Keresés
rovatok

Szörényi és Presser, először együtt

A két művészt természetesen nem hozta zavarba a tömeg –  mintegy háromszázan szorongtak a Till Ottó Teremben –, hiszen mindketten léptek már fel százezres közönség előtt is. Bár pályájuk kezdetén erről nem is álmodtak. Sőt, amikor az Illés elkezdett saját, magyar nyelvű számokat játszani, szemben az akkor divatos angolszász zenei átiratokkal, félő volt, hogy belebuknak. Még Laux József, az Omega egyik kulcsembere is azt mondta Szörényinek: ez marhaság. (Az Omega is külföldi együttesek dalainak feldolgozásával lett népszerű, első magyar nyelvű számukat 1967-ben adták ki.) Mindenesetre a fiatal Presser Gábort éppen ez vonzotta, amikor lement az akkori underground legismertebb szórakozóhelyére, a Bosch Klubba. (Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának kultúrotthona, ami az angyalföldi Balzac utca 5-7-ben működött, és a hatvanas évek első felében számított igazán jelentősnek). „Nagy Illés-rajongó voltam. Imádtam a magyar számaikat. Az volt bennem, hogy élőben akarom őket hallani, mert azt éreztem, itt most valami olyan dolog történik, ami a fiatalokat igazán megszólíthatja. És valóban, ebből nőtte ki magát később az a bizonyos beatkorszak.

Semmi nem lenne ma ugyanolyan a könnyűzenében, ha Szörényi és Bródy nem kerülnek össze, és ezek a dalok nem születnek meg.”

Néhány évvel később pedig már magyarul szólt a rádióból az Omega nagy slágere, S. Nagy István szövegével, Presser Gábor zenéjével, az Azt mondta az anyukám. Szörényi Levente pedig azt mondta magában, amikor meghallotta: Jaj de jó! Megjött a második fecske! Szörényi később több alkalommal elment az Omega koncertjeire, járt a Műszaki Egyetem Kinizsi utcai klubjában és a főváros zenei életének meghatározó helyszínén, az „E” Épületben. „Akkor mondtam neki, hogy szerintem sokkal több van benne annál, minthogy az Omega zongoristája legyen, és hogy csinálnia kellene egy saját zenekart” – emlékszik vissza.

Úgy vélik, hogy bár bizonyos helyzetekben bátrak voltak, Szörényi szerint mégsem feltétlen bátorságra volt szükségük, hanem arra a hitre, hogy valami olyasmit tesznek, ami változást hozhat a magyar zenében, hogy van egy mozgalmuk: a beatmozgalom, „amit persze az elvtársak kikérték maguknak, mert mozgalmuk csak nekik lehet”. A hatalom természetesen időről időre próbálta őket ellehetetleníteni. 

Fotó: Gálos Mihály Samu

Mindkettőjükben élénken él a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat vezető emberének, Erdős Péternek az alakja, akit csak a Kádár-korszak „popcézárjaként” szokás emlegetni. „Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor ő felügyelte az egész szakmát” – meséli Presser. „Állandó mosolyszünet volt közöttünk, évekig nem beszéltünk. Egy alkalommal, amikor épp szóba állt velem, behívott, kitett az asztalra egy hangfelvevőt, amivel rögzítette a beszélgetésünket, és tett egy ajánlatot az LGT-vel kapcsolatban. Mondtam, hogy ebben nem tudok egyedül dönteni, egyeztetnem kell a többiekkel. Nagyon pipa voltam azért a magnóért, és amikor újra találkoztunk, magammal vittem a saját szuper kis Sharp magnómat, és én is kiraktam az asztalra.

Ez nem bátorság volt, inkább egy fricska. Még ma is tudok röhögni rajta.”

„Nekem nem volt ilyen bensőséges viszonyom vele” – veszi át a szót kuncogva Szörényi Levente. „Ha valamit nem akart támogatni, akkor rendkívül egyszerűen válaszolt. Volt egy dalom, a Hidd el, ez Ő, az Utazás című első szólólemezemen. Erdős berendelt, és azt mondta nekem: az utolsó versszakot le kell vágni a felvételről. Kérdeztem, hogy miért? Erre ő: Na ne! Mire én: Kérlek, mondd el, hogy miért? Na ne! Volt a felelet. Amire nem akart válaszolni, azt így intézte el.” (Végül a szám nem került fel az albumra, később, 2001-ben a Fonográf együttes Használat előtt felrázandó című, ritkaságokat és rádiófelvételeket tartalmazó korongján jelent meg.)

Mesélnek embert próbáló helyzetekről, kiszolgáltatottságról. Presser felidézi egy lengyelországi fellépésüket, amikor egy 15 ezer fős stadionban kellett volna játszaniuk, de a napokig tartó esőzés miatt a pálya használhatatlanná vált, viszont a jegyeket már értékesítették, ezért a szervezők úgy döntöttek, hogy egy 2 ezres sportcsarnokban egymás után ötször nyomják le a koncertet. Választási lehetőségük nem volt. Szörényi egy kelet-magyarországi turnét említ, amikor a Fonográffal fél nap alatt három faluban léptek fel. A technikai cuccokat elfelezték, és míg az első helyen játszottak, a roadok a cucc másik felét átvitték a következő helyszínre, beépítettek, az érkező zenekar azonnal kezdhetett, az első helyszínről pedig a harmadik faluba vitték tovább az eszközöket. 

„Ahogy mi éltünk, az ocsmány Barkas mikrobuszokkal, amilyen szállodákban laktunk…” – így Presser.

„Vagy hazajöttünk Nyíregyházáról, mert az olcsóbb volt” – teszi hozzá Szörényi, amihez egy sztorit is elmesél: „Jöttünk haza hajnalban Nyíregyházáról, amikor a sofőr váratlanul megállt a Budapest táblánál. Baj van? Nincs. Akkor miért nem megyünk? Mindjárt, csak egy picit nekem is muszáj pihenni… Utólag tudtuk meg, hogy az ORI (Országos Rendező Iroda) napidíjas szerződésben volt a sofőrökkel, és így ő kétnapi napidíjat számíthatott fel.”

Aztán a beszélgetés más mederbe terelődik, szóba kerülnek a színházi zenék, a színházhoz való kötődések. Kiderül, hogy Presser Gábor már 15 évesen színházazott Verebes Istvánnal, ahol nemcsak az előadás zenei kísérője volt, hanem egy jelenet erejéig színpadra is lépett.  

Fotó: Gálos Mihály Samu

„Bemutattuk Sartre Temetetlen holtak című darabját, volt benne egy börtönőr-szerep. A börtönajtó a takarás előtt állt, rajta kis, elhúzható ablak, azon kellett beordítanom: Te vagy Sorbier? Felmentem, elmondtam a szöveget és visszaültem a zongorához.” Mint mondja, nagyon sokat tanult Verebestől, élvezte, hogy színházat csinálnak. Készítettek egy kabarét is, amihez ő zenésítette meg a verseket és tanította be a többieknek. Ez volt a zeneszerzői debütálása. Így aztán, amikor sok-sok évvel később, már az LGT-s időkben, megkereste őt a Vígszínházból Marton László azzal az ötlettel, hogy írjon nekik egy zenés darabot, természetes volt számára a színházi közeg. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hályogkovács módjára kezdtem el dolgozni a Képzelt riporton, de az az igazság, hogy ez valójában nem is zenés darab, sokkal inkább egy színdarab dalokkal.”

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Szörényi Levente, akinek első színházi felkérése Ivánka Csabától érkezett, Sarkadi Imre befejezetlen drámáját, a Kőműves Kelement szerette volna zenés színpadra átdolgozni. „Ott is ugyanerről volt szó: egy prózai darab, amibe a megfelelő dramaturgiai pontokon kellett beszúrni egy-egy dalt.” A sikeren felbátorodva határozták el Bródy Jánossal, hogy belevágnak az István, a király című rockopera megírásába. Szörényi megemlíti egy találkozásukat Nemeskürty Istvánnal, aki akkoriban a Budapest Filmstúdió vezetője volt. Mint meséli, az ötletre csak így reagált a nagytudású professzor:

Szent István dalra fakad? Hát ez abszolút képtelenség. Ez zseniális lehet!

Majd egy ötvenezer forintos szerződést kínált, hozzátéve, hogy az akkor már Kossuth-díjas Petrovics Emil sem kap ennél többet egy opera megírásáért. 1983-at írunk ekkor.  

Az est végéhez közeledve családi történeteket elevenítenek fel. Szó esik egy fontos kulcsról, amit Szörényi Levente bekeretezve tart otthonában, rajta egy szalag, azon egy felirat a nagymama aláírásával „vén, barna kulcs”. Ez annak a bizonyos svábhegyi villának a kulcsa, ahol nagyszülei éltek 1944 előtt, de amit ő már csak kívülről láthatott. „Gyerekként jártunk többször azon a környéken” – emlékezik – „jó lejtős utcák voltak, ott szánkóztunk a bátyámmal. Nem értettük, hogy a muter miért megy oda mindig egy kertajtóhoz, és csak ácsorog előtte. A fater mindig úgy indított minket az iskolába, hogy aztán ne dumálj nekik semmiről! Már a Szentháromság téren játszottunk az egyetemi kollégiumban, amikor elárulták nekünk, hogy a nagypapa abban az épületben dolgozott mint pénzügyi államtitkár.” 

Presser Gábor egészen más közegben nevelkedett. Édesapja a Klauzál téren volt piacos, kisgyerekként rendszeresen segített neki. Az ott szerzett élmények akkora hatással voltak rá, hogy „egész életemben piac bolond maradtam, és bárhol jártam a világban, próbáltam eljutni a helyi piacra. Sajnálom, hogy itthon szép lassan eltűnnek, mert igazi közösségi pontokat jelentettek. Egy piac mindig a környék központja volt” – mondja.

Szörényi is árnyalja ezt a dolgot, egyrészt azzal a geggel, hogy ezek szerint a jó zenészek a piacok mellett laktak, mert hogy ők a Lehel piac szomszédságában éltek, másrészt édesanyját idézi.„Azt mondja a muter: lementem a piacra és a kofásommal megbeszéltem, hogy tegyen félre ezt vagy azt. A kofásom! Hát ilyen világ volt.” 

És hogy mivel tölti az idejét mostanában a két Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas művész?

Szörényi Levente már nem zenél. Gitárját betette a szekrénybe, úgy döntött, hogy nagyobb lélegzetvételű műveket sem ír többé. Viszont szenvedélyesen hallgatja a klasszikusokat, imádja a szimfonikus zenét. Szabadidejét családjával, kisunokájával tölti, no meg jó borok társaságában, ugyanis szenvedélyes borász. 

Presser Gábor túl a Pinokkió vígszínházi bemutatóján és két teltházas Aréna-koncerten, most három anyagon dolgozik egyszerre. Az egyik egy instrumentális lemez, aminek, ha elkészül, Zenék képzelt filmekhez lesz a címe. A másik egy megzenésített verseket bemutató album. Parti Nagy Lajos verseire írt muzsikát még 2011-ben, melyek a Rutinglitang CD-kötetben jelentek meg, és bár a CD extra hosszú lett, még így is sok olyan vers maradt, ami nem fért bele az anyagba. Ezekből készül a mostani válogatás. A harmadik pedig egy olyan gyűjtemény, ami az utóbbi években született dalokat tartalmazza.

Vissza a városba

Februárban két nagyobb urbanisztikai konferencián is előadtál Európában, Bolognában és Párizsban. Bolognában a posztpandémiás helyzetről volt szó, ami világszerte megmozgatta a városban gondolkodókat.

Olaszország kapta a legnagyobb pénzt az EU-tól a Helyreállítási Alapból, mert az első hullám alapján osztották a pénzt, és ott tört ki a pandémia 2020-ban. 2026 őszéig kell elkölteni az Alapból kapott támogatást. Hogyha valamelyik ország ezt nem költi el értelmesen, akkor nem kapja meg a pénzt, vagy vissza kell fizetnie. Magyarországon abból vannak a problémák, hogy ezt a pénzt az EU a kikötött feltételek teljesítéséig visszatartja, Olaszországban viszont arról folyik a diskurzus, hogyan használják fel. Ellentétben más országokkal, különösen Magyarországgal, Olaszországban a kezdetektől azt mondták, hogy ha a helyreállítás terhei és problémái jelentős részben a városokra, az önkormányzatokra testálódnak, akkor legyen a pénzek egy része közvetlenül az övék.

Sok társadalomtudósnak, és így városkutatónak voltak elképzelései arról, hogy a pandémia gyökeresen átalakítja majd a fenntarthatóságról alkotott nézeteinket, a városokat és úgy általában az emberi viszonyokat is. Hogy látod, hogyan alakította át a járvány a városokat? 

A pandémia következményeivel kapcsolatban nagyon sokféle feltételezés volt. Még a legelején megjelent az a hipotézis, hogy ez tulajdonképpen a városok végét jelenti. Mert a városok lényege a népsűrűség, az emberek több szintes házakban élnek, és a pandémia elején az volt a feltételezés, hogy a járvány úgy terjed, hogy a sűrűn lakott városrészeket jobban sújtja, és meg is indult egyfajta kivándorlás a városokból. Magyarországon is érzékelhető volt, akinek volt víkendháza, vidéki rokonai, az fogta magát, és kiment. Felerősödött a Los Angeles-i szociológusok hangja, hogy na, most végre bebizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk New Yorknál. Meg is születtek a cikkek arról, hogy a New York-i, vertikális életnek most vége van, és a szétterült, horizontális Los Angeles ideje jött el.

Aztán egyre inkább kiderült, hogy a pandémia terjedését nem a laksűrűség, hanem a túlzsúfoltság segíti elő.

Lehet sűrűn jól lakni és lehet sűrűn rosszul is lakni, és ahol sokan laknak egy lakásban és nagyon kicsik a lakások, az probléma, de, ha egyébként egészségesen sűrű egy város, az nem annyira az. Ahogy enyhült a pandémia, az emberek visszatértek, a városok nem néptelenedtek el. Volt egy másik várakozás, hogy az emberek visszatalálnak a természethez, elkezdték a házuk előtti kiskertet élvezni. De aminek igazán maradandó hatása van, az a home office.  A járvány első évében nagyon sokan dolgoztak otthonról, valósággá vált, hogy a munkák harmadát lehet otthonról is végezni. Amikor a pandémia lecsengett, a vállalatoknak nagyon nehéz volt visszacsalogatni az embereket, beépültek a hibrid megoldások, pár nap otthonról, pár nap a munkahelyen. 

Fotó: Katona László

És hogyan hat ez a városokra? 

Erősen. Megváltoztatja a város közlekedését, a munkahelyek eloszlását, a szolgáltató szektort. Azok a cégek, amelyek a városközpontban voltak, rájöttek, hogy nem érdemes fenntartaniuk a drága irodájukat. Amerikai városokban lehet látni, hogy a belvárosi office towerek bajban vannak, az őket kiszolgáló kávézókkal, éttermekkel együtt. Külvárosokban, szuburbán településeken, állomások környékén coworking helyek nyíltak, amelyekben persze nem vagy otthon, de nem is kell bemenned a nagyvárosba. Színesebbé vált, hogy az emberek honnan, milyen formában, kikkel dolgoznak együtt. És ez nem múlt el a járvány után, ez a változás velünk maradt. Enyhült a reggeli csúcsforgalom, így a közösségi közlekedés is jobban meg tud tud birkózni a feladatával. A közösségi közlekedés hatalmas bajban volt a járvány alatt, kellett működtetni a közlekedést, de nem voltak hozzá utasok, most áramolnak vissza.
A home office másik oldalán, tehát a lakásokban is bekövetkezett valamilyen változás?

A nagyvárosokból vidékre áramlás, amit prognosztizáltak, nem következett be, mert amikor a városi középosztálybeli család hirtelen elköltözött falura, kiderült, hogy ott nincs elég erős wifi, nincsen takarítónő, nincs, aki vigyáz a gyerekre, nem tudnak mindenmentes élelmet vásárolni. És utána vagy teljesen hozzászoknak ahhoz az élethez, ami ott lehetséges, vagy pedig visszajönnek – nagyrészt visszajöttek.

Egyébként fontos lenne a járványkezelés tanulságait levonni, mert fel kellene  készülni a következő járványokra, amelyek szinte biztosan bekövetkeznek.

Hatékonyan működött-e az olyan védekezés, amely – és a legtöbb országban így történt – a kormányzati központba vonta össze a feladatokat? Ott álltak a miniszterelnökök és mellettük az egészségügyi tanácsadók, de nem álltak mellettük a polgármesterek, akik igazából tudták azt, hogy mi folyik a végeken és hogyan kell megszervezni a dolgokat. Ebből a szempontból is érdekes, hogy rögtön a pandémia elején egyes pesti kerületek olyan önkéntes hálózatokat szerveztek, amelyek a kerületben élő egyedülállókhoz, tényleg bajba kerültekhez juttattak el segítséget.

Párizsban a fenntartható sűrűségről szólt a konferencia.  

Párizs lakossága hivatalosan 2 millió, de mindenki tudja, hogy Párizs igazából 7-8 milliós város. A kormány, a város, meg a régió együttműködésében másfél évtizede azon dolgoznak, hogy létrehozzák Grand Paris-t, tehát Nagy-Párizst, 2014-ben létre is jött egy kormányzati szint a 7 milliós térségre. Ami még fontosabb, hogy elkezdték a közösségi közlekedés kiterjesztését: 200 kilométer új metróvonal épült, rengeteg állomással, olyan vonal is épül, ami a Párizs határain kívüli részeket köti össze körgyűrű-szerűen. Sokat vitatkoznak azon, hogy ha az egyébként családi házas területre – ez jellemzi a Párizs környéki elővárosokat – beépül egy metróállomás, azt hogyan kellene csinálni. A tradicionális modell szerint ahol metróállomás van, oda jön egy lakótelep, mert a metró környékére laksűrűséget kell vinni. A francia várostervezői hagyomány az, hogy a szakértők megmondják felülről, hogy is kell ezt csinálni, de mostanra eljutottak oda, hogy belátták, itt ez így nem mehet, mert elképesztő lakossági ellenállás van akkor, hogyha egy elég sűrű családi házas beépített területen hirtelen megjelenik egy teljesen másfajta beépítés.

A kertvárosi rész a tervezőknek éppen azt jelenti, hogy nem eléggé sűrűn lakott hely.
A kihívás az, hogy vannak-e nemzetközi példák, hogy hogyan lehet besűríteni a már létező településeket. Ez nemcsak Párizs, hanem minden város szempontjából fontos, hogy a lakók ne kényszerüljenek költözni, hanem a térségen belül is megtalálhassák a lakhatási lehetőségeket. Százan gyűltünk össze a konferencián, de csak öt-hat külföldit hívtak meg. Előadásomhoz releváns külföldi példákat gyűjtöttem. Érdekes, hogy a legjobb példák Izraelben találhatók; mivel küszködnek azzal, hogy növekszik a lakosság, de nincs elég terület, ezért a meglévő városrészeket kell besűríteni. Az alapterület, amit a lakások elfoglalnak a városi szövetben, nem változik, de egy nagyon kifinomult szabályozás, amit kialakítanak, lehetővé teszi, hogy a házak két-három emelettel nagyobbá váljanak, esetleg egy-két sarkon ki is türemkedjenek. A lakók a lakásukat felújítva kapják vissza, esetleg egy szobával többet.

A fejlesztőnek nemcsak az épület teljes felújítását kell elvégeznie, hanem az önkormányzat felé is kell fizetnie, hogy az iskola, a parkolás, az egyéb közösségi szolgáltatások is bővülhessenek.

Kulcskérdés az, hogy akad-e fejlesztő, aki nyereséggel tudja megvalósítani a projektet azzal, hogy eladja a plusz lakásokat. Az is szabályozva van, hogy az eredeti lakók hány százalékának kell hozzájárulni ahhoz, hogy beindulhasson az épület bővítése.

Tudnak az ilyen példák az erősen túlszabályozott Budapesten bármilyen tanulsággal szolgálni?

Tudnak. A városrehabilitációnak fontos új eleme lehetne a helyspecifikus újraszabályozás. Budapesten sikeres városi rehabilitációs példát alig tudok mondani, talán a középső Ferencváros, Tompa utca környéki, az 1990-es évek elején megvalósított felújításokat lehet ilyennek nevezni. A tömeges lakásprivatizáció után ennek a lehetőségei megszűntek, mindegyik ház társasház lett. Az, hogy összehozzál egy blokkban lévő, mondjuk 15 társasházat, és megbeszéld velük, hogy a kis udvaraikat összenyitjuk, adunk pénzt, és mindenki felújítja a házát, hát ez szinte esélytelen. A mai körülmények között egy izraeli típusú szabályozás segíthetne Budapesten, ha bizonyos határok mellett lehetne növelni a sűrűséget, akkor egy vagy két emeletet ráépítve, kicsit csökkentve a parkolási előírásokat, több ház is megújulhatna. Fontos a parkolási szabályozás, Bécsben például szintén kell parkolókat létesíteni új lakásokhoz, de vannak olyan helyek, ahol sokkal kisebb a norma. Ha Budapest ezt át tudná gondolni és be tudná vezetni, a kerületek és a főváros együtt tudnának működni, akkor biztos lenne újra városrehabilitáció, mert megérné. 

1992 óta a harmadik kerületben laksz. Mit tartasz városfejlesztési szempontból Óbudán a legnagyobb kihívásnak? 

Óbudában azt szeretem – és most az Anziksz borítójának belső oldalát nézem –, hogy elképesztően sok, saját identitással rendelkező részből áll. Csillaghegyen lakom, de majdnem mindegyik részt bejártam már. Nagyon szeretek bringázni, geoláda (kincskeresést és ismeretterjesztést kombináló játék névadó kelléke – a szerk.) gyűjtő is vagyok, ez is hozzásegít a településrészek megismeréséhez. A kerület elhelyezkedéséből adódóan a Dunakanyar és Budapest közötti átmenő forgalom az egyik legnagyobb probléma. Kapcsolódó kérdés, hogy a szentendrei HÉV-en lehet-e valamit javítani. Aki békási vagy csillaghegyi, az nagyon jól tudja, ha jön a HÉV, akkor lezárják a sorompót, és vagy 15 percig nem tudsz átmenni. Láttam Dublinban olyan példát, hogy jön egy helyi vonat, egyébként a tengerparton jár, előtte-utána sorompó, de amikor bent áll a megállóban, akkor nyitva áll. Amikor elindul a vonat, jelzést ad, csak akkor csukódik le a sorompó. És ez önmagában csökkenti a dugó kialakulását.

Klasszikus eset, hogy ha valaki kiköltözik Békásmegyerről Budakalászra vagy Szentendrére, mert panaszkodik, hogy mekkora az átmenő forgalom, majd pedig ő jár be kocsival naponta dolgozni, azokat bosszantva, akik az ő régi lakásában élnek.

Ez Budapest és az agglomeráció közötti kérdés, sajnálom, hogy a 2019-es választás után nem tudtak leülni az ellenzéki vezetésű főváros, kerületek, agglomerációs települések, hogy megbeszéljék a közös kérdéseket. Értem, hogy az önkormányzatok el van foglalva a saját bajaikkal, a kormány nagyon sok pénzt elvett az önkormányzatoktól, kár, hogy arra még nem jöttek rá, fölösleges is várni, hogy visszakapják, inkább álljanak össze, beszéljenek a közös dolgairól. Nagy szükség lenne egy főváros-agglomeráció vízióra, jövőképre. A másik kérdés a lakótelepek ügye, hatalmas a békásmegyeri lakótelep, a belső közterületein nagyon sok mindent lehetne javítani. A lakótelepeket mindig úgy építették, hogy volt egy autómentes rész, a belső sétány, ami az évtizedek múltával lepusztult. Aztán volt a köztér-program, és pár ilyen sétány megújult, de ennél sokkal többet lehetne a lakótelepek belsejével csinálni. Ami még ennél is húsbavágóbb, az az energiatakarékos épületfelújítás, ami elindult a 2000-es években, és akkor erre EU-s pénz is került, a magyar paneles állománynak közel a fele megújult. 2013-ban irányt váltott a kormány, a közintézmények felújítása lett a prioritás, így leállt a panelprogram.

Fotó: Katona László

Mintha a fenntartható sűrűség problémájára vagy a 15 perces város kihívására is egész jó választ tud adni a lakótelep. Úgy tűnik, finomodott  a városkutatás lakótelepekhez való viszonya.
Az 1993-as szörnyű békásmegyeri gázrobbanásnál a házzal annyi történt, hogy a homlokzati panel kiesett. Egy régi építésű belvárosi ház egy ilyen robbanástól összeomlott volna. Ez is azt mutatja, hogy azok a jóslatok, amelyek arról szóltak, hogy a lakótelepek, lakótelepi házak csak 30-40-50 évig bírják, nem bizonyultak igaznak. Statikailag egy ilyen ház feltehetően száz évig is állni fog. Az kétségtelen, hogy van avulás, minden házat időnként rendbe kell hozni, az adott kor színvonalára kell feljavítani. Erre is vannak példák külföldön, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Nekem a német panelfelújítási program jut ilyenkor eszembe, amikor a német újraegyesítés után a németek először megvizsgálták azt, hogy lebontsák-e a panelházakat. Kelet-Berlin jelentős része panelház, hamar belátták, hogy a bontás nem reális opció. Akkor viszont tízéves felújítási programot dolgoztak ki, ami olyan szervezetten ment, hogy a lakásokból ki se kellett költözni, és mégis lezajlott egy intenzív korszerűsítés. Elképesztő dolgokat lehet elérni akkor, amikor a közakarat összeáll: a magasabb minőségű lakások mellett a panelházak is megújultak és a lakótelep is gazdagodott új szolgáltatásokkal, mozival, uszodával, piaccal. Nincsen benne a közgondolkodásban, hogy itt csodákat lehetne elérni, ha a kormány és az önkormányzatok a lakótelepek fejlesztéséről közösen gondolkodnának. Igazából nem nagy programokról beszélünk, kis ösztönzőket kell beindítani, amitől a piac, a közösségek és a lakók hozzárakva a saját eszközeiket, megújítanák a lakótelepeket.     

Hogy látod, mennyire alkalmas a harmadik kerület zöld zónája – Mocsárosdűlő, Hegyvidék, Óbudai Sziget, Római – a Budapest tüdeje, rekreációs térsége funkcióra?

Nagyon. Sok város örülne, ha ilyen adottságú helye lenne, mint a Római. A 2010-es évek közepén szembesültem azzal, hogy az akkori fővárosi és kerületi vezetésnek az az elképzelése, hogy a part mentén kell az árvizek ellen védekezni mobilgáttal. Akkor 70 hektár felszabadul, és lakóterületként lehet vele számolni. A valóságban a Római part, ez a 200 méter széles és 3,2 kilométer hosszú térség sohasem volt lakóterület, mindig árterület volt. A Nánási út–Királyok útja vonaláig néhány évente kiönt a Duna, és igazából ennek az útnak a mentén kell az árvízvédelmet megoldani, az árterület pedig azt jelenti, hogy ha kiönt a víz, akkor utána fertőtlenítenek, meg takarítanak. Esetenként egy-egy üdülő megpróbál saját maga védekezni, körbeveszi magát betonfallal.  Utána néhány évig megint nem lesz árvíz.

A fővárosi koncepció olyan mértékben a Római fő értékének az elherdálását jelentette, hogy beálltam a mobilgát ellen tiltakozó civilek mögé, és sikerült egy civil-szakértő együttműködést kialakítani.

Persze, ilyenkor mindig felmerül az a probléma, hogy ha van egy civil csapat, amelynek nagyon kevés pénze van, vannak a szakértők, akik hajlandók ingyen dolgozni, mert akarják, hogy a dolog előre menjen, arra azonban már nincs ereje egy ilyen csapatnak, hogy egy ellentervet is részletesen kidolgozzon. Ehelyett leleményesnek kellett lenni: pár ezer forintból sikerült felépíteni egy mobilgát-elemet habszivacsból, és meg tudták mutatni a civilek az arra járó embereknek, hogy milyen lenne a mobilgát, aminek meg kellene védenie 55 000 ember lakóhelyét. Ilyen és ehhez hasonló akciókkal lehetett bemutatni a partmenti védekezés ésszerűtlenségét. A mobilgát végül szerencsére elbukott, és a 2019-es választások után elindult a közösségi tervezési folyamat. Ez azonban nagyon döcögősen halad, érthetetlen módon már sok éve folyik, látható eredmény nélkül.

Érdekes kérdés a Mocsáros, amit a fővárosi vezetés zöld és élhetőségi szempontok alapján megvédett, kivette a beépíthető területek közül. Itt tudják megmutatni, milyen egy tisztán zöld fejlesztés. A Hajógyári-sziget is egy külön történet. Ott gyakorlatilag van két fél sziget, egy zöld és egy ipari, és a kettő között nulla átjárás. Amikor a déli rész elképesztő fejlesztési terveiről a kormány hajlandó lemondani, akkor lehet talán majd újra egy szigetről beszélni. 

A Hajógyárról az jut eszembe, hogy minden városkutató arról szokott beszélni, hogy Budapest rejtett potenciálja a rozsdaövezetekben van.  Óbudán számos régi gyár van, mégse látom azt a nagyon erős beruházó lobbit, vagy bárkit, aki azon kezdene gondolkodni, hogy mit is kellene kezdeni a kiüresedett épületekkel, területekkel.

Budapest laksűrűsége elég alacsony, ha a város egészét nézed. Miután nincsen demográfiai vagy migrációs nyomás a városon – Budapest lakosságszáma 1, 7 millió körül stagnál, szemben Bécsével, amely már megint 2 millió felett van –, éppen azért problémás az olyan térségek fejlesztése, amelyeknek az előfeltétele a kármentesítés, tehát már az első lakás építése előtt elképesztő mennyiségű pénzt kell belenyomni. Ez alól a Rákosrendező a kivétel, amit a kormány elővett, és nagyon ellentmondásos módon külföldi finanszírozású giga-fejlesztést akar végrehajtani a fővárosi és kerületi beleszólás teljes kizárásával. Egyébként egy EU-s irányelv szerint kerülni kell új (zöldmezős) területek beépítését – ezt az irányelvet Magyarországon is komolyan kellene venni, nemcsak a fővárosnak, hanem az agglomerációnak is, ahol rengeteg területet átminősítettek lakóterületté. Ahhoz, hogy a barnamezők pozícióba kerüljenek, olyan szakpolitika kellene, amelyik megakadályozza a zöldmezős építkezést, a már átminősített zöldmezőket visszaminősíti, vagy legalább megpróbálja, és emellett az üresen álló lakásállomány problémáját is kezeli, egyrészt az üresen álló lakások megadóztatásával, másrészt olyan ösztönzőkkel, hogy az emberek a második-harmadik lakásukat visszavezessék a lakáspiacra. Ha mindezek megvannak, akkor jöhetne a rozsdaövezetek ügye. Azt is el tudom képzelni, hogy átmeneti hasznosításokban lehetne gondolkodni. Egy igazán jó példa van Budapesten a rozsdaövezeti fejlesztésre, és az pont Óbudán van: a Graphisoft Park. Ehhez kellett egy eltökélt fejlesztő, Bojár Gábor, akinek annak idején a fővárostól sikerült egy megállapodást kieszközölnie, a kármentesítést megoldották és a Gázgyár területén létrehozott egy világszínvonalú irodafejlesztést, ami nem attól lett jó, hogy milyen sok emeletes, hanem a teljes mértékben emberléptékű irodaházaktól és az igényesen kialakított környezettől. Igaz, ami a Graphisofton túl van, az továbbra is szennyezett. Még azt sem sikerült elérni, hogy a Hamvas Béla sétányt össze lehessen kötni a Római-parttal, legalább egy kerékpárúttal, mert nagyon szennyezett területen kellene áthaladni. Szennyezett területre nyilván se lakást, se irodaházat nem szabad építeni, de addig, amíg ez megoldódik, el lehetne gondolkodni, hogy átmenetileg egy kerékpárutat átvezessenek. Külföldön nagyon sok példa van arra, hogy átmeneti rendelkezésekkel, átmeneti hasznosításokkal a szennyezett ipari területeket bekapcsolják a város vérkeringésébe, ezáltal felértékelődnek, ami azután az eredeti probléma megoldásához is elvezethet.

„A világútlevél ott volt a zsebünkben, csak éppen pénzünk nem volt rá, hogy utazzunk”

A Kék Pelikan története a rendszerváltás előtt kezdődik, majd a kora kétezres években ér véget. Mit jelent neked ez a korszak?

Nagyon bírtam azokat az éveket. A kilencvenes évek  reményteli időszak volt. Akkor mindenki belevágott valamibe: legyen az vállalkozás, alapítvány, filmfesztivál vagy kocsma. Felpezsdült az élet. 1996-ban kerültem Budapestre, előtte Győrbe jártam gimnáziumba. És érezni lehetett, hogy nagyon beindult az élet, de közben szabályozatlan volt minden, ezért csomóan próbáltak mindenféle irányba mocorogni, a dolgokat okosba vagy a szürke zónában megoldani. A vonatjegy-hamisítás is ilyen volt. Akkoriban mindenki kereste a lehetőségeket és próbálkozott.

A film zeneszerzője, Tövisházi Ambrus fogalmazta meg ezt a legpontosabban: „A kilencvenes évek egy színes mocsár volt.”

Miért pont ezt a sztorit akarta filmre vinni?

Ennek sok oka van. Egyrészt én is utaztam ilyen jeggyel ’97-ben Párizsba és Berlinbe. Akkor voltam huszonéves, és az egyetemen elterjedt a híre, hogy van ilyen lehetőség. Egyik évfolyamtársam mondta, hogy a nyáron utazik nyugatra, mire kérdeztem tőle, hogy mégis hogyan? És akkor elmesélte, hogy van ez a jegy, mindenki ezt használja. Szóval volt ez a lehetőség, amit ha nem próbálsz ki, akkor holnap már nem fogsz. Élnem kellett vele, ezért vettem ilyen jegyet, de azt nem tudtam, hogyan készül. Illetve el kezdett érdekelni, hogy hogyan mertem megcsinálni. Ma már villamosra sem merek felszállni jegy nélkül. De akkor természetes volt hamisított jegyet venni, mert sokan csinálták. Más lehetőséged meg nem volt, hogy utazz. A világútlevél ott volt a zsebünkben, csak éppen pénzünk nem volt rá, hogy utazzunk. Ez a lehetőség viszont adott volt, és úgy tűnt, hogy biztonságos. Idővel aztán érdekelni kezdett, hogy történt a jegyhamisítás, és hogyan tudott több mint egy évtizedig működni – volt itt egy kiskapu, ami nyitva maradt hosszú ideig. Ezeket a kérdéseket akartam magamnak megválaszolni, de mindezt úgy, hogy bemutatom azt a társadalmi-politikai közeget, amelyben mindez megtörtént Magyarországon. Erről a témáról pedig azért is jó filmet készíteni, mert velünk él, csomóan tudnak róla, csak a múlt homályába vész. De onnantól kezdve, hogy filmet csináltunk belőle, a történetet rögzítettük az utókornak. Ha húsz év múlva megnézzük a Kék Pelikant, lehet, hogy az animáció öregedni fog, de a tartalma aktuális marad, mivel dokumentumfilm, és ami elhangzik benne, az valós és forrásértékű. Ha valaki erről a korszakról hiteles képet akar kapni, akkor azt nem egy játékfilmtől, hanem ettől a filmtől kapja meg, hisz az ebben elhangzott mondatok valódi emberek valódi sztorijai.

Fotó: Dohi Gabriella

Mi a film műfaja?

Történelmi filmnek gondolom, csak nem a klasszikus értelemben, hiszen ahogy mondtam, az akkor élő emberek történetein keresztül ismerjük meg a korabeli világot. A Kék Pelikan az első magyar egészestés animációs dokumentumfilm,  vagyis tartalmi szempontból dokumentumfilm, ami animálva van. Ez egy hibrid, kevert műfajú alkotás. Másrészt arról érdemes filmet készíteni, aminek az alkotó is részese volt, amiről személyes tapasztalata van, hiszen akkor tudja azt igazán visszaadni. És mivel én használtam ezeket a vonatjegyeket, ezért könnyű volt belehelyezkednem a témába, és megcsinálnom ezt a filmet, mert rólam is szól. Voltak kérdéseim, amelyekre választ akartam kapni. Illetve el akartam mondani, hogy az a generáció hogyan utazott. És hogy mennyire vágyott arra, hogy végre mehessen nyugatra. A hamisított jeggyel pedig erre volt lehetőség.

Csak el kellett menni Hegyeshalomig, ahol meg kellett várni a nemzetközi vonatot, majd arra felszállni.

Azért kellett így csinálni, mert a magyar kalauz kiszúrta volna, hogy csalás van a dologban. Mondjuk a vonatjegy ára nem valós.

Milyen lépésekben készült el a film?

2014-ben interjúkat készítettünk, első körben a jegyhamisítókkal, majd olyan személyekkel, akik anno vásároltak hamisított jegyeket. Aztán megkerestük a MÁV-ot, és beszélgettünk az egykori alkalmazottakkal is, így született egy hatalmas hanganyag, amiből összevágtam a film hangját. Ezután storyboardot rajzoltunk, vagyis képes forgatókönyvet, majd ennek a képkockáit összevágtuk az interjúkkal, amiből megszületett a film hangos animatik verziója. Ez még fekete-fehér volt, a figurák kevésbé mozogtak, de filmként lehetett már nézni. Ezt többször levetítettük más-más közönségnek, majd a véleményük alapján alakítottunk rajta, vagyis vágtunk belőle, más részeket pedig átírtunk. Egy év múlva aztán összeállt az anyag, és elkezdtük az animációs gyártást, ami két és fél évig tartott. Közben elkészültek a színes, festett hátterek és a figuratervek, majd az animáció, végül összeraktuk a hátteret az animált karakterekkel. 

A film a kilencvenes évek hangulatát és tárgyi kultúráját is megidézi. Mennyit kellett ehhez kutatni?

Kellett hozzá, de szerencsére voltam azokban a lakásokban, pályaudvarokon és utcákon, ahol a film játszódik. Illetve a Tilos az Á nevű szórakozóhelyen, de a ’88-tól ’94-ig működő Fekete Lyukban nem, ezért Bánkuti András és Urbán Tamás fotóriporterek helyszínen készített képei alapján inspirálódtam. Így sikerült visszaadni a filmben, hogy milyen lehetett a Fekete Lyuk küzdőtere és mosdója. A filmben szereplő tárgyakat pedig egyszerű volt megrajzolni, de azért volt, aminek utána kellett nézni. A húgomnak például volt tamagocsija, de olyan régen vettem a kezembe, hogy rá kellett keresnem, hogyan is néz ki, milyenek a színei. Másrészt a stábtagok is ráhangolódtak erre a világra, legyen az egy animátor, kifestő vagy kompozitőr, így a beszélgetések alatt csomó tárgy szóba került, mint a tízfilléres, a patkó pénztárca, a vetkőző nős toll, a Tetris vagy a Nokia 3210-es. Szóval mindenki hozzátett a filmhez, valaki a konkrét tárgyakat is elhozta nekünk.

Animációt gyártani pedig lassú folyamat, így ha valaki bedobott egy ötletet, akkor azt bele tudtuk rajzolni vagy festeni a filmbe.

Ezzel szemben egy élőszereplős filmhez utólag már nem tudsz hozzányúlni. A Kék Pelikanban vannak Super 8-as kamerával felvett élőszereplős snittek is, amelyek olyan hatást keltenek, mintha azokat a nyolcvanas években rögzítettük volna. Ezeken a felvételeken a ’90-es évek emblematikus tárgyai láthatók, mint a Panasonic üzenetrögzítős, mikrokazettás telefon. Egy csomó cuccot a Vaterán és a Jófogáson vásároltunk a filmhez. Van egy nagy dobozunk tele kellékekkel. 

Fotó: Dohi Gabriella

Mely alkotók és alkotások voltak hatással a film vizuális világára?

Nagyon sok. A Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmre tett utalás például azért került bele, mert 2020-ban, amikor az animatikot rajzoltam, elhunyt Jiří Menzel. Akkor újranéztem ezt a filmjét, és rájöttem, hogy mennyire szeretem. De több filmes idézet is azért került bele, mert a személyes kedvencem, mint Jeles Andrástól A kis Valentino. Illetve más művészeti alkotásokra is utalok, mint Edward Hopper 1942-es Éjszakai sólymok (Nighthawks) című festményére, amely egy bárt ábrázol külső nézetből. Van benne még Petri György vers idézet is: „Aki bármiben is hisz: az hülye”. A vége főcímben pedig látni számos filmcímekkel ellátott VHS-kazettát, az egyiken Zolnay Pál Fotográfia című dokumentarista játékfilmje olvasható, ami szerintem a Budapesti Iskola egyik alapműve. Illetve utalok Csaplár Vilmos Pénzt, de sokat! című művére, amely a rendszerváltásról szóló, nagyon izgalmas, dokumentarista regény. A Kék Pelikanban elhangzó magyar slágerek pedig pont akkor csendülnek fel, amelyik évben az adott jelenet játszódik: a Bonanza Banzaitól az Induljon a banzáj! ’89-ben, a Kispál és a Borztól a Forradalmár ’91-ben, a Sexepiltől az Eroding Europe ’92-ben, a Hiperkarmától a Lidocain pedig 2001-ben. A film készítése közben amúgy a kilencvenes évek sok zenéjét hallgattam, sok filmjét néztem és olvastam a regényeit is, szóval csomó új dolgot tudtam meg én is, annak ellenére, hogy ebben a korszakban éltem.

A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film április 4-től látható a hazai mozikban.

A nikkel szamovár polírozása

A Kassák volt az első projekt, amiben öten együtt játszottatok, azonban azóta kijöttetek a Tandori- és Sziveri-anyaggal is, vagyis ez egy sikeres felállásnak tűnik. Hogyan alakult ki ez a csapat?

Harcsa Veronika: Az egész történet két szálról indult. Egyrészt még 2011-ben készítettem egy verslemezt XX. századi magyar költők verseiből. Abban az alkotó folyamatban Kassák volt számomra a legnagyobb meglepetés, mellbevágott a művészete. Azon a lemezen csak egy Kassák-vers szerepelt, de nagyon szerettem volna tovább foglalkozni vele. Viszont azt is éreztem, hogy ezt nem lehet egy hagyományos értelemben vett jazzquartettel megcsinálni; annyira más a  versek jellege, hogy úgy éreztem, ehhez zeneileg is más közeget kell keresnem. Ebben az időszakban jártam Brüsszelben egy mesterképzésre, ahol volt szabadimprovizáció-óra, ami nagyon átformálta a zenéről való gondolkodásomat.

A zenei folyamatok annyira lecsupaszítva, tisztán jelennek meg a szabad improvizációban, mint számomra sehol máshol.

Nagyon szerettem nemcsak az elméleti részét, hanem aktívan benne is lenni ezekben a folyamatokban, és azt éreztem, hogy ez az avantgárdban gyökerező közeg az, ami zeneileg nagyon hasonló dolgot fogalmaz meg, mint amit Kassák szabadverseiben, illetve a képzőművészetében is érzek. Két embert kerestem meg első körben: Bercit, akivel már korábban dolgoztam együtt, illetve Pándi Balázst. Mindkettejükről azt gondoltam, Kassák sokat jelenthet nekik. Aztán Balázs mondta  Benkő Robi nevét, így először négyen rögzítettük a lemezt, de hiányérzetünk volt, amikor visszahallgattuk az anyagot. Azt éreztük, hogy a versek nincsenek kellően középpontban, tisztább teret kellene, hogy kapjanak. Berci felvetette, hogy van egy régi kollégája és barátja Keszég László, aki színművészként és színházi rendezőként ismert, és bár nem lett hivatásos zenész, de nagybőgőzött, és van aktív élménye nagyon hasonló zenei szituációkból. Ő mint zenében otthonosan mozgó színművész jött ebbe a projektbe, és nem énekli, hanem mondja a verseket, olyan zeneiséggel, ami ehhez a projekthez kellett.

Hogyan indultatok el a versek megzenésítése útján? 

H.V: Az, ahogy felvettük a Kassák-lemezt, kísérleti metódus volt. Az motoszkált bennem, hogy amikor először testet ölt a dal, amikor eljátsszuk, amit addig csak fejben képzeltünk el, az mágikus pillanat. Utána annyira sokszor próbáljuk, hogy tökéletes legyen, hogy mire stúdióba megyünk, ez a mágia elvész. Gondoltam, ez úgyis egy kísérleti lemez, próbáljuk meg ezt a mágiát a felvételen rögzíteni. Ezért azt a szokatlan megoldást választottuk, hogy egyáltalán nem próbáltunk a felvétel előtt, hanem megbeszéltük, hogy a nyár folyamán mindenki olvas Kassákot, választ verseket, amelyekkel szívesen dolgozna, és hoz hozzá ötleteket. A nyár végén bementünk a stúdióba, megnyomtuk a piros gombot, és gyakorlatilag minden fel lett véve. Kerültek fel a lemezre olyan pillanatok, amelyek tényleg ott először álltak össze. Persze végül nem mindegyik dal esetében a legelső játszást rögzítettük.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Miért ennyire fontos számotokra a költészet mint műfaj?

H.V: Többnyire angolul írok saját dalokat, és a jazznek egyébként is alapvetően az angol az anyanyelve. Azonban emellett fontos volt számomra, hogy a magyar nyelvhez is tudjak kapcsolódni, ennek lett az eszköze a pályámon belül a versek feldolgozása. 

Márkos Albert: Van egy másik zenekarom, a W.H. (Shakespeare-szonettek megzenésítve, tagjai még Sena Dagadu, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor), az sokkal korábban indult, 2006-ban. Dolgozom színházban, és alkalmazott zenét is írok filmekhez. Amikor mi Veronikáékkal vagy Senáékkal csinálunk zenét, az teljesen más, mint egy nagy, színházi produkció. Ott nagyon sok igénynek, elvárásnak kell megfelelni.

Mindig kerestem, és ezzel megtaláltam a módját, hogy úgy foglalkozzam szövegekkel, ahogy színházban vagy filmben nem tudok. Sokkal kevesebb a kompromisszum, mint amikor nagy produkcióban dolgozunk. 

H.V: Erről még sosem beszélgettünk eddig, de tényleg mind a kettőnknek van egy konkrét indítéka, hogy miért más, ahogy ebben a projektben nyúlunk szövegekhez, mint ahogy másik projektben tesszük.

Könnyűzenei hagyományainkból kiindulva nem Kassák jut először eszembe a versfeldolgozások kapcsán. Mi vonzott a verseiben? 

H.V: Alapvetően szabadversei vannak, nincs egyenlő sorhossz, nincs visszatérő ritmika, nincs rím a sorvégeken. Ezek mind „megkönnyítenék” a megzenésítést, de valahogy pont ez volt izgalmas benne, hogy Kassák annyira öntörvényű, megalkuvást nem ismerő. Éreztem rajta mindig is, hogy nagyon megosztó személyiség, és egyébként teljes joggal az. Számos olyan életrajzi részletet lehet felhozni vele kapcsolatban, ami nem teszi őt szent emberré. A szövegeiben mégis van egy nagyon erős szociális érzékenység, empátia az emberek iránt, ami számomra megint csak izgalmassá tette őt. Zeneileg meg épp emiatt volt csodálatos kihívás: hogy lehet egy olyan költőt megzenésíteni, aki nem rak szokványos, zeneinek mondható elemeket a verseibe? Lackfi János mondta nekem Kassákról, hogy nem fogsz benne találni jambusokat meg daktilusokat, ennek ellenére biztos, hogy nem véletlenek a szóválasztások, a kemény és lágy mássalhangzók, a rövid és hosszú szavak, hogy melyik sort hogyan töri meg. Amikor mi szabadon zenélünk, abban sincs visszatérő elem, ostinato, idiomatikus dallam – de nem random hangok. 

Miben különböznek a Kassák- és a Tandori/Sziveri-anyagok Veronika Lámpafény lemezétől (XX. századi magyar költők versei), vagy Berci Szöveg és Zene sorozatától (kortárs improvizatív verses estek), amit a Nyitott Műhelyben láthatunk? 

H.V: Hú, ég és föld. A Tandori/Sziveri- versekhez ugyanezzel a szabadsággal nyúltunk. Azt azért el kell mondani, hogy a Kassák-anyagon többnyire ketten voltunk szerzők Bercivel, a Tandori/Sziverinek pedig sokkal tisztábban Berci a zeneszerzője. A Kassák kollektív alkotás volt. A Lámpafény, az én megzenésítéseim gyökeresen más zenei világ. Ott pont az időmértékes versek vannak többségben, egy sanzonos, jazzes anyag, konzervatívabb megzenésített versek.

Fotó: Oláh Gergely Máté

M.A: A Szöveg és Zene sorozat egyik ismérve, hogy Samuel Beckett szellemében történik. Az a cél, hogy a szöveg és a zene együtt tudjon valamit mutatni, de nem úgy, mint egy zeneműben, egy operában, egy dalban – mást keresünk benne, de nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit. A másik ismérve, hogy ott sohasem próbálunk semmit, a szöveget az írók, költők mondják, nem tapasztalt színészek, énekesek. Nekik nincs színpadi rutinjuk – persze valamennyi kialakulhat az évek során, hiszen vannak felolvasóestjeik, de azok nem koncerthelyzetek. Nagyon érdekes, hogy valaki, aki ír egy szöveget, és nincs színészi vénája, hogyan tudja azt elmondani. Amikor ezeket az esteket csináljuk, arra törekszünk, hogy az írókat kimozdítsuk a komfortzónájukból, hogy ne úgy mondják a szöveget, ahogy különben mondanák egy felolvasóesten, hanem valahogy tudjanak reagálni a zenére, amit improvizálunk. Ez teljesen más attitűd, azt hiszem.

Eleve más a cél. Nem az, hogy képességeink és szándékaink szerint a lehető legjobban adjuk elő a  szöveget zenével. Nem keressük ezt. Kísérletezünk. Ha nem sikerül, nem baj. 

H.V: Ez, amit most mondtál, tökéletes válasz arra, hogy miért te voltál az első, akit felhívtam a Kassák-lemezzel. A kísérletezés iránti szenvedély, az alkotáson és a zenén belül, a pillanat megragadása izgatott engem is, és tudtam, hogy ez a Bercinek a vérében van. 

Ez egy sok szempontból improvizációra épülő anyag. Mennyiben más az élő koncertélmény a felvett lemezhez képest? 

M.A: Általánosságban erre nagyon nehéz válaszolni – nem is tudok. Kiválasztottunk egy szöveget, gondolkodtunk a stúdióban, hogy akkor ez hogyan jelenjen meg. Az egyikünk azt mondta, próbáljunk non-idiomatikusan improvizálni – úgy, hogy ne legyenek benne felismerhető stiláris jegyei semmilyen zenei kornak. Ilyenkor mit játszik az ember? Zajokat, nem dallamokat, kerüli a ritmusképleteket és ostinatokat. Nagyon kellett figyelnünk egymásra, egymásból táplálkozva kellett, hogy szülessen egy pókháló. Az a pókháló sohasem lesz egyforma, viszont a mai napig tudjuk, hogyan idézzük fel a pókhálót, amit ott, akkor csináltunk. Aztán van olyan improvizáció, ahol azt beszéltük meg, mindenki nagyon hangosan, erőteljesen, mintha perlekedne, veszekedne, mondja a magáét a hangszerén szimultán. Mint amikor úgy veszekszik több ember, hogy mindenki a saját érveit mondja, de nem hallgatja a másikat. Ezt is kipróbáltuk, és nagyon jó lett – úgyhogy ez egy intenzív zenei „pumpa” lett, aminek a tetejére aztán rá lehetett mondani szöveget. A mai napig elővesszük ezt az attitűdöt, hogy mindenki fújja a magáét, az mindegy, hogy mit. Az energia, ami benne van, az a lényeg. Ilyenkor ezek összeállnak, és annak ellenére, hogy nem figyelünk egymásra, mivel együtt csináljuk, mégis egy olyan összképet ad, amit mi külön-külön nem hallunk ott a színpadon, de a közönség igen. 

H.V: Az improvizációk koncepciókra épülnek ebben az anyagban, ami azt jelenti, hogy a hangok teljesen mások lesznek minden alkalommal, ugyanakkor a koncepció marad, emiatt egyszerre felismerhető, de teljesen más is lesz. 

Ezt az előadást a közönség lassan kilenc éve láthatja-hallhatja különböző helyszíneken, ami viszonylag sok, főleg olyan anyag esetében, ami kifejezetten nem a mainstreambe tartozik. Mi lehet az oka annak, hogy még mindig nem kopott ki a KASSÁK?

H.V: Meglepődtem rajta, hogy milyen utóélete lett az előadásnak. Pusztán művészi kíváncsiságból bementünk a stúdióba és foglalkoztunk ezekkel a versekkel, többen hoztunk megzenésítési ötleteket, nagyon sok szabadság volt az egész felvételen. Nem is sajtóztuk ezt, nem adtunk egy darab interjút sem akkor, amikor megjelent a lemez, egyszerűen csak beengedtük az óceánba ezt a palackot, és az volt az érzésem, hogy az évek során, fű alatt egyre többen kezdtek el tudni az anyagról, és nem kallódott el.

Jó volt látni, hogy ha van egy ötlet, ami sok emberrel rezonál, azt nem kell feltétlenül marketingelni, hanem megtalálja a saját közönségét, és ezzel az előadással ez történt. Nincs sok ilyen projekt. 

M.A: Azt gondolom, beképzeltség nélkül, hogy önazonosak vagyunk, erős és meggyőző, amit csinálunk a színpadon. Emiatt nem is lesz populáris soha, de vannak olyan emberek – nem tömegek –, akiket ez érdekel. 

H.V: Biztos az is segített, hogy készítettünk aztán folytatást (Tandori/Sziveri), ez adhatott egy megerősítést ennek a projektnek, hogy létezik a mai napig.

Érzékelhető számotokra, hogy „érettebb lett” az előadás a kezdetek óta? Másképp játsszátok most?

M.A: Az első nagy változás az volt, amiről beszéltünk is már, hogy felvettük a lemezt úgy, hogy mi mondjuk a szövegeket, de rájöttünk, hogy úgy nem jó. Akkor hívtuk Keszég Lacit. Aztán persze változik a dolog, mivel nem kötött a formája. Persze, a Kassák-anyagban van olyan vers is, aminek kötött szerkezete van, s ezt nagyjából mindig ugyanúgy játsszuk, de mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy bojkottálja a kompozíciót. Ennyi év alatt mi is változunk, az előadás is. Másképp szólal meg a szöveg, mást hallunk ki belőle, más a habitusunk. 

Ez nyilván nem egy olyan koncertélmény, ami könnyen adja magát, mégis, vagy épp ezért, fontosnak tartom, hogy nyissanak az emberek a hasonló előadások felé. Ha valaki bizonytalan, tudnátok neki egy kis biztatást adni, hogy miért jöjjön el az Esernyősbe az április 24-i koncertre?

M.A: Ha nagyképűen kellene válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez minket nem érdekel. De persze ez ki tud nyitni kapukat és perspektívákat. Ha kinyílik a füled, akkor azt a popszámot, amit négy éve hallottál, máshogy hallgatod, igényesebb leszel és talán meghallasz, megérzel benne olyan dolgokat, amikre nem is figyeltél oda eddig, mert tágult a zenei érzékenységed. 

Fotó: Oláh Gergely Máté

Terveztek még ilyen, akár konkrét költőhöz kapcsolódó anyagot ebben a felállásban?

M.A: Beszéltünk már róla, de nem tudom, lesz-e ilyen. Mindannyian sokat olvasunk, szóval elképzelhető. 

Veronika, nemrég bejelentetted, hogy gyermeket vársz. Mit gondolsz, hogyan fog alakulni a karriered, számítasz változásokra, ha majd visszatérsz a színpadra? 

H.V: Biztos, hogy lesznek változások, mert nagyon sok időt szeretnék a születendő gyermekemmel tölteni. Most rengeteg projekt van az életemben, valószínűleg priorizálnom kell majd, hogy mi az, ami igazán én vagyok és leszek a jövőben. Persze ilyen szempontból nagyon jó helyzetben vagyunk, mert olyan felkéréseink szoktak lenni, például ez a Kassák-koncert is, ahol a helyén van a produkció, és a közönséggel való kapcsolatot szolgálják az események. De azért azt hiszem, lesz ennek egy tisztító hatása az életemben. Az első gyermekemet várom most, de mindenkitől azt hallom, hogy ez egy akkora új élmény, annyira más szerep, ami nagyon sokat hozzá tud tenni az ember személyiségéhez. Mivel belülről építkezem, bízom benne, hogy a zenémhez is hozzá tud majd tenni. Az eddigi életem is olyan színes volt, annyi szerep megfért benne, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy be fogom tudni építeni újra a koncertezést az életembe úgy, hogy amellett a családi élet is megfelelő teret kap. 

Berci, milyen projektek vannak kilátásban a közeljövőben nálad, miken dolgozol épp, hol találkozhatunk veled?  

M.A: Február 22-én jelent meg mozikban a Lefkovicsék gyászolnak, aminek a zenéjét én szereztem. Emellett Dino Buzzati olasz szerző egyik novellájából írtam egy kamaraoperát, ennek most volt a bemutatója. Ez nagyon nagy munka volt, még nyalogatom a sebeimet, de közben már gondolkodom rajta, mi legyen a következő opera.

AZ ÓBUDAI KLARISSZÁK 14. SZÁZADI MADONNA-SZOBRÁNAK UTAZÁSAI

A középkori Óbuda 13. századi királyi központ után a 14. századtól királynéi központ lett. 1343-ban ajándékozta az óbudai várat és a hozzá tartozó városrészt özvegy édesanyjának, Piast Erzsébetnek Nagy Lajos király. Ettől kezdve nevezték Óbudát a Királynék városának (Civitas Reginalis). Erzsébet királynénak kedvelt tartózkodási helye lett Óbuda. A fia mellett mintegy társuralkodói szerepet betöltő királyné templomokat és kolostort alapított itt, és átépíttette a 13. század első felében IV. Béla király által épített királyi várat. A királyné nagyon kedvelte a klarisszákat, óbudai kolostorukat, amelyhez Szűz Máriának szentelt, csodálatos, háromhajós templom tartozott, 1334-ben alapította.

A kolostor nemcsak a magyarországi klarisszák központja, hanem a korabeli főúri leánynevelés helyszíne is volt. 

A klarisszák rendjének alapítója, Chiara di Favarone gazdag, Assisiben élő család leánya volt. Az ugyanebben a városban élő Giovanni di Bernardone (a későbbi Szent Ferenc) prédikációinak és az Evangéliumokat követő magatartásának hatására lett Krisztus jegyese. Szent Ferencet francia származású édesanyja nevezte el Francescónak, vagyis „Kis Franciának”. Édesapja Assisi leggazdagabb posztókereskedője volt. Klára 27 évvel élte túl Ferencet, 1253-ban halt meg, s  akárcsak Ferencet, két évvel halála után már őt is szentté avatták. Ránk maradt végrendelete, apáca társai számára készített regulája és számos levele. Egy érdekesség: számos egyéb titulusa mellett a tévé védőszentjévé is megválasztották, mivel amikor betegágyából már nem tudott felkelni, isteni kegyelemként maga előtt láthatta a templomban zajló éjféli misét karácsonykor!

A klarisszák rendje – hasonlóan a „kisebb testvérek”, azaz a ferencesek rendjéhez –, nagyon korán és gyorsan elterjedt Európában. Magyarországra már a 13. század első felében megérkeztek. A kolostorok tekintélyét emelte, hogy sok főrangú, sőt a királyi családhoz tartozó hölgy is belépett a rendbe. Erzsébet királyné édesanyja, Kaliszi Hedvig (egyébként IV. Béla király unokája!) maga is egy lengyel kolostor lakója lett, férje, I. Ulászló halála után. Erzsébet királyné viszont nem vonult kolostorba férje, Károly Róbert halála után, hanem – mint azt korábban említettük – szinte társuralkodói szerepet töltött be fia, Nagy Lajos király mellett. Abban, hogy a klarisszákat olyan nagy mértékben támogatta, nyilván szerepet játszottak a családi „hagyományok” is, hiszen édesanyján kívül nagymamája (Jolánta, IV. Béla leánya) és több nagynénje is apácafátylat öltött. Feltehetően ezek az előzmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a királyné engedélyt kapott XII. Benedek pápától, hogy az általa alapított klarissza kolostorba – kiválasztott kísérőivel – beléphessen és ott napközben tartózkodhasson.

Erzsébet királyné birtokadományokkal, az óbudai királynéi városrész piactere környékén álló házakkal, a kikötő vámjának beszedési jogával és művészi kvalitású egyházi felszerelési tárgyakkal is támogatta a klarisszákat.

Ezeket az adományokat az oklevelek leírásaiból ismerjük, de szerencsére két olyan tárgy is túlélte a viharos évszázadokat, amelyek a királyné személyéhez kapcsolhatók. Az egyik egy csodálatos, aranyozott ezüst, zománc díszítéses házioltár, amely kalandos úton jutott el a New York-i Metropolitan Múzeumba, ahol ma is látható. A másik tárgy egy gótikus szobor, amely Szűz Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. Fából készült a 14. század második felében. Eredetileg arany, ezüst, zöld és kék lazúr festéssel díszítették és az évszázadok során többször is átalakították. Ez a szobor szintén kalandos utat járt be, de szerencsére ma is Magyarországon található, a piliscsabai – a 18. század első felében a klarisszák által építtetett – katolikus templomban. A kutatások szerint a szobrot Piast Erzsébet királyné adományozta a klarisszáknak. A legutóbbi – 1979–81-es – restaurálás is megállapította, hogy az eredeti alkotás egy trónoló Madonnát ábrázolt, s így valószínűleg az apácák templomának főoltárán helyezték el.

Az óbudai 14. századi klarissza templom és kolostor elképzelt rekonstrukciója. Rekonstrukció és fotó: Buzás Gergely

Az 1526-os török támadás elől az apácák Pozsonyba menekültek és vitték magukkal kolostoruk kincseit és Erzsébet királyné hamvait is. A pozsonyi kolostor leltárában a Madonna-szobor is szerepel. 1714-ben a visszatérő klarisszák nem tudták elfoglalni romos óbudai kolostorukat. Zichy Péter földesúr pedig nem támogatta az esetleges újjáépítést. Ezért az apácák a budai Várban telepedtek le, ott építették fel rendházukat és kolostorukat (a mai Úri u. 49. sz. telken). 1782-ben II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, a klarisszák rendjét is. Értékes kegytárgyaik nagy részét (így a házioltárt is) elárverezték. Szerencsére a templom berendezési tárgyainak többségét: padokat, oltárokat, szószéket és a szobrok között a Madonnát is sikerült átmenekíteni piliscsabai birtokukon levő templomukba. A feloszlatás után készült, fennmaradt leírásban említik a Szűz Mária-szobrot és annak kilenc, arannyal átszőtt díszes ruháját is. A szobor hátoldalán lévő feliratok és az 1979-es restaurálást végző Bodorné Szent-Gály Erzsébet szerint az eredetileg trónon ülő Madonnát először 1725-ben alakították át álló és öltöztethető szoborrá. A kutatások és az ugyanebből a korszakból származó fennmaradt Szűz Mária-szobrok arra is utalnak, hogy eredetileg egy szoptató Madonnát ábrázoltak (ahogyan például Erzsébet királyné házioltárán is), és ezt az ábrázolási módot illetlennek találhatta a barokk kor szellemisége.

A szobor aranyozott festését, lazúrozott kék-ezüst szinezését az 1725-ös átalakításkor egyszínű fehérre lefestették. 1785-ben újabb átalakítására került sor. A legutolsó restauráláskor (1979–81) a megtalált eredeti, 14. századi festéknyomok alapján készítette el a restaurátor, Bodorné Szent-Gály Erzsébet a ma is látható festés-rekonstrukciót. Ezek alapján a Madonna ruhája zöldeskék lazúrral fedett ezüst színű, arany palástja belül kékre festett. Fején fehér, nyakán arany színű fátyol. Eredetileg koronát is viselt, és jobb kezében jogart tartott, de ezek ma már nincsenek meg. Az 1979-es restauráláskor megtalálták a korona arany abroncsának maradványait. A kis Jézus bal kezében országalmát tart, ágyékkötője arany színű. Érdekesség, hogy az átfestések során Szűz Mária és a kis Jézus arcán és kezein az eredeti festés megmaradt!  A Madonna-szobor szokatlan kéztartását és sajátságosan oldalra forduló mozdulatát a szoborral foglalkozó kutatások az 1725-ös barokk átalakítás következményének tartják (pl. Radocsay Dénes, Marosi Ernő)  Amikor Nagy Lajost 1370-ben lengyel királlyá koronázták, maga helyett édesanyját, Piast Erzsébet királynét küldte régensként Krakkóba. Itt őriznek két faszobrot, amelyek közül az egyik a trónon ülő Szűz Máriát ábrázolja. A feltételezések szerint ezeket a szobrokat Erzsébet királyné adományozta az ottani klarisszáknak.

Joggal vethetjük fel, hogy a királyné több hasonló szobrot is vásárolhatott vagy készíttethetett, és talán ezek egyike volt az óbudai klarisszáknak ajándékozott Madonna-szobor.

Ilyen típusú Szűz Mária- szobor több is ismert Cseh- és Lengyelországból is. A széles látókörű, művelt királyné pedig követte korának aktuális művészeti áramlatait építkezéseiben és a szakrális tárgyak megvásárlásában.Erzsébet királyné, amellett, hogy erős akaratú társuralkodóként részt vett fia mellett a 14. századi politikai életben, szerető édesanya is volt. Sok tragédia érte hosszú életében: két elsőszülött fiának elvesztése, a Zách Felicián-féle merénylet, amelyben elveszítette – 25 évesen – jobb kezének négy ujját, tizennyolc éves Endre fiának nápolyi meggyilkolása, férjének, Károly Róbertnek a halála. A tragédiák nem törték meg, de vallásossága még jobban elmélyült, és még nagyobb szeretettel övezhette Lajos és István fiait és valószínűleg unokáit, Máriát és Hedviget is. Szeretete végrendeletéből is kiderül, amelyben anyai gondossággal hagyja Lajos fiára óvó-védő talizmánjait. A királyné mély anyai és vallásos érzéseinek megnyilvánulásait fejezhetik ki az általa vásárolt és a klarisszáknak ajándékozott szoptató és trónoló Szűz Mária-szobrok és -kegytárgyak is.

Nagy örömünkre szolgál, hogy ez a csodálatos műalkotás ez év április 26-tól szeptember végéig, kölcsönzés keretében az Óbudai Múzeum állandó kiállításának középkori részében lesz látható!

Óbuda zsidó arca

Ha Óbudára látogatsz, merre vezet utad? Van-e valamilyen különleges hangulat, ami kapcsolódik ehhez a városrészhez?

Természetesen kitüntetett alkalmakkor a Kéhli Vendéglő a bázis. A Vendéglátóipari Múzeum pedig az egyik kedvencem, ahová a külföldi látogatóimat is szívesen elviszem. 

Látsz valamilyen különbséget pesti és óbudai zsidó környezet között?

Óbuda a zsidóság magyarországi története, ennek szellemisége okán más, mint Pest. Ehhez erősen társul a Goldberger-mítosz és az ipari valóság. A városrombolás miatt megmaradt nagyon kicsi óbudai miliő keveset mutat az egykori ortodox zsidó életről. A nagy zsinagóga persze jelképes épület, de „egyedül” van.

Mit gondolsz arról, hogy a budapesti zsidóságnak Óbuda a bölcsője? Érezhető, látható ez még?

Ez tény. A 3. századtól találhatóak már zsidó emlékek, hiszen a Bar Kohba-lázadás leverése után a római légióba beléphettek zsidók is, és szintén zsidó kereskedők kísérték olykor Pannóniág a sereget. Ennek nyomai ma Aquincumban is láthatók. A legismertebb a menórával díszített, egyébként egy korábbi, görög feliratú sírkő.

Óbudán vezettél sétát is. Talán itt jobban megjelenik, láthatóbb Budapest zsidó arca? 

Nem jobban, hanem másként. A sétákat mindig a textilmúzeumban kezdjük, nekem ez, a kékfestők öröksége adja meg Óbuda zsidó arcának jellegét. Innen haladunk az időben vissza a római korig, majd egy nagy kanyarral újra a XIX. századba, a Goldbergerek nemzeti és ipartörténeti szerepéhez jutunk. A séta végén – ha éppen nincs valamilyen zsidó ünnep – általában Ambrus Klára fogad minket a zsinagógában, s magával ragadó történelmi tárlatvezetést tart óbuda zsidó múltjáról.

Mi a véleményed az óbudai zsidó világ újraélesztéséről/újraéledéséről?

Erről nincs külön véleményem, inkább az egész magyarországi zsidó reneszánszról érdemes beszélni. Vidéken is sok helyen elkezdődött valami. Sopronban például középiskolás diákok kezdték kutatni a holokausztban elpusztított családokat, akkor velük egykorú diáktársaik emlékét. Az ország több pontján – legutóbb például Kővágóörsön – civilek fognak össze, hogy megmentsék a pusztulástól és újra élesszék a zsinagógát, ifjúsági szervezetek jöttek létre és – elsősorban kulturális tevékenységek révén – keresik a zsidó identitásukat. Egyelőre a vallásosság, a halachikus élet távol áll tőlük, de azt is mondhatjuk, úton vannak…!

Az Óbudán (is) erősen élő Krúdy-nosztalgiának látod kapcsolódását az óbudai zsidó világhoz?  El tudod magad képzelni Krúdy ivócimborájaként?

Krúdy állítólag a halála előtti este még rendelt egy üveg bort a Kéhliből. Talán meg sem itta mind?  Le lehet ülni képzeletben az asztala mellé, és művei ismeretében szintén képzeletben beszélgethetünk vele. Ha Krúdy, akkor minden elképzelhető.

Fotó: Dohi Gabriella

 

Rózsa Péter: Óbuda a nagy közösség
(Fejezet a Budapest zsidó arca című könyvből)

Amikor Jákov Flesch a szállítmány nagyobb részét már lepakolta Zsámbékon gróf Zichy Péter palotájában, a fűszerek, olívaolaj, cukor, citrom és mandula kisebb, megmaradt részével elindult Óbudára, ahol nemrégen épült meg a gróf feleségének egykori villája helyén az új kastély. 1750-et írunk, és Jákov ahányszor csak megállt kétlovas kocsijával Óbudán, nem tudhatta, milyen közel is került őseihez, a római birodalomban szolgáló egykori zsidókhoz, mert nem láthatott a frissen rakott falak vakolata mögé. Ha röntgen szemei lettek volna, bizony ráakad néhány menórát ábrázoló sírkőre, vagy olyanra, amire egy-egy héber nevet véstek. A kastély építésekor ugyanis felhasználtak sok régi sírkövet, amit az aquincumi római katonai temető helyén találtak. Jákov Flesch így persze nem tudhatta azt sem, hogy ez a Kárpát-medence legrégebb óta fennálló, multikulturális városa, ahol az ókortól kezdve sokak mellett mindig is éltek zsidók, amikor éppen valamelyik uralkodó el nem űzte őket – igaz, mindig vissza is jöttek. A Zichy család grófi birtokain például megtelepedhettek, serfőzdét, bor- és kávékimérést, kereskedéseket működtethettek. Miután a török kiűzését követően városokban tilos volt lakniuk, általában a földesúri birtokokon telepedhettek le, és mivel kiterjedt kereskedelmet folytattak, e birtokok terményeit be tudták kapcsolni a nemzetközi áruforgalomba is. Ez jó volt a zsidóknak és a birtokosoknak egyaránt. Jákov a XVIII. század e szerencsés időszakában volt a Zichyek legfontosabb kereskedelmi partnere.

Ha most a Fő téren állunk, és a kastélyt keressük, azt innen nem fogjuk meglátni, mert nem az utcafronton van, hanem egy szerény épületsor közepén található kapun belépve, a park túloldalán pillanthatjuk meg a főhomlokzatot. Sajnos az oldalszárnyakat már elbontották, de a barokk főbejárat felújítva pompázik. Az építtető gróf halála után a felesége, Bercsényi Zsuzsanna kötötte meg azt a szerződést a zsidókkal, ami a közösség önrendelkezési jogait tartalmazta, s ami lehetővé tette, hogy egyre több zsidó telepedjen le Óbudán. Itt kezdődik a virágkor, ami 1857. május 7-én valóságos virágesővel teljesedik be. Hogy ennek emlékeit láthassuk is, kicsit vissza kell sétálnunk a belváros felé, a római katonai amfiteátrum irányába, a Lajos utcába, ahol a Goldberger Textilipari Gyűjtemény található. A következő eseményről is találunk ott dokumentumokat.

1857. május 7-én és a megelőző napokban óriási nyüzsgés, forgatag volt a Budai-Goldberger Textilgyár összes helyiségében, udvarán és az épület előtti téren. Maga Ferenc József császár királyi őfelsége és felesége fogadását készítették elő. Mert jött. Igen, ide a zsidó iparos gyárához kívánt ellátogatni, és ez több volt, mint a kor legmagasabb technikai színvonalán működő ipari létesítmény, a  kékfestő- és textilgyártás high-tech-je előtti tisztelgés. E látogatás maga volt a történelmi kegy és megbocsátás szimbóluma. Miért is?  Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonáinak ugyanis többek között a Goldberger cég gyártotta az egyenruhákat. A vereség után a gyár ezért a bűnéért feketelistára került, nagy összegű hadisarcot kellett fizetniük, és termékeik jelentős részét be kellett szolgáltatniuk. Nagyon nehéz időszak következett, mert a gyár tulajdonosa, Goldberger Sámuel meghalt, és feleségének kellett ismét talpra állítania a céget. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan visszakapták a nagykereskedelmi jogot, és ezzel kezdődött meg a Goldbergerek nemzetközi sikersorozata is. A császári látogatással Ferenc József azt kívánta kifejezni, hogy megbocsátott, és a szabadságharc idején tanúsított magatartás miatt már nincs harag. A Család 1867-ben, a kiegyezés évében megkapta a nemesi címet.

 A XVIII. század elején még kis kékfestő műhelyként induló, és egészen a vészkorszakig tartó történetében a Goldberger gyár nemcsak különleges textiltermékeivel vált világhírűvé, hanem a folyamatos műszaki innovációnak köszönhetően is. Az egymást követő nemzedékek szorgosan építették és korszerűsítették a gyárat, az utolsó igazgató, Budai-Goldberger Leó világszínvonalú technológiát épített ki, a gyár termékeit számos országban értékesítette, lényegében a csepeli Weiss Manfréd művekkel együtt Magyarország ipari fellegvárának számított.  A harmadik világhírű gyár a Richter Gedeon gyógyszergyára volt. Mind Budai-Goldberger Leót, mind Richter Gedeont a fasiszták ölték meg, a Weiss család pedig hatalmas gyárairól kényszerűen lemondott, cserébe életben hagyta őket a náci rezsim, és külföldre menekülhetett. A Goldberger gyárak és a Weiss Manfréd Vasművek elenyésztek a szocializmus végére, a Richter azonban megmaradt, s ma is az ország egyik legjelentősebb tőzsdei cége.

A Textilmúzeumtól alig kell néhány lépést tennünk, s máris ott vagyunk az Óbudai Zsinagógánál. Ez Budapest legrégebbi, ma is működő imaháza. Klasszicista remekmű, később kiegészült szecessziós részletekkel. Egy korabeli utazó, Franz Schams szerint a királyság egyik legszebb épülete volt. Az óbudai zsidóság fénykorát jelképezi, hiszen amikor a korábbi szegényes imaház helyén, 1821-ben elkészült, közel 5000-es lélekszámú zsidó közösség élt itt. Rabbijuk, Münz Mózes akkor már harminc éve állt a hitközség élén, s még további tíz évig maradt is ott. Nagyon izgalmas korszak ez a közép-kelet európai zsidóság számára, hiszen egyre több, sokszor egymással nagy vitában álló közösség alakult meg. A rabbinikus ortodoxia, a különböző reformirányzatok és a szintén Magyarországon ekkor megjelenő haszidizmus élt egymás mellett. Münz Mózes saját közösségét szigorúsággal vezette, állítólag még az is előfordult, hogy vallási vétkekért testi fenyítést alkalmazott. Mégis, rabbisága alatt vált az óbudai az ország vezető zsidó közösségévé. 

Az épület bejárta szokásos történelmi útját; a holokausztban elpusztult több mint 3000 óbudai zsidó után egy ideig az oldalszárny egyik helyiségében tartották meg az imákat, de hamar feloszlatták az önálló hitközséget és az országos egyesületbe olvasztották. A zsinagóga ezután raktárként, majd jó ideig a Magyar Televízió egyik stúdiójaként üzemelt. Szerencsére nem szabdalták át a belső tereket, és az épület is nagyjából épségben maradt, így amikor 2010 tavaszán az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség bérleti szerződést kötött a Magyar Televízióval és birtokba vette a zsinagógát, megkezdődött a teljes körű helyreállítás. Egyébként Óbudán, innen távolabb működik a magyar származású Milton Friedman Nobel-emlékdíjas közgazdászról elnevezett egyetem, amit szintén ez a hitközség alapított. 

A Lajos utca korabeli neve Zsidó utca volt, nem véletlenül, mert itt működött a zsidó kulturális és szellemi élet legjava. Itt épült fel Buda egyetlen kőszínháza, a Kisfaludy Színház, egészen pontosan a Lajos u. 111. szám alatt, sajnos a II. világháborúban annyira megsérült, hogy le kellett bontani. Számos kávéház, étterem és kaszinó volt a környéken, és a pezsgő, éppen polgárosodó nagyváros művészei – lakjanak akár a pesti oldalon –, szívesen jártak Óbudára, ahol megtalálhatóak voltak a kávéházak, kávémérések.  Az 1912. évi címtár szerint 12 óbudai kávéház várta vendégeit. Az ismertebbek: a Duna (Laktanya utca), a Szalon (Zsigmond tér), a Kristály (Zsigmond utca), a Tucker (Mókus utca), a Rosenfeld (Lajos utca), a Mauer (Tavasz utca), a Redlich (Vöröskereszt utca) és az Eger (Fő tér) voltak. A leghíresebb azonban kétségkívül a Bródy Kávéház volt. 

1831-ben nyitotta meg Bródy Imre első kávémérését, majd sok helyre költözött a több mint száz éves története során, de a legutolsó épületét még ma is megtaláljuk. Ehhez kissé el kell sétálnunk északi irányba, és a Lajos utca vonalában távolabb találjuk meg, ahol ma az Óbudai Társaskör működik. Koncertek, irodalmi estek és társasági rendezvények helye, de valamikor legendás vendégsereg járt ide mulatni. A kor jeles színészei közül törzsvendégnek számított Csortos Gyula, Rátkay Márton, Fedák Sári, Somlay Artúr, Fejes Teri is. Az írók közül gyakran járt oda Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Hegedűs Gyula és persze Krúdy Gyula, akinek később egyik törzshelye lett a Bródy Kávéház, ahol éjszaka is volt meleg étel, zene és táncmulatság.

A Társaskörrel szemközti oldalon találjuk a Vendéglátóipari Múzeumot. Nem véletlen, hogy itt kapott helyet, hiszen – csak nézzünk körbe a lakótelep és az Árpád híd közé szorított, csöppnyi utcán, ami még őrzi a XIX–XX. század fordulójának kisvárosi, polgári hangulatát –, ilyen volt az a világ. Gránitköves útburkolattal, alacsony házakkal, kocsmákkal, mulatókkal, szatócsboltokkal, kóser hentesekkel, amikor az itt élők zöme már ipari munkásként élt, vagy éppen újságírásból kereste a kenyerét, vagy kereskedett, vagy valamit termelt.  A zsidók szombatot fogadtak, a keresztények misére jártak, a zsidó és a katolikus iskola pedig egymás melletti épületben működött. Jól elvoltak, bár így maradt volna!

Menjünk viszont át Pestre, mert szellemiségében és időrendben is ott folytatódott, majd teljesedett ki a századfordulóra a nagyvárosi, polgári életforma, amelynek igencsak erős motorja volt a budapesti zsidóság.

Forrás:
Rózsa Péter: Budapest zsidó arca,
Mazsike, 2021

Rigójancsi – Szerelem mint édes ihlet

Korábban is dolgoztak együtt a rijekai múzeumokkal.

Valóban készült már a Tengerészeti és Történeti Múzeummal, illetve a Városi Múzeummal közös kiállítás, ahol magát a várost, a hajóval való utazási szokásokat mutattuk be. A Rigójancsi is érinti Fiumét, kiderül, hogyan kapcsolódik a sütemény története a városhoz. Egyébként ez már egy létező kiállítás volt, közel öt évvel ezelőtt készültek a látható tablók, ezt egészítettük ki nálunk található tárgyakkal.

A kiállítást több helyen bemutatták, volt Rijekában, Zágrábban, a covid miatti szünet után pedig most újraéledt Budapesten.

A tárlat mellett megjelent egy gyermekeknek szóló kiadvány is, Anda Maric könyve, a Rigójancsi – Szerelem mint édes ihlet.  Ez a mese arról szól, hogy a szegény kisfiú Rigó Jancsinak hogyan sikerül a kor egyik legjobb zenészévé válnia, és kedvességével és egyszerűségével elnyernie a gyönyörű Klára szívét. A róla elnevezett sütemény is hozzá hasonlóan híres lesz, így kapja a „Rigójancsi” nevet, aminek eredeti receptje a könyv végén olvasható.

Fotó: Katona László

A Monarchia közege erőteljesen jelen van a tárlaton, és nyilván fontos is a történetben.

A kiállítás első terme egyenesen Fiumébe vezet, az úgynevezett boldog békeidőkbe, ami megközelítőleg a kiegyezéstől az I. világháborúig tart.  Egy virágzó, fejlődő kikötővárosról beszélünk, itt kötöttek ki a tengerentúlról és Ázsiából jövő hajók, amelyek vagy továbbszállították a rakományt, vagy helyben feldolgozták azt, így egyre jelentősebb lett az ipar.  Fiume ebben az időszakban legalább annyira fontos város volt Európában, mint Bécs vagy Budapest. Volt például csokoládégyára, az érkezett kakaót itt dolgozták föl, az elefánt logós dobozokkal például a kiállításon is találkozhatunk, ezek részben a múzeum tárgyai, részben magángyűjtőktől érkeztek. Amikor csődbe ment a cég, a Gerbeaud család vásárolta föl. Fiume pezsgő polgárváros volt, sok kávéházat, szállodát ismerünk ebből az időből, sajnos több elpusztult közülük. Sokan jártak ide üdülni, erős volt a gyógyturizmus, de vannak olyan adatok is, hogy sokan csak megszálltak egy-egy éjszakára, innen utaztak tovább.

A kiállítás egy szerelmi történetet mesél el. Fiume sokféleségébe pontosan belefért egy ilyen, a korban is szokatlan kapcsolat?

Egy igazi századfordulós, kozmopolita városról beszélünk. Érdekes, hogyan kapcsolódik mindehhez a cigányprímás kalandos élete. Rigó János többször is megfordult Fiumében szerelmével, Clara Warddal, kettejük kapcsolata áll a kiállítás középpontjában és az, ahogy a desszertet elnevezték.

A mai napig kedvelt süteményről beszélünk, amely szerepel a cukrászdák pultjainak állandó kínálatában és sok háziasszony receptes könyvében.

Van egy horvát recept, ami kicsit eltér a mi Rigójancsinktól. De többféle változat van, mindegyiknek a kakaós tészta az alapja, valaki csak kakaós krémet tesz bele, mások tejszínhabos jellegű fehér krémet is.

Fotó: Katona László

Hogyan kapta a sütemény a Rigójancsi nevet?

Sok olyan sütemény van, amely nevének származását nem ismerjük. Itt egy egészen izgalmas életút áll a név mögött, Rigó János története. Rigó János szegény pákozdi cigány családban született, egészen fiatal korában kezdett hegedülni. Zenekarban is játszott, egyre népszerűbb lett, nemcsak Budapesten. Kaposváron, Sopronban is zenélt, eljutott egészen Párizsig, ahol már saját zenekarával lépett fel. Párizsban ismert meg egy amerikai hercegnét, aki Detroitból ment Angliába tanulni, ahol nagyon fiatalon találkozott nála jóval idősebb későbbi férjével. Egy előadáson Clara Wardot annyira megfogta Jancsi hegedűjátéka, hogy egymásba szerettek, mindketten otthagyták családjukat, és 1898-ban összeházasodtak. A történet nagy port vert föl, kuriózumnak számított, a korabeli újságok állandóan róluk írtak.

Több tízezer újságcikket ismerünk, ami róluk szól: pletykák, álhírek. Tolongtak az emberek a szálloda ajtajánál, lesték a híres párt. 

Korabeli celebhistória?

Jancsi nyilatkozta egy újságcikkben, hogy neki már hegedülnie sem kellene, mert így is ismeri mindenki az újságból. Nem a hegedűtudása számít, hanem a szerelmi históriájuk.  Szerte Európában, így Fiumében is többször megfordultak, többnyire a Continental szállodában laktak. Miután elég költséges életet éltek, hamar elfogyott az a pénz, ami részben Clara vagyona volt, illetve az, amit Jancsi összehegedült, így elkezdtek közösen is fellépni. Korábban rövid ideig  Egyiptomban voltak, ahol Jancsi megtanított különböző dalokat, táncokat, Claranak, ezekkel léptek később a közönség elé Magyarországon is, aztán  Párizsban. Clara feszes, testszínű dresszben szerepelt például a Folies Bergère színpadán. Még Toulouse-Lautrecet is megihlette a produkció, a kiállításon itt van egy őket ábrázoló rajza. 

Fotó: Katona László

Nem ez volt a korabeli női minta. Hogyan reagált erre a társadalom?

Ez abban az időben polgárpukkasztó viselkedés volt, botrányhősnőnek is nevezték Clarát. A kapcsolat viszonylag rövid életű volt, fél évtizedig tartott a házasság, mert Clara beleszeretett egy pincérbe, és továbblépett. Jancsi később megnősült, szép karriert futott be, járt Amerikában is, egy Kis-Magyarország nevű vendéglőnek volt a prímása, nagyon kedvelték a zenéjét, egyszer játszott Roosevelt elnöknek is. Élete végén elszegényedve, magányosan halt meg Amerikában.

Kettejük kapcsolata meglehetősen viharos volt, ez Clara története volt, vagy inkább Jancsié?

Valószínűleg inkább Clararól szólt, aki nagyon különleges jelenség volt abban a korban. Hogy mennyire az „igaz” szerelemről beszélünk, azt nem tudjuk.  A korabeli cikkek középpontjában az áll, hogy a dúsgazdag hercegné otthagyta korábbi életét egy cigányprímásért, ami azért Jancsinak nem eshetett nagyon jól. Heltai Jenő még egy „verset” is írt némi gúnnyal „Hogy ingatag az asszony /Megmondta Rigoletto/ Az én megszégyenítőm / A cigány Rigó lett, Ó” .

Hogyan épül fel a kiállítás?

Arról már volt szó, hogy az első teremben Fiuméba érkezünk, láthatunk jellegzetes kiegészítőket, amivel a város utcáin sétálgathattak a hölgyek és urak, szalmakalapot, női tollaskalapot, kesztyűt, szivarokat, dohányzacskókat, illetve a kiállítótér végén találkozhatunk a megelevenedett Jancsival és Clarával, két rájuk hasonlító bábut öltöztettünk be. Látunk egy hegedűt, gyönyörűszép tokkal, ami jelképezi Jancsi életét. A tokot egy Steinway kereskedésben vásárolták, amikor Budapesten voltak, gyakran megszálltak a Hotel Réniben, ami viszonylag közel volt ehhez a hangszerkereskedéshez. Egy újságcikkből azt is tudjuk, hogy Clara egyszer egy akkor hatezer forintba került Mancini hegedűt vásárolt kedvesének.

Fotó: Katona László

A másik teremben lévő tablókon a korabeli újságcikkek, fényképek, képeslapok vannak, megelevenedik a város, érzékelhető az a hangulat, amiben a kor polgárai éltek, ami nemcsak Bécset és Budapestet jellemezte, de Fiumét is. Vannak közös fotók, van, ahol csak Jancsi, van ahol Clara szerepel a korban botrányosnak ítélt pózokban, utóbbi például cigarettával ül egy biciklin.

Lehet Rigójancsi-recepteket is olvasni, illetve kialakítottunk egy korabeli kávéházi installációt, ami a kor hangulatát idézi.

