem ilyenkor, én meg magasra húzom a szemöldököm, próbálom jelezni, hogy ez minimum fura, pedig tudom, fikarcnyi hatással sincs rá olyan apróság, mint az emberi mimika. Úgy beszél hozzám, mintha még mindig ott laknék a házban, pontosan tudnám, melyik emeleten kinek mi van a rovásán. Egy tízemeletes tömbben mindig van valakinek valami a rovásán. Rudi bácsi valaha rendőr volt, ahogy sokan mások itt a telepen, együtt vettük birtokba a házakat, a még kietlen, sóderos utcákat, a nyolcvanas évek elején. Azt is mondhatnám, a lakótelep velem együtt született, hároméves voltam, amikor ideköltöztünk. Alig van emlékem azelőttről. Azutánról főleg a munkagépek, amelyek még javában betonoztak, amikor a lakók már elfoglalták a skatulyáikat. 

Amikor nagyobb lettem, és már a tetőre járkáltunk, emlékszem, sok sárgás, sáros kanyargó csík látszott a házak között, a járdák, amelyeket még nem aszfaltoztak le. A fa, amelyik apám erkélyét most kellemesen árnyékolja, még csak egy karóhoz kötözött másik karó volt, néhány vékony kis ággal, meg vagy öt darab levéllel. 

Folyton úgy éreztem, távol vagyunk, távol kerültünk valamitől, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani. Minden félkész volt és csupasz.

Itt ért véget valami, a város, a világ, az út túloldalán már az erdő van. Az már olyasmi, gondoltam, mint a mesékben, sűrű, sötét, végtelen. Persze az egész csak hatvan hektár, de ki tudta ezt gyerekkorában. Később a tetőről lenézve jöttem csak rá, milyen kicsi. Sokat ökörködtünk az erdőben, amikor már nem tiltották a szüleink, hogy oda menjünk. Csak tüzet ne rakjatok, mondták, néha mégis felgyújtottunk ezt-azt az egyetlen tűzrakó helyen, de a nagy tüzet kilencvenháromban nem mi okoztuk. Mi nem azért jártunk oda. Ott az volt a jó, hogy nem látott minket senki. Még inkább úgy tűnt, hogy messze vagyunk mindentől. Akkoriban élveztem ezt, pedig befelé vágytam, be a városba, alig vártam, hogy ne kelljen beszökdösni, legyek már legalább tizenhat, anyám engedjen el egyedül. Olyan messze voltunk mindentől, hogy a felnőttek csak úgy emlegették az új telepet, hogy Tengiz. Meg, hogy Rendőrtelep. BM-kerület. Ezek mostanra elkoptak. Már én sem vágyom be a városba.

Még mindig sok volt rendőr lakik itt, mint Rudi bácsi. Járásuk összetéveszthetetlen, hátuk mögé tett kézzel, még görbébe hajló háttal is valahogy peckesen lépdelnek. Egyik-másikukat gyerekkoromban még láttam abban a szürkéskék egyenruhában, tányérsapkával a fején, emlékszem, tetszett, ahogy levették, látszott a homlokukon a nyoma. Kockaladák álltak a parkolóban, oldalukon kék sávban fehér felirat: RENDŐRSÉG. Az egykori tányérsapkások ma ugyanolyan régi műrafiaszatyrokkal mennek a Spárba, amilyennel mi mentünk gyerekkorunkban, odafelé még négyrét hajtva, a hátuk mögött szorongatják, hazafelé meg úgy lóg a kezük végén, mintha hozzá volna varrva. 

Rudi bácsi valamiért apám barátjának gondolja magát. A maga módján érzékeli apám szellemi fölényét és ez tiszteletet ébreszt benne, de nem akkorát, ami meggátolná abban, hogy váratlanul beállítson hozzá és hülyeségekkel traktálja. Baromi nehéz tőle megszabadulni. Apám azt a módszert dolgozta ki a menekülésre, hogy meghívja a Félidőbe egy fröccsre. Itt van, a ház aljában. Emiatt a fasz miatt leszek vénségemre alkoholista, morogja nekem most már lassan húsz éve, amikor elmeséli, hogy már megint feljött a Rudi. 

Amióta anyám meghalt, Rudi bácsi egyszerűen odaszokott. Apám megveti ezt az embert, amire biztosan megvan az oka, nem jellemző, hogy kimutatná, mit gondol valakiről. Apám egy igazán udvarias fazon. Tőle lestem el gyerekkoromban, kinek hogyan kell köszönni, a legnagyobb tisztelettel. A néniknek kezit csókolom, a bácsiknak jó napot, és utána a név. Jó napot, Rudi bácsi, kezit csókolom, Ilonka néni. A felnőttek tehát mosolyogtak rám, talán megmosolyogtak, de lehet, hogy éppen e miatt gondoltak engem a többinél jóravalóbb gyereknek, ami elég jól jött, amikor már a tetőre szökdöstünk. Gyakran meg is jegyezték anyámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan szépen köszön, látszik, milyen jól van nevelve, büszke lehet rá. Hogy ez fontos, megtanultam, nem tudtam róla, de meg.

Annak is szépen köszönünk, akit nem kedvelünk, annak is, akit nem ismerünk. A házban pedig mindig, mindenkinek. A lépcsőház tulajdonképpen már a házunk, az otthonunk.

Elképzelhetetlen volt, hogy elmenjünk egy idegen mellett a lépcsőházban köszönés nélkül. Hogy most ez is még az otthonom-e, vagy csak a másik, ahol húsz éve lakom, nem tudom. 

Szerencsém van, megúszom, a másodikon nem toppan elém Rudi bácsi, igaz, kicsit belesprinteltem a végén. Fújtatva állok meg apám ajtaja előtt. Jó hangosan kopogok, és már keresem a kulcsot a zsebemben. Így szoktuk, csak jelzem, hogy jövök, de nem várom meg, hogy kinyissa. Három erőteljes koppantás, aztán zörgök a zárral.

Mint mindig, apám most is a dolgozószobának kinevezett kisszobában ül az asztalánál, vagyis, gondolom, hogy ott ül, nem szoktam bemenni, megvárom a konyhában. Eredetileg az volt az én szobám, a folyosó végi félszoba, de amikor anyám beteg lett, apám átköltözött a hálóból. Nem mindjárt, csak a végén, az utolsó fél évben, amikor már olyan kórháziágy-féle ágyon kellett anyának feküdnie. Azt az ágyat úgy béreltük egy erre szakosodott cégtől. Ápolók jöttek anyámhoz, apám szerezte őket valahogy, nappal vigyáztak rá, két nő, felváltva. Mind úgy tettünk, mintha a motoros ágy, az ápolók, a kisszobába költözés csak átmeneti megoldás lenne. Ideiglenesen elalszik az én régi heverőmön, mondta apám, és becuccolta a jegyzeteit, néhány könyvet meg a számítógépét, én meg elvittem minden maradék holmimat, hogy kényelmesebb legyen neki. Akkor már rég nem laktam itthon. Apám még bejárt tanítani az egyetemre. 

Ha meggyógyulsz, veszünk egy új franciaágyat, mondta anyámnak. Anyám nem válaszolt. Miután meghalt, a böhöm nagy, robotszerű ágyat elvitte az az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, és külön díjat számítottak fel matractisztításért. Apám nem vett franciaágyat. Nem hiszem, hogy belépett azóta abba a szobába. 

Nyugdíjba ment öt éve, a napjai nagy részét az én egykori kuckómban tölti. Valaha én aludtam azon a heverőn, ő meg ott ült a szélén, és esti mesét olvasott nekem. A kis elektrongyerekekről szólót szerettem a legjobban. Azt nem is olvasta, egy zenés mesejátékot költött tovább nekem. Az a rész volt a kedvencem, amikor Mimikron apó beleesett a potenicálgödörbe, és meg kellett lőni a fotonpuskával. Apámnak minden estére más kalandot kellett kigondolnia, hogyan szereznek fotonpuskát, hogyan szabadítják ki Mimikron apót. Nemrég megkérdeztem, emlékszik-e rá. Nevetett, persze hogy emlékszik. Azt is megkérdeztem, hogy tudott minden estére más kalandot kitalálni az elektrongyerekeknek, mire azt mondta, nem mesélte minden este. Sőt. Sok este nem is volt itthon, és ezt utólag eléggé bánja. A legtöbbször szegény anyád ült ott, ő mesélt neked a képeskönyveidből, mondta, és megérintette a halántékát, ahogy akkor szokta, amikor más témát keres. Bólogattam, közben szégyelltem magam, hogy azokra a mesékre alig emlékszem.

Hahó, kiáltok a kisszoba felé. Meglátom apám árnyékát, aztán az idétlen bőrpapucsa orrát, ahogy csoszog kifelé. Csoszog, gondolom, megtorpanok, apám öregnek tűnik hirtelen. Fehér borosta fedi az állát, a szeme mintha kisebb lenne, hunyorog, talán elbóbiskolt és felébresztettem. Kinyitja a száját, hogy üdvözöljön, de nem jön ki hang a torkán, megköszörüli, köhögni kezd, a konyhába lépek, eresztek egy pohár hideg vizet, a kezébe nyomom. Felhajtja és nevet. Szervusz, mondja, meglapogatja a vállamat. Jól vagy, kérdezem. Jól, persze, hogy jól, válaszolja. Csak, tudod, már két napja nem szóltam senkihez.

Köszmétét szedünk az augusztus végi fullasztó melegben. Ki kendőben, ki szalmakalapban, védekezve a gyilkos napsugarak ellen, apám egyedül fedetlen fővel. Nincs ennél rohadtabb meló. Lépésnyi hely sincs a kert végében tömött sorokba ültetett bokrok között, guggolni vagy hajolni kell, és az apró tüskék a kesztyűn keresztül is véresre szurkálják az ujjamat. Leszedtem már fél kosárnyit az egyik bokorról, de még mindig úgy tűnik, mintha hozzá se nyúltam volna. Ott fénylenek a világoszöld, néhol már sárgálló bogyók a levelek alatt, és vigyorognak. Végigsimítom a bokrot a tenyeremmel, mintha függönyt lebbentenék félre, pongyolát az idősödő színésznő felsőtestén. Szaporátlan, ezt mondja anyám, apám meg, aki a kosarak tartalmát ládába gyűjti, a ládákat talicskára pakolja, a talicskával pedig ráérősen felnyikorog az udvarra, csak mosolyog az egészen. Esetleg legyint. Beoson a hűvös nyárikonyhába, hogy egy pohár bort észrevétlenül megigyon.

Lefogadom, azt kiáltja majd színpadiasan, női munka, amikor az üres talicskával visszaér.

Utálom a szüretet. Nem is így hívjuk, csak a szőlőszedést hívjuk szüretnek, de nekünk nincs szőlőnk, illetve van egy kevés, a nyárikonyha előtt és a kert leghátsó csücskében, a meggyfák mögött néhány tőke, de lelegeljük, mire beérik. Apám mondja így, lelegelitek. Almaszedés, meggyszedés, köszméte- szedés, így hívjuk. Átjönnek a rokonok, anyám lánytestvérei, akik a munkáért cserébe hazavihetnek egy-két láda gyümölcsöt. Almafából negyven, meggyfából tizenöt van, köszmétéből, apám legújabb hóbortjából, kétszáz bokor. Az van beígérve, hogy a jogosítvány megszerzése után a meggyet majd én szállíthatom a városi átvevőbe, a bevétel az én markomat üti, viszont nekem kell alkudoznom az áron. Az alkudozást már volt alkalmam ellesni apámtól. A KGST-piacon, ahová minduntalan magával cipel, hogy tanuljak, a különféle nemzetiségű, rosszarcú, pálinkaszagú árusokkal úgy alkuszik szövetre, bőrre, használt bútorra, szerszámra, mintha az élete múlna rajta. Harsány hangon veszekednek egymással, apám magyarul, az árus lengyelül, ukránul, szlovákul, románul, de ezeken a nyelveken apám természetesen nem ért, ezért hadonásznak, jó, ha pisztolyt nem rántanak. Rángatom apám karját, menjünk már innét, tűnjünk el ebből a megalázó szituációból, de apám kivörösödött, megduzzadt arccal mered az árusra, szabad kezével hevesen gesztikulálva, míg végül teljesen váratlanul egyezségre jutnak. Apám leszámolja a pénzt, és úgy ráznak kezet, mint régi, jó barátok.

Nem jövök ki apámmal mostanában. Mindenben a hibát keresi, semmi sem elég jó neki. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy más vagyok. Hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Ha elkapja a hév, szünet nélkül a fiatalkori hódításairól mesél. A kalandjairól. Meg nem csak a fiatalkoriakról. Mintha bármennyire is foglalkoztatna a szexuális élete. Arról például, hogyan fűzött be két csajt a szüreti bálon. Vagy hármat? Ötvenhatban miként tervezték el egy szőke bombázóval, hogy dobbantanak az országból. Szinte még kamasz fejjel, egy nála évekkel idősebb, férjes asszonnyal. Ha tehetem, nem is figyelek oda. Aztán meg egyszerre azzal jön, hogy egyetemre kell mennem, ki kell törnöm ebből a koszfészekből, ahonnét neki nem sikerült, és ahol emiatt kénytelen leélni az életét. De mit tud ő rólam? Érdekli őt egyáltalán, hogy én mit akarok?

Az utóbbi hetekben ezzel a jogosítvány témával megy az idegeimre. Szerencsére még nem kezdhetem el a tanfolyamot, fél év múlva töltöm be a tizenhetet.

Az állami gazdaság elhagyatott magánútjára azért kivisz, hogy a Daciát betörjem. Az autó olyan, mint a ló, be kell törni, mondja apám. Semmi kedvem az egészhez. Idegennek érzem magam egy füstölgő, rángatózó gépben. Nem nyűgöz le az irányítás, az uralom egy szervetlen test felett. Apámat mindez hidegen hagyja. Hosszas unszolására beülök a volán mögé, begyújtom a motort, de sehogy sem bírom összehangolni a gázadást a kuplung felengedésével. Megugrik az autó, lefullad. Megint megugrik, megint lefullad. Tizenöt perc keserves próbálkozás, értetlenkedés, káromkodás után mind a kettőnkről ömlik a víz. Hőség van, a csupasz tarló visszaveri a meleget, mintha szikla- vagy homoksivatag volna. Leengedtük az összes ablakot, de nincs menetszél, ami hűtene. Apám kifejezetten izzadós típus, khaki színű, rövidujjú inge teljesen átnedvesedett, kopasz feje búbján verítékcseppek gyöngyöznek. Kockás textilzsebkendővel törli a homlokát.

Bőg a motor, felengedem a kuplungot, végre meglódulunk, hátracsapódik a fejünk, a gázpedál pihekönnyű, szinte beszippantja a talpamat. Elszalad az autó, apám a kormány után kap, de nem éri el, kifeszülök, mint egy íj, tövig a gázba lépve, tarkóm a fejtámlába tapad. Fék, fék, üvölti apám, porzik az út, táncol az autó eleje, két kézzel, görcsösen markolom a kormányt. Nem tudom mozdítani a lábam. Illetve a jobb lábamat nem tudom mozdítani, erre rájövök közben, a bal szabad, jár az agyam, fék, kiabál apám, a szabad bal lábamat átcsúsztatom a középső pedálra, teljes erőből ránehezedek.

Csikorog a tárcsa, blokkolnak a kerekek, égett műanyagszag ömlik az utastérbe. Előre zuhanunk, a biztonsági övek nincsenek bekapcsolva, máskülönben vastag izzadságsávok kereszteznék az ingünket. Apám izmos karjával megtartja magát, én a kormánynak ütközöm. Megáll az autó, lefullad a motor. Apám nem szólal meg, a homlokomat vizsgálja, van-e rajta sebesülés. Csak azután kezd ordítani, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs komolyabb bajom. Nem vérzek, a tekintetem tiszta, nem vagyok rémült, egykedvű inkább. Megrántom a vállam. Ez persze még jobban feldühíti. Mindenfélét a fejemhez vág, de hallottam már ezerszer.

Sok idő telik el, a porszemek megülnek az autó körül, mire apám lehiggad, csak a nap vakít ugyanolyan kitartóan, mint azelőtt. Összeszűkült szemmel kutatja a tekintetemet. Ki lehet ez a gyerek, melyik felmenőjének a vére csordogál az ereiben? Miért bünteti vele az élet? Ebben a pillanatban csupán annyit érezhet, hogy olyan különbözőek vagyunk egymástól, mint a tűz és a víz, és ez ellen teljesen tehetetlen.

Talán ez a tehetetlenség, és nem is én vagyok a dühkitöréseinek az oka.

Szedjük a köszmétét, már-már elájulok a hőségtől remegő bokrok között guggolva, amikor apám lekiált értem a kertbe, hogy szaladjak fel segíteni. Nem kell kétszer mondania, ott hagyom a félig telt kosarat, lihegek, mire felérek. Apám a tyúkudvar kerítésének pillérét támasztja, kezében kalapács, azzal mutogatja, hogy kibomlott a drót az oszlopba vert, behajlított szögek alatt.

Vizet itat velem, beküld a kamrába szögért. Görnyedve lépek be az alacsony ajtón, és már nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy előbújjon a sarokban, a dobozok mögül, a kosarak alól az egér. Minden más láthatatlanná válik. A padlás tele kincsekkel, mozsarakkal, darálókkal, sarkantyúkkal, nagyszüleim, dédszüleim százéves holmijával. Néhány éve, valamilyen megmagyarázhatatlan bátorsági rohamomban felmerészkedtem oda. Lószerszámok, nyergek is vannak. A szögek a lépcső alatt kartondobozba ömlesztve, a kisebbek papírzacskókban egy felnyitható fedelű hokedliben. De vannak ott csavarok, lemezek, drótok, szegecsek, csavarhúzók, fogók, kalapácsok, mérőszalagok.

Benyúlok a zacskóba, forgatom az ujjaim között, amit találok, reménykedve, hogy nem egy egér kiszáradt bundája, karmos lábacskája akadt a kezembe, beugrott, élelem után kutatva, de nem tudott kimászni. Vakon tapogatom a vasakat, kiveszek egyet, rohanok kifelé, arra azért ügyelve, hogy a fejemet ne verjem a szemöldökfába.

Apámnak persze vissza kell mennie, pedig ezt próbálta volna megspórolni, hiába adott pontos útmutatást a szög típusáról (százas?) és hollétéről (hokedliben?), bebotorkál a fájós derekával, a dobozba nyúl, és elsőre kihúzza, amit keresett. Odakint aztán a feje fölött forgatja, mint valami lángoló pallost, ott sündörgök körülötte, mert érzek némi megbánásfélét, és egyértelmű csodálatot is iránta, hiszen számomra ez emberfeletti teljesítmény. És apám most nem türelmetlen vagy dühös, széles mozdulatokkal veri a szöget a kerítés oszlopába, soha mellé nem ütve, és közben a nagyapámról mesél, akit nem ismertem.

Szedik a rokonok a köszmétét, magasra hág a nap, amikor az üres talicskát tolva apámmal visszaérünk a kertbe. Csillog a szeme, átkarolja a vállam, odaszól anyámnak, hozzon már le egy kupa vizet, hát nem látja, hogy szomjasak az emberek.

Mikor, hogyan ismerkedett meg Óbudával?

1937-ben költöztünk Mezőhegyesről Budapestre, a Zöldmáli útra, ahol egy rokonunk vizes kis lakásában kaptunk átmenetileg szállást. Az Ürömi utcai iskolában végeztem az első elemit, majd elköltöztünk, és belaktuk Óbuda külső részeit. Először a Búza utca, majd a Veder utca következett, végül pedig 1939-ben a Vajda János utcába költöztünk, ami a Szentendrei út egyik mellékutcája a Kőkápolna környékén. Elővárosi hangulatot árasztó családi házaival ma is megvan még a terület. A boldog gyermekkor néhány esztendeje fűz ehhez az utcához, ám ‘44-ben jöttek az oroszok. Az úgynevezett felszabadulás ott elég drámaian zajlott le. A környező utcák mindegyikéből húsz-húszönöt férfit elvittek, akik közül néhányan soha nem jöttek haza. Apám sem. Tizennégy éves lehettem, és anyám mindig kiküldött a Szentendrei út sarkára, amikor jöttek a fogolymenetek Budáról, hátha apám köztük van. Egyszer azonban egy őr betessékelt a sor végére. Az Aquincumi Múzeum előtti régi HÉV-megállónál jött valami teherautó, és a rajta ülők meg az oroszok ordítozni kezdtek egymással. Hirtelen kiléptem a menetoszlop végéről, és egy széles törzsű platánfa mögé húzódtam, amíg a menet elvonult.

Nem volt még a múzeum bekerítve, lebújtam hát egy mély árokba, és elrejtőztem a romok között. Így tudtam megszökni.

Innentől érthető az ókori romokhoz fűződő bensőséges viszonya…

Ennek a gyökerei talán még mélyebbre vezetnek, kisgyermekként szerettem meg Óbuda antik örökségét. Apámmal minden vasárnap kirándulni mentünk, s mi más lehetett volna a program, ha nem az Aquincumi Múzeum vagy az amfiteátrum. Akkoriban még úgy álltak ott ezek a romok, ahogyan a föld alól előkerültek, jó, ha némi állagmegóvást végeztek rajtuk. Most viszont ki vannak glancolva. Nem voltak ekkorák, kiegészítésüket a műemlékes mérnökök találják ki jó pénzért. Itt van például az Aquaeductus, amit a múzeum előtti részen rekonstruáltak. A vízvezeték csonkjai még gyermekkoromban is láthatók voltak végig a Szentendrei úton, a Kőkápolna is ennek egyik maradványára épült. A rekonstruált rész viszont nem a korabeli helyén van, ma is meg tudnám mutatni, eredetileg hol állott. Ez így sajnos szélhámosság.

Melyik középiskolában tanult?

Először az Árpád Gimnáziumban, amit 1940-ben adtak át, mi voltunk az első évfolyam, amely ott kezdte meg tanulmányait. Akkor már folyt az amfiteátrum feltárása, Gerő László volt a műemlék restaurátora. Láttam, amint kétkerekű kordékkal hordták a földet. Egyszer utánanéztem, hogy egymillió pengőbe került a műemléki helyreállítás, ami mai árfolyamon több milliárd forintnak felelhet meg. És volt rá pénz. Iszonyú földtömeg volt a Királydomb, amit, a telkeket kisajátítva, ki kellett termelni. A szemünk előtt zajlott az egész. HÉV-vel mentem a Tímár utcáig, onnan tavasszal meg kora ősszel gyalog, mert minek bérletre költeni a pénzt? Aztán a rendszerek váltották egymást, és mindenfélét akartak már csinálni az amfiteátrumból. A fedett jégpályától kezdve minden marhaság meghallgatásra talált, de szerencsére egyik sem valósult meg. Negyedikes koromban átkerültem a református gimnáziumba. Azon a nyáron dolgozni mentem a gázgyárba.

Csillés voltam, ami kellemetlen fizikai munkát jelentett. Akkor még nagyüzem volt a gyárban, a környék mocsaras mélyedéseit töltöttük fel salakkal.

Ha gyermekkora Óbudáját a maihoz hasonlítja, mi jut eszébe először?

A gyermekkori emlékek a legelevenebbek és a legmeghatározóbbak. Természetesen akkoriban még létezett a földszintes Óbuda, amelyből aztán egész negyedek tűntek el. Néha álmodom ezekről a régi utcákról. A Szentendrei út valahol az elöljáróságnál kezdődött, és a jéggyárnál kanyarodott a mai nyomvonalára. Azért vagyok a legdühösebb, hogy teljesen megváltozott a településszerkezet, amit először ’39–40-ben, az Árpád-híd építésekor bontottak meg. Megbocsáthatatlan, mert az akkori óbudai utcák a középkori város településszerkezete szerint épültek, az pedig az antik Óbuda településszerkezetét követte többé-kevésbé, aminthogy ezek a korok egymásból építkeztek. Például a Társaskör pincéjében is lehet látni, hogy melyik az antik, a középkori és az újkori rész. Szemben, a Műemléki Felügyelőség épületcsoportjának is hasonló pincézete van, de hát egész Óbuda a föld alatt van ma már!

Vitathatatlan, hogy Óbuda felszínre bukkanó múltja a XX. század második felében inkább volt probléma, mint érték…

Amikor elkezdték az úgynevezett rekonstrukciót, a tervező csak huzigálta a pauszpapíron a vonalakat, mert kibír az a papír mindent. Rákérdeztem egyszer, hogy mi lesz ott a föld alatt lévő romokkal, s ő azt felelte, megmaradnak. Aztán jöttek a cölöpverő gépek és mindent szétvertek. Arra volt büszke, hogy az apja egy analfabéta bonyhádi kanász volt, és ő meg micsoda új várost tervez. Még csak a makett készült el, ami tudvalevőleg nem mindig azonos a megvalósulóval, mégis már arra megkapta az Ybl-díjat. Ott van például az a Szőlő utcai házsor, mint valami kínai nagy fal. Azzal védekezett, hogy ő ezt nem így tervezte, hanem két-három tömbbe, megtörten, mintha nem lenne mindegy. Nagyon szomorú. Az egésznek a kútfeje Németh Károly elvtárs volt, ő volt a budapesti pártbizottság első titkára, amikor elkezdődött az óbudai rekonstrukció. Moszkvában szerelmesedett bele ezekbe a szörnyű házakba. Nekem a legnagyobb kellemetlenségeim származtak ebből, de valami csoda folytán mindig megúsztam, miközben nem tudom, hányszor följelentettek, megtámadtak. Nem nyíltan, csak szóltak a főszerkesztőnek K-vonalon…

A legtöbben talán a Flórián téri antik principia, a táborközpont fölrobbantására emlékeznek ebből az időből…

Ez volt az egyetlen, méreteit tekintve egész Európában egyedülálló ilyenfajta rom, amit rekonstruálni lehetett volna, tudniillik előkerült a teljes alapzat. Én a szomszédban, a Kerék utcában laktam, naponta láttam, hogy bújik elő a föld alól. Major Máté építészettörténész jó barátom volt, kijött hozzám és sírt, amikor a bizottság elrendelte a megsemmisítést. Alig bírták fölrobbantani, olyan masszív falak voltak. De nem volt helye, mert valamelyik tehetségtelen megtervezte már a Flóriánt, és Kossuth-díjat remélt ezért a könnyűszerkezetes vacakért, amit csak át kellett volna tenni arra a mostani üres térre, és akkor megmaradhatott volna. Lenyűgöző volt!

Sajnos a környék szobrai sem maradtak eredeti helyükön…

Gyerekkoromban még a Flórián téren állt a Fogadalmi szobor, amit a híd építése kapcsán tüntettek el, pedig semmit nem zavart volna, most is ott állhatna. Volt a Szentlélek téren is egy kis szobor, nem a magyar szobrászat csúcsa, de kedves volt.

Óbuda vezetése elég tisztességesen viselkedett, érdekelte őket és hittek benne, hogy valamit lehet tenni azért, hogy megmaradjon Óbudán az emberi környezet.

Rosszul lettek attól, amikor megint elkezdte az egyik ostoba tervező, hogy rezervátum kell legyen a Fő tér, meg a Lajos utca. Rezervátum! Hát bennszülött indiánok laktak itt?

Nem vagyok benne biztos, hogy a szélesebb közvélemény előtt ismert, de a Krúdy-ház megmaradása Önnek köszönhető.

Szerencsére akkor már Németh elvtárs szelleme nem érvényesült annyira. 1975-ben történt mindez, s a tetrapylon felrobbantása akkora botrányt kavart, hogy jónak látta a város egy kicsit odafigyelni a dolgokra. A Krúdy-házat és a mellette álló két másik épületet kiszemelték bontásra. A pincék nagyon értékesek, de a házak nem különösebben: sokkal különb házakat eldózeroltak korábban. Megtudtam, hogy le akarják bontani, és azonnal írtam egy glosszát a Magyar Nemzetbe, hogy Krúdy Gyula utolsó hajléka mégiscsak a magyar irodalom szent helye, akkor is, ha csak két és fél évig lakott benne. És csodák csodája, rengeteg levél érkezett. Bekapcsoltam a rádiós haverokat is, mert egy lap nem volt elég, így aztán végül megmaradhatott.

Úgy tudom, nem mindenki örült ennek a fordulatnak…

Akik benne laktak, vágytak arra, amit ígértek nekik, hogy panelházba költözhessenek. Egyszerű kisemberek voltak, s mondták, hogy el akarnak menni ebből a patkányfészekből. Borzalmasan szidtak érte, hogy leállt a bontás, hiszen ki volt tűzve, hogy a jövő héten költöznek. Az volt az utolsó pillanat. A fő-építésvezető, egy részeges, véreres szemű pasas meg tudott volna ölni. Eredetileg úgy volt, hogy a Selyemgombolyítóba megy a Műemléki Felügyelőség restaurátor részlege, ebből pedig a kismesterségek házát hozzák létre. Ilyet is csak íróasztal mellett, pihent aggyal lehet kitalálni. Végül aztán másként alakult, a népművészek kapták meg a Selyemgombolyítót, és ide jöttek a műemlékesek, bár nekik sem volt túl praktikus. Le kellett bontaniuk teljesen ezeket a házakat, de nagyon korrektül újra fölépítették maguknak, megváltoztatva a belső elosztását. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert 1987-ben a Budapest című folyóiratot szerkesztettem, és Somogyi László volt az építésügyi és városfejlesztési miniszter. Hozzá tartozott a Műemléki Felügyelőség is, és egy gesztussal azt mondta, mivel az épületet én mentettem meg, s a szerkesztőségünknek épp nem volt helye, költözzünk oda. Miután a lap megszűnt, jött a Híd, aminek alapító-főszerkesztője voltam, és a szerkesztőség ott vegetált ‘92-ig, aztán az is megszűnt. Volt egy ajtó, amit még Krúdy vágatott, s ami a kapualjból közvetlenül az ő szobájába nyílott. Amikor éjszaka hazament, ott osont be, hogy ne zavarja a családot. Meghagytuk azt is, az eredeti ajtóval együtt. A lakást megkurtították, két szoba volt a szerkesztőségé, egy teakonyha, WC, egy kis előtér, a lakrész hátsó fele pedig a hivatal kutatószobája lett. Krúdy Gyula Zsuzsa nevű lánya nagyon jó barátom volt, amikor meglátogatott, a nyakamba borult és sírt: „Karcsikám, hogy kitalálta maga ezt, hogy egy szerkesztősége van az apámnak!”

Az én íróasztalom ott volt a sárgaréz ágy helyén, amelyen meghalt. Tényleg szépen megcsináltuk.

A Kéhli vendéglő szerencsére szintén megmaradt…

És vonzotta is oda az írókat! Márai is ott ücsörgött, le is írja a Föld, föld!-ben is. Nem tudom pontosan követni, hogy alakult ki, de az a gyanúm, hogy a Kisfaludy Színház művészei fedezték fel a Kéhli konyháját, meg a jó borát. Tersánszky Józsi Jenővel üldögéltünk ott néhányszor, egyszer talán ‘57 őszén, amikor a Krúdy-szobrot fölavatták. Az avatás után betértünk egy kis társasággal, Zsuzsa lányával, Gyula fiával, Tersánszkyval, és poharazgattunk, és elfogyasztottunk egy nagyon szerény estebédet. Korábban Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapítója is oda járt. Valamelyik Vas István-naplókötetben fedeztem föl, hogy a negyvenes években Radnóti és Szerb Antal is itt ünnepeltek valamit nagy társaságban.

Ön a Lajos utcában lakik, ami Krúdy szerint a földkerekség leggörbébb utcája volt valaha. Ma már nem az.

Sajnos nagy tarolás volt itt is. Talán akkor kezdődött, amikor a Kisfaludy Színházat ‘45 után elbontották, mivel a háborúban teljesen kiégett. Bőrcserző műhely volt eredetileg ez a faépület. Aztán jöttek a panelházak.

Nemcsak az épületek vesztek azonban oda, hiszen hol van már a hajdan annyira híres óbudai bor?

Tersánszky mindig emlegette, hogy ő még ivott óbudai bort, és hogy az milyen jó volt. És micsoda őszibarackok teremhettek itt! Ezt én is csak elmondásból tudom, hiszen mostanra jórészt beépült már ez a terület. De igaz, Óbuda hajdani kertkultúrája is figyelmet érdemelne.

Egyszer összeszámláltam valami iratból, hogy a Zsigmond tértől a régi Lajos utca vonalában csaknem száz kocsma volt, és mindegyik megélt.

Ennek a gazdasági alapját a fuvarosok teremtették meg, lovaskocsikkal bonyolódott az áruszállítás. Megálltak a kocsisok, ha megszomjaztak, és a KRESZ nem olyan volt még, mint manapság. Nem volt dehonesztáló a kocsisbor fogalma, mert a kocsis tudta, hogy melyik a jó bor. Úgy volt kialakítva az ivó, hogy ott a lovakat is meg lehetett itatni. Ők hordták be a zöldségterményeket és a Gázgyárba a kokszot.

A Vidocq Étterem mellett beszélgetünk, ami szerencsére megmaradt…

Azt hiszem, hogy régen a büntetés-végrehajtásnak volt a kocsmája, ezzel a fedőnévvel. A bor a rabgazdaságokból jött, Baracskáról. Én ‘56 után megjártam efféle intézményeket, úgyhogy nem szívesen megyek ilyen helyre. Létezett már a hatvanas években is, és egyébként maga a hely nagyon ki van találva, csak a háttér, az zavar.

Szóba kell hoznom még egy olyan építményt, ami elveszett, pedig ma csodájára járnánk: a Krempl-malom…

Nagy csatáim voltak a Krempl-malomért! Bármit lehetett volna csinálni belőle, és a szemünk láttára ment tönkre, rohadt szét. Még Cecei-Horváthot is kivittem oda, hogy meg kellene menteni. A hetvenes években többször írtam róla a Magyar Nemzetben és az Új Tükörben. Semmi nem lett belőle. Emlékszem, hogy a színművészeti főiskolások ott játszottak a kis amfiteátrumban. Devecseri fordította Plautus két darabját, az Álom ez is címűt, meg a Hetvenkedő katonát, utána ott ültek a nagy platánfák alatt. Még színi növendék volt Csernus Mária. Berda Jóska volt, aki fölfedezte, én Sarkadi Imrével, Tersánszkyval jártam oda. Meglett volna a kerületi tanácsban a jó szándék, Kiss Imre tanácselnök próbált tárgyalni az Óbuda TSZ-szel is, ők szintén örültek volna, ha ott egy motel nyílik, de a tanácsnak nem volt rá pénze. Amikor arra terelődött a szó, hogy fizetni kell valamiért, rögtön lelohadt a jókedv.

Ön, aki annyit tett azért, hogy Óbuda múltja látható maradjon, mit gondol, milyen lesz ez a városrész száz év múlva?

Minden amerikanizálódik. Meg kell nézni ezeket a házakat, hogy kik lakják, hogyan élnek, s milyen az itt felnövekvő ifjúság. Óbuda emberközpontúsága tovább roncsolódik. Diszkók, night clubok, videókölcsönzők, gyorséttermek: ez a jövő. ‘70-ben költöztem a Kerék utcába, egy panelházba, és ami a szemem előtt lezajlott ebben a közel három évtizedben, az valami borzalom.

„Lehúzzák az eget a nehéz, sötét felhők, csöndesen csorog alá a Fő térre, amelyet szürke háttér övez félkaréjban: a frissen nőtt betondzsungel. … Itt mereng Krúdy Gyula bronzba öntött arcmása, a jelenvalóság és öröklét végtelen párbeszédén, s azon, hogy itt dobogott hajdan Óbuda szíve.”
Kiss Károly: Kastély Óbudán (1977)

Victor Vasarelyt mindannyian ismerjük itthon is. A saját korosztályomban a legtöbbünknek ott volt felcelluxozva a kamaszkori szobája falán a két egymásba fonódó fekete-fehér csíkos zebra posztere, de a nálam fiatalabbak és idősebbek is simán rávágnák a feltett „ki ez a művész?” kérdésre, hogy a szemet becsapó op-art vagy geometrikus absztrakt művésze. 

Mert az op-art nemcsak a hatvanas években szólt nagyot, de mindannyian szeretünk elfilozofálgatni azon a kérdésen, hogy az van-e, amit látok? Vagy: mit is látok igazából? 

Mégsem biztos, hogy teljes mélységében ismerjük Vasarely gondolatait és életszemléletét. Kevesen tudják, hogy műveinek ilyen mértékű „szétszórása” tudatos volt. Színes város címen megjelentetett tanulmányában a művészet demokratizálásáról beszélt: „Szociális művészetről álmodom. Hiszem, hogy az emberben mély vágyódás él a kép iránt.”

Vasarely pedig arra vágyódott, hogy művei széles körben, az átlagos anyagi körülmények között élők számára is hozzáférhetők legyenek, ezért kifejezetten erre szánt grafikai munkáit magas példányszámú sorozatban terjesztette. Számos motívuma megjelent hétköznapi tárgyakon, kávés- és teáskészleteken, sálakon, táskákon, szemüvegtokokon, hétköznapi fogyasztási cikkeken. 

Nemcsak vállalati megbízásokat fogadott el, mint például a német jegybank irodaházába tervezett ebédlő térplasztikájának megalkotása, vagy a Renault autómárka logójának megtervezése, de művészetét kivitte az utcára is, az emberek közé.

Így készült el például a Déli pályaudvar előtt álló, Zsolnay- porcelánból készült köztéri szobra 1986-ban.

De számos más helyen is megtalálhatók köztéri szobrai, murális alkotásai, így Pécsett, Győrben, Budapest belvárosában, vagy Albertfalván, hogy csak a hazai műveket említsem – mert persze Franciaország-szerte ugyanúgy ott van a keze nyoma.

Vasarely Pécsett, Vásárhelyi Győző néven született 1906–ban. A mai Szlovákia területén található Pöstyénben nőtt fel, majd Budapesten tanult reklámgrafikusnak, Bortnyik Sándor Műhelyében. 1930-ban Párizsba költözött feleségével, Spinner Klárával, ahol reklámgrafikusként komoly sikereket ért el. 1939 karácsonyán a híres párizsi kávéházban, a Café de Flore-ban megismerkedett Denise Renével, egy lyoni selyemgyáros legkisebb, sorban hatodik lányával. Ha nincs ez a találkozás, Vasarely sem lesz az, aki. Mindenesetre a Galerie Denise René a geometrikus absztrakció máig működő egyik legfontosabb kiállítótere, noha Denis 2012-ben 99 éves korában elhunyt.

Vasarely és Denise René szerelmi kapcsolata rövid ideig tartott, de szakmailag életük végéig összefonódtak.

Művészeti együttműködésük eredménye számos emblematikus absztrakt kiállítás, művészeti album, multiplika, 1981-ben pedig közösen ajánlottak fel Vasarely munkáiból egy nagy értékű, több mint négyszáz darabos műtárgy-adomány csomagot Magyarországnak. 

Victor Vasarely először 1981-ben írt egy francia nyelvű levelet azon szándékáról, hogy Budapest fővárosának címezné az adományt, majd 1986-ban egy újabb levelében megerősítette az ajándékozási szándékát, most már konkrétan az óbudai Zichy-kastélyban alapítandó Vasarely Múzeum gyűjteménye számára. Időközben – bár a múzeum épülete még nem állt rendelkezésre – a művek megérkeztek a Szépművészeti Múzeumba, 1982-ben be is mutatták a nagyközönségnek, a múzeum modern gyűjteményének vezetője, Cifka Péterné felügyelete alatt. Ő vezényelte le később a művek kiválogatását és Óbudára való átszállítását is, és ő állította össze az első állandó kiállítást. A katalógust Geskó Judit szerkesztette, aki éppen idén áprilisban kapta meg a francia Becsületrend lovagi fokozatát a francia–magyar kulturális kapcsolatok fejlesztéséért.

De ne szaladjunk előre, mert az óbudai Vasarely Múzeum megnyitásáig még kalandos út vezetett. A Szépművészeti tárlata után egy évvel, 1983-ban, az Agitációs és Propaganda Bizottság készített egy jelentést arról, hogy a Zichy-kastély alkalmatlan a Vasarely-művek bemutatására, egyrészt mert a terek nem megfelelőek nagyméretű képek installálására, másrészt az épületben már működik az Óbudai Klubház és a Kassák Múzeum, ezek kiköltöztetése túl nagy költséggel járna. Akkoriban a Zichy-kastély hasznosításánál csupán a főépületben gondolkodtak, a déli szárny foglalt volt, az Állami Termékgazdálkodási Igazgatóság használta kétezer-ötszáz négyzetméterét, a mellékszárny pedig senkinek sem jutott eszébe.

És most jöjjön egy kis épülettörténeti kitérő, hogy jobban lássuk, hova szánták a Vasarely Múzeumot, milyen kalandos sors állt már így is az óbudai Zichy- kastély mögött, ami a Mátyás korabeli óbudai prépostsági Mária-templom és kolostor romjaira épült. Óbuda 1659-ben került Zichy István győri vicegenerális tulajdonába. A kastély építését Zichy Péter kezdte a 18. század elején, az első terv és a mai főépület megvalósítása Jäger János Henrik kőfaragó mester nevéhez fűződik.  A kastély akkori kertje a mai Kobuci-kert helyén terült el, és a kor divatja szerint Orangerie-t, azaz narancsfákkal és más különleges trópusi növényekkel teleültetett üvegházat is magában foglalt. A kastélyban könyvtárterem, biliárdterem, fegyverterem és kastélykápolna is volt. Zichy Péter fia, Miklós saját zenekart tartott fenn, és a korabeli divatos művekből színi előadásokat szervezett. A kastély falai között kétszer vendégül látták Mária Terézia uralkodónőt. A 18. század végére megépült a Duna-parti szárny, a 19. században pedig a kastélyt övező teljes udvarterületet lezárták. Később, amikor a Zichyek már sehol sem voltak, az óbudai águk ki is halt, az épület Óbuda textilipari jellegének erősödése miatt egy ideig selyem-manufaktúraként működött. A déli melléképület pedig 1945-ig katonai ruházati raktárként funkcionált. A kastélyban a második világháborút követő lakáshiány miatt ideiglenes szükséglakásokat alakítottak ki, de amikor a hetvenes években körvonalazódott a terv, hogy a Zichy-kastély legyen Óbuda ifjúsági és kulturális központja, a lakókat kiköltöztették. 1976-ban megkezdődött a főépület műemlékvédelmi szempontokat és a jövőbeni kulturális célú hasznosítási igényeket is figyelembe vevő helyreállítása. Beköltözött a Kassák Múzeum.  

De térjünk vissza a Vasarely Múzeumhoz. A történetet ott hagytuk félbe, hogy 1983-ban megállapították, a kastély alkalmatlan a művek befogadására. Ám valakinek mégis eszébe jutott, hogy a déli szárny, az egykori katonai ruházati raktár talán megfelelő lehetne. A Művelődésügyi Minisztérium 1986-ban felkérte az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot a majdani múzeum épületének kialakítására, a Szépművészeti Múzeumot a működtetésére, és költségvetési rovatot rendeltek a tervhez. Két Iparterves építész, Molnár Péter és Koris János elvégezte a munkát: megtartották az eredeti boltíveket, kialakítottak egy ezerötszáz négyzetméteres kiállítóteret, és átvették érte az építészeti nívódíjat. 

Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter kiállította a múzeum működési engedélyét, és a Vasarely Múzeum 1987. május 8-án, délelőtt 11 órakor a művész jelenlétében megnyílt.

Az esemény kiemelt protokollrendezvény volt, itt adták át az építészek díjait, és bár aggódtak azon, hogy képes lesz-e rá az egészségi állapota miatt, de maga Vasarely is mondott beszédet.

A Vasarely Múzeum tevékenységének fókuszában ettől kezdve Victor Vasarely életműve áll, különös tekintettel az általa adományozott 411 darabos műtárgyállományra, amit még kiegészítettek 92 darab könyvvel, nyomtatott anyaggal és diapozitívval. A múzeum feladata ezek megőrzése, tudományos kutatása és közzététele. A Vasarely Múzeum megnyílása óta kettős funkciót tölt be: egyrészt bemutat egy Victor Vasarely életművét reprezentáló állandó kiállítást az említett Vasarely-anyagból, másrészt „Kunsthalle” típusú kiállítóhelyként működik: befogad olyan tárlatokat, amelyek Vasarely munkásságának kontextusát világítják meg, ezen felül helyet ad az OSAS, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület tematikus időszaki kiállításainak.

A Vasarely Múzeum missziója szerint a Vasarely-életmű elismert őrzője és kutatóhelye, emellett az absztrakt, a kinetikus és média-művészet bemutatásának és kutatásának nemzetközileg elismert tényezője kíván lenni. Vasarely akarata szerint követi a nyugati emigrációban alkotó magyar származású szürrealista, absztrakt és neoabsztrakt, a Bauhaus és Bortnyik Sándor Műhelyének oktatási elvei szerint alkotó, illetve kinetikus, valamint konceptuális és médiaművészeti alkotók életművét.

A Vasarely Múzeum első, ideiglenes vezetője Tóth Ferenc volt, majd a Szolnoki Művésztelep kutatóját, a szolnoki múzeum munkatársát, Egri Máriát bízták meg a feladattal, aki 1998-as nyugdíjazásáig vezette a múzeumot. Munkatársai közé tartozott tanácsadóként – Vasarely kérésére – a művész egyik rokona, Makk György is, akin keresztül Vasarely haláláig követte az ott történteket. Vasarely szívén viselte a múzeum sorsát, hiszen az 1987-es kiállítás struktúráját ő dolgozta ki, és közreműködött például még a lámpabúrák tervezésében is.

2006-ban az épület egyik részében kapott helyet a Maurer Dóra vezette Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS), amely a mai napig itt rendezi kiállításait.

Az intézmény jelenlegi vezetője Orosz Márton, akinek fő kutatási területe a média- és kinetikus művészet, valamint a fotográfia és a kísérleti film.

Vasarely többször leírta, hogy szereti úgy elrendezni a műveit egy kiállítótérben, hogy kitágítsa a néző és a mű között feszülő percepciós teret. Figyelme mindenre kiterjedt, és minden apró részletet annak rendelt alá, hogy a művészet mindent áthasson, és mindenkihez elérjen. Ennek a gondolatnak méltó őrzői és folytatói az óbudai múzeum munkatársai. 

Milyen volt a gyerekkori Óbuda?

Óbuda olyan, mint a kedves és szép lány: nem lehet neki nemet mondani. Ha a szülőhelyemet kérdezik, a válasz: Óbuda, Óbuda, Óbuda.Végiglaktam a várost, az általános iskolát hat helyen végeztem, de szülőfalum Óbuda, pedig csak néhány évet éltem ott, az Uszály utca–Dereglye utca táján, lényegében a járdán meg az úttesten, melyen még sokáig nem aszfaltozták újra a háborús belövések gödreit. A fák olyan vékonyak voltak, mint egy gyerek karja. Nemrég meglátogattam egy ismerőst, csak mert az Uszály utcába költözött. A harmadikon lakik, és azok a mi fáink az ablakáig érnek. 

A gyerekkori Óbuda. Sajátos helyen éltem. A mi utcáinkat nem bontották, épségben megvan ma is a Kolosy tér, Lajos utca, Dereglye utca, Árpád-fejedelem útja határolta tér, ahol a Lujza Gőzmalom helyén a negyvenes évek első felében – még a háború alatt is! – egyszerűbb Bau-házak épültek.

A Macskakőben és Búcsú című, apja, Merényi Endre fényképeivel megjelent kötetében is megjelenik a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének Óbudája, amelynek ma már nem sok nyoma van. Mekkora a különbség az 1896-os és az 1940-es évekbeli Óbuda között? Milyen forrásokból rajzolta meg a századfordulós Budapest ilyen pontos képét és miért a Bokor utca a szimbóluma a régi Óbudának?

Bokor utca, Szépvölgyi út. A legszemélyesebb tapasztalataim kötnek oda. 1950 augusztus huszadikán az Újlaki Búcsúban telt el a napom. Az Uszály utcaiakkal toltuk a körhintát, három menet után egyre felülhettünk. Ragyogóan éreztük magunkat. Annak az évnek a súlya minket, gyerekeket kevéssé érintett. 

A Bokor utca csak a köveiben, az agyagában volt ugyanaz, ami az ezredfordulón. A Macskakőben szereplő hosszú földszintes házban – ma már nem létezik – lakott egy osztálytársam. A családnak kocsmája volt. A poharaikba az volt bevésve: „N. N.-től loptam.” N. N. a családnevük helyett. A fiú szakács lett, évtizedeken át volt az Országos Szakács- és Cukrász Szövetség elnöke. 

Jó volt óbudai utcagyereknek lenni. Minőségi brancs. Nyáron reggel felfütyültünk egymásnak, és lejött mindenki.

Dallam: Glenn Miller In the Mood felvezető taktusok. A fiúk szöveget kértek tőlem, a bonyolult dallamot úgy könnyebb megjegyezni. Ke Reke Ram pam pam pam pa Márisabba dutattó. Annál a járdánál-úttestnél jobb helyen nem lehetett tölteni a napot. Kiskapura fociztunk, én voltam a leggyöngébb. Golyóztunk, pötyiztünk, snúroztunk – pénzjátékok ötfilléressel. Bikáztunk – dobójáték, mint a kocka. A bika lópatkócsavar, az Árpád fejedelem útján szedtük. Komoly lovaskocsi-forgalom volt még, felugrott az ember a kocsi platójára és nyaralt, be a Margit-hídig. Ha a kocsisnak nem tetszett, ostorral próbált lebeszélni, nem volt vészes. Ipiapacsoztunk – az meg egy jól fejlett fogócskaféle. Lófráltunk a Duna-parton, libikókáztunk a Kisparkban.

Bejártunk Pestre a hatvanhatossal, potyán. Az uszodánk a Császár volt, a gyerekjegy egy forint tíz fillérbe került. Ott tanítottam meg magam úszni. A víz fölött körben korlát, a medence sarkában egyre nagyobb átlókat kell levágni. Később a Lendület nevű együttesbe jártunk le. Szeretek úszni, de az edző alig várta, hogy lerázzon. Versenyző kellett nekik. Sokszor átúsztunk szembe, a Margitszigetre, az rendőrileg tilos volt, ha jött rendőrcsizma, akkor futás. A versenycsónak neve papucs, annak lett rokona az ormótlan hatósági vízi patruly. Az Újlaki volt a mozink a Bécsi úton, földszintes ház, tümpanonjában kerek hajóablak. Néha expedíciót indítottunk a legendásan távoli Ősbudába is. Minden filmet megnéztünk.

Apja hadifogságban halt meg, ezért nevelőapja nevét viseli. A Cseréptörés című könyv, amelyben az apa-történetet dolgozza fel, mennyire személyes és mennyire generációs élmény? Mennyire határozza meg az identitásunkat az, hogy kik a szüleink és mit kapunk meg „belőlük”?

Mi határozza meg az ember identitását – ha óbudai, ha nem? A kérdés kiegészítést igényel: a hadifogságba apámat a közérdekű munkaszolgálatnak nevezett rabszolgaság vezette. Rabszolga a saját hazánk hadseregében volt. Mint oly sokan. Nem jött haza, mint oly sokan.

Azt, hogy az árvaház után volt fedél fejem felett és legfőképpen: tanulhattam, a nevelőapámnak köszönhetem, aki amúgy a Világ Igaza cím és a hazai Pro Virtute Bátorságért érem kitüntetettje. Azután, hogy kishíján elvitt az emberi történelem legförtelmesebb tömeggyilkossága, találkoztam az Ember másik oldalával. Sanyi, a nevelőapám a testvéreivel és a Nagymamával az életét kockáztatta azért, hogy hozzám hasonló ismeretlen gyerekek meg felnőttek életben maradjanak. A Nagymama történetesen nemesasszony volt kutyabőrrel, a falon díszmagyaros nagypapával.

A háború utáni időről szó esik a Széchenyi Akadémián tartott székfoglalómban. Címe: Innen. Az elbeszélő innen nézi időben, helyben a világot, országot, várost, Óbudát.

A Cseréptörés regény. Aki filmvásznon, képernyőn vagy papíron történetet beszél el, csak azt írja, amit a maga életében talál. Akkor is, ha akármi módon átformálja. Az Uszály utcában csaknem mindenkinek az apja megjárta a Don-kanyart. 

A brancsból nagyjából minden második gyerek árva volt, így a történet nemzedéki élmény. Volt olyan szántó-vető ivadék, aki a falusi nyárból azzal jött haza, hogy a nagypapának az utolsó zsák vetőmagját is elvitték. Egy másik fiú vidékről költözött a fővárosba, az anyja házmesterséget vállalt. A barátom nagyságrendekkel okosabb és tehetségesebb volt, mint később számos egyetemi évfolyamtársam. Ő sokszor volt éhes és nem tanulhatott, mielőbb keresnie kellett, nasi lett – az inasiskolába járók neve az idő tájt. A fényképészetet választotta. Egészen ifjú korában megcsinálta az ország első színes fotólaborját, aztán a Rózsakertben fényképészetet nyitott. Egy harmadik fiúból a Műegyetemen lett docens.

Az Árpád Gimnáziumban érettségizett. Hogy emlékszik ezekre az évekre és a tanárokra? Az Árpád előtt rövid ideig Veszprémben tanult, ahol az Óbudához is kötődő Féja Endre is tanította. 

Egy darabig a Városligettől jártam az Árpádba, aztán a Körtértől. Más iskolát elképzelni se tudtam volna, tőlünk az Uszályból minden normális gyerek az Árpádba járt.

Nemrég itt volt nálunk egy régi barátnőnk, és búsan mesélte, hogy az unokáját nem vették fel jobb gimnáziumba, csak az Árpádba. Életem jobbik fele nagyot rikkantott: „Csak az Árpádba? De hát oda járt Péter, és odavolt érte. Meg a lánya is. A nagyobbik. Ő is végigvillamosozta érte a várost. Fáklyás parádét mutatott be az osztályuk sötétedés után az aquincumi katonai amfiteátrumban. Imádta.” A vendégünknek felragyogott az arca, és már hívta is a gyereket: „Jó hír van! Az Árpád!”

Nem mindennapi iskola volt. Mindjárt a tornaórát az amfiteátrumban tartottuk – ezzel megvan a kétezer év. Amúgy nem a történelmi Óbudát tudtam magam körül, ilyesmi egyikünknek sem jutott eszébe. A fűvel-gazzal benőtt lépcsősorok alatt felénk nyíltak a komor kazamata-kijárók – az oroszlánokra azért mindenki gondolt.

Osztályfőnököm a pompás Vanyek Béla. Angoltanár volt. Amikor eltörölték az iskolákból a többi nyelvet, őt is felszólították, képeztesse át magát oroszra. Az átképzést elfogadta, de azzal, hogy ő kémiát akar tanítani. Így lett. 

Udvarhelyi Ágoston, a földrajztanárunk a háború előtt az iskola igazgatója volt. Ő adta át a gyerekemnek az ókortudományok ápolásáért a Gombár Vince-díjat, melyet az én egykori latintanáromról neveztek el. Karádi Károly biológiatanárunk, mihelyt lehetett, azaz az ötvenhatodik év nyarán, cserekirándulásra vitt egy Ikarusz 55-ösre való gyereket Romániába. Megnéztük a szomszédságot a tengerpartig, Constanzáig. Nagy szó volt ez akkoriban. 

Matematikát Aujeszkyné oktatott. Szigorú tanár, aki egy nap torokfájással jött be. Nem tudott beszélni, a táblára írt, de esze ágában se lett volna otthon maradni. Hiszen az érettségire készültünk. 

Tornatanár igazi világnagyság Iglói – Ignácz – Mihály volt. Az ő növendéke volt a közép- és hosszútávfutó Iharos, Rózsavölgyi és Tábori, akik akkor minden világ- és olimpiai csúcsot tartottak – vagyis ezekben a sportokban is mi voltunk a legjobbak, nem csak a fociban. Na, nem én, az ország. Iglói nagy ember volt, de kedvesen, bátorítóan bánt velünk is, akik a tornasor végén botladoztunk. A három futó neve máig a fejemben maradt. 

Volt egy kissé vágott szemű, szépséges magyartanárnőnk, aki Schöpflin Aladár levelezését szerkesztette, és egy pár fiút megkért, járjunk be a könyvtárba szöveget másolni, kézzel persze. Egyetlen másoló eljárás létezett, a stencil, ahhoz laponként hatósági engedély kellett volna. 

Nálunk tanított Szentkuthy Miklós, a Prae írója, Joyce Ulyssesének fordítója. Róla sajnos lekéstem. Ja, igen: ott volt magyartanárom Eörsi István is. Oda járt Sinkó László, a színész. Korábban Sinkovits is.

Veszprém, Féja Bandi. Mindenki így emlegette. Ezerkilencszázötvenháromban elkésve kezdte a tanévet egy frissen végzett tanár. Az egyetemisták utolsó nagy hadgyakorlata tartotta vissza. Nemigen lehet elképzelni: lila kordbársony zakóban jelent meg, amelyen kívülről voltak rávarrva a zsebek. Ezerkilencszázötvenháromban! A következő évben egy másik tanárnál egy fiú krepptalpú cipőben ment ki felelni, meg sem szólalhatott. Egyes.

Ahogy Féja tanár úr érkezett, az a vagányság netovábbja. Kiváló tanár, szellemes, laza ember volt. Szerettük, mit mondjak.

A háború alatti és a háború utáni időszakról a városrészben előkerült néhány napló és megjelent pár memoár, a legutóbb például Halay Edit újságíró-szerkesztőé, aki gyerekként a Lajos utcában élte át az ostromot, majd itt élt az ötvenes évek végéig. Ő egy nagyon szegény városrészt rajzol meg, egy tipikus munkásnegyedet. Általában véve is két narratíva létezik Óbudával kapcsolatban: a Krúdy-féle romantikus-bájos városrész mellett van egy Gelléri-féle Óbuda is tébécés munkásokkal, munkanélküliekkel. Melyik igaz? 

A Bau-házas néhány utca nem Krúdy csoda-húsleveseinek, nem Majmunkának a szülőhelye, a nagyszerű Gelléri Andor Endre Szállítói sem ott éltek. Az alattunk lévő lakásban Kőmíves Sándor színész lakott. Fiával, az ifjabb Kőmíves Sándorral, a későbbi színművésszel – Ódry Árpád unokájával – jóban voltam. Csak a házban még: ifjabb és idősebb Ujlaky László színművész, egy „százados úr” az elsőn, egy „főhadnagy úr” a mi emeletünkön. A királyi hadseregből, nem proletárok. 

Az említett jobbik felemmel rendszeresen eljárunk oda, utcát nézni. Ünnepnap az olyan. Ahogy az ő gyerekkori színhelyeire: Székesfehérvárra és Kolozsvárra, a Farkas utcába. 

Elvittem haza az angol fordítómat is. A Dereglye utcán utánakiabáltam egy férfinak: „Sándor!” Megörült nekünk, megmutatta a Kőmíves-lakást az amerikainak. 

Egyszer a Svenska Dagbladet újságírója megállt az éppen bontott Bécsi úti földszintes nyomorházaknál. „Nálunk egy ilyen történelmi épületet féltve őriznének” – mondta. „Jártam ilyenekben” – próbáltam informatív lenni. – Gondold el, milyen lehetett ott élni.” „Ó, persze, belülről mi is felújítanánk, teljes modern kényelemmel.” Mindjárt megvilágosodott a történelmi emlékezet és az általános jólét kapcsolata.

A Lajos utcába mindenfelől jártak gyerekek. A mi osztályunkba, amennyire tudom, munkások, szerény tisztviselők gyerekei. Meg orvosgyerek is és egy roma srác a régi Bécsi útról. Az Árpádba meg Csillaghegyről, Rómairól is sokan.

Másként gondolok nyilván ugyanarra az Óbudára, mint az elméleti szakember.

1980-ban betiltották a Mellékszereplők című regényét. Miért? Befolyásolta ez a tiltás a szerkesztői, fordítói munkáját? Egyáltalán, hogy hatott egy írói karrierre egy ilyen betiltás akkor? 

Hatott. Radikálisan. Arra a tíz évre eltörölték a föld színéről. Velem együtt. Egy Göncz Árpád nevű műfordító volt az egyik, akit megkértem, hogy olvassa el – létezzen a könyv mégis. Igen szeretetre méltó ember volt, bár, gondolom, ezt nem kell külön mondani. És hogy miért? Nem engedélyezte az alezredes elvtárs. ÁVÓ-rang. Ő volt a kiadó igazgatója.

Leghíresebb, kultikus regénye a Macskakő, angolul is megjelent. Sokrétű munka, nem lehet eldönteni, hogy az atmoszféra, a rejtélyes bűnügy vagy a korhűség miatt hat ennyire. Milyen módszerrel tudta ilyen élethűen és filmszerűen visszaadni annak a kornak az érzetét és azt a Budapest-érzetet, amely miatt a mai napig az egyik legfontosabb Budapest-könyvnek tartják a Macskakőt? Mindez pedig összesimul a 20. századi szállal és egy komplett emberiség-történettel, ami miatt a könyv csak az egyik olvasatban Budapest-könyv. De mi még? Hogyan kell jól olvasni a Macskakőt?

Utánajártam persze, mindennek, ahogy bárki, aki olyan helyről vagy korról beszél, ahol-amikor nem volt ott. Apai nagyapám ezerkilencszázötben udvarolt a nagymamámnak Kassáról Pestre. Őutána indultam el és elértem az Ezredévi ünnepségekig. A többi jött, alakult, írta magát a könyv. Ami például a Csacska Macska mulatót illeti, az nem létezett. 

Hogyha valaki úgy teszi le: „Ezt még elő fogom venni”, akkor jól olvassa. Bár tessék tekintetbe venni: elfogult vagyok.

Ön gondozta Ottlik Géza Buda című kötetét. Mennyi a Budából Ottlik saját szövege és mennyi Lengyel Péter? Milyen viszonyban voltak az íróval? A Budában szerepel egy képlet, amelyben Ottlik matematikai pontossággal határozza meg egy író esélyét a dolgok kimondhatóságára. De milyen a jó próza most, a posztmodern utáni korban? 

Buda. Ne legyen félreértés: minden szava Ottliké. Kőrizs Imre, a kiváló irodalmár egybevetette a megjelent könyvet a kézirattal, és hibajegyzéket készített. Amit megtalált, azt a következő kiadásra kiigazítottam, köszönettel. Ámde a szerző – O. G. – két gépelt példányon javított kézzel, és nem egyformán. Nem vállaltam a mindenható szerepét, az első példányból dolgoztam. A megmaradt eltérések a másodikban találhatók.

A kapcsolatunk Ottlikkal – attól fogva, hogy megkértem, olvassa el az első novellámat, addig, amíg velünk volt – barátság. Ő mondta, én nem mertem volna. Ő nevezett – persze nem hivatalosan – a fogadott fiának. Gondolom, megbízott bennem. Megkérdezte, hogy elvállalom-e a hagyaték gondozását és hogy a Budát előkészítem-e nyomda alá.

Jó próza. Nem hiszek a divatszerű, illendő változásokban, se posztban, se prae-ben – ha nem a Szentkuthy-mű címe –, a valami-valaki előtti vagy utáni korszakban. Kérem az Olvasót, ne vegye nyegleségnek, komolyan beszélek: jó próza most az, ami jó.

Műfordítóként több kultúra irodalmára is rálát. Olasz, spanyol és angol nyelvből is fordított. Ön szerint a magyar irodalom a rendszerváltás után eltelt harmincnégy évben ismét megtalálta a helyét Európában, vagy különutasok vagyunk? Kiket tart a legjelentősebb szerzőknek az angolszász, az olasz és a spanyol nyelvterületen az elmúlt évtizedekben, akikre érdemes odafigyelnünk?

Egy ideje nem jut időm fordításra, nem volna rendjén, hogy az említett nagy irodalmakról véleményt mondjak. Moraviát, amikor belőle írtam a szakdolgozatomat, felhívtam Rómában, meghívott és végigbeszélgettünk egy délutánt. Fordítottam Alejo Carpentiert, őt Havannában kerestem fel. Találkoztam Nicolás Guillénnel is, igen jelentős költő. De fordítottam amerikaiakat is, a legnagyobbakat: Hemingway-t, Faulknert, Salingert, Chandlert.

Amúgy meg: olvasok, mint más ember, kedvem szerint. Néhány éve csaknem kizárólag füllel, hangoskönyvet. Közben lehet gyalogolni, reggelit készíteni, megenni, szinte mindent.

És egyre inkább kozmológiát és általában természettudományt. Amikor magyar lektorként dolgoztam Havannában, angolórára jártam ugyanabba az épületbe. Amerikaiak tanítottak, emigránsok. Megkérdezte a tanárom, hogy melyik ország prózája a kedvencem. A hatvanas évek eleje. „Az észak-amerikai” – válaszoltam. Felháborodott: „De hát miért?” „Mert a legjobb” – mondtam. 

Akkor úgy láttam, hogy a következő ajándék a világnak a dél-amerikai regény lesz. Még García-Márquez nem jelent meg. Mostanában rengeteget olvasok újra. Mikszáthot, Jókait, Kosztolányit. És, egy életem, egy halálom: Rejtőt. Kamaszkoromban szerettem meg. Akkor annyira nagyon be volt tiltva, hogy gépelt példányok jártak kézről kézre. Hogy ettől az írótól mit tudtak félni?

Sci-fi szerzőként is ismert. Hogyan találkozott ezzel a műfajjal és hogy fér meg a sci-fi szerző a szépíróval?

Találkozás: Először Varsóban, a forradalom utáni télen. A lengyel Vöröskereszt meghívott lábadozásra a hepatitiszem után. Házigazdám, egy történész professzor akkor jött meg Amerikából egy halom rongyosra olvasott zsebkönyvvel. Nekem adta őket. Megszerettem azonnal. A második találkozásom Havanna: egy amerikai antikváros számolta fel a kis boltját, haza készült, és fillérekért adta a zsebkönyveket. 

Soha nem látott mértékben polarizálódott az irodalmi életünk a politika mentén, mindeközben azonban látható, hogy a középgenerációt és a legfiatalabb generációt már kevésbé érdekli az 1990-es években történt kenyértörés körüli vita. Miben kell ma állást foglalnia egy írónak és miben nem?

Azt a sokat emlegetett polarizálódást sosem fogadtam el. Le se írom azt a hasadást – nem hiszek benne. Mondtam már: nálunk nagyobb nemzetek-irodalmak sem engedik meg maguknak, hogy kettéessenek. Egy magyar irodalom van, és kész. Mármint a legjobbaké.

Miben kell állást foglalni? Minden állampolgárnak megvannak a közéleti kötelességei és jogai. Azon felül a munkája minőségével foglal állást az író, a műasztalos – lásd Nagy Péter cárt –, a kohász, a táncos-komikus és a villamosvezető.

A harmadik hely, sejtheted már: a Bokor utca sarka. Láncz Rókusnál dús az aratás. A vezető nyomozó megy a szimata után, a szó szoros értelmében. Úgy esik: alkalmas ember, a maga helyén. E korban még nem elképzelhetetlen. Rátalál a Rókus konyhájában a göthös csikótűzhelyre, lezárja a szellőzőnyílást, s a pernye közül puszta kézzel kikapja valamely apró cefetekre tépett papirosok maradványait. Lovasrendőrt meneszt a vizsgálóbíróért, és szakértőt kér.

Rókus összeszorítja a száját, és egyetlen kérdésre sem válaszol. Mire a vizsgálóbíró odaér, rábukkannak a pincében egy böhöm matrózládára. Álszakállak és -öltözetek, maszkok mellett hagyományos betörőeszközök: nyolcvan darab tolvajkulcs, furdancsok és reszelésre váró nyers kulcsok. Készpénz a farakás alatt, csaknem harmincegyezer forint. Nem a szőleje műveléséből árulta ki az öreg az óbudaiaknak, az szent. A pincében a nehezen mozdítható bűnjel: egy szétfúrt-robbantott Wiese–Wertheim-féle újdonatúj páncélszekrény. Egyfelől minden egybevág: a mackó falán kerek lyuk, megtévesztésig hasonló ahhoz, amelyet a bazárbetörésnél vágtak ki. Maga az acélkarika sehol. Körülrajzolja ezt is, kivágja a pontos mását kartonból. A szekrényt annyira elnyúzták, hogy a szakértő nem talál fényes sima felületeket. Dajka azonban ráakad néhány szerteszállott zöld gyapjúfoszlányra, s itt mindjárt a maradék kupac kincstári lópokrócra is. Illenek, mint kulcs a zárba. Összekapcsolják bizonyosan a forradalmi betöréssorozat láncszemeit.

Az öregecske, többszörösen visszavonult orgazda érthetetlen makacssággal megköti magát. Nemcsak hogy nem vall. Azt állítja, hogy bűntényről itt szó sincs. Előmutat egy fejléc nélküli számlát.

– Enyim – szól kackiásan. Tán csak van még jog, és szent még a magántulajdon. Tán csak nem esküdött föl a királyi rendőrség a nihilista tanokra. Tán csak azt mível a vásárolt kasszájával, ami néki tetszik.

A számla valódi. A boltos nevéből csak a végső „a” betű maradt. A vásárló: Aga Szádegh.

– No – a doktor most már elismeréssel tekint az öreg lókötőre. – Kendet meg tán effendinek tiszteljem? Tán csak nem esküdött föl a Próféta hitire…? Miközben egymagában gyürkőzött a mackóval a pincegádoron, éltes korára.

– Jó barátimé hát.

– Bravó. S kik volnának ezek az egzotikus jó barátok? Hol szólhatnék velük? S honnan vásárolták a szekrényt?

Láncz megrázza a fejét. Őt jogtalan-oktalan zaklatják, nincs mondandója. A becsület útjára tért, évek óta nem foglalatoskodik lopott holmival. Színházi kellékeket tartani, az csak nem bűn. S ettől kezdve egyetlen kérdést sem méltat válaszra.

Kihallgatásának minden perce kincset ér, és kincset veszejthet el. A doktor tudja.

Mivel foglalkozol mostanában?

Elértem a boldog nyugdíjas évek első pillanatait, úgyhogy igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni; leginkább azzal, amit egész életemben értelmes tevékenységnek gondoltam, tehát a semmittevéssel.

Ezt szó szerint kell érteni?

Nagyjából igen. A semmittevés mellett azzal telnek a napjaim, hogy baráti körben sütök-főzök vegán sorstársaim számára. 

Hogyan alakult így?

Már gyerekkoromban megvoltak az undorodós hajlamaim az állati származású ételek iránt, soha nem bírtam megenni a nagymamám levesét a kilógó csirkelábbal, vagy a disznósajtot, amelybe beledolgozták a disznó szőrét-bőrét is. Hasonló volt a helyzet a tojással is… Persze a környezetemben mindenki mindenevő volt, sőt alapvetően úgy gondolták, hogy ha nem eszem húst, akkor nagy baj lesz. De végignéztem, hogy hogyan vágják el a tyúk nyakát, és voltam disznóvágáson is, és ezek az események a számomra egy-egy gyilkossággal értek fel.

Ugyanakkor a belém sulykolt kényszer tudattal kellett együtt élnem, hogy ha ebben nem veszek részt – mármint nem eszem húst –, akkor az életemmel játszom. 

Hogyan tudtad túltenni magad rajta?

Kamaszkoromban hallottam a bicsérdistákról, illetve Oláh Andor reformkonyhájáról, a döntő változást azonban az hozta, hogy találkoztam egy velem nagyjából egyidős holland gimnazista fiúval, aki vegetáriánus volt – ekkor még így nevezték a „növényevőket”. Akkor fészkelte be magát az agyamba az, hogy ha vannak egészséges emberek, akik nem esznek húst, vagyis hogy káros következmények nélkül lehet így élni, akkor én inkább erre az útra lépnék. Mindez a hetvenes években eléggé magányos útnak tűnt, hiszen nem találtam senkit, aki hozzám hasonlóan gondolkodott volna. A családomban pedig csak 1999-ben mertem „coming out”-olni, ami azt jelentette, hogy az anyukámnak és a nagymamámnak is megmondtam, hogy eszükbe se jusson, hogy állati ételeket készítsenek nekem. 

Ezek szerint muszáj volt megtanulnod vegán ételeket készíteni, hiszen 30-40 évvel ezelőtt az ilyesmi a legnagyobb különcségnek számított. Ha jól tudom, akkoriban Óbudán éltél.

Nyolcadikos voltam, amikor Óbudára költöztünk, a Zápor utcába,  egy új lakásba, így a gimnáziumi éveimet már itt töltöttem, és ez volt az az időszak, ami meghatározott szinte mindent, ami a későbbiekben történt velem. Ráadásul nem a gimnázium volt a meghatározó élmény – egyébként a Toldyba jártam, tehát nem óbudai iskolába –, hanem az Óbudai Művelődési Központban (ma Óbudai Társaskör) működő Mosolygó színjátszókör. 15 éves voltam, amikor a szüleim elfogadták, hogy – ha ez jobban érdekel engem, mint a gimnázium – eljárhassak oda. Persze csak akkor, ha jók a jegyeim.

Amikor jelentkeztem, már oda járt Hajnóczy Csaba, aki a zenei dolgokkal foglalkozott, egy-két évre rá pedig lejött Bárdos Deák Ági is, aki szintén a környéken lakott.

Tehát mondhatjuk úgy, hogy a Kontroll első csoporttá szerveződés mozzanatai itt zajlottak. 

Arra emlékszel, hogy milyen bemutatóitok voltak?

Semmilyen bemutatónk nem volt. Folyamatos készülésben voltunk, de inkább színházpedagógia zajlott. Mindig szó volt valamilyen esetleges előadásról, de sosem jutottunk el addig, így közönség elé sem kerültünk. Ennek ellenére elég változatos dolgokat csináltunk, például amikor arról volt szó, hogy Savonaroláról legyen a darab, ahhoz Hámos Gusztávval közösen készítettünk fotókat, ami a díszlet lett volna. Akkoriban ő jó barátságban volt Víg Mihállyal, így néha ő is megjelent a próbákon. (Mihály egyébként a mai napig óbudai lakos).

Tehát sok minden volt, sokféle gyakorlatot, kísérletet végeztünk Wéber Péter vezetésével, akitől rengeteget tanulhattunk. Olyan előadásokat nézhettünk meg Péter jóvoltából, amelyek akkoriban a nem hivatalos színjátszást jelentették. Többször jártunk Pilisborosjenőn, hogy megnézzük az Orfeót, voltunk Erdély Miklósék Fafej Műhelyében a Ganz Művelődési Házban. Ezek fantasztikus hatással voltak rám: észrevettem, hogy ezekben a kis titkos bugyrokban ott vannak a „haverok”. Azaz kamaszként felfedezhettem, hogy vannak itt olyan emberek, akik azt a szellemet képviselik már, amit én csak szeretnék. És így jutottam el a Dob utcába, Halász Péterék előadására is, ami hihetetlen élmény volt – ott fordult át minden addigi színházról alkotott elképzelésem, sőt ott értettem meg azt, hogy mit jelenthet a színház.

A gimnáziumot hanyagoltad?

Amennyire csak lehetett. A szüleim ateisták voltak, és engem is így neveltek. Például ha egy műemlék templomnál jártunk, akkor a papám megállt a kapuban, de nem jött be velünk. Innen jött az ötlet, hogy amikor reggel elindultam az iskolába, bementem a közeli templomba, és ott bekkeltem ki, amíg szüleim elmentek dolgozni. Utána pedig azt csináltam, amit akartam, szabad lett a terep. A legtöbbször moziba mentem. A Flórián téren volt a Felszabadulás mozi, a Selmeci utcában az Óbuda, a Bécsi úton az Újlaki. Elsősorban ezekbe jártam, néha eljutottam a Bem moziig is a Margit híd budai hídfőjénél. Elsősorban a magyar filmek érdekeltek, amelyeket elég gyakran játszottak délelőtt.

Arra nem gondoltál, hogy gimnázium után a Színművészetire jelentkezz? Színészként vagy rendezőként.

Valóban rendező akartam lenni, egyszer jelentkeztem is tv-rendezőnek, mivel éppen az indult. De ott elég hamar kibuktam, mert az volt a fő kérdés, hogy mi különbözteti meg a televíziót a többi művészeti ágtól. Erre én azt mondtam, hogy csak a tévé képes arra, hogy valós idejű képet sugározzon – legyen az focimeccs vagy Holdra szállás –, amit az egész földön egyszerre lehet nézni. De a felvételiztető – közismert tévés arc – azzal vágott vissza, hogy nálunk semmi nem megy egyenes adásban, csak 5-10 perc késéssel, hogy ha valami gond lenne, akkor tudjanak cselekedni, és a televíziózásnak amúgy sem ez a lényege.

Akkor micsoda?

Szerinte a sorozatok sugárzása volt, mivel ezekkel rendszeresen le lehet ültetni a nézőket a saját otthonukban. Másnap pedig ez generálja a beszélgetést a munkahelyen, és nem a hétköznapi problémák. Úgyhogy ezek után többet meg sem próbáltam a rendező szakot, beláttam, hogy ezzel a hozzáállással úgysem juthatnék be. Ennek ellenére tévés lettem, ugyanis érettségi után ügyelőként kezdtem dolgozni a Magyar Televízióban. Később másod- sőt egyszer első asszisztensként is dolgoztam.

Nagyon érdekes volt belülről látni, hogy mennyire másképp működik a televíziózás, mint amire én gondoltam. Én ugyanis azt gondoltam, hogy ott komoly, kreatív szakmai munka folyik, de szó sem volt erről.

Ha minden a színjátszó körben kezdődött, hogyan jutott eszetekbe, hogy zenekart alapítsatok és számokat írjatok?

A Kontroll Csoport megalakulása előtt még sok mindent csináltam. Voltak olyan barátaim, akiknek köszönhetően sikerült a különböző művészeti ágakba, kulturális irányzatokba mélyebben belelátnom, és belekóstolnom. Csányi Attila például a neoavantgárddal ismertetett meg, Faragó Béla – aki a kiskonziba (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – a szerk.) járt – a kortárs komolyzenével. Ő benne volt abban a csoportosulásban, amit az Új Zenei Stúdió nyomán Kis Zenei Stúdiónak – K.Z.S. – neveztek el, és ahová engem is bevettek mint tiszteletbeli tagot. Sőt, Faragó Béla két zenész társával be is mutatta Öt zongoradarab című művemet a Halhatatlan zeneművek ciklusomból, ami valójában a zongora öt darabjának leszerelését jelentette. Persze nem zenemű volt ez, hanem egy afféle antizene-költészet-szóvicc egyveleg. Amúgy a második „halhatatlan zeneművem” a Mutatta volt, ami abból állt, hogy egy zenedarabot a kórus némán, a Kodály-módszer szerint lemutogatott. De ezt csak később, a nyolcvanas években mutattuk be a Déja Vu Revue-ben, Hajnóczy Csaba vezényletével. Harmadik halhatatlan zeneművem még azóta sem készült. Ami azért nem véletlen, mert számomra halhatatlanságban egyértelműen John Cage 4’33” című zeneműve vitte a prímet.

Amelyben egyetlen hangot nem játszanak.

Így van. De alapítottam irodalmi társaságot is Radír néven; ez a radikális írók egyesülete lett volna, ha rajtam kívül más is csatlakozik hozzám… Ennek az lett volna a lényege, hogy radírozzunk, töröljünk, felejtsünk, mert túl sok mindent el kellene olvasni, és ez így nem mehet tovább. Ekkor volt egy érdekes akcióm is a Zápor utcai lakásban. Amikor szüleim nem voltak otthon, rendeztem egy árverést, ami úgy jött, hogy miután folyamatosan halmozódtak körülöttem a tárgyak, egyszer csak úrrá lett rajtam egy afféle tárgy-gyűlölet.

Ezért arra gondoltam, hogy ezeket a számomra amúgy kedves tárgyakat elárverezem oly módon, hogy nem pénzt kérek érte, hanem valamiféle emberi kapcsolat-szerű dolgot.

Például egy tárgyat arra cseréltem, hogy valakinél egy alkalommal alhassak. És akkor erre lehetett licitálni: „egy éjszaka, két éjszaka, három éjszaka…” Ezt végül Müller Péter akkor még nem Sziámi nyerte meg, és később, a katonaság idején éltem is ezzel a lehetőséggel.

A Kontroll Csoport 1980 szilveszterén lépett fel először. Hogyan jutottatok el odáig?

Egyszer egy játékgitár legmélyebb húrját pengetve előadtam egy számot, amelynek a szövege az akkori szocialista pártfőtitkárok nevének felsorolása volt. Bárdos Deák Ági, Hajnóczy Csaba és Hajnóczy Árpád volt a közönség. Ezután ugrott be Csabának – aki komolyan foglalkozott a zenével –, hogy ha én egyedül, egy hanggal elő tudok valamit adni, ami számára teljes értékűnek tűnt, akkor miért nem csinálunk közösen valamit. Ági szeretett volna énekelni, voltak is mindenféle furcsa dalocskái, így elhatároztuk, hogy összeadjuk az energiáinkat, és elkezdtünk számokat írni. De ez is már évekkel a Kontroll csoport előtt megkezdődött. Csaba gitározott, Árpi, az öccse játszott basszusgitáron és szaxofonon, Ági meg én énekeltünk. Aztán csatlakozott hozzánk dobosként Iványi Norbert, aki szintén óbudai volt. Ebben a felállásban játszottunk először, 1980 szilveszterén Wahorn András pomázi házibuliján. Aztán 1981-től már nyilvános helyeken is felléptünk, a tagság is változott, kibővült. Farkas Zoltán lett a basszusgitáros, Müller Péter átigazolt harmadik énekesnek az URH-ból, Lehoczki Károly lett az új dobos és hozta magával Újvári Jánost, aki Hajnóczy Árpád mellett szaxofonozott.

Mennyire kellett félni egy-egy fellépés előtt?

Aki fellép, az sose fél. Nem voltunk bátrak valójában, mert csak azt csináltuk, amit jónak gondoltunk. Volt olyan koncert, ami elmaradt, akkor nem tudtunk mit csinálni. Kiírták, hogy „technikai okok miatt elmarad”, pedig arról volt szó, hogy megijedt a művelődési ház igazgatója. Minket sohasem ijesztgettek személyesen, azokat az intézményeket már inkább, amelyek szimpatizáltak velünk. Persze Budapesten más volt a hozzáállás, mint a vidéki városokban, ahol sokkal erélyesebben csaptak le a zenekarokra.

Nekünk olyan  agresszióval vagy elnyomással sohasem kellett szembenéznünk, mint a vidéki zenekaroknak. Például a szegedi CPg-nek, akik börtönbe kerültek.

Téged csak katonának vittek el az első Kontroll-koncertek után.

De annak semmi köze nem volt a zenekarhoz. Sőt, hatalmas szerencsém volt, ugyanis Óbudán lehettem katona. 

Volt protekciód? Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy a lakóhelytől a legtávolabbi településre vitték az embert katonának.

Hajnóczy Csabának volt egy ismerőse, akinek a révén bekerülhettem egy művész századba, amelynek Óbudán volt a laktanyája. De ez nem a klasszikus értelemben vett művész század volt, hanem az ottani ezredes „találmánya”, aki művész embereket akart maga körül látni, ennek jegyében szervezett fellépéseket. Volt roma zenekar, polbeat zenekar, színészek, szavalók. A képzőművészek gyárthatták a plakátokat. Tehát egy igen laza szolgálat volt, ahová ráadásul a leszerelő katonák ajánlhattak valakit maguk helyett. Ebben segített Csaba barátja, mivel ő engem javasolt. Szóval volt protekcióm, de nem a fejesek révén. Persze nem csak fellépések voltak, mi ugyanis afféle művész-munkás alakulat voltunk, ezért az egy hónapos kiképzés után egy házgyárban kellett dolgoznunk. De mivel nem vettek szigorúan szinte semmit, könnyen ki is lehetett szökdösni a laktanyából. Ennek köszönhetően többnyire ott tudtam lenni a próbákon, Ági és Péter lakásán aludtam, onnan pedig egyből a házgyárba mentem. Mindez azért érdekes, mert egyszer csak késve tudtam kiszökni egy Kontroll fellépésre. Már nem maradt időm átöltözni. Természetesen katonaruhában érkeztem meg, de akkor már ment a koncert.

Éppen a Polak wegier dwa bratanki című számunk ment, amikor felmentem a színpadra, és úgy szálltam be énekelni, hogy közben ledobáltam magamról a katonaruhát.

Ez akkoriban kamikaze aktusnak tűnt, de végül semmi következménye nem lett. Hetekig izgultam azon, hogy mikor jönnek értem, de végül semmi nem történt. 

Meddig laktál Óbudán?

1972-től a nyolcvanas évek közepéig Negyven évvel később az is kiderült, hogy feleségem, Gajzágó Donáta festőművész is itt született, és abba az óvodába járt, ami a házunk mellett volt, igaz, én akkor már a színjátszó körbe jártam. Most a lányunk és a fiunk annyi idős, mint én abban az időben. 2020-ban a szüleim már nagyon idősek voltak, és egyre több segítségre szorultak. Így az életem egyre jobban visszaszerveződött ide. Nemrég viszont az óbudai temetőben búcsúztunk el tőlük és ezzel együtt egy kicsit Óbudátol is.

Ez állt a Főváros Tanács művelődésügyi főosztályvezető helyettesének 1983. augusztus 4-én írt jelentésében. Ez a cikk arra vállalkozik, hogy bemutassa, milyen okból készült a jelentés, hogy tisztázza a korai magyar punk mibenlétét és hogy körvonalazza 1983. február 19. fontosságát a magyar punk életében.

Vissza kell ugrani az időben, hogy kerekebb lehessen a kép. A hatvanas, még inkább a hetvenes években, a Szovjetunió közvetett-közvetlen irányítása alatt országunk viszonylag szabadnak számított. A hétköznapi élet alapvetően élhető volt. Az enyhe iróniával legvidámabb barakknak nevezett ország lakossága a kádári alku értelmében nyugodtnak mutatkozott. Politikai vezetésének legitimációs alapkövei stabilnak tűntek. Szüntelenül izzott az ideológiai nevelés gépezetének minden apró alkatrésze, bár eszközei ekkorra finomodtak, és a magánélet legtöbb területén nem játszott szerepet a politika. A vagyonszerzés – mindazok ellenére, hogy nem tartozott az állam vezetése által túlzottan támogatott tevékenységek közé – társadalmi pozíciótól függően elfogadott volt.

Nem volt alapkívánalom a politikai eszmékkel való hangos azonosulás, mindezekért cserébe megvolt a panellakás, a balatoni nyár, a kocsi, a hűtő, a táncdalfesztivál…  

A korhangulatot beárnyékolja, hogy a hetvenes években világszerte bekövetkezett egy gazdasági, társadalmi megtorpanás, ami alapvetően a nyersanyag-ellátás zavaraiban és a társadalmi igények növekedésében mutatkozott meg. Nem tűnik védhetetlen vállalásnak, hogy a válságra adott reakcióként értelmezzük az ekkor kialakuló alternatív kulturális életet. Mindeközben virágzott a többszörös átalakításokkal működtetett, főként politikai célzatú állambiztonsági megfigyelés intézménye, a hetvenes évek elejétől  a rendszerváltásig változatlan formában fennálló, a Belügyminisztérium részeként működő, hírhedt III/III Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség. 

Ennek két alosztálya az, ami számunkra most kiemelendő: az ifjúsággal foglalkozó BM III/III-2 és a kulturális területtel és annak nem kívánatos jelenségeivel foglalkozó BM III/III-4 osztály. A csoportfőnökség feladata immáron nem az ellenzékiek „elkapása”, bebörtönzése, hanem  „elhárító munkát végez a kulturális területen elhelyezkedő ellenséges személyek, csoportok és ezek nemzetközi kapcsolatainak vonalán.” (idézet a BM III/III CSF ügyrendjéből).

Persze semmi sem csak fekete vagy csak fehér, de kijelenthető, hogy a hazai politika, esetünkben a kultúrpolitika igazán szűkre szabta az önkifejezés határait, annak progresszív formái pedig egyenesen a „föld alá szorultak”, annak ellenére, hogy az önkifejezés igénye megvolt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat monopolhelyzetéből fakadóan korlátlan hatalmat gyakorolt a lemezkiadás és a zenepolitika felett, ami miatt állandó harc folyt az éppen a zenei életbe betörni készülő vagy éppen új felvételt készíteni kívánó együttesek és az állami szervek között, lévén nem voltak következetesen kialakított irányelvek. Az idő előrehaladtával a könnyűzenei irányítás álláspontja persze aligha változott, inkább erkölcsi „patrónusa” maradt a magyar könnyűzenének, ám az új zenei, illetve (szub)kulturális áramlatok egyre több konfrontációba keveredtek a nagybetűs kultúrpolitikával.

