Sokfele jártál a világban. Mióta laksz Óbudán?

Lassan tíz éve. A feleségem, Szinetár Dóra az Emőd utcában lakott, amikor összejöttünk, együtt éltünk, majd összeházasodtunk. Mivel a szülei már elég idősek, úgy döntöttünk, hogy mindenkinek az lenne jó, ha összeköltöznénk, és akkor mindenki eladta minden ingatlanját és a szüleivel közösen vettünk itt együtt egy házat, felújítottuk, és azóta óbudaiak vagyunk. Azért is volt teljesen egyértelmű, hogy ez fog történni, mert Dóri is tősgyökeres rómaifürdői lány, meg az anyósom – Hámori Ildikó – is, ez volt a legtermészetesebb választás. Én meg nem tiltakoztam. Egy kisvárosból jöttem, Miskolc mellől, Felsőzsolcáról, és ennek ugyanolyan hangulata van: az embernek megvan a hentese, megvan az, hogy melyik kisboltba jár. Nagyon jó, nagyon szeretem. 

Azt mondják az óbudaiak, hogy a Dunakanyar itt kezdődik Óbudán. Neked mi jut eszedbe arról, hogy Dunakanyar?

A covid vége felé – bár akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan vége – Lőrinc Gyurinak, a Szentendrei Teátrum vezetőjének eszébe jutott, hogy a legendás Dunakanyar előadást – Ruttkay Évával és Sztankay Istvánnal a főszerepekben – is Szentendrén csinálták meg, milyen jó lenne újra bemutatni a darabot ott. Ő már dolgozott a feleségemmel, és neki valahogy egyértelmű volt, hogy akkor mi ketten adjuk elő, és jött az ötlet, hogy akkor mi lenne, ha az apósom, Szinetár Miklós rendezné. Felhívta először is az apósomat, megkérdezte: megrendezné-e? Apósom először félve annyit válaszolt, hogy kérdezzük meg Dórit, hogy ő mit mond erre. Dóri ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy amíg apósom bármilyen hatalmi pozícióban volt, addig semmilyen munkát nem fogadott el tőle, mert számára a színház nem családi vállalkozás, hanem van az igazgató, aki vezeti azt, és ne vigye oda a feleségét, a lányát, mert az nem elegáns. Mostanra viszont már semmilyen pozícióban nincs, tehát most már miért ne dolgozhatnánk együtt? Így elkezdtünk próbálni. Azt hittük hogy ezt otthon, a konyhában is tudjuk próbálni. Mondanom sem kell, hogy ez nem így lett, konyhában nem lehet előadást próbálni, mert mindig van valami, amit otthon csinálni kell, és az lett a vége, hogy természetesen kimentünk a helyszínre, a Szamos cukrászdába, ahol később előadtuk, és ott próbáltunk előtte.

Milyen volt ebben a családi viszonyrendszerben próbálni? Könnyen tudtátok fogadni az instrukciókat? 

Először kicsit furcsa volt, de tulajdonképpen olyan volt, mint egy nagy otthoni beszélgetés. Mivel ismerem az apósom habitusát, Dóri meg még jobban, pontosan tudtuk, hogy itt nagy kiabálásokra nem kell számítani, szépen csendesen fogja mondani a maga okos instrukcióit, és persze mindegyikhez elmondta, hogy ezt nem kell megfogadni, ezt csak elmondom, amit megfogadsz, azt megfogadod. Természetesen két hullámvölgy azért volt benne, az egyik nekem, a másik Dórinak.

Bár elsőre nem tűnik nehéznek a szöveg, de pont azért az. Logikátlan helyeken túláradó, máshol meg éppen nagyon szűk és szikár.

Apósom személyesen ismerte Karinthyt, nagyon sok olyan mondat van benne, amit én elkezdtem poénra venni, és mondta, hogy nem, ez halálkomoly, és aztán elmondtam egy másik mondatot, arra meg mondta, ezt játszd ki poénra, de hát mondom ez egy tragikus mondat; nem, ő mindig ezzel viccelt – mondta.  Csak hát úgy könnyű, ha az ember ismeri Karinthyt. 

Idén fogjátok játszani? Mi lesz a darab sorsa?

Most egy évig nem játszottuk, mert mindenféle egyeztetési gondok voltak, Dóri nagyon sokat próbál, én kevesebbet, de nyáron például miattam nem lehetett, mert forgattam a Renitenst (bűnügyi vígjátéksorozat az egyik kereskedelmi tévén – a szerk.). Most nyáron viszont lesz, júniusban és augusztusban is, Budapesten és Szentendrén fogjuk játszani. 

A karakter mennyire áll hozzád közel?

Ez mindig nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy aki nyitott a világ dolgaira, és figyel, ahhoz minden szerep közel áll. Azt szokták mondani, mindenkiben benne van a potenciális hős és a potenciális sorozatgyilkos is. Tehát a semennyire és a nagyon közel között valahol. Amit leginkább imádtam benne, hogy férfiként azt tudom mondani halál komolyan egy nőnek, hogy nem érdemellek meg, és hallom a nézőtéren, hogy a nők fején csattan a saját tenyerük, hogy atyaúristen, ez de gáz. 

Férfiak ezt komolyan gondolják?

A férfi ezt biztosan komolyan gondolja, de hát ennél közhelyesebbet és rosszabbat nem lehet elmondani egy nőnek, és minél őszintébben próbálja mondani, minél könnyesebb szemmel, annál szánalmasabb lesz a dolog. De én ezt imádom. A színházban az ilyen helyzeteket szeretem a legjobban. Egyrészt megvan a szekunder szégyenérzet, másrészt magára ismer az ember. Ilyen szempontból Karinthy darabjában nagyon jó mondatok vannak, mert az ember egyszercsak megérti az egész nyomorát. És ami a legérdekesebb számomra az egész Dunakanyarban, hogy azoknak, akik látták régebben, valahogy az van a fejükben, hogy ez egy kedves darab, a vendég és a pincérnő évődnek egymással; igen ám, de a darabnak van egy másik síkja is, egy tragikus. Röhögünk, röhögünk, de egyszer csak elkezdem mondani, hogy az egyik padtársamat 56-ban kötötték fel, és van a másik, aki felkötötte 56-ban.

Végigmegyünk a történelmen egyetlenegy monológban, és akkor hirtelen megfagy a levegő.

Itt visszamenőleg megértjük a sok felülkompenzálást, azt, hogy miért mond ki dolgokat és miért nem tud kimondani dolgokat, összeáll az egész a kép egy monológ alatt. A nőnek is van egy ilyen monológja, és kiderül, hogy két, tökéletesen kilátástalan helyzetben lévő emberről van szó. Könnyed darab, feloldódással, de azért drámai mélységgel is.

Most épp nem próbálsz, de sokat játszol. Miket tudnál kiemelni a futó darabjaid közül?

Van egy monodrámám, a Szókratész védőbeszéde, az mindig fontos, most a 80. előadás környékén járok vele. A Pinceszínházban játsszuk az Euripidész: Médeia történetét, amit azért emelek ki, mert a nézők sokszor rettegnek a görög drámáktól, hogy nem értenek belőle semmit. A mi előadásunk beavató: Karsai György, aki szerintem az országban talán a legtöbbet tud a görög drámáról, ott van velünk végig, időközönként megállítja az előadást, és elmondja, hogy az adott részről éppen mit lehet tudni. Szenteczki Zita rendezésében ketten játsszuk ezt az előadást Ágenssel, ő játssza az összes nőt, én pedig az összes férfit. Karsainak volt arról egy félmondata, hogy az Euripidészt azért nem szerették nagyon a görög drámaírók, mert mindenki azt hitte, hogy az ő munkáját akarja elvenni, hiszen a vígjátékírók vígjátékot írnak, a tragédiaírók tragédiákat, és Eurpidész volt az első, aki elkezdte ötvözni ezt a kettőt. Ha olvassuk a Médeát, megjelenik benne három férfialak, meg egy hírnök, akik válogatott kretének, ők elvileg a görög történeteknek a nagy hősei, de úgy mutatja be őket, hogy kettőig nem tudnak számolni. Kérdeztem, lehet bohóckodni? Karsai erre azt mondta: kötelező. Én imádok bohóckodni, bármennyire is azt szokták hinni rólam, hogy morózus ember vagyok. Onnantól kezdve, ami a csövön kifért, csak azt nem játszom el, amit nem szégyellek. Szerintem a Holdról is szabad szemmel lehet látni, ahogy mondjuk Kreónt játszom.

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöke lettél, mik a terveid? Milyen változásokat szeretnétek?

Először a szinkron alapszervezet alelnökének választottak meg, ami betagozódik a SZÍDOSZ-ba, aztán ott is alelnök lettem. Az alelnöki pozíció nem jár fizetéssel, de a dicsőség, ha valamit csinálok, az nem a miénk, cserébe viszont mindenki minket szid. De így 45 évesen azt érzem, elég sok mindent kaptam ettől a szakmától, és szeretnék valamit visszaadni. A többiek úgy látják, hogy elég konstruktív tudok lenni és csapatjátékosnak is jó vagyok.  Úgy látom, hogy amióta a színészek kezét valamikor a 70-es évek  közepén elengedték, azóta mint egy gyerekfalka téblábol a magyar színházi élet majdnem összes szereplője. Szakszervezetként az lehet a célunk, hogy vezessük rá a színészeket, hogy felelősséget kell vállalni a saját életükért.  Régebben egy színházi premier igazi ünnep volt, és vidékre is elutaztak Pestről, most futószalagon mennek a dolgok, és van egy biztonsági sáv, amiből nem lógnak ki az előadások.

Vagyis nem történik semmi, és így értékét vesztette színésznek lenni. Nem lehet más a cél, mint ezt az értéket valahogy visszaszerezni. 

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem lehet jobb, illetve baloldalian gondolkodni a színházról. Ez nem nehéz mostanában? 

Azok, akik rá akarnak nyomni egyfajta jobb vagy baloldali bélyeget, azok mind ki akarják sajátítani a színházat. Erre azt kellene mondani, hogy köszönjük szépen, nem kérjük. A színháznak többek között az a dolga, hogy reflektáljon a jelenre. Shakespeare-nél a Hamletben az jobboldali vagy baloldali érték, hogy azon tipródom, megöljem-e a mostohaapám? Értem én, hogy a világot szeretnénk feketének vagy fehérnek látni, de a világ egy nagy szürke massza. Nyilván vannak egyszerű dolgok: bántunk-e valakit a bőrszíne miatt? Nem, nem bántunk. Bántunk e valakit azért, mert nő, vagy adunk e kevesebb fizetést? Nem, nem bántunk és nem adunk. Vannak ilyen evidens dolgok természetesen, de ezen túl az összes olyan kérdés, ami ennél bonyolultabb, vitát kellene, hogy generáljon. És nagyon hiányolom az értelmes, észérveket felsorakoztató és ütköztető vitákat. Ehelyett beszélni sem merünk semmiről.

Hogyan lehet jól viselni a sikereket és a kudarcokat? 

A legegyszerűbb receptet tudom elmondani, akár nagy siker, akár kudarc, nekem mindig az az első gondolatom, hát ez most 3-4 napig fog tartani, aztán elmúlik. Ha a népszerűségem kicsit megugrik, akkor lesz 2-3 hónapom, amikor kitalálhatok valamit, hogy mit akarok ezzel a népszerűséggel kezdeni, mert természetesen lehet benne fürdőzni, de egyszer csak azt veszem észre, hogy ja, már nem, nem ismernek meg. Körülbelül két, két és fél hónap, amikor egy tévéműsor, sorozat vagy film után benne vagy a köztudatban. Én ezt például arra használtam, hogy megcsináltam Békásmegyeren egy olvasókört, elkezdtem embereket magam köré gyűjteni. Minden hónapban van egy találkozónk, megbeszéljük a havi olvasmányt. Először én mondtam könyveket, tartottam kiselőadást, két évig ez így működött, a harmadik évben már más is hoz témát. 

Óbudáról indultunk, térjünk vissza ide. Van kedvenc helyed a kerületben?

A Fő teret és környékét nagyon szeretem. Azért is áll közel hozzám, mert aktív kapcsolatunk volt az Óbudai Waldorffal, feleségemnek a kislánya járt oda, minden évben a Fő téren van a Szent-György nap, amit az iskola szervez, és volt olyan, amikor én írtam nekik a darabot, én rendeztem, és az nagyon izgalmas volt. Télen, ami itt van, a korcsolyapályától kezdve az összes forralt boros bodegáig az egészen csodálatos. Sokszor az a program, hogy kimegyünk, a gyerekek kapnak egy forró csokit, nézelődünk, a merészebb gyerekeim bemehetnek korcsolyázni, én biztos nem. Ha a víz halmazállapotát nézzük, maradok a folyékonynál. Szeretek úszni, vízparton lenni, a Duna-partot szintén imádom. Rendszeres program nálunk a Nánási úti piac, szombatonként mindig kimegyünk, mert ott van Tomi, aki a kolbászt árulja, Benji már mondja, megyünk hozzá kóstolóért és mindig ad neki egy karika kolbászt, és azt elnyammogja. Nagyon szeretek itt élni. 

Esszéim és előadásaim összegyűjtve az Orpheusz kiadónál jelentek meg Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve címmel, eddig három kiadásban. Az alábbi esszé korábbi változata szintén megjelent a kötetben, az Óbudai Anziksz kérésére a szöveget kissé javítottam, illetve kiegészítettem a kortárs recepcióról és Hamvas-hagyatékról alkotott véleményemmel.