Nagyon sok tárgyunk van, ami kapcsolódik Fiuméhoz, a kávéházi világhoz, a süteményhez, ezek közül néhány már látható volt a 2022-es Fiume kiállításon is.

Arról még nem beszéltünk, hogy valójában miért kapta a Rigójancsi elnevezést a sütemény.

Nem tudjuk, hogy a legendás sütemény hol készült először, sok legenda veszi körül. Például az egyik ilyen, hogy a Hotel Rémiben kérte meg Clara Ward a cukrászt, hogy készítsen olyan desszertet, ami Jancsival való szerelmükre emlékezteti. Állítólag Jancsi megkóstolta a süteményt, és akkor mondta ezt a mondatot, amit fel is írtunk a falra, mert jellemzőnek tartunk, hogy  „Kóstold meg, ez olyan barna, mint az én bőröm, és olyan édes, mint a te szíved!” Persze, az is lehet, hogy Jancsi soha nem evett ilyen süteményt, mindez csak a legenda része.

Az is elképzelhető, hogy amikor egyszer Fiumében jártak, ott készíttették el a süteményt egy szálloda cukrászdájában, lehet, hogy ezért kötődik annyira a városhoz. Azt tudjuk, hogy ebben az időben a Gerbeaud család megsütötte a süteményt Budapesten, hajnalban leszállították vonattal Fiumébe –  ott is volt cukrászdájuk és ugyanaz volt a kínálat, mint a magyar fővárosban.

Fotó: Katona László

Ha mindenki megnézné – és ha mindenki megírná a levelét!

Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai című kiállítás a roma holokauszt, a Porajmos áldozatainak állít emléket. Pontosabban a projekt nem emlékezni szeretne, hanem teremteni: fő célja szembe menni a felejtéssel, ellen-narratívákat felépíteni, hiszen csak az nem felejtődik el, amiről beszélünk. Nem elég a történelemkönyvekben leírt dátumokat és eseményeket megtanulni, mivel azok alapjában véve leegyszerűsítettek, sőt, ami még veszélyesebb, elsősorban a többségi társadalom és a túlélők későbbi nézőpontjából beszélnek.  Az iskolai történelemórák időnként unalmasakká válnak, és elidegenítőek, mert egy hivatalos és hiányos narratívát adnak tovább. Gyakran nem világos, kinek a történetét mesélik éppen, vitára, elmélkedésre, nézetek ütköztetésére, a különböző családi tapasztalatok behozására és azok összefűzésére a kollektív emlékezetben nem nagyon adnak teret.

 

Az emlékezés márpedig nem lehet statikus 

– vallja a DePART.  Szerintük aktivitással, oktatással, vitával és elkötelezettséggel aktív folyamattá válhat. De miért van arra szükség, hogy az emlékezetet mozgásba lendítsük? Mert ha nem szakítunk időt múltunk történeteinek újbóli elmesélésére, akkor könnyen feledésbe merülnek és megismétlődhetnek a történelem hibái – ez a DePART projektjének filozófiája.

Fotó: Katona László

A DePART társulat (Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization) egy olyan hanginstallációt dolgozott ki, amely az „emlékezet-őrség” gyakorlatát kínálja résztvevőinek az aktív emlékezés aktusaként. A Ha mindenki meghallaná című installáció egyszerre művészeti projekt, nyitott archívum és részvételi kutatás. Több helyszínen bemutatták már, és a jövőben is tervezik további helyszíneken új roma közösségek hangjait bekapcsolni az installációba. Helyi önkéntes résztvevők személyes „hanglevelekben” szólítják meg a Porajmos, vagy más szóval a Samudaripen helyi áldozatait.

Minden egyes önkéntesen bekapcsolódó résztvevő egy-egy elfeledett élet „emlékőrzőjévé” válik.

Az installáció nem új, az elmúlt év során, 2023-ban már kétszer is látható volt Budapesten: a STEREO10 Fesztiválon, illetve a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén a Budapest 150 programsorozat részeként. De ebben a formájában, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterében megvalósult, még nem állt fel. 

Folytatódik a közös gondolkodás, az installáció köré egy plusz kiállítást rendeztek, és roma szervezetek bevonásával gazdag kísérőprogramokat is társítottak hozzá a roma emlékezetpolitika lehetőségeiről, kerekasztal-beszélgetéseket, a Romakép Műhely szervezésében filmvetítéseket tartottak, de volt varróworkshop a Bagázzsal, feminista workshop a Romaversitas szervezésében, Roma Hősök Független Színházi Workshop, továbbá pedagógus kerekasztal a roma tanulók intergrációjáról és szegregációjáról.  Horváth Péter történésszel és Pocsai Bettina roma aktivistával pedig együtt sétálhattunk az egykori téglagyárak területén.

Fotó: Katona László

Mindez a töredékes múlt és a roma közösségekkel, illetve közösségekben zajló eszmecsere láthatóvá tételét szolgálja. A hogyanról és a háttérről később bővebben lesz szó, előbb ismerkedjünk meg a DePART alkotócsoport tagjaival.

 

A társulat

A megnevezés nem véletlen, mert a tagok, mind a négyen, a Salzburgi Mozarteum Egyetem mesterszakos hallgatói, akik az alkalmazott színház területéről, az előadóművészet felől jönnek. Ez egy kicsi, mondhatni elit mesterszak, ahol azt vizsgálják, miként lehet közösségekhez jobban kapcsolódó művészeti alkotásokat létrehozni, drámaszövegek helyett emberi történeteket színpadra vinni; hol lehetnek olyan színpadok, amelyek nem színházi térben vannak, mégis alkalmasak katarzist előidézni, illetve kik lehetnek azok a társadalom különböző rétegeiből származó szereplők, akiknek a hangját a kortárs színház eszközeivel fel kell hangosítani. Alapvetően tehát szociálisan elkötelezett művészeti produkciók létrehozására, a művészeti gyakorlat és a társadalom összekapcsolására törekszenek.

Az egyetemen való közös munka hozta össze ezt a nemzetközi, művészekből és facilitátorokból álló transzdiszciplináris kollektívát, amely a művészet, az aktivizmus és a kutatás metszéspontjain dolgozik.

Javarészt politikai tematikájú projektjeik kutatásorientált formátuma a közösségépítést, a helyi partnerek bevonását és az elfeledett árnyéktörténetek feltárását hangsúlyozza.

Roma projektjük kiinduló alapja is az egyik egyetemi feladatuk volt, ami azt a célt határozta meg, hogy a múltról alkotott képünket meghatározó domináns narratívákkal szemben egy árnyaltabb és befogadóbb szemlélettel közelítsen az emlékezethez.

Fotó: Katona László

A kollektíva tagjai Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT). Dominik salzburgi, koreográfus, performer, és egy salzburgi színházat vezet. Jonas is színházművész, emellett politikai aktivistaként és trénerként tevékenykedik Németországban és Ausztriában, valamint fehérorosz és ukrán művészekkel dolgozik egy közösségi színházi programban. Cat non-bináris aktivista, színházi rendező és költő. Szepes Anna pedig a közösségi színház, a színházi nevelés oldaláról jön, jelenleg a Trafóban dolgozik egy közösségi színházi műhelyben.

 

A hanginstalláció

Az alkotócsoport a Flaszter biennálé óbudai helyszínére, a helyi történésekre emlékezve alakította át az installációt. A projekt célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a romáknak, azoknak a magyar állampolgároknak, akiket az egykori Óbudai Téglagyár téglaszárító barakkjaiba gyűjtöttek össze, akiket innen vittek tovább a munka- és megsemmisítő táborokba, és akikről a nevükön kívül semmit sem tudunk. Auschwitzban a nyolcvanas években a föld alól került elő egy nyilvántartó könyv, benne a Magyarországról odahurcolt romák nevével. Ez az egyetlen dokumentum, ami ezeknek az embereknek az emlékét őrzi. Egy név, valamint a születési és halálozási dátum.

Ezek az adatok nem árulnak el semmit az életükről, csak a haláluk körülményeiről, és arról, hogy mindössze öt százalékuk tért vissza a táborból.

A hanginstalláció elkészítéséhez az alkotók különböző szociokulturális háttérrel rendelkező önkéntesek e-mailes jelentkezését kérték, majd a deportáltak listájáról visszaküldtek nekik egy nevet, ő lett az „emlékezetpárjuk”. Megkérték, hogy írjanak neki egy levelet, majd olvassák fel és rögzítsék. Ez ma már nem okoz gondot, mindannyiunk telefonján megtalálható egy jó minőségű diktafon is. A visszaküldött hangfáljok, a személyes megemlékező levelek hangzanak fel a földszinti kiállítótérben elhelyezett negyven fém oszlopból. Minden teremben a projektet létrehozó kollektíva szülővárosából vetítik ki a helyi internálótábort, pontosabban azt, ami a helyére került, hol lakóház, hol játszótér, hol magánbirtok vagy kertészet.

Fotó: Katona László

 

Mire jó mindez?

Egyrészt emlékmű. Még ha nem is valósul meg megfogható formában, a szellemi térben igenis emlékműként szolgál.  Rendhagyó módszerek és anyagok – mint amilyen az emlékező föld és a hangzó levelek – alkalmazásával dokumentálja és osztja meg a romák töredékes második világháborús történelmét. Ezzel korlátokat bont le, bevett narratívákat kérdőjelez meg, és hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben meghallják ezeket a történeteket. 

Az alkotócsoport a kiállítás alatt is folyamatosan bővülő archívumot a párbeszéd és a kutatás kiindulópontjaként kínálja fel a galériatér számára: hogyan lehet figyelemmel és gondoskodással helyreállítani, újra- és visszaírni a Porajmos áldozatainak elveszett és rejtve maradt történeteit? Mi az üzenete a személyes emlékezet és a kortárs roma aktivizmus mindenki számára hozzáférhető adatbázisának?

Fotó: Katona László

Ahogy haladtam a kiállításon, a kezdeti semleges érdektelenségből, a „jól van, értem, szomorú, láttunk már ilyet” hozzáállásból egy ponton váratlanul kibillentettek a levelek. Megérintve, megszólítva éreztem magam. Ügyesen csinálták a DePART-osok, nem hiába járnak részvételi színházas oktatásra, mert azzal a nyitottsággal húztak bele az ügyükbe, amivel megadták nekem a döntés szabadságát, a lehetőséget. Nem kényszerítettek semmire, és nem kaptam rajta őket azon, hogy vezetnének, számba rágnának igazságokat. Ez a személyesség és szabadság a legnagyobb ereje a projektnek, ahogy elém tesz egy nem létező, sőt eltörölt történetet, rám bízza, hogy megtaláljam, nekem mi közöm lehet ehhez, és megteremtsem a magam viszonyulását. 

Egy ponton nem volt kérdés, hogy nincsenek eltörölt történetek. Legyen bár az egykori téglagyár helyén ma épülettömb lakókkal, vagy park játszótérrel, mégis ott van mindaz, amiről úgy hittük, hogy elmúlt, eltűnt, megszűnt létezni. Ott vannak mindazok, akiknek a története nem szerepel az archívumokban, levéltárakban.

Mert ha elfogadnánk, hogy a történetük eltörölhető, akkor elfogadjuk azt is, hogy ezek az emberek elpusztíthatók voltak.

Azóta is érzem, hogy írnom kellene egy levelet. A HÉV-en utazva, a kutyát sétáltatva gondolkodom, mi legyen benne. A múzeumban tartottak egy levélíró workshopot, amelyen nem tudtam részt venni, de Szepes Anna, a csapat magyar tagja azt mesélte a korábbi alkalmakról, hogy sokféle reakcióval találkoztak már. Volt olyan, aki bárhogy szerette volna, egy sort sem tudott leírni mégsem – neki az üres lap lett a levele. Más csak elénekelt egy dalt, mert így tudott kapcsolódni az emléktársához, valaki leírta a saját nagymamáinak a történetét, vagy a saját életéről mesélt. 

Fotó: Katona László

A probléma érthető: hogyan is tudnék megszólítani valakit, akinek a történetét nemhogy ő maga, de soha senki más sem fogja tudni elmesélni, hiszen elszállították, meggyilkolták, kitörölték, semmit se tudunk róla, nincs leszármazottja, nincs egy ember, aki ismerné a sorsát. Az elfelejtett áldozatokkal ma csupán a képzeletünk segítségével létesíthetünk kapcsolatot, és akár üdvös is lehet, ha mégsem a halála körülményei szerint emlékezünk rá, hanem ünnepelve azt, aki ő lehetett. A kreativitás segítségével, a teremtés, levélírás aktusával megidézhetünk egy entitást, akár úgy is, hogy nem róla írunk, hanem neki, és így lesz belőle valaki. Ez a szabadság, amely szerint kialakíthatom a saját viszonyomat az emléktársamhoz, egyfelől a projekt része, másfelől mélyen adekvát a roma kultúrával.

Ha teszek valamit, akár csak annyit, hogy átgondolom, elképzelem és leírom valakinek a sorsát, ha beleteszem a saját munkámat, azt hiszem, az számít. Az már felelősségvállalás is.

Mindenesetre több, mintha évente egyszer fennkölt szavak kíséretében megkoszorúzunk egy emlékművet.

Elegáns megoldás, hogy az internálótáborok archív fotóit letakarták. Aki akarja, felhajthatja a borítást, megnézheti a megrázó képeket, de értjük a jelzést: nem megyünk bele a szenvedéspornóba, ami elől mindenki menekül már. Azzal, hogy a kiállítás nem a szörnyűségek bemutatására helyezi a fókuszt, valahogy hatékonyabban rávilágít a megúszás-technikáinkra, a hárításainkra. 

És a termeket járva a belső hangom egyre hangosabban mondta: oké, de mi van ma, mit tehetek még, mi ebben az én saját felelősségem?

„A mi igazi szándékunk az volt – reagálja erre Szepes Anna -, hogy folytatólagosságot teremtsünk, egy kitörölt vagy kevéssé emlékezett múlt és a jelen aktivizmusa, láthatósági és kulturális küzdelmei és kezdeményezései között. Ennek a linearitásnak a megteremtésével azt reméljük, hogy egy szolidárisabb, vagy akár radikálisabb jövő felé léphetünk.”

Fotó: Katona László

Ha mindenki meghallaná
A holnap ellenállásának roma archívumai

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2024.február 15. – április 7.

 

Kiállító művészek:

DePART Collective (Jonas Baur, Dominik Jellen, Cat Jugravu, Szepes Anna)

Produkciós menedzser: Trace Polly Müller

(de)Archiváló labor nagykövet: Pocsai Bettina

A braunhaxlerek évszázadai

A történelmi magyar királyság soknemzetiségű ország volt, így németek már a török megszállás előtt is éltek a magyar korona alatt. Lélekszámuk a török kiűzése után, a 17. században kezdett nőni, akkor, amikor Mária Terézia betelepítési politikájának köszönhetően tömegével érkeztek a török háborúk következtében elnéptelenedett területekre, így Óbudára is. 

Bár a városba a törökök kiűzése után szinte azonnal visszatelepedett néhány református magyar család, 1738-39-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, így a Zichyek, Óbuda földesurai is érdekeltté váltak abban, hogy a német földről az ottani nehézségek miatt menekülők letelepedhessenek a városban.  

A közkeletűen „sváboknak” nevezett magyarországi németek, így az óbudai braunhaxlerek története tulajdonképpen itt kezdődik.

Hajóval jöttek 

Az első német telepesek, összesen tizenhét fő 1698-ban, főleg Baden-Württemberg, Ulm, Hessen felől érkeztek. Számtalan okuk akadt rá, hogy elhagyják szülővárosaikat, többek között a harmincéves háború és az infláció is vonzóvá tette számukra a Magyarországra költözést.

A vállalkozók több hullámban érkeztek a katolikus területekről, általában a Dunán lehajózva, Visegrádtól Bajáig letelepedve az alkalmas kikötőhelyeken, így Óbudán is. 

Noha a Magyarországra települőkről a köztudatban az él, hogy mind svábok voltak – azaz Schwabenből, Württembergből érkeztek valójában frankok, tiroliak, alsó-ausztriaiak és stájerek is akadtak köztük, hívja fel rá a figyelmet Viszket Zoltán egy tanulmányában. 

Lajos utca, a Tél utcától nézve (1927) Forrás: Fortepan

Bár a korabeli nyilvántartásokból sok minden nem derül ki, azt tudjuk, hogy az első tizenhét német betelepülő már szerepel az 1701-es adóösszeírásban. Sőt, az óbudai Péter–Pál-templom anyakönyveiben a nevük is megőrződött: Joannes Wittmann szőlőművesen kívül a Webereket, a Grafokat és a Schlossereket is ekkor említi először óbudai forrás. (Az eredeti nevek az évszázadok során aztán nem egyszer torzulnak, változnak a bejegyzésekben, van olyan családnév, amelynek akár négy változata is ismert.)

A beköltözők nagyrészt a török hódítás után itt maradt romokat építették újjá a mai Fő tér és a Mókus utca közti területen.

Ennek köszönhető, hogy az utcanevek évszázadokig németek voltak, a magyar elnevezés nem egyszer fordítással keletkezett. A Lerchen Gasséból Pacsirta(mező) utca, a Kronen Gasséból (Kis)korona utca, a Frühling Gasséból Tavasz utca lett. Máshol átkeresztelték: a Kerék utca korábban például Drei Herzen Gasse (Három szív utca) néven szerepelt a térképeken.

Hergelaufene és tősgyökeres 

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az igazi óbudaiak a Filatorigát és a Nagyszombat utca közt laknak, aki nem, az csak afféle “hergelaufene”, azaz jött-ment. 

Egészen a tizenkilencedik századig egy-egy sváb család használt egy telket és házat. Az istálló, a gabonatároló és az ól a lakóház mellett állt, az illemhely az udvaron volt. Ez a modell sokáig megmaradt, ám a filoxéra után, amikor a sváb lakosság nagy része a szőlőművelésről kényszerűen áttért a vendéglős-szakmára, kialakítva ezzel Óbuda „vendéglátós” arculatát, más részük pedig gyárakban talált munkát, az egykori házhelyek közül sokat beépítettek, 8-10 egyszoba-konyhás lakhelyet kialakítva egy-egy telken, a gazdagabbak pedig bérházakat húztak fel a Bécsi út és a Pacsirtamező utca közti területen, megváltoztatva ezzel az addig inkább mezővárosias település arculatát.  

Hogy mikortól nevezik az itt élő svábokat braunhaxlereknek, azaz barnalábúaknak, azt nem tudni – ráadásul az sem világos, mi a név eredete: egyes magyarázatok szerint a szőlőtaposás közben a napon lesült lábszáruk, más magyarázat szerint a barna lábszárvédő miatt kapták ezt a nevet.

A városban az 1700-as évekre már 30-40 német család élt, egészen a 19. század közepéig az anyakönyvekből is egyértelműen kikövetkeztethető a származásuk, lévén őrizték német neveiket és a német földön tisztelt szentek emlékét – az óbudai svábok közt például számtalan Martinus és Barbara akadt.

Az 1848-as szabadságharc idején indul csak meg az első magyarosítási hullám, amelynek nyomai az anyakönyvekben is láthatók.

Gemini és trimini

A 17-19. században egy-egy helyi német családban átlagosan 6-7 gyerek született, közülük 3-4 érhette meg a felnőttkort. A helytörténeti kutatások szerint Óbudán a német családokban feltűnően magas volt az ikerszülések száma, nem volt ritka még a hármasiker sem. Előbbit az anyakönyvekben „gemini”, utóbbit „trimini” megjegyzéssel jelölték. Érdekes, hogy 1840-től megjelenik a magyar „kettős” kifejezés az ikrekre vonatkoztatva. A remek születési statisztikák ellenére az ikrek – főleg a hármasikrek – szinte soha nem élték túl a csecsemő korukat a kis születési súly és az orvostudomány fejletlensége miatt, így a felnőtt braunhaxler lakosságban elenyésző volt a számuk.

Ennek ellenére tudunk olyan családról, ahol egy ikerpár mindkét tagja megélte a felnőttkort: Weber Pál és György 1893-ban születtek és fel is nőttek annak rendje és módja szerint. Sorsukra később visszatérünk – mivel regénybe illik.

Vörösvári út 13-133. Fahn Gyula vendéglőjének kerthelyisége (1938) Forrás: Fortepan/Fofel József

 

Annyi bizonyos, hogy 1880-ban a lakosság 65,4 százaléka volt sváb, mintegy 15 ezer fő. De mivel foglalkoztak ezek a Weberek, Schlosserek és a többiek?

Ahogy említettük, Óbuda egészen a 19-20. század fordulóján bekövetkezett filoxérajárványig szőlőtermő vidék volt, így a német területről érkező telepesek nagy része is szőlőműveléssel, borászkodással, borkiméréssel foglalkozott új hazájában, letéve ezzel a későbbi „magyar Grinzing” és a Krúdy-városként aposztrofált kockás abroszos, kadarkás, vendéglős Óbuda alapjait. Amely státus egyébiránt aztán épp a filoxéra miatt erősödött meg, igaz, a nagy szőlővész után a sváb kocsmárosok nem a saját, hanem az Alföld borait mérték ki vendéglőikben, a legtöbb helyen heti egyszer-kétszer, vagy akár mindennap meleg étellel is várva a betérőket.

A filoxérajárványig a Péterhegy, a Testvérhegy, az Aranyhegy és a Csúcshegy is be volt ültetve szőlővel,  az októberi szüreti körmenetek szokása pedig a szőlővész után is megmaradt.

A korabeli leírások szerint az útvonal a Kórház utcai piactól indult és a Solymári utca – Föld utca – Bécsi út – Újlaki templom – Lajos utca útvonalon haladt. A borszentelés napja december 27-e volt, ekkor a családfők egy-egy üveg bort vittek a misére, majd a nedűvel megszentelték a hordókat.  

Sváb és katolikus

Amint az a körmenet és a borszentelés szokásából is látható, a helyi német lakosság kizárólag katolikus volt – olyannyira, hogy járta régen egy mondás is, amely szerint „egy igazi óbudai sváb és katolikus”.

Hogy mennyire értettek ezzel egyet a Zichy-birtokra a török kiűzése után azonnal visszaköltöző és már korábban is itt élő református magyarok, az jó kérdés – annál is inkább, mivel egy idő után még templomukat is át kellett adni a Habsburg-udvar és a földesúr által is támogatott sváb katolikusoknak.

Innentől Óbuda vallási arculatát három, igen markáns felekezet határozta meg: a Péter-Pál-templomot a katolikus svábok használták, emellett hamarosan elkészült a református magyarok új temploma, a beköltöző nagy számú zsidóság miatt pedig zsinagóga is épült Óbudán. Ma is mindhárom megvan.

Ennek ellenére – a korabeli leírások alapján – a 19-20. században elsősorban a katolikus svábok ünnepei határozták meg Óbudát:

A Péter-Pál napi búcsúhoz köthető Kirschen Kiritog, cseresznyés búcsú és körmenet például olyan híres volt, hogy egy idő után Buda és Pest népe is megjelent rajta, csakúgy, mint a krumplibúcsún.

Szintén az óbudai sváb katolikus hagyományhoz kötődik a Kiscelli-dombi Mária-zarándoklatok szokása.  (A sváb ünnepekről előző lapszámunkban olvashattak: Horváth Péter: Hagyomány és ünnep a régi Óbudán,  Óbudai Anziksz 2023/tél.) 

Az évtizedek alatt Óbuda német lakossága lassan, de biztosan nőtt. A legtöbb családban sok gyerek született, noha magas volt a gyermekhalandóság is. A későbbi adatokkal, amelyek szerint Óbudán sok a tébécés, összevág, hogy a halál oka a legtöbbször tüdőbaj volt. 

Mókus utca 22. Híd vendéglő (1972) Forrás: Fortepan/Óbudai Múzeum

Említettük, hogy a sváb családokban aránytalanul sok ikerterhesség következett be. Gálosfai Jenőné helytörténeti monográfiájában beszámol a Weber családról, ahol húsz év alatt tizenöt gyerek született, köztük az említett ikerpár. Az anya, Thaler Mária 1852-ben jött világra, sok gyermeke közül nyolc érte meg a felnőttkort, köztük az ikrek. Egyikük az első világháborúban esett el a fronton, a másik, mivel mozgásszervi problémája miatt nem lehetett katona már az első világégésben sem, megélte a második világháborút, sőt túl is élte. Az ostrom végnapjaiban véletlen találat érte, így mindkét fiú a háború áldozata lett, igaz, pár évtized különbséggel, és két különböző háborúé…  

Lázadás, kolera, árvizek 

Az óbudai sváb közösséget a történelem során számtalan trauma érte. A két világháborút túlélőket a negyvenes években telepítették ki, a hazájukat elsősorban a békásmegyeri közösség tagjai vesztették el, amire még visszatérünk.  

Azonban korábban is akadtak konfliktusok és tragédiák. Először az adók emelkedése ellen lázadt fel a lakosság 1772-ben, amikor az úgynevezett Óbudai zenebona során Ferbert Ferenc uradalmi tanácsossal kerültek összetűzésbe a helyi német lakosok. A lázadás vezetőjét megbüntették. (Erről lásd külön cikkünket: Horváth Péter: Lázadás Zichy Péter földesúr ellen.)

Az 1838-as jeges árról már többször szó esett e lapban – ez volt az az árvíz, amelyben Óbuda nagy része megsemmisült. 

A tizenkilencedik században amúgy sem jártak jó idők az akkor már javarészt sváb-zsidó Óbudára, nem sokkal korábban, 1831-ben kolerajárvány söpört végig a városon. Bár július 12-én lezárták a várost, már késő volt, augusztusban naponta 100-200 ember betegedett meg és nem egyszer 10-12 óra alatt bele is halt a fertőzésbe.

Az 1838-asnál kevésbé ismert az 1876-os árvíz története, amelyre a korábbi tapasztalatok tükrében már felkészült a lakosság. A pékek előre dolgoztak, a lakók megerősítették a házakat, ivóvizet tartalékoltak, így viszonylag kis károkkal megúszták a Duna áradását. 

Az árvízhez kapcsolódik a fent már említett sváb krumplibúcsú legendája: a helyi történet szerint a hegyvidéken élő németek libazsírral és krumplival kínálták a hozzájuk menekülőket, évente erre a gesztusra emlékeznek télen.  

Békásmegyer és a kitelepítés

Egy idő után a közeli Békásmegyer, vagy német nevén Krottendorf is benépesült. Az itt lévő középkori település a 17. században semmisült meg. 1727-ben „kietlen helyként” említik, amely a Zichyek birtokában van. 

A területre 1740 körül költöztek be újra, mégpedig sváb telepesek. A történet rekonstruálását azonban megnehezíti, hogy a várostörténet kezdetéről szóló iratok egy tűzvészben megsemmisültek. Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század közepéről származó adat szerint a 834 fős lakosság száz százaléka vallotta magát németnek, ám a magyarosodás hamarosan elindult, és 1930-ban már csak 26,9 százalék volt az arányuk Békásmegyeren.

A Római-fürdő egyik patakja, a Krempl-malomárok, szemben a Schuszter-malom Forrás: Fortepan

A lakosság főleg gyümölcstermesztésből és iparos munkákból élt, a nők nem egyszer vállaltak munkát a csillaghegyi és az újpesti textilgyárakban. 

Ahogy említettük, az óbudai és a békásmegyeri svábok történetének legszomorúbb fejezete a második világháború után következett be. 

1945 decemberében kormányrendelet született a németek kitelepítéséről. Ez azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámláláson németnek vallották magukat. Nagy Imre belügyminiszterként hozott 1946-os rendelete ugyan mentesített egyeseket, ám Óbuda, főleg Békásmegyer német lakosságát ezekben az években elűzték hazájából. A kitelepítettek mindössze egy húszkilós csomagot vihettek magukkal. Az első csoportot 1946. február 28-án, a második csoportot március 5-én indították útnak. Békásmegyerről 575 családot, 2440 főt telepítették ki Németországba. 

 

Kocsmák mentén 

Óbuda a tizenkilencedik-huszadik században a leginkább sváb kisvendéglőiről volt ismert, ez az a bizonyos „Krúdy-város”, amely a mai napig nosztalgikusan él a köztudatban. Az egykori sváb vendéglők története jól feldolgozott. Számtalan olyan vendéglős-kocsmáros dinasztiáról tudunk, amely sokáig meghatározta Óbuda arculatát. A Thalerek a mai Hídfő utcában üzemeltettek vendéglőt. A Gittinger-kocsma unikum volt abból a szempontból, hogy nő vezette, özvegy Gittinger Károlyné, aki egyben az itt működő spór-egylet (a törzsvendégek által létrehozott takarék-egylet) vezetője is volt. A Weberekről már szó esett, ők a Hídfő utca 16. szám alatt üzemeltettek vendéglőt. A ház ma is megvan. Tipikus óbudai épület, középen kocsibehajtóval. A lakóépület balra, a kocsma jobbra nyílt, a vendégkört főleg a hajógyári munkások alkották. 1952-ben államosították. Egy másik Weber, Weber József a Szentendrei úton, a Rómaifürdő és Csúcshegy közt nyitott vendéglőt, míg Weber Ferenc kifőzdéje a Kórház utca 42-ben, az 1920-ban épült piac mellett volt – érdekesség, hogy felesége a javarészt a piacon árusító bolgárkertészekből álló közönségre való tekintettel megtanult bolgár ételeket készíteni, míg a tulajdonosról feljegyezték, hogy „tudott szlávul”. Nagy vendéglős család volt a Schlosser, 1883–1952-ig huszonhárom Schlossernek volt vendéglője Óbudán. A „híres” Schlosser a Bécsi úton működött az 1951-es államosításig, majd 1991-ben visszakapta az üzlethelyiséget a család. A kocsmárosok közt ismert volt még Heilige (Szent) Flesser, akinek a (régi) Szentendrei út 52-ben volt vendéglője. Szenteskedő hírében állt, így a vendégek gyakran provokáltak trágársággal járó verekedést, veszekedést. Ilyenkor a kocsmáros – anélkül, hogy fizettek volna – kidobta őket.

 

Felhasznált irodalom 

Óbuda története. Főszerk. Népessy Noémi. Budapest, 2020. 

Gálosfai Jenőné: Német földről gyalogszerrel, tutajjal/Zu Wasser und zu Lande – aus Deutschland. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, VIII. évf. 1. szám. Budapest, 2003     

Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, XII. évfolyam 1. szám. Budapest, 2007 

Szülőfalunk, Békásmegyer. Szerk. Wittinger László. Budapest, 1997.

Hidvégi Handl Iván: Svábok és zsidók Óbudán a 20. század első felében. Kairosz kiadó, Budapest, 2014.

Lázadás Zichy Péter földesúr ellen

Az oszmán török hódítás hosszú, csaknem kétszáz évig tartó ideje alatt az ország számos területe és települése részben vagy teljesen elnéptelenedett. Ez arra ösztönözte a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-udvart, hogy betelepítések útján pótolja az elmenekült vagy elpusztult lakosságot. A 18. század elejétől zajló betelepítések szervezetten működtek, de spontán is zajlottak. A szervezett betelepítések – kormányzati vagy földesúri akarattal – egyik egyértelmű célja az volt, hogy az új betelepülők főleg németajkúak és római katolikus vallásúak legyenek. Emellett a gazdasági érdekek voltak a legfontosabbak, amelyek szerint a lehető legrövidebb idő alatt újjáépülő települések és uradalmak anyagilag prosperálóvá váljanak.

Óbudai halotti anyakönyv, 1718

Óbuda a török hódoltság idején csak rövid periódusokra vált néptelenné, az elmenekült lakosság mindig visszatért. Buda visszafoglalását (1686) követően – megvárva Fehérvár felszabadítását –, 1688-ban negyven, korábban a harcok elől elmenekült óbudai család költözött vissza a településre. Ezek a családok mind magyarok és protestáns vallásúak voltak.

Ők kezdték meg a romos város feltámasztását, a tönkretett mezőgazdasági területek újjáélesztését.

Nyilvánvaló, hogy ez a csekély létszámú magyar lakosság kevésnek bizonyult a település sikeres újjáépítéséhez, a gazdaság beindításához, s ez a tény az új földesurak előtt is ismert volt.

Az oszmán török hódoltság korában Óbuda, illetve a hozzátartozó uradalom a komáromi királyi váruradalom részét képezte, tehát a Királyi Kamara (Kincstár) tulajdonában volt. A további harcokhoz a Habsburg-udvarnak jelentős bevételekre és hűséges alattvalókra volt szüksége, ezért több, a Kamara kezelésében álló birtokot eladott vagy elzálogosított. Ezt a lehetőséget használta ki id. Zichy István kamaraelnök, aki fényes katonai karrierje mellett jelentősen növelte birtokait, illetve egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. Ennek köszönhetően grófi címet kapott. I. Lipót király 1659-ben kelt adománylevelének értelmében id. Zichy István megvásárolta, így a család tulajdonába került az elzálogosított komáromi váruradalom és annak tartozéka, az óbudai uradalom. Az udvar és az új földesúr között kötött kontraktusnak megfelelően az egykori koronabirtok magánföldesúri tulajdonba került.

Ez a korszak legnagyobb mértékű adományozása volt, emiatt későbbi vádaskodások és tulajdoni harcok elindítójává vált.

Az óbudai uradalom tizenkét településből állt – Óbuda mellett hozzátartozott Békásmegyer, Szentendre, Zsámbék, Budakeszi, Budaörs, Bogdán (Dunabogdány), Perbál, Szántó (Pilisszántó), Monostor (Szigetmonostor), Tótfalú (Tahitótfalu), Tök, Bolgárfalu, Csík, Szentpéter, Kissing, Tah, Torda és Várad –, amelyeknek egy része teljesen elnéptelenedett. A törökök kiűzését követően a Budai Kamara Felügyelőség kétségbe vonta a Zichyek földesuraságát Óbuda és az uradalom többi települése felett, a királyi adománylevelet formai hiányosságok miatt nem tartotta érvényesnek. Azonban a nagy befolyású Haditanács a korábban komoly hadisikereket felmutató Zichy István mellé állt, és egy időre elcsitultak a birtokviták. A betelepítések ügyében a Zichyek pártolták a németajkú katolikus családok prioritását, de más népcsoportok is egyre nagyobb számban érkeztek.

Óbudai házassági anyakönyv, 1718

Óbudára kezdetben kizárólag délnémet – leginkább sváb és bajor – területekről jöttek telepesek, akik egy jobb élet reményében költöztek a településre. Eredeti lakóhelyükön túlnépesedés volt, valamint folyamatos háborúk dúltak, mindemellett jelentősen súlyosbodott a földesúri kizsákmányolás. Az első német telepescsoport – tizenhét nőtlen fiatalember – 1698-ban érkezett Óbudára. Őket több hullámban követték telepesek német területekről, akiknek először meg kellett váltaniuk szabadságukat, majd szerződést kötöttek az új földesúrral. Ennek értelmében az Óbudára költözők házhelyet és csekély méretű földet, továbbá három év adómentességet kaptak, sőt a szőlőműveléssel foglalkozóknak öt év adómentesség járt. A földesúr és a jobbágyok közötti kontraktus más számos kötelezettséget is tartalmazott. Ezek a szerződések nemcsak az újonnan betelepítettekre, hanem a korábbi magyar lakosságra is érvényesek voltak, és lejártuk után mindig meg kellett azokat újítani. Idővel jellemzővé vált – akár az uradalmon belül is – a jelentős népességmozgás, elköltözés és beköltözés.

A migrációs folyamat eredményeként Óbuda egyre inkább német településsé vált, a bíró és városi tanács (12 esküdt) többsége német volt.

Az első német bíró Thomas Hientzmann volt, aki 1702-től töltötte be a tisztséget. Óbudán – a többi uradalomhoz tartozó településtől eltérően – évtizedeken át német volt a bíró és az esküdtek között is csak pár magyart találunk. Ezt a rendszert csak jóval később szabályozták.

Óbuda újjáépítése és a szőlőföldek újra művelése viszonylag gyorsan zajlott, amiben óriási szerepe volt a frissen betelepült németajkú családoknak. A régi, magyar lakosság hamar háttérbe szorult és jelentős részük el is költözött. A protestáns vallásúakra is hatással volt a nagyarányú katolikus német lakosság befolyása, hiszen a Zichy család őket támogatta. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a német jobbágyokkal más területen kivételeztek volna. Az Óbudán és az uradalom más településein élő népesség életét – származásától függetlenül – alapjaiban határozta meg a jobbágyi szolgáltatások mértéke és módja, amely hatással volt a vagyoni helyzetre és tagolódásra, a gazdálkodásra. A Zichy család maximálisan ki akarta használni az uradalom gazdasági lehetőségeit, ezért keményen megadóztatta jobbágyait és jelentős robotszolgáltatásokat szabtak meg. A jobbágyi terhek mértékét sok minden befolyásolta – a lakosság összetétele, gazdálkodási szint, árutermelés fejlettsége, a jobbágyok jogi helyzete és teherbírása, valamint ellenállási lehetőségei –, mindez a Zichyek óbudai földesurasága alatt, 1659–1766 között többször változott. A különböző földesúri terheket rögzítő és adott időnként megújított szerződések nem voltak egységesek az egész uradalomban, sőt a magyar és a német lakosságra vonatkozóan sem. Településenként és nemzetiségenként, illetve foglalkozási áganként is más szerződés volt érvényben.

A földesúri terhek mértéke és a jobbágyság egyre romló helyzete Zichy Péter földesurasága idején jutott arra pontra, hogy lázadás tört ki. 

A birtokszerző id. Zichy István unokája, Zichy Péter gróf 1701 és 1726 között állt az uradalom élén. Rossz híre még édesapja, ifj. Zichy István idején elterjedt, és amikor átvette a hatalmat, a hír be is igazolódott. Ugyan elődeihez hasonlóan voltak katonai érdemei, és idővel számos méltóságot viselt, erőszakos természete mellett rendszeresen túlköltekezett (halálakor adósságai meghaladták a 300 ezer forintot, de a pontos összeget nem ismerjük). Minden, az uradalmat érintő intézkedése folyamatos adósságai törlesztésére és kifizetésére irányult. Felgyorsította a betelepítéseket, ami a földparcellák elaprózódásával járt, miközben jelentősen és rendszeresen emelte a kisebb telkekkel rendelkezők adóit és robotszolgáltatásait. Megnövelte a saját kezelésű földesúri földek területét, és három napra emelte az ott végzendő robotot. Engedélyt adott a Budáról és Pestről vagy a birodalom más területeiről elüldözött zsidók óbudai és zsámbéki letelepedésére, amit védelmi pénz lefizetéséhez és az országos kereskedelembe történő bekapcsoláshoz kötött. Az adósságok fejében több uradalmi birtokot elzálogosítottak. A földesúri birtokban lévő malmok, mészárszékek, kocsmák és az óbudai serfőzde haszonbérleti (árenda) díját szintén a végletekig emelte, ami újabb konfliktusokhoz vezetett. Már az 1700-as évek elején arról tájékoztatta a grófot Szenthe Miklós uradalmi jószágkormányzó, hogy az óbudaiak inkább a Vízivárosba készülnek zsellérségbe menni, mint a sajátjukon dolgozni.

A földesúri kiszipolyozás mellett a Rákóczi-szabadságharc is ebben a korszakban zajlott, ami 1704–1707 között többször okozott pusztítást az uradalomban.

Zichy Péter a szabadságharc idején Nyugat-Magyarországra tette át székhelyét, és több panaszos levelet írt az uralkodónak, hogy a „szörnyű zendülés” miatt milyen hatalmas károk érték. Azonban a ránk maradt összeírásokból világosan kiderül, hogy ezek a károk korántsem voltak olyan mértékűek, mint amilyennek a földesúr beállította.

Óbudai keresztelő anyakönyv, 1718

A kamarának is kapóra jött a Zichy-jobbágyok elégedetlensége, főleg, hogy azok többsége már német volt. A pattanásig feszült állapotokat kihasználva nem nyíltan indított támadást a földesúr ellen, hanem az óbudai jobbágyokat használta fel célja eléréséhez. A már többségi óbudai német lakosság, 1714. január 1-én hivatalos beadványt küldött az udvarnak, amelyben a település középkori jogállásának visszaadását kérték. A beadványt hivatalosan a városi tanács jegyezte, amelynek élén Thomas Hientzmann állt, aki 1714– 1715 között volt második alkalommal óbudai bíró (már 1703– 1704 között is bíró volt). Az iratban II. Ulászló király kétszáz évvel korábban, 1514-ben kiadott egyik dekrétumára hivatkoztak, amelyben Óbudát az elidegeníthetetlen koronabirtokok közé sorolta. Az óbudai kommuna így akart megszabadulni a Zichy család, konkrétan Zichy Péter zsarnoksága alól. Az óbudaiak petíciójának értelmezése és a döntéshozatal hosszú ideig elhúzódott. A kulcskérdés a település középkori jogállása volt, amiről a német telepesek csak felszínes információval rendelkezhettek. Az óbudai jobbágyok felbujtásában közvetve a pesti várkapitány és a pesti városi tanács jogtanácsosa is részt vett, akik szintén betelepült németek voltak, és csak felsőbb körökből értesülhettek Óbuda középkori jogállásáról.

Közel nyolc évig tartó pereskedés és harc kezdődött az óbudai jobbágyok és Zichy Péter között, amely változó eredményeket hozott. A jobbágyok oldalán az Udvari Kamara állt, amely mindenképpen vissza akarta szerezni az értékes uradalmat, ám ehhez számos jogi procedúrán kellett megvédeni érdekeiket. 1714 nyarán a beadványt továbbították a Pozsonyban működő Magyar Kamarának, ahol több mint egy év elteltével született jogi szakvélemény, amely az óbudaiaknak adott igazat. A vélekedés szerint II. Ulászló és Habsburg Albert király rendelkezései szerint Óbuda elidegeníthetetlen koronabirtok, amelyet vissza kell szerezni, de addig is a földesúrnak abba kell hagyni a helyi jobbágyok háborgatását. Ez komoly figyelmeztetés volt Zichy Péternek, aki Bécsben és Pozsonyban is mindent megtett érdekei és a családi birtokok megvédéséért. Közben nem feledkezett meg az óbudaiakról sem, akiket tiszttartója útján tovább fenyegetett. A Magyar Kamara 1715 végén lehetőséget adott a grófnak, hogy kifejthesse véleményét a beadvánnyal kapcsolatban. Ezzel élt is, és teljesen alaptalannak tartotta az általa megvetett óbudaiak kérelmét. A Magyar Kamara 1716 szeptemberében adta tovább a kérvényt a bécsi Udvari Kamarához. Ez óriási fordulat volt a korábbi döntéshez képest. Az új szakvélemény – ezt is ugyanaz a jogtanácsos, Majthényi János készítette, mint az előzőt – szerint Zichy Péternek van igaza, mert az óbudai német lakosság nem helyben született (idegen), így semmilyen módon nem formálhatnak jogot a település régi jogállásának visszaállítására. A betelepült jobbágyok a Zichyek földesurasága alá tartoznak, amit szerződésben is rögzítettek, elfogadtak.

A pálfordulást az okozhatta, hogy a gróf tudomást szerzett a Kamara szerepéről az óbudai mozgalomban.

Ezt kihasználva Zichy Péter újra megemelte az adókat és kötelezettségeket, amire válaszul az óbudaiak újabb beadványt intéztek az udvarhoz, amelyet Thomas Hientzmann és Johannes Frei vittek Bécsbe. Az uralkodó, Habsburg III. Károly 1717 elején erélyesen felszólította Zichy Pétert, hogy a kialakult helyzet rendezéséig fejezze be az óbudaiak sanyargatását. Azonban a grófot ez már nem nagyon riasztotta el a további zaklatásoktól, sőt, a lázadók általa vélt négy vezetőjét – Orbán Péter csizmadiát, Andreas Weirer ácsot, Simon Elsant és Franz Richter kőművest – lefogatta, és a zsámbéki uradalmi központ börtönébe záratta. A két valódi vezető, a korábbi óbudai bíró, Thomas Hientzmann és Johannes Frei továbbra is szabadok maradtak, mert Pozsonyban és Bécsben intézték a beadvány ügyeit. Az óbudaiak újra tiltakozó iratot küldtek az uralkodóhoz a letartóztatások miatt, amely hatására a király újfent felszólította Zichy Pétert a zaklatások befejezésére és rabok szabadon engedésére. Végül a raboknak sikerült megszökniük – valószínűleg a zsámbéki tiszttartó tudtával – és elmenekülniük.

Végül az ügy a nádori bíróság elé került, ahol 1717 nyarán, a Pálffy Miklós vezette testület elutasította az óbudai lakosság beadványát. Ez a döntés nem igazán tetszett az Udvari Kamarának, amely továbbra sem tett le a birtok megszerzéséről. Ennek az egyik módja egy birtokcsere lett volna. Erre Zichy Pétert is figyelmeztették bécsi ismerősei, de a gróf semmilyen módon nem akart lemondani a borkereskedelem miatt jelentős bevételt adó óbudai uradalomról. A helyzet odáig fajult, hogy a gróf még a szüret elkezdését is megtiltotta az óbudaiaknak, nehogy a bevételeikből tovább tudják intézni kérésük támogatását a hivatalos szerveknél. Ismét az udvarnak kellett intézkednie az ügyben, hogy a szüret minden bonyodalom nélkül megtörténjen. Az év végére megszületett az új szerződés Zichy Péter és az óbudai jobbágyok között, amelynek érvényében már nem egy összegben kellett az évi adót befizetniük, hanem házanként tizenöt forintot. A további pontokban megszüntették a kötelező robotot, engedélyezték az egész évben nyitva tartó községi kocsmák működését a megmaradt urasági kocsmák mellett, rögzítették, hogy az óbudai serfőzde csak helyben árulhatta sörét. Az új kontraktus utolsó pontja szerint az óbudaiak elfogadják a Zichy család örökletes földesuraságát, és többet nem lázadnak fel ellenük.

A szerződés – a korábbiakhoz képest mindenképp – kedvező volt az óbudaiaknak, ennek ellenére a harc még nem ért véget, sem a jobbágyok, sem az udvar részéről. Ennek egyik oka Zichy Péter bosszúja volt.

A haragos gróf 1718 nyarán lefoglaltatta a mozgalom vezetője, a távollévő Thomas Hientzmann minden vagyonát. A korábbi bíró bepanaszolta Zichy Pétert méltánytalan tettéért, főleg az óbudaiak ügyét eddig is támogató királyné állt ki mellette. Az Udvari Kamara szintén megkapta a panaszlevelet, de érdemben már nem foglalkoztak vele. Thomas Hientzmann és fivére, Mathias elköltözött az uradalomból, ami a mozgalom végét is jelentette. Ezt követően a gróf többször akart változtatni az 1717-ben kötött szerződésen, hogy az számára kedvezőbb legyen, de ez végül nem sikerült neki. A bosszúszomjas földesúr keményen be akarta hajtani az óbudaiakon a beadványuk miatt keletkezett adósságaikat, amelyet nehezen, de teljesíteniük kellett. Az udvar még évekig foglalkozott az uradalom ügyével. A procedúra végül csak 1722 elején zárult le, és elismerték a Zichyek jogait.

Az 1720-as évektől Óbudán jelentős fejlődés és növekedés kezdődött, aminek mozgatója a borkereskedelem volt. Az óbudaiak, pontosabban a városi tanács Zichy Péter ellen indított mozgalma, amelynek tagjai főleg németajkúak voltak, nem érte el eredeti célját, és az uradalom földesúri kézben maradt. Azonban az új szerződések alapján kijelenthető, hogy a földesúri terhek és a robot kötelezettségének ügyében jelentős sikert értek el. Az Udvari Kamara nem adta fel a küzdelmet, és végül 1766-ban az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a koronajavak közé. A sors fintora, hogy a Kamara ugyanarra hivatkozott, mint évekkel korábban a Thomas Hientzmann vezette óbudai jobbágyok.

Ali király, a sárkány, Jerkó meg a nagypapa

Az Ali király vacsorája hangsúlyosan óbudai mesekönyv. Már az elején felbukkan a kiscelli domb, ott szánkózik a király a gyerekekkel. Amikor helyszínt kerestél a mesének, miért éppen Óbudára esett a választásod? Mi köt ide azon kívül, hogy az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként az elődöm voltál? 

Amikor a mese íródott, Óbudán éltünk a családommal, rengeteget kirándultunk a környéken. A Kiscelli Parkerdő azóta is az egyik kedvenc helyünk. Fel sem merült más helyszín, főleg, hogy eredetileg az Anzikszba íródott a mese.

Budapest nagyon sok kerületében éltem az elmúlt húsz évben, de Óbuda volt az, ahol igazán otthon tudtam lenni, valószínűleg a kisvárosi jellege miatt.

És persze a csodálatos emberek miatt, akikkel itt hozott össze a sors. A Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit és Tóth Éva könyvtáros barátaim segítettek beágyazódni Óbudán, és ők azok, akikkel elköltözésem óta is tartjuk a kapcsolatot. 

Könnyű itt lokálpatriótának lenni, mert Óbuda tényleg olyan, mint egy kisváros, mindenkinek megvan a saját bejáratott kofája a piacon, fodrásza, aki gördeszkára ülteti a gyereket, miközben a haját vágja, és hát a törzshelye, ami nekem a Vasmacska KávéZoo nyuszi szekciója.

Van Óbudának egy híres meseírója, Csukás István. Hogy viszonyulsz hozzá meseíróként és egykori gyerekként, olvasóként?

Csukás István meséin nőttem fel, a mai napig nagyon szeretem őket, de nem csak a meséit, a verseit is. Kisebbik fiamnak sokat olvasok, és gyakran kerülnek elő a kötetei. Sőt, a suliban most épp a Tücsök téli meséjét dolgozzák fel. A meséi örökérvényűek, pont annyit adnak ma a gyerekeknek, mint nekünk anno. Emlékszem, mennyire megrázott gyerekként, hogy kitagadták Süsüt a családból, csak azért, mert más, mint a többiek. De az is kristálytisztán él bennem, mennyire boldog voltam attól, hogy a királyfival összebarátkoztak. A Süsü népszerűségéhez persze hozzájárult a bábfilm is, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és ha Süsüre gondolok, Bodrogi Gyula hangján szólal meg a fejemben. Az illusztrációk pedig ha lehet, még magasabbra emelték a Csukás meséit, itt van például Pom-Pom, akit a zseniális Sajdik Ferenc rajzolt meg. A figurái ikonikusak, nem véletlen, hogy nemcsak mesefilm, hanem még játszótér is készült a figurák alapján.

Az Ali király történet egyszerre operál a klasszikus mesék eszközkészletével – király és királyné, beszélő kutya –, de közben meg elég kortársnak is tűnik, a király jobban hasonlít egy nagypapára, mint egy királyra, a sárkány meg épp telefonál és pizzát rendel, amikor a főhősök odaérnek. Szerinted hogyan lehet jól kortárs kontextusba  tenni a klasszikus meseelemeket? 

Szerintem nem tudnék olyan „klasszikus” mesét írni, mint például a Jancsi és Juliska, vagy épp a Piroska és a farkas. Az én lelkivilágomba egyszerűen nem fér bele ezeknek a meséknek a durvasága. A mese talán attól lesz leginkább kortárs, hogy olyan fordulatokat használ, amibe a gyerek bele tud helyezkedni, és ebből a számára kényelmes világból szárnyalhat aztán a fantáziája, mehet Lábbusszal, kvaterkázhat a Jetivel. Egy dologra figyelek – amit kihúzni sem engedtem – az a szórakoztató, meglepő szóhasználat, a nyelvi humor, és talán ez lehet még az, ami a kortárs mesét akár klasszikusokhoz közelebb viszi. 

Akkor az is a lelkivilágodnak köszönhető, hogy a figuráid közt nincs igazán félelmetes? A sárkányt például nemcsak, hogy nem ölik meg, de kifejezetten jó fej és szereti a gyerekeket. A  legvégén előtűnő Lápi Rittyó se az az igazi gonosz mesefigura.

Valószínűleg igen. Egyszerűen nem hiszek a toposzokban, kategóriákban, mint ahogy nem hiszem azt sem, hogy a kaszabolásból bármi jó kisülhet. Abban sem hiszek, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy valaki nyilvánvalóan gonosz, lásd sárkány, hiszen egyébként lásd még: Süsü. Akkor miért mondanám ezt a gyerekeknek? Abban hiszek, hogy érdemes törekedni a jóra, érdemes megismerni egymást, akár némi rizikót is vállalva ezzel, ha például az illető egy Jeti.

Időként sokkal nagyobb harc az, ha rossz beidegződések ellenére képesek vagyunk egy helyzet mögé nézni, és felülírni az előítéleteinket, mint egy arra botorkáló fejét lesuhintani.

A mesében olyan helynek tűnik a világ, ahol nincs igazán gonosz ember vagy lény, és minden megoldható. Ez jó néhány klasszikus mesénkre is áll. De a valódi világban a dolgok nehezebben oldódnak meg. Szerinted mi a mese funkciója: hogy felkészítsen az életre, vagy valami más?    

Semmiképp nem szeretnék funkciót tenni a mesébe. Vannak persze segítő mesék, amelyek helyükön kezelve nagyon fontosak, de én itt semmi mást nem szeretnék, mint szórakoztatni. Ha a gyerekek kacagnak és együtt izgulnak, örülnek a szereplőkkel, én is nagyon örülök. Annak is, ha közben a mesét olvasó felnőttek sem unják halálra magukat. Ha pedig a gyerek mégis leszűr magának belőle ezt-azt, az a bónusz.

A mesédben a gyerekeknek először  a saját félelmeikkel kell megküzdeniük, csak utána jutnak el az ellenfélhez. Tudni rólad, hogy elvégezted a Buddhista Főiskolát. Benne van ez a tapasztalat a mesében? Szándékos, hogy a valódi feladat az önlegyőzés és senki nem az, aminek látszik? A remete meg a sárkány gonosznak tűnik, de nem az, a tündér kedvesnek tűnik, de nem az. Miért?

Biztos, hogy szerepe van ebben a Buddhista Főiskolának, de inkább olyan oldalról, hogy én kezdetektől így látom a világot, és ezért kerültem egyáltalán oda, és azzal, amit ott tapasztaltam, tanultam, megerősödött bennem az irány. A 2000-es évek elején sem a buddhizmusnak, sem a jógának nem volt ekkora kultusza, mint most, az én évfolyamomban talán hatan végeztünk. Ráadásul mindez Veszprém, a szülővárosom távlatából még furábbnak tűnik. Amúgy szerintem ebben a mesében semmi küzdés nincsen, izgulnak, persze, ki ne izgulna, ha egy mogorva remetével hozza össze a balsors, de olyan nagyon nem kellett magukat legyőzni, egyszerűen megismerik a vélt ellenfelet, akiről kiderül, hogy egy szerethető figura, feloldódik a kezdeti idegenkedés. Az viszont egy percig sem kérdéses, hogy mennek tovább, hiszen, ha nem szerzik vissza a varázs-merőkanalat, akkor elmarad a karácsonyi vacsora, na az tényleg rettenet lenne. Plusz a Lápi Rittyó legyőzése sem igazi legyőzés, hiszen nem döngölték földbe, s szórtak a fejére hamut, hanem megleckéztették egy kicsit annak érdekében, hogy visszaszerezzék az ellopott tárgyat. A karácsonyi vacsorán viszont ő is ott ül békében, a többiekkel együtt.

A hősök gyakorlatilag végigmennek Óbudán, mire véget ér a történet. Látsz arra lehetőséget, hogy valamilyen szervezett gyerekprogramban megvalósuljon a meséd, vagy bejárható legyen az útvonal?

Ó nem, ez az útvonal teljesen légből kapott. Agócs Írisz, a mesekönyv illusztátora megkérdezte, mikor az előzéklapra Óbuda hegyeit festette, hogy sorrendben mennek-e a gyerekek, a valóságban is létezik egy ilyen útvonal? Fogalmam nincs –  válaszoltam, aztán persze utánanéztem, és nyilván nagyon nem. Ugyanakkor, ha a gyerekeknek lenne egy Lábbuszuk, lehet hogy a hegyek is más sorrendbe rendeződnének.

Az Ali király rajzai nagyon passzolnak a szöveghez: vagányak és érzékenyek egyszerre. Hogy találtad meg a grafikust? 

Az, hogy az első mesekönyvemhez Agócs Írisz készítette az illusztrációkat, óriási ajándék volt.

Írisszel 6783 éve vagyunk barátok, és rajongok a munkáiért is, ezért egy pillanat aggodalom sem volt bennem, hogy nem olyan lesz a könyv, mint ahogy én megálmodtam.

Egyébként még annál is szebb lett! Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem volt ezen az úton.

A mesék film és könyv által is eljuthatnak a gyerekekhez. Sokan vizionálták a könyvforma megszűnését már évtizedekkel ezelőtt is, ehhez képest a mesekönyvek sorra születnek ma is. Mi a kettő közt a különbség, és neked miért volt fontos, hogy könyvet írj és ne mondjuk filmet csinálj? 

A mesefilm soha nem veheti át a mesekönyv szerepét, az összebújós közös olvasást, azt, hogy a film a gyerek fejében forog, miközben hallgatja a mesét, vagy épp olvassa. És semmi nem múlhatja felül azt a közös időt, amit ilyenkor a gyerekkel egymásra figyelve töltünk. Az viszont biztos, hogy egy rajzfilm mérföldeket dobhat egy mesén, mint például Pom-Pomon, vagy akár Dániel András Kufli hordáján. Egyszerűen sokkal több gyerekhez eljut, mint a könyv. De ha már megnézték a mesét, gyakran felmerül az igény, hogy legyen meg könyv formájában is. Az pedig nagy kár, hogy nem értek a mesefilmkészítéshez, nagyon bírnám, ahogy Mucsi Zoltán hangján megszólal a remete. És ha már itt tartunk, a Téli Pagony Fesztiválon volt Ali király debütálása, ahol Kovács Lehel és Mórocz Adrienn, a Katona József Színház kiváló színészei a gyerekeik közreműködésével színre vitték a mesét. Az előadás fantasztikus volt, az pedig örök élmény marad, ahogy láttam a csillogó szemű gyerekeket nevetni, tapsolni a színházteremben.

A második könyv, A csodálatos nagyapó olyan történetfüzér, amelynek ugyanazok a főhősei, de Jerkó az ezermester nagypapának köszönhetően minden fejezetben külön kalandba keveredik. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka viszony a szülő-gyerek viszonytól? Mit ad egy gyereknek egy jó nagypapa vagy nagymama?

A nagyszülő-unoka viszony teljesen más perspektíva, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Saját szüleimen látom, hogy mennyire másképp fordulnak a gyerekeim felé, mint anno hozzám. Ez olyan egyszerű dolgokon is múlik, hogy mindig van idejük, szívesen benne maradnak akár több napra is egy játékban, mindent félretesznek, amíg az unoka náluk van, ezt a koncentrált figyelmet nagyon értékelik a gyerekek. Van idő arra, hogy megtörténjen a csoda.

Nemcsak az Ali királyban, de Jerkó történetében is van szokatlan elem: megannyi tájszó, sőt néha szleng is színezi a nagypapa megszólalásait. Honnan jött az ötlet, és melyik nyelvi réteg szavai ezek: „szétkummantani”, a „pampuska”, vagy az, hogy valaki „elcsullong”? 

Főként a nagyszülőktől, dunántúli falusi környezetből jöttek ezek a szavak, de például az „elcsullangott” szót Baranyában hallottam először, és annyira megtetszett, hogy napokig mondogattam utána. Jó lenne, ha nem vesznének el ezek a szavak. 

A történet végén sejthető, hogy lesz folytatás, Jerkó és a nagypapa az őszi szünetre készülnek. Lesz folytatás?

Terveim szerint lesz, hiszen nagyon sok közös kaland van még nagyapóban és Jerkóban. A nagymama is fontos szereplője a mesének, hiszen ő biztosítja a muníciót a kalandokhoz.

Egy kedves barátom azt mondta olvasva a meséket, hogy nekem lehet valami trippem az evéssel, hiszen minden fejezet végén kínálkozik valami harapnivaló.

Az Ali király karácsonyi vacsorájában pedig egyértelműen a karácsonyi kosztért megy a küzdelem. Amúgy szerintem nincs, csak apám mesterszakács. 

Ennek a könyvnek nem Agócs Írisz, hanem Török Bianka az illusztrátora.

Biankát a Pagony Kiadón keresztül ismertem meg, és szuper illusztrátornak tartom. Nagyon tetszenek a gyönyörű rajzok mellett az olyan apróságok, mint hogy  Jerkó pólója egy kockás füzetlapból lett kivágva, a megfestett képek közé olykor-olykor bejön egy valós tárgy, mint például a nagypapa kávéscsészéje, vagy a festékes bödön, az illusztrációkba pedig beépültek kisgyerekek rajzai is – a képeken is összeér a képzelet és a valóság, akárcsak a mesében. 

 Mit jelent meseírónak lenni? Miben különbözik a meseírás a széppróza-írástól? Miért a gyerekeknek kezdtél el írni és miért nem felnőtteknek? 

Nem érzem ezeket a határokat. Szerintem nincs olyan, hogy valaki meseíró, vagy széppróza-író. Szerintem olyan van, hogy író. Egy könyvtáros kollégám mondta a minap, hogy már rég felnőttek a gyerekei, de ő még mindig heti rendszerességgel olvas meséket. Az én mesémet is olvasta, aminek őszintén örülök, mert kétlem, hogy a mesék világa csak a gyerekek privilégiuma lenne.

Rengeteg mesét írtam a gyerekeimnek, de csak mostanra ért meg bennem az, hogy megmutassam a nagyközönségnek. Legalább ennyi novellám van, de hogy azt valaha közreadom-e majd: még billeg a mérleg. 

Barbárok a spájzban

A görögök a bárbaros (’hebegő’) kifejezéssel eredetileg azon népek fiait illették, akik a tagolt, emberi beszéd – azaz a görög nyelv – adományával egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben voltak megáldva. A kezdetben ártalmatlannak számító, csupán csak a civilizációs különbségekre utaló szót a görög-perzsa háborúk (Kr. e. 5. század) által alaposan kihegyezett pánhellén öntudat töltötte meg pejoratív tartalommal. A „barbár” jelző onnantól kezdve az alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón élő, aktuálpolitikai szempontból nézve elsősorban a despotikus iga alatt nyögő ázsiai népek stigmatizálására szolgált, egyúttal a velük szemben érzett felsőbbrendűségi tudat kifejezésének verbális eszközévé vált. 

Athéni vörösalakos tányér (pinax) barbár íjász ábrázolásával Epiktétosz műhelyéből. (fotó: britishmuseum.org) Vulci (Kr. e. 520–500). British Museum, London 

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) korai fázisában az athéni városállam szkíta íjászokból (toxotai) szervezte meg saját rendőrségét, amelynek meg is lett a következménye.

A színborért hevülő, bugris szkíta rendőr nemcsak a görög ókomédia népszerű karakterévé, de az időtlen és idétlen rendőrviccek ihletőjévé is vált.

A görögség a rómaiakra is barbár népként tekintett, ám a Kr. e. 3. századtól egyre inkább kénytelen volt szembenézni a politikai realitásokkal. Amikor Róma nagyhatalmi helyzetének köszönhetően Kr. e. 228-ban meghívást kapott Korinthosztól a négy nagy pánhellén Grand Slam-torna egyikére, a helyi rendezésű isthmosi játékokra (ahol egyébként egy Plautus [’lúdtalpas’] nevű atlétája valamelyik versenyszámban el is nyerte a győzelmi mandulafenyő-koszorút), hivatalosan is megszabadult a „nem-görögség” bélyegétől. 

John Leech: Flamininus restoring Liberty to Greece at the Isthmian Games [Flamininus helyreállítja Görögország szabadságát az isthmosi játékokon.] Fametszet G. A. à Beckett: The Comic History of Rome [Róma vicces története] című művéhez (London 1851) (fotó: commons.wikimedia.org)

Az isthmosi játékok leghíresebb római szereplője kétségkívül a 2. makedón háború (Kr. e. 200–197) idején és azt követően is ideiglenesen Hellaszban állomásozó, felszabadító csapatok parancsnoka, T. Quinctius Flamininus volt. Flamininus, miután lerázta a görögség nyakából a makedón rabigát, a Kr. e. 196. évi Isthmián – fényes ceremónián – jelentette be Hellasz helyreállított szabadságát. Kár, hogy a görögök a szabadság fogalmát abszolút-, a rómaiak pedig helyiértéken kezelték: utóbbiak csupán a felszabadított rabszolgáknak kijáró, korlátozott mozgásteret értették alatta.

Miután Görögország és az egész hellenisztikus világ apránként római uralom alá került, már tanácsosabbnak is tűnt nem beszélni a hódítókkal kapcsolatos gondolatokról.

Felesleges is lett volna, a rómaiak ezt szavak nélkül is tudták: kulturális kisebbrendűségi érzés által felhorzsolt lelkük a korabeli görög társadalom lenézésével, városaik és szentélyeik kifosztásával és a műkincsek ipari léptékű kiszippantásával lelt hűsítő balzsamra.   

 

Se velük, se nélkülük – Róma és a barbárok bizarr viszonya

A rómaiak átvették a görögöktől a barbarus fogalmat, amelyet azonban ők már a lakott világ, az oikumené értékesebb részét magába foglaló Római Birodalom közigazgatási határain túl élő népekre alkalmaztak. (Halk megjegyzés: birodalmi területen is maradtak olyan – akár évszázadokon keresztül továbbélő – vaskori populációk, amelyeket az antik kultúra egyetlen vívmánya sem érintett meg, de hát ők elmaradottságukban is a „mi kutyánk kölykei” voltak.) A közigazgatási határon kívül élő és a birodalmi normáktól minden tekintetben eltérő népcsoportok földjét a 3. századtól bizonyíthatóan is Barbaricumnak nevezték. Az oikumené felosztása Római Birodalomra és Barbaricumra akár jól elrendezett világnak is tűnhetne, csakhogy a két fél hosszabb távon nem tudott békében megférni egymással, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb létbiztonságra és kedvezőbb megélhetési lehetőségekre ácsingozó barbárokon múlott. 

A Birodalom működése szempontjából mindig is nagy jelentőséggel bírt a belső migráció. A katonai csapatok ide-oda tologatása jelentős számú civil (családtagok, szolgák, vállalkozók, kalandorok) vándorlását is maga után vonta. Hasonló mozgásokat idéztek elő az újabbnál újabb kereskedelmi lehetőségek csakúgy, mint a lokális konjunkturális viszonyok, amelyek mágnesként vonzották a szabad munkaerőt a Birodalom egyik részéből a másikba, hála a tartományi határok nyitottságának (Egyiptomot leszámítva). A római társadalom azonban a császárkor kezdetére már komoly demográfiai problémákkal küzdött, különösen a Birodalom nyugati felén. Ezért a határtartományok helytartói afféle önjelölt humánerőforrás-menedzserként olykor be-betörtek a Barbaricumba, és erőszakkal akár teljes törzseket is áttelepítettek, hogy a Birodalom ritkábban lakott területein legyen elég munkás kéz, és ily módon adófizető lakos.

Giovanni Battista Piranesi: Via Appia, Sepolcro della famiglia Plauzia in Ponte Lugano [Via Appia, a Plautius család síremléke a Lucano-híd mellett]. Rézmetszet, 1756. (fotó: commons.wikimedia.org)

Ti. Plautius Silvanus Aelianus sírfelirata (a kép bal oldalán) sok egyéb mellett arról is beszámol, hogy a jeles férfiú Moesia helytartójaként (Kr. u. 61–66) több mint 100.000 embert telepített át adófizető lakosnak az Al-Dunától délre fekvő tartományba családostul, fejedelmestül, királyostul. Eljárása nem példa nélküli. Kortársa, L. Tampius Flavianus ugyanezt pannoniai helytartóként tette meg.

A szervezett birodalmi betelepítések legtöbbje mögött leplezetlen gazdasági érdek húzódott meg. Róma azonban csak ideig-óráig tudta kézben tartani saját betelepítési politikáját.

Marcus Aurelius markomann (166–175, 178–180) háborúit követően a kezdeményezés fokozatosan átcsúszott a recepciót kikényszeríteni kívánó barbár népek kezébe. A Birodalom fokozatosan defenzívába kényszerült, és egy idő után már csak futott az események után. 

A római-barbár kapcsolatok egyik jellegzetes aspektusa a “Nagy Ludovisi csatajelenetes szarkofágon. Márvány, 3. század közepe, Palazzo Altemps, Museo Nazionale Romano, Róma Forrás: commons.wikimedia.org

Nem véletlen, hogy a csatajelenetes szarkofágok a markomann háborúk korában jöttek divatba, és gyártásuk a 3. század nagy birodalmi krízisének időszakában is folytatódott. A „Nagy” Ludovisi szarkofágon ábrázolt római-barbár csatajelenet beazonosítása nem lehetséges, egyes vélemények szerint azonban Traianus Decius (249–251), illetve fia és társcsászára, Herennius Etruscus (251) gótok elleni, Abrittus mocsarában megvívott ütközetét ábrázolja (251. június 1).

A csata rossz véget ért, mindkét császár elesett. Decius és Herennius Etruscus lett ily módon Róma két első császára, aki külső ellenséggel folytatott csatában hullott porba.

 

Amikor a barbárok már a spájzban voltak

A barbárokat régészetileg kimutatni nem könnyű feladat. A Pannoniában felbukkanó barbaricumi leletek kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak a tartományokba, ezért nem feltétlen bizonyítékai a migrációnak. A falusias településeken felbukkanó, a bennszülött kelták vaskori lakáskultúrájától elütő germán típusú gödörházak már komolyabb jelzésnek foghatók fel. A barbárok jelenlétét azonban legbiztosabban az emberi maradványok igazolhatják. 

Az Aquincum és Campona között fekvő gazdagréti római temetőben a helyi (etnikailag még beazonosítatlan) barbár lakosság a 4. század közepétől az 5. század elejéig együtt (de elkülönítve) temetkezett a provinciális lakossággal. A szomszédok együttélésének és közös temetkezésének a romanizált lakosság elvándorlása vetett véget. A sajátos sírtípusokat és temetkezési szokásokat alkalmazó barbár közösséget ez a kis intermezzo nem zökkentette ki, a temetkezési helyet az 5. század végéig – 6. század elejéig tovább használta. 

A gazdagréti temető barbár részlegéből ismert néhány mesterségesen torzított koponya is, ám ezeknél érdekesebbek azok az aquincumi példányok, amelyek jóval korábbiak Pannonia nagy etnikai átalakulásának időszakánál. 

Mesterségesen torzított koponya a Tolna vármegyei Mözs-Icsei-dűlő lelőhelyen feltárt 5. századi temetőből (fotó: journals.plos.org) A homlok fölötti és a függőleges varrat mögötti homorodás a torzításhoz használt bandázs helyét mutatja.

Az Aquincumban elsőként dokumentált, bandázsolással megnyújtott agykoponya-töredék a Polgárváros keleti temetőjének (Gázgyár) egy 3. századra keltezhető sírjából került elő.

A második sír, amely a helyi lakosságra jellemző 2–3. századi edény mellékleteivel akár szokványos provinciális temetkezésnek is elment volna, Csúcshegy-Harsánylejtőn került elő, és a teljes torzított koponyát vizsgálható állapotban őrizte meg. Az aquincumi leletek azért különösen érdekesek, mert a mesterséges koponyatorzítás szokása csak az 5–6. században terjedt el a Kárpát-medencében a hunokkal kulturális és egyéb kapcsolatba kerülő germán népek térhódításának következtében. A szokás váratlanul korai felbukkanása Aquincumban arról tanúskodik, hogy kelet felől érkező, koponyatorzítást alkalmazó csoportok már jóval korábban is beszivárogtak Pannoniába. Ugyanakkor a torzított koponyájú embereket is római temetőkben, római szokás szerint és római sírmellékletekkel hantolták el, ami egyértelmű utalás, hogy a késő császárkorban betelepülő, barbár csoportokkal ellentétben ezek a korai közösségek még integrálódtak a helyi társadalomba, római kulturális identitást vettek fel. Mindez persze azt is jelenti, hogy az ilyen csoportok koponyatorzításon át nem esett tagjait nem lehetséges pusztán régészeti módszerekkel kimutatni. Még szerencse, hogy ezen a ponton az antropológia és az archeogenetika segítő kezet nyújt a régészettudománynak.

 

A szeszgyári Agyafúrt

2022 nyarán egy különös sír került elő az Óbudai Szeszgyárban zajló feltárássorozat aktuális kampányában. A 4. századi sírgödörben egy teljesen ép férfi csontváz mellett egy másik férfi medencétől lefelé megmaradt vázcsontjai feküdtek. Az ép csontváz koponyáján egyéb sérülések mellett egy nagy kiterjedésű sebészeti trepanáció tátongott, ami már magában véve is izgalmas fejlemény.

A koponyalékelés ősi gyógyászati eljárás, amelynek legkorábbi alkalmazása a felső paleolitikum (Kr. e. 38000–18000) óta igazolt. Érdekes módon a trepanáció az antikvitásban nem számított gyakori műtétnek, annak ellenére, hogy a görög-római orvosi szakirodalom (Hippokratész, Heliodorosz, Celsus, Galénusz) részletesen taglalja, és az operáció elvégzéshez szükséges, kifinomult eszközök régészeti leletként is ismertek. A nemzetközi antropológiai kutatás a teljes görög-római időszakból még kéttucatnyi trepanált koponyát sem tart számon. Ezzel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Kárpát-medencei leletkataszter már 2007-ben 134 esetszámot tartalmazott (jelképes trepanációk nélkül), amelynek több mint 60 százaléka a 9–10. századi kontextusból származik. A szóban forgó összeírás ugyanakkor egyetlen példányt sem említ a római kori Pannonia területéről. Sok valóban nincs is, de azért néhány akad. 

2022 óta már ezek közé sorolható a szeszgyári koponya is, amelyről elmondható, hogy nem időzített műtéten, hanem sürgősségi beavatkozáson esett át.

Erre utal a trepanáció koponyavarratot is érintő helye. (Időzített műtétek esetében a varratokat gondosan kerülték.) A műtétet elszenvedő férfi az antropológiai vizsgálat alapján protonordikus-nordikus típus volt, aki embertanilag nemcsak a pannoniai lakossággal, de a Kárpát-medencei populációkkal sem áll kifejezett rokonságban. Az északi ember 180 centiméter körüli testmagasságával és fejlett izomzatával szó szerint kiemelkedett kortársai közül, kifejezetten erőteljes jelenségnek számított. Súlyos, valószínűleg harcmezőn szerzett koponyatraumáját hozzáértő (katona)orvos látta el, aki a csontszilánkok eltávolítását követően elnyújtott ovális alakúra igazította a koponyanyílás széleit. A műtét sikeréről és a szövődménymentes gyógyulásról a meginduló csontosodási folyamat híven tanúskodik. Arra vonatkozó adatot azonban nem sikerült gyűjteni, hogy a sebész miként fedte le a jelentős méretű folytonossági hiányt, mielőtt a fejbőrt visszavarrta volna. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a páciens a vázcsontjain is nyomot hagyó, erős fizikai igénybevételnek a továbbiakban is kitette magát. Végzetét egy újabb harci esemény okozta, amelynek során két halálos kimenetelű, csontvesztéssel járó koponyasérülést szenvedett el. Homloka jobb oldalába nyílvessző fúródott, koponyája bal oldalát pedig egy súlyos és egyben hegyes kézifegyver szakította be. Élt körülbelül 40 évet. A sírban talált másik férfi csontváz ugyanabba az embertani típusba tartozik, 30–35 évesen hunyt el, és a sarokcsontjain megfigyelhető gyulladásos elváltozások alapján, amelyet a sok menetelés válthatott ki, ugyancsak katonaként szolgálhatott. Felsőtestének hiánya rejtély.

A szeszgyári temetőben nyugvó, trepanált koponyájú férfi arcrekonstrukciója. (arcrekonstrukció és fotó: Kustár Ágnes) 

A két csontváz soron kívüli vizsgálatára csak a sebészi trepanáció rendkívüli volta miatt került sor. A szeszgyári temetők teljes embertani vizsgálata ugyanakkor szerepel a közeljövő tervei között, és remélhetőleg választ ad majd arra a kérdésre is, hogy a Pannonia területére betelepített barbárokra vonatkozó irodalmi forrásokban említett etnikumok sorába nem illeszkedő férfiak honnan jöttek, és mekkora közösség tagjai lehettek.

Barátok, plakátok, kísérletek

A Vasarely Múzeumban látható, a francia műgyűjtő, Bruno Fabre páratlan kollekciójából válogatott kiállítás Victor Vasarelynek a különböző médiumok közötti szabad átjárásban fogant koncepcióját állítja középpontba oly módon, hogy ezekkel a nagyon eltérő képi világú plakátokkal érzékelteti a különböző országokban, városokban rendezett változatos kiállításokat 1948 és 1989 között. Ilyen, Vasarely kiállítási plakátjait bemutató kiállítás, ami kontextualizálja a művész fél évszázados karrierjét és kiállítási „stratégiáját” –  miközben ahol lehet, megmutatja azokat a műveket is, amelyek a beidézett kiállításokon szerepeltek –, még nem volt sehol.

Talán itt sem lett volna, de üresek lettek a falak. A gyűjtemény most a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából megrendezett Victor Vasarely: The Responsive Eye (Érzékeny szem) című kiállításon, a szöuli Művészeti Központban látható április közepéig. Egyébként ez nem az első bemutatkozása Victor Vasarelynek Ázsiában, műveiből éppen 34 éve, 1990-ben már rendeztek kiállítást Dél-Koreában, a Gwacheon Kortárs Művészeti Múzeumban, de a mostani retrospektív tárlat minden eddiginél átfogóbb és reprezentatívabb anyagot mutat be a dél-koreai közönségnek.

Az óbudai múzeum V. V. Victor Vasarely. 1=2, 2=1 című kiállítása tehát az első, amelyet kifejezetten a világhírű művész plakáttervezői munkásságának szentelnek. Az ötlet sok szempontból telitalálat, egyrészt reflektál a művész 1955-ben megfogalmazott alkotói hitvallására, tehát Vasarely „Sárga kiáltványában” megfogalmazott „rekreáció, multiplikáció, expanzió” – egyszóval a sokszorosítás – esztétikai értékeinek bemutatására fókuszál, másrészt tematizálja a mai képzőművészet egyik nagyon is aktuális kérdését, a sokszorosítás, az egyediség és a másolat problémáját.

A plakátokon ráadásul egy-egy alkotói korszak jellegzetes művei szerepelnek időrendben haladva.

Ezeknek az alkotásoknak a kiindulópontjával és az eredetinek egy másik médiumban, eltérő technikával kivitelezett replikájával egyszerre találkozhat a közönség.

A művek közötti összeköttetést nem a dátumok, a méretek, vagy a kivitelezésben rejlő hasonlóságok teremtik meg, éppen ellenkezőleg – az egymás mellé helyezett képek termékeny párbeszédét felhasználhatóságuk sokrétűsége adja. Temperakép mellett kollázs, egy akár tízéves távlatban visszatérő motívum. Azon a falon, ahol a Zebra szokott lógni, most több, ezt az ikonikus képet használó kiállítási plakátot helyeztek el, többféle korszakból. A plakátok hosszú sorában több variációban is megidéződik Vasarely munkásságának három emblematikus műve, a kinetikus Zebrák, a Hódolat Malevicsnek és a Canopus.

A Fabre-féle plakátgyűjtemény így egyben nemcsak egy kuriózumokkal teli szép, kompakt kollekció, hanem a 20. század modernitásának, gondolkodásmódjának vizuális történetvonala is. Magyarázat arra, miért fordultak oly sokan az absztrakció felé, milyen szabadságot, esztétikai szépséget és milyen archaikus igazságokat találtak meg a vonalak, körök, háromszögek, négyszögek használatában. Megérthetjük, mit jelentett és miért akkor jelent meg a kinetikus művészet, az op-art és a geometrikus absztrakció oly sok ága.

A plakátok sora egy 1948-as Denis René galériás plakáttal indul. Denis René volt Vasarely galeristája, egy ideig szoros érzelmi kapcsolatot is ápoltak, szakmai karrierjük pedig évtizedekig összefonódott, s nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak. Talán, ahogy az lenni szokott egy jó barátságban, mindkét fél jól járt.

A kiállítás magyar kurátora Orosz Márton, aki maga is barátságot ápol Fabre-val, a másik kurátorral.

A gyűjtő kapcsolata a múzeummal nem újkeletű, több száz művet ajándékozott már a budapesti Vasarely Múzeumnak, amiért az intézmény hálás neki.

A másik kiállítás, a Morphèmes – Morfémák is egy barátságon alapul. A Pán Imre és Victor Vasarely közös párizsi történetei című kiállítás kurátora, Pócs Veronika fontosnak tartotta, hogy e két férfi kapcsolatáról, egymásra gyakorolt hatásáról is képet kapjunk. Az időszaki tárlat Pán Imre művészeti író, szervező, szerkesztő, kiadó gyűjteményéből mutat be válogatást, Vasarely páratlan grafikai munkáit, vázlatait vonultatja fel, beavatva a közönséget a műhelytitkokba.

A kiállítási anyag jó részét Pán Imre és Vasarely közös albumai: a Vasarely által készített rajzok, kollázsok, akvarellek és szerigráfiák, illetve a művész azon 1930 és 1960 közötti grafikai művei alkotják, amelyek egykor Pán gyűjteményébe tartoztak, és most Franciaországból érkeztek Budapestre.

Pán Imre, a budapesti Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapítója rendkívül nagy műveltségű ember volt, fordított, könyveket adott ki, érdekelte a pszichológia, a modern művészet, a korabeli jelen gondolatvilága, s mindezt amolyan self-made man-módra, hiszen a numerus clausus miatt nem tudott egyetemre járni.

Kassák Lajossal nagyon hamar barátok lettek, Pán a MA-ban már publikálta költeményeit, merthogy verseket is írt.

1945-48 között, amíg az Európai Iskola művészcsoport működhetett, nemcsak egyik alapítója, de teoretikusa, kiadója, szerkesztője, kurátora is volt. Nemcsak elméletileg tudta a művészeket megtámogatni, de a visszaemlékezések szerint egyfajta megoldóemberként is segítségükre volt a legkülönfélébb problémákkal kapcsolatban – például fűtött termet találni a kiállításoknak, meghívókat szerkeszteni, vagy éppen praktikus ügyekben segíteni a frontról, munkaszolgálatból hazatérőknek.

A kommunista fordulat után körülötte is egyre fogyott a levegő, így az emigrációt választotta. Nem tervezte, hogy végleges lesz, mégis az lett. 1957 májusában érkezett meg Párizsba, ahol már várták a húszas-harmincas években emigrált, a francia közegbe valamelyest már beépült művészbarátai (Anton Prinner, Szenes Árpád, Étienne Hajdú), illetve a háború után közvetlenül kiköltözöttek. Elképzelhető, hogy Victor Vasarelyvel már 1955 táján találkozhattak, de erre közvetlen bizonyítékot még nem talált Pócs Veronika, aki hat éve kutatja Pán hagyatékát. Valószínűbb, hogy Kassák kiállításán találkoztak, Párizs egyik legfontosabb, absztrakcióval foglalkozó galériájában, a Denis René Galériában, ahol Vasarely részt vett a galéria koncepciójának kidolgozásában. René és Vasarely nyitni szeretett volna Kelet-Európa felé, ami igen érdekes, extravagáns ötlet volt az ötvenes évek végén. Mindenesetre Pán 1958-ban belépett ebbe a történetbe, elkezdte beszervezni kinti művészbarátait is, és részt vett abban a küzdelemben, hogy Kassák kijusson Párizsba.

1960-ban jelent meg Vasarely és Pán Imre első közös kiadványa. Pán erősen vonzódott a grafikai sorozatokhoz, gyűjteményének is ez az egyik fókusza.

Párizsban sokkal igényesebb albumokat tudott kiadni, mint az Európai Iskola idején Budapesten, bár minden kiadványa egy egyszerű négylapos füzet volt, egyetlen művészre fókuszálva. Fontos része a kiállítási anyagnak a speciálisan Pán Imre bibliofil füzeteihez készült kisgrafikák. A művészetszervező jó barát ugyanis Párizsban összesen száznegyvenöt egyedi grafikát tartalmazó bibliofil kiadványfüzetet adott ki önerőből, saját szerkesztésben, közülük tizennégyet a „Signe”, „Morphèmes”, illetve „Mini-Musée” című sorozataiból Vasarely művészetének szentelt.

 

Vasarely esetében ezek a füzetek azért is forrásértékűek, mert ő nem adta ki a vázlatait, szerette eltávolítani a kezdő, pionír jellegű lapokat a későbbiekben megvalósult munkáitól. Letisztult képet szeretett mutatni kifelé, de itt, a kiállításon láthatjuk a műterméből Pán Imréhez került kísérleti lapokat, így bepillantást nyerhetünk Vasarely munkamódszerébe.

Egészen konkrét művekre vonatkozó vázlatok is vannak ebben a gyűjteményben, sőt Pánnak megengedte, hogy a legkorábbi figurális rajzokat és azokat a harmincas-negyvenes évekbeli festett fotómontázsokat, kollázsokat is gyűjtse, amelyek mutatják Vasarelynek a Bortnyik (Bortnyik Sándor festő, grafikus – a szerk.) műhelyében elsajátított kísérletezési kedvét.

Pócs Veronika Párizsban, a hagyaték kutatása során nagyon szerencsésen megtalálta a budapesti gyűjtemény egyik különleges festményének vázlatát. A nagyméretű farostra festett szürrealista kép éppen Szöulban van, de a vázlata itt, a Morfémák kiállításon.

Vasarely egy provence-i városkában töltötte a nyarait, ahol erősen inspirálták a kisváros konvex-konkáv, geometrikus fény-árnyék játékai.

Ezeknek a látványélményeknek a rajzos megfogalmazásai is szerepelnek a tárlaton, mígnem eljutunk a látvány redukciójáig, a fekete-fehér kinetikus munkákig.

Vasarely Gordes-ban felújíttatott egy kastélyt, az volt a lakása és egyben a műterme is. A középkori városka látványvilága teljesen lenyűgözte, az épületek által inspirált forma-együttesek számtalan kombinációját alkotta meg. A Vasarely műterméből származó munkák mellé – amikor lehetőség van rá – odakerülnek a múzeum gyűjteményéből származó grafikai lapok, szerigráfiák, sziták.

Különleges darabja a kiállításnak az az Hommage album, amit 1978-ban a Párizsban élő magyar művészek készítettek az 1972-ben elhunyt Pán Imre tiszteletére. Ebben Vasarelytől egy szerigráfia szerepel a CT a sorozatból, amit David Bowie is felhasznált az 1969-es Space Oddity lemezének borítójaként. De ezt már nem Pán válogatta, ez már nem az ő ízlését tükrözi.

A kiállítás nemcsak egy barátságba enged betekintést, hanem Vasarelyről is igazi kulisszatitkokat árul el.

Szeretné árnyalni az emigráns, elérhetetlen világsztár képét, amit mi Vasarelyről kialakítottunk itthon.

Ezen a kiállításon egy kísérletező művészt látunk, aki szorgalmasan figyel, gondolkodik, mígnem eljut a letisztult, lényegi redukcióig. Vasarely fegyelmezetten gondozta a saját magáról kialakult képet. Felügyelte, mi megy ki róla, és soha nem hibázott. A Vasarely Múzeum tárlata viszont éppen e mögé a kép mögé nyújt bepillantást.

 

Látvány és tapintás

Bár elég sok mindent csinálsz, minden tevékenységednek mégiscsak a szépérzékhez, kreativitáshoz van köze. Hogyan emlékszel, mi iránt kezdtél el érdeklődni először? 

Anyukám, aki egyébként óvodapedagógus, nagyon kreatív, és a családunkban nagyon sok jó kézügyességű ember van. Apai nagypapám is gyönyörűen rajzolt. A testvéremmel mind a ketten elég ügyes gyerekek voltunk, ezért kiskorunktól jártunk kézműves táborokba. Anyukám munkahelye is szervezett ilyen táborokat, úgyhogy mi ebben nőttünk föl.

Amikor a testvérem elköltözött, és enyém lett a gyerekszoba, akkor élhettem igazán ki a kreativitásom, kirajzolódott bennem, hogy nagyon érdekelnek a bútorok és tárgyak.