A csövesek, a metálosok és társaik mint alternatívnak számító közösségek, újabb és újabb feladatokat adtak a magyar könnyűzene vezetésének. Az amatőr zene már a falak közvetlen döngetése nélkül, saját útján, saját történetét kezdte el írni. 

Ebben a miliőben játszódott le az az 1983-as este, amely túlzás nélkül mérföldkőnek számít a magyar punk életében.

Érdemes kihangsúlyozni, hogy a koncert a sajátos magyar punk eseménye volt, azé a közegé, amely főként a Szabad Európa Rádió és a hazai csempészhálózat jóvoltából az ortodox angol punk hazai változata lett. A mára klasszikusnak számító Sex Pistols hangneme sokak számára kinyilatkoztatás volt, hamar elkezdtek körbejárni a másolt kazetták, a csempész újságok, benne a meghökkentőbbnél meghökkentőbb kinézetű angolokkal. Hazánkban a hasonló ún. proletár punk az 1978-as év körül indult, ám 1980-ra a dühös, szókimondó stílus végül áthatotta a középiskolák, szakmunkásképzők folyosóit: megszületett a magyar punk. Az esztétikai összhatás sokunk számára ismert: torzonborz, festett frizura, bakancs, állat, kocka vagy csík minta, kitűző, erős, az arc természetes vonalait nem követő, szinte színpadra illő smink. A 15-16 évesek mindezt azzal tetézték, hogy maguk szórakoztatása és a nemzedéki rossz közérzet kifejezése érdekében sokan gitárt ragadtak, adtak maguknak valami rendkívüli nevet (Punkráció, Inqbátor, Herpesz, ETA stb…), felöltötték a „kispolgári” szem számára leginkább ellenszenves ruhájukat, ha kellett (és általában kellett) pár folt, firka, kitűző, ez-az még került rá kiegészítőként, és elkezdtek koncerteket adni, kezdetben a haveroknak, később – ha időközben nem oszlottak fel – kisebb-nagyobb közönségnek.

  A nyolcvanas évek elején felívelő és a lehető legmagasabb fordulatszámon pörgő őspunk zenei nagy durranások egyike a CPg, a jelentés központi alanya.  Adott egy tombolásra, olykor rombolásra berendezkedett nonkonformista fiatalokból álló csoport, amely változást követel. A szegedi CPg (Coitus Punk group vagy Come on Punk group) a jugoszláv Pekinška Patka (Pekingi kacsa) ihletésére alakult 1979-ben. A nagyobb nevű punk együttesek között ők képviselték a legszélsőségesebb, leginkább antikommunistának mondható nézeteket a dalszövegeikben – aminek következtében hamar felfigyelt rájuk a punk szcéna és  először a helyi, majd az országos média. Zeneszövegeikből csak párat kiemelve:
„Hol minden rossz, mi új /Hol a jólét csendet szül /Hol az emberek mind némák/ Ott mindenki tetű” , vagy például  „A gazda okos, nagy ember/ Röfögök neki, hogy ha kell.”

  A Mozaik Klub bulijára nem jött el az összes előadó. (A jelentésben puccsként hivatkoznak mindezekre.) Ezért fellépett egy frissen alakult bőrfejű banda is. A felsorolt fellépők közt – mai szemmel – kitűnnek a Magyarországon punkokkal együtt induló skinhead mozgalom képviselői is, akik – nem sokat törődve az angol mozgalom megosztottságával, politikai sokszínűségével – nacionalisták, erősen jobboldaliak, a későbbi vádak szerint egyenesen fasiszták voltak. Dalszövegeikből kiemelve: „Nem baj, hogy ha ártatlan az, akit verek /Az se baj, ha öregember vagy éppen gyerek / Nem is tudom néha, hogy miért rugdosom/ A dolgozó népet szolgálom!”

A klubest híre gyorsan elterjedt, a Mozaikban a meghirdetett koncert tulajdonképpen nagyobb problémák nélkül le is zajlott. A klub vezetősége saját bevallása szerint csak pár szám erejéig vett részt a rendezvényen, a KISZ és a körzeti pártszervezet titkára végig ott volt.

Az eset következtében a Mozaik nem fogadott több amatőr koncertet, a klub működését a KISZ bizottsággal egyetértésben a III. kerületi tanács felfüggesztette.

Az első, nagyobb bírósági eljárás a Mos-Oi! ellen indult 1983. július 4-én egy vádemeléssel. A rendőri intézkedéseket több jelentés után végül csak egy lakossági bejelentésre – amit egy magát nyugdíjasnak valló személy intézett írásban a rendőrség felé, pontos személyleírást, tartózkodási helyet adva a zenekar tagjairól – kezdték meg a tagok ellen 1983. május 16-án nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettének megalapozott gyanújával, amelynek alapja a Mozaik klubban adott koncert volt. Az ügy 1983. december 13-án zárult másodfokon, és a tagok négy, illetve három-három hónap felfüggesztett börtönbüntetéssel hagyták el a bíróságot.

Mindebből arra a következtetésre jutott a szubkulturális közeg, hogy a rendszer haragja ugyan lecsapott a Mos-oi!-ra, de az állam retorziói meglehetősen szelídek, a bíróságokon is csak erőfitogtató színműveket képesek produkálni.

Azonban a CPg is a hatóságok kezei közé került. A februári koncert után számíthattak valamilyen reakcióra, tetézte a bajt, hogy a zenekar tagjai a XV. kerületben egy csirkét is magukkal vittek a fellépésre, amely állat darabokban végezte. 1983. májusában a CPg egy számának átköltött verziója jutott a rendőrséghez, majd 1983. júliusában maga Erdős Péter (személyes érintettségét felhasználva, ugyanis a CPg leghíresebb dala pont a nagy hatású Popcézárról szól) is írt egy emlékezetes cikket a februárban lezajlott óbudai ,,szennyhullámról”, amelyben az értetlenség, a sarkítások, elhallgatások, felnagyítások és a hibás következtetések olyan elegyet alkottak, ami elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjon a levegő a fiatalok körül.

Végül a rendőrség az 1982 decembere óta folyó bizalmas nyomozását 1983. július 21-én nyílt eljárásba fordította át, és 1984. elején hosszas tárgyalás és rengeteg meghallgatott tanú után meghozták az ítéletet: nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettében bűnösök. A négy tag közül hárman két-két év börtönbüntetést kaptak, a negyedik tag pedig másfél év börtönbüntetést négy év próbaidőre felfüggesztetve – életkorára való tekintettel.

A CPg elleni per ítélete egészen szürreálisan alakult, mert amíg a Mos-oi! különböző népcsoportok potenciális helyzetét fogalmazta meg, addig a CPg a kommunista rendszer ellen szólalt fel. A CPg hangneme nem volt kirívó a korszak többi (nem csak punk!) együtteséhez képest, és bár a rendszerellenes hangnem egyértelmű, dalszövegeik és attitűdjük összevetése a Mos-Oi!-jal mégis sokkal árnyaltabb, illetve relatíve burkoltabb. 

Mindenesetre a CPg és a Mos-Oi csak a vízből kiálló része volt a nyolcvanas évek szubkulturális jéghegyének – amely később is megmaradt jéghegynek, még akkor is, ha a víz alá lett nyomva.u

Az Újpesti vasúti híd és Pünkösdfürdő között húzódó Duna-parti övezet szerepe, valamint a folyó és az ideiglenes gát, a Nánási út és a Királyok útja között fekvő terület funkciója megosztott. Ez a megosztottság a térség adottságaiból és hasznosításából ered. 

A Római-part modern kori története a huszadik század elején kezdődött, de igazán az I. világháborút követően vált közkedveltté a fővárosiak körében, majd az évtizedek alatt egyre nagyobb tömegeket vonzott. Amikor egy adott méretű és jellegű természetes környezetet több célra akarnak egyszerre használni és kiaknázni, annak óhatatlanul valamilyen fokú pusztulás lesz az eredménye. A Római-parton ez a folyamat játszódott le, illetve zajlik napjainkban is, sokszor éles viták mellett.

Az alapvető probléma az, hogy egy nagyjából hetven hektáros területen egyszerre akarnak sportolni, szórakozni, kirándulni, pihenni és lakni az emberek, továbbá megóvni a természetes környezetet.

Ezt a helyzetet csak fokozza a különböző tulajdonosi és érdekeltségi körök egymáshoz, illetve a terület hasznosításához való viszonya. Ez a rendezetlen állapot korántsem újkeletű, már a rendszerváltozás előtt is tapasztalható volt. A környezet átalakítását és lehetőségeinek kihasználását jól példázzák az egykori üdülők és szállodák, illetve azok lehangoló sorsa.

Nemcsak a rendszeresen a Római-partra járóknak, hanem az alkalmanként itt kirándulóknak is szembetűnők az elegáns lakóparkok között megbúvó régebbi épületek romjai vagy az elhanyagolt telkek. Az omladozó épületek többsége egykor valamilyen vállalati üdülő vagy Duna-parti szálloda volt, miközben a fennálló állapotot jól szimbolizálja, hogy a már kész vagy lassan épülő lakóparkok is hasonló funkcióra kaptak engedélyt. Az emberek többsége csak a fejét rázza a pusztulást látva, keresve az okokat és felelősöket, akik ezt előidézték a gyönyörű Duna-part mellett. Könnyű azt mondani, hogy a terület gazdái a bűnösök a kialakult helyzetért, a partszakasznak azonban nincs és nem is volt egységes fenntartója. Permanens széttagoltság jellemezte az elmúlt száz évben. Ezért nem változik szinte semmi – ennek ellenére a Római-part töretlenül népszerű. 

A Római-part létesítmény-struktúrája a két világháború között épült ki, ez alapvetően a csónaképítő és javító műhelyeket, csónakházakat (csónakgarázsok), vendéglőket, strandokat, magán és vállalati üdülőket, víkendházakat és szállodákat jelentett. Ez a szerkezet napjainkig megmaradt, csak az arányok és a prioritások változtak meg az idők során. A nyári időszakban hosszabb-rövidebb időt a parton pihenéssel töltők száma fokozatosan nőtt, ezért épültek sorra a különféle szállást biztosító helyek. A vadevezősök és a sportegyesületekhez tartozók, illetve a nyaralni vágyók pihenő- és szálláshely- igénye eltérő volt, de mindenki megtalálhatta az  ideális alternatívát.

Először a nagyobb csónakházak biztosítottak szállást a kirándulóknak, majd megjelentek az egyes cégek és vállalatok vagy tehetősebb magánszemélyek által épített és fenntartott szállók. 

Még az 1920-as években épült fel az Egyesült Izzó- és Lámpagyár (Tungsram), a Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSzKRT), majd a következő évtizedben a Fonciére Biztosító, a Hírlapszedők Köre (Nyomdászotthon) és az Esti Kurir üdülőháza, továbbá 1934-ben nyitotta meg kapuját a Duna Terasz üdülőszálló (a „Sajtház”). Ezek a pihenési lehetőségek nagyjából kielégítették a korszak igényeit, amikor még az amatőr és szervezett evezősport volt a meghatározó a Római-parton.

A II. világháborút követő politikai, gazdasági és társadalmi változások, a pártállami keretek új helyzetet teremtettek a Római-parton. A hangsúly a tömegturizmusra és pihentetésre tevődött át, bár az evezős élet továbbra is jelentős maradt. A háborúban megsérült és újjáépített csónakházakat és a korábban magánkézben lévő üdülőházakat, szállodákat 1950-ben államosították. A korszakra jellemző bonyolult szervezeti és működtetési szervezetek közül a legfontosabb az 1953-ban létrehozott Sportlétesítmények Vállalata lett. A Fővárosi Tanács által alapított vállalat volt hosszú évtizedekig a Római-part létesítményeinek „gazdája”, ez a szervezet felelt a működésükért, fenntartásukért. Mindemellett ebben a periódusban sem volt egyetlen felelőse a területnek, és ez hozzájárult az áldatlan állapotok kialakulásához: engedély nélküli építkezések, rendezetlen part és közterület, hiányos infrastruktúra, rossz közlekedés, szegényes turisztikai feltételek. Évről évre felmerült a fővárosi és kerületi vezetőségben, hogy radikális gyorsasággal rendezni kellene a viszonyokat, de a végső döntés és annak legalább valamilyen szintű végrehajtása mindig elmaradt. Több alkalommal tartottak helyszíni szemlét az illetékesek, amit ígérgetés és a nagy tervek bejelentése követett. Hatalmas üdülőnegyeddé szándékozták alakítani a Római-partot, ahol a rendezett partszakaszon korszerű és nagyszámú üdülők, csónakházak épülnek, valamint strandok, éttermek, kulturális intézmények várják majd a kirándulókat. A terveket tizenöt év alatt akarták megvalósítani, de ebből kevés realizálódott. Ennek ellenére a pihenni vágyó tömegek szinte elárasztották nyaranta a Római-partot, kihasználva a rendelkezésre álló lehetőségeket.

A sokat idézett Peterdi Pál megjegyzése szerint a Római-part lett a „proli Riviéra”.

Az államosításokat követően – az ország számos kijelölt üdülőhelyével párhuzamosan – ezen a vízparti területen is egymás után épültek a vállalati üdülők, illetve korábbi csónakházakat és szállodákat kaptak meg egyes fővárosi cégek. Az 1960-as évek második felében legalább félszáz vállalati üdülő vagy hétvégi ház működött a Római-parton, kisebbek és nagyobbak, régiek és újak. Többek között volt itt üdülője az állampártnak, az MSZMP-nek (a korábbi Esti Kurir épületéből lett pártüdülő), a SZOT-nak, a Magyar Nemzeti Banknak, a Fővárosi Tanácsnak, a Fővárosi Csatornázási Műveknek, a Távközlési Dolgozók Szakszervezetének, a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének, 1970-ben átadták a Postás Szakszervezet 55 szobás impozáns épületét, valamint szintén állami beruházásból épült fel a Sport és a Lidó üdülőszálló. Ezek mellett működtek azok a vállalati nyaralók, amelyek korábban is ezt a funkciót látták el, csak közben állami tulajdonba kerültek (pl. a Tungsram vagy a BKV üdülő- és sporttelep). 

A terület különböző részei a Fővárosi Tanácshoz, a III. Kerületi Tanácshoz vagy a Vízügyhöz tartoztak. Ezek a tulajdonosi feltételek szabták meg, hogy hol épülhettek új szállóhelyek vagy akár más létesítmények, illetve mennyire törődtek a rájuk bízott part menti szakasszal. Ennek köszönhetően az 1970-es évekig valamelyest javultak a körülmények, a vállalati üdülők közkedveltek voltak a dolgozók körében, azonban leginkább csak a késő tavaszi és a nyári időszakban használták ki őket. Kevés szálloda volt, amely a téli időszakban is nyitva maradt. Úgy tűnt, hogy ez a rendszer jól működik, de a fejlődés megállt, közben egyre többen választották nyaralásra inkább a Balatont vagy a fővároshoz közeli Velencei-tavat, amivel a Római-part egyre kevésbé tudott versenyezni. Ez a változás azzal járt, hogy a nagyobb vállalatok sorra építettek szállodát, üdülőt vagy pihenőházakat a Balaton vagy a Velencei-tó partján, amit az állam is támogatott. Így kevesebb pénz jutott a Római-parti üdülők fenntartására, megkezdődött a leépülésük, állapotuk rohamosan romlott (lásd pl. Kolozsi Ádám: Még a pártüdülőben is lopták a zsírt című írását az Anziksz 2022/Nyár számában). Ezt a helyzetet tetézte a szocialista államok katasztrofális gazdasági helyzete, majd a KGST-piac lépcsőzetes összeomlása. Egy ilyen, nem túl idilli állapotban érkezett el a rendszerváltozás periódusa, amellyel valóban egy új korszak következett a Római-part életében, azonban a korábban felsorolt jellegzetes állapotok (rendezetlen tulajdonosi körök, gazdátlanság, elhanyagoltság, viták az árvízvédelemről, vitatott építkezések és ingatlanberuházások) továbbra is fennálltak.

Mint említettük, az erősen romló gazdasági helyzet miatt a szocialista vállalatok egyre kevesebbet tudtak költeni üdülőikre, ami az állapotuk fokozatos romlásához vezetett. A folyamat az 1980-as évek közepétől vált tendenciává és jellemzővé.

Nem csoda, hogy a rendszerváltozás zavaros tulajdonosváltási és privatizációs időszakában a Római-part értékes ingatlanjai és a hozzájuk tartozó telkek megszerzése jelentős haszonszerzési lehetőséget adott az új befektetőknek, vállalkozói köröknek. Az egykori gyárak többsége még a végső bezárás előtt igyekezett megszabadulni azoktól az ingatlanoktól, amelyekre könnyen találhatott vevőket.

A kiszuperált, rossz állapotú, de kiváló természeti környezetben fekvő üdülők és pihenőházak pont ebbe a körbe tartoztak, és a legtöbbjüknek ez lett a sorsa.

Akadtak kivételek is azonban. A korábbi MSZMP ingatlanjait a jogszabályoknak megfelelően csak oktatási vagy kulturális célra lehetett hasznosítani. Ez történt a korábbi Pártüdülővel is, bár egy részét szállodaként üzemeltették a komplexum 2016-os bezárásáig. Voltak olyan üdülők, amelyek üzemeltetése és fenntartása megmaradt az előző vállalat vagy közvetlen utódja tulajdonában. 1990-től a legtöbb esetben a magánosítás, a privatizáció jelentette a jövőt, ígért valamilyen megoldást az üdülők megmaradására, újraélesztésére.

A Római-part számos létesítményét birtokló Sportlétesítmények Vállalat sem kerülhette el a változásokat, megmentésére több megoldás született. A rendszerváltáskor a vállalat elsődlegesen a meglévő infrastruktúrájának – üdülőházak, csónakházak, szállodai férőhelyek és a megmaradt kabinok – bérbeadásával igyekezett elkerülni a csődöt. Az első körös privatizációtól csak az új igazgató, Dr. Cserháti József programterve mentette meg a vállalatot, amelynek lényege a tömegsport népszerűsítése, illetve ahhoz az adott Római-parti létesítmények széleskörű felhasználása volt. A tervet az akkori Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) szintén támogatta, de a várt eredmény és leginkább a megmaradáshoz szükséges bevételek elmaradtak. Végül 1995-ben a vállalat részvénytársasággá alakult, amelyben 75%-os tulajdonos az állam maradt. A veszteséges működés továbbra is fennállt, viszont a milliárdos vagyonnal rendelkező cég a 2000-es évek elején ismét teljes mértékben az államé lett, és újra tervbe vették a privatizálást (az eladásról heves viták alakultak ki). A terület immár a Fővárosi és a III. kerületi Önkormányzat, az állam és a magánbefektetők (akár különböző alapítványok) „harcterévé” vált, miközben a leépülés folytatódott, az árvízvédelem korszerű megszervezése továbbra is elhúzódott.

A zűrzavaros tulajdonosi érdekek jellemzően rossz irányba terelték a Római-parton megmaradt ingatlanok sorsát. Az egykori vállalati szállodák és üdülők tulajdonjoga olyan sűrűn változott, hogy csak komoly jogi tudással és munkával lehet bennük eligazodni. Az idő leginkább a rendkívül motivált és érdekelt ingatlanfejlesztőknek kedvez, közben az egykoron szebb napokat látott épületek rohamosan pusztulnak. A befektetőknek a legnagyobb akadályt a terület ingatlanbesorolása jelenti, hiszen szeretnék az egészet lakóövezetté átminősíteni. Ez a megmaradt üdülők teljes elbontásával járna, amit a romos és életveszélyes állapotukkal is magyarázhatnának. A Fővárosi Közgyűlés még 1998-ban üdülő övezetté nyilvánította a Római-part nagyjából három kilométeres szakaszát, ami lehetőséget adott újabb ingatlanok építésére. (Ezek hivatalosan üdülőnek épültek, ám valójában lakóparkokként működnek.) Bár a helyi önkormányzat több alkalommal rendelt el változtatási tilalmat a városrészben, tényleges beleszólása a terület hasznosításába csekély.

A Duna-parti terület 2013-ban a Fővárosi Önkormányzat vagyonkezelésébe került (99 évre), az itt működő vállalkozásoknak közvetlenül az önkormányzattal kell szerződést kötniük.

Mégis van pozitív fejlemény is a hajdani gyári és vállalati üdülők történetében. A 2005-ben felszámolt és értékesített ötemeletes Postás üdülő szétbontott komplexumából sokáig csak a váz maradt meg emlékül. Ez a torzó jól szimbolizálta a Római-parton évtizedek alatt lejátszódott folyamatot, züllést és leépülést. A jogszabályi lehetőségeket kihasználva most apartmanházzá alakították át az épületet, amely ugyan már nem vállalati üdülőként várja vendégeit, de legalább újjáépült, bár ezzel még messze nem ért véget a terület birtoklásáért és kiaknázásáért folytatott végeláthatatlan harc, amelynek a természeti értékek és az itt pihenni vágyók az áldozatai. 

Mikor kezdtél fotózással foglalkozni?

Mondjuk úgy, hogy korán jött az életembe a fotózás, csak későn kezdtem el komolyan venni. Gyerekkorom óta készítek képeket. Amikor angol-német tagozaton leérettségiztem, bizonytalan voltam, hogy milyen pályát válasszak. Újságírással akartam foglalkozni, de ilyen képzés gyakorlatilag a mai napig nincs, tehát angol és kommunikáció szakra jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetemre. Azt szoktam mondani, hogy befejeztem az egyetemet, mielőtt elvégeztem volna, és elkezdtem a Magyar Rádióban dolgozni. Később úgy döntöttem, mégis visszatérek az oktatásba, így abba az intézménybe jelentkeztem, amit ma METU-nak hívunk, nemzetközi kommunikáció szakra. Még mindig azt hittem, hogy kommunikációval akarok foglalkozni, a szakdolgozatomat meg is írtam, de nem védtem meg. Ezeket a képzéseket soha nem éreztem magamhoz közel állónak. Harminc évesen ott álltam egy félbemaradt egyetemmel és egy be nem fejezett főiskolával, muszáj volt kezdenem magammal valamit. Összeszedtem minden bátorságomat és beadtam a jelentkezésem fotográfia szakra a Metropolitan Egyetemre. Ekkor már tíz éve foglalkoztam újságírással, és úgy gondoltam, hogy a fényképészet mégiscsak riportfotográfia. Azóta ez az elgondolásom rengeteget változott, mert megismertették velem a riportfotográfián túli világot.  Nehéz volt úgy teljesíteni, hogy  nappali tagozaton tanultam, mellette heti 40 órában dolgoztam, emellett havi rendszerességgel ingáztam Budapest és Berlin között, de piszkosul élveztem. Három iszonyú fárasztó év volt. A záróvizsga után elgondolkodtam, hogy hogyan tovább, bementem a munkahelyem büféjébe, vettem egy olyan üdítőt, aminek a kupakjában mindig van egy üzenet, és az állt benne: „És mi lesz ezután?”. Ez szíven ütött.

Az érzés, hogy dolgozol évekig valamiért, eléred, de amikor ott vagy, addigra kiüresedtél, mert nem tudod hova tovább, mit kezdj magaddal.

Visszatérsz az eredeti munkádhoz, elfényképezgetsz, de a fotográfiai szakmában nem vagy benne, alkotói közösségben nem vagy benne, van egy diplomád – és ennyi.

Nos, mégis hogyan tovább?

Továbbmentem mesterképzésre. Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem a MOMÉ-ra, ahová fel is vettek. Borzasztóan hálás vagyok, mert ha nincs a MOME, akkor nem ismerem meg a fotográfiának azokat az ágait, amelyek később felkeltették az érdeklődésemet a művészi fotográfia iránt.

Hogyan kezdted el a Panelvilág sorozatot?

Már a felvételikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, ezzel is diplomáztam, és azóta is ezt folytatom. Ez a sorozat érdekes vegyülése az alkotói és a dokumentarista fotográfiának. Kicsit mind a kettő van benne.

Hány lakásban jártál?

Harminc körül vannak azok a helyszínek, amelyekről fénykép is készült, de több helyen jártam.  Volt olyan hely, ahol egyáltalán nem fényképeztem, és volt olyan is, ahol ugyan készült kép, de annyira elégedetlen voltam a teljesítményemmel, hogy végül nem került be a sorozatba.

Miért pont a panel érdekelt?

Azért, mert panelban éltem 18 évet. Kertes családi házba születtem, 20 évesen kaptam a szüleimtől Vizafogón egy lakást, hogy ne albérletre költsem a pénzem. Pedig akkor egy kifejezetten nívós 24 négyzetméteres földszinti, udvari, dohos lakásban laktam egy gangos bérházban egy osztálytársammal. Amikor húszévesen beköltöztem a sajátomba, az irigyelt, nagy dolog volt, hogy valakinek van egy saját lakása. Azután, amikor később új építésű, tégla lakásaik lettek, ugyanazoknak az embereknek a szemében devalválódott a panel.

Szerinted meghatározza az ember személyiségét az, hogy hol lakik?

Nem gondolnám, hogy a lakás alakítja a személyiséget, inkább az emberek alkotta lakóközösség vagy lakókörnyezet. Nézzünk egy szélsőséges példát: ha a nyolcadik kerület sűrűjéből Rózsadombra költözöl, társasági kapcsolatokat alakítasz ki az ott élőkkel, elkezdesz alkalmazkodni hozzájuk, társadalmi státuszod is az új helyzethez idomul.

Ha valaki rossz, konfliktusos lakókörnyezetbe kerül, az őt is lefelé húzza. De ez nem a panelról szól.

Nem hiszem, hogy bárki úgy sétálna az utcán, hogy azon lamentál, hogy „jaj, én csak egy panellakó vagyok”. Az viszont kétségtelen, hogy a hangulatunkat meghatározza, hogy milyen környezetbe térünk haza.

Milyen gépekkel dolgozol?

Ahogy gyerekkoromban kezdtem, filmre fotózom a mai napig. Van két digitális gépem is, egy pici kompakt, amit mindig magamnál tartok meg egy DSLR szett, amivel a kiállítási anyag is készült. De egyébként 50–80 éves gépekkel dolgozom. 

Mi volt a fotózás módszere? Határozott koncepciód volt, hogy milyen képet akarsz látni, vagy egy-egy alany fogott meg?

Soha nem határozom el előre, hogy milyen képet akarok látni. Nem azt képzelem el, hogy milyen képet akarok csinálni az emberről. Olyan volt, hogy kipattant a fejemből, hogy szeretnék egy vadászról egy portrét, és akkor kerestem egy vadászt. De nem volt bennem olyan tudatosság, hogy zenészt, képzőművészt vagy polgári lakást keresek. Még csak az sem volt szempont, hogy valamiért érdekes legyen. Nem minden modellem csodabogár. Ha ilyen minőségben készült valakiről egy portré, az megemeli a szereplőt. A legátlagosabb karakter is óhatatlanul különlegesként fog feltűnni. Az fontos, hogy a képeken szereplő tárgyak a lakás szerves részét képezik. Azt vállalom és vallom, hogy sokszor át kell rendezni ezeket a lakásokat, mert jelentéssűrítésre van szükség a képeken. A másik fontos dolog, hogy bár ért már bírálat ezért, de a sorozatnak tudatosan nem egységes a világítástechnikája.

Ha ezt tenném, az olyan lenne, mintha fognék egy dobozt, és abba belegyömöszölném az alanyt, így viszont az alany köré tudtam építeni a keretet.

A világításnál is figyelembe vettem, hogy mit szeretnék hangsúlyozni. Van például egy alanyom, aki rajongott a barokk zenéért, őt festményszerűen akartam ábrázolni, ezért úgy világítottam, hogy a barokkos tetoválás legyen hangsúlyos a karján.

Hogyan találtad meg a fotóalanyaid?

Ez felfelé építkező folyamat volt. Amikor elkezdtem az egészet, akkor még a Metropolitanen készítettem Hajdú D. András órájára olyan képeket, amit ma letagadnék. Akkor kezdett el komolyabbra fordulni a dolog, amikor a saját szomszédomat fényképeztem, Attilát, a rádióamatőrt, aki fölöttem lakik, vagy Szilvit a malaccal, akivel kutyasétáltatás közben találkoztam. Ekkor léptem be különböző lakótelepi Facebook-csoportokba és kerestem alanyokat, ismerősök ismerőseihez mentem el. Amikor elkészült a diplomamunkám, beadtam a sorozatot a sajtófotó-pályázatra, és nyertem is vele egy díjat, ez a díj hitelesítette a későbbi megkereséseket. 

Az Óbudán készült képeknek mi a története?

A Marciról, a biciklis futárról – aki egyébként a fodrászom bátyja – készült kép kiemelt türelmet igényelt, leginkább tőle, mert harmadik ottjártamkor készült el. Csak nem akart összejönni.

Ilyenkor mit érzel?

Csalódottságot. Felpaprikázom magam, mert nem megy, nem megy, nem megy. Marha kínos, mert úgy szoktam dolgozni, hogy előtte odamegyek, föltérképezem a terepet, csinálok pár képet akár Polaroiddal, jegyzetelek hozzá, kitalálom, azt is megnézem, hogy a fotózás napján mikor kel a nap, mikor nyugszik, milyen képi elemeket hol szeretnék elhelyezni a képen. Nem mindig volt lehetőség, hogy előzetes terepszemlét tartsak. A fő képet például két órán keresztül világítottam, és közben azt éreztem, hogy a fene essen bele, hogy nem tudom megcsinálni? Rettenetesen kínosan érzem magam, mert végül is szívességet tesz az alany, én pedig feltartom a  hétköznapjában. És mi van akkor, ha nem születik meg a mű, és nem hozom le, közben meg ő rám szánta a napot? A hozzáállásomat elég jól leírja, hogy évekkel ezelőtt vettem egy keretet, hogy abba majd készítek egy olyan képet, amit majd büszkén tartok a falamon… Azóta is üres. Miközben aukción és fotóművészeti vásárokon veszik a képeimet.

Hogy készült el végül Marciról a kép?

Az lett a megoldás, hogy ki kellett lépnem a lakáson kívülre, és a folyósóról kellett fényképeznem, mert így tudtam belekomponálni olyan utalásos jegyeket mint a kaputelefon, hiszen futárként azon kommunikál az ügyfelekkel.

Mi a vadász sztorija?

Másfél évet halasztódott a dolog. Egyszer covid volt, aztán jöttek hozzájuk, sosem volt alkalmas. Már elég kényelmetlenül éreztem magam, hogy nyomulok. És akkor összeszedtem  minden bátorságom, mert nekem ez a kép kellett, és felhívtam azzal, hogy „Uram, harminc perc és ott sem vagyok, mérjük!” Végül olyan kedves fogadtatásban részesítettek, hogy nem is számítottam rá. Mondták, hogy csak nyugodtan, ne kapkodjak, de akkor én már ragaszkodtam hozzá, hogy harminc percben állapodtunk meg, és ehhez tartom magam.

Hogy kerültél egy költözésbe?

Úgy volt, hogy Dottival megcsináljuk a fotózást, de előbb jegyesoktatásra mentek, aztán esküvőjük volt. Utána kiderült, hogy ki kell költözniük, és akkor mondtam, hogy csináljuk meg akkor, amikor kiköltöznek. Kérdeztem, hogy vannak-e dobozaik, mert abban az évben már másodszorra költözködtem. Úgyhogy a fotózás előtt egy héttel átvittem nekik a dobozokat és be tudtak pakolni.

A buszgyűjtőt hogy ismerted meg?

Józsi véletlenül bukkant rá a hirdetésemre egy békásmegyeri fórumon, és ő maga jelentkezett. Nála az volt az elképzelésem, hogy egy olyan testhelyzetbe helyezem, mintha egy busz vezető ülésében ülne.

Az idős hölgy és a családja hogyan került képbe?

A sógornőm kolleganőjének ismerőse Gizi néni. Tündéri család. Hárman élnek egy fedél alatt: Gizi néni, a fia és a menye. Gizi néni ráadásul már a 106. születésnapját ünnepelte nemrég, hol máshol, mint a Capa Központban, a kiállított fotójuk alatt!

A fő képnek ki a szereplője?

Evelin borzasztóan nehéz sorsú és iszonyú erős nő. Ez a képen is látszik. Azt hiszem, nem vagyok rá feljogosítva, hogy ennél többet mondjak. Őt úgy ábrázoltam, hogy a büszke tekintetben benne van az, hogy „akkor is megcsinálom!”, hogy „igenis vagyok valaki!” Hogy nem egy marginalizálható, figyelmen kívül hagyható, átléphető, névtelen, kisbetűs nemecsek vagyok, hanem vagyok valaki és megvalósítom magam.

A művészi fotográfia, a riportfotó és a dokumentarista fotográfia koordinátarendszerében hol helyezed el magad? A különböző műfajok szabályai hogyan hatnak a munkásságodra?

Riportfotográfusnak indultam. Úgy gondoltam, hogy a fotográfia végső soron mégiscsak riport, mert a fénykép ábrázolja a valóságot. A délszláv háborúról szóló A felejtés virágai című film egyik jelenetében hangzik el, hogy „Fényképezzenek, mutassák meg a világnak, hogy mi folyik itt!” Ez egy annyira erős tételmondat! De rá kellett jönnöm, hogy a fotográfia nem csak riport, mert a MOME olyan szemlélettel ajándékozott meg, amitől kinyílt a világ, emellett megengedték, hogy vitatkozzak velük, a tanárokkal és a művekkel is. Őszintén hálás vagyok, hogy a tanáraimnak nem kis energiákat befektetve sikerült lebontaniuk azokat a falakat, azt az ellenállást bennem, ami a valóságábrázoláshoz kötött. Így eljutottunk egy olyan mischunghoz, keveredéshez, amiben a riportfotográfia, a dokumentarista fotográfia abban az értelemben, hogy mégiscsak egy társadalmi csoportot ábrázolok és az alkotói fotográfia, ami a műfényes, beállított kompozíciókat illeti, találkozik egy projektben. 

A Makovecz Imre utca 25 szám alatti irodaház udvarán ülünk, ahol a Kós Károly Egyesülés több építész irodája található, közöttük Makovecz Imre egykori műterme is. Mesélnél egy kicsit a ház történetéről?

Azok a tanítványok, akiket Makovecz Imre a 80-as évek közepén meghívott magához, a Mester bíztatására külön cégeket csináltak, de együtt maradtak. A cél az volt, hogy a pénz ne egye meg a kapcsolatot, ugyanakkor a műhely megmaradjon. Itt találtunk egy helyet, aminek az az érdekessége, hogy a telek közepén húzódott a régi római városfal, ami a mostani Bécsi utat elválasztotta a külső területektől. A falon belüli rész volt a polgárok, a falon túli pedig a rabszolgák és egyéb társadalmi csoportok temetkező helye. Itt tizenegynéhány sírt tártak föl, mielőtt elkezdtünk építkezni.

Ez erős nyomott hagyott Makovecz Imrében, ezért történelmi attribútumokkal ruházta fel ezt a házat, például párkányt és oszlopfőt rajzolt vakolatból. Ez a részletképzés azért fontos, hogy az ember magáénak érezhesse az épületet. Én az aquincumi romkert mellett nőttem fel, és emlékeztem, hogy a 70-es években oda szállították a Hauszmann-féle vár háborúban megsérült köveit. Később sikerült ezeket megszereznünk, és beépítenünk a házba. Ez is történelmi áthallást ad ennek az épületnek.

Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amiben felnőttél, a 60-as 70-es évekre, amikor Óbuda például az Árpád-híd kiszélesítésével vagy a házgyári lakótelep megjelenésével erősen átalakulóban volt?

Azt mondják a kiskacsáról, hogy amit meglát, abba belenő, ha kutya is van mellette, talán ugatni is megtanul. Belém is így ivódott ez a világ, minden vackával és gyönyörűségével együtt. Én a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolába jártam, de ami még fontosabb, hogy az Almási Balogh Lóránd-féle gázgyári lakótelepen voltam óvodás is, ami ennek az omega alaprajzú beépítésnek a közepén helyezkedett el. Az a századfordulós mondás, hogy a legfőbb közjószág a gyermek, itt nem duma, hanem egyértelmű dolog volt. 

Gyerekkoromban, a romlás és a savanyú szagú komenizmus mellett, még mindig volt egy tartása Óbudának.

Ekkoriban a templomba járó bácsik mindig kalapban voltak. Ezért határoztam el, hogy ha felnőtt leszek, én is kalapban fogok járni az utcán, mert úgy illik. A Szérűskert utcában és a Búza utcában mentek a körmenetek a kápolnából. A Szentendrei út pedig macskaköves volt, ráadásul akkor még szekerek is jártak, szóval úgy zörgött, mint a hét szakramentum. A romkerttől kifelé pedig egy felvonulási rész volt, mert régen a vásárosok, akik jöttek föl Budára, valahol ott szálltak meg, ott szedték magukat rendbe, onnan mentek másnap a vásárra. Átmeneti világ volt, de gyönyörű.

Aztán jött a panellakótelep és olyan sűrűséget hozott, ami visszafordíthatatlan változást jelentett Óbuda életében. Az a tapasztalatom – és lehet, ez is ilyen belém ivódott dolog –, hogy földszint plusz három-négy emeletnél magasabban nem lenne szabad lakni. Makovecz mondogatta azt, hogy a harmadikról még le tudsz kiabálni a gyereknek. A lombok fölé nem szabad költözni. Nem mindegy, hogy vízszintesen vagy függőlegesen vannak a szomszédaid. Kétségtelen, hogy a régi épületek műszakilag elavultak voltak, de ha az a kérdés, hogy az anyag vagy a hangulat a tartósabb, én állítom, hogy az utóbbi.

Ha egy háznak nincs meg a hangulata, akkor a lakásból nem lesz otthon. A hangulatot felcseréltük egy állítólagos komfortra, kényelemre.

Mit gondolsz ideális sűrűségnek?

Amikor a budakalászi Omszki-tó partját másfél hektáron 150 lakással beépítettük, akkor nagyjából 100 m2 terület jutott egy lakásra. Én már erről is azt gondoltam, hogy sűrű, de az Országos Tervtanácsban azt tapasztalom, a mostani beruházásoknál már van, hogy csak 50 m2 jut egy lakásra. Ez elviselhetetlen. Egymásra néző erkélyek és nappalik. Az intimitás teljes hiánya. Az az érzésem, hogy ezek nem maradhatnak fenn hosszútávon. Majd feltűnik egy befektető ötven év múlva, aki azt mondja, bontsuk el az egészet, és épít ide valami olyat, ami megfelel az akkori elvárásoknak. 

Pedig nem ennyi ideig kellene élnie egy háznak. Nemcsak ökológiai szinten probléma ez a fajta pazarlás, hanem egy szemlélet meghalásához is elvezet. Ha ötven évre tervezel gyorsan elkészülő házakat, egyszerűen semmit nem hagysz örökül a gyerekeidre. Fizikai és vagyoni értelemben sem. Legfeljebb egy telket egy gonddal, ami azt üzeni: takarítsd el a házat.

A profitmaximalizáló beruházói hozzáállással nem csak tervező építészként találkozhattál. Főépítészként, kamarai alelnökként – azaz a szabályalkotó pozícióból – milyen eszközeid voltak arra, hogy a szakmai elveidet érvényesítsd?

Tény, hogy a vállalkozónak az a legnagyobb problémája, hogy hogyan maximalizálja a hasznot. Ugyanakkor egy ilyen beruházást nem lehet átfogni egy számítógépen pár perc alatt meghatározott bekerülési költséggel, kimutatott elvárt haszonnal. Fontos megértetni, hogy nem lehet mindent veszteségként kezelni, ami túlmutat ezen a számításon.

Magyarországon az is nagy problémája a beruházói attitűdnek, hogy nem saját, hanem közfeladatként tekint például az infrastruktúra-fejlesztésre, fásításra, parkolóépítésre, ami a beruházáshoz közvetlenül kapcsolódik.

Még rosszabb a konkvisztádor-típusú beruházó, aki kijárja, hogy a beépítési százalékot emeljék meg, a zöldfelületet csökkentsék, aztán eladja a telket elég szép haszonnal, de a következményekkel már nem foglalkozik. Budakalászon ez szerencsére nem volt jellemző, mert összezártabb volt a közösség. Én mindenkivel leültem tárgyalni, akivel lehetett, az elején szelíden, aztán, ha kellett, erőből igyekeztem érvényre juttatni bizonyos elveket.

Tudsz esetleg konkrét példát mondani?

Amikor a francia Cora áruház elkezdett üzleteket építeni, nem sok mindenbe szóltam bele – hát mit lehet egy dobozhoz építészetileg hozzáfűzni? De ahhoz például ragaszkodtam, hogy a bejáratokat budakalászi kővel kell burkolni. A Cora magyarországi igazgatója, aki egyébként egy nagyon kedves ember volt, erre hozott statikai szakvéleményeket a Műegyetemről, hogy ettől a kőburkolattól le fog omlani az épület. Én mondtam neki: értse meg, hogy a magyar ember többek között a három kismalac meséjén szocializálódott. Neki ezek a könnyű bádog épületek ideiglenesek, a cégnek viszont üzletileg is az lenne az érdeke, hogy stabilitást sugalljon. Valószínűleg kiszámolták, hogy ez a burkolat az egész beruházás pár ezreléke, így végül megcsinálták. Miután átadták az első budakalászi áruházat, az összes korábbi Cora bejáratát átburkolták, mert látták, hogy tényleg működik.

A természetes építőanyagok időtlensége, stabilitása fogott meg téged?

Részben igen. Volt bennem egy gyerekkori előkép, Almási Balogh Lóránd házai a kő lábazatokkal, a sok kidolgozott részlettel, nagy ereszekkel, amelyek alá be lehetett állni az esőben. Engem nem igézett meg a modern nagyvonalúsága, egybeszerkesztettsége. Kietlennek tartottam ezt, mert nem bontotta le az épületet az én szintemre. A részletek hiányán nem tudtam túllépni, ebben segít például a kő.

A fát a hajlékonysága, megformálhatósága és plasztikussága különlegessé teszi az építőanyagok között, ennek a szeretete elsősorban Makovecz Imrétől jött. A Mestertől tanultam azt is, hogy a háznak az alja a földből nő ki, a teteje pedig az égből ereszkedik le rá, és e kettőnek a kapcsolata épp úgy izgalmas világ, ahogy az ember maga. Van egy romlandó testünk és egy örök tudattal megáldott vagy megvert szellemünk, ami a világ közepének képzeli magát – és az is. 

A téglahasználatban pedig Nagy Tamást követtem, akinek a mániája volt, hogy egyfajta modulrendszer tükröződjék a házon: minden részlet a tégla méretéből következzék. Mivel egy kicsit féktelen és a formanyelvben nehezen eligazodó tervező voltam, nekem sokat segített, hogy a tégla így ad egy regulát, abból nem csinálhatsz meg bármit. Mindig érdekelt ennek a tektonikának a megértése, határainak feszegetése – inkább lelki, mint műszaki értelemben. Ehhez sokat tanultam a főépítészség alatt arról, hogy az emberek hogyan érzékelik a házakat.

Úgy látod, hogy a modern építőanyagok ellene dolgozhatnak ennek az emberi érzékelésnek?

Hát persze. A modern építészet technológiai fejlettsége nem jár együtt az otthonosság érzésével, pedig az otthon iránti vágy alapvető. Otthont akarnak az emberek, ami védelmez, ami meleget áraszt, ami kifejez valamilyen fajta lelkiséget. Ez nemcsak fizikai lehatárolás, hanem lelki tér. Ezek sokkal fontosabb dolgok, mint vélt vagy valós stiláris kérdések. 

A tervezés és a főépítészség mellett voltál oktató a Műegyetemen, feladatokat vállalsz köztestületekben. Szerinted az építész létnek szükséges, kívánatos velejárója ez a sok különböző feladatkör, vagy inkább arról van szó, hogy te egyszerűen csak így tudsz működni?

Kicsit mindkettő. Nekem egyszerűen ezeket kellett csinálnom, de általánosan úgy gondolom, hogy mindenkinek annyit kell vállalnia, amennyit a lelke és képessége szerint elbír. Az borzasztóan nagy baj, amikor valaki úgy tanít, hogy nincs képessége hozzá, vagy tervezői tapasztalat nélkül mond lózungokat az építészetről. Amikor Perényi Tamás meghívott oktatni az építész karra, nagyon bizonytalan voltam, hogy hogyan kell az akkori fiatal hallgatóknak beszélni az építészetről. Jobb híján megpróbáltam alakoskodás nélkül magamat adni. 

Nemcsak a tanításban, hanem a közfeladatok ellátásában is mindig azt a módszert alkalmaztam, amit Makovecz Imrétől tanultam:

először jöjjünk rá, hogy a másik mit akar, induljunk ki az ő elképzeléseiből, aztán beszéljünk ezeknek a döntéseknek a következményeiről, problémáiról, nehézségeiről.

Minden ilyen tevékenység tulajdonképpen egyfajta kulturális cselekedet, és számomra feladat, hogy a megértés kulturális nívóját fenntartsam. Kamarai alelnökként is olyan szabályzatokon dolgoztam, amelyek azt szolgálták, hogy bonyolult építészeti szakmai folyamatokat tisztává és átláthatóvá lehessen tenni a mindennapi ember számára is. Legyen az egy kiviteli tervdokumentáció tartalma vagy a tervezési díjszámítás, mert ez védi a megrendelőket és a tervezőt is.

Mi most a legizgalmasabb feladatod, amivel foglalkozol?

Sajnos egyre kevesebb a tervezés, családi házat öt éve terveztem utoljára, pont ide, Óbudára. De a sok egyéb elfoglaltság mellett már nem is tudom felvenni azt a ritmust, amit egy magánmegrendelő joggal elvár. Középületek tekintetében pedig az a rendszerszintűbb világ, amibe 2011-ben, a vörösiszap-újjáépítések kapcsán belekerültünk, más jellegű képességeket igényel. Manapság leginkább arculattervezői munkáim vannak kormányzati beruházásokkal kapcsolatban.

Úgy látom, hogy hála Istennek tényleg van egyfajta igényességre való törekvés a döntéshozók egy részénél. Ezt persze más csatornákon felülírhatja az érdek és a pénz. Összességében mégis tudják, hogy a stabil politikai hatalomhoz olyan kulturális közeget kell létrehozni, ami egyetértésre törekszik. Olyan ez, mint ahogyan a két világháború között teljes konszenzus volt a trianoni veszteséggel kapcsolatban. Ez a seb közössé tette az ország nagyon sok dolgát. Klebelsberg Kuno öt év alatt ötezer tantermet épített Magyarországon, mert azt mondta, hogy nem a kard, hanem a kultúra tudja visszaszerezni az elveszett részeket. Ma bármilyen színű politikus eret vágna magán, ha ezt kellene megismételnie.

Szóval kultúrát kell tudni építeni. Ez a célom a kamarában is, például amikor alelnök lettem, elkezdtem nagyon óvatosan mondani, hogy szerintem a kamara nem arra van, hogy építészeti értékítéletet hozzon. Mi nem tehetünk különbséget jó építész és nem jó építész között, azt másnak kell megtennie. Nekünk az a feladatunk, hogy a focimeccshez felfessük a pályát, kiirtsuk a tarackot és ellenőrizzük a stoplit a cipőn. A meccset már nem mi játsszuk. Ez a gondolat ma alapvető. Például az én kamarai jogosultságom és egy most kezdő építészé megegyezik. 

Miben látod az építészi munkád határait? 

Makovecz gondolkodása és stílusteremtő géniusza mellett rá kellett jönnöm, hogy ennek a szellemi örökségnek csak egy kis szeletét fogom tudni befogni és megérteni. Ez segített abban, hogy meglássam és megfogalmazzam a saját képességeimet. Engem sohasem bizsergetett az, hogy stadiont vagy Nemzeti Színházat tervezzek, ebben valószínűleg elvéreznék. De mindig is izgatott az építészetnek az a kettőssége, hogy mérnöknek és művésznek is kell lenni, ennek minden terhével együtt. Ezen meg segít a humor és az önkritika. Tudni kell öniróniával élni, nevetni magadon.

Negyvennyolc évvel ezelőtt pedig az Élet és Irodalomban feldübörgött az úgynevezett paksi tulipános vita. Az előzmények: Paks nyugati, kishegyi városrészében 1973-ban kezdték meg a lakótelep építését. Tervezését a Pécsi Tervező Vállalat Ifjúsági Irodája kapta meg. Ekkor az építkezések első szakasza már le is zárult, a harmincas éveiben járó Csete György vezette kollektívának a félig készhez kellett alkalmazkodnia. Változtatni akartak ők a paneltömbök elhelyezésén és a lakás alapsémák sablontervein is, de ebből nem lett semmi – végül annyi maradt, hogy az emeletes panelházak szögletességét a végfalain hullámvonalas díszítésekkel próbálták oldani. A tulipános mintákhoz egyébként nem a „magyarosnak” tartott tulipán sziluett szolgáltatott mintát, hanem Csete visszaemlékezése szerint a szatmárcsekei temető kopjafái.

A kishegyi lakótelep építésére a leendő atomerőmű miatt volt – sürgősen – szükség. Az Ifjúsági Iroda csapata mindenképpen változtatni akart a panelházak sablontervein, a B1-es típus sivárságán, a telep beépítését változatosabbá, humánusabbá akarták tenni – a technológia és a korszellem szigorú realitásai között. 

Miben állt a paksi tulipános házak újdonsága? A külső homlokzat néhány díszítésében, mert a fiatal építészek kész épülettípusokat kaptak, amikor pedig ezeket is kezdték átalakítani a házak alaprajzi megoldásával, már feloszlatták és szétszórták őket, az atomerőmű lakótelepe nem tűrte a szépelgést. 

A kirobbant tulipán-vitában természetesen nem az építészet volt a fő téma:

a panelek díszítése miatt robbant ki, de a természetből vett naturális formák egy sor addig elhallgatott kérdést is a felszínre hoztak. 

A tulipános vita az Élet és Irodalom 1975. szeptember 27-i számában Nagypanel és tulipán címmel és az egykor bauhausos, majd MSZMP-s párt-szaktekintély Major Máté műegyetemi professzor írásával indult, amire Nagy László költő válaszolt Hol a tulipán? című cikkével, a Major – Nagy László csörte után pedig felsorakoztak a szakmabeliek és mások (a vitacikkek hetenként és novemberig követték itt egymást), majd már csak építész vitázókkal folytatódott a Magyar Építőművészet (főszerkesztő: Major Máté) című folyóiratban.

Major Máté indító cikkében ugyan a pécsi fiatalokat kedves tanítványainak nevezte (kedves tanítványait mellesleg később sem volt rest támadni), sőt lázadásukat is elismerte a konformizmussal szemben, viszont szerinte az újítás csak akkor lehet hasznos, ha annak ideológiai alapelvei is azok – ezek pedig szerinte a pécsieknél hiányoztak. A lakótelepi tömegépítkezések sivárságának oldására ő sem tudott megoldást, de a paksi tulipános kísérletet mindenképpen károsnak tartotta. (Érvelése szerint a szocializmusban a szecessziót csak a századforduló kártékony, nemzetieskedő = nacionalista vadhajtásának lehet tekinteni, így szerinte: nacionalizmus = előbb-utóbb fasizmus, sőt a népi ornamentika használata is központilag elvetendő.)  Az idős professzor a fiatalok Bartók–Kodály-féle zenei párhuzamát sem fogadta el az építészetben. 

Major cikke váltotta ki a költő – és ÉS-munkatárs – Nagy László tiltakozását. Nagy László gyakorlatilag semmiben nem értett egyet Majorral, de úgy is fogalmazhatunk, ő vette fel a „népies” kesztyűt: a kocka racionalitással szemben olyan költői képeket fordított, mint például ez: „mintha zord és üzleties Bauhaus betonanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”. A költő elutasította a korabeli lakótelep-építkezéseket, sőt az új házak rideg valósága láttán a Bauhausba és Gropiusba, mint az egyedüli építészeti igazságba vetett hitet is. (Utóbbihoz még hozzátette, hogy a közben Amerikában sztárépítésszé váló Breuer Marcell 1967-ben csalódottan látta, mivé alakult át Magyarországon a Bauhaus eszmeisége.) A költő egyébként  a stilizált motívumokba nem tulipánokat, hanem emberalakokat látott bele és felvetette, vajon baj-e, ha az emberek szívesebben laknak ezekben a házakban, mint a csupasz panelekben.

A vita aztán hamar maga mögött hagyta a tulipánokat és az akkori, sorok között olvasós módon vált az újabb népi–urbánus szembenállás kitöréspontjává.

Aki ebben a vitában akkor állást foglalt, már rég nem a paksi panelek valódi ornamentikájával foglalkozott, hanem a 15 éves lakásépítési program utolsó évében a lakótelepi élettel. Ami még mindenképpen tanulságos, hogyan vált egy egykor a kor építészeti viszonyai ellen is lázadó baloldali a hatalom berkeiben ellenszenves doktrinerré és mennyire nem volt képes valamit megérteni az aktuális (tulipánmintákkal!) lázadó generáció hozzáállásából. Mai szemmel különösen irritáló, ahogy Major Máté egyrészt nem osztott lapot a laikusoknak (egy költő nem szóljon bele az építészetbe) másrészt, ahogy fel sem merült benne, hogy építészet létezhet majd a Bauhauson túl is, a szovjetizált lakásgyáraknak pedig már amúgy sem volt sok köze a Bauhaus – ha nem is bartóki, de – eredeti forrásához.  (Mára az is többé-kevésbé világos lett, hogy az Európában szétáramló Bauhaus inkább racionalizáló vírus volt, mint egységes stílus, szociális irányultsága pedig a magyar határokon sem jutott be: amit Bauhausként ajnározunk, az főleg tehetős városi polgárok villáiként, lakóházaiként épült meg.) 

A Pécs Csoport kísérletét egyébként a hozzászólók többsége bírálta, de a tulipán-motívumok nyomában felszínre törtek a lakótelep-építéssel kapcsolatos negatív tapasztalatok. Az építészek túlsúlya miatt pedig a vita súlypontja egyre inkább szakmai lett: a lakótelepek lakóiról, a házak használóinak esetleges laikus véleményéről alig esett szó. (Sőt, a vitából tudatosan zárták ki a nem szakmabelieket, az Élet és Irodalom lezárócikkében le is írták: nincs elég hely a laikus hozzászólások közlésére). 

Major Máté egyébként korábbi írásaiban is elismerte, hogy a kínzó lakáshiány nyomán választott nagyüzemi lakásépítés rossz épületeket is kitermel. A lakótelepek tömeges mérete, a gyorsaság, az olcsóság és a kis alapterületek magukkal hozzák a felületes munkát is. A „sablontelepeken” a mennyiség nem csapott át minőségbe. Így a vita lassan lezárult, de később már nemcsak a paksi lakótelep tulipándíszeiről szólt: az idő lassan a paneles tömegépítészetet is kikezdte. Sokáig kikerülhetetlennek tartották a házgyári technológiát, de idővel egyre gyakrabban vetődött fel az a kérdés is, hogy mégis nem kellene-e, nem lehetne-e valahogy változtatni rajta. 

A szerkezeten a házgyári technológia miatt nem lehetett változtatni, így jött a ráncfelvarrás: a négy-, öt- vagy tízemeletes házak sivárságát először bizonyos rendszerben a színes panelek alkalmazásával próbálták oldani.

Így születtek Győrben „papagájházak”, Pécsen pedig „pizsamaházak”.

A Kádár-korszakban kettős célja volt az államnak a lakótelepek építésével. Egyrészt enyhíteni kellett a városba áramlók miatt kialakult krónikus lakáshiányt, másrészt ki nem mondott cél volt az elavultnak tartott, magántulajdonú családi házak arányának csökkentése az állami-tanácsi lakótelepekkel szemben. 

Magyarországon 1961-ben indult el Pártunk és Kormányunk 15 éves lakásépítési terve – egymillió lakást akart felépíteni –, és ezzel párhuzamosan vették tervbe a földszintes Óbuda elbontását is. Lökést adott ennek az 1950-ben átadott Árpád-híd is, amely fontos közlekedési csomóponttá avatta a Flórián teret. Budapest Főváros Tanácsának végrehajtó-bizottsága 1957-ben írt ki új rendezési tervet a környékre, végül tíz év alatt a konkrét beépítési terv is megszületett. Először főleg öt-hatemeletes házakat képzeltek el, de a kínzó lakáshiány magasabb épületeket kényszerített ki. Az első – szovjet mérnökök által tervezett, szovjet típuspaneleket átvevő – házgyár éppen Óbudán kezdett működni 1966-tól. Az eredetileg Franciaországból vásárolt szovjet paneltechnológia enyhén szólva nem volt tökéletes, de akkoriban sokkal fontosabb volt a tömeges lakástermelés – és persze a lakótelepi lakások vitathatatlanul magasabb komfortja központi fűtéssel, meleg vízzel, beépített konyhával és fürdőszobával. Így született meg a most 53 éves óbudai Faluház is. (Akkoriban nagyjából 30-40 évre tervezték ezeket a panelházakat, és mennyi jövőre vonatkozó tévedést, mennyi fordulatot, mennyi véletlent hozott ez az 53 év!)  Az ország legnagyobb lakóháza 15 házszámon át húzódik. 

És mit hozott az elmúlt 40-50 év? Ma már központi programból finanszírozzák, hogy a tök egyforma lakótelepi tömböket színezéssel, mintákkal és óriáslogókkal különböztessék meg – gyakran az óriásira növesztett házszám lett a minta. 

A szecesszió pedig köszöni szépen, jól van, nem hozta el a fasizmust. Egyes lakótelepeken a színezett panelekkel próbálkoztak, máshol a kőzúzalékos panelok ásványi pigmentjeivel próbáltak színdinamikázni. Az északi homlokzatra melegebb barnák, a déliekre hideg zöldek…máshol csak az erkélykorlátok színezésére jutott figyelem.  

Mindennek 45 éve. A lakótelepek népe nem foglalt állást, pontosabban időről időre be- vagy elköltözéssel jelzett. Szívesen költözött ide a szoba-konyhából vagy a falusi vályogból, aztán évtizedekkel később el innen, ha tehette. Ami biztos: a hatvanas-hetvenes években a lakótelepekkel párhuzamosan legalább félmillió sátortetős ún. Kádár-kocka épült fel a magyar falvakban – szintén már-már spontán vírusként. Máig ezek és a lakótelepi tömbök az ország leggyakoribb és esztétikailag is legmeghatározóbb épülettípusai – és azóta tartoznak az esztétikai vakfoltunkhoz is, változatlanul.

Aztán letelt a lakótelepi paneltömbökre elképzelt 30-40 éves élettartam. A legtöbbje már az ötvenenen is túl van. 

A Faluház lakógyári presztízse is erősen megkopott., így jött az EU-programmal megtámogatott ráncfelvarrás 2008-ban. (A felújítás végül 1,2 milliárd forintba került, ennek 40 százalékát a kerület adta – jórészt az említett uniós támogatásból –, egy- egy harmadát az állami panelprogram, illetve a lakók állták.) A válság után megjelent egy újabb elem is a homlokzatokon: a hőszigetelés. A legegyszerűbb/legolcsóbb a tíz centis hőszigetelő lapok felragasztása: ilyet kapott a Faluház is, kicserélték az 1800 nyílászáróját, a tetőn pedig összesen 125 napkollektort szereltek fel, ami azóta az óriásház melegvíz-szolgáltatását adja. (Kevesebb távfűtési energia fogy, csökkent a szén-dioxid-kibocsátás is, ami viszont a lakóknak legjobban számít: jelentősen csökkent a rezsi.)

És megszűnt a panelszürke egyenruha: a házak feltűnő színezést, ritkábban figurákat vagy óriásszámokat kaptak. A Faluház is új színezést is kapott, amihez a régi Óbuda egyik jelképe, a kék szőlő és a szőlő levelei adták a kiindulási pontot, innen a ház kékes-zöldes színei. Tervezőjük a fürtös kép óriásira nagyított pixeleit hozta össze az óriáspanel sejtegységeivel: foltszerűsége a szögletességet fedi el, a természeti színek a mögötte lévő tájjal próbáltak meg kapcsolatot keresni. (A lábazatokra egyébként először élénk, narancs-vörös festéscsík került volna, de győzött a graffiti elleni harc: a lakók határozottan egyetlen színt kértek, csak így lehetett gyorsan és hatékonyan védekezni a falfirkák ellen.) 

A Faluház természetesen a lakótelep zászlóshajója, de sorsának alakulásában ott sorakozik mögötte több száz hasonló magyar lakótelepi tízemeletes.

A falak elé húzott hőszigetelések átalakítják ugyan a ház arculatát, gyakran még a nyílászárók ritmusát is megváltoztatják – de többségében ez történik. A színezések – ha nem is tulipánok, de ornamentikák – viszont sokat segítenek, a sötétebb és a világosabb árnyalatok megbontják a homogén felületeket, oldják a falszerűséget. (Ha a lépcsőzetesen színezéssel alulról felfelé haladtak, távolról nézve ez egy kisebb tömeg sziluettjét rajzolja ki. A másik koncepció az ablakok unalmas ritmusát igyekezett „kreatív” függőleges és vízszintes sávokkal összezavarni.)

Az építész szakma 2010-re jutott el oda, hogy az „Év homlokzata” versenyben először lakótelepi házakat is díjazzon, egy angyalföldi, Tomori Pál utcai panel győzött. A pályázatra egyébként másik 12 felújított lakótelepi ház is benevezett, a nyertesen kívül kései díjat kapott a paksi tulipános-panel is. 

Az épületeket még ma is hajlamosak vagyunk leginkább esztétikai szemüvegen át nézni. Pedig itt van a piac is, ami könyörtelen népítéletet mond a különböző típusú, kertes vagy kert nélküli, falusi vagy városi lakásokról. A tulipános vitában egyébként Melocco Miklós írta le az egyik legidőtállóbb érzületét: „Inkább laknék a paksi házakban, mint a József Attila-telepen, de még inkább laknék a Wekerle-telepen”.  Csak bele kell nézni az aktuális ingatlanhirdetésekbe – azok is beszédesek. A Pécs Csoport 50 éve nem egyszerűen utánozni, csak szerényen felhasználni akarta a népi értékeket. Major Máté ugyanakkor a népi kultúrát statikus keretek között képzelte el, ami már nem képes a fejlődésre. De a paraszti kultúra hozadékát nemcsak ilyen mechanikusan lehet elképzelni. A kortárs építészetben még mindig tud ihlető lenni – lásd éppen az új Néprajzi Múzeum betontestét díszítő acélfüggöny  fémpixelezett, néprajzi motívumait. 2023-ban ez az épület képviseli Magyarországot a Velencei Építészeti Biennálén. 

Felhasznált irodalom: 

Simon Katalin: Eötvös Loránd Tudományegyetem, BTK : A tulipán-vita Lakótelep – humánum – organikus építészet (iskolakultúra 2006/6)

https://avorospostakocsi.hu/2016/08/08/tulipanvitatol-a-panelprogramig-avagy-az-uj-street-art-festeszete/

Élet és Irodalom: Major Máté: Nagypanel és tulipán. Élet és Irodalom (1975. szeptember 27.) Nagy László: Hol a tulipán? Élet és Irodalom (1975. október 4.) Major Máté: Itt a tulipán! Élet és Irodalom (1975. október 11.) Nagy László: Hol az építőművészet? Élet és Irodalom (1975. október 11.)

Miért pont ez a festménye került címlapra?

Mert a szerkesztőnek, Péntek Orsolyának nagyon tetszenek a képeim, ezért felkért, hogy készítsek egy festményt az Anziksz nyári számához. Így megcsináltam ezt a sárga színű, vidám, nyári képet külön a lapnak. És persze hozzáöltöztem, azért van rajtam sárga póló, még ha az interjúnk egy esős, tavaszi napon jött is össze. 

Ön mit szeretett a nyolcvanas években?

Hogy kezdett lebomlani a Kádár-rendszer, a művészetben pedig eleresztették a gyeplőt. A nyolcvanas években a Műcsarnok is izgalmas időszakát élte, az akkori igazgató, Néray Katalin európai szintű kiállításokat rendezett.

Emlékszem, amerikai és japán szakemberek jöttek, és végre nagyon jó, kortárs tárlatokat lehetett nézni. Lazult a rendszer, szabadabban lehetett alkotni.

A korszakban meg olyan művészeti jelenségek történtek, amelyek előre jelezték a ’89-es fordulatot. Ez nem az én történetem, ez mindenki története.

Az Ön stílusa az évtizedek során folyamatosan változott. Hogyan határozná meg azt a formai világot, amiben a nyolcvanas években alkotott?

Valójában, én képes vagyok egy nap alatt stílust váltani. A hatvanas években például színes pop-art plakátokat készítettem, mígnem ’71-ben egy csütörtök reggelen elővettem a főiskolai 6B-s ceruzámat, és elkezdtem fekete-fehér rajzokat csinálni. Aztán meg tollrajzokat, amiket tizenegy évig folytattam.

Ebből a korszakból melyik munkájára a legbüszkébb?

1982-ből Az utolsó vacsora című kiállításomra, amelyet az egykori Dorottya utcai kiállítóteremben rendeztem. A galériában egy megterített asztal székei fölé kitettem a tollrajzaimat tizenkét férfiismerősömről, akiket úgy hívtak, mint az apostolokat. Az installáció közepén pedig egy tévé szerepelt, amelyen a Magyar Televízió adása ment, miközben a térben váltakoztak a fények, hol kékbe, hol sárgába, hol pirosba. Ha pedig valaki bejött a terem közepére, akkor a képernyőn megjelent az arca, ahogy a galéria kirakatában egy másik tévén is. A kiállításon szerepelt még jó néhány repró Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című freskójáról, amivel arra utaltam, hogy a művet már mennyien sokszorosították, és ezáltal hogyan kommercializálódott. Amúgy ezzel az installációval zártam le a tollrajzkorszakomat.

Hogyan folytatódott az életmű?

Rengeteg plakátot csináltam, Szabó Istvánnak például az 1988-as Hanussen drámájához, Jancsó Miklósnak pedig az 1987-es Szörnyek évadja című filmjéhez. Amúgy vele és alkotótársával, Hernádi Gyulával egy alkalommal felléptünk a Stúdió 80 című tévéműsorban, ahol én televíziókból építettem diadalívet. Mindeközben Hegyi Lóránd művészettörténész bevezette az Új szenzibilitás fogalmát, amellyel azokat a műveket jellemezte, amelyek szubjektívek és érzékiek voltak.

Ilyen munkákból rendezte ’84-ben az Ernst Múzeumban a Frissen festve kiállítást, amelynek címét én találtam ki, a katalógusát és plakátját pedig szintén én terveztem.

Sőt, utóbbiért ’85-ben még bronzérmet is nyertem Japánban, a Toyamai Nemzetközi Plakát Triennálén. Másrészt én is ráéreztem a korszellemre, mivel ekkor laza, színes és nagy méretű filctollrajzokat készítettem. Akkor is egy nap alatt váltottam stílust. Egyszer amúgy valaki mondta nekem, hogy bármit csinálok, az olyan „kemény gyuris”. Én ezt nem tudom megállapítani.  

Hogyan készültek akkoriban a filmes plakátok?

Több grafikus is beült egy vetítésre, aztán megrajzolta a maga változatát, a rendező meg kiválasztotta a neki tetszőt. Mindenki azt csinált, amit akart, nem kaptunk szempontokat. Nyugaton viszont ekkor ellaposodott a műfaj: bevett szokássá vált, hogy a posztereken a főhős fotóportréját látjuk, fölötte kis jelenetben meg valakik ölik egymást vagy smárolnak. A nyugatiak irigykedtek is ránk meg a lengyelekre, hogy mi olyan plakátot csináltunk, amilyet akartunk. A magyar rendezők közül Jancsó és Szabó bíztak bennem leginkább, majdnem mindig az én plakátomat választották. 

Melyik plakátja szólt a legnagyobbat?

Amikor 1985-ben Néray Katalin megbízott azzal, hogy készítsek egy óriási posztert a magyar plakáttörténet száz évét bemutató Műcsarnok-kiállításhoz, amelynek a rendezésével szintén engem bízott meg. Az eseménybe azonban beleszólt a történelem: akkor ünnepelték Budapesten a Helsinki Értekezlet tizedik évfordulóját, amire Margaret Thatcher is ellátogatott. Az akkori kultúrpolitika pedig tartott attól, hogy mit szólna a Vaslady, ha ellátogatna a tárlatra, és meglátna néhány imperialistaellenes plakátot. Így a Műcsarnokban akkor inkább gobelineket állítottak ki. 1986-ban viszont pótoltuk a kiállítást, amelyhez Néray Kati kért tőlem egy új címet, de fogalmam sem volt, hogy mit adhatnék.

Emlékszem, a kisföldalattin ülve majd megőrültem, aztán egyszer csak beugrott: „100+1 éves a magyar plakát”.

Mentem is gyorsan a Műcsarnokba, és mondtam Katinak, hogy ez jutott eszembe. Mire mondta, hogy meg van véve.

Hogyan festett a plakát a homlokzaton?

Nyolc méterszer öt méteres volt, mögé pedig festett hungarocellből elkészítettük a Műcsarnok több oszlopát, de ferdén és megtörve, így a homlokzat olyan érzést keltett, mintha szétrobbanna az épület. Sőt, annyira hiteles lett, hogy amikor a munkások az egyik nagyobb darabot véletlenül leejtették, és az elkezdett gurulni a járdán, egy totyogó, idős házaspár a férfi tagja majdnem szívrohamot kapott.

Változott a nyolcvanas években még a stílusa?

A filcrajzokat idővel abbahagytam, mert bizonyos színek, mint a bíbor és a vörös kifakultak. Aztán pasztellben alkottam, mint Rippl-Rónai és Renoir. Meg készítettem aktképeket, például az akkori élettársamról, Jerger Krisztináról, melyeket kiállítottam a Pécsi Kisgalériában Kriszta címmel. 

Voltak nemzetközi sikerei is?

Igen, 1989-ben az Air France légitársaság és a Grapus grafikus csoport meghívták a világ legjobb hatvanhat grafikusát, hogy készítsenek plakátokat a Nagy Francia Forradalom kétszázadik évfordulójára. A másik magyar résztvevő Pinczehelyi Sándor volt, én meg ismét Krisztát rajzoltam meg meztelenül, rajta az angol felirattal: „Én szeretem az emberi jogokat, mert szeretem a feleségemet és a gyerekemet”. Emellett a Szabó Istvánnak tervezett piros betűs Mephisto logóm bejárta a világot. Rengeteg országban használták, harminc változatot magam is eltettem. Németországban pedig a Der Spiegel magazin címlapján is szerepelt a felirat. Egyszer meg láttam a tévében, ahogy egy New York-i mozinál vagy tíz munkás szereli fel a homlokzatra, a logó szerintem harminc méter is volt.

Ugorjunk egyet az időben. Mi történt 1989 után?

A rendszerváltozás után nagy vákuum lett a munkámban. Pedig ’86-ban a Műcsarnokban rendezett plakátkiállítás az életem csúcspontja volt. Biztattak is bennünket, hogy azután tele leszünk megrendelésekkel, miközben pont az ellenkezője történt. Egyre kevesebb plakátot rendeltek tőlünk, a megbízásokat felmondta a Mokép és számos múzeum. Ezután abból éltem, hogy az IPM magazint terveztem, és a Színház folyóirat címlapjait. Szóval eléggé kemény és rossz időszakom volt a rendszerváltás után. 

Történt valami jó is?

Persze, terveztem Helikon-könyvborítókat, Spirónak, Esterházynak és másoknak. Aztán Dávid fiamnak vettünk egy kompjútert, hogy ne maradjon el a többiektől. Közben én is használtam, és egyre jobban megszerettem. Annyira, hogy ’98-tól elkezdtem számítógépes munkákat csinálni. Azóta is kompjúteren dolgozom.

Először még figurálisakat rajzoltam, ’99-ben meg is jelent egy könyvem, melyben százhat szóviccrajzom volt. Aztán ismét váltottam: absztrakt képeket kezdtem készíteni az egeremmel.

Az absztrakton belül is voltak korszakok?

Igen, eleinte a saját fotóimat applikáltam a képekbe, majd digitálisan rájuk firkáltam. Ez olyan öt-hat évig tartott. Most viszont már csak tisztán absztrakt képeket csinálok, ami például mögöttem van a falon, azt a Magyar Tudományos Akadémián mutatják majd be a Maurer Dóra és asztaltársasága című kiállításon. Amúgy amióta nincsenek megrendeléseim, olyat alkotok, amilyet csak akarok. Szabad ember vagyok.

Kitől örökölte a tehetségét?

A szellemi vénámat apukámtól. Amikor hatéves voltam, elvitt a Szépművészeti Múzeumba, amikor pedig tíz, akkor a Zeneakadémián hallgattunk Bartók-, Beethoven- és Bach-koncertet. 1947-ben meg vele láttam először absztrakt műveket a Fővárosi Képtárban. De még elvitt biciklizni, úszni és vívni is. Anyukám viszont semmilyen múzeumba nem járt, de nagyon jól főzött. Tőle mást örököltem: a fizikai állóképességemet. Anyukám soha nem volt beteg, és nyolcvannyolc évet élt.

A Teavolution üzlethelyiségét nem lehet teaháznak hívni, mert arról a kétezres évek csicsás, túlillatosított kávézói jutnak eszünkbe. Teakuckónak pláne, mert egyrészt annál nagyobb, másrészt idétlen. Simán teázónak azért nem, mert inkább szaküzlet és oktatóközpont. A dojo szó jelentése edzőterem és meditációs központ, szó szerinti fordításban a „tanítás helye” a japán harcművészetekben, úgyhogy a legjobb talán ezzel leírni Nagy Balázs és Nagy Dóri vállalkozását. 

Nagyon régóta foglalkozom ahhoz borral, hogy zavarba jöjjek a teáktól: a történetük évezredeket ver rá a boréra, a fajtáik megismerésére egy élet nem tűnik elégnek, az igazán szakszerű elkészítésük, fogyasztásuk és élvezetük pedig kívülről varangyos boszorkányságnak tűnik – eddig tehát úgy voltam vele, hogy jobb, ha bele sem kezdek, mert csak meggyalázom. De elég volt leülni Balázzsal beszélgetni ahhoz, hogy öt perc alatt bebizonyítsa: ez természetesen hülyeség. 

„Nagyon jó a párhuzam, Dórival mi is a bor felől érkeztünk. Szerettünk borkóstolókra járni, tanulni róluk, aztán ennek mintájára végigjártuk a kávés vonalat is, hiszen itthon akkoriban jelentek meg az első specialty kávézók. Az első igazi teával azonban a sporton keresztül találkoztunk: az egyik edzőtársunk felesége tajvani, és egyszer csak kaptunk tőle egy zacskó teát, hogy kóstoljuk meg. Hányódott egy darabig a konyhánkban, aztán egyszer a kezünkbe került és megfőztük – és megdöbbentünk.

Azonnal „beütött”, hogy ez tényleg valami nagyon más, mint amit addig teának ismertünk.

Ez alig tíz-tizenöt éve történt, azóta pedig Balázsék eljutottak oda, hogy mindketten pályát módosítottak, rendszeresen járnak Tajvanra és Kínába, ahol a világ leghíresebb teaültetvényein személyesen tárgyalnak a termelőkkel, és hozzák magukkal a csodálatosabbnál csodálatosabb teákat Óbudára.

„Könnyű párhuzamot vonni, hiszen ugyanúgy megvannak a teanövény fajtái, ahogy a borszőlőnél: ugyanúgy vannak tömegtermelésre szánt fajták és ritka, nagyon érzékeny különlegességek, ősi, magról fejlődők vagy friss nemesítések. Ugyanúgy megvannak a híres termőhelyek, a különleges és felkapott terroir-ok – amikor elkezdtünk belemélyedni, mi is szinte egy az egyben megfeleltettük a módszertant, ahogy a borokat tanultuk korábban. A nehézsége mindössze abban rejlett, hogy Budapesten csak pár hely volt, ahová érdemes volt elmenni tanulni, ezért az alapfokú kurzusok, kóstolók után elkezdtük tágítani a kört. Elmentünk Varsóba egy teafesztiválra, megnéztük, mi van Bécsben, majd Berlinben, Prágában – ahol sokkal nagyobb teás élet van, mint itthon. Kiutaztunk egy eseményre Londonba, amit lefújtak: ha már ott voltunk, végiglátogattuk London összes teás szakboltját. Előbb-utóbb pedig adta magát, hogy csak el kellene mennünk Kínába…” 

Akkorra Balázsék összeállítottak már egy teacsomagot, amivel a specialty kávézókat keresték meg, de a forgalmazás nem volt egyszerű: a teakereskedők sokszor nem tudtak árat adni, mivel egy-egy beszerzési csatorna kiépítése annyi munkába és energiába kerül, hogy ezt senki nem szívesen adja ki a kezéből. Így hát felkerekedtek és kiutaztak Kínába egy nemzetközi teavásárra.
„Ott ért minket a meglepetés, hogy az csak a nevében volt International Tee Fair: valójában a kínai belföldi piacnak szólt. Alig valaki beszélt angolul, szinte senki nem tudott export árakat adni, főleg ilyen kis mennyiségekre, sőt exportengedélyük sem volt – de nagyon lelkesen fotózkodtak velünk. Végül egy helyi kapcsolattartó srác a szárnyai alá vett bennünket és mindenben segített bennünket. Hatalmas élmény volt látni, hogy mennyire szívesen fogadtak:

ő segített teaültetvényekre eljutni, összehozott minket a termelőkkel, úgyhogy végül vettünk egy belföldi repülőjegyet, és tovább utaztunk.

Elképesztő tapasztalat volt. Főleg, hogy a rendeléseknél próbáltam kenni, amikor a mennyiségekről volt szó: ők nyilván konténerekben gondolkodtak, mi pedig fél-egy kilókban. De nekik is természetes volt, hogy ez csak egy induló, nagyon pici piac, amiből később még bármi lehet.” 

Jó kapcsolatokat sikerült kialakítaniuk, de ehhez persze szükség volt a gördülékeny kommunikációra: a 2014-es első út után mindketten belevetették magukat a tanulásba, és két évvel később Balázs már tolmács nélkül tárgyalt Kínában. Ma pedig a napjaik nagy része erről szól: a beszélgetésünk közben például Dóri egy törzsvásárlójukkal töltött jó fél óra után épp egy tajvani szállítmány sorsát egyengette. 

„A beszállítóinkkal inkább baráti a kapcsolatunk, mint üzleti: ez a piac nekik is inkább hobbi. Kínában természetesen nagyon jól ismerik az emberek a teákat, hajlandók is megfizetni a jót és hatalmas a belső piacuk: igazából semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy Európába szállítsanak. Mégis küldenek nekünk teát – a családi fotóikkal együtt.” 

Természetesen mire idáig jutottunk a sztorizásban, addigra a harmadik felöntésnél tartottunk: a jó teákat ugyanis akár 10-15 alkalommal fel lehet önteni és közben folyamatosan változik, teljesedik az ízük. A teát pedig nem nagy, ölben szorongatható bögrékből isszuk, mint a giccses reklámokban (persze a gyapjúzokniba és pokrócba burkolózás megengedett, ha valakinek az esik jól), hanem pici, filigrán porcelán kelyhekből.

„Először forró vízzel vagy az első forrázattal kiöblítjük a csészéket, hogy felmelegítsük – ez higiéniai szempontból sem utolsó dolog. Utána pedig szépen, ráérősen, kis adagokban kóstoljuk, mert ahogy nyílnak a tealevelek – ahogy látod, itt egész tealevelekről van szó, nem törmelékről – folyamatosan változik az ízük. Ázsiában apró adagokban készítik a teát, szemben az európai módszerrel, amikor egyszerre főzöl egy liternyit, ami az elején túl forró, utána pedig marad egy fél liter kihűlt teád.

Szürcsölni pedig kifejezetten ér: ha egy kis levegőt is szívsz a szádba a teával, az segít abban, hogy a teljes szájüregedet betöltsék az aromák.

Látod? Pont, mint a borkóstolásnál.
Ez egy tajvani oloong tea: mondjuk olyan, mint egy tokaji aszú. Nagyon finom és jó minőségű, de az is azonnal értékelni fogja az ízét, aki egyáltalán nem ismeri a teákat.
Mi éppen azért dolgozunk kis adagokkal, mert egyrészt mindig szeretnénk valami újat mutatni a közönségünknek, másrészt nagyon nem mindegy, hogy meddig tároljuk őket. A japán és zöld teákat például a hűtőben tartjuk – azok olyanok, mint egy rozé: egy éven belül meg kell inni őket ahhoz, hogy legjobb formájukat mutassák. Vannak viszont olyan érlelt, fermentált teák, amiket külön humidorban kéne tartani, mint a szivarokat, hogy a megfelelő páratartalom miatt ne száradjanak ki és hosszú ideig megőrizzék a minőségüket – én speciel építettem egyet egy hűtőtáskából, mert ekkora humidort venni olyan drága lenne, hogy azt inkább teára költjük…” 

Már itthon is hallani a teasommelier címet, ám ezt igazából nehéz megfeleltetni a borral foglalkozó sommelierek munkájával. Indiában kezdték el használni a kifejezést, de míg a bornál a sommelier főként az étel és bor párosításokkal dolgozik, a tea esetében ez legfeljebb annyit jelent, hogy az átlagosnál sokkal jobban ért hozzá.

„Én is kitettem a nemzetközi kurzusokról szóló diplomáimat a falra, hogy aki bejön, az lássa, hogy nem a szél hordta össze, de nem hívnám magam teasommeliernek. Legfeljebb teakészítőnek.”

„Mindenkitől azt hallom elsőre, hogy teázni macerás, de ezzel az erővel tojást főzni is az. Dórival nagyon tudatosan figyelünk arra, hogy teremtsünk magunknak időt teázni nap közben – mert persze minket is elsodornak az intéznivalók. De ha leülünk teázni, akkor csak arra figyelünk, ami a testednek és az agyadnak is nagyon jót tesz. Figyelsz magadra, amiről sokszor nagyon könnyű elfeledkezni.
Valójában a víz a legfontosabb az egészben: hogy milyen az ásványianyag-tartalma, kémhatása és a hőfoka. Nagyon könnyű túl forró vízzel tönkretenni egy teát, de nekünk fontos az is, hogy melyik fajta teához milyen ásványvizet vagy szűrt vizet használunk. Viszont ha erre valaki rákattan, nagyon könnyen kitapasztalja saját magának, mert nagyon jót lehet játszani  azzal, hogy ugyanazt a teát különböző vizekkel készíted el és kóstolod meg.
Persze ez már akkor jön, amikor valakit »megfertőzött« a teázás, a világ nagy része nem így csinálja. Egyszer voltunk egy jó nevű termelőnél, ahol láttam, hogy válogatás közben egy ember folyamatosan söpörte össze a lepotyogott leveleket és lapátolta zsákokba. Elképedtem, hogy mekkora veszteséggel dolgoznak, mire a termelő elmosolyodott: »ne viccelj, azt adom el legelőször!« Gondolj bele, mi lehet a filteres, aromákkal áztatott dobozos teákban…
Tényleg, erről még nem esett szó: a száraz teának nincs vagy vagy alig van illata. Tehát ha kibontasz egy teát, megszagolod és potpourri-illat csap meg, akkor fogj gyanút: biztos, hogy mesterséges aromát adtak hozzá!”

Teavolution Tea Room and Shop
Budapest, Nagyszombat utca 1/C
(Kukkantsanak be az árkád alá, onnan nyílik az üzlet!)
teavolution.eu

Hogyan emlékeznek vissza a kezdetekre, az egyesület elindulására?

Mészöly Géza: Gáborral régóta ismerjük már egymást, mert gyerekkorunkban együtt fociztunk a Vasasban, és 2009-ben mindketten a frissen megalakult Magyar Gyermeklabdarúgó Szövetségben töltöttünk be pozíciót: én mint futball nagykövet, ő mint kommunikációs igazgató. Egy itteni ebéd során beszélgettünk, amikor felvetette egy közös focisuli alapításának ötletét, miután ő hosszú éveket töltött el és bőséges tapasztalatot szerzett az utánpótlásképzésben, én meg nagy nyitottságot éreztem magamban a gyerekfoci iránt, tetszett az ötlete, és úgy gondoltam, hogy egy ilyen projekthez szívesen adnám a nevemet.

Újvári Gábor: Mivel mind a ketten Ürömön laktunk és lakunk a mai napig, kézenfekvőnek tűnt, hogy itt és a környéken kezdjünk el gyerekeket toborozni. Először azonban szerettük volna felmérni az igényeket, így Gézával bementünk az ürömi óvodába és iskolába, ahol rögtön érződött, hogy mekkora érdeklődés lenne az oktatás utáni labdarúgó-foglalkozásokra. Az egésznek a mozgatórugóját az adta, hogy sok időt töltöttem el az óvodai, iskolai futballban, és borzasztóan fájlaltam, hogy az egyesületeket nagyon nem érdekli ez az intézmény, pedig ha létezik hely, ahol rengeteg elérhető gyerek van, akkor az óvoda és iskola az. 2009 őszén tehát kísérleti jelleggel, harminc jelentkezővel beindítottuk Ürömön a focioktatást, és a sikerén felbuzdulva 2010 februárjában, főként az innen kiválogatott gyerekekre építve megalapítottuk a Mészöly Focisulit SE-t, hogy immáron egyesületi keretek között folytathassuk az utánpótlásképzést.

Miként tudták megteremteni hozzá a feltételeket? Mi volt a víziójuk?

Újvári Gábor: Szerencsés időpontban indultunk el, mert a kormány másfél évvel később, 2011 nyarán vezette be a látványsportágak társasági adótámogatását, a Tao-t, amihez fiatal egyesületként nagyon komoly pályázatot nyújtottunk be. Leírtuk, hogyan képzeljük el a képzés tömegesítését, a gyerekek számának növelését, ezen belül a tehetséggondozást. A Tao jó lehetőségnek tűnt, mert a támogatási pénzek felhasználási körét ekkor még nem szabályozták olyan erősen, mint napjainkban, ezért nagyobb mozgástérrel rendelkeztünk, és talán a Mészöly név is segített bennünket. A programunk minden szempontból alátámasztott volt, 2011-ben reálértéken 145 millió forintot kaptunk terveink megvalósítására. Érzékeltetésül: ugyanez a Tao kategória ma 60 millió forint, és eltelt tizenkét év, miközben a pénz romlott. Az összeget arra használtuk fel, amire kértük, vagyis a gyerekekre fordítottuk, így jöhetett létre az a sikertörténet, hogy a létszámadatok alapján pár éven belül az ország legnagyobb utánpótlás-nevelő egyesületévé váltunk.

Mészöly Géza: Az volt az egyik alapelvünk, hogy a képzést egyesületi formában minél közelebb vigyük a gyerekekhez és szüleikhez, és akkor pillanatok alatt meg fognak telni a pályák. Ha meg híre megy, hogy jól is érzik magukat, nagy a fejlődés, akkor még többen fognak jönni. Elkezdtünk olyan bázisokat nyitni, ahol – egy kivétellel – legalább egy nagy labdarúgó-pálya rendelkezésre áll(t): Ürömön, Gödön, Újbudán, Kőbányán, a Marczibányi téren és Csillaghegyen, előbb a Márton utcában, majd a Csillaghegyi strand területén. Sokáig mind a hat egyszerre üzemelt, jelenleg Kőbányán, a Marczibányi téren és Csillaghegyen vagyunk. Már az elején elindítottuk tehetséggondozó programunkat, és azt tapasztaltuk, hogy mindegyik pályánkon teljesen véletlenszerűen, korosztályonként feltűnik egy-két nagyon ügyes gyerek, akikből így klubszinten összesen tíz-tizenkettő, tehát egy komplett csapat lett. Ez az oka, hogy szinte a megalakulásunktól számított két éven belül olyan erősségű együtteseink keletkeztek, amik rögtön felvették a versenyt az összes, ma már futball akadémiaként működő, nagy múltú klubbal, mint például a Fradi, Újpest, Vasas, Honvéd, Debrecen, Szombathely.

Hány éves gyerekeknek hirdették meg az első toborzót és mennyi csapatuk van jelenleg?