Az igazság az, hogy Hamvas Béla életművének értelmezése ténylegesen és valójában csak most, ötvenhat évvel a szerző halála után, a XXI. század elején kezdődhet(ne) meg, hiszen egészen a rendszerváltásig az életmű csak töredékekben, részletekben, problémás másolatokban volt elérhető. Az elmúlt harminc évben is csak lassan, évről évre, darabonként jelentek meg a fontosabb könyvek. Ennyit arról, hogy „nem maradtak remekművek az asztalfiókban”. Dehogynem, és erre Hamvas Béla csak egy példa, jó volna a többieket is olvasni, hogy csak két fontosabb nevet és címet említsek: Weöres Sándor Elhagyott versek kötete és Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve.

Ám a Hamvas-életmű kiadása még most is problematikus. Nem csak azért, mert a kiadás nem kritikai kiadás, nem jegyzetelt és még mindig nem teljes – ami különösen a naplók és a levelek, továbbá a fiatalkori írások esetében fájó –, hanem, mert nincs időrendben, s egy kezdő Hamvas-olvasó nehezen tudja magában összerakni a hamvasi életmű ívét. Talán elsőre nincs is erre szükség. Később viszont annál inkább.

Nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mi következik mi után. Ha csak a klasszikus, magyarul elérhető Hamvas életmű-sorozatot nézzük, sokkal inkább az egyes művek elérhetőségéről beszélhetünk, azoknak is különféle szövegváltozatairól, ami úgy tűnik, hogy inkább volt szempont, mintsem az, hogy valóban időrendben és ezáltal logikai sorrendben egy teljes élet és mű kirajzolódjék előttünk.

Így történhetett meg, hogy az életmű publikálása a méltán népszerű és sok kiadást megélt Anthologia Humanával nyitott 1991-ben; igaz, kissé megváltoztatva az eredetit, hiszen bizonyos részleteket a szerkesztők (pl. Marx) kivettek, míg másokat a későbbi új kiadásokba – amelyeket Hamvas nem rakott bele – beleraktak. Kemény Katalin ezt így indokolta meg:

„Az Anthologia humana első kiadása 1946-ban jelent meg, ezt további két változatlan kiadás követte. Amint Hamvas Béla hátrahagyott jegyzetei tanúsítják, a negyedik kiadást lényegesen bővíteni kívánta, ugyanakkor bizonyos fejezeteket törölni, másokat cserélni szándékozott. Ezért az új kiadásba felvettünk néhány olyan szemelvényt is, amit Hamvas Béla a negyedik kiadás számára készített elő. A kihagyásokban, cserékben, változtatásokban és bővítésekben ugyancsak vázlatának irányítását követtük.”

Az Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége eredetileg is három egymást követő kiadásban jelent meg, Hamvas legfontosabb éveiben, életének delén, amikor benne állt a magyar szellemi élet fősodrában, de megelőzte (és természetesen követte) nagyon sok minden. Ha viszont valaki az életműkiadást sorrendben olvassa, tehát az első kötet után a másodikat veszi a kezébe, s ebből messzemenő következtetéseket kíván levonni az életműre, pályára vonatkozólag, akkor az nagyon nagy bajba kerül.

A második kötetben ugyanis rögtön a három utolsó kisregényhez érkezik, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1960-1961), és az Ugyanis (1966-1967), amelyeket Hamvas utolsó évtizedében írt, s amelyeknek az esszék között talán csak az ugyanebben az időszakban (1964-ben) íródott Öt meg nem tartott előadás a művészetről című fundamentális nagyesszé lehetne a társa, amely azonban az életműkiadás huszonhatodik kötetében jelent csak meg, 2014-ben.

Sorra lehetne venni a köteteket és az anomáliákat, de most nem ezt teszem. A lényeg, hogy az egész életműkiadás bár fontos, nélkülözhetetlen és hiánypótló, mégis kusza, öntörvényű és elhibázott. Még akkor is, ha a kiadás elején olyan, gondolom, hogy alapvetően jó szándékú emberek bábáskodtak az életmű felett, mint Hamvas özvegye, Kemény Katalin, vagy jogutódja, Dúl Antal. Valószínűnek tartom, hogy nem látták ennek a kiadásnak a végét, s nem is lehettek biztosak benne, hogy végig tudják vinni. Illetve nem filológiai szempontokat érvényesítettek, tekintve, hogy Dúl Antal teológus és Hamvas-tanítvány, Kemény Katalin pedig író és Hamvas özvegye volt, vagyis nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy érthető módon elfogultak voltak. Így aztán azt tarthatták szem előtt, hogy mihamarabb elérhetővé tegyék a szerintük legfontosabb és nélkülözhetetlen műveket a kiadatlan életműből, továbbá, hogy lehetőleg népszerűek legyenek a kiadások. Hiszen az Anthologia Humana akárhányadik kiadása méltán közkedvelt, míg mondjuk a Művészeti írások – bármennyire fontosak és jók – csak szűkebb olvasóközönséget vonzanak. Bár ma már a Hamvas-reneszánszon jócskán túl vagyunk, s Hamvas-divat lett, arra senki sem számított, ami végül ténylegesen történt, hogy egészen egyszerűen, bármilyen profánul is hangzik, de így van: jó üzlet lett Hamvas.

A művek publikálása kezdetén talán fontosabbak voltak a korábban említett szempontok annál, mint az életműkiadás időrendje, vagy filológiailag pontos közlése – hiszen Dúl Antal maga mondta nekem egy interjúban, még 2010-ben –, a Naplók kiadása kapcsán, hogy:

„Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat.”

(„Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Irodalmi Jelen. 2010. szeptember 14.)

De ez csak apróság, s lehetne akár azt is mondani, hogy csak a Naplókban tetten érhető, elszigetelt jelenség, csakhogy nem az. A Magyar Hüperión és az Öt géniusz is  jelentős változtatásokkal jelent meg az eredeti gépiratokhoz képest. Az már külön vizsgálat tárgya kell majd legyen, hogy mi minden változott a különböző kiadások során. Felmerül továbbá a Hamvas-szövegkiadás kapcsán is az a kérdés, hogy mit tekintünk „eredeti” gépiratnak, tekintve, hogy Hamvas írásai gyakran mások által legépelt másolatokban maradtak fenn, illetve a szerző maga sem törekedett véglegesített szövegekre, hiszen 1948-tól haláláig nem volt lehetősége könyveit kiadni. Külön vita tárgya lehetne Hamvas helyesírása, hiszen előfordul, hogy akár egyetlen nevet többféleképpen ír le, vagy a háború előtti helyesírást használja, ráadásul az írógéppel írott szövegek sok esetben nem tisztázott, kiadásra előkészített írások. Ráadásul bizonyos esetekben jogos lehetett Dúl Antal és Kemény Katalin javítása, míg más esetekben kimondottan értelemzavaró, ugyanez igaz az újabb kiadásokra, amelyeket már Palkovics Tibor és Várhegyi Miklós neve fémjelez. Előbbi vette át Dúl Antaltól a jogutód szerepét. Palkovics és Várhegyi szintén filozófusok, nem filológusok, elkötelezett hívei a Hamvas-életmű tradíció felőli értelmezésének, ami a szövegkiadások hitelességét illetően ismét aggályosnak mondható, különösen, hogy az elmúlt években már az ő szerkesztésükben jelent meg az egykori Unicornis kötet Unicornus* címmel, vagy a Karnevál* Karneval címen. Mivel egyik sem kritikai igényű kiadás, így ezek a címmódosulások még akkor is nehezen indokolhatóak, ha valamelyik Hamvas-gépiratban valóban így szerepelnek, hiszen gondolom, a Karnevált Hamvas Béla írta, nem Hamvas Bela*. De ez a kisebbik gond az új kiadásokkal és a hagyaték gondozóival, a nagyobb probléma, hogy Hamvas-kapcsán tett nyilatkozataikban (lásd pl.: Miért kell újra kiadni Hamvas Béla életművét? – Palkovics Tiborral, a Hamvas hagyaték kezelőjévek beszélget Katona Zsuzsa.– https://youtu.be/KkCC6OOjuDM?si=DxnyNgVZmX7HhcRQ – 2024 március 14. ) az összes előző kiadást elvetik, kijelentik, hogy Hamvas életművét senki sem ismerhette meg, nyilvános szerepléseik során Dúl Antalról és Kemény Katalinról lesújtó véleménnyel vannak, és maguknak vindikálják a Hamvas-értelmezés kizárólagos és egyetlen helyes jogát. Nem csak számomra visszatetsző szereptévesztés ez, különösen, hogy az általuk szerkesztett új kiadások is jelentős kívánnivalókat hagynak maguk után, s továbbra sem felelnek meg annak az elvárásnak, hogy az életművet egyben, időrendben, a különböző szövegváltoztatások teljes tükrében, sőt akár kortárs kontextusában lássuk.

Az utóbbi időben kevés olyan kísérlet volt, ami valóban rendet kívánt rakni az élet és életmű körüli kuszaságban, s nem úgy, hogy csak Hamvas írásainak egyik vagy másik oldalát preferálta volna. Az egyik – amiről recenziót is írtam megjelenésekor – A valóságban felébredni kötet lett volna, ha nem lennének benne olyan hibák, mint például rögtön az elején a Három nap a Dunántúlon – ami Hamvas egyébként első nyomtatásban megjelent írása volt, és itt Három nap a Dunánál*-nak írják –, szóval, ha mindezen apró fiaskóktól eltekintünk, akkor ez a kötet legalább megpróbált valami időrendiséget vinni az életműbe és összekötni azt az életrajzzal, úgy közölve korábban közölt és közöletlen szövegrészleteket, hogy megmutatta azok egymásra épülését.

Mert ez lenne a lényege az életmű időrendjének.

Meglátjuk belőle, hogy mi miből következett, melyek voltak a kitérők, s mely elsőre mellékesnek tűnő kitérőknek lett később jelentőségük. Aki csak benyomást szeretne szerezni Hamvasról, vagy egészen egyszerűen jó esszéket, regényeket szeretne olvasni, annak mindegy, hogy milyen sorrendben olvassa az életművet. Aki azonban a teljes történetre akar rálátást, annak valamilyen sorrendet ki kell alakítania. Még akkor is, ha Kemény Katalin ezzel szemben azt mondja, hogy

„(…) aki művei alapján tárgyiasított életrajzot akar formálni, éppúgy nem közelíti meg a művével egy testet alkotó lényét, mint aki életrajza alapján értelmezné művét.”

S bár ezt a kijelentést mindvégig figyelembe kell vennünk, mi mégis miért ne követhetnénk ugyanazt a sorrendet, mint ahogy maga a szerző írta meg műveit?

Miért kellene nekem elfogadnom a későbbi szerkesztők, mint fentebb bizonyítottam, sokszor irreleváns és teljesen esetleges vonalvezetését?

Egyébként éppen az életmű időrendjében igen nagy segítségünkre lehet a Hamvas Béla Alapítvány honlapja, amit a jelenlegi szerkesztők gondoznak, ahol teljes és részletes bibliográfiát találhatunk (Már törölték. Megj. szerz. – 2024 február 5.) Ez a későbbi kiadásokat illetően némi reménykedéssel töltött el egy rövid ideig. Ezek alapján például újraszámoztam a saját Hamvas-könyveinket és beillesztettem a hiányzó tanulmányokat, hogy egyben és időrendben láthassam az életművet.

Félreértés ne essék, nagyon nagyra becsülöm mindazt a munkát, amit az elmúlt két évtizedben Hamvas életműve körül végeztek többen, mégis azt mondom, hogy ez bizonyos helyeken következetlen, kapkodó és hibás volt, s hogy hamarosan – az életmű publikálásának végeztével, a szerző halálának hatvanéves távlatából – az egészet újra kellene gondolni, méghozzá elölről, lehetőleg kritikai és filológiai alapokra helyezve a szerkesztést. De ez csak egy szerény javaslat. Nem politikai, nem filozófiai, nem személyes, nem irodalmi, s végképp nem üzleti szempontból, hanem igenis, még egyszer mondom: kritikai és különösen filológiai szempontból, ahogy Arany vagy Babits életművét is kiadták. Ahogyan Platón dialógusai elérhetőek, s ahogy sok más életművet az utókor (még a magyar is) végül nehezen, de csak kiadott. Addig, amíg ez nem történik meg, mindenkinek magának kell összeraknia az általában töredékes képet a XX. század egyik legfontosabb, magyar nyelven alkotó szerzőjéről, és így a saját képek ellentmondásosságából, esetlegességéből és személyességéből kifolyólag folyamatos félreértéseknek, azokból fakadó sértődéseknek, és meg-nem értésnek lehetünk tanúi.

2.

Csakhogy van itt még valami. Hamvas Béla életműve annyi arcot mutat, ahány olvasója van, mégis meg kell találnunk e tízezer arcban az azonost, a közöst, és ez elsősorban az alapfogalmak mentén lehetséges. Filozófia, irodalom, történelem, sőt költészet csupán szavak arra, amivel itt szembetaláljuk magunkat, hiszen nem lehet nem látni azt, hogy élet és életmű ebben az esetben egy és ugyanaz volt, ahogy Kemény Katalin is figyelmeztetett erre. Hamvas nem csak leírta, hogy „a verseket nem írjuk, hanem éljük”, hanem valóban át is élte.

Hamvas Béla mindazt, amit leírt, átszűrte saját lényén.

Azon kevés emberek közé tartozott, akik komolyan vették mindazt, amit a Védákban, Buddhánál vagy Jézus tanításában találtak, sőt, ő magára nézve kötelezőnek ismerte el ezt a tudást. Nem egyszerűen „irodalmi szöveggel” van tehát dolgunk, amikor például az életmű egyik csúcspontját, a Scientia Sacrát olvassuk, hanem a hagyomány hamvasi kristályosításával, a tanítás egy ember életén átszűrt és megtisztított alapművével. Tudom jól, hogy ha ilyeneket leírok, akkor máris nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, s túlzónak tűnhet nekik mindez, míg mások azt mondják, hogy ez közhely s természetes. De nem azért írom le ezeket, mert bosszantóvá vagy vonzóvá szeretném ezt az írást tenni bárkinek is, hanem mert éppen ezek azok az alapvető okok, amelyekből az következik, hogy élet és életmű elválaszthatatlan.