Akkor még nem igazán voltak olyan képzések, amelyek nekem valók lettek volna. Érettségi után a Dekoratőr és Kirakatrendező suliba mentem, de rá kellett jönnöm, hogy másfele megy a világ, és nem ez az, amit én keresek, amit szívvel, lélekkel tudnék csinálni. Sokáig nem konkretizálódott, hogy mi az a szakma, amit keresek, akkoriban mindenki azt választotta, amit szülei által ismert, vagy ami szerepel a felvételizők kézikönyvében. Végül is egy érzést követtem, de előtte még elvégeztem a Krea enteriőrtervező szakát és a Werk Akadémia enteriőrstylist képzését. Itt megkaptam azt az alapot és kapcsolatrendszert, ami végül elvezetett a díszletberendezésig.

Fotó: Dohi Gabriella

Tulajdonképpen mit csinál egy enteriőrtervező?

Úgy kell elképzelni, mint a lakberendező munkáját, csak drasztikusabb. Nem kizárólag a belső terek csinosítása a feladat, a stílus megteremtése, hanem komolyabb változtatások, például funkcióváltás, gépészeti módosítások, világítás-áttervezés. Szó lehet közületi terek, kávézók, éttermek tervezéséről is.

Hogy indult a berendező pályád?

Elsőként egy barátom kért fel, hogy a vizsgafilmjének legyek a látványtervezője, majd rögtön ezt követte még egy felkérés. Annyira magával ragadott és beszippantott ez a munka, hogy beadtam a jelentkezésem egy filmes berendező céghez. Közben egy barátnőm nyitott egy lakberendezési stúdiót, a Bogláka Vera Design stúdiót, és elhívott társtervezőnek. Itthon még nem kapható lakberendezési tárgyakat forgalmaztunk, valamint tapétákat, bútorkárpitokat, és természetesen tervezési és lakberendezési projektjeink is voltak mellette. Majd hónapok elteltével jött egy hívás, hogy menjek interjúra a Prop Club-hoz, és immáron 12 éve ennek a csapatnak vagyok az egyik berendezője.

Ez egy kellékes és berendező cég, saját raktárkészlettel, amelyet Varga Judit Csuti látványtervező hozott létre, és Óbudán, a Csillaghegyi úton, valamint a Szőlőkert utcában vannak raktáraink és a bázis. 

Tulajdonképpen miből áll egy berendező munkája? Milyen egy napod?

Hosszú. Attól is függ, hogy hol tart a projekt, ugyanis három szakasza van: előkészítés, forgatás és bontás. Alapvetően 12 órás egy munkanap,  néha kicsit rövidebb, néha hosszabb. Az előkészítést a forgatási napok száma is meghatározza, a helyszínek mennyisége és a látvány nagysága mellett. Az sem mindegy, hogy stúdióban épített díszletről van-e szó. Több hónapos forgatást több hónap előkészület előz meg, de egy pár napos reklámnál összességében tíz nap munkánk van, amiben benne van a bontás, költségvetés-elszámolás és egyéb adminisztratív feladatok is. Egy projekt lebonyolítása alapvetően úgy működik, hogy megkapjuk a forgatókönyvet és a gyártási tervet, és ahhoz mi készítünk egy költségvetést. Ehhez legalább nagyjából tudnunk kell, milyen helyszínekben, milyen díszletekben gondolkodnak a megrendelők, mi az elképzelésük. A látványtervezővel ekkor már kapcsolatban vagyunk, ő lát el minket minden szükséges információval, közvetlenül fölöttünk van a projektben. Ekkor a belső munka is kezdetét veszi a cégen belül, mert el kell kezdeni összeállítani egy csapatot az adott munkára a berendező asszisztensből, a beszerzőből, a kellékesekből és sok erős fiúból. 

Fotó: Dohi Gabriella

A helyszínek kiválasztásába is van beleszólásotok?

Nem, azt az úgynevezett location-csapat csinálja. Jóval korábban kezdik el a munkát, mire a berendező becsatlakozik, a legtöbb helyszínt már kiválasztották.  Én csak a technikai terepszemlére megyek, ahová minden részlegvezető eljön, aki érintett, ekkor a látványtervezővel, az operatőrrel és a rendezővel jelenetenként átbeszéljük, hogy mi fog történni a forgatáson Ezzel párhuzamosan már zajlik a kutatómunka, mert sok mindent időben el kell kezdeni beszerezni vagy jóval előbb kell megrendelni, esetleg le kell gyártatni.Sokszor a helyszín nem stúdióban van, hanem bérelt lakásokban, utcán. Van, amikor ki kell pakolni egy teljes lakást és másképp berendezni attól függően, hogy mire van szükség.

A forgatás után mi történik a kellékekkel?

Vagy bekerülnek a raktárba, vagy értékesítjük. Van olyan, amikor a forgatás után a stáb megveheti, és van olyan is, hogy megsemmisül.

Milyen filmekben dolgoztál?

Főleg nemzetközi produkciókban. Érdekes, hogy egy időben sok skandináv film forgott itt. Nagyon sok forgatási helyszín van a városban is, vidéken is, sőt Óbudán is, például a gázgyári lakótelepen.

A Karsten és Petra norvég mese ovijelenete a gázgyár óvodájában forgott. Ez egy nagyon kedves emlék nekem. 

Ma ez már nem újdonság, akárhová mész a városban, belefuthatsz egy forgatás miatti lezárásba. Ami szélesebb körben is ismertebb és a magyar mozikban is látható volt, az a Fehér éjszakák (Midsommar) című film. Ehhez egy egész falut fel kellett építeni, nagyon izgalmas volt.  De dolgoztam több HBO filmen, sorozaton, például az Aranyélet második évadán is.

Amikor később látod azokat a filmeket, amelyekben dolgoztál, milyen hatással van rád?

Olvasom a forgatókönyvet, de nem vagyok ott a forgatáson, nem állok ott, és nem nézem a jeleneteket.  De még ha látnám is, egyáltalán nem úgy hat, mint később a moziban. Teljesen más olyan filmet nézni, amiben dolgoztam. Nem tudok igazán elmerülni a filmben, hanem még mindig a díszletre fókuszálok, nézem, hogy mi látszódik, hogy látszódik, mit kellett volna másképp csinálni.

Mennyire köti meg a kezed a büdzsé?

Nagyon. Mindig megszorítások vannak, főleg kis filmeknél. Ráadásul itthon nincsenek nagy bérlőhelyek, mint külföldön. A saját raktárkészlet nem fedezi teljesen,  amire szükség van. Különböző helyekről kell összeszednünk minden tárgyat, folyamatosan figyelve, hogy megfeleljen a látványnak, de beleférjen a költségvetésbe is. A büdzsé és az utolsó pillanatos változtatások jelentik a legnagyobb kihívást.

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan lett a KNOT.AT.ALL?

Egy idő után elkezdett hiányozni az alkotás, és a járvány idején volt arra időm, hogy ezt a vállalkozást beindítsam. Azért már előtte jó pár éve gondolkodtam valami B terven, de a filmezés mellett semmire sem jutott időm, bármennyire is szerettem volna nekikezdeni.  Tizenkét órát dolgozunk, nincs olyan, hogy hétvége, van, hogy hetekig szabadnap sincs. Amikor beütött a covid, hirtelen annyira sok időm lett, hogy tudtam, hogy ha nem most, akkor soha, és belevágtam. Mivel azóta minden visszarendeződött a régi kerékvágásba, ezért ez a projekt megint lassan halad.

Az elsődleges megélhetésem a berendezés, ezért ezt a vállalkozást egyelőre kisebb intenzitással tudom csinálni, mint ahogy szeretném. Pedig nagyon sok tervem van. 

Azt jól látom, hogy használsz olyan technikákat vagy öltéseket, amelyek hagyományosan nem makramé-fogások?

Igen, elég sok technikát vegyítek. A makramé egy csomózási technika, de az, hogy beleszövök vagy rojtot teszek bele, rendhagyó. Sokszor igyekszem újrahasznosított anyagokat beletenni. A fonal alapvetően újrahasznosított, volt, amit megörököltem, volt, amit megmentettem,  de rendszerint rendelem az alapfonalakat, ügyelve a minőségükre. Sokszor elteszem a fonalak papírgurigáját és később beledolgozom. Kísérleteztem esztergált fa rudakkal is, amelyeket egyedileg gyártattam. Valami mindig inspirál közben. Számomra mindig többet jelent, de alapvetően lakásdekorációnak szánom, aminek az a funkciója, hogy gyönyörködtessen.  

Van a makraméknak saját története?

Van amelyiknek van, van amelyiket csak úgy elkezdek, és alakul. Van, hogy látok egy csomózási fajtát, megtetszik, és elkezdek vele dolgozni, kísérletezgetn, és jön az ihlet. De bármi ihletet tud adni, volt már, hogy a kutyám. A legelső darab egy fenyőfa ihlette munka, nagyon szeretem.

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen megválni tőlük?

Nagyon örülök neki, ha valakinek megtetszik a munkám és megvásárolja, hiszen ez a cél, hogy más is örömét lelje benne, gyönyörködtesse. De van egy falidíszem, amitől már nem fogok megválni, mert annyira szeretem.

Fejből csinálod vagy előre megtervezed?

Van, amikor megrajzolom, de mindig más lesz az eredmény.  Van, hogy közben nem tetszik már, amikor megvalósul vagy jobb ötletem támad. Ezt a szabadságot meghagyom magamnak. A filmezés során meg vagyunk kötve időben, stílusban, költségben, ebben pedig megvan a teljes szabadságom minden téren.

Mivel nem megrendelésre dolgozom, ami tudatos döntés volt, teljesen a képzeletemre hagyatkozhatok.

Mennyi idő alatt készülsz el egy-egy darabbal?

Mindegyik több napot vesz igénybe. Van, amikor nincs is időm befejezni, vagy nem érzem, akkor hagyom állni. Valameddig eljutok vele, félreteszem, nézegetem, ízlelgetem magamban, mi legyen a következő lépés, gondolkodom rajta, és amikor jön az ötlet, akkor igyekszem folytatni. Hatalmas szabadságot ad, annyira lehet szárnyalni. Nekem mindig is fontos volt, hogy alkothassak, bármit. Nagyon fel tud tölteni. 

Óbudán a Vidám, egyre komolyabban

Mit jelent számodra Óbuda?

A gyökereimet. Itt születtem, ide jártam bölcsődébe, óvodába, általános iskolába, majd az Árpád Gimnáziumba. Az édesanyám is itt nőtt fel, a szüleim a mai napig is itt élnek. Bár felnőttként az élet elsodort a kerületből, boldogan tértem vissza 13 évvel ezelőtt. Büszke tősgyökeres óbudainak vallom magam, és már el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek.

Miért szereted Óbudát?

Nekem nagyon fontos a jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Szeretem azt a nyugodt, kisvárosi létezésre hasonlító életet, amit itt Óbudán élhetek. Nagyon sokat jelent nekem Óbuda, nem csak a gyerekkoromat, hanem egy felemelő, új életfeladatot is a Vidám Színpad által.

A művészvilág jelen volt a gyermekkorodban is?

Természetesen, hiszen édesapám díszlettervező volt a Madách Színházban, édesanyám pedig művészeti titkár a Bábszínházban, ezért a művészet mindig jelen volt a családunk életében. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy mélyen gyökerezzen bennünk a művészetek iránti fogékonyság. 

Nem véletlen, hogy az öcsémmel mindketten az előadóművészetek felé nyitottunk, míg én a színészetet választottam, ő a zenét – klarinét-szaxofon művész lett.

Ezek szerint a színház hangulata már gyermekkorodban megérintett?

Gyerekként sok időt töltöttem a Madách Színházban, ami akkor élte az aranykorát, de azért a szüleim ügyeltek arra, hogy mindig a koromnak megfelelő előadásokat lássak. Olyan színészóriásokat láthattam játszani, mint Gábor Miklós, Mensáros László, Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor. Az egész álomvilágnak tűnt számomra, és el sem tudtam képzelni, hogy más pályát válasszak. Mivel jártam zeneiskolába, hárfán, hegedűn és fuvolán is játszottam, így kacsingattam a Zeneakadémia felé is, de az mindig csak „B” opció volt számomra. Szerencsére 1981-ben elsőre felvettek a Színművészetire, és 1985-ben, amikor végeztem, nagyon jó időszakban kezdhettem el a pályámat, mivel akkoriban rengeteg lehetősége volt egy fiatal, pályakezdő színésznek. A Vidám Színpadon is nagyon figyelek arra, hogy lehetőséget biztosítsunk tehetséges fiatal művészeknek.

Fotó: Katona László

Pályakezdőként kerültél a Nemzeti Színházba, ahol színészóriásokkal dolgozhattál együtt, miközben egy generációváltás is zajlott. Hogyan élted meg?

Mondják, hogy ebben a szakmában sok múlik a szerencsén. És igen, nekem szerencsém is volt. A Színművészetin több rendezőhallgatóval is együtt dolgozhattam, ennek köszönhettem, hogy Vámos László, aki a Nemzeti Színház vezetője volt, harmadévben áthívott gyakorlatra a Vígszínházból a Nemzetibe. Két fantasztikus lehetőséget is kaptam tőle, mielőtt végleg leszerződtetett. Az egyik a Falstaffban volt és Pászthy Júlia hangján kellett egy operaszerepet eljátszanom. A másik Szép Ilonka Az erdők szép virágában, ami szintén zenés szerep. A mai napig kötődöm a zenéhez és nagyon szeretek énekelni. Eleinte azt gondoltam, hogy kizárólag nagy, veretes drámákban fogok szerepelni, ehhez képest olyan zenés szerepeket kaptam, mint az István, a király Rékája, a János Vitéz Iluskája, vagy a My Fair Lady Elizája. Csodálatos szerepeim voltak olyan hatalmas színészek mellett, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Béres Ilona vagy Kállai Ferenc. Nekem az volt az igazi színművészeti egyetem, amit a Nemzetiben kijárhattam az alatt a 10 év alatt, amíg tagja voltam. Mindeközben egy nagyszerű fiatal generáció is érkezett az akkori Nemzeti Színházba. Bubik István, Kubik Anna, Mácsai Pál, Kováts Adél, Funtek Frigyes, Hirtling István mára már a szakma meghatározó alakjai lettek. Nagy ajándék volt számomra, hogy ennek én is részese lehettem.

Mi volt a váltásod oka?

Nagy változások történtek a Nemzetiben. Vámos László elment, ahogy Sík Ferenc is, akinek  szintén nagyon sokat köszönhettem. Már nem éreztem azt a fajta bizalmat, ami addig felém áradt, és a kispadról kellett volna mindent újra kezdenem. Közben megszülettek az ikergyermekeim, és az anyává válás, ahogy minden nő életében, úgy egy színésznőében is nagy változást hozott. Úgy döntöttem, hogy szabadúszó leszek. Nehéz volt, mert sohasem voltam az a bekopogtatós, szerepkéregetős típus, de szerencsére nagyon jó lehetőségek találtak meg. Fontos mérföldkő volt a pályámon a Szomorú vasárnap előadás, amelyet országszerte játszottunk Szacsvay Lászlóval. A legnagyobb kihívás szakmailag pedig az volt, amikor a Madách Színházban rám osztották a Kakukkfészek Ratched nővérét.

Ezután már nemcsak a naiva szerepekben gondoltak rám a rendezők, hanem komikákat és különleges karaktereket is eljátszhattam.

A Vidám Színpadon erre több lehetőségem is volt később, ezek közül a Kaktusz virágát emelném ki, ami a magánéletemben is jelentős volt, hiszen itt találtunk egymásra a férjemmel, Böröndi Tamással.

A Révay utcai Vidám Színpadnak az emlékeim szerint hányatott sorsú időszaka is volt. A megítélése is meglehetősen vegyes volt. Hogy látod ezt?

Igen, még a mai napig is megosztott a Vidám Színpad megítélése, mivel hetvenéves története során sok minden tapadt hozzá. Amikor Bodrogi Gyula lett az igazgató, nagyot váltott a színház azzal, hogy a kabarék mellett vígjátékokat is műsorra tűzött. Böröndi Tamás is abban az időszakban került oda, fiatalon. Amikor végleg megszűnt a teátrum a Révay utcában, évekig keresték az új játszóhelyét. Végül 2013-ban lelt otthonra a Vidám Színpad Óbudán, az akkor még Eurocenter nevet viselő üzletközpont egyik mozitermében, ahol 10 éve sikeresen működik.

Visszataláltál tehát Óbudára.

Igen, most már a magánéletem mellett a munkám is ide köt. Két év kényszerszünet után a gyönyörűen felújított GOBUDA Mall-ban egy fantasztikus színházteremben várjuk a közönséget. A színháztechnikánk a kőszínházakéval vetekszik, a nézőterünk ideális, a kényelmes moziszékekből mindenhonnan egyformán jól látni a színpadot. Ráadásul itt a parkolás sem probléma, ellentétben a belvárosi színházakkal.

A könnyű műfajjal kapcsolatban máig létezik az előítélet. Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy amit képviseltek a Vidám Színpaddal, az egy bátor kötéltánc?

Nagyon komolyan gondoljuk, hogy ezt a „könnyű” műfajt csakis magas színvonalon szabad művelni. Sokan hajlamosak egysíkú szórakozásként tekinteni rá, és mi szeretnénk bebizonyítani, hogy a vígjátékok sokkal többet rejtenek magukban, mint könnyed humor és poénok halmaza. Az élet maga is tele van színes és komplex helyzetekkel, és a vígjátékok képesek ezeket a pillanatokat megragadni, humorosan, ugyanakkor mélyen megérintve a nézőket. Egy jó vígjáték bemutatja az emberi kapcsolatok bonyolultságát, az érzelmek változatosságát, és még a komikus helyzetek mögött is rejtőzhetnek mélyebb mondanivalók.

Szeretnénk, hogy a közönségünk felismerje, hogy a vígjáték nemcsak a könnyű nevetésről szól, hanem az emberi tapasztalatok gazdagságáról is.

Azok a pillanatok, amikor nevetünk, ugyanúgy hozhatnak értékes tanulságokat és felismeréseket, mint a drámai előadások. Az is fontos számunkra, hogy a műfajon belül különböző stílusokat és irányokat is bemutassunk. Így szinte mindenki találhat nálunk olyan vígjátékot, amely közelebb áll hozzá, legyen az klasszikus komédia, szatirikus humor, zenés vígjáték vagy esetleg szívfacsaróan romantikus történet. Összességében minőségi színházat szeretnék működtetni olyan művésztársakkal, akik erre érzékenyek és nyitottak, és azt szeretnénk elérni, hogy a közönségünk ne csak szórakozzon, hanem gondolkozzon is a vígjátékokon keresztül, és rájöjjön, hogy a humor is lehet mély és sokszínű. Úgy érzem –  amit visszajelzések is igazolnak –, hogy jó úton járunk. Böröndi Tamásnak komoly célja volt az is, hogy a fiatal művészeknek megtanítsa ezt a műfajt, így az új generáció majd hozzájárulhat a vígjátékok újragondolásához és frissítéséhez, ami tovább színesítheti és gazdagíthatja ezt a műfajt.

Milyen előadásokban nyilvánul ez meg?

Játsszuk a 39 lépcsőfok akció vígjátékot, ami egy végtelenül szellemes kreatív Hitchcock-krimiparódia. A Tanulmány a nőkről retró dalokkal fűszerezett filmadaptációt, de említhetném a legújabb bemutatónkat is, a Ments meg, szerelem! című musicalvígjátékot, amiben olyan magyar sztárelőadók és együttesek slágereit dolgoztuk fel, mint a Jazz+Az, a ValMar, a Honeybeast vagy Caramel. A történet az online térben játszódik, ahol véletlenek és félreértések során találnak egymásra a szerelmesek. Horgas Ádám rendező neve pedig garancia a sikerre, országszerte futnak hatalmas sikerrel az előadásai. Természetesen játszunk igazi klasszikusokat is, Neil Simon Ölelj át! vígjátéka is a repertoárunk értékes darabja, amelyben nagy boldogság játszanom Sajgál Erikával, Kálid Artúrral és Pusztaszeri Kornéllal. 

Fotó: Katona László

Az, hogy férjed, Böröndi Tamás halála után átvetted a Vidám Színpad vezetését, természetes volt számodra?

Először gondolni sem mertem arra, hogy erre én egyáltalán képes lennék. Azt láttam, hogy egy magánszínház működtetése mindennapos akadályverseny. Támogatás nélkül szinte lehetetlen küldetés. Az, hogy ezekben a bizonytalan időkben is tudunk létezni, az Tamás kiváló pénzügyi gazdálkodásának köszönhető. Azért vállaltam el végül a vezetést, mert nem akartam, hogy mindaz, amit a férjem létrehozott, kárba vesszen. Minden erőmmel és a legjobb tudásom szerint próbálom folytatni az általa megkezdett utat. Mindez hatalmas felelősséggel jár, de elkötelezetten dolgozom azon, hogy méltón folytathassuk, és továbbvigyük a Vidám Színpad hagyományait, ugyanakkor keresem az új utakat és lehetőségeket is. 

Milyen a közönségetek összetétele? Főleg óbudaiak?

A közönségünk összetétele változatos, és örömmel látunk mindenkit a város vagy az ország bármely pontjáról. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a helyi közösség is erősen kapcsolódjon hozzánk.

Azt szeretnénk, hogy minden óbudai sajátjának érezze a Vidám Színpadot. Színes repertoárral és kerületi 20%-os kedvezménnyel várjuk őket.

Szeretnénk együttműködni a kerületben élő művészekkel és alkotókkal, hogy még szélesebb körű és sokszínű művészeti programokat kínálhassunk, legyen az egy akusztikus koncert vagy egy beszélgetős programsorozat.

Igyekeztek bekapcsolódni Óbuda kulturális életébe?

Abszolút. Együttműködünk az önkormányzattal és aktívan keresünk lehetőségeket, hogy részt vegyünk az óbudai rendezvényeken. Az óvodákkal és iskolákkal is kapcsolatot teremtettünk a gyerekelőadásaink kapcsán. Bízom benne, hogy sikerül elérnünk a felnövekvő generációt, és inspirálni őket a színház szeretetére.

Hogyan áll össze a színházi csapatod?

Klasszikus értelemben vett társulatunk nincs, a színészek egy-egy előadásra szerződnek hozzánk, azonban több olyan művész is van, aki három vagy négy produkcióban is szerepel. Ha egy kolléga jól érzi magát nálunk, akkor igyekszünk hosszútávon gondolkodni vele. 

Hogyan történik a kiválasztás?

Mindig a felkért rendezővel együtt találjuk ki a szereposztást, ugyanakkor fontosnak tartom a kollégák véleményét is. Szeretem az együttgondolkodást, nem vagyok pozíciófüggő. A csapatmunkában és a párbeszédben hiszek. A háttérben dolgozó kiváló kollégáim nélkül nem lennénk teljesek. A kis létszám miatt nincsenek szigorúan körülhatárolt hatáskörök, mindenki hozzáteszi a saját tudását és kreativitását ahhoz, hogy a közös munka sikeres legyen. 

Kik azok a színész kollégák, akik most leginkább szerepet kapnak a Vidám Színpadon?

Gazdag Tibor, Szőlőskei Tímea, Vadász Gábor, Szakács Tibor, Bartha Alexandra vagy Végh Judit számos előadásunkban szerepel. A fiatal generációnak is újabb és újabb lehetőséget biztosítunk, és örömmel tapasztaltam, hogy szívesen jönnek hozzánk, új lendületet hoznak az előadásainkba. A nagy sikerrel bemutatott Ments meg, szerelem! előadásban játszik Gáspárfalvi Dorka, aki az Oscar-díjas Mindenki című kisfilm főszereplője volt, de forgatott Helen Mirrennel is, valamint a fantasztikus hangú Szaszák Zsolt, aki a Madách Színházban is főszerepeket játszik.

Más budapesti színházak vezetőivel van kapcsolatod?

Ismerjük és figyeljük egymást. Nagyon szeretek színházba járni, és ahogy időm engedi, megnézem más színházak előadásait is. Egy jó előadás, egy érdekes koncepció inspiráló és ösztönző lehet a saját művészi munkánkban. 

Nagyon jók az olyan találkozási lehetőségek, mint például a Pozsonyi Piknik, ahol tudunk beszélgetni, eszmét cserélni, tanácsot adni egymásnak vagy segítséget kérni.

Hogyan látod a magánszínház formájának létezési lehetőségeit?

Kihívásokkal és nehézségekkel terhelt. Különösen  most, amikor a korábbi támogatások megszűntek. A színházak általában nem rentábilis vállalkozások, és a magas bérleti díjak és költségek miatt támogatás nélkül szinte lehetetlen fenntartani őket.

Itt töltöd Óbudán a mindennapjaidat?

Olyannyira, hogy van, hogy hetekig ki sem mozdulok. A színháztól öt percre lakom, akár naponta többször is bejövök, ha a helyzet úgy kívánja, az estéimet pedig akkor is itt töltöm, ha éppen nem játszom. Tényleg olyan, mintha egy kisvárosban élnék, és ezt én nagyon-nagyon szeretem. Ahogy Radnóti Miklós is írta, én is kötődöm minden kőhöz és fűszálhoz itt, Óbudán.

A Házy-legenda

Házy Erzsébetről egyszerre könnyű és nehéz írni. Nehéz, hiszen már a mai középkorúak is csak archív anyagokra hagyatkozhatnak vele kapcsolatban, élő, személyes emlékeink nincsenek róla. És nehéz azért is, mert a kevés hozzáférhető cikk mint forrás szinte szóról szóra egyforma. S hogy miért könnyű mégis? Mert a sok hiátus ellenére még mindig elér minket a híre, mert a neve ma is egyet jelent a misztikummal, legendás tehetség, legendás hang, legendás szépség. Ha valakire túlzás nélkül illik a legenda kifejezés, akkor az Házy Erzsébet.

Bohémélet, 1957

Könnyű és nehéz… Ugyanez igaz Házy életére is. Páratlan karriert futott be, viharos magánéletet élt és fiatalon, mindössze ötvenhárom évesen elment. Pályája során elénekelte a legjelentősebb szoprán főszerepeket, a kortárs szerzők a tenyerükön hordták, a zenés műfajok bármelyikében képes volt varázsolni, és filmes feladatokat is játszi könnyedséggel abszolvált. Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettünk a Házy-jelenségről. 

Házynak az volt a tragédiája, hogy túl tehetséges volt – mondja. És túl szép, teszem hozzá. 

Igen. Ne felejtsük el, hogy az ő karrierje az 1950-es évek elején indult és a 80-as évek elején ér véget, sajnos romjaiban. Fénykorában olyasmit képviselt abban a lassan olvadó politikai környezetben, azt a fajta szexbombaságot, amit ki lehetett tenni a Füles címlapjára. Mindig jól nézett ki, és őrjöngtek érte, olyan ikon volt, akinek a címét olvasók hada szerette volna megszerezni a szerkesztőségekben. 

Ez az opera műfajban különös jelenség lehetett akkor is.

Persze. Az előző korok ideáljait nem mindig értjük, de Házy olyan mágnes volt, mint Marilyn Monroe. Érdekes egyébként, hogy egyik operai elődje, Gencsy Sári ugyancsak ez a platinaszőke jelenség volt. Házy az örökérvényű szépség, akinek talán az lett a veszte, hogy a szépségét ő nem tudta kezelni, a tehetségét pedig a színház nem tudta kordában tartani. Mivel mindent el tudott énekelni, tele volt feladattal és kitűzésekkel. Kortárs bemutatóktól a Poppea megkoronázásáig mindent elénekelt, és ezek a nehéz szerepek a hangot egy idő után megették. Az adottságai mögött ugyanis nem állt az a technika, ami elégséges muníciót szolgáltatott volna ahhoz, amibe a színház őt belekényszerítette. Ha meg is lett volna az akarata és a belátása, hogy vigyázzon magára, a vezetőség „édes kényszerhelyzetben” tartotta. 

Manon Lescaut, 1960

Magyarul kisajtoltak belőle mindent… Ez vezetett a korai szakmai kiégéshez? 

Hogy ő mit érzékelt ebből a folyamatból, nem tudni. Fiatalon halt meg, tehát szinte az utolsó időkig kapta a nagy szerepeket, bár igen nehéz egy ötvenéves szopránnak szerepet találni, aki ráadásul alkoholproblémákkal is küzd… 

Egyszer teljesen véletlenül került elém egy régi cikk az Opera Emléktárában, amely arról számolt be, hogy egy soha nem tisztázott autóbaleset következtében Ilosfalvy Róbert került börtönbe. Együtt utaztak, és sosem derült ki, ki vezetett valójában… 

Így volt, és sejthető, hogy Ilosfalvy csak elvitte a balhét. Ezután el is váltak. Gyönyörű love story az övék, ami az operatörténetben ritka. Az ő párosuk előtt nem fordult még elő, hogy egy ilyen színvonalú álompárt együtt lehessen szerepeltetni: dekoratívak voltak és mindkettő klasszis a maga hangfajában. Felrobbant a színpad kettőjük szerelmétől. Főleg Pucciniket játszottak együtt, talán a Bohémélettel kezdték, aztán az 1961-es Manon Lescaut-premier rájuk lett kitalálva, A Nyugat lányát is együtt csinálták. A YouTube őriz egy rossz, talán zsinórpadlásról felvett anyagot – a ’70-es évek végén, Moszkvában hosszú szünet után ismét összeeresztették őket egy Manonra… az a pár perc is lángol. Amit ők egymásból emocionálisan ki tudtak hozni, egészen elképesztő volt. Házy élete gyönyörű, önpusztító sorstörténet és örök kérdés, hogy vajon meg tudjuk-e védeni ezeket a tehetségeket? Tudhatnak-e bárkire hallgatni az ilyen kaliberek ahhoz, hogy épségben maradjanak? Callas, Monroe, és ugyanebbe a sorba illik Házy Erzsébet… Egyáltalán szabad-e őket védeni?

Jobb lett volna, ha nyolcvanévesen mennek el, vagy ez az elrendelés, hogy szükségszerűen el kell égniük?

Érdekes az a párhuzam is, hogy míg szakmájukban üstökösként robbannak be és sikert sikerre halmoznak, a magánéletük boldogtalan vagy csak ideig-óráig tartanak a szebb időszakok. Házynak négy férje volt. 

Gál Gábor, Ilosfalvy Róbert és Ötvös Csaba is énekes volt, és a film hozta össze Darvas Ivánnal. A színésszel kötött házassága állítólag bántalmazó kapcsolat volt, Házy nem egyszer óriási napszemüvegben jelent meg az Operában a közös időszakukban. 

Hamlet, 1962

Egy róla szóló interjúból úgy tudom, hogy élete végén depresszió gyötörte.

Az utolsó öt évben már alig ment színpadra, és bizony az akkori fotóin is látszik a változás. Az alkoholprobléma is valószínűleg ebből fakadt. Az ember, ha ilyen fokon ég a színpadon, muszáj előadás után bemenni az OperaKlubba, muszáj kiereszteni a gőzt, inni egy-két pohárral. Ha pedig az ember ekkora primadonna, akkor neki lesz a legnagyobb hangja, ő engedi meg magának a legnagyobb szemtelenségeket, és kialakul körülötte egy sajátos légkör. A Házba épp bekerülő fiatal énekesnők számára a rettegett pillanatok közé tartozott a vele való találkozás: úristen, a Házy mit fog rólam mondani vagy hogy fog hozzám szólni? Hogy épp mit mond, az másoknak egy életre szóló sokkoló élmény maradt. Nekem Házy azt mondta a büfében… és hurcolták tovább, sok esetben egy életen át. 

A keménység talán a túlérzékenység álcája volt. Tudunk olyan karmestert említeni, aki mégis jól értette és érezte őt? 

Ferencsik nyilván vigyázott rá, Lukács Ervin pedig örökölte Ferencsik hagyatékát. Maga a karrier elvben szépen volt felépítve, eleinte nem terhelték agyon, pici szerepeket adtak neki, majd Norina, Mimi – de a hatvanas években jött egy fordulat, amikor vérszemet kaptak, és aztán minden mindegy alapon amit értek, ráosztottak. A kortárs szerzők pedig boldogok voltak, mert egyrészről Házy kegyetlen jó figura volt, másrészt pedig mindent, ami a kottában volt, maradéktalanul le tudott énekelni. Mihály András Együtt és egyedül című operájának ősbemutatóját, Szokolay Vérnászában a Menyasszonyt énekelte, ugyanakkor a Sámsonban Delila, Petrovics Bűn és bűnhődésében Szonja, a nagy klasszikusok egész sora, a teljes szoprán repertoár legkülönfélébb szerepei. Mindent elénekelt, amire ez a hangfaj predesztinálta – sőt háromszor annyit. A kiemelkedően nehéz Salome mellett énekelte A rózsalovag mezzo Octavianját, de a Pikk dáma Lizáját is, amit manapság fajsúlyos drámai hangok énekelnek, de ettől ő még egy Örzsét is oda tudott tenni, amiben viszont bűbájos volt. Az ösztönös nőiességével meg aztán mindent vitt.

Karczag Márton az összegzésben azt is kiemeli, hogy Házynak nehéz volt második szereposztást adni, mert ugyan sokan voltak körülötte, ő valami mást képviselt, mint a többi szoprán. Hiába volt mellette még hat Pillangókisasszony, ő nagyon hamar saját kategória lett.

Az akkori, szürke Magyarországon nem volt operaházi párja ennek a jelenségnek. 

De vajon honnan csöppent ide ez a különös és feledhetetlen jelenség? Egy pozsonyi mészáros lányaként látta meg a napvilágot, és tízéves volt, amikor a család – három lánygyerekkel – áttelepült Budapestre, a negyedik kislány már itt született. Állítólag Újpesten még tíz éve is emlékeztek Házy bácsi lókolbászára. Legkisebb lányuk színésznő lett (Telessy Györgyi, aki édesanyja nevét vette fel), Erzsébet pedig a zenében találta meg az útját, a Magyar Rádió kórusának alapító tagja volt, és huszonkét évesen felvételizett az Operaházba. A folytatást tudjuk. Pályája során sorra kapta a rangos szakmai elismeréseket: Liszt Ferenc-díj, Székely Mihály-emlékplakett, érdemes művész, majd 1970-ben Kossuth-díjas, végül 1976-ban kiváló művész lett.

Egyszer Antal Imre egy televíziós interjúban arra kérte Házyt, hogy fogalmazza meg a művészi ars poeticáját: „Egy szó: ügyszeretet. Soha nem pénzért, lehetőségekért, tapsért, hanem mindent az ügyszeretetért tettem, és azt hiszem, hogy ezért mindent meg is kaptam” – mondta akkor, pedig a műsorban csak az operai pályára szorítkoztak. A már említett Manon Lescaut emblematikus szerepe volt, amit nemcsak hangban, de figurában és érzelmi megformálás terén is egyedi minőségben valósított meg, úgy tartották, ő az évszázad Manonja. Alakításaiért nemcsak a közönség rajongott, a szakmai kritikusok is elismerően írtak róla és külföldön is rendre sikert aratott.

A varázsfuvola, 1960

Az 1960-as évektől szerepelt nemzetközi színpadokon. A moszkvai Bolsojban Csajkovszkij Anyeginjének Tatjánáját oroszul énekelte, a helyes kiejtést akkori férjével, Darvas Ivánnal gyakorolta. Óbudai évei egyébként ehhez a házassághoz kötik. S hogy vajon mi lehet igaz abból, ami a bántalmazást illeti? Darvas egyik egykori nyilatkozata árulkodó: „Tekinthetjük ezt szabadosságnak, bűnnek, gusztustalanságnak. Mélyen megvetem magam ezeknek a szabados időknek a magatartása miatt. Mély lelkifurdalások gyötörtek, a tréfás az, hogy közben is.” Egy másik alkalommal azt mondta: „Megittam a magamét. Ártalmasan sokat.” Két művészegyéniség, két vergődő lélek talán nem a legjobb párosítás…

Házy Erzsébet a szocialista országokon túl fellépett német nyelvterületen és a tengerentúlra is eljutott.

Jelentős szerepet vállalt a kortárs külföldi és az új magyar operák bemutatásában, ugyanakkor operett-szerepekben is humorral brillírozott, elképesztő primadonna volt, könnyed műsorokban pedig Fényes Szabolcs és Ábrahám Pál dalaival bűvölte el a közönséget. A Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilm első magyar szinkronos verziójában ő kölcsönözte Hófehérke énekhangját, nagy- és kislemezek egész sora őrizte és remélhetőleg őrzi ma is ezt a hangot, és mindemellett több rádiós szerepet és tizenkét filmszerepet is kapott ez a kivételes tehetség. 

Az 1966-os És akkor a pasas… című filmben olyan partnerekkel játszott, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Major Tamás és Törőcsik Mari. A Gerolsteini kalandban Darvas Iván és Házy mellett szintén feltűnnek a kor emblematikus színészei, és még egy sor további filmmel bizonyította sokrétű talentumát.

Szakmai pályafutásának alapos számbavétele jóval nagyobb teret kívánna – e cikk terjedelme inkább Házy rövid életével korrelál. Az összegzés kinek-kinek érzése szerint alakul majd úgyis. Adhat-e teljességet egy csúcsra járatott művészi pálya – vagy a teljességhez más kell, több kell? 1977-ben Házy Erzsébet így nyilatkozott a Népszavának: „Csak égve tudok élni. Azt persze nem tudom, meddig lehet így élni?

Beton erőgép tör a Bécsi út felé

A várostörténelem már csak ilyen: a régi dolgokra újak telepszenek. A Bécsi út és a Laborc utca sarkán valaha egy zsidó temető volt a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos, hármas osztatú ravatalozóházat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek. 

Ha a múltba visszafelé akarunk menni, mindig a település központjához logikus közeledni, ha az idő haladását akarjuk érzékelni, kifelé kell menni – mint itt, a Bécsi útnál is. Az első óbudai zsidó temető a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt, ahol ma az óbudai lakótelep déli paneljai állnak. Területét 1737-ben vásárolták meg a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait, de a Laktanya utcai zsidó temetőből előkerültek római kori sírok és egyéb leletek is, mint például az az 1934-es sírkő, ami egyik oldalán zsidó felirattal, a másik oldalán egy római cívis, bizonyos Petronius Censorinus családjának sírfeliratával.

Miután ez az első temető megtelt, a hitközség 1887 végén az új táborhegyi temetőből kapott egy kihasított területet. A táborhegyi külterület azonban nem volt a legjobb választás, a lejtős részen egymást követték a kisebb-nagyobb földcsuszamlások. A katolikus köztemető jó harminc év után el is költözött a külső Bécsi útra. Bár Táborhegyen mindent eltakarítottak, még a keresztény kápolnákat is, a véletlen kegyéből a zsidó ravatalozó mégis megmaradt – ezt látni ma is a Laborc utca torkolatánál. A temető 1921-re ugyan megtelt, de csak 1950-ben döntött úgy az aktuális városvezetés, hogy a főváros legrégebbi (zsidó) temetőjét kiürítteti. A helyén működött motokrossz pálya, a Laborc árok és a korszerűsített Bécsi út kereszteződésében a környező mély fekvésű területeket feltöltötték, de így is egy erősen dombos terület maradt itt, ahol most az irodaház a Bécsi út forgalma fölé magasodik – igaz, ma már a lankákat borító fák takarásában.

 

De mi volt az a Radelkis?

A Radelkis elektromechanikai mérőműszereket gyártó szövetkezet (KTSZ = kisipari termelőszövetkezet) volt egy olyan korban, amikor ezeknek a szövetkezeteknek a hiánypótló teljesítménye az exportban is megjelent – miközben egy ilyen, hirtelen fejlődésnek indult szövetkezet nem ritkán tucatnyi különböző telephelyen, jobbára üzlethelyiségekben, pincékben, akár fészerekben dolgozott. Ez a cég viszont saját fejlesztésű analitikai műszereket és egymilliónál is több elektródot gyártott és értékesített kelet-európai és dél-amerikai piacokon. A Radelkis Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet 1952-ben (!) alakult, fő profilnak az elektroanalitikai műszergyártást választotta, aztán a nagy fellendülés után két évtizeddel már megszorításokra kényszerült, ezután került 1995-ben a telephely az Ericsson Magyarország Kft. tulajdonába. 

A Radelkis vezetőinek az új központi egység mellett tiszta levegőjű környezetre is szükségük volt – miközben műszaki paramétereknek is meg kellett felelni.

A Kádár-korszak merev rendszerében az intézmény akkori vezetője, Bodonyi Pál inkább a kivitelezésben is a saját útját járta: állami beruházók – azaz a túlterhelt és központosított állami építőipari mamutok – helyett inkább létrehozott egy saját kivitelező részleget. Így saját építőrészlegük építette fel az új telephelyüket Óbudán, ahol az épületbe és környezetébe a kor minden technikai újdonságát beépítették, az abban az időben különcködésnek számító teniszpályát és úszómedencét is beleértve.

Ma már a székház egységes tömegnek látszik, pedig két különböző ütemben épült ki. Először, 1968–69-ben egy alkatrészgyártó és egy összeszerelő üzemcsarnok épült, egyébként a kor ipari építészetének egy típusos elemrendszeréből, a Dunai Vasmű által gyártott ún. Csillagkeret acél elemrendszerből. 

A Radelkis Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet épülete, 1972 Forrás: Fortepan/FŐFOTÓ

A kényszer és a hiánygazdaság szerelemgyereke volt: egy típusszerkezet szellemes újraértelmezéséből valami maradandó született. A Csillagkeretet eredetileg nyitott, mezőgazdasági tárolószínekhez tervezték magas tetőkkel, amit itt módosítani kellett a speciális műszaki funkciókhoz idomítva: a nyeregtető, szokásos T alakú tartóelemeit nem egymás mögé rendezték, hanem elfordítva és egy irányba rendezve. Így jött létre az a látványos, farkasfog szerű tetőkép, ami egyben idő- és költségtakarékosnak is bizonyult, továbbá felülvilágítóival megfelelő természetes világítást is eredményezett.

A tervező, Csíkvári Antal ráadásul az építőmesterré előlépett radelkiszesekkel is számolt, ezért választott végül összeszerelést igénylő szerkezetet az első lépcsőben megépült kb. négyezer-ötszáz négyzetméter területű két csarnok szerkezetéhez,  reálisan kalkulálva az építési gyakorlattal nem rendelkező szövetkezeti kollégákkal.

A lejtős terep ma is a Bécsi útról leágazó Laborc utcán közelíthető meg. Az üzemi technológia és a terepadottságok alakították ki a lépcsős elrendezést. (A termék útja eredetileg a felső B-2 jelű csarnokból vezetett az alsó B-1 csarnokba, majd a központi épületben csomagolták el, és itt várt az elszállításra.) A második lépcsőben épült meg a kb. négyezer négyzetméteres főépület, a terep lejtését követve szintén lépcsős kialakításban. Lényegében két fő részből állt, egyrészt a B-1 csarnokhoz csatlakozó befejező üzemrészekből, másrészt abból az irodatömbből, ami az adminisztrációt, a vezetőséget, a felső szinteken – a negyedik, ötödik szinten – pedig a kutatás-fejlesztés  helyiségeit foglalta magába. A főépület a Bécsi úttal párhuzamosan futó, hosszfőfalas szerkezeti rendszerű egység– ez a lejtőben helyenként mint szerkezeti fal és támfal, másutt az épület alól túlfutva, támfalként szerepel. Ehhez a támfalrendszerhez kapcsolódott a bekötő út elágazásához telepített porta. 

Na, de mitől maradandó? Mitől lett ez a közelmúlt építészeti műemléke? Sokan csak a nyers betonfalakat látják benne, ami sokaknak egyszerűen csak: pfúj! Mások az őszinte, a zsaluk mintázatát és a műszerészkezek gondosságát őrző felületet. (Igaz, az eredeti, szigorúan nyersbeton külsőn némiképp puhítottak a későbbi felújítások – 1997, 2015 –, de megőrizték az eredetit.) A lankás hegyoldalhoz idomuló lépcsőzetesség, ugyanakkor a szigorúan geometrikus formák és a plasztikus tagolás termékeny feszültséggel teli hármast adnak ki. A főépület karakterét is ez a dinamika uralja a konzolosan előreugró első emelettel és a tartóelemek hangsúlyozásával, a betonkávákba süllyesztett ablaksorokkal. A beton egyenetlenségét láttató felszín egyszerre erősíti a kiugróan dinamikus és a brutalista hatást. Az egymásra helyezett fekvő téglatestek kompozíciója egyszerre merész, mégis elegáns, tele tektonikus feszültséggel, horizontális kiterjedésük mégis méltóságteljes nyugalmat áraszt. Oldalra szinte laposan terjed ki, miközben a központi épület mint egy erőgép vagy csatahajó konzolosan nyúlik ki, mozdul előre, indul meg, mutat a lenti Bécsi út felé.

Felülről nézve szinte szobrászian arányos még ma is, miközben belül már a harmadik tulajdonos cég dolgozik. 

Rövidebben: zavarba ejtően friss épületegyüttes, ami akár ma is épülhetett volna. És egyáltalán nem látszik, hogy ötvenéves. Mába illesztése sem könnyű, hát még azt elképzelni, hogy ez a kádári szocializmus évtizedeiben épült meg így, alig néhány évvel a szocreál stílus diktatúrája után. 

Ronda. Betonmonstrumok. Kilógnak a környezetükből, egyszerűen el kéne őket dózerolni. Ezek a mondatok 1973 körül ugyanúgy elhangzottak, ahogy ma is gyakran használják ezeket a fordulatokat az akkoriban épült és ma még álló épületekre. (Hasonló például a Zugló történelmi villanegyedében, a Thököly úton álló négyemeletes OKISZ székház, az Államkincstár most átalakított épülete a Csalogány és Medve utca sarkán vagy a kelenföldi, újpalotai, budafoki – még nem panelekből emelt – lakóháztornyok. Vagy éppen Makovecz Imre egy korai remeke, a sárospataki Bodrog Áruház.)

A konzervatív ízlésűek egyébként már 1931-ben is kommunistáztak, akkor éppen az azóta híressé vált Pasaréti úti ferences templom mérsékelt modernizmusa nem tetszett nekik. Mostanában a képzeletbeli aktuális frontvonal a Várbeli bontások után valahol a szocializmus késő-modernjénél, a szocmodernnél áll, ez ma különösen mostohagyerek. Évekkel ezelőtt sokan még a Déli pályaudvar épületét is, mint afféle modern kommunista kockát, szerették volna eldózerolni – a 40-50 éve épült épületek aktuális műszaki állapotát, a folyamatosan elmaradt renoválásokat, felújításokat azonban nem az eredeti házakon kellene számonkérni. 

Ugyanakkor tény, a brutalizmus az ötvenes- hatvanas-hetvenes évek építészeti stílusa, divathulláma volt, és a második világháború után indult hódító útjára.  Azért lettek óriás, szürke betonbrutálok, mert a háború után támadt városi lakás- és középület-igényt próbálták olcsóbban, nagy méretekkel és a funkciókra koncentrálva kiszolgálni. Mára erősen másfelé – és ellene – fordult a korízlés és korszellem, és természetes forma- és anyagavulásuk is megtette a magáét. 

A Radelkis (ma Mediso) székház sorsa szerencsésebben alakult gondos tulajdonosainak köszönhetően: ma is újszerűen és harmonikusan simul bele a hegyoldalba.

De ki a tervezője? Csíkvári Antal a legendás Iparterv tervezője volt, amikor a Radelkis az új épület megtervezéséhez a megfelelő embert kereste. Nagyjából a Radelkis építésével egy időben, 1972-ben kapott Ybl-díjat. Fiatalkorában két évig mezőgazdasági településeket tervezett az AGROTERV-nél, majd 1955-től haláláig az Iparterv építésze, majd osztályvezetője volt. Nyilván nem így nézünk rá. De érdemes rákeresni a budapesti,Városmajor u. 5. szám alatti lakóház, illetve a Markó utcai Pénzjegynyomda (1960–62) épületére – ezekre is egészen másképp nézhetünk, ha már összeköthetjük a Radelkis épület látványával is. Az Iparterv pedig a második világháború utáni évtizedek egyik legjelentősebb állami építészirodája, a legendás Ipari Épülettervező Vállalat. A kornak megfelelően egy tervezőgyár volt sok száz építésszel és alkalmazottal, hogy a nagyszabású ipari beruházások tervezőbázisát alkossák. (Az Iparterv nevét egyébként egy művészcsoport is híressé tette: 1968 decemberében a friss diplomás művészettörténész, Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást a tervezőiroda belvárosi, Deák Ferenc utcai irodaházának aulájában. Az akkori Iparterv kiállítók nemzedéke, Bak Imre, Baranyay András, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Molnár Sándor, Tót Endre ma a legmagasabban jegyzett magyar képzőművészek közé tartoznak.) 

A hatvanas évek világához tartozott a kortárs építészet már többször emlegetett brutalista irányzata is. Természetesen mást jelentett ez akkor és mást jelent ma, mást jelentett Nyugaton és mást a szocialista táborban vagy keletebbre – ahol egyébként az egykori Jugoszláviától Örményországig, Olaszországtól Bulgáriáig ma is állnak műemlék státuszba jutott épületei.

És akkor is mást jelentett, amikor a fogalmat elkezdték használni: a szerkezet és az anyagok őszinte megjelenítésére gondoltak. A kissé absztrakttá vált modernizmus után az anyagszerűség szinte fétis lett, meg akarták mutatni a beton, a fa és a tégla anyagszerűségét, és a korábbi transzparencia, könnyed átláthatóság helyett inkább tömb- és szoborszerű épületeket akartak emelni. Szerették kihangsúlyozni a nyers és zsaluzott betonfelületeket, a konzolosan kiálló tartóelemeket. És a brutalista óriásépületek nem akartak illeszkedni, a környezetükbe belesimulni – ellenkezőleg, méreteikkel, megjelenésükkel nagyon is magukra akarták vonni a figyelmet.

Bécsi út, benzinkút a Zay utca után, háttérben a Radelkis épülete a Laborc utca mellett, 1977 Forrás: Fortepan/ Bojár Sándor

A téma szakértője, Branczik Márta szerint érdemes szétszálazni a szocialista évtizedek épületeire használt fogalmakat. Szocreál, szocmodern, brutalista és modern – ezeket sokan, sokféleképpen használják – például minden, a szocializmusban épült épület szocreál –, de ezek különböző építészeti stílusokat jelölnek. 

A szocreál építészet valójában nagyon rövid ideig volt jellemző, 1956 után, a hatvanas évek elejére visszatért a modern építészet, ezt nevezik sokan ma szocmodernnek. Ugyanakkor az építészet nem feltétlenül kötődik politikai korszakokhoz, így a kádárizmus idején részben újra hathattak (engedték hatni) a modern, kortárs nyugati tendenciák. Ahogy később látni fogjuk, az építészek számára már elérhetővé váltak a külföldi szaklapok, gyakrabban utazhattak, így a létező szocializmus már sokkal inkább csak az elérhető anyagok, technológia szempontjából befolyásolta a tervezőket. A laikusokat persze ez nem érdekli, ők az épületeket gyakran csak azért utasítják el, mert a szocializmus idején épültek. 

A kevés, nálunk található brutalista épületnek sem egy politikai berendezkedéshez, hanem sokkal inkább egy nyugati stílustendenciához van/volt közük.

Ráadásul voltak közvetlen kapcsolódások is, mivel az irányzat egyik kimagasló alakja, a Nagy-Britanniában alkotó magyar származású Goldfinger Ernő volt. Alkotásai ma védettek, az angol műemlékvédelem a második világháborút követő évtizedek vitathatatlan építészeti értékeinek tekinti, Goldfinger pedig már világhírességként is szívesen támogatta az akkori fiatal magyar építészeket. Egyesek Goldfinger Ernő saját irodájában, mások hasonló privát irodákban vagy London önkormányzati építész irodájában dolgozhattak, mivel a Magyar Építész Kamara lehetőséget biztosított, hogy angolul beszélő, fiatal építészek egy évig munkát vállalhassanak Angliában. Goldfinger Ernő irodája a hatvanas években nyerte el legnagyobb londoni megbízásait, így irodájában bőven akadt munka a fiatal magyar építészek számára. A látottak nyilván nem közvetlenül, direkt módon csapódtak le, de az Angliából hazatérőktől függetlenül is több brutalista épület született itthon – volt köztük lakóház, középület, de szálloda is. (Csak tallózásképpen: Jánossy György salgótarjáni Karancs Szállója (1961–63), a kazincbarcikai kórház épülete (1962–69), a szegedi Technika Háza (Tarnai László, 1966–1973) vagy a Fehérvári úti piac eredeti épülettömbje (Halmos György, 1977). 

Így a végén újra megérkezünk Óbudára, a Radelkis gyárépülethez. A tervező, Csíkvári Antal ugyan nem járt Angliában, de nyilván hatással voltak rá a kor irányzatai. És persze egy jó építész előnyökké tudja fordítani a hátrányokat.

A főépület hosszfalas, zsaluzott, monolit vasbeton, körbefutó sávablakai termopán rendszerűek voltak, de a nagyobb helyiségeknél egy felülvilágító rendszer is egységesen végighaladt a homlokzati pártafalaknál. A homlokzat primer szerkezetű anyagokból állt: beton, üveg és vas. A külső beton szürkeségét azonban gondosan tervezett belső színek ellentétezték, az acélkék tokok mellett hússzínű nyílászárók, sárga-kék padlóborítás. Az ipari kapuk valaha meggypirosak voltak.

A főépület ugyan veszített korábbi lebegően teraszos jellegéből, de ma is, mint egy erőgép mutat a Bécsi út felé. 

 

Források:

– Branczik Márta: brutalizmus (10+1 Budapest) 

https://zsido.com/kenyszerbol-vandorlo-pihenok-az-obudai-zsido-temetok-historiaja/

– Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945-1970 (Terc Kiadó)

Nem eltörölni kell a régit, hanem kölcsönhatásba lépni vele

JB: Azt figyeltem meg, hogy az az épület, ahol az építészek a saját irodájukkal berendezkednek, mindig rejt valami érdekes történetet. Tudnál mesélni erről a házról?

TB: Tényleg izgalmas története van, most tulajdonképpen egy húszéves „garázs-irodában” ülünk. Az épület, aminek a földszintjén az irodánk található, még édesapámhoz kötődik. Ez a Pilisi Parkerdő Budapesti Erdészet irodaépülete. A ’90-es évek első felében keresték meg édesapámat, hogy az épület eredetileg garázsnak tervezett földszinti részeit más célra szeretnék hasznosítani. Kijöttünk ide, a Budakeszi út tetejére, a város szélére, az erdő mellé, és rögtön érzékeltük, hogy ezen a gyönyörű helyen ebből az eredetileg alárendelt funkciójú térből sokkal többet is ki lehet hozni. Már mentünk vissza a városba, amikor egyszer csak egy kanyarban azt mondja édesapám, hogy mi lenne, ha mi költöznénk föl oda dolgozni. Mire a Moszkva térre értünk, hívta is az igazgatót, hogy tudnánk rögtön egy bérlőt is az új irodához.

Így aztán magunknak terveztük meg, be is költöztünk, és már húsz éve itt vagyunk. Azt hiszem, a döntésünk kiállta az idők próbáját.

JB: Ha már édesapád szóba került, egy interjúban mesélt arról, hogy az újlaki plébánia tervezése azért volt nagyon különleges számára, mert oda jártatok templomba. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról és az akkori Óbudáról?

TB: 6-7 éves koromig ott laktunk egy Kiscelli utcai panelházban. A Kiscelli Utcai Általános Iskolába jártam, előtte óvodába a Pacsirtamező úton túlra, a Duna-parti panelok közé. Nekem gyerekfejjel ez a tengely nagyon meghatározó volt. Számtalanszor megjártuk, és nagyon beégett. Az ovitól a paneleken keresztül az iskoláig, majd fel a Kiscelli Múzeumig, az épület előtt lévő nagynak tűnő, öntöttvas sárkányszoborhoz. Ilyen értelemben tehát óbudai vagyok, ezen kis szeletében legalábbis ma is otthon érzem magamat.

Fotó: Dohi Gabriella

SzSz: 2004-ben alapítottátok az építészirodátokat édesapáddal. Szinte első feladatként kezdtetek el foglalkozni a volt hengermalomból kialakított Jazz Loft társasházzal. Itt volt lehetőségetek közösen gondolkozni a beruházóval a régi épületek hasznosításának lehetőségeiről, vagy megváltoztathatatlan volt a döntés, hogy lakások épülnek?

TB: Amikor a Vörösvári úti malom volt épületeivel elkezdtünk foglalkozni, egyértelmű volt, hogy alapvetően lakóépületet szeretne a beruházó, ebben nem volt nagy mozgásterünk. Szabad volt azonban megtalálnunk, hogy az eredeti malomépületnek az építészeti-szerkezeti alapvetései hogyan tudnak érvényesek maradni, akár a benne lévő új funkciótól függetlenül is. Hiszen a funkció tud a legkönnyebben változni, viszont az építészeti és szerkezeti keretek hosszú évtizedeken keresztül változatlanok maradnak. Azt hiszem, hogy ha egy épület, ami egy teljesen más világ számára épült, mégis a több évtizeddel később elvárásokat és követelményeket is játszi könnyedséggel teljesíti, az egy nagyon jó ház. Ilyen volt a régi malomépület is.

JB: Ezt a fajta rugalmasságot egy lakóépületben mennyire nehéz megvalósítani? Kisebbek, kötöttebbek a terek, mint egy középületben.

TB: Egy épületnek több rétege van, és ezek a fő rétegek eltérő módon és különböző idő alatt avulnak mind fizikailag, mind szellemileg. A tartószerkezet az, ami a leghosszabb ideig kitart. Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen a tartószerkezeti rendszere, anyaga egy háznak. Azt gondolom, ez ugyanúgy építészeti kérdés is, mint statikai. Egy jó tartószerkezet olyan belső tereket tud létrehozni, amelyek önmagukban is meghatározók építészetileg is, és az utána a következő építészeti, szerkezeti rétegekkel, a válaszfalakkal, a gépészettel és a többi „kötelező kellékkel” aztán már csak be kell lakni. Ez utóbbi, másodlagos rétegek aztán a későbbiekben sokkal könnyebben variálhatók, átalakíthatók, mint maga a tartószerkezet által meghatározott tér.

Ha a tartószerkezetek, illetve az épület közlekedési rendszere jól vannak kitalálva, akkor a hasznos területeket hosszú ideig jól és flexibilisen tudják kiszolgálni. 

Ez nagyon fontos fenntarthatósági szempont is. A meglévő épületek felhasználásáról való gondolkodás mindig is jelen volt az építészetben, de az utóbbi években főleg a fenntarthatóság miatt talán még jobban előtérbe került. Úgy gondolom, hogy ez helyénvaló gondolat, ami adott esetben kisebb költségeket eredményez, és egész biztosan kisebb környezeti terheléssel jár, mint teljesen újat építeni. A régi felhasználásának, újrahasznosításának persze vannak fokozatai: új életre lehet kelteni egy házat úgy, hogy a végén kívülről nem is látszik az átalakítás. És hozzá lehet állni úgy is, ami talán egy kicsit izgalmasabb építész-szemmel nézve, hogy az eredeti és az új között tudatos kommunikáció jöjjön létre. Az új beavatkozás célja itt nem az, hogy felülírja a régit, hanem hogy újfajta, hibrid egységet hozzon létre. Ebben értékes szerepe van a meglévőnek is, ami az újjal közösen hoz létre így egy új minőséget.

Fotó: Dohi Gabriella

SzSz: A gazdasági válság miatt a 2000-es évek második felében leállt ez a projekt, és egy másik beruházóval tudott újraindulni tíz évvel később. Mennyiben kellett újragondolni az első ütemben lefektetett elképzeléseket? 

TB: A „lényeg”, vagyis a régi téglafalakkal egybeforrasztott új vasbeton tartószerkezet már elkészült az első etapban, ezzel az épület újból írt története tulajdonképpen már az első körben eldőlt. Ez az első felvonás 2006-tól 2010-ig tartott, részben még édesapám alapvetései alapján, Skultéti Levente építész kollégám közreműködésével valósult meg.

2016-ban, mintegy hat év tetszhalott állapotot követően szinte már fájó szívvel eresztettük el az akkor ott álló, önmagában is inspiráló „romot”, de persze tudtuk, hogy az épület ennél sokkal többre érdemes. 

A közlekedőrendszer és a tartószerkezet adott volt a második forduló megkezdésekor. Ekkor már „csak” a könnyebben avuló, ha úgy tetszik a trendekre érzékenyebb részeket, a homlokzatot és a belső, befejező részeket kellett frissíteni. Személy szerint nagy szerencsém volt: tíz évvel az első tervek elkészítését követően már sokkal több építészeti, műszaki, és talán emberi tapasztalat birtokában volt lehetőségem részben újrakezdeni és befejezni azt, amit korábban már elképzeltünk, de aztán félbemaradt.

Emiatt relatíve könnyű dolgom volt, mert biztos alapokról lehetett újraindulni, de a hat év szünetnek köszönhetően már objektíven láttam, hogy mi az, amit érdemes folytatni, és mi az, amit máshonnan érdemes megközelíteni.

Az építészeti újrahangolás egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a régi téglafalak fölé létrehozott új emeletráépítés, illetve a teljes belső udvari homlokzat klinkertégla burkolatot kapott.

Az eredeti terv szerint a tető korcolt fémlemez fedése lefordult volna a legfelső szintek homlokzatára is. Ez 2005–2006 tájékán még újdonságként hatott, de 2016-ban már sokkal fontosabbnak tartottuk a meglévő téglafallal való építészeti kapcsolatot erősíteni a tégla következetes és homogén anyaghasználatával.

A belső, befejező munkák műszaki tartalmát, azt, hogy hány és milyen méretű lakás lesz, illetve  azok  kialakítását az új tulajdonossal, a Merkapt Zrt. szakembereivel közösen szintén felülvizsgáltuk.  Az ő szerepük és hozzáállásuk nagyon fontos volt. Ugyanis nem spekulatív, eladásra szánt fejlesztésben gondolkodtak. Emiatt aztán a jó gazda gondosságával, a későbbi üzemeltetés szempontjait is figyelembe véve vettek részt a teljes tervezési, majd az építési folyamatban.

Fotó: Dohi Gabriella

Különösen Budapesten, de vidéki városainkban is, építészettörténeti és építéstechnológiai szempontból is elképesztően izgalmas és értékes meglévő épületállomány áll rendelkezésre. Mindez ott van a szemünk előtt, de ezeket a házakat, korszakokat először meg kell érteni, majd okosan, jól kellene őket tovább használni, fejleszteni. Remélem, hogy az óbudai – Vörösvári úti malom, a Jazz Loft története jó példa lehet másoknak is.

JB: A főváros több kiemelkedő pontján állnak épületeitek nagyon különböző léptékben és szituációban: a Kopaszi-gát beépítése, a Csörsz utcai Sportközpont, a belvárosi Vass Shoes cipőbolt. Van egy általános munkamódszeretek, ahogy ezekhez a feladatokhoz hozzákezdtek, vagy mindegyik projekt egyedi hozzáállást igényel?

TB: Az én gondolkodásmódomban nincs különbség léptékek és funkciók között. Nagyon hasonló megközelítéssel indul minden ház tervezése: mindenekelőtt a hely és az építtető megismerésével, ez a „jó kérdések” feltevésével, majd a „jó válaszok” megkeresésével folytatódik. Szinte teljesen mindegy, hogy egy százhúsz négyzetméteres cipőboltról van szó a belvárosban, vagy egy több tízezer négyzetméteres lakóépületről a Duna-parton, építészként azonos módon, alapvetően alázattal és nagy lelkesedéssel kell viszonyulni a lehetőségeinkhez. Így aztán a munkamódszerben sincs sok különbség, ugyanazokat a stációkat járod be, és tulajdonképpen ugyanazokat az eszközöket használod, csak mindig más a helyszín, a lépték. Ennek jó eszköze a makett, akár fizikai, akár számítógépes modell formájában.

Munkamódszer szempontjából meghatározó volt az édesapámmal való közös munka. A diploma után nála kezdtem el dolgozni, aztán pár évig közösen vittük az irodát, végül ő teljesen visszavonult az egyetemi tanításba. Bár különbözőek voltak ezek a szituációk, mégsem éreztem közöttük éles határvonalakat. Apámban volt egy, szinte már a fatalizmus határát súroló bizalom és nagyvonalúság az irányomban, és már az első pillanattól kezdve teljes önállóságot adott nekem. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelte, hogy mit csinálok, de soha nem szabott irányt, és mindig nyitott volt bármilyen építészeti megközelítésre, kísérletre, ahogy ő nevezte: kalandra. Mind menet közben, mind a végeredményről nagyon sokat és jót lehetett vele beszélgetni.

Ez a fajta párbeszéd kötött össze minket szakmailag, akkor is, ha közben elég különbözőképpen működtünk.

SzSz: Tudnál erre egy példát mondani?

TB: Amikor a Simplon Udvart terveztük az Allee mögött, apám legelső skicce az épületről már a beruházóval történt első megbeszélés utáni kávézásnál megszületett egy papírdarabon. Az épület lényege – legalábbis az én szememben – később sem változott meg ehhez képest. Volt egy nagyon erős víziója ezen a koncepcionális szinten. Az én feladatom ennek a karakternek a kibontása, formálása, „csúcsra járatása” volt. Az épület íves sarkainak kialakítása már az első skiccén felbukkant, de az erős, szinte már harsány színek csak később jelentek meg, mert azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy léptékű beruházásban, mint amilyen az Allee projekt volt, az általános, biztosra menő építészeti karakteren túl kell lennie egy olyan résznek, ami szabadabb, játékosabb.

Fotó: Dohi Gabriella

Magamon azt tapasztalom, hogy az első gondolatot az utolsó pillanatig rugalmasan alakítom, formálom, hiszen sokszor a tervezési folyamat alatt jönnek elő olyan tanulságok, hatások, amelyek folyamatos értékelése alakítja a tervet és beépül a végeredménybe. Fut most egy projektünk, ami egy mélyépítéssel foglalkozó cég, a Bohn Kft. cégközpontja lesz. Az a terv egy nagyon erős képből indult: meg akartuk mutatni a csupasz, földmegtartó mélyépítési szerkezeteket, amelyeket általában az épületek pincefalai eltakarnak. Ahhoz viszont idő kellett, hogy a tervezés közben felismerjük, hogy építészetileg is milyen nagy erejük van ezeknek a mérnöki szerkezeteknek, és hogy a terepszint feletti, az utcáról bárki számára látható épületrésznek reagálnia kell erre az erős föld alatti világra. Ezért lett végül minden, kívülről látszó homlokzati szerkezet elsődleges tartószerkezet, illetve látszóbeton felületű. Ez a fajta kísérletezés, folyamatos gondolkodás az építészeti alkotás egyik legfontosabb és legizgalmasabb része, igazából ezért érdemes építésznek lenni.

Eltenni a történetet, mint az anyás csavart

A Lajos utcáról írt könyve apropóján beszélgetünk, ön azonban már Rákosszentmihályon él. Kezdjük a vége felől: hogyan került el Óbudáról? 

Valamikor a 90-es évek elején egy filmem gázsijából tudtunk venni egy parasztházat a Belső-Cserhátban, azt felújítottuk, oda jártunk ki rendszeresen az óbudai panelból. De hetente száznyolcvan kilométert vezetni, és aztán a hétvégét is végig dolgozni a ház körül: kiöregedtünk belőle, és nemrég eladtuk. A Lajos utcai lakás és a parasztház árából – mindkettőt elég jó áron tudtuk eladni – vettünk Szentmihályon egy kertes házat.

Épp a napokban találtam egy öt évvel ezelőtti cikket, hogy a Lajos utcai a legkeresettebb budapesti lakótelep az ingatlanpiacon. Milyen volt 1974-ben? Milyen érzés volt ideköltözni? 

Ambivalens, mert egyrészt nem volt dicsőség a panellakás, viszont a korábbi 10 helyett egyszerre 69 négyzetméteren élni mégiscsak nagy dolog volt. Mi nyolc évet vártunk a lakáskiutalásra – mindig kiutalást mondok, pedig csak egy vásárlási lehetőség volt – pedig 1971-ben már rajta voltunk a listán, hogy nemsokára mi is költözhetünk. Csakhogy jött az árvíz, ami a Felső-Tisza-vidéket teljesen elmosta, úgyhogy az ország teljes építőipari kapacitását odavitte az állam. Mi is azok közé kerültünk, akiket újra várólistára tettek, úgyhogy három évet maradtunk még a Csikágóban, vagyis a VII. kerületnek a Városliget felé eső részén, ahol felnőttem. Érdekes egyébként, hogy volt mellettünk a Murányi és a Damjanich utca sarkán egy hentes, Frici bácsi, ő éppen annak a Lajos utcai panelnek a helyén lakott korábban, ahová aztán beköltözhettünk. 

Milyen volt az új lakóközösség? Voltak köztük régi óbudaiak?

Nem, a szanálásra ítélt házak lakóit máshová költöztették, de nem csak Óbudán. Ezt néha ideológiai okokkal szokták magyarázni, mintha az lett volna a szándék, hogy felszámolják a helyi lokálpatriotizmust, a helyi identitást. Szerintem egyszerűbb a magyarázat: akinek a házait lebontották, azok nem költözhettek az ugyanoda felhúzott tízemeletesbe, hiszen időbe tellett, míg elkészült – nekik máshol kellett szállást találni. Akikkel mi költöztünk a Lajos utcai házba, azokkal elég jó közösség alakult ki. Szereztünk földet és facsemetét a kertészettől, és mi magunk ültettük be fával a ház előtti területet. Szóval otthonra találtunk itt, de a környékhez eleinte nem kötődtem – bejártam a városba, mindennap HÉV-eztem a Tímár utcától, ahol még nem volt felüljáró akkoriban, csak egy feltételes megálló. 

Az ingázást A leggörbébb utca előszavában is megemlíti.  Alvóvárosnak hívták akkoriban Óbudát, vagyis sokan csak aludni jártak haza. 

Pedig akkor még működött az Újlaki mozi és a Felszabadulás mozi is a környéken. 

Az Óbudai Promenád jutott erről eszembe: itt, a Kolosy tér környékén húsz-harminc éve próbálják felpezsdíteni az életet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Lajos utcának ez a része mindig folyosó volt, nem volt városközpont, de a könyvében a Házról házra fejezetben olvastam, hogy itt is szinte minden második ingatlanban kávézó vagy kocsma működött. Ezek szerint a régi Óbuda még nem volt teljesen „alvóváros”.

Valóban, de akkor még más világ volt, később a televízió bezárta az embereket a lakásba. És hát ki engedheti meg magának ma, hogy rendszeresen vendéglőbe járjon étkezni? A Vidoq tulajdonosával beszélgettem, elmondta, hogy a törzsvendégeivel egyszer összeszámolták: régen 36 vendéglő volt csak a Lajos utcában.

Persze, volt eszük a sváboknak, hogy ne rontsák egymás üzletét, az egyik a páros, a másik a páratlan napokon volt nyitva.

A XIX. században sok vendéglősnek még saját szőlője volt, amíg zárva voltak, ott tudtak dolgozni – aztán a századvégi filoxéra-járvány betette a kaput az itteni szőlőtermesztésnek is. 

Más vendéglősökkel is tudott beszélni? 

Nem nagyon maradt kivel, és nem is találtam annyi anyagot a régi vendéglátásról, mint szerettem volna. A Tiroli és a Régi Sipos helyén működik még étterem, de nem a hagyományos óbudai kisvendéglő, a Fő téri Új Sipos bezárt, a régi vendéglők eltűntek. De vagy tucatnyi interjút készítettem másokkal, Lajos utcaiakkal, bementem házakba, még megbízólevelet is vittem magammal, amit az Óbudai Múzeumtól szereztem. 

Arra miért volt szükség? 

Hogy kivédjem az esetleges bizalmatlanságot. Volt ilyen tapasztalatom, amikor filmsorozatot készítettem az erdélyi erődtemplomokról, és terepszemlézni mentünk, gyanakodva méregettek, hogy nem betörők vagyunk-e. Egyébként eredetileg a Lajos utcáról is filmet akartam készíteni. Tudni kell, hogy én szívesen babrálok a leghétköznapibb témákkal is – mint Nagy László, akinek a naplójában olvasom, hogy mondjuk ma verset szeretne írni a nyomdászokról, mert hiba nélkül szedték egy versét.

Eleinte meglepődtem rajta, mert a költészetet valamilyen fennkölt műfajnak gondoljuk, aztán rájöttem, hogy hát én is így működöm, ha valami témára bukkanok, elsőre filmet akarok készíteni belőle.

Elkezdtem könyvtárazni, levéltárazni, és mindig továbbhajtott a kíváncsiság, ahogy olvastam a Lujza malomról, a Kisfaludy színházról, vagy épp, ha felfedeztem a Lajos utca 25-ben a szappankészítő műhelyt, ahol az Albus szappant gyártották, aminek a neve még a gyerekkoromból ismerős volt.  

Miért nem készült el végül a Lajos utca-film? 

Nem tudtam rá pénzt szerezni. A könyv kiadásához is szponzort kellett találnom, mikor megírtam, de a film drága műfaj, elkezdeni sem lehet, ha nincs rá pénz. De nem panaszkodom, így is közel negyven filmet forgattam. A rendszerváltás után kezdtem külsőzni a Magyar Televíziónál, magazinműsoroknál dolgoztam, és közben volt lehetőség pályázni filmekre is. 

A filmográfiája a rendszerváltással kezdődik, de előtte is filmezett amatőrfilmesként. 

Igen, de azok nem maradtak meg olyan minőségben. 8 mm-eset használtunk, ami fordítós film volt, tehát, ha azt az ember elvágta, akkor az az egyetlen kópia el volt vágva, és kész. A vetítők sem voltak filmbarátok, a film gyakran kiégett, ha a ragasztás megakadt a kapuban. Nem volt szinkronlehetőség, külön magnókkal buheráltunk, de olyan is előfordult, hogy ha csúszott a filmzene, akkor fogkefével fékeztük a magnót, ami persze nyávogott. Ezek ma már nyilván vetíthetetlenek, a filmográfiában ezért nincsenek feltüntetve a régi filmek. 

A hivatásos film világa nem vonzotta? 

Esély nem volt a közelébe férkőzni akkoriban, a filmrendezőket a minisztertanács nevezte ki, a Főiskola elvégzése sem volt elég önmagában. Én jelentkeztem ugyan a főiskolára, de nem vettek fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ország összes felsőoktatási intézményéből ki voltam tiltva.

Hogyhogy? 

1956-ban ott voltam a VII. kerületi pártházban működő forradalmi csoportnál, majd november 4-e után a Péterfy-kórházban, Kossuth Forradalmi Parancsnokság név alatt röplapokat terjesztettünk. 1958-ban tárgyalták a perünket, én voltam az ötödrendű vádlott, rendesek voltak a társaim, mentegettek, hogy én gyerek voltam a harcok idején. Végül egy év felfüggesztettet kaptam, ezzel azonban nem volt vége. Leérettségiztem, újságíró akartam lenni, de nem vettek fel elsőre, a közgazdasági egyetem viszont akkor indított agrárszakot, kaptam egy levelet, hogy oda irányítottak át –  később esett le, hogy azért, mert akkor indult a második TSZ-esítési hullám, és kellettek az agrárközgazdászok. 1962-ben aztán elővették az úgynevezett klerikális reakciósok ügyét, ahol megint előkerült az én nevem is. Kiscserkész voltam ugyanis a Regnum Marianumban, és miután azt 1950-ben szétverték, mi továbbra is feljártunk az atyához, aki a parancsnokunk volt. Egyébként éppen Óbudán, a Segítő Szűz Mária Plébánián szolgált. Nem politizáltunk, valláserkölcsről beszélt nekünk, de ez elég volt ahhoz, hogy 1962-ben beidézzenek a Gyorskocsi utcába, aztán feljelentsenek az egyetemen.

Ekkor kaptam meg azt a papírt, hogy fellebbezés lehetősége nélkül kirúgtak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. 

Mit csinált ezután? 

Tíz évig csak fizikai munkásként tudtam elhelyezkedni, aztán munkásszállási népművelő lettem. Aztán a szakszervezeten keresztül adódott egy kiskapu, ugyanis a Debreceni Tanítóképző Intézetnek volt egy kihelyezett tagozata, ahol szakszervezeti kádereket képeztek. Ezt elvégeztem, aztán az egri tanárképzőn különbözetit tehettem, majd az ELTE-n kijárhattam a népművelés-könyvtár szakot, miközben a kizárásom, mondom, végig érvényben volt. A Színművészetiről viszont szó sem lehetett, pedig Szabó István is közbenjárt az érdekemben. 

Gondolom, őt már a filmezésen keresztül ismerte. Ez a világ mikor szippantotta be?  

Az egyetemen statisztákat toboroztak, én pedig elmentem egy éjszaka az Ikarus-gyárba, emlékszem, a Fűre lépni szabad c. Makk Károly-vígjátékot forgatták, abban statisztáltam 60 forintos gázsiért. Megragadt bennem az élmény, hogy egy filmesnek micsoda hatalma van. Azt mondja, hogy „bekap”, és akkor lőn világosság, azt mondja, hogy „kikap”, és lemegy a fény. De fejben én már gyerekkoromban is filmeztem, erre később jöttem rá. Olvastam Stendhaltól a Vörös és feketét, elképzeltem a leírás alapján – aztán megnéztem a filmet Gerard Philippel a főszerepben, és láttam, hogy a rendező egész mást vizionált abból az anyagból. Jelentkeztem a Fővárosi Művelődési Házban működő Budai Fotó- és Filmklubba, és fel is vettek, épp csak kamerám nem volt még – másfél évig „elméleti amatőrfilmes” voltam, mások filmjeit néztem meg és véleményeztem.

Aztán néhányan fiatalok kiváltunk, és létrehoztuk a Cinema ’64 csoportot, ami az akkori népművelési struktúrától teljesen független volt.

Lakásokon találkoztunk, segítettük egymást, filmesek akartunk lenni, persze – aztán mikor kirúgtak az egyetemről, és már dolgoztam, akkor félre tudtam tenni egy Admira 8 mm-es kamerára, így kezdődött. Szabó Pista pedig járt amatőr filmvetítésekre, megismertük egymást, és meghívott az Álmodozások kora filmjében egy szerepre. Közbenjárt a Főiskolán, hogy jelentkezhessek, de a minisztérium a kizárásomról szóló határozatot persze nem volt hajlandó visszavonni. Hiába kértem munkahelyi ajánlást (ami elengedhetetlen volt), a személyzetisek mindig ellenem védték meg a néphatalmat, úgyhogy ez szóba sem jöhetett. 

Az előző könyve öt éve jelent meg Trianoni árvák címmel – a határokon kívül rekedt, és az anyaországba menekülő tömegekről szól, akik vagonokban húzták meg magukat, amíg nem jutottak otthonhoz. Az ő sorsuk röviden megjelenik a Lajos utcáról szóló kötetben is, amikor az első világháború utáni óbudai lakáshelyzet kerül szóba.  

Már a Trianoni árvák című könyvet is azért írtam meg, mert forgattam korábban egy filmet a vagonlakókról Csonka vágányon címmel, amihez összegyűjtöttem minden lehetséges információt, de ezeknek egy jó részét végül nem tudtam felhasználni – kidobni viszont nem volt szívem ezt az anyagot. Azt szoktam mondani, félig viccesen, hogy én nem a fogyasztói társadalomban szocializálódtam, hanem a hiánygazdaságban: a görbe szöget ugyan nem egyenesítettük ki, és nem raktuk el későbbre, de mondjuk az anyás csavart már igen. Ugyanígy vagyok a történetekkel, érdekességekkel, szeretem felfedezni őket, bíbelődni velük, félretenni őket későbbre, ha máshoz fel tudom használni őket.

Estélyi és lódenkabát

A kiállítás a főváros 150. évfordulójára született, ami nyilván megszabja a időbeli és térbeli keretet. Ez segítség vagy nehézség a kurátornak?

Mindig jó, ha van egy sorvezető, amihez tarthatja magát az ember. A 150 év adott egy időbeli keretet, mert 1873 ténylegesen a kiállítás kezdő dátuma, tehát nem kerestünk gyökereket, előzményeket. Abból a szempontból is fontos volt, hogy nemcsak a divatról beszélünk, de kapcsolódunk is a város történetéhez. Olyan tárgyak kerültek a kiállításra, amelyek konkrétan ennek a városnak a történéseit, az öltözködés-kultúráját, a hozzá kapcsolódó eseményeket tükrözik. Olyan tervezőktől, cégektől, gyáraktól kerestünk anyagot, akik ebben a városban voltak meghatározók. A divat nemzetközi, folyamatosan változó, egymásra ható folyamat. Az, hogy mikor mi a divat, az helyileg vizsgálható az adott időpontban, hiszen más Bécsben, Milánóban, Párizsban és más Budapesten, mert mindig az adott ország, hely, társadalom sajátos világa vetül rá az öltözködésre.

Ha tágabb perspektívából nézzük, a divat információt hordoz nemcsak az öltözködésről, de életmódot, társadalmi hovatartozást is megfogalmaz. A főváros különösen hangsúlyos szerepet tölt be vidéki városokhoz, kisebb településekhez képest.  

Egészen más egy kisváros, mint a nagyváros, hiszen az utóbbiban sokkal több olyan alkalom adódik, ahová valamilyen módon fel kell öltözni.  Egyébként a városegyesítés ténylegesen nagyon komoly fejlődést indított el, elindult a nagyváros kiépítése, akkor jöttek létre a körutak, sugárutak, a Városliget, Andrássy út, Opera stb., ezzel indul tulajdonképpen ennek a 150 évnek a története. A másik fontos szempont, hogy egy kis közösségben az emberek sokkal jobban ismerik egymást. Az öltözék persze náluk is jelzi, hogy milyen társadalmi rétegbe tartoznak, milyen családba születtek, de az öltözéknek ezt egy nagyvárosban konkrétan is el kell mondania.  A ruha teszi az embert szólásnak ebben az esetben sokkal nagyobb jelentősége van, hiszen első benyomásként tényleg csak a ruha tudja elmondani mindazt, amit önmagáról közölni szeretne a viselője.

Fotó: Dohi Gabriella

Vagyis az öltözködés olyan információkat hordoz, amelyek kapcsolódnak a ruha viselőjének identitásához?

Mindenképpen, de ez sokat változott ebben a 150 évben. Az, hogy a társadalmi státus határozza meg az ember identitását, hosszú ideig jellemző volt, de ahogy közelítünk a mához, egyre inkább a személyiség válik meghatározóvá. Így nyilván az öltözködést is befolyásolja, hogy mit szeretnénk magunkról elmondani.

Ez korábban nem volt mindig így, a divat a társadalmi hovatartozásra reflektált, és az egyén döntési szabadsága sokkal kisebb volt. 

Nagyon sűrű 150 év volt ez a főváros életében. Hogyan lehet mindezt bemutatni a divat történetén keresztül?

Hihetetlen időutazás ez az időszak. A kiállítás nem kronologikus, annak ellenére, hogy minden évhez kötődik valamilyen tárgy, és mindegyik esetében valamilyen változás vagy fontos esemény indokolta, hogy az adott ruha bekerüljön a tárlatra. Így viszonylag könnyű összehasonlítani a látogatóknak a különböző korok darabjait, jól tükröződnek az esetleges áthallások, mert azok is vannak, a divatelemek néha visszatérnek. Egyébként a ruhákat színek szerint rendeztük el a kiállításban, évszámokat rendeltünk hozzájuk, így az adott korhoz kapcsolható, könnyen értelmezhető minden darab. 

Fotó: Dohi Gabriella

Vannak egyszerűbb példák, a nagy történelmi események, mint a Millennium, koronázás, Trianon, a világháborúk, illetve az ezekhez kapcsolódó tárgyak.  Van, amikor a divat változik erőteljesen, eltűnik például a fűző, éppen azt a pillanatot látjuk, amikor már megjelenik a fűző nélküli viselet. Különböző társadalmi rétegek öltözködésére is van példa, igyekeztem minél szélesebb körből meríteni, hogy ne csak a női ruhákat mutassuk be, hanem a férfi- vagy gyerekruhák is jelen legyenek, és egyéb dokumentumok, divatlapok. Vannak fontos események, például egy gyár indulása, vagy amikor egy tervező szerepe meghatározóvá válik, például Deés Enikőé. Vele készült interjú is, ő volt a Május 1. Ruhagyár tervezője a nyolcvanas években, előtte a Budapest Divatszalonban töltött hosszabb időt, mindkét szerepében meghatározó egyénisége volt a pesti divatnak, persze különböző módon. Az egyik egy méretes szalon, ami a Rothschild konkurenciája volt a Váci utcában, a másik egy gyár, aminek természetesen más funkciója volt. Előkerült egy bőr kosztüm, amit a Május 1. Ruhagyárban készítettek, Deés Enikő megőrzött egy darabot ebből. Az évszámot nem tudtuk, szerencsére hosszas keresés után megtaláltam a fotóját az Ez a divatban, így pontos évszámot kapott. Nehéz játék volt, mire minden tárgy készítési évét megtaláltuk.Ha csak ennyit látnánk, már az is beszédes lenne, de a tárgyakhoz magyarázatok, szövegek készültek, amelyeket hat téma köré csoportosítottunk.  Ezek általános témák a divat történetében, minden korra, nyilván árnyaltan, de jellemzők: hogyan született meg a tervező fejében a ruha ötlete, hogyan valósult meg, milyen szerepet tölt be a viselő életében. Ezért is nem ezen szempont szerint vannak csoportosítva a tárgyak. 

A színeknél arra még én sem számítottam, hogy kirajzolják a saját történetüket. Például a fekete, ami pont ebben a 150 évben kapott fontos jelentéstartalmat a gyászruhától a férfi öltözködés meghatározó színéig. Közben jelzi a női szerepkör változásait is, hiszen megjelenik a fekete a női ruháknál a munka világában, de a koktélruháknál, estélyi ruháknál is.

Fotó: Dohi Gabriella

Vagy a rózsaszín, ami mindig a romantikát, a fiatalságot jelzi, volt időszak, amikor nagyon divatos volt. Van például egy  strandruha a harmincas évekből, karcsú, fiatal lány viselhette. Az is érdekes, hogy bizonyos korokban nincs rózsaszín, például a hatvanas-hetvenes években,  a nyolcvanas években viszont visszatér  egy sokkal erősebb változatban, a pinkben.

A barnák közt sok bőrtárgy van, akár ruhák is. Viszonylag sok, iparművész által tervezett barna vagy natúr színű ruha gyűlt össze, amelyek főleg a hetvenes években készültek, ami a szocialista divatipar kiteljesedett, jelentős korszaka. Akkor már voltak nagy kiállítások, például az Ernst Múzeumban az Öltözködés ’72, vagy 1980-ban a Műcsarnokban a Kéz intelligenciája, amikor az iparművészet, divattervezés a lehetőségekhez képest nagyon elismert volt, gondoljunk csak Sárváry Katalinra, Bein Klárára, a már említett Deés Enikőre és másokra.

Ebben az időben a földszínek voltak a jellemzők, külföldön is, itt már valamennyire érvényesült a személyes kreativitás is a tervezésnél. 

Ha a külföldi kapcsolatokról beszélünk, 1945 cezúra volt a korábbiakhoz képest?

Gyökeresen megváltozott a helyzet, egyrészt a nyugati kapcsolatok negatív megítélés alá kerültek, ez leginkább az ötvenes, hatvanas évekre vonatkozik, a hetvenes években már valamennyire szabadabb volt az információáramlás. A háború előtt kialakult szalonrendszer Párizsra nézett, onnan várta, hogy megmondják, mi a divat. A művészi divattervezés csak gyerekcipőben járt. Tüdős Klára volt az első igazán jelentős alkotó, aki divatba hozta a paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat, de a többség inkább szakipari tevékenységet folytatott.