Újvári Gábor: A 2010-es toborzónkat az U12-13-as korcsoporttól U6-ig, azaz az óvodásokig hirdettük meg, amire 53-an jelentkeztek, majd jöttek le Ürömre. Ma közel 350-en fociznak az egyesületünk tagjaként, és rálátunk még nagyjából hatszáz gyerekre a különböző intézményekben, óvodákban, iskolákban. Az összes korosztályt lefedjük, tavaly már felnőtt csapatot is indítottunk a budapesti negyedosztályban, de csak azért, mert a 2010-ben érkezett óvódásaink napjainkra elérték a felnőtt kor határát, és szeretnénk nekik a munka, továbbtanulás mellett további játéklehetőséget biztosítani a Mészöly Focisuli keretein belül. U13-ig minden korcsoportban három együttesünk van a következő elosztásban: az ügyesebbek a kiemelt keret A és B csapatában, a többiek a bázis csapatban. Ezt a rendszert U13 fölött nem mindenhol tudjuk tartani, de három csapatnyi játékosunk minden korcsoportban van, bázisonként egy-egy.

Milyen szemlélet alapján képzik a játékosaikat?

Újvári Gábor: Újra és újra bebizonyítottuk, hogy bár nagyon fontos az infrastruktúra, és mi is nagyon örülünk annak, hogy olyan szép pályán játszhatunk, mint mondjuk a Csillaghegyi strandé, de nem ez az elsődleges, hanem az, hogy hagyjuk játszani a gyereket, hogy a kreativitásuk kibontakozhasson. Mi itt a focisulinál 20-22-en vagyunk edzők, és semmi mást nem csinálunk, mint olyan körülményeket teremtünk a gyerekeknek, hogy folyamatosan edzhessenek és játszhassanak. Alapvetően a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) regionális bajnokságaiban versenyzünk, de rendszeresen részt veszünk hazai és nemzetközi tornákon, edzőmérkőzéseket játszunk, a legkisebbekkel meg Bozsik-tornákon szerepelünk. Itt érzem fontosnak kiemelni egy másik alapelvünket, amely szerint bárkit, aki hozzánk jelentkezik, felveszünk és játéklehetőséget biztosítunk neki. Mi még sohasem küldtünk el gyereket, mert nem tud focizni. A kevésbé ügyesek is nálunk maradnak, próbálkoznak, lehet, hogy kevesebbet játszanak, és ha teljesen alkalmatlanok, talán fel is adják, de a bázis csapatainkban ők is megtalálják a helyüket. Szeretnénk őket is megtartani, mert családias jellegű klub vagyunk.

Ha viszont valaki ügyes, azt rögtön áttesszük a kiemelt keretbe, amivel nagyon sok külföldi tornán veszünk részt, idősebbek között versenyeztetjük őket, és akár heti két mérkőzést is játszunk, hogy menjen nekik a játék. Abból van ugyanis a mai világban a legkevesebb: játékból. A mostani gyerekek egyszerűen nem fociznak annyit, mint régen akár az én korosztályom, pedig a kellő mennyiségű labdaérintés következtében alakul ki a technikai tudás, ami a mai, gyors futball alapja. Engem például anyám sohasem talált otthon, mert mindig lent voltam az utcán és fociztam. Napjainkban már nem látni kisgyereket a lakótelepi dühöngőkben, hogy a labdát rúgnák. A mai magyar futballban a hétéves gyerekeknek a kettő az egy elleni szituációkat és az emberfölényes gyakorlatokat oktatják, miközben mi azt mondjuk, hogy az egy az egy ellenit kell megtanulnia, sőt az egy a kettő ellenit, mert a meccseken döntő többségében ezekkel a szituációkkal fog találkozni, illetve ettől fog megtanulni cselezni és lesz kreatív, ami az egyik legfontosabb dolog a labdarúgásban, de mára sajnos kezd fokozatosan kiveszni belőle.

Mi szeretünk játszani, ezért nagyon sokat futunk, minden korosztályban iszonyatos presszinggel támadjuk le az ellenfelet, megpróbálunk mindig mindenhová odaérni, elrontva az ellenfél saját játékát, hogy minél hamarabb megszerezzük tőlük a labdát, mi támadhassunk és gólhelyzetig juthassunk. Igen intenzívek az edzéseink, a gyerekek egymástól tanulnak, egymásra teszik rá a nyomást, nagy a versenyhelyzet, a meccseinken sok gólt kapunk, de rengeteget rúgunk is, a játékosaink kiskoruktól kezdve ahhoz vannak hozzászoktatva, hogy gólokat lőjenek, amivel szórakoztatják elsősorban saját magukat, másrészt szüleiket, edzőiket is. Hagyjuk őket kibontakozni, engedjük, hogy kijöjjön a játékos személyiségük, amit nyilván valamilyen szinten rendszerbe kell foglalnunk, viszont nem szólunk bele, hogy támadásban milyen megoldást válasszanak. Arra nevelünk, hogy jó döntéseket hozzanak. Nálunk olyan alapot szereznek, amivel később bárhol máshol megállják a helyüket, és a tudásukhoz mérten ki tudják hozni magukból a legtöbbet. Azt valljuk, hogy egyénileg roppant erős gyerekeink vannak, akik az egy az egy elleni párharcot mind támadásban, mind védekezésben a nagy többségnél jobban vívják meg Magyarországon. Szerintünk nekünk jó játékosokat kell nevelnünk, nem pedig csapatjátékot összeraknunk, mert a sok jó játékos magától is jó csapatot fog alkotni.

Mi a titka a Mészöly Focisulinak? Hogyan tudják segíteni a gyerekek felnőtt labdarúgásba való integrálódását?

Mészöly Géza: Szerintem annyi a titok, hogy a Gábor által vázolt képzést, nevelést nagy odafigyeléssel végezzük, ami mellett már egészen kis kortól kezdve óriási energiákat fektetünk a versenyeztetésbe. Nemzetközi meccsek sokaságát játsszuk, nagynevű klubok utánpótlás-együtteseivel is. Fontosnak tartjuk, nekünk edzőknek pedig kiemelt feladatunk, hogy egy korosztályon belül több csapatunk is legyen, és ezek közül mindenki találja meg magának a megfelelő szintűt, ne csak eddzen és a kispadon üldögéljen, hanem folyamatosan játsszon. Ráadásul mindezt minél jobb, erősebb ellenfelek ellen. Nem véletlen, hogy a legtehetségesebbeket akár állandó jelleggel két évvel idősebbek között versenyeztetjük, ahogyan ezt külföldön is teszik. Bármelyik gyerekünkről is legyen szó, víziónk van róla, hogy mit lehetne belőle kihozni. Ezt gondolom a titoknak, már ha annak nevezhető, mert mindenki tudja, csak a megvalósítás sokkal nehezebb.

A mi gyerekeinket pont azért lehet már a szükséges korhatár betöltésével, azaz 16 évesen egy felnőtt együttesbe betenni, mert egész életükben idősebbek ellen játszottak, így mindig alkalmazkodniuk kellett, fel vannak rá készülve és természetes dolognak tartják. 2015-ben megkeresett bennünket a Budapest I. osztályú Fővárosi Vízművek, hogy szerződéses együttműködésben biztosítsuk nekik az utánpótlás-csapataikat. Ez jó lehetőséget teremtett nekünk arra, hogy a legügyesebb, 16 éves kort betöltött játékosainkat felnőtt bajnokságban játszassuk, ami fejlesztés szempontjából rendkívül fontos, és innentől kezdve elindulhatnak a profi karrier irányába. A Vízművekben három játékosunk is van, akik profi szerződést kaptak, de a későbbiekben sokkal többen lesznek, mert vannak nagyon tehetséges korosztályaink, és borzasztó ritka az, hogy 17-18 évesen a gyereknek már van vagy nyolcvan felnőtt mérkőzése. Én 2020 végétől vagyok a Vízművek vezetőedzője, és korábban voltam többek között Szombathelyen, Újpesten, valamint a korosztályos válogatottaknál is dolgoztam, amikor nyilván az ottani feladatom bírt prioritással, így kevesebbet tudtam részt venni a Mészöly Focisuli mindennapjaiban. Ám ha csak egy kis szabadidőm akadt, mindig örömmel foglalkoztam a Focisuli ügyeivel, rohantam le a pályára, mert nagyon szeretem és nem csak a nevemet adom hozzá. A fontos döntéseket mindig Gáborral ketten hozzuk meg, nem kell hozzá nagyobb grémiumot összehívni, ezért is működik nagyon hatékonyan az egyesület.

A szülők el tudják fogadni, hogy utánpótlásmeccseken nem az eredmény a legfontosabb?

Újvári Gábor: Sajnos nehezen, de ezzel együtt a többségével a gyerekeken keresztül sikerül megértetni, hogy jobb 3-5-re kikapni, mint 8-0-ra győzni. Előbb-utóbb belátják, hogy ha a gyerkőc folyton csak nyer, nem kap nagyobb ellenállást, akkor elkényelmesedik és le fog maradni a fejlődésben. Mentálisan iszonyatos terhet lehet levenni azzal, hogy idősebbek ellen játszunk, mert a győzelem így még kevésbé elvárható. Nyilván a gyerek akkor is mindig nyerni szeretne, ha tisztában van vele, hogy nincs ilyen irányú elvárás, nemhogy retorzió. Én aztán tényleg utálok veszíteni, de tudom, hogy nem baj, mert tanulunk belőle, lenyugszunk, nemsokára jön a következő meccs. A vereség kezelése mellett fontos a siker feldolgozása is, illetve a végcél figyelembe vétele, ám ezt sok szülő sajnos nem látja be, és ahelyett, hogy csomó olyan dolgot levenne szegény gyerekéről, amitől még véletlenül sem tud önfeledten játszani, a végén inkább elviszi máshova focizni…

Miben mérik, miként állapítják meg a klub nevelésben elért eredményességét?

Újvári Gábor: Az egyesületünkből eddig több mint 400-an mentek futball akadémiára, amit, ha összevetünk a múltunkkal és lehetőségeinkkel, őrületes szám. Érdemben nincs ennyi tehetség, mert az elején mindenki „ránk cuppant”, hogy milyen jók vagyunk, és nem volt olyan játékosunk, aki ne kellett volna valakinek. Az más kérdés, hogy ezek az akadémiák aztán mit kezdtek velük, mert a döntő többségüket végül elküldték onnan, így megvan róluk a markáns, nem túl pozitív véleményem. Nálunk fel sem merült, hogy akadémiai státuszért folyamodjunk, igaz, az ehhez szükséges feltételek megteremtése számunkra nem lehetséges, jelen pillanatban körzetközpont vagyunk. Mi az eddig elmondott elvek mentén próbáljuk nevelgetni a gyerekeinket, ami azzal is jár, hogy kevés igazi tehetséget tudunk kihozni egy ilyen rendszerből, az utca többet kitermelne, ha lenne elég labdaérintés és játék. Az egész magyar futball legnagyobb alapproblémája a rossz képzés, a nevelés hiánya. A legtöbb akadémia még mindig az akkcelerált gyerekeket keresi, akik korukhoz képest előrébb tartanak, vagyis kicsit nagyobbak, erősebbek, gyorsabbak, és hiába ügyetlenebbek, velük meg lehet nyerni a meccset, mert eredménykényszer van. Nekünk programunk van arra, hogy a korosztályon belül később született gyerekeket a rendszerben tartsuk. 25 játékosunk lépett már pályára valamelyik magyar válogatottban: két lány a felnőttben, a többiek különböző utánpótlás-korosztályban. Jelen pillanatban 16-an profik, és az igazán sok tehetséges játékost tartalmazó évjárataink csak most fognak felnőni. Egészében nézve van egy szám, ami teljesen objektíven ráhelyez mindenkit Magyarország térképére, az úgynevezett produktivitási mutató. Ennek lényege, hogy minden játékos, aki az U15 és U19 közötti NB I-es utánpótlás bajnokságokban pályára lép, pontot kap, amit azoknak a kluboknak termel, amelyek 14. életéve betöltése előtt nevelték, napra pontosan lebontva. Nagyon igazságos a rendszer, amely alapján az utolsó lezárt, azaz 2021/22-es szezonban 1400 klub közül tizenharmadikak vagyunk az országban, öt akadémiát is megelőzünk, úgy, hogy egyik csapatunk sem játszik az NB I-ben. Nem bajnoki címben mérjük az eredményességet, nekünk a folyamatos visszacsatolás megléte a fontos, hogy értékes srácokat nevelünk ki, akik bárhol megállják a helyüket, mert egyéni képzést kapnak tőlünk, egyéni gondolkodással és alkalmazkodó képességgel lépnek pályára.

Milyen forrásokból tartják fenn az egyesületet?

Újvári Gábor: Az elején már említett Tao-val együtt összesen öt lábon állunk. A második az úgymond állami támogatás, ami körzetközpontként jár nekünk, nyilván tenni is kell érte, de ez egy kalkulálható összeg. A harmadik az MLSZ-től kapott és az előbb vázolt produktivitási mutatóból származó pénz, legutóbb 30 millió forint volt. A negyedik, amit a Tao szinte teljesen megölt, kiváltott, az egyfajta szponzori bevétel, ami hol több, hol kevesebb, véletlenszerű, leginkább szülői oldalról érkezik. Az ötödik a tagdíjbevétel, ami szintén viszonylag jelentős összeg. Végeredményben ezek teszik ki a klub bevételi oldalát, és ez teljesen rendben is lenne, már van annyi tapasztalatunk, hogy tudjuk, ebből mit leszünk képesek szolgáltatni a következő évben. Az igazi dráma az elmúlt időszak drasztikus áremelkedése. Okos gazdálkodással még néhány évig talán fenntartható a jelenlegi rendszer, de készülni kell azokra az időkre, amikor ennyi pénz sem lesz. Mindig csak a következő évre tudunk tervezni, nagyon fáradunk, ez tény, és sajnos sokkal jobb reálisan nézve nem várható, új források beemelése pedig nagyon nehéz. Mindezek tudatában külön frusztráló, hogy olyan akadémiák ellen is pályára lépünk, amelyek pluszban mondjuk évi egymilliárd forint állami támogatást kapnak, ráadásul sok esetben a nálunk felnövő gyerekekkel a csapatukban…

Mennyire érzik erősnek III. kerületi beágyazódottságukat?

Mészöly Géza: Mi mindig is óbudai klubnak tartottuk magunkat, a klub székhelye a Lajos utcába van bejegyezve, mindketten ezer szállal kötődünk a kerülethez, Gábor itt is nőtt fel. Az elmúlt tizenhárom évünk alatt azt éreztük, hogy az önkormányzat ugyan örül nekünk, a sikereinknek, de mégsem gondol teljesen magáénak bennünket, sem anyagi támogatásban, sem együttműködésben. Nyilván előbbi is jól jött volna, de nekünk elsősorban utóbbira lenne szükségünk, így örömmel tapasztaljuk, hogy az elmúlt évben mintha megmozdult volna valami, és ők is kezdik úgy érezni, érdemes egy ennyi gyereket az egészséges életmódra nevelő egyesület mellé odaállni. Nyitottak vagyunk arra, hogy a jelenlegieken túl további III. kerületi iskolákat, óvodákat karoljunk fel, és tartsunk edzéseket az ottani gyerekeknek. Bízunk benne, hogy ez a nyitottság most a polgármester úr részéről is fennáll. Ebben a szezonban készültünk el a műfüves képzősátrunkkal a Pais Dezső Általános Iskola udvarán, ami teljesen egyedülálló az országban, és a gyerekek egyéni képzését segíti. Legfőbb aktuális projektünk, hogy a Márton utcába – ahol korábban nyolc évig voltunk – visszatérhessünk, és fő bázisunkká tegyük. A csillaghegyi sporttelep a fővárosi önkormányzat tulajdona, a felújítása három éve áll, ám most úgy tűnik, hogy a III. kerületi önkormányzattal összefogva tavasszal végre tényleg elindul az építkezés, két műfüves, egy füves nagypálya és új öltözőépület létrehozása. A fővárosi közgyűlés elfogadta, megvan rá a pénz, mi csak remélni tudjuk, hogy meg is valósul, ami után a Külker SC-vel és a Csillaghegyi MTE-vel közösen, fenntartható módon üzemeltetnénk a sporttelepet, Óbuda-Békásmegyer sportszerető lakosságának legnagyobb örömére.

Van az a pillanata az évnek, amikor még a legsúlyosabb húsevők is elkezdenek vágyni valami frissre és zöldre a reggeli pacalpörkölt mellé. Ez jellemzően a kora tavasz, amikor viszont laikus szemmel még semmi, de semmi értelmes nem nő a természetben – ok, a zúzmó zöld, de ahhoz tényleg az éhenhalás küszöbén és/vagy rénszarvasnak kell lenni.
Ebben az a jó, hogy aki elkötelezett gyűjtögető, az hamar leadja a téli fókahájat a bokrok alatt kúszás-mászás közben, miközben szentségelve gyűjti be újra és újra a sapkáját, amit lerántanak róla az ágak. Másrészt körülbelül májusig tényleg nagyon kevés dolog bújik ki az avar alól – így arányaiban sokkal kevesebb mérgező dolgot szedhetünk össze véletlenül.
Mint mindig, most is el kell mondanunk:

városi környezetben, autóutak, előkészített (ld. alaposan be-műtrágyázott) szántóföldek közelében soha ne szedjünk semmit, amit szeretnénk megenni, mert a növények saját hatóanyagain kívül egy rakás, nagyon nem finom dolgot is megehetünk velük!

A másik szabály, hogy a törvény szerint állami területeken egy ember egy napon maximum két kilogramm növényt/gombát/termést szedhet saját használatra – de az a veszély ilyenkor még nem nagyon fenyeget, hogy ezt a mennyiséget túlléphetnénk, és emiatt kergetne meg a természetvédelmi őr.

Salátaboglárka:
Kezdjük az ijesztgetéssel: mérgező párja a mocsári gólyahír. De míg a salátaboglárkának pici, maximum 3–5 centis levelei vannak, a mocsári gólyahír kétszer-háromszor akkora, és tényleg a cuppogós lápokat szereti, ahová csak gumicsizmában érdemes bemenni. Nehezítésképpen a virágaik is hasonlítanak egymásra, de a salátaboglárkát is csak virágzás előtt szabad fogyasztani: utána már felszaporodnak benne olyan anyagok (a geekek kedvéért: protoanemonin), amelyek izgathatják a bőrt és a nyálkahártyát.
A levelei jellegzetesen szív alakúak, fényesek – avatatlan szem talán még az ibolya levelével keverheti össze, de mivel az is ehető, ez nem olyan nagy tragédia. Viszont annyi C-vitamint tartalmaznak, hogy régen a skorbut megelőzésére és kezelésére használták, úgyhogy nyugodtan szórjuk marékszámra mindenbe!
Az íze miatt nem kell különösebben megválogatni, hogy mibe, mivel az speciel nincs túl sok neki: olyan „zöld” és kész. Nem különösebben aromás, nem csíp, nem édes, nem kesernyés – pont ezért válthatjuk ki vele a fejessalátát vagy a jégsalátát, csak a salátaboglárka sokkal mutatósabb és egészségesebb. A szendvicseket például olyan szexivé varázsolja, mint a divatos és méregdrága mikrozöldek, de egy teljesen mezítlábas, cukros-ecetes öntettel akár még a tojásosnokedli-szezont is megnyithatjuk vele, hetekkel a szabadföldi fejessaláta megjelenése előtt.
Még ennél is ártatlanabb a tyúkhúr, ami lágy szárú, apró levelű, párnákban növő futónövény, de még a salátaboglárkánál is jellegtelenebb, és sokan tényleg ahhoz kötik, hogy a nagymamájuk a tyúkoknak szedte, így nincs túl nagy presztízse.

Zamatos turbolya:
A petrezselyemhez hasonló, de annál sokkal puhább és harsogó zöldebb, ánizsillatú növény. Tavasszal ez bújik ki a leghamarabb – na jó, a hóvirág után, de az nem ehető – és frissen még tényleg olyan erős ánizs illata van, hogy nehéz összekeverni a mérgező párjával, ami viszont a bürök. Igen, az a bürök, amivel Szókratészt kivégezték és ami idegrendszeri tüneteket, majd a végén légzésbénulást okoz – de ki főzne erős teát egy egérszagú, keserű növényből? (Na jó, ne adjunk tippeket…)
A turbolya viszont tényleg olyan ánizsillatú, hogy még akkor is képes illatosra fogni a kezünket, ha ollóval vágjuk, nem pedig tépkedjük, egy kis kosárkányi pedig belengi az autót hazafelé. Nyugalom, ez az erős illat csillapul, ahogy áll egy kicsit, úgyhogy a salátánkban már nem lesz penetráns, de inkább fűszernek használjuk, mint alapnak – pont ahogy a franciák. A francia konyha ugyanis imádja, és sokkal, de sokkal többet használ belőle, mint más európai népek.
A magyar konyhában szokatlan aromája miatt nagyon jól áll az édességeknek is: rafináltabbnál rafináltabb krémeket vagy önteteket lehet vele készíteni, de  arra figyeljünk, hogy mint minden aromás zöldfűszer, hőkezelés közben rohamosan veszti az ízét. Ezért nehéz házilag tartósítani is: az illóolajok – mily meglepő – illékonyak. Szárítva pár hét alatt teljesen jellegtelenné válik, fagyasztva viszont a puhasága miatt trutyira emlékeztető állaga lesz. A legjobb tehát, ha frissen esszük, egészen augusztusig-szeptemberig.
Maga a növény jól bírja a hideget, ezért előfordul, hogy még télen, december-január környékén is találunk belőle, de íze akkor már nem sok lesz.
Hozzá kötődik az egyik legidegesítőbb névazonosság, amivel a vadnövényekkel és a gasztromóniával egyszerre foglalkozókat a végletekig ki lehet borítani: a pár éve (Mautner Zsófinak köszönhetően) a fine dining konyhákban is ismertté és lassan divatossá váló turbolyagyökér nevű gumós zöldség nem a turbolya gyökere, hanem a csemegebarabolyé. Igen, jól értik: a turbolya gyökerét nem gyűjtjük és nem esszük, mert egy bokornyi növénynek is legfeljebb öt centis, nagyon satnya fehérrépára emlékeztető gyökere van. Ellenben a csemegebaraboly nevű növény (ami persze külsőleg hasonlít a turbolyára, de nincs ánizsillata és még jobban hasonlít a bürökre) gumós gyökerét ünnepeljük és úgy hívjuk, hogy turbolyagyökér. Egyértelmű, nem?! 

Medvehagyma:
A vadfokhagymának is hívott, egyik legkoraibb zöldről évről évre még a híradó is beszámol, és évről évre el kell mondani azt is, hogy a mérgező párja a gyöngyvirág. Az utóbbi évtizedekben tényleg annyira mainstream lett, hogy minden valamirevaló áruházlánc a zöldségespultján tartja – igaz, még a mostani árakhoz képest is nevetségesen drágán. Sokáig állítottam, hogy a gyöngyvirággal tényleg csak azok tudják összetéveszteni, akik direkt akarják, hiszen csak kiskertekben fordul elő, hogy egymás mellett nőnek – aztán szembe jöttek egymás mellett az erdőben.
És nem, ilyenkor nem segít, hogy a medvehagymának penetráns fokhagymaillata van, mert ahol medvehagyma nő, ott – kis túlzással – a fákon kívül csak az nő, tehát az egész erdőnek, hektárokon át fokhagymaillata van. Meg a kezünknek. Meg a ruhánknak. Tehát egy jó fél óra után a legegyszerűbbnek tűnő megoldás – azaz a szaglászás – nem biztos, hogy működik. Az viszont biztosan segít, hogy a gyöngyvirág szára hosszabb, mindig két levél ágazik el róla és a leveleinek a fonákja fényes. Ezzel szemben a medvehagyma 1-2-3 levelet is hozhat, amelyek szinte földközelben elágaznak és a fonákjuk is matt. Virágzáskor már pofonegyszerű a helyzet: a gyöngyvirágot mindenki ismeri, a medvehagymának viszont nem csengettyűkre, hanem gömbölyded bóbitára emlékeztető virága van.
A medvehagymát tartósítani a turbolyához hasonlóan nagy kihívás: szárítva és fagyasztva is rengeteget veszít az aromájából. Talán a legjobb megoldás a pesto: aprítva és olajban eltéve hónapokig megőrzi az aromáját és a gyógyhatásait, de egy fél éven belül így is fogyasszuk el, mert hajlamos beindulni és kibugyogni a jól lezárt befőttesüvegből.
A levelek „legfinediningabb” felhasználása a következő: öltözzünk fel alaposan, fogjunk egy vastag pokrócot, egy kovászos kenyeret, egy csomag igazán jó vajat és menjünk ki egy medvehagymásba. Terítsük le a pokrócot, heveredjünk el, kenjünk egy vajaskenyeret és fektünkben minden falathoz tépkedjünk magunk mellől medvehagymát. Nem viccelek: nekem minden évben ez a Tavaszünnep.
Erősen tartja magát az a tévhit, hogy a medvehagyma virágzás után már nem ehető – pedig itt kezdődik az igazi tánc! A növények (a túlzásig leegyszerűsítve) úgy működnek, hogy a fejlődésüket követve először a gyökérben, aztán a levelekben, majd a virágban, végül a termésben koncentrálják az aroma- és hatóanyagaikat. Így csinál a medvehagyma is: azért nem érdemes gyűjteni a leveleket, ha már virágzik, mert nincs íze. Na de a bimbónak és a termésének! Ugyanolyan aromásak, csak koncentráltabban és sokkal látványosabbak, mint a levél: nem véletlenül hívják a Michelin-csillagos konyhákban a bogyóját „medvehagyma-kaviár”-nak.

Ibolyavirág:
Végre kifújhatjuk a levegőt: az ibolyának Magyarországon mérgező párja nincs. Van viszont legalább 13 leírt változata, de ez étkezési szempontból nem érdekes – mindegyik ehető. Egyetlenegynek van közülük illata, de az is nagyon diszkrét és hamar elveszti: a tömegek által ismert ibolyaillat tehát tényleg csak a marketing- és vegyész szakma találmánya.
Különösebb íze nincs: semleges, talán picit édeskés – de hát van-e annál szebb, mint virágot enni?
Ételekben persze a virága a leginkább látványos, de a levele is ehető – salátakészítéskor tehát ne dobáljuk ki, amit véletlenül leszedtünk.
A friss virágokat pár napon belül mindenképpen használjuk fel: pálinkás pohárban, bő vízbe állítva a hűtőben elvannak másfél-két napot, de a második nap végére már akkor is kezdenek úgy lekókadni, hogy annak is lelkiismeret-furdalást okoznak, aki egyébként a természetbe hordja a használt gumiabroncsait kidobálni.
A hőkezeléssel szemben az ibolyavirág is rendkívül elutasító: sütéskor összepöndörödik és pont úgy fest, mintha legyek haltak volna bele a piskótatésztába. Fagyasztásra ugyanúgy roncsolódnak a sejtfalai, mint minden más puha növénynek, azaz mállós trutyivá válik. Ha szárítjuk, akkor nagyon gyorsan, de kíméletesen kell csinálni, utána viszont szigorúan el kell zárni a fénytől, különben kifakul – a napszítta ibolya pedig megint csak túlzottan hasonlít bizonyos döglött rovarokra.
A liofilizálás talán működhet – ez magyarra fordítva fagyasztva szárítást jelent, ami létező és nagyon menő élelmiszeripari eljárás, ám annyira drága, hogy a következő évtizedben sajnos nem lesz alkalmam kipróbálni.
Marad a kisipari – és ha nem csak a meditatív faktort, hanem a munkaórákat is számoljuk, akkor szintén túlzóan drága – módszer: a kandírozás. Ehhez fogunk egy tál ibolyavirágot, nyolcas ecsetet, egy tojásfehérjét villával összetörve (felverni nem kell), porcukrot, csipeszt és teaszűrőt. A virágszirmokat egyenként kifestjük a tojásfehérjével (mártani nem lehet, mert összetapad), sütőpapírra szitált porcukorra fektetjük, újra megszórjuk, majd hagyjuk 11-14 órát száradni. Száradás után óvatosan, csipesszel összegyűjtjük és felhasználásig legalábbis páncélszekrényben őrizzük.

Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy nyári estéken kiült a templomkert elé, és figyelte a trafikosbódé körül rohangászó gyerekeket. Nagy volt a forgalom, a fiúk biciklivázon vitték a lányokat a holtág felé, lejtett az út, a töltés tetejére lendületből gurultak fel, visszafelé a csókolózástól fáradtan tolták a biciklit. Ezt anyám mesélte. A nők bő szabású, virágos szoknyát hordtak, ropogott a meleg szélben, a férfiak világos öltönyt, sötét nyakkendőt. Lajos, a tököd olajos, kiabálták a gyerekek a trafikosnak, nem sértődött meg, de rájuk köpte a szotyi héját, ha belestek a trafik ablakán. Nagyanyám sámlira ült, visszeres volt a lába, nem bírt sokáig ácsorogni, nézd csak, kislányom, mondta anyámnak, ebből rendőr lesz, mutatott az egyik fiúra, ebből meg kurva. De édesanyám, ez is fiú. Nagyanyám legyintett. Annál inkább.

A nyári szünet nagy részét nagyanyámnál töltöttük az unokatestvéreimmel. Anyám hétköznap reggelenként átkísért, este értem jött biciklivel. Csepelre költözött nővérének a fia is velünk nyaralt, a Nyugatiban vonatra tették, onnan egyedül utazott, idősebb volt nálam, karján és vállán dagadtak az izmok.

Nagyanyámék háza a templomkertre nézett. Az utca felőli, tágasabb részt a községi tanács kiutalta egy háromgyerekes családnak, nagyanyáméknak egyetlen szobájuk maradt, ajtót vágtak a hátsó falba, áttelepítették a tűzhelyet, vécé már nem fért be, a kerti fabudit használták, sötétedés után az éjjeliedényt.

Mi nem aludtunk náluk, az éjjeliedényt a csepeli unokatestvérem mesélte röhögve.

Anyám szerint a nővére vallásos családba házasodott, szigorú templomba járó lett, böjttartó, imádkozó. Mi nem jártunk templomba, nem tartottuk a böjtöt és nem imádkoztunk.

Nagyapám, ha otthon volt, az ablak alatt ült és cigarettázott, de napközben általában nem volt otthon, horgászni járt a holtágra. Amikor hazaért, kockacukorra sósborszeszt csöppentett, megvártuk, hogy a cukor feligya a szúrós szagú folyadékot, kristályról kristályra itta fel, nem rágtuk, szopogattuk, amíg szétomlott a szánkban. A sósborszeszből a lányoknak nem adott.

Kevés emlékem maradt azokról a nyarakról, néhány kép vagy jelenet legfeljebb, a ‘82-es vb-döntő, Paolo Rossi három gólja, a bújócskák a templomkertben, vagy nagyapám cigarettájának kesernyés füstje, amit a tűzhelyen rotyogó étel illata sem tudott semlegesíteni. A templomkertben főleg az elvadult bokrokra emlékszem, az ügyetlenül kiválasztott búvóhelyekre, ahol egymáshoz préselődve, lélegzetünket visszafojtva vártuk, hogy ránk találjanak. Tizenöt évvel később letarolták a kertet, csúcsos hegyű tujákat ültettek rendezett sorokban, nagyapám akkor már nem élt.

Utánanéztem, Paolo Rossi a brazilok ellen lőtt három gólt, a döntőben csak egyet.

A születésem előtt apám vasárnap délelőttönként a presszóba járt, és konyakot ivott a barátaival. Kávét is, ha úgy adódott, meg bort, azt biztosan. A pincérnő fényes fekete blúzban, rövid szoknyában, hímzett szegélyű fehér kötényben szolgált fel, a szemöldöke erősen kihúzva, a haja festett, pedig harminc is alig múlt, talán Zitának hívták, volt egy másik Zita, a szomszéd utcából, a régi fotókon ő a kézilabda-csapat kapusa. Lehet, hogy nem volt két Zita, csak egy. Ha csak egy Zita volt, akkor a pincérnő ugyanaz, mint a kapus, vagy ha mégsem ugyanaz, akkor nem Zitának hívták. Én úgy képzelem, hogy ugyanaz.

A felszolgálás abból áll, hogy a pincérnő áthajol a pulton és apámék belesnek a blúza alá. Nem lesnek be, de beleshetnének, ha akarnak. Három konyak és két kávé után belesnek. Zita tűri a viccesnek szánt megjegyzéseket, mosolyog, kicsit pirul, ez a tört fényben alig látszik. A pult teteje fényes, a kávéfőző gőzölög, Zita mosolyogva csúsztatja a csészét, apám és a barátai a fémlábú székeken ülnek, vitatkoznak, hevesen gesztikulálva, a fémláb csikorog a kerámián, odakint tél, de a nap átsüt a felhőkön, nincs jég, vasárnap soha nincs jég.

Apám hazaért ebédre, feltételezem, hogy részegen, négy-öt konyak után. Én sosem láttam tömény szeszt inni, bort annál többet.

Kanalazza a levest, kitölt még egy pohár vöröset a pörkölthöz, bikavér mindig volt otthon, kétliteres üvegben, keményítő ízű, ezt a kilencvenes évek elején állapítom meg, a színe valóban olyan, mint a vér a térdemen és a könyökömön esés után.

Anyám ruhát teregetett vasárnap délelőtt a garázsajtó elé feszített, műanyaggal bevont drótra, beszaladt a házba megkavarni a levest, krumplit hámozott, panírozta a bordaszeleteket, tápot szórt a tyúkoknak, kifényesítette a bőrcipőmet, apám másnapi ingét vasalta, a levesből két merőkanálnyit befőttesüvegbe szedett, a sárgarépát, zellert villával pépesre zúzta, lefejtette a püspökfalatról az omlós húsokat, és bebiciklizett nagyanyámhoz az idősek otthonába. Háromnegyed tizenkettőkor már otthon volt, terítette az asztalt, a panírozott szeleteket forró olajba dobta, a sistergésre jött be apám a kertből.

A csepeli unokatestvérem tanította meg a lányokat csúzlival lőni, mutatta, hogyan szorítsák a nyelet, feszítsék a gumit, verebekre céloztunk a kertben. Engem nem kellett megtanítania, engem apám már megtanított. U-szeggel, éles kavicsokkal lőttünk, a veréb hangtalanul hullott a földre, ha eltaláltuk, tátogatta a csőrét. A csepeli unokatestvérem találta el, és egyszer én.

Bújócska közben beosontunk a templom oldalajtaján, a templom szigorúan tiltott területnek számított, már nem emlékszem, miért, nagyanyám tiltotta vagy anyám, ők voltak a tiltók, valami lépcső alá kuporodtunk, a hajamra pókháló tapadt. Nem találtak minket, a kiáltozásokat sem hallottuk, elindultak a holtág felé, gondoltuk, hogy ott keressenek tovább. Amint kiértünk a fényre, megszédültem, erre a szédülésre pontosan emlékszem, hullámzott a szemem előtt a templom tornya, hatalmasnak látszott, kettéválasztotta a napsugarat, az unokatestvérem elkapott. Így mesélte másnap a csónakon, amikor nagyapám kivitt a kanálison át az élő Tiszára.

Anyám általában húslevest főzött vasárnap, nem általában, mindig, hajnalban kelt, a tyúk nyakát hátrafeszítette, belemetszett a késsel. Bádoglavórba forró vizet töltött, abban kopasztotta a tyúkot. A bűz láthatatlan falat emelt köré, ilyenkor nem merészkedtem közel. Utólag jöttem rá, hogy nemcsak a bűz miatt.

Szenvtelen vagy dühödt arckifejezése mögött nem ismertem fel az undort. Beismerte később, hogy undorodott.

Apám már nem járt a presszóba, a presszót fagyizóvá alakították, Zita néni fagylaltot mért konyak és bor helyett, apám barátai elköltöztek, eltűntek, meghaltak. Apám időnként összeveszett a barátaival, aztán kibékültek, de már nem jártak át rendszeresen egymáshoz. A kilencvenes években apám nem látogatta a barátait, apám az almafákat metszette a kertben, a ládákat szegelte, drótkerítést javított, az újságot olvasta a bőrfotelben. Népsport járt és Népszabadság, a Mai Nap is. Vagy akkor már a Nemzeti Sport.

Amikor nagyanyámat átköltöztettük az idősek otthonába, kiürítettük a lakást. Meglepődtem, milyen kicsi és sötét, az ajtón meghajtott fejjel fértem át, a szoba végében széles, összecsukható dívány, cserépkályha, a kályha mellett plafonig nyúló, üveges kredenc. Szállt a por, lecsuktam a szemem. Esős időben hogyan fért el itt kilenc gyerek. A ház utca felőli részébe vezető ajtó lefüggönyözve, kulcsra zárva. Rég nem lakott ott senki, a háromgyerekes család évekkel korábban kiköltözött, de nagyanyám nem vette birtokba az üres szobákat.

A presszóban a citromfagyi volt a kedvencem, savanykás, összerántotta a számat, Zita néni apámra mosolygott, anyám nem jött velünk, papírpohárban vittük neki a vaníliát, a teteje megolvadt, mire hazaértünk.

Apámnak vasárnap a kert volt az első, az almafák. Miért ne lehetne itt is Calvadost készíteni, mondta. Azt csak a franciák tudhatják? Pálinkát főzött a lehullott szilvából, barackból, körtéből, az almát nem keverte hozzá. Faládákban tároltuk az almát a nyári konyhában, megráncosodott a héja, anyám almás lepényt sütött, lereszelte az alma húsát, kicsavarta, a sűrű, édes levet apám itta meg, mi nem szerettük.

Anyám naponta járt az idősek otthonába. Nem nyaggatott, hogy menjek vele, nem szembesített a felelősséggel. Egyik vasárnap elkísértem. Nagyanyám mozdulatlanul feküdt az ágyon, aludt, vagy nem akarta kinyitni a szemét. A bőre sima, mintha már feltették volna a halotti maszkot. Nagydarab, harcsabajszos ápoló lépett be, kitessékelt minket, megmosdatom, tisztába teszem, mondta. Ismerős az arca, talán valamelyik osztálytársam apja. Ez az a fiú, súgta anyám a folyosón. Milyen fiú, kérdeztem. Anyámat ritkán láttam mosolyogni, de akkor elmosolyodott. Akiből nagyanyád szerint kurva lesz, felelte.

Apám rám bízta a légpuskát, irtsam a verebeket a kertben. Tönkreteszik az almát, magyarázta. Szándékosan félre céloztam, a verebek az első lövés után szétrebbentek, de csak néhány percre.

Ha sűrűn lövöldöztem, mert apám a közelben volt, fél óra is eltelt, mire visszamerészkedtek. Aztán szép lassan hozzászoktak a puska csattogásához.

A verebekről a csepeli unokatestvérem jutott eszembe. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, tényleg imádkozik-e, és jár-e templomba. Vagy nem érdekelt. Akár járhatott is, a vasárnapokat külön töltöttük. A templomi rejtekhelyeket mindenesetre ő ismerte legjobban. Ahogy idősebb lett, nem jött többé, képeslapot küldött Siófokról, nehezen betűztük ki az írását, aztán már csak esküvőkön és temetéseken találkoztunk, később ott sem.

Anyád égetnivaló rossz gyerek volt, sohasem fogadott szót nekem, mesélte nagyanyám egy tiszta pillanatában. Békát meg egeret boncolt, és otthagyta a kredencen büdösödni. A kis hídról ugráltak a vízbe, forróság volt azon a nyáron, a holtág leapadt, egy éles kő kihasította a lábszárát, kórházban varrták össze. Kértem anyámat, mutassa meg a sebet, hosszú csíkot képzeltem, keresztben apró hegekkel, tízzel, tizenkettővel, felhúzta a szoknyáját, egy körömnyi halványpiros csomót találtam a térde alatt.

Anyám beismerte később, hogy lefekvés után imádkozott.

Autentikusabb nem is lehetne megérkezésem a Kiscelli Múzeum kutyakiállítására: lihegek, mint aki mindjárt kiköpi a tüdejét. Magamban a pénztárost sajnálom közben. Vajon naponta hányan vesznek úgy jegyet, mintha egy futóversenyről estek volna be? Legalábbis azok, akik a Kiscelli út emelkedőjén, gyalogosan érkeznek, és kevésbé vannak edzésben. Az úton pedig észre is vehetjük mindazt, ami máskülönben elkerülné tekintetünket. Így vagyok például a Bol-dog önkiszolgáló kutyamosóval, amelynél fővárosiasabb, korszerűbb jelenséget elképzelni sem lehet. Illik A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállításhoz, amelyre stílszerűen kutyával is lehet érkezni.

Igaz, nem biztos, hogy a Sziklapince kiállítási tárgyai, szövegei túlzottan lekötik majd a négylábút.

Az ebadó történetéről, illetve a jövedelmi viszonyok közti különbségekről szóló szövegek nem feltétlenül fogják a legkisebbeket sem. De akad azért, ami lekösse a gyerekeket, a bemutatott meserészlettől a csontvázakon át egészen a csontgyűjtő porcelán tányérokig. 

A kiállításra mindenképp érdemes két-három órát szánni. Bár rövidebb idő alatt is végigjárható, de van annyi szöveg és kiállítási tárgy, hogy alaposan el lehessen mélyedni bennük.

A rövidebb folyosók mellett tíz-tizenkét termet számoltam össze, ezek között akadnak kisebbek-nagyobbak egyaránt. 

A kultúrtörténeti gyorstalpaló kifejezetten magas színvonalú, nem felületes olvasásra készült. Viszont nem is csak a modern kort mutatja be, visszamegy a kezdetekig, kitérve még az ó- és őskori kutyatartás sajátosságaira is. Kiderül ebből, hogy ha a nappaliban való kutyatartás, a családtagként kezelés épp modern jelenségek is, attól még valamilyen formában a kutya mindig jelen volt mellettünk. Hol házőrzőként, máskor vadászpartnerként vagy kiállítási kutyaként szolgált – mindig hűségesen, egész hasonló tulajdonságokat felmutatva, mint ma.

Erről tanúskodik például, amit Cseremiszky Miklós 1824-ben, A Kutyákról című szövegében írt: „A’ kutya mindezekkel bir; az emberhez legjobban ragaszkodik; nevelése olly következésü, hogy arra nintsen alkalmatosabb állatunk a’ kutyánál. Sőt tud ügyes szolgálatja, ismét lett hízelkedése által az urával megbékélni, annak megint kedvébe jőni, és kegyetlenkedőjének védelmezőjévé válni. A’ kutyának szépségén, elevenségén, könnyűségén kivűl olly belső tulajdonai is vannak, a’ mellyek az embernek legfőbb figyelmeteségére méltók.”

Továbbá: az állatban nincs semmi egyéni haszonkeresés, bosszúálló tulajdonság, egyedül csak annyi a célja, hogy gazdája kedvéből ki ne essék! Cseremiszky szavai azt támasztják alá, hogy az „állat mint nemes, égi lény” elképzelése egyáltalán nem új keletű. És még ha ma modernebb együttélési formákhoz is vezet, attól még korábban is szerettek hasonló elképzeléseket őrizni „az ember legjobb barátja” kapcsán. Kalmár Ernő pedig mintha csak ma írta volna a következőket, nem 1970-ben, a Budapest havilapban: „Úgy tűnik, hogy az urbanizáció növekedésével a fővárosi kynológiai élet is erősödik. Mivel magyarázzuk ezt? Társkereséssel a magány elűzésére, a gyerekek ellenállhatatlan állatszeretetével, reprezentálási hajlammal, a ház őrzésével, kétes értékű kultusszal, hobbyval, a vidékről feljöttek vidéki életformájának maradékával, állatvédelmi tendenciákkal, atavisztikus nosztalgiákkal? Azt hiszem, nem tévedek, ha a jelenség egyik jellemző okát abban látom, hogy a növekedő urbanizációt próbáljuk ellensúlyozni a természet egyik megnyilvánulásával.”

A Kiscelli Múzeum tárlata sokat foglalkozik a kutyásokkal szembeni előítéletek alakulásával, továbbá azzal, mikor és milyen szigorításokat kellett elviselniük, ha négylábúakkal szerették volna megosztani életüket.

Míg manapság talán a legtöbb vitát a kutyaürülék fel- (nem) szedése váltja ki, addig korábban sokkal súlyosabb problémákat okozott a veszettség terjedése. Szabályrendeletet ugyan már 1901-ben hoztak az ügyben, de a kötelező oltást csak a harmincas években vezették be. Ötven-száz évvel korábban viszont még nem igen tudtak mit kezdeni, Kossuth Hírlapja is a veszett kutyák általi megmaratásról szólt 1848 júliusában. Érdekes emellett, hogyan változott az idők során, mit szabad a kutyás embernek, és mit nem. Sasku Károly 1856-os illemtankönyve például arra figyelmeztetett, hogy az utcákon, sétákon nem illik az embernek kutyával vonulnia. Ez mégis egyre elterjedtebbé vált a XIX. század második felében, így következett, hogy az ebdüh terjedése ellen kötelező volt szájkosárral védekezni. A harmincas évek végére aztán már eléggé vált csak a póráz, 1959-ben pedig már lehetséges volt az alsó rakparton póráz nélkül is sétáltatni. A rendszerváltás hajnalára jutottunk el oda, hogy a fővárosban hatvankilenc ebfuttatásra kijelölt terület létezett. A szobatisztaságra nevelés szintén visszatérő témát jelentett, Monostori Károly már 1909-ben érzékletesen írt róla Ebtenyésztés című szövegében. 

Közben persze folyamatosan változott anyagi, társadalmi helyzettől is függően, ki milyen kutyát engedhetett meg magának. Izgalmas egymás mellett látni a fotókat: egyiken a Ferencvárosi kiserdő nevű nyomortelep 1928-ban, másikon Conrad Otto bankigazgató Ostrom utcai erkélye, 1938 körül. Milyen ebet láthatunk az Illatos úti sintértelepen, és milyet a Rékai család hűvösvölgyi kertjében? Hol találkozunk németjuhásszal, és hol fehér uszkárral, orosz agárral, simaszőrű foxterrierrel? Melyik kutya a legjobb házőrző, és melyiket látjuk az arisztokrácia drága, tenyésztett ebei között? Melyik törzskönyvezése lesz dicsekvés tárgya, melyik válik kóbor kutyává, és altatják el a sintértelepen? A számok is magukért beszélnek, még ha időnként nehéz is összeegyeztetni őket. Az egyik felirat szerint Pest-Budán a XIX. század közepén még húszezer kutyát tartottak számon. Hivatalosan viszont jóval kevesebbről tudtak, 1874-ben például 8315-ről, 1895-ben 10763-ról, 1922-ben pedig 28 ezerről. Mint olvassuk, az ebadó megjelenése is határvonalat jelentett a törvényes és törvénytelen kutyák számának alakulásában. Eközben 1933-ban 671 kóbor kutyát találtak, közülük pedig csupán 137-et váltottak ki. 

A kiállítás végigveszi azt is, hogyan jelent meg a kultúrában, a közgondolkodásban a kutya alakja.

Az üveges szekrénybe helyezett giccses kerámiauszkároktól a kutyás-macskás meséken át Kolodko Mihály miniszobráig rengetegféle megjelenéssel találkozhatunk. A tárlat giccsről szóló része az egyik legérdekesebb, mindezt a Szabó Magda regényén (Az ajtó – a szerk.) alapuló, 2012-es filmből vett részlettel illusztrálva. És tényleg, mi a bűne az „ártatlan, de rossz aránnyal felépített vásári kutyának”? Van-e szégyellnivaló a giccsben, és abban, ahogy a kutyára tekintünk, sokszor hamis illúzióktól, nosztalgiától sem mentesen? Szégyellni valóbb-e a kertben szaladgáló mamlasznál a szobakutya, melyet azért tartunk, mert „aranyos”? Vagy épp fordítva, azt az ebet kell inkább letagadni, amelyik nem fajtatiszta? Portája, kultúrája, társadalmi helyzete válogatja.

Érdekes ebből a szempontból az is, mikor miféle kutyákat tartottak érdemesnek megmintázni, porcelánra mázolni vagy a kályhacsempén megidézni. Hol az számít jobban, hogy Szent Rókust a legenda szerint egy kutya látta el, máskor az, milyen kutyafajták vonulnak fel a legújabb mesefilmben. A kiállítás egyből a közepébe is vághatna, szerencsére mégsem a legkézenfekvőbb példákhoz nyúl. Így amikor leérünk a Sziklapincébe, nem a Frakk egy jelenetét láthatjuk rögtön, hanem A Pincérfrakk utcai cicák című, 1984-es animációét. Később is érdekes kulturális ugrásokat teszünk, és Dsida Jenő, Kassák Lajos és Szabó Lőrinc verseitől eljutunk egészen az 1994-es, Hétköznapi huncutságok című szórakoztató műsorig, melyben az „ebek harmincadja” és „az utak kutyául csúsznak” jellegű szóviccek az általánosak. A prózát és lírát illetően szintén nincs egyoldalúság, versbe vette a kutya alakját az éhkoppon lévő költő éppúgy, mint a díjat osztó irodalmi nagyság. Kassák Lajostól ugyanúgy olvashatjuk a Három ablakot, mint Kosztolányi Dezsőtől a Hattyú halálát vagy József Attilától A kutyát. Blaha Lujza belvárosi lakásában egyenesen kutyás fogassal találkozhattak a látogatók, a hasonló tárgyak közül pedig szintén érdekesek a sétapálcák kutyás markolattal, illetve a csontgyűjtő porcelán tányérok. Az őskor felé lépegetve aztán találkozunk régmúlt kutyák csontvázaival, de XV.-XVI. századi, megkövesedett ürülékkel (koprolit) szintén. Még inkább rendkívüliek Dr. Botskor László állatorvos műszerei, melyek 1913-tól egészen 1961-ig szolgálták a múlt század négylábúit.

Ahogy bontani kezdték a középkori városfalakat, úgy jutott egyre beljebb a kutya, a mostani időkben már egészen a kanapéig, sőt, a franciaágyig. Ettől persze sokan ma is idegenkednek, ezzel párhuzamosan pedig érdekes módon megjelentek azok, akik a kerti állattartás ellen hoznak érveket. Igaz, ez jelenleg főként a macskákra vonatkozik, de talán nem túl merész jóslat, hogy a következő évtizedekben a kutyák közül is mind több kerülhet ajtón belülre. Míg korábban speciális patkányfogó ebeket képeztek ki, illetve vadászatra használtak fel ebeket, addig ma mind több dologra sütik az állatkínzás bélyegét. A folyamat szintén nem ma kezdődött, az állatvédők 1896-os, XII. nemzetközi kongresszusától hosszú út vezetett odáig, hogy létrejöjjön a feketébe öltözött, kigyúrt kopaszokat is sorai között tudó Szurkolók az állatkínzás ellen csoport. Másrészt persze a kutyásnak ma is számos előítélettel, szabályozással szembe kell néznie. Sőt, a kettő össze is függ: nincs, aki jobban megítélné egy ember kutyatartási körülményeinek etikusságát, mint egy másik kutyás. Ki szemléli szigorúbban a másikat: a focidrukker, aki vicsorgó kutyájával dönget végig az utcán, de úgy, hogy még a máskor fogékony kisgyerekek se legyenek kaphatóak egy simogatásra? Vagy a szobakedvencét pulcsival és születésnapi tortával meglepő hipszter, aki már arra is gyilkos pillantást vet, aki nem a vitaminokban leggazdagabb táppal kényezteti kutyáját? Izgalmas tovább gondolni napjaink közösségi médiás világában a kutyatartás alakulását. És ha nem is jutunk el Csányi Vilmos sokat hangoztatott téziséig, miszerint ötven év múlva akár meg is szólalhatnak a kutyák, azért biztos rengeteg változást fogunk tapasztalni a következő évtizedekben.

Fotók: Dohi Gabriella

A gombot leginkább akkor szoktuk észrevenni, ha leszakad. Az Óbudai Múzeum kiállítása után alighanem máshogy tekintünk majd erre az öltözködési kiegészítőre. 

Ahogy a kurátor írja a falszövegben, maga a gomb az öltözködés történetével egyidős, a paleolitikumban már használták. A rómaiak inkább szalagokat és fibulákat varrtak a ruháikra. Európában csak a 13. századtól terjedt el a gombhasználat, keleti hatásra. Azonban míg a keletiek füllel vagy hurokkal rögzítik, a praktikus európaiak inkább feltalálták a gomblyukat. 

Az köztudott, hogy gombot szaruból, fémből és gyöngyházból is csináltak az évszázadok során, az azonban talán kevésbé, hogy az elefántcsontot, a teknőspáncélt, sőt a viaszt is felhasználták. 

Az elefántcsont – mint minden más felhasználási formájában is – státusszimbólumnak számított, a gazdagok aprólékosan kidolgozott darabokat viseltek, a rokokóban még gyöngyházberakással is díszítették. Egészen a 19. századig gyilkolták az alapanyag miatt az elefántokat, végül az agyar szerepét átvette a tagua, egy dél-amerikai pálma termése, amellyel helyettesíthető volt. 

Nem kevésbé érdekes a teknőspáncél mint alapanyag története, amely a 30-as évekig volt divatban – aztán műanyaggal kezdték helyettesíteni. 

Apró műtárgyaknak tűnnek a viaszgombok a kiállításon. Az enkausztika az ókor óta létező műfaj, a viaszba keverik bele a festékanyagot, amit rétegesen visznek fel a fém, kő, vagy fa alapra. 

A tárlókban gombok sokasága tekinthető meg; emellett a rendezők monitorokat is elhelyeztek a térben, ahol régi filmhíradók futnak – 1963-ban például azt mutatta be az állami tévé, hogy a Csendes-óceáni gyöngyház csigákból hogyan készítenek bizsukat és egyéb tárgyakat a Fővárosi Gyöngygombgyártó Vállalatnál. 

A szocialista nagyvállalat hangulatát megidéző filmrészlet mellett a háborús gazdaság is felvillan, az Iris Gombgyár Rt. komplett előszót mellékelt a kiállított naptárához 1941-ben – a közhelyhalmazt átszínezi a háborús pszichózis.

Külön szekció foglalkozik az ásványokból és drágakövekből készült öltözék-kiegészítőkkel, amelyek a hazai főúri divatban a 16. századtól terjedtek el, összhangban az európai divattal. 

Külön kitérnek a paszomány gombokra is, amelyeket külön gombkötő mesterek készítettek, aztán a cérnagombokkal elérkezünk az időben oda, ami már mindenkinek ismerős lehet, ha máshonnan nem, a nagyszülők szekrényeiből. 

Az eljárást Angliában találták fel, lényege abban áll, hogy szaru vagy fémkarikára cérnamintákat öltenek. A munkát nem egyszer nők és gyerekek végezték, aztán az első világháborús anyaghiány miatt áttértek az új bécsi módszerre, amelynél a karikát sűrű cérnaöltésekkel szőtték be – ez az a gomb típus, ami a háztartásokban máig fellelhető a régebbi textileken. 

Ebből készültek általában a fehérnemű gombok és az ágynemű gombok, egészen addig, amíg feltalálták a műanyagot. Természetesen a műanyag gomb gyártásról is látható retró híradó részlet a múzeumban, amelyből megtudjuk, hogy a Fővárosi Műanyagipari Vállalat gépének néhány perces munkája felér egy hetekig tartó kagylóhalászat eredményével. Azt már csak a klíma- és a környezeti krízis közepén tehetjük hozzá, hogy a műanyagszemét le-nem bomlása viszont felér egy apokalipszissel, igaz, ezt az 1965-ben készült híradó készítői valószínűleg nem gondolták még át.

Szép üveg- és porcelántárgyak is láthatók a vitrinekben, utóbbi nem is igazán funkcionális darab volt, hanem dekorációs céllal használták a legelegánsabb darabokon – érdekes, hogy mint megannyi divatjelenség, ez is leszivárgott a felsőbb körökből egészen a hazai parasztságig, akik a 20. század elején az ünneplő ruhákra varrták rá a porcelán díszgombokat. 

A kiállítás rendezői jó érzékkel tablón is megjelenítették a gombok kultúrtörténetét, ahol számtalan aspektust látunk felvillanni, vizsgálhatók ezek az öltözködési kiegészítők például szimbólumként is. 

Külön tabló mutatja be a Massányi-gombdinasztia történetét, emellett kisebb enteriőrt is berendeztek a kiállításban szerszámokkal, mérleggel, Massányiék iparigazolványaival. A családfő egykor a Felvidékről érkezett Budapestre, előbb csak kereskedett a gombokkal, később vágott bele a gyártásba, a kis vállalkozás pedig sikeres lett, és utódja máig működik. Természetesen 1949-ben ezt is államosították, de sorstársaiktól eltérően viszonylag hamar, 1954-ben visszakapták az iparengedélyüket. A soron következő generáció a hetvenes években már újra tíz fős műhelyt tudott kialakítani, és sikerült a nagy állami vállalatok beszállítójává is válnia, majd túlélték a rendszerváltást is. 

A rendezők kitérnek a hadsereg-egyenruhák szimbolikai aspektusaira is, majd a tárlat végén egy kis divattörténet következik, természetesen a gomb felől nézve a kabátot. 

Megtudhatjuk, melyik volt a két háború közti Goldberger Gyár legsikeresebb modellje, hogy jelent meg a női kosztüm a magyar öltözködésben, de külön fejezet szól a farmerről és a ballonkabátról, sőt, a használtruha-piacról is, míg fogasokon korabeli sztártervezők ruháit is megnézhetjük, így például Záhonyi Lujza darabjait, aki egykor, a szocialista korszakban a Modell Mintabolt vezető tervezője volt. 

Ha ez nem volna elég, úttörőingek és kisdobosövek, ballonkabátgombok és lódenkabátgombok is színesítik a tárlat anyagát – akit érdekel az öltözködéstörténet, bizony elveszhet ezen a kiállításon jó másfél órára.

A zenetudomány a XIX. század végén induló, a klasszikus-romantikus idiómákkal szembehelyezkedő, azokat meghaladni kívánó zenei törekvéseket nevezi új zenének, azonban a történetisége egy még ma is nyíló ollóhoz hasonlítható. Nem mondhatjuk ki, hogy az elmúlt jó 130 esztendőből az új zene esztétikája melyik korszakot írja le, és a „kortárs” fogalmával ellentétben nem puhult bele abba, hogy az újonnan, frissen születő műveket jellemezzék vele és mondjanak róla valamit a hétköznapi ember számára. 

És igen, itt a „hétköznapi ember” azzal a kissé lenéző éllel értendő; hiszen az új zene nem akart tetszeni, nem akart engedményeket tenni a közönségnek, ahogy Erik Satie mondta: a hallgatónak meg kell dolgoznia az élményért. Talán – részben – Satie is már az új zenéhez köthető, az egyik főkolompos, Arnold Schönberg szerint pedig Liszt és Mahler jelentették a közvetlen ösztönzést, ám Wagnerre – ahogy vallották – zárt és folytathatatlan művészete miatt nem tekintettek példaként. Ahogy Federico García Lorca a flamenco nagy életérzéséről, a duendéről szóló híres esszéjében 1918-ra teszi önnön megvilágosodását, a zenekritikus Paul Bekker 1919-ben az „Új zene” című írásában használja először az „új zene” kifejezést. Nem véletlen az időpont: októberi orosz forradalom, a Nagy Háború vége, spanyolnátha, nálunk Tanácsköztársaság, majd Trianon… Elementáris társadalmi élmények lokális és nagyobb léptékben is; azt hiszem, ez az, amiről a „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” című kiállítás szinte egyáltalán nem ejt szót, mégis nyilvánvalóvá válik, hogy az avantgárd művészeti törekvések nem önmagukban álltak, hanem a különféle művészeti területek ugyanúgy kölcsönhatásban voltak egymással, mint az orosz-európai-amerikai tengely alkotói, sőt, az akkor egzotikusnak tartott és a kiállításon bemutatott afrikai és óceáni hatásokat is ide sorolhatjuk, miközben az alapvető keretet a történelem sodra szolgáltatta.

Érdekes, de a kiállítást végignézve magától értetődővé válik, hogy miért a Kassák Múzeumnak jutott eszébe az új zenei mozgalom magyarországi eszmélésének időszakát feleleveníteni. A múzeum egyfelől azzal főzött, amije van, és gyűjteményének anyagát felhasználva igencsak impresszív, bizonyos vonatkozásaiban mélyreható összeállítással vonja be a látogatót az – ezúttal – a zene irányába súlyozott kora avantgárdba. A koncertek, vagy sokszor inkább zenei- és társművészeti események műsorlapjait, a korabeli sajtó vonatkozó írásait böngészve könnyű a korba belehelyezkedni, nem nehéz megvonni a párhuzamot a mával és felfedezni, hogy a jó száz évvel ezelőtt elinduló folyamatok miképpen vannak jelen napjainkban. És hogy nem emlékfalak előtt, egy adott időszak művészeti panoptikumában forgolódunk, az a releváns kurátori meglátásnak, a kiállítást valójában élővé tevő húzásnak köszönhető. A Zene Házában (ettől a kiállítástól függetlenül) futó poptörténeti kiállítás hibája a reflektálatlanság, a közelmúlt zenetörténetének múzeumi tárggyá avatása, az a lustaság, ami nem törekszik másra, csupán a kiállítást megtekintők emlékezetének megmozgatására. Az összehasonlítás azért adott, mert a Kassák Múzeum új zenei kiállítása a közönséget, és ahogy megtudtam, a csoportos látogatások során a diákságot is bevonja a valódi interaktivitást nyújtó installációkkal, mindezeken keresztül szemlélhetjük az avantgárd egyébként széttartó, kánonba nem rendeződő törekvéseit. Az installációkat mai alkotók, többségükben a fiatalabb generációhoz tartozó zeneszerzők készítették hozzájuk csatlakozó képzőművészekkel; pont ugyanúgy, ahogy a kiállítás történeti magjából kiolvashatóan Kassák és köre nyitott a zene irányába, illetve ahogy a zenészek nyitottak az irodalom, a képző- és iparművészet, a táncművészet és az akkor új film irányába. És itt valójában nem egy hagyomány felelevenítéséről vagy megidézéséről van szó, hanem a ma is létező, bizonyos irányokba azóta nyilvánvalóan tovább fejlődött alkotói szemléletet ragadja meg markánsan a kiállítás: vagyis az a bizonyos, történetiségében ma is nyíló olló vált kézzelfoghatóvá.

Az előtérben Nagy Zsófia „Magyar színes” című alkotása adja meg az „alaphangot” egy színezett, Szkrjabin szinesztetikus látásmódjára támaszkodó szín-kottarendszerben vázolva különféle kultúrák pentaton népdalait, amelyeket a kihelyezett, színekkel preparált játék orgonán megpróbálhatunk eljátszani. A történelmi avantgárd hatásai, az örökölt gondolkodásmód itt többféleképpen is megjelennek: a zene vizuálissá transzformálása, majd a megszólaltatáshoz szükséges visszakódolás, illetve a kialakult sávos kottarendszer a mai zeneszerkesztő programok felületére emlékeztet. Maga Szkrjabin, mint a Tarkovszkij filmek zenéjében alapvető hangszerként használt és a harmincas években tervezett ANS szintetizátor névadója (Alekszandr Nyilkolajevics Szkrjabin monogramjából), valamint ennek a hangszernek az optoelektronikus működési elve a belső kiállítótérben több allúzióban is megjelenik. Például az egyik Moholy-Nagy-tanulmányban hivatkozási alap az anyag fényáteresztő képességének alkalmazhatósága, valamint Kedves Csanád és Nádas Eszter „Min [or]art” című videójában, részben a filmnegatívba karcolt és hangprojektoron lejátszott ábrákra utal.

A kifüggesztett korabeli cikkek között olvashatjuk Raoul Hausmann „Optofonetika” című írását is, valamint a Kassákhoz köthető lapokban új hangszerek első magyar nyelvű ismertetését is. Az optofonetika lehetett Bali János, Kertész Krisztián és Lakatos Áron „Verkli”-jének, annak a komplex hanginstallációnak a vezérfonala, ami fényérzékelők segítségével mintázta meg a verklit, ha jobban tetszik, a kintornát. A több rétegben egymáson elforduló, áttetsző, színezett korongok a helyzetük függvényében eresztenek át bizonyos mennyiségű és színű fényt, és így indukálják a megszólaló hangot. Ezzel a hangszer-játékkal már valahol a művészeti-tudományos interdiszciplína területén járunk, és bár kimondatlanul, de azzal szembesülünk, hogy a ma művészetét meghatározó határterületi átlépések ekkoriban kezdődtek – nem csak a művészetek közötti határokról van tehát szó. Az elektronika és más fizikai jelenségek mint új „megmunkálható” matéria, még inkább immatéria, különlegesen befolyásolták a korszak alkotóit. A mozgókép és a hangrögzítés megjelenése mellett hangszerek születtek egy olyan idea mentén, ami tulajdonképpen ma is egyedülálló. Itt elsősorban a Thereminre utalok, amelyben az ember azzal, hogy a jelenlétével zárja az áramkört, valamint testének pozíciójával, ám az eszközt meg nem érintve befolyásolja a hangmagasságot, hangerőt, dinamikát, magát a zenét, annak megfoghatatlan jellegét képezi le egy iparművészeti alkotás formájában, ahogyan a hangszer magyar transzformációja, Nemes Tihamér éterorgonája is hasonló gondolat mentén született meg. (Az éterorgona jobban hasonlít a francia Ondes-Martenot-ra, azonban hatalmas vívmánya és zenetörténeti jelentősége, hogy ez volt az első polifonikus, azaz több hang – akkordok – megszólaltatására alkalmas elektronikus instrument.) Érdekes volt látni Kozma József „Géptánc” című zongoraművének kottarészletét, valamint Kövesházi Ágnes azonos című mozgáskompozíciójának koreográfia-kottáját és az előadás fotóit (a jelmezekkel). A mozgásfázisok parallel jelennek meg a zene és a tánc kottájában, leiratában, ráadásul a zongoraleiratban egyértelmű, ahogy a komponista minimalista eszközökkel, a klaszterakkordokkal a koreográfiához idomítja zenedarabját. Azt hiszem, a társművészeti gondolkodástól elindulva sok mindent megelőlegez ez a mű, Galina Usztvolszkaja neobrutalizmusán keresztül egészek a Kraftwerk retfrofuturizmusáig. Nekem mégis Kadosa Pál egy kis zongoradarabja jutott eszembe zeneiskolás koromból, ahogy a kvintakkordok ellenmozgásban haladtak. Gyerekként nagyon élveztem játszani, szinte maguktól haladtak a kezeim, vonzott az egyszerűsége és a játékossága. Talán csak az én belemagyarázásom a személyes emlék miatt, de a kiállítás, rajta keresztül az új zene e korszakának egészén mintha ott helyben megéreztem volna valamit abból a zsigeri megmutatkozási vágyból, az alkotáshoz és az előadáshoz fűződő érdek nélküli kötődésből, ami Kassákékat motiválhatta. Mert ha az elején azt írtam, hogy nem véletlenül a Kassákhoz címzett múzeumban született meg ez a kiállítás, akkor ez éppen azért van, mert Kassák hatása, máig tartó elementáris kisugárzása, megtermékenyítő aurája a változást alapvető létszükségletnek tartó művészeti közeg egészét tartotta mozgásban. Kadosa persze azért is nyilvánvaló asszociáció volt ott helyben számomra, mert személye szerzőként, a koncertek zongorista előadójaként igencsak nagy szerepet kapott, állandó jelenléte mint tekintélyes akadémikusé tulajdonképpen legitimálta az avantgárd törekvéseket. Az új zene nyitottsága valahol itt is tetten érhető: különféle rendű, rangú, kvalitású művész kipróbálhatta magát, nem találkozott elutasítással, legalábbis a körön belül. Szigetvári Andrea informatív videóinterjúi nagy ívet húznak az új zene, és a mára köznevesedett, ezért egybeírandó „újzene” között, elsősorban Kadosához kapcsolódva (a kiállítástól függetlenül, de egyértelmű szellemi partnerként az éppen a kiállítás alatt zajló X. Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál kurátorai, zeneszerzői, zenészei is megjelennek). A videóinterjú nem kiállítási műfaj, de tényleg érdemes végighallgatni Kurtág Györgyöt és a többieket.

A „Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” az új zene esztétikájára reflektálva viszonylagos egyszerűséggel, nagyszerű, helyenként formabontó ötletekkel mutatja be a múlt századelő egy jelentős művészeti irányzatát, valamint a mai alkotókat bevonva rámutat arra, hogy az újzene (immár egybeírva) a kevés túlélő műfaj, szemlélet, alkotói viszonyulás (nevezzük akárhogy) közé tartozik. Zeneszerzők esetenként kvázi szobrászként, festőként, iparművészként jelennek meg és tökéletesen mutatják fel a gondolkodás, szellemi folyamatok révén megvalósuló zeneművek eszményét. A kiállításra készített zenedarabok előadásához nem kell zenész, néha ember sem, azok mégis érvényes kompozíciók, amelyek a véletlent is előtérbe állítják. A csodás alkotások nagy ráeszmélésekre vezethetnek, és a kiállítás fő erényeként egy olyan zenei világot hoznak közel a közönséghez, amely eddig is csak azért volt távolabb, mert a befogadásához munka kell, ám a kiállításon az is közelebb visz, ha csak játszunk.

(„Hangszínek – Új zene a történeti avantgárdban” – a Kassák Múzeum kiállítása, 2023. június 11-ig volt látható.)

Milyen volt a gyerekkorod?

A kisgyermekkorom leginkább a nagymamámhoz köt, sok időt töltöttem iskolás korom előtt is nála, Óbudán. Aztán ide költöztünk: addigra felépült a lakótelep egy része, és mivel minden lakást úgy kaptak meg az új lakók, hogy egy vagy két gyerekük volt már, a házak közötti grund egy igazi gyermektábor-hangulatú hely volt. Az épülő házak mellett az építkezési törmelék között hihetetlenül vadregényes  játékokat lehetett játszani. Amikor kicsit idősebbek lettünk, bejött a punkzene, így ebből a rengeteg gyerekből és a különböző, közelebbi-távolabbi kisebb társaságból alakult ki Óbudán az a zenei közeg, amiből később elég sok ismert ember és zenekar is kikerült.

Téged mennyire ragadtak el a kalandok? 

Ó, hát mindenhova belógtunk! A régi téglagyár kőbányájába is, ahol mindenféle tiltott dolgokat műveltünk, különféle vegyszerekkel kísérleteztünk, petárdákat gyártottunk mindenből, amiből lehetett, és durrogtattunk… A Mátyás-hegyen sziklát másztunk mindenféle védőeszköz nélkül, felkúsztunk a tetejéig – így visszanézve azért igen bátrak voltunk. Az általános iskolában jóban voltam azokkal az emberekkel, akiket kimondottan nehezen viseltek el a tanárok, és emiatt biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy én is az eleven gyerekek körébe tartoztam, de magamra nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekként emlékszem.

A sport nem kísértett meg? Mert mondjuk Szendrei Zsolt, aki osztálytársad volt, elég komolyan sportolt abban az időben.

Én is atletizáltam egy kicsit, aztán sziklamászással foglalkoztam, de amikor, mint ahogy Szaszának is, bejött a zene, a sport gyakorlatilag elmúlt, hiszen a zene töltötte ki az összes időnket, meg az őrültségek. Aztán az F. O. System aktív évei alatt kezdtünk el újra sportolni. Ez leginkább a focit jelenti, amit játszottunk kis- és nagypályán is. De persze a sport, ha nem is versenysportként, mindig is az életünk része volt: rengeteget kerékpároztunk, hobbiszinten eveztünk, síelni jártunk, és továbbra is sziklát másztunk a barátaimmal.

Hogy jött a zene az életedbe? 

Egy ilyen panelházban, amilyenben felnőttem, minden lépcsőházban volt három-négy-öt olyan ember, aki zenetanárhoz járt, vagy önképző módon elkezdte babrálni azt a hangszert, ami éppen a keze ügyébe került. Ezek az emberek gyorsan megtalálták egymást, így gyakorlatilag 30 lakásonként alakult egy zenekar. Aztán ezek is nyilván megismerték egymást, és elkezdtek fuzionálni, az emberek innen oda, onnan ide mentek, egy kicsit letisztult a kép, és kialakultak az olyan csapatok, amelyek már képesek voltak olyan produkcióra, amire aztán a közönség is kíváncsi volt.

Hogy nézett ki ez pontosan? Lementetek a térre, és azt mondtad, „Te figyelj, játsszunk már együtt”?

Hát, Szendrei esetében pont ez volt. Talán az érettségire készültünk, ültünk a téren a könyvekkel, de leginkább persze arról beszéltünk, hogy zenekart kellene csinálni, egy újat, egy nagyszerűt. És mondtam neki, hogy „Nincs dobosunk, Zsolti, nem akarsz megtanulni dobolni?”, mire ő elment tanárhoz, és nagyon gyorsan, nagyon színvonalasan megtanult, más helyi dobosok, mint például Balogh Józsi segítségével.

Neked hogy jött a basszusgitár? Mert az elsődleges választás, ahogy én elképzelem, mégiscsak az, hogy „gitáros leszek és énekes”.

Meglepő módon az első olyan formációban, amiben benne voltam itt a házban, pont énekesként voltam jelen, és csak azután jött a basszusgitározás, akkor még azzal, hogy mellette énekelnék is.

Mindig is szerettem a különféle ritmikákkal átfűzött zenei harmóniákat, és ehhez mint hangszer a basszusgitár állt a legközelebb.

Ráadásul tényleg mindenki gitározni akart, én meg kitöltöttem azt az űrt, hogy basszusgitárosból kevesebb volt.

Mennyire volt egyenes vonalú az, amíg eljutottatok az F. O. Systemhez? 

Korábban is játszottam zenekarokban, például a BTK-ban zenéltem egy rövid ideig, de miután bevonultam katonának, az az irány elvetélt. Mindezek előtt volt két-három kísérleti jellegű zenei próbálkozásunk. Eleinte nagyon „magyar punkos” volt a hangzás, később a csapat tagjai közül az egyik ilyet, a másik olyat szeretett, így elkezdtünk magunkban stílusokat keverni, ebből a fúzióból pedig kialakult valami izgalmas zenei irány. Ettől kezdve szinte elvárás volt, hogy lehetőség szerint mindig a megszokottól eltérő, újszerű legyen a hangzás. 

Hogy került Matyi a képbe, amikor összehoztátok az F. O. Systemet? Mert, gondolom, Szasza adott volt…

Szasza adott volt, ők pedig akkor már túl voltak néhány közös zenekaron. Matyi édesanyja meg az én édesanyám egy általános iskolába, egy osztályba jártak, így aztán kisgyerekkorunk óta ismertük egymást, ha felületesen is. Néha találkoztunk és beszélgettünk, de alapvetően azért más baráti társaságunk volt. Én nem sokkal előtte szereltem le, és egy kicsit bóklásztam velük abban a ’85 és ’86 közötti télben. Aztán egyszer csak, úgy május körül körvonalazódott, hogy senkinek nincs éppen aktuális zenekara: kezdjünk egy kicsit zenélgetni, csináljunk valami könnyedet, amit nem kell nagyon komolyan venni, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. És akkor Matyi nagypapájának a házában, a Selmeci utcában elindult valami kísérletezgetés. Ezzel valameddig eljutottunk, de később, amikor egy baráti ismeretség révén Miklós Péter is a csapat része lett, egy kicsit megváltoztak a szerepek. Addig Matyi énekelt, a ekkor viszont Szasza vette át a mikrofont. Abbahagyta a dobolást, pedig nagyszerű dobos volt akkor már. Helyette Miklós Péter jött dobolni, aki rengeteg új zenét ismert. Olyanokat, amelyekhez alig lehetett hozzájutni itt, Magyarországon. Ez nagyon erős lökést adott nekünk, és elkezdtek kialakulni az F. O. Systemre jellemző zenei hangulatok.

Az elején nagyon titokzatos zenekar voltatok, a zenén túl szinte semmit nem lehetett rólatok tudni.

Az volt az elképzelésem, hogy az undergroundban nem azért zenélünk, hogy mutogassuk magunkat, vagy, hogy sikereket érjünk el, hanem a zenéért, és hogy ezt a zenét átadjuk a közönségnek.

Ez volt az egyetlen, ami inspirált, és minden másra úgy gondoltam,  mint fölösleges rosszra.

A későbbiekben nyilván rá kellett jönni, hogy a zene Nyugat-Európában sem pusztán zene, hanem zeneipar, és bármilyen jó is az underground, tíz éven belül nyilvánvalóvá vált, hogy ha nem valami koncepció szerint haladsz és teljesen elvetsz minden egyéb segítséget, akkor nem hallanak meg, olyan nagy a zaj körülötted.

Az F. O. Systemmel hamar meghatározó zenekar lettetek, volt egy felfutás, kijött egy lemez, utána viszont elég gyorsan vége lett a sztorinak.

Ezt így is lehetne mondani, de én máshogy fogalmaznám meg. Addig futottunk fel, amíg azt gondoltam én is meg Matyi is, hogy elértünk egy olyan pontra, ahol ebben a gondolati világban, amit mi képviseltünk, már nem lehetett fokozni az ismertséget. Másrészt addigra már teljesen más zenét szerettünk volna játszani mind a ketten. Úgy gondoltuk, hogy felveszünk egy lemezanyagot azért, hogy azt a munkát, amit addig beletettünk, megmentsük, és hogy az egésznek legyen valami dokumentációja. De akkor már tudtuk, hogy befejezzük, és tudatosan varrtuk el a szálakat. Utána egy darabig nekem eszembe nem jutott, hogy újra zenéljek.

Akkor, ott, a húszas éveid vége felé az volt benned, hogy elásom a basszusgitárt, és jó napot kívánok?

Azt nem mondtam, hogy elásom, egyszerűen csak beraktam a szekrénybe, és azt gondoltam, hogy most minimum egy évig, de lehet, hogy ötig ezzel nem akarok foglalkozni. Aztán úgy alakult, hogy találkoztam különböző emberekkel egy-másfél év múlva, és addigra elmúlt ez az ellenérzés. Úgyhogy újrakezdtünk a Maskkal egy ugyanilyen öt évet, aminek a végén pont ugyanide jutottam. Csak akkor nem egy-két évig tartott, hanem tízig, hogy ne zenéljek. Elegem volt abból, hogy nincs másra időm. A próbák, az új számok írása, a fellépések szervezése, a turnék mellett dolgoztam egy nyolcórás munkahelyen, és az a vágyam, hogy mondjuk utazgassak a világban, teljesen kilátástalannak tűnt. Ebben az időszakban a zene mellett már mindenféle sporttevékenységet szerveztem, mentünk hegyi kerékpártúrákra, hetekre, meg evezős túrákra, és az akkor már sokkal nagyobb örömet okozott nekem, mint a koncertezés. Meg nyilván a zenekaron belül is voltak már törések, repedések, így eljött az a pont, amikor vége lett.

Az utazás elég fontos az életedben, ugye?

Igen. Kisgyermekként én nem mentősofőr akartam lenni, vagy rendőr, vagy szemetes, mint mások, hanem világutazó. Olyan, aki csak úgy megy, és rácsodálkozik a világra. Az első igazán hosszú út egy három hónapos dél-amerikai túra volt: Chilén keresztül lementünk Tűzföldig, aztán Argentínán át vissza, Bolívia, Peru, Ecuador: erős és jó indítás volt a más kontinensen való utazás, és elhitette velem, hogy ezt lehet és érdemes is folytatni.

Úgyhogy a következő 10-15 évben minden évben eltöltöttünk némi időt több afrikai és ázsiai országban.

Ezekre az utakra hónapokig készültünk mind kulturális szinten, mind a természeti viszonyokat illetően. Abban az időben még nem volt olyan könnyű megszervezni egy ilyen utat, alapos rákészülés kellett hozzá, hogy minden szükségeset magammal vigyek.

Ezek hátizsákos túrák voltak?

Igen, az első szállás – ahová a repülőtérről mentünk – volt az egyetlen fix pont, onnantól kezdve csak azt tudtuk, hogy hová szeretnénk eljutni. Aztán általában sikerült, de egyszer-egyszer nem. Volt, hogy egy szállodai portás szerzett valami feltört autót, mondjuk Kamerunban, és azzal mentünk végig, Ugandában viszont szereztünk terepjárót, és akkor már a leglehetetlenebb helyeken is tudtunk autózni, ahol egyáltalán nem is voltak utak. Ha ezek nem történtek volna meg, akkor borzalmas hiányérzettel élném most az életemet. Úgy gondolom, ilyen szempontból nem panaszkodhatok, mert amit elképzeltem fiatalon, azt úgy hozzávetőlegesen sikerült megélni. Persze remélem, lesz még, amire azt mondom, „Fú, de jó, ezt nem hagynám ki!” – és akkor elindulok azokkal az emberekkel, akikkel szeretnék együtt menni. Ezúttal talán nem azon lesz a hangsúly, hogy hová, hanem, hogy kikkel megyek. Korábban ez inkább gyakorlatias dolog volt, az volt a fő szempont, hogy olyan emberekkel menjek, akik alkalmasak erre: bírják a puritán viszonyokat, nem éhesek napközben, nem betegesek, és ha vészhelyzet van, akkor azonnal tudnak reagálni. A gyakorlati ügyek persze most is fontosak, mert lehet valaki akármennyire kedves, szerethető ember, ha egy ilyen utazás során teljesen széthullik, akkor az az egész csapatnak problémát okoz.

Neked ez az egész természet dolog hogy csípődött be?

Azt hiszem, gyerekkoromban égett belém. Két-hároméves koromban még menni is alig tudtam, de az apám már a hátán vitt az erdőbe, ötévesen a hegyekbe kirándultam vele, így egyszerűen megszoktam, hogy én ott érzem komfortosan magam. Lehetőség szerint nem túl nagy társaságban, csendben nézni az állatokat és a természetet. Egyszerűen csak csodálni. És ez a mai napig tart. Egyedül is el tudok menni egy vagy két napra bárhová, egyszerűen csak a táj szépségéért. Bár azóta megváltoztam valamelyest, és kimondottan jól érzem már magamat az emberek között is.

A másik, amivel téged azonosítani lehet, az a látvány, a fotózás.

Igen, a képzőművészet, a vizuális kultúra közel állt hozzám mindig is. A mai napig nagyon érdekel, hogy hogyan lehetne azt a hangulatot, amit te gondolsz, vagy érzel, valamilyen más módon leképezni, és másokhoz is eljuttatni. A legtöbb dolgot, ami a művészethez kapcsolódik, nem tanultam, hanem önképző módon sajátítottam el – először nyilván azért, mert így alakult, később már tudatosan. Technológiák, technikák tanulhatók a művészethez, de a művészet nem tanulható. Az a kérdés, hogy amit gondolsz, azt hogy öntöd formába, vagy hogy egy hangulatot, egy képet, egy üzenetet milyen módon képezel le.
A basszusgitározásom is hasonló gondolatiságon nyugszik, tehát nem egy tanult rendszeren keresztül játszom, hanem ahogy én elkezdtem kezelni ezt a hangszert, és elkezdtem magamat tanítani, abból alakult ki valamiféle technika. Ami nem túl bonyolult, ellenben valamiféle egyedisége azért van, hiszen más, mint ahogy a többség csinálja. És ez számomra fontos.

Ha végigvesszük a hozzád köthető zenéket, kirajzolódik egy kicsi, de szépen gondozott életmű. Van egy F. O-lemez és a mellé szórt számok, van két Mask-lemez és az, amit a BTK-val vettél föl. Nincs hiányérzeted? Vagy mindent elmondtál zeneileg, amit eddig el akartál?

Az az igazság, hogy mondanivaló már nem szorult belém. A zenei kísérletezést illetően még éreznék magamban annyit, hogy valami izgalmasat alkossunk másokkal, de ez nem akkora hiány, hogy feltétlenül megváltoztassa a mostani életemet. Van valamiféle terv, és hogy ha kellő energiát és embereket találok hozzá azokon kívül, akikkel ezt már megpróbáltuk átgondolni, akkor talán egyszer ebből is lesz valami hallgatható anyag.

Ezek óbudai csávók?

Nem feltétlenül. És lehet, hogy nem is csak csávók. Mit lehet tudni?

Miért kezdtél el írni a Himnuszról?
Három oka is van. Az egyik az, hogy régen, amikor még irodalomtörténész voltam, akkor pont ezzel a korszakkal foglalkoztam, a XVIII. század végének, XIX. század elejének magyar költészete volt a kutatási területem. Nagyon fontosnak tartom Kölcsey műveit. Érdekel az identitás kérdése, kitüntetett módon a nemzeti identitásé, az, hogy miként jön létre, mitől működik, hogyan választ magának egy közösség jelképeket. A himnusz nyilvánvalóan az egyik nagyon fontos jelkép. És van két anekdotikus jellegű motivációm.

A könyvem nemcsak Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc Himnuszáról, hanem minden himnusz jellegű dalról szól, ami hasonló funkciót tölt be…

 … és van valamilyen magyar vonatkozása.
Egyszer egy fővárosi delegáció tagjaként New Yorkban voltam, ahol egy manhattani szállodában volt egy fogadás. Egyszer csak a szálloda alkalmazottja odajön az asztalunkhoz azzal, hogy egy úr keresi a magyarokat, főleg a főpolgármestert, és hozott ajándékot is. Mondtuk neki, hogy köszönjük szépen, jöjjön be, mire az alkalmazott mondta, hogy ő nem jöhet be, de mi menjünk ki. Az utcán ott állt egy ősz szakállú ortodox bácsi, kilencvenhez közel. Ajándék gyanánt elénekelte a „Szól a kakas”-t. Még annyi kiderült, hogy az ékes tájszólással énekelt szavakon túl semmit nem tudott magyarul, meghajolt, elment. Erősen meghatározó élményként maradt meg bennem. Igyekeztem utánanézni, hogy ez az időkapszula, a XVIII. századi népszerű nótából egy ortodox közösség himnuszává lett dal, hogyan született. Tíz-tizenöt évvel később a tévé távirányítóját nyomogattam egy párizsi szállodában a francia nemzeti ünnepen. Hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy magyarul énekelnek, és láttam, hogy éppenséggel egy katonai kórus, egy koromfekete szenegáli őrmester magyarul énekeli azt, hogy „gyönge vilolának letörött az ága”. Utánanéztem: ez a Bercsényi-himnusz egy magyar virágénekből az időkapszulában egy francia elit katonai deszantos alakulat himnusza lett. Mind a kettőben az az érdekes, hogy annyira hagyományőrzők, a katonai alakulat is, meg az ortodox közösség is, hogy nem változtathatnak semmit, és ezért tudott megmaradni a magyar nyelvű dal. Tervezgettem, hogy kellene egy ilyenfajta, időkapszulákat megfejtő himnuszos könyvet csinálni. Még egy dolog kellett hozzá, hogy tényleg megvalósuljon: a covid. Más munkákba nem tudtam belekezdeni, hiányoztak hozzá a könyvtárak, kutatási lehetőségek, ehhez meg megvolt majdnem mindenem.

Amikor a Facebookon tíz éve visszatértél az irodalomtörténészi érdeklődésedhez, akkor nem az egyetemen tanult késő modern, posztstrukturalista irodalomelméleti irányt követted, hanem bőszen sztorizgatni kezdtél. Az irodalomtörténet Mikszáth Kálmánja lettél.

Igazán köszönöm. Azért tegyük hozzá, hogy közben folyamatosan arról is beszélek, hogy életmű és életrajz – az két külön dolog. Mindig el szoktam mondani, hogy ez nem az az általános iskolai gondolat, hogy a költő bácsi nagyon szomorú volt, ezért ezt a szomorú verset írta, de nyilvánvaló, hogy életrajzi elemek időnként átszűrődnek az irodalmi művekbe.

Egyébként volt is ilyen típusú aggodalom az első könyvem idején, hogy azt fogja hinni az olvasó, hogy ez maga az irodalom.

Hogy nem kell elolvasni Ady Endrétől a verseket, hanem elég lájkolni egy történetet Adyról és Lédáról. Ez valódi veszély lett volna, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a történeteim inkább kedvet csináltak az olvasáshoz. Ezt nem én találtam ki, hanem a magyartanárok adtak díjat az első könyvemnek, akik látták az olvasásnépszerűsítő funkcióját. 

A Himnusz esetében a hagyományos történeti megközelítés is forradalmi tud lenni: ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan keletkezett, és nem a szentségét mutatjuk fel, annak mindenképpen van egy demisztifikáló hatása.
Magával a szöveggel, annak esztétikai hatásmechanizmusával a Himnusznál sem foglalkozom, hanem az egészen furcsa történetével, azzal, hogy miként vált belőle úgy himnusz, hogy ezt az első olvasók, a kortársak nem akarták.