Lehet olvasni és kiragadni Hamvas életművéből bármit össze-vissza, s az lehet jó és szép és inspiráló, de valójában az egész élet és életmű összetettségéből, egységéből és lényegéből az fakad, hogy időrendben, egymásra épülve, pontosan kellene látnunk az egészet.

Csak akkor lehetne azt mondani, hogy tudjuk, ki volt és mit írt Hamvas Béla, ha egyrészt végigolvashattuk volna az egész életművet az elejétől a végéig, lehetőleg időrendben (nem egyszer és nem felületesen, végképp nem saját eszméink és téveszméink igazolásaként), illetve, ha mindehhez hozzá tudnánk rendelni az életrajz vonatkozó passzusait, ha tehát mindig tudnánk például, hogy a művek megírásának idejében Hamvas mennyi idős volt, mivel foglalkozott, hol élt és hogyan, kikkel és miről levelezett, esetleg mit írt naplójába.

Ma ilyen ember nincs, és a közeljövőben – látva a Hamvas-hagyaték körül kialakult szektás kuszaságot – nem is lesz.

Ötvenhat évvel Hamvas Béla halála után elmondhatjuk, hogy valójában senki sem ismeri teljesen sem Hamvas Béla életét, sem életművét, hiszen e kettő egy. Én sem. Igazán méltó ez a Karnevál szerzőjéhez, s egyszerre tragikus és komikus, ha úgy tetszik humormisztikus.

Éppen ezért teljes és tiszta képet arról, hogy egészen pontosan ki volt Hamvas Béla és milyen életművet hagyott maga után, senki sem alkothat. Nemcsak azért, mert ahogyan már elmondtam, az életmű kiadása kissé problematikus, hanem azért is, mert Hamvasnak több műve még mindig nincs kiadva, vagy egészen egyszerűen elveszett. A fiatalkori detektívtörténetek, az adriai utazások leírása, például Nin városáról szóló esszéje, vagy később a Fügefahimnusz, a Tíz meg nem tartott előadás, a Tündérország, A pokol költői – mind-mind elérhetetlen, nincs kiadva, lappang vagy elveszett. De végérvényesen elveszett a háború alatt a Szent János éjszakája című kisregény, hogy csak néhányat említsek a hamvasi életmű láthatatlan történetéből.

Ha tehát elkezdjük kritizálni Hamvast és mindazt, amit írt és amit később jelentett, akkor világosan látnunk kell, hogy mi itt, ahogy a kortársak, sőt a teljes utókor is, csak töredékeket láthatunk meg az egészből.

Ezt tudatosítani kell és fel kell vállalni.

Az általam bárhol megrajzolt Hamvas-kép is csak töredékes értelmezési kísérlet és közeledés lehetett.

Még Kemény Katalin – aki pedig alighanem a legjobb ismerője volt Hamvas életének és életművének – sem volt mentes az érthető elfogultságtól, hiszen ami előnye az egyben a hátránya is volt, mégpedig az, hogy Hamvas Béla felesége volt – bármilyen is volt a viszonyuk utolsó közös éveikben – egyszerre volt áldás és átok az életműre nézvést. Arról egyébként, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a nőkkel, feleségével, hogy erről mi mindent össze lehet olvasni, külön kellett írnom, hiszen az emberek nagy része gyakran összekeveri az indiszkréciót és az életrajzot, de ez megint messzire vezetne mostani témánktól.

Most Hamvas-recepciójával foglalkozom, s éppen ezért mutattam fel az életmű megközelíthetőségének problematikus mivoltát, amiből pedig az fakad, hogy minden kritika, amit Hamvassal szemben (vagy mellett) megfogalmazunk, esetleges, s csak remélhetjük, hogy helytálló, de kategorikusan nem jelenthetjük ki, hogy igaz. Tévedhetek – sőt, valószínűleg tévedek is – Hamvas értékelését illetően, egyetlen mentségem, hogy mindez személyes értékelés, amelynek nem több és nem kevesebb célja van, mint hogy megálljak önmagam előtt, s ne próbáljam megúszni annak felelősségét, hogy volt itt egy megvalósított ember is, nem csak kiemelkedő és nagyszerű és hatalmas írók és költők, és főleg nem a számtalan huncut. Éppen ezért írtam esszéket, s nincs nagyobb becsvágyam vele, mint hogy elmondjam, hogy miért tartom a XX. század egyik legfontosabb alkotójának Hamvas Bélát, s hogy mindazokról az alapvetésekről is értekezzek, amelyeket valójában ő hozott be a gondolkozásunkba.

Erre mondja ő – kissé talán szerénytelenül, vagy mondjuk inkább úgy, hogy „hüperióni kedéllyel” – a Magyar Hüperiónban, hogy ő hozta az isteneket erre a földre.

És tényleg. Gondoljunk csak az említett Magyar Hüperiónra vagy a Scientia Sacrára. Egyik sem „csak” irodalom.

Mert bár nagyon fontos szerző a korban Várkonyi Nándor és Szabó Lajos, valószínűleg kultúrtörténetileg megkerülhetetlen Lukács György, s az irodalomtörténet jegyezni fogja Németh László és Szentkuthy Miklós nevét, amíg csak lesz magyar irodalomoktatás az egyetemeken, addig a XX. századból Márai Sándor, Weöres Sándor és Pilinszky János mellett csak Hamvas Béla fog megmaradni úgy, mint aki az irodalmon túl a szellem történetébe szőtte bele gondolatait. Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elég személyes és szigorú értékítélet, s helyességének megvitatására csak száz év múltán térhetnénk vissza. Ha azonban kicsit szélesebb horizontra nyitunk, akkor látnunk kell, hogy az angol J. C. Powys, a francia nyelven alkotó Henri Michaux, vagy az indiai, de főleg angolul író Aurobindo szellemi síkon és életművükben, kijelentéseikben közelebb állnak Hamvas Bélához, mint saját magyar kortársai közül bárki.

Ezt különösen abból értjük meg, ha megvizsgáljuk, milyen kritikák merültek fel Hamvassal szemben Németh László, Szentkuthy Miklós és Lukács György, vagyis a kortársai részéről. Mindezt ismertettem korábban könyvemben.

A kérdés már csak az, hogy milyen az én Hamvas-kritikám?

3.

 „Hogyan olvassunk Hamvast?”– ez volt az egyik leggyakoribb és legkülönösebb kérdés, amit Hamvas-kapcsán a legfurcsább helyzetekben nekem szegeztek. Mintha én tudnám, hogy mások hogyan olvassák!

Csak azt tudom, hogy én hogyan olvastam.

Az Arkhai esszéit szinte kamaszként, a szatírákat fiatalemberként, a Scientia sacrát és a Karnevált felnőttként. A Babérligetkönyvet egyszer kóbor fiúként, másszor atyai érzésektől áthatva, de mindkét alkalommal tengeren, árnyékban, lelkesen vagy lassan és tűnődve. Félbe-félbehagyva, elengedve és az elengedés által megértve.

Irodalmi gourmand vagyok, és Hamvas írásai olyanok, mintha egyszerre hozzáférnénk az irodalom éléskamrájához és fűszer-különlegességeihez. Amennyire kinevette az ősi spájz-ösztönt, a hosszú télre való felkészülést, a gyűjtögetés és elrakás ösztönét, annyira volt írásaiban ő maga is „spájzoló”, gyűjtögető, elrakó, vagy még inkább elmentő és átmentő, különösen pedig rosszabb korokra készülő.

Sokszor, amikor Hamvas Béla írásait olvasom, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy most pontosan ugyanazt értem, mint amikor késő ősszel, kifáradva, átázva, egy végigcsavargott nap után beléptem nagyszüleim éléskamrájába. Csodálatos kuszaságban, de felcímkézve a lekvár, a szörp, fürtökben pirospaprika és fokhagyma, illatosan a kolbászok, sonkák és szalonna, nagy bödönben zsír, demizsonban bor, ládákban és befőttes üvegekben gyümölcs és zöldség, többféle paszta. Innen válogattam – sósat és édeset –, ha éhes voltam, mindösszesen egyetlen kikötés volt, hogy amit megnyitottam azt meg is kellett ennem. Hamvas Béla írásai éppen ilyenek voltak számomra, s mint egy kifáradt kölyök nagyszülei kamrájában, felfedező és csodálkozó otthonossággal válogattam köztük. A különbség talán csak annyi, hogy míg egy befőttet egyszer lehet megenni, addig az ő írásait többször is el lehet, sőt el is érdemes olvasni. Sőt, megkockáztatom, el kell olvasni.

Hogy miért?

Mert mást mond a kamasznak, felnőttnek és az öregnek ugyanaz a szöveg, éppen úgy, ahogy másképpen értékeljük a szilvalekvárt gyerekként és felnőttként. Könnyen lehet, hogy még olyan korszakunk is van, hogy egyáltalán nem értékeljük, nem kívánjuk, nem szeretjük a szilvalekvárt. Erről nem a szilvalekvár tehet, még csak nem is feltétlenül mi. Nem is értjük olyankor, mit lehet azon a szilvalekváron annyira szeretni?

Hamvassal is sokan vannak így. De azoknak, akik azt hiszik, hogy Hamvas túl sok, sokszor Böhme vagy Nietzsche elviselhetetlen lenne. Szóval a szilvalekvárt nem szabad erőltetni.

 „Az ember komolysága lemérhető azzal, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani.”

Ha valakinek el lehet mondani, hogy Hamvas Béla miről beszélt, és még ha nem is ért egyet, de elfogadja, ahogy azt például Németh László tette, az már valami. Ha valaki pedig beépíti és tovább gondolja: az már érdem.

Meghaladni?

Mostanában sokaktól hallottam olyanokat, hogy valaki régen szerette Hamvas írásait, de Hamvas ezt és azt nem látta, nem tudta, ebben és abban tévedett, úgyhogy hiába is szerette régen, most már „meghaladta”. Meghaladta Hamvast. Mert nem volt eléggé ilyen vagy olyan. Ilyenkor mindig elmosolyodok és eszembe jut, hogy Hamvas mit mondott Nietzsche kapcsán a Hexakümionban:

„Volt valaki, aki az emberiséget elvezette olyan világba, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, azt se tudta, hol van, és van-e egyáltalán. E világba özönölve azonban kis idő múlva lekicsinyléssel kezdik mondogatni, hogy az illető ezt a hegyet se látta, azt az erdőt se jelölte meg. Érdemeket faragnak abból, hogy ők voltak azok, akik a részleteket feltárták és elnevezték. Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk nevezzék el, miután a földrészt Kolumbusz fölfedezte.”

Talán nem ártana, ha külön tudnánk kezelni magát a hamvasi életet és művet, még a recepciótól és filológiától is, de főleg és leginkább mindattól, ami halála óta az elmúlt ötvenhat évben rárakódott mások által.

Mert míg sokaknak Hamvas Béla és művei valóban reveláció értékű olvasmányélmény volt, s akadtak, akik valóban sokat hozzáadtak megértéséhez, addig néhányaknak csak ürügy, önigazolás, apropó szektára, politikai tőke, s hasonlók.

Máskor, kevésbé szigorú pillanataimban arra gondolok – visszatérve a spájz-allegóriához –, hogy Hamvas az általa teremtett spájzban a szilvalekvár. Csak kevesen találják a sok Véda, Evangélium, szúfi és Buddha és más mozaikok és mítoszok mellett, melyeket mind-mind beépített műveibe. Pedig ott van. Még olyan is van, hogy előre szól, úgy fog írni mint más és nem jelzi:

„…megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy műveiből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”

Az esetek többségében azonban máskor sem tesz különbséget, hogy éppen kitől és mit vesz át, még akkor sem, ha valóban nagyon sok helyütt, igenis jelzi, hogy ezt ki mondta és hol. Powyst éppen annyira másolja, mint Jasperst, a szútrák stílusát legalább annyira elsajátítja, mint édesapja, Hamvas József holisztikus világirodalom szemléletét. Egyedisége éppen abban rejlik, hogy miközben másol, azalatt továbbgondol és újat teremt, jellegzetes Hamvas-szövegek születnek, amelyeket amennyire könnyű parodizálni, olyan nehéz (és felesleges) utánozni.

Ha valaki a kortárs szerzők közül igazán elgondolkodtató és elméletileg megalapozott recepciót kíván olvasni Hamvas Béláról, annak ajánlom Losoncz Márk írását, amiben azt írja:

„Hamvas nagyon is korának gyermeke, hogy megannyi szállal kötődik a tizenkilencedik század második s a huszadik század első felének szellemi légkörének bizonyos aspektusaihoz. Ám ennek egyoldalú hangsúlyozásával szem elől tévesztenénk Hamvas kétségtelen korszerűtlenségét, illetve azt, hogy gondolkodásának számos rétege korábbi történelmi korokból származik: a reneszánszból. Először is, amit analógiás logikaként magasztal, kifogástalanul megfelel annak, amit Michel Foucault A szavak és a dolgokban a reneszánsz episztéméjeként mutat be. Ebben a világlátásban nem a reprezentációk vagy az emberi végesség jellegzetességei jelentik a vezérfonalat, hanem a kozmoszt benépesítő hasonlósági formák. 

(…) 

Szó sincs tehát arról, hogy Hamvas igenlené az általában vett reneszánszt: csupán bizonyos vetületeiből táplálkozhat, mindenekelőtt azokból, amelyekből egy alternatív modernitás lehetősége rajzolódik ki. Azé, amelynek számára a szellemi beavatottság élménye elsődleges marad.”