Ez teljesen megváltozik a zsidótörvényekkel, a világháborúval, a háború utáni államosításokkal, a történelmi események átrajzolják a divat világát is. Ebben a közel tíz évben, 1938 és 1949 között a divatipar korábbi rendszere, működési módja megszűnik. Kiépül egy teljesen más forma, elkezdenek tervezőművészeket képezni, de már a tömeggyártáson van a hangsúly. Az persze más kérdés, hogy a gyárakba kerülve mennyi szabadságot kapnak a tervezők, de az Öltözködés ’72, kiállítás annak a tükre, hogy egyre kevésbé a politika vagy a párttitkár határozza meg, hogy milyen legyen a ruha. A kiállítás katalógusának előszavába  Szilvitzky Margit, aki a kor egyik legelismertebb tervezője és egyúttal a kiállítás rendezője is volt, azt írta, hogy a tömegtermelésben lévő értékeket szeretnék bemutatni. Voltak persze ennek buktatói is, nem volt előzménye a tömeggyártásnak, ki kellett találni az egész rendszert, de nagyjából a hetvenes évekre működő könnyűipar alakult ki. A baj az, hogy ez is, mint ebben a 150 évben minden építkezés, valamiféle töréssel ért véget. Jött a rendszerváltás, a gazdasági nehézségek, ami magával rántotta az egészet. Ha visszavetítjük a korábbi korszakokba, ott is ugyanez történik, mindig újra kell kezdeni.

Fotó: Dohi Gabriella

Nagyon látványos a kiállítás helyszíne, a templomtér, ami azért nehezíti is a kurátor helyzetét.

Számomra sokkal hálásabb lett volna egy tagoltabb tér.  A hatalmas tér egyben nem könnyíti meg a tervezést, a pici tárgyak elvesznek benne. Ez volt a másik szempont, ami oda vezetett, hogy színcsoportok legyenek, így egységes lett a látvány. A templommal lehetetlen konkurálni. Amennyire szép ez a tér, annyira nehéz vele dolgozni, hiszen itt egyszerre látunk mindent. Mintha egy nagyvárosban az ember kimenne az utcára, és látná a szépet és csúnyát, az öreget, a fiatalt, a különböző tárgyakat. Itt persze válogatott az anyag, valamelyest csoportosítva, a blokkok egységesek, de mégiscsak időutazás, ahol egyszerre vannak jelen a múlt tárgyai.

Sokféle tárgy szerepel a kiállításban. Mennyire változatosak? 

A női divat sokkal látványosabb, mint a férfi, de vannak persze férfiruhák is, a fehérneműtől a lódenkabátig, vagy az orkánkabátig. Vannak katonai egyenruhák, de vannak formaruhák is, például a MALÉV-hoz tartozó, de budapesti, helyi idegenvezetői egyenruha, ezzel találkoztak a külföldiek a fővárosban. Széles a skála a farmertől az estélyi ruháig, Zita királyné koronázási ruhájáig. 

Vannak történetek is hozzájuk? 

Van, amihez ismerjük a történetet, és van amire a kiállítás rendezésekor, a kutatás során derült fény. Van például egy pöttyös kislányruha, aminek nagyon érdekes a története. Maga a ruha látszólag semmi különös, anyagában, formájában jellemző az adott korra, eredetileg ezért választottam ki.  Megnéztem a címkéjét, amire az volt ráírva, hogy Szolidaritás Háziipari Szövetkezet. Kiderült, hogy a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat hozta létre Nagy Imre hatalomra kerülése után 1954-ben, hogy a feloszlatott szerzetesrendek tagjai keressenek valami pénzt.

Avantgárd múzeum egy barokk kastélyban

Miért épp művészettörténet, miért Kassák, és volt-e korábban valamilyen kötődése Óbudához? 

Nem Óbudán nőttem fel, de nem túl messze, Szentendrére jártam rajzos különórákra, ahol remek művészettörténeti előadásokat is tartottak, ez keltette fel az érdeklődésemet a művészettörténet iránt. Kassák pedig azért, mert az életműve még számos, különböző megközelítésű kutatást igényel. Annak ellenére, hogy Kassák munkásságát több kötet és kiállítás tárgyalta az elmúlt évtizedekben, még mindig hiányoznak fontos alapkutatások.

Kassák nem ismeretlen, de mintha még mindig nem lenne tiszta, ki is volt és mi a jelentősége. Mintha nem lenne a helyén, vagy nem tudnánk vele mit kezdeni. Mit gondol erről, és mi az, amire az Ön kutatásai fókuszálnak?

Kassák komplex karakter, hatalmas életművel. Az irodalmi és a képzőművészeti kánonnak is része. A legtöbben középiskolai tanulmányaik során találkoznak Kassák nevével és költészetével, ugyanakkor tény, hogy kevéssé, vagy inkább leegyszerűsítő módon ismert alakja a magyar kultúrának. Talán az sem véletlen, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő, és róla elnevezett múzeum – amely kifejezetten Kassák hagyatékának bemutatására jött létre –, az 1970-es évek közepétől számtalan időszaki kiállításon mutatta be Kassák életének egyes aspektusait. Ezek a témák, kontextusok, történetek azonban még mindig nem álltak össze egy nagy és egész képpé.

Ami engem megfogott Kassák korai avantgárd, tízes-húszas évekbeli munkásságában, az a nemzetközi horizont.

A disszertációmban azt igyekszem feltárni, hogy Kassák milyen nemzetközi hálózatot épített ki, és hogyan került kapcsolatba az európai és az amerikai avantgárd művészet legjelesebb képviselőivel a húszas évek első felében. 

Fotó: Dohi Gabriella

A nemzetközi vérkeringésbe való beépülés Kassák személyiségétől függött, vagy az avantgárd irányzatra egyébként is jellemző internacionalista hangulatnak volt köszönhető? 

Az avantgárd mozgalomnak belülről fakadó igénye volt a nemzetköziségre. Kassák gondolkodását, bár nem volt pártkatona és nem tagozódott be sem a szociáldemokrata, sem a kommunista pártba, baloldali elkötelezettsége mindig meghatározta. A húszas évek dadaista, konstruktivista műveiben is az edukáció és a társadalomformálás volt a célja. A nemzetközi avantgárd is azt kereste, hogyan lehet művészettel, irodalommal, építészettel megváltoztatni a nehezen lábra álló európai társadalmat az első világháború utáni válságok idején.

Miért jött haza, és hogyan ragadt itt, Magyarországon? 

Kassák kényszerűségből élt hat éven át Bécsben. Emigrációja a Tanácsköztársaság bürokráciájában vállalt szerepének volt köszönhető, a börtön elől menekült külföldre, számos művésztársához hasonlóan. Ő azonban magyar írónak és művésznek tartotta magát, soha nem akart tartósan külföldön élni és dolgozni.

Célja mindig is az volt, hogy magyar nyelven, magyar közönség számára alkosson – ezért jelentette meg az emigrációban is szinte végig magyarul a „Ma” című folyóiratát.

Amikor enyhült a magyar politikai helyzet, akkor rögtön hazajött? 

Így van. Hazatérésének hosszú, bürokratikus előtörténete van, amit Dobó Gábor kollégám dolgozott fel legutóbb. Későbbi felesége, akkor még élettársa, Simon Jolán szabadon mozoghatott Bécs és Budapest között, és nagyrészt az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Kassák 1926-ban hazatérhetett. A bethleni konszolidáció részeként hirdetett amnesztia valójában nem volt általános, hanem nagyban függött az egyéni szituációktól.

Mi volt Kassák szerepe a létező szocializmusban, amikor minden adott volt, hogy a rendszer egyik ikonikus figurája legyen?

Kassák egész életében elkötelezett szocialista volt, de a kapcsolata a kommunista párttal és főként az illegális kommunista mozgalommal nagyon ambivalens volt. A harmincas években a legalitás és az illegalitás határán mozgott, Munka címen szerkesztett folyóiratot, fiatal értelmiségieket, munkásokat, művészeket szervezett maga köré, egyengette pályakezdésüket. A Rákosi-korszakban ennek ellenére kiiktatták őt az irodalmi, illetve politikai életből, mert a Moszkvából hazatérő kommunisták kollaboránsnak ítélték azokat, akik a Horthy-rendszerben működtek Magyarországon. Az ötvenes években Kassák gyakorlatilag nem jutott szóhoz, egy békásmegyeri kis parasztházba költöztették, és nem publikálhatott. A hatvanas évek elejétől kezdve viszont fokozatosan ismét visszatérhetett az irodalmi életbe. Sorra jelentek meg kötetei, jelentős kitüntetéseket kapott, a 80. születésnapja alkalmából pedig – csupán néhány hónappal a halála előtt – nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére a Fészek Klubban. 

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan jutottunk el a „belső emigrációtól” oda, hogy a halála után nem sokkal egy múzeum viszi tovább az örökségét?

Kassák és második felesége, Kárpáti Klára itt, Óbudán kaptak egy lakást, és az özvegy kezdeményezte, hogy emlékszoba jöjjön létre Kassák hagyatékának bemutatására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csaplár Ferenc kapta meg a hagyaték feldolgozásának feladatát, és gyakorlatilag a múzeum egyedüli alkalmazottjaként virágzó, különleges hellyé tette a Kassák Múzeumot, amely 1976-ban nyílt meg a Zichy-kastélyban. Csaplár 2007-ig, haláláig vezette a múzeumot. Gyűjteményünk az életmű egészének a keresztmetszetét tartalmazza – raktárunkban található Kassák kéziratos hagyatéka, levelezése, könyvtára, valamint a gyűjteményéből származó fotográfiák és műalkotások –, és folyamatosan bővült az elmúlt évtizedek során. Kassák munkatársainak, szerkesztőtársainak, képzőművészeknek a hagyatékából tudtunk vásárolni olyan egységeket, amelyek kiegészítik a törzsgyűjteményünket, illetve már Csaplár Ferenc idején elkezdődött a Kassák szellemi örökségéhez kapcsolódó kortárs művek gyűjteményezése.  

Ha már beszéltünk Kassák nemzetköziségéről, adódik a kérdés, mennyire ágyazódik be ez az intézmény a nemzetközi avantgárd mozgalomba, illetve ezen múzeumok sorába?

2010-től Sasvári Edit vette át a múzeum vezetését, akinek egyik fontos célja volt, hogy az intézményt a nemzetközi színtéren is ismertté tegye. 2011-ben rendezett egy jelentős kiállítást a Berlinische Gallerie-ben Kassák avantgárd korszakáról, két évvel később pedig a párizsi magyar intézetben mutatkozhatott be a Kassák Múzeum gyűjteménye. Bagdi Sára, Balázs Eszter, Csatlós Judit, Dobó Gábor és Szikra Renáta kollégáinkkal azóta is azon dolgozunk, hogy fenntartsuk és bővítsük a múzeum nemzetközi kapcsolatrendszerét. Rendszeresen járnak hozzánk külföldi szakemberek is, és több nemzetközi konferenciát rendeztünk, legutóbb a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetével közösen. A Közép-Európában dolgozó kutatókat szólítottuk meg, mert a régiós kapcsolatok mentén jobban feldolgozhatók a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Jugoszláviában – sokféle kontextusban, különböző nyelveken létrejött – avantgárd mozgalmak. Nagyon érdekes együttállásokkal találkozhatunk a régión belül.

Milyen együttállásokra gondol?

A kapcsolatok kezdetben a nagyobb művészeti centrumok körül alakultak ki. A prágai és budapesti művészek Bécsben, Berlinben vagy Párizsban találkoztak, de a kapcsolatuk közvetlen együtthatásokat eredményezett, ami visszahatott a szülőhelyeikre is. Egy érdekes példa a jugoszláv avantgárdhoz tartozó Ljubomir Micić, a „Zenit” szerkesztőjének tevékenysége, aki kifejezetten frankofil, szimbolista író volt, de a húszas években baloldali dadaista folyóiratot hozott létre Ivan Goll német-francia író közreműködésével. Micić folyóirata Zágrábban, később Belgrádban jelent meg, de hatása az egész közép-európai régióban jelentős volt – ő közölte például elsőként El Liszickij és Vlagyimir Tatlin konstruktivista munkáit a folyóiratában. 

A századfordulón született fiatal lengyel konstruktivisták, akik egy generációval fiatalabbak voltak, mint Kassák vagy Micić, a 20-as évek közepén már kifejezetten egy közép-európai kapcsolatrendszert építő projektbe kezdtek. A Blok című folyóiratukban a példaképeiknek tekintett művészeket köszöntő szövegeket tettek közzé. Az olasz futurista F. T. Marinetti mellett például Kassákot is köszöntötték a Ma folyóirat fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Lapjukban a nemzetközi kapcsolatrendszerüket térképekkel, grafikákkal vizualizálták. Néhány évvel ezelőtt erről szólt az Aktív ábrák: kapcsolatépítési stratégiák az avantgárd hálózatokban című kiállításunk. A közép-európai kapcsolatrendszer kutatásában még bőven van feladatunk.

Fotó: Dohi Gabriella

Amikor átvette az intézmény vezetését Sasvári Edittől, hogyan folytatta a munkát?

Nagyon örülök annak, hogy Edit jóvoltából már korábban be tudtam kapcsolódni a kutatási és kiállítási projektekbe, intézményvezetőként pedig ezeket a programokat igyekszem tovább fejleszteni. Egy kicsi, de nagyon jó csapattal dolgozunk együtt a Kassák Múzeumban, ilyen téren is megvan a kontinuitás, nem történt éles irányváltás 2020 őszén. Edit továbbra is a múzeum csapatának tagja, és aktívan vesz részt az egyik legjelentősebb vállalkozásunkban: Kassák avantgárd folyóiratainak történetéről írunk egy kézikönyvet. 2021-ben egy új OTKA-kutatást kezdtünk el Kassák és Simon Jolán tízes-húszas évekbeli levelezésének kritikai kiadására, illetve több nemzetközi konferenciát rendeztünk, ami még inkább beágyazza a múzeumot a nemzetközi szakmai közegbe. 

2022-ben Dr. Argay István műgyűjtő mecenatúrájának segítségével alapítottuk meg a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, ami minden évben anyagi támogatást és kiállítási lehetőséget biztosít egy kortárs művészeti projektnek a Kassák Múzeumban. Együttműködő partnerünk az Interart Alapítvány és a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát vezető Gajzágó György, és kiemelt támogatónk a Rechnitzer-gyűjtemény. Mindkét eddig kiírt pályázati felhívásra több mint ötven pályázat érkezett, ezek közül választotta ki az öttagú zsűri a nyerteseket.

A díjra projekttervekkel lehet pályázni, amiket aztán a művészek a támogatás felhasználásával kifejezetten a Kassák Múzeum kiállítótereire igazítva készítenek el. 

Az első megvalósult kiállítás Igor és Ivan Buharov (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) nevéhez fűződik, akik Szittya Emilt, Kassák fiatalkori csavargótársát, a kor avantgárd művészeinek egyik szellemi mesterét állították fókuszba. Ő egy magyar származású utazó volt, aki Németországban és Franciaországban élte le az egész életét. A Buharovok Erdődi Katalin kurátor és Gucsa Magdolna művészettörténész közreműködésével nemcsak egy kortárs művészeti projektet hoztak létre, hanem végigvittek egy kutatást, és elkészítettek egy dokumentumfilmet is.  Munkájuk nem ért véget a kiállítással, Szittya Emil és Kassák Lajos csavargására alapozott filmes installációjukból mozifilmet terveznek.  Néhány év múlva mi is vissza fogunk térni erre a témára: Szittya Emil hagyatékából rendezünk majd kiállítást, az újabb kutatások tükrében. Jövő nyáron pedig a Kassák Kortárs Művészeti Díj második nyertesének, Fabricius Annának nyílik kiállítása a múzeumban. 

Az egymásra épülő tevékenység, a folyamatosság mindig előjön, valószínűleg mélyen benne van a múzeum szellemiségében. 

Mivel kis csapattal dolgozunk, fontos szempont, hogy ne széttartó projektjeink legyenek, hanem olyanok, amelyek egymásra épülnek és egymást támogatják – mind a kutatás, mind a kiállítás, mind pedig a múzeumi edukációs programok terén. Nagy örömünkre szolgál, hogy múzeumpedagógus kollégáinkkal – Forgács Péterrel és 2023-tól kezdve Jónás Annával – az elmúlt években egy komplex, nagyon sokszínű múzeumpedagógiai programsorozatot tudtunk kialakítani, ami kétszer is múzeumpedagógiai nívódíjban is részesült.

Az idei évben a Pro Filii Alapítvány támogatásával sikerült folytatni a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákokat mentoráló iskolai csoportok, tanodák számára a Vándor Dada Szerkesztőség című kihelyezett múzeumpedagógiai programunkat. Sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy Budapestre utazzanak, múzeumot látogassanak, így mégis lehetőséget kapnak arra, hogy egy rendhagyó múzeumpedagógiai foglalkozáson vegyenek részt. Egy-egy ilyen sorozat négy egymásra épülő tematikájú foglalkozásból áll, melyek a kritikai gondolkodásra, a közös munkára és a projektszemlélet fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. A foglalkozások végeredményeként a diákok együtt szerkesztenek egy saját választott témájukat feldolgozó fanzine-szerű Dada folyóiratot, hasonlót ahhoz, amit Kassák készített a húszas években Bécsben, majd eljönnek hozzánk, és megismerkednek a múzeummal is.

Fotó: Dohi Gabriella

Az általános- és középiskolások mellett felnőttek és idősek számára is számos programmal készülünk. Matuz Edit kifejezetten a helyi, óbudai nyugdíjasok számára szervez a kassáki gondolatkörhöz kapcsolódó foglalkozásokat. Workshopjaink bevezetést nyújtanak a különböző grafikai és fotós eljárások rejtelmeibe, a könyvkötő tanfolyamtól a litográfián át a fotogramig. 2022-ben csatlakoztunk a Petőfi Irodalmi Múzeum által koordinált A múzeum mindenkié projekthez, amelynek a célja a múzeumi tér és a kiállítások „akadálymentesítése”, hozzáférhetővé tétele az értelmileg vagy tanulásban akadályozott, illetve autisztikus spektrumzavarral élő látogatók számára. A Kassák Múzeumban jelenleg teszteljük azokat a piktogramokat, amelyek az eligazodást, tájékozódást segítik, illetve szakemberek és érintettek bevonásával készül az állandó kiállításunk könnyen érthető és egyszerű nyelvezetre átírt vezetőfüzete is.

Milyen programokra készülnek?

November elején nyílt meg a Hevesy Iván fotográfiáit, illetve fotóművészeti, fotóelméleti munkásságát bemutató kiállításunk A tiszta fényképszerűség címmel, ami 2024. március elejéig látogatható. A kurátorok, Bán András és Tóth Balázs Zoltán tárlatvezetései mellett készülünk gyűjtők és fotósok szubjektív tárlatvezetéseivel is. Körvonalazódik egy műhely-konferencia a modern fotográfia kezdeteiről és Hevesy Iván munkásságáról. A Vékás Magdolna által vezetett fotós workshopjainkon pedig ki lehet próbálni az avantgárd művészek által preferált különleges fotótechnikákat, ezekre is nagy szeretettel várjuk az érdeklődőket.

1901 október másodikán, szerdán délben

Miután ezen keresztút felállításához a főpásztori kegyes jóváhagyás és engedély is megszereztetett, március hóban már hozzá is fogtak az építkezéshez, és serényen dolgozva a nagyhéten már a képek is el lettek helyezve, de a keresztút felszentelése még nem volt eszközölhető, mert még több féle munka volt hátra, különösen még az út rendezése is; az ott lévő három kereszt is előbbre helyeztetett, hogy ott mögöttök most egy majdan építendő kápolna számára hely legyen. A keresztek áthelyezését és megújítását mint alább jelezve lesz Herrhof V. János és Klupp Ferencz itteni lakosok vállalták magukra, kik egyúttal a két hiányzó lator öntöttvasbóli alakját is megrendelték Freyberger Pál budai vaskereskedőnél.

A keresztút felszentelése illetve megáldása 1897. évi október 17-én eszközöltetett nagy ünnepséggel P. Kaizer Nándor budaországuti szt. Ferenczrendi szerzetes által, s így ezen keresztút átadatott a nyilvános ájtatosságnak. 

(https://bekasmegyer-ofalu.hu/a-telepules/megsemmisult-muemlekek/kalvaria/)

Találtam ezt a feljegyzést. Ezek szerint négy évvel ezelőtt rendben leszállítottad megrendelőidnek az áhított latraikat. Kései utód, próbálom elképzelni, hogyan köttetett meg egy ilyen üzlet. Bement hozzád a Fazekas téri üzletedbe a két békásmegyeri polgár, és előadta, hogy latrokat szeretnének vásárolni ilyen és ilyen méretben? A korabeli beszámoló szerint a feszületek már megvoltak, vagyis Herrhofnak és Kluppnak pontosan akkora bűnösöket kellett beszerezniük, amekkorák a békásmegyeri kőkeresztekre rögzíthetők voltak. Tartottál esetleg árumintakönyveket, amikben bel- vagy külföldi öntödék kínáltak angyalokat, ördögöket, megváltókat és latrokat, egyéb más vasszobrokat különféle méretben és formában? Kiteregetted az urak elé a lapokat, hogy kellő körültekintés és az árak mérlegelése után bökhessenek rá a megfelelő szoboralakok képére? Csak annyi biztos, hogy az üzlet megköttetett, és az általad leszállított vas latrok nemsokára a Kálvária-domb magaslatáról nézhettek Békásmegyerre és a Dunára, a folyón túl a pesti síkságra, hogy aztán hatvanegynéhány évvel később keresztestől ledöntsék és törmelékkel borítsák be őket. Ez már az én életemben történt, nem is távol a lakhelyemtől, de persze nem tudtam róla.

Mária húgod ükunokája vagyok. A felmenőim nyomát követve jutottam hozzád, Freyberger Pál bátyám. Nem messze lakom attól a helytől, ahol te éltél, ahol az egész család élt: a Krisztinában. Eléd jöttem, és ha nem bánod, most melléd szegődök ezen az úton, a vízivárosi választóhelyiségtől a Budai Polgári Lövészegylet új épületéig. Mindenekelőtt gratulálok a győzelemhez: barátod, Darányi Ignác megtartja vízivárosi mandátumát. Attól tartok, sokba volt ez neked.

Tudom, hogy mire készülsz. Tiszteletben tartom a szándékodat, eszembe se jut, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni fogsz. Inkább elmondom, hogy az én időmben a Fazekas tér már a másik barátod, Szilágyi Dezső nevét viseli majd. Valamint a Bomba tér is át lett nevezve, jó ideje Batthyány térként ismerjük. Legalább az Iskola utca neve megmaradt, és most azon megyünk, elhaladunk a ház mellett, amiben Mária húgod lakik ükapámmal, a hajóskapitánnyal. Az épületet idővel lebontják, a telekre négy másik házat húznak majd fel, de szemben az a másik, ami szintén a Freybergereké a te idődben, még ma is áll, nagy kert közepén. Az én időmben óvoda. Ráfordulunk a Batthyány utcára, ezt már negyedszázada átnevezték, te is ezen a néven ismered. 

Ha már a változásokkal traktállak, Pali bátyám: valamiért határozottan neheztelek rád. Azt a házat, ami a mostani feleséged hozománya volt, vétek volt lebontani. Apósod, Henszler János, az órásmester lakott benne késő öregkoráig, és előtte az ősei. Már a török kiűzésekor is megvolt, ott állt az Iskola utca, Székely utca és a Fazekas tér közötti telken, évszázadokkal régebben építették. Te meg, a hatalmas svungoddal, leromboltad, és négyemeletes bérpalotát húztál fel a helyére. Elismerem, a tér felőli fronton jó a panoráma, a lakásokból a Dunára és az Akadémiára lehet rálátni, az utca szintjén elsőrangú helyet kapott a kereskedésed, de nagy kár azért a régi vízivárosi házért, amit eltüntettél. Valahányszor erre járok, mindig olyan otthon érzem magam a régi vízivárosi házak között, de amit te odaraktál, az minden, csak nem otthonos. Igaz, a nevedet őrzi az én időmben is, nyomot hagytál magad után a világban, miközben annyi minden elpusztul itt. Nem akarlak még jobban nyomasztani, de lesznek háborúk a te időd és az én időm között, a Régi Szent János Kórház például csúnyán megsérül, nem építik újjá, a romjait eltakarítják. Nem tudom, mi lesz a toronyórával, amit Henszler János készített, lehet, hogy elpusztul, nyoma vész. Ma is áll viszont a kórház melletti telken a Budai Polgári Lövészegylet régi épülete, ahol fő szervező voltál, és sikeres versenyző. Ja, és ennek talán örülni fogsz: baloldalt a Széna tér melletti nagy gödröt az időmben Széll Kálmán térnek hívják, és a miniszterelnök, a pártod vezetője ott áll életnagyságú bronzszoborként, mint egy letűnt, nagyszerű kor képviselője, példakép. Hát, nem tudom. Jó volna, ha el tudnád mondani nekem, hogy te miért voltál Széll Kálmán és Darányi Ignác híve. Úgy látom, éppen ezen a szent napon, 1901. október másodikán, éppen ezzel a választással megy gallyra minden. Darányi barátod például nemsokára otthagyja a Szabadelvű Pártot. Káoszba fordul a politika, végképp kezelhetetlenné válnak az ellentétek.

Kimért léptekkel végig megyünk a Lövőház utcán, ami a Budai Polgári Lövészegylet új lőteréről kapta a nevét, melynek megtervezésében és felépítésben vezető szereped volt, amelynek minden részét jól ismered a díszes kerítéstől a székház tetőcserepeiig, a rózsalugasoktól a céltáblákig, odabiccentesz a kapusnak, a még mindig pompázó rózsákat figyelemre se méltatva átvágsz a kerten, fölmész a lépcsőkön, és meg sem állsz a főlövészmesteri szobáig.

Buda társadalmának egy érdemes és szereplő tagja, Freyberger Pál vaskereskedő, fővárosi bizottsági tag, a Ferenc József-rend tulajdonosa, ma délután agyonlőtte magát. Az öngyilkosság híre az esti órákban terjedt el Budán. Megdöbbenéssel fogadták mindenütt, mert Freyberger Pál egyike volt Budán a legnépszerűbb embereknek, akit mindenki becsült és mindenki szeretett. Freyberger Pál attól kezdve, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt átvette atyjától Fazekas-téri vaskereskedését, szereplő ember volt Budán. Polgártársainak bizalma már 1872-ben a főváros bizottsági tagjává tette s ettől kezdve mindig odaadó buzgalommal küzdött Buda érdekeiért. Egyik igen tevékeny tagja volt a budai szabadelvű pártnak s most is nagy agitálással vett részt a budai választási mozgalmakban. Hogy mi adta kezébe a halált osztó fegyvert, senki sem tudja. Hatvanhat éves korára nem bántotta az öregség roskatagsága. Daliás, szép öreg ember volt, derűs kedvű, szeretetreméltó. Környezete az utóbbi hetekben olykor tapasztalta, hogy az öregúr el-elszomorodik. Rossz kedvét azonban a fáradtságnak tulajdonították. Freyberger Pál ma korán kelt, elment az Anna-templomba, azután a Dunaparton sétált s nyolc óra tájban tért haza. Megreggelizett, azután tüstént átment a választás helyére a budai Vigadóba. Onnan déltájban ment ki a lövőházba, ahol a szolgától négy ív papirost, tintát, tollat kért. Bezárkózott a főlövészmesteri szobába. Délután öt óra felé feltűnt az alkalmazottaknak, hogy az öreg úr olyan sokáig marad benn. Kopogtattak az ajtón, de nem kaptak választ, mire benéztek a szoba felső ablakán. Látták, hogy Freyberger az asztal előtt ül a széken, a melle véres. Erre behatoltak a szobába, ahol halva találták az öregurat. Mellette a Martin-féle fegyver, amellyel megölte magát. A fegyver durranását senki sem hallotta. A szerencsétlenségről értesítették a családot és a rendőrséget. Mindez este hét óra felé történt, kevéssel utóbb már elvitték a halottat a törvényszéki orvostani intézetbe. Az öngyilkos három levelet hagyott hátra: Darányi Ignác földmívelési miniszternek, sógorának, Kozma Gyula polgári iskolai igazgatónak és legfiatalabb hajadon leányának, Stefániának. Ezt a legutóbbi levelét, melyben szeretettel búcsúzik gyermekétől, e szavakkal fejezi be: … Én megbocsátok mindenkinek, a ki ellenem vétett, de elvárom, hogy halálom után nekem is békét hagyjanak, mert én senkinek a világon véteni nem tudtam.

Budapesti Hírlap 1901. október 3.

Később kiderül, hogy van egy becsületbeli tartozásod, 2000 forint. Régi ismerősödtől, egy nyugállományú kúriai bírótól erőszakoltad ki a pénzt egy hónappal korábban. A bíró nem kért elismervényt. De hetek múlva, mikor sürgető felszólítására sem adtad vissza a pénzét, kijelentette, hogy a továbbiakban nem tekint az ismerősének. Ezek után sem fizettél neki.

Halálod után a család rendezi az adósságot. Lehet, hogy az a vagyonodhoz képest nem túl nagy összeg mégis végzetes hiányt jelent. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy a párt érdekében, Darányi Ignác újraválasztásáért kellett erődön felül költekezned, és adósságba verned magad. 

Kevéssel a végzetes választás előtt az ismert író, Sipulusz, polgári nevén Rákosi Viktor vicces tárcába foglalta nevedet és a Budai Polgári Lövészegylet többi kiválóságáét: 

Túl a Dunán, túl a budai váron, túl a krisztinavárosi színkörön, egészen a hegyek lábánál, fekszik egy terjedelmes kert, a kertben gazdag szőlő- és rózsalugasok, a lugasok közt barátságos, mosolygó épületek.

Ezt a helyet Isten a pásztoridyllek számára teremtette. De az Isten szándékába beleavatkoztak a budaiak. Másfajta emberek oda fiatal párok mézeshetei számára villákat raktak volna. De a budaiak ereiben aquinkumi vér folyik s nincs érzékük a szerelem suttogása, a gerlicék turbékolása iránt. És képzeljék el, mit építettek ők oda…

De ne képzeljék el, inkább megmondom.

Hétköznapokon e vidám tájon tökéletes csend uralkodik. A friss hegyi szél ringatja a virágokat s a falevelek zizegésébe csak néha vegyül egy-egy sörös hordó csapraütésének zaja. Habos poharak körül ülnek a krisztinavárosi polgárok s megvetik az állam hivatalos nyelvét. Ez már a török uralom óta így van ott.

De vasárnap nagyot változik a Krisztinaváros képe. Korán reggel, mikor a föld, a szombat éjjeli részeg emberekkel együtt, még harmatos, marcona férfiak lépkednek a főváros összes utcáin végig, Budára, a rózsalugasok közt fehérlő házikó felé. És nyolc órakor megkezdődik e házban a puskaropogás és tart késő estig. Megtévedt sasok keringenek e kert fölött, abban a hitben, hogy itt háború folyik, s hullára van kilátás. A verebek és egyéb félénk állatok messze menekülnek e szörnyű helytől, s röpülnek a vén Gellértre, népgyűlést tartani és sürgetni a vasárnapi munkaszünetet.

Azt hiszem, most már kitalálták, hogy ez a hely nem egyéb, mint a Budapesti Polgári Lövészegyesület céllövő háza. Estefelé a puskaropogást barátságosabb és kellemesebb zaj váltja föl: hordók csapraütése és dugók kihúzása. Mikor ez is elcsendesült, akkor a lövészek szétoszlanak. S ilyenkor már szorosabb köztük az összetartás: egyesével érkezett mind, de kettesével, hármasával, barátságosan összefogózkodva távoznak.

Vasárnap esténkint a krisztinavárosi levegő tele van puskaporral. Ekképp a Krisztinavárosban nincs ember, a ki puskaport ne szagolt volna s ezért ők különb legényeknek tartják magukat a többi városrész lakóinál. Lassankint minden krisztinavárosi ember abba a rögeszmébe esett, hogy nagy háborúkat élt át, mint katona. Kocsmákban csak hadi tetteikről beszélnek, az öregek a harmincéves háborút, a fiatalok a forradalmat emlegetik s nem is ember, a ki legalább a boszniai hadjáratot végig nem küzdötte.

Így rontott el a Polgári Lövészegyesület az ő füstölgő puskaporával egy egész városrészt, mely évszázadok óta békés hajlamairól volt nevezetes.

És így tovább. Rákosi Viktor, aki falusi gyerek volt, természetes ellenszenvvel viseltetett az őshonos budaiakkal szemben. Figyelemreméltó, hogy felrója nekik, miszerint „megvetik az állam hivatalos nyelvét”, vagyis, ha jól értem, előfordul, hogy németül szólnak egymáshoz. Rákosi, aki Kremsnernek született, sváb eredetű volt, és nagy igyekezettel magyarosodott, leleplezte, hogy a budaiak olykor németül diskurálnak még. Ehhez képest érdekes adalék, hogy a tizenkilencedik század közepén éppen a Lövészegylet rendezett kétnyelvű irodalmi esteket, hogy a tagok szokják a magyar nyelvet.

Anyám úgy mesélte, hogy ükanyám idős korában már inkább csak németül szólalt meg.

De hogy a bátyja miért lőtte magát szíven 1901. október másodikán, arról ükanyám sem németül, sem magyarul nem beszélt.

„Itt vagyok a Pannóniában, a Kerék utcában”

Kezdjük a legelején, hogyan kerültek a Pannóniához?

Borbála: A középiskolai orosztanárnőm barátnője a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, ő szólt, hogy adminisztrációs kollégát keresnek. Jelentkeztem, id. Matolcsy György volt abban az időben a Pannónia igazgatója, a Mézga-sorozat készült akkor, első feladatként annak a dialógját kellett legépelnem. Felvettek, 1973. szeptember 9-én lettem pannóniás. Felvételvezetőként kezdtem, majd elvégeztem az OPAKFI-t, ez egy kétéves filmes iskola, ahol első évben általános tantárgyakat tanultunk operatőrökkel, rendezőkkel együtt, a második évben a gyártásvezetés volt a fő tantárgy. Ezután Szabó Sipos Tamás Lehet így is (Dr. Agy) sorozatának gyártásvezetője lettem, ez volt az első munkám 1982-ben. Volt szerencsém az összes rendezővel együtt dolgozni, csak néhányat említve: Dargay Attila, Jankovics Marcell, Gémes József, Orosz István, Rófusz Ferenc, Gyulai Líviusz. A negyedik Frakk-sorozatnak is én voltam a gyártásvezetője (előtte már elkészült háromszor tizenhárom rész). A gyerekeim és a férjem nagyon szerették, amint elkészült, vittem haza a VHS-kazettát, és ők voltak az első nézők. Ugyanígy volt a Bubó-sorozattal is.

Márta: Én a Pannónia Filmstúdió akkori könyvvizsgálója ajánlására kerültem oda. Alapvetően közgazdász vagyok, akinek értenie kell ahhoz a tevékenységhez is, amit kezel. A filmgyártás egyedi terület, izgalmas kihívást jelentett. Sajnos a Filmstúdió alaptevékenységére kevesebb idő jutott, mert 1995-től javarészt a privatizációs folyamatokkal kellett foglalkoznom.

A Pannóniában, a Hűvösvölgyi úton a rajzfilmgyártás és a magyar szinkron egymás mellett működött, mindkettő évtizedekig élte aranykorát a kilencvenes évek kezdetéig. Felvillantanának ebből egy kis ízelítőt?

Borbála: Csináltuk a Pityke őrmester című sorozatot, Maros Zoli rendezte, a Belügyminisztérium és a Magyar Televízió megrendelésére készült. Az első epizódot jöttek átvenni, és szóvá tették, hogy a főszereplő neve Cinke, ezen változtassunk, mert Czinege Lajosnak hívták az akkori honvédelmi minisztert. Olyan nevet kellett keresnünk, amiben i e a magánhangzó, hogy a szájmozgás megegyezzen. A stábtagokkal ötleteltünk, így lett a Cinke őrmesterből Pityke. A sorozat a nyolcvanas években készült. 

A szinkron is nagyon jól működött. A színészek szerették a rajzfilmeseket, mert ötven–hatvan csinos kifestő lány dolgozott a pavilonban, akikhez mindig be lehetett köszönni. A Pannónia büféjében gyakran megfordultak a szinkronra érkező színészek. Egy alkalommal sorban álltam kávéért, előttem Ruttkai Éva, mögöttem Tolnay Klári. Elkezdtek beszélgetni, illedelmesen kihajoltam a sorból, hogy ne zavarjam őket, mire Tolnay Klári megfogta a hátamat, odafordított maguk felé és bevont a beszélgetésbe. Vagy amikor a kollégákkal ebédeltünk a büfében, és ettük a párizsis zsömlénket, odaült hozzánk Somogyvári Rudolf, akibe mindenki szerelmes volt. Nem csak a hangjába, jól is nézett ki.

A Pannónia intézményének felszámolása, ha szóba kerül, végtelen fájdalmat érzékel a kívülálló.

Borbála: A Pannónia megszűnése egy rossz emlék. Amilyen jó volt benne lenni, olyan rossz visszagondolni rá, ahogyan zárult az egész. Talán azért vészeltük át ezt a korszakot, mert a Magyar Rajzfilm Kft.-ben mindenki dolgozhatott tovább. Annyit vettek észre az alkotók, hogy nem a Pannóniával, hanem a Magyar Rajzfilm Kft.-vel kötnek szerződést.

Márta: A Magyar Rajzfilm Kft.-t az Állami Privatizációs Rt. (ÁPV Rt.) ösztönzésére Mezei Bori, Varsányi Ferenc rajzfilmrendező és én alapítottuk, majd tulajdonosként csatlakozott hozzánk Jankovics Marcell is. A Pannónia leépítése a magyar állam döntése volt, amin mi nem tudtunk változtatni. Akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ha alapítunk egy céget, és a Pannóniában alkotó művészek ebben a cégben folytatják a tevékenységüket, akkor díjmentesen hozzájutnak a korábbi alkotásaikhoz, hogy felhasználhassák más produkciókban. Az ígéret csak ígéret maradt, nem kaptuk meg a jogokat.

Ugyanúgy centralizálva, és az állam tulajdonában maradt minden film joga, mint eddig, csak azt most a Nemzeti Filmintézet kezeli és nem a Pannónia.

A nehéz átmeneti időszakban egy ideig nem volt ügyvezető. Majd a dolgozókat el kellett számolni, hogy megkapják a munkaviszonyukat megszüntető, kilépő dokumentumaikat, anyagi javadalmaikat. Ez igencsak fájdalmas volt, hiszen a Pannónia munkatársai évtizedeket töltöttek a stúdiónál. Volt, hogy biztost helyeztek ki, aztán a MOKÉP-et beolvasztották a Pannóniába, akkor a MOKÉP ügyvezetője lett a főnök. Szörnyű egy állapot volt. Jankovics Marcell, aki id. Matolcsy György nyugdíjba menetele után igazgató lett, azt szerette volna, hogy legyen állami vagyonkezelő a Pannónia Filmstúdióból, maradjon állami tulajdonban, és azokat a filmeket, amelyeket az alkotók az ötven év során gyártottak, kezelje, ne gyártson filmet, ne csináljon semmit, csak állami vagyonkezelőként működjön a saját maga által alkotott animációs filmek tekintetében. Ehhez sajnos az ÁPV Rt. nem járult hozzá.

Máti Csaba: Szupermalac és űrpatkány, 2016
Forrás: MECENATURA.MEDIATANACS.HU

Borbála: Erről az jut eszembe, hogy Jankovics Marcell a Pannónia igazgatása mellett a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) is az elnöke volt egy ideig, amely támogatta az egyik pályázatunkat. A filmhez tartozó pénzügyi elszámolás leadásakor felkerestem Jankovics Marcellt az elnöki irodában. Megkérte a titkárnőjét, hogy legyen szíves a főnökét, vagyis engem körbe vezetni. Néztek rám, hogyan lehetek én az NKA elnökének a főnöke. Mire ő mondta, hogy Borbála a Magyar Rajzfilm Kft. ügyvezetője, ahol én Az ember tragédiája filmet gyártom. 

A nehézségek árán is, de folytatták Óbudán. Stúdióként működtek tovább?

Borbála: Amikor a Kerék utcába költöztünk, akkor éppen amerikaiaknak készítettünk három egész estés filmet. Az egész épület a miénk volt, mind a négy szinten dolgoztak a rajzolók, a kifestők, az operatőrök, volt, hogy 200–250-en. Más alkotócsoportok is működtek, ahol rövidfilmek készültek. Néhányan otthonról dolgoztak. Más cégeknek is bedolgoztunk, például a a Raktár utcában lévő Varga Stúdiónak csináltuk a Mr. Bean-sorozatot. Varga Csaba, a Varga Stúdió művészeti vezetője is pannóniás volt eredetileg. De együttműködtünk a Kecskemétfilmmel, Mikulás Ferencékkel is az Erdei mese című egész estés filmben.

Milyen emlékeket tudnának felidézni a Kerék utcai időszakból? 

Borbála: Sok emlékünk fűződik a helyhez. Eszembe jut az ökörsütés. 1997 decemberében költöztünk a Kerék utcába. 1998 nyarán volt ötvenéves a Pannónia, és akkor kaptam a törzsgárda-tagságot, akkor huszonöt éve dolgoztam itt. Meghívtuk az összes régi pannóniás dolgozót. A TV2-vel állapodtunk meg az esemény megörökítéséről. Felhívott a gyártásvezető, hogy késnek, mert robbantás volt, előbb odamennek, és majd onnan jönnek hozzánk. Aznap volt az Aranykéz utcai robbantás.

Márta: Én meg akkor kaptam a Pannónia-díjat. Marcell korábban megígérte, hogy ha ötvenéves lesz a Pannónia, akkor azt ökörsütéssel ünnepeljük meg. Faluról hozattuk az ökröt, a kertben forgott a nyárson, az étterem szakácsai készítették, a pincérei meg felszolgálták, a srácok zenéltek, akkor még sokan voltunk… Foky Ottó, Dargay Attila, Nepp József, Gémes József, Gyulai Líviusz és szinte minden jeles „pannóniás” alkotó is köztünk volt még.

Borbála: Ami még egy nagyon kellemes dolog a mai napig, az ún. keddi kávékörök. A régi kollégák összegyűlnek nálam keddenként az irodában. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. A rendezők közül már csak Ternovszky Béla, de pár évvel ezelőtt még Jankovics Marcell, Nepp Dodi, Vajda Béla, Dargay Attila is jelen voltak. Ezek mindig olyan jópofa találkozások. A folyosó végén zajlik az oktatás, nyitva hagyjuk az ajtókat, hogy a tanulók hallják, hogy mi milyen régi sztorikat mesélünk egymásnak. Jól sült el, amikor a tanár vetítette Az ember tragédiáját, és áthívta Marcellt, hogy bemutassa a hallgatóknak. A Macskafogóval ez a mai napig így van, most már a Csóka utcában, Ternovszky Béla átjön a tanulókhoz, akik élőben láthatják a nagy öreget.

Mi előbb jöttünk el a Hűvösvölgyi útról, mint a szinkronosok, ők még egy ideig maradtak, és egyik alkalommal a Kerék utcában felvetettem a kollégáimnak, hogy ugorjunk át a Hűvösvölgyi útra a Pannóniába egy ebédre, nosztalgiázni. A szinkronosok nagy örömmel fogadtak, megjegyezték, hogy olyan üres a ház, amióta elköltöztünk. Amikor már vagy húsz éve a Kerék utcában működött a Magyar Rajzfilm Kft., akkor is azt mondtuk, hogy a Pannóniában találkozunk. Most, hogy felújították a Pannónia épületét a Hűvösvölgyi úton, oda is el-eljárunk kávézni, nosztalgiázni. A múltkor épp elcsíptük a Kecskeméti Stúdió Cigánymesék zenefelvételét a nagykeverőben.

A rajzfilmgyártás örök? Nem avul el a technika?

Márta: A hagyományos rajzfilm újra divat a világban, a 3D most nem annyira mint korábban. Volt egy időszak, hogy nem nagyon volt munka. Amikor 2011-ben itthon átalakították a támogatási rendszert, és megszüntették a Magyar Mozgókép Közalapítványt, évekre leült a gyártás.

Borbála: Volt olyan kollégánk, nagyon jó kollégánk, akinek a 3D nem jött be, és elment az Auchanba árufeltöltőnek. Nagyon sajnáltuk, az egyik legjobb animátorunk volt, a rajzfilmről nem tudott átállni a gépi rajzolásra. Ma már kevés olyan animációs film van, ami hagyományos módon készül, ezért érdekes, amit mi csinálunk. Az alkotók rajzolnak, az operatőr beszkenneli, és a kifestés már számítógépen történik. 

Pályázat útján nyertünk pénzt az utóbbi években hagyományos technikával készült sorozatainkra, és a kurátorok külön örültek a pályázatunknak, hogy ez még hagyományos kézi rajzolással készül.

Milyen terveik vannak a cégen belül?

Márta: Az oktatás zavartalanul folyik tovább, de filmet most nem fogunk gyártani, mert nincs olyan filmtervünk, ami a támogatási rendszer jelenlegi rendszerébe beleférne. Az állami mecenatúra mellett Magyarországon az animációs filmek tekintetében még nem igazán működik a gazdasági társaságok és a magánszféra támogatása. Az NKA alig ad, csupán 2–3 milliót, ami a sorozatok gyártásához nem elég. Az NFI cserébe visszakér a forgalmazás bevételéből, és egy bizonyos idő eltelte után a filmet is át kell adni. Ami a Pannóniában készült, az persze 100%-ban állami tulajdonban van, azon nincs vita, de amit gyártottunk itt, huszonöt éven át, például Marcell egészestés Az ember tragédiája, az a mi tulajdonunk.

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája, 2011
Forrás: MECENATURA.MEDIATANACS.HU

Borbála: Nem egy teljes sorozat gyártására kaptunk pénzt, hanem volt, amikor csak egy vagy néhány részre, így lehet az, hogy az első öt epizód még a régi, hattól tizenháromig már az új rendszer szerinti jogkezelési forma alá esik. Én azért nem mondanék le a filmgyártásról teljesen. Ternovszky Béla a fiókját takarította, és talált egy forgatókönyvet, amit Nepp József írt sok-sok évvel ezelőtt. Béla rajzolt hozzá figurákat, átadta nekem a forgatókönyvet, hátha lesz még ebből valami. Van egy befejezetlen Gyulai Líviusz-filmünk is, a fél filmre kaptunk pénzt pályázat útján a Mozgókép Közalapítványtól, a nyolc perces filmből négy perc van készen, ezt is szeretnénk befejezni. Az Egy jenki…-t is úgy tudtuk csak befejezni, hogy a negyedik epizódot gyártottuk, az ötödiket elkezdtük, amikor meghalt Gyulai Líviusz, a rendező. Máli Csaba folytatta, és befejezte a rendezést. Líviusz elkészítette mind a tizenhárom rész képes forgatókönyveit, figuraterveit, látványterveit. Gondoskodott rólunk, és így be tudtuk fejezni a sorozatot. Tehát sajnos van már tapasztalatunk befejezetlen filmekről…

Beszélhetünk budai, óbudai identitásról? Vagy inkább pannóniás identitásról?

Borbála: Óbudán huszonöt évig dolgoztunk együtt Mártával, én előtte Hűvösvölgyben szintén huszonöt évet, Márta hármat. Én így vagyok ötven éve „pannóniás”. Budán dolgoztunk mindig is, Budán is lakunk. Gyerekeink, unokáink Óbudára jártak bölcsődébe–óvodába a praktikus közelség miatt. Sőt, az oktatás során szerveztünk óbudai iskolák, óvodák részére vetítést, megmutattuk nekik, hogyan készül egy rajzfilm. Ez most Újbudán folytatódik, a Csóka utcában, újbudai gyerekekkel. Nyugdíjasok is járnak hozzánk, imádják a régi pannóniás filmeket, Varga Gyuri operatőr tart fantasztikus előadásokat nekik. 2022 végén átalakítás miatt sajnos ki kellett költöznünk a Kerék utcai épületből. Egy újbudai irodaházban találtunk megfelelő helyet az oktatás számára.

Márta: Én maradtam Óbudán, Kaszásdűlőn, a Garuda Irodaházban. Sajnos nem tudtunk együtt maradni. Nekünk ott van a Pannónia, ahol mi továbbra is összegyűlünk.  

(A nyitóképen: Gyulai Líviusz – Egy komisz kölyök naplója, 2013)

Emberek a Templomtérben

A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár Reigl-tárlata arra fókuszált, amire nem szoktak: azt mutatta be, milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás. Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A művészettörténész szakma azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A Kiscelli kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívta fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, és a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.

Kurátori koncepció és a kiállítás kontextusa

A „Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete” című kiállítást három kurátor állította össze. Egyikük a Párizsban élő Cserba Júlia, aki a Párizsban és Franciaországban élő magyar művészek életművének Magyarországon való megismertetésére, ezen művészeknek a magyar kultúrába történő visszaintegrálására tette fel szakmai életét. A másik kurátor, Gát János számos interjút készített Reigl Judittal élete utolsó 15 évében, lefilmezte a festőt munka közben. Ők ketten a ’Fonds de dotation Judit Reigl’ kuratóriumának tagjai is egyben. Az alapítványt maga a művész hozta létre 2014-ben barátai – francia kurátorok, galeristák és művészettörténészek – közreműködésével annak érdekében, hogy halála után az életművét ők gondozzák.

Róka Enikő, a kiállítás harmadik kurátora, az intézmény korábbi igazgatója már 2015-ben felvette a kapcsolatot Reigl Judittal, mert szeretett volna a gyűjteménybe munkákat tőle. 

Reigl Judit akkor egy fantasztikus grafikát ajándékozott a Fővárosi Képtárnak, és már akkor megfogalmazódott a törekvés, hogy mennyire jó lenne egy festmény is. Ezt a kérést végül 2020-ban nyújtották be a Fonds de dotation Judit Reigl-nek, a kiállításon pedig látható volt a Kívül sorozatból származó ajándék kép.

Forrás: Kiscelli Múzeum

Az alapítvány pozitívan reagált a Kiscelli Múzeum megkeresésére, akceptálták a műtárgy beszerzésre fordítható éves keret (1,8 millió forint) szűkösségét, ezért felajánlották, hogy egy bizonyos kijelölt műtárgyanyagból választhatnak egy festményt, cserébe rendezniük kell egy kiállítást, amihez magyar, francia és angol nyelvű katalógust is készítenek. Ez az a kontextus, amiben a kiállítás megvalósult.

A kurátori koncepció több lábon állt, de mindegyik arra mutatott, hogy a figuratív korszakok kapjanak hangsúlyt. Az egyik szál Gát Jánostól ered, aki elmesélte, hogy amikor 2011-ben a Kiscelli Múzeumban jártak Reigl Judittal, akkor a művész arról beszélt, milyen fantasztikus lenne a Templomtérben a Lepel/Kódfejtés sorozatát kiállítani. A koncepció másik vonalát az ajándékba kapott festmény rajzolta ki, ami Reigl Judit egyik fontos figuratív korszakának markáns remekműve.

Reigl Judit munkásságát egyre jelentősebbre értékeli a művészettörténet, a nemzetközi múzeumi világ, sőt a műgyűjtők is, azonban nagyjából a 80-as évek végétől lezártnak tekintik az életművet, mintha mindenki abban egyezett volna meg, hogy fontosabbak az absztrakt művei, mint a 80-as évek után, az egészen 2020-ban bekövetkezett haláláig született figuratív alkotásai. A művészettörténet-írás gyakran jelöli ki életművek csúcskorszakait, és mindent ahhoz képest határoz meg, de ezzel a kiállítással a kurátorok megpróbáltak másképp gondolkodni. Reigl életművét olyan koherens egészként igyekeztek megmutatni, amelyben egyenrangú, egyenlő jelentőségű szakaszok váltják egymást.

Reigl maga sem tett különbséget figurativitás és absztrakció között, a kiállítás kurátorai is ezt a koherensen és organikusan előrehaladó gondolkodást akarták megmutatni.

A Templomtérben kiállításra került anyag egy adott kronológia mentén haladva, a belső összefüggésekre, egybecsengésekre, párbeszédekre rávilágítva a három évvel ezelőtt lezárt életmű újraértékelését és új kutatások kezdőpontjait fogalmazta meg. A lineáris rendezés helyett egyfajta spirális szerkezet jelent meg a térben, amellyel mintha mindig visszatérnénk egy adott problémához, ami viszont egy másik szinten fogalmazódik meg.

Ki is volt Reigl Judit, és mitől olyan izgalmas az életműve?

Reigl Judit az 1940-es években tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-48-ban, római ösztöndíjasként az életét több szempontból is meghatározó utazást tett Olaszországban. Amellett, hogy a klasszikus művészettörténeti emlékhelyeket végigjárva egész életpályáját megalapozó tudást szívott magába, megismerkedett a szobrásznak tanuló Betty Andersonnal, akivel itt kezdődött életre szóló kapcsolatuk. 1948-ban, a politikai fordulat miatt megszűnt az ösztöndíja, és haza kellett jönnie. Hazautazása előtt a velencei San Marco- bazilika sarkán, a Tetrarcha dombormű alatt búcsúztak el egymástól Bettyvel, bizonytalan időre. A Tetrarcha dombormű motívuma aztán többször felbukkant a művein, például a hazatérése után született Munkás-paraszt barátság képen az átkaroló gesztust innen kölcsönözte. A szocreál térnyerése mellett Betty elvesztése is nehezítette Reigl Judit számára az itthoni létet, végül 1950-ben, több határátlépési kísérlet után egy, a határsávon felállított létrán keresztül sikerült elhagynia az országot. A létra szintén visszatérő szimbólum lesz a művészetében; mindemellett gyakran egy létrán közlekedett a privát szférája és a műterme közt.

1954-ben nyílt meg az első kiállítása Párizsban, ami zajos sikert aratott. A szintén emigráns magyar művész, Hantai Simon segítette azzal, hogy bemutatta a szürrealisták vezérének, André Bretonnak, akit lenyűgözött Reigl festészete. Alig egy év múlva mégis szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, főleg azért, mert álmok felidézése helyett az ösztönök és érzések kifejezése lett fő művészi törekvése, aminek köszönhetően az automatikus írás és a gesztusfestészet felé fordult. 1963-ban a párizsi művészeti közeg nyüzsgésétől távol eső Marcoussis-ba költözött, ahol élete végéig Bettyvel együtt élt és alkotott.  

Reigl Judit többször is megfogalmazta, hogy egymásba kapcsolódó ciklusokban gondolkodik, amelyeknek az életművön belüli szétszálazása most a művészettörténészek aktuális feladata, és amihez a kiállítás katalógusában publikált tanulmányok igyekeznek hozzájárulni.

Az életmű feldolgozását nehezíti, hogy Reigl bizonyos értelemben újrahasznosította műveit, folyamatosan egymásra festett rétegeket. 

2007-ben meghalt Betty Anderson, ezután egy évig Reigl Judit egyáltalán nem volt képes festeni. Majd egy raktárfelszámolás után visszakerültek hozzá a régi absztrakt Folyamatképek, darabok a Kijárat-Bejárat sorozatból, amelyekre felfelé emelkedő emberalakokat kezdett festeni, illetve krétával rajzolni. A figurák fölfelé tartanak, nem tudni hová, talán valamiféle feloldódás felé az univerzumban. Reigl Judit nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de nagyon is izgatta a végtelen, az űr, az asztrofizika, a világ legkisebb és legnagyobb elemeinek kutatása. Az ekkor született festmények felfoghatók búcsúnak is Betty Andersontól, miközben koherensen folytatják az életmű eddigi egzisztenciális kérdésfeltevéseit a létezés kitettségéről, mulandóságáról, valamint a szabadságról.

Forrás: Kiscelli Múzeum

Reigl időskori visszaemlékezéseiben elmesélte, hogy gyerekkorának egyik meghatározó vizuális élménye volt Michelangelo meztelen férfifiguráinak tanulmányozása, amelyeket fekete-fehér reprodukción látott, majd római tanulmányútján valóságban is megnézett a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ennek az élménynek a hatása – a magasba tartó figurák, mint a barokk vagy reneszánsz freskófestészet asszociációja – fedezhető fel az Ember sorozatban. Ez az a korszak, amikor a saját elbeszélése szerint teljesen váratlanul megjelent az emberalak a festészetében. 

Kiterített leplek vagy inkább hordozható freskók

A kiállítás leglátványosabb része a Templomtérben fellógatott lepedővásznak, a Lepel/Kódfejtés sorozat volt. 1973-ban speciális, erős, ugyanakkor vékonyabb szövésű vásznakat vásárolt, amelyeket ráhelyezett a saját maga által elrontottnak tekintett Ember festményekre, és a legkülönbözőbb, saját maga által szerkesztett festőeszközökkel és nagyon híg temperával a kidudorodó részek mentén újra rajzolta a kontúrokat. Ám valójában ez a felület, amit festett, lett a mű hátsó oldala.

A Kódfejtés aktusa akkor zajlik le, amikor lehúzza a vásznat, és kiderül, mi látszódik a festmény másik oldalán, amit eleve a fő oldalnak szánt.

Egy sor asszociáció kapcsolódik ezekhez a művekhez a torinói lepeltől kezdve a Veronika kendőjén át a valóság lenyomatának, illetve a másik oldalnak a kérdésköréig.

A hatalmas, 3,5 méteres leplek impozáns látványt nyújtottak a Templomtérben felfüggesztve úgy, hogy mindkét oldaluk jól láthatóvá vált. Reigl nemcsak a figuratív és az absztrakt művek közt nem tett különbséget, de a nemi jelleg is átjárható kategória volt nála. A lepleken lévő figurák nagyon finoman alakulnak át egyik nemből a másikba, s közben mintha mozgásban lennének, lebegnek, sodródnak felfelé, felidézve Michelangelo freskóinak különleges élményét is.  E műveket már a hetvenes években többször kiállította, s előszeretettel készítetett fotókat magáról a művek előtt, ami mutatja a sorozat életműben betöltött jelentőségét.

Az 1980-as évek végi Kijárat-Bejárat sorozaton – ahol téglalap és négyzet alakú ajtók absztrakt formái láthatók – egyszer csak szintén megjelent az emberalak. Reigl Judit maga mesélte el a visszaemlékezéseiben, hogy mindez teljesen váratlanul és bármilyen tudatosság nélkül történt. Ravennában járva, sötétedéskor, a lemenő nap fényében megpillantott egy ajtóban álló emberalakot, akit gyorsan le akart rajzolni. Sorban készítette a rajzokat, de egyiket sem találta megfelelőnek, mert a figurák nem fogtak talajt, csak lebegtek. Félretette az ötletet, a rajzokat megsemmisítette, ám az emberfigura egyszer csak rákerült az ajtós képekre. A frontális beállítású, ajtóban lebegő ember, arctalan figura kicsit a néző tükörképévé válik, lehetünk mi magunk, lehet bárki, akár az emberiség általános alanya is. 

Reigl Judit viszonya a világhoz

Reigl műterme képeslapokkal, újságkivágásokkal volt telitűzdelve, minden érdekelte, ami az emberiséggel történt. A kivágatok többféle funkciót töltöttek be, időnként előképek, máskor utólagos megerősítések voltak a művész számára gondolkodásmódjának érvényességére, illetve az őt foglalkoztató problémakör relevanciájára vonatkozóan. Érdekelte a világűr, a feltűnés és eltűnés viszonya, kint volt a falon például a CERN részecskegyorsító egyik felnagyított fotója a szubatomi részecskékről. 

Forrás: Kiscelli Múzeum

Az újságkivágások közt szerepelt egy fotó a Le Monde-ból, ami a 90-es évek végén, a Milosevics-per kapcsán jelent meg. Egy Albániában elkövetett háborús bűn dokumentációja, amely azt mutatja, ahogy egy meggyilkolt albán testének lenyomata beleégett a betonba. Nagyon megrázó fotó, valószínűleg azért tette el, mert rímelt a saját gondolataira a nem létezésről, az elmúlásról, a „milyen lenyomatokat hagyunk” kérdéskörről.

A múlt és a jelen közti dinamikus viszony is foglalkoztatta, áttételesen ugyan, de sokszor megjelenik munkáiban, ezek kikutatása a művészettörténészekre vár. 

Kortárs események is mélyen befolyásolták a festészetét, a 2001. szeptember 11. sorozatát a valóságos zuhanások ihlették. Egy interjúban Reigl elmondta, mennyire sokkoló volt az ikertornyokból kizuhanó emberek látványa, s ahogyan lelassították a felvételt, úgy tűnt, mintha ezek az emberek lebegnének. 

A repülés, lebegés, levitáció mellett a madarak is nagyon érdekelték, ez is egy olyan motívum, ami vissza-visszatér az életművében. A gyerekkorában a pálosoknál látott fekete vasmadarat többször lerajzolta, a madárfigura a legkorábbi absztrakt sorozatán, a Robbanáson is megjelenik.

A szerzeményezés

A Kiscelli Múzeum két nagy gyűjteményt őriz, egy várostörténetit, ami a főváros életét dokumentálja és egy autonóm képzőművészetit, ami a Fővárosi Képtár nevet viseli. A két gyűjteményben összesen 40 ezer műtárgy található.

A Reigl Judit hagyatékát kezelő alapítvány felajánlotta a Fővárosi Képtárnak, hogy egy 10-15 darabból álló csomagból válasszon ki egyet. A gyűjtemény munkatársai a Kívül című festményt választották, ami jól érzékelteti Reigl Judit különleges munkamódszerét, azaz ahogy a régi képeire ráfestette az újakat, de meghagyta a korábbi rétegek nyomait. Ezen a képen az 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak az 1998-ban rákerült lebegő emberalak alatt.

A döntésbe a mű címe is belejátszott, hiszen Reigl Judit maga is szó szerint kívül volt mindenen, nem tartozott művészeti csoportosulásokhoz, a saját gondolkodása mentén haladt. A végtelen érdekelte kicsiben és nagyban, közelről és távolról, ezen a művön jól észrevehető – amiről már volt szó –, milyen mélyen foglalkoztatták a művészt az emberi létezés kérdései, a fizika és az asztrofizika eredményei. A festményen mindkettő jelen van, érzékeljük a végtelent és a végtelenbe kivetett, de szabad embert, aki személyes vonásaitól megfosztva lebeg. A Kívül magát a lebegést teszi kézzelfoghatóvá. A szabadságról Reigl Judit sosem beszélt, azt csak élte.

A Kiscelli Múzeum kiállítása a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósult meg. Köszönet Róka Enikő kurátornak az információkért.

Csak így becézik: Amfi

Több mint nyolcvan évvel ezelőtt, alapos előkészület, megversenyeztetett tervpályázat és gyors átköltözés után, 1940-ben az Árpád Gimnázium új épületben folytatta a hétköznapokat, mai helyére költözött (a ma is álló, Frankel Leó út 112-es épületből), miközben párhuzamosan lezajlott, feltehetően egy összefüggő területrendezési koncepció keretében, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum feltárása, amely 1942-re nyerte el mai formáját a rekonstrukciós munkálatok után. Időben és térben is találkozott tehát a két entitás egy felfokozott időszakban, hiszen a második világháború idején járunk. El is maradt a tervezett nagy iskolai felszentelés Horthy kormányzó részvételével. 

Mind az Aquincumi Múzeum kiadványaiból, mind az Árpád Gimnázium saját forrásaiból megtudhatjuk, hogy az amfiteátrumot Antonius Pius idején emelték az i. sz. II. században, és mint minden hasonló építményben, gladiátorjátékokat, állat- és emberviadalokat rendeztek, illetve különleges alkalmakkor tengeri csatákat. Hozzá lehet tenni, hogy a források szerint katonai felvonulásokra is használták, ami kevésbé véres attrakció. Később erődként használták, a 18. században a hely szellemét felismerve pedig vesztőhelynek. Ezt követően Királydombként ismerték, majd munkáslakások létesültek a kőfalakon. Kiásatásának gondolata az aquincumi feltárások rendszerébe illeszkedett.

Online kiállítás: A mi Amfink

Az Óbudai Árpád Gimnázium évente iskolatörténeti kiállításokat rendez, 2021-ben a Covid-járvány hatására ezt először online formában tette meg, így jött létre A mi Amfink nevű honlap, mely mindenki számára elérhető. Az a véletlen műve, hogy az alapos kutatásokra épülő tematikus kiállítások közül éppen a témánk szempontjából megkerülhetetlen kiállítási anyag az, ami publikus és könnyen hozzáférhető. A kiállítás szakmai vezetője Buncsák Piroska könyvtáros-tanár, aki az anyagot gyűjtötte és összeállította, a honlapot Kámán Veronika készítette.  Mindezt megkönnyítette, hogy az iskolai könyvtár 2006 óta építi szisztematikusan saját iskolatörténeti gyűjteményét. Az újszerű, online kiállításhoz azóta is érkeznek hozzászólások, történetek a volt diákoktól, tanároktól, külső érdeklődőktől. Például egy építészmérnöktől, aki számítógépen modellezte az eredeti építményt és ennek terveit a „múzeumnak” adományozta. 

Ballagás, 2019 Forrás: Árpád Média, 2019

Miénk itt a tér”

Az Árpád Gimnázium hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt örömmel veszi birtokba a teret. Kihelyezett rajz- és történelemórák a szellem, a testnevelés órák a test számára biztosítanak egyedi környezetet. Ez egy olyan köztér, ahova bárki bemehet, de nagyobb ünnepségek esetén engedélyköteles a használata. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a gimnázium részéről nem kisajátításról van szó, a többes szám első személy használata („a mi Amfink”) a hagyomány életben tartásának igényét fejezi ki. Álljon itt egy idézet a honlapról: „Az amfiteátrummal kapcsolatban időről időre felmerülnek különböző hasznosítási (sport és kulturális célú) elképzelések. Sok érv szól mellette, ugyanannyi ellene. A mi »önző« szempontunk egyértelmű. Maradjon minden úgy, ahogy most van. Az amfiteátrum legyen nyitva a környékbeliek számára, szolgálja ugyanazt a funkciót, amit az eltelt mintegy 80 év alatt, de tisztaságára, épségére sokkal jobban ügyeljünk, mint eddig. Mi, árpádosok pedig továbbra is élhessük itt a mindennapjainkat és ünnepeinket, vagyis maradjon a »miénk«”.

Érdekes párhuzamként említhető a kerületből az egykori Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola szokásrendje, amely a diákjait ugyancsak ki szokta vinni a kerület köztereire, de főleg napközis foglalkozások idején, elmaradt órák során, rekreációs szándékkal. Egyrészt a Kiscelli kastély melletti erdős-bozótos területre, amely még veszélytelennek sem volt mondható, másrészt az ÓMK (Óbudai Művelődési Központ) San Marco utcai kertjébe, ahol semmi látnivaló nem volt, illetve környékbeli, panelok övezte beton focipályákra. Lehet érzékelni a különbséget.

Az Árpád időszakos ünnepségei az amfiteátrumban

Sportnapok, évnyitók és évzárók, jubileumi ünnepségek, ókori színházi előadások, néptánc produkciók színhelye is volt már az amfiteátrum különleges tere. A mi Amfink az iskolatörténeti gyűjtemény anyagai, az iskolai újság (Árpád Lapok), valamint újonnan készített interjúk segítségével csoportosította ezeket az ünnepségeket. A fáma és több adat szól egy 1979-es iskolai szervezésű Trójai Nők (Sartre) előadásról, amely a rossz időjárási körülmények miatt végül egy klubhelyiségbe szorult. Az 1987-es Bögre című Plautus-mű előadását már sikeresen le tudták bonyolítani az arénában. A 2001–2002-es századik jubileumi tanévet méltóképpen ünnepelték öregdiákokkal, polgármesteri és országgyűlési képviselői jelenléttel. A fenti rendezvényeket időről időre szervezik, nincs kialakított szokásrendjük. Ugyanakkor olyannyira része az árpádos gondolkodásnak ez a helyszín, hogy általános iskolai matematika versenyt is elneveztek róla (Amfiteátrum Kupa) az építmény grafikai megjelenítését használva logónak. Egyébként szabadidő eltöltésére is alkalmas, iskolába menet vagy onnan el: tanulási, baráti összejövetelek helyszínéül is szolgál.

Ballagás, 2016 Forrás: Árpád Média, 2016

A ballagási ünnepség

A szélesebb körben is ismert látványos fáklyás ballagási ünnepség 1975 májusa óta, immár negyvennyolc éve alakítja saját hagyományát. Ezt talán nem túlzás egy rögzült átmeneti rítusként értelmezni. A ballagó diákok a kezdetektől körbejárták az amfiteátrumot, olykor be is mentek a területére, de erről csak töredékes adatok maradtak fenn. A mára kialakult szokásrend rekonstruálhatóan 1975 májusára vezethető vissza. A búcsúztatás este 7-kor kezdődik az iskola épületének bejárásával. A ballagási ünnepség amfiteátrumot érintő része pedig akkor, amikor a végzősök kilépnek az iskola kapuján. Az ún. fáklyás fiúk állnak sorfalat, amíg a ballagók bejutnak az amfiteátrum belsejébe, majd a fáklyások követik őket, mágikus hangulatot teremtve. Hajdu Gyula testnevelő tanár nevéhez fűződik a fáklya használatának bevezetése, akinek inge „esőűző” tulajdonsággal is bír, része a rítusnak. A tudását már két testnevelő tanár is örökölte, előbb Tallár Tamás, majd Romhányi András. Ezeknek a fáklyáknak az alkalmazása nagy előkészületet, figyelmet és fegyelmet igényel. Kb. 200 fiú vesz részt az ünnepségen, a gimnázium jelenlegi és volt diákjai. Ezután a ballagás ünnepi része zajlik az amfiteátrumban, köszöntők, díjak, zászlóátadás és osztályszalagok feltűzése. Majd a ballagók kivonulnak az arénából, és elhelyezkednek a lelátókon. Ezután következik a kb. 200–230 „buzogányos lány” által előadott világító buzogányos koreográfia. A húszperces performansz minden évben új zenére zajlik, új alakzatokban, miközben a régi elemek egy része is megmarad. Ez több hónapos gyakorlást igénylő feladat, amely hagyomány a hagyományban. A megteremtője Marosvölgyi Jánosné (Kati néni) testnevelő tanárnő volt, tőle vette át Csernus Magdolna, később pedig Fekete Andrea lett a buzogánygyakorlatok betanítója. A belépő osztályok lányainak kötelező, a többieknek ajánlott a részvétel, de általában a lányok részéről ez egy vágyott, csapatteremtő, közösségi élmény. Fekete Andrea tanárnő Amit a buzogányok fénye nem világít meg címmel gyönyörű kiadványt állított össze a buzogányozás helyi vonatkozású rejtelmeiről (2022, magánkiadás, kapható az Árpád Gimnázium portáján).

A ballagás mint rítus

Az Óbudai Árpád Gimnázium ballagási ünnepségén tehát a sportrendezvény és az ünnepi rendezvény egybemosódik, és az átmeneti rítusnak két jellegzetességét láthatjuk. Az elsőévesek felavatását – hiszen az elsőéveseknek kötelező a részvétel –, illetve az érettségizők búcsúztatását kapcsolja össze ez a magas színvonalú, városi látványosságot is adó ünnepség. Fekete Andrea könyvéből ráadásul még az is kiderül, hogy a saját készítésű világító buzogányok milyen jellegzetességgel bírnak, ami olvasható egy sajátos tárgycsoport leírásaként. Ezek a tárgyak elkülöníthetők a cirkuszi artisták saját célra használt világító, díszített buzogányaitól. Ráadásul az amfiteátrum egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos ballagásból szakrális szintre emelkedjen az esemény, amire az átélők visszaemlékezéseiből következtethetünk.

Epilógus

Az Óbudai Árpád Gimnázium szomszédos amfiteátrumba kihelyezett ünnepségeiről általában megállapítható, hogy a kiindulópont az iskola és az amfiteátrum fizikai közelsége. Az 1930-as évek várostervezéssel foglalkozó szakembereinek köszönhető, hogy maguk elé képzelték ezt a térszervezést. Az évtizedek alatt a városi tér természetes használatából szervesen fejlődött ki, hogy a helyszűkében lévő iskola egy-egy rendezvényét itt tartja meg. Ezekből a ballagási ünnepség az, amely saját magán is túlmutatva állandósulni tudott. 

A magyar vízilabda csodája

Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Avenue Gambetta 148., Les Tourelles uszoda. A magyar vízilabda-válogatott a franciák elleni mérkőzésen: Keserű II. Alajos, Sárkány Miklós, Bródy György, Halasy Olivér, Homonnai II. Márton, Keserű I. Ferenc, Ivády Sándor, Vértessy József Popper Béla sportvezető, Komjádi Béla sportvezető, vízilabdázó, edző Forrás: Fortepan/Francia Nemzeti Könyvtár

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Árpád fejedelem útja, a Komjádi Uszoda építése. Forrás: Fortepan/Kádas Tibor

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.

100 éves lenne, ha lenne

Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:

a derűlátó hivatalos nyilatkozatok ellenére a termelési volumen folyamatosan csökkent, zokniból, harisnyából egyre inkább olcsó kínait vettek az emberek.

Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.

Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.

Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.

Ezt megtorlásként értelmezték a dolgozói érdekképviseletben, és azt gyanították, hogy ebben a vezérigazgató családi érdekeltségeinek is volt szerepe.

„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.

A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.

Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.

Fotó: Dohi Gabriella

Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.

Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.

„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.

Tizenhat zoknipárosító asszony dolgozik megállás nélkül. Feladatuk egyszerű, minden egyes férfizoknihoz kell találniuk egy másikat.

Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.

A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány. 

A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült  ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.

A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.

1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.

Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.

Fotó: Dohi Gabriella

A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”

A túlélés érdekében rendes, nagybani értékesítés helyett ekkor már maguk a dolgozók kerestek alkalmi vevőket.

Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.

Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.

Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”

„A várostörténet veszendő emlékeinek avatott megmentője”

A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.

Aquincum úttörő feltárói közül többnek idén, 2023-ban emlékezünk meg kerek születésnapjáról, vagy éppen halálának évfordulójáról.

A  nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?

A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores).  A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.

Schönvisner István rekonstrukciós rajza a Flórián téri Thermae Maioresről. Forrás: Németh M.: Az aquincumi Fürdőmúzeum és a legiotábor emlékei. Vezető. Aquncumi Zsebkönyvek 3 (Budapest 2006) 19.

Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).

A 19. század második felétől  – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).

Hampel József arcképe 
Forrás: Wikimedia Commons

Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.

Temetkezéstípusok rajzai Hampel József: Az aquincumi temetők. 1881–82 följegyzések alapján c. cikkéből.
Forrás: Budapest Régiségei 3, 1891, 56.

Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.

A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.

Kuzsinszky Bálint római kori szarkofággal díszített sírja a Kerepesi temetőben 
Forrás: Dr. Varga József/Wikimedia Commons

A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók.  Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából.  A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.

Póczy Klára ifjú régészként Észak-Afrikában
Fotó: BTM – Adattár

A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.

Póczy Klára a Római Strand területén előkerült, római kori fa kútházak feltárása közben
Fotó: BTM Aquincumi Múzeum, Fotótár

Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.

A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.

Ha megtiportad, edd is meg!

November végén-december elején már nem megy olyan könnyedén a legelészés, mint tavasszal vagy nyár elején, de még most sem késő bélelt bakancsot húzni, hogy saját kezűleg szedett növényekkel tegyük még különlegesebbé az ünnepi menüt. A következőkben öt olyan növényről mesélek, amelyek még akár januárban is gyűjthetők – ráadásul finomak is. A recepteket pedig az Ehető Erdő című könyvből osztom meg, amivel felvértezve egész évben végigehetjük és végigfőzhetjük az erdőt.

Üdvözlőital: Borókabogyó

A borókát nemes egyszerűséggel instant ginnek szoktam titulálni, hiszen éppen ilyenkor van olyan intenzív íze, hogy azoknak is elkerekedik tőle a szeme, akik egyébként rendszeresen használják fűszerként. Nehezebb húsokhoz egyébként is gyakran alkalmazzák, de októbertől januárig érdemes magunknak gyűjteni – de ezt szigorúan csak kesztyűben tegyük. Hidegtűrés ide vagy oda, a borókának háromélű gyilkos tőrre hasonlít a tűlevele, ami sokkal jobban megkínozza a kezünket, mint a fenyőtű. Erős kesztyűben viszont  könnyedén lemasszírozhatjuk az ágakról a kékesfeketére érett bogyókat anélkül, hogy a jövőre beérő, most még halványzöld bogyók leperegnének. 

Borókabogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

A mostanában tomboló gin-tonic őrület közepette egyszerűen muszáj kipróbálni a koktélt friss borókával: pár szem bogyót törjünk meg – azaz nyomjunk szét egy konyhakés lapjával –, és szórjuk az italba. Ezzel még a kevésbé szerencsés csillagzat alatt született gineket is olyan magasságokba emelhetjük, amelyekről nem is álmodtak a desztillálóban, ráadásul a sofőrbarát verziót is könnyedén elkészíthetjük. Hiszen ha kifelejtjük a gin-tonicból a gint és simán csak tonicba potyogtatjuk a borókát, majd hagyjuk egy kicsit ázni, akkor is szinte megszólalásig ízhű virgin-gin-tonicot tudunk előállítani.

Boróka likör
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Előétel: Zöldsaláta 

Bármilyen fura, de ilyenkor is lehet ehető zöldeket szedni – nyilván nem a hó alól, bár ha igazán azonosulni akarunk az őzikékkel, akkor az sem lehetetlen. Ha kemény fagyok vannak, akkor persze sajnos a növények is megfagynak, kiolvadva pedig ázottak lesznek, de furcsa módon néhány plusz fokban már képesek regenerálódni. Bár olyan ízt természetesen nem lehet tőlük ilyenkor várni, mint a tavaszi kicsattanáskor, klorofillpótlásnak még így is tökéletesek. Ilyen például a tyúkhúr, aminek még igazi fénykorában sincs túl sok íze, ám legalább sok van belőle. A zamatos turbolyát már sokszor megénekeltük ebben a sorozatban: az átütő ánizs-ízre ilyenkor ne számítsunk, de még mindig tud egy kis pikantériát vinni a zöldsalátába. A leginkább fagyálló növényke pedig a csabaíre vérfű, a legendák növénye. A csabaírének tavasszal és nyáron uborkaillata és dióíze van, emellett pedig olyan hatásos vérzéscsillapító, hogy erről kapta a nevét. Az eredettörténet szerint Csaba királyfi az örökösödés körül kitört háború egyik különösen véres csatája után ezzel gyógyította a katonáit. Méghozzá olyan hathatósan, hogy a sereg életben maradt része ez után egészen a Kárpátokig vándorolt, ahol letelepedve a hun helyett felvették a székely nevet – Székelyföld tehát ennek a növénynek köszönheti a létrejöttét.

Gyepürózsa
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő

Garnírung: Galagonya 

Bár elsősorban a szívműködésre és szívizmokra gyakorolt gyógyhatása miatt szeretjük, a galagonyából is lehet nagyot villantani. Szegény piros bogyót sokkal inkább megénekelni szokták, mint enni, mert a többi őszi-téli bogyó íze messze lenyomja az övét, ám némi törődéssel csodát, helyesebben csodás ketchupot varázsolhatunk belőle.

A megtisztított, leszárazott bogyókat tegyük fel főni víz és (vad)almaecet egyenlő arányú keverékében, úgy, hogy a bogyókat ellepje a folyadék. Főzzük addig, amíg a bogyók héja megreped – közben, ha szükséges, pótoljuk az ecetes levet. Öntsük át egy szűrőn és a bogyókat törjük is át, hogy a héj és a magok kivételével minél több gyümölcshús kerüljön a szószba. Az így kapott szószba keverjünk (a galagonya kiindulási mennyiségével számolva) kilónként  20-25 dkg cukrot és főzzük 15-20 percig. A végén ízlés szerint ízesítsük sóval-borssal és dunsztoljuk – így akár egy évig is eláll.  Ráadásul megdöbbentően finom – tényleg, sokkal finomabb, mint ahogy a receptet olvasva elképzelnénk. Ráadásul ennek a legnagyobb a villantás-faktora az ünnepi asztalnál: galagonyaketchuppel enni a krumplit. 

Desszert: Hecsedli 

A kötelező kör természetesen a csipkebogyó: kevés olyan dolog van, amit még nem írtak le róla, mégis kihagyhatatlan. Ráadásul idén különösen sok van belőle, úgyhogy egy strapabíró kesztyűvel nagyon gyorsan összekapkodhatunk belőle egy nagy adag lekvárnyi mennyiséget. A városi legendával ellentétben nem kell feltétlenül megvárni, hogy megcsípje a dér, hiszen ezer és ezer változata van: akár még ilyenkor is találhatunk olyan bokrot, amin feszesek és kemények a bogyók, de olyat is, amin már október elejére megpuhultak. Ha a C-vitaminra hajtunk, akkor a feszeseket kell levadászni, de ha minél finomabb lekvárra, akkor keressük inkább a kihízott puhákat. 

A csipkelekvárt, azaz a hecsedlit mindenki borzasztóan macerásnak képzeli, pedig nem olyan szörnyűséges a főzése. Jó, a sütőben magától elkészülő baracklekvárnál tényleg pepecselősebb, de megvannak a technikák arra, hogy egyszerűsítsük az életünket.
Tehát: a megtisztított csipkebogyót lemérjük, legalább 40 százaléknyi cukrot mérünk hozzá és feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A bogyók érettségétől függ, hogy mennyi folyadék szükséges hozzá, és főzés közben pótolhatjuk a vizet, ám ha túl sok, akkor sohasem fog besűrűsödni a lekvár. Igazából ez az egyetlen rész, ahol el lehet rontani, úgyhogy inkább kezdjük kevesebb vízzel főzni és apránként pótolgassuk.

Csipkebogyó
Forrás: Bozsó Gyula, Ehető erdő


Ha a csipkebogyók megpuhultak és fakanállal szétnyomhatók, botmixerrel pépesítsük a masszát. Ilyenkor derül ki, hogy eltaláltuk-e a víz mennyiségét: ha nagyon folyik a massza, akkor nincs más mentési mód, mint hogy folyamatosan kevergetve sűrűbbre forraljuk. Ha viszont túl sűrű és nem menne át a szitán, akkor a botmixerrel keverjünk bele még egy kis vizet. Ez után egy nagyon sűrű szitán (ennek hiányában konyhai tüllel bélelt szűrőn) passzírozzuk át, hogy a „szőrös” magokat (hivatalos nevükön aszmagokat) eltávolítsuk a lekvárból.
Ha tartósítani szeretnénk, akkor tűzforrón töltsük kiforrázott, azaz sterilizált üvegekbe, és lezárva bugyoláljuk be őket, hogy minél lassabban hűljenek ki az üvegek, magyarul dunsztoljuk őket. De ha ezzel töltenénk meg a zserbót vagy más karácsonyi sütit, akkor egy-két hétig tartósítás nélkül is boldogan elvan a hűtőben. 

Bár a gyakorlatlanabb gyűjtögetőket elriaszthatja egyszerre ennyi növény, de higgyék el, ha megfelelő helyre megyünk kirándulni, akkor az összes alapanyagból egyetlen délelőtt alatt összeszedhetjük a karácsonyi vacsorához szükséges mennyiséget. Közben pedig friss levegőn vagyunk, sétálunk, előre ledolgozzuk a vacsora alatt begyűjtött kalóriákat és a menü legkülönlegesebb összetevőire egy fillért sem kell költenünk! 

Kellemes, vadnövényekben és ízekben gazdag ünnepeket kívánunk mindenkinek! 

Hagyomány és ünnep a régi Óbudán

„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára. 

Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.

Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét. 

Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.

Természetes jelenség volt, hogy a naptári évben több alkalommal megtartott bálokon és búcsúkon is együtt vettek részt, zártabb, egyházi, vallási ünnepeiken azonban megmaradt a szeparáció.

A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.

Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport, a Podolini utca és a Doberdó út közötti területen Fotó: Fortepan/Vozárik Edit

A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.

Miután 1740-ben felépült a jóval nagyobb méretű saját templomuk, átvitték a csodatévő kegyszobrot, ahol még több évtizedig nagy becsben tartották.

Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette. 

Kálvária domb, Golgota-szoborcsoport Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.

Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.

A kálváriát és a Golgotát leginkább a két világháború között keresték fel a hívők, jelentősége az egyházellenes pártállam hatására az 1950-es évek végétől csökkent. 

A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált. 

Kiscelli utca, háttérben a Schmidt-kastély Fotó: Fortepan/Benke Imréné

Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.

A kirakodóvásár és a mulatság az akkori Flórián téren és a környékén zajlott, ahol reggeltől késő estig hatalmas tömeg hömpölygött és szórakozott.

Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.

Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.

Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.

Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.

ÜNNEPEK ÉS SZENTEK ÓBUDÁN

Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette  Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.

Fogsága idején állítólag megjelent előtte egy sárkány és emberi alakban az ördög is, de a szűz legyőzte őket.

Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje. 

A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.

Újkori szentek 

A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.

A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.

Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.                                                                   

Zichy Miklós és neje 1752-ben még Nepomuki Szent János szobrát is elkészíttették, aki a hidak és a gyónási titok védőszentje.

A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné.  A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.

Régi karácsonyok 

Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.

A karácsonyi ünnep mindkét napján délelőtt templomba mentek az emberek, délutánonként pedig meglátogatták a rokonaikat. 

A koszorú 

A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a kezdete és karácsonyig tart. Az adventi koszorú őse a feljegyzések szerint egy német evangélikus lelkész, Johann H. Wichern alkotása volt, aki egy örökzöld ágakkal bevont kocsikeréken 24 fehér és 4 vörös gyertyát helyezett el, 1839-ben. A koszorút a templom mennyezetére erősítette fel és minden hétköznap meggyújtott egy fehér és vasárnaponként pedig egy vörös gyertyát. A szokás nem terjedt el gyorsan, csak a 20. századtól. Természetesen kisebb lett a koszorú és a gyertyák száma is négyre csökkent. A protestánsoknál megmaradtak az eredeti színek, de a katolikusoknál változott: 3 lila és 1 rózsaszín gyertya került a koszorúra. A színeknek szimbolikus jelentésük van: a liláké a hit, a remény és a szeretet, míg a rózsaszín gyertya az örömet jelképezi. Személyekhez is kapcsolódhatnak a gyertyák: az egyik lila Ádám és Éva (a hit), a másik a zsidó nép (a remény), a harmadik Keresztelő Szent János (a szeretet) és a rózsaszín Szűz Mária (az öröm) szimbóluma lehet. Az adventi kalendárium is német eredetű és a 20. század elejére vezethető vissza.

A fenyőfa-díszítésről a 16. századból értesülünk, de már az ókori népek körében is elterjedt az örökzöld növények tisztelete. Ezeket ajtókra, ablakokra aggatták, mert a gonosz szellemek, a betegségek, a boszorkányok távol tartását várták tőlük. A téli napforduló idején az élet megújulásába vetett hitet is jelképezték az örökzöldek. A rómaiak a téli napfordulót december 17-én ünnepelték (Saturnalia.  A karácsonyfa állítása – mint említettük – a 16. században kezdődött, a Német-római birodalomban, Elzász és Baden környékén. A hagyomány szerint a szokás Luther Márton nevéhez kapcsolódik, aki egyik útja során az erdőben úgy látta, hogy csillagok világítanak egy fenyőfán. Ez a jelenség olyan mély hatással volt rá, hogy mindenképpen be akarta mutatni családtagjainak is és ezért gyertyákat helyezett el egy fán. Később, a 19. század közepén Viktória brit királynő is „népszerűsítette” a karácsonyfa-állítást, üveggömbökkel való díszítést gyermekei körében s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szép szokás gyorsabban elterjedjen. Német hatásra hosszú ideig csak természetes díszeket – diót, almát, mogyorót, marcipánt – használtak, de a gyertyák mellett a 20. század elejétől már elterjedtek az égősorok, s így napokon keresztül hirdették a fényekkel is az ünnepet a lakásokban és a városok főterein egyaránt. A fenyőfa-állítás a 19. század elejétől Bécsben is gyorsan elterjedt, az arisztokrata, majd később a polgári családok körében is.

Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824. december 24-én, budai kisdedóvó intézményében. Azonban elképzelhető az is, hogy már korábban ismerték ezt a szokást az arisztokrata családok.

A magyar irodalomban a karácsonyfáról először 1866-ban olvashatunk Jókai Mór A koldusgyermek című elbeszélésében.