Az hagyján, de a szerző sem.
Kölcsey sem akarta, a politika sem akarta, egyik rezsim sem akarta – és mégis. Engem igazából ez érdekelt. Csak ötleteim vannak, hogy ennek ellenére miért választotta ki ezt a magyar nép, mert tényleg a magyar nép tette himnusszá és ebből a szempontból nagyon más, mint a világ legtöbb himnusza. Egy hasonlót tudok, az izraeli himnuszt, azt szintén nem felülről akarták és már mindenki ezt énekelte, amikor hivatalosan is azt mondták, hogy jó, akkor legyen ez a himnusz.  Amikor a Himnusz történetéről beszélünk, akkor tulajdonképpen annak a közösségnek a történetéről beszélünk, amelyik a Himnuszt magáénak választotta. És tényleg: a nemzetté válás traumákkal teli másfél-két évszázada a himnuszunk története. 

Úgy látom, hogy a Himnusz egyszerre időkapszula, abban az értelemben, hogy a vers felmutat egy, a megírásakor érvényes kulturális-társadalmi viszonyrendszert, a herderi jóslattól kezdve a napóleoni háborúk utáni nemzeti felbuzdulásokon át a nemesi nyilvánosság hektikus hangulatáig – amihez nekünk már kevés közünk van –, közben pedig egy felület, amit az elmúlt évszázadokban minden magyar közösség újraírt a saját értelmezéseivel és hangsúlyeltolásaival.

Van valami, amit a Himnusz szerintem nagyon hangsúlyosan állít, ami azóta is működik. Ez pedig az az ajánlat – tulajdonképpen a reformkor ajánlata –, hogy ha a magyar királyság területén élsz, magyarnak érezheted magad. Ehhez az kell, hogy elfogadd a magyar kultúra mítoszait, a magyar nyelvet, meg azt, hogy tulajdonképpen a te történeted is az, amit eddig csak a nemesség mondhatott magáról: Árpáddal jöttél be.

Ez az ajánlat, és ehhez lehet csatlakozni. És ez nagyon fontos, mert ez a magyar identitás középpontja.

Régebben egy német származású állampolgárnak, egy szláv gazdálkodónak, egy zsidónak ez nem volt felkínálva – és nem is gondolkodhatott rajta. A Himnusz ajánlata igazából azt mondja, hogy mindenki, aki itt van és magyarul beszél, elfogadja a sajátos történeteinket, az mind lehet magyar.  Nem véletlen, hogy a század közepén válik himnusszá, mert akkor rezonálnak rá igazán.

Ez az ajánlat mennyire tud most aktuális lenni?

Működik. Néha parodisztikusan, meg bénán csinálják a történelmi filmeket, de a lényeget tekintve azok is azt mondják, hogy te voltál ott a pozsonyi csatában, te voltál ott a mohácsi csatában, ezek mind mi vagyunk. Kölcsey előtt ez nem jutott eszébe senkinek, vagy legalábbis ilyen tömör, hatásos formában biztosan nem. És van még egy fontos aspektusa az ajánlatnak: a magyar életérzés, tehát az, hogy sok szörnyűség történt velünk, mindig szívtunk, de már megbűnhődtünk.

Előre is, hátra is.

Igen. Ez nagyon speciális dolog, és szerintem nagyon benne van a magyar népgondolkodásban, és erre politikát építenek mind a mai napig.

Nem kellene ezen már túllépni? Történészek, társadalomtudósok elég meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet nem csak és kizárólag sorsközösségként képzelhető el.
Hogy mit gondol erről a társadalomtudomány, az identitáselmélet és az eszmetörténet, az egy dolog, de hogyan fogalmazza meg egy mai, hétköznapi ember, hogy mi az, hogy magyar? Valami olyasmit fog mondani, amit az iskolában tanult, és az a Himnusz felfogása. A magyar történelem közkeletű elbeszélését fogja elmondani, ami akkor született. Hogy kik a fontos királyaink – ez választás kérdése, és Kölcseyék választottak. A magyar kultúrtájak, amelyekről egy külföldinek szintén beszélünk, azok is akkor választódtak ki. A Balatontól a Tiszán és Tokajon át az Alföldig – ezeket akkor találták ki. És azóta is működik, így beszélünk arról, hogy miben különbözünk mi másoktól, mi a magyar. Sok nemzet itt Közép-Európában egyszerűbb helyzetben volt, mivel vallásilag homogén: hogy mi a szerb és mi a horvát, azt vallásilag el lehetett dönteni, és kész.

Ezt nem lehetett megcsinálni Magyarországon, mivel vallásilag heterogén volt, ezért ki kellett találni ezeket a közösséggé formáló mítoszokat, sokkal jobban, mint másoknak. 

Menjünk vissza Kölcseyhez! Azt mondod, hogy nem akarsz felmutatni a szerző életrajza és a mű között kapcsolatot, de azért az kiderül, hogy Kölcsey a Himnusz írásakor éppen búval teli időszakát éli…

Karanténban töltött két év után írta a Himnuszt. Ez meghatározza, hogy milyen ihlető forrásai voltak: hogyha nem megy sehova, senkivel nem beszél, és kizárólag Zrínyit meg Balassit olvas, akkor nyilván valahogy reflektálni fog a történeti sorskérdésekre. Az is érdekes életrajzi tény, hogy amikor vége lett ennek az önkéntes karanténnak, onnantól kezdve ez a verse már egyáltalán nem érdekli. Kölcsey hangulata mindig attól függ, hogy milyen sikeresnek érzi a reformkor pezsgését, a politikát. Mindig akkor depressziós, amikor úgy látja, hogy nem mennek előre a dolgok, és lelkes, amikor végre megmozdulnak. Ő tulajdonképpen politikai barométer. Irodalomtörténetileg nagyon izgalmas, hogy ugyanazok a személyek, akik megírták az életrajzát, utólag átírták és főművé tették a Himnuszt, miközben korábban senki nem figyelt rá, legkevésbé maga Kölcsey.

Hogyan lett végül Kölcsey majdnem teljesen elfeledett verséből a Himnusz? A megzenésítés előtt nem volt ennek semmilyen jele?

Ez az az időszak, amikor egyáltalán felmerül az igény, hogy legyen himnusz. Nagyjából az 1820-as és 1850-es évek között majdnem minden közép-európai népnek lesz himnusza. Az a hasonlóság, hogy ezek nem független népek, hanem még a nemzeti függetlenség kikiáltása előtti állapotban vannak, ezért kevésbé a jelenkor dicsőségére koncentrálnak, inkább a múltra. És ebből állnak elő olyan ironikus helyzetek, hogy ugyanazt a Mátyás királyt a román és a magyar himnusz is felmutatja dicső uralkodóként. Kölcsey írja a Himnuszt, előző évben ír egyet Kisfaludy Sándor, direkt nemzeti himnusznak szánva. Nem veszi komolyan senki, valószínűleg még túl korán van. Ahhoz, hogy mindenki által elismert, énekelhető politikai himnusz legyen belőle, ahhoz nemzeti intézményeknek, politikai mozgalmaknak is kell lenni, legyen hol énekelni, legyen kinek énekelni. Kell hozzá egy Nemzeti Színház, hogy kiírjanak pályázatot. És el kell telnie több mint húsz évnek, amíg megzenésítik, de addig nem igazán érdekelt ez senkit.

Kölcsey ezt nem is himnusznak írta, hanem imának, szinte véletlenül nevezte el himnusznak.

Kölcsey azért elég jól ismerte a műfajokat, ha ő himnuszt akart volna írni, akkor azt ír. Ez egy klasszikus protestáns ima, és valószínűleg így is gondolt rá. És ha nem az a címe, hogy himnusz, hanem, például, hogy ima a magyarok zivataros évszázadaiból, akkor nem is lesz megzenésítve. Amikor 1843-ban felmerült, hogy nekünk is legyen himnuszunk, akkor nem a Himnuszt veszik elő, hanem a Szózatot, amit mindenki ismer. És amikor a következő pályázaton végre sikerül megzenésíteni a Himnuszt, akkor azt gondolhatnánk, hogy jó, megérkeztünk. De egyáltalán nem kíváncsiak rá, egészen más a korhangulat. Egy dicsőséget, vagy legalább egy kis optimizmust sugárzó jelképre lenne inkább szükség, így keresik tovább az új himnuszt. Az sem véletlen, hogy 1848–49-ben sem kell. Persze, éneklik, mert szép, hazafias dal, de leginkább fáklyás szerenádok alkalmával, Deák Ferenc ablakánál például.

Ahhoz, hogy elindulhasson a himnusszá válás útján, több praktikus dolog mellett az is kell, hogy megváltozzon a korhangulat.

A Világos utáni pesszimizmus, meg az, hogy lehet, hogy tényleg elpusztulunk, aktuálissá teszi a Himnuszt. A konkurenciát kilövik mellőle: lényegében, amit 1948–49-ben énekeltek, azt nem lehet. Nincs Rákóczi-nóta, nincs Kossuth-nóta, Szózat ugyan van, de Vörösmarty belső emigrációba vonult, és akkor marad a Himnusz. Meg olyan véletlennek tűnő tényező is fontossá válik, hogy elkészül a zongoraátirat.

Mintha ma felkerülne a youtube-ra…

Pontosan. Ez eredetileg egy zenekari mű, amit csak a kivételezettek hallgathattak, később az erkeli átirat is kórusmű. De ha van zongoraátirat, azt minden faluban – a tanítónak vagy a kántornak van zongorája – elő lehet már adni. És így a nemzet három himnusza közé kerül Kölcsey és Erkel Himnusza, a Szózat és a Rákóczi-induló mögé. Kell hozzá a XIX. század második fele, meg a XX. század eleje, hogy feljusson az első helyre.

Lépésről lépésre kapcsolódnak hozzá a szokások. Például az, hogy fel kell állni a hallgatásakor.

Tényleg, az hogy alakult ki?

Ez egy színházi geg. Az történt, hogy a Millennium alkalmával több politikai esztrád került színpadra, ezek a magyar nemzet történetét mesélték el Árpádtól napjaikig. Nagyon egyszerű műfaj, élőképek sorozata, és az egyik előadás egy kitüntetett pontján, egy Magyarország-térkép előtt eléneklik a színpadon a Himnuszt. A bemutató napján a nézőtéren felállt egy szép, fehér hajú, díszegyenruhás huszártiszt. Hát igen, ő egy fizetett statiszta volt, de másnap már arról írtak az újságok, hogy milyen szép gesztus volt, hogy ő felállt, a következő nap már vele együtt még egy-két ember felállt, aztán végül mindenki. Az is teljesen egyedi a magyar himnuszban, hogy szilveszter éjjel éneklik. Szakszervezeti dalárdák kezdték ezt, tőlük terjedt el. Lassan lekopott róla az a gyanú is, hogy „protestáns dolog”.

Beszéltünk már arról, hogy a magyar Himnusznak a nemzetet középpontba állítva le kell fednie a vallási szembenállást. Egy protestáns ima hogy volt képes erre?

Eleinte tényleg nagyon protestánsnak találták, és ezért nem tudtak mit kezdeni vele. Sokat javított a helyzeten, hogy katolikus zeneszerző írta a zenéjét, erős katolikus zenei motívumokkal. Erkel a lassított verbunkossal hozta be a nemzeti szálat, és az indító harangjátékkal a katolikus templomok világát. Egyébként a katolikus egyház egészen a XX. század elejéig tiltotta, hogy templomokban énekeljék a Himnuszt. Merthogy a protestánsoknak a predesztinációba belefér, hogy megbűnhődte már e nép, de a katolikus doktrínákba nagyon nem. 1902-ben született is egy olyan püspöki körlevél, hogy csak mise után, hangsúlyozottan a liturgiától elkülönítetten énekelhetik. De nagyon sokan ellenálltak. Pehm József zalai plébános – aki később Mindszenty József néven lett ismert – azzal került be először a sajtóba, hogy még az 1920-as években is tiltakozott a Himnusz templomi éneklése miatt. Március 15-én is lecsapta a misekönyvet és kivonult, amikor elkezdték énekelni a hívek a Himnuszt, mert az nem templomba való… 

Miért kellett 1989-ig várni azzal, hogy a Himnusz hivatalosan is a himnuszunk legyen?

Azt lehet érteni, hogy a monarchia alatt mi volt vele a baj, miért kerestek helyette királyhimnuszt. Ott volt a Gott erhalte, ami félig-meddig a mi himnuszunk is, de nem sikerült királyhimnuszt íratni mellé. Hogy a Károlyi-féle köztársaság és a Tanácsköztársaság miért nem szerette, azt is értjük, de hogy a Horthy-korszakban miért nem szerették, azt nehéz rekonstruálni. Az biztos, hogy az I. Bécsi döntés után kialakult egy koreográfia, hogyan fogadja be az nemzet a kebelébe újra a visszacsatolt területeket, városokat: Horthy Miklós bevonul Kassára, Nagyváradra, Kolozsvárra fehér lovon, és rögtön az elején kiderült, hogy nem lehet lovagolni a Himnuszra. Úgyhogy a Rákóczi-indulóról hoztak is egy jogszabályt, hogy ilyen esetekben hogyan kell játszani. Így aztán előbb volt jogszabály a Rákóczi- indulóról, mint a Himnuszról. Az is nagyon érdekes, hogy a nyilasoknak sem kellett.

Volt nekik saját?

Igen, volt nyilas induló, de szerencsére nagyon rövid ideig voltak hatalmon, nem volt idejük szimbólumokkal és himnuszokkal kapcsolatos döntéseket hozni. Utána volt három év, 1945 és 1948 között, amikor hivatalossá lehetett volna tenni a Himnuszt, ehhez képest köztársaság-himnuszt szereztettek, ami még odáig sem jutott el, hogy elfogadjanak róla törvényt, vagy kinyomtassák a kottáját. Egyrészt kiderült, hogy a zeneszerző a napóleoni himnusz zenéjét, hmm… „hasznosította újra”, másrészt jöttek a kommunisták, és véget vetettek a köztársaságnak. Egyébként Lengyelország mellett Magyarország az egyetlen, ahol nem cserélték le a nemzeti himnuszt szovjet típusúra. Fura megoldással maradhatott a magyar: a szövegét nem énekelték. Egy pártgyűlést, vagy akár egy zárszámadást is nehéz lett volna istennel kezdeni. Megkísérelték, de nem sikerült.

A Kádár-rendszerben már szöveggel együtt, minden ünnepség elvárt részeként elhangzott a Himnusz, igaz, kötelező kapcsolt társdalként a szovjet himnusz követte. Mikor és hogyan merült fel, hogy legyen Himnusz-törvény?  

Szokolay Sándor javasolta a Hazafias Népfront kongresszusán, hogy ha már van egy himnuszunk, legyen hivatalosan is az. És milyen szép, hogy 1989-ben ez lett az új Alkotmánynak az első mondata. Két dolgon nem változtattak azóta sem az alkotmányban-alaptörvényben, az egyik, hogy Magyarország fővárosa Budapest, a másik pedig, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Himnusza. Jogilag ráadásul pontatlanul: az Alkotmányban az van, hogy Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című verse Erkel Ferenc zenéjével.

Kölcseynek nincs Himnusz című verse, Erkel pedig két kottát hagyott hátra, kicsit különböznek, de ettől még persze tudjuk, hogy mi is az a Himnusz.

Előadóművész is lettél, hiszen Bősz Ádámmal közösen egy show keretében előadjátok a Himnusz történetét. Hogyan jött létre ez a projekt?

Amikor megírtam a Himnusz-könyvet, szerveztünk hozzá bemutatót, ahol én beszéltem, és egy zongorista mutatta be a különböző zenei érdekességet. Tavaly megkeresett az Óbudai Társaskör, hogy csináljak Ádámmal közösen zenés irodalmi estet, akkor mondtam, hogy jövőre lesz a Himnusz 200 éves, gondolkodjunk ezen, mert egyrészt van róla mondanivalóm, másrészt a kapcsolódó zeneszerzőkhöz Ádámnak is vannak történetei. Elsőre nem tűnik a legizgalmasabb témának a Himnusz, de amikor kiderül, hogy nemcsak fontosak, téttel bíróak, de még érdekesek is a történetek, akkor a megrendelő is megnyugszik, izgalmas estnek nézünk elébe. Így született ez az előadás, amit nagyon élvezek, és az is kiderült, hogy politikai megosztottságokon is át tud ívelni. Két bemutató volt eddig. Az első értelemszerűen az Óbudai Társaskörben, ami egyben az óbudai kultúra napi megemlékezés volt, az óbudai ellenzéki polgármester is végighallgatta, gratulált, meg utána többen odajöttek, hogy tetszett nekik. Másnap Veszprémben, a kulturális főváros nyitóeseménye volt az előadás, ahol a közönség soraiban két miniszter hallgatta végig, utána odajöttek és egészen hasonlókat mondtak, mint az óbudai ellenzéki politikusok. Mondtam, a Himnusz összeköt.

Hogy kezd el valaki nyugat-európaiként érdeklődni a keleti filozófia és vallás iránt? Nálad ez hogyan kezdődött?

Azt tapasztalom, hogy a legtöbbünk könyveken keresztül találkozik először a Krisna-tudattal, és a világszemlélet az, ami megragad bennünket. Olyan tartalom van benne, amivel korábban nem találkoztunk. Nekem először egy barátom beszélt a krisnás életmódról, de az első lépést az jelentette, hogy vegetáriánus lettem. Elkezdtem rajta gondolkozni, hogy vajon tudok-e azonosulni azzal a kultúrával és életmóddal, amelyben felnőttem. Ennek első lépése pedig az volt, hogy feltettem magamnak a kérdést, étel-e az, ami valaha mozgott. Úgy döntöttem, hogy nem az. Aztán az imént említett barátomtól kaptam egy jógáról szóló könyvet – ez akkoriban még nem volt olyan divatos, mint manapság.

Ebben a könyvben rengeteg szó esett a lélekvándorlásról és a karmáról. Ez a két fogalom segített abban, hogy megértsem a világot.

A bátyám születésétől fogva szívbeteg volt, így mindig is foglalkoztatott, hogy hol az igazság, ha egy ember eleve mínuszból indul anélkül, hogy bármi rosszat tett volna életében. A reinkarnáció tudománya adta meg számomra a választ: nem ez az egy életünk van, voltak korábbi életeink, és azokból hozzuk a sorscsapásokat vagy jutalmakat, amiket ebben az életünkben kapunk. Ez komplexebb képet adott a világról, és a Krisna-hívők életszemlélete gyorsan közel került a szívemhez. Úgy éreztem, hogy hazataláltam.

Az első kérdésemet különben álkérdésnek gondolom, mert közben azt látom, hogy mivel egyre erősebben meghatározza az életünket a kapitalizmus, az információs társadalom és az ezekkel járó stressz, mindinkább megszületik bennünk a vágy az eszképizmusra. A keleti gondolkodásmód sok ember életében megoldást jelenthet, hiszen általa elérhetőnek tűnik egy mélyebb kapcsolat a világgal.

Úgy gondolom, hogy erre a szintre vagy ebbe az állapotba, ha minden jól megy, minden ember eljut egyszer. Feltesszük magunknak a kérdést, hogy miért élünk, mi a küldetésünk ebben a világban azon túl, hogy legyen egy házunk, egy családunk és tudjuk fizetni a számlákat. Az emberi élet ennél egy kicsit többre rendeltetett, és ha az ember ezen gondolkodni kezd, akkor előbb-utóbb eljut a vallásokhoz. Sokan egy krízishelyzetben teszik fel ezeket a kérdéseket, amikor nagy veszteség vagy trauma éri őket.

Ilyenkor merül fel a legerősebben, ha a szeretteinket és az anyagi javainkat elveszíthetjük, vajon mi lesz az, ami tartósan boldoggá tesz minket.

Sokan vannak, akik emiatt bukkannak fel nálunk, és most már fiatalok is – ma már sokkal mobilisabbak, mint abban az időszakban, amikor én Krisna-hívő lettem. Akkoriban hosszabb időre maradtak az emberek az asramban (kolostorban), vagy tartósabban kapcsolódtunk az egyházhoz. Például én is, aki még azóta is itt vagyok, és teljes idős misszionáriusként szolgálok. A mai fiatalok inkább csak megismerik ezt az életmódot, megtetszik nekik, sok mindent elsajátítanak belőle, és aztán viszik magukkal tovább arra, amerre épp mennek. Azt látom, hogy akik egyszer mélységében megértik ezt a világszemléletet, azokat egész életükre elkíséri, mert annyira logikus és annyira igazolja önmagát.

Ahogy ti gondolkodtok és éltek, az bizonyos szempontból kívülállásként is értelmezhető. Ezt könnyű vagy bonyolult megvalósítani?

Nem gondolom, hogy kívülálló lennék. Az, hogy száriban járok, és hogy a homlokomon van egy vallási jelkép, nekem teljesen olyan, mint amikor meglátok egy rendőrt egyenruhában. Az öltözködésemmel azt üzenem, hogy ha valaki lelki témákról szeretne beszélni, akkor hozzám nyugodtan odajöhet. Ahogy nem lázadásból lettem vegetáriánus sem, és nem lázadásból meditálok vagy kelek fel hajnalban. Közben értem, hogy miről beszélsz, mert amikor kiteszünk egy Facebook-posztot arról, hogy Krisna-völgyben hogyan élünk, akkor az emberek sokszor odaírják, hogy ők nem tudnának így élni, pedig dehogynem, csak érteni kell, hogy az ember miért csinálja. Ezt a vallást nem kényszeríti ránk senki, saját döntésünk, hogy követjük, és az is, hogy milyen szinten követjük.

Ti, Krisna-tudatú hívők hogyan viszonyultok az információs zajhoz, a kütyükhöz, a közösségi médiához?

Innovatív vallási irányzat vagyunk, az elv fontos számunkra, hogy azt, amit használunk, tudjuk-e Isten szolgálatában használni. Például az internetet, a TikTokot, az autót, a számítógépet.

És a TikTokot tudjátok?

Persze. Az egyik legnépszerűbb magyar TikToker egy krisnás lány, Vallabhinak hívják, és hihetetlen áttörést hozott, hogy elkezdett TikTokolni, mert olyan emberekhez ért el, akikhez sehol máshol nem sikerült volna. Szóval mindent lehet használni, de nagy a kísértés, hogy ha van egy telefonom vagy számítógépem, akkor azon olyan tartalmakat fogok nézni, amelyek nem a lelki fejlődésemet segítik elő, hanem épp ellenkezőleg, az érzékkielégítés irányába sodornak.

Az emberek nem kizárólag maguktól találnak hozzátok, hanem ti is aktívan dolgoztok rajta, hogy megtaláljanak titeket. Ez a kilencvenes években volt könnyebb vagy most?

Megvan a sajátossága mindkét korszaknak, de kétségtelen: ahogy az idő előrehalad, egyre sűrűbb az illúzió köde. Változik az emberiség, és manapság két erős irányt látunk: akik nagyon bezárkóznak, mindent elutasítanak és csak az élvezetek irányába haladnak, másrészt azokat, akik nyitottak az újra, képesek változni és érzékelik a világ finom változásait is. Mindkét táborban jócskán vannak, és bár van egy kis átjárás, nyilván könnyebb a második csoportban keresgélnünk.

Mire gondolsz, amikor azt mondod, változik az emberiség?

A rendszerváltás utáni Magyarországon hihetetlen éhség volt az emberekben az újdonságra. Kiültünk az utcára énekelni, és azonnal körénk gyűltek, mohón vásárolták a könyveinket, kíváncsiak voltak ránk.

A mostani információs zajban már sokkal nehezebb érvényesülni, és a vallás is más helyet kapott az emberek életében.

A miénk egy olyan életmód, ami nem hoz azonnal gyümölcsöt, dolgozni kell rajta. Ez manapság nem divatos üzenet, mert mindenki mindennek azonnal szeretné látni az eredményét, amibe energiát fektet.

Mennyire jellemző, hogy amikor kint vagytok az utcán, és odamentek emberekhez, durva elutasításokat kaptok? Valahogyan készültök az ilyen típusú reakciókra?

Természetesen felkészülünk rá, de egyéni kérdés, hogy ezt ki hogyan éli meg. Nekem is volt ilyen „kalandom” még a ’90-es években. A Nyugati pályaudvaron egyszer például akkora sallert kaptam, hogy kiesett pár másodperc, azt se tudtam, hol vagyok, és mire az illető után fordulhattam, ő már eltűnt. De több furcsa élményem is volt, sokféle néppel találkozik az ember az utcán. Szerintem sokat változott a megítélésünk az évek során, én ú gy érzem, mostanra kifejezetten becsülik az emberek a Krisna-hívőket, de fontos, hogy a szerzeteseinket felkészítsük rá, hogy legyenek szenzitívek arra, akit megszólítanak, és arra is, hogy kinél meddig lehet elmenni, hogy mi az, amit el lehet várni, amit lehet kérni a másik embertől. 

A 2000-es évek elején találkoztam először veletek. Kitalálod hol?

A Szigeten?

Ott, bizony. Kamaszkoromban nagyon kevés pénzzel indultam el fesztiválozni, és ha ti nem lettetek volna, biztos, hogy nem tudok ott meleg ételt enni egy hétig. Rettentő hálás voltam érte. Aztán egyszer csak már nem voltatok a Szigeten. Miért?

Imádtunk kint lenni, hatalmas bulik voltak a sátrunkban. Ráadásul nekem személyesen is fontos volt ez a helyszín, a ’95-ös fesztiválon döntöttem el, hogy én most itt maradok, ebben a családban. De a Sziget mostanra nagyon megváltozott, nem szeretem ezt a szót, de elanyagiasodott, és már nem érte meg nekünk kimenni.

Túl sok lett a szabály, a korlátozás, az ételosztásnak sem örültek, és a közönség is nagyon más lett, mint volt.

Ezek között a körülmények között már nem tudtuk azt a minőséget nyújtani a magyar fiataloknak, amit szerettünk volna. De nem maradtunk ki a fesztiválozásból, kisebb magyar fesztiválokra most is el szoktunk menni.

Szóba került az ételosztás, ami az egyik legfontosabb missziótok. Érzékelitek a gazdasági válság hatásait? Több ember áll sorba ételért, mint korábban?

Egyre nagyobb az igény rá, igen. Kifejezetten a népligeti osztópontunkon, ami úgy nyilvános, hogy tényleg bárki odajöhet. Persze, máshol sem küldünk el senkit, mi népkonyhai szolgáltatás vagyunk, ami azt jelenti, hogy akinek a merőkanál van a kezében, az fel se néz, csak osztja az ételt, amíg jönnek az emberek. A harmadik kerületben bevezettünk egy olyan rendszert, hogy az ellátottak először a családsegítőhöz fordulnak, és ott kapnak egy kártyát, amivel át tudják venni az ételt. A harmadik kerülettel való együttműködésünk  modellprogramként indult lassan húsz évvel ezelőtt, addig nem voltak ilyen szoros kerületi együttműködéseink. Amikor láttuk, hogy működik, ezzel a modellprogrammal kerestünk meg más kerületeket is. Ennek a módszernek az az előnye, hogy olyan embereket tudunk elérni, akik még rendelkeznek lakhatással, de egyre bizonytalanabb a szociális helyzetük, például nem tudják fizetni a számláikat, gyógyszereiket, tartósan nem találnak munkát. Számukra az ételosztás életminőség-javulást jelent, vagy legalább megakadályozza annak további romlását.

Sokféle adomány megy keresztül rajtunk nap mint nap, mert részt veszünk az Élelmiszerbank élelmiszermentési akciójában.

Ez azt jelenti, hogy reggelente körbemennek a kocsijaink szupermarketekben, és raklapszámra hozzák el a maradék pékárut, illetve például olyan zöldségeket, gyümölcsöket, amelyeknek csak a csomagolása sérült meg, de az áru használható és jó minőségű. Ezeket visszük ki az osztópontjainkra a meleg étel mellett.

Foglalkoztok drogprevencióval is.

Az egri fiataloknak szóló programunk volt kezdetben aktívan drogprevenciós, habár nem ezzel a szándékkal indult az sem. Sok olyan fiatal csatlakozott akkor hozzánk, akik komoly függőségi problémákkal küzdöttek. A vallásgyakorlat sodrása és a Krisna-tudat gyakorlatiassága pozitív alternatívát és élményt kínál számukra. Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy az ember csak akkor hajlandó valamiről lemondani, ami jó neki, ha kap helyette valami jobbat.

Erre az addiktológia azt mondja, hogy függőséget vált.

Ebből a szempontból mondhatjuk, hogy Krisna-függő lesz a drogfüggőség helyett. Annyi biztos, hogy jobban jár vele.

1945-ben születtél Győrben, hol laktak a szüleid?

Apai nagyapám a Zichyek főerdészeként félre tudott tenni annyi pénzt, hogy 1905-ben Bőnyön vett körülbelül 30 katasztrális holdat. Itt építette föl saját kúriáját a hozzá tartozó istállókkal, górékkal, raktárakkal. Ezeket a földeket tagoknak nevezték. Édesapám mezőgazdasági akadémiai oklevelet szerzett, és 30 hektárra bővítette a gazdaságot. Zoli bárónak hívták a környékbeliek, mert olyan ügyesen gazdálkodott. Az egykori földjét a mai napig Zolitagnak nevezik.

Születési neved Tóth Attila, érdekel, mikor változott meg, mikor lettél Csemez Attilává?

Anyám született Koltai Tóth Márta, apám Tóth Zoltán. Én, amikor személyesen megismertem a hetedik Tóth Attilát, gondolkodóba estem. Apám is értette ezt, és azt szerette volna, ha Bőnyire változtatom a nevemet. Ez nem tetszett, így akkor érett csak meg a helyzet, amikor az NDK-ban, Cottbus-ban a titkárnő megtagadta, hogy leírja a vezetéknevemet. Hiszen németül a tot azt jelenti, halott, döglött. Nem merték kiejteni sem!

Az anyai nagymamám neve Csemez Ilona volt, beadtam hát a kérvényt, és egy hónapon belül meg is kaptam 1970-ben.

A föld elvesztését követően kerültetek Budapestre?

Apám 1949 tavaszán átadta a földjét az államnak. Az óbudai hegyvidék periféria volt, két működő bánya között. Úgy voltak vele, hogy egy jól eldugott helyen ki lehet húzni azt a néhány évet: a szüleim meg voltak arról győződve, hogy csak néhány év lesz. Apám egy háztartási boltban lett raktáros a Flórián téren, majd a Felvonószerelő és -javító vállalatnál egy általunk Attila bácsiként ismert úrral oldalkocsis motorkerékpáron szállították ki a szükséges alkatrészeket. Ebben az volt a jó, hogy Attila bácsi időnként hazahozta apát, és minket is elvitt a testvéremmel motorozni. Ez 1953–54-ben hatalmas élmény volt egy kisgyereknek! 1956 után itthon gazdálkodott, ami keserves időszak volt. Mi szedtük a gyümölcsöt, cipeltük le, ő meg eladta a piacon. Voltak állataink is, a disznókat a bánya szélén legeltettük.

Komoly harcok dúltak errefelé 1956-ban. Te 11 éves voltál akkor, így biztosan vannak erről emlékeid.

Volt feljebb egy óriási téglagyári meddőhányó, ahonnan lőtték a környéket. Magyarok voltak ott, ezt onnan tudom, mert magyar lőszeres ládákat és zacskókat találtunk, amiben „makaróni” (lövedék-hüvelybe való robbanóanyag – a szerk.) volt. Különböző formákat raktunk ki belőlük, meggyújtottuk és végigégett. Kasza Pálék, szomszédaink a házuk pincéjébe, a környék egyetlen pincéjébe húzódtak. A Kovács család is átjött: Péter fiuk sícipőjét meglőtték egy dungdung golyóval, ami fölrobbant a lába alatt. Szörnyű állapotban volt.

Amikor édesanyámék át akartak menni, leadtak rájuk is két lövést, mert látták a mozgást. Hogy kik voltak, miért és kit lőttek, máig nem tudom.

A fejünk felett süvítettek a lövegek, a mai napig nem felejtettem el. Egy hajszálon múlt, hogy itt maradtunk. Láttuk, ahogy Csepel teherautókkal és mindenféle járművel, de még gyalogosan is vonult a nép a Bécsi úton, valami egészen hihetetlen volt ez az élmény.

Melyik általános iskolába jártál?

Az Erdőalja úti általános iskolába, ami igen kellemes volt. Körzetesítve volt, mi voltunk épp a határon, mert az alsó szomszédok már a Vörösvári úti iskolába jártak. Megtűrt tanárok voltak itt is, mint az Árpádban. Szentes Lajos például, aki Téten volt katonai parancsnok a háború éveiben, egy elegáns, központi iskolában nem sokáig taníthatott volna. Karádi Magdi néni gimnáziumi matematikatanár volt, de probléma adódott a tüdejével, és a jó levegő miatt kérte át magát ide. A férje biológiát tanított az Árpád Gimnáziumban, s mivel minden évben volt az Árpádnak egy visegrádi hajókirándulása, ahol voltak szabad helyek, a felső tagozatosokat elvitték. Sinkovits Imre akkor már nem diákként, de többször meg volt hívva erre a napra: beszélgetett, előadást tartott. Vagyis már általános iskolás koromban szívtam az Árpád levegőjét!

Ahová 1959-ben be is kerültél. Mekkora változást hozott az életedben a gimnázium?

Először furcsa volt az általános iskolai koedukált osztály után ez a fiúosztály, de mondhatom, hogy remek közösség kovácsolódott belőlünk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. A legjobb barátom Greiner Frici osztálytársam volt, aki később a sógorom lett.

Hiszen feleségedet is az Árpád Gimnáziumban ismerted meg!

Igen, mert volt lányosztály is. Greiner Évának hívták, és furcsa, de akkoriban nem vettem észre ezt az atletizáló kislányt. Viszont az ikertestvérével, Fricivel folyamatosan összejártunk, nyáron nagy pingpongozások voltak náluk. Aztán, amikor a tanítóképzőből elballagott, megkértem Évi kezét. Később kiderült, hogy a baráti körben még hárman készültek erre, de megelőztem őket, bár ezt akkor nem tudtam. Hadd meséljek el egy szép történetet! Az El Camino-n, a Mezeta-fennsík előtt egy-két napig együtt mentünk Keszeg nevű barátommal. Már korábban feltűnt nekünk két szakállas, alacsony úriember, akik angolul beszéltek. Egy vasárnap, a szemerkélő eső miatt beültünk egy vendéglőbe. Én két osztrákkal beszélgettem németül, amikor odaült az asztalunkhoz ez a két szőrmók fickó. Egyszer csak belépett Keszeg a jó hírrel, hogy kinyitott a pék, és van bagett. Erre odafordult hozzám meg a két osztrákhoz az egyik szőrmók, hogy ti is magyarok vagytok? Mondom, csak én. És honnan? Mondom, én budapesti vagyok. Erre ő: én meg óbudai! Ejnye, mondom, hát én is óbudai! Hova jártál? Azt mondja, a Vörösváriba. Én meg az Erdőalja útiba. Kérdem, a Greiner ikreket nem ismerted? Mire ő: hogyne, az Évikébe voltam szerelmes, ott pingpongoztunk náluk. Mondom, nekem meg ő volt a feleségem… Kiderült, hogy 1956-ban Németországba, Dél-Afrikába, majd Amerikába került, és élelmiszermérnökként dolgozott. Koch Robinak hívták, a sógorom emlékezett is rá.

Úgy látszik, akármilyen messze megyünk is, még az ilyen édes-keserű, véletlen találkozásokban is ránk köszönhet gyermekkorunk Óbudája.

A mai napig a természetjárás a szenvedélyed, de már gimnazistaként tagja lettél a természetbarát szakosztálynak.

Szluha Vilmos volt a tanárunk, és bekerültem ebbe a szűk körbe. Egyrészt jólnevelt gyerek voltam, de viccesen azt szoktam mondani, hogy inkább azért hívtak a túrákra, mert mindennap előkerült a hátizsákomból egy üveggel az édesanya által befőzött kajszilekvárból, ami reggel pillanatok alatt elfogyott. Ekkor ismertem meg gyalogosan hazánk hegyvidékeit. 1994 óta teljesítménytúrázok, és ismereteimet a mai napig át is adom a hallgatóknak a Turisztika című tantárgy keretében.

Ha jól tudom, gimnazistaként a tanulás mellett a munkából is ki kellett vennetek a részeteket.

Mi voltunk az első 5+1-es évfolyam, így én az Óbudai Hajógyárban dolgoztam négy évig. Minden héten kedden jártunk ki. Dolgoztam a villanyszerelőknél, majd a lakatosműhelyben, ami után szakmunkás papírt is kaptam. Volgai hajókat készített a gyár, és ott láttam életemben először televíziót, amiből került minden hajófülkébe. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy a szállítás előtt a hajók ablakait kívülről lecsavarozták, és fa védőborítást tettek rá. Kérdeztem, hogy ugyan miért? Azt felelték, hogy amíg a célállomásra nem ér, addig mi felelünk értük, és a Volgán sokszor feltörik, kirabolják a hajókat. A Volgán, a nagy Szovjetunióban feltörik a hajót? Hogy is van ez?

És volt már ekkor tudomásod arról, hogy a lábad alatt a mélyben több ezer éves romok szunnyadnak?

Hogyne, bár ebből semmi nem látszott. Amikor a sólyatéren 1950 körül építették a nagy csarnokot, előkerült a Hadrianus-palota, de beépítették. Hatalmas kalapácsoló, kovácsoló gépek dübörögtek ott, amiket medvének hívtak.

A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola után a Vizitervhez kerültél, de miért épp oda?

Sok lehetőségem volt, köztük az Országos Műemléki Felügyelőség, ahol a gyakorlati félévet töltöttem. Kiváló szakértők dolgoztak ott, templomátadások, nagy ünneplések voltak, szóval olyan légkör, mintha nem is a népi demokráciában éltünk volna. Félidőben Mőcsényi Mihály professzor behívott mindenkit, és mondta, hogy kellene valaki a Vizitervbe egy kolléga helyére, aki disszidált. Mőcsényi tanár úr azt mondta, hogy nem az elődök által előmelegített fészkekben kell csücsülni, és nem bélyegragasztással kell pepecselni (a kerttervezést minősítette így), hanem a táji léptékkel kell foglalkozni, és szégyelljük magunkat, ha senki nem mer oda elmenni! Megkérdeztem, Tanár Úr, ehhez bátorság kell? Mire ő: Mi más kellene? Igen, egyértelműen. Jó, akkor én elmegyek, mondtam csípőből. Így kerültem a Vizitervbe. Jól éreztem magam, sok volt a kiszállás, úri körülmények között készítettem el Eger város szőlőrekonstrukciójának talajvédelmi teraszolási tervét, és a Balatonboglári Állami Gazdaságnak is dolgoztam.

Az ott tanultak felhasználásával zsűrizem a mai napig Magyarország legszebb szőlőbirtokait.

Hallgatóid azon túl, hogy közvetlen, művelt, kiemelkedő szakmai tudású tanárnak tartanak, újítóként jellemeztek, aki még szigetkerülő vízitúrákat is szervezett. Soha nem rémlett fel, hogy bármi megtörténhet egy ilyen úton?

Csak amikor abbahagytam, akkor döbbentem rá, hogy bizony, volt egy-két veszélyesebb helyzet. Kezdetben azért nem féltem, mert minden hajóban volt egy kollégám, aki tudott evezni. Amikor egyedül maradtam, csináltunk egy próbaevezést a Rómain, és annak megfelelően állítottam össze a csapatokat. Mindig a leggyengébben evezőkkel mentem én. Egyszer Tahiban, a magas parton sátoroztunk, és jött a vihar. Ott álltam a 60-80-100 éves nyárfák alatt, néztem, potyognak-e az ágak, fölébresszem-e a hallgatókat, költözködjünk-e át máshova? Volt olyan, hogy két hallgató kislánynak elvitte a szél a sátrát, és ébresztettek éjjel a szakadó esőben. Az étkezést úgy oldottuk meg, hogy a feleségem fölhozta a pörköltet vagy a gulyást előfőzve. Fölfelé még együtt lehetett tartani a társaságot, de lefelé már voltak gondok, mert hiába mondtam, hogy ne evezzenek, csurogjunk, látótávolságon belül legyünk, ez nem ment. Egy fiú egyszer otthagyta a táborhelyünkön az övtáskáját a pesti lakásának a kulcsával úgy, hogy amikor pakoltunk, már ott kóválygott két hajléktalan a földet fürkészve. Csak 3-4 kilométer után vette észre, kikötött, és visszament gyalog. Szerencséjére megtalálta, a hajléktalanok nem vették észre a fára akasztott övtáskát. De én ezt nem tudtam. Három óra eltelt, és nem jött a hajó. A váci vízi rendőrség megszűnt, így bementem a kocsmába. Elmondtam, hogy egy hallgatóm nincs meg, de nem jött le üresen a kílbót, szóval nem tudom, mi történhetett. Azt mondta egy vendég, üres a tankja, de ha veszek 20 liter benzint, ő fölvisz. Akkor derült ki, mi történt. Volt velünk egy szegedi kislány, akinek a szülei kétségbeesve vártak a Rómain, nem tudták, miért késünk órákat, hiszen mobil nem volt még. De hála istennek nem lett soha semmi baj, még csak a vízbe sem esett bele senki.

Tájépítészeti ismereteidet tudtad-e Óbudán hasznosítani?

Igen, a Guckler Károly Természetvédelmi Alapítvány kurátoraként, majd társelnökeként 1992-től 2015-ig. A kuratórium tagjai természetvédelmi szakvéleményeket készítettek, környezetvédelmi versenyeket rendeztek iskolásoknak. Szabadon látogatható bemutatókat tartottunk, konferenciákat rendeztünk a III. kerületi egyedi tájértékekről és a kialakult tájhasználati konfliktusokról. Guckleresként irányítottam a békásmegyeri Gőtés-tó tereprendezési munkáit. A hallgatókat is sikerült bevonni ezekbe a munkákba.

Két könyvet is kiadtunk Mesél Óbuda földje és Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei címmel. Az alapítvány emblémájaként a méhbangót (Ophrys abifera) választottuk.

Miért épp a méhbangót?

Ezt az orchideafélék családjába tartozó növényt az óbudai lőpormalom környéki előfordulási helyéről írták le először. A faj 1982 óta fokozottan védett, a mai napig előfordul a III. kerületben. Eszmei értéke negyedmillió forint.

Milyen Óbuda egy tájépítész szemével nézve?

A véletlen folytán kerültem ide, de hozzám nagyon passzol Óbuda. Egyrészt a Duna közelsége, hiszen rendszeresen jártam evezni, másrészt itt van a hegyvonulat, harmadrészt a kétezer éves városi kontinuitás. Ez a három már általános iskolás koromtól kezdve izgatott. Hatodikos korom óta járunk a Dunára, édesanyám vitt a hegyre vasárnaponként. Volt legalább egy tucatnyi szarkofág különböző helyeken, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet, ezért kezdtem járni a helytörténeti klubba, amelyet Szilágyi János bácsi, az Aquincumi Múzeum egykori igazgató-régésze vezetett. János bácsihoz a 70-es évek elején sokszor becsöngettem, és invitáltam a lakótelep építésekor előkerült egy-egy római küszöb, vízvezeték, alapfal megtekintésére.

Én titkon arra számítottam, hogy a karakteres tájelemek között meg fogod említeni a Kiscelli Múzeumot is, ami olyan lenyűgözően áll ott a meredély fölött…

Igen, teljesen igazad van. Hála istennek nem lehet elé építkezni, mert odáig ment az agyagbánya gödre, és ott van a nagy homlokfal a mai napig. Alulreprezentált, nem a súlyának megfelelő módon értékelik. Egy tucatnyi szakirányos hallgatót minden évben elviszek egy hosszú túrára, aminek ott a vége. Mindig megkérdezem, ki volt már itt, a múzeumban? Csak elvétve van, hogy valaki felteszi a kezét. És arra már nincs energia, hogy bemenjünk, de kérem őket, ígérjék meg, nem nekem, maguknak, hogy megnézik. Mert érdemes a barokk kastélyt belülről is látni.

És mennyire volt más a gyerekkorodban?

A templom romos volt, mert 1945-ben megsérült, így aztán mi, környékbeli gyerekek ott bujkáltunk mindig a pinceszinten. A többi része működött, nyáron rendszeresen voltak hangversenyek. Nagy élmény volt a belső udvarban hallgatni a muzsikát. Legutóbb a stációk felújításáért rendezett jótékonysági koncerten voltam ott.

Ha a tájról beszélünk, a panelházakat sem kerülhetjük ki Óbudán…

Egyrészt tudomásul kell venni, hogy egy-másfél méterig vizesek voltak a vályogból épített földszintes házak falai, ami egészségtelen volt, de meggyőződésem, hogy ennyire sok épületet ide zsúfolni nem lett volna szabad. Persze ez is viszonylagos. 1956-ban egy építész tervezett Budakalásztól Pomázig egy 4 kilométer hosszú, tíz szintes házat! Bátorság és mértékletesség. Ez a látványért felelős szakemberek legnagyobb dilemmája, eldönteni, hogy a kettő közül melyikre van épp szükség, és milyen mértékben.

Vitathatatlan, hogy az építkezések közben sok érték elveszett.

A cölöpalapozás mindent ripityára tört, tehát ahol lakóépület épült, ott megszűntek a római emlékek. Korábban, ha kérdezték, azt mondtam, hogy a bánya a legbrutálisabb beavatkozás a táj, a természet szerkezetébe, életébe.

Most már változtattam, mert van egy még brutálisabb: a mélygarázs.

A bányanyitás helyén ugyanis ritkán van egykori emberi tevékenység, de a városokban, ahol mélygarázst építenek, ott többnyire valamilyen települési réteg örökre eltűnik.

Ágostházi László szerint nagy problémája Óbudának, hogy nincs központja, mert a Flórián tér messze van attól, hogy urbanisztikai értelemben városközpontnak lehessen tekinteni.

A szónak ebben az értelmében valóban nincs központja. Most arra hajlok, hogy inkább egy intenzív közparkot kellene központtá tenni, és nem egy újabb építészeti csodát. El tudnám képzelni, hogy itt egy kicsi, ütős központi épülettel, mint amilyen a Magyar Zene Háza, egy városligeti szintű, intenzíven kialakított közpark jöjjön létre. Megérdemelné ez a városrész.

Mit gondolsz, milyen lesz Óbuda száz év múlva?

Amikor felvittem a hallgatókat a Nagy-Kevélyre, mindig azt mondtam nekik, hogy ha a gyerekeiket idehozzák, az erdőket még többnyire látni fogják, mert azok a Nemzeti Park részei, de a szántók és a rétek mind be fognak épülni. Gyakorlatilag már kirakhatnánk a megtelt táblát, és ez csak fokozódni fog. Itt, a két bánya közötti részen gyerekkoromban óriási telkek voltak, nagy gyümölcsösök, most pedig már nem családi házak, hanem társasházak épülnek. Sokkal intenzívebben kellene a Mátyás-hegy és a Csúcs-hegy közötti hegyvonulatot hasznosítani. Gyönyörű részek vannak itt, ami nagyon kevesek számára ismert. Akció, reakció: a beépítést valahogy ellensúlyozni kell, és ebben a természetvédő, az erdész partner, a tájépítész még inkább. Az akaraton múlik csak, hogy milyen szemlélet alakul ki. Úgy gondolom, a tízszintes házakat emberléptékű, 3-4 szintes épületekre kellene cserélni a jövőben, és remélem, hogy így is lesz.

Abból az ablakból, amely előtt Berti bácsi töltötte a napjait, a Vörös templomra lehetett látni. Már évek óta dolgoztam az épületben, amikor megtudtam, hogy Szent Szív templomnak hívják, egy papírról derült ki, soha nem hallottam, hogy valaki így nevezte volna.

Régi, fekete támlájú kerekesszékben ült az öreg, nem csinált semmit, csak nézett kifelé. Akkor már vagy három hete lábadozott nálunk bélműtét után. Nem sok látogatója akadt, a kollégáktól hallottam, hogy tavaly halt meg a felesége, azt is mondták, hogy hosszú, boldog házasság volt, ezt a fiától tudták, bent volt látogatni, én éppen nem dolgoztam. Külföldről jött haza, hogy megnézze az apját, egy délutánt töltött itt, állítólag elég jóképű fickó. Berti bácsi is az lehetett valamikor. Tulajdonképpen rég hazaengedhettük volna. Állítólag a fiú vagy félórát beszélgetett a főorvosunkkal. Aha, gondoltuk, biztosan előkerült egy boríték. Később említette a fődoki, hogy Berti bácsi volt a középsulis igazgatója, tanította is, azt mondja, miatta kezdett komolyabban olvasni. Mindenesetre megegyeztek, hogy itt marad, amíg a fia ki nem találja, hogyan tovább. Keres egy idősotthont vagy ilyesmi. Magához venni nem tudja, a házba nem engedheti vissza egyedül. Igaz, ami igaz, az ő korában az is ritkaság, hogy a műtétje ilyen jól sikerült. A kerekesszéket is csak ücsörgésre használja. Ezeket egyébként már leselejtezték egyszer, de majdnem minden kórteremben megtartottunk egyet, hogy lehessen ülni bennük, mondjuk az ablaknál. 

Berti bácsi tarkóját úgy ismerem, hogy akár most le tudnám rajzolni, vörösesbarna, barázdált bőr, a nyakszirtnél fehér haj, mintha vonalzó mentén vágták volna el, fejtető felé ritkul, átsüt rajta a kinti világosság, fénylik a fejbőre.

Volt egy csendes délutánom, vasárnap lehetett, úgy terveztem, hogy végigszaladok a szobákon, aztán beülök a pihenőbe és végre előhúzom a táskámból a könyvet, amit egész héten hurcolok magammal, néha megtapogatom, hogy megvan-e még, mint valami bűnjelet. A szobája előtt klaffogtam, az ajtó tárva, mint mindig, benéztem, mint mindig. Tarkó a fényes négyzetben, mint mindig. A lábamat követtem, mire észbe kaptam, már ott álltam Berti bácsi mellett, és néztem kifelé, amerre ő. Nem számítottam reakcióra, mégis megkérdeztem, mind gondolkodik. Talán így kérdeztem. Nem emlékszem pontosan, csak arra, amit válaszolt.

A kilencvenes évek elején jött divatba – mondta, hangja mint a nyers krumpli, amikor reszelik –, hallottunk már róla, hogy a kerületben egy általános iskolát már kétszer kellett kiüríteni azon az őszön, de valahogy nem foglalkoztunk vele. Az elsőnél meghökkentünk, a másodiknál értetlenkedtünk. Ki az az őrült, aki ilyesmit csinál. Ki mer egyáltalán ilyet megtenni. Diákcsíny, mondták néhányan. Hát, annak elég durva. Nem tudták kideríteni. Akkoriban az egész város tele volt telefonfülkékkel. Nem tudták lenyomozni, melyikből jött a hívás. Bárki lehetett bármelyik utcasarokról. Persze mind gondoltuk, hogy valamelyik diák így akarja megúszni a témazáró dolgozatot, és az egész nem komoly. Nem lehet komoly, nem lehet azt elhinni, hogy bárki bombát vigyen egy iskolába.

De a szabály az szabály, ilyenkor felelősséggel egyetlen dolgot lehet tenni, kiüríteni az épületet. Pincétől padlásig. Senki, egy lélek se maradhat bent.

Diák semmi szín alatt. Átvizsgáltatni a rendőrséggel. Vagy katonasággal. Ilyesmire kiképzett szakemberekkel. Keresőkutyákkal. Nagy fölfordulás, vonulás ide, oda, aztán várni, hogy mondják, az épület teljesen biztonságos. Később jó párszor végigcsináltam. Mint igazgatónak nekem kellett mindenkivel beszélni, mindent aláírni. Mindenért a felelősséget vállalni. Az elsőnél még nem volt terv. Ostoba voltam, azt hittem, ez a mi iskolánkkal nem esik meg. Volt minden évben előírt tűzvédelmi gyakorlat, azt már egyszer megcsináltuk azon az őszön. Nagy iskola, fénykorában majdnem ezerháromszáz gyerek. Tizenkét évfolyam. Csengettünk, a titkár bemondta a hangosbemondóba, hogy tűzriadó gyakorlat, mindenki fegyelmezetten hagyja el az épületet, a tanárok sorakoztassanak meg a többi. Hogy senki ne vigyen magával semmit, csak a keze ügyében lévő holmit veheti magához, meg a többi. Ezt ismételgette vagy öt percig, az osztályok sorakoztak, a kicsik vonultak ki az épület elé először, aztán jöttek a felsőbb évesek az emeletről, a gimnazisták a hátsó szárnyból indultak a párhuzamos utca felé a hátsó kapunál. Nekem az volt a dolgom, hogy szemmel tartsak mindent. Az igazgatóihoz vezető folyosón álltam a nagy ablaknál, figyeltem, hogy a kicsik kint vannak-e, amikor láttam, hogy a felsőbb osztályok is kiérnek, elindultam a belső udvar felé, hogy lássam, a gimnazistákkal is minden rendben megy-e. Persze mindig voltak síró kisgyerekek, kiabáló kamaszok, volt, aki csak azért is szembement az árral, mert valami nélkülözhetetlen dolgot felejtett a padban, vitatkozott egy tanárral. Mindig voltak olyanok is, akik jó alkalmat láttak arra, hogy elsurranjanak cigarettázni valamelyik szomszédos épület mögé, és mindig találtunk valakit a vécéknél, aki úgy gondolta, inkább megvárja, amíg mindenki visszajön. Szóval volt minden. Amikor kiürült az épület, végig kellett járni, hogy biztosan nem maradt-e senki. Találtunk egyszer egy kislányt a rajzterem szekrényében. Onnantól rémálmaim voltak. Ha tűz volna, hogy tudhatnék minden egyes szekrénybe, vécébe, pad alá, zegzugba benézni, honnan tudhatnám, hogy tényleg nem maradt-e bent senki. Gondolatban ezerszer végigjártam az egész épületet, végigvettem minden rejtett helyiséget, ahol csak megbújhat egy gyerek. Előkotortam a műszaki rajzokat, szakemberekkel vitattam meg, milyen útvonalon érdemes bejárni, minden helyet ellenőrizni. Aztán beütött, egyik reggel mi is kaptunk egy hívást. Bomba van az épületben, mondta valaki. Pontosabban, nem is mi kaptuk, rögtön a rendőrségre telefonált. Esett. Esős ősz volt. Volt is a kicsiknél esőkabát. Abban jöttek. Szoktam nézni az emeletről, az igazgatóihoz vezető folyosó nagy ablakán át. Volt, amelyiket kocsival hozták, de a legtöbben gyalog jöttek, kézenfogva az anyjukkal vagy az apjukkal, vagy a nagyobb testvérük mellett, szinte szaladva. Mint valami kis mesebeli lények a színes esőkabátokban. Kik lesznek majd. Énnekem ilyenkor úgy megtelt a szívem… de mindegy. Nem tudtam, hova tereljem őket az esőben. A nagyok meg persze bőrig ázhattak a farmerdzsekijükben. Alig volt valamelyiknek kapucnis kabátja, esernyőt már nem is mondok. Velünk szemben nyílt az utca, amelyikben a kerületi tanács, mint mondok, polgármesteri hivatal volt. Hát azt az utasítást adtam az alsós igazgatóhelyettesnek, oda vigyék a kicsiket. Ott az a nagy tanácsterem, csak elférnek valahogy. Rendesek voltak, gond nélkül fogadták őket, még a felsősök is befértek, leültették őket a folyosókon meg az előtérben. Az iskolánk mögötti utcában állt, még most is áll egy szép sárga templom. Nem volt jobb ötletem, oda vezényeltem a gimnazistákat. Amelyik még nem lógott el. De zárva volt. Én nem tudom, nem járok templomba, de az volt a fejemben, hogy a templomok mindig nyitva állnak. Azt hittem, az Isten háza olyan, hogy soha nincs zárva az ajtaja. Néztem, rajta volt a plébánia telefonszáma, gondoltam, teszek egy próbát, kerestem egy fülkét. Föl is vette egy kedves asszony, barátságosan közölte azon a simogató középkorú hangján, hogy csak az esti misére nyitják ki a templomot, nem tud most odamenni senki, de tartsam, megkérdezi. Tartottam. Egy-két perc múlva beleszólt, hogy egy félóra múlva tudna jönni egy atya, hogy kinyissa. Mondtam, hogy köszönöm, de az nekem késő. Az utcán ott álltak azok a lakli kamaszok, azok a feketére húzott szemű lányok, fejük fölé tartották a hátizsákot vagy a kabátot húzták rá, a szemükbe csöpögött a víz a hajukból. Akkor odaálltam és azt mondtam, elmehetnek mára, mindenkinek igazolva lesz a napja. Tudtam, hogy nem ez a legjobb megoldás. De nem volt mit tenni. Nem kényszeríthettem őket ott ázni. Éljeneztek, hujjogattak, és olyan gyorsan tűntek el szem elől, hogy ha nem láttam volna, magam sem hittem volna, hogy öt perccel azelőtt a szűk utca dugig volt tömve fiatalokkal. Féltem, persze, hogy adtam alájuk a lovat, hogy mostantól megszaporodnak a bombariadók.

Ha már ilyen egyszerűen szabadnapot szerezhetnek maguknak, bolondok lennének kihagyni. Nem is tévedtem nagyot.

Másnap beszédet tartottam az iskolarádióban, röviden, mindjárt az első órában. Elmondtam, hogy nyomozás indult, a tettes komoly büntetésre számíthat és a többi, amit ilyenkor mondani kell. Egy darabig aztán nem is volt újabb riadó, de minthogy nem volt büntetés, nem lett meg a csirkefogó, újra hívást kaptunk. Még a tél előtt. Aztán egy újabbat télen. Aztán még egyet a téli szünet előtt, és utána is és így ment egész évben. Minden iskola hasonló gondokkal küzdött. Meg minden mással is. Eszközhiánnyal, például. Meg aztán, hogy ki kell szervezni a takarítást külső cégeknek. Nekem is meggyűlt ezzel a bajom, mit mondjak a takarítóinknak. Nem láttam be, hogy jobban járunk a cég megbízásával, mint ha magunk fizetjük őket. Aztán ott voltak a viszályok a tanári karban. Voltak a problémás diákok, akikért valaki mindent megtett, hogy ne kelljen kicsapni, a másik meg épp ellenkezőleg. Aztán jött, hogy a portaszolgálatot is ki kell adni vállalkozónak. Beázott a tornatermünk. Nyomorult egy csarnok, utólag csapták az épülethez, elég trehány egy megoldás volt. Hogy arra honnan lesz pénz. Sokféle gond jött egyszerre.

Aztán tavasszal, amikor az ember már igazán jobban várja a tanév végét, mint a diákok, megint riadó volt. Kivezényeltük őket, mint szokás. Nagy rutin volt addigra. Ment minden. Én meg ültem az igazgatóiban, arra gondoltam, mi van, ha egyszer tényleg van bomba. Mintha itt ketyegne a hátam mögött. Vagy a talpam alatt. Láttam, ahogy egy pillanat alatt a levegőbe röpülök az íróasztalommal együtt. Darabokra hasad. Kipattan az ablak, a lökéshullám kidobja az ajtókat a keretből. Valószínűleg azonnal elvesztem az eszméletem, nem érzékelem, hogy kiszakad a hasfalam, földet érek valami törmelékkupacon, és nem érzem, hogy a testemre hulló téglák összezúznak. Hallottam a zsivajt, zsongássá tompult, aztán a nagy, kongó csönd, nem tudom, mikor ürült ki az épület. Nem jártam körbe ellenőrizni. Ezen gondolkodom általában. Bocsásson meg. Ezen.

Súlyos kérdéseket feszeget Hidas Judit Nem vagy többé az apám című könyve, amely egyben tükröt tart Magyarországnak is. 

Az író láthatóan tudatosan ás mélyre, hogy a társadalmi és az egyéni sors metszéspontjában megmutassa az összefüggéseket, vállalva azt is, hogy mindezt az irodalmiság rovására teszi – néhol nem is lehet eldönteni, hogy regényt vagy szociográfiát, szociálpszichológiai esetleírást olvasunk.

De talán nem is fontos. A lezajló drámák sorozata ugyanis nagyon erős. 

Mint minden probléma az életben, Hidas története is egy nem működő családdal kezdődik, ahol az anya keményen, de hiába küzd a férje szeretetéért, az apa jelen is van, meg nem is a családjában – leginkább csak lelki terroristaként –, egy szem lányuk pedig megpróbál az anyának és az apának is megfelelni, ami lehetetlen, hiszen apja és anyja teljesen mást vár el tőle. 

Amikor szülei képtelenek megjavítani a házasságukat, inkább szétköltöznek, hogy mint a vízgyűrűket, kiterjesszék a problémákat, az időközben gimnáziumba kerülő lányuknak immár nemcsak lelkileg kell ingáznia kettejük közt, de a városban is, ráadásul meg kell küzdenie anyja és apja újabb és újabb partnereivel is, illetve a tudattal, hogy szülei nemcsak egymással, de másokkal is képtelenek élni, mivel hiányzik belőlük a másikra való odafigyelés képessége. Az anyából talán nem is a férfiak, inkább a lánya vonatkozásában – és ha ez nem volna elég, a kilencvenes évek amúgy is zűrös közegében a lánynak ráadásul még az identitásával is meg kell küzdenie. Noha szülei nem titkolták el előle zsidó származását, ők maguk nem vállalják, de nem is utasítják el identitásukat. Egyszerűen a szőnyeg alá söprik, és ezzel a szőnyeg alá söprik a múltat és a múlttal való megküzdés szükségességét, valamint a társadalommal és a soával való kapcsolatukat is. Amiről nem beszélünk, az nincs – ez lehetne a mottója ennek a hozzáállásnak. Csak az a baj, hogy amiről nem beszélünk, az attól még van. És a következő generációé lesz a továbbgörgetett szikla, vagy a továbbcipelt hátizsák. Egyszer valakinek szembesülnie kell azzal, amivel a nagyszülei és a szülei nem voltak hajlandók – ha pedig ő nem teszi meg, továbbadja a gyerekének. Hidas hősnője megkísérli, hogy az előző generációk helyett elvégezze ezt a munkát, felemás sikerrel. Megpróbálják megtartani az ünnepeket (könyvből), de a zsidó gimnáziumból szabályosan elmenekül a főhős, mert nem találja a helyét, nem tud azonosulni azzal, amivel kellene, és szemmel láthatóan nemcsak ő, hiszen osztálytársai is farmert húznak a hosszú szoknya alá. 

Mindeközben a szétszakadt családnak meg kell küzdenie a rendszerváltás következményeivel is: míg az egykor filozófiát tanító apát még a Kádár-rendszerben kidobták állásából szamizdatos aktivitása miatt, és a fordulat után sem indul be a karrierje, a magányos, elhagyott anya szédítően sikeres, önálló könyvelőcégéből dől a pénz. Hiába. Egyedülálló anyaként boldogtalan. 

Eszter, a főhős az első valamire való fiúval családot alapít – elhamarkodottan. A következmények borítékolhatók: rövid házassági intermezzo után már egyedülálló anyaként, szintén elhagyott nőként folytatja az anyai mintát, és míg szüleinek a rendszerváltással, neki egész más problémákkal kell megküzdenie a református iskolában, ahol tanít: a mindennapi rasszizmussal, amely először gyerekek közti konfliktusnak látszik – később terebélyesedik olyasmivé, amiben megint csak a kommunkiációs képtelenség és a szőnyeg alá söprés mint technika mutatkozik meg, mint magyar specialitás. A közösségbe bekerülő cigány fiú körüli problémahalmaz korántsem olyan súlyos, mint amivé a kezeletlensége által később válik. A szemünk előtt kibontakozó sokadik dráma épp attól súlyos, hogy ha az elején határozottan fellép az iskola vezetése, nem terebélyesedik jogi üggyé, és sorsproblémává. De az illetékesek félnek megszólalni. Félnek cselekedni, és félnek konfliktust felvállalni – voltaképp nem is tudni, kivel. Azt a bevett taktikát követik, ami a szocialista időszakban a túlélés záloga volt: befogják a szájukat, amikor ki kellene nyitni.

Hidas mesterien fogja egybe a szálakat megnyomorított életű főhősnője körül, akinek így egyszerre kell küzdenie identitásával, időközben megbetegedő, haldokló apjával és a kiegyensúlyozatlan, kibeszéletlen kapcsolatukkal, amelyben apja mindvégig bántalmazóként volt jelen, a mindenbe belefáradt anyjával, az egyedülálló anyák kínjaival és az iskolai rasszizmussal. 

Tágabban értelmezve a jelen Magyarországával – amelyet százötven éve kibeszéletlen problémák, az intimitásra és a szeretetre való képtelenség, az ez elől való menekülés, a másik iránti felelősségvállalás teljes hiánya, a szolidaritás teljes hiánya és mély depresszió jellemez. 

Hidas mégsem mint bűnösöket láttatja ezeket a szereplőket, hanem egytől egyig mint áldozatokat. Mert azok is, úgy a passzív-agresszív apa, mint az iskola igazgatója. Olyasvalakik, akik nem is ismerik azt a taktikát, ahogy meg kellene küzdeniük bizonyos helyzetekkel vagy saját magukkal. Nem is tudják, hogy hibáznak – de éppúgy szenvednek, mint áldozataik, ha másért nem, saját maguktól.

Ahogy az író végighúz ezen az iszonyú és tipikus történeten, az ember kénytelen ráismerni arra, amiben él – mintha antik sorsdrámát látnánk a jelenre optimalizálva. 

Ahogy említettük, nem is maradna hiányérzetünk, ha mindehhez szofisztikáltabb írói nyelv párosulna – Hidas azonban, talán tudatosan, nem élt ezzel a lehetőséggel. 

Mindennek nyomán különös kettősség jellemzi a kötetet, amely azonban fontos tükre a világunknak. 

Hidas Judit: Nem vagy többé az apám
Park Kiadó, 2022 3990 Ft

Az egész gyerekkorod a Római-parton telt? Már ide is születtél? 

Rögtön az elején csalódást kell okoznom, vagy fel kell rúgom a koncepciót, de nem született Római-parti vagyok. A II. kerületi Bogár utcába vittek haza szüleim a kórházból, és csak 1980-ban, hároméves koromban költöztünk a Rómaira. Akkor halt meg egy év leforgása alatt mindkét nagymamám, ami családi mozgásokat generált. Mi költöztünk az Emőd utcába, két nagybátyám és nagyapám pedig a Monostori utcába, majd húsz évvel később az Emőd utca Duna-parti végébe jöttek vissza lakni. 

Mikor költöztél el onnan? Egyetemistaként még otthon laktál?

1995-ben költöztem el először, amikor kimentem Franciaországba érettségi után. Két évet töltöttem Párizsban, és amikor onnan hazajöttem, akkor már nem mentem vissza a Rómaira, hanem a Török utcába költöztem, abba a kis garzonlakásba, amit előttem a nővérem használt. A húgom és a tíz évvel fiatalabb öcsém viszonylag sokáig maradtak, az öcsém most egy időre vissza is költözött a családjával.  

A ház aztán, amiben éltetek, benne apád dolgozószobájával, sok helyen megidéződött már, és a gyászmunkád részeként te is készítettél egy erős videót az üres szobáról. Azt képzelem, hogy ez a ház egy szimbólum is, a gyerekkoré, a családé, az apáé, az otthoné. Mi van most vele?

Még teljesen nem engedtük el, de onnantól kezdve, hogy a mamám nem lakik ott, megváltozott minden. Neki nagyon jót tett, hogy eljött onnan, bár  mindenképp nehéz. Nekem sokat segített, hogy két évig pakoltam össze benne a hagyatékot. Negyven évnyi kéziratot, levelezést, jegyzeteket, fotókat, dokumentumokat. Rendet raktam és evvel, azt hiszem, le is zártam egy fontos szakaszt az életemben.

Nagyon fura érzésekkel járt megélni, ahogy kiüresedett az a nagy ház, ahol korábban jövés-menés volt és élet, szülők, kutya, négy gyerek, barátok, de a legmellbevágóbb változás mégiscsak az volt, amikor a könyvek kikerültek az otthonunkból. Egy ház, aminek minden fala könyvvel volt borítva, ott maradt csupaszon. Apánk írói életművének dokumentumai a Berlini Művészeti Akadémiára kerültek, ahol jelenleg is folyik a feldolgozása és kutatása ennek a hatalmas anyagnak. A könyvtár pedig, amit a szüleim építettek éveken át és több ezer kötetet tartalmaz az Evangélikus Országos Gyűjtemény része lett, Esterházy Péter és Gitta Könyvtár néven látogatható, kutatható és elérhető mindenki számára. Nálam már nincs könyvgyűjtés, a műtermemben ragaszkodom a művészeti könyvekhez, a szépirodalom otthon a polcokon, de iszonyú sok munkát rakunk bele a feleségemmel, hogy folyamatosan cseréljük, frissítsük a könyveket, nem burjánzanak el annyira, mint régen a szülői házban. 

Szeretjük Római-fürdőt, a házat, a kertet, ismerünk minden fűszálat, de közben meg lassan mégis toljuk el magunktól, mert mindenkinek felépült közben a másik élete.

Ha végül már nem a család tulajdona lesz ez a ház, azt hiszem soha többet nem kanyarodok be majd az Emőd utcába.

Az első ötletünk amúgy az volt, hogy milyen jó lenne alkotó- vagy fordítóházzá alakítani. Negyven évet dolgozott benne az apám, nyugalom van, közel a Duna-part, ez a légkör talán mást is inspirálhat és eltölthet aktív alkotómunkával egy-két hónapot, legyen akár külföldi író, vidéki költő vagy épp egy fordító, aki a magyar irodalomhoz kötődik. Még nem engedtük el teljesen ezt az ötletet, de jelenleg nehezen látom ennek az amúgy Római-fürdő és a főváros kulturális életére is hatással bíró projektnek a megvalósítását. 

Mennyire komoly az a mondat, hogy nem mész többet arra? Általában elidegenedsz attól a helytől, ahonnan elköltözöl, vagy ez most túl fájdalmas? 

A mi házunk nyaralónak épült és abból lett átalakítva lakóházzá. Amikor végigsétálok az Emőd utcán, azon az úton, ahol minden reggel végig kellett mennünk az iskoláig, látom, hogy nagyon sokat változik Római-fürdő. Mi ezt a területet teljesen belaktuk, legalább tizenkét Esterházy járt például a Kevébe (ma Dr. Béres József Általános Iskola) az elmúlt hatvan év során. Apámék is négyen voltak, mi is négyen vagyunk testvérek, az unokatestvéreim egy része szintén itt tanult. A környékről szinte mindenki vagy osztálytársa volt valamelyikünknek, vagy együtt focizott valamelyikünkkel. Nekem a mai napig a három legjobb barátom az általános iskolából van. Erre nagyon büszkék is vagyunk, hogy már több mint 45 évesek vagyunk, de mégis, ami 13-15 éves korunkban történt velünk, az annyira meghatározó volt, hogy a mai napig összeköt minket. Fura, hogy a gimnázium nekem nem volt olyan fontos hely, mint a Keve utca. 

Római-fürdő olyan, mint egy kis falu, én ezt nagyon szerettem benne, de mostanában azt érzem, éppen ez változik. Sok házat lebontottak az utóbbi időben, és érdektelen, egyforma, unalmas kockaházakat építettek a helyükbe. 

Hogyan lehet megragadni azt, hogy miben változik a Római-fürdő hangulata? 

Én például szeretem a lenti részt, nagyon sok időt töltöttem a Duna-parton. Amikor régen odajártunk, akkor még sokkal több működő csónakház volt, mellettük talponálló kocsmával. Rengeteget csatangoltunk az Északi vasúti híd lábánál, ahol az Aranyhegyi-patak beömlik a Dunába. Kiskoromban épült a Pók utcai lakótelep, és az építési terület játszótérül szolgált. Igaz, a mából visszanézve meg is vagyok döbbenve, milyen durva játékokkal szórakoztattuk magunkat, csoda, hogy túléltük. Iszonyú nagy gödröket ástak, állt bennük a talajvíz, s mi ezekben az óriási tavakban hatalmas hungarocell táblákon csónakáztunk életveszélyes betonvasak között. A mi utcánk is földút volt akkor még, gyakorlatilag autóforgalom nélkül, rendszerint ott bandáztunk a környékbeli gyerekekkel. Elhagyott telkek voltak, üres nyaralók, gyerekként igazi paradicsom volt ez nekünk, ahol bunkert építettünk, volt grund, fociztunk és megállás nélkül bringáztunk.

Még működött a Ganz gyár, ahol szintén sok hülyeséget csináltunk. Ott megtörtént ugyanaz az eset, ami apámékkal: csúzlival lőttük az ablakokat a gyárépületeken, de elkapott minket az őr, és a fülünknél fogva hazavitt. Apám beparancsolt minket a szobába, majd este elmesélte, hogy amikor kicsik voltak, nekik is volt csúzlijuk, ugyanezt csinálták, pont így kapták el őket, és szintén a fülüknél fogva vitték őket haza nagyapámékhoz.

Tudom, hogy az élet rendje a változás, és üzleti szempontból a hat lakásos társasház kifizetődőbb, mégis sajnálom az eltűnő régi házakat, ráadásul én szeretek régi dolgokat menteni.

A gyűjtőszenvedély és a tárgyak megmentése, a régi dolgok tisztelete családi örökség, de a munkáid, művészeted alap attitűdje is. 

Itt a műteremben, ahol most beszélgetünk, Károlyi Margit dédnagyanyám naplói várják dobozokban, hogy foglalkozzak velük, a másik dobozban pedig hatszáz negatív a ’20-30-as évekből. Úgy nőttem fel, hogy anyám lomtalanításkor – akár színházba menet –, ha meglátott egy jó thonet széket, rögtön kiszedte a halomból. A bútoraink tekintélyes része ilyen úton került hozzánk, a vendégeink pedig meg voltak győződve róla, hogy biztos az Esterházy-kastélyból származnak.

Én magam gimnazistaként fotókat gyűjtöttem lomtalanításból, komplett archívumokat dobtak ki az emberek. Ahogy elkezdtem ezeket összeszedni, rendszerezni, úgy rajzolódtak ki előttem életutak és családtörténetek. Szerettem ezt a „nyomozást”, ahogy láttam gyerekeket felnőni ezeken a felvételeken.  Lettek kis „családjaim”, majd egy idő után rájöttem, hogy van saját családom is, érdemes azokat az archív dolgokat használnom alapanyagként. 

A gondolkodásmódod egy történészé vagy levéltári kutatóé. Hogyan lett ebből művészi pálya?

Történelem-régészet szakra felvételiztem, ahová nem vettek fel, de szerintem most is azt csinálom, csak más a végkifejlet. A szöszmötölés, a keresgélés ugyanaz. A sikertelen felvételi után kimentem Franciaországba, ahol megismerkedtem Lucien Hervé-vel, a magyar származású zseniális fotóssal és feleségével, Jutkával. Akkor már fotózgattam, elkezdtem feljárni hozzájuk, mutattam nekik a képeimet. Biztattak. Már úgy jöttem haza, hogy én ezt akarom csinálni. Maurer Dóra képzőművész jóban volt a szüleimmel, mamám pedig megkérte, hogy nézzen rá a munkáimra. Az intermédia szakot, ahova végül jelentkeztem, szintén Dóra javasolta, aki nagyon komolyan vette a tanítást, kiállításokat szervezett a diákoknak, folyamatosan feladatokkal látta el a tanítványait és segített nekik megtalálni a saját hangjukat. Pezsgő élet folyt nála. Én viszont valahogy megrekedtem az intermédia szakon, a harmadik évtől már fél lábbal Marseille-ben voltam Erasmussal, és ott is ragadtam vagy öt évre.

Milyen volt Marseille-ben, ki tudott húzni az ottlét a válságból? 

Nagyon szerettem, olyan a város, mint egy Rejtő-könyv. Szoktak félni tőle, hogy vad és veszélyes, de velem öt év alatt semmi baj nem történt, pedig zűrös helyen volt a műtermem. A nagyobbik fiam most is ott lakik, így folyamatos kapcsolatban maradtam ezzel a semmihez sem hasonlítható várossal, amelyiknek egyes részein szignifikánsan más az élet. Marseille-ben még abban voltam, hogy talán abbahagyom a művészetet, és szakácsnak tanulok. Ki is néztem az iskolát, de jött egy városi műterempályázat, amire az esélytelenek nyugalmával pályáztam és végül megnyertem. Lett egy 200 négyzetméteres városi műtermem, találkoztam más művészekkel, kurátorokkal és onnantól elkezdtek beindulni a dolgaim. 

Itt a gitár a műteremben. Zenélsz? 

Zenélés mindig volt. Rengeteg örömet okoz, pedig ritka rossz gitáros vagyok. Ez a gitár, amire rákérdezel, épp Marseille-ből való. A műteremben dolgoztam, amikor felhívott egy csillaghegyi barátom, hogy kezdjek el gyakorolni, mert nyáron, ha hazajövök, koncertezni fogunk.  Nem volt egy fillérem sem, fogalmam sem volt, honnan szerezzek gitárt, de hazafele egy kukából állt ki a gitár nyaka. Kihúztam és egy teljesen jó, használható gitárnak bizonyult. 

Sok munkádban visszaköszön a kezek „használata”. Mi a fontos neked a kezekben?

Kezeinket sokkal ösztönösebben használjuk, mint az arcunkat, gesztusaink többet árulnak el rólunk, szándékainkról és érzéseinkről, mint azt gondolnánk. Az első „kezes” munkám azt a pillanatot mutatja, amikor Esterházy Pált, a Mindszenty-per negyedrendű vádlottját elviszik a rendőrök, és elbúcsúzik a feleségétől. Egy elfordított és kiemelt részletet használtam egy régi rendőrségi fotóból, hirtelen nem is látni, mi történik a képen, hány kezet ábrázol pontosan. Szeretek így bánni egy képpel, kifordítani egy helyzetet, elbizonytalanítani a nézőt.

A Capa Központban Gerhes Gáborral, Forgács Péterrel és Mucsi Emese kurátorral 2015-ben csináltunk egy nagy kiállítást Jelentés címmel, annak volt ez egy emblematikus munkája.

A következő fontos kezes munka egy pannonhalmi kiállításhoz kötődik, és nagyon komplex dolog volt. A szerzetesek imára, áldásra, munkára és tanításra használják a kezüket, de akkor ott egy fájdalmas ügy zajlott, amit a bencések szerintem tisztességesen és okosan kezeltek. Az egyik bencés tanár élt vissza tanítványai bizalmával és ahogyan ők fogalmaztak „illetlen érintés” történt. Mindent megtettek a tisztulás érdekében, segítséget kértek, az ügyet kivizsgálták, és az érintett tanár elhagyta Pannonhalmát.  A kiállítás hívószava a Kibékülés volt, felvetettem a bencéseknek, hogy valamilyen módon szeretnék evvel a helyzettel foglalkozni és beszkennelném a kezüket. Eleinte tartottak tőle de nyitottak voltak, sokat beszélgettünk, végül megértették, hogy ez milyen fontos nekem és nekik is az lett. A szkenner, ellentétben a fotóval, nem egy pillanatot rögzít, hanem egy folyamatot, végigmegy a felületen és miközben letapogatja, sokkal hosszabb szeletet hasít ki az időből. Olyan dolgok jönnek át a szkennelt képen amit a fotó optikája nem képes rögzíteni.  

A legutóbbi kezes munkám tavalyelőtt készült, és politikusok beszédei alatt használt kézmozdulatokat játszattam újra Morcsányi Géza dramaturggal. Géza januárban halt meg, ő  nemcsak apám kiadója volt éveken keresztül, hanem egy nagyon fontos barát is. Hálás vagyok neki, hogy segített ebben a munkában. Évek óta gyűjtöm ezeket a gesztusokat, figyelem, mit csinálnak a politikusok a kezükkel. Trénerek és coachok tanítják őket, mit mondjanak és milyen arcot vágjanak, de a kézre sokkal kevésbé figyelnek, ezért a kéz gesztusai sokkal őszintébbek. Csak a kezüket figyeljék!

Mindkét könyved meséi az elvarázsolt Öreghegyen játszódnak. A valóságban is létezik ez a hely, vagy csak Esterházy Miklós képzeletében?

Ezen én is el szoktam gondolkodni. Az érzéseim az Öregheggyel kapcsolatban egészen biztosan valóságosak. Szép hely, ahol lakom, tényleg az. És igen, Öreghegynek hívják a Gaja-völgyben, a víztározó mellett. De nekem nem kellett sok vizuális inger ahhoz, hogy „elvarázsolódjak”. A történeteim mindig a valóságból indulnak útjukra, ezért tehát „igaznak kell lenniük”, magyarázom meg magamnak. Sokszor makacsul ragaszkodom a valósághoz, ezt az illusztrációk elkészítésénél is érzem. Megvívok magammal, és a végén azt mondom, jó, akkor álljon itt most egy diófa, pedig valójában az nagyon is fenyő. Végső soron a saját örömömre írok. Vannak csodálatos dolgok, amelyek átéléséhez így jutok a legközelebb. 

A meséidben időnként fantasztikus lények is felbukkannak, vagy valami elképesztő dolog történik a szereplőkkel. Hogyan jött az ötlet, hogy a mindennapokból indulj ki, de mindig csavarj egyet az eseményeken?

Talán túl sok filmet néztem. Amúgy nem csak nekem könnyű elvarázsolódnom, magában a valóságban is ott lapul a varázslat. Csak mi, emberek kellünk hozzá, akik képesek vagyunk összekötni a kettőt. A mese műfaja épp ettől olyan hatásos. Ha elvontan is, de mindig a valóságról szól, és még a legfantasztikusabb elemek is a külső és belső valóságunk mélyebb megértése miatt kerülnek elő. Boldizsár Ildikó mesekutató terápiájában egy mese értelmezésénél nemcsak a főhős lehetsz, hanem a mesében felbukkanó összes szereplő és mozzanat is.

Váratlan ajándéka számomra az alkotásnak, hogy annak „utóélete” során mennyi mindent mutat meg nekem magamról és azokról a különös egybeesésekről, amelyekre a könyv írásakor nem is voltam figyelemmel.

Tudsz mondani egy példát?

Az első könyv megírása után sok olyan dolog történt meg, amit a lapokon elképzeltem. Megjelent egy szú a képkeretező műhelyünkben, felbukkant egy vakondtúrás a kertünkben, pont ott, ahová írás közben képzeltem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagyobb felelősség leírni valamit, mint ahogy azt eddig sejtettük. A gondolatainkkal valóban teremtünk, vagy legalábbis kompatibilissé tesszük magunkat, hogy az adott dolog ránk találjon. Másrészt azt tapasztalom, hogy hiába a tudatosság, a szavak mindig fognak valami újat mutatni. A második könyvben a főszereplő, Málna épp egy hatalmas víziszörny felbukkanását várja, ami a víz vad bugyborékolásával veszi kezdetét. De miért írtam pont azt, hogy bugyborékol? Utólag esett le, hogy hiszen a Birodalom visszavág egyik jelenetében bugyborékolt a mocsár, amikor Luke Skywalker elsüllyedt űrhajóját igyekezett a felszínre hozni. Ehhez hasonló filmes élmények tudat alatt is meghatározzák a választásaimat.

Az egyik mesédben a főhős egy kérdést intéz egy nagy, misztikus diófához, mely sokáig nem mond semmit, végül egy dió formájában adja meg neki a választ. Hogy látod, az ember előbb-utóbb megkapja a választ a kérdéseire? Érdemes rájuk várni?

Olyan nehéz kitekintenünk a jelenünkből. Sűrű érzelmi háló vesz minket körül, és minden olyan fontosnak tűnik itt és most. Igen, az idő önmagában segít a megértésben, mert vannak érzések, amelyek később átalakulnak, helyzetek, amelyekre aztán nagyobb rálátásunk lesz. Sokszor nincs befolyásunk a dolgokra, de még a saját érzéseinkre sem. Például, hogy a várakozást elfogadással vagy ellenkezéssel töltjük se mindig rajtunk múlik. Egyszerűen nem tudunk mást. Valahogy ebben a katyvaszban mégis megszülethet a megértés. A természet hozzánk képest hihetetlen csendben van. És ebben a csendben meghallhatjuk a válaszokat saját kérdéseinkre. Mindig érdemes várni az ilyen pillanatokra.

Az Azokagazok (sic!) című mesédben az elbeszélő szomszédja azon ügyködik, hogy a kertjében kiirtsa a gazokat, de végül feladja, mivel a területet ellepi egy vadvirágos rét, gyógynövények ezrei, amelyek boldogsággal töltik el. Szerinted az életben jobb, ha engedjük megtörténni az eseményeket, és nem irányítjuk, befolyásoljuk azokat?

Ha a tökéletesség hajszolása közben rögeszméssé válunk, vagy magunkat nem kímélve a külvilágnak próbálunk megfelelni, ideje lazítanunk. A tanulságot levonhatjuk mi magunk, vagy az élet megteszi helyettünk. Ez a történet segíthet elképzelni azt, amire ebben a beszűkült állapotban képtelenek vagyunk:

ha elengedjük környezetünk irányítását, nem várt szépségre bukkanhatunk, ahol kevesebb lesz rajtunk és több bennünk.

Meséidben fontos szerepet kap a természet és annak ciklikus változása. Olvassuk és látjuk, ahogy egymást váltják a napok és évszakok. Az emberek mit tanulhatnak a természettől?

Jobban belegondolva mindent. Óriási szükségünk van arra, hogy ne történjen velünk semmi. Semmi különös. Mert ilyenkor lehetőségünk nyílik újra felvenni a kapcsolatot önmagunkkal. A természet is önmagát, a természetességet adja nekünk. Hogy ott van minden mélység, de a dolgok nagyon is egyszerűek. Élet és halál egymás hegyén-hátán, állandó körforgásban. Számomra ez jobb napokon lenyűgöző. Igaz, rosszabb napokon is csak melankolikus leszek tőle.

És egy író mit tanulhat a természettől?

Tájleírásokat? Nem tudom, én nem vagyok igazi író. A szöveget ugyan komolyan veszem, de nem szakmaként vagy karrierként gondolok az írásra. Ettől eltekintve mindennel, ami az életben mozog, küzdelmes a viszonyom alkotás közben. Mert olvasva mitől lesz valami mondjuk gyors? Néha magamat győzködve azt képzelem, ha gyorsan írom le, akkor gyorsnak is fog tűnni. De lehet egy pillanat gyors, ami több oldalon át tart? Vagy több hétig írja az illető? Ilyen abszurdnak tűnő kérdésekhez kanyarodom vissza Németh Gáborral a könyvek szerkesztése közben. 

Az Öreghegy meséi című könyved előszónak szánt utószavában Németh Gábor úgy fogalmaz, hogy a kötet nem is mesekönyv, hanem egy „gyógyító varázskönyv, orvosságos zacskó”. Hogy érzed, az embereknek, beleértve a gyerekeket és felnőtteket, szükségük van a varázslatra?

Varázslatos dolgokra igen, amelyek inspirálnak minket, hogy az életünket új és új szemszögből szemügyre vegyük. Én nem igazán ismerem a „mai” gyerekeket. Ha ők is olyan sokfélék, mint amilyenek, mi „felnőttek” vagyunk, igazán nehéz lesz általánosítanunk. Mégis az az érzésem, sokan lehetünk azok, akik így vagy úgy, de küzdenek a zavarral, amit ez a kettéhasadt világ okoz. Mintha az online és offline világ ütné egymást. Saját magamon lepődtem meg a legjobban, amikor észrevettem, hogy húsz év alatt mennyire érdektelenné váltak számomra az internetes trendek és a technológia, és mennyire többet ad nekem, ha kifújhatom magam egy fa tövében, ha meglesem, mennyit nőtt egy nap alatt a feleségem cukkinipalántája, vagy megpróbálom elkapni azt a pillanatot, amikor a szomszédos erdő fái között elsuhan egy őz. Az interneten eltöltött vég nélküli órákban sosem éreztem azt, hogy élek, és a világ tele van felfedezni valóval. Sokkal több hiányérzetem támadt. Az elmúlt egy évet Budapesten töltöttük, a Rómaifürdőn, abban a házban, ahol felnőttem. Bár meglepően sokféle madárral találkoztam és elámultam, milyen nagyra nőnek itt a fák, mégsem éreztem azt, hogy a „természetben” vagyok.