És az 1948 utáni Hamvas-pozícióról:

„Hamvasnál talán még tisztábban nyilvánult meg a kívülállás attitűdje, mint az alkotók többségénél, hiszen kitaszítottsága teljes volt, s nem törekedett megalkuvásra. (…) A kivonulás kényszere idővel szült szükséget.”

(Losoncz Márk: „Hagyományul a beavatatlan” – Hamvas Béla újraolvasása. Híd 2018/3.)

Losoncz Márk idézett tanulmányában nagyon jól rávilágít Hamvas másféle modernségére és poétikává váló kívülállósságára, amit szerintem jellemző módon szokott az utókor totálisan félreérteni, s ezáltal Hamvas jellegzetes helyzetét a magyar műveltségben eltúlozni vagy éppen lekicsinyelni, tehát meg nem érteni. 

Végül még egy apróság. Hamvas Béla azt állította, hogy létezik a „Hagyomány”, az emberiség közös „ős-tudása”. Azt állította, hogy Jézus, Buddha, Lao Ce, Hérakleitosz végső soron ugyanarról beszéltek, s ő sem tett mást, minthogy ismét és ismét erről írt. Lehet azt mondani, hogy ez egyfajta szinkretizmus, sőt azt is, hogy téveszme, mánia, őrület. Lehet azt mondani, hogy az emberiség alapvetően széteső, értelmetlen massza, nincs közös tudás, nincs metafizikai tapasztalat, nincs kiút a pácból, a káoszból. De Hamvas mást gondolt erről. Legalább olyan nagy hiba ezt a gondolatot elutasítani, nem megfontolni, mint vakon hinni benne. Ahogyan A bor filozófiájában írja:

„Nem elég tudni, meg kell valósítani.”

Végül azonban, hogy miben tévedett és miben volt igaza, az részletkérdés ahhoz képest, hogy mekkora munkát végzett el.

Visszatérve a spájzba, azon kevesek azonban, akik mégis megtalálják az elrejtett szilvalekvárt: néha túl édesnek, túl sűrűnek, túl töménynek érzik azt. Ez azonban már inkább ízlés és az ízlelő érettségének dolga, amibe nagy kár lenne beleveszni.

Az viszont, hogy az ember, ha éhes, akkor egyen: már a józan ész szava.

Mi itt mind ki vagyunk éhezve a szellem gyümölcseire, még akkor is, ha ezt gyarlóságból, lustaságból, hazugságból, tévedésből nem vagyunk hajlandók észrevenni. Hamvas írásaiban pedig a szellem gyümölcseit kínálja az éhezőknek. A józan ész diktálja azt, hogy ha már végre itt van, elérhetjük, hozzáférünk, akkor – akár ízlik, akár nem, akár ezt gondoljuk, akár amazt róla – egészen egyszerűen olvassunk Hamvast és olvassunk ne csak Hamvast is.

A magyar kultúrában nagy paradigmaváltás zajlott le a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején. 

Míg a magyar underground kezdetei 1979-hez kötődnek (1) és a hetvenes évekre tehető az irodalmi generációváltás – a Péterek nemzedékének (Esterházy, Hajnóczy, Nádas és Lengyel) megjelenése is –, a képzőművészetben az 1980-as év a fordulópont.  Ennek ellenére az Európai Iskolának köszönhetően búvópatakként mindig is jelen volt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja által támogatott képcsarnoki festészet mellett egy, a kortárs európai trendekkel kompatibilisebb képzőművészeti hagyomány is Magyarországon, ám a sok egyedi kitörési kísérlet mozgalommá, iskolává csak a kádári szigor enyhülésével tudott válni. 

Előbb a Molnár Sándor nevéhez köthető Zuglói kör jelent meg a hivatalos irányzattól teljesen eltérő művekkel, majd az Új szenzibilitás mozgalma, amely irányzat alkotói 1981-ben a Fészek Galériában csoportosan mutatkoztak be az Új szenzibilitás I. kiállításon. El Kazovszkij, Keserü Ilona, Mazzag István, Nádler István, Pinczehelyi Sándor, Tandori Dezső, Birkás Ákos, Mulasics László, Bak Imre, Fehér László, Klimó Károly, Szirtes János és társaik kifejezetten Kassák, Vajda és Korniss, valamint az Európai Iskola modernista tradícióját vállalták. (2)

A Zuglói Kör és az Új Szenzibilitás mellett a korszak képzőművészetében a nagy paradigmaváltás harmadik felvonása a Vajda Lajos Stúdió megjelenése volt. 

FeLugossy László és ef. Zámbó István köre neodadaista, neo-pop-art, posztmodern és hiperrealista, valamint abszurd stílusjegyekkel ruházta fel a happeningeket és akciókat, továbbá a hagyományos műfajokat, s bár névadójuk Vajda Lajos, jócskán felhasználták Erdély Miklósék tapasztalatait is.  

Ugyanakkor a vajdások közül többen a zenei undergroundnak is meghatározó személyiségei lettek, megteremtve a műfajok sajátos szintézisét, egyben tovább építve a szentendrei művészeti hagyományt is, amelyet már addig is számtalan alkotó alakított a névadó Vajdától Bálint Endrén át Szántó Piroskáig.

A másik fontos színtér Újvidék, ahol ebben az időben tűnt fel Szombathy Bálint, akinek sajátos, a szerbiai és a magyarországi avantgarde között létrejövő pályája a hetvenes években indult. (3)

A Vajda Lajos Stúdió története a hatvanas évek közepén kezdődött Kecskeméten, ahol az akkor középiskolás, eredetileg szentendrei ef. Zámbó István nyomdásznak tanult, emellett az Aranyhomok szálloda teraszán egy zenekarban játszott. A városban ismerkedett meg feLugossy Lászlóval, akivel 1966-ban – illegális – klubot nyitottak Purgatórium néven. Az összesen pár napig üzemelő hely egy kiállítással nyílt. Ennek megnyitóján hangzott el először az első Edwinista kiáltvány, amelyben – többek között – a következő kitételek szerepelnek: „Higgyünk a hitünkben! Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát! Biztosítsunk helyet képzeletünk végtelen lehetőségeinek! Vegyünk birtokba minden felületet, hogy növeljük új világunk alapterületét! Kutassuk a megfoghatatlan dolgok szerkezetét!”

Mivel a nyomdásznak tanuló ef. Zámbó a szöveget tíz példányban kinyomtatta, a rendőrség elvitte az akkor 17 éves középiskolást, mivel ez „veszélyes” tettnek számított. A rendőrségen leíratták vele, hogy mit ért „edwinizmus” alatt, ezután további fél évig vegzálták, elterjesztve, hogy a klub tagjai homoszexuálisok és kábítószeres italokat fogyasztanak. (4) Mivel a klubot bezáratták, ef. Zámbóék egy padlásszobába költöztek, immár Nalaja Klub néven. Hogy miféle felforgatásról volt szó, arra ef. Zámbó így emlékezik: „arról beszélgettünk, hogy ha van egy lyuk, ami lenyeli önmagát, és megalkotja sajátmaga szünetét, akkor az most van vagy nincs. (…) más meg hülyének nézett minket, hogy miért ezzel foglalkozunk”. (5)

Ugyanebben az évben, miután E/4 zenekarként felléptek a kiskunhalasi pol-beat-fesztiválon – ef. Zámbó mellett feLugossy és Provaznik Géza, valamint Papes László volt az együttes tagja – október 6-án „csavargó-lét tisztaságú” kiállítás nyílt a szentendrei Templomtéren az ő, valamint a csatlakozó amatőr művészek munkáiból, akik a hivatalos utat megkerülve egyszerűen kitették képeiket az utcára. Ez volt az első szabadtéri kiállítás, amelyet egy év múlva, 1969-ben követett az I. Szentendrei Amatőr Képzőművészeti Tábor, majd a második szabadtéri tárlat – immár ötven résztvevővel.

Az első edwinista kiáltványt számtalan hasonló szöveg és akció követte, például a nekrofilista manifesztum, amelyben többek között kijelentik, hogy „készítsünk irgalomgépet a mosakodó halott nők számára”, „izgassuk fel a halottakat” és „csiklandozzuk halálra a halálra ítélteket”, majd a VI. Fledwinista manifesztum, amelyben leszögezik: „Az egyéniség fél egészség”, „vágjunk lyukat az égre, és ugorjunk ki rajta”, „Legyünk vakok, hogy lássunk” és „Támasszuk fel az élőket”.

Ebben az időben keletkezett az a kézzel írt művészkönyv is, amely az Üzenet a XXI. századból címet viseli, és amelyben ef. Zámbó István segítséget kér az Emlékmű a háborúnak a békéért című nagyméretű szobrának elkészítéséhez: „Kérem, hogy minden eddig gyártott állami és magántulajdonban lévő fegyvert, harci eszközt és lőszert (beleértve a békés célokra alkalmazott repülőgépeket, anyahajókat, ágyúkat, aknavetőket, géppuskákat és apróbb fegyvernek számító tárgyakat stb.) szíveskedjék f. hó 18-ig szentendrei műtermembe szállítani, ahol is a szobrot 1970. január 3-án befejezni és átadni szeretném a köznek”

Időközben ef. Zámbó és Provaznik Kelet-Németországba költöztek, ahol gyárban vállaltak munkát, mivel egy akkor hatályos törvény szerint, aki valamely testvéri, szocialista országban dolgozik, az mentesül a katonáskodás alól. A németországi évek alatt ef. Zámbó az itthon tartózkodó feLugossyval művészeti levelezést folytatott (mail art) (6): míg ő a Vércipó című „egyszemélyes égi hetilap” példányait küldte feLugossynak, ő 1970-től a Vércipó pacni példányaival válaszolt – a két lap oldalait 1970. márciusában illesztették össze a Patkány nevű kocsmában.

Azon a nyáron még megszervezték a második edwinista tábort Szentendrén, a botrány azonban csak ősszel tört ki, amikor Nalaja Happening – Egy elme zárt osztályra vonulása címmel ef. Zámbó Istvánék akciót rendeztek a Fő téren abból az alkalomból, hogy feLugossy Lászlót – aki nem élt a kelet-németországi gyári munka lehetőségével – elvitték katonának. A happening következménye, amelyben komoly peranyag keletkezett arról, hogy az egyik résztvevő nőn testszínű bugyi volt-e a kiszaggatott farmer alatt avagy meztelen fenékre húzta fel a nadrágot, ezzel közbotrányt okozva, a magyar jogtörténet egyik legabszurdabb pere lett, amelynek ideje alatt ef. Zámbó István hónapokat töltött elmegyógyintézetben.

A korabeli sajtó mindent megtett, hogy a résztvevőket elmebetegnek állítsa be.

Az akcióról tudósító Szitnyai Jenő a Pesti Hírlapban a következőket írta 1971. január 17-én:

„A nalaja játék a következőképpen zajlott. Zámbó értelmetlen mondatokat kiáltozott, amire hasonló értelmetlenséggel kellett válaszolni. ‘Ki mint veti ágyát, maga esik bele’ – harsogta Próféta. ‘Zöldség’ – adta meg valaki a frappáns feleletet. A helyesen válaszolók között egy bőröndből jutalmakat osztottak ki. Rossz rádiócsövet, képkeretet, pléh kanalat, sezlonlábat”. A tudósító – társaihoz hasonlóan – sajnálkozva, ironizálva, gúnyolódva folytatja, végkövetkeztetése pedig az, hogy ef. Zámbó István elmebeteg, a szentendrei művészek akciója pedig egy elmebeteg agy torzszüleménye, nem művészet.

A cikk valószínűleg már a lejárató koncepció részeként született meg, hiszen maga az akció fél évvel korábban, 1970. július 26-án zajlott le – és a feltételezésekkel ellentétben nemhogy politikai tartalma nem volt, de semmilyen tartalma sem: a meghívóban az szerepelt, hogy „nalaja happening” lesz, a műsor a „nézőtől és a szereplőktől függ. Biztosított program nincs”.

Az üres jel fogalmával Erdély Miklósnál találkozhattunk először a magyar kultúrában. A biztosított program nélküli happeninget a résztvevők művészeti akcióként, a nézők egy része szintén művészi akcióként, mások balhéként, megint mások politikai felhangokkal telített akcióként, míg a rendőrök botrányként érzékelték.

A perben az ügyeletes rendőr, akinek közbelépése miatt a happeningből egyáltalán büntetőügy lett, a következő vallomást tette: „Nekem a postás szólt, hogy szakállas személyek a színpadon felolvasást tartanak és filmeznek”. (7)

A vallomás egyetlen mondatban tárja fel a Kádár-kor skizofréniáját: az „ügy” gyanút keltő főbb elemei ugyanis a következők: a szakáll, a felolvasás és a filmezés.

Az „amit nem értünk, az ellenséges tevékenység” elvének hatása azonban nemcsak a hatalom kontra művészek viszonyban jelentkezett. Hanem a művészek és a közönség viszonyában is, azt a hamis látszatot keletkeztetve, hogy ami a hatalomnak nem tetszik, az szükségszerűen rendszerellenes és szükségszerűen lényeges művészeti tett – hogy ily módon az ellenállás gesztusa maga töltődött fel művészeti tartalommal, az viszont abból a szempontból problémás, hogy azok az akciók és művek, amelyeknek semmi más mondanivalójuk, kiindulópontjuk és létokuk nem volt, mint az aktuális rendszerrel való szembeszegülés, 1989 után már nem értelmezhetők az eredeti kontextus ismerete nélkül.

A későbbi vajdások nalaja happeningje természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott – eredetileg, mint említettük, nemhogy politikai felhang, de cél sem volt mögötte azon kívül, hogy megemlékezzenek egy „elme zárt osztályra vonulásáról”.