A fát díszítő üveggömbök, üvegdíszek gyártása is német eredetű, a thüringiai Lauschából indult el. A város már korábban is híres volt üveggyártásáról. Az egyik üvegfúvó, Hans Greiner készített először gyermekeinek gyümölcsöket ábrázoló üvegdíszeket. Később pedig a városka lakóinak nagy része is ilyen díszeket gyártott. Az almák és a piros üveggömbök az édenkerti tudás almáját is jelképezték. Az Óbudán mintegy háromszáz évvel ezelőtt letelepült német családok leszármazottai ma is őriznek olyan 100-120 éves karácsonyfadíszeket, amelyeket még a déd- és ükszülők hoztak magukkal az óhazából.                                                      

A szaloncukor

Ennek a jellegzetes karácsonyi édességnek az elődje – és alapja – a fondantcukor, amelyet Franciaországban már a 14. században készítettek. Feltételezések szerint egy Pierre André Manion nevű cukrász vitte át a receptet Németországba, és innen kerülhetett hazánkban az 1800-as évek elején. Kezdetben kézzel készültek a fondant-alapú cukorkák, de már a 19. század második felében megjelentek a fondant-készítő gépek, amelyeket például Stühmer Frigyes használt első magyarországi csokoládégyárában; egyébként a Gerbeaud cukrászdának is dolgozott. A vevők válogathattak a cukrászdák széles választékából, sőt, saját ízlésük szerint rendelhettek is. A főúri és a polgári házak szalonjaiban kis tálkákban kínálták a cukrokat a vendégeknek, majd később az egyenként sztaniolba csomagolt édességet feltették a szalonokban elhelyezett karácsonyfákra, az aszalt gyümölcsök, mézeskalácsok, almák, diók és üveggömbök mellé. Ezért nevezhette el „szalonczukkerlinek” ezt a karácsonyi édességet Jókai Mór. A kevésbé tehetős családokban továbbra is kézzel készítették, otthon főzték a szaloncukrokat. A nevezetes cukor, maga tehát nem magyar találmány, viszont Magyarországon díszítettek vele először karácsonyfákat, és ez a szokás tőlünk terjedt el és vált részévé a karácsonyi dekorálásnak, szerte a világon.  

                                                                                                  

Szent Ferenc kolostora                                                            

Itáliában 1228-ban avatták szentté Assisi Ferencet, akinek az evangéliumi szegénységet, Jézus tanításait híven követő tanai gyorsan elterjedtek Európában, így Óbudán is. Már 1298-ban említi egy oklevél a ferences testvérek templomát és kolostorát, amely a város  szélén állt. Szent Ferenc Itália, az utazók, a természet és az állatok védőszentje is. Ünnepnapja: október 4.          

A Szentháromság szoborcsoport 

Szent Rozália a 12. században, Sziciliában remeteként élt egy barlangban. A Palermóban 1624-ben dühöngő pestisjárvány idején csontjait körbe vitték a városban és a járvány megszűnt. Szent Sebestyén a 3. században a római hadsereg tisztje volt, akit keresztény hite miatt halálra akartak nyilazni, de a nyilak nem ölték meg. Azonban hiába épült fel sebesüléséből, később mégis kivégezték. A középkortól kezdve leggyakrabban őt hívták segítségül a pestis ellen. Szent Rókus a 14. században élt. Franciaországban született, majd Itáliába zarándokolt és a pestisjárványok idején önfeláldozóan gyógyította a betegeket. Végül ő is elkapta a kórt, ezért egy barlangba vonult el, hogy ne fertőzzön meg másokat. A legenda szerint egy kutya hordott neki élelmet. Felgyógyulása után nem sokkal kémkedés vádjával börtönbe vetették és itt is halt meg. Már a 15. századtól a fertőző betegségekben szenvedők és az orvosok védőszentje lett. Kultusza nálunk csak a 18. századtól terjedt el. Valois Szent Félix, a trinitárius rend egyik, 12. századi alapítója is helyet kapott a Szentháromság szoborcsoportban, feltehetően azért, mert a rövid idővel a pestis előtt már Óbudán letelepedő szerzetesek önfeláldozóan ápolták a járvány áldozatait.  Természetesen a szoborcsoportban kiemelkedő helyen szerepel az Atya, a Fiú és a Szentlélek és Szűz Mária is. Az ugyancsak itt látható Szent Vendelnek (vagy a JÓ Pásztornak), Xavéri Szent Ferencnek és a Bűnbánó Dávid királynak nincs közvetlen kapcsolata a pestissel és a természeti katasztrófákkal.  

A Szent Flórián-szobor 

A középkor óta voltak már olyan szentek, akiket segítségül hívhattak az emberek a tűzvész, villámcsapás, árvíz és a betegségek ellen és a hálaadó szoborcsoportokon, fogadalmi oltárokon is ezeknek a szenteknek a szobrait állították fel. Közéjük tartozott Borromei Szent Károly érsek, aki az 1576–78 között Milánóban dühöngő pestisjárvány idején segítette az emberek ápolását, élelmezését és      Szent Flórián római katonatiszt volt, akit keresztény hite miatt a 4. században vízbe fojtottak, ő a tűzvész ellen nyújtott védelmet, illetve a tűzoltók, kéményseprők, kovácsok, pékek, fazekasok védőszentjeként tisztelték.

A Saturnus-ünnep pálfordulásai

Saturnus a mitikus ködben (régészeti interpretáció)

Réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt egy Saturnus nevű férfi kötött ki Itália partjainál. Az ott élő (vagyis a létbizonytalanság posványában vergődő) paleolit hordát fizikai erőfölénye és egy csipetnyivel több sütnivalója révén egy törzsfőnök vezette, akit a kollektív emlékezet utóbb a Ianus névvel ruházott fel. Saturnus hamisítatlan civilizációteremtő kultúrhéroszként kirobbantotta, levezényelte és diadalra juttatta a neolitikus forradalmat Ianus vadászterületén. Az élelemtermelés beindítása kiszámíthatóvá és biztonságossá tette az életet, ugyanakkor olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat indított be, amelyek a vagyoni különbségek kialakulásához, a társadalom rétegződéséhez, végül az állam és az annak fenntartásához szükséges intézmények létrejöttéhez vezettek. Amikor aztán már vállig ért a szép jövő, a hérosz nyomtalanul eltűnt. Ianus elrendelte, hogy a nép emeljen oltárt Saturnus tiszteletére, imádja istenként, és áldozzon neki. 

Megszületett az agrár ihletésű Saturnus-kultusz.

 

Saturnus az elgörögösödés rögös útjára lép

Saturnus, az ősi itáliai mezei istenség története tehát a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza, ünnepe, a Saturnalia viszont csak meglehetősen későn jelenik meg az írott forrásokban (Kr. e. 3. század). Az akkorra már erős görög befolyás alatt álló kultusz hosszú története nem volt minden részletében rekonstruálható, de a rómaiak a tudásanyagon tátongó folytonossági hiányokat élénk fantáziával befoltozták. Az egyik eredetmagyarázó mítoszukba még az európai őslakos pelaszgokat és a legnagyobb görög hőst, Héraklészt is belekeverték.  

Héraklész (Hercules) bronzcsobrocskája, 2. század, Aquincum Forrás: BTM Aquincumi Múzeuma, Budapest Fotó: Komjáthy Péter

Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a Közép-Itáliában megtelepedő pelaszgok egy dódónai jóslatnak engedelmeskedve már jó ideje férfiáldozattal próbáltak Saturnus kedvében járni, amikor váratlanul betoppant közéjük Héraklész, a bronzkori Görögország legnagyobb hőse. Héraklész összehívott egy szövegértelmezési szemináriumot (elvégre a jelenlévők közül ő beszélt legjobban görögül), és elmagyarázta az ámuló hallgatóságnak, hogy a jóslatban szereplő φώς szó hangsúlyozástól függően jelenthet ’férfit’, de ’fényt’ is. Javaslatára a pelaszgok a továbbiakban férfiak helyett gyertyákat ajánlottak fel az istenségnek. A gyertya-ajándékozás szokásának eredetét firtató történet teljes mértékben kitaláció, ám akaratlanul is fényt vet az ősi Saturnus-ünnep sötét aspektusára, a kollektív emlékezetben még élő emberáldozat-bemutatásra.   

Az ősi mezőgazdasági ünnep arculatát és beltartalmát azonban nem a pelaszgok vagy Héraklész, hanem a Dél-Itáliát gyarmatosító (Kr. e. 8–7. század) görögség Kronia-ünnepe alakította át. A görögök úgy tartották, hogy az emberiség számára Kronosz uralkodása jelentette az aranykort: az őskezdet tökéletes harmóniáját, amelyben még érvényesült a szabadság, egyenlőség és testvériség elve, és munkavégzés nélkül is bővelkedtek a közös javakban. (Ez az elképzelés szöges ellentétben áll a mezőgazdasági munkák tömkelegét az emberiség nyakába zúdító, itáliai Saturnus mítoszával, de ez látszólag senkit sem zavart.) A Kronia-ünnep alkalmából rendezett lakomát az urak szolgáikkal közösen költötték el, így idézték meg a (sosemvolt) aranykort. Erre vezethető vissza az a római szokás – mert ők mindig rátettek még egy lapáttal –, hogy a Saturnalia alkalmával az urak és szolgák szerepet cseréltek.

Görög kulturális hatásra Saturnus és Kronosz alakja az idő előrehaladtával mindinkább összeolvadt. A Forum Romanum nyugati szélén megépített Saturnus-templom (Kr. e. 501/498) már sokkal inkább az aranykor fejedelmének, Saturnus-Kronosznak szolgált lakóhelyként, semmint az ősi mezei istenségnek. Az aranykor képzetre vezethető vissza az államkincstár (aerarium Saturni) Saturnus-templomban történő elhelyezése is. Amikor ugyanis csak a közösségi vagyon bősége létezett, ismeretlen fogalom volt a lopás. Egy silányabb világban is Saturnus tűnt a legmegfelelőbb őrzőnek.

Francisco de Goya y Lucientes: Saturno devorando a su hijo. (Saturnus felfalja fiát) Vegyes technika (1819-1823) Museo del Prado, Madrid Forrás: wikimedia commons

Kronosz az emberiség aranykorának istene. Ő az Idő, ami előtte nem létezett. Felfalja gyermekeit, majd kihányja őket, amint az Idő is mindent felemészt, majd újrateremt. Lukianosz „Beszélgetés Kronosszal” című fiktív, Saturnus-napi interjújában az ünnepség névadó istensége tagadta a gyermekevés vádját, és csupán olyan firkászok rosszindulatú pletykájának tudta be, mint Hésiodosz vagy Homérosz.

És az elgörögösödés folytatódott. A szertartásaikban aprólékosan aggodalmas rómaiak a 2. pun háborúban Hannibaltól elszenvedett vereségek hatására – és a Sibylla-könyvek útmutatásának engedve – áttértek a Saturnus-kultusz görög rítus szerinti ápolására (Kr. e. 217). Nem segített. 

Kr. e. 217-ben Hannibál átkelt az Alpokon, helyi szövetségeseivel benyomult Itáliába és az umbriai Trasimenus-tó partján súlyos vereséget mért a római hadakra. A rómaiak e vereség következményeként tértek át a görög rítus szerint végzett Saturnus-liturgiára. A hiba azonban nem a római rítusban volt. A hadsereg ugyanis a következő évben az apuliai Cannae melletti síkon akkora verést kapott, amilyenre még nem volt példa addigi története során. (Később se nagyon.) A Saturnus-kultusz római rítusát ennek ellenére nem állították vissza, a görög rítus szerinti szertartásrend véglegessé vált.

 

Io, Saturnalia!

A Saturnus-kultusz bármennyire is elgörögösödött, ünnepnapja a római kalendáriumban megmaradt a decemberi mezőgazdasági ünnepfolyam keretei között. Az őszi mezőgazdasági munkák lezajlását követő időszakot a Consualia vezette be (december 15.), amelyen nyári párjával (augusztus 21.) ellentétben nem a termés csűrbehordását, hanem a mag elvetését ünnepelték. A tulajdonképpeni Saturnus-ünnep napja december 17-ére esett. A kezdetben egynapos rendezvény a nagy sikerre való tekintettel legkésőbb a Kr. e. 1. századra egyhetesre (december 17–23.) duzzadt. (Szűkkeblű császárok a későbbiekben ugyan megpróbálták olykor lecsökkenteni a napok számát, de ezeket a népszerűtlen törekvéseket az Élet kiigazította.) Az ünnepkör magába foglalta még Saturnusné, született Ops Opifera, a ’Gazdagságot Hozó Bőség’ ugyancsak agrár színezetű ünnepnapját, az Opaliát (december 19.), majd az egy hetes fieszta az ajándékozás napjával, a Sigillariával zárult december 23-án. Ezen a napon Dis pater számára az ünnepnek nevet adó terrakotta-szobrocskákkal (sigilla), Saturnusnak pedig gyertyákkal kedveskedtek. Az ünnepnap alkalmából az emberek egymást is megajándékozták. Az ajándékokhoz mellékelt frappáns, rövid versek szerzői között Martialis, az olykor mosdatlan szájú epigrammaköltő is felbukkant (Xenia-ciklus).  

A Saturnus-templom 3.századi építési periódusának maradványai a Forum Romanum nyugati szélén, Róma Forrás: wikimedia commons

A Saturnalia ünnepség hivatalos része a Saturnus-templom előtt zajlott le. Az istenség elefántcsontból faragott szobrát kihozták a templomból, megszabadították a lábaira tekert gyapjúbandázstól, mintegy megadva a jelet, hogy elszabadult az aranykor istene. Ezzel megkezdődött az ünnepi időszak, amely – a fennálló rend szemszögéből nézve – egy héten át feje tetejére állította a világot. Az áldozatbemutatást követően lectisterniummal (a kultuszszobor díszes heverőre helyezésével és megvendégelésével) egybekötött nyilvános lakomát tartottak.

A Saturnalia számított a legnépszerűbb római ünnepnek, amikor tilos volt bármilyen megerőltető tevékenységet folytatni. Ennek jegyében beszüntették a munkavégzést, csak a pékek és szakácsok mentesültek a kötelező lazítás alól. Bezárták kapuikat az iskolák, sportpályák és konditermek, mert a tanulás és testépítés is munkának számított. Tilalom alá esett a szónoklás is, kivéve a mások megnevettetésére irányuló monologizálást (stand-up). Szünetelt továbbá a jogszolgáltatás, az üzleti élet és a hadviselés, hiszen ezek még nem léteztek az elképzelt aranykorban. Megengedetté vált ellenben a szerencsejátékok űzése. („Kockázó rabszolga aedilist látva se retteg” – írja Martialis, nem mintha az év többi részében a hazárdjátékok tilalma akár a legcsekélyebb hatásfokkal is működött volna. E tekintetben bízvást kijelenthető, hogy az év minden napja saturnaliának számított.) Ömlött a bor, áradt a jókedv és a harsányság, erénnyé vált a féktelen kicsapongás. Urak és szolgák együtt lakomáztak, vagy egy szerepcsere-játék keretében előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat. Fényes nappal is lehetett estélyi öltözetben kódorogni az utcákon, a szolgák büntetlenül páváskodhattak uraik toalettjében, miközben az előkelők a felszabadított rabszolgák fríg sapkájában ünnepelték a szabadságot (amelyet nem ritkán összekevertek a szabadossággal, amiképpen a szabadverset is a szabad szerelemmel).

Antoine-Francois Callet: Les Saturnales ou l’Hiver. (Saturnalia vagy a Tél) olaj és vászon (18.század) Musée National du Chateau de Compiégne, Compiégne Forrás: wikimedia common

A gondoskodó állam (vagy önkormányzat) fügét, diót, datolyát szórt a nép közé, kenyérrel és borral kínálta az ünneplő tömeget. Az amfiteátrumban gladiátorok helyett nők viaskodtak, az állathajszákat pedig gólyára vadászó törpék parodizálták. A folyamatos lármát át- meg átszőtték az ünnepség védjegyének számító „Io, Saturnalia!”-rikoltások. Az ünneplő közösségek korhelykirályt (Saturnalicius princeps) választottak maguk közül, aki megszabta népének a kötelezően végrehajtandó tréfás feladatokat. Mindeközben talán nem is sejtette, hogy távoli elődei a daliás [h]őskorban rendezett ünnepségek végén még áldozati oltáron végezték földi pályafutásukat a magasabb termésátlagok reményében. A mulatság tetőfokán a kilengéseknek már csak a bolondkirály kreativitása szabott határt a pucéran gajdoltatástól a vízbe hajításig, amelynek elszenvedője rendszerint nem a nevetéstől kapott görcsöt a decemberi hidegben. 

A Saturnalia a maga karneváli hangulatával és vaskos humorával ízig-vérig plebejus népünnepély volt. A magasértelmiségiek számára viszont maga a pokol. Seneca, a sótlan filozófus, költő, drámaíró és államférfi megvetően nyilatkozott az ünneplő tömegekről, akik önkontroll nélkül adták át magukat az élvezeteknek. Egyúttal értetlenségét is kifejezte a nagy felhajtás miatt, neki ugyanis úgy tűnt, mintha az egész év másból sem állna, csak decemberből, vagyis Saturnaliából. Plinius Minor jogász, katona és politikus, továbbá megrögzött levélíró az évnek ebben a szakában visszavonult termeibe, hogy addig is nyugodtan áldozhasson a grafománia oltárán, amíg háznépe bolondozik. A Görögországban tanuló Aulus Gellius, későbbi jogász, grammatikus és író-kompilátor baráti összejövetelen ünnepelte a Saturnaliát, mint mondja: „…kellemesen és szolidan tettük ezt, nem pedig, amint mondani szokás, szabad féket engedve lelkiismeretünknek, – mert Musonius szerint a léleknek szabad féket engedni annyi, mint azt elveszteni…”. Az értelmiségi ifjak lelkük megőrzése végett inkább irodalmi vetélkedőt tartottak, és ha mindenki elvérzett egy kvízkérdésen, babérkoszorúval koronázták az ünnepelt Saturnus-Kronosz szobrát. Arról már nem szól a fáma, hogy az antik „Lyukasóra” végén hány koszorú övezte az istenség homlokát, Gellius mindössze egyet vallott be. 

A savanyú entellektüelek azonban csak a társadalom elenyésző hányadát képviselték. A Saturnalia-rajongók egybehangzó véleményét legtömörebben az „új költők” csoportosulásának tagja, Catullus öntötte szavakba, amikor így nyilatkozott: „A legjobb nap.”

Io, Saturnalia!

 

Saturnus és Sol Invictus megszüli a Karácsonyt

A keresztényeket hosszú időn keresztül nem foglalkoztatták Jézus Krisztus születésének körülményei. Az üdvtörténet szempontjából ugyanis a feltámadás bírt igazi jelentőséggel, ez határozta meg a szent idő körének kezdetét és végét. Ám eljött az idő, amikor már nem lehetett többé megkerülni a születés kérdését. Alexandriai Szent Kelemen (2–3. század) e jeles napnak a május 15-i dátumot javasolta. Ezzel szemben a pannóniai születésű Victorinus püspök a 3. század második felében december 25-ére tette Krisztus születésnapját. Történt mindez Poetovióban, a Mithras-vallás egyik birodalmi központjában. A későbbiekben aztán több egyházatya is kiállt a január 6-i dátum mellett, s tették ezt ugyanolyan történeti megalapozatlansággal, mint elődeik. Jézus születésnapjára vonatkozó utalás ugyanis nem maradt fenn, talán soha nem is létezett: a kanonizált evangéliumok mindenesetre hallgatnak róla, és nem beszédesebbek az apokrifek sem. Az adatok teljes hiányának ugyanakkor megvan az a vitathatatlan előnye, hogy tiszta lappal lehet indulni: az év bármely napja kijelölhetővé válik. És pontosan ez történt. A választás végül a Victorinus által javasolt téli napfordulóra (december 25.) esett, amely Sol Invictus (a ’Legyőzhetetlen Nap’) születésnapjaként régóta élt már a köztudatban. A komoly csillagászati háttérrel rendelkező Mithras-vallás szerint a téli napfordulón, a legmélyebb sötétségben születik meg az istenség. Az ettől kezdve mind hosszabbra nyúló nappalok az újjászülető Nap győzelmét hirdetik. Ez a természettudományos és dogmatikai szempontból megalapozott kiindulási helyzet a keresztény szimbolika számára is rokonszenves, mi több, adaptálható volt. Eszerint Krisztus a fény, az új kezdet, aki új világrendet teremt, és elhozza a megváltást a sötétben tévelygő emberiség számára. A keresztények – „ez mától mindig is így volt” alapon – átvették és saját képükre formálták Sol Invictus ünnepét. Krisztus születésének december 25-i dátuma a 325. évi niceai zsinaton hivatalos megerősítést nyert. 

Krisztus, mint Sol Invictus? Vitatott értelmezésű, keresztény kontextusba helyezett mozaikkép a Szent Péter-bazilika alatti nekropoliszból. 3. század, Vatikánváros (Fotó: Wikimedia Commons)

A legkorábbi adat, amely bizonyítja a Dies Natalis Christi megünneplését, a 354. évből származik. A karácsonyi ünnepséget azonban továbbra is megelőzte a Saturnalia, amelyen – az egyházatyák nagy keserűségére – az igaz keresztények zöme is ujjongva vett részt, hogy aztán macskajajosan, zúgó fejjel, háborgó gyomorral és remegő lábakkal kezdje meg a szent ünnepet, a bohócsapkát és a szerpentinszalagokat éppen csak levetve magáról. A késő császárkorban ugyanis az elkötelezett, jó keresztények nagy részének identitását a pogány gyökerek, a régi hagyományok és szokások még változatlanul meghatározták. Számukra a pogány tradíciók és az élő keresztény vallás egyidejű ápolása nem okozott lelkiismereti válságot. Még a szikár egyházatyáknak is be kellett látniuk, hogy egy olyan ősi és a társadalom szövetébe mélyen beivódott ünnepet, mint a Saturnalia, erőszakkal nem lehet kitörölni az ünnepi kalendáriumból. Úgy döntöttek hát, hogy – tart, ameddig tart – új mederbe terelik a pogány ünnepet. Így kerültek át a Saturnalia szelíd és meghittséget sugárzó szokásai: a közös lakoma, a gyertyagyújtás és az ajándékozás a magasztos karácsonyi ünnepkörbe. A Saturnaliáról, pontosabban amivé silányult, 448-ban hallunk utoljára. A naptárban azonban ekkor már feriae servorum (’rabszolgák ünnepe’) néven szerepelt, és az uralkodóvá váló keresztény korszellemnek megfelelően minden pogány vallási tartalmat nélkülözött. 

A féktelen dorbézolás, a zene, a tánc, a beöltözés és bolondozás szokása a keresztény világban a karácsonyi ünnepkört követő farsangi és karneváli időszakban élt tovább. 

De ez már egy másik történet.

A görögöktől a keresztényekig

Az ünnep Mircea Eliade szavával (1) a profán időből való átlépés a megszenteltbe, abba az időbe, amelyben szimbolikusan újra és újra lejátszódik a mítosz idejében – az örök időben – egyszer már lezajlott (isteni) cselekvés, így az ember része vagy legalábbis tanúja lesz a mitikus cselekedetnek.  A szakrális időről és az ahhoz kapcsolódó rítusokról Eliade az 1957-ben megjelent A szent és a profánban ír, kijelentve, hogy az ünnep alkalmából az ember kilép az itt és mostból, a profán világból, és átkerül a másik dimenzióba, az öröklét idejébe.

Ily módon a vallásos ember világképében élesen elhatárolódik a szent tér, a kozmosz – amellyel szemben áll a káosz, a teremtett világon kívüli tér – és a szent idő. 

 

Amikor az istenek még a Földön éltek  

Az antik ember univerzumképében összefértek az örök időben létező antropomorf istenek és egy olyan, emberek által lakott világ, amelyet az istenek látogatnak; vagyis az antikvitásban átjárható volt a szakrális és a profán idő és tér. 

Az utak mentén szentélyek, a házakban az ősök szellemeinek emelt oltárok, az agorán/fórumon az istenek hajlékai nem pusztán mementói voltak egy valamikori mítosz idejének és a (valahol máshol lévő) isteni szférának, hanem valóságos megjelenési helyei. A királyok, majd a császárok isteni származása még a birodalom késői korszakában sem lehetett kérdéses, ily módon a hatalom mint isteni felhatalmazás artikulálódott.

Ahogy Kerényi Károly fogalmaz: „Az antik vallás alapja nem a keresztény értelemben vett hit, hanem a valóságérzés”. Kerényi hozzáteszi: az emberi tudatban ennek a valóságosnak, „tényleg jelenlévőnek” az érzékelése egyszersmind mélyebb és általánosabb is az egyedi érzésnél. (2) 

Az örök isteni jelenlét ugyanakkor értelmezhetetlenné teszi a keresztény értelemben vett „hit”, a pistis fogalmát. Az antik világ nem „vallásos” vagy „hívő”, hanem örök isteni jelenlétben él.

Ahogy Kerényi fogalmaz, az antik vallás „ünnepvallás”. Ugyanakkor az emberi fáradozás, hogy az idő egy pontját ünneppé tegye, nem járhat sikerrel anélkül, hogy az isteni hozzá ne járulna ahhoz, hogy lehetővé váljék a lehetetlen, és az ember maga is istenivé legyen a kiemelt pillanatban. 

Vagyis az istenek és a halandó is kell ahhoz, hogy a mágiából, a varázslatból, a művészetből és a vallásból megteremtődjék az ünnep. Az a kiemelt pillanat, amelyben az ember képes azokkal a magasabb valóságokkal, amelyeken a léte alapszik, közvetlenül szembe találkozni. 

„A görög és a római vallásnak a valóságérzésen kívül az ünnepiség is feltétele” – szögezi le Kerényi. (3)

Vegyünk két, látszólag ellentétes antik, római ünnepet. Az egyik a babonával rokon, a másik mélyen transzcendens gyökerű, ugyanakkor realizálódásakor karneváli káoszba fullad: a Lemuraliát és a Saturnaliát. 

Lemuralia ünnepén a rómaiak – ma így mondanánk – ördögöt űztek a házaikból. A májusi rítus kezdetét a városalapító Romulushoz kötik, aki meggyilkolt testvére szellemét akarta kiengesztelni. Az egyének által felajánlott babáldozat mellett Lemuralia idején a Vesta-szüzek sós süteményei segítettek a halottak rossz szellemeinek megbékítésében. Vagyis: az inkább profán, babonás cselekvéssor egyszersmind a közösség egységét is kifejezte, hiszen a városalapítóhoz köthető, ugyanakkor ez által az isteni szféra „jóváhagyása” is ott van zárójelben, hiszen az ikerfiúk Mars és Rhea Silvia gyermekei.

A decemberi napforduló környékén tartott Saturnalia ünnepének középpontjában Saturnus áll. Az évzáró/újévnyitó ünnepségsorozatkor rendezett karnevál alkalmából a gazdagok megvendégelték a szegényeket, a városokban felvonulásokat tartottak, a császárok cirkuszi játékokkal kedveskedtek a népnek. (A karneválról lásd később.)

Nem soroljuk fel sem a görög, sem a római ünnepeket, elég talán, ha ezt a két eseményt idézzük fel annak illusztrálására, hogy az antik világban kibogozhatatlanul keveredett az isteni jelenlét, a közösséghez tartozás megélésének lehetősége és az uralkodói szféra (császárok) és a vallási intézmények (például a Vesta-szüzek) meghatározó szerepe egy-egy ünnepben.

E hasábokon nincs elegendő hely arra, hogy külön vizsgáljuk a császárság kori, beavatáshoz kötött, így csak a társadalom egy szűk szegmensének elérhető kultuszoknak az ünnepeit (például az Ízisz-kultuszét vagy a rejtélyes Mithraszét), az azonban kijelenthető, hogy az antik világban voltaképp nem értelmezhető a nem-szakrális ünnep.

Két okból: az antikvitásban isten nélkül nincs ünnep – és az antik világ amúgy is permanens isteni jelenlétben él. 

Ahogy Eliade felhívja rá a figyelmet, a zsidó, majd az arra épülő keresztény vallás elsősorban időszemléletében hozott újat: a késői görög filozófiákban, például a platonzimusban vagy a püthagoreusoknál is visszaköszönő körkörös indiai időszemlélethez (4) vagy az antik világfelfogáshoz képest már a zsidó tradícióban megjelenik a teremtés gesztusától az idő végezetéig tartó lineáris idő fogalma. A kereszténység pedig ennél is radikálisabb változást hoz. Jézus a konkrét, történelmi idő egy pontján a valós, ha úgy tetszik, profán világba lép be a szent időből és térből. Nem úgy, mint az antik istenek, akik bármikor felbukkanhatnak, és örökké jelen vannak évszázadokon át – ugyanakkor sohasem, hiszen jelenlétük egyben örökösen a mítosz idejében történik, és nem a valós, emberi időben. 

Jézus azonban itt tevékenykedett, a valós világban. Élete konkrét földi időszakhoz és térhez köthető emberi élet-időtartam.

Vagyis személyében nemcsak az isteni és az emberi szférát köti össze, de egyben átmetszi a szakrális idő és a profán idő határát is!

 

A keresztény világ és az ünnep

A constantinusi időszakot követő kisebb-nagyobb krízisek és az ariánusok egyházból való eltávolítása után kikristályosodó új vallás alapján lassan, de biztosan krisztianizálódó világban nemcsak a profán és a szakrális tér rendeződött át – de az ünnep fogalma és tartalma is megváltozott.

Az antikvitás mindenhol jelenlévő isteneit és elvileg a végtelenségig bővíthető pantheonját – amely az utolsó időkben éppúgy kiegészült romanizált egyiptomi istenekkel, mint a szintén romanizált kis-ázsiai Mithrasszal – felváltotta egy másik ünnepstruktúra, amely évszázadokon át meghatározta Európa, tágabb értelemben a keresztény civilizáció profán idő-szakrális idő ritmusát.

Az ünnepek a középkortól kizárólag a Krisztus-történet kiemelt eseményeit idézték meg, vagy a szentek, vértanúk ünnepnapjait jelentették – még ha ezek mellett meg is maradt egy-egy, az antikvitásban gyökerező esemény, például a Saturnaliából kinövő karnevál, és ráépült egy-egy, immár keresztény király koronázási ünnepsége, uralkodói gyermek születésekor vagy győztes hadjárat alkalmából rendezett világi örömünnep.

A keresztény évkör főbb ünnepei fokozatosan alakultak ki – a katakombák keresztényei bizonyosan nem ünnepelték még például a karácsonyt. Natalis Domini, vagyis az úr születésének ünnepnapja kezdetben január 6-án, vízkeresztkor volt. A 325-ben tartott niceai zsinaton határozták meg ezt a napot december 25-ében. (5)

Külön írás tárgya lehetne, hogy miért épp erre a napra került a megváltó születése. 

 

A szoláris hősök

Jézus, mint a szoláris mítoszok hősei általában, pont abban az időpontban lép színre, amikor a legrövidebb a nappal, azaz a téli napforduló időpontjában. Ahogy említettük, a rómaiaknak a káoszt megidéző Saturnalia ünnepe is erre a hétre esik és milyen különös, december 25-én született Mithrasz is. Utóbbi istennek leginkább a romanizált változatát ismerhetjük, kultusza azonban ind és perzsa eredetű, Mitrá-Varuna néven már a Rig-Védában megtalálható. 

Mithrasz – latinizált formájában – jellegzetesen 1. századi isten, a klasszikus vallások és a misztériumvallások elemei is megtalálhatók a tiszteletében. A kultusz központi motívuma a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. (6)

A 3. században már a birodalom bevett istenei közt volt, figurája összeolvadt Sol Invictuséval, kultusza pedig Helioséval, sőt, 307-ben a kereszténységet üldöző Diocletianus egy időre főistenné tette. 

A Mithrasz-vallás ugyanakkor a kereszténységgel szemben – melynek sokáig riválisa volt – beavatáshoz kötött.

Fontosabb, hogy az isten születéstörténete mennyire hasonló Jézuséhoz. Szűztől született december 25-én a fény megnyilvánulásaként – ez az elem aztán feltűnik Krisztus születésének leírásakor is a betlehemi csillag formájában. 

A születésnél jelen voltak a pásztorok és két fáklyavivő is, Cautes (a hajnali Nap, felemelt fáklyával, a Ráktérítő gazdája) és Cautopates (az alkonyi Nap, leeresztett fáklyával, a Baktérítő gazdája). Születésnek helyszínét a szikla mellett sokszor ábrázolják barlangként – ez azért érdekes, mert Krisztus születését annak ellenére festik meg barlangi jelenetként évszázadokon át, hogy az Evangéliumokban ilyesmiről nem esik szó. 

Feltűnik bölcsőjénél a három perzsa bölcs/mágus alakja is, akik egy barlangban várakoznak, hogy feljöjjön a csillag egy kisfiú alakjában – újabb érdekes párhuzam, hogy az ariánus és ókeresztény ábrázolásokon a mágusok rendre fríg sapkában jelennek meg, mint például az egyik ravennai mozaikon.

Ugyanakkor van egy fontos különbség is: Mithrász gyermekként nem látható. (7)

Megjelenik viszont ifjúként, aki Krisztushoz hasonlóan  világgömböt tart a kezében, valamint fáklyát és kardot.

A legismertebb ábrázolásokon bikaölőként látjuk, a leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, vegetációt sarjasztanak. A mítosz egy másik változata szerint a bika vére borrá változik. 

Meglehetősen ismerős lehet ez is, a szentáldozás ostyája és a vérré változó bor a katolikus szertartásban a megváltó testeként és véreként jelenik meg.

Ezeket a párhuzamokat azért érdemes felidézni, mert Jézus Krisztus, a keresztény vallás isteni hármasságának tagja egyben a szoláris mítoszok hőseinek fő feladatát, a fény, valamint sötétség elválasztását is elvégzi, születésének ünnepén szimbolikusan újraindul a világ, újra megtörténik a „fiat lux” gesztusa és megelőlegeződik az új szövetség isten és ember közt, mely Jézus feláldoztatása által köttetik meg.

Ezen esszé keretei nem teszik lehetővé, hogy felidézzük az összes naphéroszt az egyiptomi Hórusztól Hélioszig, és megkeressük a párhuzamokat Krisztussal mint naphérosszal. Mint ahogy azt sem, hogy  felfejtsük a téli napforduló idején tartott további szertartásokat. 

A kereszténység legfontosabb ünnepe azonban nem a karácsony, hanem a húsvét, az ember feláldozásának és az isteni lény feltámadásának évenként újraélt-újramesélt aktusa. 

Húsvétkor nemcsak a szakrális, valamint a profán tér és idő átmetszése történik meg, de a halál (a sötétség, a káosz) örök legyőzése is a három alakban (atya, fiú, szentlélek) megjelenő, meghaló és feltámadó Isten által.

Az egyházi év e két sarokpontjára, a téli és tavaszi ünnepre fűződnek fel az európai ünnepstruktúrát évszázadokon át meghatározó további egyházi események a Mária-ünnepektől a Krisztus-történet meghatározó momentumainak (pl. az úr színeváltozása) ünnepétől a különféle szentek emléknapjaiig. Utóbbiak tisztelete attól függően változott ugyanazon kultúrkör egyes részein, hogy hol milyen titulusú templom állt. Szicíliában például az ott született Szent Luca (Santa Lucia) kultusza nyilván erősebb, mint más itáliai vidéken, ám attól még Velencében a Szent Lucának szentelt templom körzetében is megemlékeznek róla december 13-án, és kifejezett kultusza van Svédországban, míg Márk evangelista városa Velence, Keresztelő Szent Jánosé Firenze és így tovább.

Ariánus keresztelőkápolna, Ravenna Forrás: INCOLA/wikimedia commons

A karnevál 

A legtöbb ünnep tehát az antik időktől a szakrális szférához köthető. Van azonban egy olyan, amelynek középpontjában évszázadokon át a káosz, a rendetlenség állt: a karnevál. 

Említettük már, hogy eredete a Saturnaliákig nyúlik, korántsem a Saturnalia azonban az egyetlen, amelynek lényege a felfordulás és az alvilág felé való megnyílás. 

Dionüszoszt – akinek analógiája a latin világban az előbb Liberként, majd Bacchusként megjelenő neki megfelelő isten –, ünnepein őrjöngő nők kísérik. A dionüszia és római megfelelője, a bacchanália nem feleltethető meg teljesen a karneválnak. De míg az emelkedett ünnepeken a pozitív, a fénnyel asszociált isteni jelenlét artikulálódik, utóbbi esetben a sötétség és alvilág istenei szabadulnak ki a Földre, hogy – az eksztázis és a bor által – uralmuk alá hajtsák egy időre az embert, akinek kettős lényére mindkét típusú istenség, Nietzsche szembeállítása szerint az apollóni, világos, és a dionüszoszi, sötét isteni szféra is számot tart. (Nietzsche szembeállítása több szempontból problémás, mivel a két isten kultusza egymást egészíti ki, Apollónnak is van „sötét” és Dionüszosznak is van „fényes” arca, de ez túlvezetne ezen esszé keretein.)

Ahogy Kerényi Károly Dionysos-esszéjében fogalmaz, Dionüszosz „őrült isten”. A görög gondolkodástól nem idegen a kettősség és az alvilági istenek pantheonba illesztése, Σκωτος (Szkótosz, Homály) és Έρεβος (Erebosz, Sötétség) maga is isten, de Dionüszosz mellett a valószínűleg egyiptomi eredetű Hekaté, a varázslás istennője is az alvilághoz tartozik.

Figyelemre méltó, hogy Dionüszosz kultusza kifejezetten női résztvevőkre épít, ráadásul bortól megvadult, őrjöngő nőkre. A μαινάδες, a mainaszok a dionüszia (bacchanália) főszereplői, az ünnep lényege az eksztázis. Kerényi szerint a „mindent elárasztó életfolyam” szabadul fel ilyenkor. Hozzáteszi, hogy Delphoiban a három téli hónap volt Dionysosé. A háromévente ismétlődő rítusban Kerényi a jéghideg, sötét, „halálmerev” téllel szembeszegezett „forró elevenséget” látja. Ugyanakkor a mainaszok őrjöngésükben széttépnek mindent, ami az útjukba kerül, legyen élő vagy élettelen – a Dionüszosz-kutuszban így az isten kettős jellege, az őrjöngő életigenlés és a halál egyesül.

Van egy fontos elem, amely összeköti a Dionüszosz-kultuszt és a karnevált: az álarc. 

„A természet legmélyebb rétege (…) felszabadul, démoni alaktalanságban, ha az álarc arctalan (domino), vagy démoni torzképpel, ha az álarc ilyen képet ábrázol. Álarc segítségével az emberek mindig és mindenütt a világon démokokká tudtak lenni” – írja Kerényi. (9)

Fontos, hogy Dionüszosz – és az alvilágjáró Orpheusz – kultuszai már a görög világban is ellenpólust képeznek az olümposzi istenekkel és az eleusziszi misztériumokkal fémjelzett kultuszokkal. (Dionüszoszt, mint ahogy Orpheuszt is, más vonatkozásban Krisztussal azonosítják, de ez szintén messze vezet.)

Mihail Bahtyin híres, a karneválról írt soraiban a karnevált egyértelműen a szaturnáliákból és a „vele kapcsolatos jelmezcserélő szertartásokból” vezeti le.

Ahogy felhívja rá a figyelmet, a karnevál elsősorban népi ünnep, s noha mára elkorcsosult, még a 18. és 19. században is fejlődött, rakódtak rá újabb elemek. (10)

Szerinte a karnevál fogalmában tulajdonképpen az összes népünnep összemosódik.

A karnevál ellenpontja a magasabb rendű isteni jelenlét ünnepének, a szent időnek olyan szempontból, hogy – Bahtyin szavával – nem a szent, hanem a „vidám idő” jelenik meg benne, és a karnevál az, amely igazán össznépi és igazán köztéri ünnep. 

Caravaggio: Bacchus Forrás: wikimedia commons

A karnevál a keresztény világban a decemberi Saturnalia-időszakról fokozatosan húsvét előttre, a húshagyó keddig tartó időszakra tolódott, ami szimbolikusan igazodik a keresztény világfelfogáshoz, hiszen mikor szabadulna el a leginkább a sötétség, mint a húsvétot, a megváltást megelőző időszakban?  (11)

A karnevál a leginkább abban különbözik az egyházi ünnepektől, hogy „nincsen semmi olyan tárgya, amely iránt a népnek csodálatot, áhítatot, jámbor tiszteletet kellene éreznie” – írja Bahtyin. 

Továbbá – és erre utal Goethe is, aki leírja a római karnevált –, ezen időszak alatt megszűnik a hierarchia, a rang- és státuszkülönbség, vagy ahogy ő fogalmaz, „a nép annak örül, hogy Krisztus születése a szaturnáliákat legfeljebb csak pár héttel odébb halasztotta, de megsemmisíteni nem tudta”. 

Bahtyin felfejti a karnevál mint tűzünnep, a halál és újjászületés körforgásának ünnepe jelentését is. 

A karnevált lakmározás követi, hiszen hamvazószerda után beköszönt a böjti időszak.

Bahtyin – akinek társadalom-értelmezése jellegzetesen a koráé – felhívja a figyelmet arra, hogy a karnevál idején a nép „halhatatlannak” érzékeli magát, meglátja saját tömegét és nagyságát, és a fennálló hatalom és uralkodó igazság viszonylagosságát. 

Ezáltal a karnevál idejére lehetővé válik a „rend”, a kozmosz megfordulása, fejre állása, a tradicionális vilászemlélet szerinti káoszba fulladása – tehetjük hozzá.

Összefoglalva: a szent időhöz köthető ünnepekben az egyén vagy a közösség felemeltetik az isteni szférához, vagy a magasabb isteni szféra jelenik meg a földön – míg a vidám időhöz köthető nagyon is földies ünnepeken az ember és az isten sötét oldala artikulálódik, hogy a dolgok örök ritmusa szerint aztán újra kezdődjék az egész elölről.   

Az idők kezdete óta e kétfajta ünnep strukturálja valamilyen formában az évkört – amelynek ciklikussága a 365 napos körforgás után ugyanúgy fennmaradt a lineáris időszemléletű kereszténységben, mint ahogy megvolt az „örök időben” élő antik világban.

 

1) Mircea Eliade: A szent idő és a mítoszok. In: A szent és a profán, Helikon, Budapest, 2014. Ford: Berényi Gábor 49-76 oldal 

(2) Kerényi Károly: Az ünnep lényege. In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 333-352 oldal

(3) uo

(4) Az indiai ember számára az idő világciklusokban, örök körforgásban telik, folyamatos a létesülés és a pusztulás. Brahma egy napja 4,32 milliárd év vagy ezer mahajuga. Minden mahajuga 4 nagy jugára oszlik, ennek vége mindig a kali juga, a sötétség kora. Ebben élünk ma. Ekkor bekövetkezik a pusztulás, majd újra kezdődik az egész.

(5) A karácsony azért esik különböző napokra a latin keresztényeknél és az ortodoxoknál, mert a Gergely-féle naptárreformot el nem fogadó ortodoxia naptárában december 25-e a Gergely-féle naptárban január 7-re esik.  

(6) Az Aveszta szerint Mithrasz a fénnyel azonos, amely minden zugba behatol, a sötétséget kiirtva. Az istent Kr. e. 14. században, Irántól nyugatra, Mitanniban említik először mint fényistent. Eredetileg tűzisten, a kozmosz elrendezője, a legelők gazdája, a növények sarjasztója, Ardviszura Anahita esőistennő férje, annak „tüzes” párja, Ahura Mazda tűzistennel egylényegű, más formájában Zurvánnal, az idővel is azonos. Ebből lett a római vallás Mithrásza.

(7) Bővebben: Jankovics Marcell: A Nap könyve, Csokonai, Debrecen, 1996

(8) Kerényi Károly: Gondolatok Dionysosról In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 181-204 oldal

(9) Uo. 200. oldal 

(10) Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, 1982, 271. o

(11) A latin kultúrájú területen, Francia- és Spanyolországban nemcsak a klasszikus karneváli időszak, de az úrnapja alkalmából zajló körmenetben is felfedezhetők a karneváli elemek. A menetben ott vonul a szörnyetegen a Nagy Parázna (a parázna asszony), a mórok és a feketék, a sarabande-táncosok, a jelmezes színészek, írja Bahtyin

A fonódásoktól a jóslatig

A címlapon szereplő műved, a Türkiz együttállás 2022-ben készült. Mi foglalkoztatott e kép megalkotása közben?

Ez a festmény a Fonódások sorozat egy darabja, amelynek festékpöttyökből felépülő alsó rétege kozmikus hatást kelt. Intenzitását egyrészt a rétegzettsége, másrészt az egymás mellé helyezett színek vibrálása adja. Erre kerültek rá a játékos formáim, amelyekre úgy tekintek, mintha különféle csillagképeket rajzolnának ki.

A szétdarabolt ívdarabok a néző tekintetét folyamatos mozgásban tartják, majd egy idő után elméjében egymásba kötődnek, újrafonódnak, vonalhálóvá alakulnak.

A kép befogadása azonban attól is izgalmas lesz, hogy nincs olyan pont, amire a néző fókuszálhatna, mivel a háttér az éles, az elé kerülő vonalak pedig elmosódott hatást keltenek.

Fotó: Dohi Gabriella

Hogyan alakulnak a sorozataid?

Mindig van szabályszerűség vagy logika, amelynek mentén építem az adott sorozat kompozícióit, azonban mivel sokat kísérletezem, a rengeteg vázlat, amit készítek, gyakran új ablakot nyit a már bejáratott metódus továbbfejlesztésére vagy az attól való elmozdulásra. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor megvan a jól bejáratott recepted, de egy idő után kedved támad kicsit másképp elkészíteni egy ételt.

Azt vettem észre, hogy ezek az apró változtatások elég komoly differenciákat tudnak eredményezni, amelyek kibontása, körüljárása mindig egy újabb sorozatot szül.

A legújabb sorozatod, a Jóslat január 31-től lesz látható a Faur Zsófi Galériában. A Fonódásokhoz képest milyen differenciákat mutat fel ez a széria?

Ha egymás mellé helyezzük az egyes sorozatokat, akkor látszik, hogy a tektonikus, tömegszerű jellegből fokozatosan eljutnak egy szétbomló formarendig, a Jóslat már olyan kompozíciókat jelöl, ahol az all-over felületek dominálnak, míg a Fonódásokban a vonalak egy láthatatlan, mégis érzékelhető belső mag köré szerveződtek. Egyszer azonban ez a struktúra túlfeszítette magát, így a Jóslatnál az elemek már elkezdtek kifelé rajzani, a keret peremei felé, szétterjedtek, és gyakran olyan hatást keltenek, mintha a vászon szélén túl a végtelenben folytatódnának.

A vonalak pedig organikus formákká fejlődtek.

A formáimnak is megvan az evolúciója: a korábbi lakk képeimen az amorf, biomorf sejtekre, organizmusokra emlékeztető foltok az elmozdulás hatására felvettek valamilyen formát, nyúlánkká váltak. De ez a folyamat parallel az élővilág fejlődésével: az egysejtűek is a mozgás miatt kezdtek el formálódni. A saját elemeim egyediségéhez is ragaszkodom: azért nem is használok plottervágót, mert úgy gondolom, hogy az apró pontatlanságaikkal, a kis hibáikkal lesznek a sajátjaim. Az új sorozatnál pedig sokat filóztam azon, hogy mitől lehetnének még inkább rám jellemzők, végül negyvenhét darabot vágtam belőlük, ami az éveim számát jelölte, így a múltam egy-egy darabkájaként tekintek rájuk. Ezután ezeket puzzle-szerűen kezdtem el felrakosgatni a kompozíciókra, hogy végül totális látvánnyá álljanak össze.

Fotó: Dohi Gabriella

E festményeknél a formák elsőre kavalkádszerű érzeteket keltenek a nézőben, idővel azonban mégis harmonikus kompozícióvá állnak össze. Hogyan éred ezt el?

Folyamatos párbeszédben vagyok az adott képpel, figyelek arra, hogy mit igényel a fejlődő kompozíció. Először mindig három-négy forma egységét keresem, ha azok között létrejön egy erős koherencia vagy stabilitás, akkor ez a struktúra vázszerkezetként tud működni. Ehhez az alaphoz lehet azután a többi elemet pakolgatni úgy, hogy olykor harmonizáljon azzal vagy épp kibillentse azt a nyugalmi pozíciójából.

Jellemző az is, hogy az adott tónusú elemek kiadnak valamilyen összhangzatot, a végső kompozíció koherenciáját ez is erősíti.

Miért Jóslat a sorozat címe?

A mostani formáimnak van egy erős jelszerűsége, a néző úgy érezheti, mintha ezek a kompozíciók megfejtésre váró üzenetek lennének. A képalkotási metódust pedig úgy képzeltem el, mint amikor a sámán csontokat és egyéb leleteket véletlenszerűen kidob a homokba, hogy abból kiolvassa a jelentést.

Ezekkel a formákkal édesapád, Romvári János munkásságához is kapcsolódsz.

Apu installációi az archetipikus-mitikus emlékezet stimulálását célozták, egy már elveszített szakrális-auratikus teret mutattak fel, amelyben gyakran megjelentek ezek az írásjelszerű elemek, amelyek megfejtésre váró konstellációkba rendeződve mutatkoztak meg a művekben. Apa mindig valamilyen kultúrkör valós jeleit ötvözte a saját gondolataival, az elemek végül üzenetté álltak össze. Már gyerekként is nagy hatással voltak rám ezek a formák, időutazásként éltem meg a velük való találkozást, most pedig valahogyan a mélyről előhívódtak ezek az emlékek és formálták a képeimet. 

Fotó: Dohi Gabriella

Bár erősen narratívak a képeid, többféle olvasatot is megengednek, a formák mikro- és makroszinten is értelmezhetők.

A műveim alapvetően a saját megéléseim érzelmi térképe, azonban fontos, hogy mindig hagyjak teret a nézőnek, hogy a kompozíción belüli bolyongás során megtalálja a saját értelmezéseit. Szerintem pont emiatt lehet elérni, hogy a befogadó időt töltsön a képeim előtt: mert azok olyanok, mint a képrejtvények, amelyekből aztán mindenki kiolvashatja az egyéni történetét. 

A képeid folyamatosan billegnek az analitikusság és az organikusság között, ez mennyire tudatos?

Mivel a világban zajló jelenségek engem is folyamatosan formálnak, érzelmileg hatnak rám, ezért a kompozícióim sem tudnak megmaradni a hideg kiszámítottság határán belül. De én is ilyen vagyok: egyszerre tűnök nyugodtnak, rendezettnek és következetesnek, valójában azonban folytonos mozgásban létezem, nyüzsgő és komolytalan is vagyok. A vázlataimból is látod, hogy teli vagyok gondolatokkal, ötletekkel, mindig izgat valami, amit meg kell csinálnom.

Merre haladsz e sorozatot követően?

Szerintem ez a sorozat nincs még teljesen lezárva, még bőven van benne kiaknázatlan lehetőség, ezért egészen addig e körül mozgok majd, amíg ki nem nyílik egy olyan ablak, amerre tovább lehet indulni és fejleszteni a mostani gondolatiságot.

Krumplibogár

  1. Másik Mihály Dezsőnek, nagyságos felügyelő úr.
  2. Negyvenöt, nagyságos felügyelő úr, félek is, hogy lassan kiöregszem. Tudja a nagyságos felügyelő úr, én most herauszverfer vagyok az Arizonában, aztán onnan előbb-utóbb a kihajítót is kihajítják, ha nem elég jó már a kiállása. 
  3. Ezernyolcszázkilencvenhárom június kilencedikén a Margitban, nagyságos felügyelő úr. Anyám neve Másikné Siklósi Lenke, Isten nyugosztalja szegényt.
  4. Igenis, kérem alássan, abbahagyom.
  5. A Jóska, a Motusz Jóska miatt. 
  6. Ne nézzen már engemet madárnak a felügyelő úr, hát a Verőfény utcában az utolsó kofa is arról beszél, hogy a Jóska hogyan verte agyon azt az öregasszonyt, hát hogy a pitvarba ne tudnék róla? 
  7. Együtt jártunk a Cselkába, a Müllerbrant tanár úr osztályába. A Jóska rettentő nyüzüge gyerek volt, de az algebrát, azt nagyon értette, nekem meg, hát nézzen rám, felügyelő úr, úgy nézek én ki, mint aki valaha is értette? Szóval a házi dolgozatokért cserébe lepofoztam azokat, akik vegzálták a Jóskát. 
  8. Hát nem igazán, mert a Jóska, az megpróbált egyetemre menni, onnan gyorsan ki is bukott, aztán ugye, megszerezte a mesterlevelét, és el volt foglalva a műhelyével, klientúrát kellett csinálnia magának, nem volt ideje mindenféle régi ismerősökkel találkozgatni, meg hát, ha velem járt volna a Slóziba, na, ne tegyen már úgy a felügyelő úr, mintha nem tudná, mi az a Slózi, hát a Schlosser vendéglő, na, szóval ha oda járt volna, az főleg nem vette volna ki jól magát az úri közönség előtt. Nyilván olvasta a felügyelő úr a dossziémat, hát akkor meg, megbocsásson, de miről beszélünk, nem?
  9. Hát néhány héttel a gyilkosság előtt, november közepe felé valamikor. A Bellai Bélával ittunk a Slóziban, törkölyt, ha ez számít, és akkor bezuhant, nem viccelek, felügyelő úr, bezuhant az ajtón a Jóska, úgy nézett ki, mint aki most nyomott le tíz menetet Joe Louisszal, és kért egy bourbont a Kétszatyros Maritól, aki nyilván kiröhögte, a Jóska meg csak állt ott, mint Lótné sóbálvány korában, szóval odamentem hozzá, tarkón vágtam, így la, hogy kicsit magához térjen, és leültettem az asztalunkhoz.
  10. A Bellai Bélát még a régi időkből ismerem, mikor én untermann voltam a Mackós Karcsi alatt, akkor ő hesszelő, a Kétszatyros Mari polgári nevét meg nem tudom, Kétszatyrosnak azért hívjuk, mert két szatyrot kéne először a fejére húzni, ha az ember, na, hát érti a felügyelő úr. Más nem volt ott, korán volt még ahhoz.
  11. A Béla felhajtotta a törkölyét, aztán lelépett, soha nem szerette az embereket, azért is lett hesszelő, mert ahhoz nem kell sokat beszélni. Szerencsétlen Jóska meg csak ült ott, és zihált, szóval megitattam vele, ami még volt a poharamban, aztán ráüvöltöttem, hogy nyugodjon meg, és mondja el, mi a rosseb van.
  12. Lehalkította a hangját, mint az a filmszínész szokta, Krumplibogár, vagy ki a harag, na, mondja már a felügyelő úr! Humfri! Ez az, Humfri Bogárt! Én meg majdnem kiröhögtem, mert hát a Jóska minden volt, csak gengszter nem. Meg hát, amit mondott, az is jó röhejes volt elsőre.
  13. Azt mondta, hogy felfedezett egy anarchista merénylőt. Érti a felügyelő úr, a Jóska! Isten a tanúm, én megpróbáltam komolyan venni, de mikor megkérdeztem, hogy és ki az, meg hogy hogy hívják, és ő azt mondta, hogy Klein Rezsőnének, akkor a képébe röhögtem.
  14. Elsápadt, és kirohant az ajtón. A Kétszatyros Mari rámbámult, hogy mégis mi az istenharagja volt ez, én meg csak vonogattam a vállamat, mint a Móricka, mikor a visszajárót kérik tőle.
  15. Hát olyan cirka egy héttel később véletlenül megláttam a Jóskát a Lajos utcában, és mivel nagyon unatkoztam éppen, odaléptem hozzá, félrehúztam, és a fülébe súgtam, hogy a múltkor csak azért röhögtem ki, mert nem bízhatunk meg a Kétszatyrosban.
  16. Hát, felügyelő úr, én soha a büdös életben nem hittem volna, hogy a Jóskát olyan idegesnek látom, mint mikor azt magyarázta, hogy miért anarchista merénylő ez a Rezsőné. Úgy rángatta a fejét jobbra-balra, mint a Sárosi doktor szokta a hetvenedik percben, és megint elővette azt a bogártos suttogását. Elmondta, hogy az öregasszony egy kabátot adott be neki javításra, ő meg talált a kabátzsebben egy bevásárlólistát. Mondtam neki, hogy jó vicc, ezért idegeskedsz? Hát, ha mindenki anarchista merénylő lenne, akinek bevásárlólista van a zsebében, akkor fél Budapestet le lehetne tartóztatni, te madár!
  17. Hogy igen, igen, de ezen a listán egy pokolgép összetevői voltak! Kérdeztem, hogy honnan tudod te, mi kell egy pokolgéphez, Jóska, csak nem te is anarchista merénylő vagy? Erre persze még idegesebb lett, hogy nem, nem, hanem ő ezt a kémiatudása miatt érti, és hogy egyszer kihallgatta az öregasszonyt, mikor az rádión beszélt a főanarchistával, és hogy rögtön tudta, hogy ő a főanarchista, mert a Rezsőné egy orosz nevet ismételgetett, hogy Roszpodnyikov, vagy micsoda, a Jóska meg tudta, hogy az oroszoknál sok az anarchista, és akkor így összerakta a képet. Aztán meg azt mondta, hogy ez a hogyishívják utasította a nyanyát, hogy gyilkolja meg a kormányzót.
  18. Nézze, felügyelő úr, az igaz, hogy én jassz voltam, de teljesen hülye, az azért soha. Nem tartom én okos embernek az anarchistákat, de hogy okosabbak annál, mint hogy egy ilyen Rezsőnét bízzanak meg a Horthy megölésével, az ziher. Hát ennél még a Bellai Béla is okosabb, pedig ő még mindig azt hiszi, hogy a villamosok azért olyan lassúak, mert a zsidók minden reggel bekenik a síneket csirizzel, hogy a tisztességes emberek ne érjenek oda időben a munkahelyükre.
  19. Értse meg végre a felügyelő úr, unatkoztam, és ritkán találkozni ilyen echte futóbolonddal, mint a Jóska. Úgy voltam vele, hogy eljátszom, hogy hiszek neki, elszórakozom egy ideig azzal, hogy anarchista merénylőkre vadászunk, aztán addig pofozom a Jóskát, amíg észhez nem tér.
  20. Bólogattam neki, hogy igen, igen, a kormányzót, egyetértek veled, komám, meg kell menteni, de most már mennem kell, fájront, majd holnap beszélünk.
  21. Másnap bekopogtam a Jóska üzletébe, ő kinyitotta, aztán úgy tett, mintha egyszer se találkoztunk volna az elmúlt tíz évben. Egy öltönyös úr is volt még az üzletben, ezért aszittem, ez is csak a színjáték része, hogy a tisztelt vevő nehogy megsejtse, hogy mi vagyunk a Magyar Királyság utolsó védőbástyája az anarchista kutyák ellen, szóval betaszigáltam a Jóskát a hátsó helyiségbe, meg meg is pofoztam, csak a biztonság kedvéért.
  22. Esküszöm, felügyelő úr, a Jóska ott és akkor semmit nem tudott arról a marhaságról, amiről az előző nap még meg volt győződve. A Rezsőnéről kérdezgettem, ő egyre inkább úgy nézett rám, mintha a Lipótmezőről szöktem volna, én meg tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint aki megőrült, na és akkor az üzlethelyiségben az öltönyös tüsszentett egyet, a Jóska szeme meg megint elkezdett csillogni, és hirtelen pontosan tudta, hogy miről van szó.
  23. Hát én azonnal arra gondoltam, hogy a szerencsétlen Jóskának az a baja, ami annak a doktornak vagy kinek a Dr. Jekyllben, nem tudom, emlékszik-e a felügyelő úr, néhány évvel ezelőtt játszották, én vagy háromszor láttam, annyira fáin film volt, és az a lényege, hogy van benne ez a figura, aki hirtelen gonosszá változik, aztán meg vissza jóvá, meg vissza gonosszá, és nem tudja irányítani, és aztán meg is hal.
  24. Nem tudom, akkor valahogy olyan természetesnek tűnt az egész. Tényleg nagyon tetszett az a film, azért juthatott olyan gyorsan az eszembe.
  25. Tüsszentettem egyet, hogy kipróbáljam a dolgot, és, nem hazudok, felügyelő úr, a Jóska megint visszaváltozott normális emberré, aki nem hiszi, hogy öregasszonyokat küldenek a magyarok kormányzója ellen. Nagyon kedves volt velem, gondolom, azért, mert fogalma sem volt, hogy hogy kerültem oda. Elköszöntem tőle, és hagytam, hogy kiszolgálja az öltönyöst.
  26. Nézze, felügyelő úr, én nem vagyok ijedős gyerek, ezt maguk is jól tudják, de azért ettől bárki maga alá csinálna. Két ember egy testben, és ráadásul pont a szerencsétlen Jóskáéban! Én ilyennel nem akartam szórakozni, messzire elkerültem onnantól a Jóska műhelyének a környékét is. Hátha egyszer valaki nem egyet tüsszent, hanem mondjuk hármat, és a Gonoszjóska meggyőzi magát, hogy én is anarchista merénylő vagyok, aztán a taxi elé lök!
  27. Az újságban olvastam, és magának bevallom, felügyelő úr, elsőáldozó korom óta akkor először elmondtam egy miatyánkot, szerencsétlen Jóskáért meg a kétoldalú lelkéért. Ja, és a Klein Rezsőnéért is, Isten nyugosztalja.

Ha megtapostad, edd is meg!

Sajnos a bevezető kurzust mindig alapvető kijelentésekkel kell kezdeni: ezen gyűjtögetős sorozat célja, hogy tudatosítsuk: a cél nem az, hogy jóllakjunk – bár ez is elérhető vele.  Sokkal inkább az, hogy visszatérjünk az alapokhoz, ami az állatvilágnak ösztönös, de nekünk, emberiségnek már nem: az, hogy vigyázzunk a természetre, hiszen éltet minket. Sarkosabban fogalmazva: nem piszkítunk oda, ahonnan eszünk! Ha ez egy rigónak egyértelmű, akkor talán nekünk is az lehet.

Túlzott optimizmusnak hangzik, de ha minél többen felfedezik, hogy a természet mennyire finom, akkor talán jobban fognak rá vigyázni.

Nagyon sokszor kapom azonban azt a visszajelzést, hogy bár sokaknak lenne kedve legelészni, – nem is alaptalanul – tartanak attól, hogy csúnya gyomorrontás lenne a vége. Ami valóban benne van a pakliban, hiszen a növények között ugyanannyi gonosz van, mint a gombák között, csak egy fokkal jobb a PR-juk. És amíg Magyarországon a gombaszakellenőri hálózat fantasztikusan működik, addig a növényeket hivatalosan nem tudjuk megmutatni senkinek.
Ugyanakkor ez az a műfaj, amit sajnos nem lehet szakkönyvekből elsajátítani, legalábbis nem úgy, hogy leülünk, megtanuljuk, aztán elindulunk, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a megszerzett tudást. El kell indulni, össze kell szedni azt, ami felkeltette az érdeklődésünket, majd hazavinni, a latin névig meghatározni és elolvasni róla mindent. És csak ezután szabad megkóstolni!

Kétféle irány lehetséges: vagy egy kifejezett növényt keresünk, vagy belebotlunk egy ismeretlenbe és az izgatja fel a fantáziánkat. Ha egy bizonyos növényre vadászunk, akkor először természetesen azt kell megtudni róla, hogy milyen környezetben szeret élni és ehhez keressünk alkalmas terepet. A határozócsoportokban nem érdemes pontos helyszínekre rákérdezni, hiszen ezeket majdnem ugyanolyan féltékenyen őrzi mindenki, mint a gombászok a saját bevált lelőhelyeiket. Az alap tehát, hogy nagyon sokat kell csavarogni, hogy minél több helyszín legyen a fejünkben. Így ki tudjuk választani, hogy száraz sziklagyepesre vagy inkább dús, nedves rétre induljunk, akácosban kell csörtetni vagy hatalmas bükkösben.
Ha viszont éppen csavargás közben ugrik elénk egy növény, ami kellőképpen érdekes, akkor gondosan nézzük meg a környezetét, próbáljuk megjegyezni, hogy hol találtuk, mi minden volt körülötte és mennyi volt belőle. A növényhatározók között vannak nagyon jól használhatók, de ezeket akkor is körülményes magunkkal cipelni – egyszerűbb tehát alaposan megtapogatni, megszagolgatni, körbefotózni és megpróbálni egy növényhatározó applikációval beazonosítani.
Ezek közül több egészen jól működik, bár az apró nüanszokban tévedhetnek – például addig biztosan eltalálják, hogy cickafark, de hogy az melyik a sok közül, azt nem biztos.

Érdemes a nagyobb, angol nyelvűeket használni, ott pedig a tudományos neveket figyelni és azokat visszafordítani magyarra – így kapjuk a legpontosabb találatot.

De figyelem, egy sima Google-képkeresésnek soha ne higgyünk!  Kb. annyit ismer fel, hogy az egy növény és a nevére hazudik valamit, mint a ChatGPT…

De hogyan merjük a szánkba venni?

Nos, a legjobb, ha olyan dolgokkal kezdjük a kóstolgatást, amit nagyon nehéz bármi mással összekeverni és azonnal sikerélményt okoz. A csipkebogyóval például nagyon nehéz félrenyúlni – ott legfeljebb az lehet a probléma, ha túl mohók vagyunk és egyszerre bekapjuk az egész bogyót, a belső, szöszmöszös magjait ugyanis csak a haladók szokták megenni. De ha megtörténik, akkor sincs semmi baj: a magokból értékes olajat szoktak sajtolni, a szőröcskék pedig önmagukban is gyógynövény-drognak számítanak, a latin nevük pili. A galagonya talán még hálásabb, hiszen ha előre felkészülünk, hogy hogy néz ki a levele, biztosan nem nyúlunk mellé, és bár létezik nála erősebb ízű és finomabb termés, szintén büntetlenül csipegethetjük és még a szívünknek is nagyon jót teszünk vele.
A bogyók közül a feketéket kerüljük, a pirosak közül pedig a kecskerágót, az ebszőlőt és a tiszafa termését: mindegyik igen látványos és mindegyik mérgez. De annyira jellegzetesek, hogy könnyű megjegyezni, mit is kell elkerülni… a legtöbb más magyarországi piros bogyó legfeljebb savanyú lesz, de nem terít le.
A füvekkel már nehezebb a helyzet: a virágzáskor sokkal könnyebb őket azonosítani, mint az előtt vagy után. Márpedig azok között van egy csomó olyan, aminek a hasonmása mérgező. Tehát: lehetőleg virágzáskor kezdjük őket tanulgatni és nagyon alaposan véssük az eszünkbe, hogy hogyan is néz ki a levelük.

Itt is érdemes természetesen olyannal kezdeni, amit már ismerünk a konyhából: ha kakukkfüvet vagy szurokfüvet, azaz oregánót találunk a réten, és olyan illata van, mint amit a pizzán szoktunk érezni, akkor nyert ügyünk van.
A pitypangot is mindenki ismeri, bár valljuk be, hiába ehető, sokkal mutatósabb az ízénél. A nagy meglepetés viszont a csalán lehet: a normális esetben nagy ívben elkerült növényből a spenótnál sokkal finomabb főzeléket lehet csinálni, a magja pedig egyenesen csodálatos! Nem csíp annyira, mint a levelek, de bizsergeti a nyelvünket, így egyfajta sós robbanós cukornak lehet használni, ha valami nedvesebb felületű ételre szórjuk. Salátába nem érdemes, mert annyira pici, mint a mák, így simán átpotyog a tányér aljára.
Első körben tehát kezdjük azokkal a növényekkel a legelészést, amelyeket biztosan ismerünk: a sikerélmény ad annyi magabiztosságot, hogy utána bátrabban keresünk új növényeket. Ahogy említettem, bevizsgáltatni sajnos nem tudjuk őket, de szerencsére egyre több szakértő szervez gyógynövényismereti túrákat: néhányra még akkor is érdemes elmenni, ha egyébként irtózunk attól, hogy vadidegenekkel csapatban mászkáljunk a természetben. Ezeken az eseményeken egy csomó felismerési trükköt és terepismeretet is szerezhetünk, amelyekkel felvértezve már sokkal könnyebb egyedül nekiindulni a vadonnak.

Mivel ezzel a cikkel éppen rábeszélni szeretnénk mindenkit arra, hogy a lehető legtisztább és leginkább megújuló forrásból szerezze be az ételek hozzávalóit,  természetesen nem szeretnénk ijesztgetni, de ettől még muszáj beszélni az alapvető óvatosságról. A gombaszakellenőri hálózat például azért épült ki és azért szabályozza törvény, mert 1953-ban olyan fantasztikus gombatermő év volt, hogy gyakorlatilag a járdákon is gomba nőtt. Ennek megfelelően gyűjtötte és ette is mindenki. És minimum 35 fő halt meg abban az évben gombamérgezésben (valószínűleg jóval több, csak nem mindenkinél tudták/akarták beazonosítani a halál okát).
A növények között kevés olyan halálosan mérgező nő itthon, mint a gombák közül a gyilkos galóca, de azért vannak: a nadragulya például nem véletlenül szerepel majdnem minden mesében és mondókában, amiben boszorkányok is vannak, de a gyilkos csomorika sem véletlenül kapta a nevét. Ugyanakkor érdekes, hogy a kiskertek dísznövényei közül válogatva sokkal könnyebb eltenni valakit láb alól, mint ha az erdőbe vagy a mezőre megyünk keresgélni a mérgeket…

Az tehát mindig alapszabály, hogy olyasmit sohasem szabad  megkóstolni, amit nem ismerünk vagy csak nagyon hasonlít valamire, ami gyerekkorunkban finom volt!

A legtöbb esetben a mérgező növények is csak emésztési zavarokat, hasfájást vagy kiadós hasmenést okoznak, de jobb a békesség. A toxikológiai osztályok ugyanis nem kifejezetten vidám helyek. 

És természetesen az sem mindegy, hogy hol és hogyan szedjük le őket: városon belüli, úthoz közeli vagy gyakran látogatott helyekről például soha ne együnk, mert szennyezettek lehetnek a növények. Az ugyan egyre gyakoribb és nagyon bájos trend, hogy a parkokba gyümölcsfákat is telepítenek és arra biztatják a látogatókat, hogy egyenek róluk nyugodtan – ám egy almát vagy egy barackot sokkal könnyebb megmosni, mint egy salátástálnyi virágot. Továbbá mindig felhívják arra a figyelmet, hogy enni invitálják a látogatókat, nem pedig szüretelni! Ez a természetben fellelhető növényekre ugyanígy igaz: nemcsak az etika, de a józan ész is azt diktálja, hogy egy termőhelyről csak az adott növény legfeljebb 30%-át szedjük le. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a madarakat vagy az őzikéket fosztjuk meg a téli eleségtől, hanem ha teljesen lepucolunk egy területet, azzal olyan mértékben károsíthatjuk annak a növénynek az élőhelyét, hogy a következő évben már hiába is mennénk vissza ugyanoda. Ez még akkor is igaz, ha a gyűjtött mennyiség messze nem éri el a törvényben megengedett 2kg/nap/főt. A törvény ugyanis úgy szól, hogy állami területen bármilyen termésből, legyen az gyógynövény, bogyó vagy gomba, egy fő egy nap alatt legfeljebb két kilót gyűjthet ingyen. Ha többet szeretne szedni és van is biztonsággal, akkor gyűjtési engedélyt kell kérnie az adott terület kezelőjétől. De föld alatti gombákat például csak és kizárólag gyűjtési engedély birtokában szabad szedni, amit pedig csak akkor adnak ki, ha az ember bemutatja a vizsgabizonyítványát: szarvasgombára ugyanis sokan vágynak, de ha elkezd valaki felturkálni egy területet, akkor nagyon könnyedén tönkretehet egy sérülékeny termőhelyet – arról nem is szólva, hogy még a fa gyökérzetét is megsérti.
És hogy honnan tudjuk, hogy állami-e a terület, ha nincs kitáblázva? Nos, a legegyszerűbb rákeresni: a NÉBIH honlapján van egy mobiltelefonon is futó nyilvános erdőtérkép, amit ugyan nem a legegyszerűbb kezelni, de cserébe rengeteg adatot megtudhatunk a placcról, ahol éppen kirándulunk: nem csak a tulajdonosi hátteréről, de még a növényzetéről is. 

Tehát: nagy levegő, bátorság és növényfelismerő applikációk! Cserébe pedig nem csak szuperegészséges, de még szuperfinom ételek is lesznek a jutalmunk.

Az óbudai Aranycsapat

Mit is adott hozzá Óbuda-Békásmegyer a százötven éve egyesített főváros labdarúgásához? Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy elsősorban játékosokat, hiszen hiába szerepelt kerületünk legmagasabban jegyzett klubja, a III. kerületi TVE 1913–1937 között megszakítás nélkül közel negyed évszázadot a mindenkori magyar első osztályban – és tért vissza oda egy-egy szezon erejéig a ’90-es évek második felében –, eredményességben nem lehet egy lapon említeni az olyan sokszoros bajnok, a nemzetközi futballban is komoly eredményeket elért budapesti klubokkal, mint az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas. A III. kerületi TVE-n kívül volt még egy másik, magyar élvonalban szerepelt, korszakos, de meglehetősen sajátos kötődéssel bíró klubja is Óbudának, a 33 FC (később Budai 33, majd Budai 11), mely a magyar labdarúgás hajnalától, 1901-től 1938-ig döntően az első osztályban játszott, ám óbudai bejegyzésén kívül más kötődéssel nem bírt, és saját pályával sem rendelkezett, mindig másoktól bérelt. 

Ennek ellenére Óbuda az 1938-as és 1954-es világbajnoki ezüstérmes, valamint az 1968-as olimpiai bajnok gárdába is adott meghatározó játékost, amihez olyan további III. kerületi csapatok nevelőmunkája is szükségeltetett, mint például az Újlaki FC, Gázművek, Csillaghegy. Utóbbi kettő az 50-es évek elején a másodosztály élcsapatai közé tartozott, de sok helyi üzemnek volt saját pályája, még többnek rajtuk játszó együttese, és akkor az egykori grundokról még nem is beszéltünk, ahol a későbbi válogatottak a labdarúgás alapjait elsajátították. Válogatottunk – mint minden ilyen típusú összeállítás – nyilván szubjektív, azonban a teljes 20. századot lefedve igyekeztünk olyan játékosokat beválogatni, akik Óbuda-Békásmegyerről indulva, vagy itt (is) játszva/élve futottak be említésre méltó, sok esetben kiemelkedő labdarúgó karriert. Csatárok terén a bőség zavarával küzdve néhányan a hagyományos posztjuktól eltérően, a középpályán kaptak helyet. A névsor erősségét jól jelzi, hogy olyanok maradtak ki belőle, mint a Flórián tér mellett született Schaffer „Spéci” Alfréd, a magyar futball egyik első profi játékosa, Polgár Gyula, az 1938-as vb döntő bal bekkje (korábban a Budai 11 tagja), Sipos “Tüdő” Ferenc, a hatvanas évek legendás középhátvédje, Tichy Lajos országos, de legalábbis újlaki cimborája, vagy a Csillaghegyről indult Pál Tibor, az 1960-as olimpia bronzérmese.

Tartalékcsapat

Kapus – Brockhauser István (12)

Budapest, 1964.05.03.

A ’90-es évek első felének tízszeres válogatott hálóőre, aki a Váci Izzóban lett élvonalbeli játékos. 1988-ban visszatért nevelőegyesületéhez, az Újpesthez, négy szezont követően pedig átigazolt a Kispest-Honvédba, ahol szűk négy évet töltött el. Mindkét helyen megnyerte a magyar bajnokságot és a kupát is. Rövid győri kölcsönjátékot követően, 1996 nyarán Belgiumba igazolt a KRC Genkhez, ahonnan 2002-ben közönségkedvencként, kétszeres belga bajnokként és kupagyőztesként jött haza.

Harmadikos korában költözött át családjával Kelenföldről Óbudára, a Miklós utcába, ahol a Harrer Pál Általános Iskola beton kézilabdapályája jelentette a grundot, vagy ha füves játéktérre vágytak, akkor átbicikliztek a Hajógyári-szigetre. Ekkor még a mezőnyben játszott, és nem is gondolta, hogy hamarosan kapus lesz belőle, nem is akármilyen.

 

Balhátvéd – Horváth József (13)

Budapest, 1949.05.21.

Tizenegyszeres válogatott, 1974-ben az év labdarúgója Magyarországon, az Újpesti Dózsával 1969-75 között sorozatban hétszer bajnok, mellette háromszoros kupagyőztes, BEK elődöntős, Vásárvárosok kupája döntős. 1975 nyarán egy Honvéd elleni tornamérkőzésen akaratlanul súlyos sérülést okozott, amiért fél évre eltiltották, és főleg emiatt külföldre távozott. Előbb Svájcba, utána Spanyolországba, majd az NSZK-ba ment, utóbbi helyen már játszhatott is, végül 1978-ban az USA-ba szerződött, ott telepedett le, de évente egyszer ma is hazalátogat.

Édesapja a Gázművekben focizott, és a család a gázgyári munkástelepen lakott (illetve lakik a mai napig), így ő maga is a gázgyáriak igazolt labdarúgója volt, előbb a serdülőben, utána az ifjúsági gárdában, de már 16 évesen felhívták a felnőttek közé, ahonnan 1967-ben igazolt át a Budapest Spartacusba, majd egy évre rá az Újpestbe.

 

Középhátvéd – Börzsei János (14)

Budapest, 1921.10.09. – Budapest, 2007.08.30.

1948-56 között huszonháromszoros válogatott, az Aranycsapat fontos kiegészítő embere Lóránt Gyula tartalékjaként. 1942-ben mutatkozott be a felnőttek között az akkor első osztályú Elektromosban, és egy 1946-os rövid kolozsvári kitérőt követően egészen pályafutása végéig, 1957-ig az MTK-t erősítette, ahol kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes és Közép-európai Kupa-győztes lett. Visszavonulása után nyugdíjba vonulásáig központi sportszervezeteknél dolgozott sportvezetői beosztásokban.

Óbudai gyerekként Hidegkuti Nándorral focizott együtt a grundon, illetve igazolt játékosként 1933-1941 között a III. kerületi TVE korosztályos csapataiban játszott.

 

Jobbhátvéd – Dunai (Drestyák) Lajos (15)

Budapest, 1942.11.29. – Budapest, 2000.12.18.

Kétszeres válogatott, négyszeres olimpiai válogatott. Előbbiben csak az 1966-os angliai világbajnokságra felkészítő két barátságos meccsen kapott kezdő szerepet, utóbbiban viszont az 1968-as, aranyérmet hozó mexikóvárosi olimpia utolsó négy meccsét is végigjátszotta. 1964-74 között 233 találkozón lépett pályára az MTK-ban, akikkel egyszeres magyar kupagyőztes.

A Csillaghegyi Téglagyár csapatában, az Építőkben kezdett el futballozni, ahol 1953-61 között szerepelt, majd a harmadosztályú III. kerületi TTVE-be igazolt, 1964-ben feljutottak a másodosztályba, ekkor vitte el az MTK.

 

Balszélső – Titkos (Titschka) Pál (16)

Budafok-Kelenvölgy, 1908.01.08. – Budapest, 1988.10.08.

21 évesen mutatkozott be a válogatottban, amit 1938-ig további 47 alkalom követett. 1937-ben az év magyar labdarúgója, az 1938-as világbajnoki ezüstérmes gárda tagja, a döntőben az ő góljával egyenlítettünk 1-1-re. A komplett 30-as éveket felölelő Hungáriás (MTK-s) időszakában kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, ezt követően még 1944-ig a Kispestben focizott, ahol elkezdett edzősködni. Később az egyiptomi válogatottat is irányította. 

1926-tól az akkor elindult profi élvonalbeli bajnokságban három szezont játszott a Budai 33 FC színeiben, ahol ötven mérkőzésen hét gólt ért el.

 

Baloldali középpályás – Kompóti (Kléber) Gábor (17)

Budapest, 1901.05.23. – Budapest, 1973.10.15.

1922-1931 között huszonháromszor ölthette magára a válogatott mezét, ebből négyszer a közép-európai csapatoknak kiírt Európa-kupa mérkőzésein. 1924-ig a III. kerületi TVE fedezete, innen hívták be először a nemzeti együttesbe, majd került az MTK-ba, ahol kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes. Később edzőnek állt, és 1949-től 1965-ig négy élvonalbeli együttest is irányított.

 

Középső középpályás – Sikesdi Gábor (18)

Dorog, 1960.08.29.

Háromszoros olimpiai válogatott. Tokodról indulva Tatabányán mutatkozott be a felnőttek között az élvonalban 1980-ban. Háromévnyi, katonasággal megszakított dorogi NB II-es szereplést követően 1983-1991 között a Honvéd meghatározó védekező középpályása. A kispestiek törtélelmének egyetlen hatszoros bajnoka, kétszeres kupagyőztes. Két, másodosztályú dorogi szezon után 1993/94-ben a III. kerületi TVE játékosa az NB II-ben.

 

Jobboldali középpályás – Müller Sándor (19)

Budapest, 1948.09.21.

1970-82 között tizenhétszer lépett pályára a válogatottban, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vett együttes tagja. 1968-ban igazolt a Vasasba, ahol 1980-ig a klub korszakos játékosává nőtte ki magát, kupagyőztes és az 1977-es, máig utolsó angyalföldi bajnokcsapat játékmestere. 1980-83 között egy szezon erejéig a belga Royal Antwerp FC, kettőig a spanyol Hércules CF Alicante játékosa.

1965-68 között a III. kerületi TTVE-ben nevelkedett.

 

Jobbszélső – Páling Zsolt (20)

Budapest, 1969.02.16.

Kétszeres válogatott. A KSI-ben nevelkedett, 1986-ban igazolta le a Ferencváros, ahol 1988-1999 között játszott a felnőttben, így részese volt az 1995-ös Bajnokok Ligája szereplésnek is. A zöld-fehérekkel háromszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes. Az 1996/97-os szezonban az FTC kilenc mérkőzésre kölcsönadta az akkor éppen NB I-es III. kerületi TVE-nek.

Hatévesen költöztek a családdal egy Harrer Pál utcai panelbe, a Harrer Pál Általános Iskolában tanult, később Békásmegyeren lakott.

 

Baloldali csatár – Palotás (Poteleczky) Péter (21)

Budapest, 1929.06.27. – Budapest, 1967.05.17.

1950-1956 között huszonnégyszer szerepelt a válogatottban, és összesen tizennyolc gólt szerzett. Az 1952-es olimpiai bajnoki címhez Helsinkiben négy gólt tett hozzá. Az Aranycsapat világbajnoki ezüstérmes tagja 1954-ben. Hidegkuti Nándor előtérbe kerüléséig ő játszotta a hátravont középcsatár szerepét. 1948-1959 között 231 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, ezeken a meccseken összesen 156 találatot jegyzett, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes.

Óbudán született és nőtt fel, a III. kerületi TVE-ben 1945-1948 között játszott.

 

Jobboldali csatár – Fischer Pál (22)

Pilisszántó, 1966.01.29.

19-szeres válogatott. A Budapesti Építőkben lett igazolt labdarúgó, de mellette 16 évesen feketén játszott a Pilisszántó felnőtt csapatában is, innen vitte el 1984-ben a Ferencváros, ahol nagyon hamar közönségkedvenccé vált. 1989-ben egy évre kölcsönbe az Ajax Amsterdamhoz került (ahol Dennis Bergkamp volt a sofőrje!), és 14 meccsen 7 gólt rúgott, megnyerték a holland bajnokságot, majd egy év után visszatért az FTC-be, ahol kupagyőztes lett. 1991-ben Siófokra igazolt, ott gólkirályi címet, a következő évben a Honvédban játszott, ott bajnoki címet nyert. Játszott még a Sopronban és a Vasasban, majd egy horvát kitérőt követően alacsonyabb osztályú klubokban, így többek között 2000 tavaszán a III. kerületi TVE-ben is.

 

Kezdőcsapat

Kapus – Zsák Károly (1)

Budapest, 1895.08.30. – Budapest, 1944.11.02.

Korának meghatározó, Európa-szerte ismert hálóőre, aki ideális alkata mellett technikai képességeivel is kitűnt pályatársai közül, sokuknak adva követendő példát. 1912-ben tizenhét évesen állt először a nemzeti csapat kapujában, és 1925-ig összesen harminc alkalommal kapott rá újabb lehetőséget. A húszas évek elején bal kezének gyűrűs ujja eltörött, amit későbbi folyamatos fájdalmai miatt amputáltatott, így négy ujjal védett tovább. Egyetlen felnőtt klubját, a 33 FC-t 1909-től 1928-ig szolgálta hűségesen, ahol a 11-eseket is rendszeresen ő rúghatta. 1915-től az Óbudai Gázgyárban dolgozott, így a ’20-as években a 33 FC mellett gyakran védett a budapesti üzemek, hivatalok és intézetek számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzéseken a Gázművek színeiben.

„De van nekem még egyéb sérülésem is – ezzel a szekrényből hatalmas csomó fénykép került elő s köztük két Röntgen-kép – látja, ezek a könyökeim, ezek az apró foltok a levált, csontszilánkok. Verebély tanár úr fedezte fel őket. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.”

Részlet Zsák Károly nyilatkozatából, Nemzeti Sport 1926. április. 

 

Balhátvéd – Bíró (Bier) Sándor (2)

Füzesabony, 1911.08.19. – Budapest, 1988.10.07.

1932-1946 között ötvennégyszer játszott a válogatottban, az 1938-as franciaországi világbajnokságon második helyezett együttes védelmének oszlopa. Klubszinten a legnagyobb sikereit a Hungáriával (MTK-val) aratta, 1936-ban és 1937-ben bajnok, 1940-ben az év labdarúgója. 1940-től egy szezonig a BSzKRT, a háború végéig az Újpest játékosa, majd három évre visszament az MTK-ba, ahol pályafutása során összesen 240 bajnokit játszott. 

A III. kerületi (akkor éppen) FC-ben 1926-tól 1934-ig szerepelt, a felnőttek között a már profi első osztályban, az 1931-ben kupagyőztes csapat tagja. Játékoskarrierjét is itt fejezte be 1949-ben, utána edzőnek állt. Csillaghegyen, a Botond utcában lakott. Vidor Miklós regénye, A hátvéd halála és feltámadása egy gombfoci-játékos, a Bíró Sándort megtestesítő gomb elvesztése és pótlása körül játszódik. 

„A sikeres sportember – három év után! – villamosvezető lehetett a BSZKRT-nál és eredményeire való tekintettel állandó délelőttös beosztást kapott az 5-ös villamoson. Ez a járat Óbuda Fő tér és a Nagyvárad tér között közlekedett. 

– A munka után Sanyi bácsi kocsiba vágta magát és rohant az edzésre? – kérdeztem.

– Nekem soha nem volt autóm. Inkább kerékpároztam, vagy futottam! 

– Az országszerte népszerű Bíró Sándor futott az utcán?

– Miért, szégyen az?” 

Részlet Prohászka György visszaemlékezéseiből. Magyar Honvéd, 1992. első félév

 

Baloldali középhátvéd – Garaba Imre (3)

Vác, 1958.07.29.

A teljes ’80-as éveket felölelő válogatottbeli szereplését 1991-ben zárta le 82 részvétellel. Részt vett az 1982-es spanyolországi és 1986-os mexikói világbajnokságon, ahol mind a hat meccsen végig pályán volt. Vácról került a Honvédhoz huszonegy évesen, az ott eltöltött nyolc szezonja során négyszer nyert bajnokságot és egyszer magyar kupát, 1982-ben az év labdarúgója. 1987-től két szezont a francia másodosztályú Stade Rennais-ben, hármat a belga elsőosztályú Charleroiban töltött, hazatérése után a BVSC-ben fejezte be az aktív játékot.

Édesapja főnöke a III. kerületi TTVE edzője volt, így került Sződligetről Óbudára, ahol már igazolt játékosként megtalálták végleges posztját a védelem közepén. 1972-76 között a kék-fehérek serdülő, majd ifjúsági gárdájában játszott, és még kiskorúként bemutatkozhatott a felnőttek között a harmadosztályban.

„ – Emlékszik, Imre, a harmadik kerületi napokra, a játékosokra, az edzőjére? 

– Nemcsak emlékszem, hanem mindig szeretettel gondolok vissza a kék-fehérben eltöltött szép napokra. Edzőmre, Marada Győző bácsira, a fiúk közül például Láng Pistára, Budács Antalra és a többiekre. Nemcsak játékostársak, hanem jó barátok is voltunk.”

Garaba Imre nyilatkozata a Hajrá Kerület! a III. TTVE műsorfüzete (1981) számára

 

Jobboldali középhátvéd – Mészöly Kálmán (4)

Budapest, 1941.07.16. – Budapest, 2022.11.21.