Most visszatérünk az Öreghegyre. Azt hiszem, hogy nekem ilyen messzire kellett mennem ahhoz, hogy megtaláljam a saját csendemet. 

Az első könyvedet Wendynek, a másodikat Wendynek és az igazi Málnának címezted. Ők kicsodák?

Wendy a feleségem beceneve. A könyvekben, a sorok között is minduntalan érezhető a jelenléte, gondoskodása, bölcsessége. Az életben ez csak még inkább így van. Málna pedig a kislányom, aki a könyv megírása óta született. Irodalmi alkímia tehát, ami történt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy rezonál-e majd Málna könyvbeli karakterével, vagy a kötet megmarad annak, aminek indult, egy szerelmes levelének, amit egy apa még nem megszületett lányának írt. 

A második, Málna és a csotrogányok című könyved főhőse az első köteted elbeszélőjének lánya, Málna. Akárcsak az apja, ő is meglátja a világban a fantasztikusat. Mit tapasztalsz, milyen a mai gyerekek képzelőereje?

A gyerekek mindig is fantasztikusak voltak, most is azok. Újfent meg kell küzdeniük a szüleik figyelméért, akik sokszor a telefonjukba temetkeznek, és ők is nagyon korán ki vannak téve a képernyőnek. Már nem spekuláció az, hogy a digitalizációnak ezen a szinten káros hatásai vannak. De a gyerekek ennek ellenére tele vannak izgatottsággal, felfedezési vággyal és képzelőerővel. A felelősségünk abban áll, hogy ebben támogassuk őket. Nagyon jó „mozgalmak” vannak a világban, amelyekhez sohasem késő csatlakozni. Ilyen a Waldorf vagy a Montessori szemlélet vagy Kim John Payne-féle Egyszerűbb gyermekkor. Tulajdonképpen mindegyik megközelítés épp a sokszor említett természetességet helyezi a középpontba. Alakítsunk ki a gyerekeknek olyan tereket, olyan közeget, olyan interakciókat, ahol figyelemmel, szabadsággal és elfogadással találkoznak. Ahol lehet hibázni, lehet sokfélének lenni. Ahol a kevesebb több, a felnőttek is a jelenben maradnak, és a gyerekeik érzelmi világára hangolódnak. Egyszerű, de korántsem könnyű! Egy mesekönyv abban segíthet, hogy az élményt ne passzív módon fogadjuk be, hanem mindenki a maga szintjén képzelhesse el, amit olvas.

A könyveim illusztrációi ezért is vázlatosak és fekete-fehérek. Az olvasónak kell kiszíneznie őket.

A második könyved elbeszélői stílusa sokkal komolyabb, mint az első köteté volt. Sőt, helyenként még filozofikus is. Direkt akartál komolyabbat írni?

Úgy érzem, az első könyv is ilyen volt, csak nem mentem bele annyira. Ez valószínű az írásom evolúciója lesz, amit mindig így, utólag fogok tudni értelmezni én is. Csak az volt igazán tudatos, hogy az előzőhöz képest egy összefüggő történetet akartam írni. 

Hány éveseknek szánod akkor az első és a második kötetet?Hiszek a közös olvasásban és abban, hogy ha a könyv fel is vet a gyerek számára ismeretlen szavakat vagy koncepciót, akkor az tökéletes alkalom arra, hogy a felnőttel elbeszélgessenek róla. Képzelődni, kalandozni viszont nem csak a gyerekek szeretnek. Ilyen szempontból mindig is néhai gyerekeknek, érzékeny felnőtteknek írtam a történeteket. Az Öreghegy felfedezésre invitál. Így van ez az íróval, és remélem, így lesz az olvasókkal is.

A Mácsai-életművet hallgatás övezte az elmúlt évtizedekben, de a kurátor, B. Nagy Anikó saját bevallása szerint mégsem arra törekedett, hogy bárhová is beemelje, netán visszapozícionálja a művészt. Inkább megmutatott egy nagy formátumú, érdekes és összetett személyiséget, egy őstehetségű művészt, és felvillantotta mellette a korát mint kulisszát –  ami nem mellesleg a mi közelmúltunk. 

Valójában egy problémafelvető kiállítást láthatunk, amely nem tesz egyértelmű megállapításokat, nem foglal állást, nem szögez le semmit, leginkább kérdéseket fogalmaz meg, történetszálakat húz ki egymás mellett. A Kiscelli Múzeum különleges kiállítóterében, a Templomtérben, a hely szellemének megfelelően a szentély helyén ikonosztáz-szerűen elrendezett fal fogad minket, és ezzel rögtön vizuálisan is kirajzolódik a történet. Csakhogy az ezen a falon látható képek mind-mind portrék, a történet most sorsokból rajzolódik, alakokra és emberi arcokra íródik. Elgondolkodhatunk azon, mennyi minden van egy ember arcára írva. A lehető legjobb befogadó tér ez a kalandos sorsú, titkait őrző kastély, Mácsai részletekbe menő, aprólékosan realisztikus, mégis zárt, kicsit hűvös és ki nem mondott állításokat felvető festészete számára.

Ami azonban azonnal látszik: a Mácsai-életmű nem csak festményekből áll, a filmek és fotográfiák ugyanolyan teljes értékű részei munkásságának.

A kurátor kezére játszik az a határtalan, mindent elborító dokumentálási szándék, ami Mácsai személyiségének alapvető része volt. Mindent meg akart ragadni és az utókornak megőrizni. Megrajzolta, lefestette, lefotózta, lefilmezte, kommentálta, amit észrevett és megfigyelt az életből, de – ahogy az lenni szokott a művészeknél – végső soron minden témát önmagával töltött meg.

A hagyatékban fennmaradt számtalan fotó, nyolc milliméteres filmfelvétel és az egész életen át írt naplók teljes feldolgozása nem történt még meg, de a kiállítás ügyesen felvillantotta, hogy ezen források segítségével milyen összefüggés-rendszereket lehet és érdemes végiggondolni. A naplókat, fotókat és filmeket nem csupán kutatási elemként kezelik, de egymásra reflektáló, autonóm reprezentációként is, ami a Mácsai-életmű akár több más nézőpontból való megközelítésében segít.

Mácsai István 1922-ben Budapesten született, a hatodik kerületi Zichy Jenő utcában nevelkedett, a gangos bérházak, lichthofok és belső udvarok világában. Tősgyökeres kispolgári család sarja, első generációs művész, édesanyja varrónő, édesapja, Lusztig Zoltán temetkezési vállalkozó, koporsóügynök volt. Innen, az apai foglalkozástól eredezteti a kurátor a családra jellemző sajátos, szarkasztikus humorérzéket és elpusztíthatatlan életszeretetet, ami annyiszor segített nekik túlélni a történelem viharait.

Egészen kis korától kezdve folyamatosan rajzolt minden keze ügyébe kerülő papírdarabra, és ezt a szokását élete végéig megtartotta.

A munkaszolgálatban ez a tevékenység előnyökhöz is juttatta, értékes cserealapnak bizonyult a tiszteknek ajánlott portrékészítés. A sorstársakat megörökítő akkori rajzfüzetét megőrizte. Rajzkészségét kamatoztatta akkor is, amikor menyasszonyával, későbbi feleségével keresztleveleket, igazolványokat és menleveleket hamisítottak az üldözötteknek. 

A háború után, túlkorosként kezdte meg tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol a háború előtt a zsidótörvények miatt nem tanulhatott. 1945 áprilisában még szinte tartott az ostrom, amikor jelentkezett, Bernáth Aurél osztályába került, de nem jöttek ki jól. Mácsai már tudta mit akar, képtelen volt Bernáth útmutatásai szerint, a mester posztimpresszionista stílusát követve festeni. Egyik ilyen munkáját mint a megfelelési vággyal való küzdelmének tárgyát, jelzésszerűen megmutatja a tárlat. Addig küzdöttek Bernáth Auréllal, mígnem Mácsai a diploma előtt otthagyta a főiskolát, és elhelyezkedett egy lapnál képszerkesztőként. 

Aztán jött, és mindent leuralt a szocialista realizmus. Az a szocreál, amelynek alapvetése – bármilyen sematikus legyen is tartalmilag –, hogy nagyon kell tudni rajzolni.

Mácsainak ez mindig is jól ment, pályája üstökösként ívelt az ötvenes években. Sokat segített a szocreál képeknél, hogy nem csak a kispolgári világ volt számára ismerős – az anyai nagyszülők az Alföldön, Kiskunfélegyházán éltek, a fél gyerekkorát ott töltötte.

1950-ben szerzett diplomát, 1953-ban Munkácsy-díjat kapott a Breznay Józseffel közösen készített Aratósztrájk című festményért, majd 1955-ben még egyszer, immár egyedül is megkapta a díjat portréiért. 

A sikertörténetet persze megakasztja az 56-os forradalom. Mácsai éppen egy nagy feladatban van, a Bányászok majálisa című hatalmas léptékű művét festi, ami a Magyar Alumíniumipari Múzeum székesfehérvári dísztermének falán most is látható, igaz, elé szoktak húzni egy függönyt. 1956-ban a forradalom kirobbanásakor éppen a kép férfi modelljével volt találkozója, amikor ráébredt, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok történnek az utcákon. Az ekkor készített rengeteg fotóból néhányat a tárlatra is beválogatott a kurátor.

A forradalom után mély alkotói válságba került. Bár látszólag minden ment tovább, 1957-ben egy festődelegációval Párizsba küldték, kiállítást rendeztek neki Cannes-ban, ám nemrégiben kiderült, hogy tanulmányútnak álcázott titkosszolgálati akció volt az egész: Breznay József – akivel közösen Mácsai az első Munkácsy-díját kapta – felesége, Gánóczy Mária festő Párizsban élő jezsuita pap testvéréről akartak információkat gyűjteni. Az öt kiválasztott festő semmit sem tudott erről, de a ’menni vagy maradni’ dilemmával mind megküzdöttek kint. Mácsai hazajött, és még hosszú évekig gyötrődött, mígnem a hatvanas években valami kivilágosodott benne, megtalált egy hangot, kialakult festői színpalettája, és gyakorlatilag innentől kezdve ez jellemezte az életművét. Egzakt, rajzos, kalligrafikus festészetet vitt, művészettörténeti idézetekkel. Velázquez infánsnője a kiskunfélegyházi utcán, Brueghel vadászai a pesti utcán különleges jelentést, mondanivalót kapnak.

Inspirációira egyszerűbb visszafelé következtetni. Abból például, hogy semleges háttér előtt, melankolikus tekintettel ábrázolta a kortársait, a reneszánsz portrékönyvek hatása olvasható ki. A híres festmények utalásai, parafrázisai egyértelművé teszik Mácsai gondolkodásának irányát, de ettől az új stílustól a kritika meglehetősen zavarban volt. Ezzel együtt kapcsolati hálójának köszönhetően – aminek építésében mindig is jó volt – intézményi támogatást kapott, művei bekerültek a Magyar Nemzeti Galériába.

Mácsai festőművészi teljesítménye rendkívül hullámzó, fontos és nagyszabású képei mellett ott vannak azok a zavarba ejtően a giccs határán billegő festmények, üres zsánerek, mai szemmel mindenképp problémás aktok, és a megismételt, több példányban festett képek. A kiállítás ezeket sem titkolja el, a tér közepén húszpercenként megmozduló fal egyrészt a többféle nézőpont lehetőségét mutatja, másrészt egymással szembe (párbeszédbe és tükörállásba) fordítja az életmű valid és problémás részeit. Érdekes pillanat, amikor szembekerül egymással egy kép és a mozgó falon megérkező másolata. Az ütemjelre elinduló, és a terem másik végébe átmozduló installációt Devich Botond készítette, és a kurátori szándék a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás jegyében mozgatja.

A problémafelvető, rétegeket felvillantó kiállításrendezés azt is jelenti, hogy nem kronologikus, hanem tematikus tengelyek mentén haladunk.

Az egyik legfontosabb tengely a városképeké, természetesen fotókat is látunk itt. Mácsaiék a Mártírok útján (ma: Margit körút), a Mecsek presszónál laktak. ’56. november 4-én kétszer meglőtték a házukat, Mácsai mégis a presszó épen maradt ablakára festett „kitűnő hangulat” feliratot fotózta. Jellemző rá, hogy nem a Sztálin-szobor ledöntését, a tömeget, vagy az orosz tankokat örökítette meg kamerájával, hanem az emberi pillanatokat, apróságokat, a helyzetben megjelenő groteszk humort. 

Mácsai mélyen és rajongásig szerette a városát, Budapestet. Bárhol lakott élete során, közvetlen lakókörnyezetét folyamatosan fotózta, filmezte, festette. Végigfényképezte az Erzsébet-híd bontását, újjáépítését, és több képet is festett róla. De lefestette a Batthyány teret, a Felszabadulás (ma: Ferenciek) teret, a hatvanas években a Duna-part lépcsőjén ülő fiatalokat, ahogyan a gangokat, lépcsőházakat, lichthofokat, bérházkapukat is.

Nemcsak pillanatokat lesett meg a várost járva, hanem forgatókönyveket is írt, amelyeket filmesen leforgatott, megvágott, feliratozott. Családtagjai, barátai játszották a szerepeket, ő pedig saját magát alakította. Volt egy alaptörténete, amit több variációban megformált: utcai életképek, jön egy modell, feljön a lépcsőn, vagy a lifttel,  fent a lakásban a Mácsai-házaspár, Kati és Pista várják, együtt megkávéznak, majd a modell és a festő eltűnnek a műteremben. Rájuk csukódik az ajtó, és következik a vetkőzős jelenet. Ebből számtalan változat van. A kiállításon látható filmben a modell átöltözik, a festő leül a zongorához, és játszani kezd, ami utalás a Halálos tavasz című filmre. De van olyan verzió is – mesélte el B. Nagy Anikó az egyik tárlatvezetésen –, hogy bejön a modell, mind a ketten levetkőznek fehérneműre, viccelődnek, évődnek, majd a festő csalódott arccal mégis nekilát festeni. Ezen a módon reflektál arra furcsa, aszimmetrikus, határokat feszegető szituációra, amikor pénzért házhoz jön a modell, levetkőzik, átengedi a testét egyfajta használatra, miközben a feleség a műtermen kívül végzi a családi teendőket. A filmek és az aktok alapján elgondolkodhatunk a Kádár-korszak akttradícióihoz és szexualitáshoz való viszonyáról. Mácsai naplójából tudjuk, hogy őt az aktfestésnél leginkább a drapériák, plédek redőinek a megfestése érdekelte, valamint úgy vélte, a reneszánsz óta a festészet egyik legfőbb témája az akt.

Mácsai sohasem haladt kora aktuális, progresszív divatja mentén. Műcsarnokbeli, 1978-as életmű kiállítását nagyon lehúzta a kritika, el is keseredett miatta. Pedig nem szerette az elméleti megközelítéseket, sem az elmélettel foglalkozó szakembereket, utálta, ha kategóriákba, irányzatokba szorítják a festészetét. Nehezítette ezt a kérdést a személyiségére jellemző kontrollmánia is. Általában ő maga akarta megrendezni a kiállításait, naplójába mindig megírta, megrajzolta, hogy melyik képet hová gondolja. 

Az Óbudai séták sorozatában a Sipos vendéglő környékén lebontásra ítélt házakat örökítette meg, az elmúló régi világ szomorúságát. Az Óbuda című 1977-es képének közepén az egyetlenegy megmaradt régi épületet a felépült új lakótelep házai veszik körül, de az egészet belengi a régit leváltó új világ könyörtelensége és valami üresség. A múlandót megörökíteni, az időt megállítani, a pillanatot megragadni, mindezek fontos törekvései Mácsai munkásságának.

Anyám kivitt a Dunához, egészen kicsi koromtól fogva. Az első nyaramnak inkább a vége felé, de a másodikon már sokszor. Születésem előtt sokat evezett. Akkor már, közbejöttöm miatt, csak a partról nézte a különböző csónakokat és hajókat. Elvesztette a társaságát – ott voltam helyette én. Csak hát a szárazföld felől a legtöbb partszakasz rosszul megközelíthető, és a jobb helyek eleve túl távol estek a lakásunktól. Úgy emlékszem, legkorábban egy Újpest közelében lévő partra járt velem. Bevillamosozott a Jászai Mari térig, ott átment egy másik villamos végállomásához. Bent, egy háztömböt megkerülve fordult a szerelvény, és ment, keresztül Újlipótvároson, Angyalföldön, egészen Újpestig. Onnantól kellett gyalogolni. Emlékeim szerint nem keveset. Nehéz lehetett a gyereket vinni meg a törölközőket, ennivalót, vizet. A játékaimat. De sok minden, ami ma szükségesnek és természetesnek számít, akkor nem tartozott az alapfelszereléshez. A napozókrémek például, meg az üdítőitalok. A kezdeti időkben, azt hiszem, fürdőruhám se volt. A vízhez érve ki lettem szabadítva a pelenkából, és az nyilván jó volt nekem. Csak késő délután, amikor visszaindultunk, lettem újra becsomagolva.

Egyik reggel, miután végigvillamosoztuk és gyalogoltuk a hosszú utat, és épp mielőtt a szokott helyünkre értünk, utunkat állta egy egyenruhás, fegyveres férfi. Nem kiabálva, inkább gúnyosan közölte, hogy az egy lezárt terület. Anyám azt mondta, hogy mi mindig ide szoktunk járni, ő nem hallott semmilyen lezárásról.

Mit képzel, hogy majd külön megbeszélik vele a hatóságok, milyen szabályok lépnek életbe?! Vegye tudomásul, ez innentől tilos.

Mint az angyal, aki Édenből kikerget. Égő kard helyett géppisztollyal.

Olyan kicsi voltam még, nem figyeltem meg az egyenruháját. Hogy katona volt vagy rendőr. De ha választanom kell, inkább kék vagy szürke ruhát viselt, mint zöldesbarnát.

Sokáig nem tudtam, hol lehetett az a part. Az évek során a vizet járva elhaladtam mellette jó néhányszor, de nem ismertem rá. Nyilván megváltozott, és nyilván közvetlenül azután, hogy az államhatalom fegyveres őrt küldött a védelmére. 

Mostanában próbálom rendszerezni ezeket a szakadozott emlékképeket, kipótolni a hiányokat. Nehezen megy. Azt az emlékeimben lebegő partot sehogyan sem tudtam elhelyezni a most létező partok között. Míg csak az Óbudai Anziksznak köszönhetően fel nem figyeltem Varannai Aurél emlékiratára, a Toll és bilincsre. Varannainak hála, most már kicsivel többet tudok az elveszett paradicsomról, az édenkertről, amelyet kicsi gyerekként ismertem, és aminek elvesztése örökké fáj. 

Varannai 1900-ban született. Óbudai volt, és a Római-partról járt evezni. Katonatisztként a frontot is megjárta, majd 1921-ben kijutott Párizsba, és a Sorbonne hallgatója lett. Egyszer egy bárban üldögélt, amikor észrevette, hogy egy távolabbi asztalnál olasz tisztek ülnek, és egyikük mereven nézi őt. A nemrég véget ért háborúban az olaszok és a magyarok ellenségek voltak, Varannai azt hitte, az olasz neki fog rontani.

Doberdo, Isonzo rettenetes csaták színhelye volt. Sokan pusztultak ott, de még többen váltak hadirokkanttá. Rengeteg ember tért haza végtagjait vesztve, süketen, vakon, idegroncsként. Az én gyerekkoromban, ötven évvel a háború után, ha valaki nem hallott meg valamit, vagy hülyén viselkedett, szokás volt rákérdezni: Doberdó?! Nem alaptalanul tartott tehát attól az óbudai fiatalember, hogy az olasz valami háborús sérelmet készül rajta leverni, és valóban, egyszer csak felpattant, és erélyes léptekkel megindult felé. Gyorsan felállt Varannai is, hogy védekezni tudjon. 

…megállt az asztalom előtt, és marciális tekintetet vetve rám, megszólított:

– Ön magyar?

A francia szavakat olaszosan ejtette ki, és ez némileg enyhítette a provokáció hatását.

– Igen – feleltem nyersen és elszántan.

Erre azután az olasz kemény vonásai mosolyba olvadtak szét, és marcona fellépése bátortalan szívélyességbe olvadt:

– Nem járt kérem csónakázni a Lido szigetre?

Ebben a pillanatban egymásra ismertünk. Az olasz Silvio Campari kapitány volt, aki hadifogságát mint mérnök az újpesti Wolfner gyárban töltötte, és vasárnaponként a Dunán evezgetett magyar barátaival. Így hozott össze bennünket a sors egy napsütéses vasárnapon, azon a homokzátonyon, amely az újpesti sziget fölött húzódik a Dunán, és amelyet a jókedvű evezősök Lido szigetnek neveztek el. Az affér így lelkes ölelkezésbe fulladt, és François sietett egy üveg pezsgőt hozni, hogy ürítsük a meglepő viszontlátás örömére.” (Gondolat, Budapest, 1989. 117.–118. o.)

Át tudom érezni a bajtársi összetartozást, át a nemzeti fájdalmat és dühöt, de közelebb állnak hozzám azok a magyarok, akik nem gyűlölték a hadifogolyként Újpestre került olaszt. Ahhoz képest, hogy milyen hadifogoly-történeteket ismerünk, Campari kapitánynak meglehetősen jó sora volt. Ha hétből hat napon át dolgoznia kellett is, vasárnap pihenhetett, élvezhette az életet. Voltak magyar barátai, vitték magukkal a Dunára. És ebben nem gátolta meg őket, hogy egyesek közülük már voltak a harctereken, mások, mint Varannai is, ezután mentek harcolni.

A Dunának ezen a szakaszán ritka a homokpart, azt a keveset, ami van, nagy becsben tartják a vizeket járó emberek. Olasz hatásra nevezhették el a szigetet Lidónak. Habár a Lido – vagy magyarosan Lidó, sőt Lídó – igazából egy zátony, a hol Újpesti, hol Palotai néven ismert sziget felső, vagyis északi vége volt, ami alacsony vízállásnál emelkedett ki a folyóból.

A Wolfner pedig nem más, mint a bőrgyár – az egyik legnagyobb, legfontosabb újpesti gyár. Ott állt, nem messze a parttól. A partszakaszon, hasonlóan a Rómaihoz, csónakházak és vendéglátóhelyek sora épült. Mostanra csak a nevük maradt meg: Hevessy, Ampère, Weiser, de ha esetleg az épületek állnának még, akkor sem működhetnének csónakházként, mert onnan, ahol ezek sorakoztak, a Duna messze eltávolodott. Ugyanis a folyószabályozás jegyében megszűnt az Újpesti- vagy Palotai-sziget önálló egzisztenciája, és a Lidónak nyoma sincs. Talán a szemközti parton épült szálloda emlékeztethetne a Lidóra, már ha tudná az ember, hogy mire kell emlékezni.

Miközben Campari kapitány a Lidón beszélgetett magyar barátaival, köröskörül minden fronton dörögtek a fegyverek.

Miközben ők a Dunában úsztak és a tiszta, forró homokon száradoztak, emberi testeket téptek a repeszek és lövedékek. És ők ezt tudták, persze, hogyne tudták volna. 

Két sarkantyú között, a zátonyon

Volt egy könyv a csónakházban, amibe indulás előtt be kellett írni a vízi jármű számát vagy nevét, meg azt, hogy ki vezeti a hajót, hány személy tart vele, mi az úticéljuk, és visszatérésük tervezett idejét. (Hol lehet most az a könyv?) Anélkül a csónakmester nem engedte volna elindulni a hajót. A hajóvezető a visszaérkezés tényét és időpontját is rögzítette, aláírásával hitelesítette. Ha a tervezett időre vagy aznap estig nem tért vissza a hajó, azt a csónakmester jelentette a vízirendőröknek.

Az ezerkilencszázhetvenes évekre a hatóság szigora a korábbiakhoz képest enyhült. Nem ellenőrizték, hogy a hajóvezetők rendelkeztek-e a vízijártassági igazolvánnyal, és nem figyelték, hogy minden manőverük szabályszerű-e. Nem sok evezős veszett a vízbe saját szabálytalansága miatt, gondolom. A Duna sem különösebben veszélyes a Budapest-környéki szakaszokon. Akik megtanultak kielbootban, kajakban vagy kenuban evezni, ritkán borultak be, és ha mégis, ők partra tudtak úszni akár a folyó közepéről is. A nagy hajókat tiszteletben tartották, és kitértek az útjukból. De az is igaz, hogy éppen abban az időben, a hetvenes években veszélyesebb lett a Dunán közlekedni, mint korábban. A folyószabályozás jegyében a vízbe épített kőgátak, másnéven sarkantyúk miatt.

A vízépítő mérnökök akkor már nem elégedtek meg azzal, hogy az árvizektől védjék a lakott területeket, azt is célul tűzték maguk elé, hogy nagy forgalmú, nemzetközi vízi országúttá alakítsák a Dunát. Ahol a nagy teherhajók számára elégtelennek ítélték a vízmélységet, ott nekiláttak kimélyíteni a medret. Ehhez a partra merőlegesen kő gátakat építettek a vízbe. A munkához a környéken bányászott vulkáni eredetű terméskövet használták, főként a dunabogdányi hegy elbontásával és a vízbe hordásával. Ahhoz, hogy az eltérített sodrás ne mossa el a partokat, kilométereken át meg kellett erősíteni azokat is, végestelen végig szürke kövekkel teleszórva őket. Kisebb-nagyobb szigeteket a partokhoz csatoltak ugyanilyen kő gátakkal, mert a mérnökök úgy ítélték meg, hogy a kiságak károsak és fölöslegesek, kiiktatandók.

Munkájuk hasznosságáról meg voltak győződve, úgy vélték, jobbá teszik a világot, és mindenképpen a dolgozó népet szolgálják.

A társadalom vezető ereje, a kommunista párt mindenesetre örömét lelte a természet leigázásában. Nem tudom, kiszámolta-e valaki valaha, hogy a kiterjedt munkálatoknak köszönhetően nőtt-e annyit a hajóforgalom, és a megnövekedett szállítmányozás termelt-e akkora hasznot, ami által megtérültek a kőgátakhoz szükséges bányászat, a szárazföldi és vízi szállítás, a gépek, a hajók, az üzemanyag és a munka költségei. Tartok tőle, hogy nem térültek meg. A természetkárosítást pedig eleve nem kalkulálták. A folyón közlekedőkre viszont komoly veszélyt jelentenek a sarkantyúk. A körülöttük kialakuló áramlások erősek és gyorsak, az evezős, aki nem számít rájuk, nemcsak beborulhat, de szerencsétlen esetben egyik pillanatról a másikra több méternyi víz alatt a kövekhez szorulhat, nem kis eséllyel örökre. 

Azokon a szakaszokon, ahol sarkantyúk vannak, nem lehet folyamatosan egyik vagy másik part mellett haladni, a csónakoknak időről időre át kell kelniük a szemközti oldalra. Igaz, alkalmas hajóval a jó erőben lévő evezősök le tudják küzdeni őket, én is sokszor megcsináltam. Afféle kihívás volt ez, erőpróba, vadvízi kaland és adrenalinlöket. Megpakolt túrakenu nem alkalmas rá, de terheletlen kajak vagy kielboot igen. 

Egyszer, valamelyik augusztus-végi, több napos túránkról visszatérve, miután kikötöttünk, a partra cipeltük a felszerelésünket, és tisztára mosva, szárazra törölve a helyére emeltük a csónakot, és beírtuk a könyvbe, hogy rendben visszatértünk, a csónakmester elmondta, hogy huszadikán az egyik hajó nem tért vissza. Látásból ismertük a tulajdonosát, híres tudós volt. Ő is kielboottal járt. Aznap reggel indult el, egynapos útra, „föl-le”, egyedül. A csónakmester segített neki vízre tenni a hajót. A tudós akkor még láthatólag jól volt.

Fölfelé, tehát a folyásiránnyal szemben indult el. Néhány kilométert haladt, közben átkelt a túlsó partra, elment három sarkantyú mellett. Közvetlenül a negyedik alatt volt egy kavicszátony, azon kikötött. Talán, hogy megmerüljön a vízben, vagy csak hogy erőt gyűjtsön annak a sarkantyúnak a leküzdéséhez, amelyiknél a legerősebb volt a sodrás. Ott találtak rá a nap vége felé. Az, hogy oda evezett, arra utal, hogy bízott az erejében, és kockáztatott – ha a lehető legnagyobb biztonságra törekszik, akkor nem evez a két, egymás fölé épített sarkantyú közé. 

Egy hatvanegynéhány éves férfi sok mindenen túl van már. Fölcseperedett, nemzedéktársainak nem csekély hányadát túlélte, kitaposott magának valamilyen helyet a világban, utódot nemzett. Ami ezt a tudóst illeti, különösen sikeres pályát járt be, mielőtt a két sarkantyú között, a kavicszátonyon bevégezte életét.

Nemrég az egyik tizenkettedik kerületi nyilas után kutatva végigböngésztem Matolcsy Mátyás Új Európa című folyóiratának évfolyamait.

Náci sajtóorgánum, de kétségtelenül színvonalas. Az a nyilas is, aki miatt fellapoztam az Új Európát, iskolázott volt, egyetemi ember.

Meglepetten láttam, hogy a mi evezőstársunk is publikált a lapban, ami nem feltétlenül szégyenletes – legfeljebb, ha az ember helyteleníti a nácikkal való keveredést.

Ezerkilencszáznegyvennégyben kapott tanszéket, először ideiglenesen – vajon kinek a helyére lépett? Egy zsidóéra? Vagy olyasvalakiéra, akit a háborús helyzetben más, fontos pozícióba szólított a kötelesség? Mindenesetre evezőstársunk a háború után megtarthatta tanszékét, tudására igényt tartott az állam, mely egyebek mellett két Kossuth-díjjal ismerte el munkásságát. A tudós, ahogy a nácikkal, úgy a kommunistákkal is jól kijött. De akármennyire sikeres életet élt, számomra halálában a legirigylésreméltóbb. Lehetett valami rejtett anyaghiba, olyasvalami, amivel fémszerkezetek esetében ő is foglalkozott, a szívében vagy az ereiben, valami, ami a továbbiakban sok kellemetlenséget okozhatott volna neki, ha azon a nyár végi napon nem száll vízre, és vérében a pezsdítő adrenalinnal nem ront neki a sarkantyúknak.

Hogy ki talált rá, azt nem tudom – nem kérdezősködtem. Mozdulatlanul fekvő test a kavicson, mintha napozna. Feltételezem, hogy valamennyivel a vérkeringés leállása után a bőr nem barnul tovább.

A hajóját a csónakmester hozta le augusztus huszadika estéjén.

A tavaszi lapszám a vallásos élet, a szertartások és a temetők témakörét járja körül, ám jelen sorok írójának ezúttal nincs könnyű dolga. Ugyanis kerületünk nem bővelkedik ehhez a tematikához kötődő utcaelnevezésekben, ami azért meglepő, mert Óbuda és Békásmegyer sok évszázados múltjában sűrű és ma is ápolt hagyományai voltak és vannak az egyházakhoz kötődő rítusoknak, szokásoknak, nem csupán a katolikus és protestáns magyar lakosság, hanem a szintén katolikus sváb lakosság és az egykor jelentős számú óbudai zsidóság révén is.

De mégis: milyen utcanevek jöhetnek szóba?
Nos, elmondhatjuk, hogy többségükben olyanok, amelyek már rég nem léteznek; vagy a nevük változott meg, vagy maga az utca is eltűnt. Temető utcából például kettő is volt Óbudán és Békásmegyeren, ám mindkettő a múlté.
Az óbudai Temető utca a mai Kerék utca volt, ám ez is immár majd másfél évszázada (1874 óta) viseli jelenlegi nevét egy vendéglő után. Az egykoron a Kórház utcai piac, illetve az azt körülvevő munkás-lakóházak helyén fekvő, majd felszámolt temető volt a névadó, bár az utcanév hamarabb tűnt el, mint maga a sírkert.
A békásmegyeri Temető utca pedig 1946 óta Táncsics Mihály nevét viseli. A római kori temetkezési szokásoknak egyszer kívántak utcanévként emléket állítani, ám a kezdeményezés – sajnos – elhalt. Történt ugyanis 1964-ben, hogy a Rozgonyi Piroska utca Mocsáros-dűlőre átkúszó nyúlványát új névvel akarták felruházni. A kerületi tanács az Urna utca elnevezést ajánlotta, az imént említett okból. Ám a Fővárosi Tanács a javaslatot elutasította, és az alternatív ötletek közül a Prés kifejezést választotta, amely jelenleg is érvényes elnevezése az utcának.
Az elutasítás oka az „idegen hangzás” volt.

Adja magát a Templom utca elnevezés is, amelyből szintén kettő volt egykoron; ma (visszakereszteléssel) egy található a kerületben, mégpedig Békásmegyer-Ófaluban.
Az 1953-as év volt az, amikor több utcanevet változtattak meg néhány testületi ülés alkalmával, mint a főváros 150 évéből a fennmaradó 149-ben összesen – a két Templom utca is ekkor tűnt el.

Az Óbudán található egészen groteszk módon ekkor Óbudai utca lett, aminek értelmét (hiszen a környéken mindegyik utca óbudai) csak találgatni lehet.

A hirtelen, dömpingszerűen lezavart módosítások jelentős esetben keresettnek ható, ad hoc jellegű (néha meglehetősen bornírt, nevetséges) elnevezéseket szültek. Feltehetően ez a név is így, hasraütésre keletkezett. (Az egyházi jelleg azért visszakúszott ebbe az utcába is, amennyiben a Lajos utca felé eső, templom előtti kiteresedését Árpád-házi Szent Erzsébet nevével ruházták fel az ezredforduló után.)
A békási Templom utca Dömös utcára változott, ám utóbb, 1992-ben a Fővárosi Önkormányzat a kerületi képviselő-testület javaslatára rehabilitálta a régi, XVIII. századból származó utcanevet.
Talán mondanom se kell, mindkét utcában templom áll ma is – a több évszázados elnevezések általában okkal és nem random módon keletkeztek.

Említhető még az egykor volt Kálvin (eredeti írásmóddal Calvin) utca és Kálvin köz is, amelyek közül az utóbbi, ha csonkán, de ma is megvan.
A Kálvin utca helyére rátelepedett az Árpád-híd felhajtója, de a belőle dél felé kiágazó közből megmaradt annak nyugati oldala. A Kálvin köz stílusosan a református templom és parókia előtt halad, majd a Kiscelli posta mögött egy panelház, egy parkoló és egy játszótér között enyészik el, mint egy volt-nincs jelenség.
S ha már reformáció: fontos közterület még a Dévai Bíró Mátyás tér, amely elnevezését az evangélikus templom körüli térség 1936-ban nyerte a neves XVI. századi hitvitázóról, a „magyar Lutherről”.

Érdekesség, hogy anno a Selmeci és Szőlő utcák házszámainak felhasználásával alakították ki a teret, ám a Selmeci utcát nem számozták át, ezért kezdődik immár 87 éve 3-as és 10-es számokkal.

Természetesen e tárgykörbe illik a békásmegyeri Szentháromság utca (amely 1953 és 1990 között – szintén elmés módon – a Békásmegyer utca nevet viselte), a Szent István utca és a Szent János utca is, utóbbi egy röpke negyvenéves kitérőben a Zenta és a Somogyi Miklós utca neveket is viselte. És ide tartozik a csillaghegyi Márton út is, amely Szent Mártonnak állít emléket. Említendő még a pár éve nevet kapott, tavaly felújított Folyamőr utcai Kaszap István park, a fiatalon elhunyt, a háború előtt (és utána is) népszerű szerzetesnövendékre emlékeztetve.  

Az egyetlen közterületnév, amely a bővebb kifejtést is megérdemli, az Apát utca Kaszásdűlőn. Története 1900-ra nyúlik vissza, már ami az elnevezést illeti.
Ekkor határozott úgy a Közmunkatanács, hogy a Kövi Szűz Mária-plébániatemplom (közkeletű nevén a Máriakő-kápolna) nyugati oldalától észak felé, a Kazal utcáig tartó, a Szentendrei úttal párhuzamos utca, az Apát utca nevet viselje onnantól fogva.
Az elnevezés egyházi vonatkozása nyilvánvaló, a kápolna szomszédságában indokolt is volt, ám az ekkor kezdődő évszázadban voltak időszakok, amikor ezt másképp látták.
A már említett 1953-as évben, egy tanácsülésen úgy döntöttek, hogy a reakciós Apátot Dósai László fogja váltani – és innentől a történet kissé bizzarrá válik.
Amennyiben a kedves olvasónak fogalma sincs arról, hogy nevezett személy ki lehet, a hibát ne önmagában keresse.
Ugyanis az említett (1953. március 3-i) tanácsülésen Pongrácz Kálmán fővárosi tanácselnök is feltette a kérdést, hogy tudja-e valaki az ott jelenlévők közül, ki volt Dósai?
Az egyöntetű nemleges válasz mellett valaki közbevetette, hogy a Magyar Munkásmozgalmi Intézetet (a későbbi Párttörténeti Intézet elődjét) már megkérdezték, de azok nem reagáltak.
A III. kerület (amely a javaslatot tette) se tudott érdemi választ adni, ám mivel az ülésen adódtak még furcsább dolgok – például ekkor bélyegezték reakciós árulónak Somogyi Bélát, Bacsó Bélát, illetve egy sor egykori szocdemet és változtatták meg az összes róluk elnevezett utca nevét –, így a tanácstagok nem sokat vacakoltak a Dósai-üggyel. Gyorsan megszavazták az egész csomagot, amely ekkor 201 (!) megváltoztatandó nevet tartalmazott. Ezzel le is tudták a dolgot, és a következő negyed században senki meg nem kérdezte, ki fia-borja Dósai László.
Ám a hetvenes évek vége felé Kaszásdűlő összes háza és utcája bontócsákány áldozatává vált, és helyükre felépült a ma is meglévő lakótelep. Ezen lakótelep pedig utcaneveket is igényelt.
Az egykori Apát utca is eltűnt, amikor a Szentendrei út szélesítésével a HÉV-sínek a templom keleti oldaláról a nyugatira, tehát lényegében az utca helyére kerültek.
Megjegyzendő: az új nevek tekintetében a Fővárosi Tanács javára írandó, hogy 1982-ben már lényegesen több józansággal bírt és szakmai szervezetek, helytörténészek véleményét is kikérte. Így történt, hogy az egykori kedélyes, kertes környék megszűnt utcaneveit újrahasznosították az új lakótelepen, ekkor került szóba újra Dósai kiléte.
Ugyanis az egyik utcának ismét az ő nevét javasolták.

Nagy nehezen annyit derítettek ki, hogy a nyilasok áldozatává vált kerületi ellenálló elvtárs volt, de többet nem. Az információhiány indoklása azonban újfent meghökkentő volt: azért nem tudnak róla semmit, mert illegalitásba vonult a háború idején.

Persze a kérdés jogos lenne: hogyan tudott valaki annyira illegalitásba vonulni, hogy még saját elvtársai elől is teljesen eltűnjön, de szerencsére akkor már nem sokat rágódtak a problémán.
A javasolt elnevezés helyett egy másik korábbi kaszásdűlői nevet vettek elő, így lett a környéken újra Harang utca.
Viszont pár év múlva újabb fordulat jött el a rendszerváltoztatás szelével.
A lakótelepen található mozgalmi indíttatású  – és utóbb érdemtelennek ítélt – elnevezések közül a Bihari Mór utcának új nevet keresve (merthogy előző nem volt neki) valaki felvetette, hogy a 37 évvel azelőtt eltüntetett Apát utca nevét adják neki.
Az ötletet azonnal elfogadták. Bihari hasonlóan súlytalan személy – még mozgalmi szempontból is –, mint Dósai, csakhogy az ő életét alaposan dokumentálták, ezért várható volt, hogy mennie kell – hát ment is.
Így aztán a Fővárosi Tanács utolsó döntéseinek egyikeként 1990 elején a Bihari Mór utca lett az új Apát utca.
A beköszöntő nyugatiasodásra mintegy reflektálva, az egykori nyílegyenes utca kissé girbegurbán nyugatabbra költözött és azóta is ott kanyarog.

A páratlan természeti adottságai miatt az ősidőktől folyamatosan lakott Óbuda területén rengeteg régi sírt és temetkezési helyet tártak fel a régészek, ezek a helyek sokszor gazdag leletanyagot tartalmaztak. A különböző őskori kultúrák, majd a római és a népvándorlás korának temetői segítenek rekonstruálni az adott korszakra jellemző természeti, politikai, gazdasági állapotokat, így könnyebben megérthetjük az itt élők történetét.

Az efféle módszer a következő korok vizsgálatánál is teljes mértékben használhatónak bizonyult, főleg miután  a település populációja erősen eklektikussá vált. Egy temető rengeteget elárul az adott település és hajdani lakói múltjáról, történetéről. Ez különösen igaz Óbudára, ahol a többnemzetiségű és -vallású lakosság okán számos temető, illetve más temetkezési hely, templom működött. Ezek jól demonstrálták a mindenkori óbudai világot, hiszen az elhunytak többsége itt élt, dolgozott, házasodott és végül innen  távozott el.

Ez a sokszínű Óbuda a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől kezdett kialakulni, ami a temetők használatát és a temetkezési szokásokat is alapvetően meghatározta. Ahogy nőtt a város lakossága és területe, úgy változott a temetők helye és sokszor felekezeti felosztása. Az idők során bezárt és felhagyott óbudai temetők ma már jórészt beépített területen feküdtek, történetük és emlékük a múlt homályába vész. Hosszú folyamat végén juthatunk el tehát a mai temetkezési állapotokig, amely história egészen a középkorig nyúlik vissza.

A középkor során nagyjából a mai Szent Péter és Pál Fő-plébániatemplom helyén állt az aprócska Margit-kápolna, amelyet a XIV. században kibővítettek és átépítettek plébániatemplommá. A templom átvészelte a török hódítást, valamint az Óbudát súlyosan érintő felszabadító harcokat, így újra birtokba vehették a visszatérő hívek. Ámde hamar kiderült, hogy méreténél fogva csak nehezen tudja ellátni funkcióját, ugyanis az óbudai uradalmat birtokló Zichy földesurak idején (1659–1766) zajló betelepítések miatt jelentősen megnőtt a katolikus hívők száma. Ezért elbontották, és részben a helyére épült fel a ma is álló barokk templom a XVIII. század közepén. A korszakban még természetes volt, hogy a temetők a templomok közvetlen közelében vannak, ami több okból is logikus volt. Óbuda lakossága is a plébániatemplom körüli területen kialakított temetőben temette halottait. Ökumenikus temető volt, hiszen 1744-ig közösen használta az óbudai katolikus és protestáns felekezet (a zsidó temetőről külön beszélünk).

A település lakosságának fokozatos gyarapodása miatt a plébánia körüli temető lassan megtelt, és szükségessé vált új temető vagy temetők megnyitása.

Az új temető a régitől északabbra, a mai Kiscelli és Pacsirtamező út találkozásánál, részben a mai postánál nyílt meg 1744-ben. Kezdetben a protestánsok is használták egy elkülönített részen, ám nemsokára külön felekezeti temetőket alakítottak ki és szenteltek fel. A két protestáns felekezet északabbra kapott földterületet saját temetőik kialakítására. A protestáns temetőt a mai Szentendrei út (korábban Majláth utca) és a Miklós tér között, a lakott terület északi határán, míg a kis létszámú evangélikus közösség temetőjét ezzel szemben, a Szentendrei út és Raktár utca sarkán nyitották meg. A területek kiválasztásánál fontos tényező volt Mária Terézia 1775. évi rendelete, amelyben megtiltotta új temetők kialakítását lakott területen belül. Idekapcsolódik az 1780-ban felszentelt újlaki temető is – kiscelli vagy sváb temetőnek nevezték –, ahol szintén kizárólag katolikusok temetkeztek. Ez a temető egészen 1924-ig működött, kő feszületét 1932-ben helyezték át a városi házak belső terére. 

A XVIII. században egy ideiglenes temető is működött Óbudán. A legutolsó nagy pestisjárvány 1738 decemberében érte el a török pusztítás után éppen csak újjáépülő települést. Óbudán a pusztítás 1739-ben érte el a tetőpontját, ebben az évben a lakosság fele, 358 család 888 tagja halt bele a szörnyű betegségbe. A betegek ápolása mindig a lakott részeken kívül történt, ezért Óbudán is település szélén, a mai Miklós tér északi sarkában építették fel a pestiskórházat.

A kórház mellé egy corpus nélküli nagy kő keresztet állítottak, amely az itt működő pestistemetőt is jelezte. 

A katolikus temető viszonylag hamar megtelt, ezért ismét új területet kellett keresni. Egy, az akkor még városon kívüli, illetve beépítetlen telekre esett a választás, mai Kórház, Vihar, Kerék és Raktár utca által határolt területre, lényegében a mostani piac helyére. Ez a temető 1788–1888 között működött, és az évek során többször bővítették. 1823-ban egy kápolna épült a sírkertbe. A városegyesítés, Budapest létrejöttének idejére (1873) a település népessége elérte a 22 ezer főt – Óbuda közigazgatási területe jóval kisebb volt a mainál –, és egyre inkább ipari külvárossá alakult át. Szükségessé vált a korábbi parlagon lévő területek beépítése, illetve a most már belső részeken fekvő temetők felszámolása. Megint költözniük kellett a temetőknek, aminek megvolt az időközben kialakult protokollja. Ennek megfelelően értesítették a fellelhető hozzátartozókat a felszámolásról és az exhumálásokról, valamint az új temetőben a sírhelyek kijelöléséről. Amennyiben nem találtak hozzátartozókat, vagy azok nem jelentkeztek, a maradványokat közös sírba temették az új temetőben. Óbudán ez az új temetkezési hely a Táborhegyen lett kijelölve, a mai Farkastorki, Bécsi, Táborhegyi út és a Laborc utca közötti telken, ahol hajdan intenzív szőlőművelés folyt. Az Öregtemetőnek is nevezett hely 1881-től működött a XX. század elejéig (1913. február 1-én volt az utolsó temetés), amikor ez is megtelt. Maga a temető ismét ökumenikus kegyeleti hely volt, minden felekezetnek – ide már a zsidó hitközség is temetkezett – megvolt a maga kijelölt helye, amelyet használhatott. Gyakorlatilag a temető közepén állt egy katolikus kápolna, illetve a Bécsi út felőli részen, amelyet az izraeliták használtak, működött a rituális halottasház (a tégla épület, tetején a Törvénytáblákkal a mai napig áll, irodaként funkcionál). Viszont a lejtős, agyagos talaj már a kezdetektől sok gondot okozott, főleg a közeli téglagyárak miatt, a gyakori földcsuszamlások miatt. Sok régi sír megrongálódott, vagy megsemmisült. Nincs új a Nap alatt, újra meg kellett oldani a problémát és új temetkezési helyet keresni. Ezúttal a döntéshozók hosszútávú megoldást akartak keresni és végül meg is találták.

Az új köztemető részére kiválasztott 15 hektáros földterület a Törökkő-dűlőben feküdt és Finály Zsigmond tulajdonában volt. A Finály család a XVIII. század végétől volt jelen Óbuda gazdasági életében, főleg mint selyem- és textilipari vállalkozók, leginkább a Bécsi úton működő üzemeikkel. A Temető Bizottság által kiválasztott területért potom félmillió koronát kértek. Jól tudták, hogy a temetőt előbb utóbb bővíteni kell, ezért újabb telkekre lesz szüksége a fővárosnak, amelyet szintén a családtól kell majd megvásárolni. Azonban az összeg nagysága miatt komoly vita alakult ki a Fővárosi Közgyűlésben, többen azt ajánlották, hogy Óbudán ne legyen önálló temető, hanem használják a Farkasrétit. A Temető Bizottság nem engedett, és kitartott eredeti elképzelésénél, kijelentve, hogy Óbudának saját temetőre van szüksége. Azt is eldöntötték, hogy a temetkezési helyet három részre kell osztani, aminek értelmében lesz egy köztemető, a felekezet nélküliek (és a krematórium) része, illetve az izraeliták számára fenntartott terület. A létesítéshez szükséges pénzügyi és mérnöki munkák 1908-ban kezdődtek el, az új temető átadását 1909-re tervezték.

Végül az új óbudai köztemetőt 1910. március 1-én nyitották meg. Elsőként a felhagyott Öregtemetőből helyezték át a sírokat.

Az új köztemetőt az Aranyhegy és Testvérhegy lábánál, a Külső Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi patak által határolt háromszög alaprajzú területen alakították ki, amelynek többször bővített területe 25,4 hektár. A tervezők a temető úthálózatánál és a parcellák tervezésénél parkszerű kialakításra törekedtek és területén négyszög elrendezésében négy köröndöt alakítottak ki. A köröndökről sugár irányban kiinduló utakon az összes parcella könnyen megközelíthető. Fontos feladat volt a terület fásítása, amelyet szintén gondosan megterveztek, és már a megnyitáskor megkezdtek. A fák túlnyomó többségét az utak mentén, a parcellák szélére telepítették, a kettős fasorok teljes hossza mintegy három kilométer. A különböző fafajok és örökzöldek telepítésével kellemes és meghitt környezetet alakítottak ki. A Bécsi út és Pomázi út sarkán megépült főbejáraton belépve a Feltámadt Üdvözítőnek szentelt, borostyánnal befutott római katolikus temetőkápolna áll, amelyet Adamek Ferenc tervezett. Az 1931-ben átadott és felszentelt, neoromán stílusban épített kápolnát napjainkban is használják gyászmisék megtartására. A templom hátsó falán az 1956-os forradalom óbudai áldozatainak tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el. A kápolna két oldalán hasonló stílusban épült lakó- és irodaépület található, így a főbejáraton belüli tér egységes képet nyújt a belépők számára. A kápolna mögötti részén alakították ki a kegyeleti parkot 1988-ban, ahol a temetőlátogatók gyertyát gyújthatnak, virágot helyezhetnek el a távol nyugvó hozzátartozójuk emlékére. A félköríves kialakítású emlékpark közepén találjuk az örök élet jelképet, a mondák szerint a tűzből újjáéledő főnixmadarat ábrázoló szobrot, amely Mészáros Mihály szobrászművész alkotása.

Viszonylag későn, csak 1930-ban épült fel a temető ravatalozója, amelyet 1998-ban átépítettek és kibővítettek. A ravatalozó falán szintén van egy emléktábla az 1956-os forradalom és szabadságharc III. kerületi mártírjainak. A ravatalozó mellett épült meg a szóróparcella 1992-ben, amely egy egyre népszerűbb új temetkezési forma. A szóróparcella a hamvak befogadására kialakított bazaltkövekből megépített kúttal, kiegészítő gépházzal és az ízlésesen alkalmazott kertépítészeti megoldásokkal együtt alkot egységes képet, amelynek kertépítészeti kialakítása Hamar Éva tervező munkája.

A temető belső elrendezése alig változott az elmúlt évtizedek során, csak a bővítések (pl. a békásmegyeri temető felszámolásával ide áthelyezett sírhelyek kialakítása) jelentenek némi módosítást.

A temetőben több generáció ízlésvilágának és anyagi helyzetének megfelelő síremlékeket találhatunk. A század elejétől kezdtek elterjedni a svéd gránit síremlékek fekete, vagy sötétszürke színben. A fekete szín a gyászhoz kapcsolódott, és a kor ízlésvilágának jól megfelelt a fekete háttérből elővillanó aranyozott felirat. A fekete és szürke gránit a kisnemesi és polgári családok uralkodó síremléke volt. A legelterjedtebb forma a változatos magasságú, csonka gúla formájú obeliszk volt, amelyet földbe ásott kőlapokra helyeztek el. Ebből a síremlék-típusból igen sokat találunk az Óbudai Temetőben. A sírkövekhez használt alapanyagokból – mészkő, márvány, gránit – sokféle síremléket láthatunk a temetőben. A modernebb alapanyagnak számító műkő cementből és kőporból készült új sírhelyek, valamint az egyre nagyobb számban kialakított urnatemetők megjelenése egyfelől szükséges, másfelől megbontja az egyensúlyt.

A köztemető belső elosztásában és a sírok elrendezésében jól nyomon követhető az elhunytak egykori óbudai társadalmi szerepe és rangja. Ez leginkább a temető bejárattól jobbra, a Pomázi út mentén kialakított kriptasoron figyelhető meg, ahol a gazdag németajkú családok sírhelyei vannak, amelyek egyben a legkorábbi időszakból származnak. Ezek a családok jelentős összeggel segítették az új temető létrehozását. A hatalmas gesztenyefák alatt sorakozó igényes, változatos síremlékek sora összhatásban egységes képet nyújt, amely szinte visszarepít a múltba. Az 1870-es évektől találkozhatunk a lassan polgárosodó és iparosodó Óbudán élt emberek és családok neveivel, akik nagyban hozzájárultak a település gazdagításához és fellendítéséhez. 

Ha tovább sétálunk, feltárul az igazi múlt: a XX. század elején és a két világháború között élt mesteremberek, vendéglősök, egyházi személyek, köztisztviselők síremlékeivel találkozunk. Akadnak köztük ismertek és ismeretlenek, akik mind Óbudán éltek, vagy valamilyen okból kötődtek a városrészhez. 

Rengeteg óbudai családnak pihen az Óbudai Temetőben hozzátartozója, barátja vagy ismerőse, de mint minden temetkezési helyen, itt is akadnak olyan sírok, amelyekben nemcsak a településen, hanem országosan is ismert személyek nyugszanak. Egy ilyen rövid felsorolás vagy összefoglaló nem lehet teljes, mégis, néhány fontosabb név érdekes lehet. Itt temették el Görgey István honvéd tábornokot, Görgey Artúr öccsét, aki a büntetése letöltése után jogi pályára lépett, illetve íróként is ismertté vált. Csakúgy, mint a vele közös sírban nyugvó rokona, Görgey Gábor író. Sok óbudai mesterember végső nyugvóhelye a köztemető, köztük a híres óbudai mészáros és hentes Ruzicska Józsefnek, a patikus dinasztia jeles képviselőjének, Zboray Bertalannak. Itt van eltemetve Brichta Antal sütőmester, a messze földön elismert kőfaragó Král család, számos óbudai plébános, és egész vendéglős családok, mint a Kéhli, a Schlosser vagy a Wittmann, a Buruczky, a Sipos, de itt van Veress Lajos cukrászmester sírja is. Nagyon sok egykori sportolót temettek ide, valamint közkedvelt színészeket: Káldi Nóra, Sinkovits Imre, Szemes Mari is Óbudán lelt végső nyugalomra.  Mint ahogy Móra Ferenc, Toldalagi Pál és Csoóri Sándor írók és Ugray György szobrász. Külön sírhelyen fekszenek az 1956-os forradalomból ismert politikusok, mint Bibó István, Litván György és Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök. Külön parcellában helyezték el a régi békásmegyeri temetőből áthelyezett sírokat, valamint saját parcellában nyugodnak a Budapesten – főleg Óbudán – elesett szovjet katonák. A nagy kiterjedésű sírkerthez tartozik a részben különálló izraelita temető, amelynek története a XVIII. századig nyúlik vissza.

Csekély lélekszámú zsidó lakosság már III-IV. században élhetett Aquincum településén, amit egyes elméletek szerint a menórás sírkövek igazolnak (más elmélet ezt nem találja teljes mértékben bizonyítottnak). A jelentős óbudai zsidó diaszpóra kialakulása a XVIII. századra datálható, amikor a Zichy földesurak – Pesttel és Budával ellentétben – befogadták őket, és védelmi pénz fejében önálló életet élhettek. Lehetett saját templomuk, bírójuk, rabbijuk, iskolájuk, fürdőjük és temetőjük. A helyi zsidó közösség leginkább a zsinagóga mellett, illetve a Lajos utcában és környékén telepedett le és dolgozott. A temetőjük a lakott városon kívül, a Zichy- kastélytól északra feküdt, a mai Laktanya utca, az egykori Kő utca és a Duna-part által határolt területen. Hivatalosan 1737-ben kaptak engedélyt a telek használatára, de iratokból tudjuk, hogy már 1724 óta használták. A legöregebb sírnak Trebits Lékerét tartották. A temetőt magas kő kerítés vette körül, és a Laktanya utca részén volt a halottasház. A Duna közelsége sok problémát okozott, mert a gyakori árvizek rendszeresen elöntötték a temetőt és sok sírt elmostak. A feljegyzésekből tudjuk, hogy több sírhoz római sírköveket használtak fel. A zsidó temető, vagy ahogy ők hívják, a Béth hácháim (Az élők háza), a dinamikusan bővülő lélekszámuk miatt hamarosan megtelt, és a XIX század végére a sírkövek nagyon sűrűn sorakoztak egymás mellett. Az iratok szerint nagyjából 4 ezer sírhely volt a temetőben. A fővárosi hatóságok 1888-ban lezárták a temetőt, bár még szórványosan használták. Az óbudai zsidóságnak ezzel párhuzamosan is volt egy másik temetkezési helye, a Pálvölgyben. Az 1831. évi kolerajárvány idején megtiltották a Laktanya utcai temető használatát, mert féltek a betegségtől. Ezért a távoli Zöldmál-dűlőben fekvő régi pálvölgyi zsidó temetőt kellett egy ideig használniuk, amelyet sok más fővárosi sírkerttel együtt 1888-ban zártak be és számoltak fel. Az új zsidó temető a Táborhegyen kapott helyet, annak a keleti oldalán, a Bécsi út felé. Mint említettük, ezt a temetőt hamar bezárták, így újfent költöznie kellett az izraelita résznek is.

A két óbudai, korábban használt zsidó temetőt – a Laktanya utcait és a táborhegyit – az 1920-ban végleg lezárták, a hitközség az új Óbudai Temetőben kapott megfelelő méretű részt, ahol megnyithatták új temetkezési helyüket. Az óbudai Chevra Kadis, a Szentegylet szervezte a munkálatokat, illetve kezelte a zsidó családok adományait a temető kialakításához. Az új zsidó temetőt 1922-ben szentelték fel és nyitották meg. A szertartást Dr. Scheiber Ignác óbudai főrabbi tartotta, aki beszédében megjegyezte, hogy vajon kit fognak elsőnek idetemetni, egyszerű vagy prominens embert. A sors úgy intézte, hogy egy tragikus villamosbaleset miatt magát a főrabbit temették el elsőként a temetőben. A zsidó temető halottasháza és bejárata a Bécsi út felé esik, ahol 1933-tól az első trolibusz végállomása volt, amely a Vörösvári út és Bécsi út találkozásától közlekedett kísérleti jelleggel. Az óbudai zsidó temető sírjai között is számos ismert személy nyughelyét és tragikus eseményekhez kötődő síremlékét találhatjuk meg. Többek között itt fekszik a nagyhírű óbudai rabbi, Münz Mózes (1790–1831 között vezette a hitközséget), akinek sírja a mai napig zarándokhely. Több óbudai zsidó származású gyáros és iparos sírja is itt van, köztük a zseniális harisnyagyárosé, Fekete Jenőé. A holokauszt áldozatainak szintén vannak síremlékei, így a Maros utcai Kórházban 1945. január 12-én lemészárolt betegek sírja, valamint a vészkorszak óbudai zsidó áldozataié. Érdekesség, hogy a második világháborúban megszentségtelenített óbudai zsinagóga Tóratekercseit is itt temették el, egy külön sírhelyen.

Az izraelita temetőben szigorú szabályok vannak, kötelező betartani a vallási szokásokat. A sírok között több fajtát találhatunk, de a vallási előírások ezekre is vonatkoznak. Kegyes emberek szoktak a temetőben ecsettel és festékkel járni, hogy kijavítsák a régi sírokon az elmosódott neveket. Egy-egy zsidó jelkép is megjelenik a sírtáblákon; varjú (katasztrófában halt meg), üres tégla (emlékezés a jeruzsálemi templom pusztulására), sátor (rabbi), mécses (hirtelen halál), két törvénytábla (vallásos életet élt).

Az 1950-ben a III. kerülethez csatolt Csillaghegy és Békásmegyer is saját temetővel rendelkezett. A Pusztaszeri úti és a Békásmegyer Ófaluban fekvő régi temetőt felszámolták, és mint már volt róla szó, a sírokat az Óbudai Temetőbe helyezték át. Azonban a régi Békásmegyeri temető helyén, a Tamás utcában egy urnatemetőt nyitottak 1985-ben. A hegyoldalban fekvő temetőben még áll a régi sírkertből megmaradt kápolna.

Egy gazdag múlttal rendelkező településnek a temetkezési története is változatos. A sírok és temetők – koruktól függetlenül – mesélnek és örök mementót állítanak  nemcsak halottaiknak, hanem Óbudának is. „Egy sír nem temető” – írta a méltatlanul elfeledett erdélyi költő, Reményik Sándor. Az utókor számára a sírkertek az egyéni életek és emlékek mellett a közösség történetét mesélik el.

Ékantaráni Déví Dászí, polgári nevén Jelena Kijevből érkezett, és – ahogy mondja – teljesen véletlenül került Magyarországra.  Az első légitámadások idején a kijevi szentélybe menekült, ahol több hívő gyűlt össze. Úgy gondolta, itt biztonságban átvészeli a háborút. De egy hét elteltével világossá vált, hogy nem maradhatnak együtt, mindenkinek egyéni úton kell menekülnie. Előbb vidékre, a magyarországi Krisnavölgyhöz hasonló farmra utazott.

„Azt hittem, egy kicsit megpihenünk, és addigra vége is lesz az egésznek – mondja nevetve. Március elején Ukrajnában még télies az időjárás, ezért nem maradhattam a farmon, mert a körülmények ezt nem tették lehetővé. Túl sokan voltunk már, és kevés volt a lakhatásra alkalmas épület. Összeültünk, és azt a döntést hoztuk, hogy a családosok Ukrajna nyugati részébe húzódnak, míg mi, hajadonok külföldre megyünk. Ekkor már több külföldi közösségből hívtak minket, hogy menedéket tudnak nyújtani. Ennek ellenére én egyáltalán nem terveztem Magyarországra jönni. Február 25-én kora reggel egy hátizsákkal és a legszükségesebb dolgokkal csak a legközelebbi óvóhelyig akartam elfutni, mert robbanásokat hallottam egészen közelről. Még egy váltás ruhát se tettem be. Abban jöttem el, ami rajtam volt. Azóta nem voltam otthon… Akkor se tudtam hazamenni, amikor eljöttünk a farmról, mert már nem volt üzemanyag és veszélyes is volt.”

Maradt otthon valaki? – kérdezem.

„Nem, egyedül éltem egy albérletben. Munkanapokon angoltanérként dolgoztam, hétvégente pedig a szentélyben volt lelki szolgálatom. A rokonaim mind Oroszországban élnek. Ők is hívtak magukhoz, de nem akarok Oroszországba menni. Ráadásul ők nem hívők, így ezért sem akarok velük élni. Úgy érzem, nekem a Krisna-tudatú hívők a családom, itt lelki szolgálattal foglalkozom, és nagyon jó érzem magam, mert szeretettel fogadtak.”

Arról, hogy miként ismerkedett meg a krisnásokkal, így mesél:

„Nagyon régen volt, még Kijevben, 10 évvel ezelőtt. Először a kereszténység felé fordultam, hiszen csecsemőkoromban megkereszteltek.  A keresztszülők elméletileg felelősséget vállalnak a gyermek lelki fejlődéséért, de én életemben nem láttam őket. Válaszokat kerestem, így jutottam el egy prédikátor előadására, aki a természet törvényeiről beszélt, ekkor felismertem, hogy ez rólam szól. Itt hallottam először arról, hogyan kell helyesen étkezni, hogy  jobb, ha nem eszünk húst, tojást, halat. Később találkoztam a hinduizmusról szóló irodalommal, és ezekben a könyvekben megtaláltam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre máshol nem.”

Amikor azt kérdezem, milyen tervei vannak a jövőt illetően, hosszan, hangosan kacag.

„Szeretnék, de nem tudok tervezni. Minden egyes napot külön élek meg, tulajdonképpen így is kellene élni. Sok tervem volt, de tavaly február 24-én mind füstbe ment. Bár anyagi szempontból nem tartják Ukrajnát kedvező helynek, de pont a sok nehézség miatt lelki értelemben nagyon jól lehet fejlődni. Ukrajnában nagyon összetartó a krisnások közössége, tényleg itt leltem meg a családom.  Különben, ha nem lennék hívő, engem semmi más nem kötne Ukrajnához, egyszerűen csak eljöttem volna, és új életet kezdtem volna. A közösség hiányzik a legjobban, nagyon szeretnék visszamenni. Nem vagyok babonás, de egész februárban kibírhatatlanul viszketett a talpam, tudtam, hogy ez az utazás jele. Nem értettem, hová lesz a menet, hiszen a nyári szabadság még messze volt, és végül március 6-án már itt voltam. Sohasem akartam elhagyni Ukrajnát, szerettem a régi életemet.”

–

Lílá-mají Déví Dászí színésznő volt. Nevének jelentése az isteni játékok szolgálója.

„Akkor lesz meg a lelki nevünk, amikor lelki avatást kapunk, ekkor egy mantrát is kapunk. 1986-ban Kijevben csatlakoztam a mozgalomhoz. Az élet értelmét kerestem. Látom magam négyéves kislányként, ahogy az eget kémlelem, és pilóta akarok lenni, vagy űrhajós. Közel laktunk a donyecki repülőtérhez, sajnos anyukám még mindig ott van. Tudok vele beszélni, de folyamatosak a bombázások, nagyon féltem. Emlékszem a vágyra, ahogy kislányként lapozni akarok egyet abban, ami látható, hogy meglessem, mi van mögötte, mint a bábszínházban. Látjuk a bábokat, de tudjuk, hogy van valami mögöttük, ami mozgatja őket, ezt akartam látni. A 70-es években Nyizsnyij Novgorodban éltem, és itt találkoztam a hatha jógával, ami a Szovjetunióban tiltott volt. Éltem Moszkvában, Szentpéterváron, Ufában, Baskíriában – ahogy mondani szokták, a szovjet világ gyermeke vagyok. A világ minden vallását tanulmányoztam, nagy volt a tudáséhségem. Amellett, hogy a moszkvai színiakadémia színész és rendező szakán végeztem, filozófiát hallgattam, és ültem a Lenin Könyvtárban, faltam a könyveket. Keveset dolgoztam színészként, pantomimet oktattam, majd megismerkedtem a bhakti jógával és elindultam efelé a másik világ felé.”

Adódik a kérdés, hogy miben tér el a lelki élet Magyarországon és Ukrajnában.

„Alapvetően semmiben. Ugyanazok a tanok, ugyanazok az ünnepek, ugyanaz az öröm. Apró különbségek vannak. A magyarok muzikálisabbak, itt mindenki énekel. Az ételosztás Magyarországon nagyobb szabású. Mi is osztunk meleg ételt rászorulóknak, de nincs ilyen közösségi összejövetel-jellege. Magyarországon alapvetően jobban át vannak gondolva a dolgok, jobban meg vannak tervezve a részletek.  Az ukrán hívek nagyon lágyak és nyitottak, itt pedig inkább összeszedettebbek, tudatosabbak, talán kevésbé emocionálisak, mint az ukránok. Úgy látom, itt a társadalom egésze pozitívabban áll a Krisna-hívőkhöz.”

Arról, hogy mi a helyzet a kijevi templomban, így mesél:

„Működik, de csökkentett üzemmódban. Nekünk nagy istenségszobraink vannak, mint Indiában, ezeket el kellett csomagolni és biztonságba helyezni. Az áhítatok sem a hagyományos módon zajlanak. Az imaterem egy csupa ablak, világos helység. Ezt most nem használhatjuk, mert ha robbanás történne, a szilánkok megölnék azokat, akik imádkoznak. Így most félreesőbb, kisebb helyen imádkoznak. A gyerekeim és az unokáim is Kijevben maradtak.”

Hogyan érte a háború? – kérdezem.

„Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Felkeltem hajnalban, és elkezdett csöngeni a telefonom. Nem nagyon követem a híreket. Reggel, amikor felkelek, a vallási feladataimat végzem el először: imádkozom, meditálok, áldást kérek az Istentől az egész hátralévő napra. Azon a reggelen Indiából hívtak a barátaim, és szóltak, hogy el kell menekülnöm Ukrajnából, aztán a lányom telefonált. Amikor elkezdődött a háború, egyáltalán nem féltem. Biztos voltam benne, hogy otthon maradok, imádkozni fogok, és az imával segítem a győzelmünket. De aztán nagy volt a nyomás a környezetem részéről, és isteni indíttatást is éreztem arra, hogy elhagyjam az országot. Magyarországra tavaly áprilisban érkeztem. Előtte Ukrajna nyugati részében, Ungváron húztam meg magam, ahol a barátaim létrehoztak egy szentélyt. Végsősoron örülök, hogy eljöttem, mert nagyszerű élményeket szereztem, annyi csodálatos dolog történt itt velem.”

Ahogy mondja, nagyon boldog itt.
„Nagyon sok lelki támogatást kaptam. Kijevben nem a szentélyben laktam, itt pedig igen, és itt érzem az isteni jelenlétet. Ennek ellenére szeretnék visszatérni.”

Van valami elképzelése, mikor történhet ez meg?

„A védák nem csak hitéleti kérdéssel foglalkoznak, hanem tudománnyal is. Az asztrológiai jóslat szerint ez több évig el fog húzódni. Talán nem fog addig tartani, mint a harmincéves háború, de nagyon nehéz a helyzet, mert mindenkinek megvan a maga igazságfelfogása. Ha mindenki megtérne az Istenhez, felfognák, hogy nincs min háborúzni, ez az anyagi világ átmeneti, a túlvilág pedig örök.”

Bhaktipád Gószvámi az egyetlen férfi, akivel beszélgettem. Ő korábban érkezett Magyarországra, hiszen a férfiak a teljeskörű orosz invázió óta nem hagyhatják el Ukrajnát. 

„A 90-es évek elején jöttem Magyarországra, amikor szétesett a Szovjetunió. Ungváron születtem, anyukám magyar, ő már 1989-ben ideköltözött, akkor én még a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Itt nem volt annyi maffiózó, meg bandita, mint ott. A Krisna-hittel már Magyarországon találkoztam. Gyerekkorom óta keresem az élet értelmét. Megy, fut, szalad, munka, otthon, munka, meghalni – annak mi értelme? Itt találtam meg a válaszokat, és 1996-ban szerzetes lettem.”

Hol volt 2022. február 24-én? – kérdezem.

„Amikor elindult a konfliktus, épp Szombathelyen voltam, ott van egy központunk. Rögtön tudtuk, hogy lesznek menekültek. A magyarországi fővezető koordinációja alatt összeállt egy csapat, és gyorsan felosztottuk, hogy kinek mi lesz a szerepe. Nagyon korlátozott volt a kapacitásunk. Volt egy nemzetközi csapat, amelyen belül meg voltak osztva a telefonszámok, elérhetőségek. Azok, akik eldöntötték, hogy Magyarországra vagy Magyarországon keresztül menekülnének, már Ukrajnából fel tudták venni velem a kapcsolatot. Sokan olyan sokkban voltak, hogy azt sem tudták, merre induljanak. Mivel én ismerem Ukrajnát, már onnan tudtam őket navigálni. Volt, amikor párhuzamosan 3-4 csoportot kellett koordinálnom, akik különböző helyekről, Dnyiproból, Odesszából, Kijevből indultak. Fontos volt még azt megszervezni, hogy melyik határra menjenek, ott mit csináljanak. Volt, hogy 24 órát kellett várni, mert akkora volt a torlódás a határátkelőkön. Sokaknak nem volt útlevelük, ez is megnehezítette a kijutást. Igyekeztünk a túlterhelt csapi határról Románia és Szlovákia felé irányítani őket, ebben az ottani hívek voltak segítségünkre. Próbáltunk maximálisan segíteni, ezért megszerveztük, hogy autókkal menjenek el értük a határ magyar oldalára, vizet és élelmet is rögtön vigyenek. Nagyon megviselten érkeztek. A vonatközlekedés összeomlott. Volt, hogy órákig álltak a hegyekben, érkezett olyan is, akinek a házát már lebombázták, kisgyerekes családok, terhes nők. Egy ilyen út nagyon megterhelő. Volt olyan, akin láttuk, hogy kínzás lenne még aznap Budapestig is elhozni, és meg kellett állni pihenni pár napra Debrecenben. A Krisnavölgyben az óvodatermet alakították át a fogadásukra. Sajnos nem tudtunk ágyakat szerezni, csak matracokat. Amikor már a templom is megtelt, a híveink saját otthonukba fogadták be a menekülteket akár több hétre is, csodálatosan gondoskodva róluk. A legnehezebben azokat a helyzeteket oldottuk meg, amikor csak akkor hívtak minket, amikor itt voltak, mert hirtelen kellett szállást keresnünk. Emellett pszichológiai támogatásra is szükség volt, meg kellett nyugtatni, bátorítani őket, hogy biztonságban vannak, ide már nem jönnek a rakéták.”

„Fehér köpenyben legalább tucatszor taszítottam, löktem, húztam be zsidókat a kápolna nyitott ajtaján, amikor a sor, a tömeg valamilyen okból hosszabb-rövidebb időre megállt” – emlékezett vissza Dr. Pintér Endre, a Margit Kórház későbbi sebész főorvosa arra, hogy a kórházban önkénteskedő végzős gimnazistaként ő is többeknek segített így megmenekülni. Amint ő is megírta: Kiss Mihály szerzetes-pap, a szalézi rendház vezetője az életével játszva bújtatott sokakat, és legalább 30-50 zsidót mentett meg a nyilas uralom alatt. Ezért nyolc évtizeddel később a Yad Vashem Intézet posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, a díjat 2022 decemberében ünnepélyes keretek között adták át.

A szalézi embermentés részletei korábban viszonylag szűk körben voltak csak ismertek, noha a szerzetesrend tíz évvel ezelőtt Óbudai múltidéző címmel P. Kiss Mihály SDB 1944–45-ös naplóját is megjelentette.

A nyilas rémtettek, a polgári lakosság minden irányból érkező szenvedései és a szovjet katonák pusztításai az apokalipszis egymásra torlódó rétegeiként jelennek meg a pap soraiban, amelyeket akkor és közvetlenül azután jegyzett fel, hogy ő maga is folyamatos életveszélyben volt.

A szaléziak 1920-ban telepedtek meg Óbudán. A Bécsi úton korábban Fischer Ágoston, egy később villamosbalesetben meghalt atya gyűjtötte az árvákat és utcagyerekeket. Ő Senki Fiai néven hozott létre számukra otthont a Kiscelli utcában, halála után ezt vitte tovább az olasz alapítású rend immár Szent Alajos Otthonként – meséli Bertáné Dr. Varga Judit történész, a szalézi iratanyag kutatója, amikor itt, a szalézi rendház termében beszélgetünk. „A rászorulók segítése és nevelése amúgy is a szalézi lelkiség alapja. A rendalapító Don Bosco az iparosodó Torinóban a XIX. század közepén »a csavargók barátjaként« a csellengő gyerekekre tette fel az életét” – mondja, és arról beszél, hogy Don Bosco paptársaival együtt esti iskolákban tanította írni-olvasni a gyerekeket, akkor forradalminak számító szellemiségben és úttörő pedagógiával: a testi fenyítést tiltva, a szeretetet téve meg fő nevelési elvnek.

A szalézi karizmát az imádságos vidám lelkület határozza meg, amelyben a templom, az iskola és udvar hármas egysége jelenti azt a keretet, amely célja szerint a minőségi emberi életre készít fel. Ennek érdekében a hagyományos egyházi kereteket és külsőségeket is részben elhagyja – itt nincs rendi habitus, hiszen, mint mondják, a szaléziaknak feltűrt ingujjban kell dolgozniuk.

Munkából nem volt hiány Óbudán sem, ahová Kiss Mihály 1940-ben kapott igazgatói kinevezést. A győrszentmártoni születésű pap Olaszországban, a Szalézi Társaság központjában is tanult, de a teológiát 1916-ban egy lengyel kisvárosban, bizonyos Oświęcimben fejezte be; a település egy világháborúval később Auschwitzként lesz az embertelenség megtestesítője.

A tömeggyilkosságokról 1944-ben már a magyar politikai elit és a Vatikán is tud, Kiss Mihálynak pedig szoros diplomáciai kapcsolatai voltak a Szentszék felé.

Angela Rotta pápai nunciushoz annak titkárán, a szintén szalézi Balázskövi Józsefen keresztül is bejárása van, így szerez be több ezer oltalomlevelet a zsidó származásuk miatt üldözötteknek.

A nyilas hatalomátvétel után azonban ezek az okmányok sem mindig segítenek. Miután Szálasi ötvenezer budapesti zsidó németeknek való „kölcsönadásáról” rendelkezett, a nyilasok a csillagos házakból és az utcákról válogatás nélkül szedték össze az embereket, hogy aztán Óbudáról egy hét alatt, lényegében ellátás nélkül masíroztassák az osztrák határhoz azokat, akik túlélték addig a halálmenetet. Ez ellen a katolikus egyház is erélyesen tiltakozott. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Szálasinak küldött levelében írta: „A zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjuikat, amelyet csak a szabadban töltött éjszakák szakítanak meg, kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mellett hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt, hullák is jelzik.” 

A Bécsi úti szalézi rendházban ekkor már nagyrészt üldözött zsidó gyerekek voltak, ha hivatalosan nem is ebben a minőségben. A szaléziak saját tanítványaiknak ősszel már nem indították el az internátust, a felszabadult helyekre részben óbudai, részben máshonnan odakerült vagy a téglagyári menetekből becsempészett zsidók kerültek.

A 12 éves Bán Tamást, miután apját deportálták Buchenwaldba, egy ismerős cseléd, Hircsú Annus vitte  el a szaléziakhoz, hogy egy időre rejtsék el a rendházban. A fiú visszaemlékezése szerint: „egy reverendában lévő idős papnak adott át, lelkemre kötötte, hogy mindenben engedelmeskedjek neki, és elment. A pap bácsi bevezetett egy nagy terembe, ahol tucatszám voltak hozzám hasonló korú fiúk, még néhány egészen kicsi, hat év körüli kisfiú is.”

Ő két éjszakát maradt ott, másokat hosszabban bújtattak. A rendház sem számított azonban biztonságosnak. Különösen, hogy a szomszéd, Bécsi út 171-es számú három emeletes épületet akkor már csak nyilas házként emlegették a környéken.

Itt működött ugyanis az óbudai nyilas pártszerv, a belső udvaron tartott pártgyűléseken időnként Szálasi is szónokolt.

1944-ben már az egész első emeletet elfoglalták a nyilaskeresztesek, ide hordták össze az elkobzott zsidó javakat, és itt alakították ki a fogdát is, ahol módszeresen ütötték-verték az embereket.

Ide vitték be a szomszédok feljelentése után december közepén a szalézi szerzeteseket is. Az egyháziakat és a rendház gondnokait a folyamatosan részeg nyilasok szintén durván ütlegelték, egyebek mellett azzal vádolták őket, hogy a náluk talált selyemből angol kémeknek készültek ejtőernyőt varrni. Ebből természetesen semmi nem volt igaz, a rendház tartalékait azonban elkobozták és zsidók bújtatásával gyanúsították őket.

A rendházban tartott házkutatások előtt a szerzetesek a nagyobb gyerekeket novíciusnak öltöztették, a kisebbek egy részét pedig a kápolna feletti padlásrészen rejtették el; volt, hogy a kicsik onnan nézték a cserepek között, hogy a nyilasok hol keresik őket. Akiket megtaláltak, azokat egy részeg hadapród levetkőztette, hogy körülmetéltekre bukkanjon. Ha sikerrel járt, diadalittasan ordította: „Most vizsgáltam meg a gyerekeket, s az intézet tulajdonképpen zsidó gyerekotthonnak tekinthető, mind zsidó!”

A gyerekeket először még visszaengedték valamiért, és bízni lehetett abban, hogy a nyilas uralom napjai a front közeledtével meg vannak számlálva. December 24-én Kiss Mihály naplóbejegyzése szerint szokatlanul sokan gyóntak, mint naplójában írja, titokzatos csend üli meg a lelkeket. „Mindenki érzi, valami készülőben van. Csak sejtjük azt, meghatározni nem tudjuk. Még a kültelkekről sem szivárog be semmi hír.” Délben aztán leállnak a villamosok, az orosz megszállók elérték a Hűvösvölgyet, estére már az óbudai temető is orosz kézen volt.

A nyilasok ezután a Schmidt-kastélyban alakítanak ki lőállást, de a számukra már reménytelen helyzetben is visszatérnek a rendházba, hogy végezzenek néhány zsidó gyermekkel. „Éjfél után egy óra lehetett, midőn a szomszéd nyilas házból átjöttek hozzánk a nyilasok, körülbelül nyolcan lehettek, akik felsőbb parancsra hivatkozva felkeltették a házgondnok urat, vele együtt a gyermekek hálójába mentek, hogy a zsidó származásúakat felkeltsék s állítólag Pestre vigyék…” – írja naplójában a rendházfőnök, és a gyerekek után lopódzó, de a fegyverekkel szemben tehetetlen házgondnok elbeszélése alapján elborzadva örökíti meg a valós eseményeket.

Eszerint a nyilasok a gyerekeket a Nagyszombat utcán levitték a Duna-partra, ahol hármas csoportokra osztották, majd a sportegyesületi csónakháznál tarkón lőtték őket. A kivégzést egy fiú, Weinberger János túlélte. Ő a napló szerint, „amint társaival a vesztőhelyre ért, átlátta mi van készülőben, s amint kabátjaikat levetették velük s letetették, ő nekiugrott a Dunának, a morajló jégtáblák közé vetette magát s úszni kezdett.” Bár reflektorokkal keresték és gépfegyverekkel lőttek utána, nem találták el, lejjebb sikerült kimásznia, nem esett komoly baja. A szerzetes-pap bejegyzése szerint: „A Mindenható megőrizte, hogy legyen egy élő tanú szegény társainak szomorú sorsáról”.

A napló arról számol be, hogy a nyilasok 12 fiút vittek a Duna-partra – hogy ez bibliai képes beszéd vagy pontos adat, nem tudhatjuk –, más visszaemlékezések alapján azonban az sem kizárható, hogy a rendházban bújtatott fiúk egy másik csoportját is a Dunába lőtték nyilasok a karácsony körüli napokban.

A tettesek nevét azonban Kiss Mihály jóvoltából tudhatjuk, az atya ugyanis módszeresen feljegyezte, kik működtek közre a gyermekek elhurcolásában.

Álljon itt is a nevük, ahogy a naplóban szerepel: Ducz Bálint, a kerületi nyilas vezetőhelyettes, a Vörösvári úti Ducz cukrászdából; Nagyiványi N, óbudai nyilas vezető; Majláth N.; Mazán János; valamint Müller Tibor, aki annak ellenére vett részt a csoportos gyilkosságban, hogy valamikor még ministrált is a szaléziaknál.

Rajtuk kívül még egy dadogósnak mondott tizedes, Imre József tartozott a gyilkosok közé. Őt Néptörvényszék elé is állították, az ügyében Kiss Mihályt is kihallgatták. A nyomozás azonban eredménytelenül zárult. „El hagyták aludni. Benyomásom az, hogy a hatóság nem tette teljesen magáévá az ügyet, ímmel-ámmal tárgyalta azt, mert az egyedüli, aki rendőrkézre került a hebegő Imre J., aki először a német rendőrséget szolgálta anyjával együtt, később a nyilas párthoz szegődött, legutóbb az oroszoknak volt lelkes támogatója, s valami orosz őrnagy állt mögötte, jobban mondva az anyja mögött” – jegyezte fel a szalézi szerzetes a háború után.

A szovjetek megérkezése Kiss Mihály számára biztosan nem jelentett felszabadulást, noha a nyilas rémuralomnak 1945 újévére vége lett. A  front hosszú hetekig Óbudán állt. „Az oroszok irgalmatlanul lövik Budapest összes kerületeit, nem kímélve a belvárost sem. A nagy tűzzápor miatt mentési akcióra gondolni sem lehet, a sebesültek minden segítség nélkül elvéreznek, kiszenvednek a főváros terein, utcáin. Üt Budapest nehéz órája” – olvasható naplójában, majd azzal szembesít, hogy a nyilasok után a szovjet katonák is teljesen kifosztják a rendházat, a papi szobákba piszkítanak, és a feljebbvalóik parancsával sem törődve heteken át részegen állomásoznak a környéken, miközben gyereklányt, apácát, öregasszonyt sem kímélnek.

1945 februárjának elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a szaléziak újra miséztek – ez volt az első katolikus szentmise Budán. A front ekkor még néhány száz méterre állt, az utcára kevesen mertek kimenni. A férfiak féltek, hogy őket is kényszermunkára viszik, mint Óbudáról közel tízezer embert, a nők pedig a nemi erőszak továbbra is fennálló közvetlen veszélye miatt.

Kiss Mihály szalézi atya egészsége a háborúban megrendült, 1947. február 3-án halt meg – a szerzetesrendek tevékenységének Rákosi alatti magyarországi betiltását,a  szaléziak elleni koncepciós pereket, Dr. Sellye Vince tartományfőnök letartóztatását, Boldog Sándor István szerzetes kivégzését már nem élte meg tehát. A 260 egykori szalézi szerzetes közül az idősebbek 1950-t követően többnyire segédmunkások lettek, a fiatalabbak, ha tudtak, emigráltak. A Szalézi Társaság a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra, a Szalézi Tartományfőnökség és a Rendház most is a Bécsi úton működik. Hogy közben Magyarország is missziós terület lett, mutatja, hogy a jelenlegi rendházigazgató az indiai Sabu atya, a kápolnaigazgató pedig Pali atya Vietnámból. A rendházban él Szikszai atya, az utolsó szalézi szerzetes az 1950-es szétszóratás előtti időszakból. 

Kiss Mihály egykori rendházigazgatót embermentő tevékenységéért az izraeli Yad Vashem Intézet néhány évvel ezelőtt posztumusz a Világ Igaza díjban részesítette, a kitüntetést tavaly decemberben adták át ünnepélyesen.

Ahogy a mai, szépen gondozott terecskén állunk, és körülöttünk felzúg a képzeletben hátrafelé pörgő idő, egészen a 14. századig röpít minket. Ekkorról vannak az első nyomok a mai óbudai hitközség elődjéről. Ám a mohácsi vésszel Óbuda és vele az óbudai zsidóság is elpusztult…

Az idő kereke most a 18. századba röpít. A Zichy család (busásan megfizetett) védelme alatt új zsidó közösség telepszik meg a városban, és gyorsan gyarapszik. A mai Lajos utca ekkor a Zsidó utca nevet viseli: ez a környéken élő zsidók központja, ahol a zsinagógájuk, bor- és húsmérésük, és minden bizonnyal a zsidó élethez szükséges intézményeik voltak mikvétől (rituális fürdő) a chéderig (alapfokú elemi iskola). Pezsgő élet vesz körül bennünket, az utcán minden bizonnyal gyerekek játszanak, háziasszonyok sietnek a dolgukra, boltosok vitatják meg az aznapi forgalmat és tisztelettel nézik az ezüst pálcájával elsétáló zsidó bírót, aki belügyekben dönthet…

Egyszerű kis zsinagógáját egy-kettőre kinövi a gyarapodó közösség, így hamarosan felépül a mostani zsinagóga elődje, egy barokk stílusú imaház.

A Neupauer Matheus (Máté) budai céhmester által tervezett épület falai azonban nincsenek megfelelően megalapozva, így ha időutazóként átugrunk pár évtizedet, hamarosan azt látjuk, hogy a 19. század elején aggódó szemek vizslatják a templom repedező falait, mígnem megszületik az ítélet: át kell építeni a veszélyessé vált zsinagógát.