Végül efZámbó István került zárt osztályra, akit skizofréniával diagnosztizáltak, miközben a happening miatti büntetőügy zajlott. Arra a kérdésre, hogy miért nem hajlandó reálisan látni a világot, és miért él álomvilágban, a következőt válaszolta: „Én az álmokat tartom reálisnak”. (8)

A happening egyébként kisebb nemzetközi bonyodalmat is okozott, amikor ugyanis az este már otthon tartózkodó efZámbónál házkutatást tartottak, az egypéldányos – és természetesen gyanús – művészkönyvén és a már megint előbukkanó edwinista kiáltványon kívül megtalálták nála azt a vendégkönyvet is, amelyben az előző szabadtéri kiállítás nemzetközi résztvevőinek neve és címe volt – így kénytelenek voltak egyenként lenyomozni a négyszáz magyar, lengyel és német résztvevőt.

Hat hónap után, amelyet efZámbó részben vizsgálati fogságban, részben az elme-megfigyelőben töltött – ahol már híre volt, amikor bevitték, a bent tartottak pedig arról suttogtak, hogy a szentendrei művészek elfoglalták a rendőrőrsöt – „akarategységben elkövetett garázdaság” miatt ítélték el a társaságot, a vizsgálat ideje alatt három hónapot a Gyorskocsi utcai fogdában, hármat az elme-megfigyelőben leülő efZámbót pedig végre kiengedték és kiadták szüleinek házi ápolásra.

A kihallgatások és a per, mint említettük, bővelkednek szürreális elemekben: az edwinizmus mibenlétéről újra és újra faggatózó rendőröknek efZámbó ekkor adta az azóta elhíresült definíciót, amely szerint „olyan zászló, amelyet olyan szél lobogtat, amely nem fúj”, míg az eljárás lényegi része volt az a bizonyító eljárás, amelyben azt vizsgálták, hogy egy farmer alá vett testszínű bugyi hány méterről különböztethető meg a kilátszó, bugyi nélküli bőrtől, továbbá valóban rondán beszélt-e az akció során néhány résztvevő.

A „szentendreiekkel” a Kafkát és Ionescot is idéző per és a negatív sajtókampány ellenére sem bírtak: 1972-ben ismét két kiállítást rendeztek, majd megszületett a megállapodás arról, hogy tevékenységüket hivatalos formában folytatják, és 1973-ban megalakult a Vajda Lajos Stúdió (VLS). Taggá az válhatott, aki akart, EfZámbón és feLugossyn kívül az alapítók között – mások mellett – Terebessy László, Tóth Dezső, Zádor Péter, Matyófalvi Gábor, Holdas György, Hegedűs György, Hegedűs László, Aknay János, Agócs Attila, Wahorn András, Csorba Simon, Bereznai Péter, Csajka Gábor Cyprián, Bernáthy Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor és Szirtes János szerepelt.

A szentendrei öregek azonnal befogadták őket: Deim Pál és Szántó Piroska is kiállított velük, Barcsay Jenő pedig rendszeresen lejárt a kiállításaikra.

A stúdió létrejöttének időpontja azért is érdekes, mert a viszonylagos lazulás után épp 1972-ben fogadtak el párthatározatot a kulturális élet szigorításáról.

A helyiség, amelyben a stúdió helyet kapott és amelyben máig működik, egy szentendrei, barokk kori pince a Péter Pál utcában. A különféle engedélyek és az alapításhoz szükséges papírok beszerzésében végül az egyik önkormányzati képviselő is segített – mindenesetre a stúdió alakulásának körülményei sokat elárulnak arról a taktikáról, amellyel a veszélyes, nem tetsző vagy gyanús dolgokat tanácsi és minisztériumi szinten kezelték: amit nem sikerült szétzilálni vagy megsemmisíteni, azt becsatornázták valamilyen módon a rendszerbe, azaz ellenőrizhetővé próbálták tenni, a vajdások pedig, akik kezdettől jelezték, hogy hajlandók elfogadni a játékszabályokat, csupán annyit kértek, hogy a tanács által javasolt rajzszakköri forma helyett stúdióként alakulhassanak meg. Ezt engedélyezték nekik, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár módszertani csoportjának felügyelete alatt.

A VLS létrejötte ily módon legalább annyira volt köszönhető a tagok szándékának, mint – a tágabb kontextust tekintve – a kornak: a hetvenes évek elejére nyilvánvaló lett, hogy az alternatív – részben generációs – kultúra valahol meg fogja találni azt a kitörési pontot, amelyben a különféle, szétszórt klubok és egyedi akciók után végre koncentráltan megmutathatja magát, ef. Zámbó és feLugossy, valamint a körülöttük pillanatok alatt kialakuló szellemi tér pedig mágnesként funkcionált.

Amint a hatalom ezer dilettáns és központi akarattól vezérelt kísérlete, hogy a fiatalokat összefogja, szükségszerűen kudarcot vallott – említhetjük itt a KISZ-rendezvények langyos unalmát, vagy a spontán fesztiválosodó építőtáborokat –, a hiteles szellemi hagyományra építő, az abszurdot és a dadaizmust mint létmódot felmutató szentendreieknek minden erőfeszítés nélkül sikerült megteremteniük a Kádár-kor egyik legfontosabb szellemi pólusát. Hogy ebben hány százalékban van benne az, hogy az abszurd és a dada szükségszerűen szemben áll a hatalommal, az, hogy a szentendrei tárlatok és a stúdió működése szabad volt egy agyonszervezett, bürokratikus korban – hiszen ef. Zámbóék az Erdély Miklós-i elvet követték: minden művészet és mindenki művész –, mennyire volt benne annak a szellemi háttérnek a hitelessége, amelyre a VLS építkezett, mennyire volt benne ef. Zámbó és feLugossy, valamint társaik személyes hitelessége, később pedig mennyit lendített a szentendrei kör vonzerején a Bizottság zenekar, amely egészen más, közérthetőbb eszközökkel mutatta fel a lét abszurd élményét, azt nehéz kibogozni.

A népszerűség kulcsa az volt, hogy minek látszott a VLS-jelenség kívülről – a szabadság köre, a hatalommal szembeni demonstráció, művészi kísérlet, az élet mint művészet projekt kerete –, az azonban, hogy a létrehozók szándéka mi volt valójában, nehezen definiálható.

A stúdió „célkitűzéseiről” maguk az alapítók sem mondanak többet, mint hogy „a Vajda Lajos Stúdió egy laza életforma, egy konvencióellenes magatartás, és egy sajátosan nonkonformista világszemlélet elegyeként határozható meg” (9). Az előbbi kijelentés ef. Zámbó Istvántól származik, aki a következő mondatban úgy jellemzi a stúdiót, „mint egy olyan felhőt, amelynek nem lehet meghatározni a széleit”.

A „szentendreiség” ugyanakkor nemcsak művészeti magatartás, stílus, mód – avantgárd, dada, fluxus, happening etc. –, de olyan komplex társadalmi magatartásforma is, amely a hippikultúrától a beatkultúrán át számtalan elemet integrál, és Novotny Tihamér szavával egyben „szubéletformát” is jelent: a Vajda Lajos Stúdió és köre a hetvenes évektől tudatosan élte a művészetet és tette művészetté az életet. A személyes élettér és a művészet tere összemosódott, az otthonból, ugyanúgy, mint a város bizonyos pontjaiból, kiállítótér lett – híresek voltak az ef. Zámbó-féle házibulik, feLugossy dojo-otthona mellett pedig ott volt Lois Viktor egofarmja –, vagyis azt, amit Erdély, Szentjóby és Hajas elkezdett, ef. Zámbóék totálissá tették, ráadásul a szentendreiséghez magánmitológia is tartozott az edwinizmustól a Nalaján át az elhíresült zászlós tételmondatig.

De mi az az edwinizmus, amelynek jegyében a VLS alapítói megkezdték a működést, és amely után annyira érdeklődtek a rendőrök?

Edwin (E/4) a Vajda Lajos Stúdió négyszárnyú, kozmikus idegen lénye, a „lelkiűrhajózás” szimbóluma. Ef. Zámbó István több interjúban elmesélte, hogy tizenöt éves volt, amikor egy éjjeli vihar szentendrei verandájukra sodort egy rovart. Nem ismerte fel, hogy egy lótetűt lát, a lény pedig lenyűgözte. Egyik ismerőse az Edwin (Szent Edwin) nevet adományozta az ismeretlen, „űrből érkező” állatnak, amely később több vajdás megmozdulásban visszatért: az 1972-es, még a stúdió alakulása előtti kiállítás, amelyen a szentendrei művészek mutatkoztak be a Metro Klubban, az IDEGn nevet viselte, a lény nevéből főleg ef. Zámbónak köszönhetően pedig szellemi alapállás született, az edwinizmus, amelynek képviselői többek között azt vallják, hogy „életünk végtelen kirándulás önmagunkban”. (10)

Az edwinisták a XX. század megváltói, amatőr Krisztusok, „félhivatalos próféták”, „égi segédmunkások”, akik tanulmányaikat az „Álomi Reményfűző Intézetnél” végezték. Az irányzat alapítói – Ze-fir négyszárnyú lelkiűrhajós effektuális ef. Zámbó István és Vugyoár Lelkiűrhajós flugomániás Edwin, arra vetemült gyönyörű Flug, vagyis fenomenális feLugossy László – másként is megpróbálták körvonalazni ezt az alapállást.

A következőképpen: „Az edwinista olyan lottószelvényen játszik, amelyen a nyerés eshetősége abszolút kizárva.” „Az edwinisták belső érzéseik szerint munkanélküliek”.

Az edwinizmus mellett a másik kulcsfogalom a nalajázás, amely értelmetlennek tűnő, a nyelvi automatizmuson alapuló szövegelést jelent – a kifejezés állítólag Rejtő Jenőtől ered –, a  műfajban feLugossy, Wahorn és ef. Zámbó szövegei is maradandók (lásd a Bizottság zenekar szövegeit).

Noha a VLS szellemiségében, a tagok megnyilatkozásaiban, az akciókban, magukban a műalkotásokban számtalan dadaista és ezáltal gyermetegnek vagy „primitívnek” tűnő elem van, ef. Zámbóék szándékosan esetleges megnyilvánulásainak szellemi alapvetésében az akció látványosságának, non-konformitásának szándékán túl ugyanúgy ott van Kant, Schopenhauer, Nietzsche és Hamvas Béla szelleme, mint Erdély Miklós munkáiban – a nem egyszer szándékosan kiürített jel, szándékosan vagy szándéktalanul polgárpukkasztóvá tett akció pedig képességtől, műveltségtől és hajlandóságtól függően dekódolható különféle szinteken a szimpla „balhétól” a komplex művészeti-emberi megnyilvánulásig.

Ef. Zámbó több helyütt említi Matei Calinescu regényét, a Zacharias Lichter életét, mint amely hatalmas hatással volt rá: a román szerző könyve először 1971-ben jelent meg magyarul Szilágyi Domokos fordításában a Kalligram Kiadónál. Calinescunál valóban több olyan elem fellelhető, amely a vajdás szellemiségben is visszatér: az élet maga művészi tett, a modern kor művésze a bohóc, a tudatos bohóc a döbbenet mélysége felé törekszik, a művészet maga a szabadság, a hatalom szükségszerűen ostoba, az „ostobaság birodalma”, a modern kor eszköze pedig az irónia. (11)

A Vajda Lajos Stúdió ugyanakkor nem tekinthető egységes arculatúnak – ami részben önmeghatározásából is következik –, hiszen a Tóth István-féle fotórealizmus mellett a klasszikus installációkon át (Bukta Imre) a dadaista performanszokig (ef. Zámbó, feLugossy, Wahorn) a szobrászat határműfajaiig (Lois) a Bernáthy-féle grafikáig, a Vető János–Méhes Lóránt (Vető– Zuzu) kísérletekig, az Aknay-féle táblaképekig mindent képes volt integrálni, azaz valóban olyan felhőként működik a mai napig, amelynek „nincs széle”.

Gyanítható, hogy voltaképpeni definiálatlansága az, ami miatt a rendszerváltás után is érvényes is maradt – vajdásnak lenni máig a leginkább attitűdöt jelent, amely az újabb és újabb generációk önmeghatározása által folyamatosan változik, mégis azonos azzal, ami 1973-ban volt.