A magyar labdarúgás ikonikus egyénisége, 1961-től 1971-ig hatvanegyszeres válogatott, kétszeres világ- és Európa-válogatott. Az 1962-es chilei és 1966-os angliai világbajnokság mind a nyolc meccsét végigjátszotta – mindkét bajnokságtól egyaránt a negyeddöntőben búcsúztunk. Az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokság bronzérmese. Egyedüli felnőtt csapatát, a Vasast 1959-1972 között 279 meccsen erősítette, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa-győztes, az év magyar labdarúgója 1962-ben. Visszavonulása után három időszakban is a magyar válogatott szövetségi kapitánya, közöttük hazai és külföldi kluboknál edző. Az egyetlen magyar, aki játékosként és szövetségi kapitányként is részt vett világbajnokságon.

Városmajori gyerekként fedezte fel a III. kerületi (akkor éppen) Vörös Lobogó Textilfestőtől Kóródi Rezső 1952-ben, és vitte magával a Hévízi útra, ahol 1958-ig rúgta a bőrt az utánpótlásban, innen igazolta le a Vasas.

„- Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a texilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. A tehetségek kibontakozása magasabb osztályú csapatban, nagyobb tudású játékosok körében könnyebben mehet végbe. Ezért léptem át a Vasasba, ahol 61 válogatottságig vittem. Állítom azonban, hogy az óbudai évek döntőek voltak pályafutásomban.”

Részlet Mészöly Kálmán nyilatkozatából a 100 évnek is egy a vége. A III. kerületi TTVE története 1887-1987 című kiadványban. 

 

Jobbhátvéd – Kehrling Béla (5)

Szepesszombat, 1891.01.25. – Budapest, 1937.04.26.

Az egyetemes magyar sporttörténet legsokoldalúbb alakjainak egyike. 1914-1916 között négyszeres labdarúgó válogatott, az 1910/11-es szezonban a 33 FC, majd 1916-ig a Magyar AC futballistája, legnagyobb sikereit mégis más sportágakban szerezte. Asztaliteniszben az 1926-os világbajnokságon csapatban első, párosban második lett. Leginkább teniszezőként ismert, 1911-1934 között a MAC játékosaként harmincnégyszeres országos bajnok (16 egyéni, 12 páros, 6 vegyes páros) szabadtéren, nyolcszoros (3 egyéni, 2 páros, 3 vegyes páros) fedett pályán, de még többek között egyszeres szlovák, osztrák, német bajnok is egyéniben. A tenisz válogatottban részt vett az 1912-es stockholmi és 1924-es párizsi olimpián, szűk egy évtizedig a Davis Kupa csapat tagja. 1914-ben nem hivatalos világbajnoki bronzérmes párosban, 1925-ben és 1926-ban a wimbledoni tornán harmadik, ugyancsak párosban. Mindezek mellett indult atlétikai és tornaversenyeken, télen pedig a Budapesti Korcsolyázó Egyletben jéglabdázott, továbbá tátrai bob viadalokon is szerepelt.

Édesapja egy kelmefestő- és ruhatisztító-üzem tulajdonosa volt Óbudán – ő maga a „puceráj” után kapta a „Puci” becenevét is -, az Óbudai Torna Egyletben (OTE) kezdett el sportolni, és az Árpád Gimnáziumban tanult, majd érettségizett le.

 

Balszélső – Tichy Lajos (6)

Budapest, 1935.03.21. – Budapest, 1999.01.06.

Hetvenkét válogatott mérkőzésén ötvenegyszer volt eredményes, az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is húzóember, nyolc találkozón hét gólt szerzett. Az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmese. 1953-ban igazolta le a Honvéd, ahol játékosként tizennyolc évet töltött el, ezalatt kétszeres bajnok, ötszörös gólkirály, egyszeres magyar és Közép-európai Kupa-győztes. 320 bajnokin 247 találatot jegyez. Visszavonulása után a Honvéd ifjúsági, majd 1976-1982 között felnőtt csapatának edzője, 1980-ban bajnok a kispestiekkel.

A hatvanas években Óbudán, az Árpád Fejedelem útja – Szépvölgyi út sarkán laktak. Feleségével, Lehoczky Zsuzsa színésznővel Újlak társasági életét törzshelyükről, a Csilla presszóból uralták.

„Személyesen is ismertem, a hatvanas években ő is és a legjobb barátja, Sipos Feri is Óbudán lakott. (…) Akkor még a 11-es villamos járt a Corvin utcában. Én is a férjemmel utaztam a Margit híd felé, ezen a villamoson utazott Tichy Lajos, Sipos Ferivel. Mivel felül a kocsi már tele volt, ők a peronon utaztak. Mikor a kocsi a megállóhoz ért, fiatal lányok álltak a megállóban. Lajos csibészesen odanyomta az orrát a kocsi ajtajához, és integetett a lányoknak. Mondanom sem kell, mindenki nevetett. Lajos bohém, jó kedélyű, barátságos fiatalember volt.”

Részlet egy olvasói levélből Tichy Lajos halálakor, Népszava, 1999. január  

 

Támadó középpályás – Albert Flórián (7)

Hercegszántó, 1941.09.15. – Budapest, 2011.10.31.

A magyar futball utolsó, nemzetközileg is kiemelkedő játékosa, egyetlen Aranylabdása 1967-ben. 1958-1974 között hetvenötszörös válogatott, kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott. Világbajnoki résztvevő 1962-ben Chilében (három meccsen négy gól, köztük az Anglia elleni győztes) és 1966-ban Angliában. Olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes 1960-ban Rómában, illetve 1964-ben Spanyolországban. 1952-ben Hercegszántóról hívták fel az FTC toborzójára, ahol kiválasztották, 1958-ig a klub utánpótlásában nevelkedett, majd 1974-ig a felnőtt csapat tagja, rögtön meghatározó játékosa. 537 ferencvárosi felnőtt meccsén 383 gólt szerzett, négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 1965-ben Vásárvárosok Kupája győztes, 1966-ban és 1967-ben az év magyar labdarúgója.

A ’90-es évek közepétől Csillaghegyen, a Gyepes utcában lakott, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra.

„A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.”

Részlet Albert Flórián nyilatkozatából a Napút 2009-es Óbuda különszámában.  

 

Jobbszélső – Hidegkuti (Dvornyik) Nándor (8)

Budapest, 1922.03.03. – Budapest, 2002.02.14.

1945-1958 között hatvankilencszer tagja a válogatottnak, az Aranycsapat meghatározó játékosa, a hátravont középcsatár fő megtestesítője, 1952-ben olimpiai bajnok Helsinkiben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban, az Évszázad mérkőzésén három gólt lőtt Angliának. 1943-ban igazolt az Elektromosba, és játszott először az NB I-ben, innen került a háború után a zuglói Herminamezei AC-hez, ahonnan 1947-ben az MTK-be ment. A Hungária körútiakkal 1958-ig 302 mérkőzést játszott, melyeken 202 gólt szerzett, háromszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes, 1953-ban az év labdarúgója Magyarországon. Edzőként is nagyot alkotott: olasz kupagyőztes és KEK-győztes a Fiorentinával, bajnok a Győrrel, ötszörös egyiptomi bajnok az Al-Ahly Cairoval.

Óbudán született és nőtt fel, szüleivel a Körte utcában lakott, nősülése után a Kiscelli utcában. A Margit Kórház melletti grundokon rongylabdát rúgva sajátította el a sportág alapjait, legtöbbször még kapusként funkcionálva. A helyi Újlaki FC kölyökcsapatának intézője azonban középcsatárként látta hasznosabbnak, tizenhat évesen már ekként is játszott az UFC felnőtt csapatában, ahonnan 1940-ben elvitte az NB II-es Gázművek, ahol 1943-ig szerepelt.

„Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát. Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki!”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Őszi számában megjelent Hidegkuti Nándor-interjúból. 

 

Baloldali csatár – Schlosser Imre (9)

Budapest, 1889.10.11. –  Budapest, 1959.07.18.

A magyar labdarúgás hőskorának egyik, ha nem legemblematikusabb alakja, mai értelemben vett sztárja, akinek nevét az egész kontinensen ismerték, itthon pedig ezrek zarándokoltak ki a meccseire, csak hogy láthassák játszani. 1906-tól 1927-ig, több mint húsz éven át hatvannyolcszor ölthette magára a címeres mezt, melyben ötvennyolc gólt szerzett. Tizenháromszoros magyar bajnok (hétszer az FTC-vel, hatszor az MTK-val), hétszeres magyar gólkirály, kétszeres kupagyőztes, előbbi kettő ma is élő hazai rekord. Az év magyar labdarúgója 1912-ben. 318 magyar első osztályú bajnoki meccsén 417 gólt ért el, közülük az utolsót 1927 őszén a Budai 33 színeiben.

A legendás „Slózinak” a Budai 33 mellett további III. kerületi kapcsolata, hogy nagyobbik fia családja Csillaghegyen lakott a Zöldfa utcában, ahol rendszeresen vendégeskedett, és 1944 végén két hónapot ott töltve vészelte át az ostromot. Unokája miatt később a csillaghegyi focipályán is gyakran feltűnt, a felnőtt csapat a mérkőzéseit sokszor vele hirdette plakátjain.

„A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követték a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Nyári számának Slózi és az óbudai szál című cikkéből.

 

Középcsatár – Orth György (10)

Budapest, 1901.04.30. – Porto, 1962.01.11.

Puskás mellett minden idők legjobbjának tartott magyar labdarúgója, játék-intelligenciája, technikai tudása és az összes poszton magas színvonalon való bevethetősége kiemelte a többiek közül, karrierjét azonban 1925-ben, fájóan korán ketté törte egy súlyos térdsérülés. 1917-től tíz éven át játszott a válogatottban, összesen harminckét alkalommal, tizenhárom gólt szerezve. Tizenhat évesen mutatkozott be az MTK felnőtt gárdájában is, amit egy 1923-as bécsi kitérőt leszámítva 1929-ig erősített, ezalatt sorozatban nyolcszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes és háromszoros gólkirály, az év labdarúgója 1918-ban. 1932-ig, három szezonon át a Budai 11 játékosa, utána rövid ideig a Bocskai játékosedzője, és még ugyanebben az évben végleg külföldre távozott, ahol szinte minden szezonban más nyugat-európai vagy dél-amerikai együttes edzője, kezdetben játékos-edzője lett, többek között Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru szövetségi kapitánya.

„ – Villamosjegy! – Vallay, a kapufának dőlve, félig a szendvicsébe, félig Minariknak mondja a szokásos követelését.

  • Annyit azért még mondhatok, hogy az Orth Gyuri is gyalog járt tréningre.
  • Mióta lakik az Orth Gyuri Óbudán?

(Itt a párbeszéd félbeszakad, mert Vallaynak sürgős és fantasztikus védenivalója akadt. Minarik is hüledezik, de csak egy pillanatra, mert eszébe jut a frappáns visszavágás.)

  • Neked az Orth Gyuri nem Gyuri, érted?”

(Részlet Sándor Pál: Régi idők focija című filmjéből.) 

 

Jobboldali csatár – Esterházy Márton (11)

Budapest, 1956.04.09.

A nyolcvanas évek huszonkilencszeres válogatottja, a híres Esterházy famíliából ő jutott a legmagasabb szintre a labdarúgásban, pedig négyük közül Péter testvérét tartották a legtehetségesebbnek. A nemzeti együttessel megjárta a ’86-os mexikói világbajnokságot, Kanada ellen gólt is szerzett. Az NB II-es Budafokból igazolt 1977-ben az FTC-hez, ahol 1978-ban kupagyőztes lett, de a kevés játéklehetőség miatt az NB II-es Vasas Izzóhoz cserélték, majd 1980 januárjában leigazolta a Honvéd, akikkel háromszor is bajnokságot nyert. 1984 nyarán külföldre szerződött, és a görög AEK Athén, illetve Panathinaikost követően osztrák, svájci kluboknál légióskodott.

Rómaifürdőn, a stranddal szemben laktak a családdal. A KSI-ben nevelkedett, de tizenhat évesen abbahagyta, és Péter bátyja unszolására folytatta csak 1974-ben, két év kihagyást követően a budapesti első osztályú Csillaghegyi MTE-ben. Péter volt a jobbösszekötő, ő pedig a csatár, bár nem sokáig, mert már a következő szezonban elvitte a III. kerületi TTVE, onnan meg egy év után a Budafok.

„Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy 5+1-es kispályás csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/tavaszi számban megjelent Esterházy Márton-interjúból.

„Természetesen a döntő szó feletteseinké…”

Az Óbudai Hajógyár részletes történetét Horváth Péter az Óbudai Anziksz 2020/Nyár számában már megírta, a vállalat államszocialista időszakának évtizedeire fókuszálunk ebben az írásban.

A magyar hajógyártásnak a második világháborút követő államosítás után széttagolt, majd újraegyesített vállalatai természetesen megannyi szállal kapcsolódtak Óbudához, ennek (hely)történeti forrásai megtalálhatók Óbudán, a levéltárban. Az államosítás utáni egyik vállalat elnevezése egyszerűen Óbudai Hajógyár volt, melyet 1962-ben a Magyar Hajó- és Darugyárba (MHD) integráltak. 1962-től a rendszerváltásig az Óbudai Hajógyár az MHD, valamint a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár égisze alatt működött. A szerző némi előnyére szolgál, hogy az akkor még Gazdasági Szervek Osztályán 2016-ban részt vehetett a Magyar Hajó- és Darugyár fondjának rendezési munkálataiban, így a hajógyárral kapcsolatos levéltári forrásokba mélyebb betekintést is szerezhetett.

Különös, de egyben sajnálatos módon az óbudai hajógyárral kapcsolatos brigádnaplók nem kerültek levéltári őrizetbe, csak a Magyar Hajó- és Darugyár központi szervezeti egységeinek néhány naplója. Ennek természetesen számtalan oka lehet.

A rendszerváltás hajnalán a dolgozók talán már nem tartották értékesnek, tovább őrzendőnek a naplókat és vélhetően az irattárosok, a brigádok egyszerűen kidobták vagy a tagok hazavitték magukkal emlékbe.

A levéltárosok – a megfelelő iratértékelési munka elvégzését követően – a brigádnaplókat maradandó értékű forrásként kezelték, és így járnak el napjainkban is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne rendelkeznénk információkkal az óbudai hajógyári brigádokról.

A brigádnapló mint dokumentum némileg „lesajnált” szereplője a történeti forrásoknak, aminek egyik oka talán az, hogy azokat olvasva sokszor ismétlődnek a termelési vállalások (extramunka felajánlások), ezek valójában „száraz” források, hasonlóan például a vállalati mérlegbeszámolókhoz. Másik oka az, hogy ha brigád alakult, annak valamilyen formában, de vezetnie kellett a naplót, egyéni kvalitástól és a brigád aktivitásától függött, hogy a napló lapjai milyen információt és hogyan (milyen megfogalmazásban) tartalmaztak. Természetesen napló és napló között is óriás különbségek lehetnek, legalábbis, ami a színvonalat illeti. A forrásértékét tekintve a naplóban szereplő adatok több esetben is kiegészíthetik egy-egy vállalat termelés- (gyártás-) történetét, de leginkább arra alkalmasak, hogy bepillantást engedjenek a gyári, lokális közösség munkahelyi hétköznapjaiba. A brigádnapló – ha az azt író munkások erre álmukban sem gondoltak – valójában üzemtörténet-írói „teljesítmény” volt.

Óbudai Hajógyár, igazgatási épület (1981)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-A-A-X-150. (88. doboz)

 

„Szocialista módon élni, tanulni, dolgozni”

A brigádmozgalom fenti jelszava a szocialista életmódot és életfelfogást volt hivatott kifejezni. Ennek központi eleme pedig a dolgozók „második otthonának” is nevezett munkahely világa volt. A mozgalom nem tett különbséget a kétkezi, fizikai munka és az adminisztratív (szellemi) munka között. A Magyar Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyárában szép számmal alakítottak brigádokat adminisztratív munkakörben foglalkoztatottaknak is, jóllehet kezdetben elsősorban termelési, másodsorban pedig a gyári mindennapokat átszövő szocialista közösségről és lokális társadalomépítő mozgalomról beszélhetünk.

A brigádtagokat természetesen nem hagyták irányelvek nélkül, legyen szó a versenymozgalomban gyökerező felajánlásokról, a brigádértekezletek formáiról vagy naplóvezetés követelményeiről. A tagoknak olykor naptára is volt, benne a legfontosabb munkásmozgalmi eseményekkel és évfordulókkal.

A brigádélet naptár egyfajta mankót jelentett a brigádtagnak, hogy a hajógyári ügyintézés útvesztőiben kiigazodjon, azaz tudja, hogy egy-egy ügyet pontosan kinél és hol lehet elintézni.

Brigádnapár (1977)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-D-IV-338. (208. doboz)

A brigádmozgalom, a brigádok naplójának vezetése nagyon is függött attól, hogy a vállalat az iparban milyen súlyú szerepet töltött be, de természetesen meghatározta a helyi pártszervezet vezetőségének hozzáállása is, a „fentről” érkező direktívák betartása azonban az ő jól felfogott érdekük is volt. Példaként említhetjük, hogy az Óbudai Hajógyár a vas-, fém- és gépipar egyik húzóvállalata volt, és mint ilyen, termelése nemcsak a helyi (kerületi) pártszervek számára volt elsődleges, hanem a népgazdaság szempontjából is meghatározó volt.

Termelés a hajógyárban

A brigádmozgalommal kapcsolatos hajógyári levéltári forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy a brigádok fő tevékenysége a termelésre és a csoport – korabeli szóhasználattal élve: kollektíva – által elvégzett társadalmi munkára összpontosult. Ezen vállalásokat az óbudaiaknak is az MHD Szocialista Munkaverseny Szabályzata alapján kellett összeállítani. A levéltári források között megtalálhatók az MHD brigádmozgalmának éves vállalásai és tevékenység-értékelései, ezek rövid bemutatásától azonban megkímélnénk az olvasót. A szocialista brigádvezetők éves tanácskozásaira készült beszámolók arra kiválók, hogy a témában elmélyedni kívánó érdeklődő átfogó képet kapjon az egyes gyáregységek számszakilag adatolt vállalásairól, terhelés-kapacitási számításairól vagy netalán a termelési tervek normaóra megoszlásáról gyáregységi bontásban.

Ha megvizsgáljuk a munkaversenyben és a brigádmozgalomban résztvevők számát, azt látjuk, hogy a hatvanas évek közepétől egy évtized alatt alapvetően megváltozott a brigádhoz tartozás tartalma: míg a munkaversenyben aktívak száma radikálisan csökkent, addig a brigádtagság jelentősen nőtt; a naplók és a brigádélet egyéb dokumentumai is azt mutatják, hogy a brigád mint egység sokkal inkább a munkaközösséget formáló intézménnyé vált, döntő szerepe lett a béren kívüli juttatások, elsősorban a jutalmak elosztásában, viszont a munka szervezéséhez, strukturálásához egyre kevesebb köze lett. Mindez a számok nyelvén a következőképpen nézett ki: az anyavállalat összesített adataiból kiderül, hogy 1964-ben az összes alkalmazotti létszám 10 852 fő volt, amely 1973-ra 9353 főre csökkent. Ebből 1964-ben 8514 fő, 1973-ban pedig 5999 fő vett részt a munkaverseny-mozgalom valamelyik formájában. A szocialista brigádok száma 1964 és 1973 között folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, amíg 1964-ben 129 brigád működött az MHD-ban, addig 1973-ra ez a szám 400-ra emelkedett. Figyelemre méltó a következő számadat is: 1964-ben 1774 fő, 1973-ban pedig 4143 fő dolgozott brigádokban. Óbudán 1974-ben összesen 105 brigád (ebből 95 Szocialista Brigád) működött. 

Tudvalevő, hogy a Szocialista Brigád cím presztízst jelentett Óbudán is, a kitüntető címet ki kellett érdemelni azzal, hogy a brigád a megtett vállalásokat maradéktalanul teljesítette egy bizonyos időintervallumon belül. A fenti 95 óbudai szocialista brigád megoszlása 1974-ben például a következőképpen alakult: 75 munkásbrigád (azaz konkrétan fizikai munkát végző csoport), 13 műszaki brigád, 7 pedig adminisztratív brigád volt. Óbudán az 1974. évben összesen 1120 fő vette ki részét valamilyen formában a mozgalomból. A fenti számadatokat látva talán megrettenünk, és feltesszük magunkban a kérdést, mire volt mégis jó és hasznos a brigádmozgalom? A válasz természetesen összetett, másként látta ezt az, aki kényszeredetten vállalta és nyűgként tekintett a plusz feladatokra, és másként, aki a közösséget látta meg benne, nem utolsó sorban pedig másként látta az, aki mindezeken felül még pénzjutalomban is részesült. Nem elhanyagolható szempontként tekinthetünk tehát a brigádoknak kifizetett összegekre. Az Óbudán 1974-ben beadott 384 db javaslatból például 179 db-ot hasznosítottak és 194 db-ot pedig hasznosításra elfogadtak. Az óbudaiaknak 1974-ben 191 900 Ft-ot újítási díj címén, 42 100 Ft-ot pedig jutalom címén fizettek ki. A jutalom felosztása az ágazat valamennyi vállalatánál, így az óbudai hajógyári brigádtagok között is fontos kérdés volt. Nyilvánvalóan nem véletlenül jelent meg 1978-ban Antal Imre riporter, műsorvezető neves színészeket felvonultató „Második otthonunk – a munkahely” című szatirikus rövidfilmjében az „Egyetértés” nevű brigád tagjait foglalkoztató kérdés, miszerint hogyan osszák fel igazságosan a megtermelt nyereséget? A játékfilmben szereplő „Egyetértés” Brigád esetét azért emelhette be a közbeszédbe a szocialista propaganda, mert a nyereség elosztásának kérdése kényes kérdésnek bizonyult a munkások körében. A filmben talán a legviccesebb az, hogy az „Egyetértés” Brigád éppen abban nem tudott egyetértésre jutni, hogy a nyereséget a 14 tag között miként osszák szét… (https://www.youtube.com/watch?v=ooqu1N5xfFw). 

Meghívó a Magyar Hajó- és Darugyár szocialista brigádvezetőinek tanácskozására (1973. november)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

 

Vállalati ünnepség meghívója (1976)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Természetesen valamennyi óbudai brigád megnevezését nem tudhatjuk. Jelzésértékű azonban, hogy ha csak az 1974. évi 105 óbudai brigád adatából indulnánk ki, akkor esetükben minimum 105 darab naplót kellene felkutatnunk… Ha még fellelhetők egyáltalán. A forrásokból megtudhatjuk, hogy az Óbudai Hajógyárban működött a „Március 15.”, a „November 7.”, a „Szeniczei Fogaskerék”, a „Salvador Allende” (Hajóépítő Műhely) Szocialista Brigád, a Kandó Kálmán Brigád, de az óbudai üzemi bölcsődéhez kapcsolódóan itt működött a „Kossuth Zsuzsa” Brigád is. A brigádokat – modern kifejezéssel élve – „monitorozták” aszerint, hogy tagjai teljesítették-e vállalásaikat (pl. részvétel politikai továbbképzésen, kommunista műszakon, véradáson, munkaóra-megtakarítás, iskola vagy óvoda patronálási munkája, stb.). Az MHD Vállalati Versenybizottság a „Vállalat Kiváló Brigádja” kitüntetésre történő előterjesztésében például az 1965-ben alapított és 12 főből álló óbudai „Március 15.” Szocialista Brigáddal kapcsolatban a következőt javasolta: „A gyáregységi brigádvezetői tanácskozás az 1978. évi eredmények alapján javasolja a brigád kitüntetését, mivel a hajóépítő műhelyben is, de a gyáregységben is közismerten kiemelkedő munkát végeznek évek óta.” Természetesen az az eset is előfordult, hogy a brigádtól megvonták a zászlót, a kitüntetést és a címet. Arról nem tudunk, hogy ezek között óbudai brigád is lett volna.

A Magyar Hajó- és Darugyár „Ribakov Szocialista Brigád” naplóírója önértékelésében diplomatikusan utalt a brigád vállalásainak teljesítését gátló tényezőkre.

Sajnos a forrás bizonyos értelemben hiányos, ugyanis éppen azt nem tudjuk meg belőle, hogy melyek voltak ezek a tényezők. Mindazonáltal a naplóíró jól érzékeltette a cikkünk címében is szereplő mondatával a vállalaton belüli hierarchiát. A napló a szerző részéről más vállalatoknál megismert naplókkal ellentétben korántsem díszes kivitelű, elsősorban a brigád termelésével és vállalásaival kapcsolatos adatokat tartalmazza, a vállalások kronológiai sorrendjében.

Részlet a „Ribakov Szocialista Brigád” naplójából (1968)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Az óbudai hajógyár brigádéletével kapcsolatos levéltári források pusztán egy kis szeletét alkotják a rendelkezésünkre álló információknak. A brigádokról, brigádtagokról szóló visszaemlékezések és interjúk sajnos nem lelhetők fel a levéltárban. A téma iránt érdeklődők számára éppen ezért értékelődnek fel az oral history források, amelyek segítségével részletesebb képet is kaphatunk az óbudai hajógyári munkásság munkahelyi és munkán kívüli hétköznapjairól, nem utolsósorban pedig lokális vagy tágabb kapcsolatrendszeréről.

Mindent összevetve és minden kétséget kizáróan sokkal „több” és „nagyobb” potenciál lehetett a szocialista brigádmozgalomban, mint ahogy az itt közölt levéltári források abba bepillantást engednének. A brigádtagok, a munkahelyi kollegiális és baráti közösségek szabadidős és szórakozási tevékenysége, közös bel- és külföldi nyaralásai, szolidaritási akciói minden bizonnyal mélyebb lenyomatot hagytak az óbudai hajógyári munkaközösségekben és talán a lelkek mélyén is, mint gondolnánk. Elmondható, hogy a brigádnaplók zöme azért sematikus képét adja a szocialista brigádmozgalomnak, azonban számos brigádnapló már-már művészi értékű. A kérdés automatikusan megfogalmazódhat bennünk – egy levéltáros szerzőben legalábbis biztosan –, hogy napjainkban a munkahelyi közösségek vajon miként dokumentálják baráti-kollegiális kapcsolatuk eseményeit? A kérdés különösen aktuális, ha egy fluktuációtól szenvedő multinacionális vállalattal van dolgunk, ahol az idő, mint tudjuk, pénz. A kérdés csak az, hajlandók vagyunk-e a mókuskerékből kilépve egy szempillantás erejéig megállni, visszatekinteni vagy éppenséggel betekinteni a múlt ablakán.

Bármelyik vállalat brigádnaplója kerüljön is a kezünkbe, egy biztos, hogy a sokszor képeslapokkal, belépőjegyekkel, szárított virágokkal és fényképekkel teleragasztott lapokon egy mindmáig velünk élő korszak tükrébe tekinthetünk bele. 

 

Felhasznált levéltári források:

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Általános iratok (1943) 1960–1992

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-c Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Óbudai Hajógyár (1961–1989)

HU-MNL-OL-XXIX-F-408 Óbudai Hajógyár (1948–1962)

Utómunka, vad szeretettel

Miért foglalkozol kerámiával?

Úgy hozta az élet, hogy kiderült, hogy ez a komfortzónám. A kerámiázás természetközeli hivatás, a vele való foglalkozás visszahat rám, megnyugtat, és azt látom, más emberek is valamilyen megnyugtató kikapcsolódást keresnek, ami egyben kreatív is és teljesen eltér a hétköznapoktól, segít elhatárolódni a stressztől, a megfelelési kényszertől. Amint érintkezünk az agyaggal, picit átszellemülünk, kicsit lelassulunk, lehiggadunk, és az alkotásunkat senki sem ítéli meg, az emberek megtanulják önmagukat és a saját munkájukat is kevésbé kritikusan nézni, és ez végső soron pozitív hatással van rájuk – és rám is.

Amikor először találkoztam az agyaggal, olyan kötődésem alakult ki, amit nem tudtam elengedni, az első élmények olyan erősek voltak, hogy úgy éreztem nekem ezzel dolgom van.

Aztán az élet különös véletlenei úgy hozták, hogy abban a szerencsében részesülhettem, hogy a műhely meg tudott valósulni, és hogy ebbe a miliőbe másokat is be tudok vonni, hogy valamilyen mértékben mások is élvezni tudják az agyagozásban való elmélyülést.

Miért érdemes ellátogatni hozzád?

A Kerámiu alkotóműhelyben 12 fajta workshop van. A legnépszerűbb a cicás és a cuki. A cicás workshopon alapvetően 3 tányérkát készítünk, ezeket a vendég bizonyos keretek között szabadon variálhatja mélység, forma és mintázat tekintetében. Van felnőttesebb hangulatú workshop is, például a Patakmosta kavics nevezetű, ahol az effekt- és kristálymáz tulajdonságainak köszönhetően különleges színhatásokat és színátmeneteket tudunk létrehozni, de vannak tányérmintázó foglalkozások is, ahol mintázó hengerekkel, nyomdákkal, pecsétekkel, csipkékkel hozzuk létre az agyag felületén a dombornyomásokat, amit később mázakkal teszünk még látványosabbá. Olyan is van, amikor vissza kell jönni és a kerámiát a már megszáradt vagy egyszer kiégetett állapotában kell folytatni, mert a foglalkozás első 3 órájában, amikor még képlékeny és nedves az agyag, csak bizonyos munkafolyamatokig lehet eljutni, és bizonyos technikákat csak később lehet alkalmazni. A műhelyben lehet porcelánt és műgyantákat is önteni. Vannak már olyan műgyanták, amelyek nem tartalmaznak káros anyagokat, dermedés közben nem bocsátanak ki problémás gőzöket. A foglalkozásokon alkalmazott technikákat 10-től 80 éves korig bárki kipróbálhatja, így az alkotás öröme mellett sikerélménnyel és néhány nagyszerű kerámiával gazdagodnak a résztvevők. Az elkészült tárgy valóban használható a mindennapokban is, lehet belőle enni, mert károsanyag-mentes. Mivel a technológia annyira nem bonyolult, az alkotásba könnyen bele lehet merülni, és közben remekül ki is lehet kapcsolódni. 

Fotó: Dohi Gabriella

Milyen technikákkal dolgoztok?

Amikor kerámiát alkotunk, három technika jöhet szóba. Van a laptechnika, amikor lapokból építkezünk, van a felrakásos technika, amikor hurkákból vagy kisebb agyagdarabokból alkotunk, így lehet csöbrönkéket, vagy vázákat , üreges szobrocskákat gyártani, és lehetne korongozni, de szerintem a korongozás kezdők számára ritkán jó tapasztalás, mert itt nagyobb az esélye annak, hogy nem lesz sikerélményük. Mi a műhelyben főleg a laptechnikát alkalmazzuk, mert az a legegyszerűbb, persze ebben is vannak kihívások, lépések, amikre nagyon oda kell figyelni. Vannak workshopok, ahol a felrakásos technikát használjuk, mert az nagyobb szabadságot ad. A laptechnikánál korlátozottak a lehetőségeink alkotásban annak érdekében, hogy a tárgy biztosan túlélje az égetést. Ugyan nem tűnik bonyolultnak, de az, hogy a kerámia a kezdettől a végkifejletig eljusson,  sok olyan sarkalatos pont van, ahol a tárgy megszűnhet létezni, szétrepedhet, felrobbanhat, eltörhet, deformálódhat, és ez nem feltétlenül rajtunk múlik. Figyelni kell az agyag tulajdonságaira, arra, hogy miből mit lehet készíteni, hogy fog száradni, zsugorodni. Bár a laptechnika kötöttebb, de ezért vannak a tematikus workshopjaim, hogy az idelátogatók kipróbálhassák, hogy mik a lehetőségeik az agyaggal.

Jut tér a kreativitásnak is, sohasem születnek ugyanolyan tárgyak.

Miért különlegesek azok a tárgyak, amelyek a műhelyedben készülnek?

A tárgyak együtt száradnak, hűlnek, majd amikor elegen összegyűltek,  a malacrózsaszín kemencében összemelegednek a zsenge égetés során. Utána – mint egy szauna után – megmártóznak a mázakban, beszippantják a pigmenteket és a vizet, és pár perc alatt ez a mázréteg megmattul, porréteggé alakul át, majd mennek még egy kört a kemencébe izzadni, ami után teljesen felhevülten, boldogan összeégnek ekkor lesz kész a kerámia. A kerámiák azért lesznek nagyon cukik meg jók, mert vad szeretettel utómunkálkodom velük. Természetesen a vendégek is nagy szeretettel festik, formázzák, mintázzák őket, és követik az utasításaimat! Ha azt mondom: simogatunk, akkor simogatnak, ha kenegetünk, akkor kenegetnek. Így kissé megszemélyesítjük a tárgyakat alkotás közben, ami később kisugárzik belőlük.

Fotó: Dohi Gabriella

Mi a kötődésed Óbudához?

Óbudán születtem és részben itt is nőttem fel. Itt laktunk, de iskolába és óvodába a Terézvárosba jártam a testvéremmel, mert a szüleinknek ott volt üzletük, így nekik kényelmesebb volt oda hordani minket iskolába. Már akkor rajongtam a képzőművészeti alkotásokért. A Liszt Ferenc-szobor a Liszt Ferenc téren nagy szerelmem volt. Odavoltam a szobrokért, anélkül, hogy bárki mondogatta vagy mutogatta volna. A kreativitásomnak jót tett, hogy minden nap közeget váltottunk. Ennek ellenére sohasem tudtam elképzelni, hogy a belvárosban éljünk. Élveztem, hogy a nappali dolgok ott történnek, mert az egy izgalmas közeg, sok különóránk volt, ott jártunk zeneiskolába és ilyen-olyan művészeti programokra. De amikor este hazajöttünk Óbudára! Akkoriban még nyugodt volt itt a környék, labdáztunk az utcán a szomszéd gyerekekkel, átmentünk egymás kertjébe, túrtuk a kis kukacokat. Jártunk a Rómaira, sokat bicikliztünk, sokat rosszalkodtunk, mindig bemásztunk a Fodrosba (Fodros Általános Iskola – szerk.), ott játszottunk nyaranta.

Milyen volt Óbuda bora?

Az óbudai kadarka legendája ide, lokálpatriotizmus oda, külön óbudai borról beszélni csak tudományos igényű és terjedelmű cikkben lenne érdemes, hiszen a Buda-Sashegyi Borvidék még a fénykorában sem volt olyan kiterjedt méretű, mint mondjuk a mai szekszárdi vagy villányi. Óbudát talán egy külön kis hegyközségnek, vagy jól megtermett dűlőnek lehetne fordítani.
Budai bor a filoxéra miatt ma már nincs – ezt az is rávágja, aki még életében nem ivott egy korty kadarkát sem. Ám ez így igencsak sommás.


Tény, hogy a vég kezdetét az a gyökértetű-fertőzés jelentette, ami a 19. század közepén ért Európába és ami majdnem kipusztította a szőlőt a teljes kontinensen. Furcsa belegondolni, hogy a filoxéra a furcsa nevével ellentétben nem egy vírusfertőzés, hanem egy rovar, ami a mai napig mindenhol megtalálható a termőföldben. Védekezni annyira nehéz ellene, hogy inkább a növényt kellett megerősíteni. És azt is érdekes végiggondolni, hogy ez a mini-ökológiai katasztrófa még csak 140 éve történt – azaz a dédapánk suhanc korában még bőven mulathatott egy igazi kancsó budai bor mellett. 

De milyen lehetett az a kancsó bor? 

Ha egy óbudai kiskocsmára vagy borkimérésre gondolunk, akkor sokkal inkább fehér, mint vörös, de leginkább egyszerűen „bor”. A borkészítést ugyanis a rómaiak honosították meg ezen a vidéken, de a kékszőlőket, a kadarkát, csókaszőlőt és a hasonló fajtákat több száz évvel később, csak a 17. század végén hozták magukkal a török pusztítás elől menekülő, illetve a szinte kihalt településekre betelepített rácok. Addig a mára szinte teljesen eltűnt fajták voltak az uralkodók: a sárfehérek, különböző dinkák, gohérok, muskotályok. A Naphegyen például elég sok budai zöld volt, ami a kéknyelű porzófajtája – ami vele szemben, a Sas-hegyen termett nagyobb mennyiségben. Ezek közül néhányat a mai napig ismerünk. Ha máshonnan nem is, a szőlészeti kutatóintézetek és néhány elhivatott borász próbálja életben tartani őket.
De az apró parcellákban, a „háztartási mennyiséget” termelő pincékben ezeket nem is nagyon különböztették meg. Ha valakinek tetszett egy szőlő, vagy ízlett egy bor, egyszerűen fogott egy vesszőt, ledugta a földbe és így telepített belőle magának is.

A szüretet pedig nem az érettséghez, hanem időponthoz, az évközbeni munkaszervezés ritmusához igazították, így fajtaborok nem is léteztek.

Ezért írtuk fentebb, hogy egyszerűen „bor”: a fehér és kékszőlőket egyszerre, együtt szüretelték és együtt készítettek belőlük bort. Ha úgy jött ki a lépés, akkor szép, érett szőlőből készült, magasabb alkoholtartalmú, akár sokáig eltartható bor született – ha nem, akkor gyorsan meg kellett inni, hátha a következő jobb lesz.


Ezért is fantasztikus, hogy egy villányi borász, Ipacs-Szabó István Máriagyűdön rábukkant egy területre, ami valami csoda folytán így maradt fent: össszevissza, még csak nem is sorokban ültetett szőlők, amelyek között van olyan fajta, amit még a kutatóintézetnek sem sikerült eddig pontosan azonosítania. Szerencsére ő a Pécsi Egyetem Szőlészeti Kutatójának főborásza, így azonnal fülig beleszeretett a kócos területbe.
És régi tervét valóra váltva már második évjáratban készítette el belőle, a régi borkészítéshez a legjobban hasonlító módszerekkel, nyílt kádban erjesztve, lábbal taposva, agyagedényekben érlelve az IDŐTLENt. Egy bort, ami nem fehér, nem vörös, nem „nagy”, nem asztali, nem dűlős, hanem a bor. Az a bor, ami olyan, mint a mindennapi kenyerünk, annak minden hétköznapiságával és minden szakralitásával. Olyan, amit dédapáink ihattak suhanc korukban. 

Miért nem telepítették vissza a szőlőket? 

A magyarázat egy kicsit hosszabb, hiszen a többi borvidéken visszatelepítették a szőlőt, főleg, miután kidolgozták a megoldást a filoxéra-fertőzésre. A gyökértetű a Vitis vinifera fajták gyökerét tudja megtámadni, de az amerikai, Vitis labrusca fajtákét nem – azok viszont nem olyan finomak. Ezért alakult ki a mai napig szinte törvénynek számító gyakorlat, hogy egy Európában élő szőlőnövény gyökere egy Vitis labrusca vagy annak egy nemesített fajtájáról származik, arra pedig ráoltják a „tetejét”, ami Vitis vinifera, azaz egy bortermő szőlő, ami lehet chardonnay, cabernet sauvignon, kadarka és még vagy száz másik fajta. Így alakultak ki a fajtaborok és így szelektálták ki a ma ismert szőlőfajtákat, amelyekkel sokkal könnyebb bánni, mint a régi fajtákkal – ezért is koptak ki azok a művelésből. Igen ám, de a régi fajtákat művelni is sokkal nehezebb volt, mert a ma elterjedt sorok helyett eleink leginkább gyalogművelést folytattak. Ez azt jelenti, hogy a szőlőnövény egymagában állt, mint egy bokor, és mivel kúszónövény, nem nőtt magasra. Adjuk ezt össze a meredek domboldalakkal, ahol azért termeltek szőlőt, mert semmi más, étkezésre alkalmas növény nem élt meg rajta, és megkapjuk: aki szőlőt termelt, az bizony a nap nagy részét térdig görnyedve töltötte.

A filoxéravész az 1880-as években tetőzött: 1887-ben például Szentendre környékén még szüreteltek, de 1888-ban már ki sem rügyezett a szőlő. 

Valamiből viszont meg kellett élni, így a szőlőmunkásokat szinte egy-két év leforgása alatt felszívták a gyárak: az akkor már bőven működő Ganz vagy akár az Óbudán működő óriási textilgyárak. Azok pedig biztos és kiszámítható jövedelmet nyújtottak, évjárattól függetlenül, a munka pedig még könnyebb is volt, mint a hegyoldalban.
Közben ugyanaz a folyamat zajlott, mint napjainkban: a lakhatási gondjaikra nagyon sokan úgy találtak megoldást, hogy kifelé költöztek a városból, ahogy ma a régi zártkertek válnak egyre inkább agglomerációvá. Ennek hatására a telekárak szépen lassan megemelkedtek, a tulajdonosoknak pedig sokkal inkább megérte beépíteni a területeket, mint újratelepíteni őket. Ismerős valahonnan? 

Miért nem fogják már soha? 

Az óbudai kadarka és a régi, feslett Tabán romantikája újra és újra megihleti a korhely hajlamú városvédőket, akik megpróbálják feltámasztani a Budai Szőlőt. Ezekből sajnos halálra ítéltetett a Budai Vár oldalába kétszer is telepített szőlő: rendben, hogy a szőlő szeret szenvedni és szereti a más növények számára kibírhatatlanul sanyarú talajokat, de azért a sittet még ő sem bírja. Sem a turistaáradatot, a kutyapisit, az állandó zargatást. Úgyhogy hiába telepítette, majd próbálta gondozni a Soós István Borászati Szakközépiskola, a tőkék végül mind megadták magukat.
Ennél szerencsére jóval sikeresebb a „Kadarkáink Kertje” a Jókai-kertben, ahol az írófejedelem egykori szőlőjét újította fel és gondozza egy elhivatott társaság.

A Sváb-hegyen évről évre készül is egy-két hordónyi kadarka, de pártoló tagság vagy kiváló kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy valaki hozzá tudjon jutni egy egész palacknyihoz.

Ennél professzionálisabb, de egy igazi óbudainak már nem elég óbudai a Szentendrén működő Kőhegybor Pince, amit az Óbudai Anziksz 2023. téli számában mutattunk be alaposabban – bár a szőlőfajták tekintetében ők is annyira ragaszkodnak az errefelé hagyományosnak számító fajtákhoz, amennyire csak józan ésszel lehetséges.
Amikor a budai borról esik szó, azonnal felhozzák példának, hogy bezzeg Bécsben még a városhatáron belül is működnek pincék és ezekhez kapcsolódó heurigerek, azaz borkimérések, azaz ha Bécsnek van saját bora, akkor Budapestnek miért ne lehetne?! Nos, örömmel jelentjük, hogy van, méghozzá Budafokon – ott még hagyományosan több pince működik, és ezekhez, hála az égnek és az elhivatottságnak, egyre szebb és jobb kóstoló-helyiségek tartoznak. A máig meglévő és használható pincerendszerek, illetve a közúti logisztika miatt ott viszonylag épségben tovább tudott élni a borászkodás – bár ehhez a szőlőt, illetve a leggyakrabban ma már a kierjedt bort legközelebb az Etyek-Budai vagy más, távolabb eső borvidékekről szállítják Budafokra érlelődni.
És csak a vicc kedvéért képzeljük el, hogy mennyibe kerülne ma mondjunk a Sas-hegyen, a Szemlőhegyen vagy akár csak Csillaghegyen összevásárolni 2-3 hektárnyi területet, földig pucolni onnan mindent és betelepíteni szőlővel. Ami ugye 3-5 év múlva terem először, de 10-15 éves korára erősödik meg rendesen, és akkor már tud annyi bort adni, ami eltarthat egy-két családot. Ha jó az évjárat és van kereslet a borra.
Óbuda és a belsőnek számító kerületek annyira átalakultak, hogy képtelenség lenne újra szervesen az élet részévé tenni egy olyan, mezőgazdaságinak számító tevékenységet, mint a borkészítés. Skanzenszerű zárványokat persze létre lehetne hozni elég erővel és elszántsággal, de hosszútávon ebben nem lenne sok köszönet. Inkább örüljünk annak, hogy a változatosság így lelkiismeret-furdalás nélkül gyönyörködtethet minket, és onnan kóstolunk bort, ahonnan csak kedvünk támad: a lényeg, hogy ez Óbudán történjen!

„A filmkészítés óriási cirkusz”

Hogyan kötődik Óbuda-Békásmegyerhez?

1980-ban költöztünk Békásmegyerre, a Füst Milán utcába, ötéves voltam, és a következő közel húsz évemet ott töltöttem. Ott nőttem fel, szereztem barátokat és élményeket, végigrandalíroztam minden utcáját keresztül-kasul. Rengeteg kaland és csibészkedés idilli dzsungele volt ez a betonrengeteg.

Fel tudná idézni a Tesó keletkezési körülményeit, a  helyszínválasztás okát, a független filmezés körülményeit, és azt, hogy mit jelentett mindez akkoriban? 

„Arról mesélj, amit ismersz” – akkoriban ez volt a vezérgondolat, így magától értetődő volt, hogy miről fog szólni és hol fog játszódni a történet. Az én fiatalságomról, Békásmegyeren. Így gyorsan és könnyedén elkészült a forgatókönyv, ami már eleve az általam jól ismert helyszínekre íródott. De praktikusan azt is tudtuk, hogy például a stáb étkeztetését a TÖLTIKE étkezdében fogjuk biztosítani. A film belső helyszínei családtagoké, rokonoké, jóbarátoké voltak. Számos háttérarc is a helyi ismeretségekből lett összeválogatva.

Valójában akkoriban így lehetett esélyünk arra, hogy filmet csináljunk egy rendes költségvetés töredékéből.

A film producere Durst György, aki a Duna Műhelyt vezette, szívvel-lélekkel támogatta a csillogó szemű ifjoncok szárnypróbálgatását, nélküle lehetetlen lett volna  végigcsinálni. A mi naiv lelkesedésünknek és az általa biztosított stabil háttérnek köszönhetően születhetett meg a film.

Fotók: Dyga Zsombor saját archívuma

Ha jól tudom, nem végzett filmes képzést. Mennyire volt rögös az út a filmkészítés gyakorlásához? 

Békásról jöttem, édesanyám barlangkutató, édesapám erdész, a környezetemben senkinek köze nem volt a filmezéshez, így eszembe se jutott, hogy egy felvételin esélyem lenne. Az viszont igen, hogy szépen lassan, lépésről lépésre megpróbáljak filmeket készíteni, nem a padban, hanem a gyakorlatban elsajátítani a szakmát.

Nyilván rögös út volt, de igazán élvezetes játék így tanulgatni, fejlődni, ameddig csak lehet.

Szerencsés vagyok, mert voltak producerek – Durst Gyuri, Major Pisti –, akik hittek bennem és bizalmat szavaztak, és mert egy fantasztikus alkotói gárdát sikerült magam köré vonzanom, nélkülük soha sehova nem jutottam volna.

Az alkotógárda szerves részét alkotják a színészek. Hogyan alakult ez a Tesónál? Részben profi színészeket látunk, illetve olyanokat, akik későbbi filmjeiben is szerepeltek.

A filmkészítés mindig óriási cirkusz, rengeteg ember közös munkájának eredménye, amit a vásznon látunk, de mindez semmit sem ér a színészek nélkül. Ők azok, akik elvarázsolják és magukkal ragadják a nézőt, a mozi pedig erről szól. Ők az abszolút origói az alkotásnak. A Tesóban olyan fiatalokkal dolgozhattam, akiket barátaimnak mondhatok, és akikkel együtt kezdtük elsajátítani a filmezés csínját-bínját. És persze ott volt Elek Feri, az egyetlen, aki castingon kapta meg C.C. szerepét. Vele akkor kezdődött a barátság. 

Hogyan képzelhető el a független filmezés ebben az esetben? Sokan eljöttek barátságból együtt dolgozni?

A stáb nagy részét haverok, unokatesók és közelebbi rokonok tették ki, illetve volt néhány valódi szakmai hozzáértést igénylő feladat, amire sikerült profi kollégákat verbuválnunk. És hát persze mindenki ingyen, az alkotókedvtől hevülten, a reggeliért meg az ebédért cserébe izzadt három hetet 2002 nyarán.

Nem független filmezés volt, hanem egy naiv, amatőr filmes táborocska, ahol először próbálgattuk a szárnyainkat.

Durst György producert említi a film kapcsán. Milyen volt a gyártói háttér? A stáblistát olvasva sokan támogatták a filmet, ezt ki fogta össze? 

A film producere Durst Gyuri volt, de valódi gyártó csapat nélkül vágtunk bele a forgatásba. Czakó Juci vágó, Lovas Bazsi forgatókönyvíró és jómagam láttuk el a gyártási, szervezési feladatokat, míg Horváth Árpi operatőr intézte a technikai dolgokat. Kezdők voltunk, boldogan csináltuk, hogy csinálhassuk. Szerencsénk volt és sokan támogattak. 

A Tesó filmre készült. Ez ma azért ritka. Hogyan jött az ötlet, összefügg-e ez a filmkészítés romanticizmusával, a valódi film készítés szeretetével? 

Abban az időben még nem létezett digitális technika, ha filmet akart készíteni az ember, filmre kellett, hogy forgasson, sok esetben 16 mm-re, jó esetben 35 mm-re. És mivel a film operatőre, Horváth Árpi 35 mm-es kamerát tudott kölcsönkérni ingyen ennyi időre, így mi erre forgattunk. Miután szóba se jöhetett, hogy pénzért film-nyersanyagot vásárolhassunk, így mi Árpival Budapest összes reklámstúdiójába bekopogtattunk, hogy elkunyeráljuk a maradék filmtekercseiket, amik ott álltak a hűtőikben, egy-egy reklámfilm-forgatás után.

És hát persze mosolyogtunk, meg szemünk révült az együgyű eltökéltségben, így mindenki nekünk adta, amije volt.

Ma már bárkinek a telefonja, vagy fényképezőgépe is elég lenne ugyanerre, és forgathat amennyit csak akar, de nekünk jó volt érezni a megszerzett filmtekercsek súlyát, és óriási fegyelemre is tanított, hisz csak annyi nyersanyagot sikerült összekuncsorogni, hogy minden felvétel maximum kétszer volt megismételhető.

A werkfilmben, illetve az alkotók későbbi visszaemlékezéseiben nagyon jó hangulatú forgatásról számolnak be. Ez min múlt? Törekszik egyébként a jó hangulatra forgatásokon? 

A filmesek vidám népség, a hosszú hetek, a közös munka jól összehozza az embereket, szinte mindig bensőséges, családi hangulat alakul ki a forgatásokon, a közös cél, a film születése mindenkinek szívügye. Ha meg ingyen vállal ilyet az ember, akkor azt csak szerelemből teszi, vidáman.  Nekem pedig fontos feladatom, hogy hatékony húzóerőként, energiával töltsem a stábot és a színészeket a hosszú maraton során.

A keletkezés idején sejtette, hogy kultfilm lesz a Tesó? Milyen visszajelzéseket kapott akkoriban és azóta? 

Fogalmunk se volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán bemutatják-e valaha a filmet. Nem terveztünk, nem álmodoztunk előre, minden energiánk a forgatásra ment, arra koncentráltunk, hogy minden snittünk, minden színészi alakításunk rendben meglegyen, és egy centivel se előbbre. A csinálás élménye olyan hatalmas volt, hogy bárhogy is alakult volna, sohasem bántuk meg, hogy belevágtunk. Azóta jó látni és hallani, hogy őszintesége, lazasága és szellemessége feledtetni tudja a Tesó rengeteg hibáját és bárdolatlanságát.

A Couch Surf (2014) óta nem készült saját filmje, ebben van tudatos döntés? 

Kitartóan írom a filmterveimet, és türelmesen kivárom, míg az égiek nekem szavaznak. Eközben rengeteg filmes kalandban veszek részt, amit imádok, és ami a szakmai fejlődésemet szolgálja, és még a betevőt is meghozza a családomnak. Mindig gyakorlatban tartom magam, hogy a lehető legjobb formában készen álljak majd a saját filmemre.

Van abban lemondás, hogy az elmúlt években mondhatni alkalmazott filmrendezőként dolgozott (Jófiúk, Hadik, Aranyélet), vagy ez inkább a profizmust jelenti, és nincs különbség? Igazából mi a rendező szerepe ezekben a helyzetekben?

Engem elsősorban a filmkészítés élménye mozgat, így nem okoz gondot a rendezői státuszból átállnom asszisztensi, second unit, technikai vagy akciórendezői módba.

Kifejezetten élvezem a változatosságot, a feladatok ezerarcúságát, a más jellegű felelősséget, az irányított, határok közt mozgatott kreativitást.

A fent sorolt alkotásokban más és más feladatkörben dolgoztam. A Jófiúkban alkalmazott rendezőként, csak a napi forgatások megrendezésében volt felelősségem, a forgatókönyv, a szereplők, a stáb, a helyszínek stb. már adottak voltak. Kapitány Iván vezető rendező-producer-showrunner világában kellett elmerülnöm, és a lehető legjobbat kihoznom az anyagból. A Hadikban technikai és akciórendezőként vettem részt, ennek a filmnek a léptéke (sok száz kaszkadőr, sok ezer statiszta, monumentális jelenetek és akciók) igazi kihívást jelentettek, és mivel mindig is szerelmese voltam a kosztümös, lovaglós-kardozós kalandfilmeknek, kihagyhatatlan lehetőségként vetettem bele magam.  A csatajelentekért, a párbajokért, a lovaglásokért, a látványért és az összhatású filmélményért feleltem. Az Aranyélet vezető rendezőjeként sokkal nagyobb és átfogóbb szerepem volt, itt a forgatókönyv alapján nulláról kellett felépítenem a sorozatot. A szereposztás, a helyszínek, az akciók, a történet világának és vizuális koncepciójának, a sorozat filmnyelvi stílusának kitalálása volt a feladatom. És aztán persze a kivitelezés, amit egy kiváló stábbal, rengeteg jóbaráttal, Marosi Gábor operatőrrel, Czakó Judit vágóval, az Uptown Felazzal és rengeteg mindenki mással, négy éven keresztül, tűzön-vízen át küzdöttünk. Az Aranyélet éppen olyan volt, mintha a saját filmemet forgattam volna, és ez mindennél nagyobb élményt jelentett.

Nyilatkozta, hogy milyen nehéz a filmes szakmában talpon maradni. A nehézségek idején mi az, ami segít túllendülni? 

Az alkotói ösztönök, az alkotásvágy és a kreativitás más jellegű kiélése. A korábban említett munkákon túl számomra a forgatókönyvírás a legjobb játszótér, hisz ez az egyetlen a filmkészítésben, amihez semmi nem kell, csak papír, toll, meg az indíttatás és kitartás, hogy elmesélj egy újabb történetet. Minden más milliókba kerül. Az írás a teljes szabadság és a merészség ideje.

Van egész estés filmprojektje most? Lehet erről beszélni? 

Természetesen mindig van újabb és újabb terv, két nagyszabású játékfilm, illetve egy saját ötlet alapján kerált sorozat, de ezekről csak akkor érdemes beszélni, ha meg is valósulhatnak. Most a legközelebb egy horrorfilm tervem van a gyártáshoz, amit Hegyi Frigyes forgatókönyvíróval közösen írtunk, a címe Szuka, és minden valószínűség szerint jövő nyáron forgatjuk.

Járt mostanában Óbuda-Békásmegyeren, szeretne visszatérni? 

Szüleim kétlaki életet élnek, az év nagy részét vidéken tengetik, de a téli „rezidenciájuk” továbbra is Békáson van, így a karácsonyok mindig ott telnek. Harminchárom éve ugyanabban a panelnappaliban, ahol anno a Tesó forgott, és ahol aztán az Aranyéletben a Miklósi család a sorozatzáró karácsonyát töltötte.

Maxizmus

Milyen volt a ’70-es évek elején Óbuda? Akkor még épült a lakótelep, ugye?

A lakótelep, az nagyjából megvolt, de akkor épült a Kerék utcai suli, vagy ahogy abban az időben hívták, az Ilku Pál Általános Iskola. Emlékszem, volt egy ovis barátnőm a környéken, akivel együtt loptuk az építőanyagot onnan, hogy ne épüljön fel az iskola. Mert sejtettük már, hogy oda kell majd járni.

A szabotázst nem lehet elég korán kezdeni… Voltak nagy bandázások a környéken?

Később. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a Kerék utcai játszótéren jártunk össze sokat, télen meg persze beszorultunk a lépcsőházba, a lakók nagy örömére. Akkor ismerkedtünk meg igazából azzal, hogy mi is az a punk.

Hogyan?

Részemről úgy, hogy még általános iskolában, tehát ’78-79 környékén kaptam egy kazettát valakitől, amin a Sex Pistols Never Mind The Bollocks című albuma volt. Igen ám, de rádióból, középhullámról fölvéve, aminek az volt a következménye, hogy két rádióállomás hangja néha összecsúszott. És az egyiknél mondjuk a londoni szimfonikusok játszottak valamit, az keveredett a Pistolsszal. Ami azért elég érdekes dolgot eredményezett. De amikor meghallottam, egyből mondtam: ez kell!

Fotók: Katona László

És hogy lett ebből zenélés?

Ösztönösen jött, már általánosban gondolkoztam azon, hogy „Hú, zenekar, az milyen lehet!” Zenei képzettségem annyi, hogy jártam egy évig Balázs Oszi bácsihoz, aki ismert zenész, zeneszerző volt (Balázs Oszkár 1936–2018, 1975-től tanított Óbudán az Állami Zeneiskolában – a szerk.). De nem voltam túl lelkes, a házi feladatot sohasem csináltam meg, ő pedig büntetésből a fülemet huzigálta. Ezt viszont az én büszkeségem nem engedte, úgyhogy mondtam, „Nekem ebből elég, nem megyek többet”. Pedig még a tévében is szerepeltünk, xilofonoztam. Mindezt általánosban, elsős koromban. Hát őrület! Aztán képes volt Oszi bácsi eljönni, és felkaputelefonálni hozzánk, hogy „Miklós jöjjön már, mert olyan tehetséges, kár lenne abbahagynia”, de én öntudatos voltam, mondtam, hogy „nem”. Viszont együtt kezdtem például Dorozsmai Petivel (2019 őszén készült vele interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.).

Hát ő nem hagyta abba, őt nem zavarta a fülhúzás. És egy kicsit jobb dobos lett, mint én.

Innen hogy vezetett az út a Kretenshez?

Tulajdonképpen már ’79-ben is volt zenekar, de én onnantól számítom a megalakulást, amikor először felléptünk, ’81 februárjában. Addig leginkább csak az volt, hogy haverok összejártak, és próbáltak próbálni. Akkor még messze nem az a felállás volt, ami ismertté vált, Hemü (Hegedűs Attila, a Kretens jelenlegi énekese) sehol nem volt, Hrutka Robi (2018 tavaszán jelent meg vele az interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.) még énekelni próbált… Őt az általános iskola előtt vártam meg, mert hallottam, hogy tud szájharmonikázni. Mi nem akartunk szájharmonikát használni, de ennek volt valamennyi köze a zenéhez, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez. Aztán mi lett belőle, ugye? A dobcuccom úgy nézett ki, hogy a cintányér egy diplomatatáska csatja volt, a pergő pedig egy felmosóvödör. Az első, saját magunk által írt Kretens-sláger a Frászt nektek! című opusz volt, 13-14 éves korunkban. Nagy pergetéssel kezdődik, aztán üvöltés, „Váááá!”, és akkor megy. Na most, ezt képzeld el a felmosóvödörrel, meg Robi kis bátortalan, vékony hangú üvöltésével. Vicces volt. Fel is vettük szalagos magnóra, csak az a baj, hogy egyszer, amikor felújítás volt anyáméknál, kipakoltunk mindent, és utána a szalag valahogy a szemközti fán kötött ki. Pedig nem csak az első számunk volt rajta, játszottuk a Pistols-tól a No One Is Innocent című dalt is, amit a vonatrabló Ronnie Biggs énekelt eredetiben. Meghallgattuk, fonetikusan leírtuk a szövegét, aztán úgy játszottuk. Kár, hogy nincs meg az a szalag, az most milyen kincs lenne! Meg milyen mínusz pont a Kretensnek…

Mesélj az első időszakról!

Egyszerűen imádtuk csinálni. Ne felejtsd el, 15-16 éves kölykök voltunk, és nem jelentett problémát, hogy erősítőkkel meg dobcuccokkal villamosra kell szállni, és elmenni Rákospalotára, a Kozák térre, ott bepakolni. Persze, milliószor megtörtént, hogy odacígöltünk, aztán ott álltak a rendőrök, és mondták, hogy „Srácok, a mai buli elmarad. Technikai okok miatt.” És akkor haza.

Az, hogy komoly lett, annak köszönhető, hogy maga a punk elterjedt, úgy, ahogy. És lett belőle egy… mozgalom?

Most belemehetnénk mindenféle szocio-megfejtésekbe, hogy fiatalság, meg reményvesztettség, de ez nem lenne teljesen igaz. Ez nem London. Ott valóban ez volt, itt viszont, amennyiben a szocializmusban beszélhetünk középosztályról, akkor nagyjából onnan jöttünk, nem nélkülöző, földönfutó családokból. Valamilyen szinten minden tizenéves lázadó, mi egyszerűen a szürkeség, a bekussoltatott rend ellen próbáltunk szólni, hogy akkor én is majd, amikor nagy leszek, hajlongok, „Csókolom, művezető elvtárs!”, aztán farigcsálom az anyacsavart? Most persze az óbudai punkról beszélek: másról nem tudok, Szegedről Güzüéket kell kérdezni, de Óbudán azért nagyrészt ez volt.

Aztán jött a Meggyfa utcai balhé, ami után Téged is bevittek…

Amikor elkezdődött a Mos-Oi utáni vizsgálódás, őket előzetesbe helyezték, és mindenkit, akit fel tudtak kutatni arról a koncertről, behívtak a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Ez 1983, hát, 18 évesen azért ez nem volt olyan vidám dolog. Máig emlékszem, Riedl századosnak hívták a kihallgató tisztet. Az a jellegzetes komcsi csávó volt, feltűrt ingujjal, hogy azért számíts egy pofonra, ha arról van szó, de egy ujjal nem bántottak, kis pszichoterror volt csak. Magázott, persze, „Tudja, csak felemelem ezt a telefont” – akkor voltam érettségi előtt – „magát a büdös életben nem veszik fel semmilyen főiskolára, egyetemre. Felejtse el! Elviszik a határőrséghez, onnan fél évig ki sem dugja az orrát, az biztos. Eltáv? Ugyan már!”

Te miért kerültél bele a szórásba?

Annyi volt, hogy a koncerten odajött hozzám a Mos-Oi, és mondták, hogy nem jött el a dobosuk, ugorjak már be. „Nem is ismerem a számokat”. „Nem kell aggódni. Kettő-négy, majd bólintunk, és akkor megállunk.” Magyarul, én doboltam le azt a koncertet, amiből maga a botrány lett. És a kihallgatások végén mindig feltette Riedl százados a kérdést, hogy „Nem tudja véletlenül, hogy ki dobolt a Mos-Oi-ban?” Én meg mondtam, „Ó, olyan részeg voltam, hogy fogalmam sincs, nem tudom.” Ez így ment, ő mindig megkérdezte, én mindig letagadtam, aztán az utolsó kihallgatásnál jött megint, és amikor azt mondtam, nem tudom, rávágta: „De mi tudjuk.” Mondom, „Az baj.”

De végül megúsztam egy rendőrségi megrovással, nagy nyilvánosság előtt elkövetett államellenes izgatásért. 

Hogy alakult a civil életed?

Amikor befejeztem az Árpád Gimnáziumot, akkor volt a lázadó korszakom netovábbja. Mondtam, én nem leszek semmiféle értelmiségi köcsög, nekem főiskola, egyetem nem kell. És elmentem esti szakmunkásképzőbe cukrásztanoncnak. Ez leginkább abban merült ki, hogy az Atrium Hyattben tepsikről vakargattam, ami ráégett. Tartott talán másfél hónapig, de aztán ott is előjött a „fene nagy” büszkeségem. Dolgozott fölöttem egy fiatal gyerek, aki már elvégezte a sulit, és egyszer valamit beszólt. Volt egy hatalmas hűtőszoba, 10 centi vastag ajtóval, „Anyád!”, azzal rábasztam az ajtót, levettem a kötényt, és távoztam. Eddig tartott a cukrászéletem. Viszont a katonaság bejelentkezett, hogy elvinnének, úgyhogy elmentem a tanítóképzőre, ott nem kellett sokat tanulni, elvégeztem, utána Max bácsiként nagyon népszerű voltam a kiskölykök között, alsó tagozatos tanítóbácsiként. Ez tartott ’89-től ’93-ig, aztán elmentem reklámszövegírónak. Egy zenész ismerős kérdezte meg, nem írnék-e dalszövegek helyett reklámszöveget. Mondom, mi az a reklámszöveg? Aztán megpróbáltam, és ott ragadtam, most már harminc éve. Mondjuk, annyi lelkiismeret azért szorult belém, hogy az osztályomat végigvittem év végéig.

A Satöbbibe hogy kerültél?

 Volt egy lehetősége a Satöbbinek, amikor tényleg a befutás szélén álltak: ’86-ban a rádióban felvettek egy lemezt, ami szerintem a magyar poptörténelemben egy nagyon nagy durranás lehetett volna. Rohadt jó volt az az anyag, de végül nem adták ki, és amikor Erkel (Erkel László „Kentaur” díszlettervező, festő, zenész, énekes, érdemes művész – a szerk.) és Márió (Balassa Márió dobos – a szerk.) kiléptek, kellett nekik egy dobos. Annak ellenére, hogy én kőkemény punknak tartottam magam, imádtam a Satöbbit.

A pillanat örömét élveztem benne, azt, hogy fölmész a színpadra, és nem kötelességszerűen kell valamit csinálnod, hanem egyszerűen jól érzed magad.

És ahogy egyszer egy koncerten még nézőként a Böbe babára olyan röhögőgörcsöt kaptam, ott fetrengtem a nézőtéren, simán megtörténhetett már tagként is, hogy nem tudtam elkezdeni a dobolást, mert könnyezve röhögtem, mivel a két hülye, Seres meg Pethő elöl elkezdtek beszélgetni. Nekem a Satöbbi mindig is a végtelen, felhőtlen buli volt, szinte performansz-zenekar, mert nem igazán a zenéről szólt, hanem arról, hogy valami történik a színpadon, amin mindenki röhög, akár a színpadon van, akár a nézőtéren. Ami aztán idővel kicsit változott, ezért is váltak szét az útjaink. Ugyanaz történt, mint a belépésem előtt, ’86-ban, csak fordított felállásban: én maradtam volna abban, hogy bulizunk, jól érezzük magunkat, de ez kezdett elveszni, eljött az az idő, amikor a zenekar elkezdte kicsit túl komolyan venni magát. És ha valaki túl komolyan veszi magát, az sohasem jó. Ez az én felfogásom, és persze lehet fordítva is nézni, hogy én meg nem voltam hajlandó betartani bizonyos szabályokat, és igen, ittam a koncertek előtt, úgy léptem fel. De ha ez jó volt harminckét évig, akkor utána mitől változott volna meg?

Szintén ’86-os történet, hogy megpróbáltál disszidálni…

Nagy nehezen rábeszéltem egy haveromat, aki azóta is boldogan él Ausztráliában, hogy menjünk el innen a fenébe. Ő simán kiutazott, én viszont csak szervezett IBUSZ-úttal tudtam kimenni. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Már előtte frászt kaptam, mert kitalálta a sofőr, hogy legyen egy kis városnézés, én meg mondtam, nem lesz jó, időre megyek. Aztán amikor megálltunk egy kicsit pihenni, úgy tettem, mintha egy könyvesboltban nézegetném a könyveket, hátrasandítottam, és amikor nem figyelt senki, elsprinteltem a francba. Jött a traiskircheni láger, saját hibánkból fent töltöttünk majdnem egy hónapot a karanténban, végül hazajöttem az akkori barátnőm miatt, akivel aztán persze vége lett. Már itthon voltam, amikor a haverom hívott, hogy megkaptam az orvosit és egy-két hónapon belül utazhattam volna Ausztráliába…

És amikor hazajöttél, mi történt? Mert azért gondolom, nem nézték jó szemmel, hogy megpróbáltál lelépni…

Ugyanúgy kihallgatások sorozata következett, és elvették az útlevelemet. De ott volt egy erős történet. A kihallgatásokon, a háttérben ücsörgött egy fiatal fazon, meg se szólalt, nem is értettem, mit keres ott. Aztán egyszer csak megszólalt. „És hallom, maga új zenekart csinált a Kiliánnnal, meg a Kalevivel?” Mondom, mi van??? Akkor éppen szünetelt a Kretens, és tényleg csináltunk egy ilyen próbálkozást, velük (Kilián Zoltán basszusgitáros és Kuczka Kalevi billentyűs, később a Korai Öröm alapítói – a szerk.), meg az Aurórás Botos Krisztával, ami nem is lett volna rossz, de komolyan, annyira titokban tartottuk, hogy szinte senki, még a közvetlen környezetünk sem tudott róla.

És az ürge bemondta. Teljesen ledöbbentem: ezek aztán mindent tudnak. De hogy miért fontos ez nekik? 

A ’90-es évek azért már felemásra sikerültek, és végül a Kretens feloszlott…

Igen, szegény Bozsó Bandi meghalt ’96-ban. De már előtte is szétmentünk. Robi kilépett, persze nagy űrt hagyott maga után, áttértünk, ha nem is HC-s, de rockosabb, durvább, kevésbé dallamos vonalra. De nem nagyon ment, abbahagytuk. A huszonöt éves koncertre aztán visszajött Robi, és jött vele Gijo (Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) is, na, az félelmetes páros volt. De ők azért kicsit más kvalitású zenészek, minthogy megelégedjenek azzal, hogy egy Gyilkosomat eljátszanak, úgyhogy egy idő után elmentek. Mi meg próbálkoztunk sokféle taggal, de istenigazából nem működött a dolog, akkor stabilizálódott csak a helyzet, amikor jött Dandy (Dobai Dániel – a szerk.), meg Kovács-Moletz Gábor, a mostani gitáros.

És hogy lett vége a Kretensnek?

Részemről úgy, hogy megint csak megpróbáltam külföldre távozni: egy fél évet lehúztam Tenerifén.

Mitől van benned ennyire mehetnék?

Nagyon a bögyömben van ez az ország, amióta megszülettem… Csak nézd végig a Kretens-szövegeket, ott van a Na és?, „Jól elcseszte, aki teremtette/ahogy szülte, máris eltemette/Na és, mondta/ez csak apró tévedés.” Vagy a Kocsmaország: „Szép ez az ország/Kocsmaország/Köpj csak a földre/Mindenki köp rád.” Ennyit erről. Mostanra odáig jutottam, hogy külföldön letagadom, hogy innen jöttem…

De utazni egyébként szeretek! Nem kevés pénzt költöttem erre, vehettem volna sok mindent, de ez az egy dolog, amit biztos, hogy nem vehet el senki tőlem.

Még 2000-ben kezdtük, és rögtön beleugrottunk Fekete-Afrika legmélyébe, Kamerunba: hát, a kultúrsokk nem kifejezés az élményre. Viszont annyira benne volt a feeling, nem véletlen, hogy utána minden évben mentünk. Rengeteg kalandunk volt, szobáztató motelban, keresztény szálláson, mindenféle helyeken aludtunk, itthonról vitt porleveseket ettünk, volt, hogy azon merengtem minden papír nélkül, hogy én leszek az első fehér rabszolga Zanzibáron… Feketén béreltünk autót, lefényképeztük a csávót, hogyha elkapnak, akkor legyen valami bizonyítékunk, hogy nem loptuk. Mindenhol nagy szenzáció voltunk fehér emberként, rövidgatyában, ott rövidgatyát csak a gyerekek hordanak. Egy öregember ült a vályogkunyhó előtt, és csapkodta a térdét, úgy röhögött rajtunk. 

A Satöbbiben még utána is játszottál, de a Kretensben már nem. Könnyű volt elengedni?

Nem! Hát a Kretens az én gyerekem, én voltam az egyetlen, aki tényleg a legeslegelejétől ott volt. Hemüvel amúgy soha nem voltunk nagyon egy hullámhosszon. Amikor együtt voltunk, akkor is „két dudás egy csárdában” jelleggel ment az egész, csak én voltam talán egy kicsit erősebb dudás. Viszont amikor elmentem, akkor nyilván ő lett az egyeduralkodó. Én csak annyit kértem tőle, amikor letettem a lantot, hogy ne tegye tönkre mindazt, ami a Kretens névhez kötődik. Egy ideig nem is volt baj, de aztán most megjelentek a legújabb dolgok, és hát az nagyon nem az én világom. Az, hogy zeneileg milyen, egy dolog, de szövegileg… Miről beszélünk? Ez a Kretens? Ezt azért nehéz nem zokon venni. Amúgy meg a dobomból lett egy gyönyörű szép kerti bútor… Sorszámozott Sonor Lite, tehát nincs olyan sok a világon belőle, nekem tökéletes dohányzóasztal, a felsőtam pedig egy puffszerű ülőke lett…

 És az sem piszkál, hogy szövegeket írj? A mostani világról lehetne…

Hú, nagyon csúnya szövegeket tudnék írni, de borzasztóan csúnyákat! De magamnak nem írok. Ha lenne zenekarom, az persze más lenne.

Régizene, újszerűen

Manapság a „laikusok” számára kevésbé ismert régizene még mindig kissé „underground” vonalat képvisel. Hogyan talált rád a régizene vagy te őrá, és van-e olyan kezdeti, kulcsfontosságú esemény az életedben, amelyhez mindez kapcsolható. 

Szerencsés időben születtem, a táncházmozgalom és a régizenei mozgalom hőskorában voltam kisgyerek. ’74-es vagyok, tehát épp sikerült beleszületnem abba, amikor ezt már engedélyezték, néha rádióban, tévében, sőt lemezeken is hallható volt, s  viszonylag sok koncerten is. Emiatt nem tudom meghatározni a nullpontot, amikor először hallottam ilyet, mert mindig hallottam, a lemeztárunkban is bőven volt régizene. Nálam az énekelt vers, a népzene és a régizene jól megfértek egymás mellett. Nem tartom ezeket külön műfajnak, főleg gyerekfejjel nem tartottam annak. Népzenei és régizenei hangszerekkel itt, Óbudán ismerkedtem meg először, az Óbudai Népzeneiskolában (akkor: III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tanszaka), ahol Lányi György dudatanár fogadott tanítványául. Ifj. Csoóri Sándor volt a kamarazene-tanárom, és már ekkor megismerkedtem a kobozzal is. 1986 őszén érkezett hozzánk Kobzos Kiss Tamás, aki már akkor élő legenda volt. Nagyon jó tanáraim voltak, ma is többek között ebből a szemléletből, a felszabadult, improvizáló, de ugyanakkor a fegyelmezett, közösségi erőt képviselő zenélésből táplálkozom.

Tehát például azt, hogy hogyan zenéljünk jól kamarában, én itt, Óbudán tanultam meg. Ez egy örök óbudai kötődésem lesz!

Mégis azt tartod magadról, hogy nem vagy képzett, tanult zeneművész. Miért?

Sok szép régi ábrázolás van, ahol az usus és a scientia méri össze az erejét, ez az antik világban Apollón és Marszüasz küzdelme. Ilyen formán én az Usus mellett gyakorló zenészként éltem az életemet – ez is egy szerep egyébként. Nem azt jelenti, hogy nélkülözi az alkotást, de nélkülözi azt a fajta magas képzettséget, amitől egy komolyzenész zeneművésznek nevezheti magát. Egyébként a korszakból is adódik – 80-as évek –, hogy nem nagyon volt a magasabb képesítéshez intézmény hazánkban, az Óbudai Népzenei Iskolánál például nem is volt magasabb. Ma már vannak egyetemi régizenei műhelyek is, ezek közül kiemelkedik Miskolc és Szeged.

Mikortól „játszod” ezt a szerepet?

14 éves koromig főként otthon, a szalagos magnóval egymásra vett sávokon játszottam egyedül régizenét, sokféle hangszerrel, de nem bírtam tovább, hogy nincs kivel zenélni. Ekkor, nyolcadikos korom után sikerült megalapítani a Musica Historica együttest, Illés napján, stílusosan, mert mindannyian beatzenekedvelők is voltunk, de nekünk a régizene a rock’n rollunk, nekünk ebben kellett kiteljesítenünk magunkat. Már akkor kiderült, hogy amit más műfajokban tanul az ember, az itt jól lecsapolható, merthogy a régizene egy univerzum, s talán nem is szabad egységesként kezelni.

Kik voltak a példaképek, akik inspiráltak ezen az úton?

Több műfajt is említek, ahogy már mondtam, nálam ezek összeérnek: a Muzsikás, a Téka és a Sebő együttes. Náluk egyszerre volt műsoron énekelt vers és magyar népzene. Sőt, Sebő Ferenc játszott régizenét is, közreműködött Benkő Dániel egy-egy lemezén vagy a Peire Vidal-albumon. Tehát érezhető, hogy az alapító atyák is úgy gondolták, hogy nem egy folyosót építenek, hanem egy teljes épületet, amiben lesznek folyosók, oldalra nyíló termek, és lehet benne közlekedni. A legközelebbi példaképem a sok közös munka miatt is Kobzos Kiss Tamás, lantművészként pedig Szabó Istvánt tartom az első számúnak – aki egyébként épp egy reneszánsz lantlemezt készít, amelynek én leszek a kiadója, s megtisztelő, hogy együtt dolgozhatok vele. Ihlető volt számomra L. Kecskés András, a lantos-énekmondó irányzat központi alakja. Inspirált, hogy ekkor élte hőskorát a nyugati típusú reneszánsz consort zenélés, a reneszánsz udvari muzsika megszólaltatása. Ennek közelebbi megismerését egy másik – szintén óbudai vonatkozású – atyamesternek, Czidra Lászlónak köszönhetem, akinek előbb keszthelyi kurzusain, majd lakásán vendégeskedve tanulhattam sokat.

A kihagyott diplomák helyett, amiket úgysem lett volna hol megszerezzek, tőlük kaptam az igazán használható útravalót!

A régizenének manapság egyre többféle megnyilvánulási formája van, sokszor aszerint is különböző, hogy ki a célközönség, legyen szó nyugatról jövő formákról vagy helyben alakultakról, egyéni elképzelésekről. Vannak metálkoncerthez hasonló előadások, ezzel párhuzamosan fut a fantasy műfaja, s mindezek mellett ott vannak Nyugaton a régizenei akadémiák, egyetemek. Szerinted létezik hitelesen előadott középkori zene? Lehet-e egyáltalán hitelesen rekonstruálni e letűnt korok zenéjét, s ha igen, mi lehet ennek a helyes útja?

 Ehhez többféle út vezet. Ha dzsippel mész ki a lóhoz a hegyoldalba, teljesen mindegy utána, hogy milyen nyerget raksz rá, akkor te nem a lovon közlekedsz, hanem a kitüntetett alkalomra igénybe veszed a ló adottságait. Ma már mindenféle középkori hangszert megcsináltak, látszik az internetes posztokon, felvételeken, hogy a hangszerkészítők ötletessége határtalan. Már a világ szinte összes templomának kőfaragványát (hangszerábrázolását) használják valamilyen formában valamelyik együttesben. Tehát a tárgyi kreativitás adott. Ha ehhez zenei is járul, akkor vagyunk ott, ahol ők voltak hajdan. Van egy autentikus hangszerünk és hozzá egy zenei nyelvünk, amelyet nem minden városban „beszélnek” egyformán. A régizenének megvannak a kulturális dialektusai, amiben mi, kelet-európaiak nagyon érdekes ágazat vagyunk. Nem ugyanúgy játsszák Nyugat-Európában ugyanazt az alaprepertoárt, mint itt nálunk, például a trubadúr- és trouvère-énekeket vagy a Minnesangot. Ez utóbbit német nyelvterületen kívül nem nagyon hallani, pedig csodálatos gyöngyszemei vannak. A dallamok kissé egykaptafára járnak, de az előadásban valószínűleg régen is alaposan felöltöztették azokat. Ha ezt kihagyjuk belőle, akkor tényleg a csontvázat nézzük az állat helyett. 

Azt szoktuk mondani a zenekarunkban, hogy mi nem hiszünk a kőtári stílusban, ki kell jönni a kőtárból. A régizene egy épület, amelyben lakni lehet, még ha esetleg nincs is minden szobában villany, csatorna, de a hely élhető! A régizenei mozgalom kezdetéhez képest ma nyilvánvalóan sok mindent máshogy játszunk. A világzene hatása is folyamatosan érzékelhető, úgy szoktuk mondani, hogy mostanra kissé „elworldösödött” a régizene. 

Magyarországon kicsit más a helyzet. Egyszerűbb, mert mi a Kodály–Szabolcsi-hagyomány miatt a népzene primátusát, illetve a népzene és a zenetörténet párbeszédét tanultuk már az iskolában. Ebbe mi jobban belenőttünk, ráerősített a nálunk régóta létező verséneklés kultúrája, az abba felszűrődő egyéb zenei irányzatok – ha a Kalákára és Sebőékre gondolunk, a latin-amerikai kultúrától a Balkánig terjedő skálán mindenféle zene egyszerre volt jelen ezekben a műfajokban, de közben magyar szöveggel. Ezek a technikák az évtizedek alatt fokozatosan beépültek a régizene gyakorlatába is, s ezeket ma tetten érhetjük, ha tetszik, ha nem.

A mi együttesünk a balkáni zenéből tanult sokat, mert a tanáraink is abból tanultak, illetve a törökből.

Benne kell, hogy legyünk előadás közben egy alkotói-előadói folyamatban, mint például legutóbb Székesfehérváron, a Koronázási Ünnepi Játékokon, ahol a felvonuláson egy jó órán át kellett a dudát fújni megállás nélkül. Ilyenkor szinte egymást hívják a dallamok a hangszeren, mert a tempót tartani kell. Hol ezt játsszuk, hol azt, valamit ismétlünk. Miről épp mi jut eszünkbe, ahogyan ez régen is történhetett.

Akkor ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni belehelyezkedni a hajdanán élt zenész szerepébe?

Igen, e nélkül nem megy. Fontos, hogy ne rontsuk el. A régiek örülnek, hogy a modern kor embere újra játssza dallamaikat, de azt ne játsszuk annyival rosszabbul, hogy az a régiekre rossz fényt vessen! Ne csináljunk gagyi dolgot a hajdani szerzők magas szándékaiból, magas művészetéből! Legyünk alázatosak, és tiszteljük meg a régieket azzal is, hogy nem csinálunk bazári árut a műveikből, nem adunk gellert az egész műfajnak azzal, hogy aláássuk a tekintélyét. Ezzel a hallgatóságot is lenéznénk! 

Egy egyszerű dallam is lehet felemelő, ha azt jól játsszák, s nagyon fontos az is, hogy tudjon belülről szólni, járja meg a belső utat a zene, ne csak kifelé szóljon. A régizene elsősorban introvertált műfaj. Az egyetemeknek is köszönhetően egyre profibbá válik a nyugati régizenélés játéktechnikája. Ez nagyon hasznos, de biztos vagyok benne, hogy a belső hitelességgel sokaknak még gondjai akadnak. Jól elénekelnek, elzenélnek, de hogy azt egy belső víziónak éld meg, hogy abban a korban is utazzál közben, szemedet lehunyva mondjuk egy gótikus katedrálisban járj, azt azért kevesen érik el. Ehhez egy kicsit összművészetinek kell lenni, nagyobbra nyitni az ajtót, hogy ne csak a kulcslyukon át lássunk. Ez egy ilyen műfaj.

Ha például Óbuda Anjou-kori zenéjét szeretnénk megidézni, mihez nyúlhatunk, vannak forrásaink?

Ismét el kell hangoznia Szabolcsi Bence nevének, idén van halálának az 50. évfordulója. Hatalmas, európai szintű zenetudós volt, elméletei zömmel ma is helytállók. A dallamvándorlásról szóló is, tehát nyugodtan használhatunk számos nyugati forrást, amelyekről feltételezhető, hogy eljutottak Közép-Európába a vándorzenészek, illetve a nemesi, királyi, királynéi udvarokban szolgáló és velük utazó zenészek által. Egy híres Minnesängernek talán nem kellett azokban az időkben sem mindig jelen lennie művei előadásánál, hiszen azt játszották mások is, ahogyan ma is eljátszunk mondjuk Beatles-számokat vagy más szerzők dalait.

A középkornak és a reneszánsznak is megvoltak a maga slágerei, amelyek Európa-szerte hallhatók voltak. Magyar források, kották sajnos nincsenek az Anjou-korból a világi zenére vonatkozóan.

No és mi a helyzet az egyházi dallamokkal?

Ez kicsit bonyolult, mert gregorián dallamoknál már találunk bőven hazai forrást is. Ezek különösen izgalmasak, mert a gregoriánra vonatkozó általános szabályokon belül érezhető rajtuk egyfajta hazai sajátosság, regionális zenei nyelv. Ezt a Dobszay-iskola kutatásai igazolták.

Te hogyan látod, a mai régizenész nemzedéknek hazánkban mi a feladata, szerepe az első nagy generációhoz képest?

Ezt úgy szoktam mondani, hogy a nagy elődök, az első nemzedék a lovasságot képviselte, akik utat vágtak nagy lendülettel, szédületes dolgokat csináltak, mozgalmat teremtettek. A következő nemzedék, a miénk ezt már nem tűzheti ki célul. Nekünk erős gyalogságnak kell lennünk, olyannak, amely ezt a rengeteg értéket, amit az előttünk vágtató lovasság megszerzett, felfedezett, nem hagyja elveszni. Csiszolgassuk tovább, tegyünk hozzá, hiszen van még mit kipróbálni és elolvasni. A mi generációnknak jutott feladatul a tanítás is: ez felel meg az íjászatnak vagy a tüzérségnek. Mostanában egy Balassi-hangoskönyvet készítek egymagam, és igen nagy öröm olyan verseit dallammal kipróbálni, amelyekhez eddig még nem nyúltam, mástól sem hallottam. Nyugodtan hajózzunk tehát tovább az ősöknél!

Otthon Óbudán, otthon a nagyvilágban

Hogyan kezdődött az óbudai szakasz a zenekar életében? 

A Selmeci utcai próbaterem épülete 1991-ig volt a Budapest Film tulajdonában. A Budapesti Fesztiválzenekar 1992-ben állandósult, előtte szabadúszó tagsággal rendelkező ún. staggione zenekar volt, amely a fellépések, turnék alkalmaira állt össze. Leendő otthonaként mozik merültek fel, végül véletlen folytán került ide a zenekar: bérleményként megkapta a Fővárosi Önkormányzattól a helyszínt, így lettünk óbudaiak. Az épület egyébként 1924-ben épült munkásotthonnak, jövőre lesz százéves.

Aztán volt szocialista pártház, gondnoki lakással, majd mozivá avanzsált, mi lényegileg ebben a formájában vettük át, alakítottuk át. A zenekar nagyon szereti, harminc éve mi lakjuk.

Jó ideje az együttes irodái is Óbudán vannak.

2010 körül a Lajos utcában kötöttünk ki, aztán a Polgár utcában az OTP mellett, most pedig a Bécsi úton van a főhadiszállás. Szerettünk volna a próbaterem közelségében maradni. Volt olyan próbálkozás, hogy a próbatermet építsük át, bővítsük ki, de mivel nem a miénk, így ez nagyon nehéz lett volna, ráadásul nagyon nagy beruházással járna. A közönség szempontjából sem feltétlenül praktikus, ha összekötjük a kettőt.

A próbaterem koncerthelyszín is. Ezt ma már más zenekaroknál is tapasztaljuk, de a Fesztiválzenekar ebben élen járt a Kakaókoncertekkel.

A Kakaókoncertek még a Merlin Színházban kezdődtek, de mikor megkaptuk a próbatermet, egyértelművé vált, hogy ideköltöznek a kisebb hangversenyek. A Kakaókoncertek a mai napig itt vannak, a Vasárnapi kamarakoncert szintén, illetve régebben a Haydn-Mozart-sorozat – amely a mostani Concertino-sorozatnak felel meg, és a Zeneakadémián fut – szintén itt zajlott.

Van lokális közönségük, vagy ugyanazok járnak ide is, mint a Müpába?

Nem mérjük, így nem tudom, mennyire vált óbudaivá a közönségünk, de feltételezem, hogy több óbudai érdeklődik irántunk azáltal, hogy itt vagyunk, könnyen elérhetően. Ezzel együtt azt gondolom, a Fesztiválzenekarnak saját közönsége van, amely nem a helytől függ.