Képzeletbeli időutazásunkon az évtizedek pergését látjuk: bár a díszletek és a ruhák változnak, a zsidó élet körforgása ugyanaz. Látjuk az itt működő híres rabbikat, Oppenheim rabbitól és Müncz Mózestől kezdve. Látjuk József nádort, aki vendégeit hozza ide, hogy megcsodálják az egyedülállóan szép épületet. Látjuk az 1838-as tavaszi árvizet, a gyönyörű frigyszekrény lábát nyaldosó Dunát, és a csónakon beevező zsidókat, akik szent Tóra-tekercseiket mentik az árvíztől. Látjuk, ahogy az óbudai zsidók hozzájárulnak a Nemzeti Múzeum építéséhez éppúgy, mint a ’48-as szabadságharc küzdelmeihez. Látjuk, ahogy a 20. század hajnalán az épület ismét megújul, és felgyulladnak benne az első elektromos lámpák. Látjuk a vészkorszakot, amikor a zsidóságnak oly régóta otthont adó Óbuda most utolsó gyülekezőhellyé válik és háromezer óbudai zsidó leli halálát a Holokausztban… 

Fájdalmas évtizedeken át repít minket az idő kereke: látjuk a pusztuló épületben az egyre fogyatkozó közösséget, az újrainduló, majd hamarosan végkép megszűnő iskolát és a feloszlatott cionista ifjúsági szervezetet. Látjuk az árvaház kis lakóit és a ’70-es évek közepén a tragédiát: a zsinagóga épületének eladását. A Tórák, amelyeket egykor oly bátran mentettek meg az árvíztől, most ismeretlen helyre kerülnek, a bútorzatot szétrombolják, majd az óbudai zsidóság egykori büszkeségét rövid gondolkodás után átadják a Magyar Televíziónak. Raktár, stúdió, raktár – ez lesz a sorsa a kívül romló állapotú, belül a felismerhetetlenségig lecsupaszított épületnek.

Zsidó élet és a zsinagóga

A zsinagóga a zsidó élet központja: itt gyűlnek össze naponta háromszor az imádkozók, itt fogadja be a közösség a felnőtt kor küszöbén álló bár micva fiúkat. Itt olvassák a Tórát, itt mondják el az engesztelőnapi könyörgést, itt köszönti dicsőítő ima az ünnepeket. Ám a teljes zsidó élet egy jelentős szelete nem itt zajlik, hanem a körülötte élő, lüktető, pezsgő zsidók lakta utcákban. Az otthonokban, ahol péntek esténként zsidó asszonyok gyújtanak gyertyát. Az iskolákban, ahol a kisebb-nagyobb gyerekfejecskékbe töltik a melámedek (tanítók) és a rabbi bácsik a tudnivalókat. A rituális fürdőkben, a kóser mészárszékekben, a vallási előírásokat figyelembe vevő ruhaboltokban. A zsidó kórházakban és nőegyletekben, a többségi társadalmat is gyarapító üzemekben. Ezt nyújtotta valaha Óbuda az itt élő zsidóságnak. De vajon tényleg múlt időben kell erről beszélnünk?

Az új élet ígérete

Az idő kereke tovább pörög, és a történelmi léptékkel mérve rövid – ám emberi életben számítva végtelenül hosszúnak tűnő – három évtizedes méltatlan használat után az óbudai zsinagóga egy nap felriadhatott tetszhalálából. 2010. szeptember 5-öt mutat az időutazásunk képzeletbeli naptára, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség újra nyitja az óbudai zsinagógát. A belépőket döbbenetes látvány fogadja: a TV stúdió és raktár épületet romboló díszletei már eltűntek, és feltárult az egykor csodálatosan szép falfestés málló maradványa. A zsinagóga ekkor még csak ígéret. Ígéret arra, hogy egyszer újra teljes pompájában áll majd megint. És noha addig még sok víz lefolyik a Dunán, a közösség azonnal birtokba veszi a romjaiban is lélegzetelállító épületet. Újra ima tölti meg a magasba szökő tereket. Újra sábeszi cipőbe bújtatott gyereklábak ugrándoznak a fényesre kopott lépcsőkön, és újra sábeszi ruhába öltözött anyukák figyelnek aggódva, nehogy kár essen akár a szép cipőkben, akár a gyereklábakban. Az élet, mint a napfény futja be a zsinagóga szintjeit. Hirtelen újra tórai tanítások töltik be az épületet, ráfelelve a homlokzaton látható idézetre: „Ha bárki imával, könyörgéssel jön Izráel népedből… és kitárja kezét e templomban.” (1 Királyok 8:38).

Rabbi és rebecen

A közösség és élén Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija azonban nem állt meg a szombati istentiszteleteknél. Az épület rendszeres Tóra-tanulásoknak ad otthont az első pillanattól kezdve, és a fiatal, karizmatikus rabbi köré komoly közösség kezd szerveződni. Itt tartja mások mellett kezdettől hatalmas népszerűségnek örvendő óráit Köves Dvora rebecen. A rebecen, a rabbi felesége kicsit mindig az anyukája is egy közösségnek. A nők hozzá fordulnak tanácsért, ő segíti az esküvőre készülőket, támogatja a veszteséget szenvedetteket. Köves Dvora végtelenül kedves és segítőkész személyisége, magával ragadó eleganciája a kezdetektől fémjelzi a zsinagóga minden eseményét. Márpedig az események egy-kettőre felgyorsultak és sűrűsödtek. A csodálatos épület és az előtte megújuló park hamar közkedvelt lett a házasulandók körében éppúgy, mint a bár és bát micvára (fiúk, illetve lányok felnőtté avatási szertartása) készülő családok körében.

Bár korábban a közösség fejlődése indukálta a nagyobb zsinagógák építését, fejre állt világunkban, amikor még mindig hét évtized pusztító hatását próbáljuk kiheverni, fordítva mennek a dolgok. 

Mondhatni, a gombhoz készül a kabát, a szép nagy zsinagóga éledése vonzza maga köré a közösséget. Csakhogy az ’50-es, ’60-as években a környéken lévő hitközségi épületeket, amelyek kiszolgálnák ezt, elbontották. Ha nincs más, akkor az öreg zsinagóga lesz kénytelen befogadni mindenkit, és így is történt ez az újjászerveződött közösség életének első tíz évében. Az emeletet elfoglalta az AlefKids ifjúsági szervezet: játszószobákat, oktatóhelyiségeket, mosdókat alakítottak ki, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat. Ha kidusokra (ünnepi fogadás), szeudákra (ünnepi főétkezés), rendezvényekre kell főzni, akkor konyhát kell kialakítani, amiből aztán az évek során komplett catering szolgáltatás növi ki magát, ami ma már akár ezer fős rendezvény kiszolgálásra is alkalmas. Bár ezeket a termeket az ifjúsági szervezet rohamosan gyarapodó taglétszáma miatt már kinőtte, a játszóház továbbra is nyitva áll a gyerekek előtt, akik imára kísérik szüleiket. Emellett továbbra is különböző gyerekprogramoknak ad otthont az épület. A kicsik mozgásigényét szolgálja egy kis játszótér is, ami a zsinagóga előtt kapott helyet.

Az épület családi eseményeknek, konferenciáknak, közösségi ünnepeknek ad otthont, de mára már színházi előadást és koncerteket is adtak benne, mégpedig a hagyományos kántorkoncerttől a modern klezmeren át a szimfonikus zenekari műsorokig szinte minden kategóriában. 

Ahogy egyre gyarapodott a közösség, megjelent az igény, hogy a környéken élőknek ne kelljen a város más részébe menniük hétköznap imádkozni, így már nem csak szombaton, de munkanapokon is összegyűlik a közösség. Mivel itt van a fővárosban az egyik legkorábbi minyen (a tíz felnőtt férfi közösségét jelentő szót átvitt értelemben a közösségi imára is használjuk), így sokan kifejezetten ezért érkeznek a Lajos utcába reggelente, hogy közösségben imádkozzanak és költsék el reggelijüket. 

A zsinagóga mindezek mellett egy valódi kis ékszerdoboznak is otthont ad: a felső emeleten találjuk a Séjna Fashion divatüzletét, ahol exkluzív környezetben válogathatunk a vallási előírásoknak megfelelő ruhák között. De ne gondoljunk szomorú zsákruhákra!

Vibráló színek, elegáns fazonok, csillogó kiegészítők valóságos tárháza ez a különleges hely, ami egy letűnt kor elegáns szalonjainak emlékét idézi. 

A zsinagóga tér tehát, amint látjuk, imára és közösségi ünnepekre is szolgál hagyományos, ám mobil bútorzatával. Az egykori karzatot elfoglaló díszterem a közösségi étkezések, kisebb ünnepségek és a közös tanulások színtere. És mivel egy 21. századi rabbit nem akadályozhat a tér és az idő az oktatásban, Köves rabbi méltán népszerű óráit innen közvetítik interneten keresztül mindazoknak, akik nem tudnak személyesen részt venni a tanulásban. 

A zsinagógai élet kisugárzása

Óbudára először a rómaiakkal érkeztek zsidók, majd az évszázadok során újra meg újra megtelepedtek itt, éltek, dolgoztak, alkottak: tudásukkal és tehetségükkel gyarapították Óbudát, vagy ahogy régen „zsidóul” hívták: Oven Jósént vagy Alt-Ofent. Bár a díszletek változtak, a lényeg, az évezredes ima és a közösség megtartó ereje változatlan. 

Láthatjuk, az ódon épület minden zuga élettel telt meg. Csakhogy, ahogy mondtuk, a zsidó élet nemcsak itt zajlik. Zajlik az egyre gyarapodó óbudai zsidó otthonokban, hiszen egyre többen szeretnének ennek a régi-új központnak a közelében élni. Zajlik a régi hagyományokra épülő, de modern oktatást kínáló Zsibolygó óvodában és a szintén Óbudán megtelepedő Maimonidész Gimnáziumban, ami a zsinagógától sétatávra kapott otthont. Ahogy egykor a Jeruzsálemi Szentélyből kiáradt a fény, úgy árad ki a zsidó élet a zsinagóga falai közül, és talál újra otthonra Óbudán. Az óbudai zsidóság ma a 150 esztendős főváros egyik legdinamikusabban fejlődő közössége. „Lakva” megújuló zsinagógája vonzza az érdeklődőket, legyenek kíváncsi turisták vagy vallásos zsidók, itt élő tagjai pedig építik és gyarapítják a városrészt.

Mintegy felvezetésként rögtön érdemes arra a kérdésre megkeresni a választ, hogy Óbudán miért erősödött meg ilyen hamar a reformáció.

A 15-16. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka volt az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. A kereszténység szempontjából ezen időszakban bekövetkező legfontosabb változás, hogy – részben a tömeges könyvnyomtatás eredményeként – a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, és részben ennek következtében a papság addigi szerepe megváltozott.

Több eseménynek is fontos szerepe volt abban, hogy Luther tézisei ilyen gyorsan ismertek és elfogadottak lett Óbudán. Egyfelől Brandenburgi György őrgróf – II. Lajos gyámja – a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, valamint Lajos későbbi felesége, Mária szintén az új hit támogatója volt, általuk pedig a királyi udvar köreiben is támogatásra talált a reformáció. Mária királyné révén Óbuda – mint királynéi uradalom –– szintén közvetlen kapcsolatba került az új vallási eszmékkel. 

Másfelől a magyarországi (katolikus) egyház vezetőinek jó része a mohácsi csatatéren lelte halálát, ezáltal az egyház belső felépítése erőteljesen meggyengült. Az Óbudán lévő, középkori klerikális intézmények sorban elhagyták a települést, az itt maradt lakosokat vallási szempontból is magukra hagyva, ezáltal megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra. Az ország három részre szakadásával Óbuda a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak megerősödését. 

A Dunamelléki Református Egyházkerületet Szegedi Kis János szervezte meg, a 16. században öt egyházmegye tartozott hozzá, amelyek közül az egyik az óbudai (majd, fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Az 1620-as évektől kezdve több óbudai református lelkész neve is ismert, többek közt Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629). 

Óbudai református közösség Madarassy Gergely nevével fémjelzett korszaka 

Az ellenreformáció megerősödése újból véres konfliktusok kialakulását eredményezte Európában, jelentős méreteket öltött a katolikus–protestáns ellentét (ld. harmincéves háború), a reformáció híveinek üldözése, a református gyülekezetek mindennapi vallási életének akadályozása, aminek eredményeként a magyarországi protestantizmus egyre nehezebb helyzetbe került. Az országban ezekben az évtizedekben kettős helyzet alakult ki, ugyanis annak ellenére, hogy törvényes keretek biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a hétköznapokban mégis folyamatosak voltak a híveket érintő atrocitások. Mindemelett a török hódoltság területén lévő közösségeket kevésbé érintették az üldöztetések, mivel ezeken a településeken sem a (katolikus) Habsburg királyi udvar, sem a katolikus egyház nem tudta érvényesíteni hatalmát. A 17. század végétől azonban ezekben az uradalmakban is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda vonatkozásában ezt a korszakot egy óbudai jobbágy, Madarassy Gergely életén keresztül érdemes áttekinteni. Az élettörténetével kapcsolatban fennmaradt adatokat mozaikszerűen egymáshoz illesztve összeállítható, hogy milyen volt egy 17-18. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már az 1600-as évek közepétől Óbudán élt, és számos helybelihez hasonlóan reformátusok voltak, akik ekkoriban a település egyetlen használható állapotban maradt templomában, az egykori Margit-kápolnában tartották istentiszteleteiket. Mivel a törökök nem tulajdonítottak  jelentőséget annak, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, a református közösség tagjai viszonylag nyugodtan megtarthatták összejöveteleiket, szertartásaikat. Annak ellenére, hogy 1659-ben a Komáromi uradalom részeként a város a Zichy-család birtokába került, a továbbra is meglévő török fennhatóság következtében a mindennapok vallásgyakorlata nem változott.

Madarassy Gergely az 1680-as években Óbuda egyik leggazdagabb lakosa volt, egész telkes jobbágyként egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő volt a tulajdonában. Mindemellett, az előbbieken felül, öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az óbudaiak életét – az adók mellett – elsősorban a település hadszíntér-jellege nehezítette és keserítette meg. A Buda visszavívására indított hadjáratok miatt rendszeresen el kellett hagyniuk földjeiket, ez pedig azt eredményezte, hogy sokszor újra kellett szervezniük jobbágygazdaságaikat. Az utolsó, az egész lakosságot érintő kiürítésre 1684-ben került sor, és egészen 1688-ig vártak a visszatelepüléssel, amikor negyven református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit-kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

Ezt követően a viszonylagos nyugalom és a békés vallásgyakorlás időszaka 1698-ig tartott, ekkor érkezett meg az első nagyobb létszámú, katolikus vallású, német nyelvterületről származó telepesekből álló csoport, akiknek a Zichyek még ebben az évben átadták a – reformátusoktól erőszakkal elvett – templomot. Mindezek után az óbudai reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, hogy szertartásaikat, összejöveteleiket – a katolikus Zichyek által szigorúan korlátozott keretek között – folytassák. Templomot, oratóriumot nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és a városban protestáns lelkész sem gyakorolhatta hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A 18. század elején ráadásul több magyar családnak, köztük Madarassy Gergelynek is el kellett hagynia Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhettek vissza. A visszaköltözött reformátusok ismét a Madarassy-telken, egy celláriumban (pincében – a szerk.) tartották összejöveteleiket, illetve a közösség szempontjából nagyon fontos jelenségként, ezektől az évektől kezdve folyamatosan megtalálhatók a településen szolgálatot teljesítő iskolatanítók. 

Madarassy Gergely az 1730-as évek végén utód nélkül halt meg, ezért birtoka Zichy Péter özvegyére, az uradalmat irányító Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné évi 25 forint adó megfizetése ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is a Madarassy-fundust használják, valamint 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére. Az imaházra kifejezetten nagy szükség volt, mert a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetet látogatták.

Óbudai református közösség a 18. század második felében: a templom építésének időszaka

A 18. század közepétől változatlan körülmények között élő gyülekezet tagjainak életében a legfontosabb változást az jelentette, hogy 1766-ban a kamara lett Óbuda új földesura, és a település kamarai mezővárosként működött tovább. A református gyülekezet létszáma, az ide vezényelt – illetve Pesten és Budán állomásozó – katonaság református tagjainak köszönhetően folyamatosan növekedett. Mindez olyan méreteket öltött, hogy 1777-ben a közösség az imaház felújítását és kibővítését kérvényezte. A kamarai prefektus engedélyezte a kérelmet, azonban kiderült, hogy a prefektus által kiadott engedély törvényellenes, mivel jogköre nem terjed ki vallási kérdésekre. Az eset kirobbanását követő kivizsgálás folyamán még a gyülekezet felszámolása is felmerült.

1780-ban II. József lépett a trónra, aki – elődeivel szemben – a protestáns vallásokkal kapcsolatban sokkal toleránsabb magatartást tanúsított. Az óbudai felekezet ezekben az években számottevő fejlődésnek indult. Elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen adót fizetniük, majd annak ellenére, hogy a gyülekezet lélekszáma nem érte el a kívánt létszámot, mégis engedélyt kaptak egy iskola, majd egy kőtemplom építésére. Erre elsősorban azért került sor, mert a környező településekről, vidékről olyan nagy számban látogattak ide rendszeresen a hívek, hogy indokoltnak tartották a közösség épületeinek fejlesztését. A templom alapkövét 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében helyezték el, majd tizenegy hét alatt a teljes épületet felépítették. A templomszentelésre 1786. augusztus 27-én került sor. 1788-ban felépítették a tornyot is, a következő évben egy kisebb és egy nagyobb harangot is elhelyeztek benne.

Az 1838-as árvíz Óbuda református lakosai között is hatalmas pusztítást végzett, a gyülekezet tagjainak lakóépületei közül összesen hét ház maradt érintetlen, a többit elvitte az ár. A templom is megsérült, a korabeli beszámolók szerint az épületen belül két méter magasan állt a Duna. Mivel az épület teljes helyreállításának költségét a hívek adományaiból szedték össze, ezért csak több évtizeddel később, 1878-ban készült el, viszont ebben az évben a torony is faszerkezetű süveget kapott.

A református gyülekezet a 20. században: A Kós Károly-féle parókia

Ha megállunk a templom előtti téren, akkor a templom mellett legalább annyira figyelemfelkeltő a jobbra található parókia épülete, amelyet Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917) tervezett. A 20. század elején zajló építkezés folyamán tárták fel a középkori királyi várat, megőrzése céljából építtették meg a pincét, ahol a vár maradványának kis része még napjainkban is megtekinthető. 

Az 1930-as években előbb a templom bővítésének gondolata merült fel, majd – mivel az építendő Árpád-híd vonalában helyezkedett el – lebontásának lehetősége. Az időközben kirobbanó II. világháború azonban megakadályozta a híd megépítését, az 1940-es évek második felében meginduló újjáépítés folyamán pedig már megváltoztatták a híd tervezett útvonalát.

A 20. század közepétől minden vallásos közösség számára hitet próbáló fél évszázados időszak következett. Egyrészről a templom és a parókia épületén kívül az óbudai református gyülekezettől is elvették minden ingatlanát, másrészről a közösségi, gyülekezeti élet gyakorlását nem engedték ki a templom falai közül.

Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni a szabad vallásgyakorlásra. Ezt követően újra színes lett Óbuda vallásos élete, és ennek részeként az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, így ünnepelhette 2017-ben a reformáció megszületésének 500. évfordulóját.

Milyen szép volt régen – szokták mondani. 

Hans Jantzen német művészettörténész több mint hatvan éve is arról elmélkedett, hogy„már nem vagyunk katedrális-emberek”, Budapest volt főépítésze, Schneller István három éve megjelent nagyszerű könyvében nemcsak a modern templom-építészetről szól, arról, ahogy változik a világ, ahogyan szekularizálódik, még pontosabban varázstalanodik el. A templomépületek egyszerre vannak tele erős vallási szimbólumokkal, másrészt épületek, tehát gyakorlati célokat is szolgálnak, harmadrészt középületek, tehát esztétikai, környezet-kulturális hatásuk is kivételes. De hogyan? 

És hogyan jutottunk el oda, hogy a gótikus vagy barokk sárga, falusi templomok ismerőssége után hívők és nem hívők idegenkednek a modern kor dísztelenségétől, a látszóbetontól, a szerkezetüket megmutató épületelemektől? Mindez nemcsak látvány, múló benyomás: a modernitásban fel-feldereng korunk szellemi állapota és benne persze billegő világképünk, Ez a templomépítészetre különösen igaz: a régi patináját még az is áhítattal tudja nézni, aki nem hívő. A valóság azonban az, hogy mára egyre kevesebb a hívő és az elmúlt évszázadokban épült templomok sem mindig ugyanúgy próbáltak reagálni építésük korára. Ahány templom, annyi korréteg – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ahány egyház, annyiféle a templom is.

Valaha – a katolikus egyház egyeduralkodása idején – a templomépítészet fő célja a szakralitás és a természetfeletti megjelenítése volt, ennek a külső megjelenése, a tornyos-hosszúházas, bazilikális forma szinte már hagyományként él a fejünkben. A historizáló épületek megismételték/másolták a korábbi korok formáit, de már századokkal korábban sokféle más is létezett. Aztán a 20. században a társadalmi változásokkal nemcsak a hitélet, de a templomépítészet is megváltozott – ez is, az is megpróbált reagálni a változásokra. Új technológiák, speciális helyi szituációk (lásd lakótelepek) és építőanyagok (vasbeton) jelentek meg – és ennek bemutatására alkalmasabb szabadtéri skanzent mint Óbuda, aligha találunk.

A kerület ugyan Budapest legrégebben lakott területén jött létre, de növekedése a templomépítészetben és annak stílusváltozásaiban is követhető.

Több mint húsz templom vagy gyülekezeti központ található itt, mindet tehát megemlíteni sem tudjuk, de egy kiadós virtuális sétára talán felfűzhetők.

Fontos, hogy a régebbi korokkal ellentétben most nincs egyeduralkodó stílus, hanem különféle irányzatok vannak, amelyek egymás mellett élnek és fokozatosan változnak, fejlődnek. 

Kolosy tér, az Újlaki templom

A török idők előtt a valahai Szentjakabfalva állt itt, a török kiűzése után bajor és württembergi telepesekkel alapították újra. A növekedő település gyorsan kinőtte kis kápolnáját (ma is megvan följebb, az Ürömi út és a Szépvölgyi út sarkánál), így épült meg az új Sarlós Boldogasszony-templom. Építését egy bizonyos Hamon Kristóf kőművesmester kezdte el, aztán 1748-as halála után a több félbehagyott templommal özvegye a gondot is megörökölte. A megoldás? Férjéül egy másik építőmestert választott, nevezett Nepauer Mátét. A templom építése alatt többször elfogyott a pénz, egy évvel felszentelése után a ház mellett futó vízmosás miatt (mai Szépvölgyi út…) a tornya dőlni kezdett. Nepauer úgy mentette meg a templomot az összeroskadástól, hogy a déli oldalra áthelyezve egyensúlyozta ki. (Feltűnt egyébként, hogy az Újlakinak csak egy tornya van?)  

De a katasztrófákkal kikövezett templomsorsnak itt még nem volt vége: 25 évvel később villám csapott bele és kiégett, 1875-ben pedig újabb árvíz érte. A mai Szépvölgyi nyomvonalán lezúduló víz előbb a kriptát öntötte el, majd a templomot is és az özönvíz vitte magával a berendezést és a koporsókat egészen a Dunáig.

A templomot sokadszorra Ybl Miklós tervei szerint újították fel: ekkor került obeliszk a valaha volt torony helyére, némileg kiegyensúlyozva az egytornyos aszimmetriát. 

Kevesen ismerik viszont a parókia-épületet, ami 1986-ban Turányi Gábor és Vincze László tervei szerint épült meg a templom melletti utcában. Hagyományos, befelé nyúló magyar ház tornáccal, az utcára merőleges gerinccel, nem mellesleg két új hittanterem is került ide. A kőkerítés felett látni az épület nyitott-fedett előterét, az eldugott újlaki utcaszakasznak ezen a 15 méterén viszont képes megidézni azt az óbudai  hangulatot, amit a Krúdy- regényekből még kiérezhetünk. Apróság, de nagybetűs Építészet ez a Felhévizi utcában, a 2. kerület és Óbuda határán.

Óbudai zsinagóga

 A templomépítő Nepauernek itt sem volt szerencséje a környékkel. Ő tervezte ugyanis azt a második zsinagógát, amely közel a Dunához, az akkori Zsidó térként ismert területen épült fel 1769-ben. A rossz talajviszonyok miatt ez is hamarosan megroskadt, falai repedeztek, klasszicista stílusú átalakítására végül 1821-ben, Landherr András tervei alapján került sor. A maga korában a Habsburg Birodalomban nemcsak a legnagyobb zsinagógának számított, de ez volt az első, külsejében is díszes és monumentális zsinagóga Magyarországon. Maga József nádor is szívesen büszkélkedett vele külföldi vendégeinek: timpanonos-korinthoszi oszlopsoros homlokzata hasonlatossá tette a korszak protestáns templomaihoz, és ez is volt a cél: megjeleníteni, hogy a zsidóság a többi vallással egyenrangú.
1945 után megszűnt templomnak lenni, előbb menedékházként működött a megmaradottaknak, később a Magyar Televízió stúdiójává alakították át. De belül így is megőrizte jellegzetes karzatát és hatalmas boltíveit – a műemlék épületet 2010-es felújítása óta az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) használja. (Érdekesség, hogy nem messze innen az újlaki Frankel Leó utcában működik egy neogótikus neológ zsinagóga is – egy óriás bérházba applikálva.)

Kós Károly az óbudai református parókia tűzfalán

A Flórián tér közvetlen szomszédságában, a Kálvin közben áll 1786-os felszentelése óta az a református templom, amely a legrégebbi ilyen épület Budapesten. A templom mellé 1908–1909 között épül egy új parókia, méghozzá Kós Károly és korai alkotótársa, Zrumeczky Dezső tervei alapján: igazi óbudai látvány a copf stílusú református templom a romantikus-népies parókiával a panelházak árnyékában. 

(Kós és Zrumeczky a Wekerle-lakótelep és az Állatkert emlékezetes épületein is közösen dolgoztak.) A parókia híd felé eső óriás tűzfalára került fel néhány éve Veszeli Lajos festőművész montázsa Kós Károly jellegzetes munkáinak képeivel. 

Budapest egyik legrégebbi kálváriája, a kiscelli 

Nem templom, de annál látványosabb: végigsétálni rajta még ma is időutazás. A Kiscelli Múzeum mellől indul, ami szintén templom volt valaha trinitárius-kolostorral. (A rendet II. József 1783-ban feloszlatta, az épület a hadipénztár tulajdonába került, a templom tornyait lebontották, végül az alig használt épületet 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vásárolta meg, hogy kastéllyá alakíttassa át – ez volt a Schmidt-kastély). 

A kiscelli kálvária a Margit Kórháznál, a Kiscelli utcában kezdődik felfelé egy kőkorlátos, lépcsős úttal, majd továbbindul a 14 stációból álló keresztúton – a kék kereszt jelzésen – egészen a kálvária három keresztjéhez és a Szent Vér-kápolnához. Itt, fent valaha Óbuda földesura, Zichy Péter építtette az első kápolnát a mariazelli kegyszobor másolatának – emiatt kezdték Klein Mariazellnek, azaz Kiscellnek nevezni. A kálváriát és a 14 stációt a korábbi kolostor és a kápolna között 200 évvel ezelőtt Óbuda akkori német nyelvű lakosságának építették ki.

Metodista Egyházközpont, Kiscelli utca 1999

Ha modern templomokat emlegetnek, sokakat fog el rossz érzés. Pedig ahogy a maguk idejében a gótikus vagy barokk templomok, ezek is a saját korukra és a megváltozott viszonyokra reagálnak. És a modern templomépítészet is érlelhet ki magából páratlant, rosszat vagy éppen olyat, amit már 30-40 év után halad meg az idő. A Kiscelli utcában álló Metodista templom és egyházközpont például szinte észrevétlenül olvad be a zárt házsorba – bent viszont egy kisebb birodalom nyílik meg templomi és közösségi terekkel. 1999-ben készült el, de arányai, visszahúzódása ma is érvényesek a megrendelő egyház igényei és a hely által kikényszerítettek szerint.

Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia 

A lakótelep közepén járunk, ahol a már emlegetett kritikus évtizedek a templom megítélésére is átragadtak. Még a lakótelepek előtt, 1926-ban tartották itt az első miséket egy általános iskola tornatermében, de a katolikus egyházközség megalakulása után a legrosszabbkor, 1949 végére készült el a templomuk. Ezt elsöpörte a lakótelep-építés és 1977 januárjában eldőlt, hogy a régi helyén új épülhet – Perczel Dénes tervei alapján egy korhoz alkalmazkodó új beton- és hasábtemplom. 

A csillaghegyi református templom

Haladunk kijjebb… Csillaghegy magasságában, a Szentendrei út mellett áll ez a magas, pártázatos tornyával kiemelkedő kőtemplom. A környék fejlődése a 19. század végén kezdett beindulni, a református közösség 1926-ban kezdett hozzá a csillaghegyi templomához. Lassan készült: Szántay Endre tervei alapján 1931-re az alagsorig jutottak és 1933-ban szentelték fel az ideiglenes fém állványra elhelyezett harangot. (A tornya csak 1949-ben lett kész.) Az építkezés egy részét holland adományokból fedezték, aztán amikor lassan elkészült, jött a világháború. A templom ugyan sértetlen maradt, de amikor az 1945. februári árvíz Csillaghegy nagyobb részét elöntötte, többen a magasabban fekvő templomba menekültek.

A békásmegyeri evangélikus templom

Magyarországon a rendszerváltást követően megszűnt az a korábban többé-kevésbé létező tilalom, hogy szocialista lakótelepeken nem épülhet új templom. Amikor viszont már lehetett, a templomok gyakran  maradék telkekre kényszerültek. 

Az utóbbi évtizedekben különösen az evangélikusok templomépítészete volt figyelemre méltó – ennek egyik kimagasló példája a Pazár Béla által tervezett békásmegyeri templom. Békásmegyer is egy volt az ország több száz lakótelepe közül, ahol a kádári tiltás miatt 1989 előtt nem épülhettek templomok. Azóta több is épült, rögtön a kortárs templomépítészet puritán – modern vonulatának egyik legjellegzetesebbike ez az evangélikus templom. (1999–2007 tervezők: Pazár Béla, Magyari Éva és Polyák György építész) A puritán téglaépület igazi határzónában áll: a valahai Megyer település – ma Ófalu – és az óriás lakótelep határán. Az ék alakú telken szigetként jelenik meg a templom, vagyis kevésbé a hely szelleme volt az inspiráló, inkább a protestáns történetiségé, a visszautalás a magtár egyszerűségére. Minden téglából van kívül-belül: fugázatlan nyersessége elemi erővel hat, az épület szimbolikus üzenete az erős várnak, ahol a jól megépített tégla homlokzat ellenállóbb, mint bármilyen vakolat. A templomtérben ez a téglás egyszerűség különösen erősen hat: a tiszta formák, anyagok és a keletről beeső fény szinte tisztító hatással stilizálják emelkedetté a csöndet. 

A végletekig csupaszított esztétika a mélyen gyökerező protestáns hagyományokból építkezik, egyszerre késztet megállásra és/vagy hallgatásra és/vagy szólít meg a szakralitás nyelvén.

A Gaudiopolis Evangélikus Szeretetház

A templom hatását tovább erősíti a később mögé épült szeretetotthon. Ez is téglából épült, a 64 apartman jellegű szoba ablakai a külső homlokzaton megjelenő monotonitásukkal erősítik a ház szikárságát. A két, elfordítva összeillesztett U betűt utánzó alaprajz ugyanakkor változatos udvarokat és előkerteket produkál: az intim és nyitott határán egyensúlyoznak, és a templom felé is természetes átjárást biztosítanak. Pazárék itt sem a nálunk szokásos harsányabb, mediterrán vagy osztrák gemütlich példákat követték, inkább észak felé figyeltek, és ebben a hazai kiabálásban is egészen másra, amit talán a protestantizmusból levezetett humánus szigorúságnak lehetne nevezni. 

Szent József-plébániatemplom, Ófalu

A török hódoltság után elnéptelenedett vidékre a Zichy grófok több mint 300 éve német ajkú katolikusokat telepítettek be. A mai templom helyén valaha a pestisben elhunytak temetője volt. 1754-ben kezdődött a templomépítés a budai Schaden János Mihály tervei alapján. A templom aztán hamarosan kicsinek bizonyult, a mai formájába 1787–89-ben bővítették ki. Csinos, hagymakupolás barokk templom, aminek vörös fazsindelyes teteje 1950-ben egy villámcsapástól leégett – az ideiglenes torony gúla alakú sisakját végül 1993-ban építették vissza eredeti formájába és 1996-ban az eredeti, hódfarkúcserép-fedését is visszakapta. 

A két kapuszárny eredeti copf asztalosmunka, a templomkert nyugati oldalán felállított dór oszlop tetején egy, a 18. századból származó Immaculata szobor áll. Az oltárok az Óbudai trinitárius kolostorból kerültek ide, miután 1779-ben a rend már emlegetett feloszlatása után elárverezték őket. (A főoltárt Zichy Miklósné grófnő, a mellékoltárokat Schauerstein Ferenc óbudai prefektus vette meg és ajándékozta a templomnak.)

Boldog Özséb Templom 

Lehet, hogy a szocializmus alatt mégis épülhetett templom lakótelep mellé? A nyolcvanas években járunk, amikor Lékai László bíboros, esztergomi érsek a lakótelepen átutazva érzékelte a katolikus templom hiányát. Mivel közelgett a bíboros 75. születésnapja, az akkori állami vezetők megkérdezték: mit szeretne erre az alkalomra? Innen már kitalálható: az új békásmegyeri templomhoz a főváros adott telket az egykori Vera téren, ahol Csaba László tervei alapján 1985 nyarán kezdődött el az építkezés. Különös formájú a hatalmas, üvegfalú, látványos fa mennyezettel készült templom, amit az egykori esztergomi kanonok, majd pilisi remeteségbe vonuló Özsébről, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok alapítójáról neveztek el.

Megbékélés Háza 1992–98

Végül már a kerület szélén járunk, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség temploma áll. A MET a hetvenes évek közepén akkor jött létre, amikor megtagadták az Állami Egyházügyi Hivatallal az együttműködést, és kiszakadtak a metodista egyházból. A kisegyházat 1981-ban ismerte el az állam, és 1992-ben kapott itt telket a Fővárostól templomépítésre és parkosításra, mert itt több mint ötezer négyzetméterről volt szó. Ma már tekintélyes ligetté nőttek az akkor elültetett bokrok, fák, a templom megtervezésével pedig a nemrég elhunyt építészt, Nagy Bálintot bízták meg. Az eredeti, fából tervezett épületet a tűzoltóság nem engedélyezte, így végül 1998-ra készült el a Megbékélés Háza.

A barátságos, hagyományosan kereszt alakú tégla templom belül fa burkolatot kapott, kívül-belül pedig a keresztény-zsidó vallások testvériségét hirdető keresztek, Dávid-csillag és Mózes kőtáblái díszítik. A vörösfenyőből készült padok V-alakban fordulnak az oltár felé, ami mögött a Természetet szimbolizáló élő szőlőtőke ágai futnak fel a keresztre. A 80 kilós harang itt is holland adomány volt, amit a főváros közvetítésével kapott meg a gyülekezet.

Itt a tavasz, a nyíló szerelmek ideje, költők, írók ihletője. Krúdy Gyula több novellájában is megénekelte a virágzó Óbudát, a kövein sétáló, kávézó dámákat, úrfikat és más csodabogarakat. Olyan plasztikusan ábrázolta ezt a városrészt és az itt élő figurákat, hogy pillanatok alatt köztük érezhetjük magunkat, le s fel sétálgatva, kávézgatva, jókat falatozva. A tavasz illata, a nap melege csábít a múltidézésre, hagyjuk meglódítani képzeletünket, ehhez hívjuk segítségül a 40 éves Krúdy-kör gazdag történetét és az író Májusi csodák című novellájának ezt a kis részletét: „Mint azt már régen megállapították, május hónap a szerelem, azaz az emberi megújhodásnak hónapja. Minden májusban szokatlan érzelmek költöznek a legjobban lelakatolt, örök rabságra ítélt szívekbe is. Ha másképpen nem: újra kezd szeretni a szív május jöttével, holott azt hittük, hogy már túlestünk az úgynevezett nagy érzelmeken – kezdte Szindbád mondanivalóját.”

Mi meg kezdjük megemlékezésünket a jubiláló Krúdy-körről, felvillantva ennek a hosszú, szép, de göröngyös útnak főbb állomásait a főbb szereplőkkel.

Király Lajos az első időktől tagként, majd vezetőként, elnökként mindig azt nyilatkozta, hogy a Krúdy-kör évtizedek óta az óbudai kulturális élet megkerülhetetlen tényezője. Számos könyvében „megénekelte” a nagy íróhoz való viszonyát, sőt képzeletben beszélgetett is vele, ebből idézünk: „Óbuda, az ódon kis város, amely befogadott, s Te a Templom utcában tengetted életed. Nyomorogtál. Igaz, hogy sokat írtál, és a pénz, amit kerestél, elillant a családra, a szállodákra, a mulatozásra és a nőkre. Szerény boldogságban jártál át a Kéhli vendéglőbe, hogy elfogyaszd kedves ételeidet és kedvenc borodat…”, majd leírja Krúdy utolsó napját. A korábbi elnök arról is nyilatkozott öt évvel ezelőtt a Három és fél évtized című vaskos antológiában, hogy „harmincöt év egy ember életében is számottevő, ám egy irodalmi kör életében talán még jelentősebb időszaknak számít, mert az ilyen hosszú megmaradás függ a vezetés és a tagság szorgalmától, áldozatos munkájától, a mecénásoktól, valamint a hálás közönségtől. Úgy látszik, nálunk ez mind együtt van, s reméljük, még nagyon sokáig együtt is lesz. Köszönet nektek és köszönet a támogatóknak, köztük a Kéhli vezetőinek, hogy rendszeresen helyet adnak számunkra.”

Az ország talán legnagyobb irodalmi körének negyvenedik évét már nem érhette meg…

Kanizsa József és Biró Endre két oszlopos tag, mindkettő kihagyhatatlan a Krúdy-kör hosszú történetéből, írásokkal szerepelnek a 40 éves évfordulóra kiadott Krúdy-antológiában, amely a Biró-nyomdában öltött testet. A tulajdonos, Biró Endre az egyik Krúdy-est előadójaként elmondta, hogy örömmel adta ki a vaskos kötetet, de azt is, hogy rendszeresen ír és fedezi fel Budapest egy-egy városrészét, vagy az ország településeit, hogy tollhegyre tűzze élményeit.

„Óbudát is nagyon szeretem, szívesen járom hangulatos kis utcáit, patinás vendéglőit, kávéházait, s remélem, egyszer meg is örökíthetem az itt szerzett élményeimet egy könyvben, amelyet szintén a Kéhliben mutathatok majd be” – osztotta meg vágyát Biró Endre, aki szinte a kezdetektől kötődik a Krúdy-körhöz, és így Óbudához is, s a nyomdájában nyomják ki a Krúdy-körhöz tartozó írók, költők műveit. Mint például a másik „oszlop”, Kanizsa József műveit, aki talán a kör legtermékenyebb szerzője az 55 megjelent könyvével! Hat évtizede ír, költ, benne van az irodalmi életben, és csaknem négy évtizeden át fogta össze az irodalom- és művészetbarátokat a Krúdy-kör egykori titkáraként. 1983 márciusától tag, élő történelem! Tőle tudjuk, hogy a kör első elnöke Szőke Miklós Árpád, titkára pedig T. Ágoston László volt, ő adta át a stafétabotot neki 1986-ban, amelyet 2017-ig „fogott”, s adta tovább Németh Nyiba Sándornak. A Zichy-kastélyból vándoroltak majd tíz éven át utcáról utcára, házról házra, míg rátaláltak a Kéhli Vendéglőre. 

„Cecei Horváth Tibor vendéglősben igazi irodalombarátra leltünk 1991-ben, azóta otthonunk híres étterme, amiért köszönet neki. Nagy találkozás volt!” – mondja. 

Kanizsa József Kőbányán él, de a szíve – sokszor hangoztatja – Óbudáért is dobog, ahová mindig szívesen jön. Sokat tett Óbuda kultúrájáért, amit néhány évvel ezelőtt oklevéllel ismert el az önkormányzat, és amit dr. Kiss László polgármestertől ezekkel a „költői” szavakkal vett át:

„Az ország egyik legszebb részén, a Mura és Bázakerettye közötti hegyes, dombos kis erecskék, patakkal, tavakkal szabdalt völgyes vidéken, Zajkon születtem 1942. augusztus 27-én, ötgyermekes olajbányász családban. E csodálatos történelmi táj meghatározó volt életemre, a lelkiekben gazdag, mindig ábrándozó, a világot megváltó terveket hordozó érző szívemre. Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám gyakran mesélt, s hogy honnét szedte a meséket, a mai napig sem tudom. Bevezetett egy rejtélyes mesevilág szivárványvilágába. E mesevilágot még színesítette a szomszédban élő kanász, Fránci Gyuri bácsi. Tőlük kaptam kedvet a meseírásra. Gyermekkoromban nem volt még villany a faluban, így estelente a csodálatos csillagos eget kémleltem elmerengve, miközben meséket találtam ki, verseket írtam. Ma is ezt teszem. Köszönöm a díjat az önkormányzatnak, amely mindig példamutató bőkezűséggel támogatta és támogatja a kultúrát. Zábó Attila képviselő például, örömmel tapasztalta látogatásakor, milyen lelkes, kultúrára éhes csapat gyűlik itt össze hónapról hónapra.” 

Kanizsa József Óbuda is hazám című versében így fogalmazta meg érzéseit: „Nékem Óbuda is Hazám, Krúdys hittel Krúdy népszerűségén őrködöm, s vele együtt Óbuda hírneve is maradjon fönn örökkön…” 

Mindezért igen sokat tesz Németh Nyiba Sándor, aki már évek óta összefogja ezt az immár 300 főre duzzadt alkotó társaságot, s aki nemcsak Óbudán, de országszerte hirdeti verses-zenés előadásaival, valamint eddig félszáz irodalmi táborával a nagy író életművét, és ápolja szellemiségét.

Németh Nyiba Sándor igen sokoldalú, afféle reneszánsz ember, hiszen mint egykori élsportoló költőként, zenészként, zeneszerzőként és műsorvezetőként is az élre tört. Nagyon messziről, egy kis Vas megyei faluból, Kenyeriből indult, és nagyon messzire jutott az évtizedek alatt, mint alkotó művész, mint sportoló. 

„Versenyzőként két olimpiára jutottam ki, a moszkvaira és az atlantaira, amelyeken jó, ötödik és nyolcadik helyezést értem el” – meséli. Mindig hajszálon múlt a nagyobb siker, a dobogó. De más világversenyeken szerencsére sokszor állhattam a legtetejére. Grapplingban (harcművészet) például többszörös világbajnok vagyok”.

Ritkán fordul elő, hogy egy élsportoló – stílszerűen mondva – átnyergeljen a művészetre, Pegazuson és a zene szárnyán száguldjon tovább. Vajon mikor ejtette rabul a zene és a vers?

„Tizenkét évesen kezdtem vonzódni a művészetekhez” – válaszolja. „Vonzott a ritmus, az ütem és elhatároztam, hogy dobos leszek. 1996-ban alapítottam meg a DE-PRESSION együttest, amellyel a mai napig zenélek. Eddig negyven albumot készítettünk, s legalább félszáz neves énekes énekli dalainkat. A versek is gyerekkorom óta érdekelnek, két edzés között mindig olvastam kedvenceimet, József Attilát, Adyt, Krúdyt vagy másokat. Verses-zenés önálló estjeimmel évek óta járom az országot és kortárs költők verseit is szívesen szavalom. Eddig háromszáz CD-n szerepelek, két önálló kötetem jelent meg.” 

A Magyar Kultúra Lovagja, Krúdy Aranyérmes, Aranytoll- és Olimpia Akadémia-díjas. Jó kezekbe, egy agilis, sokoldalú ember kezébe került a Krúdy-kör élete, havi három-négy rendezvénnyel! A tagok szívesen ápolják a kapcsolatot a Kláris, a Tamási Lajos, a Corvin, a Kárász József, valamint a Magyar Orvos Írók és Képzőművészek Körével. Turi Török Tibor szobrászművésznek eddig hét domborművét avatták, és tervezik egy Krúdy- mellszobor átadását is Óbudán. Az elnök hitvallása és vágya, hogy a Krúdy-kör fiatal és idős alkotók bölcsője legyen még hosszú ideig. 

„Nagyok” a körben 

Ismert alkotók, akik megfordultak a Krúdy-szalonban: Baranyi Ferenc, Csukás István, Czigány György, Jókai Anna, Kalász Márton, Kaiser László, Keres Emil, Mécs Károly, Lator László, Pomogáts Béla, Krúdy Anna, Krúdy Melinda Zorád Ernő, Fodor András és Mezey Katalin. 

A legaktívabbak a körben

Tagok, akik nélkül nem működne a Krúdy-kör ilyen hosszú ideje sikeresen: Arany Tóth Katalin, Bíró Krisztián, Deák Attila, Deák Isabelle, Dedik János, dr. Dézsiné D. Beöthy Hajnalka, dr. György Pál Katalin, Drotleff Zoltán, Csép Rózsa, Cserna Ferenc, Gál Mihály, Gémes Kata, Haranghy Géza, Hermann Mária, Horváth Gábor Miklós, Imre Anna, Jousse Erzsébet, Kanizsa József, Kanizsai József, Kascsák József, Keskeny-Farkas Anikó, Kesztyűs Ferenc, Koós László, Kő Szabó Imre, Kőházi Erzsébet, Lengyel Géza, M. Jankó János, Magyary Hunor, Németh Nyiba Sándor, Orosz Margit, Pánti Anna, Pintér Miklós, Rehorovics Anita, Stancsics Erzsébet, Simon M. Veronika, Szedő Tibor, Szénási Sándor István, Szölősi Dávid, Török Nándor, Wittenberger Erzsébet, Zsuzsa Mihály.  

Támogató Ceceiek 

Krúdy Gyuláról közismert, hogy szerette a jóféle ételeket, borokat és nőket, s gyakran megfordult mulatozni a Kéhliben. A vendéglő korábbi tulajdonosa, Cecei-Horváth Tibor is szerette a finom ételeket, borokat és nőket – öt felesége volt. Híres volt gavallérságáról is. Egy „szindbádos” történet kering róla. Az 50. születésnapját igen egyedi módon ünnepelte, illetve ünnepeltette meg… Mind az öt feleségével jó kapcsolatot ápolt, s gondolt egyet, meghívta őket a kerek évfordulón az Operaház egyik páholyába. Mindnyájan el is jöttek, csak éppen ő nem jelent meg. De bőkezűen gondoskodott róluk, mert fél óránként küldte nekik a legdrágább pezsgőket. Az este jó hangulatban telt, az asszonyok összebarátkoztak, miközben a „közös” férj valahol jól mulatott – persze egy másik hölggyel… Három gyermeke ma a Kéhli Vendéglő tulajdonosai, ketten a Krúdy-kör elnökségi tagjai. Az egyikükkel, Cecei-Horváth Gergellyel idézzük meg a 12 éve elhunyt édesapa alakját, az irodalom nagy szerelmesét: „Apám kisgyerekkora óta bújta a könyveket, egyszer disznóöléskor, amikor mások az udvaron serénykedtek vagy csak nézelődtek, ő a spájzba vonulva olvasott. Később verseket írt, két kötete jelent meg a Krúdy-kör gondozásában. Mesélte, hogy 1989-ben Király Lajos és Kanizsa József kereste meg azzal az ötlettel, hogy nálunk tarthassák az irodalmi kör foglalkozásait. Nem kellett sokáig kapacitálni, azonnal igent mondott, és nemcsak hellyel, hanem borral, üdítővel, pogácsával és kedvezménnyel is támogatta a rendezvényeket. Ezen a napon ugyanis féláron vacsorázhatnak a tagok. Nagy Krúdy-rajongóként és művészlélekként szívesen vállalta a mecénási szerepet. Halála után nem volt kérdés, hogy mi is folytatjuk ezt a hagyományt, már csak édesapánk emléke miatt is. Persze, mi szintén Krúdy-rajongók vagyunk.” Arra a kérdésre, hogy mindez anyagilag megéri-e nekik, rövid választ ad: ez nem pénz kérdése… 

Ezüstzománc technikával készült az 1340-es években, valószínűleg Párizsban. (Egyes feltételezések szerint Jean de Touyl készítette, aki 1349-ben halt meg Párizsban). Kinyitott állapotban 26 cm magas és 40 cm hosszú.

Az oltár kinyitható szárnyain, belül Jézus születésének története (Angyali üdvözlet,  Mária találkozása Erzsébettel,  A Háromkirályok, Jézus bemutatása a templomban, Menekülés Egyiptomba) látható.

Az aranyozott ezüst alakok transzlucid (áttetsző) rekeszzománcból készültek. Az oltárszekrényen belül, középen a trónoló, koronás, szoptató Madonna ül a kis Jézussal, mellettük két angyal áll, akik ereklyetartó dobozkát tartanak a kezükben – sajnos nem lehet tudni, hogy kinek az ereklyéit. A szobrok arca és keze ronde-bosse zománccal (nagy technikai felkészültséget igénylő, plasztikus zománc) díszített. Az oltárszárnyak felső részén és a külső oldalakon zenélő angyalok, a tizenkét apostol, négy női szent, Keresztelő Szent János, továbbá két diakónus: Szent István és Szent Lőrinc láthatók. A klasszikus gótika stílusában készült drapériás figurák lebegő, elegáns, törékeny alakban jelennek meg előttünk. 

Az óbudai klarisszák 1541-ben a törökök elől Pozsonyba menekültek, a kolostor értékes kincseivel, a házioltárral és Erzsébet királyné hamvaival együtt.  A kincsekről 1656-ból fennmaradt egy magyar nyelvű lajstrom, amelyben a házioltárt is megemlítik: „Ismegh egi Ezüst oltárka, az kiben az Boldogh Aszoni kepe uan.”  1714-ben a klarisszák visszatértek Budára, ahol a kincseikről készített magyar és latin nyelvű összeírásban az akkor már „romlott” állapotú oltárkáról azt írták, hogy „korábban a királyné használta”: „Unum Altariolum parvum argenteum, qd Regina pro devotione sua asservabat:” Berchtold püspök jegyzőkönyveiben is szerepel 1770-ben, mint Erzsébet királyné aranyozott ezüst házioltára.  A rend feloszlatása után, 1782-ben a pozsonyi zárda kincseinek összeírásában is megemlítették. (Ekkor Árpádházi Boldog Margitnak tulajdonították. Később Czobor Béla bizonyította, hogy 14. századi és Piast Erzsébet királynéé volt.) 1784-ben az apácák ingóságait – a házioltárral együtt – Pozsonyban elárverezték. Az oltárt Batthyány József vette meg. 1824-ben gróf Batthyány Vince özvegyénél volt az oltár, ekkor  készítettek róla leírást. A 19. század közepén gróf Batthyány Artúr tulajdonában volt, rakicsányi kastélyában állt (ma Rakican, Szlovénia). A tulajdonos 1864-ben felajánlotta – akkoriban kedvező árnak mondható – 8.000 forintért a Magyar Nemzeti Múzeumnak, az intézmény azonban nem tudta megvásárolni a műtárgyat. 1866-ban a Batthyány család eladta az oltárt a frankfurti Goldschmidt műkereskedésnek. Tőlük került a Rothschild-család (Alphonse von Rothschild) tulajdonába, feltehetően eladás útján.

1900-ban a párizsi világkiállításon a Rothschild-gyűjtemény részeként a magyar pavilonban kiállították, ekkor láthatta először a nagyközönség.

A házioltárt a Rothschildoktól egy New York-i műgyűjtő vette meg, és tőle került a Metropolitan Múzeumba 1962-ben (ltsz: 62.96), ahol ma is látható. A múzeumhoz tartozó Cloisters-ben őrzik, amely az Európából elhozott és Amerikában újra felépített kolostorokból kialakított épület-együttes és kiállítóhely. A házioltárról készített művészi fotók – a Metropolitan Múzeum jóvoltából – az Óbudai Múzeum állandó helytörténeti kiállításán láthatók.

EGY SÍRKÁPOLNA A RÓMAI KORBÓL: A CELLA TRICHORA

A Hunor, a Körte és a Raktár utca kereszteződésében található ókeresztény sírkápolna 360 körül, korábbi római kori lakóházak maradványaira épült. Az egyik legrégebbi, kereszténységhez kapcsolódó emlék a fővárosban. Maradványait 1930 körül tárták fel. A kápolna elnevezése az úgynevezett háromkaréjos elrendezésére utal, háromlevelű lóhere alakú cellákból álló, háromapszisos épületet jelent. Hasonló cella trichorák találhatók Pécsett. Az óbudai kápolnának ma már csak az alapfalai láthatók.

ÁRPÁD-KORI BAZILIKA ÉS GÓTIKUS PRÉPOSTSÁGI TEMPLOM 

A középkori Óbuda káptalani (egyházi) központját és Szent Péter tiszteletére emelt első prépostsági templomát feltehetően Orseolo Péter alapította a XI. század első felében. A monumentális – kb. 70 méter hosszú, 25 méter széles – bazilika a mai Fő tér környezetében állt. Építése Szent László király idejében fejeződhetett be. Az ásatások során előkerült, díszesen faragott köveken észak-itáliai és dalmáciai motívumok is megfigyelhetők. A Szent Péter-templom az 1241-es tatárjárás alatt súlyos károkat szenvedett, de teljes helyreállítására sohasem került sor. Köveit később például a gótikus Szűz Mária-templom és a Mátyás király által alapított pálos templom és kolostor építkezéseihez is felhasználták. A templom megmaradt kövei közül kiemelkedik az úgynevezett „kalocsai kő”, amely román kori művészetünk egyik legszebb emléke. Ma a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik, másolata látható az Óbudai Múzeumban. Eredetileg a templom szentélyét a hívektől elválasztó korlátot díszíthette. Az évszázadok során kalandos úton Kalocsára került, ahol beépítették a székesegyház falába, amelynek feltárása során került elő újra. A faragott kövön íves árkád alatt, indás-leveles díszítés között térdelő férfi alak látható három angyallal.      

A Szent Péter-templom romos állapota is okot adott arra, hogy Piast Erzsébet királyné, Nagy Lajos király édesanyja új prépostsági templomot építtessen, amely a régi mellett készült el, gótikus stílusban. A hatalmas méretű (70 x 20 méteres), Szűz Máriának szentelt, három hajós csarnoktemplomot 1349-ben szentelték fel. Délnémet építőmestere, Corrardus Theutonicus irányította az óbudai klarissza templom és kolostor építkezését is. A kései gótika csipkézett és soktornyos jellegét megjelenésében jól tükröző templom szépségéről több középkori forrásunk is megemlékezik. Például Petrus Ransanus püspök, nápolyi követ, aki Mátyás király udvarában járva Óbudára is eljutott. A templom belsejében több oltár is állt, amelyek közelében – a kor szokásának megfelelően – az adományozók (donátorok) és családtagjaik temetkezhettek. A templomot a törökök 1526-ban felgyújtották és kirabolták. Köveinek nagy részét a Zichy-család használta fel a 18. század közepén a kastélyuk építéséhez. Az alapfalak egy kis részlete látható az Óbudai Múzeum középkori Pincetárlatán, oszlopalapozások és további falrészletek találhatók az Új Sipos Étterem pincéjében is. 

A FERENCES TESTVÉREK SZERÉNY TEMPLOMA 

Az óbudai ferences templomot és kolostort a 13. században alapították és a rend szabályai szerint a középkori város szélén építették fel, egy római kaszárnya falainak felhasználásával. Első említése 1298-ból származik. Feltárására az 1970-es években csak részlegesen kerülhetett sor, mivel a templomhoz északon csatlakozó kolostor maradványait a panelházak építésekor teljesen elbontották. A templomra vonatkozó legfontosabb forrásunk az Óbudát 1355-ben kettéosztó, a királyi (királynéi) városok határait kijelölő, Nagy Lajos király által kiadott oklevél, amely szerint a templom kapuja a Szent István által alapított Fehéregyházára nézett. A leírásból az is kiderült, hogy a rendház Óbuda északnyugati határán helyezkedett el. 1357-től a ferencesek feladata lett a klarissza apácák lelki gondozása is. Mintegy ennek fejében Piast Erzsébet királyné engedélyezte a szerzeteseknek, hogy a klarissza kolostor temetőjébe temetkezzenek. Az 1526-os török támadás elől a ferencesek elmenekültek. A kolostor olyan súlyos károkat szenvedett, hogy ide már nem is tértek vissza. A templom romjai a Vöröskereszt utcában láthatók. 

SZENT KLÁRA SZÜZEINEK KOLOSTORA 

A hazánkban a 13. században megtelepülő klarissza apácák óbudai kolostorát I. Károly (Róbert) felesége, Piast Erzsébet királyné alapította 1334-ben. A templom nagyjából 70 méter hosszú és 25 méter széles volt és egy 66×60 m-es kolostor tartozott hozzá. Az építkezés több mint harminc évig tartott, de 1346-tól már érkeztek ide az apácák. A magyarországi klarissza rend központjának számító kolostor hamarosan a főúri leánynevelés központjává is vált. Legfőbb támogatója maga a királyné volt, aki igen sok időt töltött kedvelt apácái társaságában. Emellett különféle kiváltságokkal (birtokokkal, malmokkal, házakkal, vámszedési joggal) és zarándokútjairól származó ajándékokkal halmozta el kolostorát. Ilyen értékes ajándék volt például a királyné megrendelésére készült házioltár – az Anjou-kor egyik leghíresebb iparművészeti remeke –, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. (Lásd másik cikkünket – a szerk.) A kolostor a középkori főúri leánynevelés központja is volt. A templom déli oldalához épült a Krisztus Teste kápolna, ahol végrendelete szerint a királynét is eltemették 1380-ban. A török megszállás elől a klarisszák Pozsonyba menekültek, értékeikkel és Erzsébet királyné hamvaival együtt. Csáki Franciska apátnő 1712-ben hiába kérte Zichy Pétertől, Óbuda földesurától a kolostor romos falainak a felújítását, így az apácák a budai várba települtek vissza. A templom és a kolostor impozáns romjait a Mókus utcai iskola udvarán láthatjuk.

A KIRÁLYI VÁR FALAIRA ÉPÜLT REFORMÁTUS TEMPLOM

Budapest legrégebbi református temploma a középkori királyi-királynéi vár alapfalaira épült rá 1785–86-ban a Kálvin-köz 2-4 sz. alatt. Az egyhajós, egytornyos copf stílusú templom homlokzata elé 1788-ban tornyot emeltek. Száz évvel később, a hívek adományából készült el a ma is látható, sisakkal ellátott templomtorony. 1908–1909-ben, Kós Károly híres erdélyi építész tervei alapján épült fel a templom mellett az új parókia. Az építkezés során feltárták a középkori vár maradványainak egy részét is. A két világháború között gyülekezeti terem és irodák céljára átépítették a parókia épületét, s az átépítés során folytatódott a középkori királyi vár falainak a feltárása is. A falmaradványokat visszatemették. A parókia pincéjében megtekinthetők az óbudai vár kápolnájának a részletei.      

A KÖZÉPKORI KÁPOLNA HELYÉN: A SZENT PÉTER ÉS PÁL FŐPLÉBÁNIA-TEMPLOM 

A főplébánia-templom elődje az egykori királynéi városrész plébániája, a 13. században épült Szent Margit-kápolna volt. Első említése 1269-ből származik. A templomtól délre, illetve nyugatra helyezkedett el a középkori temető. A főplébánia oldalánál színes kövek jelzik a középkori előd egykori falait. Feltételezhető, hogy az 1502-ben Óbudán elhunyt humanistát, Mátyás király történetíróját, Antonio Bonfinit is ebben a kápolnában temették el. A Margit-kápolna az óbudai keresztény lakosság temploma volt a 16. században is. A török idők után,  a visszatért – nagyrészt református, magyar – lakosság kapta meg. A középkori templom romjainak felújításával készült el egy ideiglenes kápolna. A 17. század végétől Óbuda birtokosa a katolikus Zichy-család lett, s 1698-ban Zichy István rendelkezése alapján a katolikusok kapták vissza a kápolnát. Az évtizedek során egyre szűkebbnek bizonyult a kis templom a hívők számára. A lakosság közadakozásából, a plébánia bevételeiből, de legnagyobbrészt Zichy Péterné támogatásával 1744-ben kezdődhetett el az új templom építése. 1749-ben készült el a főplébánia, a Németországból származó Pauer János György építőmester tervei alapján. Gazdag belső berendezésének és felszerelésének költségeit is nagyrészt a Zichy-család (Zichy Miklós és neje, Berényi Erzsébet grófnő) biztosította. Az ő szobrászuk volt Bebo Károly, aki a templombelső művészi kialakításában vett részt: ő tervezte és faragta – többek között – az öt mellékoltárt, az új orgona díszítéseit és a szószéket. Szent Péter és Pál kettős oltárképét Vogl Gergely festette meg. 1785-ben, a II. József által eltörölt trinitárius rend templomi berendezéseinek árverésén Kühtreiber Antal molnármester vette meg a templom főoltárát, majd a plébániának ajándékozta. Ezt a templom befalazott északi kapujánál helyezték el, a Szűz Mária kegyszoborral együtt. A 18. század végén és a 19. században is folytatódott a plébánia külső és belső díszítése. Kripta nincs a templomban, csak falazott sírok. A szószék alatt nyugvó Zichy Péter emlékét egy Bebo Károly által készített vörösmárvány epitáfium őrzi. Bebo műhelyéből kerültek ki a templom főhomlokzatának díszei és szobrai is: Szent Rozália reliefje, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Szent Péter és Szent Pál apostolok szobrai. 1887-ben épült a főkapuhoz csatlakozó előcsarnok és a déli mellékbejárat neobarokk kapuzatú és vasráccsal ellátott szélfogó előcsarnoka. A Szent Péter- és Pál- plébániatemplom egyaránt állít emléket az építtető Zichy-családnak, Pauer János építőmesternek és – a többi szobrász és festő mellett – Bebo Károly szobrászművésznek.

KOLOSTORBÓL KASTÉLY, MAJD MÚZEUM 

A kiscelli templom és kolostor alapítása és építése is a Zichy-család nevéhez fűződik. A trinitárius (rabkiváltó) szerzetesek kolostorának építése 1745-ben kezdődött el, Bercsényi Zsuzsanna támogatásával. A templom alapkövét 1747. augusztus 27-én helyezték el, s építése Zichy Miklós halálának évében, 1758-ban fejeződött be. A freskók és oltárképek festésében Anton Maulbertsch is részt vett! Zichy Miklóst a templom kriptájában temették el. A mariazelli csodatévő Szűz Mária-szobor másolatát (amelyről Kiscell a nevét is kapta) 1760. szeptember 8-án vitték át az új templomba, korábbi helyéről, egy kis kápolnából. Az óbudai Kiscell híres búcsújáró hely lett, évente több ezer zarándok kereste fel. II. József 1783-ban feloszlatta a trinitárius rendet. A kolostor tárgyait és a templom berendezését is elárverezték. Szerencsére a csodatévő Szűz Mária-szobor, továbbá sok festmény és a főoltár is az óbudai főplébánia-templomba került át, ahol ma is látható. A kolostor épülete 1784-től invalidus laktanya, majd katonai kórház, végül ruharaktár lett. 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vette meg, s kastéllyá alakította át. Végrendeletében a kastélyt, a parkot és műgyűjteményét is a fővárosra hagyta. A II. világháborúban az épületegyüttes súlyos károkat szenvedett. 1976-ban a főváros felújíttatta a kolostort, amelyben ma a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma működik (Újkori várostörténeti gyűjtemény és Fővárosi Képtár).  A templombelső renoválását olyan módon végezték el, hogy kiállítások, koncertek rendezésére alkalmas legyen.

A KISCELLI KÁLVÁRIA ÉS A SZENT VÉR KÁPOLNA 

A 14 stáció a Kiscelli Múzeum mellől indul és a Doberdó úton halad végig. A stációkat 1815–16-ban állíttatta fel a német ajkú lakosság. Az évek során megrongálódott, lekopott stációképeket többször restaurálták, de a teljes felújítás csak 2012–13-ban történt meg. A stációk végén található ötalakos Golgota szoborcsoport restaurálás utáni átadására 2014. áprilisában került sor. A felújítási munkálatokat mindkét esetben az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete szervezte meg, az önkormányzat és az egyház, valamint magánszemélyek támogatásával. A szoborcsoport mellett álló barokk stílusú Szent Vér Kápolna 1812–14-ben épült, egy csobogó forrásra. Hazánkban ez az egyetlen kápolna, amelynek szentélye alatt forrás található. Kapuzata, oromtetős homlokzata, kis fatornya bensőséges hangulatot áraszt. Belső terét téglaboltozat osztja ketté szentélyre és hajóra. Az épület berendezése 1819 körül készülhetett, de sajnos az 1980-as évek végén leégett. A kápolnát az önkormányzat 2006-ban felújíttatta, majd 2014-ben és 2021-ben történt meg a falak korszerű vízszigetelése és új tetőszerkezet építése, amit az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete végzett el az egyház, az önkormányzat és a helyi lakosság támogatásával.

A HEGYVIDÉK BAROKK GYÖNGYSZEME A FARKASTORKI ÚTON: A SZENT DONÁT-KÁPOLNA 

A kápolna az óbudai hegyvidék (Táborhegy, Testvérhegy) egyetlen barokk műemléke. Szent Donát ókeresztény püspök, egyes források szerint korábban római katona volt. Számos borvidék kedvelt védőszentje, de az elemi károk (villámcsapás, jégeső) ellen is hozzá fohászkodtak. Kultusza a rajnai borvidéken a legerőteljesebb, de Magyarországon is sok helyen elterjedt. Az óbudai Szent Donát-kápolna 1781-ben épült. A hagyomány szerint a vihar egy óbudai szőlősgazdát a szekerével együtt lesodort a szakadékos, agyagos útról. Szerencsés megmeneküléséért hálából építtette a kápolnát. Az építkezésnél nagyon sokan fogtak össze és sokan ingyen dolgoztak. Az évek során részlegesen többször is felújították, de teljes körű felújítására csak 2007-ben került sor az Óbuda Hegyvidékiek Egyesületének vezetésével. Ekkor történt meg az 1920-ban készült harang, a tetőszerkezet és a falak felújítása. A neobarokk belső festést is restaurálták, visszaállítva az eredeti festés színvilágát. Szerencsére az évszázadok során megmaradt a kápolna eredeti oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A kép alsó részén gót betűs, német nyelvű felirat olvasható: „Szent Donát könyörögj Istenhez, hogy védjen meg bennünket minden káros zivatartól, záportól és fagytól és minden féregtől.”

KÖVI SZŰZ MÁRIA-PLÉBÁNIATEMPLOM

A Szentendrei úton, a Kaszásdűlőnél található kápolna az óbudai főplébániához tartozik. Története, létrejötte egy Szűz Mária-képhez kapcsolódik, amelyet a megáradt Duna 1811-ben sodort partra a mai Kaszásdűlő közelében. A képet Bauer Jakab óbudai kőfaragó mester találta meg, és a római kori aquincumi vízvezeték egyik megmaradt pillérére erősítette fel. A „Máriakő” elnevezés innen származik. (A kegyképet 2005-ös restaurálása során Tremmelné Hudik Katalin festő-restaurátor az 1800-as évre datálta.) Később vasráccsal ellátott tartóládába helyezték a képet („Máriaháznak” nevezték), így bizonyos mértékig védve lett az időjárás viszontagságaitól. A képen gót betűs felirat volt: „O, HEILEGE MARIA, HILF UNS BETTEN AUF DAS UNS GOTT ERRETTE VON ALLEN NÖTHEN”. 1865-ben neoromán stílusú, egyhajós, színes üveg ablakokkal ellátott kápolna épült a kegykép mellé, Ziegler József építőmester vezetésével, amelyet „Mária-kő kápolna” néven emlegettek. A szentélyben máig meglévő festmény Szűz Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal. 1873-ban Weis Erzsébet, József és Rozália egy piszkei kemény mészkőből készített feszületet adományoztak a kápolnának, amely ma a templom oldala mellett áll. A főbejárati homlokzat jobb oldalán kőtábla őrzi az 1876-os árvíz emlékét, amikor az áradás a kápolna bejárati kapuját is elérte. Két relief található a templom déli homlokzatán: az egyik 1875-ből származik, és a Szentháromságot ábrázolja, a másik pedig 1938-ban készült, Szent István király halálának 900. évfordulójára. 1921-től vált rendszeressé a szentmisék tartása a kápolnában, és megnövekedett a látogatottság is. Ekkor építettek a bejárat elé egy zsindelyfedésű fatornácot, hogy a híveknek védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen. A kápolna két harangját 1922-ben készítette Szlezák László harangöntő mester, amelyeket ma is kézi erővel működtetnek. 1930-ban kibővítették a kápolnahajót és sekrestye is épült hozzá, a hívek nagylelkű adományaiból. A tornyos főhomlokzat elé műkőből készült oszlopos portikuszt helyeztek el. A templom épülete az évtizedek során többször is veszélybe került, különböző városfejlesztési tervek miatt, de szerencsére nem bontották le. A Mária-kő viszont már nem az eredeti helyén található. 1932-ben bizottságok vitatkoztak a kő helyzetéről, forgalmi változtatások miatt. Ekkor a templom első lelkésze, Peisz Lajos az egyik bizottsággal szövetkezve éjszaka elfűrészelte a római vízvezeték-pillér alapköveit, és 10 méterrel arrébb vitte. (Reméljük, hogy ezt az egykori Műemléki Bizottság megértette, hiszen így ma is látható a kő!) A templom 1936-ban lett önálló. 1938-ban már „Kövi-Mária” néven szerepelt. 1942-ben Serédi Jusztinián hercegprímás plébánia rangot adományozott a templomnak, Szűz Mária Szíve titulussal. A Kövi-Mária templom szerencsére a háború alatt csak kisebb károkat szenvedett. Százéves fennállásának alkalmából, 1965-ben kívül-belül renoválták. A Mária-kőnél levő kegyképet (amely több mint 100 évig volt kitéve az időjárás viszontagságainak!) levették, és a templombelsőben helyezték el, üveg alatt. A Mária-kőre pedig a Szépművészeti Múzeum által készíttetett másolat került, amely sajnos az évek során megsemmisült. Helyére mozaik-másolatot készítettek, de ezt 2013-ban ellopták. Ma a Mária-kőnél a kegykép keretezett fotómásolata látható. 1985-től a templomhoz egy kis toldaléképületet építettek fel és megújult a berendezés is.

A szarkofág mint temetkezési forma  egyiptomi előzmények után az etruszkok és a görögök körében már évszázadokkal a római használat előtt meghonosodott: a tehetősebb rómaiak a köztársaság korában és a korai császárkorban – különösen a mediterrán térségben – elsősorban díszes urnákba és síroltárokhoz helyezték szeretteik hamvait. Aquincumban és környékén az ún. szarkofágos temetkezés – ahogy egyébként a Birodalom más területein is – a Kr.u. 2. században jelent meg és a 4. században is előfordult,  igaz, akkor már általában korábbi kőkoporsókat hasznosítottak újra. A jellemzően téglatest alakúra kifaragott láda tetejét a legtöbb esetben stilizált, tetőcserepekkel fedett sátortető formára faragták ki, gyakran még a tetőzáró díszeket, az ún. akroterionokat is megjelenítették rajta. Környékünkön (Aquincum és közvetlen környezete) a szarkofágok budakalászi mészkőből készültek, amely viszonylag könnyen faragható kőzet volt, és nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Méreteik változóak voltak, az elhunyt testmagasságához igazítva.

Sajnos Aquincumból eddig  a Mediterráneumra oly jellemző, minden oldalán szobrászati díszekkel gazdagon dekorált, sőt kép-programmal ellátott márvány szarkofág még nem került elő, mivel az import kőanyag ilyen méretben rendkívül drága lehetett.

Az aquincumi ládák egy része díszítetlen volt, más esetben pedig kialakították ugyan a feliratos mezőt, de az valamilyen okból (gyorsan volt rá szükség?) üresen maradt. Sok esetben azonban díszesen faragott példányokkal is találkozunk:  a ládáknak jellemzően az egyik hosszanti (és esetleg a két rövidebb) oldalát díszítették faragással, középen az elhunyt életrajzi adatait tüntették fel latin nyelven (név, életkor, esetleg származási hely, katonaviselt férfiak esetében szolgálat ideje, beosztása, illetve a síremléket készíttető családtagok, örökösök nevei). A nem ritkán verses formában, díszes keretben felvésett sírfelirat két oldalán fülkeszerű kialakítással mitológiai alakokat (pl. Cautes-Cautopates), vagy az elhunytat és családtagjait faragta ki a művész (pl. férj-feleség, gyermek). A faragványokat, valamint a feliratot is stukkóval vonták be, a betűket vörös színnel, míg az alakokat színes festékkel díszítették. Cél a látványos, dekoratív síremlék készítése volt, hiszen a szarkofágokat – különösen a római császárkor korábbi szakaszaiban – elsősorban forgalmas közlekedési útvonalak mentén kialakított temetőkben, ún. sírutcákban helyezték el oly módon, hogy az ott közlekedők is megcsodálhassák őket. A nem ritkán valóban feltűnő szarkofágok természetesen magukra vonták a sírrablók figyelmét is, akik már a római uralom idején is előszeretettel fosztogatták a koporsókat, ezért a Kr.u. 3.század közepe után egyre gyakrabban ásták be a talajba a kő ládákat, megpróbálva elrejteni őket a fosztogatók elől. Sok esetben azonban így sem alhatták örök álmukat az eltemetettek: a későbbi korszakokban változatlanul sokszor fordult elő sírrablás. És miért volt érdemes kirabolni ezeket a síremlékeket? Az eredendően gondosan – mészhabarccsal, esetleg ólommal is – hermetikusan lezárt kő ládákba a legtöbbször halotti lepelbe csavarva helyezték az elhunytat, a fejnél még párnarészt is kialakított számukra a kőfaragó. Számos értékes viseleti  (pl. ékszerek, övek),  személyes (pl. nőknél kozmetikai eszközök, ékszeres doboz) és a túlvilági útra szánt tárgyakat (pénzérmék, mécses, illatszeres üvegek) helyeztek melléjük a sírba,  étel- és italtároló-edények kíséretében. Útravalóul gyümölcsök és virágkoszorú/csokor is kerülhetett az elhunyt mellé. A különböző korokban elkövetett sírrablások miatt a modern régészeti feltárások során sajnos ma már csak elvétve lehet érintetlen szarkofágtemetkezésre bukkanni, ami annál is sajnálatosabb, mivel  – a feliratos sírköveken kívül – csak így lehet(ne)  név szerint is azonosítani a város egykori lakóit.

Az aquincumi településegyüttes szinte minden temetőjéből ismerünk szarkofág-temetkezéseket: a polgárvároshoz tartozó ún. keleti temetőből (Gázgyár területe),  az óbudai vasútállomás alatt és környékén megtalált ún. Aranyhegyi-patak menti temetőből, de számos példány került elő a katonaváros nyugati szegélyén haladó római utat, a mai Bécsi utat szegélyező nekropoliszból,  vagy a katonaváros és a polgárváros között húzódó kaszásdűlői-filatorigáti területről, vagy éppen a budai hegyoldalon sorakozó villákhoz tartozó temetőkből is. Sok esetben másodlagosan felhasznált állapotban, akár későbbi épületekbe beépítve, vagy összetört állapotban lelünk rájuk. 

Aquincum temetőiből több „híres” szarkofág is előkerült a már több mint 130 éve zajló feltárások során.

Az egyik első – pontosan dokumentált – lelet 1752-ből származik, amikor egy érintetlen, 20 darab tárgyat tartalmazó koporsó került elő Budán, a mai Pasaréti úton. A bronz- és agyagedényeket, mécsest, illetve talán egy bronzveretes ládikát és viseleti tárgyakat (gyűrű, fülbevaló, nyakék) tartalmazó temetkezés a Kr.u. 3. század közepére volt keltezhető a mellékletek és a szintén a sírból előkerült érem alapján. A leírásból és rajzról ismert szarkofág minden bizonnyal egy tehetős római hölgy sírja volt, akit a budai hegyekben lévő villája környezetében temethettek el hozzátartozói.  A gazdag sírlelet aztán Grassalkovich Antal gróf révén a császári családhoz került, először Pozsonyba, majd Bécsbe, mai őrzési helye sajnos ismeretlen.

Egy másik római kori szarkofág  híre Rudolf trónörökös 1869-es aquincumi látogatása kapcsán kapott szélesebb nyilvánosságot: a történelem iránt élénken érdeklődő herceg egy, még 1814-ben kiásott, díszesen faragott és több érmet, mécsest és korsókat tartalmazó kőládát kívánt megtekinteni, amelyet azóta egy óbudai lakos udvarán mész tárolására használtak… A látogatás eredeményeképpen a szarkofág a Magyart Nemzeti Múzeumba került. 

Az egyik leghíresebb aquincumi kőkoporsó egy bizonyos Aelia Sabinának állít emléket, akinek sírja a mai Kaszásdűlő területén egykor működő temetőben állt.

Az előkerülésekor már kifosztott, üres láda egyszerű, díszítetlen kialakítású, teteje is hiányzik. A verses feliratáról és annak tartalmáról híressé vált szarkofág ma az Aquincumi Múzeumban látható:

 „Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina./ Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben./ Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot./ Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,/ öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még/ s kétszer hét napot is. Mikor itt vízorgona sípján/ jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!/ Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,/ és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!  — Titus Aelius Justus hydraularius (víziorgonás) a II. legio adiutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek” (Adamik Tamás ford.)

A szöveg szerint a 25 évesen elhunyt művésznő, aki a legio II adiutrix fizetett orgonistájának, T. Aelius Iustusnak volt a felesége, remekül játszott orgonán. A szintén a múzeumban őrzött és a polgárvárosból előkerült páratlan állapotú, római kori víziorgona kapcsán adódik a feltételezés, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz, de sajnos nincs bizonyíték arra hogy a hölgy pont ezen az orgonán játszott volna. Valószínűbb, hogy mivel ez a hangszertípus a maga korában népszerű lehetett, kis mérete és hordozható jellege emiatt elterjedt zeneszerszám volt, vélhetően több is létezett belőle Aquincumban is.

A szarkofágok – jellegüknél fogva (ti. hermetikusan lezárható kőládákról van szó) – elvileg alkalmasak arra, hogy bennük az elhunyt és a mellé helyezett tárgyak sértetlenül vészeljék át az évezredeket. Ritka alkalom, hogy a régészek fosztogatástól megkímélt sírra bukkanjanak. Ilyen eset szarkofágos temetkezések esetén is előfordul, így történhetett, hogy 1962-ben a mai Jablonka út vonalában egy sértetlen, lezárt szarkofágra bukkantak az Aquincumi Múzeum munkatársai, Póczy Klára régész vezetésével. A sírban – a jól lezárt kőládában kialakult mikroklíma, valamint az elhunyt testén és többrétegű ruházatán alkalmazott tartósítási eljárások miatt (gyanta, sók és szurok) – egy hölgy mumifikálódott váza feküdt. A mellé helyezett viseleti tárgyak (csontból és üvegpasztából készült ékszerek, bőr papucs, ládika) alapján a temetésre a Kr.u. 4. században kerülhetett sor. A különleges állapotban megmaradt sírban aranyozott parafa papucs és egy festett, az egyiptomi múmiaportrékat idéző férfiportrét ábrázoló falap, gyümölcsmagok (őszibarack, cseresznye), sőt virágok (rózsakoszorú) is voltak. Az elmúlt, több mint 100 év alatt az aquincumi kutatások során eddig összesen öt ún. múmiasír került elő, amelyek mindegyike a Kr.u. 4. század első felére volt keltezhető és mindegyikük női sír volt.

A velük eltemetett különleges, import tárgyak és a konzerválás jellege az elhunytak közel-keleti kapcsolataira, esetleg valamilyen orinteális vallási csoporthoz tartozásra utalhat.

Néhány évvel ezelőtt előkerült még egy – talán hatodik múmiasírként is értékelhető – különleges szarkofág-temetkezés az Aranyhegyen: a hermetikusan lezárt sírban Polgár-Nyerges Anita régész két, különböző időpontokban eltemetett nő maradványait találta színes, sőt aranyszállal is átszőtt textíliákban, ékszerekkel, érmékkel, mécsessel, üvegedénnyel, sőt, egyikükhöz még egy miniatűr vas szerszámokból álló készlet is tartozott.  A temetkezés szintén a Kr.u. 4. századra volt datálható,  a DNS-vizsgálatok szerint pedig egyikük kelet-közép európai, míg a másik inkább délnyugat-európai génállománnyal rendelkezett.

Nem kevésbé érdekes az a közelmúltban a Bécsi úton egy építkezéshez kapcsolódó régészeti feltárás során előkerült szarkofág sem, amely mérete – és főként felirata szerint is – eredetileg az 5 évesen és 5 hónaposan elhunyt kisfiú, Popilius Dignus földi maradványait rejtette, akinek síremlékét anyja, Aurelia Felicissima készítette. A kisméretű láda a római korban a Bécsi út előzményeként itt futó főútvonal mellett állt, díszes oldalával az út felé fordulva.

A keretbe foglalt sírfelirat két oldalán 1-1 fülkében az apa és a kisfiú közel egészalakos képmását faragta ki a művész.

Az ábrázolások külön érdekessége, hogy szerencsés módon színes festéknyomok is maradtak az alakok ruharedőiben, az alakok mögötti fülkékben, valamint a felirat betűin, ami egyértelműen utal arra, hogy a faragványokat és a feliratot festették is. Sajnos magát a szarkofágot kollégánk, Fodor Fanni már kifosztva találta, ugyanakkor a ládából előkerült embercsont-maradványokról kiderült, hogy a szarkofágban eredetileg valóban feküdt egy 5-6 év közötti kisgyermek (ő lehetett Popilius Dignus),  ugyanakkor egy 2-3 év körüli gyermek és néhány felnőtt emberhez köthető csonttöredék is előkerült innen, ami azt jelzi, hogy a ládába később más személyeket is beletemettek.

A fenti példákból is látható: a szarkofág, mint a római kor egyik legjellegzetesebb temetkezés típusa rengeteg érdekes adattal szolgálhat az aquincumi lakosok életéről-haláláról, de akár családi kapcsolatokról és mindennapi használati tárgyakról is. Az aquincumi településegyüttes területéről eddig előkerült több tucat kőláda közül néhány Óbuda különböző pontjain tekinthető meg (pl. Óbudai temető, III. Zsófia utca, a Velux irodaház kertje, Óbudai Auchan parkolója), de túlnyomó részük az Aquincumi Múzeum kőtárában látható. A kollekció pedig folyamatosan bővül, hiszen az ásatások során még ma is bukkannak elő díszes, vagy kevésbé díszes példányok, ráadásul a folyamatosan fejlődő  – és a régészetben is egyre gyakrabban használt – új eljárások (az embercsontokon elvégezhető DNS- és izotóp-vizsgálatok, a sírba helyezett tárgyak röntgen- és különböző mikroszkópikus analízisei) révén egyre többet tudhatunk meg az aquincumi lakosság szarkofágba temetkező, tehetősebb rétegének mindennapjairól is.

Kondor Béla pályája jól mutatja, hogy a hatalom és a művészek viszonyában a hatvanas évektől milyen kiszámíthatatlanul jelentek meg a támogatást, a tűrést és a tiltást váltogató döntések.

Kondor a főiskolán Szőnyi István freskó tanszakának növendékei közé került, innen azonban mesterével kialakult konfliktusa miatt távoznia kellett. Koffán Károly, a grafikai tanszék tanára vette fel növendékei közé, a festőnek indult Kondorból így lett végül hivatalosan grafikus. Diplomamunkája rézkarc-sorozat volt: az Illusztrációk az 1514-es Dózsa féle paraszt-háborúhoz, mellyel átütő sikert aratott: Kondort és művét Németh Lajos tanulmánnyal köszöntötte. 1957 februárjában Derkovits-ösztöndíjat kapott. 

1957 nyarán megbízták: készítsen majolika-falképet a pécsi Uránvárosban épülő óvodába. A Derkovits-ösztöndíjasok munkáját értékelő bizottság mindig elismerte szakmai virtuozitását – ám hiányolta műveiből a „konkrét eszmei témaválasztás”-t, ami „helyes irányba terelheti művészi érdeklődését”. A zsűri és a minisztérium elutasította az óvoda számára készített falképet, Fényes Adolf termi kiállítását pedig hamarabb becsukatták. Elrendelték: innentől csak könyvillusztrációkat szabad készítenie.

1960-tól majd három éven át tartott ez a böjtös időszak. 1963 februárjában már kiállíthatott a Fiatal Művészek Klubjában, decemberben pedig neki ítélte a zsűri a Miskolci Grafikai Biennále nagydíját. Ezzel megtört a jég. 1964-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban, 1965-ben az Ernst Múzeumban nyílt kiállítása. 1965 tavaszán Munkácsy-díjat kapott. 1968-ban az ő monotípiái és festményei is ott szerepeltek – Vilt Tibor szobrai és Kokas Ignác képei mellett – a Velencei Biennále magyar pavilonjában. 1970 tavaszán a Műcsarnokban volt tárlata. Végül három monumentális műre szóló megbízás is megtalálta: 1968-ban a Margitszigeti Nagyszállóban avatták föl Szent Margit legendája című pannóját, csinálhatott három seccót az új Intercontinental Szállónak, illetve 1971/72-ben a Magyar Kereskedelmi Kamara új székházába rendeltek tőle gobelint. Ebből lett a Szentek bevonulása című pannó, ami – mert a kamara végül nem fogadta be – a Fővárosi Képtár gyűjteményének darabja lett. 

A Szentek bevonulása a városba, 1971–72
Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

Kondor Béla utolsó főműve egyenes folytatása a hatvanas évek végén teremtett foltritmusokból építkező stílusának. Jelentése csupa rejtély: felvonuló figuráit lehet karneváli csoportként értelmezni, de lehet őket a szenteknek a mennyország kapujához vonuló meneteként is látni. A kép sarkában szereplő felirat: The Saints are go in… (mely a When the Saints go marching in… spirituáléra utal) mindkettőt megengedi. 

Kevésbé ismert, hogy A szentek bevonulása a városba eredetileg gobelin lett volna, és 1971 márciusában a Magyar Kereskedelmi Kamara Kossuth téri székházába, az elnöki tanácsterem díszéül rendelték meg. Kondor a következő év februárjában jelezte, hogy már majdnem elkészült, és szeretné megbeszélni megbízóival a mű sorsát. El kellene ugyanis dönteni, hogy a készítendő gobelin-karton helyett festett képet átadják-e a szövőműhelynek, vagy az elkészült festmény kerüljön a tanácsterem falára. A lektorátus szakvéleményt kért Domanovszky György iparművészeti lektortól, aki eredetileg a megbízást kiharcolta Kondornak, a zsűri pedig az ő javaslatát figyelembe véve a „műfajváltásra” szavazott. Kondor március végére befejezte a pannót, a Lektorátus pedig, a Kamara egyetértésével, minőségi prémiumként 20 000 forinttal megemelte és ki is fizette az eredetileg 30 000 forintnyi tiszteletdíjat.

A mű beépítése azonban elmaradt, mert (az akkoriban városszerte terjedt hírek szerint) a kamara elnöke, Kallós Ödön nem szívelte a „szenteket”. Így a kép két évre raktárba került. Onnan Bertalan Vilmos, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) főigazgató-helyettese mentette ki azzal az ígérettel, hogy a pannót a múzeum budavári palotájának díszéül fogják használni, és „végleges beépítéséről” saját költségükre gondoskodnak. Kondor művének megszületése tehát összefügg a gobelin műfajnak a 60–70-es évek során az állami megrendelések nyomán bekövetkezett felfutásával, elhelyezésének története pedig kapcsolódik a BTM Vármúzeumának megnyitásához és díszítésének programjához.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, mikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok. Rögtön megkérdezte:

– Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?

– Mind az enyém – felelte a szegény ember.

Azt mondta erre a királyfi:

– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a gyerekeket!

Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szépen sorba mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos. Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:

– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?

– Vettem én – mondja amaz –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.

– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már csak elég lesz.

A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt: nem volt elég a vásárolt ruha. Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.

– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.

– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.

Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a legnagyobbik gyermeket.

– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!

Ott akkor szépen egymás mellé álltak.

– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene – mondta a királyfi.

Mindjárt nekifogott, és levetette a ruháját. Szépen odaadta a fiúnak, vegye magára. Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű királyfi levetkezett, és a mesém bevégeztetett.

A népmesét újramesélte: Bajzáth Mária
Illusztráció: Gyetkó Krisztina
www.animuscentral.hu

Lampion Könyvek, 2022

Kérlek, mesélj a harmadik kerülettel való kapcsolatodról!