1. Ekkor mutatkozott be a Kulich Gyula téri pszichiátria udvarán az URH és a Balaton
2. Bohár András: Lehetséges jelentéstartományok a 80-as évek képzőművészetében. In: A modern posztjai, szerk. Keserü Katalin, Budapest 1994.
3. Egyik legkorábbi akciója a Zászlókutatási akció volt, amelyben hibás jugoszláv zászlókról készített sorozatot bizarr tárgyak társaságában, egyebek mellett döglött hallal. A munkákat csak húsz év múlva lehetett legálisan bemutatni
4. Lásd A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972-2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér. 13. oldal
5. uo.
6. A mail art (postai művészet, küldeményművészet) vagy correspondence art (levelezés-művészet, kapcsolatművészet) a 60-as évektől terjedt el, a postai hálózatot, valamint a postai kellékeket (levél, boríték, képeslap, bélyeg, gumipecsét) használja, célja művészi üzenetek küldése. A mail art kezdetének Ray Johnson New York-i fluxusművész az 50-es években elkezdett, kapcsolatokra épített intenzív levelezését tekintik. A mail art elnevezés J. M. Poinsot 1971-ben megjelent Mail art–Communication–A Distance–Concept c. könyve után terjed el. Gyakoriak a folytatásos munkák, ahol a résztvevők a hozzájuk érkezett küldeményt átalakítva küldik tovább. A küldemények leggyakoribb műfajai a képeslap, a boríték, a bélyeg (művészbélyeg, artistamp) és a bélyegző (művészpecsét, Rubber Stamp Art), mely utóbbiak a mail art egy-egy önálló alműfaját is képviselik. A magyarországi kapcsolatművészet előzménye Kassák Lajos nemzetközi aktivista levelezése és Moholy-Nagy László képeslapjai. A fontosabb magyar küldeményművészeti projektek között szerepel Tót Endre üres üzenetek levelezőlap-projektje (1961); Beke László négy mail art hírlevele, a World-Famous World-Archives felhívása (1972–1973), az első mail art szervezésű kiállítások 1973-ban, a Balatonboglári Kápolnatárlatok, a Tükör–Mirror–Spiegel–Miroir Beke László szervezésében és Szövegek/Texts (az első nemzetközi vizuális, kísérleti költészeti kiállítás Magyarországon), Maurer Dóra szervezésében. A 80-as években Galántai György Artpool archívumának szervezésében a World Art Post nemzetközi művészbélyeg kiállítás (1982), vagy a Ray Johnsonnal való kapcsolatra épülő Buda-Ray University (Budai Fénysugár Egyetem) projekt (1982–1994), Swierkiewicz Róbert Xertox projektjei, Lengyel András Felhőmúzeuma. Mail Art körökben ismertebb magyar nevek még: Perneczky Géza, Szombathy Bálint, Fenyvesi Tóth Árpád és Tóth Gábor. Magyarországon jelentős mail art és művészbélyeg gyűjtemény található az Artpool Művészetkutató Központban. (Artportal.hu)
7. A vallomást Bedecs Éva idézi a Magyar Ifjúság 1971/9 számában közölt cikkében.
8. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér, 16. oldal.
9. A modern posztjai 45.
10. A modern posztjai 55.
11. Novotny, A modern posztja

Hogyan kezdtél el méhészkedni?

Úgy öt évvel ezelőtt találkoztam Misi bácsival, az öreg méhésszel, és elképzeltem, hogy ha most elkezdek méhészkedni, akkor olyan húsz év múlva talán már egész jól fogok érteni hozzá. Másrészt meg íróként, költőként fontosnak tartottam, hogy beszéljek az ökológiai krízisről és a beporzókról magukról. Ebben semmi érdekes nincsen, ez a normális. Nem kell mindenkinek méhészkednie, nem kell költőnek vagy írónak lennie, de az én személyes alkotói pályámnak szerves része, vagyis fontos, hogy elmélet és gyakorlat, elképzelés és megvalósítás összeforrjon.

A másik oka annak, hogy belevágtam a méhészkedésbe pedig az, hogy sokat foglalkoztam Hamvas Bélával.

Hamvas több helyen is ír a „méhesről”. Az egyik ilyen szöveghely Az öt géniuszban van, ahol a dél-nyugati géniuszhoz és konkrétan Berzsenyi Dánielhez köti. Berzsenyinek is volt méhes háza, amiről egy fotó is fennmaradt. Ez egy egyszerű méhesház volt, ami mindössze két vályogfalból és egy tetőből állt a méhkasok fölött. A kereteken való méhészkedés csak a 19. században terjedt el, előtte kasokban tartották a méheket. A másik hely pedig a Summa philosophiae normalis című dialógus az Unicornus kötetben. Ez tulajdonképpen egy képzelt beszélgetés a méhesben mester és tanítvány között, amelyben a méhest idealizált helyként írja le, ahol lassan, aranylón folyik az idő. Ezt az tudja igazán megérteni, aki volt már méhek között, és van érzékenysége a természetre. 

A méh és ember kapcsolata változott az idők folyamán?

Földünk egykor izzó tűzgolyó volt, aztán megjelent az élet. Az evolúció hosszú folyamatában nagyjából 80-100 millió évvel ezelőtt kialakultak a beporzó rovarok.  Akkor még a dinók is itt voltak. Az ember sokkal később jelent meg a bolygón. Teljesen máshogy nézett ki a flóra meg a fauna. A méhek „rávették” a növényeket, hogy hozzanak virágokat. Ugyanis a rovar általi beporzás előnyösebb, mint a szél általi vagy az önbeporzás.

Tulajdonképpen az emberen kívül a méh az egyetlen faj, amelyik meg tudta változtatni a bolygó arculatát.

Mit szeretsz a legjobban méhekben?

Az az igazság, hogy sokkal jobb fejek, mint az emberek. Másrészt a méhek nagyon szép teremtmények, azt szoktam mondani, hogy a jóisten jókedvében teremtette őket. Mindenükkel gyógyítanak, életet adnak mindennel, amit csinálnak, beporoznak, táplál és gyógyít a virágpor, a méz, a propolisz. Az emberre is jó hatással vannak jelenlétükkel, rezgésükkel, illatukkal, élelmükkel.  Ellentétben az emberiséggel, ami nem csak önmagát pusztítja el, hanem a bolygót is, a méhek amellett tették le a voksukat, hogy „megmaradjon az élet” – ahogy Pierre Rabhi is mondta. 

Szerinted mit tanulhatunk a méhektől?

Végtelenül sok mindent. Most csak egyetlen dolgot kiemelve: egy méhészetben a méhész törekszik arra, hogy a családjai egyforma erősségűek legyenek. Ha az egyik család gyengélkedik, akkor a másik családból lehet mézet, virágport, vagy akár „népet” hozzátenni,  vagy éppen, ha túl gyors ütemben szaporodnak, akkor lehet akár elvenni és más családokba áttenni, ezt hívjuk „kiegyenlítésnek”. Így a méhesben nagyjából mindig egyenlően gazdag és erős családok vannak, s kevésbé fordulhat az elő, hogy például a nehezebben induló, szegényebb családok összeomlanak, vagy a gyengébbeket kirabolják az erősebbek.

Mostanában tehát azt ismertem fel – kissé elvonatkoztatva –, hogy a méhektől azt is meg lehetne tanulni, hogy nem jó, ha egy közösségben túl nagy aránytalanságok vannak, kevés gazdag és sok szegény, túl sok gyenge és néhány erős. Az a jó, ha a legtöbben hasonlóan gazdagok és erősek, vagyis az erős középosztály nélkülözhetetlen az egészséges társadalomban.

1. A Békásmegyeri pálya

Alapvetően nem a ’70-es években épült Békásmegyeri lakótelep tüntette el, hanem már az ’50-es évek elején „feledésbe merült”, miután a rajta játszó Békásmegyer gárdája 1949-ben egyesült a Csillagheggyel, és átköltözött a Márton utcába. A falu határában, az akkori HÉV-megállótól bevezető Kőbányai utca (később Munkácsy Mihály utca) mentén helyezkedett el. Normál méretű, füves játéktere volt, már amennyire egy rétből kialakított pálya talaja annak nevezhető.

2. A Márton utcai pálya

A Csillaghegyi MTE és a Külker SC otthona Csillaghegy és Békásmegyer határán. Előbbiek 1936-ban – a pálya létrehozásával egyidejűleg – költöztek ide, utóbbiak 1983 óta használták, és a Mészöly Focisuli SE is bérelte 2012-től. Füves játéktere, futópályája, fedett lelátója, labdafogó hálója és edzésre alkalmas világítása volt. A sporttelep 2020 januárja óta használaton kívül van, mert az ígért felújítási munkálatok nem kezdődtek el, de most úgy tűnik, hogy idén nyáron végre megvalósulnak, és egy vadonatúj füves centerpálya létesül a jelenlegi helyett.

3. A Márton utcai edzőpálya

A korábban földes pálya a 2000-es évek közepétől szűk egy évtizedig kihasználatlanul állt, mert az éjszaka leple alatt illetéktelenek behatoltak a sporttelepre, és tőből levágva eltulajdonították az öltöző-épülettől távolabb eső kaput. 2014-ben műfűvel borították, a kaput helyreállították és edzésre alkalmas világítást szereltek fel. A sporttelep tervezett felújítása a mostanin kívül még egy műfüves pálya építését irányozza elő.

4. Az Ürömi úti pálya

A Csillaghegyi strand területén található, sokáig a szabványméret határán helyezkedett el, műfüves, korábban füves. A ’70-es években hozták létre azzal a szándékkal, hogy az NB I-es mérkőzésekre szombaton felutazó, és a strand szállodájában megháló vidéki csapatoknak még legyen lehetőségük gyakorolni a vasárnapi bajnoki előtt, továbbá az edzőtáborozásra érkező gárdáknak is kiváló környezetet biztosított. A ’90-es évek második felében az Óbuda FC bajnoki meccseket is játszott rajta, de a Csillaghegyi MTE szintén igénybe vette, amikor a Márton utcai pályát javították. 2020-ban a környezetét átépítették, a játékteret műfüvesítették és megnagyobbították, jelenleg a Mészöly Focisuli SE bérli.

5. A Hunyadi utcai pálya (KISOK pálya)

1926-tól 1931-es egyesülésükig a KTC (Kissingtelepi Torna Club) és a Csillaghegyi FC játszott rajta (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt.) Utána az egyesített csapat (MOVE Csillaghegyi-Kissingtelepi AC = CsKAC) otthona lett. Miután a klub 1936-ban átköltözött a Márton utcába, a pálya hamarosan megszűnt. Földes-homokos talaja volt, helyén ma játszótér, óvoda és kertes családi házak találhatók.

6. A Botond utcai pálya

A Csillaghegyi Építők egykori otthona a Csillaghegyi Téglagyár területén. A földes játéktér az ’50-es években élte virágkorát BLASZ II-es meccsek sokaságával, majd a ’60-as évek elején a gyár Budai Tégla- és Cserépipari Vállalatba való integrálódása előtt felszámolták, helyén ma a Forrásliget Lakópark áll.

7. A Határ úti pálya

Rómaifürdő és Csillaghegy határán helyezkedett el, és 1950 körüli létrehozásától kezdve a Szentendrei út túloldalán elterült Szállítóberendezések Gyárának (korábbi Roessemann és Kühnemannak, későbbi Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárnak) a csapata játszott rajta – mindennapi szóhasználatban – SZÁLLBER néven. Ugyancsak földes volt, és a ’60-as évek elején szüntették meg.

8. A Külső Bécsi úti pálya (a szovjet laktanyában)

A terület a korábban itt üzemelő Demjan Téglagyárhoz tartozott, majd az ’50-es években a Budai Nagy Antalról elnevezett szovjet laktanya létesült a helyén, amelynek csapata a ’60-as évektől a rendszerváltásig használta a pályát. Jelenleg részben lakópark áll a helyén.

9. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 1.)

Az út túloldalán elterült Drasche Téglagyáré volt, amely a Testvérhegy, egyben az agyagbánya lábánál helyezkedett el. A II. világháború idején a Pomázi úti pálya helyett létesítették, és a ’60-as évek első felében még biztosan működött.

10. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 2.)

Ezt is a Drasche Téglagyár kezdte el építeni a pályájuk mellett, a mostani Kubik utca túloldalán a ’60-as évek elején, de a közeli Fonógépgyár igazgatója egyben párttitkár is volt, és sikerült elérnie a tanácsnál, hogy megszerezze a földes játéktér használati jogát csapatának. Az építését már ők fejezték be, és innentől kezdve a Fonógép gárdája játszott rajta, amíg meg nem szűntek. A ’90-es évek elejétől baseballpályaként funkcionált, majd 2014-ben az Óbudai Gepárdok (új nevén Óbuda Hockey Academy) könnyűszerkezetes jégkorongcsarnokát építették a helyére.

11. A Pomázi úti pálya

A Drasche Téglagyár régebbi, első, földes pályája volt az óbudai buszgarázs helyén a II. világháború előtt. 

12. A Gázgyári pálya

1993 áprilisában adták át az Óbudai Gázgyár területén lebontott két gáztároló tartály helyén. Az edzőpálya létrehozásával évtizedes szükségletet elégítettek ki a Gázművek labdarúgó szakosztálya felé. A szennyezett gáztisztító massza tetejére vízzáró védőréteget húztak, majd földet terítettek rá. Ez, illetve a nagy terhelés okozta, hogy az eredetileg füves pálya nagyon hamar földessé vált, hiszen esős időszakban állt rajta a víz és dagonyázni lehetett, míg száraz időben betonkeményen kopogott. Sorsát az pecsételte meg, hogy a Gázművek 2004-ben teljesen feladta óbudai gyáregységét, a terület használati joga pedig visszaszállt a fővárosi önkormányzatra, amely nem volt érdekelt a pálya további működtetésében. A terület kármentesítésével, a gáztisztító massza kitermelésének velejárójaként a játékteret felszámolták, helyén jelenleg a talajelszállítás következtében két nagy gödör tátong.

13. A Gázgyár melletti pálya

A második világháború után hozták létre az esztergomi vonalhoz déli irányból becsatlakozó vasúti sín töltése mentén a gyár és a centerpálya között, utóbbira párhuzamosan. Nem volt normál méretű játéktere, és az ’50-es években a gázgyárhoz tartozó épületeket emeltek a helyén.

14. A Záhony utcai pálya 1.

Helyhiány miatt közel sem szabvány méretű pályaként a ’60-as évek elejétől a Gázművek utánpótlásának edzéseit részben itt tartották, és olykor serdülő-mérkőzések megrendezésére is sor került rajta. A’70-es években ráépült a munkásszálló (amiből később hotel lett, jelenleg rendőrszállóként üzemel), illetve a szakosztály teniszpályái.