Kicsit beszéljünk az Ön munkájáról. Hány zenésszel áll napi szinten kapcsolatban?

Nagyon sokkal. Van egy állandó tagság, de gyakran kellenek kisegítők, emiatt rengeteg a „külsős” zenész. Sok fiatal jön, külföldiek is, a világ bármely pontjáról. Ennek az az egyik üzenete, hogy nyitottak vagyunk, másrészt itthon a legtöbbet turnézó zenekar vagyunk, világviszonylatban is sokat utazunk. Ez egy nemzetközibb csapat.

Ön a zenekar technikai mindenese, ez azt jelenti, minden turnén részt kell vennie?

Alapjában minden turnén ott vagyok. Mióta elkezdtünk operákat is színpadra vinni, adódik úgy, hogy egy-egy rövid, egy-két napos turnéra nem tudok elmenni.

Ha a zenekar megjelenik a világ bármely koncerttermében, bárhol meg kell teremteni az otthonos légkört. Mégis: vannak olyan helyszínek, ahová „hazajárnak”?

Sok nagyvárosban vagyunk visszajáró lelkek: Párizs, London, Brugge, Edinburgh… Amerikában is legalább harmincszor voltunk. Számos koncertteremben a helyi stáb is megismer, mikor megérkezünk. Németországban Münchent, Frankfurtot, Kölnt, Olaszországban Torinót, Svájcban Genfet említeném.

És a hazai koncerttermekben?

A Müpával a kezdetektől partneri együttműködésünk van, napi szinten jelen vagyunk, az operáinkat is itt mutatjuk be, kivétel most a Pelléas és Mélisande, melyet Olaszországban mutattunk be, szeptemberben kerül a Müpába.

Amikor a Müpa nyitott, feltűnt, hogy a BFZ zenekari ülésrendje alkalmazkodott először (és azóta is legjobban) a terem akusztikájához. Mikor alakult ki az ülésrend?

Még a Müpa nyitása előtt, a kétezres évek elején. Elég régóta bevált, ehhez ragaszkodunk – minden zenekarnak van saját ülésrendje, amelyen ha nem muszáj, nem változtatunk. Ezt Fischer Iván határozta meg, akusztikai szempontok alapján.

A nagybőgők leghátul-középen helyezkednek el, a sztereó hatás miatt. A zenekar tagjai megszokták az ülésrendünket, hangzásunkat, ha ez változik, nehezebb egymáshoz igazodni.

Ehhez mindenütt minden infrastruktúra adott?

A nagy koncerttermekben igen.

És a Hősök terén?

Ez a helyszín mindig kihívás számunkra, mindent építeni, építtetni kell, ott minden bonyolultabb. A közel egy évvel korábbi területfoglalási engedély beszerzése nem egyszerű, kitér az összes elhelyezett tárgyra, és tartalmazza a műszaki leírásokat is. Sokan dolgozunk rajta, nagyon összetett feladat. Vannak partnereink a fénytechnikában, színpadépítésben, hangtechnikában, képi rögzítésben. Ez is csapatmunka. Itt főleg logisztikai feladataim vannak, összefésülni a művészi elvárásokat a megvalósíthatósággal. Az előrelátás a legnehezebb, koncert közben már nem szerencsés változtatni a dolgokon. Az évadterveket 3-4 évre előre szervezzük, a turnék adják az évad gerincét, ehhez alkalmazkodnak az itthoni koncertek, a műsorok. Ez egy nagyobb logisztikai háló, mint azoknál az együtteseknél, amelyek csak itthon koncerteznek. A turnéknál minden sokkal bonyolultabb. Ha felmerül egy igény, pl. egy fesztivál-meghívás, akkor először nekünk kell mérlegelni, hogy a meghatározó keretek között (pl. dátum, távolság) létrejöhet-e a koncert.

Volt olyan, hogy nem sikerült?

Olyan volt, hogy nem valósult meg. De olyan is volt, hogy menet közben módosítottak egy dátumot, és a Birmingham és Belgrád közötti utazónap kiesett, sajnos ettől a két város nem lett közelebb, a 2200 km-t egyik napról a másikra meg kellett tennie a kamionunknak.   

Hogy lesz valaki a BFZ technikai vezetője? Kell hozzá végzettség?

Eredetileg fafúvós hangszerész vagyok, tanultam zenét is, és szeretem a zenét, a hangszereket. Nagy élvezet, ha játszanak, nagy motiváció. Elég hamar a zenekarnál kötöttem ki, a zeneszeretet önmagában nem feltétlenül elegendő, de…belenőttem, talán felnőttem a feladathoz. A zenekarral együtt tanultam, sok mindent a saját elképzelésemhez alakítottam, például, hogy miként működünk, mit várunk el egymástól. Fontos, hogy olyan kollégákkal legyek körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak, vagy legalábbis partnerek tudnak lenni ebben.

Olyan kisebb sorozatoknál is az ön feladata a logisztika, mint a Zenevár?

Ez a közösségi heteinken belüli sorozat, itt szétosztottuk, ki mivel foglalkozik, a Zenevárban épp nem vagyok benne. De tudom, hol vannak a helyszínek, tudom, hogy mikor próbálnak. Ezek a programok inkább „igehirdetések”, nem a logisztikáról, a külsőségekről szólnak, a lényeg, hogy eljuttassuk a zenét mindenkihez, azokhoz is, akik talán sohasem találkoznának vele. Ezzel együtt mindenhová visszük a saját színvonalunkat, és úgy akarjuk megvalósítani a legkisebb hangversenyünket is, hogy az hozzánk méltó legyen.

Készülnek díszletek, be van osztva a próbarend, a próbaterem, a tiszteletet meg kell adni minden zeneműnek, illetve be kell illeszteni a többi program közé.

Van az Ön munkájában improvizáció?

A logisztikában az improvizáció nem jó, de persze volt olyan, hogy valamit hiába beszéltünk meg előre, a helyszínen derült ki, hogy jé, nem három, hanem fél óránk van valamire. Vagy jé, nincs is öltöző száz embernek, csak hatnak. Utóbbi Amerikában történt, pedig azt hinnénk, ott minden ki van találva. Englewoodba mentünk, New York mellett, ez is híres koncertterem, de kiderült, hogy ott sohasem volt backstage, mi pedig megérkeztünk egy Mahler-programmal. A terem hátsó falánál, a bőgősök mögött egyből ki lehetett lépni az erdőbe. Így aztán ki kellett találni valamit: a kamion rakterét átalakítottuk öltözőnek, mert az fűthető volt, ami januárban jól jött… Szóval vicces volt.

De alapjában mégis minden bejáratott, és úgy működik, mint a gép? 

Rendszeresen tartunk produkciós megbeszéléseket, a turnékat pedig kisebb, 2-3 fős csoportban beszéljük végig.

És akkor vannak olyan események, mint a december 26-i születésnapi koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a terem „ki van fordítva”…

A terem átalakítása az első alkalommal volt a legbonyolultabb, a közönség elhelyezését kellett kitalálni. Ivánnal közösen találtuk ki, együtt folyt a kivitelezés is a BKK-val. Végül kialakult egy másfajta tér, de ez nem volt szokatlan a BKK számra sem. A közönség is kedvelte.

Hol a legkényelmesebb a zenekar elhelyezése, mozgatása?

Tajvanon, Koreában, Japánban. Amerikában régebbiek a termek, de viszonylag jó kiszolgálással, viszont például a híres Carnegie Hall logisztikailag nagyon problémás. 

Montreux pozitív példa: 1992–93-ban nyitották a termet, és jó volt látni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet valamit tökéletesen oldani. 

Ön nem technokrata, a zene világából jön. Ez megérződik a munkáján?

A zenei múltam miatt talán elnézőbb vagyok. A művészi szabadságot igyekszem tiszteletben tartani akkor is, ha logisztikailag nem egyszerű reagálni az igényekre. Meg kell oldani. Ha minden hangszer kocka alakú lenne, milyen jól beférne a kamionba…

Ez tehát emberi értelemben is csapatmunka.

A sor elején áll a programmenedzsment, akik a programot rakják össze, az évadtervező, aki Ivánnal szorosan együttműködik, és innen jön „lefele” a feladat, mindenki kimarkolja belőle a maga részét: a programszervezés beilleszti a koncerttermek életébe, a turnésok megnézik logisztikaliag, hogy lehet odaérni, megbeszélik velem, a technikai személyzet előkészíti a termet, a hangszerek kölcsönzését – mindenki tudja a maga dolgát.

És az egyes zenészekkel is van feladata?

Napi szinten. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb igényei. De nem nyúlunk át egymás feje felett. Szoros együttműködés van, mindenki figyel egymásra. Most Ivánnal kell egyeztetnem egy turné kapcsán. A zenekar éppen utazás  előtt áll…

Akkor most el is engedem.

Harminc éve Óbudán a Danubia Zenekar

Hogyan lett a zenekar óbudai?

Ács Péter: A fogantatás pillanatában került a zenekar Óbudára, első hangversenyünk az Óbudai Társaskörben volt. Első nagy mentorunk, támogatónk, Merényi Judit, a Társaskör igazgatója volt. Majdnem huszonöt évig kísért el minket, felügyelőbizottsági elnökünk volt. Míg ő aktív volt, kötődtünk a Társaskörhöz és hozzá is, valamint az Óbudai Nyárhoz.

Danubia Zenekar nélkül nincs Óbudai Nyár, idén is mi nyitottuk – Juditnak köszönhető ez a tradíció, amelyet a lakosok is nagyon szeretnek, meg mi is.

Honnan és mikor lett próbaterem?

Ács Péter: 2014-ben született egy önkormányzati döntés, előtte a fővárosnak és a kerületnek kellett megegyeznie arról, hogy kié az ingatlan. Annak adottságaiból következett, hogy mire lehet használni, tehát vagy mozit, vagy zenekari próbatermet, koncerttermet lehetett itt kialakítani. Most már nemcsak próbaterem: szalonnak nevezzük, mivel ma már óbudai koncerthelyszín. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően vált koncerthelyszínné, mégsem konkurenciája a Társaskörnek. Más profillal futunk, elsősorban a saját rendezésű koncertjeinkkel. Ez a mi otthonunk, ahol az ifjúsági projektjeinken van a hangsúly, illetve olyan szalonkoncerteken, ahol a mi művészeink vannak fókuszban, vagy olyan hozzánk kötődő művészek, mint például Eckhardt Gábor.

Ács Péter

Melyek ezek a koncertek?

Hámori Máté: Arra a fókuszálunk, hogy saját közönséget építsünk. Ifjúsági koncertek terén talán „piacvezetők” vagyunk, nagyon sok és sokféle ilyen programot kínálunk. Tornatermekben is játszunk a Lázár Ervin Program keretében, de a Danubia Szalonban is van ifjúsági sorozatunk, ősszel pedig a BMC-ben is. Mi indítottuk el az országban az első klasszikus zenei gyerek- és családi fesztivált – Kalandra Fül néven, idén már az ötödik lesz, de nemcsak a jövő közönségét, hanem a jövő közönségének a szüleit is neveljük. A 25–45 éves, fiatal felnőtt korosztály alighanem így jut el először klasszikus zenei koncertre, hogy a gyerekeit elhozza, és egy olyan koncert után, ahol pl. Bartókot, Ravelt hallgat kortárs mesékkel, sok nevetéssel elegyítve, rájön, nem is olyan rossz ez.

A szezonunk jelmondata: „Komolyzene nincs, csak zene van”. Sokféle műfajban megmutattuk magunkat, a komolyzene szót nem használjuk, mert negatív konnotációi vannak, klasszikus zenét mondunk azokra a zenékre, amelyek régebbi korok műzenei, elitzenei alkotásai. Részt veszünk népzenei, jazz-zenei alkotásokban, sőt DJ-kkel is léptünk már fel.

Rengeteg kortárszenei művet játszunk és rendelünk meg –  a zene egység, nem érdemes fölszalámizni. A stílusbeli, korbeli különbségek sokszor egy koncerten belül megjelennek.

Októberi koncertünkön, ahol Bogányi Tibor vezényel, egy Dohnányi-szvit mellett eljátszunk majd egy Ott Rezső által most komponált cigányprímás-versenyművet Sárközy Lajossal, vagy például a Weiner-hangszerelte Liszt h-moll szonáta-átirat mellett Strauss-keringőket fogunk játszani. Ugyanaz a korszak, megmutatjuk, egy korszakon belül mennyiféle stílus létezett. Mozart A varázsfuvola mellett megírta a Titus kegyelmét – ez olyan, mintha valaki egy Antonioni-film mellett csinálna egy Marvel-filmet is. A teljes népességre próbálunk „lőni”, persze nem feltétlenül egyazon estén.

Ács Péter: Nem is feltétlenül ugyanazon a helyszínen. Az Eötvös Alapítvánnyal meglévő, évtizedes együttműködésünket nyilván nem az Óbudai Nyáron vagy a próbatermi koncertjeinken valósítjuk meg, sokkal fontosabb a helyi lakosság megszólítása, becsalogatása. A koncerttermi ifjúsági hangversenyeinket idén kitoltuk nyárra. Havi egy-egy, kóstoló jellegű előadással indítottunk, a második telt házzal futott. A színházak is kezdik bevezetni a 12 havi játszást, mi sem tudunk leállni két hónapra. Persze parádésak a szabadtéri koncertek akár esőben, akár „szabadtéri szaunában”, de a klimatizált koncertteremben minden infrastruktúra adott ahhoz, hogy nyáron is hangulatos koncerteket rendezzünk. Ez lesz a jövő, amelyet még csiszolni kell.

Hámori Máté: A Flórián téri szalonban kamarazenei produkciók futnak, melyekre a terem kimondottan alkalmas. Szeretnénk, ha ez a helyszín óbudai találkozóhely lenne, és napirenden van, hogy befogadunk produkciókat egész évben. A Flórián térnek ez a része elhagyatottabb, szeretnénk élettel megtölteni, bejáratni. Évente 100–150 koncertünk van, és bízunk benne, hogy az óbudaiak idetalálnak, elsősorban a családok, de a többi műfaj kedvelői is.

Hámori Máté

Ács Péter: Én itt jártam még moziba, ez volt a Flórián Mozi, a szomszédba jártam általános iskolába. 40 éve a Flórián tér sokkal nyüzsgőbb, élettelibb volt. A Danubia Zenekar sokat tehet azért, hogy ez visszajöjjön: ahol a kultúra van, ahol a gyerekek újból megjelennek, ahová a szülők, nagyszülők elhozzák őket, ott előbb-utóbb ennek ki kell épülnie. Jó a környék, minden adottság megvan.

Vannak a zenekarnak kevésbé „komoly” eseményeik is, például A zenegyűlölő.

Ács Péter: A könnyebb műfajnak is van múltja, a Klasszikus karácsony és Klasszikus kedvencek koncertekkel indult el. Mi azt találtuk ki május elsejére, hogy menjünk be a koncertterembe, úgyis minden terem üres. Elkezdtük azt kommunikálni, hogy ez egy másfajta nap, ahol más embereket keresünk, azokat, akiket megfog egy film zenéje, esetleg a gyerekeik kapcsán kötődnek a zenéhez, de maguktól nem fognak bérletet váltani klasszikus koncertekre.

Bemutatunk nekik fiatal, színvonalas művészeket, és óriási sikerrel, dupla, tripla házakkal elkezdett működni az ötlet.

Hámori Máté: Külföldön van a klasszikus zene plusz standupnak hagyománya, Victor Borgére vagy Danny Kaye-re gondolok. A különbség az, hogy egy teljesen más világból hoztunk be egy embert, akinek a műfajhoz láthatóan semmi köze, ami azt jelképezi, hogy elég széles rétegnek ugyanez a hozzáállása: nem érti, idegenkedik – épp ezt a szkeptikus, kissé a műfajjal és annak patinájával szemben ellenséges réteget csábítjuk be a terembe a humor eszközével. Janklovics Péternek van egy széles követőbázisa, akiket pusztán a zenével nem lehetne rávenni, hogy eljöjjenek. Ez rendkívül sikeres produkció, az Erkel Színházat is meg tudja tölteni, és januárban vidéki városokba is elvisszük. Rengeteg olyan visszajelzés jön, hogy „még sose voltam koncerten, de mennyire jó, mennyire tetszett”, és a zenét emelik ki – ez az egésznek a lényege, hogy úristen, milyen jó ez az élő zene.

Térjünk vissza a történelemre. A Danubia ifjúsági, félig amatőr zenekarként indult.

Ács Péter: Ez Héja Domonkos és baráti körének volt az együttese, Kelemen Barnabás volt a koncertmester. Kicsit – a Társaskör révén – a Liszt Ferenc Kamarazenekar szárnyai alatt indult az együttes. Ez volt az első öt év,  Domos végzős konzisként indította, és végigkísértük zeneakadémista éveit, az ötödik évben diplomázott. Ekkor jött az első váltás: megjelent az első szponzor, illetve megkaptuk a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet. Az amatőr működés ekkor kezdett professzionálisba váltani, már voltak munkaviszonyok, de sokan voltak még főiskolások – az ötödik és tizedik év között ez volt a jellemző. A következő stáció a 15. születésnap körül volt, majd a huszadiknál. A kettő között volt egy igen nehéz időszak: a Zeneakadémia zárva volt, Héja Domonkos akkor dolgozott az Operánál. Mindez nekem igazgatóként folyamatosan problémát okozott. A Nemzeti Színházban akkor volt az Alföldi-éra, beköltöztünk a színházba. Nemcsak színházi zenéket játszottunk, ott voltak a saját koncertjeink is, ebből aztán nagyon klassz előadások is adódtak, például A katona története, ahol a színház művészei működtek közre, Kulka, Stohl… A fiatal művészekkel csináltunk Szentivánéjit, mindenki szívesen jött, mert másnap mi játszottunk az ő darabjaikban. Amikor – tíz éve – Hámori Máté érkezett, akkor zajlottak az utolsó nemzeti színházas előadásaink, de utána muszáj volt megújulni.

Ezt az egész köztes működést le kellett zárni, és ezt a lezárást Máté személye hozta meg. Ez persze nem volt ennyire tudatosan eltervezve, mert a 2–3 évre előre letervezett előadásoknak tovább kellett mennie.

Ez azt mutatja, lehet a válságokból tanulni, megújulni?

Ács Péter: Az elmúlt három év például nem válság volt, csak nehéz időszak, számomra tapasztalatszerzés. Előtte kényelmes 5–10–15 év volt állami támogatással, közönséggel, nagyon erős közönségbázissal. Akkoriban évi 30–50 koncertet adtunk, ebből 10–12 volt saját, a többi meghívásos. Ez a kényelmes, kellemes munkabeosztás és -mennyiség a professzionális működéshez kevés, és kellett egy művészeti vezető, aki csak itt van, nem két- vagy háromlaki. Mátét Prőhle Gergely mutatta be nekem, így született a mostani „házasságunk”.

A zenekar múltja mennyire van jelen most, a zenészek mit hoznak belőle?

Hámori Máté: Leginkább a flexibilitást hozzák. Vannak nálunk makulátlanabbul játszó zenekarok, vagy olyanok, akiknek bizonyos korszakokban nagyobb a repertoárja. Abban biztos vagyok, hogy gyors alkalmazkodásban mi vagyunk a legjobbak. Zenészeink 2013–14-ben állásba kerültek, a majdnem 80 munkavállalónkból 60 zenész. Összetartó a csapat, társadalmi misszióinkra nyitottak, együttműködőek, érzik az irányt, amit képviselünk.

Ács Péter: Aktív zenészként, nagybőgősként végeztem, voltam más zenekarnál munkaviszonyban. Innen nézve is nagyon együttműködő és rugalmas a mi zenészcsapatunk.

Beszéljünk ezekről a missziókról.

Ács Péter: A Danubia az a zenekar, amelyik a legnagyobb társadalmi szerepvállalást tudhatja magáénak nemcsak az országban, de Kelet-Európában is.

Hámori Máté: A Közös Hang a Máltai Szeretetszolgálattal közös projektünk. A Máltai Szimfónia program tanárai a venezuelai El Sistema mintájára a felzárkózó településeken élő gyerekeknek tanítanak hangszert, ez tehát alapvetően egy szociális-integrációs, nem művészeti projekt, amely közösséget teremt, a munka és a közös játék, együttműködés fontosságáról ad visszajelzést, élményt. Ebben két éve működünk közre, leginkább közös koncertekkel. Egyrészt a saját zeneakadémiai koncertjeink elején volt egy 5–10 perces blokk, ahol akár 30–40 gyerek is megmutatta magát és zenei tudását, másrészt az ő lakóhelyükön is adtunk a helyi közönségnek ingyenes koncerteket, de mára teljesen közös koncertjeink is vannak. A Közös Hang Projekt szeptembertől kibővül, hogy minden amatőr zenész részt vehessen benne. A kórusokban vannak hasonló kezdeményezések, Tóth Árpád (és a Csíkszerda) vagy Halas Dóra (és a Soharóza) nevét lehet kiemelni. Mi ezt zenekari szinten szeretnénk továbbfejleszteni.

Másik fontos projektünk a Beethoven-projekt, amely a Beethoven-év kapcsán indult el, és azt vizsgáltuk, hogy siket vagy súlyosan hallássérült embereket valamilyen szinten közelebb lehet-e vinni a zenéhez. Beültettük őket a zenekarba, megérinthették a hangszereket, van, aki mezítláb szokott a színpadon ülni, mert úgy jobban érzi a rezgést, emellett jelnyelvi tolmács is segíti az előadások könnyebb befogadását. Ez nekünk is nagyon nagy érzelmi utazás volt, és szép eredményeket értünk el.

Ács Péter: Országos szinten több mint 3000 embert tudtunk elhozni, akik soha nem jutottak volna el hangversenyre. Számos fotónk van, gyerekek, akik egy üres bőgőhúr meghúzásától sírva fakadnak, mert megérzik, mitől vannak elzárva. Engem ez a Beethoven-projekt mélyen megérint.

Hámori Máté: Jönnek ép hallású, általános és középiskolai osztályok is, hogy megtapasztalják ezt az élményt.

A harmadik zeneoktatáshoz kapcsolódó hosszú távú projektünket, az ÉNekÚT-at néhány éve indítottuk el. Ez az élményalapú énekoktatást hozza be. Szerkesztettünk egy online felületet, ahol több mint 600 videónk van különféle módon feldarabolva, ezekhez komplett óravázlatokat adunk – de nem zenetörténeti gondolkodás szerint, hanem témakörönként, egy-egy fogalmat körüljárva. Nekem is vannak ötperces énekóráim. Most teszteljük partneriskolákkal országszerte, és szeretnénk, ha bekerülne az országos közoktatásba, mert kevés az énekóra, és nincs is a helyén, sokan utálják a gyerekek közül. Bartók és Kodály országa, szoktuk mondani, de ennek ma alig van valóságtartalma, ez igényli a legtöbb türelmet, időt, pénzt…

A működési pénzünkből finanszírozzuk ezeket a projekteket. Ez nem a mi pénzünk, hanem az adófizetőké, a mi feladatunk, hogy visszaadjuk a társadalomnak.

Viszont azt gondolom, egyre nagyobb szerepe lesz a saját bevételnek, a közönségnek, aki eljön. Nem vagyok benne biztos, hogy a Danubia Zenekar saját közönsége nem jóval számottevőbb-e egyik-másik „nagyobb” zenekarénál. A nap végén az számít, hány ember vásárol nálunk jegyet.

Hámori Máté generációjára jellemző, hogy nemcsak a vezénylésben vállal szerepet…

Hámori Máté: Ez személyiségfüggő is, én talán mindenben kissé túltengek. A mi generációnk érzi az idők szelét. Egy művészeti vezető nemcsak karmester: programot, stratégiát kell alkotnia, a felelősség nem merülhet ki annyiban, hogy a kedvenc műveimet el akarom vezényelni. Másrészt érezzük azt a felelősséget is, hogy nem túl sok pénzből vezetnünk kell egy együttest. Ez szolgáltatóipar, nem lehet elvonulni az elefántcsonttoronyba.

Ács Péter: Mi nem örököltünk zenekart egy vállalattól, nem lakunk valaki más épületében, és ezzel nem akarok más zenekarokat bántani. Mi elértük, hogy tíz éve van egy próbatermünk, és vannak terveink a  következő harminc évre: van ötlet, inspiráció, kreatív gondolkodás, eközben nem a boldog békeidőket éljük. Az elmúlt évtizedben, mióta Máté itt van, többet alakultunk, mint előtte összességében.

ELŐTTEM VAN MÉG AZ A RÉG NEM LÉTEZŐ UTCA

Úgy tudom, messzire visszavezethető, mély kapcsolat fűzi Óbudához.

Igen, bár édesanyám balassagyarmati palóc volt, apai ágon tősgyökeres óbudai vagyok. A nagyapám az óbudai templom sekrestyése volt, ott lakott a Templom utcában. Nagyon várt, de sajnos meghalt, mielőtt én megszülettem, így egyik nagyszülőmet sem ismerhettem már. Óbudán születtem, és édesapám, aki a fővárosnál dolgozott, kapott egy új lakást az akkortájt épülő Bécsi úti városi házakban. Amíg azonban el nem készültek, egy-két évig a Bem rakparton laktunk. Innen láttam például fölrobbanni a Margit hidat. Emlékszem, kitérdeltem az ablakba, cseresznyebefőttet kanalazgattam, s egyszer csak látom, hogy fölemelkedik az egész híd, és belezúdul a vízbe. Aztán egy pár másodperc múlva berepültem a szoba belsejébe a hatalmas légnyomástól. Az összes híd alá volt aknázva, s ez állítólag egy műszaki hiba miatt véletlenül, korábban robbant föl, amikor tele volt emberekkel.

Meddig kellett várni az új lakásra?

1944-ben adták át, ekkor költöztünk a Bécsi út 92. számú ház első emeletére. Az ostromot már itt éltük meg, hat hétig ültünk a pincében, mert a Bécsi út egyik oldalán, a Kerék vendéglőben az oroszok állomásoztak, a mi házunkban meg a németek. Pont a mi lakásunkban volt a géppuskafészek. Amikor elmentek, nagy nehezen rendbe hoztuk. Nem is olyan régen kezembe került egy könyv, ami át volt lőve, mert a könyvespolcot tolták az ablak elé. Egy kovácsműhely volt az ablakunk alatt, néztem mindig, hogy hogyan dolgoztak a munkások. Amikor apám ’61-ben meghalt, anyám nem bírt ott maradni abban a lakásban, és a Bécsi út–Vörösvári út sarkán álló vöröstéglás házba, a régi vámházba költöztünk, egy egyszoba összkomfortos kis lakásba.

Egy későbbi rajztanárt, gondolom, már gyermekkorában is foglalkoztatott a látvány.

Van sok régi fényképem, sőt még ferrotípiám is, amelyek a múlt előtti század végén készültek a León és fia fényképész üzletében, a Lajos utca 126. szám alatt. A Kiskorona utcában is volt egy üzletük. Egy Makart nevű, szintén Lajos utcai cégnél készült felvételeket is őrzök. Nem tudom, lehet, hogy épp Hans Makart osztrák festő utódjának fióküzlete volt.

Kikre emlékszik még gyermekkora Óbudájából?

Egyik nagynéném volt az óbudai füvesasszony. Jártam is hozzá, mert anyámnak migrénje volt. Adott valami kotyvalék teát, ami tényleg használt. Az óbudai templom közelében, a Kéhli vendéglő tájékán volt az üzlete. Kiterjedt hálózata volt a beszerzésre, és ő állította össze titkos receptek alapján a keverékeket. Nem biztos, hogy voltak orvosi ismeretei, inkább tapasztalati úton gyógyítottak akkoriban.

Melyik iskolákba járt?

Az Ürömi utcai iskolában kezdtem, elsőtől negyedikig oda jártam. Aztán a Lajos utcai iskola, majd az Árpád Gimnázium következett.

Ki volt az osztályfőnöke az Árpád Gimnáziumban?

Karádi Károly biológiatanár, aki nevezetes pedagógus volt itt Óbudán, ráadásul a másodnagybátyám. Rengeteg latin kifejezést kellett megtanulnunk nála. Később alapítottak egy Karádi-díjat az Árpádban, amit a pedagógiai konferencián osztanak ki, és az Árpád természettudományos vetélkedője is az ő nevét viseli.

És úgy tudom, életre szóló barátságok is köttettek az Árpádban…

Igen, az osztálytársaim közül Sinkovits Laci volt a legjobb barátom, akit aztán Sinkó László színművészként ismert meg az ország. ’56-ban barátkoztunk össze, amikor másodikosok voltunk. Karádi tanár úr bejött a terembe, és hihetetlen faarccal azt mondta: Holnap ünnepély lesz, Sinkovits szaval, Lázár zongorázik, Lacó hegedül. Így ment négy évig. Aztán másnap odajött és azt mondta: „Operabérletem van, de ma nem tudok elmenni. Tessék, Lacó!” Ez volt a jutalom. Következő héten meg azt mondja: „Kupi van a pincémben; Lacó, Sinkovits jönnek takarítani!” Nagyon jó ember volt, és a felesége is pedagógus volt, furcsa módon ő is rokonom. A Föld utcában laktak.

Gombár Vince és Iglói Mihály is tanították.

Igen, Gombár Vince latint tanított, ő is legendás tanár volt. Csak a fél osztály járt hozzá, mert lehetett választani a latin és angol közül, és mi Lacival az angolt választottuk. A Theiszler angolosai voltunk, aki nemes lovagnak szólította a tanítványait. Agilis ember volt, zenekart szervezett, előadtuk a Dido és Aeneast, concertókat, meg mindenfélét, ami ritkaság egy gimnáziumban. Iglói Mihály tornatanárunk az Iharos-Rózsavölgyi Európa-bajnok futóknak volt az edzője. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem jöttek vissza. Nagyon jó fej volt, mindig azzal kezdte, hogy no, fiúk, körém, és akkor egy dalt. Lacival később is gyakran énekeltük azokat a nótákat, amiket betanított nekünk. Valamikor a hetvenes években egyszer hazajött, és találkoztunk vele.

Azért biztosan volt olyan tanár is, akit annyira nem kedveltek…

A kémiatanárunk, Vanyek, állandóan a hózentrógerét pattogtatta, s nyolcan feleltek egyszerre. A táblánál ketten, de az ablakoknál, az ajtóknál is, mindenhol, ahol volt üres felület írni. Sorolta a vegyületeket, hogy ki minek a szerkezeti képletét írja föl, s mire végigmondta, már ment is vissza az elsőhöz, s onnan megint sorba, hogy: egyes, egyes, egyes. Később nagyon megutáltuk, mert minden tanárt lefotóztunk titokban, de ő kifülelte a kattanást, végigrohant a kémiaterem fölfelé emelkedő padsorai között. Minden padba benézett, meglátta a gépet, és kihúzta a filmet. Persze megbosszultuk, mert volt egy kis autója, valami Topolinó, a fél osztály lement, s a feje tetejére fordítottuk úgy, hogy a négy kereke az égnek állt. Őrjöngött, amikor meglátta!

Mennyire volt összetartó a diákközösség?

Alakítottunk egy önképző kört, ahol minden héten más előadás volt kínai költészettől kezdve Wagnerig, az Ady-estig. A két unokatestvérem, Barth Anikó és Marietta is benne voltak. A Bécsi úton laktak, orvos lett mind a kettő. Egyikük az Orfiban dolgozott, a másik meg Szolnokra költözött. Volt egy Pötyi nevű fiú, aki nőgyógyász lett, és a balassagyarmati kórházba került. Szétszóródott sajnos ez a régi társaság. Majdnem minden hétvégén volt nálunk házibuli. Akkor még nem volt televízió, magunkat szórakoztattuk, sokszor hegedültem nekik, Tóth Tibi barátom, aki Svédországba ment, zongorán kísért. Jól elvoltunk.

Hogyan emlékszik gimnazista éveiből az amfiteátrumra?

Az amfiteátrumot a harmincas években tárták föl, amíg a föld alatt volt, csak a kör alakban álló, kis óbudai házakból lehetett sejteni a jelenlétét. Tornaórákat, futóversenyeket tartottunk ott, az Árpád Gimnázium most is ott tartja fáklyás ballagásait.

És milyen volt a ballagásuk?

A legnagyobb fiú beöltözött menyasszonynak, a legkisebb vőlegénynek, én meg hoztam a hegedűt, hülyéskedtünk. Utána beültünk a Kerék vendéglőbe, ott nótáztunk késő estig.

Ki volt a rajztanára?

Nem volt rajz a gimnáziumban, ezért az Úttörőházba jártam rajzolni. A Kiscelli utcában volt, a meredek rész közepe felé, balra. Amíg fel nem épült az új, ami most az Óbudai Kulturális Központ. Egy Belák András nevű rajztanárhoz jártam. Jóságos ember volt, amíg mi rajzoltunk, a Mereskovszkij által írt Leonardo-életrajzot olvasta nekünk. Letette, korrigált, aztán folytatta tovább. Meg is vettem a könyvet. A Kerék utcai iskolában tanítottam, és én rajzoltam meg a jelvényét is. Azóta is ezt használják.

Önnek mi hiányzik leginkább gyermekkora Óbudájából?

Iszonyú egy építmény ez a Szőlő utcai ház, amellyel átvágták az összes hajdani kis utcát! Mindent lebuldózereztek. A Föld utca a Flórián téren indult, egy S kanyart írt le, és aztán egyenesen ment a Bécsi útig, az a része maradt csak meg.

Ha megállok a Flórián téren, én még most is a régi házakat látom. Még vissza tudom álmodni olyannak, amilyen valaha volt. Ezért is tudok ilyen képeket festeni. Itt nőttem fel.

Sinkó Lacival mentünk ezekben a kis utcákban, a lányok kikönyököltek az ablakon, és mi megálltunk beszélgetni. A panelházaknál ezt nem nagyon lehet már megcsinálni. Énekelni jártunk az óbudai Szent Alajos kápolnába, az udvarán fociztunk. Legtöbbször a Föld utcában sétálgattunk, ahol legendásan sok helyes kislány lakott.

Ön szemtanúja volt annak is, amikor a régi házakat bontani kezdték…

Sírtam, amikor megindultak a buldózerek és széttúrták ezeket az öreg óbudai házakat. Karhatalommal vittek el néniket, akik nem voltak hajlandók kiköltözni. Jöttek a rendőrök, bezsuppolták, és elvitték Újpestre vagy Rákospalotára a tizedik emeletre azt az idős nénit vagy bácsit, aki egész életében kertes házban élt. Ez volt a politikai cél, mert Óbuda elég zárt közösség volt, és minden ilyet fel akartak számolni, ezért aztán teljesen vegyes népességet telepítettek ide az ország legkülönbözőbb szegleteiből. Mentünk a gyerekekkel, és szedtük a záróköveket meg a díszstukkókat. Egy itt is van az előszobámban, meg a rajztermünkben is van négy-öt darab. Ez legalább megmaradt. Fotóztam is, két tekercs diát ellövöldöztem. Borzasztó, hogy egyetlen olyan nézőpont, egyetlen olyan látószög nincs, ahová ne lógna be egy panel. Még erre se ügyeltek! Megkönnyeztem azt is, amikor nagyapám házát bontották le. Egy kis panelóvodát építettek a hajdani Templom utca 1. szám alatti épület helyére. Braunhaxlerek építették Óbudát, és meg lehet nézni Pilisvörösváron is, milyen szép házak vannak, amiket tisztán tart a német származású lakosság. Sok egészségtelen, vizes, de Grinzingben ezt is meg tudták oldani. Ugyanígy meg lehetett volna csinálni nálunk is, csak Rákosi megalomániája az volt, hogy hatalmas fővárost épít.

Kik vásárolnak a hajdani Óbudát ábrázoló festményeiből?

Idősebb emberek meg kollégák vesznek tőlem képeket, akik itt nőttek fel, és aztán kiköltöztették őket. Csináltam egy kiállítást, amin csak ilyen képek voltak, és majdnem mindet eladtam, negyvenötből mindössze három maradt meg. Nagyon sokan jönnek, hogy itt laktak ebben és ebben az utcában, meg tudnám-e festeni, hoznak fotókat is. Tavaly beállított egy nagyon idős, aranyos házaspár, alig bírtak az első emeletre följönni. Ők is panelházban laktak, és összegyűjtögettek egy kis pénzt, hogy egy képet vegyenek a régi Óbudáról. A Flórián téri Sörcsarnokot ábrázoló képet is rendelésre festettem, a tulajdonosa kért fel. A Kórház utca–Szentendrei út sarkán álló egész háztömb az övé volt. Ott van most az a kis híd, ami bevezet a Kórház utcába. Egyszerre mindig több képen dolgozom, portrékat csinálok, kompozíciókat. Amikor például az óbudai témájú képeimen dolgozom, ugyanúgy látom, mint gyerekkoromban láttam, ugyanúgy előttem van még az a rég nem létező utca, a maga jellegzetes életével, hangulatával.

Ezekre a képeimre azért nem festek embereket, hogy jelezzem, ez már egy elmúlt, letűnt világ. Nem tudok arról, hogy volna bárki rajtam kívül, aki ilyeneket fest mind a mai napig.

Hol tekinthetők meg a képei?

Az Óbudai Kulturális Központban szoktam kiállítani, oda rendszeresen hívnak, Békásmegyeren, annak idején a Hazafias Népfront kultúrhelyiségében, a pedagógusoknak készült Fáklya Klubban, és egy pár vidéki kiállításom is volt. A Kerék utcai iskolában létrehoztam egy galériát a kerületi művészeknek meg a volt tanítványaimnak, akik művészek lettek. Deák Ágnes például szobrász, de említhetem Lengyel Rita grafikusművészt is, aki Korga Györgynek, az egyik legnagyobb kortárs festőművésznek lett a felesége. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de remekül megvoltak, és született egy gyönyörű kislányuk is.

Említette már, hogy a rajz mellett a zenének is meghatározó szerep jutott az életében. Mesélne erről bővebben?

Hétéves koromban kezdtem hegedülni. A Flórián térre jártam a Szigethy zeneiskolába, ami egy saroképület első emeletén volt. Magániskola volt, csodák csodája, hogy megmaradhatott abban az időben. Klári néni volt a tulajdonosa, s a hegedűtanár egy Fülep Tibor nevezetű ember, aki szintén disszidált ’56-ban. Svédországba ment és létrehozta a legnagyobb zeneműkiadó céget. Felvételiztem a Zeneakadémiára is, akkor még meghallgatások voltak, és az akadémiai tanárok fölvettek egy-egy gyereket. Nekem Országh Tivadarhoz kellett volna mennem, de három hónappal a felvételi vizsga előtt meghalt, így erről lemaradtam. Később magánúton elvégeztem az Akadémia anyagát, és annak idején a népművelési intézetben lehetett zeneoktatói működési engedélyt kapni, ahol levizsgáztam, és évekig oktattam is az Óbudai Zeneiskolában, Till Ottó idejében. Délelőtt rajzot tanítottam, délután zenét, este meg zenekarokban játszottam, volt, hogy háromban is. Próbáról rohantam előadásra. Tíz évig bírtam, aztán abbahagytam a zenetanítást. Éveken keresztül játszottam Béres Jánossal, vannak tévéfelvételeim is. Ő alapította az Óbudai Népzenei Iskolát.

Nemcsak építészetileg volt más a hajdani Óbuda, de nagyon sokan meséltek az eperfákról, amelyeknek ma már nyomát sem találjuk…

Így igaz, állandóan szedegettük az epret! A Kerék vendéglővel szemben található kis téren is volt pár fa, a Föld utcában is, és a kertekben mindenütt. Beszélgetés közben azt eszegettük, lila volt a nyelvünk. Fekete és fehér eper is volt. Ma értéktelen gyümölcsnek tartják, mert eltenni nem lehet, ha lehullik már csak pálinkafőzésre jó, és a szövőlepke hernyója nagyon szereti a levelét.

Ön a „kísérletinek” nevezett lakótelep szélén él hosszú ideje. Megosztaná a tapasztalatait?

A Váradi Sándor utcát régen Emese utcának hívták. A legcsöndesebb, nagyon aranyos kis utca volt Óbudán. Itt lakott egy gimnáziumi barátom, és sokszor jöttem hozzá, ezért emlékszem ennyire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok lakni, s hogy így megváltozik ez az utca. Ahogy átkötötték a Szentendrei útra, a teherautók, amelyek nem akarnak kimenni a Flórián térre, erre jönnek. A lámpa csak egy pár másodpercig zöld, itt állnak, és pöfékelnek az autók napestig, az ablakot sem tudom kinyitni. Amikor 1972-ben ideköltöztem, kétségkívül nőtt az életszínvonalam. Nem kellett szenet cipelni a pincéből, fűtés van, melegvíz van, könnyebb az élet, csak hát nem emberközeli. Ez egy mintaház volt, ide hozták a nyugati delegációkat mutogatni, hogy milyen lesz, és csak utána kezdtek tízemeleteseket építeni. Egy négyszobás lakást kaptam volna a Berend utcában, be volt már csomagolva mindenem, amikor egy nappal az indulás előtt értesítettek, hogy már beköltöztek mások. Utána három hónapig kellett így becsomagolva várnom, míg ezt kiutalták. Nyáron egy adminisztrátor eladminisztrálta a dolgot, és véletlenül nyolc családnak utalt ki négy lakást. Volt, hogy mentek az autóval, és már laktak ott, ahová költözni akartak.

Egyszer még biztosan lesznek jelentős változások ezen a környéken, amikor a panelházak ideje lejár…

Vannak építész barátaim, akik azt mondják, igaz ugyan, hogy a panelházakat ötven évre tervezték, de százötvenet is kibírnak, ha kellőképpen karbantartják őket, amiről azonban szó sincs. Előbb-utóbb le fogják őket bontani, de olyan része ez a városnak, ahol több mint 2000 éve laknak, úgyhogy itt lesz is mindig város, akkor is, ha mi már nem leszünk. Ezek a kockák el fognak tűnni, s aztán már az építéstechnológián múlik, hogy a sok millió embert hogyan tudják majd elhelyezni.

Mi a véleménye az újlaki revitalizációról?

Emlékszem, esküdöztek, hogy óbudai stílusú házakat építenek majd, erre ilyen osztrák típusú épületek kerültek oda, amelyek kétségtelenül jól néznek ki, csak soha ilyen házak nem voltak Óbudán. Ezt is kereskedelmi érdekek befolyásolták. A Lajos utcában is vannak gyárépületek meg magas irodaházak, pedig arról volt szó, hogy az egészet egyemeletes házakkal építik be. A Régi Sipost is le akarták bontani, azért építették az Új Sipost. Aztán volt egy nagy felzúdulás, így nagy nehezen megmaradt. A Siposba sokat jártunk Lacival is, a Laktanya utcában is van egy jó kis vendéglő. A Kenyeres utcai régi Hickmannban két sváb muzsikált mindig, az egyik harmonikázott, a másik orgonált. Most is működik, csak már nem ez a neve. A Kéhliben is megfordultunk olykor. Évente kétszer-háromszor tettünk Lacival egy nosztalgikus körsétát Óbudán.

Képzőművészként volt-e kapcsolata Óbudához kötődő, híres alkotókkal?

Egyszer Lacival a Laktanya utcai vendéglőben üldögéltünk, amikor váratlanul betoppant Varga Imre, s odaült hozzánk. Elmesélte, hogy a Laktanya utcai esernyős szobrot úgy képzelte el, hogy állandóan esik rá az eső, de nem voltak hajlandók bevezetni a vizet. Négymillió forintot kapott rá akkoriban, de már így is többe került. Ekkora bronzszobrok öntése rengeteg pénz, amit évekig előlegezett a sajátjából, hogy fölállíthassa. Pedig épp itt van az Önkormányzat előtt! Elmesélte, hogy a Prométheus című szobra hogyan került Belgiumba, az antwerpeni nagy szabadtéri szoborparkba. Jött egy belga bizottság szobrot vásárolni, ajánlgattak mindenféle szocreál szobrokat, az ő Prométheusa meg ott hevert a galéria udvarán a földre hajítva. Az egyik belga kinézett az ablakon, meglátta, és azt mondta, azt kérjük ott az udvaron! Mikor fölavatták a Vasarely múzeumot, itt járt a mester is. Gyorsan odatolakodtam egy Vasarely-kötettel, és aláírattam vele, pár szót is beszélgettünk. Bár ő nem kötődik Óbudához, de elmesélem, találkoztam a Rómában élő Amerigo Tottal is. Egyszer, amikor kinn muzsikáltunk, ránk akadt valahol az utcán. Beterelt minket egy vendéglőbe, és az egész együttest meghívta. Kérdezte, hogy mit akarunk még, és az egyik kislány azt mondta, hogy egy krémest szeretne. Nagy bajban volt, mert Olaszországban nincs krémes. Összehívta az összes pincért, elmagyarázta, hogy hogy néz ki a krémes, és szétspricceltek a városban. Egy jó fél óra múlva az egyikük megjelent egy tepsire való hasonló süteménnyel. Beírta a könyvembe a címét, hogy ha arra járok, ugorjak föl hozzá. De sajnos aztán meghalt, és soha többé nem élhettem a meghívásával.

Óbudán töltötte az egész életét. Soha nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?

Mindig Óbudán éltem, nem is mennék el innen. Gondoltam rá, hogy elköltözöm, mert öregszem, és nem biztos, hogy föl tudok majd mászni a negyedik emeletre, de akkor is csak óbudai lakást fogok keresni. Nyugatra rengetegszer hívtak engem is, hiszen a nyugati szimfonikus zenekarok innen szipkázzák a zenészeket. Sokszor ajánlgatták, hogy maradjak kinn, de mindig hazajöttem. Van valami ebben az Óbudában! A fejünkben van benne, egy-egy kis nyom megmarad, és az alapján gondolatban újra fölépíti az ember az egészet. Kinézek, szemben a Hunor utcában apám barátja lakott, Simon bácsi. Ott, a kertben üldögéltem tízéves koromban, még most is megvan az a vasrácsos kapu. Ha megyek az iskolába, mindig oda kell néznem arra a házra. Ilyen apróságok. Az óbudai templommal szemben van két kőoszlop lánccal, az egyikben van egy mélyedés. Apám mesélte, hogy gyerekkorában mindig bedugta oda a sarkát. Azt is mindig megnézem, azt a kis mélyedést ott a kőoszlopban.

Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni

Jó rácsodálkozni, hogy mennyire sűrű ez a kiállítás, és, hogy milyen sok aspektusból meg lehet közelíteni. Olvashatjuk portréként, amely egy anarchista világcsavargó, egy vagabond hagyatékából, mások elbeszéléseiből, valamint archív anyagokból igyekszik kihámozni, hogy ki is volt valójában ez a beskatulyázhatatlan figura, ugyanakkor a tárlatnak van egy lehetséges emlékezetpolitikai olvasata is, hiszen a Szittya által kiadott 82 álom a második világháború idején című, a dokumentarizmust a fikcióval ötvöző kötetéből kiolvashatók az átélt háborús tapasztalatok és traumák, amelyek sokszor árnyaltabban beszélnek a valóságról, mint a tények és dokumentumok. Kultúrtörténeti aspektusból nézve a csavargás jelenségébe és esztétikai vonatkozásaiba áshatjuk mélyebbre magunkat, de a tárlat a képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit fontosságát is hangsúlyozza. És közben rákérdez arra is, hogy mit jelent Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni ma, több, mint száz év távlatából. Hogyan tudunk kapcsolódni a világához, az általa képviselt életérzéshez, mennyiben és milyen módon aktualizálható és értelmezhető kollektív szinten egyéni története? És milyen kérdéseket szegez nekünk a saját életünkkel kapcsolatban a lezártnak gondolt múltból?

A kiállítás fő eleme a magyar független film fontos képviselőinek, a Buharov-testvéreknek (Szilágyi Kornélnak és Hevesi Nándornak) a Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták Super 8-as technikával készült, többcsatornás filmje, amelynek címe idézet Kassák Egy ember élete könyvéből, és amelynek tervével tavaly elnyerték az újonnan alapított Kassák Kortárs Művészeti Díjat.

A film Szittya Emil naplójegyzeteiből és az általa összegyűjtött álmokból, valamint Kassák és Szittya barátságából és csavargásaiból inspirálódva született meg.

Szándéka, hogy emléket állítson a csavargónak, ugyanakkor ennél mégis messzebbre megy. Ahogy a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban olvashatjuk: a filmesek „a mában rendezik újra az avantgárd művészek jelentős történelmi eseményekkel egybetorlódó hétköznapjait, és szinte szürreálisba hajló korhűséggel írják tovább a túlélésért folytatott küzdelmeiket. Egy dadaista történelmi film képei peregnek a szemünk előtt, amelyben az álom, ahogy Szittyánál is, nem tartalom, hanem forma: a valóság értelmezésének és feldolgozásának egyetlen (…) eszköze”.

A mű tehát érzékenyen billeg a realitás és a fikció, a dokumentarizmus és a szürrealizmus határán, sőt: még a jelen és a múlt között is. A Kassák Múzeum külső termébe installált csatornák egyszerre álomszerűek és mégis: valóságosnak tűnnek, ugyanakkor bár tudjuk, hogy a jelenben (közelmúltban) forgatták, mégis olyan érzetet keltenek, mintha Szittya Emil saját korának egy alkotásait néznénk. Az alkotópáros az időtlenítés technikáját használja, hogy elbizonytalanítsa a nézőt és, hogy zavart keltsen a befogadásban. „A filmszalag maga az időutazás, a különböző temporalitások összekuszálásának médiuma”. A filmet instant kávéval roncsolták az alkotók, így olyan hatást érnek el, mintha egy korabeli munkát néznénk, amelyben sokszor csak látomásszerűen tűnnek fel a cselekmények. Ez a játék egyébként az alkotópáros kiindulópontjából adódik. Egyik kérdésük ugyanis az, hogy mi lett volna, ha Szittya Emil, a sokoldalú és bekategorizálhatatlan művészeti, írói és lapkiadó tevékenysége mellett amatőr filmesként is dolgozik. Ha az általa összegyűjtött álmokat nemcsak könyv formájában, hanem filmként is fel tudta volna dolgozni? A Buharov testvérek projektjének ezen részei spekulatív választ adnak erre a kérdésre: azt az érzetet keltik, mintha az avantgárd alkotó munkáját látnánk.

És tulajdonképpen tényleg képesek beemelni minket Szittya Emil saját korába, a szecesszió dekadenciája, a zürichi Cabaret Voltaire elnevezésű dadaista klub hangulata, valamint a szürrealizmus groteszk, álomszerű atmoszférája egyaránt érzékelhető ezekben a jelenetekben. Sőt: a film az álom működését is modellezi. A jelenetek látszólag összefüggéstelenül, fragmentáltan követik egymást, a végén a néző fejében mégis megszületik egy narratíva. Az egyes képek látszólag mellőznek mindenféle kontextust, olykor még a történet is nehezen fejthető fel, azonban idővel mégis megszületik valamiféle koherencia, ami egyszerre lefesti a kort, amiben Szittya Emil élt és barangolt, valamint a különböző személyektől származó álmokat egy nagy, közös szürreális vízióvá gyúrja.

Érzelmileg intenzív hatást gyakorol a befogadóra a tér közepére helyezett nyolccsatornás hanginstalláció, amelyben a Szittya Emil által összegyűjtött álmokat olvassák fel a különféle művészeti ágakban alkotó művészek. Ám azzal, hogy ezek a felvételek régi, tárcsás telefonokból szólalnak meg, befogadás-esztétikailag egészen érdekes dolog történik. A látogatónak ugyanis olyan érzete támad, mintha a múltból érkeznének ezek a hívások, már nem élő és soha nem ismert személyektől. Nem tudjuk, ki szól hozzánk, nem ismerjük azt, aki beszél, mégis: az egyik legszemélyesebb élményét, az álmát osztja meg épp velünk. Így válunk részévé egy múltbeli személy privát életének. Voyeurnek érezzük magunkat, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi jogunk van felemelni a kagylót és belefolyni egy olyan személy életébe, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerünk. Belehallgatunk a Másik személyes történetébe, elveszünk valaki más álmában, akivel – időn és téren átívelve – összekapcsolódunk. Ahogy beleturistáskodunk ezekbe a narratívákba, úgy útjaink némiképp összegabalyodnak, a múltbeli személyek álmai továbbíródnak a saját képzeletünkben, hogy végül egy közös szürreális vízióban találkozzanak.

A kiállítás nagy hozadéka egyébként az is, hogy képes megnyitni és kitágítani a néző elméjét és képzeletét. Ebben a kiállításban befogadóként ugyanis egy olyan szituációba kerülünk, ami némiképp megszünteti körülöttünk a valós teret és időt, így kiszabadít minket a jelen fogságából. A saját fantáziánkkal írhatjuk tovább a múltbeli történeteket, amelyek gondolatébresztően is hatnak, hiszen olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak lehetnek. És teszi mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem fogalmaz meg direkt állításokat: érzéki módon hat a nézőre, akinek a gondolkodását és képzeletét az erős vizuális és audiovizuális élmények alakítják.

A filminstalláció a benti teremben folytatódik: ezek a fragmentumok azonban már nem az álmokról, hanem az útról, az utazásról, valamint Kassák és Szittya kapcsolatáról szólnak. Érdekes barátságuk ezekből a fiktív jelenetekből is hűen kirajzolódik. Két csavargót követünk, akik nekünk legtöbbször háttal menetelnek, és míg az egyik (Szittya) folyton tanácsokkal látja el a másikat, valamint a világban szerzett tapasztalatait testálja át, addig a másik (Kassák) lelkesen kérdez. Ők ketten 1909 júliusában találkoztak, abban az időben, amikor Kassák gyalog bejárta Európa nagyvárosait. Kassák kissé zöldfülűként tűnik fel Szittya mellett, aki koldulással és szélhámos trükkökkel biztosította a létfenntartásukat, valamint, aki Kassákot bevezette az európai képzőművészeti életbe. Kettejük ambivalens viszonya ezekben a jelenetekben is tettenérhető. Kassák hálásan és lelkesen ír kettejük viszonyáról az Egy ember élete önéletrajzi regényében, egy helyen például így: „Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük”. Szittya azonban a Furcsaságok gyűjteménye című, csavargó életének különös alakjait és tapasztalatait felvonultató anekdotagyűjteményében szűkszavűan és kritikusan beszél Kassákról, akit törtetőnek és figyelemre éhesnek gondolt. A magyar avantgárd pápájának alakja egészen másféle fénytörésbe kerül Szittya szemüvegén keresztül.

A Kassák Múzeum kiállítása a csavargás korszellemébe is bevezeti a látogatót. Szittya Emil alakján és a korabeli újságok cikkein keresztül képet kapunk arról, hogy az életmodellt a saját korában az anarchizmussal, a morál hiányával rokonították, pedig ez a létforma a kultúrák és nyelvek közötti határok lebontását, az információhoz való hozzáférést, a közösségek épülését is segítette. Szittya alakja összekötötte egymással az avantgárd és a korabeli politikai aktivizmus korabeli szereplőit. Gucsa Magdolna, Szittya Emil életének kutatója a csavargást a minden utcát és minden életet felhabzsolni akaró vagabond életformájaként definiálja, ami egyszerre határsértő, ugyanakkor mégis: nemzetközi horizontot kijelölő. Ahogy Baudelaire írta: „az emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója (…). azt a valamit kutatja, amit szabad legyen modernségnek neveznünk”. 

Ezen a ponton válik világossá az Erdődi Katalin által kurált kiállítás nagy kérdése: Lehetünk ma Szittya Emilek, kívül helyezhetjük magunkat a társadalmi normarendszeren? Feladhatjuk-e a biztos kapaszkodóinkat, és engedhetjük, hogy az életünk elkezdjen csupa kérdőjelekből állni? Szabadság-e az, hogy ha betagozódunk az elvárásokba? Meddig tűrhető az egyéni döntéseink keretek közé szorítása? És mikor van az a pont, amikor el kell indulni? Ezek a kérdések egyéni és kollektív szinten is értelmezhetők.
A Buharov testvérek válasza pedig az, hogy a barátságokra és a szövetségesekre épülő kollektivitás az ellenállás és ellenállóképesség egyik fontos eszköze. Ha társakra, rokon lelkekre találunk az utunk során, akkor kikezdhetetlenebbé válunk a ránk nehezedő nyomásokkal szemben, valamint az elveszített szabadságért folytatott harc is eredményesebbé válhat.

Egy szittya Párizsban

Ugyan a rossz nyelvek (nevezetesen Nádas Sándor, a Pesti futár főszerkesztője) azt állították a Schenk Adolf Avraham néven született író, műkritikus, festő és világcsavargó Szittya Emilről, hogy „[k]éziratait egy répamázsáló mester stilizálta, mert ő nem tudott magyarul”, a kis Adolf valójában azok közé a magyar anyanyelvű, szegény, izraelita gyerek közé tartozott, akikről a régi mondás szól: „annyian vannak, mint Óbudán a zsidó gyerek”. Amikor 1886-ban megszületett a mezőcsáti, az ortodoxok között is szigorúnak mondott közösségből származó Ignác és az óbudai Spatz Regina első gyermekeként, a család éppen a Lajos utca 179-ben lakott. Ahogy jött sorban a többi sarj, az anyakönyv bejegyzései árulkodnak a család körülményeiről: a Bokor utcából visszaköltözött a család a Lajos utcába, aztán a Flórián térre, majd a Kiskorona utcába. Mindenesetre mindegyik cím a Judenhofba, a Zsidóudvarba kalauzol, a zsinagóga, a kóser vágoda, a zsidó községház, a sör- és a bormérések környékére. Az apa is hol errefelé dolgozhatott cipészinasként, hol házalóként járta a környéket, hol pedig napszámosként robotolt, talán a Zichyek földjein. Fia beszámolója szerint többet látogatta a környékbeli korcsmákat, mint a gyerekzsivajtól hangos családi otthont. Óbudán egyébként sohasem volt igazán elkülönülő zsidónegyed, és bár a zsidó közösségi élet a Judenhof köré szerveződött, a zsidók és magyarok főként vegyesen laktak, a kis Adolf pedig kortársaival együtt magyar iskolába járt. Mivel 6-10 éves fiúk számára fenntartott óbudai zsidó elemi iskola (Musterhauptschule) 1880-ban a zsidó emancipáció és az ingyenes állami iskolák bevezetése következtében megszűnt, az első négy osztályt 1894–1898 között a községi állami elemi iskolában kellett végeznie, onnan pedig a III. kerületi községi polgári fiúiskolába került. Itt az első év végén megbukott szabadkézi és mértani rajzból, illetve szépírásból, s a többi stúdiumból sem igen jeleskedett, a pótvizsgát pedig nem tette le. A jelek szerint már kiskamasz korától jobban érdekelte a csavargás, mint az iskolapad, inkább a pesti kávéházak környékén lődörgött. Ez persze jórészt kényszerből alakult így: az, hogy egyik testvére sem végzett a négy eleminél több osztályt, a szülők pénztelenségének jele. Aligha gondolta volna a tantestület, hogy három nyelven publikál majd a kis Schenk, és bő évtized múltán a francia avantgárd Apollinaire mellett legnagyobb alakjával, Blaise Cendrars-szal ad ki lapot és alapít kiadót. A már említett Nádas, Károlyi Mihály feltétlen híve, aki azért nem szívelte hősünket, mert 1918-ban a parlamenti interpellációktól a napilapokig arról pletykáltak Pest-szerte, hogy Szittya kémkedett a politikus után, beszámolójában nem az irodalomtörténeti jelentőségű közös kalandokra koncentrált: „Bles Sandrarssal egyizben fogadott [Szittya], hogy mosakodás nélkül hosszabb ideig tud meglenni, mint ő. Három hónapig sikerült is neki, Bles Sandrars azonban legyőzte. A költő öt hónapig nem tette a kezét mosdóvízbe.” A vámos Henri Rousseau hasisfilmjei, avagy Tatyana Joukoff keveri a kártyát című, német nyelven megjelent 1915-ös kötetében Szittya másra emlékszik:

„Azzal az ostoba emlékkel voltam elfoglalva, amikor Cendrars és én néhány sous-n civakodtunk a rongyszedőkkel (…) Eladtam a zsidó könyvárusnak a Sade márki kötetem.”

Mindkét szöveg a nyomorról beszél, bár más perspektívából: az első a polgári egzisztencia szegény csavargóval szembeni sanda gyanakvásáról, a második pedig a nyomor hétköznapjainak küzdelméről, ahol gyakran a szellemi betevőről kell lemondani egy falat kenyérért. Ugyan Szittya az őt kiszerkesztő Nádasnak sose nézte el a kémvádakat, de az anekdota talán tetszett is neki, 1923-ban ugyanis ezt írta: „Meggyőződésem (az utam kezeskedik érte), hogy én vagyok a legnagyobb ma élő költő (…) az egyetlen, akiről még lehet legendákat gyártani.”

Szittya tehát az 1910-es években, fiatal felnőttként se szocioprofesszionális státuszát, se életszínvonalát tekintve nem élt jobban, mint az apja. Kulturális és földrajzi értelemben azonban sokkal mobilisabb volt: hátrahagyta Óbudát, Ady Endre Irán-szagú, szittya seregétől ihletve pedig az izraelita vallást és a zsidósan csengő nevet. Egyik csavargótársa, Kassák Lajos Egy ember élete című önéletírásában is szüntelenül jegyzetelt és vázlatokat skiccelt, miközben múzeumokat, templomokat, gyűjteményeket böngészett végig: a művészi önképzés és alkotás intézményeken kívüli útját járta. Valószínűleg az Im-ígyen szóla Zarathustra magyar fordításának megjelenésével kapta el – a Nyugatosok jelentős részével együtt – a „Nietzsche-lázat”. Így írt 1909-ben: „ [a] perverzitás gyülölete valakinek nem nagyságát, hanem kicsinységét jellemzi. Az egészséges, normálisnak nevezett ember életének nincsenek variátiói, előtte csak egy életkérdés van: a gyomor kérdése. A művész azonban emberfölötti ember, magasabbak a szükségletei, soha se lehet beteges.” A kollektív morális kategóriákon átlépő, öntörvényű emberfeletti embert, azt az Übermensch-et tekintette személyes és művészi példának, aki semmilyen autoritást nem fogad el maga felett. Innen eredeztethető, hogy egyforma hévvel érdekelték a legkülönbözőbb, a társadalmi renden és morálon kívül elhelyezkedő, atipikus (mai zsargonnal: ellenkulturális) személyiségek. A művészekről, szexuális „deviánsakról”, anarchistákról, baloldali népvezérekről szóló anekdotikus szocioriport volt a kedvenc műfaja. A szintén németül publikált Kuriozitások gyűjteménye című kötetében valóságos természettudományos taxonómia szerint tárgyalta a lázadókat, elbeszélői pozícióját pedig résztvevő megfigyelőként határozta meg. Ekként az olvasó Szittyával tarthat Pjotr Kropotkin otthonába, hogy az anarchisták hercege személyesen győzze meg arról, hogy minden államhatalom az erőszak letéteményese, vagy követheti a háborúellenes szocialista politikust, Jean Jaurès-t a meggyilkolása előtt két nappal, 1914. július 29-én Brüsszelben tartott háborúellenes gyűlésre. Csavargó életmódja okán a hollétével kapcsolatos állításokat gyakran van lehetőségünk rendőrségi és idegenrendészeti forrásokkal összevetni, Szittyán ugyanis több európai nemzetállam hatóságai igyekeztek rajta tartani a szemüket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyan hősünk elég gyakran találta magát toloncházban vagy az államhatáron túli első település vasútállomásán koldulásért vagy anarchista izgatásért, de hiába tiltották ki a svájci kantonok és az önálló közigazgatással rendelkező német tartományok többségéből, Szittya mindig megtalálta a módját, hogy visszatérjen a soron következő anarchista- vagy csavargógyűlésre, esetleg szalonkiállításra.

1917–1918-ban a nem sok valóságalappal rendelkező kémbotrányig Budapesten kereste kenyerét újságíróként, az 1920-as években Berlinben, 1927-től pedig Párizsban élt és dolgozott.

Ragaszkodott a kedvenc műfajához, a rendkívüli alkotókról szóló anekdotikus portréi a francia fővárosban újságcikkekből esszékötetekké és kismonográfiákká vastagodtak, többek között Albert Marquet-ról, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról és Chaïm Soutine-ról írt hosszabban. A nagyobb terjedelem lehetővé tette, hogy a művészi individuumot – lelkialkatot, tudatot és tudatalatti motivációkat – megvilágító szempontok mellett az alkotásra mint kollektív társadalmi gyakorlatra koncentráljon. Vizsgálta a művészképzés, a mecénások, gyűjtők és kereskedők, műkritikusok rendszerszintű szerepét a művészi életmű és az azzal kapcsolatos értelmezések létrejöttében, a művészi alkotás tárgyalásakor annak térbeli vonatkozásait, Párizs művészeti topográfiáját nyújtotta – mindezt ma már művészet-szociológiának nevezzük.

Az 1920-as, 1930-as évek Párizsát olyan művészeti központnak látta, ami lehetőséget ad a művészi kiteljesedésre. „A művészek valamiféle teremtő őrületet hoztak magukkal szegény magyar, lengyel és orosz falvaikból, amik, a francia hatás alatt, egy irányzatot, egy iskolát hoztak létre” – fogalmazott az „idegen”, nem francia művészek ún. Párizsi Iskolájáról. De bemutatta a külföldi, gyakran zsidó művészek nyomorát is. Soutine-ról, akit örökös viharban tátongó dosztojevszkiji hősnek nevezett, megírta, hogyan került az Orosz Birodalom – a mai Beloruszia – kis falvának gettójából egy új, a csillogó világváros perifériájára eső gettóba: „Szeretett volna befutott dandyvé válni: de Smilavičy, Vilnius és a Ruche, az idegen festők szegény párizsi tanyája nem engedte.” Vajon gondolt-e e sorok papírra vetése közben Szittya Óbudára?

A második világháború a külföldi művészek által mindig is érzékelt idegenellenességet társadalmi közhangulatból központi politikai programmá fokozta a nem francia állampolgárok módszeres megfigyelésével majd internálásával. A német megszállás pedig az asszimilált zsidó származást elfeledni akart gyermekkori emlékből életveszélyes stigmává tette. Szittya, talán nem függetlenül attól, hogy a Harmadik Birodalom terjeszkedése ellen a Francia Kommunista Pártban és a Népfrontban keresett szövetségest, családjával túlélte a háborút. Élete végéig aktívan festett és írt, a művészmonográfiák mellett azoknak az álmait gyűjtötte össze 82 álom a második világháború alatt 1939–1944 című, francia nyelvű kötetében, akikkel a háború idején, menekülés közben találkozott. Egyetlen saját álmát sem vette be a gyűjteménybe. A családjának pedig sem zsidó származásáról, sem Magyarországról nem beszélt.

Műveljük kertünket!

Régóta a Selyemgombolyítóhoz kötődsz. Mióta is?

Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején a kerületi tanács felkérte Somogyi Józsefet, aki kitűnő szobrászművész volt és történetesen a barátom, hogy hozzon létre itt egy művésztelepet. De ő akkor lett a Képzőművészeti Főiskola rektora, meg már belefogott a Tihanyi Művésztelep építésébe, ezért szólt nekem, hogy „Jóska, kezdjél vele valamit!” Jókor voltam jó helyen, de annyira, hogy azt válaszoltam, „jó, hogy szólsz, mert mi meg éppen helyet keresünk”. Ha a hetvenes években el akartál indítani egy kulturális projektet, azt egyeztetni kellett Aczél Györggyel. Meg a Pozsgayval. Meghívtuk Aczélt az egyik barátom lakására, elmeséltem neki, hogy mi a lényeg – olyan alternatív, innovatív művelődési központot álmodtam meg, ahol a népművészettől, kézműves kultúrától egészen a legmodernebb számítógépekig és videotechnikáig minden van –, és az akkori feleségem, Budai Ilona énekelt neki. Mint egy mecénás, körbe volt udvarolva. A végén azt mondta, csináljátok. Ennyin múlt. A 70-es évek végén végre beindult a beruházás. Akkor még nem úgy volt, hogy megcsinálják fél év alatt, ha akarja a főnök, hanem úgy módszeresen: bevitték a minisztériumba, beillesztették az aktuális költségvetésbe, jóváhagyták, nem hagyták jóvá, felét hagyták jóvá, stb. 1985-ben Csehák Juditot, akkori miniszterelnök- helyettest kértem meg, hogy adja át, és akkor engem kineveztek az intézmény igazgatójává.

Nomád nemzedékként hivatkozol magatokra, de ki is az a „mi”?

A 70-es években jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, azért tudott létrejönni, mert a KISZ KB a művészeti életen keresztül próbált a fiatalokhoz eljutni. Ekkor vonult be a popzenébe is, a különböző magas művészeti területekbe is, és többek között létrehozta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Megszerveztek Fadd-Domboriban egy tábort a fiatal népművészeknek, oda már a Népművelési Intézet külső munkatársaként mentem. Ott a táborban vetődött fel, jó, hát én vetettem fel, hogy nemcsak nyáron kellene találkozni, hanem évközben is, havonta Budapesten lennének előadások, beszélgetések. Ez mindenkinek tetszett, megszerveztük, létrejött a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, én lettem a titkár.

A táborokat átvittük a Népművelési Intézet tokaji telepére, így tulajdonképpen kivontuk a KISZ KB közvetlen hatóköre alól. 

És a nomád nemzedék elnevezés honnan jön?

 1981-ben dokumentálni akartam, hogy mi történt a fiatal népművészeti mozgalomban. Szerkesztettünk egy könyvet, Bodor Ferit kértem fel szerkeszteni, aki csodálatos figura, jó barátom volt, az Iparművészeti Egyetem könyvtárosa, sajnos korán meghalt, abban össze lett foglalva a táncházmozgalom és a tárgyformáló népművészet. És címet kellett adni a kiadványnak. Egy-két évvel előtte jelent meg Csoóri esszéje Nomád Napló címmel. Kezdettől fogva nagyon jóban voltam Csoórival, és így adódott, hogy ezt a címet adjam: Nomád Nemzedék. Ez a kötet elég nagy példányszámban jelent meg, sokakhoz eljutott. Innen és így terjedt el a nomád nemzedék megnevezésünk. 

Fotó: Dohi Gabriella

Olvastam egy interjút a 80-as évek közepéről, amiben a videóról áradoztál, hogy az teremt majd újfajta közösségeket.

Itt, a Selyemgombolyítóban állítottunk össze egy olyan stúdiót, amilyen nem volt máshol az országban. Volt egy őrült mérnökünk, Szügyi, a hétköznapi élet számára menthetetlen volt, de a szakmájához nagyon értett, Panasonic berendezésekből kialakítottunk egy kis stúdiót és ehhez ő egy keverőpultot fejlesztett. Ez ma nem hangzik nagy dolognak, de a nyolcvanas években pénz és COCOM-listás technológia nélkül, csak az így-úgy beszerzett alkatrészekből összebarkácsolni igenis az volt. Az itteni műhelyben kifejlesztett keverőpultokat aztán elosztottuk az országban, több tucat hasonló stúdió jött létre, ezekből lettek a városi, körzeti stúdiók. Meg maga a rendszerváltás. Ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mondok mást is: kitaláltuk, hogy szitanyomó gépeket kell a művelődési házakban hozzáférhetővé tenni, mert nagyon divatos volt nyugaton a szitanyomás. Az volt az elgondolás, hogy az emberek majd mennek az amatőr képzőművészeti klubokba és majd szép szitanyomatokat készítenek.

Nagyon tetszett a politikának is, csak egyet nem gondoltak át: a szitanyomás az sokszorosítás is. Tehát valójában az országban elterjesztettünk egy alternatív sokszorosítási technikát.

A Beszélőt is szitanyomó technikával készítették először. Ugyanezt találtuk ki a videóstúdióknál is. Nem véletlen, hogy a Duna Tv is itt jött létre, mert itt volt egy teljes stúdió, és annak a bázisán tudott megalakulni. Mindig azzal foglalkoztunk itt a központban, amire szükség volt: ha táncházra volt szükség, akkor táncház lett, ha hangszert kellett készíteni, mert hangszerhiány volt, akkor azt lehetett készíteni itt. Ha videostúdiót kellett létrehozni, akkor azt hoztunk létre. 

A rendszerváltás idején mi történt a Selyemgombolyítóban?

Minden politikai erőnek teret nyitottunk. Ide bárki bejöhetett, nem mi szerveztünk politikai gyűléseket, csak kiadtuk a helyiségeket az MDF-nek, az SZDSZ-nek, vagy bárkinek, aki kikérte az aulát. Én személy szerint egy kicsit aktívabban vettem részt, barátságom Csoórival oda vezetett, hogy részt vettem Antall József „legyártásában”. Sokszor kérdezik, hogy mennyi idő alatt lesz valakiből országosan ismert politikus, hát, Antallból fél év alatt sikerült azt csinálni. Persze, Antall tehetséges volt és nagy politikai elme, nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban vele, de ez más kérdés. Morális politikus volt, ami azóta ki is derült, ahogy az is, hogy ez milyen ritka. A halála a magyar demokrácia legnagyobb vesztesége. Ha Antall még él húsz évet, minden másképp alakul. De vissza a Selyemgombolyítóhoz: politikai szerepet tehát nem vállalt, mert kulturális intézményként ezt nem is tehette meg, de egyfajta inkubációs funkciója lett a kilencvenes évek elején, innen indultak, itt születtek később fontosnak bizonyuló intézmények.

Mint például a Duna Tv…

1990-ben Antall kétszer is felkért kulturális miniszternek, de nem vállaltam. Részben azért, mert jobb a hatalomtól a három lépés távolság, ahogy Ciceró mondta, ez a hosszú élet titka. 73 éves vagyok, lassan igazolja az élet a hatalomtól való távolságtartásomat. Másrészt azt mondtam, hogy kulturális intézményeket kell létrehozni, az a lényeg. Attól változik meg egy ország, hogy felépül az az intézményrendszere, ami szét lett verve az úgynevezett szocializmus 45–50 évében. Évek óta készítettük elő a vidéki stúdiókat, hogy legyen mindenhol egy saját stúdió. A Magyarok Világszövetsége meghívta Teller Edét, a nagy kongresszusára, ő is támogatta az elképzelést, ezután a Szövetség hivatalosan javasolta a miniszterelnöknek, hogy hozza létre a Duna Tv-t.

Nagyon könnyű volt, mert volt frekvencia, – hála a Siklós Csaba vezette minisztériumnak – kész volt a stúdió, hamar fel lehetett állítani a stábot.

Akkor már javában zajlott a médiaháború az MDF és az SZDSZ között, és ebben a harcban tulajdonképpen én is részt vettem. Nagyon jó barátom volt Hankiss Elemér. Itt győzködtem, a Selyemgombolyítóban lévő irodámban, hogy ne vállalja a tv-elnökséget, mert ugyanolyan alkalmatlan lesz rá, mint én miniszternek. A Duna Tv létrehozásához az utolsó lökést az adta, amikor Hankiss mint elnök letiltotta a miniszterelnök beszédét a köztévében. Ez nonszensz, ilyet el nem tudtam volna képzelni, főleg róla, aki egy kedves ember volt. 

1992-ben létrehoztátok a Magyar Művészeti Akadémiát…

Gyurkovics Tibor jött be hozzám egy reggel felháborodva a titkárságra, hogy ez disznóság, hogy továbbra is azok vannak az akadémiákon, akik eddig voltak a szocialista rendszerben, és kellene csinálni egy új akadémiát. Mondom, hurrá Tibor, és milyet? Azt mondja, egy Arany János Művészeti Akadémiát. „Ide figyelj Tibor, vagy az lesz a neve, hogy Magyar Művészeti Akadémia, vagy érdektelen”. Ezt onnan tudtam, hogy a Magyar Kulturális Szövetség elnöke voltam akkor, és láttam az MTI-ben, hogy az országban volt több száz szervezet, mindenféle néven. Amikor kiadtunk egy hírt, egyből előre vettek bennünket, a „Magyar” elnevezés akkora országos rangot ad. Erről meggyőztem Gyurkovicsot, ő meg kitalálta, hogy összehívunk 22 embert, Hubay Miklóstól Szakonyi Károlyig, Somogyi Józseftől Csoóriig. Közben Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke akcióba lendült, és mindent megtett, hogy megakadályozza az akadémia-alapításunkat, félt a konkurenciától, és amikor látta, hogy nem jár sikerrel, létrehozták az MTA társult intézményeként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, ezzel intézményesítette a népies-urbánus ellentétet, amit elvileg éppen meg akartunk haladni. Persze, a Magyar Művészeti Akadémia nem az volt az alapításkor, 1992-ben, amivé 2011 után lett, de ez már egy más, nem túl szimpatikus, nem az én ízlésem szerinti történet. A Makovecz utáni elnökök alatt eluralkodott a bürokratizmus és a középszerűség.

Fotó: Dohi Gabriella

Miért nem te lettél az MMA elnöke?

Túl fiatal voltam. Különben is volt író, aki elnök akart lenni. Én meg, hogy ne legyen túl nagy sértődés, egy teljesen outsider embert javasoltam, Makovecz Imrét. 

 Nehéz elképzelni Makoveczet mint outsidert.

Az akkori, írók uralta értelmiségi életben igen. Ez még a sevillai világkiállítás előtt volt, a szakma ismerte, elismerte, de a nagyközönség szemében egy építész volt a sok közül, hiszen kevés terve valósult meg, Pesten például nem is volt épülete. Egyébként éppen írok egy tanulmányt, és ott elemzem, hogy a 70-es, 80-as években a művészetnek két meghatározó és ikonikus alakja volt, Makovecz Imre és Erdély Miklós, de ez csak mára kezd kiderülni.

Nem biztos, hogy mindezidáig szerepelt ez a két név egy mondatban!

Megmagyarázom. Ugyanarról beszélt mind a kettő, igaz, más világnézeti alapon, ezt bizonyítom is képekkel, felvételekkel. Egymás mellé teszek két képet, hogy ha mind a két kép alá azt írom, Makovecz, mindenki elfogadja, ha azt írom mind a kettő alá, hogy Erdély, mindenki azt mondja, csalás. Pedig az egyik kép Makoveczé, a másik Erdélyé. És tulipán van rajta, Erdély Miklósnál is.

Ha már tulipán, a nyári Anzikszban írtunk a híres lakótelepi tulipános vitáról, amit az Óbudán élt Nagy László, történeteid visszatérő szereplője robbantott ki a cikkével.

Beleprovokáltam Lacikát – egymás közt így hívtuk Nagy Lászlót –, mert meghívtam a tokaji táborba és összeismertettem az építészekkel; a cikk szakmai gerincét valójában én írtam, ő meg líraian formálta meg.

A tulipános cikket?

Igen, ő meg kicsit stilizálta, a sokak által idézett „Bauhausbetonanya tojta tele ivadékaival hazánkat” kitételt például ő írta bele. Ő nem szeretett harcolni, semmilyen harcban nem vett részt, egy arkangyali lélek volt.

Az 1990-es évektől a Selyemgombolyítót a zöld mozgalom központjaként tartották számon.

A népművészetből léptünk az ökogondolat felé, és a Selyemgombolyító ökológiai központ lett könyvtárral, konferenciákkal, képzésekkel, és a legfontosabbal, a folyóirattal, az Ökotájjal. Eléggé meghatározó lap volt, kelet-európai viszonylatban is. Húsz évig működött, a negyedéves folyóiratból a végére egyre könyvszerűbb lett, hosszabb írásokkal, mélyebb tartalmakkal.

Abban volt szerepe, hogy elég magas szinten, Európában az elsők között az ökológiai gondolatot és annak morálisan egy még izgalmasabb formáját, a teremtésvédelmet behozta a köztudatba. 

A teremtés tatarozása című, nemrég megjelent könyved azonban nem egészen ökológiai, sokkal inkább teológiai problémákat boncolgat. Hieronymus Bosch festményeinek „sűrű leírását” adva indulsz neki a keresztény világ- és Isten-felfogás értelmezésének. 

Töltsek még? Ahhoz, hogy erről a könyvről meséljek, egy új beszélgetésbe kell kezdenünk… Azt senki nem vette észre, hogy ebben a könyvben egy egészen meredek Bosch-értelmezéssel álltam elő. Szerintem Bosch az európai gondolkodás egyik legizgalmasabb mestere. Ő nem csak festő. Máig teljesen félreértelmezik. És egyébként nem igaz, hogy az ökológiától a teológia felé fordultam volna, pont arról írok, hogy miként tartozik össze ez a csak látszólag kétféle gondolkodás.

És valóban maradtunk még egy órányit, vagyis pár decit még. Beszélgettünk arról, hogy miként lehet a nemzeti, a keresztény és a zöld eszméket, az igazi liberális gondolkodást összeegyeztetni, az Országút lapról és a hozzá (vagy inkább a Selyemgombolyítóhoz) kapcsolódó galériáról, szimbólumelemzésekbe is belekóstoltunk, és abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. A beszélgetéseknek soha nincs vége, a szálak tovább gombolyodnak.   

“Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.”

25 méternyi hattyúk

Mikor és hogyan derült ki az, hogy az Esterházy-hagyaték ebbe a berlini „szobába kerül majd?

Az itt látható Esterházy Péter-dobozok csak egy töredékét jelentik a hagyatéknak. Ebben a dolgozószobában csupán az éppen feldolgozás alatt álló anyagok kapnak átmenetileg helyet. Az Esterházy Péter-archívum – ahogyan a hagyaték a berlini Akadémián keresendő – a biztonsági és konzervációs előírásoknak megfelelően kialakított raktárhelyiségben kapott helyet. Erről 2020 nyarán született meg a megállapodás. Mindezt több egyeztetés és az anyag felmérése is megelőzte, amire itt, Berlinben került sor. A Berlini Művészeti Akadémia Archívuma jól felszerelt, professzionálisan működő intézmény, amely az Akadémia tagjainak és sok más neves művésznek a hagyatékát őrzi. Az elmúlt években az archívum minden részlege – így az irodalmi is, ahová szervezetileg e hagyaték is tartozik – egyre inkább nemzetközi arculatot mutat, mint ahogy ez az Akadémia művészközösségéről már jó néhány évtizede elmondható.

Figyelemre méltó fejlemény, hogy az Akadémia az elmúlt évtizedekben számos magyar vagy magyar származású művészt választott a tagjai sorába, köztük 1998-ban Esterházy Pétert is.

Az író több szálon is kötődött ehhez városhoz és különösen az Akadémiához. Hogy a hagyatékát itt őrizzék, arról alapos mérlegelés után végül is az író családja döntött. Esterházy Marcell minderről 2020 őszen már bővebben is nyilatkozott, és betekintést engedett a család dilemmájába. (Magyar Narancs, 2020/47) Ahogy elmondta, a családra várt a feladat, hogy megtalálja azt a stabil szakmai elvek alapján működő intézményt, amelyben a hagyatékot mindenféle politikai kitettség nélkül magas szinten feldolgozzák, és kutatható lesz. Az ebben illetékes intézmények részéről Magyarországon erre nemcsak bármiféle garancia, de – ahogy az említett interjúból kiderül – a megfelelő érdeklődés is hiányzott.  

Az Esterházy család milyen előkészületeket tett a hagyatékkal kapcsolatban, és ez hogy befolyásolja a kutatást?

Az író dolgozószobájáról készült fotók sejtetik, hogy mekkora munka várt a családra, hogy az a rengeteg kézirat, jegyzet és újságkivágás szabvány méretű dobozokba csomagolva, áttekinthető és szállításra alkalmas állapotba kerüljön. Ez a Marcell elmondása szerint több mint két évig tartó munka fölöttébb hasznosnak mutatkozik az archívum számára. Mi arról a pontról folytatjuk az anyag mélyre ható feldolgozását. Marcell pontosan úgy járt el a hagyaték szortírozása során, ahogyan ezt első megközelítésben az archívumban teszik. Miközben az anyag jelentős részét időrendileg és a műcímek alapján csoportosította és rendezte, igyekezett az édesapja által kialakított különféle rendszereket maximálisan respektálni, megőrizni. Ennek köszönhetően a kívülálló számára nem feltétlenül összefüggőnek látszó anyagok is együtt maradtak.

Ezt a belső rendet a feldolgozás során az archívum is meghagyja, annak ellenére, hogy így nehezebben kezelhető, vegyes tételekkel lesz dolgunk.

Ezekben a kéziratok, piszkozatok, fotók, levelek és újságkivágások az író hátrahagyott „rendjében” továbbra is megtalálhatók. A család előkészítő munkájának köszönhetően tehát egy kronológiailag és tartalmában gondosan rendezett hagyaték érkezett meg Berlinbe, egy remekül használható Excel-listával. Enélkül képtelenség lett volna ilyen gyorsan kutatókat is fogadni, ahogyan erre már sor került.

Pontosan mekkora terjedelmű anyagról van szó, és mi mindent rejt magában? A kéziratokon és a jegyzeteken túl le lehet követni a munkát olyan izgalmasabb tételekkel, mint például számlák, jegyek, útvonaltervek?

 Az író az évek folyamán szerencsére minden, a munkájához fűződő kéziratos és egyéb anyagot tudatosan gyűjtött és megőrzött. Az Esterházy Péter-archívum esetében tehát egy teljes, minden alkotói fázisra és műre kiterjedő, ahhoz bőséges anyagot szolgáltató hagyatékról beszélhetünk. A legkorábbi dokumentumok a katonaság időszakából, 1968–69-ből származnak. A családnak címzett levelei és első szépirodalmi próbálkozásai tartoznak ide. A csaknem fél évszázadon átívelő életmű, mint tudjuk, 2016 nyarán a Hasnyálmirigynapló bejegyzéseivel szakadt félbe.

Mivel az Akadémia minden nagyobb művészi hagyatékot önálló archívumként kezel, annak teljes anyaga fizikailag is egyben marad, és a feldolgozás után is együtt sorakozik a polcokon. Az Esterházy Péter-archívum jelenleg 25 méternyi polcot tölt meg a raktárban, azaz közel 225 dobozból áll. Ahogyan ezek a számok is sejtetik, egy kiemelkedően gazdag és műfajilag sokszínű archívumról van szó. Ennek egy jelentős hányada kéziratos anyag, köszönhetően annak, hogy az író élete végéig kézzel írt és jegyzetelt. (Holott matematikusként hajdanán a számítógépes feldolgozás úttörői közé tartozott). Kéziratos jegyzetei, piszkozatai, lezárt kéziratai – amelyek két- esetleg három „leiratban” is fennmaradtak – képezik az anyag magját. Ehhez kapcsolódnak az író által felhasznált munkaanyagok, szakirodalomból vagy szépirodalmi művekből készült jegyzetei, kivonatai.

Egy meglehetősen gazdag, közel 6.000 darab képeslapból, levélből álló gyűjtemény dokumentálja a barátokkal, valamint a művészet és közélet neves magyar és nemzetközi szereplőivel folytatott eszmecseréit.

Fényképek, irodalmi díjak, határidőnaplók és az író néhány személyes tárgya is szintén része a hagyatéknak. A magyar és idegen nyelvű könyvkiadások mellett mindenképpen megemlíteném még azt a hatalmas újságcikk-gyűjteményt is, amely az író publicisztikai munkásságának emlékét őrzi. A családdal való egyeztetések eredményeként – amelyek témája az volt, hogy mi minden lenne az író által hátrahagyott anyagból az utókor számára megőrzendő – 2021 nyarán jelentősen bővült, terjedelmét tekintve tulajdonképpen megduplázódott az anyag. 

Az író Duna-regényének, a Hahn-Hahn grófnő pillantásának anyagában utazásai is nyomon követhetők: útitervek, utazási katalógusok, hotel-bizonylatok, múzeumi belépők, és persze az elmaradhatatlan kulináris élvezetekről tanúskodó étlapok, számlák teszik teljessé a regény keletkezésének történetét. Rendkívül részletes kutatáshoz főképp a Harmonia Cælestishez kapcsolódó anyagok szolgálnak majd lehetőséget. A regény archívumi anyaga már önmagában is több mint tíz dobozt tölt meg. 

Milyen ütemben zajlik a kéziratok feldolgozása, és mekkora százaléka kutatható jelenleg? Ez hogy dől el? Az Archívum speciálisan alkalmazkodik a kutatókhoz, vagy pont fordítva?