Minden ideköt. Azt hiszem, kétéves koromban költöztek a szüleim a Harrer Pál utcába, a lakótelepre, oda jártam általános iskolába, onnan költöztünk a Rómaira, és 2006-ig folyamatosan itt laktam. Utána pedig, az idei év közepéig Ürömön – ezt  majdnem a kerület részének lehet tekinteni. Sőt, igazából az Eurosport is azért van itt 2018 óta, mert amikor jártam be dolgozni Ürömről bicajjal, itt tekertem el, és mindig irigykedve néztem a Graphisoft Parkot, hogy „fú, basszus, de jó lehet itt dolgozni!”

Milyen volt gyerekként Óbuda? 

Világéletemben nagyon-nagyon szerettem itt lakni! A Harrer Pál utca tele van tízemeletes házakkal, ezért  iszonyatosan sok gyerek volt a környéken. Az iskolának volt focipályája – most, azt hiszem, Gyarmati Dezső-sportparknak hívják – és állandóan a betonon fociztunk. Akkor még leengedtek minket, ott voltunk egész nyáron. Semmit sem számított, hogy kinek hol dolgozik az anyukája. Voltak jó gyerekek, rossz gyerekek, és kész. Pontosabban, egyszer számított, ami nagyon vicces emlék. Sokat jártunk ki a Hajógyárira, és nyáron néha fürödtünk a Dunában. Illetve, hogy fürödtünk, az túlzás: bementünk térdig, mire megjelentek a rendőrök, és elkaptak. Elsősök vagy másodikosok voltunk, hatan-nyolcan álltunk térdig a Dunában, ők meg kiparancsoltak, és azt mondták, hogy bevisznek, előállítanak. És, tudod, ez még a hetvenes években volt, úgyhogy hiába voltunk gyerekek, mindenkinek fölírták a nevét, anyukája nevét, és hát tökre be voltunk szarva. Be kellett írni a szülők foglalkozását meg mindent. Volt egy ikerpár, akiknek az apja rendőr alezredes volt. Úgyhogy ők mondták, hogy az ő papájuk alezredes a rendőrségnél. És akkor hirtelen megszűnt az intézkedés, onnantól kezdve nem történt semmi. Szóval, nagyon kommunista történet volt az egész.

Aztán jött az Eötvös, meg a TF. Amikor végeztél, már volt határozott elképzelésed, hogy mi szeretnél lenni?

Tökre nem. Anyukám tévés volt, a sportosztályon dolgozott, de én nagyon nem szerettem azt az egész közeget. Az ember általában azt akarja, hogy neki is olyan szülei legyenek, mint a többi gyereknek. De hát, ugye, most már én is tudom, hogy ez nem az a munka, mint ami minden embernek van, hogy bemész nyolctól négyig, aztán otthon vagy hétvégén, meg ilyesmi. Nekünk abszolút nem ilyen családi életünk volt. Viszont erre egy kicsit mindig vágytam, úgyhogy el is döntöttem, hogy én nem fogok tévézni. Amikor elvégeztem a TF-et, valahonnan jött egy füles, hogy a Római-parton van teniszpálya, amit működtetni lehetne  a MÁV-üdülőben.

A pálya teljesen le volt gatyásodva, nem is volt aláépítve rendesen, de én láttam benne fantáziát, és elkezdtem üzemeltetni.

Szépen fejlődgetett, tök jó közösség volt, csak jött egy srác Erdélyből, aki benősült a szomszéd telekre, két teniszpálya közé, építettek a csaj szülei egy családi házat nekik, és neki nem tetszett, hogy mind a két oldalt pattog a teniszlabda, úgyhogy elkezdett kóstolgatni. Végül aztán ő tette tönkre az egész pályát, meg a közösséget, én pedig kiszálltam 2002 környékén. 

De addigra már dolgoztál kommentátorként, ugye?

Az Eurosport két vagy három évvel azután indult, hogy elkezdtem a teniszpályát. Úgyhogy csak az újságban olvastam róla, és gondolkodtam, gondolkodtam, aztán mondtam anyukámnak, hogy, ha lehet, kérdezze meg Palik Laciékat, nincs-e valami szerkesztői vagy hasonló állás. Az fel nem merült bennem, hogy kommentátor legyek! Laci egy kicsit másként viszonyul a nyilvános szerepléshez, mint én, aki nem voltam nagyhangú csávó soha az életben, meg szerintem most se vagyok az. A feleléseknél is mindig izgultam, és nem gondoltam, hogy ezt a részét tudnám csinálni rendesen. Mindenesetre anyukám megkérdezte Lacit, aki mondta, hogy persze, hívjam fel nyugodtan. És akkor megkaptam Palik László vonalas számát, felhívtam, ő meg mondta, hogy menjek be. Azt hittem, hogy majd elbeszélgetünk ketten tíz percet, mire a helyszínen voltunk vagy ötvenen, Laci pedig elmondta, hogy mire van szükségük: kommentátorokat keresnek, és majd ők megtanítják a jelentkezőket a szakmára. „Jó, hát akkor ez ennyi volt”, gondoltam, de aztán mégsem engedtem el teljesen. Ők akkor öten voltak, Vitár Robi bácsi, Dávid Sándor, Gundi, Héder, Palik. Be lehetett ülni melléjük a közvetítésre, kvázi hospitálni, de nem volt semmi fizetés. És mondjuk három-négy hét múlva az ötvenből már csak én voltam. De akkor még mindig nem gondoltam, hogy ez ilyen komoly lesz, inkább csak úgy bejárogattam. 

Végül hogyan kerültél a csapatba?

Az igaz, hogy nem voltam igazán központifigura-típus, viszont a sportokról elég sokat tudtam. Meg szerintem most is sokat tudok azokról, amiket közvetítünk – még a mostani kommentátorokhoz képest is, az akkoriakhoz képest meg pláne, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdtek rám támaszkodni. Tehát mondjuk Robi bácsi megkérdezte adás közben, hogy akkor ez most hogy volt? Mindenféle sportszakmai dolog. ’96-ot írtunk, nem volt még internet, de azért én tök sokat olvastam utána, ráadásul egy csomó olyan sportághoz értettem, amihez mások nem nagyon. Aztán egyszer csak megjelent Horváth Mariann, aki, ugye, hatszoros vívó világbajnok volt, de elszakította a térdét, ezért abbahagyta a sportot. És akkor kitalálták Laciék, hogy kezdjünk el próbakommentálni:

VHS-kazettára rögzítették, amit csináltunk, és a második felvételt megnézte Héder Barna, aki annyit mondott, hogy „Figyelj már, mondd azt, ami eszedbe jut”. Na, onnantól kezdve ment a dolog.

Mert addig ráfeszültél, hogy mi legyen?

Addig próbáltam azt csinálni, amit láttam, ahogy szoktak a kommentátorok: bemutatod az embereket meg ilyesmi. De azóta tényleg nem teszek semmi mást az ég egy adta világon, csak azt, hogy nézem a képet, és mesélek róla.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó szpíker legyen?

A legfontosabb szerintem az, hogy terelgesd az ember figyelmét, hogy tudja, mit érdemes nézni. A tenisz ilyen szempontból jó példa. Mert mi történik egy teniszmeccsen? Van mondjuk hat ütés, és valaki megnyeri a végén a pontot. És ha én megnéztem azt az öt vagy hat ütést, meg fogom tudni mondani, hogy oké, ez a két ok volt, amiért az történt, ami. Mit tudom én, Nadal hibázott, vagy Djokovics ütött egy szépet a harmadikra, és utána már végig irányította a pontot. Bármi. Nyilvánvaló, hogy ha valaki nálam is jobban ért a teniszhez, az tud még egy mélyebbet mondani, de azért valahol ott vagyok az igazság, vagy egy viszonylag mély megoldás környékén. Az emberek java része értelemszerűen nem néz annyi teniszt, és mit lát? Ha Nadalnak drukkol, akkor azt, hogy a kedvence beleütött a hálóba. Az a gond, hogy Nadal beleütött a hálóba, én meg mit beszélek ilyen hülyeségeket? És ha azt mondom, hogy előtte Djokovics szépen készített elő, akkor én egy “köcsög Djokovics-drukker” vagyok. Pedig valójában tényleg pusztán annyi lenne a dolgom, hogy megtaláljam a kulcsmomentumot a labdamenetben, meg aztán a gémben, a meccsben is, satöbbi. De például fontos hiba, amit el szoktak követni kezdők, hogy találnak valami jó infót, és akkor azt mindenképp elmondják, akármi van. Pedig azt nem szabad. Ha úgy van, akkor annak ott lesz a helye.

Mi az, amitől te jobb vagy, mint az átlag?

Ami szerintem a legfontosabb, az az, hogy valószínűleg látom, mi történik a sporteseményen. Jobban, mint az emberek java része, és ami még fontosabb, hogy láttatni is tudom. Az meg a TF-ről jön, a tanárságból. Mert, ha belegondolsz, a tesitanár mit csinál? Jön tíz gyerek, dobják a ziccert, ő meg a fejében összehasonlítja, hogy „figyelj, Pistike, te ezt szarul csináltad, és ezért csináltad szarul, te Józsi, te pedig jól csináltad”, és aztán megmondja, hogy Józsi mit csinált jobban, mint Pisti.

Tulajdonképpen a kommentátor feladata is ugyanez: összehasonlítod a sportmozgásokat, és megmondod, hogy oké, az a síző, az arra jött, ez meg másfelé.

Csak én mondjuk emlékszem a következő menetnél is, hogy igen, a hattal azelőtti síző is arra jött, de az egyik elment egy kicsit jobbra, és akkor annak jobb lett a részideje is. 

A közösségi média mennyire erősíti fel a közönség visszajelzéseit?

Hát, mondjuk a Djokovics-szurkolók, akik ilyen szempontból erősek, egy közegben mozognak. Vannak különböző fórumok, ahol megbeszélik, hogy „Hú, ez a Szabó Gábor, ez jó nagy köcsög. Hát most is ezt mondta. Most is azt írta!”. Igen, de azért, mert az van. Mert az történt. Azt hiszem, Puzsér mondta egyszer, hogy a közösségi médiával ilyen szempontból az a probléma, hogy régen a legrosszabb esetben otthon kipuffogtad magad, hogy Knézy Jenő hülyeségeket beszélt, és akkor nagyjából ennyi volt. Nem hiszem, hogy valaha írtál levelet a Magyar Televíziónak, hogy „Ez hülyeséget beszél!” De manapság nem ez van. És oké, mi jártunk egyetemre, de ugyanez megvan annál is, aki csak nyolc általánost végzett, és Antal Imrével vagy Kudlik Júliával maximum véletlenül, az utcán találkozott, de nem volt közös felület, ahol érintkezzenek. Ma van. Tehát, ha kirakunk egy posztot, hogy két órakor kezdődik a Federer–Nadal-meccs, akkor onnantól kezdve jönnek a kommentek, hogy a büdös kurva anyámat. Ez a nehéz része a szakmának.

És ezt hogy tudod leválasztani magadról? 

Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy le tudom választani. Régen nagyon bántott, most már olyan nagyon nem foglalkozom vele, próbálom nem olvasni, de az sem tökéletes hozzáállás. Mert az se jó, ha minden kritikát eltolsz magadtól, mondván, hogy „én vagyok a nagy hozzáértő”. Próbálok beszélgetni olyanokkal, akiknek adok a véleményére, hogy ez most jó volt, vagy nem volt jó. Elmondják, aztán az alapján valahogy el tudom helyezni. Vagy nem.

Hogy látod, mennyit változott a szakma gyermekkorunkhoz képest? Amikor Hajdú B-ék elkezdtek közvetíteni, felkészültségben azért volt egy nagy ugrás ahhoz képest, ami korábban volt.

A mi generációnkkal lett egy nagy ugrás, az biztos. Azt már mondtam sokszor, hogy én csirkéket szültem idősebb Knézy Jenő közvetítésétől. Viszont semmiből nem tanultam annyit. Nem is az, hogy tanultam, inkább annyi, hogy  amikor kiderült, hogy valószínűleg kommentátor lesz belőlem, már volt egy kép a fejemben arról, hogy hogyan nem szabad csinálni. Nem akartam úgy csinálni, ahogy ő megkeserítette a gyerekkoromat a közvetítéseivel. Utólag úgy gondolom, hogy értett azért a sporthoz valamelyest, csak, ugye benne nem volt meg az, hogy esetleg megengedje a nézőknek, hogy saját véleményük legyen.

Ezzel ellentétben – bár nem volt példaképem –, de mondjuk Gyulai István közvetítését nagyon szerettem. Az atlétikában azért biztosan sok ragadt rám abból, ahogyan ő csinálta.

Egyszer Vitrayval csináltam egy interjút, mert gondolkodtam rajta, hogy írok egy könyvet, hogy hogyan kell kommentálni, és ő azt mondta, amikor ehhez a témához jutottunk, hogy bármennyire is piedesztálra állítják Jenőt, mert meghalt, azért ezt a két embert nem szabad összekeverni. Gyulai István tényleg a szakma óriása volt – ezek Vitray szavai –, Knézy meg nem.

Amikor mi felnőttünk, nem volt annyi adat, de azt a keveset elő kellett bányászni. Meg volt olyan is, hogy elmentél Békásmegyerre, mert valaki ott lakott a kilencedik emeleten, és ott a cseh tévé erős hangyafociban ugyan, de jött…

Igen, nagyon más világ volt ilyen szempontból. ’96-ban, amikor kommentátor lettem, épp zajlott az atlantai olimpia, amire a szervezők felépítettek egy adatbázis-szerűséget, és emlékszem, Palik Laci ráállított egy technikust, hogy „töltse le az internetet”. És akkor Józsi fogta magát, és az atléták biográfiáját megpróbálta valahogy lementegetni. De még 2002-ben is, amikor Kokó világbajnok lett, úgy mentem közvetíteni, hogy volt nálam egy óriási nagy dosszié, papírok, újságkivágások, meg minden nyavalya. Tehát eleinte ez az egész valóban adatbányászat volt. Most is az, csak már high-tech módon: kontroll C, kontroll V. Egy keyboardot kezelsz. 

És egy szerkesztő segít ebben?

Nem. Nálunk úgy működik, hogy mindenki csinálja magának, szoktam is mondani a fiataloknak, hogy ez egyéni sport. Itt magadnak kell megteremteni, ha jó akarsz lenni, nem fog senki segíteni, sőt, inkább gátolni fognak. Jó, hála Istennek, ez a mentalitás nálunk, az Eurosportnál nincs meg, de nagy átlagban ebben a szakmában benne van, hogy nem veregetik egymás vállát a kommentátorok. Egy dolgot egy ember közvetít a nap végén, jobbnak kell lenni a másiknál, és ahhoz bizony neked kell belerakni a melót magadnak. Annak idején, az állami tévében még nem volt olyan, hogy élő eredmény, emlékszem, amikor Gyulai István közvetített egy Budapest Nagydíjat, akkor én az anyukám révén gyerekként mehettem, és írtam fel neki, hogy ki mekkorát ugrott távolba. Aztán, amikor jött egy távolugró, bemutatták, ő odanyújtotta a kezét, én beraktam a papírt, és megnézte, hogy hogy áll a verseny.

Mennyire követelmény egy riporterrel szemben a pártatlanság? Az objektivitás oké, de én, amikor nézek egy sporteseményt, szinte mindig drukkolok, egyszerűen szükséges, hogy érzelmek is legyenek benne…

Ez egy óriási legenda: Vitray Tamás mindig elmondta a tévében, hogy a kommentátornak pártatlannak kell lennie, mert hát gondoljunk arra, hogy mind a két csapatnak vannak szurkolói, és akkor mit szól majd a másik? Ehhez két dolgot lehet hozzáfűzni. Egyrészt, ha mondjuk valaki engem elküld a picsába, mert mocskos Nadal-drukker vagyok, akkor az biztos, hogy ő azon a mérkőzésen nem Nadalnak szurkolt, hanem a másiknak. De a másik része a dolognak az, hogy ha jól csinálod ezt az egészet, akkor azért generálsz érzelmeket. A nézőket valahogy  bele kell húzni abba, hogy élvezzék azt a sporteseményt. Egy kitzbüheli lesiklást, vagy egy tízezer métert egy világbajnokságon – és ahhoz adnom kell az érzelmeimből. Persze nem úgy drukkolok, mint régen, hogy „jaj, basszus, köcsög németek”, de azért benne vagyok, és nagyon élvezem az egészet. Volt az a helyzet, amikor rájöttem: azt akarom, hogy Hicham El Guerrouj olimpiai bajnok legyen. Mert ezer éve követem a pályáját, baromi szimpatikus futó, és még sohasem nyert olimpiát. És egy ilyen helyzetben lehet, hogy jön egy olyan mondat 400 méterrel a vége előtt, amiből ki lehet hozni, hogy én drukkolok neki, de akkor arra azt tudom mondani: és akkor mi van? Mert szerintem az nem működik, hogy ahhoz kellenek az érzelmeim, hogy egy jó hangulatú utolsó 400 méter legyen, de az érzelmeimnek csak ez a fele kell, a másik viszont nem, azt húzzad ki filccel, és még csak meg se forduljon a fejedben, merthogy vannak Kenenisa Bekele-drukkerek is. Ez így nem megy.

Tehát, vagy kellek egészben, és akkor szereted, amit csinálok, és annak tökre örülök, de az, hogy most akkor ezt csináld, azt meg ne csináld, na, az nem megy.

Az érzelmek átadása a legfontosabb?

Az fontos. Ha őszinte. Mert az szerintem nagyon rossz irány, ha megpróbálsz a szarból jót csinálni, de amikor tényleg jó, akkor csak hagyod, hogy menjen, élvezed és akkor jó lesz a közvetítés is.

És mi van olyankor, amikor nem élvezed? Mert, gondolom, azt is fel kell húznod egy valamilyen sztenderdig, hiába olyan, amit magadtól esetleg kikapcsolnál…

Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert ha nagyon felhúzol egy szart, akkor hiteltelen leszel, pedig a hiteled a legfontosabb dolog. Persze, azt sem mondhatod, amit valaki egyszer állítólag tényleg mondott, hogy, „ha nincs jobb dolguk, akkor nézzék meg ezt a magyar bajnokit.” Szóval, azért picit fel kell húzni, de csak óvatosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs kihívás benne, amikor egy ausztrál Openen hajnali háromkor odaváltanak egy első fordulós női teniszmeccsre, ahol nem játszanak jól, ráadásul nem csak maga a meccs, hanem a játékosok sem annyira érdekesek.

Szakmailag vannak kedvenc közvetítéseid?

Nem nagyon gondolkozom ezen, de van, amiről tudom, hogy jó közvetítés volt. Például a 400 méter Rióban az olimpián, mert ott 280 méternél megmondtam, hogy ebből világcsúcs lesz, és úgy is lett, ami szakmailag azért tök jó. Másik oldalról, amikor az RTL megkért, hogy menjek Kokó-meccseket közvetíteni, az nagy elismerés volt, de ott soha nem éreztem magam olyan komfortosan, mint azoknál a sportágaknál, amelyekhez értettem. A bokszhoz nem értettem annyira, és nem is igazán érdekelt.

És csak úgy, simán, élményként?

A londoni olimpián, az első olimpiámon a 100 méteres síkfutás döntőjének délelőttjén sétálgattam, mentem a kis hátizsákommal, tudtam, hogy fel vagyok készülve – na, az olyan volt, amikor azt gondolod, hogy oké, akkor ez most egy jó pillanata az életednek. Azt jó volt megélni. Szintén Londonban volt egy olyan nap, amikor nyertek a britek három aranyat: Mo Farah tízezer méteren, Jessica Ennis hétpróbában,  Greg Rutherford távolugrásban. Akkor azokat a számokat, amiket szerettünk a gimiben, tehát a ’80-as évek nagy angol underground slágereit nyolcvanezer ember énekelte, amíg várta, hogy átadják az aranyérmeket a három britnek: ez fantasztikus élmény volt. De ugyanígy megvan bennem, amikor ’97-ben először közvetítettem sí-világbajnokságról, és mentem be a HÉV-vel. Ott bújtam a kis papírjaimat, és örültem, hogy ez egy jó meló lesz. Így utólag azt gondolom, hogy nem vallottam különösebben kudarcot. 

Ha már érdeklődés, végül miért ezek a sportágak maradtak?

Mert ezek érdekelnek. És szerencsém van: azáltal, hogy én lettem a főnök, én csinálom a beosztást, és ilyen szempontból kis előnnyel indulok. Nem fogom magam megszívatni azzal, hogy beosztom magam a karatéra. De el is tudok engedni eseményeket.

Sokat átadok a kollégáimnak, viszont azokat hagytam meg magamnak, amiket a legjobban szeretek. És szerintem azokba nem nagyon lehet belekötni.

Tehát olyan még nem nagyon volt, hogy valaki odajött volna, hogy „Figyelj ide, Gábor, miért nem én csinálom azt a teniszmeccset, én jobban tudom.”

Jó, az atlétika oké, atletizáltál, meg a családi vonal is, a teniszt tanultad, de honnan a sí?

Nagyjából 3-4 éves korom óta síelek: egy reggel apukám vitt az óvodába, én meg ültem a Harrer Pál utca 10., nyolcadik emelet 47. alatt, és mondtam neki, hogy szeretnék síelni. Senki nem tudja a családban, hogy miért, hogyan, de apukám meg nem olyan ember volt, hogy ne legyen ott délután egy síléc, egy ilyen jó NDK-s darab. Onnantól kezdve jártunk fel a Normafához minden hétvégén, amikor volt hó. Valahogy iszonyatosan izgatott ez engem világéletemben. A feleségemnek azt szoktam mondani, hogy előző életemben valószínűleg osztrák voltam, vagy valami ilyesmi. 

Van valami rangsor a fejedben, hogy ki az öt legjobb magyar riporter, vagy hogy egy adott sportágban ki a három a legjobb?

Van, persze. Ezek nyilván mozognak, meg persze mindenki azt gondolja, hogy az ő önértékelése  tökéletes. Régebben volt olyan kérdés egyéni elbeszélgetésnél, hogy mondd meg, ki a három legjobb kommentátor  a szerkesztőségből. Tízből hét-nyolc embernek egyezett is a véleménye az enyémmel, de voltak olyanok, akikről azt gondoltam, hogy a leggyengébb kommentátorok között vannak, ők viszont besorolták magukat a legjobbak közé. Nagyon kevesen mondták saját magukat, ami szerintem normális, de volt ilyen, ami azért érdekes. Mindezt úgy, hogy akkor pont itt dolgozott Hajdú Pisti. De persze, van rangsor, el tudom mondani, hogy szerintem ki az öt legjobb kommentátor ebben a sportágban, vagy abban… Amióta az Eurosportot vezetem, azóta nem vagyok annyira képben a többi szerkesztőséggel kapcsolatban. 

Nálatok jellemzően „saját nevelés” zajlik a kommentátoroknál, nem?

Ez onnan eredeztethető, hogy 2005-ben, amikor főnök lettem, az volt a feladat, hogy csináljak egy csapatot, hogy lehessen Eurosport2 is. És akkor mondták a központban, hogy nyugodtan odamehetek más szerkesztőségekhez, és elhozhatom a legjobb embereket, de fel sem merült igazán, mert nem nagyon voltak olyan emberek, akikre azt mondtam volna, hogy „Jó, ő most mindenképpen nagyon kell!” Sokkal inkább hittem abban, hogy majd mi megtanítjuk őket – aztán megtanítottuk őket, és ez bejött. Ugye, a fele annak  csapatnak, amely most az M4-en van, arról a tanfolyamról került ki, beleértve a csatornaigazgató urat is.

Úgyhogy amikor 2018-ban már nagyon kevesen maradtunk, újra indítottunk egy tanfolyamot, és most már egyre inkább az az érzésem ezzel a második generációval kapcsolatban is, hogy meg fogják állni a helyüket.

Egyre jobbak. Még pár év, és szerintem tök jó kommentátorok lesznek. De ezt leszámítva sohasem merült fel, hogy mi hívjunk embert, illetve, egy embert hívtunk, ugye, Hajdú Pistit, akkor, amikor lett nálunk angol bajnokság. Amúgy csomószor jelentkeznek emberek, mi pedig szépen mindenkit elutasítunk. Nem az van a fejemben az Eurosportról, hogy mi innen, vagy onnan, vagy amonnan összeszedjük az embereket. Az nem lenne jó út.

És mi lesz, ha a mostaniak is kirepülnek?

Hát, az előfordulhat. Mert, ugye, mi nem tudunk annyit fizetni, nincs akkora büdzsé, nincs helyszíni kommentálás, satöbbi, tehát lehet, hogy ez teljesen természetes folyamat. Igazából most ezt úgy kezelem, hogy nem akarok már megtartani mindenkit. Vannak nagyon fontos emberek. Ők maradjanak, ez a lényeg.

Rióban 280 méternél bemondtad a világcsúcsot: mennyire gyakori ez, mi a jó arány, amit az ember úgy elvár magától?

Szerintem az a fontos, hogy ne csinálj gondot belőle, ha nem jön be. Tehát nem tízből tíz az elvárás. Mert akkor mi van, hogyha úgy zárod le, hogy „Hatalmas meglepetés, nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna”? Te felvázolsz egy lehetőséget, egy lehetséges szcenáriót, aztán vagy úgy van, vagy nem. Tízből ötnél azért már nem fogják rád azt mondani, hogy „Fú, de baromira ért hozzá!” Olyan 7-8 környékén nagyjából rendben is vagy, feltéve, hogy tudod kezelni azt, amikor nincs igazad, és nem csinálsz belőle presztízskérdést, nem kezdesz el okoskodni, hogy így megmondtam, meg úgy megmondtam, de mégse, ezért, azért, amazért. 

És ha ebben jó vagy, akkor jobban el is ismer a nagyérdemű?

Mindig azt szoktam mondani – és ez a kommentátorságra is, meg sok minden másra is igaz egyébként –, hogy a rossz kommentátort is van, aki szereti az anyukáján kívül, és a jó kommentátort is van, aki utálja. Mit tudom én, Hajdú Pistit 7-8 ember szereti tízből és ha megkérdezik, hogy Szabó Gábor jó-e az atlétikában, akkor mondjuk heten azt mondják, hogy igen. És az rendben is van. Tehát azzal is együtt kell tudni élni, hogy vannak emberek, akik nem szeretik azt, ha valaki jobban tud valamit, mint ők. Egy ilyen embernek az a mentalitása, hogy ő tudja a legjobban a világon, és hogy ha jövök, és mást mondok a teniszmeccsen, mint ő, aztán nekem lesz igazam, akkor ő engem utálni fog. És ezzel most mit tudsz csinálni? Semmit.

Egyébként az elvárás egy kommentátorral szemben, hogy mondjon meg előre dolgokat, vagy el lehet lenni úgy is, hogy egyszerűen csak azt mondod, ami történik?

Nem gondolom, hogy jósolok. Inkább elmondom nagyjából, hogy milyen várakozások vannak, hogyan működhet ez a verseny, és aztán vagy úgy működik, vagy nem; az se baj, ha nem. Én nagyon szeretem ezt a fajta várakozást, szerintem erről szól a sport: vannak valamilyen esélyek, és azok megvalósulnak, vagy nem. Ha foglalkozol vele, akkor látod, hogy oké, nedves hóban az az ember jobban síel, a másik meg a keményebb pályán ügyesebb, és akkor ezeket elmondod. Azt elmondani, hogy 1:28:46 az ideje, ahhoz azért nem kell egyetem. De van, aki meg arra esküszik, minden azon múlik, hogy legyen jó orgánumod, és szépen beszéljél. Mint az angolok. Ott arra van igény, hogy jöjjenek a nagy, fellengzős mondatok, abból kiválóan meg lehet élni, de nincs benne olyan iszonyatosan nagy meló. Az angol egy gyönyörű nyelv, nagyon jól lehet mondani ezeket az angolos fordulatokat, amelyek mögött nincsen semmi. Nekünk egy bővített mondatunkban sokkal több információ van, mint az övékben, ők meg mondják, hogy „gyönyörűen húzza az íveket”, meg mit tudom én, aminek ráadásul a fele csomószor nem is igaz. És lehet, hogy az is működik, csak tőlem áll távol. Ugyanakkor ők meg tudják azt csinálni, hogy világsztárok ülnek oda kommentálni. Például amikor Steve Cram közvetített atlétikát, és Monacóban Mo Farah, aki nem is nyerte meg azt a versenyt, megdöntötte az 1500-as Európa-csúcsát, akkor az volt a közvetítés vége, hogy „a második helyen befutó Mo Farah megdönti az Európa-csúcsomat”. Azért ez egy erős mondat. És így van hiteled. 

A szerkesztőségi elszánás szerint gasztrosorozatunkban különböző szempontok szerint térképezzük fel Óbuda kulináris jelenét – ám az evezős-sörözős haspókoskodást és a rózsaszín porcukorfelhőket a drukkolás váltotta fel: mi lesz vajon a kedvenc helyeinkkel? Nyitáskor most is be tudják gyújtani az összes gázrózsát egymás után, mint az evős filmekben?
Kezdetként a Bécsi útnak a Kolosy tértől az Amfiteátrumig tartó részét kommandóztuk végig, hiszen aki ma Óbudán munkaidő után megéhezik-megszomjazik és csavarogni indul, vagy épp fordítva, az úgyis itt kezdi, hiszen nemcsak sok, de sokféle vendéglátóhely koncentrálódik alig fél kilométeren.

A józan ész és a legtöbb szakértő is azt jósolja, hogy a vendéglátásban is tapasztalható rendkívüli áremelkedést a menzák, a kifőzdék és a fine dining fogja túlélni.

A menzák, büfék azért, mert enni mégiscsak kell, még ha olcsóbbat, rosszabbat is, a fine dining pedig azért, mert az ő közönségük kevésbé árérzékeny, mint a klasszikus, „polgári” rétegre építő éttermeké. A vérzivatar és a békaeső éppen azokra a helyekre vár, ahová hétköznap este a haverokkal vagy hétvégén a családdal ültünk be jót enni, hogy ne otthon kelljen ezzel maszatolni. Most viszont, amikor a legtöbbünknek választani kell, hogy mindig meleg legyen otthon és tele legyen a családi autó tankja vagy elmenjünk-e heti egyszer 4-8 fővel vacsorázni, akkor bizony a legtöbben a benzint választják a borravaló helyett.

Innen szép nyerni 

Ahogy a vendéglősökkel, üzletvezetőkkel beszélgettem, az világlott ki, hogy az alapvető túlélési stratégia a szokásos, generációk óta belénk égett önkizsigerelés: dolgoznak nemcsak orrvérzésig, hanem annál is tovább. A vendéglátás békeidőben is legendásan sok és hosszú-hosszú napokkal járó munka, ám most kezd az ultramaratonfutók érthetetlen megszállottságára hasonlítani. A végiglátogatott helyek többségében a hétszeresére-tízszerezésére növekedett költségekre nem az a válasz, hogy felteszik a két kezüket, hanem az, hogy nekimennek a falnak. 

Miss Saigon, Bécsi út 37.
Az üzlethelyiség volt már Pesti Pipi, hamburgerező, most pedig a környék első és egyetlen pho-levesezője, amit első körben kitörő örömmel fogad a vendégsereg. Túlélési stratégiáról szó sincs, mivel az ottjártunkkor épp két hete működtek – ugyanazzal a tulajdonosi-üzletvezetői háttérrel, mint az előző intézmények. A váltásoknak különböző okai voltak, és csak csuriba tett kézzel drukkolni tudunk, hogy a mostani arculat megmaradjon, és a vietnámi konyhát is befogadja Óbuda. A pho-n kívül klasszikus távol-keleti fogások szerepelnek az étlapon, és mind a beltér, mind az árak arra csábítanak, hogy egy hosszabb munkanap vagy egy hosszúra nyúlt péntek este után a Miss Saigon asztalainál szürcsöljük fesztelenül a sűrű, fűszeres gyógylevest.

Buda Gourmet Bistro, Bécsi út 38.
Több éve nyitott, de még mindig fura egy hely: svédasztalos rendszerű, all you can eat-étterem, de ahhoz túl elegáns, az elhelyezkedése alapján menza, a kínálata alapján nem. Viszont hatalmas: egyszerre közel 100 vendég foglalhat helyet, ami ugye a forgás miatt 150-200 főt is jelenthet egy étkezés alatt. A környék olyan nagy kedvvel belakta, hogy asztalt még hétköznap estére is foglalni kell, hétvégén pedig különösen ajánlott. Hétköznap délben pedig egy nagy cég foglal be náluk 120 helyet, úgyhogy a forgalomra nem lehet panasz. Ám a méret mostanában nem csak áldás, hanem átok is: az óriási konyhát, az óriási vendégteret működtetni óriási teher lett. Nem beszélve arról, hogy a svédasztalos rendszer a leginkább alapanyag-igényes forma, hiszen sokkal nehezebben számítható ki, hogy egy-egy fogásból hány adag fogy majd, így sokkal több a veszteség. Az üzletvezető számításai szerint mindez konkrét összegekben a következőt jelenti: havi 3,5 millió forinttal több nyereségüknek kellene keletkeznie ahhoz, hogy fedezze a megnövekedett kiadásokat, ami ugye 12-15 milliós plusz forgalomból jönne. Ez természetesen fizikai képtelenség, így maradnak azok a módszerek, amihez mindenki próbál nyúlni: többet dolgoznak kevesebben, próbálják még jobban racionalizálni a rendszert, árat emelnek, ami persze veszélyes terep, visszaforgatják a tartalékokat és reménykednek. 

Semmi Extra és egy kis Kert, Lajos utca 46.
A klasszikus, egyszerre kiskocsma, egyszerre vendéglő hangulatú helyen egyelőre kivárnak: szerencsés helyzetben vannak, mert még tartanak a korábbi energiaszerződéseik, bár ki tudja, meddig. Addig is dolgoznak, amennyit csak tudnak és szerencsére tudnak, hiszen azt látják, hogy az év végi rendezvényszezon erős lesz: az emberek még mindig a Covid-időszak alatt kiesett nagyobb céges vagy társasági ünnepléseket pótolják be. Ugyanakkor az náluk is világosan látszik, hogy a vendégek sokkal kevesebb pénzt adnak ki, és nagyon szigorúan megnézik, hogy mire költik azt a kevesebbet.
Mivel a Semmi Extra óbudai egysége inkább laza hangulatú közösségi hely, mint elegáns étterem, végképp próbálják addig húzni az áremelést, amíg csak lehet, hogy megtartsák a vendégeket – de előbb-utóbb ők is rákényszerülnek majd.

Pódium Bistro, Bécsi út 63.
A bevezetőben említett összes veszély leginkább a Pódium Bistróra leselkedik: az a fajta vendéglátóhely, ami több, mint egy kocsma, de közvetlenebb, mint egy fehér abroszos étterem. Békeidőben hétköznap munkaebédekre, este egy közös vacsorára és pár pohár borra, hétvégén pedig nagyobb családi ebédekre ülnek be a vendégek, akik azt igénylik, hogy olyan ételekkel is találkozzanak az étlapon, amelyek különlegesebbek, vagy amivel otthon nem állnak neki bíbelődni.
Ezt egyre nehezebb kivitelezni, hiszen az extra alapanyagok lassan megfizethetetlenek, de nem is feltétlen kell, mert a tapasztalatuk szerint a törzsvendégek is egyre inkább keresik a letisztult, hagyományos ízeket, és feltűnő, hogy még nem maradnak el, de egyre kevesebbet költenek.  Ennek viszont az a veszélye, hogy nem lesz feltétlenül emlékezetes minden vacsora, így nehezebb kitűnni az étterem-tengerből, hiába vannak meg hozzá az adottságaik.
A  kényszerűen meghozott racionalizációs trükköknek mind-mind megvan a veszélye: ha kevesebb hűtőt működtetnek, értelemszerűen sokkal gyakrabban fordulhat elő, hogy valami kifogy. Ha a légtechnika kapacitását csökkentik, folyton azt vizsgálják, nincs-e ételszag a vendégtérben. Ha korábban zárnak, vendéget veszíthetnek. Ha az üzletvezető áll be felszolgálni, vagy egy ember két személy munkáját végzi, az óhatatlanul hibákhoz vezet – akár a nagyon szigorúan ellenőrzött bürokráciában, akár a szervízben, de mégis kénytelenek ezeket meglépni. Ahogyan azt a teljesen érthető és egyre elfogadottabb lépést is, ami nem feltétlenül az energiaválsággal és az inflációval van összefüggésben: 10 fő feletti foglalásokra előleget kérnek, mert túl sokszor fordult elő, hogy ők felkészültek alapanyagokkal, személyzeti kapacitással, de a társaság végül mégsem jelent meg. 

Málna The Pastry Shop, Bécsi út 57-61.
A felsorolásban szereplő egyetlen cukrászda nemcsak azért van különleges helyzetben, mert nem vendéglő, hanem cukrászda, hanem azért is, mert a törzsközönsége jóval szélesebb körből látogat hozzájuk – akár más városokból is. A Málnát leginkább fine dining süteményesboltként lehet aposztrofálni: májusban volt 5 éve, hogy Kolonics Zoltán, az ország egyik leghíresebb pastry chefje megnyitotta párjával, Varga Ágnessel az első saját cukrászdáját. Kezdettől fogva a legmagasabb minőségre és franciás stílusra építettek, és ennek meg is lett az eredménye: „A különlegességünk az az erő, ami miatt erős törzsközönségünk van és ami miatt messzebbről is folyamatosan keresnek minket. A mi vendégeink megértik, hogy ennek megvan az ára, és inkább kevesebbet esznek, de abból az igazán jót: talán az unikalitás miatt nem érezzük annyira életveszélyesnek a helyzetet, mint a vendéglátószektor más részei.” 

Takler Borbár Buda, Bécsi út 67.
Más szempontból van különleges helyzetben a gasztronegyed legújabb szereplője: a Takler Borbár elsősorban borbár, és mint ilyen, hidegkonyhával dolgozik és csak rendezvényekre, előre egyeztetett módon készítenek komolyabb menüket. A törzsvendégkörük meglepően gyorsan kialakult: az ősszel megünnepelt első születésnapjukra például már napokkal előre érdemes volt asztalt foglalni, pedig két szinten működik a hely. Éppen ezért összegezte Takler András a tapasztalatait úgy, hogy abból a cikk címe lett: „Az óbudaiak szeretnek törzsvendégek lenni! Többen szóvá tették például, hogy miért Takler Borbár Buda a név és hogyhogy nem Óbuda? Szekszárdról érkezve ez bennünk először fel sem merült, de ma már látjuk, hogy a legközelebbi címerfestéskor orvosolni kell a hibát.”
Nekik inkább az a tapasztalatuk, hogy nagyon ellentmondásos és hektikus a helyzet: egy-egy rosszabb időjárású napon nagyon visszaesik a forgalmuk, máskor, pláne a rendezvényeken, koncerteken teltházzal működnek. Hidegtálak ide vagy oda, a kínálatba is mindig próbálnak izgalmakat csempészni: a limitált Takler-tételeken túl Szekszárdról származó, saját készítésű sonkákat, szalámikat, illetve a környékről, Szentendréről, Leányfaluról beszerzett falukrémeket, „hazai ízeket” kínálnak. A jövő év elején semmiképpen nem tartanak szünetet, hiába adná magát a várható visszaesés: „ki kell tartanunk, mert sem a kollégáinkat, sem a vendégeinket nem engedhetjük el.”

Sushi Sei, Bécsi út 58. 

Szintén „nagy háznak” számít a Sushi Sei, amit pár lapszámmal korábban, a sushira koncentráló összeállításban már részletesen bemutattunk. Ők ismét csak más szempontból kerültek egy kicsit nehezebb helyzetbe, mint a többiek, hiszen az ő törzsközönségük a Budapesten és Óbuda környékén élő ázsiai expat-közösségből áll. Ők pedig elsősorban a hazai ízeket keresik és a minőségből egy centit sem hajlandók engedni – cserébe egy kicsit kevésbé árérzékenyek, mint a magyar vendégek. Ám egy ponton túl természetesen rájuk sem lehet minden költséget áthárítani, hiszen a Sushi Sei az alapanyagainak jó részét is külföldről szerzi be, így az infláción és az energiaárakon túl még az euró-árfolyam elszállása is közvetlenül érinti. Így ők elsősorban a menün dolgoznak rengeteget: állandóan új és új beszállítókat keresnek, illetve más alapanyagokat próbálnak használni, amelyek ugyanolyan jó minőségűek, csak egy fokkal megfizethetőbbek. A minőséget viszont minden körülmények között tartaniuk kell, hiszen ezen múlik a vendégkörük. 

Pastrami, Lajos utca 93-99. 

A legtöbb drukkolás valószínűleg a Pastramira fér rá, hiszen óriási étteremről van szó, ami ráadásul nyitott konyhával dolgozik, így az ember kívülállóként is belesápad, ha elképzeli a házhoz kötődő rezsicsekkeket. Egyszerre akár 150 főt is le tudnak ültetni, méghozzá egy légtérben, aminek ki sem merjük számolni a légköbméterét. A forgalom visszaesése pedig már most érezhető, azzal együtt is, hogy az év végére szóló foglalásokkal már nekik is szépen telik a naptárjuk. A jövőt azonban még egyáltalán nem lehet látni – de ők is próbálkoznak mindazzal, amit fentebb már felsoroltak a kollégák, és próbálnak ugyanolyan elhivatottsággal működni, ahogy 13 éve elkezdték. 

Összefoglalva tehát egyet tehetünk a kedvenc helyeink védelmében és azért, hogy életben tartsuk Óbuda gasztronómiai életét: legyünk minél tovább törzsvendégek.

Bár nyilván mindenkinek első, zsigeri reakciója a saját villanyszámlájának megpillantásakor, hogy az éttermi étkezésről mond le, méghozzá sürgősen, ám még csak az sem biztos, hogy valóban annyit spórol vele, mint amennyit hinne. Ugyanis ha körülnézünk egy felszereltebb élelmiszerüzletben és megnézzük azoknak az alapanyagoknak az árait, amit egy-egy különlegesebb étkezéshez össze kell vásárolnunk, ráébredhetünk, hogy egy-egy adagra számolva egyáltalán nem biztos, hogy olcsóbban ki tudjuk hozni, mint egy professzionálisan működő konyha. A közösségi élményről pedig még nem is szóltunk – pedig a vendéglátásnak az az egyik alappillére.

A város peremén, sőt azon túl, a hegyoldalon, ahol virágok nevét viselik a régi utcák, pár éve markológépek tépték ki a fákat az üres telkeken. Ma, az új, csenevész csemetéket illegálisan fúrt kutakból itatják a luxusházak kertjében. A teraszokon jakuzzi, az üveg korlátok mögül egymás duzzadtra pumpált szájába bámulnak az asszonyok. Arrafelé mindig csend van, a kutyák kicsik és csak a szobában ugatnak, villanyautók bukdácsolnak a forgalomlassító buckákon, és légpárnás cipőben kocognak szikár, atlétás alakok a járdán. Az ember azt gondolná, hogy mindennap, kicsivel nyolc után, Truman Burbank lép ki valamelyik ajtón:

„Jó reggelt! És ha ma nem találkozunk: jó napot, jó estét és jó éjt!” 

A kaptató túloldalán mintha másik világba tévedne az arra járó. Épp csak átjut az úton, máris leteperi az a jófajta magyar eklektika, amelynek rendetlensége szinte üdítően hat az erőltetett letisztultság után. Kidőlt-bedőlt kerítések, várkastélyhoz illő kőfalak és rozsdás vasrácsok váltják egymást az elhagyatott kertek, szellemviskók, kétszintes hodályok előtt. Van itt minden: madáretető, zászlófüzér, absztrakt kép a málló vakolaton, elburjánzó kökénybokrok és gonddal metszett rózsák, medence, szerelőakna, régi roncsok és új terepjárók – a környék mint egy elhagyott, régi búcsú – az ember nem győz nézelődni, csodálkozni. S egy váratlan pillanatban a múltjába réved, ahogy meglát egy gyümölcsfa alatt felejtett kék bádogkannát. Épp ilyen volt a nagyanyámnak… Kicsivel odébb a fantáziám kap szárnyra egy takaros, lakatlan házikó láttán. Mit lehetne kihozni ebből a falat kis tanyából? Még menthető. 

A keresztút előtt fehér, lapostetős ház áll, modern minimál, mintha csak véletlenül pottyant volna a szedett-vedett építmények közé. Mellette kavicsos út visz fel az erdőbe. Nem veszem arra az irányt, megyek tovább egyenesen. Pár lépés, és újra meg kell állnom, de ezúttal csak lopva lesek be a kerítésen, remélve, hogy észrevétlen maradok. Szégyellném, ha meglátnának. Ketten ülnek a teraszon. Ki tudja, mióta… Talán negyven éve. Két ősz fejecske. A néni ölében horgolt pléd, jóllehet, tombol még az aszályos nyár. Esteledik. A férfi a kertnek háttal a felesége felé fordul, kezében újság. Az asztalon színes terítő. Náluk ugyancsak üvegbetét díszíti a korlátot, de itt még az is régi, sárga edzett üveg, gyerekkorom mintás ajtóbetéteit idézi. Az előtető fölött hullámos fedél, a kerítés pedig, ahogy a fémkorlát is, piros-sárga.

Trolipiros, villamossárga meseház. Meseélettel. A bácsi olvas, a néni hallgat, én sírok.

Hozzád igyekszem. A semmi közepére. Még az utca végén is a házaspár jár az eszemben, talán együtt ültették valamikor a hatalmas diófát, a lombja ráborul a kertre. A dióhoz szőlő is lesz, hacsak el nem viszi ez a forró nyár. Megélhettek már ezer fagyot is együtt… 

Valamikor egy kávé mellett egy idősebb nő mondta, csak úgy mellékesen, hogy ha csak a férje van otthon és nem várnak senkit, akkor is rendesen felöltözik, ne legyen traca. Életemben nem hallottam azelőtt ezt a szót, s bár nem voltam biztos benne, hogy létezik, értettem. Eszembe jut most, rákeresek, és van ilyen kifejezés. Jelentése: rendezetlen öltözet. Hozzád igyekszem a semmi közepére. Ahol csak te vagy. Lassan eloson velünk egy év. Csendben, mint a buckán lopakodó villanyautó. Nemrég láttalak tracán, s ha lehet fokozni, azt hiszem, te szupertraca voltál. A tűző napon egy hülye sapkával a fejeden, koszos gatyában dolgoztál a kertben. Szállt a fűrészpor. Akkor is sírtam egy kicsit titokban. Utoljára apám körül láttam felhőt fából. 

Hozzád igyekszem. Este kiülünk a teraszra. Azt sem bánom, ha megöregszem, mire odaérek.

Jan Assmannt, a 84 éves német egyiptológust az 1999-ben megjelent A kulturális emlékezet (Das kulturelle Gedächtnis) című híres könyve tette ismertté a szűkebb szakmai körökön kívül. A társadalmi emlékezettel új szemszögből foglalkozó munkát a legkülönbözőbb társadalom-kutatással foglalkozó területeken tekintik alapműnek, számtalan képzésen vált kötelező olvasmánnyá. Az emlékezet első hallásra individuális dolognak tűnik, olyasminek, ami tisztán a pszichológia tárgya, ami csak az egyénre vonatkozik, és nincs köze a közös kulturális, társadalmi emlékezethez. Assmann nagy találmánya az egyéni és kollektív emlékezet megkülönböztetése, sőt, azt állítja, hogy a kollektív kulturális emlékezet fő kérdése mindig az, mit nem szabad elfelejtenünk nekünk mint közösségnek. A közös emlékanyag a legtöbbször olyan eseményeket érint, amelyeket az egyén nem élhetett át, hiszen azok gyakorta még a születése előtt történtek. Ennek ellenére Assmann szerint az egyén emlékezetét a társadalom határozza meg. A csoport tagjainak az emlékei eltérők lehetnek, de ugyanarra a közös alapra épülnek.

A csoport tagjai a közös emlékeken keresztül tudnak a saját múltjukhoz kapcsolódni, ám ennek a múltnak a rekonstrukcióját mindig az aktuális körülmények, érdekek módosítják.

Tehát az emlék a társadalmi kommunikáción keresztül marad fenn, azaz ha egy eseményről megszakad a közbeszéd, akkor kikerül az emlékezetből, elveszíti identitásformáló erejét, úgy lépünk túl rajta, mintha sohasem történt volna meg. Ez az oka a sok ünnepi megemlékezésnek, koszorúzásnak, műsornak, ha ezeket nem tennénk, elfelejtődnének még a forradalmaink is. Hát még az olyan “vértelen események”, mint a rendszerváltás …

A kollektív emlékezet a csoportidentitáshoz szorosan kötődő fogalom, és itt érkezünk el a Budapest Galéria Határeset 2.0 kiállításához, amely a debreceni MODEM ez év januárjában megnyílt kiállításának újragondolása az óbudai kiállítótér tereiben. Mindkét tárlat kurátora Don Tamás, aki olyan kérdéskörökhöz nyúl, amelyek még nagyon képlékenyek, nagy kilengésekkel változik a tartalmuk, mivel a közelmúlt eseményeit tartalmazzák. Ugyanakkor sokkal összetettebb és évszázadokra visszanyúló társadalmi jelenségekkel is összefüggnek, a kollektív emlékezetet és identitásügyeket érintik, és belőlük semmi sem egyszerűsíthető le pusztán a szocializmusra és a rendszerváltásra. 

A debreceni és az óbudai tárlat alapvetéseiben megegyezik, de Óbudán árnyalta és mélyítette az üzenetet az időközben kitört ukrán–orosz háború, a társadalmi és gazdasági válság, amelybe már nem sodródunk, hanem zuhanunk. Ami azonos, az a regionális identitás kérdése, a kiállítás ezen keresztül “piszkálja” a kollektív emlékezetet, miközben azt is vizsgálja, milyen kilátásai vannak ma egy fiatal művésznek. A legidősebb kiállító 1981-es születésű, a többség a rendszerváltás után született, a kilencvenes években volt gyerek. 

A kulturális emlékezet a múlt szilárd pontjaira összpontosul, olyan eseményekre, amelyek már letisztázódtak, beépültek a csoportidentitásba, azaz formálják azt.

Csakhogy itt nincsenek szilárd pontok. Ám nagyon érdekes, miként próbál kommunikálni egymással a periféria perifériája a centrum kihagyásával. Több perifériális ország találkozik a kiállítótérben, a centrum megkerülése azt is jelenti, hogy vigyázó szemüket most nem nyugatra vetik. Most nem ahhoz képest beszélnek, hanem befelé fordítva a figyelmüket, saját koordináta-rendszer mentén. A fiatal művészek számára a régiós rendszerváltások már nem feltétlenül jelentenek viszonyítási pontot, ők nem az „inkább itt-kevésbé ott” állandó viszonylagosságával határozzák meg magukat.

A kiállítás címét Hunčík Péter Szlovákiában élő magyar pszichiáter 2009-ben megjelent regénye inspirálta, amely egy határmenti, vegyes lakosságú szlovák kisváros közösségén keresztül mutatja be a régió huszadik századi történelmét. A cím egyrészt utal a határok kiemelt jelentőségére a régióban, aminek tartalmi spektruma mondjuk a revíziós igénytől a határzárig tart, másrészt eszünkbe juttatja azt a Nyugat és Kelet közötti határcsíkot, ahol élünk, földrajzilag köztes helyzetünket, de azt is, hogy a határok mesterséges képződmények, a határok megrajzolóinak nem sok közük van az élet valódi realitásaihoz. 

A debreceni MODEM-ben rendezett első Határeseten öt ország (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Románia) tizennégy fiatal művészének alkotásai voltak láthatóak, amelyek többsége kifejezetten arra a tárlatra készült, és nagy hangsúlyt fektetett az 1848 és 2021 közötti időszak történeti kontextusainak – nyelv, határ és regionális önmeghatározás fogalmain keresztüli – felvázolására. A Budapest Galériában nemcsak a történelem mélyítette el a mondanivalót, hanem a kurátori szándék is egyfajta befelé figyelésre, önreflexióra erősített rá.

Beemelte a régión belüli marginalizált csoportok helyzetének elemzését és az Ukrajnában zajló háború mentén Kelet-Közép-Európa elfojtásairól, mentális állapotáról is szó esik.

Yana Bachynska ukrán művész A nagyapám bőrében című 2020-as videómunkája különös többletjelentést kapott mára. A videóban nem csak múltfeldolgozás történik, de egy megosztó személyen (magas rangú katona nagyapán) keresztül párhuzamot képez az országban és a családokban zajló, elhallgatott erőszak között. Egyes szám első személyben, vallomásszerűen mesél a gyerekkoráról, miközben kirajzolódik egy nehéz és bántalmazó család története. Bachynska ráadásul queer nézőpontból egyszerre néz szembe családja szocialista katonai múltjával és a jelen diszkriminációjával. Olga Dziubak A szeretet és a hatalom palotája című 2021-es sorozata Lengyelország, Magyarország, Románia és Csehország palotáinak belső tereit ábrázolja, s bennük elmosódottan ugyan, de pornójeleneteket láthatunk. A meztelen testek a hatalmat reprezentáló terekben jelennek meg, Dziubak ezzel a privát és a nyilvános tér elválaszthatóságát kérdőjelezi meg, egyben utal a nők testéhez és szexualitáshoz való kifejezetten elnyomó viszonyulásra. 

Bozzai Dániel és Máté Dániel Műhatárok című 2021-es közös munkája a mezőgazdasági termelést tematizálja. A 19. század nemcsak a nemzetállamok kialakulásának, hanem az iparosodásnak is az időszaka volt. A nemzet mítosza megteremtette a nemzeti nyelvet, az iparosodás pedig egységesítette a termelést. Csakhogy az időjárás, a talaj minősége, vagy a természeti elemek – mint a napsütés, eső, páratartalom – se nem egységesíthetőek, se nem befolyásolhatóak az ember által létrehozott határokkal. 

Gyönyörű költői alkotás Jiri Zák 2019-es Befejezetlen szerelmeslevél című 23 perces videója, amelyben egy privát szerelmi történeten keresztül két félperifériális ország találkozik, miközben az egész ügy a világ sorsát határozza meg hosszú időszakra. A film egy trilógia része, amely történeti kutatásokra és archív felvételekre alapozva kibontja az egykori Csehszlovákia szíriai fegyverexportját. A Szíriai Arab Köztársasággal a kölcsönös kereskedelmi és kulturális párbeszéd 1991-ig tartott, s mindennek az alapja a fegyverkereskedelem volt. A kelet-európai kis ország globális konfliktusokban betöltött szerepe érdekli a művészt, illetve a nagyon zárt szocialista ország viszonya az Európán túli világhoz. A film a hatvanas-hetvenes évek propaganda- és dokumentumfilmjeiből készült szerzői kollázs, amelynek narrációja egy hosszan tartó kapcsolat végéről szóló, el nem küldött szerelmes levél. A felvételeken legtöbbször a két ország közti gazdasági kapcsolatok büszkesége, a csehek által épített homszi olajfinomító látható, annak építése, beindítása. Döbbenetesen áthallásos mű, mintha azt is bizonyítaná, hogy a művészet képes előre látni.

A kortárs képzőművészet kapcsán elhangzó két leggyakoribb mondat a következő: „Ilyet én is tudok”, illetve „Mi ez az érthetetlenség?”

Aki ezen túlverekszi magát, az egyszer csak megérzi, hogy itt nem kell mindenhez érteni, elég, ha ráhangolódunk a művekre, és hagyjuk, hogy hassanak. Kiderül, a kortárs mű olyan kérdéseket vet fel, ami minket is izgat, amivel mi is találkozunk. 

Erre az érzékenyítésre fűzte fel a Budapest Galéria az idén új programsorozatát, amit Szabics Ágnes vezet. Alkotással és értelmezéssel egybefűzött múzeumpedagógiai foglalkozásokat tart gyerekeknek, de komplett óbudai osztályokat is fogad, sőt, a Kerék utcai Általános Iskolában kihelyezett órát is tartott.

A galériában bemutatott művek megtekintése és megbeszélése után önálló vagy közös alkotásokat hozhatnak létre az érdeklődők. A kicsiknek a kiállítótérben egy mese vezeti az útját, a mese fordulatai alapján állnak meg, vesznek szemügyre egy-egy művet, feladatokat végeznek, megfigyeléseket tesznek, esetleg alkotnak is közben valamit. A nagyobbak egy fiktív történet mentén haladnak, a gimnazisták pedig egy projektet visznek végig. A Határeset 2.0 kiállítás számtalan, gyerekeket is érdeklő témát rejt: határhúzás, határátlépés, mesterséges és természetes határok fogalma. A tárlathoz kötődő legkedveltebb feladat egy ideális város, egy ideális lakóhely kitalálása, ahonnan senki nem akar elköltözni.  A diákok kitalálják, mi legyen ebben a városban, térképet rajzolnak hozzá, szórólapot készítenek, ami a városba csábít új beköltözőket, és mindeközben átgondolják, mennyire határoz meg bennünket a lakóhelyünk, végső soron azt, hogy milyenek vagyunk, milyenekké válunk.

A címbeli idézet: Cseh Tamás-Bereményi Géza Népdal II.

„Van egy ország térképen,
Szintakkora bent mélyen,
Állok határukra,
Hogy legyek meghatározva.

Kinti hazám s szívbéli,
Egymást határnál éri,
Állok határcsíkra,
Ott ismerek enmagamra.”

Határeset 2.0

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2022. szeptember 30. – november 27.

Kiállító művészek: Yana Bachynska | Bozzai Dániel és Máté Dániel | Vasile Cătărău | Megan Dominescu | Olga Dziubak | Erményi Mátyás | Alina Kopytsa | Molnár Judit Lilla | David Přílučík | Emília Rigová | Sergey Shabohin | Jiří Žák

A kiállítás kurátora: Don Tamás

A Vajdaságból származik, régóta él Budapesten. Mennyire jellemzi a többlakiság az életét, és milyen most a viszonya a várossal?

A költözésekről és a gyökereimről beszélnék: olyan ember vagyok, aki nem szívesen változtatná a gyökereit. A gyökereim maradandók, de eléggé kiterjedtek. Az, hogy a sors úgy hozta, hogy költözködnöm is kell, rosszul érint. Az egész életemet leéltem volna a volt Jugoszláviában, Újvidéken, ahol ötvenéves koromig éltem – de a sors, a történelem másképp hozta. Nem is én költözködöm elsősorban, hanem a körülmények változnak: az országhatárok változnak, megszűnnek. Időnként a senkiföldjén érzem magam, mert ami Jugoszlávia volt, az most bizonyos értelemben külföld. A tagköztársaságokra gondolok, például Horvátországra, a tengerre, ahol szintén gyökeret eresztettem. Ahogy említettem, az én gyökereim eléggé távolra nyúlnak, egész a tengerig, Hvar szigetéig, ahol van egy kőházam. Igyekszem a gyökereimet tartósan bizonyos földrajzi területen tartani.

A gyökerek a föld alatt vannak – de ott: vannak. Csak a felszínen közben változnak a határok – és ezek a határváltozások késztetnek vagy kényszerítenek arra, hogy költözzek.

Amikor megszűnt Jugoszlávia, Újvidéket elhagytam, Magyarországra költöztem. Úgy hozta az élet, a sors, hogy a fiam akkor éppen Magyarországon tanult, a Zeneművészeti Egyetemen, és akkor megszűnt egy élet számomra, és új életet kezdtem Magyarországon. Előbb Bajótra – egy kis faluba Komárom-Esztergom megyében –, aztán pedig Pestre jöttem. A bajóti tartózkodás rövid ideig tartott, addig, amíg nem eresztettem gyökeret Budapesten. Itt éltem egészen 2020-ig, amikor – szintén rajtam kívül álló okokból – a koronavírus-járvány néhány hónap után arra késztetett, hogy kimeneküljek a Soroksári úti lakásból. Mintha egy zárt bunkerben vagy óvóhelyen lettem volna. Nem volt semmilyen lehetőség, hogy kiüljek a napra. Ráckevét választottam, az aránylag megfizethető volt. Most kettős életet élek Ráckeve és Budapest között. Megint ingázok, de így egy kis fényhez és levegőhöz tudok jutni, és láthatom az évszakokat. Ez is költözéssel járt, állandóan dobozolok, dobozokban élek, sohasem tudom, mi hol van. A költözések miatt állandó kaotikus állapot uralkodik az életemben. Nemcsak a Magyarországra költözéstől kezdve, hanem már korábban is költöztem, ami bizonyos értelemben arra kényszerít, hogy a dobozokban felfedezzek régi dolgokat a régi életemből, mert nincs időm szelektálni. Nincs annyi időm, hogy alaposan kitakarítsam az életemet, így a régi életemet is hozom magammal az új helyre. Ez hozta azt az ötletet, hogy életrajz-szerű prózát írjak. Regényes életrajznak nevezem, mert ezek az események, amelyeket a dokumentumok tartalmaznak, már olyan távol állnak tőlem, hogy kíváncsian szemlélem azt a nőt, aki én voltam, vagyis aki én vagyok. Ezek a dokumentumok, fotók emlékeztetnek arra, hogy hány életet éltem én!

Ősszel ünnepelte 80. születésnapját. Mióta érzi úgy, hogy nem marginális, amit alkotóként csinál?

Erre egyszerű válaszolni. A hetvenes években a nemzetközi színtéren már odafigyeltek rám, akkor már léteztem mint multimediális művész. A verseim, amelyeket magyar nyelven írok, az utóbbi néhány évben kerültek újra fókuszba, és azóta fordítják különböző nyelvekre. De a hetvenes években a performansz, a hangköltészet, a vizuális költészet már előtérbe került külföldön, és számontartottak azóta is. Magyarországra hivatalosan nem kerülhettem át semmilyen formában, sem költőként, sem multimediális művészként. Ettől függetlenül olvastak Magyarországon. Az olvasókhoz úgy jutottak el a verseim, hogy behozták Jugoszláviából vagy a folyóiratot, vagy a könyveimet, amelyek Újvidéken magyarul jelentek meg. Ismert voltam, de nem publikálhattam hivatalosan egészen a kilencvenes évekig – amikor már ötvenéves elmúltam. Addig azzal a tudattal éltem, hogy Magyarországon soha nem jelentethetek meg verset, nem léphetek fel performansszal. Így telt el az életem, aztán megváltozott minden: szabad volt jelen lennem minden műfajban.

Az elismerések viszont egy másik történet. Azok úgy hatvanéves koromtól kezdenek utolérni, minden műfajban.

A legtöbb életműdíj, de kaptam irodalmi díjat is, legutóbb az idén a Szépírók Társaságától. Ez van, ilyen a sors – vagy az én személyes sorsom, nem tudom. Azért elég nehéz volt elismerés nélkül élni és csak csinálni, dolgozni. 

Az alkotói munka hétköznapi munkával való összeegyeztetése fontos motívum az életműben és az élettörténetében is. A varrás például költészeti és képzőművészeti szempontból is fontos inspirációforrás volt. Hogyan látja a művészet és élet kapcsolatát?

Valójában az egész költészetem a valós életemből táplálkozik, mint ahogy a gyökereimből is. A mindennapi élet, a mindennapi tárgyak jelen vannak a verseimben. Benne van, ami körülvesz és amin gondolkodom. Ilyen értelemben autentikus a költészetem. Arról írok, ami éppen foglalkoztat, vagy amit éppen magam előtt látok. Márpedig sok tárgy van egy háztartásban meg egy ember életében. A versekben egészen más jelentést adok nekik. Azért költő az ember, hogy egy hétköznapi tárgyban is életre keltsen gondolatokat, érzelmeket. Az a dramaturgiám, hogy a tárgyaknak életet adok. A költői alanyt időnként tárgyakba, párbeszédekbe, állatokba helyezem, és ezektől kérdezem, hogy ki vagyok. Most a női mivoltról írok, de korábban megpróbáltam férfiszemszögből is verseket írni. 

Nemcsak az avantgárd kulcsfontosságú a művészetében, de a szürrealizmus és a népiség is. Ezt a két irányt általában ellentétesnek gondoljuk, művészetében mégis megteremt egy sajátos átjárhatóságot közöttük. Miért pont ez a kettő olyan hangsúlyos? 

Inkább sajátos átjárásnak nevezem. A népi, archaikus művészet ugyanis szürreális. Rengeteg nép meséit olvastam, különösen azokra fókuszáltam, amelyek a teremtésről szólnak. A nép gondolkodásában annyi szürreális van! Nincs akadálya annak, hogy egyik tér-időből a másikba, vagy egyik mondatból a másikba átjárást teremtsen. Nagyon tipikus a Fehérlófia, sokat merítettem ebből a meséből. Ahhoz, hogy valaki valamit elérjen, le kell szállni az alvilágba, vagy ahogy a mondás szól: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Ezt József Attila is használta mottóként a Külvárosi éj című verseskötetében. Valóban így van. Ha nem is a pokolra, de az embernek el kell jutnia a gyökereihez ahhoz, hogy hiteles legyen, amit csinál, én erre törekedtem mindig. Ezért tartottam meg a neoavantgárdban ezeket a népi-szürreális motívumokat. Dr. Gunda Béla néprajztudós Debrecenből a hetvenes évek elején azt írta az Új Symposionban közölt tanulmányában, hogy olyan vagyok a költészetben, mint Chagall a festészetben. Büszke vagyok erre az összehasonlításra.

A népi szürrealizmust az avantgárd szürrealizmussal, vagyis a dadaizmussal kapcsoltam össze, és így tudtam létrehozni eredetiséget a költészetben.

A délszláv háború mit változtatott azon a kultúrán, ahol felnőtt?

A háború egy nagy, légüres teret okozott a volt Jugoszlávia területén mindenütt, mert az életerős korosztály a háború miatt elköltözött az országból. Kellett jó néhány év, hogy akik elmentek, visszaköltözzenek, és felnőjön egy új értelmiségi és művészgeneráció. A ’91-ben kitört háború miatt mindenki mással volt elfoglalva. Nem foglalkoztak akkor művészettel. Olyan érzésem volt, hogy elfogyott a levegő, ezért költöztem el. Másról szólt akkor az élet, nem a művészetről. Ez jó nagy hézagot jelentett, de aki tudta, vagy olyan alkat volt, esetleg olyan műfajjal foglalkozott, hogy ezt a háborús időszakot fel tudta használni az alkotásaiban – írásban, filmben vagy bármilyen műfajban –, az néhány év után megtehette, és meg is tette. A légüres tér után egy nagyon termékeny időszak következett egész volt Jugoszlávia területén. Mindegyik nemzet a maga módján dolgozta fel ezt a traumát. Azóta pedig felnőtt egy új korosztály, amelynek tagjai nem emlékezhetnek a háborúra, tehát már nem azokat a traumákat dolgozzák fel, mint akik a háborút, vagy a háború következményeit közvetlenül átélték. Olyan avantgárd, és olyan újszerű, amit csinálnak! Újból olyan erős szellemi élet van, mint a volt Jugoszláv Köztársaságban. Gyakran visszajárok Újvidékre is, Belgrádba is, mert hívnak. Úgy érzem, azok az évek jöttek vissza, ahol lehet jókat alkotni.

A szerző nem igazán ás mélyre, az egyes fejezetek a színvonalas ismeretterjesztés horizontján mozognak – ám mielőtt bárki becsmérlésként fogná fel ezt a minősítést, tegyük gyorsan hozzá, hogy pont az ilyen típusú könyvek hiányoztak sokáig fájóan a magyar kultúrtörténetből, miközben például az angol nyelvterület országaiban évszázados hagyományuk van. 

Kordos Szabolcs történetről történetre, kerületről kerületre ugrál: először a Deák téri Anker-ház sztoriját meséli el, bemutatva az annak tetőterében jelenleg élő családot, majd a Rákóczi úton élő Dr. Lengyel Árpádnak, a Titanic magyar orvosának története következik, hogy eljussunk egy óbudai szempontból is érdekes fejezetig: az időközben eltűnt Fürdő-szigetig, amely az egykor Óbudához tartozó Margitsziget magasságában volt a Dunában. 

A sziget, ahogy a szerző írja, itt állt, amikor megjöttek a rómaiak, sőt még a reformkorban is megvolt, valahol a Dagály stranddal szemben. A rajta lévő antik romokat Rómer Flóris tárta fel a 19. században. Tele volt hőforrásokkal, ezért építhettek rá egykor fürdőket. Amikor a hajózás megkönnyítése érdekében a folyómedret a 19. század végén kikotorták, eldózerolták a szigetet is.

Egyetlen oltárkő maradt meg, amely a folyó istenét ábrázolja. A hőforrások ma is megvannak a Duna alatt. 

A Király utca egy legendás bordélyházán át haladunk tovább egyenesen a budai Várig. 

Talán nem sokan gondolták, hogy a Sándor-palota a Sándor grófokról kapta a nevét. Egyikük, Móric, a reformkori Pest-Buda jellegzetes figurája volt, állítólag soha nem szállt le a lóról, még a palotája erkélyére is lóháton állt ki levegőzni, sőt a bálokra is így járt – egészen a bálteremig. 

Egykori palotája a második világháborúban megsemmisült, a ma a köztársasági elnöknek otthont adó épület korhű másolat.

Vendéglők, írók otthonai, a Gellért-hegy mint állítólagos boszorkánytanya, az egykori Magyar Rádió épületével szembeni Tichy tisztító épp úgy felbukkan a kötetben, mint  0036 Mark, a város rejtőzködő graffitiművésze. Utóbbi munkáival leginkább a városi házfalakon találkozhatunk.

A jelenkor és a legendákban gazdag 19. század mellett feltűnik a lapokon a félmúlt is. Például a Mambo bár (Sole mio) formájában: a Hegyalja úti night club a Kádár-kor rejtélyes szórakozóhelye volt. Egyenesen a magyar titkosszolgálat hozta létre, az itt dolgozó lányok pedig ügynökök voltak, akiknek fő célja nem a vendégek szórakoztatása, hanem a róluk való információszerzés volt. Egykor itt dolgozott a ma már olasz politikusként ismert Cicciolina is…

Feltárul a ma is kibelezett betonszörnyként a város fölé tornyosuló Rákóczi út 66. története is, amelynek helyén egykor akasztások zajlottak, ám ez korántsem meglepő annyira, mint a Bazilika egykori telkének története. A templom helyén régebben színház működött, de nem a polgári színjátszásnak szentelték, hanem vadállat-viadalokat tartottak benne. Ahogy egy korabeli német utazó írja, a pestiek a „lelket eldurvító” látványosságot igen szívesen látogatják. 

A szerző jó eséllyel egyensúlyoz a viszonylag ismert nevek és történetek – például a Weiss Manfréd-család és a Gresham-ház sztorija, a Hatvany-villa a várban –, valamint a feledésbe merült egykori pesti kuriózumok közt. Utóbbiak közt érdekes a Haris-bazár története, amely a mai Haris közben állt, és állítólag a mesés keletet idézte, illatszerben úszó belső utcákkal, pálmafákkal, szökőkutakkal. A szerző utal rá, hogy az egykori bazár a leginkább a milánói Galleria Vittorio Emanuele II-re emlékeztetett – ha így volt, igazán kár érte. 

Persze nem is Pesten lennénk, ha nem borzolta volna a kedélyeket egy bazárbeli gyilkossági ügy. Az épületben lakások is voltak, az egyikben, egy köztiszteletben álló orvoséban gyilkoltak meg fényes nappal egy prostituáltat és mellette egy kislányt. A gyilkos egy korábbi kuncsaft volt. 

Mielőtt azt hinnénk, hogy az egykor minden bizonnyal szép passzázs a szocialista építkezésnek esett áldozatul: nem így volt. 1910-ben bontották le, hogy helyére magánkézben lévő utca (!) épüljön hatalmas bérházakkal. 

A könyvbe Óbuda egyetlen helyszínnel tudott bekerülni: a Pogánytoronnyal. 

Az Aranyhegyen lévő épületről az Óbudai Anzikszban is hosszabban írt Kolozsi Ádám (Nem fog már összeomlani a Pogánytorony – Eladó tábla az ősmagyar kultuszhelyen, Óbudai Anziksz, 2021 tavasz).

A Turáni Társaság az első világháború előtt alakult meg, viszonylag ismert tudósokból, tagja volt Vámbéry Ármin mellett például Hopp Ferenc és Cholnoky Jenő is. Az orientalisták a magyarság keleti gyökereit szerették volna megtalálni, az első világháborúban azonban fura irányt vett a történet, a kutatók távoztak, helyettük egy szélsőséges szekta kaparintotta meg a jobb napokat látott egyesületet, akik a pogány kultúra visszaállításáért küzdöttek. Ők építették fel a város szélén a tornyot, amely csak 1935-re lett kész. A tetején egyszer régen turulmadár ült, ma már ez nincs meg. 

A kíméletességgel nem vádolható Horthy-rendőrség a Turul-szektásokkal ugyanúgy nem bánt kesztyűs kézzel, mint a korabeli kommunistákkal. Egyes tagokat munkaszolgálatra vittek Ukrajnába, másokat börtönbe vetettek. 

Nem is Magyarországon lennénk, ha a Rákosi-korban nem sajátította volna ki az ÁVH a tornyot, hogy megfigyelőállomássá tegye. 

A szomorú végről a szerző nem értekezik, arról csak az idézett Kolozsi-cikk ad számot: a lepusztult intézményt állagmegóvási munkák után egy éve hirdették meg egy ingatlanos oldalon. Hogy azóta gazdára talált-e, nem tudjuk. 

Viszonylag élhetőbb korba ugrunk innen, a 19. század végére. Liszt Ferenc ma emlékmúzeumként működő lakása mellett Szendrey Júlia Horánszky utcai lakásában is sétát tehetünk, majd Karády Katalinhoz is ellátogatunk. 

A könyvben – amelyben az említetteken kívül számtalan más érdekesség is külön fejezetet kapott – a Margit körúti szabadkőműves székház története az egyik utolsó fejezet.  

A Kapás utca sarkán álló épületben ma kínai étterem működik. A ház 1913-ban lett készen. A kapu felett Prométeusz-szobor köszöntötte a betérőket, ahogy a szerző írja, ez volt a legerősebb utalás a hely jellegére. Murányi György munkája volt, az államosítást követően leverték helyéről. 

A házban kiadott lakások is voltak és egy vendéglő. 

A szabadkőművességet mind a Horthy-, mind a Rákosi-rendszer betiltotta, így a háború előtt tánciskolák – Dienes Valéria híres iskolája is – működtek itt. 

A könyv a Fiumei Úti Sírkertről szóló fejezettel zárul. 

A gazdag képanyag és a gördülékeny stílus miatt kifejezetten olvasmányos munka a Budapest-irodalom maradandó darabjának tűnik. 

Kordos Szabolcs: Egy város titkai – Budapesti legendák, legendás budapestiek
21. Század Kiadó, 2022
ára: 6990 Ft

Az előző filmed forgatásakor több hónapon keresztül követted egy család történetét (Anyáim története, társrendező: Haragonics Sári). Ehhez képest nagy váltásnak tűnik, amikor egy olyan személy életművét kell bemutatni, akinek már a közvetlen ismerősei sem élnek. Mi motivált a Kassák Lajosról szóló film forgatásakor, és miként lépted át ezt az időbeli távolságot? 

Igen, ez egy másik műfaj, de lehet ismeretterjesztő filmnek is szerzői módon nekiállni és megtalálni a film témájával a személyes viszonyt. Korábban már csináltam ismeretterjesztő filmet Ember Judit filmrendezőről, és Gerőcs Péterrel közösen Mészöly Miklós íróról. Izgalmas úgy filmet készíteni, hogy mások számára is megnyíljon és elérhetővé váljon a bemutatott ember. Kassák Lajosban az volt az ijesztő, hogy egyáltalán nem egy elfeledett alkotó. Rengeteg művészettörténész, irodalomtörténész, szociológus foglalkozik az életművével.

Nagy kihívás volt, hogy ne egy már kutatott irányba haladjunk – hiszen számos tanulmány elolvasható, melyek szerteágazó tudást adnak –, hanem személyes, aktuális olvasaton keresztül közelítsünk Kassákhoz.

Amikor elkezdtem beszélgetni olyan emberekkel, akik Kassákkal foglalkoznak, az első élményem az volt, hogy mindegyiküknek van valamifajta mániája vagy saját igazsága vele kapcsolatban. Egy olyan emberről beszélünk, aki iszonyatosan sok mindent csinált. Festett, írt, újságot szerkesztett, politizált, cikkeket írt, csoportokat hozott létre és bomlasztott fel, fiatalon a munkásmozgalom központi alakja volt.  Mégis azt láttam, hogy senkit nem az egész életmű hoz lázba, hanem egy-egy bizonyos időszak vagy irány, és hevesen érvelnek más olvasatok ellen. Azt gondoltuk, hogy egy asszociatív, mozaikos forma állna jól ennek a filmnek (és egyébként Kassáknak is), mindenki beleteheti a saját Kassák-értelmezését, amiből mi majd a vágóasztalon kirakjuk a puzzle-t, bár a darabok nem feltétlenül illeszkedtek egymáshoz. A film így sok fénytörésben mutat meg valakit, aki talán Kassák volt. 

Szándékosan kapcsolódtok az avantgárd film montázsszerű formanyelvéhez?  Milyen előzetes elképzeléseitek voltak a vágásról és a dramaturgiai szerkezetről?

A korai versek asszociatív mondatfűzéséből adódott a szovjet montázstechnika alkalmazása. Például A ló meghal, a madarak kirepülnek című verset nem lehet csak az intellektus segítségével megérteni, mert erős képi és érzelmi asszociációkat kelt. A szerkesztésnél Erdélyi Flóra vágóval nem csak az archív felvételekkel, hanem a versekkel is szabadon bántunk,  megcseréltünk versszakokat, kihagytunk sorokat. Ez a szabadság vezetett bennünket mindenben. Kádár Melinda, aki a film grafikai, animációs részeit készítette,  kezdetben teljesen lebénult attól, hogy Kassák-képarchitektúrákból kell csinálnia egy animációt. Aztán egy kollégája javasolta neki, hogy fogja lazábban a ceruza végét, csak firkáljon, játsszon. Ezen a befeszülésen mind átestünk a stábban, és rájöttünk, hogy a játék mint munkamódszer lesz a megoldás.

Teljesen abszurd azt gondolni, hogy objektív, valóságos képet lehet felépíteni egy olyan emberről, aki már meghalt. Akiről azt tudjuk, amit magáról állít, illetve amit más emberek mesélnek róla. Ezért döntöttünk úgy, hogy a film inkább legyen játék, egy labda, amit tovább lehet passzolni.

Kassák személyén túl azt vizsgáltátok, milyen társadalmi szerepe lehet az értelmiségnek és a művészeknek?

Miközben Kassák önéletrajzi ihletésű szövegeit olvastam, felébredtek a sokéves dilemmáim és próbálkozásaim azzal kapcsolatban,  hogyan tudok alkotóként és állampolgárként létezni a társadalomban. Nagyon érdekelt, hogy egy művész – átélve a magyar történelem hosszú és sokféle időszakát – milyen válaszokat talált.

Természetesen Kassák dilemmáiból indultunk ki, mint a függetlenség, a politika és művészet viszonya, a közösségteremtés.

Mennyire formálhatja egy alkotó a társadalmat vagy kell-e formálnia? Idősebb korában pedig hogyan lehetett összeegyeztetni a siker és az elismertség iránti vágyát az aktuális politikai rendszerrel? Ebből származott az a koncepció, hogy különböző szakértőket és kortárs művészeket társítsunk Kassák egy-egy korszakához.

Számomra ők olyanok, mintha  Kassák alteregói lennének. Te hogy látod, mi köti össze őket egymással és Kassákkal?

A Túzok nevű amatőr művészt és reppert azért kerestük meg, mert szerettünk volna egy képhamisítót is a filmben, hiszen sok Kassák-hamisítvány létezik. Amikor elmentünk hozzá, az a fantáziám támadt, hogy ha Kassák Érsekújváron marad és gyerekei lesznek, akkor lehet, hogy ilyen élete lett volna. De ezek tényleg fantáziák, hogy Kassák ma vajon mit tenne vagy hol élne. Lehet, hogy a Gólyában pultozna és közben A város mindenkié aktivistájaként kilakoltatásra váró családok ajtaja elé láncolná magát, vagy a Tilos Rádióban műsort vezetne.

Egyáltalán nem biztos, hogy akár Kassák, akár a filmben megjelenő művészek egyetértenének ezzel az analógiával.

Számunkra inkább az volt meghatározó, hogy a művészek, illetve a szakértők közül kinek mi volt fontos a kassáki életműből, kit milyen kérdés foglalkoztat ma. K. Horváth Zsolt behozta az egész Munka kör és a munkásmozgalom mostani olvasatát, Monory Ráhel a társadalmi felelősségvállalást és a közösségben élést, Ladik Katalin a feminista kritikát, Standeisky Éva pedig inkább a konkrét alkotói életműről beszélt. Ugyanakkor vigyáznék az alteregó kifejezéssel, mert mai nézőpontból sok ponton kritizálható Kassák tevékenysége. Ma már diskurzus folyik az autoriter vezetői pozíció buktatóiról, hogyan bánik a fiatalokkal egy idősebb, elismertebb művésztanár, vagy a férfiak és a nők  társadalmi pozíciójáról. 

A történelmi események ábrázolásakor többnyire életképeket, privát filmekből vett jeleneteket használtok. Ezeknek mi a forrása? 

Nyolcvan százalékában Forgács Péter filmrendező és képzőművész privát filmtörténet-gyűjtéséből származnak az archív felvételek. Vannak még mozgóképek a Fekete Doboz, a Filmarchívum, a Freeszfe és random internetes felhasználók felvételeiből is.
Úgy gondolom, hogy ezek az anyagok sokkal többet jelentenek puszta illusztrációknál.  Amikor megjelennek egy filmben, rögtön személyes olvasatot, asszociációkat  hoznak létre. Nemcsak történelmi eseményként gondolunk például a Tanácsköztársaságra, hanem olyan eseményként, mint amivel a jelenben szembesültek az átlagemberek a hentestől kezdve a diákokon, tanárokon át a politikusokig. Az emlékezetpolitika már szépen elrendezte és megfelelően helyre tette a történelmi eseményeket számunkra, de akikkel megtörtént, ugyanolyan tanácstalanul, lelkesedéssel vagy szorongással viszonyultak a történésekhez, mint ahogy mi is megélünk egy sorsfordító eseményt, amiről nem tudjuk, mi lesz a kifutása. 

Az archív anyagok szabad használatával ezt a személyes viszonyulást szerettük volna erősíteni.

Mennyire elfogadott megközelítés a szubjektivizmus dokumentumfilmek készítésekor? 

Nálunk a kétezer-tízes években történt egy paradigmaváltás, amikor a személyesség és szubjektivitás megjelent a dokumentumfilmben. Nekünk, fiatal dokufilmeseknek fontos missziónk, hogy megmutassuk a közönségnek, hogy a dokumentumfilm alkotói, esztétikai oldalról pont annyira szubjektív és szabad, mint egy játékfilm. Természetesen rengeteg      etikai kérdéssel szembesít, hogy valóságos emberek a film szereplői, az ő életükről van szó, amely korábban kezdődött a forgatásnál és a premier után is folytatódik. John Grierson – az egyik legfontosabb dokumentumfilmes teoretikus – azt mondta a 40-es években, hogy a dokumentumfilm a tényekkel való kreatív munka.  Almási Tamás hasonló gondolatot fogalmaz meg, amikor azt mondja, hogy a dokumentumfilm „a rendező szemén keresztül átszűrt valóság”. Nem a valóság hű dokumentálásáról van szó, az a híradó műfaja. A dokumentumfilmből a rendezői szubjektumot és a kreativitást nem lehet kihagyni, a nézőnek ezzel a kritikai attitűddel kell a filmhez viszonyulnia. A szubjektivitás és személyesség tehát nem hiba, hanem a dokumentumfilm lényege. 

A „Magunk módjára üvölteni” bekerült a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar versenyprogramjába. A bemutatott filmekben legtöbbször társadalmi krízisekhez, az emberi méltóságot megkérdőjelező rendszerekhez vagy traumákhoz kapcsolódó filmekkel találkozunk. Meglepődtetek?

Örültem, amikor megtudtuk, hogy bekerült a film a versenyprogramba, az előzsűri talán azt érezhette, hogy Kassák kapcsán lehet és érdemes beszélni a személyes és társadalmi felelősségvállalásról. Boldogok voltunk, amikor megtudtuk, hogy még különdíjat is kapott az alkotásunk. 

Végezetül visszakanyarodva az első kérdéshez: mit tanultatok egymástól és Kassáktól ez alatt a két év alatt?

Nagyon vágyom arra a fajta közösségre, ami a tízes-húszas években a Galilei Körben vagy Kassák Munka körében létezett, arra, ahogy a diák- és a különböző művészeti körök működtek. A film készítése alatt újra megerősödött bennem, hogy milyen jó lenne így élni vagy legalábbis dolgozni. A Magyar Dokumentumfilm Egyesület elnökségi tagja vagyok, és ott is fontos a közösségépítés. Az egyesületnek három célja van, a döntéshozók felé egyfajta érdekképviselet, a közönséggel megszerettetni a dokumentumfilmet, a harmadik pedig a közösségteremtés a szakmán belül. A közösségben élés és a közösségben dolgozás nagyon hiányzik az életünkből, pedig szerintem sokan boldogabbak lennénk, ha nem izoláltan küzdenénk a mindennapokban. Az egyén csak nagyon ritkán tud társadalomjobbító szerepben fellépni, egy közösség viszont annál hatásosabb lehet. Bár az is lehet, hogy közösségben már nem is éreznénk annyira fontosnak ezeket az egyéni célokat. 