15. A Sujtás utcai pálya

1930-ban adták át mint a Gázművek labdarúgó és atlétikai létesítményét, amelyet sokáig (a Sujtás utca elnevezéséig) aquincumi pályaként aposztrofáltak. A füves rét feltöltésével kialakított játéktér kikopása után földes-homokossá vált, és csak az ’50-es évek legvégén kezdték füvesíteni, végül a ’60-as évek közepére lett kész. A mai napig a gázosok otthona, immáron hivatalos öregfiúk és női mérkőzések lejátszására alkalmas világítással, beépített öntözőrendszerrel és labdafogó hálóval.

16. A Záhony utcai pálya 2.

A Gázművek centerpályájának tehermentesítésére hozták létre a ’60-as évek elején, de pár szezon után (1964-ben) a Házgyár kiépítése miatt meg kellett szünteti. Talaja adott volt, hiszen a területet a Gázgyár a városi gázgyártásnál keletkező melléktermékkel, salakkal töltötte fel. 2003 óta nagyrészt az Auchan áruház parkolója található a helyén. Az 50-es-60-as években a Betonelemgyár és a Hegesztőkészülékek Gyárának gárdája bérelte.

17. A Záhony utcai pálya 3.

1966 márciusában adták át a megszűnt pálya mellett, annak pótlására. Elődjéhez hasonlóan salakos alapozást kapott, de olykor vékony földréteget szórtak rá, így aktuálisan vagy földes vagy salakos pályának minősült. 1973/74 telén a Házgyár terjeszkedése miatt a Gázműveknek ezt is fel kellett számolnia. Később villamossági szaküzlet és raktárak épültek ide, amit 2005-ben az Auchan áruház parkolója „váltott fel”.

18. A Szentendrei úti pálya

A játékteret 1933-ban az Óbudai Goldberger építette a Magyar Textilfestőgyárhoz tartozó telken, és utóbbi gárdája bérelte. A Goldberger 1942-ben új, fekete salakos pályát hozott létre közvetlen a korábbi mellett, amit 1948–1953 között használt fő bázisaként, majd áttette székhelyét a Nagyszombat utcába. A Szentendrei út túloldalán lévő Hegesztőkészülékek Gyárának együttese szintén bérelte a létesítményt. Helyére fabódék, később cégek telephelyei létesültek, jelenleg üres terület, amelyre a jövőben állítólag bolt-komplexum építését tervezik.

19. A Fehéregyházi úti pálya

Az Óbudai Fehérítő, majd 1952-től új nevén Óbudai Textilkikészítő területén, az üzem mögött helyezkedett el, és azonos nevű csapata használta az ’50-es évek végéig, továbbá egy ideig a 43. sz. Építők gárdája bérelte. 1963-ban még megvolt, de már kapuk nélkül, nem focipályaként használták.

20. A Rádl-árok menti pálya

Az eredetileg salakos borítású játékteret 1977-től 1989-es megszűnéséig a Honvéd Nógrádi SE használta, majd a III. kerületi TVE edzőpályája lett. Jelenleg is e funkciójában működik, csak a 2000-es évek második felétől már természetes gyepszőnyeggel borítva.

21. A Hévízi úti (Kalap utcai) füves pálya

Az 1900-as évek második évtizedétől az Óbudai Torna Egylethez (OTE) tartozott, annak csapata játszott rajta. 1942-ben egyesültek a III. kerülettel, amelybe pár szezon után gyakorlatilag beolvadtak. Saját pályájának megépüléséig az Újlaki FC is játszott itt, csakúgy, mint a Gázművek, amely 1946-tól kilenc egymást követő szezonon át a III. kerülettel társbérletben fogadta rajta bajnoki ellenfeleit, továbbá a szigetre költözéséig a Karhatalmi Dózsa is bérelte. Az ’50-es években még földes játékteret a ’60-as évekre füvesítették. Jelenleg is a III. kerületi TVE otthona, futópályával, beépített öntözőrendszerrel és hatszáz fős, fedett lelátóval.

22. A Hévízi úti (Kalap utcai) műfüves pálya

Bár a centerpálya melletti rész korábban is füves terület volt, csak a köztük lévő lelátó elbontásával lehetett a ’60-as évek elejére normál méretű, füves edzőpályát kialakítani rajta. Az idők során salakossá lett játékteret hivatalos mérkőzések lejátszására egy szezon erejéig alkalmatlanná tette az a mobillelátó, ami a III. kerület 1996/97-es NB I-es szezonjára lett felállítva, és hosszában majdnem végig belógott a pályára. 2008-ban műfüvesítették és bajnoki mérkőzések lejátszására alkalmas világítást kapott.

23. A Filatorigáti pálya

A jelenlegi Bogdáni úti buszvégállomás területén állt közvetlenül a második világháború utánig, amikor is a Filatorigáti széntelep létrejött a helyén. A Vadnyugat csapata játszott rajta.

24. A Vihar utcai (Szentendrei úti) pálya

Nem biztos, hogy a legszerencsésebb elnevezés, mert akkoriban a környék utcaképe még picit másképpen festett, de a Vihar utca kétségkívül érintette, és házakkal elválasztva a Szentendrei úttal is határos volt, sőt utóbbi felől nyílt a bejárata. Eredetileg Szeszgyári pályaként ismerték, mert a Szentendrei út másik oldalán létesült Első Óbudai Szeszégető és Finomítónak (később Leipziger Szeszgyár, illetve Leipziger Szesz- és Cukorgyár, majd a BUSZESZ üzeme) a használatában állt. Később az 1953-ban alapított óbudai Vörös Szikra Gyár (amely a korábbi Óbudai Dohánygyár épületébe települt a Flórián téren) gárdája játszott rajta, de nem túl sokáig, mert a ’60-as évek elején ráépült a napjainkban Laborc Általános Iskola néven működő tanintézmény.

25. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 1.

A honvédség pályája volt a sziget keleti oldalán, közvetlenül a Duna mellett. A ’60-as évek első felében bizonyosan létezett, ma területének nagy részén a Honvéd Kajak-Kenu Szakosztályának sporttelepe található.

26. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 2.

A szigeti hajógyár egykori, alapvetően füves pályája, amit kezdetben az Óbudai Széchenyi, későbbi nevén Óbudai Hajógyár használt, majd a ’80-as években a Gép- és Felvonógyár alakulata bérelt. A ’90-es évek második felében funkcióját vesztette, amikor lovaspark kezdett el működni a helyén. A kapukat eltávolították. 2009-ben ezt is megszüntették, a területet ledózerolták, azóta parlagon hever.

27. A Hajógyári- (Óbudai)-szigeti pálya 3.

A Hajógyár pálya melletti salakos játékteret a Karhatalmi Dózsa az Óbudai Hajógyárral karöltve építette 1962-ben, és közösen bérelte a tanácstól, majd a rendszerváltás után hasonló módon jutott ugyanarra a sorsra, mint füves szomszédja.

28. A Bécsi úti pálya

Leventék, illetve a gyár dolgozói építették 1943/44-ben az Újlaki téglagyár területén, és annak csapata, az Újlaki FC játszott rajta ’97-es megszűnéséig. Velük párhuzamosan a testvércsapat, az ugyanazon vállalathoz tartozó Bohn téglagyár Budai AC (BAC), majd Budai Téglagyár nevű együttese bérelte a földes pályát. Helyén 2000 decemberében Praktiker barkácsáruház nyílt.

29. A Folyondár utcai pálya

A Schmidt-kastélyhoz tartozó park területén feküdt, és a „fölötte” elhelyezkedő Bányakutató Intézet csapata játszott rajta. A ’90-es években a Vasas teniszpályái kerültek a helyére.

30. A Szépvölgyi úti pálya

A II. világháború alatt bezárt Holzspach téglagyár bányaudvarán helyezkedett el, közvetlenül a bánya bejárata előtt. A világégést követően a Salgó Téglagyár egyesülete vette birtokba, amíg 1948-ban nem egyesültek az Óbudai Pamuttal. 1952-ben a Mechanikai Mérőműszerek Gyára (MMG) települt ide, pontosabban a téglagyár és a bányaudvar helyén felhúzott új épületkomplexumba. A gyár 1998-as bezárása, majd lebontása után 2003-tól ide épült a Szépvölgyi Business Park.

31. A Nagyszombat utcai (Árpád fejedelem útjai) pálya

A korábban Határ utcai pálya néven futó létesítményt 1901-ben avatták fel, amely a III. kerületi TVE otthona lett. Az eredetileg homokos talajú pályát 1942-ben hagyták ott a kék–fehérek az OTE-val való egyesülésük következtében. Helyükre 1953-ban a szomszédos két gyár csapata, az Óbudai Pamut és az Óbudai Goldberger költözött. Előbbi 1981-ben beolvadt utóbbiba, amely 1986-os megszűnéséig játszott rajta. Ezután funkcióját vesztette: a ’90-es évek első felében a kerületi „lopós kocsik” bázisa volt, ahová a tilosban parkoló autókat szállították. 1993-ban a területet értékesítették, 1995-től görkorcsolya-, majd szabadidő-parkként működik, korábban Görzenál néven, 2019-től Budapest Gardennek hívják.

A nyitóképen: UFC pálya, Bécsi út, Gázművek bajnoki (1965)

Az idén nagyon korán jött tavasz, az értelmes mennyiségű csapadék és a sok napsütés a szokottnál hetekkel korábban előcsalogatta az ehető növényeket is, de persze az embernek soha semmi nem elég.  Ezért hiába lehet már február közepén friss turbolyát és medvehagymát szedni, harsogó zöld helyett ezer más színre vágyunk.

Az ehető virágok használata egy tányéron vagy pláne egy salátában egy étteremben ma már nem számít kirívó esetnek, de annyira bájos, hogy bátran átültethetjük a saját konyhánkba is.

Vannak is olyan delikátboltok, ahol a hűtőpultban az év bármelyik szakában találunk tüneményesen csomagolt, étkezésre szánt virágokat, ám ezeknek az árát még az ellenségeinek sem kívánná az ember. A tavasz viszont tombol, úgyhogy kézenfekvő, hogy egy kiadós séta közben magunk szedjük össze az egész heti tányérdíszt, ami színeket, ízeket és vidámságot hoz még a csütörtök reggeli vajas pirítósra is! 

A vendéglátásban (és reméljük, az otthoni konyhákban is) többszörösen kőbe vésett szabály, hogy amit egy tányérra rátesznek, annak ehetőnek kell lennie. Mert hiába néz ki mondjuk folyami kavicsnak egy nagyon szép folyami kavics egy halétel díszítéseként, biztosan lesz valaki, aki ráharap – onnantól kezdve pedig az étterem fizetheti a fogorvosi számlákat… Az első kör tehát: attól, hogy valami kívánatos, még nem biztos, hogy ehető! 

Szép és finom
A fűszernövények virágai mind ehetők, sőt: általában a leveleknél is különlegesebb és intenzívebb az ízük. Ezt bárki tapasztalhatta, aki hagyta már egyszer is elburjánzani a bazsalikomot a konyhaablakban, hiszen közismert, hogy a házi fűszernövények életét úgy hosszabbíthatjuk meg, ha lecsipkedjük a bimbóikat. (Meg úgy, ha rendszeresen locsoljuk őket, de ezt persze csak magamnak mantrázom.)  Ennek az oka a növények életciklusával magyarázható: először a gyökérben, majd a levélzetben, a virágzatban és végül a termésben koncentrálódnak az aroma- és hatóanyagok: ennek köszönhető, hogy például a medvehagyma bimbós korában a levelei rohamosan veszítenek az ízükből, és mire virágzás után kifejlődnek a kis bogyói, amiből végül eldobálja a magokat, a híres medvehagyma-levélnek gyakorlatilag csak fűíze marad.
A vadon termő fűszernövények virágait tehát nyugodtan szedjük le, és együk meg: ilyen, lépten-nyomon megtermő virág például a zamatos turbolya, a ligeti és mezei zsálya, a szurokfű (elegánsabb nevén oregano) vagy a kakukkfű. Utóbbi például kifejezetten szeret autópálya-rézsűkben, hatalmas párnákat alkotva tobzódni a szmogban. (Amire szintén van értelmes magyarázat: a katlanszerű elhelyezkedés még jobban megtartja azt a meleget, amit a kipufogógázok adnak, ezért a melegkedvelő kakukkfű boldogan burjánzik ott, ahonnan minden más élőlény fejvesztve menekülne.)
Az általánosan ismert gyógynövények virágai is biztosan ehetőek: finom a kamillavirág, a hársfa, a cickafark, de érdekes módon még a pettyegetett tüdőfű kétszínű virágai is mézédesek, pedig a gyógynövényként használt levelei keserűek, mint az epe. A közönséges gyújtoványfű virágai pedig nemhogy édesek, de kifejezetten sárgadinnye-ízűek.
Meglepő és kifejezetten érdekes aromájú a medvehagyma és a hagymaszagú kányazsombor virága: előbbi tényleg fokhagymaízű, méghozzá nem is kicsit, utóbbi pedig inkább a mustárra emlékeztet, egy kis hagymás beütéssel. A sóskaborbolya-bokorról pedig nemcsak a zsenge leveleit érdemes lecsipkedni, hanem a fürtös, sárga virágait is, amelyek ugyanolyan savanykásak, mint a levelek vagy a termés. (Bokrok esetében természetesen még fontosabb, hogy tanúsítsunk komoly önmérsékletet, hiszen ezek a virágok nem nőnek vissza, és nem fejlődnek később terméssé. Ezért, ha teljesen megpucolunk egy virágzó bokrot, akkor az őszi gyümölcsöket esszük le róla előre.) Ezek a növények azért külön izgalmasak, mert a virágoktól azt várná az ember, hogy a méhecskék által is rajongott nektár miatt édeskés az ízük. Nos, messze nem mindegyiknek.
Nem fűszer és nem gyógynövények, legalábbis a hagyományos értelemben véve, de a kislányok már ovis koruktól főznek belőlük – ha másképp nem, akkor a homokozóban: ilyen a százszorszép, az ibolya, a vadrózsa, a bodza, az akác. A százszorszépnek a leveleit is fel lehet használni salátának, de a virágai olyan bájosak, hogy még a zsíroskenyérből is menyegzői, de legalábbis leánybúcsúhoz illő fogást varázsol. Ibolyából csak Magyarországon 16 faj él, de illata csak egyetlenegynek van (illatos ibolya – Viola odorata), ám díszítésnek az összes többi is ugyanolyan finom és mutatós, ráadásul az ibolyavirág állaga is nagyon barátságos. Az akácvirágokat érdemes egyenként leszedegetni a fürtről, bár a mézédes rész pont a csészelevél (a zöld rész) alatt rejtezik. A bodzát pedig mindenki ismeri: szörpöt még nagyipari mennyiségben is készítenek belőle, az internet pedig roskadozik a rántott bodzavirág-receptektől. 