Mindaz, ami az író irodalmi munkásságához tartozik – esetünkben a hagyaték nagy része – a feldolgozást követően az archívum olvasótermében máris hozzáférhető és kutatható. Eddig közel 3000 lap kéziratot dolgoztunk fel az író 4-5 művéhez kapcsolódóan, mintegy 60 online-katalógusunkban is elérhető tétellel. A teljes anyagra nézve mindenesetre több évre szóló munka áll még előttünk. Az Esterházy-hagyaték esetében eddig valóban nagyrészt a kutatók kívánságaihoz igazítottuk a feldolgozás menetét. Hacsak tehetjük, természetesen szem előtt tartjuk a kutatói igényeket. Egy következő lépésben a prózaművek kéziratai mellett a 6000 tételes levelezésre fókuszálunk majd. Azt nevek szerint csoportosítjuk, az alfabetikus sorrenden belül pedig kronológiailag is rendezzük. Hogy a levelek mikor válnak majd kutathatóvá, az a levélíró személyiségi jogainak figyelembevétele mellett esetről esetre dől majd el. Az író személyes naplói és az egyéb privát jellegű anyagok – az általános archívumi gyakorlatnak megfelelően – majd csak harminc évvel az író halála után lesznek kutathatók. 

Milyen érdeklődés látszik az archívum iránt? Milyen arányban érdeklődnek a magyarok és egyéb nemzetiségű kutatók?

Az író archívumának ünnepélyes megnyitóját 2025 tavaszára tervezzük. A nyilvános esemény, amelynek alkalmával az érdeklődő nagyközönség is betekinthet majd a hagyaték gazdag anyagába, nemcsak szimbolikus jelentőséggel bír, de a legtöbbször ez adja meg a „startlövést” is a kutatáshoz. De amint az éppen elmondottakból kiderült, az Esterházy Péter-archívum anyagait már kezdettől fogva keresik. A kutatók és az érdeklődök, ahogyan ez várható is volt, elsősorban Magyarországról érkeznek, vagy ha mégsem, akkor magyar nyelvtudásuknak köszönhetően eligazodtak az anyagban.

Az író szépirodalmi kéziratainak tanulmányozásához a magas szintű magyar nyelvtudás mindenesetre elengedhetetlen.

Esterházy Péter ugyanakkor számtalan neves nemzetközi elismerésben részesült az évek során, német nyelvterületen is nagy közönséget tudhatott magáénak. Emiatt a jövőre nézve, ha például a német nyelvű levelezést már feldolgoztuk és az rendelkezésre áll, nemzetközi érdeklődéssel is számol az Archívum. 

Van olyan magyar partner, aki segíti az önök munkáját?

A legfontosabb partnerünk természetesen az Esterházy család, melynek tagjai a szerzői és felhasználói jogok felett is rendelkeznek. Ha valaki eddig még publikálatlan anyagból szeretne idézni, vagy tervez kiadást, akkor ehhez a család engedélye szükséges. De a család közvetítésével sikerült forrást szereznünk egy kétéves projekt keretei közt létesülő levéltárosi álláshoz is, amely Esterházy Péter kiterjedt levelezésének feldolgozását szolgálja majd. A munkához nélkülözhetetlen nyelvi és szakmai kompetenciáról tehát feltétlenül gondoskodik az intézmény. Emellett az archívum elsősorban az anyag kutatásában, valamint a kiadványok elkészítésében és megjelentetésében számít magyar partnerekre. Ez helyi és bizonyos mértékben talán kulturális különbség is a magyarországi gyakorlattal szemben, mivel a berlini archívum elsősorban szolgáltató intézménynek tekinti magát, amely a hagyatékok megőrzését és a hozzáférhetőségét biztosítja. Az anyag kutatásában és értékelésében ugyanakkor nem formál igényt semmilyen kizárólagos jogra. A kiadványokat gyakran az archívummal együttműködve készítik el a tudósok, szerzők, publicisták és a kiadók. De lehetőségei szerint külső projekteket is támogat az archívum.

Bővül még a kézirattár?

A család részéről már minden ide szánt anyag beérkezett, ezért teljesnek tekinthető a Berlinben őrzött hagyaték. Viszont más egyéb forrásból igenis még bővülhet az anyag. Ez a folyamat már el is kezdődött, egy volt baráttól és író kollégától érkeztek be levelek hozzánk.

Tehát további bővülés esetén főleg Esterházy-levelekre, az író által elajándékozott kéziratokra, kéziratoldalakra vagy fotóanyagra lehet számítani.

Az archívum minden ilyen adományt örömmel fogad, és megőriz az utókornak. Az ilyen formában, tehát nem az Esterházy családtól, hanem más forrásokból beérkezett anyag is az Esterházy Péter-archívumot gyarapítja majd, de azon belül egy külön csoportba besorolva, hogy azok származási helye később is transzparens maradjon.

Az Esterházy Péter feliratú dobozok mellett három további nagy név is szerepel a polcokon: Kertész Imréé, Konrád Györgyé és Nádas Péteré. 

 Valóban neves írók felbecsülhetetlen értékű archívumai kaptak itt helyet egymás mellett – mindegyikük tagja is az Akadémiának. Az Esterházy család számára talán megkönnyítette a Berlin javára hozott döntést, hogy a hagyaték kortársak és barátok: Kertész Imre, Konrád György és Nádas Péter archívumai mellett kap itt helyett. Kertész Imre archívumát már 2001/2002 óta őrzi az Akadémia. Konrád György hagyatéka – aki két turnuson át a berlini Akadémia elnöke is volt – 2019 nyarán, röviddel az író halála előtt érkezett hozzánk. Esterházy Péter és Nádas Péter archívumai pedig 2020 nyarán találtak végleges helyükre itt Berlinben. Nádas Péter esetében is a teljes életművet felölelő, hatalmas anyagról beszélhetünk, amelybe több száz Nádas-fotográfia is bekerült. A berlini archívum magyar anyanyelvű tudományos munkatársaként nekem jutott ez a nagyszerű feladat, hogy e négy nagy magyar író hagyatékát feldolgozzam. Ez fölöttébb megtisztelő és páratlan kihívás, amelyhez feltétlenül hozzátartozik az irodalom iránti érdeklődés és rajongás. A nagy nevekkel szemben érzett bénító csodálat legjobb ellenszere pedig az, ha minden alkalommal gyorsan belevetem magam a rám váró munkába.

Megpróbáltam lefényképezni a semmit

Miért kezdett el fényképezni az Óbudai Gázgyárban?

Elég szigorú program szerint éltem. Amikor 1971-ben az első nagy kiállításom volt a Műcsarnokban, az fordulópont lett az életemben. Addig olyan műveket állítottam ki, amelyek a napi munkám során készültek, vagy csak úgy „lepottyantak”. Utána már csak olyanokat állítottam ki, amelyeket kifejezetten azzal a céllal készítettem, hogy ki is állítsam. Egy olyan terv szerint haladtam, amiben a problémát a világ veti fel nekem, így jött létre a bányász sorozat. Született egy párthatározat arról, hogy építeni kell tízezer bányászlakást. Hónapokig jártam a bányákat, amíg találtam egy olyan brigádot, amely megtestesítette azt a négy fajta életstratégiát, amit a bányászok gyakoroltak. Csináltam egy sorozatot a Dunai Kőolajfinomító felújításáról, ahol az volt a határozott elképzelésem, hogy bemutassam, mennyire szervezetten zajlik egy ilyen munka a szocialista nagyiparban.

Nagy szerencsém volt, mert hagytak nyugodtan dolgozni, így sikerült bemutatnom azt, hogy mennyire szervezetlen ez a munka.

A gázgyárnál pedig azt hallottam, hogy a városi gáz lepárlásának megszüntetésével meg akarják szüntetni a gyárat is. Két-három éven keresztül jártam ki a gázgyárba, fényképeztem akkor is, amikor még működött, gázt és kokszot termelt, egészen addig, amíg megszűnt és belepte a hó a nyomát is. Meg tudtam nézni az összes fontos üzemet, az óraháztól a lepárlótornyokig, a gáztartókig, és mindezt végig tudtam fotografálni.

Nehéz volt bejutni egy gyárba?

Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt a technikát használtam: először egy konkrét riport miatt mentem ki, és közben kiépítettem a későbbi kapcsolatokat.

Javítson ki, ha tévedek, de úgy látom, a sorozatai általában az emberről szólnak, kivéve a gázgyárat. Miről szól valójában a gázgyári sorozat?

Amikor megcsináltam a budapesti zsidóságról szóló sorozatomat, rájöttem, hogy ebben a témakörben ennél jobbat nem tudok csinálni. Ahogy a Bánk bánban is van: „Ha! Más oldalra a palásttal, Biberach.” – Váltani kellett. Jártam néhány évig a Hortobágyra, megpróbáltam lefényképezni a semmit. Annyira jól nem sikerült, hogy egy kiállításnyi anyag összejöjjön, elő kellett venni a régebbi kvázi szociofotókat. Épp a fordítottjának futottam neki a gázgyárban. Az érdekelt, hogyan jön elő a semmi a valamiből, hogyan bomlik le a gyár.

Az érdekelt, hogy a gyár egy ipartörténeti relikvia, egy várostörténetileg fontos dolog miként számolja föl saját magát.

Amikor városokról készítettem a képsorokat, rájöttem, hogy a város egy önmagában létező valami, ahol az ember csak esetlegesen jelenik meg. Tehát az ember mulandó, a városkép változatlan – legalábbis egy időszakban. Így készült sorozatom Berlinről, majd Rómáról és  Budapestről, amiben már akartam, hogy ne jelenjen meg ember. Ezt Rómában úgy tudtam elérni, hogy az akkori élettársam a filmgyárban dolgozott, és berendező korából szörnyű harsány hangja volt, így kiüvöltötte az olaszokat a jelenetből. Így tudtam megoldani, hogy ne legyen ember a képeken. Az ember esetleges ebben a történetben, ami örök, az a város.

A város változásában is örök?

Megpróbálom megfogalmazni, hogy  hol tudom megragadni, ami a városban állandó, vagy állandó lehet. Egy példa: Róma egyik városrésze az EUR, annak fontos terén van egy Mussolini-szobor, a tér úgy volt kitalálva, hogy a szobor teremtette meg a középpontját. Mivel Mussolini aktualitását vesztette, azt csinálták az olaszok, hogy letörték a szobor orrát, deszakralizálták. Tehát a szobor mint térképző elem maradt, de elvesztette a politikai jelentőségét. Nálunk ilyenkor mit sem törődve a térrel, elhordják a szobrot. Ha újraépítik, az nem ugyanaz. A Walter Benjámin által megfogalmazott aura fogalma létezik, ha újjáépítünk egy várat, az már nem az eredeti vár. Mint a viccben: „IV. Béla várromokat építtetett”. Nem ugyanaz várat, mint várromokat építeni.

Visszatérve a gázgyárra, milyen volt érzelmileg megélni azt, hogy valami jelentős múlik el éppen?

Az tette bonyolulttá a helyzetet, hogy én szeretem, ha ilyen helyen dolgozhatok, ha elfogadnak. Pedig nem vagyok egy könnyen barátkozó alkat. A gázgyárban fontos volt, hogy a TMK-sok (Tervszerű Megelőző Karbantartás – szerk.) elfogadjanak. Ők segítettek mindenben, elintéztek dolgokat, hoztak létrát, ha kellett. Volt két Muki mozdony, a robbanásveszély miatt csak olyan mozdony járhatott, amiben nincs tűz. Létezik olyan mozdony, amibe forró vizet tesznek reggel, és estig elműködik azzal a gőzzel. Ugyan magyar múzeumok is igényt tartottak rá, mégis eladták őket az angoloknak. Az egyik mozdonyt elvitték, a másik eltűnt.

Hova tud egy mozdony eltűnni? Mondták a TMK-sok, hogy ha tudom tartani a pofám, akkor megmutatják, befalazták valahova.

Rengeteg ipartörténeti ritkaság volt a TMK-sok műhelyében, például egy, az 1890-es években Massachusetts-ben készült fúrógép.  A gázgyártás rossz szagú gépei is ott voltak a Munkásmozgalmi Múzeumban az „…ez volt a gyár” című kiállításomon. Installáció. Tudták, hogy gépmániás vagyok, úgyhogy, amikor vége lett a kiállításnak, kérdezték tőlem, hogy mivel a gyár már nincs, nem akarom-e hazavinni őket. Nem mertem. Egyetlen tárgy maradt nálam, egy cellának, amiben a szenet átalakítják koksszá és gázzá, a vezérlője, amivel az ajtót fölengedték. Na egy ilyen vezérlőkulcsot kaptam.

Akkoriban mit mondtak, mi lesz a gázgyár helyén?

Nem volt semmi terv. A Műszaki Múzeumnak akkor sem volt és azóta sincs helye, pedig fantasztikusan gazdag anyaga van. Lobbiztam azért, hogy adjanak helyet az óraházban a múzeumnak. Ezt azzal hárították el, hogy a föld annyira szennyezett, hogy talajcserére lenne szükség, aminek pedig túl nagy a költsége. Ez persze lehet, de nem hiszem, hogy annyira szennyezett lenne a föld, hogy ártana annak, aki egy-két órára betér a múzeumba. Ez a megoldás azért is jó lett volna, mert magát az óraházat is meg lehetett volna őrizni a gázórákkal. Egy ilyen gázóra úgy néz ki, mint egy hatalmas fahordó, gyönyörűen faragott fahomlokkal. Nem kell ide múzeum. Az Iparművészeti Múzeum hét éve be van zárva, a Hadtörténetit most szüntetik meg.

Én fegyvermániás vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hadimúzeumban jártam világszerte.

Koppenhágától Londonon keresztül Bécsig bezárólag- Nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet ilyesmi, hogy egy múzeumot kiürítenek, mert a miniszternek kell a hely. Fel vagyok iratkozva a bécsi Heeresgeschichtliches Museum (Hadtörténeti Múzeum) hírlevelére, amiben naponta kapom a híreket arról, hogy milyen tárgyakat szereztek, milyen programok vannak, még saját söre is van a múzeumnak!

Honnan eredeztethető a fegyvermániája?

Szégyellem, de ezt öt-hat éve fejtette meg egy elmeorvos barátom. Az 50-es évek végén jött ki rajtam. Még vadászni is elkezdtem. Pedig ambivalens volt a vadászattal a viszonyom, utáltam fázni, utáltam korán kelni, pedig mind a kettő erősen hozzátartozik. És akkor mondta a barátom, hogy mit csodálkozol, ez egy poszttraumás sokk. A háború alatti kellemetlenségeket ezzel kompenzálom. Még a hatástalanított fegyverek is azt az illúziót adják, hogy az ember megvédheti magát, pedig nem.

Susan Sontagnak van az az elmélete, hogy a fényképezőgép objektívje tulajdonképpen egy puska. Erről mit gondol?

Ez elég egyértelmű, továbbá  fallikus szimbólum. Mondok egy közelebbi dolgot. Amikor még az analóg fotográfia uralkodott, volt alkalmam tanítani. Akkor még behatároltabb volt a nyersanyagok érzékenysége, és mindig azt mondtam azoknak a hallgatóknak, akik sötét körülmények között akartak fotózni, például bányában, hogy lőjön célba, mert ugyanazzal a technikával, légzés visszatartással kell hosszú ideig exponálni, mint lőni.

Tehát, aki megtanul légpuskával rendesen lőni, az tudni fog nyolcad másodpercet exponálni szabad kézből.

A gázgyári sorozatot milyen technikával csinálta?

A mai napig csak analóg technikával dolgozom. Kicsit vissza is léptem, az elmúlt tíz évben hatszor hatos, nagyformátumú filmre dolgozom, nem is kisfilmre. Nincs értelme átállnom digitálisra, mert egyrészt ahhoz annyi informatikai ismeret kell, amit összeszedni nekem már reménytelen,  legalábbis a minőségi munkához, és ami filmes gépet meg tudtam vásárolni, azt digitálisban nem tudnám, nem is lenne értelme.

A nyersanyag beszerzése nem okoz gondot?

Szerencsére most már van Budapesten két-három cég, ahol be lehet vásárolni, van két-három jó labor is. Akik ezzel foglalkoznak, egyértelműen azt mondják, hogy látványosan nő az érdeklődés az analóg eljárás iránt, ami érthető. Ugyan a digitálisnak rengeteg előnye van, de az analógnak is van. Azt a fajta felületi érzékenységet amire az analóg képes, digitálisban elég nehéz elérni. Ha ránéz egy átlagos körülmények közt készült akárcsak digitális printre, látni fogja a különbséget. 

A gázgyár önmagában is elég különleges hely, vannak anekdotái ennek a munkának az kapcsán?

Voltak azok a cellák, amelyekben izzítják a szenet, amiból koksz, majd gáz lesz, a tetején járkálnak, és ott szabályozgatnak dolgokat.  Egyszer, amikor lemásztam egy ilyen cella tetejéről, azt vettem észre, hogy megolvadt a cipőm talpa. Vagy a gyári dolgozóktól kaptam egy fiola merkaptánt. Nem szokták tudni, hogy a földgáz, szemben a városi gázzal, aminek gázszaga van, szagtalan, ezért, hogy a szivárgást észlelni lehessen hozzákeverik ezt a bizonyos merkaptánt, hogy legyen szaga.

Egy darabig azzal szórakoztam, hogy kifröcsköltem egy csepp merkaptánt és elkiáltottam magam, hogy szivárog a gáz. Aztán persze keresték a szivárgás forrását. Jaj, de jó vicc volt!

Egy számomra kedves esemény volt az is, amikor a TMK-sok eljöttek a Munkásmozgalmi Múzeumba a kiállításmegnyitó utáni fogadásra, ami egy decens, borozós-pogácsás esemény szokott lenni. Hoztak magukkal elég piát, így hát úgy berúgtunk, mint a szamarak, ami a múzeum vezetőinek egy pillanatra talán furcsa volt, de aztán rájöttek, hogy mi így érezzük jól magunkat. Azt azért nagyon sajnálom, hogy a kátrányszivattyút nem hoztam el, jópofa lett volna. És a kertnek még mindig bűze lenne.

Művészet és kísérletezés Óbudán

Azt nyilatkozta korábban, hogy Merényi Judittól, az Óbudai Társaskör igazgatójától biankó csekket kapott, és ez a teljes szabadságot jelentette. Minek köszönhette a bizalmat?

Pontosan nem tudom, de szerencsésnek érzem magam miatta. Eredetileg magyar–népművelés szakon végeztem a bölcsészkaron, utóbbi a hetvenes években különleges hely volt, tele rendkívüli egyéniséggel, akik másutt nem rúghattak labdába. Itt viszont remek előadásokat lehetett hallgatni: művészettörténetből Németh Lajos, szociológiából Csepeli György és Andorka Rudolf, míg Király Jenő filmesztéta és Beke László szemináriumokat tartott.
Rövid ideig a Marczibányi téren rendeztem kiállításokat, aminek csupán az ösztönös érzékem és a művészismeretségeim szolgáltak alapul, majd a Kassák Múzeumban dolgoztam. Merényi Judit onnan ismert, az udvar „túloldaláról”, a közös munka során pedig megtapasztalta, hogy nekem ez megy. Egy idő után, ha valaki kiállítás-ügyben kereste, egyből hozzám küldte. Viccesen ismételgette többször is: nem akar hallani a galériáról. A másik, amiért hálás vagyok neki, hogy levelezőként munkaidőben járhattam művészettörténet szakra a nappali tagozatos hallgatókkal 1981 és 86 között. Ez a képzés átfogó képet, nélkülözhetetlen művészettörténeti tudást adott nekem.

PASSAU I–II. Magyar művészet a nyolcvanas években, 1989
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Mi volt kezdetben a kiállítási koncepciója? Milyen szempontrendszer szerint válogatott?

Ösztönös érzékem volt és némi kapcsolatrendszerem a kiállítás-rendezéshez. Az egyetemen találkoztam Bacsó Béla esztétával, aki azóta is az egyik legjobb barátom. Inspirált engem, sokaknak bemutatott. A másik fontos szereplő Mezei Ottó művészettörténész, akinek széles rálátása volt a kortárs művészetre. Történeti kutatásai mellett egész életében a modernekkel és az avantgárddal foglalkozott, az öreg mesterektől az akkori fiatalokig. Neki köszönhetően rengeteg művészt ismerhettem meg, akiknek később kiállításokat rendeztem.

A másik fő szál – hályogkovács módon álltam bele – az volt, hogy fiatalok első kiállításait vállaltam be. A 80-as években gyakran előfordult, hogy bejött az utcáról egy művész, hóna alatt a mappájával. Ha megéreztem a kvalitást, elhívtam kiállítónak. Nem volt kiérlelt szempontrendszerem a válogatáshoz, inkább szemem. Utólag tudatosult, milyen lényeges volt emellett a személyes benyomás. Éreznem kellett, hogy emberileg is össze tudunk majd hangolódni. Ha eldöntöttem, hogy ez a művész kell nekünk, következett a válogatás: mi működhet a Pincegaléria kicsi, 45 négyzetméteres terében, végül a helyszíni installálás még módosíthatott rajta. Hamar kialakult a rendezési rutinom, hiszen havonta nyílt egy kiállítás a Pincegalériában, majd ehhez jött plusz helyszínnek a Társaskör. Évente átlag 15 tárlatot rendeztem.

A Mezei Ottó révén megismert művészkörnek köszönhetően meg tudtam nyerni kamara-kiállításokra olyan nagy presztízsű, idősebb mestereket is, mint Bálint Endre és Lossonczy Tamás. Veszelszky Béla már nem élt, de a rajzaiból, amit senki nem mutatott be, összeállítottam egy tárlatot – ez jó példa arra, hogy az életművek kevésbé ismert, vagy újdonságnak számító részleteire szerettem tenni a hangsúlyt.

Ahogy a szakma és a sajtó elkezdett felfigyelni ránk, egyre többen jelentkeztek, hogy kiállítást szeretnének, illetve a művészek elkezdték ajánlani egymást.

A kilencvenes években a pályájuk elején járó generációban működött a szolidaritás, ha valaki lehetőséghez jutott Óbudán, rögtön ajánlott valakit, aki szerinte ugyancsak tehetséges. 

Nem volt irigykedés, féltékenykedés. És az sem jellemző, hogy egy jó művész rossz művészt ajánl. Persze magam is sok kiállítást megnéztem, építettem a szakmai kapcsolataimat – például Török Tamással együtt jártunk az egyéni levelezőre –, és ha nálunk nem fért el egy anyag, a Budapest Galériában kértem és kaptam is helyet.

Az első kiállítás, amelyet a Pincegalériában rendezett, Nádler Istváné volt. Miért épp őt választotta?

Az Óbuda Galéria Tendenciák 1970–1980 című kiállítás-sorozatának harmadik részeként a Geometrikus és strukturális törekvések tárlat plasztikáit az udvaron is elhelyezték. A fűben állt egy szobor, egy férfi javította rajta a festést, maga Nádler. A szobor még a geometrikus korszakához tartozott, de elmesélte, hogy most váltott, széles, puha ecsetekkel kalligráfiát fest, miközben minimalista zenét hallgat. Megnéztem a műtermében, és eldöntöttem, legyen belőle kiállítás. Rengeteg hosszú, fekvő üveget kellett hozzá vágatni, amit később semmire sem lehetett használni, de megérte. Ezután indult el az Új szenzibilitás korszaka Hegyi Lóránddal, ennek az alapművei lettek Nádler kalligráfiái.

A nyolcvanas évek közepén Hortobágyi Endrének is rendezett kiállítást, aki akkor teljesen elfeledett alkotó volt.

A Hortobágyi-kiállítás a művészettörténész-szakdolgozatommal függött össze. Előzménye az volt, hogy a Molnár László festőművész grafikáiból rendezett kiállítást barátja, Molnár Sándor nyitotta meg. Összeismerkedtünk, és szóba került a Zuglói Kör, amivel addig senki nem foglalkozott még alapkutatás szintjén sem, sokan még a létét is megkérdőjelezték. Elkezdtem körbejárni, interjúztam, beszélgettem, és mindenki, akit elértem – a Molnárok mellett Deim Pál, Nádler István, Bak Imre, Attalai Gábor, Csiky Tibor – arról beszélt, hogy Hortobágyi átütő tehetség volt köztük. De senki sem tudta, hol él, mi van vele – utoljára 1973-ban vett részt egy balatonboglári kápolnatárlaton –, mígnem Molnár Sándor megtalálta a nevét egy régi noteszében, egy hidegkúti címmel. Elkértem tőle, és próba-szerencse alapon kimentem.

Hortobágyi Endre: Nyár, 1965
olaj, vászon, 102×85 cm
Fotó: Andrási Bálint

Az erdő szélén, egy omladozó Bauhaus villa társbérleti lakásában találtam rá. Depresszióban szenvedett, borzalmas körülmények között élt, éjszakánként étteremben mosogatott. Először bizalmatlan volt, sokáig nem hitte el, mi történik, de aztán felbátorodott, és rendeztünk neki egy nagy sikerű tárlatot. A pincében a grafikáit állítottuk ki, az Óbuda Galériában pedig a festményeit. Így visszakerült a köztudatba, majd utóbb felfedezte magának Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki havi apanázst biztosított számára, hogy a festészetnek szentelhesse magát. 1996-ban az Ernst Múzeum rendezte meg életmű-kiállítását. Én pedig korábban megírtam a Zuglói Kör történetét. Az Ars Hungaricában jelent meg, fénymásolatokban is terjesztették.

28 évig dolgozott Óbudán, egy munkahelyen. A nyolcvanas évektől máig teljesen átalakult a kulturális közeg, a képzőművészeti pedig még inkább, hogy mást ne említsek, megjelent a képben a műkereskedelem. Hogyan lehetne megragadni a változás lényegét?

Minden megváltozott. A legszembetűnőbbel kezdem: a rendszerváltás táján, de legkésőbb a 2000-es évek elejére eltűnt a közönség. Annak idején postán küldtük ki a meghívókat, éveken át írtam kézzel a borítékokat, kívülről tudtam a névsort, a címeket irányítószámmal, emelet, ajtó, és azt is tudtam, hogy aki tud, eljön. A Fő téren, a nagy barna kapura rajzszögeltem fel az aktuális plakátot, és a járókelők, vagy a Tanácsban ügyeiket intézők gyakran egy „Jé, van itt egy kiállítás, nézzük meg!” – felkiáltással jöttek be. Ez megszűnt, a kisgalériákat csak a szakmai közönség látogatja. A tehetős középosztályt terelik be a blockbuster kiállításokra, de azok elsősorban a művészetipar szempontjából értelmezhető ügyek.

Németh Ilona: Vesszőfutás, Vízpróba II., 1995
Óbudai Társaskör Galéria, 1995
Fotó: Rosta József

Mert a kortárs képzőművészet érthetetlen és zavarba ejtő?

Szerintem ez nem áll. Előítélet, hogy a kortárs művészet érthetetlen és megközelíthetetlen, pont a régi művészetet sokkal bonyolultabb megérteni – de ez messzire vezetne. Individualizálódott a társadalom, megváltozott a hozzáállás a kultúrához. A kiállításnézés szociális élmény, még akkor is, ha a néző egyedül van. Kimozdul otthonról, nyilvános térbe megy, ami ugyan zárt, mégis köztér. A másik ok a konzumfétis eluralkodása, és a primer fogyasztás horizontján nincs rajta a kiállítás.

A műtárgy a luxusfogyasztás körébe került, erős marketingnyomással, magas belépődíjakkal, sznobériával és a nyilvánosság manipulálásával.

Várnagy Tibortól szoktam idézni: a kisgaléria intim tér, csak egy lépéssel van a műterem után. Kísérleti helyszín ötletek kipróbálására, művészi önfelfedezésekre. Az autonómia pedig minden történelmi helyzetben fordítottan arányos a költségvetéssel. Az óbudai galériák fillérekből működtek. Évente pár százezer forintból gazdálkodtunk, talán egyszer kaptunk egymillió forintot egy tizenöt kiállításos programra az NKA-nál. De a művészek örültek a lehetőségnek, hogy kiállíthatnak egy magas szakmai presztízsű helyen, és ez a pályájukon fontos állomás lesz. 2007-ben abbahagytam, és a feleségem, Berhidi Mária vitte tovább a galériát. Ő kifejezetten a pályakezdő generációra koncentrált, és folytatódott, hogy egymást ajánlották a művészek. Szobrászként pedig sok szobrászt és helyspecifikus installációt mutatott be. Mindenki igyekezett valami érdekes dologgal előrukkolni nála is.

Koronczi Endre: Constans, 1997
Óbudai Pincegaléria
A művész felvétele

Még egy kicsit tekintsünk vissza a csomópontokra. Mi jellemezte a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évtizedek óbudai kiállításait?

A nyolcvanas években több olyan, már akkor komoly életművel rendelkező idősebb, ötven feletti művész kapott lehetőséget Óbudán, akiknek a neve fel sem merült a hivatalos intézmény-hálózatban. De nem szeretem a támogatott-tűrt-tiltott 3T-jét; a nyolcvanas évekre megtévesztő alkalmazni ezt a felosztást, mert képlékenyek lettek a határok. Például Csiky Tibor, alapvetően avantgardista szobrász, az újpesti Alkotmány moziba és a Nagymező utca sarkán működött MÁV-irodába készíthetett fa domborművet.

Elmosódó határzónák voltak és nem kívánatos személyek, illetve problémás, bemutathatatlan művek. Ez az évtized Óbudán a kezdők és a margóra szorítottak kiállításairól szólt.

A 90-es években speciális, eleve ide tervezett, vagy másutt nem látható ötleteket fogadtam be. Igyekeztem én is megadni azt bizonyos biankó csekket a művészeknek. Például Bukta Imre a kiállítása előtt hozott egy számlát öt pár gumicsizmáról, hogy ezeket fogja körbe vágni spirálszerűen, és a kihúzott csíkkal rajzol egy tájképet.

A tér mindig ugyanaz, de az évtizedek során sokat változtak a műfajok. A nyolcvanas években minden a falon lógott, vagy – a boltozat miatt – a fal előtt; a kilencvenes évektől az installatív műfajok vették át a főszerepet és a Társaskör teréről kiderült, különösen alkalmas az ilyen művek bemutatására. Ekkor erősödött meg a nemzetközi vonal is. Könnyebb lett az utazás, a művek szállítása, igaz teljesen személyes kapcsolatok mentén dolgoztam.

Kicsiny Balázs: Winterreise, 2005
Óbudai Társaskör Galéria
Fotó: Rosta József

Kurátori kiállításokat is rendeztem, de én fordítva szoktam, nem a teóriából indulok ki, hanem a jelenségből. Amit látok, az a fejemben összeáll koncepcióvá. 1995-ben egy teljes éven át nőművészeti kiállításokat rendeztünk mindkét galériában, noha nem ismertem a feminizmus teoretikus hátterét. Ezért kértem fel András Editet tanulmányírásra. Én csak észrevettem, hogy több női kiállító van, mint férfi, és az egyetemeken is több a női hallgató.

A kétezres évekre a műkereskedelem átrendezte a viszonyokat. Világossá vált, hogy a művészet is egy iparág, és a műpiac logikája nem különbözik bármilyen más kereskedelemtől, még akkor sem, ha a műtárgy emelkedett, szent dolognak tűnik, és ez a tény elleplezi a hatalmi helyzetet és a nyers áruviszonyokat. Semmiképp sem mondom, hogy „régen minden jobb volt”, csak a körülmények átalakultak. A rendszerváltáskor hamis illúziók keletkeztek, hogy a kereskedelmi galériák méltó megélhetést biztosítanak majd a művészek nagy részének – és mindenki azt gondolta, ő ehhez a többséghez fog tartozni –, de kiderült: ez Nyugat-Európában sincs így, és nem is volt így soha. A művészek alatt a kapitalizmusban nincs igazi védőháló.

(A nyitóképen: Andrási Gábor)

Bőrkabátot árult

Korzikán láttam meg újra. Dinnyét árult az útmenti fabódénál. Porto-Vecchiot elhagyva a táj kitárul, a növényzet ritkás, de magasabb, a tengert még nem, a hegyeket jól lehet látni. A bódé elé ponyvát feszítettek, hogy árnyékot adjon a gyümölcsnek. Ő nem a ponyva alatt állt. Azonnal lefékeztem. Az autóból, messziről, nem voltam benne biztos, hogy ő az. A szélvédő folyton mocskos a tengeri párától, lustaságból nem takarítottam le. Az ablaktörlő hetek óta nem működött. Mocskosnak éreztem magam én is. Kézbe vettem egy röplabda méretű, sötétzöld dinnyét, megütögettem. Nem úgy kongott, mint otthon. Nem olyan öblösen, sokat ígérően. Felnéztem, és ő ott állt közvetlenül előttem, észrevétlenül kijött a pult mögül. Bonjour, mondta halkan. A hangja mélyebb lett, de a kevert tónus, a regiszterek közti ingázás ugyanaz. A francia nyelv emelkedő hangsúlya mintha ellensúlyozná a halála óta eltelt éveket. Az arca nyugodt, sima a homloka, haja a fejtetőn apró kontyban összefogva. Ha nem tudom, hogy ő az, arabnak is nézhettem volna. De ő volt. Nem ismert fel. Mutatóujjal megérintette a dinnye héját. A francia nők azért szépek, gondoltam, mert más népekkel keverednek. De ő nem francia nő. A válaszomra várt, hogy megveszem-e a dinnyét, enyhén nyitott szájjal, mintha a döntésem számítana bármit is, és erről eszembe jutott, amikor először megláttam.

Nem írom le a nevét, mert képtelen vagyok leírni. És mert ezer neve van. Egyik nevét sem írom le az ezerből, akármennyire lehetetlennek hangzik.

És nem szabad szomorúnak lennem, az a néhány év életem legvidámabb időszaka volt. Nem veszíthetem el a hitemet. A városi piacon láttam meg először, vasárnap délelőtt. Bőrkabátot, öveket, tárcákat árult. Három év volt hátra az életéből, két és fél a közös életünkből. Gyűlöltem korán kelni, de a munkám miatt minden hétköznap reggel hat órára állítottam az ébresztőt.Vasárnap sem tudtam tovább aludni. Forgolódtam a keskeny ágyon, nyikorgott a rugó alattam. Ez az átmeneti év volt, amikor az iskolából kirúgtak, és a központi fiúkollégiumban kaptam állást.

Véletlenül sodródtam ahhoz a standhoz. Túlságosan álmos voltam, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, a bőrkabátok szúrós szaga térített valamennyire magamhoz. Az állvány vasához ütöttem a hátamat. Ő felém fordult.

Rosszul aludtam, mondta, és tátott szájjal nevetett. Csak hazafelé gondoltam bele, hogy nem is lepődtem meg a kijelentésen. Mintha erre a mondatra készült volna egész éjjel, amíg nem aludt. Valamennyire mégis meglepődtem, mert nem válaszoltam. Zsebre dugott kézzel álltam a bőrkabátok előtt, a szagokat akartam újra érezni, de a kezemet nem húztam ki a zsebemből, hogy a bőrt megérintsem, közelebb hajoltam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Vannak ezek a száraz, felhőtlen éjszakák, mondta, ilyenkor rosszul alszom. Most néztem először a szemébe, és próbáltam kitalálni, hány éves lehet. Tizenhatnak, legfeljebb tizenhétnek látszott, de az én tizenhét éves tanítványaim nem beszéltek ilyen választékosan, tisztán. Koravén, gondoltam, de a koravének ráncosak és rekedt a hangjuk. Én is ráncos bőrű és rekedt tinédzser voltam. Maga kipihentnek tűnik, mondta, pedig úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Hét év körüli kisfiú rángatta egy férfi karját, hóna alatt bőrlabda. A labda világos hatszögének sarka felkunkorodott, kilátszott alóla a rózsaszín gumi. Menjünk már, apa, kiáltotta. A férfi a tárcákat vizsgálta, mintha arra várna, hogy ő odamenjen, és kérdést tehessen fel neki. De ő nem ment oda. A kisfiú, nézd, súgta. A fiú résnyire nyitott szájjal bámult a szemébe. Akarod, hogy nevessen, kérdezte. A kisfiú elmosolyodott, és ő azonnal felém fordult. Van egy titkos képességem, mondta. Megbabonázom a gyerekeket. Hozzám meg mindig idepattan a labda, válaszoltam. Dühített a magabiztossága. Nem ismer, azt sem tudja, honnan jöttem. Mitől ilyen vakmerő? Nem hiszek magának, felelte. A kisfiú lehajolt, a labda kicsúszott a hóna alól, a lábamhoz pattogott. Visszagurítottam. Ő szó nélkül a pulthoz lépett és kivette a tárcát a férfi kezéből.

 

Megtapogattam egy fekete bőrkabát ujját, csillogott a négyemeletesek mögül kibújó napban. Török? Olaszból hozzuk, felelte. A hegyekből valahonnan. Nyüzsögni kezdett a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne a piacra. Meglökték a vállamat. Megveszed, kérdezte, és azonnal észrevettem, hogy tegezésre váltott. Nem volt szükségem kabátra. Mennyi? Mondta az árat, de nem hallottam, csak ráztam a fejem. Soknak találod, kérdezte. Alkudnod kellene. Aludnom? Erre ingerült lett. Alkudj már, az isten szerelmére. A piacon alkudni kell. Nem lehetsz ilyen béna. Egy idegen kéz nyúlt át a hónaljam alatt, két ujjal simogatta a bőrkabát gallérját. Gyakorlott, hozzáértő mozdulat. Biztosan alkudni is tud. Megemeltem a karom és elfordultam, de ő ott állt szorosan előttem. Éreztem a leheletét az államon. Ilyen gyorsan feladod, kérdezte. Ha beszorítva érzem magam, támadok, mi mást tehetnék? Nem emlékszem, hogy megittuk a pertut, mondtam, a hangom recsegett, de már elpárolgott a dühöm.

Hátralépett, és mesélni kezdte az olasz útjukat. Kisbusszal utaztak, a bátyja nem engedte, hogy az ablaknál üljön, verekedtek, a sofőr szólt rájuk. Hányinger a szerpentinen. Hazafelé a Trieszti-öbölben begyalogolt a köveken a vízbe, és tengeri sünbe lépett. A tüskéket csipesszel sem lehetett kiszedni, a bőrrel együtt kikoptak később. A sünnél vettem észre, hogy markolja a csuklóm. És különös módon nem éreztem többé beszorítva magam.

A vevők hangosan kiabáltak a hátam mögött. Mindenki venni akart, alkudni, illetve a legtöbben, ezt később tanultam meg, beszélgetni. Ő mintha észre sem venné a vevőket.

Nem nézett rájuk, rám sem, a csuklómat markoló kézfejét nézte. Nyisd ki, utasított. Akarod tudni? Nem gondoltam, hogy bármit is képes kiolvasni a tenyeremből.

Akkor még kételkedtem az őszinteségében, és azt hittem, csak játszik velem. Vagy egyszerűen bolond. Nem akartam tudni a jövőt. Fásult voltam a kirúgásom miatt, néhány negyedéves fiú a ballagást megelőző éjszakán kicsavarozta a teraszra nyíló ablak pántjait, és felmászott a lányok emeletére. Visszafelé figyelmetlenül belökték az ablakot,ami nekicsapódott a folyosó falának, és szilánkosra tört. Vagy a szél volt, ez nem derült ki. Azt állították, fogalmuk sincs, hogyan történt. Nyilván tudták. Engem vontak felelősségre. Hajnalodott, a csattanásra ébredtem. Mire magamra kaptam a ruhát, és a szobájukhoz értem, az ágyukban feküdtek, takaró alatt. Nem akartam balhét. A padlót vastag üvegszőnyeg borította, ropogott a cipőm alatt. Pár másodpercig a folyosói lámpa vakító fényében csillogó üveget néztem. A ballagásra készült az egész iskola, ezért a következő héten tárgyalták az ügyet. Az igazgató megüzente, hogy kénytelen elbocsátani, tisztában van vele, hogy nem az én hibám, de valakinek el kell vinnie a balhét. Egy év után visszajöhetek magasabb fizetéssel.

Ő vajon, ha a kollégiumban lakik, részt vesz a játékban? A fiúk hozzá másznak fel, hogy együtt töltsék az éjszakát? Esetleg alvást színlel, fejére húzza a takarót, miközben a szomszéd ágyon basznak? Nem tudtam őt abban a szobában elképzelni. Semmilyen szobában nem tudtam elképzelni. A tenyeremet figyelte, a körmét végighúzta a vonalakon. Te és én, mondta nagyon halkan, annyira, hogy abban a nyüzsgésben meg sem kellett volna hallanom. Talán nem is hallottam meg. Talán képzeltem, hogy ezt mondta. Te és én, ez a rövid vonal, ezek vagyunk mi, mutatta. Nem láttam vonalat. Közénk lépett egy szemüveges, kendőbe csavart hajú nő. Az iskolaigazgatóra hasonlított. Megveszem, mondta. Felém nyújtott egy barna, hosszú bőrövet. A lyukakat szegecsekkel bélelték. A nő mondta így, megveszem ezt a szegecsekkel bélelt övet. És nyújtotta felém, az arcomhoz. Ezer, mondtam. A nő az ujjai között számolta a százasokat. Nem is alkuszik? Az ezer forint nyilvánvalóan sok egy ilyen övért. Vagy rosszul emlékszem, és túl keveset kértem?

A nő a tenyerembe csapta a százasokat. Abba, amelyikben a vonalnak kellett volna lennie, a kettőnk vonalának.

Ő nevetett. Soha nem találod meg, mondta. De az övet jól eladtad. Nem maradt alkalmam visszakérdezni, mit ért az alatt, hogy jól. Elsodorta tömeg. A pénzt sem adtam oda. Sokáig nem is vettem észre, hogy nálam van. Lábujjhegyre álltam, ő hajlongott a pult mögött, fekete bőrzakót segített fel egy alacsony, kopasz férfira. Meglepően jól állt neki. Megszámoltam a százasokat, kilenc, megszámoltam újra, tizenegy. Zsebre gyűrtem a pénzcsomót, és elhatároztam, hogy nem megyek vissza. Se ma, se máskor. Ő intézte, hogy a pénz az enyém legyen. Ha valóban látja a jövőt, és közös vonalunk van, találkozni fogunk. Eltettem a pénzt, mint biztosítékot, arra az esetre, ha mégsem. Gyűrtem a pénzt a zsebembe, teli volt a markom, két vagy három százas kipotyogott. Éreztem, hogy szédítő mélységekbe kellene hajolnom. Vagy annál is lejjebb. Otthagytam a járdán.

Fújt a szél, ropogtatta a kifeszített ponyvát. Nem vettem meg a dinnyét. Elmúlt hat, a strandhoz vezető út szélén fogyatkoztak az autók, beálltam egy üres helyre. A törölközőt a homokra terítettem, és egy kisebb csoportot kezdtem figyelni, akik a sekély vízben röplabdát ütögettek. Őszhajú férfi, körülbelül velem egyidős, és három fiatal. Körben álltak, egymáshoz passzolgatták a labdát. Kézzel, néha fejjel és vállal. A legfiatalabb ügyetlenül magasra felütötte. Nem maradt semmi dolgom. Szállást kellett volna találnom, de ez a homokos part tökéletesen megfelelt. Hajlamos vagyok azonnal szokásokat kialakítani új környezetben, és közben keresem a lehetőséget, hogy spontán legyek. A spontaneitás is egyfajta szokás? Lehúztam magamról az átizzadt inget és rövidnadrágot. Az ősz hajú férfi kisétált a vízből, persze nem vette észre, hogy ott vagyok. Az idegenek általában nem veszik észre a jelenlétemet. Már nem őrá gondoltam. Vagyis de, mindig rá gondolok, ahogyan most is. Vártam, hogy odapattanjon a labda.

Telep

Ha sietek, tíz perc az út apámig. Gyalog. Itt, a telepen nem is érdemes máshogy közlekedni. Mire előszedném a biciklimet a földszinti tárolóból, már félúton járnék. Nehéz elindulni, mindig úgy tervezem, hogy sietek, de mintha tudnám, hogy képtelen leszek rá, csak húzom az időt. Pedig ezeket a tíz-tizenöt perceket még szeretem is. Úgy vonulok a járdákon, a járdák és a házak között felburjánzó zöld alatt, a minden szabad felületet elfoglaló parkoló autók mellett, mintha dzsungelben járnék. Elképzelem föntről az egészet, olyan, mintha a betontömbök a föld kérge alól bukkantak volna elő, egy gigantikus föld alatti lény ujjai volnának, amelyek éppen ökölbe szorulni készülnek, és ezzel a szorítással préselnék ki a zöldet maguk közül.

Most éppen átvágom magam egy erdősávon, ahol különleges állatokat figyelek meg. Azt játszom, hogy ez a foglalkozásom. Nem kell bemennem a szerkesztőségbe hírügyeletre délután, hogy ott legyek reggelig. Nem kell találkoznom senkivel, csak majd apámmal, a fogatlan oroszlánnal.

Gyerekkorom óta rajongok azokért a dokumentumfilmekért, amelyekben rezervátumok, állatkórházak és vadmenhelyek dolgozói mutatják be a mindennapjaikat.

Úgy képzeltem, a felnőtt élet valami ilyesmi lehet, távoli vidéken élni, olyasmit csinálni, amit csak könyvben meg tévében lát az ember.

Jó reggelt! – kiáltanám oda az öreg tigrisnek, akit orvvadászok csapdájából mentettünk ki két éve, és elédobnék tíz kiló húst. Egy darabig gyönyörködnék a fenséges zabálásban, aztán átballagnék a vízilóhoz, hogy bőséges reggelivel lássam el, hatalmas állkapcsába dobálnám a gyümölcsöket, amiket raklapokról talicskáznék a természetesnek tűnő, de valójában mesterséges tó szélére, ahol lakik. Ezzel legalább egy órát eltöltenék, mielőtt benéznék a majmok területére, akiket egy kollégám már foglalkoztat egy ideje mindenféle ennivalóval, én csak azért mennék, hogy lássam, minden rendben van. Meg mert van bennük valami bizarrul mulatságos. Aztán átmennék a kórházi épületbe és kiműtenénk a csapdába esett tigris pofájából a tüskét. Délután szafarira indulnánk, hogy felkutassuk a természetes környezetébe visszabocsátott leopárdot, lássuk, hogy boldogul, aztán bejárnánk azt a területet, ahol még mindig orvvadászok lesnek a drágán eladható majomfélékre. Hol megölik, hol csak csapdába ejtik őket. Valamelyikükből vacsora lesz a világ másik végén a felső tízezer számára létrehozott elképzelhetetlenül elegáns, kizárólag zárt körűen működő étteremben, valamelyikükből pedig házikedvenc egy akkora házban, ahová beférne az egész rezervátum kétszer, és amelynek tulajdonosa az elképzelhetetlenül elegáns étterem rendszeres vendége, aki tehát ugyanolyan örömmel nézegeti a majmokat a saját illegális állatkertjében, mint amilyen örömmel fogyasztja az agyvelejüket minden hónap első hétvégéjén az exkluzív vacsorán.

De mi leszereljük, és betemetjük a csapdákat, azt reméljük, hogy a puszta jelenlétünkkel elriasztjuk az orvvadászokat, nekem is puska van átvetve a hátamon, és bármikor ráfogom arra az emberre, aki puskát fog itt egy állatra. És ahogy nesztelenül haladok előre, tudom, mindjárt meghallom a hátam mögül azt a semmivel össze nem téveszthető surranást és kattanást, ami azt jelenti, hogy puskát fog rám valaki, az orvvadász társa, mert az orvvadászok sosem járnak egyedül, akire pedig mindjárt puskát fog a tíz méterrel mögöttem járó kollégám, mert mi sem járunk soha teljesen egyedül. Klasszikus mexikói felállás. Afrika szívében. Nem keveredhetünk tűzharcba, az orvvadászok is jól tudják ezt, úgyhogy évtizedes macska-egér játékunk egyezményes jeleivel közlik, hogy megadják magukat a szabad elvonulásért cserébe. Erre mi is leengedjük a fegyvert, ezzel mi is megadjuk magunkat. Úgy nyeli el őket a növényzet, mintha ott sem lettek volna. És holnap újrakezdjük.

Néha ők győznek. Eltűnnek, mielőtt razziára indulnánk, elvonszolják az áldozatot, vagy az értékes testrészét levágják, és hátrahagyják a hulláját. 

 Persze nem tudok semmit az egészről. Minden információm dokumentumfilmekből való, és újabban Instagramról meg TikTokról, ahol követek néhány afrikai és új-zélandi állatgondozót, zoológust, biológust, állatorvost. Nem tudom, miként kerül a raklapra a zöldség a vízilónak, honnan és hogyan jut el a hűtőházba a hús a ragadozóknak, ahogy azt sem tudom, milyen lehet egy olyan reggel, amikor nincs kedve felkelni annak az embernek, aki mégis minden héten legalább kétszer mosolygós, rövid videóban mutogatja a rajta csimpaszkodó majmokat, meg ölelgeti az oroszlánkölyköket. Mi van, ha az egyik kollégája egy igazi genyó, aki folyton keresztbe tesz neki, ezért ő el akarja kerülni, hogy egy műszakba osszák be vele, és amikor nem sikerül, lőttek az egész napnak? Olyankor videót sem készít, ideges, kedvetlen, kijön az allergiája, utálja az életét, és csak megpróbálja kibírni valahogy. Én is inkább elvállalom az ügyeletet, hogy ne kelljen délelőtt együtt ülnöm a szerkesztőségben a Kóczó Lacival. Azzal a leereszkedő félmosolyával. Meg a felfortyanó epémmel valahányszor ránézek. Tavaly egyszerűen lenyúlta egy egész cikksorozat-ötletemet, és meg is csinálta, persze középszarul, tehát pont úgy, hogy nehéz legyen belekötni, de azért meglegyen a kattintás, és az mindig megvan, mert isten tudja miért, rengeteg követője van Facebookon és Instán. Éppen úgy oldotta meg, ahogy minden mást is csinál. Fogalmam sincs, mit keres még mindig nálunk.

Van-e ilyen nagyarcú munkatársa a rezervátumban dolgozó srácnak? Nem tudom, de elég sokan dolgozhatnak egy rezervátumban, kizárt, hogy ne volna közülük legalább egy. És mi van, ha ő maga az? Végül is, nem a többiek nyitnak Instagram- meg TikTok-fiókot, nem ők mutogatják a munkájukat, róluk nem tudok semmit. Lehet, hogy mind röhögnek rajta, míg én hetente kétszer irigykedve bámulom a kijelzőn. Igen, könnyen lehet, hogy röhögnek rajta és azt mondják rá a háta mögött, hogy ő a legnagyobb majom az egész rezervátumban.

Engem most egy nagy, vörös, nyugdíjas orángután nőstény figyel majd az ablakból, amint elhaladok a csimpánzkölykök játszótere mellett, és odaérek apám tömbjéhez. Az öreg orángután nőstény arca olyan közömbös, hogy biztosra vehetem, meg sem rezzenne, ha pont az őrhelye alatt esnék össze holtan. Csak azzal zökkenthetném ki a végtelen szemlélődésből, ha zajt csapnék az ablaka alatt, mondjuk egy este ott beszélgetnék valakivel. Mondjuk, Zsombival, akivel véletlenül futnék össze, amikor eljövök apámtól, és azonnal úgy beszélgetnénk, mintha tegnap hagytuk volna abba, úgy is éreznénk, hogy tegnap hagytuk abba, csak közben valahogy mégis olyan sok mondanivalónk lett, hogy észre sem vennénk, hogy ránk esteledik. És akkor az orángután asszonyság úgy tenne, mintha már réges-rég aludni akart volna, nem az ablak mögött fülelve várná, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek van kivel beszélgetnie, fojtott rikácsolásba kezdene, hadonászna a hosszú karjaival, még a műfogsorát is ránk villogtatná. 

Mióta várom, hogy egyszer összefussunk itt Zsombival? Úgy tudom, a szülei még élnek, még mindig itt laknak a zöld házban, 9/C, még a kapukódjukat is tudom, mégsem jut eszembe soha felcsengetni, hogy megkérdezzem, mi van vele. Mi van velük. Zsombinak nincs Facebookja, Instán sem találtam, sem Twitteren, sehol ezen a széles interneten. Talán tényleg kutató lett, az az utolsó információm, hogy biológiát tanult az egyetemen és külföldre ment egy ösztöndíjjal. Valahova Északra, talán Norvégiába.

Talán haza sem jött. Talán éppen ő az, aki most megfigyeléseket végez egy távoli részén a világnak és esze ágában sincs mutogatni az életét.

Elkanyarodhatnék most a kirakott kukák mellett, ma például odasétálhatnék a 9/C-hez, megkereshetném a szülei nevét. Nem is kell keresni, bal oszlop, alulról a negyedik. Mikor múltak el azok az idők, amikor az ember felcsöngetett a barátjához, megkérdezte kaputelefonon, hogy lejöhet-e játszani, de szürke időben remélte, hogy a barátja anyukája vagy apukája azt mondja, hogy menjen fel inkább ő? Mikortól hiszem azt, hogy barbárság csak úgy becsöngetni valakihez? Talán ki sem nyitnák. Azt hinnék, reklámújságot akarok bedobni.

Zsombinak volt egy terepszínű műanyag puskája, most is érzem az ujjaim között a nejlonszalag tapintását, amivel a vállon át lehetett vetni. Azzal jártunk ide a Farkaserdőbe, vadászni. Akkoriban a házak között sóder volt, meg vigasztalan szürke föld, esőben cuppogós sártengetté változott a telep. A földből kis ágak álltak ki, amelyeket gyakran letörtek a gyerekek, pedig a szüleink megtiltották, azt mondták, azokból fák lesznek, nemigen hittük, a fák az út túloldalán voltak, az erdőben. Még én is letörtem egyet, nehogy azt higgyék a nagyobb srácok, hogy csak azért, mert lány vagyok, nem merem. Hogy Zsombit ne csúfolják miattam, amiért olyan sokat járunk az erdőbe. Lássák, kivel van dolguk. Gyűlöltem magam, de letörtem, kemény voltam, és ostoba, mint minden gyerek a telepen. Leszámítva talán azokat, akikkel sosem játszottunk, akiket csak az anyjukkal kézen fogva láttunk, akiknek kitaposott útvonaluk volt a házuk és az óvoda, aztán az iskola között. 

Volt egy igazi távcsövem, apámtól kaptam, nehéz volt, húzta a nyakamat, mégis mindig magammal vittem, ha Zsombival találkoztunk. Felváltva hordtuk, egyikünknél a távcső, másikunknál a puska, meg sem beszéltük, így volt igazságos, nem lehet egyszerre mindkettő valakinél. Sokat hasaltunk a fűben, túlmentünk a tűzrakóhelyeken, a fő sétányon, el a nagy emelkedőig, az tökéletes volt vadlesre. A mókus volt a legkomolyabb vad itt akkoriban. De a mi erdőnkben párducok osontak, gorillák tördelték az ágakat, minden fatörzsön óriáskígyók tekeregtek, és makik meg papagájok rikácsoltak a fejünk fölött.

Hát ezért, gondolom most, hát ezért jut eszembe éppen ő majdnem mindig, ha erre jövök, néha csak olyan halványan, hogy észre sem veszem, gondolok rá. Vele kezdtük, az Egzotikus állatok képeskönyvvel, a Mi Micsodával, a Kalandok a dzsungelbennel, a Búvár zsebkönyvek ragadozóival, együtt néztük nyáron a matinéműsorokat a tévében az állatkerti gondozókkal, akik mindent de mindent tudtak a rájuk bízott állatokról, vele mondtuk először a kukában turkáló Homoki nénire, hogy mosómedve, vele neveztük a telepet az erdőtől elválasztó utat öbölnek, ahol nem volt egészen veszélytelen az átkelés, mert időnként nagy kék cápák úsztak ott keresztül, tekintetük közönyös, homlokukon számok.

Az erdő most is itt van, az út túloldalán, de összement, tele van kutyákat sétáltató gazdikkal és sportemberekkel. A vállamon városi hátizsák van átvetve, belefér a laptopom is, remek darab, az anyaga nem engedi át a hőt, legalábbis sokáig tartja a hűvöset, ha rendesen becipzározom. Semmi nem úgy lett, mondanám Zsombinak, ha összefutnánk, ezt mondanám neki először. Kivéve a fák. Azok tényleg megnőttek, mondaná erre ő.

Ködképek Budapest hegyei körül

Lehetne életrajzot írni tagadásokból. Hogy például valaki nem lelkesedett korának uralkodó eszméje iránt, nem lépett be az eszme megvalósításának jegyében szervezett pártba, és nem szerzett barátokat a mozgalmárok körében, mint ahogy szerelmi partnerekre sem talált az eszmétől felhevült társak között. Kisebb-nagyobb nézetkülönbségek miatt nem veszett össze barátaival és szövetségeseivel, akik nem rekesztették ki őt, nem tartóztatták le, nem kínozták meg és nem végezték ki, mint ahogy ő sem tört elvbarátainak életére. Közben nem alapított családot, nem nemzett törvényes utódokat, de még titkos viszonyok során sem csinált gyerekeket. Így aztán leszármazottainak eltartása, előnyökhöz juttatása miatt sem kényszerült rá, hogy találékonyan, netán könyörtelenül kisemmizze embertársait. Ismert nyelveket, de szavai elenyésztek a szélben, holta után nem balzsamozták be, nem temették sem díszsírhelyre, sem valamelyik székesegyház kriptájába, testének alkotóelemei visszabomlottak a talajba, ahogy az egy állat vagy egy közember esetében természetes. Egy-egy pillanatra azt hiszem, így, a nagy egyéniségek előtérbe helyezése nélkül lehetne igazán hitelesen ábrázolni a történelmet. 

Festő pedig bizonyára attól lesz valaki, hogy sok lehetséges képet nem fest meg, miközben egyeseket mégis megfest, talán olyanokat, amelyek kevésbé voltak lehetségesek, mint a meg nem festettek, sőt egyenesen megfesthetetlenek voltak, mielőtt ő meg nem festette őket. De maradjunk a tagadásnál: a költő is ott kezdődik, hogy rengeteg kínálkozó verset nem vet papírra, illetve, ha megírta, sohasem publikálja őket. Természetesen a prózaírót is inkább az általa meg nem írt, a nem publikált regények és novellák emelik magasba, mint a gond nélkül odakentek és problémamentesen megjelentetettek. Mivel a művészet a lét és nemlét mezsgyéjén keletkezik vagy sorvad, nem érdektelenek a lehetséges, de soha meg nem valósított művek csírái, vázlatai, töredékei, emléknyomai, sőt, azok a gesztusok, melyeket a művész, bár megtehetne, mégsem tesz meg, nem hagy örökül a világra. Az alábbiakban ilyen ködképeket mutatok, kibontatlan történeteket.

Bár kibonthatnám őket, meghagyom vázlatnak. Közös bennük, hogy Budapest hegyeihez kötődnek.

 

A Kissvábhegy tövében lakozó nimfa története

Buda várát visszafoglalták a keresztény seregek. A város és a környékbeli más városok, falvak rommá dőltek, kiégtek, népességük elpusztult, elmenekült vagy rabláncra vetve elhurcoltatott. Az újratelepítés a Habsburg hatóságok felügyelete alatt zajlott, a vár közvetlen környékén sokáig korlátozták az építkezéseket, hogy az esetleges támadások során az ostromlók ne találhassanak fedezéket. Így a mai Városmajor területét sem vehették birtokba a Budát újra benépesítő polgárok. Amikor pedig engedélyt kaptak rá, akkor is azzal a meghagyással, hogy a terület egy részét, az Ördögárok melletti völgyet nem építhetik be, azt közparknak kell berendezniük. Így aztán ez a terület eleve ki lett vonva az ipari vagy mezőgazdasági termelés köréből. Maradt a rekreáció, az egészségipar, amelynek jegyében sorra alapították a szanatóriumokat és kórházakat, köztük egy vízgyógyintézetet. Utóbbi egy forrásra épült rá, ott, ahol a kissvábhegyi szőlők és gyümölcsösök a parkosított területtel találkoztak. A gyógyulást kereső betegek a feljegyzések szerint a helyben felszínre törő vizet itták, és meg is merültek a kádakba töltött nedűben. A szakavatott személyzet kézi erővel és gépekkel dögönyözte a testeket. De minthogy mostanra a forrásnak nyomát sem látni, számomra kérdés, hogy egyáltalán létezett-e valaha. Létezhetett, hiszen a budai hegyek anyaga mészkő, melyben barlangok és földalatti patakok, tavak bújnak meg. Az ilyen magaslatok aljában felszínre juthat a víz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a vízgyógyintézet alapításakor kutat fúrtak, és annak vizét hasznosították. Hogy létezett valamiféle vízvezetéktől független vízellátás, akár forrás, arra a város 1944–45-ös ostroma során végbement eseményeket felidéző beszámolók szolgáltatnak bizonyítékot. A szanatóriumokban meghúzódók, ha vezetékes víz épp nem volt, a kút vagy forrás vizét itták. Viszont 1945 januárjában a nyilaskeresztesek azt a szanatóriumot is megtámadták, amely vízgyógyintézetként a forrásra épült. Körülbelül százötven embert gyilkoltak meg, majd elvonultak. Napokkal később az épületet felgyújtották, vélhetőleg azért, hogy a tetemeket eltűntessék, de ez nem teljesen sikerült. Emberi maradványok hónapokig maradtak a helyszínen, romok évekig. A vízgyógyintézetet nem építették újjá, lakóházakat húztak fel a helyükön. 

A régi görögök és rómaiak isteni lényeket láttak a folyókban és forrásokban.

Hajdan talán egy nimfa lakozott a városmajori forrás vidékén, egy nimfa, aki látta az ide települő és itt elvonuló népeket, akit a kelták és rómaiak áldozatokkal tiszteltek meg, és aki friss, egészséges vízzel táplálta a később megjelenő magyar, német, török és szerb telepeseket. Mikor azonban tömeggyilkosság szennyezte be a vizét, örökre elhagyta a tájat.

 

A Gellérthegy boszorkányainak története

A Citadella néven ismert erődítmény sem volt ott mindig a Gellérthegy tetején. Ahogy odatették, úgy el is lehetne onnan tenni. Amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, az öntudatra ébredő új város lakóinak egy része azt akarta, bontsák le a Citadellát. Hiszen az 1848–49-es szabadságharcot leverő, a várost lövető Haynau kezdeményezésére épült, az elnyomás eszköze és jelképe volt. A pesti Neugebaudét például eltakarították, aligha hiányzik bárkinek. Egyszer a Citadella bontásának is nekiláttak, egy részét valóban szétszedték. De a nagyja maradt, és most már mintha oda tartozna a városhoz.

Pedig ha a város lakóinak elhatározásából vagy valami csoda folytán eltűnne onnan, a hegy kiszabadulna a kősisak alól. 

Hajdan úgy tartották, hogy szerte az egész országból odajárnak a boszorkányok, hogy találkozzanak egymással, és megüljék a boszorkányszombatot. Az persze nem biztos, hogy boszorkányokra szüksége van a városnak, de hagyományokra mindenképpen. És miért ne hinnénk, hogy a rút erődítmény tömítette el a barlangjáratokat, melyeken át a boszorkányok a Föld ősi szellemeivel tartották a kapcsolatot? Hiszen még a nem is oly régi szegedi boszorkányperek idején is azt vallották egyes boszorkánysággal vádolt személyek, hogy ott, a Gellérthegyen lettek beavatva!

Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a szabaddá vált csúcson, a visszatelepített növényzet között emléket állítanak a Kárpát-medence összes valaha volt boszorkányának, akik emlékére évente fesztivált tartanak. Boszorkánykonyha-sátrakat állítanak, boszorkányfelvonulás vonul végig a városon, és boszorkány-szépségversenyt rendeznek minden lehetséges korosztály számára, természetesen nemcsak női, hanem férfiboszorkány-kategóriákban – valamint, ha rajtam múlik, minden egyéb identitású boszorkány részvételével.

Ezt még szívesen taglalnám, de akkor lehet, hogy be kéne fóliázni az Óbudai Anzikszot.

 

Egy megtagadott dedikáció

Eljutott hozzám a kérés, miszerint adjak egy dedikált könyvet egy úrnak, akivel egyszer, sok éve, családi és baráti körben találkoztam. A felvetés mindenképpen megtisztelő, hiszen akiről szó van, jeles személyiség: egy sikeres orvos. 

Falun született, az egyik vidéki város egyetemén tanult, és további vidéki városok kórházaiban praktizált, minden bizonnyal eredményesen, hiszen idővel főorvossá vált. Betegek sokaságát gyógyította meg, bár ez aligha emelte volna őt ki számtalan más pályatársának sorából. Az ő kivételes elhivatottsága akkor nyilvánult meg, amikor a Vezér családjának egyik tagja került az osztályára, és ő nemcsak visszaadta a beteg egészségét, de találkozásuk alkalmával a Vezér kivételességét is felismerte, és aszerinti tisztelettel beszélt vele. Pedig hát tudjuk, hogy a kórházakban rendszerint inkább a betegek és hozzátartozóik törik magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket az orvosok, és pláne a főorvosok iránt.

Ám ő, a szóban forgó orvos, nemcsak a betegségek diagnózisát tudta helyesen felállítani, ahhoz is megvolt az érzéke, hogy felismerje annyi más ember között a Vezért.

A Vezér pedig értékeli azokat, akik értékelik őt. Napjainkban a Vár újjáépített palotáival és újjáépített rendi viszonyaival egy új királyi udvartartássá válik. A Vezér körbeveszi magát udvari nemességével, olyan családokkal, melyeknek tagjai eddig is lelkesen szolgálták őt, és ha bármi történik, boldogan áldozzák érte életüket és vérüket. Ennek az új udvari nemességnek sorába emelkedett a doktor úr. És közös ismerősünkben felmerült, hogy esetleg érdekelhetné őt egyik könyvem, minthogy abban olyan eseményekről olvashat, melyek a Vártól nem messze, és nem is olyan régen történtek. Hiszen most már idetartozik. Én meg arra jutottam, hogy nem. Nem fogom az udvari nemesség egyik tagjának figyelmébe ajánlani munkámat. Nem tudom, járnak-e könyvesboltba az udvari nemesek, de ha járnak, ott némi keresgélés után ráakadhatnak a könyvemre, és ha figyelmükre méltatják, bármi megtörténhet. Még akár a csoda is. Mert hiszen csoda általában az olvasók és a könyvek találkozása, de – gondolom – immár csodaszámba menne, ha az udvari nemesség egyik tagja olyasmit olvasna, ami nem a Vezér hatalmát és dicsőségét alapozza meg.

Ami engem illet, szeretem a meséket, a varázslatos történeteket. Írni is szeretnék ilyet, de csak akkor, ha megoldható, hogy a varázsvilág nem a valóságos világ cáfolataként, meghamisításként jelenjen meg. A városmajori nimfa esetében tetszik, hogy ha az ő tekintetével néznénk a környéket, ugyanabból a látószögből lehetne megfigyelni az avarokat és a hunokat, a keltákat és törököket, a magyarokat és a németeket, a rácokat meg a zsidókat. De hogyha az ostrom után elhagyta a vidéket, akkor, sajna, nem látta a később kibontakozó eseményeket. Mondjuk engem sem, aki előbb homoklapátommal kapirgáltam a felszínt, aztán más eszközökkel, de az utóbbi nyolc évtized más alakjait sem figyelhette meg. Ha máshova költözött, akkor más eseményeket, más alakokat lát – de ugyan hol, és mit? A boszorkányok esetében pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy sokuk, talán legtöbbjük nem a maga szántából lett boszorkány, hanem feljelentések után, kínzások hatására vallották magukat boszorkánynak. Igazából sosem röpdöstek a Gellérthegy körül, szegények. Pedig szépen el lehetne beszélni, ahogy megérzik a hívást, és elindulnak messze tájról a folyó fölé magasodó sziklás hegy irányába, ahogy készülnek a szellemvilággal való találkozásra. Belzebub első csókját, Belzebub ölelését, a beavatottak felszárnyalását, és a távlatot, ahogyan a magasból először rálátnak a világra. Visszatérésüket a be nem avatottak közé.

Mint amikor beletúrsz egy bőröndbe…

Budapestnek sokféle látványos arca van, miért pont ez a nagy – ahogy fogalmaztál – útkereszteződés került a fókuszba?

Az elmúlt években többszörösen évfordulós lett a tér, hiszen 1976-tól 1984-ig folyamatosan építették, negyven éve történt gyakorlatilag minden. Idén negyvenéves a 3-as metró, jövőre lesz ennyi idős az aluljáró labirintusa, 1981-ben adták át a felüljáró hidat. Alapvetően ez volt, ami a kutatást elindította, jóllehet a kiállításban nem ezt domborítottuk ki. 

Mennyire tűnt ez érdekes feladatnak, hiszen bár szinte naponta járunk a Nyugati téren, valahogy nem érint meg, nem vált kultikus hellyé?

Először én is azt gondoltam, hogy igazából nem izgalmas a hely. Ott van a pályaudvar, az Eiffel-csarnok, ott volt az Indóház, ide kapcsolódik a Nagykörút kiépítése az 1870-es években, és a Váci útról tudni lehet, hogy a középkortól fontos országút volt. Első pillantásra ennyi volt ebben a történetben, szinte már banális történeti dolgok, kutatás közben vált egyre izgalmasabbá. Azt éreztem, mint amikor beletúrsz egy bőröndbe, és akkor van még lejjebb és még lejjebb, találsz oldalról is egy érdekes cuccot, ahonnan újabb mellékjáratok indulnak mindenfelé. 

Egyszer csak a 18. században találod magad, szinte elveszve a rengeteg információban, ami aztán összeáll egy nagyon szép várostörténetté.

Utólag sajnálom, hogy nem kapcsolódtunk jobban Budapest 150 éves évfordulójához, hiszen a város fejlődésének nemcsak az elmúlt 150 évben voltak előzményei, hanem korábban is, ezek mind ott vannak a Nyugati térben.

Reprezentálja a város fejlődési folyamatát?

Nem reprezentálja, inkább együtt fejlődik vele, eklatáns példája annak a gazdasági miliőnek, ami a város fejlődését alakította. Ahogy a város fejlődött, annak minden eleme megvolt a Nyugati téren is.

Gondoljunk csak arra, ahogy a 19. század közepén, főleg a vasút megjelenése után megindul az iparosodás a városban, ami iparágakat vonz oda, persze az árvízi szabályozás után.  Megépül a József Hengermalom, létrejön az első vasgyár a mai Szent István körút Jászai Mari térhez közeli részén, ami az 1848-as forradalom alatt a fegyvergyártásra tér át, úgyhogy az egész ehhez vezető utat Fegyvergyár útnak nevezik akkor, ez a Szent István körút elődje. 

a Teréz körút kiépítése és a befejezés előtt álló Nyugati pályaudvar. A kép 1877-ben készült. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.201

Korábban a környéken lakott a hóhér, amikor még ez a rész a város széle volt.

A hóhérnak a mai  Kádár utcában volt a lakása, és általában a külvárosban szokott lakni. Nem is tudom, hogy a hóhér hogyan tudott ott létezni, hiszen árvíz által gyakran elárasztott volt  a terület, a visszamaradó vadvizekben pedig mindenféle élőlény talált lakhelyet. Ezt ma már nehéz elképzelni. 

Az is nagyon szép, ahogy a város körbenövi a területet, az ipari funkció kezd visszaszorulni, jönnek az elegáns bérpaloták, megépül az új pályaudvar. Szimbolikusnak érzem azt a tehetetlenséget, ahogyan a város a kezdetektől a mai napig képtelen valamit kezdeni az egyre növekvő autóforgalommal. Az a koncepció, ami a Nyugati tér kialakításánál az 1970-es években megvalósult, érzékelteti a főváros fejlesztési irányait. A 2-es metró építésével jelent meg az aluljárósítás gondolata, sőt egészen elképesztő ötletek támadtak a metró kapcsán. Például az, hogy az Astoriára az eredeti tervek szerint nem terveztek megállót, hanem a Deák tértől gyalogos alagúton lehetett volna eljutni az Astoriáig.

Jellemző volt tehát az a gondolat, hogy a gyalogosokat tereljük a föld alá, hogy fent az autók szabadon közlekedjenek.

Ez a leginkább a Nyugati térnél valósult meg, ahol létrejött az aluljáró-labirintus, sőt megépült a híd is a Váci út és a Bajcsy- Zsilinszky út között.  Mindez jól jelezte, hogy ki mit gondolt (vagy inkább nem gondolt) a városról. A jelenlegi törekvések szerint újra felszínre hoznák a gyalogos közlekedést – legalábbis részben –, ami gyalogosok helyzetét valamelyest könnyítené, az autósokét viszont tovább rontaná.

Mindig izgalmasak az épületekhez, terekhez fűződő történetek.  Ezek kaptak teret a kiállítás anyagában?

Oly módon igen, hogy forrásként használtunk visszaemlékezéseket. Ezek már ismertek voltak, József Attiláról vagy Németh Lászlóról például. Németh László apósa Démusz János, aki a Nyugati pályaudvar restijének a vezetője volt, ami a mostani McDonald’s helyén volt a húszas évektől. Az író későbbi felesége, Démusz Ella a kasszában ült, és úgy ismerték meg egymást, hogy Németh László vonatozás után betért a restibe. Itt volt az esküvőjük is, sőt apósa úgy tervezte – lévén szolgálati lakás is volt az épületben –, hogy a fiatalok ott fogják közös életüket kezdeni. Aztán másképp alakult, Németh László és apósa között nem volt jó viszony. 

Teréz körút, a Nagykörúti próbavillamos-végállomása a Nyugati pályaudvar előtt. A felvétel 1887-ben készült. Fotó: Fortepan/Somlai Tibor

A kiállításon beszéltek Radnótiról, József Attiláról, Krúdy Gyuláról, akik szintén kapcsolódnak a térhez.

Radnóti naplóját régen olvastam, de rengeteg minden megmaradt bennem, nagyon képszerűen ír. Szinte maga előtt látja az ember, amikor összetalálkozik Kassák Lajossal a Banán téren, így hívták a két világháború között a Nyugati teret.  Kassák pecázni megy beöltözve, esőkabát van rajta, széles kalapot visel, horgászbotok lógnak a hátáról. Radnóti leszólítja – ugyanis Kassák méltatta Radnóti Apollinaire-fordítását –, erre reflektál. A kritika pozitív, de a költő neve nem szerepel a cikkben, amit Radnóti nehezményez. Kassák a szerkesztőkre fogja a hibát, akik szerinte mindig kihagyják az utolsó sort, ahol a fordító neve van.  

Persze bonyolultabb és személyesebb a történet, hiszen Radnóti Vas Istvánnal közösen fordította a szöveget, akinek Kassák apósa, és akivel nem igazán felhőtlen a viszonya.  Vas István később azt mondta, hogy egyszerűbbnek tűnt, ha Kassák teljesen kihagyja a fordítók nevét.

József Attila története az Ilkovics étteremhez kötődik, ahol rendszeresen találkozott a barátaival, többek között Ottó Ferenc zeneszerzővel is. Ő kérte meg a költőt, hogy írjon „frissen” megszületett unokaöccse számára egy verset karácsonyi ajándékként, ez lett az Altató. A kézirat megvan a PIM-ben, amit József Attila ott adott át a vendéglőben, úgyhogy ez egy abszolút térhez kötődő műtárgy.

Szóba került a Banán tér kifejezés. Volt idő, amikor így hívták a teret?

Vannak a városnak olyan szegletei, amelyeket a nép a saját nyelvére fordít, saját etimológiát alkot rá. Ezek a generációváltásokkal kikopnak, kevés marad fenn.  Ilyen volt a Kalef (az egykori Moszkva tér), amit ma már nagyon kevesen ismernek.

A Nyugati térhez kapcsolódó Banánsziget, Banán tér, Banántorony mára teljesen kihalt. Ennek persze sok oka van, nemcsak a generációváltás, hanem a hely is átalakult.

A Banántorony lényegében egy trafik volt, a 20-as évektől állt a téren. Egy nagyon szép, lemezborítású épület volt, a tetején órával, úgy nézett ki, mint egy pagoda. Felül raktárhelyiséget alakítottak ki, külső oldalán hirdetési felületekkel, az alsó részben három trafik volt. Volt egy déligyümölcs-árus a téren, aki állítólag elsőként árusított banánt Budapesten. Ennek igazsága ma már kinyomozhatatlan, de a visszaemlékezésekben ezt lehet olvasni. Ebből a korból származik a sláger, az „Oly jól csúszik ez a banánhéj” is, amit az elemzők a térhez kötnek. Abban az időben nagyon kedvelt volt a banán, természetes, hogy a város legforgalmasabb terén is árulták. Tehát volt a Banántorony, a körülötte lévő járdasziget a Banánsziget, a tér pedig Banán tér lett a pesti nyelvben. Akkor nagyon benne volt a köztudatban ez a név, újságokban is így hívták. 

Nyugati (Marx) tér, szemben a Westend-ház és a Nyugati pályaudvar. A kép 1953-ban készült. Fotó: Fortepan/UVATERV

Nem beszéltünk még a tér valóságos névváltoztatásairól, ami sok mindent tükröz az adott kor gondolkodásáról.

Sokáig nem volt neve a térnek, volt a Váci országút, ami kivitt a városon kívülre. Amikor megépült a körút, akkor nevezték el Szent István és a Teréz körútnak ezeket a szakaszokat, itt válik el egymástól a két körútrész. A tér 1914-ben kapott először hivatalos nevet: Berlini tér, amit a második világháború beárnyékolt, illetve közbeszólt a pesti folklór a banánszigetezéssel. 1945-ben átnevezték Marx térré, és így hívták egészen a rendszerváltásig. 

Vannak még a térhez kötődő fogalmak?

Ilyen az Ilkovics, aminek már a helye sincs meg. A pályaudvarral szemben volt az épület, amit a 70-es években bontottak le. Ilkovics Izidor 1925-ben nyitotta meg az éttermét, ami három részből álló vendéglátóhely volt. A Teréz körúti oldalon volt egy automata büfé, átellenben a Jókai utcai résznél volt a Piros szalon, középen, a térre néző legfrekventáltabb helyen a Fehér szalon. Ez volt a pincéres, kiszolgálós, a Piros szalon félig önkiszolgálós, itt nem volt pincér, de abroszos asztaloknál lehetett enni, az automata büfé pénzbedobós, futószalagos, szendvicseket és italt kiadó gyorsbüfé volt. Ilkovics hihetetlen jó marketingérzékkel bírt, jó néhány olyan dolgot kitalált, ami akkor szenzációszámba ment, látvány-palacsintasütés volt a kirakatban, rósejbnit lehetett kérni elvitelre is, saját bora is volt, amit Mór környékén készítettek a vendégeknek, miközben vonatos turistautakat is szervezett a törzsvendégeknek a  borvidékre, de volt disznótenyészete is valahol az Alföldön.

Nyugati (Marx) tér, szemben a Teréz (Lenin) körúton a Nyugati pályaudvar. A kép 1986-ban készült. Fotó: Fortepan/Gábor Viktor

A téren amúgy sok kisebb-nagyobb vendéglátó-egység működött. Ott volt például a Vígszínház kávéház a Szent István körút és a Váci út sarkán, és bár neves kávéházas csinálta, mégsem vált fogalommá a többihez képest.

Fogalommá vált viszont a London Szálloda, ami hosszú ideig benne volt a köztudatban. A századelőn élte fénykorát, amikor Dökker Ferenc üzemeltetett éttermet a földszintjén. Ide járt Krúdy, Szép Ernő, Heltai, megvolt a maga íróközönsége. A szálloda nagyon sikeres volt, ez volt a környék egyetlen szállodája, mindenki itt szállt meg. Ráadásul, amikor megépült még elég zavaros viszonyok voltak a környéken, abszolút kietlen külváros volt, merész vállalkozás volt ezen a területen egy szállodát fölépíteni, de nagyon sok átszálló vendégnek tudott akár egy éjszakára is szállást biztosítani.

A kiállítás nem jut el a máig.

A nyolcvanas években lezártam a témát, hiszen nagyon sokfelé lehetett volna továbbmenni, ami szétfeszítené a kiállítás kereteit. A Moszkva tér más volt, ott bele kellett nyúlni a jelenbe, sőt, onnan kezdődött a tér emlékezete. A Nyugati térnél a múltból indultam, visszanéző hangulati elemek nélkül. A kétezerhetvenes évek muzeológusai fogják majd méltatni, hogy a kétezres évek döntései hogyan befolyásolták a tér alakulását, egyébként is a 80-as évekre kialakult a tér mai formája.

(A nyitóképen: Nyugati pályaudvar. A kép 1878 körül készült. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.202)

Óbudai nevek

K. Gy. többnyire busszal járt Óbudára. Eleinte a hatossal. Akkoriban éppen egyszerre többféle Ikarus is megfordult a forgalomban. K. Gy. legjobban a legrégebbi típust kedvelte, az is előfordult, hogy inkább elengedett egy-egy buszt, és kivárta, amíg szuszogva befut az öreg csotrogány. Csuklós volt az a busz, a forduló részen félkörben helyezkedett a kapaszkodó, aminek a hátát is neki tudta vetni, ha ahhoz támadt kedve, míg veszettül rángatta a szerkezet,  és a szakadozott műbőr jellegű borításon át ki lehetett látni az utcára. Azt lehetett látni, hogy szaladnak a fák, pedig nem, a jármű döcögött csupán vele. Aztán a nyolcvanhatos következett, ahogy lassan változtak az idők. Előfordult az is, hogy villamosra szállt. Olyankor legtöbbször a lépcsőn lógott a nyitott ajtóban, vagy tujázott. Tujázásnak azt hívták, amikor valaki az ütközőn utazott, a hátsó ablakba kapaszkodva. Ezeket az attrakciókat egyrészt az állandó zsúfoltság okozta kényszer szülte, de volt benne némi vagányság is. A menetszél pedig a szabadság illúzióját hordta magával és a virágok illatát. Néha HÉV-re szállt, ha elragadta a hév. Ez a hévdolog egy ideig rögzült nála, nem gyengécske szóviccként, hanem mert gyerekkorában nem tudta, hogy ez egy rövidítés és Helyiérdekű Vasutat jelent, bár annak amúgy sem lett volna számára az égvilágon semmi értelme, nem úgy mint annak, hogy valakit elragadott a hév, mint valami gyermekrabló. Autója ezekben a buszozós, villamosozós, hévezős időkben még nem volt, cserébe viszont lányok álmodtak vele éjjelenként, ahogy a költő mondja. Egyszer-egyszer megtörtént, hogy valaki, akinek már volt autója, elvitte magával. Ilyenkor általában öten ültek a Zsiguliban, és mindenki dohányzott. Telente szigorúan csutkára feltekert ablakoknál. Más világ volt akkoriban ezen a világon, a keménykedések és a szürkeség ellenére kevesebb nyafogással – gondolta K. Gy., és leparkolt egy táblánál. Filatorigát, az volt arra a táblára írva.

Na, ezt aztán végképp sokáig nem értette. Olyannak tűnt, mint a hónaljból a hón, vagy a tértivevény. A gát az rendben volt, de a többi, meg az egész együtt varázslatosnak tűnt inkább, egyenesen mesebelinek. Mindez akkor változott meg csupán, amikor (viszonylag korán) váratlanul élénk érdeklődést kezdett mutatni az olasz nyelv és kultúra iránt. Mire italomániája kiteljesedett és a tőle telhető legteljesebb pompájában tündökölt, azaz megtanulta hogy kihajolni veszélyes (a vonatablakok feliratából, mert a magyar szerelvényeken valami rejtélyes oknál fogva olaszul is kiírták ezt a fontos figyelmeztetést), adott helyzetekben magabiztosan alkalmazott néhány citátumot Dante Isteni színjátékából, és bár az étlapokon nem szerepelt ez a tétel (prüdéria vagy lustaság?) egészen jó puttanescát készített, nos addigra már azt is tudta, hogy a filatore fonót jelent. Ez önmagában persze még nem indokolja a különös elnevezést, de erre is van magyarázat. Történt ugyanis, hogy II. József, a kalapos király uralkodásának idején (aki ebben a minőségében maga volt a két lábon járó, színtiszta anakronizmus) az olasz Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet létesített a helyszínen, ami ugyan hamarosan lehúzta a rolót, ám névadóként túlélt mindenféle századokat. Signor Zanesi egyébként népszerű lehetett a helybéliek körében, erre utal az is, hogy az egyszerűség kedvéért Bertalannak hívták, de néha valószínűleg simán lebercizték, ami a befogadás és majdhogynem a szeretet egyik szép megnyilvánulási formája, gondoljunk csak Verne Gyulára. De ezen a ponton K. Gy. mégsem gondolt a csapongó fantáziájú nagyszerű íróra, hanem inkább behunyta a szemét, ami oly gyakran volt segítségére abban, hogy tiszta képekben elevenedjen meg számára a múlt. Látta a sorozatos jeges árvízeket, köztük az 1875–76 fordulóján vágtatót, minek folyományaként (talán ez a szó illeszkedik most jól) ötezer embert kellett kitelepíteni, a tekintetüket, ahogy a sebtében kimenekített motyójuk mellől nézik, ahogy mindenük (egy élet munkája ugye) elúszik.

Hallotta a hangjukat is, és közben arra gondolt, hogy helikopterek, motorcsónakok és egyebek híján micsoda logisztika és mily emberi munka szükségeltetett az evakuálás során.

Miként a gát megépítésekor is, amihez a főváros (melynek ekkor Óbuda már szerves részét képezte) hosszas huzavona után 1881 októberében végül nekifogott. Aztán viszont már nem sokat vacakoltak, a kifolyót a Leipziger Szeszgyár feletti területre rajzolták, és 1882 februárjára már állt a gát. Ahová, mint azt legkésőbb a kuruc idők óta tudjuk, szintén ember kell. De névtelen, lovas szoborcsoportot sosem kapó hétköznapi országépítő hazafiból ezen a tájon mindig akadt elég. A Bécsi út téglagyáraiból (ahol valamivel több, mint fél évszázaddal később ronda dolgok történtek, de ez most csupán egy rövid vágóképként jelent meg K. Gy. legbelső mozijában) hordták az agyagot és a homokot a töltéshez, úgy 51-54 ezer köbméternyit. K. Gy., aki hányattatott, ugyanakkor színpompás élete során elhányt, ellapátolt és eltalicskázott néhány köbnyi anyagot és tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor táncolt a kezében a lapát és azokra is, amikor az estébe fordulva már csak öregesen, mintegy megfontolva ment a legényes, ezt a mennyiséget igazából képtelen volt vizualizálni. Levéltári adatokra támaszkodhatott, mint szusszanásnyi időre valamely lapátra, melyek szerint a szállítmányozást vagy húsz fuvaros (köztük bizonyára elvadult rácok is) végezte, majd Ritter Antal és Fren Mihály uraim vették át a stafétabotot, a gát építésében pedig Holzspach A. és Fiai vitték a prímet. Lám, az ő nevük fennmaradt a többnyire hálátlan utókor számára, ezzel is bizonyítva a kapitalizmus igazságtalan tökéletlenségét. Mindenesetre a szállítórészleg mintegy hatvanötezer fuvart bonyolított le, 0,8 köbméteres ládákkal felszerelt kubikos lovas kordékkal. Ennél a grandiózus tömegmozgatásnál K. Gy. úgy vélte, hogy az lenne a leghelyesebb, ha Vangelis komponálna hozzá zenét, de gyorsan belátta, hogy ez az ötlete megvalósíthatatlan, egyfajta lehetetlen küldetés. Így hát kinyitotta a szemét és el is kalandoztak a gondolatai menten egy másik varázsszó, Acquincum irányába. A megfejtés ebben az esetben jóval egyszerűbbnek tűnt, az acqua megértése legfeljebb Pablo Picasso egyik szállásadójának okozhatott komolyabb nehézségeket, és hát a helyőrség maradék kövei is jelentős támpontot adtak, de azért mégis. Óbuda egy percig sem unalmas. Pedig K. Gy. ezen az útján Csillaghegyet (micsoda név már megint), ifjúkora legjobb strandjával és csillagporos emlékeivel még ki is hagyta. Majd legközelebb, mormolta maga elé és azokkal az emlékfoszlányokkal intett búcsút a textiliáknak, hogy Signor Zanesi után jöttek a Goldbergerek és még édesanyja nővérei közül ketten is lehúztak néhány évet a Goliban, ahogy a szövőnők nevezték a munkahelyüket, mit sem törődve holmi államosítással. Három műszak, pokoli zaj. Éneklés helyett sóhajok. Az életminőség mint kifejezés még ismeretlen.

Egy nőalak tűnik fel a Duna felett. Súlyok húzzák lefelé, mégis repül. Fonó Jenny az, K. Gy. felismeri a lábaira rögzített bilincsekről.