A pszichológusom azt mondja, hogy a mai alkalommal igazán mélyre fogunk ásni, én pedig azon gondolkodom, hogy mégis mi a francot csináltunk az elmúlt tizennégy ülés alatt, alkalmanként tizenkettőezer forintért, de csak mosolygok, hogy persze, menjünk mélyre, és kérdezem, hogy mégis mi az a mély, hogy hát, a gyerekkor, mondjam szépen el, mi az első emlékem gyerekkoromból, visszamosolyog közben, azt hitte, ezzel megfogott, pedig dehogy, tök emlékszem az első emlékemre, négykézláb mászom egy szobában, ahol zöld a szőnyeg, és a látóteremben két labda is van, az egyik egy piros alapon fehér pöttyös, a másik egy olyan nagyobb, strandos, felfújhatós, sárga, világoskék és fehér csíkos, azt veszem célba, meg akarom szerezni, de amikor odaérek hozzá, és megfogom, a kis béna kezemmel véletlenül meglököm, és a laszti elgurul, hát, lényegében a franc tudja hova, mert eltűnik a látóteremből, mintha nem is lett volna, és akkor arra gondolok, hogy sebaj, ott volt az a pöttyös, majd azt jól megmacerálom, aztán fordulok, de addigra már a pöttyös sincs sehol, és ettől totál ideges leszek, igen, jól hallja, Klára, mondom a pszichológusomnak, az első gyerekkori emlékem az, hogy nagyon fel vagyok baszva, mert valamit nem találok, Klára meg azt mondja ez érdekes, hogy mi a második emlékem, és ebből már tudom, hogy vizsgáztat, ha helyesen felelek, megkérdezi majd a harmadik emléket, aztán a negyediket, az ötödiket, és így tovább, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy nem tudom, na, akkor fog beírni egy egyest, amit már biztosan nem javíthatok ki a tanév végéig, én pedig rühellek egyest kapni, meg aztán be is ugrik, hogy anyuval vagyunk a Balaton partján, ülünk egy padon, nézzük a vizet, és anyu sír, vagyis nemcsak hogy sír, hanem ömlenek a könnyei, mondja, hogy várjak itt a padon, és ő ruhában besétál a vízbe, még innen is látszik, hogy sötét foltokban elkenődött a smink az arcán, anyu könnye tenger, hullámokat vet a Balaton szélén, egyre magasabbra csapnak fel, de Klára közben arra kér, hogy inkább azt próbáljam meg felidézni, hogy valóban mit láttam akkor, de nem tudok mást mondani, mint hogy anyu könnye óceán, kagylókat, polipokat sodor ki a fűre, magával rántja a part menti sziklákat, fel kell másznom egy fűzfa tetejére, hogy bajom ne essen, mert nem tudok még jól úszni, anyu könnye a világ összes cseppfolyós állagú anyaga, örvénylik, mindent magába ránt, de Klára közben nem adja fel, mindenképp félbe akarja szakítani a második gyerekkori emlékem, ami elég idegesítő, tekintve, hogy ő kérte, hogy meséljem el, viszont most inkább arra lenne kíváncsi, hogy mi fájt vajon olyan nagyon az én anyámnak, de nem törődöm vele, mert még nem fejeztem be, és tudnia kell azt is, hogy úgy emlékszem, hogy anyu könnye volt az univerzum, könnycsatornája a tejút, és eláztatta az összes bolygót, a Plútót, a Vénuszt, az Uránuszt meg a Neptunuszt, a többit vajon hogy is hívják, nem jut eszembe, de a terméketlen bolygókon ettől kisarjadtak a növények és élet költözött rájuk, és én mindenképp a Plútóra akartam költözni, mert annak tudtam a nevét, és azt is, hogy az a legkisebb, plusz a Miki egérnek is így hívták a kutyusát, de anyu nem engedte meg, azt mondta, hogy ezek a bolygók addig lesznek szépek, amíg egyetlen ember sem teszi rájuk a lábát, úgyhogy maradtam végül a fűzfa tetején, de Klára nem tágít, hogy mondjam meg, mitől volt az én anyám ilyen szomorú, én meg visszakérdezek, hogy mit gondol, ki itt a szomorú, mert a második gyerekkori emlékem egyáltalán nem szomorú, sőt, a világ egy rakás problémáját megoldotta, például a klímakatasztrófát, ezenkívül eltakarította az összes idióta embert egy özönvízzel és új világot teremtett az űrben, ha nem venné észre, de persze nem veszi észre, azt mondja, hogy nehéz velem együtt dolgozni, de nincs igaza, és ha őszinte akarok lenni, én inkább az ő szakmai felkészültségében érzek hiányosságokat, ezen pedig az sem segít, hogy azzal hirdeti magát a honlapján, hogy a legjobb angol egyetemen szerzett klinikai szakpszichológusi diplomát, és ami azt illeti, még ezzel kapcsolatban is felmerülhetnek kétségek, a Tuna, aki délután jelent meg az ajtómban, hogy kölcsönkérjen tőlem egy kis pénzt, azt mondja például, hogy egy olyan honlapot, amilyen ennek a nőnek van, bármikor összedob nekem, az angol diplomáját is simán átfotosopolja az én nevemre, aztán akkor én is kérdezgethetek majd baromságokat pénzért akárki anyjáról, de igazság szerint én ugyanannyira leszarom mindenki anyját, mint a sajátomat, úgyhogy emiatt aztán igazán felesleges lenne pszichológusnak állnom, viszont a Tuna kereshetne végre magának valami melót, mert úgy tűnik, hogy ez a dílerkedés nem hoz elég pénzt a konyhára, ráadásul börtönbüntetés jár érte, mint tudjuk, de a Tuna ezt nem tartja jó ötletnek, szerinte ugyanis a társadalomnak szüksége van aktívan gondolkodó emberekre, és az a fajta munka, amivel én mérgezem magam, példának okáért, semmi másra nem jó, mint hogy kiüresítse az ember agyát, és tényleg mondjam már meg, hogy mikor volt nekem utoljára egy eredeti gondolatom, amiben igaza van, nem volt talán soha, de nem ezt mondom neki, hanem azt, hogy nézzen már magára, olyan, mint egy kiöregedett, halálra várakozó junkie, vagy ötven kiló lehet, de csak akkor, ha megivott hat liter vizet és felvette a télikabátját, nem bántani akarom, aggódom miatta, de persze, hogy megbántódik, és visszavág, hogy nagy a pofám, de én sem vagyok épp jó formában, az idő vasfoga ugye mindannyiunkba, hogy is mondják ezt, mindegy, beleharap, álljak csak oda a tükör elé, és utána magyarázzak neki, és én nem tudom miért, de tényleg odaállok a tükör elé, most nézem meg magam először ilyen szemmel, kissé ráncosodik a nyakam, sötét karikák vannak a szemem alatt, rövid gatya van rajtam, nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ennyi idősen még ezt felvehetem, mert a térdem körül is ráncosodik a bőr, a felkaromon nagy száraz foltok vannak, már rég el kellett volna mennem velük bőrgyógyászhoz, de ami a legrosszabb, minden arcvonásomra kiült az életuntság, mi értelme van ennek az egésznek, amit csinálok, van-e ebből kiút, nem késő-e vajon, a Tuna szerint de, legyünk magunkhoz őszinték, mi már minden örömről lecsúsztunk az életünkben, ettől a nem várt fordulattól elnehezülök, visszaroskadok a kanapéra, és hogy ne kelljen a szemébe néznem, a telefonomat babrálom, és akkor, mintha csak egy jel lenne, hogy van még remény, látom, hogy Waller Márk bejelölt a Facebookon, sőt, egy üzenetet is küldött, ott van az engedélykérések között, hogy szeretne velem találkozni, mert nagyon érdekes volt, amiről múltkor beszélgettünk, jó lenne folytatni, én meg írom, hogy persze, boldogan, és este nyolcra már ott is vagyok az egyik szar körúti kocsmában, ahol csak folyóbort mérnek, úgyhogy kénytelen vagyok viszkizni, azt meg felvizezik, undorító, de nem érdekel, mert kis késéssel tényleg megérkezik Márk, és ülünk, és hosszú órákon keresztül arról beszélünk, hogyan lehetne a leghatékonyabban magunkhoz ragadni a hatalmat erőszakos eszközökkel, hogy aztán végre igazságosan és boldogan élhessünk, és beszélünk másról is, irodalomról, istenhitről, társadalmi emlékezetről, én meg azon tűnődöm közben, hogy fér el ennyi tűz egyetlen emberben, hogy ami a Tunából meg belőlem kimaradt, az tutira mind ebbe a fiúba került, semmi cinizmus, semmi megkeseredettség, csak vegytiszta szenvedély, mellette én is megfiatalodom, a legnagyobb hülyeségre is képes lennék miatta, azt hiszem, csak azért, hogy ez az érzés tartson még sokáig, ő pedig azt mondja, hogy az erőszakot szerinte be kellene gyakorolnunk, hogy mire valóban szükségünk lenne rá, addigra rutint szerezzünk benne, úgyhogy kezdetnek verjünk szét, mondjuk, egy kukát itt, a körúton, én meg azt javaslom, hogy inkább egy autót, amitől egy pillanatra mintha megijedne, de elmondom, hogy van egy autó, amit nagyon utálok, most is a céges parkolóban áll, mert a Vajda Zoli elektromos rollerrel ment haza, és hogy számomra ez az autó szimbolizálja az összes rosszat, ami ellen amúgy is harcolnánk, plusz tudom, hogy lehet észrevétlenül bejutni a parkolóba, és akkor a Márk felkap az egyik körúti kocsma elől egy sörpadot, lazán a vállára dobja, aztán a következő sarkon széttörjük, kiszedünk belőle két méretes deszkát, és bemászunk a Vajda Zoli BMW-jéhez, én a csomagtartóra állok, ő a motorháztetőre, a riasztó megszólalásától körülbelül három perc, amíg ideér a biztonsági őr, szóval nincs sok időnk, kicsit aggódom, Márk rám mosolyog, megnyalja a szája szélét, kérdezi, hogy készen állok-e, és én készen állok mindenre, izomból ütni kezdjük a kocsit, a riasztó bekapcsol, a hangja fülsüketítő, törnek az ablakok, horpad a tükörsima felület, ugrálunk, üvöltünk, aztán gyorsan kimászunk a kerítsen, rohanunk az utcán, be a parkba, a földre fekszünk, nevetünk, átöleljük egymást, ebbe bele kell őrülni, olyan jó, és már nem veheti el tőlem senki, ahogy a harmadik gyerekkori emlékemet sem, amit egy hét múlva mesélek el a pszichológusnak, hogy egyszer hajnalban, amikor még mindenki aludt, egy fémvödörbe olajat öntöttem, égő gyufát dobtam rá, és egyenként égettem el anyám összes ruháját, aztán a nővérem összes babáját és plüssállatát, recsegett a textil és folyt szét a műanyag, a tárgyak fájdalmasan sikongattak, könyörögtek, hogy ne bántsam őket, de én azt mondtam a farmerszoknyának, a lila blézernek, a plüss Timon és Pumbának és a hajas babáknak, hogy nincs kegyelem, el kell pusztulnotok, mert az erőszak az egyetlen lehetőség a boldogságra, és én boldog akarok lenni, Klára meg csak ingatja a fejét, meggyőződése, hogy amit elmondok neki, az semmilyen formában nem fedi a valóságot, és arról érdeklődik, miért találtam ki számára ezt a közepesen szórakoztató horrormesét, én meg mondom, hogy de hát ez így igaz, az elsőtől az utolsó szóig, aztán az olajos vödröt közelebb vittem az asztalhoz, az is lángra kapott, meg a székek, a konyhapult, a függöny, az ajtó, a szekrény, a szőnyeg, az összes bútor, mindenki, aki élt és minden, ami nem, sírtak a tárgyak és én is sírtam velük, csak én örömömben, de Klára megállít, szerinte, ha a terápiát így, ezzel a hozzáállással folytatom, nem fog tudni nekem segíteni, pedig úgy gondolja, nagy szükségem volna a segítségre.

Mit jelent neked Óbuda?

Ezer szállal kötődöm Óbudához. A nagyszüleim Pünkösdfürdőn voltak fuvarosok, és mindkét szülőm csillaghegyi. Én is Csillaghegyre születtem, a Nefelejcs utcában nőttem fel. Itt jártam általános iskolába, aztán a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban folytattam a tanulást, amelynél szerintem nincs „óbudaibb” gimnázium. A Martossal és az Árpáddal voltunk nagy harcban, főleg a focibajnokságon. A Tanuló utcában három pálya volt, ahol sokat fociztunk. Kajakoztam, fociztam, cselgáncsoztam, kiváló voltam a sportban. Szerettük a tipikus óbudai és csillaghegyi kiskocsmákat, különösen a Spitzer bácsi vendéglőjét. Beszálltam az öregek közé kártyázni, volt, hogy húsz forinttal kezdtem, és ötszázzal szálltam ki. Nagyon szerettem könyvtárba járni, sokat olvastam, részt vettem a kulturális vetélkedőkön.

Csodálatos életünk volt a régi, hamisítatlan óbudai hangulat idején. Csillaghegy nem volt annyira beépítve, mint most, és a Római-part még üdülőtelep volt.

A kockás abroszos kisvendéglők, a Duna-part, a csónakházak, a Kiserdő, a Róka-hegy, a Csillaghegyi Strand…azóta is Óbudán lakom, az egész életemet itt töltöttem és töltöm.

Hogyan lett egy csillaghegyi srácból a világ egyik legsikeresebb kaszkadőre?

Fontos tudni, hogy négy kategória van a kaszkadőr-szakmában. Gyalogos, lovas, autós és motoros. A hetvenes években, amikor a pályámat kezdtem, a filmekben, főleg a Várkonyi Zoltán rendezte történelmi mozikban a lovas kaszkadőr feladatok domináltak. Nem volt még külön kaszkadőr szakma, ezért sportolók végezték el a veszélyesebb filmes feladatokat. Főleg öttusázók, például a világbajnok Ferdinandy Géza. Evidens volt, hogy őket hívták, hiszen tudtak vívni és lovagolni. Én is sportolóként – mivel a Honvédban cselgáncsoztam – kerültem a filmezésbe mint gyalogos kaszkadőr. Részt vettem az Egri csillagok forgatásán, de még arc nélkül, mert nagyon fiatal voltam. 1969-ben az Ítélet című filmben már az „arcommal” is szerepelhettem. Kikérőt küldtek a Kőrösi Csoma igazgatójának, hogy engedjen el, aki azzal a feltétellel járult hozzá a szereplésemhez, hogy javítanom kell az osztályzataimon. Onnantól kezdve rendszeresen dolgoztam a magyar filmekben. Olyan csodálatos filmekben vehettem részt, mint az Arc, az Ítélet, a Szemtől szembe, a Gyula vitéz télen-nyáron és A halhatatlan légiós. Belecsöppentem abba a fantasztikus filmes világba, amiből már ki sem akartam többet jönni. Felvettek az egri tanárképző főiskolára, de abbahagytam, mert 21 évesen eldöntöttem, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak a kaszkadőrséget.

Mely magyar színészekre, filmekre emlékszel vissza szívesen ebből a korszakból?

Koncz Gábor nem csak jó színész, hanem szuper lovas is volt, aki maga csinálta a nehéz jeleneteket. Latinovits Zoltán, amikor megjelent a díszletben, mindenki elhalkult, mert olyan hihetetlenül nagy tekintélye és rangja volt. Bárdi Gyuri bácsival is sokat dolgoztam. Azt hittem, hogy veszi a viccelődést és egyszer egy gyufafejet raktam a szivarjába. Óriási balhé lett belőle. Gyuri bácsinak nem volt vicces… Közben lovas kaszkadőr is lettem, és ebben a műfajban hamarosan nemzetközi szinten is elismertek. Ruttkai Éva és Tordai Teri is az én Manci lovamon lovagolt. Tordai Teri végtelenül kedves és aranyos volt. Szacsvay Lászlóval is dolgoztam, aki most a teniszpartnerem, és ha tehetjük, hetente kétszer-háromszor játszunk. 1974-ben Woody Allen nálunk forgatta a Halál és szerelem című filmjét. Diane Keaton volt az egyik főszereplő, és kevesen tudták akkor, hogy itt járt Magyarországon. Abban a filmben lovasok voltunk, hol napóleoni francia, hol pedig orosz katonák.

Cserhalmi Györggyel, Tyutyuval nagyon jóban voltam. A Mátyás királyban én voltam a dublőre, mindkettőnknek beatles-es gombafrizuránk volt.

Tyutyu ugyan elvállalta a nehéz jeleneteket, de egy bizonyos ponton túl már nem tehetik ezt a színészek, mert túl nagy a kockázat, mivel ha megsérül a főszereplő, akkor vége a forgatásnak. Szerepeltem a Linda sorozatban is, ezért nagyon jóban voltam Görbe Nórával. A színészek tiszteltek, szerettek minket. Az akkori színészek szinte mind tudtak lovagolni, a maiaknak viszont fogalmuk sincs erről. A hőskorszakban még sok volt a „brahi”, nem lehettünk még igazi profik, mivel mindenkinek volt valamilyen főállása. Nem lehetett megélni kizárólag a kaszkadőrségből, dublőrségből. 

Ez ma már elképzelhetetlen?

Teljesen más világ van. Olyan technikai, evolúciós ugráson ment át a kaszkadőrszakma, mint ami lezajlott az analóg vonalas telefontól a mai okos telefonig. Ki merem mondani, hogy Magyarországra én hoztam be a külföldi produkciók professzionalitását, mentalitását, szakmai tudását, a technikai eszközöket és a gépeket. Nekem volt először igazi, nagy kaszkadőr-táskám. Mostanra három kaszkadőr-generációt neveltem ki itthon, akik a nemzetközi szuperprodukciókban dolgoznak.

Hogyan vezetett az utad Hollywoodig?

1978-ban találkoztam először amerikai kaszkadőr- csapattal. Ők voltak akkor a csúcs. Nálunk forgatták a The Ninth Configuration című filmet. Amikor megjelentek a forgatáson, az olyan volt, mintha marslakók szálltak volna le közénk. Nagy inspiráció volt számomra. 1981-ben döntöttem el, hogy megcsinálom a saját kaszkadőrcsapatomat Stunt Universal Hungary néven. Vettünk saját lovakat, kamiont, eszközöket, és elindítottuk a nyugat-európai karrierünket. Németország legnagyobb western színházában léptünk fel. Megteremtettem azt a szakmai és anyagi hátteret, ami előrevetítette, hogy még többre lehetek képes. A nyugati munkák mellett dolgoztam itthoni filmekben is.

1989-ben kimentem Amerikába, és elkezdtem szervezni az ottani munkámat. Nehéz volt a kétlaki élet, mivel nem akartam ott letelepedni.

Ragaszkodtál Magyarországhoz?

Igen, ez az otthonom. Amúgy pedig az amerikai filmek nagy részét más országokban, földrészeken veszik fel. Hol Marokkóban, hol Thaiföldön, hol Mongóliában, hol pedig pont Magyarországon.

Hogyan alakultak az amerikai munkáid?

Akkor már beszéltem angolul és németül, ez megkönnyítette az indulást. Amerikában tagnak kellett lennem az amerikai színész szakszervezetben, és munkavállalási engedély is kellett, különben filléreket fizettek volna. Nem volt könnyű elintézni, és az elején nagyon nehéz volt a dolgom. Magyar kaszkadőr? Az ki? Honnan is jött, és mit akar itt? Kerestem a kapcsolatokat, elmentem Andy Vajnához, akit 1987-ben ismertem meg a Vörös zsaru forgatásán. Vittem magammal egy videó-összeállítást a munkáimról, amire Andy azt mondta, hogy „nagyon jó, Gábor, megemlítelek az Emlékmás című film kaszkadőr-rendezőjének, Vic Armstrongnak”. Mit tudtam én azt, hogy mit jelent az, hogy „megemlítelek”? Hát semmit. Andy elutazott, közben én kifutottam a pénzemből. Joel Kramerhez fordultam, aki Arnold Schwarzenegger dublőre volt. Joel bevitt a Paramount Stúdióba, és azt ígérte, hogy betesz statisztának. Az amerikaiak nagyon kedvesek, széles mosoly közepette mindent megígérnek, de semmit sem tesznek. Két hónap kellett ahhoz, hogy nagy nehezen újra elérjem Joel Kramert és beszélni tudjak vele. A repülőtérre kellett kimennem, hogy az utazása előtt találkozzunk egy rövid időre. Azt javasolta: „Gábor, menj be Andy Vajna irodájába, ott lesz az Emlékmás line-producere. Mondd, hogy én küldtelek, kapsz napidíjat, és mehetsz Mexikóba.” Az irodában azt mondták, hogy nem tudnak semmit csinálni, mivel Vic Armstrong van megbízva a kaszkadőrök szerződtetésével. Csalódottan kiszédelegtem, leültem a járdára, de úgy döntöttem, hogy visszamegyek, nem hagyom annyiban. Ismertem Vajna titkárnőjét, és megkértem, hadd küldjek magamról anyagot Mexikóba a produkciós postával Vic Armstrongnak. Elküldtem, és a titkárnőtől kaptam egy hosszú telefonszámot, amin érdeklődhetek. Három napot vártam, felhívtam a számot, és azt mondtam a telefonba, hogy Vic Armstronggal szeretnék beszélni. Azt felelte: „Én vagyok.” Ez egy akkora stúdióban történt, amely nagyobb, mint az összes magyar stúdió együttvéve, tehát minimális volt annak az esélye, hogy Vic pont ott legyen a telefon mellett. Nem ígért semmit, annyit mondott, hogy „majd meglátjuk”. Csorgott a hideg izzadság a hátamon… Hazamentem Magyarországra, egy hónapig nem történt semmi. Persze közben itthon dolgoztam, forgattuk Fóton az Artúr királyt. Egyik éjjel három óra körül zörögnek a redőnyömön. A haverom volt, és azt mondta, hogy engem keresnek telefonon. Nekünk nem volt telefonunk, már harminc éve be volt adva az igénylésünk, de hiába. A haverom nem nagyon tudott angolul. Annyit értett, hogy valami film és Amerika. Bementem éjjel a 72. postára, meghívtam interurbán Amerikát. Ez szerda éjjel történt, és vasárnap már Mexikóvárosban voltam!

Elküldték a repülőjegyet, és meglett az első amerikai munkám Arnold Schwarzenegger filmjében, az Emlékmásban. Ezek után megvetettem a lábam a szakmában, és nagyon jó barátom lett Vic Armstrong. 

Szerinted ebben volt szerencse is?

Szerintem jól kellett lépni, mint a sakkban. Sokszor nem tudni, hogy ha egy gyalogot megtolunk, akkor az a húzás sok lépés után mit eredményez. A döntést mi hozzuk meg, és később derül ki, hogy az jó volt-e vagy sem. Velem is így volt. Jól jöttek ki a „sakklépéseim”. 2000-ben, miután megkaptam a munkavállalási engedélyt, 47 évesen kezdtem el felépíteni az amerikai karrieremet.

Nagyon impozáns azon filmsztárok listája, akikkel együtt dolgoztál. Kiket emelnél ki közülük?

Matthew Modine, a Madárka főszereplője nagyon szeretett, sokáig tartottuk a kapcsolatot. Liam Neeson-nal a Mennyei királyság forgatása során beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is nagyon jóban van Matthew-val, aki sokkal európaibb ember, mint a nyugati parton élők. A keleti partiak inkább kötődnek az európai kultúrához, irodalomhoz, filmekhez. Timothy Daltonnal a Cleopatra sorozatban dolgoztam. Nagyon természetesen viselkedett velem. A filmsztárok pontosan tudják, hogy nélkülünk, kaszkadőrök, dublőrök nélkül nem lennének sikeresek. Orlando Bloom azért igényelte a segítségemet, hogy jók legyenek a lovas jelenetei. Tom Cruise a Világok harca forgatása során csináltatott egy olyan cateringet, ahol azt ehettünk, ihattunk mi kaszkadőrök, dublőrök, amit csak akartunk. Nem kérhettünk olyat, amit ne szereztek volna be.

Szeretnek, elismernek minket a színészek. Van, hogy külön köszönőlevelet küldenek. Soha nem tolakodtam a közös fotókért, általában spontán jöttek össze.

Catherine Zeta-Jonesszal az Indiana Jonesban dolgoztunk együtt Törökországban. Lawrence of Arabia dublőre voltam. Rá két évre egy másik forgatáson Catherine „Ó, Gabor” felkiáltással üdvözölt. Emlékezett rám. Kate Winslettel a Titanic miatt ismertük egymást. A következő filmje forgatása egyik estéjén a vacsora közben három asztalnyi távolságból kiabált felém és kérdezte meg, hogy vagyok, mit csinálok? Ezek a reakciók mindig jól esnek. Angelina Jolie-val is nagyon jóban voltam, ahogy Alan Parker rendezővel is az Evita forgatása alatt. Antonio Banderasszal is az Evitában dolgoztam. A forgatás közben megjelent a következő filmje, a Zorro egyik stábtagja, hogy megnézze, hogyan tud lovagolni Banderas. Kivittem őket a csobánkai lovardába. Jött velünk Banderas felesége, Melanie Griffith is. Visszafelé beültünk egy pomázi kocsmába, ahol iszogattunk, énekelgettünk. Antonio Banderas nagyon jófej, zseniális ember. Herendi Gáborral a Kincsemet csináltuk, ami szerintem minden idők legjobb magyar kalandfilmje. Steven Spielberg magának való ember, nem igazán beszélget senkivel. A Világok harca forgatása közben futottam vele össze, akkor beszélgettünk röviden arról, hogy hamarosan jön forgatni Budapestre a München filmjét.

Arnold Schwarzeneggerrel milyen volt a kapcsolatod?

Jóban voltunk. Az Emlékmás forgatása alatt együtt teniszeztünk, később sokszor találkoztunk egy Beverly Hills-i vendéglőben, a Café Romában. Amikor az amerikai zöldkártyámhoz referencialevél kellett a bevándorlási hivatalnak, akkor Arnoldot személyesen kértem meg, hogy írjon egyet, és másnap már ott volt nálam a levele. Ez a referencia mentett meg, mert egy adminisztrációs kavarodás miatt nem akarták megadni az engedélyt. Amikor bemutattam a hivatalnak Arnold levelét, egy hét múlva mehettem a kártyáért.

Milyen érzés a világsztárok közelsége a forgatásokon?

Amikor dolgozunk, akkor ezt teljesen ki kell kapcsolni. Jó, persze, tudom közben, hogy ő mondjuk Tom Hanks – akivel az Infernóban dolgoztam –, de abban a pillanatban csak a feladat van a szemünk előtt, minden idegszálunkkal arra koncentrálunk.

Mi volt a Kincsemben a feladatod?

Gyakorlatilag én feleltem minden kaszkadőr- és dublőrfeladatért.

Ez azt is jelenti, hogy mára a kaszkadőr-rendezés és szakértés lett a feladatod?

Igen. Ez egy külön szakma. Vic Armstrongtól is volt lehetőségem tanulni az akciórendezést. Meg kell tanulni a filmezés minden ágát. Ismerni kell az operatőr és a vágó munkáját is. Az akciórendező ott ül a monitor előtt, és felügyeli azt, hogy az elpróbált jelenet tökéletesen valósuljon meg. Általában a jó kaszkadőr szakértőből lesz a jó akciórendező.

Különleges szakma, amiben nagyon észnél kell lenni, mert nagy a felelősség. A forgatási idő minden perce sok pénzbe kerül, nem lehet hibázni.

Sok veszélyt rejt a kaszkadőrség?

Sajnos sok baleset van, még halálesetek is. Volt olyan, hogy egy kollégám a lovas jelenet közben akkorát esett, hogy eltört a gerince. Nagy a kockázat, és a legnagyobb gondot a láthatatlan veszély okozhatja. Minél több időt töltök a szakmában, annál jobban érzékelem ezt. Például amikor a lovat vágta közben buktatják,  tudni kell, hogy szárral kell húzni az állatot. Ha figyelmetlen valaki, és a sörényét is meghúzza, a ló világgá rohan, és letarolhatja az egész stábot. Ez apróságnak tűnik, de nagyon nagy a jelentősége. Sok ilyen dolog van, amire figyelni kell filmezés közben. Az autóban védett az ember a legjobban, de a lovas és motoros jelenetekben már nagy a veszély. Ilyenkor minimálisra kell csökkenteni a baleset esélyét.

Voltak sérüléseid?

Rengeteg, mint egy sportolónak. Hiába vagyunk védve. Amikor kamionnal kellett a Dunába zuhannom, akkor négy bordám tört el, és a vesém is napokig fájt. Volt agyrázkódásom, és az eszméletemet is elvesztettem. Szerencsére ezeket a baleseteket rövidebb pihenőkkel megúsztam.

Tanítod még az új generációt?

Heti egy edzést tartok a Cirkusz Vállalat próbatermében, de már csak azoknak, akik tényleg lelkesek és szívvel-lélekkel csinálják. Igyekszem inspirálni őket, tanácsokat adok nekik. Vannak kaszkadőr show-im, ahol filmforgatás-szerűen dolgozunk, amiből sokat tanulnak a tanítványaim.

Már kevesebbet dolgozol?

Hetvenéves leszek, már nem keresem annyira a munkát. Felneveltem három kaszkadőr-generációt. Azok a producerek, filmstábok, akikkel évtizedekig dolgoztam, már tudják a dolgukat. Megvannak az új emberek.

Hogyan gondolsz vissza a szakmában eltöltött évtizedeidre?

Csodálatos volt az egész! 

Úgy érzed, hogy Magyarországon is meg vagy becsülve?

A minap egy barátommal Újpesten sétáltunk, és betértünk egy helyi kiskocsmába. Ült bent három ember. Az egyik megszólított: „Ugye te vagy „a” kaszkadőr?” Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta: „Gábor, te vagy a kaszkadőrök királya!” Rengeteg visszajelzést kapok. Ez jó érzés.

Fiatalon nem gondoltam volna, hogy egyszer így beszélgetek – akár veled – ezekről a csodálatos élményekről.

A családi életed hogy alakult?

Két feleségemtől van két gyerekem, és már van egy unokám is. A család mindig fontos volt számomra. Családi háttér nélkül nem tudtam volna jól csinálni a dolgaimat. Társas lény vagyok, szükségem van a családra és a barátokra.

A mindennapjaid most is Óbudához kötnek?

Igen. Most is Csillaghegyen lakom. Nagyon szeretek olvasni. Rendszeresen járok Békásmegyerre, a könyvtárba, ahol jókat beszélgetek. Akárhányszor jövök-megyek Óbudán, eszembe jutnak a fiatalkori éveim, a sok foci, a gimnázium. A Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium igazgatója most kért meg, hogy segítsek neki a Kőrösi-napok megtervezésében. Mindennap lent vagyok a Duna-parton a kutyámmal. Rendszeresen átbiciklizek Újpestre és vissza. A haverokkal itt ultizunk Óbudán. Ez a környezet az otthonom. Óbuda a mindennapjaim része. Óbudától lehetetlen elszakadni.

Magyarországon, ahol az aktuálpolitikai nézőpont lett mindennek a mértéke, nagyon nehéz reálisan látni a közelmúltat. Bármerre legyen is elfogult a szemlélő, a középtől biztosan eltávolodott, azaz elvesztette – Hamvas szavával – a helyes alapállást. 

Ebben a helyzetben a közelmúltról beszélni már csak személyesen érdemes, hiszen az egyetlen, ami még áttörheti a kritikátlan elfogadás és a minden helyzetben kritikus elutasítás falát, az egyedül az emberi történet. 

Elsősorban így, az emberi történet felől érdemes olvasni azt az új dokumentumkötetet, amely Göncz Árpád – Életem címmel jelent meg a Scolar Kiadónál a közelmúltban. Az épp száz éve, 1922-ben született és 2015-ben elhunyt író, műfordító, a Magyar Köztársaság elnöke két életút-interjúban mesél magáról a könyvben. Az egyiket Bertha Bulcsu készítette 1989 decemberében, a romániai forradalom napjaiban, a másikat Hegedűs B. András 1985 és 1990 között. 

A kötetben helyet kapott egy harmadik fejezet is, ez Göncz Árpád beszéde, amely az Indianapolis Butler Universityn hangzott el, díszdoktorrá avatásán 1990-ben.

A két életútinterjú néhol átfedésben van, főleg, ami a háborús éveket illeti, ám egyben ki is egészítik egymást, és mivel mindkettő személyes, jól kirajzolják egy generáció életét, traumáit, választási lehetőségeit – és egyben megmutatkozik, hogy a krízishelyzetekre milyen, korántsem általános választ adott egy fiatal joghallgató.

Göncz Árpád, ahogy meséli, jellegzetesen „k. und k. Monarchia-termék” családból származik, felmenői és rokonai között stájer, olasz, osztrák, horvát és zsidó is van, unokatestvéreinek egy része csak románul, más része csak németül beszél. 

Nagyapjára mint a Monarchia általános ethoszát képviselő emberre emlékezik – noha a kérdező nem teszi fel egyértelműen a kérdést, hogy a nagyapai minta vezetett-e a kettős ellenálláshoz – Göncz és generációja legjobbjai egyértelműen elutasították mind a náci ideológiát, mind a kommunista diktatúrát és tettek is ellene –, az életútinterjúból mintha ez érződne ki.

Érdekes egyéni választásra utal, ahogy az interjúalany a két háború közötti baloldalisággal szembesül, ahogy mondja, ő nem tett különbséget a népi bal- és a népi jobboldali írók között, nála Németh László és Sinka István összefért, de azt azért megjegyzi, hogy a „mélymagyarság-komplexus” rá nem hatott. (A Németh László-i gondolattal kapcsolatban itt hadd jegyezzük meg, hogy van a magyar szellemtörténetnek egy kevéssé ismert fejezete: Németh Lászlónak a fent idézett Hamvas Béla adott csattanós választ egykor, ám az esszé sajnos kevésbé ismert, mint a szöveg, amelyre íródott.)

Göncz Árpád a háborúban megszökött a katonaságtól, ahogy mintegy mellékesen megemlíti, barátaival mentettek zsidókat, hamisítottak papírokat, mígnem átlőtték a lábát a csendőrök, így hazavitték a társai. A háború utáni pártviszonyokról és meghatározó politikusokról is szólnak az interjúk, Göncz Árpád elmeséli, hogy már 1949-ben letartóztatták, 36 órás kihallgatásnak vetették alá, majd kiengedték, de állás nélkül maradt. Nemcsak az ötvenhatos forradalomról, de az azt követő börtönéletről is részletesen beszél a kötetben a későbbi politikus, aki viszonylag szűkszavúan vall az amúgy elmesélhetetlen élményről, a halálra ítéltségről és arról, hogy milyen a bitófa árnyékából élve kijönni. A börtön utáni éveken át jutunk el a nyolcvanas évek formálódó ellenzéki mozgalmaiig, majd a köztársasági elnöki évekig, egy fontos epizódot is felidéz: amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adta, olyan leveleket kapott, amelyek szerint saját kezűleg kellett volna felakasztania a gyilkost. Ahogy mondja, még az egykori legradikálisabb (túlélő) halálraítéltek is a megbocsátást hirdetik. 

Ez a fajta ethosz valami olyasmi, ami Göncz generációjával eltűnni látszik, és ha annak a politikusi generációnak a politikai hibáit fel is lehet róni, ezt az emberi hozzáállást inkább megtanulni kellene tőlük. 

Az állampárttal folytatott alkudozásokról, Nagy Imre temetéséről és a rendszerváltásról mondottak dokumentumértékűek, az interjúk történészi, elfogulatlan vizsgálata azonban egy későbbi, fiatal generációra vár. 

Göncz Árpád – Életem
Scolar, 2022.
Ármegjelölés nélkül

Most jöttél meg Görögországból. Mi járatban voltál arrafelé?

Egy fesztiválon vetítettek egy, a Sátántangót magyarázó, a szerkezet speciális kontextusait megvilágítani akaró – mondjuk – dokumentumfilmet, angol nyelven, görög felirattal. Ráadásként improvizáltam huszonöt percig a filmből kivágott képsorokra, nagyjából az eredeti filmzene dallamvilágát megidézve. 

Amennyire tudom, viszonylag sokat utazol, Skandináviában, Berlinben, Törökországban is többször jártál az elmúlt években. Ezek az utak jobbára a Tarr- filmekhez kötődnek? 

Nem mondanám sok utazásnak. Egy évben egyszer, legfeljebb. A Tarr-filmeknek – és ebből talán következően a filmek zenéjének is – szerencsére komoly rajongótáboruk van szerte a világon. Így, ha nem is rendszeresen, de időről időre érkeznek megkeresések, hogy filmvetítéseken, filmfesztiválokon legyen közönségtalálkozó. Egy skandináv úton történetesen a Werckmeister harmóniák zenéit adtuk elő, zongoráztam, és nagyon rokonszenves fiatal lányok játszották a vonósnégyes szólamait. Béla mostanában kevesebbet utazik, de régebben ő is szívesen részt vett ilyen eseményeken. Törökországban viszont egy másik filmes munka miatt voltam kétszer. Először, amikor egyeztettünk a rendezővel az elképzeléseiről, másodszor az utómunkák miatt. A The Long Way Home című filmről és Alphan Eseli rendezőről van szó. 

Turistáskodsz is ilyen alkalmakkor? Van módod körülnézni? 

Nem szeretek nyaralni, szegény magyar turista vagyok, gyalogolok, metrózom. Ahogy öregszem, egyre inkább próbálok minél több dolgot megnézni, megismerni. Most Athénban tíz napot voltunk, a koncert pedig már a harmadik nap lement, így volt alkalmam bejárni a várost. A biztonság kedvéért a szervező beiktatott egy esőnapot, de az eső nem esett, így egy egész hét maradt Athénra.

Athén kérdés nélkül az a város, ahol még utoljára felvillant valami az ősi elfeledett tudásról, az aranykorról.

Akropolisz, a görög agora, Pireusz tengere, itt járkált Szókratész és más görög filozófusok. Az európai kultúra bölcsője – egyszóval egy nagyon komoly hely, az egyik legjobb város a világon. Én, magamat is meglepve, Isztambult is nagyon szeretem, és sok hasonlóságot látok közte és Athén között. Akropolisz, Hagia Sophia. Sok a közös szokás, hasonló a vérmérséklet, a hangulat, arról nem is beszélve, hogy a görögök 400 évig éltek török fennhatóság alatt, emellett eltörpül a mi kis 150 évünk. A görög-római kultúra Isztambulban is abszolút jelen van. 

Aztán hazajössz Magyarországra, amellyel kissé küzdelmes a viszonyod.

Amikor külföldön vagyok, megpróbálok kiszállni a magyar valóságból, aztán itthon, ha hazajövök, bepótolom, amiről lemaradtam. Van egy tabletem, amely automatikusan rendezve felkínálja, mely cikkeket kellene elolvasnom. Így elég széles körből kerül elém a válogatás. Egy pár napig volt Facebook- profilom is, de ott már régóta nem néztem körül. A kommentekkel kapcsolatban egyetlen megjegyzésem volna csupán. Szív bőségéből szól a száj.

Arról nyilván tudsz, hogy a Facebookon sok ezer követővel működnek a Trabant, Balaton, Víg Mihály, alternatív magyar zenei csoportok. 

Azért erről tudok. 

És a kommentekre nem vagy kíváncsi?

Kéne olvasnom őket? 

Nem. Nincs bennük semmi éles, csak engem érdekelne, ha rólam írnának. 

Ha olyasmi adódik, akkor azért van módom megnézni, maradjunk ennyiben. Én is meglepődve tapasztalom, hogy viszonylag kevés negatív véleményt kapok. 

Ha az országgal, Adyhoz hasonlóan, nem is felhőtlen a kapcsolatod, Óbuda viszont meghatározó az életedben. Mióta laksz itt? 

1978-ban költöztünk ide, de később több helyen is laktam a kerületben. Először egy Bécsi úti panelben, közel a Vörösvári úthoz, aztán a kilencvenes évek elején a Kiscelli útra költöztünk, most pedig az Aranyvölgyi úton lakom. Gyalog távra van az első buszmegálló, vagy biciklivel bárhova eljutok. 

Óbudán dolgoztál parkfenntartóként pár évig.

A kísérleti lakótelep parkját gondoztam. A kísérleti lakótelep egy korabeli szociálpszichológiai kutatás alanya volt. Meg akarták nézni, hogy az emberek egy belső lépcsős, kétszintes, tágas öröklakásban érzik-e jobban magukat, vagy egy nyolcemeletes panel szoba-konyhájában. Csodák csodájára a belső lépcsős variáció lett a szavazáson a népszerűbb. Ezért felépítették a lakótelepeket. A parkgondozást viszont szerettem, jó levegőn van az ember, gereblyézik, olvasgat. Üldögélnek a parkokban emberek. Megszólíthatod őket.

Életem legnagyobb dicséretét ott kaptam egy délelőtt a napra kiültetett bácsitól, közel Somogyi József Család szobrához: „Maga jó ember”.

Hetente egyszer bementem a könyvtárba, kivettem 5-6 könyvet, egy hét múlva hoztam el az újabbakat. Lehetett közben gondolkozni, tűnődni. 

Negyvenöt éve laksz a kerületben. Sok arcát láttad, láthattad Óbudának.

Nagyon kevés maradt meg abból, ami nekem a korai Óbudát jelentette. Másképp nézett ki a villamoshálózat. A Flórián tér is egészen más volt, amikor kamaszkoromban láttam. A római romok sem voltak kiásva, furán kiállítva. Az OTP és a környező nagy épületek helyén kis házak voltak, kocsmák, presszók, éttermek. A dolgozók még kiugrottak „Óbudára egy jó túrós csuszára”. Ennek a kornak a végét még elcsíptem. A nagy rombolás legfőbb oka az Árpád-híd kiszélesítése volt. A Fő tér, a parókia környéke megmaradt mementónak, de ezek is csak azért, mert pár műemlékvédelmis nem engedett mindent lebontani. A hatvanas-hetvenes évek őrült pusztítása felszámolta a régi Óbudát, panelekkel, átgondolatlanságokkal. Egy pár Patyomkin-homlokzat, műrégi ház maradt, múltidézésnek, mutatóba. A kisvárosias környékek persze mindenhonnan eltünedeznek, Újpesten, Erzsébeten is, és nyilván a harmincas évek világa is ráépült valami korábbi városkára. 

Ha csak azt vesszük, már az ókori rómaiak is itt rendezkedtek be, arra is ráépült már ez-az. 

Fontos katonai keresztút volt az egész terület, fürdőkkel, támadó és visszavonuló útvonalakkal, hadiállásokkal. Hadrianus palotája is itt van, ki is ásták, aztán visszatemették. A Hajógyári-sziget első hídja volt az első állandó híd a római korban a helytartói palota és a mostani Dagály-fürdő között. Körülbelül a Rákos-patak torkolatában volt egy „kontraerőd”, hasonló ahhoz, ami a Belvárosi templom helyén volt. Sokat nézegettem régi térképeket, előbb kedvtelésből, aztán már tudatosan tanulmányozva, olvastam sokat Budapest történetéről is. Az ötkötetes Budapest története sorozatban ez az első könyvben szerepel. 

Zenei emlékek mennyire kötnek Óbudához? 

Érdekes módon én itt csak a Zichyben játszottam a Balatonnal, meg az Európa Kiadóval. A San Marco utcában van most egy új kultúrközpont, ott esetleg jó lenne játszani egyszer. De Óbuda nem volt a terepe a működésünknek. 

Melyek voltak a fontos helyek, állomások számodra? 

Egy Papp Tamás nevű szervező csinált Molnár Gergelyékkel, Najmányi Lászlóval, Hajas Tiborral egy filmklub-szerűséget a Ganz MÁVAG-ban, izgalmas kulturális projekt volt, első fontos élményeim egyike. Erdély Miklós a „toronyszobában” tartotta foglalkozásait. Kreativitás kör – így nevezték. Sokat voltunk ott együtt. Az Ikarus Művelődési Házban is felléptünk többször, ott is volt egy szép nagy szocreál terem. Aztán a Kassák Klub jut eszembe. Játszott ott a Kex, amit én sajnos nem hallottam élőben, ott működött sokáig a Halász Színház, Sebő Ferenc is ott kezdte a táncház-mozgalmat. Aztán ott volt az első koncertje az Európa Kiadónak, az ős Kontrollnak, sőt a Neuroticnak is. A Bercsényi Kollégiumban volt az Európa Kiadó próbaterme, ezért „cserébe” koncerteznie is kellett időnként. Persze nagy örömmel tette ezt, nagy kényszerítés nem volt benne. A Molnár utcában is nagy zenei élet volt, ott lehetett megnézni például a Donauer video family előadásait, Molnár Gergely és Najmányi László közös színházát. Később fontos színhely lett a Ráday Klub, amit Mesterházy Ernő és Bognár Attila vitt KISZ-klubvezetőként. Ott már nagyon nagy közönséget vonzó együttesek léptek fel, így a Neurotic, a Sexepil, a Kontroll és persze az Európa Kiadó. Ide már rendszeresen 1500 ember akart volna beférni, és egyszerűen kinőttük a helyet.

Én először az Almássy téren voltam Balaton-koncerten. Az már a kilencvenes évek eleje. 

Az Almássy nagyon modern épületnek számított, 1984–85-ben a modern szocialista építészet minden vívmányát felvonultatta, mondjuk pont a koncertekre nem volt alkalmas, nem volt hangszigetelés. Viszont zsúfolásig megtelt, körben az árkádokon is tömegek préselődtek össze. Szombatonként öt-hat zenekar is fellépett.

Jó emlékeim vannak a kollegialitásról, hogy ha valakinek épp nem volt hangszere, vagy hangfala, mindenki szívesen kölcsönözte a sajátját. 

Egy itteni Balaton-koncertet, téged név szerint is szerepeltetve megírt Krasznahorkai László is a Háború és háború című regényében. Szólt erről előre? 

Nem, ez meglepetés volt nekem is. Érdekes, de viszonylag sok műben feltűnök itt-ott. 

A rólad szóló dokumentumfilm, az Ott torony volt is ebbe a sorba illeszkedik? Olyan érzésem van a film és főleg az érzékelhető médiafelhajtás kapcsán, mintha egyszerre csak felfedezték volna Víg Mihályt. Aki eddig csak egy szűkebb kör fontos ikonja volt, de most közkinccsé vált. 

Váratlanul ért, hogy a film ekkora port kavart, kissé annak tudom be ezt a kiemelt közérdeklődést, hogy olyan rossz világban élünk, hogy manapság már az is hír, ha az ember látni valakit, aki nem teljesen hülye. Öreg vagyok már, nem tudom megfejteni az élet titkát. Nem kell megfejteni, mert mindenki tudja, azon egyszerű oknál fogva, hogy éli. Mindenkinek megvan a magához való esze, éli a saját, ajándékba kapott életét. Talán az is számított, hogy magát a filmet nem barmolták le nagyon, vagy csak kevés helyen. Több helyen elmondtam, hogy én a készítésben csak annyiban vettem részt, hogy beszéltem, amikor letették velem szemben a kamerát. Hogy mi került be, mi maradt ki, az a rendező koncepciója szerint alakult. Nem akarom továbbra sem, hogy megismerjenek a 4-es-6-oson, és szerencsére ez a film körüli hajcihő is elmúlik, egy csoda sem tart tovább három napnál. 

Vidékre is hívnak, van egy érezhető Víg Mihály-, vagy Balaton rajongói kör országszerte. 

Azon múlik, hogy merre, hol játszunk, hogy van-e ott egy szervező, akinek ez fontos, és összeköti a szálakat, megrendezi az eseményt. Most is viszonylag rendszeresen megyünk Pécsre, Szolnokra, Nyíregyházára és máshova. Érdekes, azt figyeltem meg, hogy ezeknek az utaknak köszönhetően sokkal pontosabban tudom, érzem, hogy mi van az országban, mit gondolnak, hogy gondolkoznak az emberek. Minden régió egy kicsit más. Nagy boldogság mondjuk sehol sincs. 

Az, hogy Óbudával kicsit elhanyagoltátok egymást zeneileg, talán annyiban változóban van, hogy az utóbbi egy-két évben több fellépésed is volt az Óbudai Evangélikus templomban. Különleges hangulatú, ünnepélyes események. 

A Balatonnal is volt koncertünk, itt mutattuk be az Ady- lemezt, léptem fel vonósokkal is. Igyekezni szoktam a hely szellemének megfelelő műsort összeállítani. Most legutóbb megzenésített zsoltárokat hoztam, ezek nagyon foglalkoztatnak, úgy érzem, még sok dolgom van velük. Tervezek még ezekkel.

A szövegeken semmit sem változtatok, kihívás rá a megfelelő ritmusú, szótagra is stimmelő zenét írni. 

Biztos sokan nyaggatnak ezzel, de én is megkérdem: saját szövegeken, új dalokon nem dolgozol?

Dehogynem, mindig írok, jegyzetelek. Itt van ez a kis notesz nálam, beleírom az ötleteimet. Rengeteg ilyen teleírt noteszom van, ha megtelik, bedobom egy erre a célra fenntartott dobozba. Az van ráírva, hogy „noteszek”. De azért azt hozzá kell tenni, hogy ha valami tényleg nagyon meg akarna születni ezek közül a gondolatfoszlányok közül, akkor azért emlékeznék rá. 

Sokat játszol, egyedül is, a Balatonnal is, sokszor egymást követő napokon, vidéken, Budapesten, külföldön is. Nem fáraszt néha?

Az egymás utáni koncertnapok kicsit már megviselnek, olyankor azt gondolom, jobban kellene vigyázni magamra. 65 múltam. Fesztiválokra már nem járunk, nem is hívnak.

Én úgy éreztem, sohasem volt a szíved csücske, mindig az úgynevezett fesztiválfegyelemre hivatkoztál – keserűen – a nyúlfarknyi koncertek zárásakor. 

A fesztiválfegyelem nem lett volna rossz, ha lett volna. A fesztivál olyan, mint egy gyár, futószalagon jönnek a fellépők, belepottyannak a dobozba, jöhet a következő. Nulla óra nulla perckor pattanj ki a színpadra és pontosan gyere le. De a hallgatóknak se jobb, csak vonulnak csordaként. Falun annak idején láttam, amikor a tehenek mennek haza, és a saját portájánál mindegyik leválik a csordától. A fesztiválokon gyermekek keresik a kaput, amelyen bekanyarodhatnának, amely haza vezet, de nem lelik. Ezért szüntelen, feltartóztathatatlanul hömpölyög a csorda.

Az Óbudai Egyetem a hazai felsőoktatás egyik meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Azok, akik ezt az egyetemet választják, hová jelentkezhetnek textiles képzésre? 

Az egyetemünk relatíve fiatal intézmény. Az alapítás éve 2010, amikor a jogelőd intézmények egyetemmé egyesültek. A főiskolák, amelyekből összeállt, régi tradícióval bírtak. Jelen pillanatban – és ettől nagyon boldogok vagyunk – a Times Higher Education Rankingen, azaz a THE-n nagyon szép helyet foglalunk el; stabilan az ezredik hely tájékán vagyunk. Ehhez, hogy ilyen jó pozíciót értünk el, a Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Kar is hozzájárul a saját érdemeivel és kutatási területeivel.

A kar  sikerének titka, hogy egykor ez volt a híres Könnyűipari Műszaki Főiskola.

Bármilyen szakmai rendezvényen is jövünk össze, mindig vannak, nem is kevesen, akik büszkén mondják el magukról, hogy itt végeztek. Aki a magyar textil szakmában dolgozik, az valamilyen módon általában kapcsolódik a karhoz, illetve annak jogelőd intézményéhez. A kar most ünnepeli fennállásának 50. évfordulóját. 

Hol helyezkedik el az egyetemen belül a Rejtő Kar?

Az Óbudai Egyetem hét karból tevődik össze, ezek egyike a Rejtő Kar. Nálunk folytatódik, többek között, az az intenzív, átfogó, mélyreható és a szakmai kompetencia teljességét nyújtó képzés, amit egykor a Textilipari Főiskola nyújtott. A karon belül két intézetben folyik „textiles” képzés: a Könnyűipari és Médiatechnológiai Intézetben és a Terméktervező Intézeten belül, ahol most jelen pillanatban beszélgetünk. Ez utóbbi az az intézet, amely az egykor a hazai textilipar szakember-utánpótlását biztosító Könnyűipari Műszaki Főiskola oktatási hagyományára építve megújult, és a korszellemhez folyamatosan illeszkedő képzés formájában folytatja az addigi hagyományt, ezzel biztosítva a hazai textil- és ruhaipar számára a folyamatos tervezőmérnök- utánpótlást. Intézetünk a formatervezés és a design változó kutatási területein belül fókuszál az innovációra, olyan kérdésekre összpontosítva, mint a fenntarthatóság, a körkörös gazdaság modelljének alkalmazása, az innovatív alapanyagok és az ipari 4.0-s technológiák. Az Ipari termék- és formatervező mérnöki BSc szakon belül két specilizáció közül választhat a hallgató: terméktervező szakirányon – ezen belül is öltözék- és kiegészítő-tervezés, illetve textil-enteriőr tervezés specializáción –, és csomagolástervezés szakirányon lehetséges diplomázni. A tanulmányokat az Ipari terméktervező mérnöki MSc szakon lehetséges folytatni. Ahogy látja, nagyon tág és széles a profilunk.

Amióta az elmúlt 5-10 évben felkapott lett a „kreatív ipar” kifejezés, nagyon érdekessé válik, hogy pontosan mivel is foglalkozunk. 

A textilipar a rendszerváltással tönkrement Magyarországon. Azóta vannak magyar textiles brandek, de a textilipar nem jött helyre, nem újult meg. Ebben a helyzetben azok, akik innen kirepülnek, hogyan tudnak boldogulni? Nincsenek gyárak…

A hazai textilipar régmúltjából ismert textilipari nagyvállalatok és konfekciógyárak már nincsenek, de léteznek kisebb-nagyobb vállalkozások, amelyek közül nem kevés sikeres. Ezekben szükség van jól képzett szakemberekre, termékfejlesztőkre, tervezőre. Tudni kell, hogy mi itt alapvetően tervező mérnököket oktatunk nem tervezőművészeket. A nálunk végzettek formatervező mérnöki diplomát kapnak. Ami itt folyik, az tehát komplex iparművészeti oktatás: design és mérnökség, a szakma átfogó ismerete – és mi nagyon szeretjük is, hogy ez így van.

Azt feltételezném, hogy aki művészképzésre vágyik, az inkább a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre megy, aki pedig idejön, az inkább mérnöki fejjel gondolkodik. Utóbbi miként jön össze a kreatív iparral meg a divattal?

Nagyon nehéz azt megérteni, hogy aki a divatszakmával foglalkozik, pontosan mit is csinál. Laikus felfogásban a divatot a divattervezők „csinálják”. Holott a divatszakma nemcsak a divattervezőktől működik, hanem rengeteg embernek ad munkát, akik közül nagyon sokan műszaki-mérnöki szakterületen dolgoznak.

A tervezőmérnök kreatív szakember, vagyis: designer. Ezáltal a Rejtő karon az első év kőkemény mérnöki alapképzés.

Viszont már az elejétől csepegtetjük a designismereteket, így például a szabadkézi rajzot, a színtant, amit formatervezési gyakorlatok és olyan művészeti szakmai tárgyak követnek, amelyek kibontakoztatják az alkotó készségeket és megalapozzák a tervezői tudást. Hiszünk abban, hogy a hozzánk jelentkező diákokban ugyanúgy ott él az alkotni vágyás, csak kiben jobban, kiben kevésbé mutatkozik meg. Ezeket gondos odafigyeléssel, célirányosan fejlesztve kreatív szakembereket képzünk, akik 360 fokban képesek látni a világot.

Óbudának jelentős textiles múltja van. A szakképzésben megjelenik ez a múlt?

Sok design és designtörténeti tantárgyunk van, amelyeken belül a kollégák múzeumlátogatásokat, üzemlátogatásokat tartanak. Az óbudai történelmi hagyományt, az órakeretet és a lehetőségeket figyelembe véve igyekezünk beilleszteni a tanmenetbe. Folyamatosan adódnak projektek is, amelyeknek van óbudai vonatkozásuk.

A divatipar európai központja Milánóban, Párizsban, Londonban van. Van az egyetemnek kapcsolata a külfölddel?

Igen, természetesen van. Közel 270 külföldi egyetemmel van partnerkapcsolata az Óbudai Egyetemnek, többek között a kérdésben szereplő városokban is. Hallgatóink a kiterjedt és jól működő Erasmus hálózaton belül ragyogó lehetőségek közül választhatnak desztinációt.

Van egy ellentmondás, ami egy abszolút laikusnak is feltűnik: egyfelől a világ arra megy, hogy minél színesebb legyen a divatpaletta, minél több legyen az eladott ruha, másfelől viszont megjelent a zero waste szemlélet, amelynek célja, hogy ne dobáljunk ki mindent, hasznosítsuk újra a ruhákat. A kettő teljesen szemben áll. Hogyan reagálnak erre a kihívásra?

Megbeszéljük a hallgatókkal. Igazából ennek a generációnak, amely most itt tanul és amely majd az elkövetkező 5-10 évben kerül ki innen, pontosan ezt a paradoxont kell megoldania és helyre raknia. A fenntarthatóság kérdése a szakmában nem újkeletű dolog, régi ügy. Ha ezt olyan könnyű lett volna megoldani, akkor nem kínlódnánk a kérdéssel, hanem megoldottuk volna. Egyes megoldási javaslatok a fenntarthatóság ökológiai szemszögéből előnyösek, viszont a gazdasági vagy társadalmi hátteret figyelembe véve negatív következményeik lehetnek.

A vállalkozásoktól egyre konkrétabb szabályozás követeli meg Magyarországon is, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelniük.

Még mindig pilot projekt a textilipar fenntarthatóságának biztosítása. A frissdiplomás szakemberek már ebben a légkörben szocializálódnak.

Az utóbbi időben új anyagok jelentek meg a népszerű ruhaboltok kínálatában, mint a lyocell vagy a modál. Ilyenekkel itt is zajlanak kísérletek?

Ahhoz, hogy ilyen kísérletek folyjanak, az intézménynek akkreditált laborral kellene rendelkeznie. Kísérletezni lehet ugyan egy nem minősítettben is, de hatásosabb eredményeket lehet elérni, ha korszerű berendezések és mérőeszközök állnak rendelkezésre. Az Óbudai Egyetemen folyamatban lévő campusfejlesztési projekttől sokat remélünk e tekintetben. A jelenleg folyamatban lévő vállalati együttműködésekben inkább a hulladék-hasznosításra, a körkörös gazdaságra és a megújuló energiákra fókuszálnak, és e területeken megvalósultak már sikeres vállalati együttműködések és projektek.

Vannak külföldi hallgatóik?

A világ összes tájáról érkeznek hozzánk hallgatók. 

Ma már vannak olyan magyar márkák, amelyek elég ismertek. Ők, ha mérnököt keresnek, megtalálják az itt végzetteket?

Sok hazai márkánál és vállalatnál dolgoznak a hallgatóink. Sok híres, nemzetközileg is elismert tervező tesz eleget meghívásainknak a rendszeres szakmai eseményeinken. Ezek többségére szeretettel várjuk az érdeklődő közönséget. A diákoknak pedig javasolni tudom a nyílt napokat: ilyeneket hirdettünk meg 2023 januárjára is. Előadásokkal, kiállítással készülünk azoknak, akik latolgatják, hogy az Óbudai Egyetem Rejtő Karán tanuljanak tovább. Köztudottan hallgatóbarát egyetem vagyunk, amelyen minőségi tudás szerezhető. Az Ipari termék- és formatervező mérnöki diplomával jó eséllyel el lehet helyezkedni itthon és külföldön is –  a textil- és divatipar változó területein szép szakmai karriert lehet megalapozni és befutni!

Mi jut eszedbe először, amikor azt hallod: „textil”?

A meztelenség alapvető, a textil kiegészítés. Számomra az emberek fotózása érdekes, nem pedig olyan embereké, akik jó néhány textilréteg alá vannak rejtve.

Mi a DPBBBV című projekted alapgondolata?

A DPBBBV a Daily Portrait Brno—Bratislava—Budapest—Vienna rövidítése (Hétköznapi portré Brno – Pozsony – Budapest – Bécs). Ez a négy nagyváros közel van egymáshoz, és egy régiót alkotnak. A saját szülőföldemen kezdtem a fotózást, később a szülőföld kifejezést ki kellett terjesztenem erre a négy országra, mert közös történelmen osztozunk az egykori Osztrák–Magyar Monarchia miatt. A hazám megértéséhez meg kellett ismernem a régió többi országát is.

A városok hangulatát és a nemzetek természetét szerettem volna megmutatni. A belső terekben, ahol a fotók készültek, többnyire keverednek modelljeim otthonai és a külső helyszínek.
A helyszínek közül néhány már nem létezik, mivel a városok régi épületeit és helyszíneit elpusztítják. Helyettük új, mesterséges irodanegyedek épülnek, amelyek szellemvárosokká válnak munkaidő után.

Szerintem az irodai korszak hamarosan véget ér. Ugyanúgy, ahogy korábban az ipari korszak véget ért. Az iroda embertelen, steril környezet.

Pedig óriási hatással van az ember mentális egészségre, ha nem láthat régi épületeket, ehelyett lassan a saját vagy mások tökéletlenségeire összpontosít. Mindannyian öregszünk, ráncokat és hegeket szerzünk, mint az épületek vagy a fák.

Milyen tapasztalatokat szereztél Magyarországon, ezek miben különböztek a többi országban szerzettektől?

Beleszerettem Budapestbe, gyönyörű, varázslatos város.
A kormány Soros- és Juncker-ellenes, meg a „családpolitikát” népszerűsítő óriásplakátjai a régi, impozáns, de lerobbant épületekkel mint háttérrel Budapest úgy nézett ki, mint valami disztópikus film díszlete. Van egy „fekete mágus”, aki uralja az országot.
Szimbólumokat használtam az ország helyzetének és érzéseinek kifejezésére. Például azon a fotón, ahol egy nő fekete almát tart. A fekete alma jelképez valamit, valami rohad az országban. Van egy fénykép egy nőről egy lift előtti térben. Egy tükör előtt áll. A tükörben más tükröződik vissza, ami azt szimbolizálja, hogy valaki elferdíti a valóságot és az igazságot.

Az emberek Magyarországon ebbe a tükörbe néznek, és önmaguk és a valóság helyett a torz tükörképet kezdik hinni.

A magyarok szép, kedves és tehetséges „tündérmesében élő” emberek, akik sajnos kezdenek paranoiásak lenni. Szerintem szentimentálisak és erős a nosztalgiára való hajlamuk, amivel a kormányzat visszaél. A kormány az erős, önellátó Magyarország utópisztikus álmát ígérte az embereknek. Ehhez képest erős kapcsolatot alakított ki Oroszországgal és Kínával, amelyek nem szabad, viszont szegény országok. Mindezt a miniszterelnök személyes érdekei miatt. Egyébként Csehországban ugyanez volt a probléma az oligarcha miniszterelnökünkkel és a köztársasági elnökünkkel is.

Milyen tapasztalataid voltak Bécsben? 

Ott volt a legnehezebb résztvevőket találni. A posztkommunista városok látogatása után már alig vártam a nyugati országot. Óriási csalódás volt szembesülni azzal, hogy Bécsben élnek a leginkább megfélemlített polgárok. A bécsiek túlságosan akarják, hogy városuk tiszta és funkcionáló legyen. Az eredmény az, hogy Bécs túlszabályozott. A bécsiek elnyomottak, mint a gyerekek az iskolában. Olcsó városi lakhatást és egyéb támogatást kapnak, ezért nem kritizálják a városvezetést.

A város nem tud minden társadalmi helyzetet megtervezni, jó lenne, ha teret adna az esetlegességnek is.

Megdöbbentett és megundorodtam a kisebbségek nyelvén kiírt ”Hogyan viselkedjünk a parkban” típusú információs tábláktól Favoritenben. Korábban éltem Favoritenben, a város multikulturális negyedében. A bécsiek egy része még mindig kerüli ezt a negyedet. Ezen nevetnem kell. Ott annyira biztonságban éreztem magam! Nagyobb biztonságban, mint a belváros túltisztított, fehérek által lakott negyedeiben. Mert ez az a környezet, ahol a mentális betegségek kezdődnek. Szerintem néhány bécsinek tanulnia kellene a kisebbségektől. Ahelyett, hogy a lakásaik ablakából néznék az utcákat és parkokat, jöjjenek le, és csatlakozzanak a kisebbségekhez, igyanak meg velük valamit!

A közvélemény-kutatások szerint pedig nem rossz Bécsben élni.

Bécs az első helyen áll az életminőségi ranglistákon. Ezek a listák azonban nem tükröznek mindent. Bécs kétségbeesetten próbál menő lenni, mint Berlin. Láttam egy piros táskát, amelyen a következő felirat szerepelt: „Bécs: Menő város, ugye?” Pontosabb, ami a projektem egyik résztvevőjének kabátján állt: „Wien Du tote Stadt!” – Bécs, te halott város!
Bécsben az tetszett, hogy olyan területekre tévedhetsz, amelyek kis, független városok; a Kleingartenverein tele van kis házakkal, amelyek a japán utcákra emlékeztetnek. Az emberek kedvük szerint alakítják a házaikat, legtöbbször egy csipetnyi iróniával és humorral. Milyen üdítőek a szemnek ezek a helyek az egyre sterilebb városban!

És mi fogadott Pozsonyban? 

Pozsony is a gyorsan változó helyek közé tartozik. Lehet, hogy ez volt az utolsó lehetőség a hely posztkommunista jellegének megragadására, a „Dom odborov” és más világszínvonalú épületek megörökítésére, mielőtt lerombolják és sekélyes, átlagos újakat emelnek a helyükre.

Mennyire nehéz meggyőzni az embereket, hogy nyilvános helyen vegyék le a ruhájukat? 

A módszerem az volt, hogy Facebook-csoportokba vagy közvetlenül embereknek küldtem üzenetet. A résztvevők is terjesztették a hírt, illetve van néhány cikk rólam.

Soha nem volt probléma a fényképezés során? 

Egy teljesen meztelen nőt fényképeztem az utcán Pozsonyban. Egy pár haladt el mellettünk. A férfi egy kicsit tovább hagyta a szemét a meztelen modellen, és a barátnője megpofozta.
Brünnben vagy Pozsonyban nehéz volt külföldieket találni, nem olyan sokan vannak, és félnek, hogy letartóztatják őket a fotózás során. Szégyen, hogy nem fogadunk be menekültet. Ugyancsak problémás volt a fogyatékkal élők megtalálása. Igyekeztem a lehető legváltozatosabbá tenni a projektemet, de mindig nagyon nehéz találni valakit, aki különbözik a többségtől, és hajlandó is levetkőzni, mert a posztkommunista társadalmunk még mindig normatív. Például a fogyatékkal élők megtanulták elrejteni fogyatékosságukat.

Brnóban a Cejl negyedben laktam, ahol többnyire romák élnek. Nagyon jó volt hallani a nyitott ablakon beszűrődő zenét. Az emberek a lakásaikban táncoltak, és az utcákon beszélgettek.

Olyan volt, mint Olaszországban, déli életérzés. Sajnos ott elkezdődött a dzsentrifikációs folyamat. Az első lakók kénytelenek voltak elhagyni házaikat, helyükre középosztálybeliek kezdenek beköltözni. Volt egy régi munkáskolónia a városban festői kis házakkal, amelyeket szinte mind saját kezükkel építették a lakóik. Ma ehelyett új autópálya van. Egy teljesen meztelen nőt fényképeztem Brno egyik forgalmas kereszteződésében, amikor egy rendőrautó haladt el mellettünk, és a rendőrök felemelték hüvelykujjukat.

Pozsonyban egy meztelen férfit fotóztam egy forgalmas utcán. A rendőrök meg akartak bírságolni minket. Később rendőrőrsöt nyitottak ezen a helyen, az egykori Fotolaborban. Még mindig kettős mérce érvényesül a női és a férfi test meztelenségét illetően. A társadalom inkább szépnek találja a meztelen női testet, míg a meztelen férfitest a nyilvánosság előtt fenyegetést jelent. Ez egy társadalmi konstrukció.
A kedvenc képemet Pozsonyban készítettem.  Egy fekete férfi és egy fehér nő áll az ufószobor előtt. A háttérben panelépületek láthatók.

Milyen volt Óbudán fotózni?

Nagyon szeretem a Flórián teret. Ott több fotót is készítettem. David Lynch-hangulata van.

A DPBBBV 2020 című könyv megvásárolható online vagy a ISBN könyv + galériában.
1084 Víg utca 2.
Bővebb információ: https://dailyportrait.bigcartel.com

– Szerinted ez elég lesz? – mutatta Horgas a tenyerét. 

– Elégnek kell lennie – mondta Cövek, és zsebre vágta a pénzt.

Megfordult, hogy induljon a kert irányába, de majdnem átesett Kiseszteren, aki akkor ért oda a faluból. 

– Eredj innen, mondtuk, hogy menj haza. Ez nem lányoknak való.

Kiseszter azonban nem mozdult. Némán nézett a két fiúra, miközben zihálva vette a levegőt. Cövek megvonta a vállát, és elindult a kertkapuhoz. Horgas megvetően nézett a lányra, és meglökte a vállát, miközben elhaladt mellette. Elégedetten vigyorgott, ahogy Kiseszter megtántorodott. 

Cövek lenyomta a kilincset. Sírva, nyikorogva nyílt ki a rozsdás kertkapu. Mintha fájna neki minden mozdulat. Meg is kellett emelni, hogy ne akadjon be a földbe. 

Az öreg az egyik ágyásnál ültetett. Felemelte a fejét a hangra, ledobta az ásót, és az egyetlen ép kezével már nyúlt is a puskájáért. A mozdulat szinte automatikussá vált benne, amióta három éve kitört a háború, és elszaporodtak a lopások a faluban. Volt, hogy hetekig üresen álltak a polcok a kisboltban, háztáji is egyre kevesebb akadt. Hol a szomszédok éhes gyerekei, hol a saját katonáik tizedelték a készleteket, ha már végképp nem volt mit enni.

– Mit akartok? Innen nem visztek el több tyúkot!

Mindkét fiú a magasba emelte a kezét. 

– Nem akarunk rosszat, most tényleg nem! – kiáltott oda Cövek. 

– Akkor?

– Egy szilvafát szeretnénk – válaszolta Cövek, és óvatosan a zsebébe nyúlt az egyik kezével, hogy elővegye a pénzt.

Az öreg azonban a puskával az ég felé lőtt. Remegett körülöttük a levegő. A fiúk megtorpantak. Kiseszter megdermedt a kapuban. Madarak röppentek fel az ágakról, de aztán egy-két fával arrébb újra leszálltak. Megszokták már az efféle zajokat. 

– Ültetni akarunk, Samu bácsi, a Csendes-völgyben. Ott, ahol Kistóni meghalt. Nézze, itt a pénz – mondta Cövek, és óvatosan közelebb ment az öreghez, aki gyanakodva nézte a felé nyújtott tenyeret.

– Ebből még egy tízes hiányzik – mondta ridegen.

A két fiú egymásra nézett. Turkáltak a zsebükben, de nem találtak több pénzt. 

– Tessék, így már elég lesz – szólalt meg ekkor Kiseszter, és odaadta a tízest az öregnek.

Az öreg kelletlenül elvette a pénzt, és bicegve elment hátra az udvarba. Nemsokára egy szilvafa-csemetével a kezében jött vissza, lerakta a gyerekek elé.

– És most ne is lássalak benneteket.

A fiúk felkapták a csemetét, és nyomukban Kiseszterrel elindultak kifelé. Hagyták, hadd somfordáljon utánuk. A kapu elől még az ásókat is vinni kellett. Kiseszter lett a fegyverhordozójuk. A hóna alá vett egy-egy ásót, amik, mint a szuronyok meredtek előre.

Félórát gyalogoltak ahhoz a kis halomhoz, ami a Csendes-völgyben domborodott. Szakadt róluk az izzadság a forró júniusi napon. Lihegve ültek le egy bokor gyér árnyékába, amikor megérkeztek. Horgas elővette a kulacsát, mohón meghúzta. 

– Csak keveset, kell a fának is – figyelmeztette Cövek, majd a sírra nézett. 

Kistóninak volt egy szilvafája a kertjük végében, a három fiú sokat ücsörgött alatta, ha valami felzaklatta őket vagy ha csak pihenni akartak. Cövek, Horgas és ő, elválaszthatatlanok voltak kiskoruk óta. A fiúk azt akarták, hogy szilvafa vigyázzon Kistónira itt is.

Pár perc szusszanás után nekiláttak az ásásnak. 

– Te majd berakod a gödörbe – mondta Kiseszternek Cövek. 

A lány készségesen bólogatott.

Kemény volt a föld, tele sziklákkal, gyökerekkel. Nehezen haladtak. Horgas nagyokat nyögött, szentségelt, aztán dühében földhöz vágta az ásót. 

– Ez nem megy.

Kiseszter felkapta, és olyan lendülettel kezdett neki a munkának, mintha az élete múlna rajta. És talán így is volt. Amióta az ikertestvérét tüdőn lőtték, időről időre éles fájdalmat érzett a mellkasában. Volt, hogy levegőt sem kapott, de ez most még a levegővételnél is fontosabb volt. Abban bízott, talán most megbocsát neki a bátyja, amiért aznap ő jött ki Kiseszter helyett rőzsét gyűjteni a Csendes-völgybe. Az erdőből kezdtek rájuk lőni a portyázó katonák. Mire a család órákkal később odaért, Kistóni már nem élt.

– Ti mit csináltok itt? Ez műveleti terület – szólalt meg egyszer csak egy rekedt hang a hátuk mögött.

A gyerekek megfordultak. Két járőröző katona volt, a sajátjaik. Puskájukkal az ásók felé böktek. Cövek hiába magyarázta, miért jöttek.

– Többet meg ne lássunk itt benneteket – mondták, és visszazavarták a gyerekeket a faluba.

Fél óra múlva újra az öreg kapuja előtt ácsorogtak. 

– Mi lenne, ha éjjel mennénk? – kérdezte Cövek, mielőtt beléptek a kertbe.

– És ha felkoncolnak? Inkább vegyünk abból a pénzből húst a Kistóni anyjának – mondta Horgas.

– Mégis hol? – meredt rá Cövek.

Benyitottak a kapun. Az öreg gúnyos mosolyra húzta a száját, amikor meglátta a palántát a kezükben.

– A munka már büdös volt, ugye? – nevetett. 

De egyre sötétebb lett a képe, amikor meghallotta, mi történt. Lerakta az ásóját, és ismét hátrament az udvarra. Riadt kotkodácsolás ütötte meg a gyerekek fülét, aztán egy csattanás hallatszott, majd síri csend. Végül az öreg egy zsákkal a kezében jelent meg.

– Gyertek – mondta, és elindult velük. – Ezt csinálták velem is, amikor a Mamától akartam búcsúzni. Oda se akartak engedni a sírhoz, de én átszakítottam a kordont. 

Útközben a gyerekek lopva nézték a zsákot, amin egyre nagyobb foltban ütött át a vér.

Nemsokára megálltak az őrállomáson. Mint ledobott gránátok, katonák hevertek mindenfelé a fűben. Cigarettáztak vagy szuszogtak az árnyékban. Sokukat ismerték, mert a falubeliek közül többen kaptak behívót. Mégis újabb és újabb emberekre volt szükség. 

Az öreg felment az őrállomás lépcsőjén kezében a zsákkal. Katona állta el az útját.

– Samu bácsi, nem lehet csak így.

– Ne szórakozz velem, fiam. Vagy talán a másik karomat is meglövitek majd? – válaszolta az öreg, és arrébb tolta az egyenruhást. 

Benyitott az ajtón. Csak néhány percig volt bent, azután az őrnaggyal együtt lépett ki a tornácra, akinek a kezében már ott himbálózott a tyúkvértől átázott zsák. 

– Jövő hétre szerzek majd többet is – mondta Samu bácsi az őrnagynak, aki elégedetten összecsapta a bokáját az öreg előtt, majd odaszólt a két katonának. 

– Vigyázzatok rájuk – adta ki a parancsot.

Az öreg intett a fűben ücsörgő három gyereknek. 

– De Samu bácsi, nincs is több csirkéd – jegyezte meg Kiseszter halkan.

Az öreg elmosolyodott, és megsimogatta a fejét. A kislány nyelt egy nagyot, majd megfogta az öreg kezét. Szavak nélkül is értették egymást. 

Komótosan indultak el a katonákkal együtt a Csendes-völgy felé.

Az AKG-ba jártál gimnáziumba. Távolról úgy látom, hogy ez az iskola valami olyat tud, amit a legtöbb intézmény nem. Az onnan kikerülő fiatalok mintha az átlagnál nagyobb teret adnának saját kreativitásuknak, és jobban képviselnék magukat az életben is. Te hogy látod, mennyi szerepe volt az AKG-nak a pályád alakulásában?

Rengeteg. Szerintem azt, hogy valaki mennyire kreatív, örökli is. Persze, akkor is lehet valaki kreatív, ha csak matematikusok vannak a felmenői között, de nekem ez az affinitás biztosan a családom felől érkezett, hiszen anyukám is a kreatív szakmában dolgozott. De az, hogy egy olyan közegben szocializálódtam a legérzékenyebb időszakomban, tizenháromtól tizennyolc éves koromig, ami abszolút teret engedett a kreativitásomnak, nagyon jó táptalaj volt a kibontakozásra.

Milyen eszközökkel teremtette meg az AKG ezt a közeget számotokra?

Nagyon nyitott volt, és nem a klasszikus módszerekkel tanítottak a tanárok, hanem olyan szemlélettel, amit talán a felsőoktatáshoz tudnék inkább hasonlítani. Epochális rendszerben oktattak, amelyben blokkokra volt osztva a tananyag, és a cél az volt, hogy átfogóan, sok szempontból vizsgáljunk egy adott korszakot vagy eseményt. Illetve sok szabadon választható tárgy közül választhattunk érdeklődési körünknek megfelelően. De fontos volt a kommunikáció is, ami nem volt fentről jövő vagy autoriter, ahogy sok intézményben az.

Mindannyian azt éreztük, hogy egymásért vagyunk ott, a tanárainktól pedig maximális támogatást kaptunk. Ők azt szerették volna, hogy mi jól legyünk, és megtaláljuk a nekünk való utat a világban.

A középiskola után Londonban is tanultál. Mit csináltál ott?

Egy nyári képzésen vettem részt. Az az egyetem szervezte, ahová nagyon szerettem volna járni, a Central Saint Martins, a London College of Fashion társintézménye. A divattervezés nyári kurzusra mentem, ami ízelítőt adott az egyetemi képzésből. A Saint Martinsról jöttek ki legendás divattervezők, ezért szerettem volna odamenni, de az egyetemen a tandíj megfizethetetlen lett volna számomra. Egyébként úgy éreztem, hogy a nyári kurzus inkább az egyetem nevéről szólt, mintsem valódi tudás-átadásról. Később is ezt éreztem egy másik angliai divatmarketing-képzésen, az LCF-en is. Nekem személyesen nem adtak annyit ezek a kurzusok, mint amennyit vártam tőlük, de tapasztalatnak mindenképp hasznosak voltak.

Az ékszereidet elnézve érthető, miért éppen the Sentimentalist a márkád neve. Van bennük finomság, érzékenység és a legjobb értelemben vett régimódiság, a nőiesség hangsúlyozása. Szembemész a trendekkel, vagy ez a stílus igazából sosem ment ki a divatból?

Nem tudom, nem szoktam trendekben gondolkodni. De természetesen látom őket, és valamennyire befolyásolják is a munkámat. Imádom a kagylókat, és amikor elkezdtem az ékszerkészítést, akkor például nagyon szerettem volna őket az ékszereimbe belekomponálni. Végül mégsem tettem be kagylókat az első kollekcióba, mert úgy éreztem és láttam, hogy ez annyira „on trend” most, hogy nem szeretnék erre a hullámra felülni. De az apróbb gyöngyökkel való munkát egy picivel azelőtt kezdtem, hogy ez a trend beindult volna, ami különben azóta is tart. Emiatt megfordult a fejemben, hogy egy időre ettől is kicsit hátrébb lépnék, de végül nem tettem meg, mert a vásárlói visszajelzésekből az derült ki, hogy leginkább a gyöngyökkel azonosítanak, hogy ez abszolút a márkaimázs részévé vált.

Különben csak a tervezés lelkülete régimódi, mert közben szeretem a letisztult megoldásokat. Előszeretettel használok apró köveket, ami – főként Magyarországon – nem bevett megoldás.

Úgy veszem észre, hogy van egy réteg itthon, amely nemcsak nyitott az egyedi ékszerek vásárlásra, de meg is engedheti magának – ők szeretik ezt láttatni is. De az ékszerek kialakításának játékossága egyáltalán nem tekinthető klasszikusnak. Nem receptekből dolgozom, azt az ötletet használom fel, ami jön és megtetszik.

Milyen inspirációkból dolgozol tervezőként? 

Alapvetően az anyag érdekel. Van olyan, hogy megihlet egy film vagy egy zene, de nem abból kezdek el tervezgetni, hanem az anyaggal való találkozás inspirál igazán. Azért koncepcionálisan összekapcsolódnak az ékszerek, de célom, hogy ne állítsak fel magamnak felesleges szabályokat. Bár csináltam egy kollekciót, ami inkább az ezüstre fókuszál, de ott is az anyaggal való kísérletezés érdekelt, nem pedig egy megadott téma.

Miközben a japán kultúra mintha mégis inspirációforrást jelentene számodra…

Igen, sokszor előjön, de nem mondanám, hogy csak az határozza meg a vizuális gondolkodásomat. A gyöngyök nyilván erősen kötődnek Japánhoz, és felfogásban is tudok kapcsolódni a wabi-sabi filozófiájához és a természetességhez. (A wabi-sabi a japán szépségeszmény elnevezése, amely értékesnek és szépnek tekinti a létező anyagok, tárgyak romlását is – a szerk.) Nagyon jó kontrasztot képez például, ha egy tökéletesen megcsiszolt drágakő egy nyersebb, tökéletlenebb foglalatba kerül.

Általában mi a viszonyod a tökéletességhez?

Maximalista vagyok, miközben tudom, hogy nincs tökéletes sem emberben, sem ékszerben, de szeretem a rendet, a harmóniát.

Voltál Japánban?

Igen, kétszer is volt szerencsém Japánba, Tokióba ellátogatni. Mindkettő üzleti út volt, így sajnos nem volt sok időm ismerkedni a várossal. Kicsit távol áll tőlem az az elvágólagos gondolkodás, a túlszabályozottság, amit ott tapasztaltam.

Voltam Balin is, és az ott megtapasztalt káosz sokkal elementárisabb hatással volt rám.

Elsőre megdöbbentett, hogy csirkék rohangálnak az utcán, és hogy amit ők parkolónak hívnak, azt európaiként dzsumbujnak láttam, ám kis idő elteltével elképesztően könnyed érzés volt ebbe a rendezetlenségnek tűnő, természethez közeli életbe belesimulni. 

Azt írod a honlapodon, hogy „az ékszer az önkifejezés és a kapcsolatteremtés eszköze”. Az önkifejezést értem, de miként válik kapcsolatteremtéssé az ékszereink viselése?

A legegyszerűbb, ha a karikagyűrűdre gondolsz vagy egy eljegyzési gyűrűre, ami erőteljes szimbólum. Az ékszerek az életünkben sokszor ilyen szimbólumok: fontos eseményhez vagy fontos személyhez kötődnek. Másrészt, ha az ember ránéz egy ékszerre, akkor el tudja dönteni, hogy rezonál rá vagy sem. A gyűrű miatt, amit épp viselek, rengetegen megszólítanak, mert tetszik nekik – ez is a kapcsolódás egyik lehetősége.

Hogy kiszúrtad a karikagyűrűmet! Amikor jársz-kelsz a világban, akkor figyeled, mit viselnek mások?

Persze, érdekel, hogy mit hordanak az emberek, nagyon sokat elárul róluk. A te karikagyűrűd nem klasszikus darab. Ott van rajta három nagyon pici kő, a felülete is mintha kézzel kalapált lenne. Az a tippem, hogy egyedi megrendelésre készült. Azt például furcsának találom, ha valaki nagyon sablonos karikagyűrűt vásárol, miközben élete legfontosabb döntését szimbolizálja ez az ékszer.

De nemcsak az utcán figyelem az ékszereket, hanem kiállítások festményein vagy filmeken is. Sokszor fotózok ki 50-es, 60-as, 70-es évekből ékszereket. Alain Delont például imádom, és fiatal korában rengeteg kép készült róla, ami nem beállított. Azokon jól meg lehet figyelni, hogy a magánéletében mit hordott. Akkoriban még nem az volt, mint most, hogy a sztárok marketing céllal hordanak bármit, mindenki azt hordta, amit választott, ami neki tetszett.

Ma már nem azt hordják, ami tetszik nekik?

Nyilván nem vesznek fel olyat, ami nem tetszik nekik, de mára ez nagyon irányítottá vált. Rengetegen ajándékoznak ékszereket színésznőknek. Ezzel önmagában nincs is gond.

Amikor Cate Blanchett Magyarországon forgatott, akkor én is küldtem neki egy gyöngy nyakláncot, amit végül a csuklóján hordott.

Én nem fizettem érte, de ma már abszolút megszokott és bevett formája a marketingnek az is, hogy fizetnek a influenszereknek azért, hogy egy ajándék ékszert hordjanak is.

De jó lehet ebből élni!

Azért egy kicsit kifacsart ez a történet. A divatszakmából azért is lett elegem, mert úgy éreztem, hogy nem valóságos. Sokszor történik meg, hogy egy híres divatcégnél valaki a lelkét kidolgozza, és szemmel alig látható összeget keres, pusztán mert már a márkanév önéletrajzban való említése is presztízst jelent – ezzel rendre vissza is él sok nagy cég. Mindeközben ott van valaki más, akinek kis túlzással az a munkája, hogy dokumentálja az életét a mobiltelefonjával, és azt, ahogy elhalmozzák ajándékokkal. Kitesz egy fotót a közösségi médiába, és annyi pénzt fizetnek neki, hogy nem lehet felfogni. Közben pedig nincs semmi tényleges érték, amit ő létrehoz. Fontos alapelvem, hogy ne adjak ajándékba ékszereket influenszereknek csak azért, mert sokan követik őket. Ezt a kultúrát, habár része vagyok, nem szeretném támogatni. Viszont nagyon szeretnék együtt dolgozni olyan nőkkel, akik inspirálóak, tehetségesek, a lakberendezőktől a festőkön át a költőkig – olyanokkal, akik tényleg értéket teremtenek.

Mesélsz még egy kicsit arról, hogy volt ez az eset Cate Blanchettel?

Itt forgatott, és az egyik barátnőm volt a személyi asszisztense. Szeretett volna megnézni magyar márkákat, de nekem akkor még nem volt showroomom, úgyhogy küldtem neki egy olyan ékszert, amit egyrészt meg tudtam magamnak engedni, hogy elajándékozzam, másrészt, ami passzolna hozzá.

Ez egy olyan gyöngysor volt, amiben az egyik gyöngyszem helyén egy arany gyöngyszem volt.

Ez pont a quietly standing out filozófiáját jelképezi: hogy nem kell hivalkodónak lenni ahhoz, hogy valami mást képviseljünk. Akkor fel is tette a csuklójára, és remélem, hogy azóta is néha hordja, mert az egyik kedvenc színésznőm.

Kik a vásárlóid? Inkább magyar vagy inkább nemzetközi piacra dolgozol?

A vásárlóim kilencven százaléka magyar. A honlapom angol nyelvű, de nem promotálom a márkát külföldön. Ez nem egy jó dolog, de nincs olyan büdzsém, amiből érdemes lenne hirdetnem. A vásárlói kör organikusan épül, majdhogynem szájról szájra terjed, hogy létezik ez a márka. Vannak néha külföldi megrendelőim is, de nem is tudom, hogy ők hogyan találnak meg. Volt olyan például, hogy egy svájci magazinban megjelent egy pici említés rólam, és másnap arra keltem, hogy nyolc megrendelés jött Svájcból. Ott, ha az embereknek valami megtetszik, akkor könnyen megrendelik, az itthoni fizetések mellett ez azért nem olyan egyszerű.

Izgalmas, ahogyan vizuálisan kommunikálsz a honlapodon és az Instagramodon. A honlapon az ékszerek érzékien fotózott testrészeken jelennek meg. Az Insta-oldalad letisztult, sárgát, kéket, gyöngyház színt és pasztell színeket használ, sok helyen megjelenik a víz, főképp a tenger motívuma. Ezt mind te találtad ki, és te hozod létre? Mi a koncepciód?

Igazából nincs koncepció, az kerül ki, ami tetszik. De egyedül csinálom, és az utóbbi időben nem volt rá időm. Miközben nem lehet nem foglalkozni vele, mert az emberek éppen abba a hangulatba szeretnek bele, amit a képek közvetítenek. Sokszor nem is csak az ékszerekről teszek ki fotót, hanem a világ apró részleteiről, amelyek megtetszenek, például egy székről vagy egy kávéscsészéről. Egy flowt, áramlást közvetít ez a vizuális világ: a központjában az ékszerek állnak, de egy bizonyos látásmód szűrőjén keresztül.

A téma miatt adja magát, hogy elsősorban a textilfestésre alkalmas növényekről meséljek, de mivel jóval kevesebben állnak neki otthon nyers pamutfonalakkal pepecselni, mint főzni vagy szépítkezni, ráadásul elég sok köztük az átfedés, először inkább megesszük vagy magunkra kenjük őket.
De vigyázat, a természet kegyetlen! Ami szép színt ad az ételnek, az a ruhánkat is össze fogja pecsételni, ha ráfröccsen, de ha kifejezetten kézműveskedni szeretnénk, akkor ne nagyon nyaljuk meg az alapanyagokat, legyenek bármilyen guszták, mert közülük sok elég komolyan mérgez. Ráadásul úgy lenne igazán „sportszerű”, ha mind magunk gyűjtenénk be őket, de ehhez ebben a cikkben most nem tarthattam magam, mert kurkumát és indigót azért elég bonyolult gyűjtögetni kirándulás közben. Bodzát, kökényt, csalánt viszont egyáltalán nem az! Ugyanakkor lilahagymát és spenótot inkább a piacról szerezzünk be, mint őrizetlen kiskertekből – bármekkora is legyen a sportértéke.
És előre szólok, hogy senkit ne érjen csalódás: ahogy azt az általános iskolai rajzórákon is tapasztalhattuk, gyanús barnára sokkal könnyebb bármit festeni, mint mondjuk kékre. 

Természetes ételfestékek

Főzés közben a legkönnyebb a dolgunk, mert nem kell mérgező és/vagy büdös fixálószerekhez nyúlni, hiszen nem kell, hogy a szín tartós legyen: mire halványulna, úgyis elfogy. És a leghálásabb is, hiszen mennyire menő már, ha házilag gyúrunk színes tésztát, ha babarózsaszín lesz a rizskoch vagy zöld a kifli, és ezt anélkül