Szép, de nem finom
Ha tényleg csak a tányért vagy a süteményt szeretnénk feldobni virágokkal, de ismerjük a társaságot és tudjuk, hogy úgyis ott maradnak majd a tányér szélén kipiszkálva, akkor nyugodtan szedjük össze a fehérhere, vöröshere vagy a pitypang virágait: mutatósnak mutatósak, az ízük még nem is lenne rossz, de az állagukban van valami szúrós-rágós, ami miatt nem kifejezetten jó érzés rájuk harapni. Nagyobb adag salátába nyugodtan tehetjük őket, zöldturmixba vagy smoothie-kba még inkább, de teljes pompájukban, egyben hagyva sokan fintorogni fognak miattuk.
Ilyen lehet még a galagonya is, aminek egyenként leszedegetni a szirmait pokoli munka, de ha úgy szeretnénk díszítésnek is használni, ahogy gyógyteának gyűjtjük, akkor csalódást okozhat. A galagonyának ugyanis a virágos hajtásvégeit szoktuk gyűjteni, ami a leveleket, virágokat, sőt, a velük együtt törő ágvégeket is jelenti – márpedig botocskára harapni nem finom.
Ugyanezért gyanakodjunk az orgonára is: bár valóban gyönyörű színű és finom szörpöt is lehet készíteni belőle, a leszedegetett virágait pedig tortapimpelésre teremtette az ég, az íze nagyon gyakran keserű. Ennek kiszűrésére az a megoldás, ha séta közben végigkóstolgatjuk a bokrokat és a keserűeket csak vázába szedjük, nem pedig a tányérra. 

Szép, de mérgező
Vannak végül – de nyilván nem utolsó sorban – azok a virágok, amelyek gyönyörűek, illatosak, ismertek és nem gondolnánk róluk, hogy mérgezőek, pedig a fogyasztásuk csúnya dolgokat okozhat. Ilyen a lila akác, ami a fehér akác nemesített változata: a lilás-rózsaszín virágokból tehát soha ne készítsünk szörpöt. Ilyen a szarkaláb, ami csábítóan sötétlila és különleges formájúak a virágai, ám a teáját régen lapostetű elleni lemosásra használták – jobb tehát nem belegondolni, hogy mit tehet velünk belsőleg. És ilyen az egyik legkorábban virágzó bokor, a kecskerágó gömbszerű, apró, ragyogóan sárga virágzata, ami már bimbó korában kívánatosan illegeti magát és távolról hasonlít a sóskaborbolya virágára, de a kecskerágó minden része mérgez. 

A saját kezűleg begyűjtött, vadon termő és virágzó ételdíszekben az a különösen jó, hogy meglepően sokáig megőrizhetjük a frissességüket. Ha valóban tiszta helyről szedtük, akkor nem kell (és nem is tanácsos) megmosni őket, mert csak összeesnek. Egyszerűen teregessük ki őket lazán az asztalra egy fél órára, hogy a bennük lakó apró rovarok kényelmesen elhagyhassák a fedezéküket, majd béleljünk ki egy szélesebb tálat vagy dobozt benedvesített papírtörlővel, söpörjük rá a virágokat és tegyük a hűtőbe. Ha egy-két naponta óvatosan megspricceljük őket egy kis vízzel, egy hétnél tovább is ragyogni fognak!
További izgalmas, finom és gyönyörű növényekkel ismerkedhetnek az Ehető Erdő című könyvben! 

Bibó István az 1989 előtti ellenzéki mozgalmak, majd a rendszerváltás közös hivatkozási pontja volt. Személye és a nevéhez fűződő gondolatok részei lettek a magyar politikai gondolkodásnak, a közbeszédben fel-felbukkanó toposzokká szilárdultak. Írásai mellett Bibó életútja, politikai tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás során különböző ideológiai irányzatok követői tudtak azonosulni vele. A második világháború előtt a népi írók által alapított, a demokratikus átalakulást sürgető és a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben kiálló, antifasiszta Márciusi Front köréhez tartozott. A háború után a népi-baloldali Nemzeti Parasztpártban politizált. Tagja volt Nagy Imre 1956-os kormányának, amelyből egyedül tartózkodott az Országházban november 4-én, amikor megindulnak a szovjet tankok, hogy leverjék a forradalmat.

Letartóztatták 1957-ben, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, majd az 1963-as általános amnesztiával szabadult.

Bibó politikai gondolkodását áthatja a társadalomtörténeti szemszög. Abból indult ki, hogy a jelenkori politikai lehetőségeket úgy lehet felmérni, hogy a történetileg kialakult társadalmi állapotokat próbáljuk megérteni. 

A magyar és egyben kelet-közép-európai út azonban alapvetően úttévesztés, eltérés a társadalomfejlődés nyugat-európai főáramától. Ennyiben fontos számára a „hol tévesztettünk utat?” kérdés megválaszolása. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művében bemutatja, hogy Nyugat-Európában a 18. század végére létrejöttek azok a keretek, amelyek biztosították a jogegyenlőségen és a nacionalizmuson keresztül a nemzeti közösség kialakulását, valamint a polgári fejlődést, szerinte azonban Közép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is – a több nemzetiségű Habsburg és az oszmán birodalom miatt bizonytalanok maradtak a nemzeti keretek. A birodalmi függés alól felszabaduló nemzetek a birodalmi, dinasztikus keretekkel szemben a néphez mint megkülönböztető identitáshoz nyúltak. A népi identitás, alap kialakításának egyik eszköze pedig a nyelvi nacionalizmus volt. Az állami keretek bizonytalansága miatt Bibó szerint ugyanakkor állandósult az egzisztenciális félelem a nemzeti közösségekben. Bibó arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia és a nacionalizmus ellentmondásához vezet nemcsak a nemzeti szuverenitás, hanem a nemzeti, kulturális, etnikai identitás elvesztésétől való állandó félelem is. Magyarországon például a nem demokratikus, soknemzetiségű Habsburg-birodalom összeomlása a történelmi Magyarország felbomlásához vezetett.

Bibó a nyugat- és észak-európai államokról mint „kész”, „érett” demokráciákról beszél, ugyanakkor érdeklődése fókuszában, a népi mozgalomnak megfelelően, a kelet-közép-európai köztes régió áll. Ennek a történeti, földrajzi övezetnek szerinte különös jelentősége van az egész európai, sőt, globális történelem szempontjából, amennyiben Csehország, Lengyelország és Magyarország helyzete adott lehetőséget Németországnak a második világháború megkezdésére Bibó értelmezése alapján. 

A három kelet-közép-európai ország kapcsán ugyanis kifejti: olyan történeti területeket örököltek, amelyekhez érzelmileg ragaszkodtak, ugyanakkor nemzetiségileg nem voltak egységesek.

Lengyelország felosztása, a magyar szabadságharc 1849-es leverése és Csehszlovákia 1938–39-es felbomlása az említett nemzetekben mély csalódást okozott a nyugati elitekkel szemben, kialakította a cserbenhagyás keserű tapasztalatát. Tegyük hozzá, manapság erősebbek a nyugatellenesség kapcsán Lengyelországban és Magyarországon is a 20. századi tapasztalatok, így a nyugati szövetségesek passzivitása, amikor a náci Németországgal szemben nem segítették meg Lengyelországot, valamint esetünkben a trianoni országvesztés.

A sajátos kelet-közép-európai társadalomfejlődés azonban Bibó szerint nem vezet valamiféle történelmi determinizmushoz, nem törvényszerű, hogy az általa taglalt körülmények ellenére ne lehessen konszolidálni a régiót. Nem ért egyet ugyanis azokkal a véleményekkel, hogy Kelet-Közép-Európát olyan politikai kultúra jellemzi, amely alapvető akadálya lenne a nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésnek. Véleménye szerint sem a tulajdonviszonyoknak, sem a régióban felbukkanó zavaros filozófiáknak nincs ebben a tekintetben meghatározó szerepük. Kiemeli ugyanakkor a már említett bizonytalanságot a nemzeti keretek tekintetében, valamint az abból eredő egzisztenciális félelmet a közösségért. A félelem azonban nem segít a demokratikus fejlődésben, hiszen ahogy Bibó fogalmaz, „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”.  A legfontosabb körülmény így Bibó szerint tehát az, hogy a régióban nem esik egybe az egyén és a közösség felszabadulása.

A közösség szabadságának féltése ezáltal elvezet az egyén szabadságának korlátozásához, azaz kialakul az antidemokratikus nacionalizmus, amely egy olyan közösségért várja el az egyén tenni akarását, önfeláldozását, amely nem biztosítja elemi szabadságjogait, kibontakozásának lehetőségeit. Ebben a politikai környezetben jelennek meg a hamis realisták, olyan politikusok, akik a demokratikus szabadságjogok korlátozását a közösség fennmaradásának szükségességével magyarázzák. A konszolidáció lehetősége azonban Kelet-Közép Európában is lehetséges, elsősorban az államhatárok nemzeti határokhoz való igazításával. Jugoszlávia véres felbomlása az 1990-es években, az orosz agresszió Ukrajnával szemben 2022-ben ugyanakkor azt mutatja, hogy korántsem konszolidálódott a régió az államhatárok tekintetében a második világháború után. Kelet-Közép-Európa illiberális rezsimjeinek valósága pedig arról árulkodik, hogy az antidemokratikus nacionalizmus sem tűnt el.

A demokrata nem fél a Bibó Istvántól a legtöbbször, és ahogyan a fenti bekezdésben is olvasható, pontatlanul idézett gondolat.

Általában úgy értelmezik, hogy a demokrata ember nem fél a diktatúrától, noha Bibónál ennek lényege, hogy a demokrata nem ül fel a politikai polarizációt erősítő félelmeknek. A félelem mint a hibás politikai cselekvés okozója ugyanis a központi gondolata Bibó másik gyakran idézett művének, A magyar demokrácia válsága című politikai esszének. Úgy látta, hogy a háború utáni Magyarországon kialakult válság oka, hogy kölcsönös a félelem a politikai szereplőkben, valamint a közvéleményben. Ebben az időszakban a háború utáni választáson győztes Kisgazdapárt szovjet nyomásra koalícióban kormányzott a kommunistákkal. A kommunista hatalomátvétel előtti esszében Bibó még úgy ítélte meg, hogy csak egy kisebbség kíván proletárdiktatúrát bevezetni Magyarországon, ahogy egy kisebbség szeretné visszahozni a háború előtti elit hatalmát. Mindennek ellenére a kölcsönös félelem képes erősíteni az egyik és a másik tábort, ami pedig tovább fokozhatja a félelmeket, így eszkalálva ezzel a magyar demokrácia válságát. A politikai polarizáció ugyanakkor akadályozza Magyarország demokratikus kibontakozását. Bibó szerint a polarizáció ellen úgy lehetett volna küzdeni, ha a kisgazdák és a kommunisták is visszafogták volna radikális szárnyukat. Bibó okfejtésének hiányossága ugyanakkor az volt, hogy nem mérte fel, hogy a kommunisták részéről a polarizációt nem a kölcsönös félelem táplálta, hanem a hatalomátvétel, a demokratikus intézményrendszer felszámolása, a sztálinista diktatúra kiépítése és az ország kiszolgáltatása a Szovjetuniónak.

Bibó István számos politikai írása egy adott politikai helyzethez kapcsolódik, azonban meglátásai, koncepciói általánosíthatók.  Így annak belátása, hogyan gyengíti a szakpolitikai hatékonyságot a politikai polarizáció, hogyan állíthatják szembe egymással a „hamis realista” politikusok az egyéni szabadságjogokat és a nemzetállami függetlenséget, hogyan szigetelődnek el a társadalmi nyilvánosság töredezettségével a „túlfeszült lényeglátók”, valamint milyen történelmi fejlemények befolyásolják a magyar nemzet-karakterológiát, vagy most már bevettebb szóhasználattal a politikai kultúrát. Bibó elsősorban a demokrácia iránti elkötelezettsége, valamint 1956-os szerepvállalása miatt válhatott olyan történelmi alakká és politikai gondolkodóvá, aki közös pont volt az ellenzéki mozgalmak számára. 

Az 1980-ban elkészült Bibó-emlékkönyv a kortárs ellenzéki magyar értelmiség később különböző hagyományok mentén politizáló tagjait fogta össze. A szamizdatban megjelent kötet szerkesztői, szerzői között volt Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Kis János. 1985-ben felvette a nevét az ELTE jogász szakkollégiuma, a Bibó István Szakkollégium. Mint ismert, utóbbiban alakult meg a Fidesz mint politikai párt, aminek politikai gondolatai érvényességénél minden bizonnyal nagyobb szerepe van abban, hogy Bibó megítélése talán még a mai polarizált közéletben sem különösképpen vitatott.

A nyitóképen: Bibó István sírja (2014-es állapot)
Forrás: Wikimedia Commons/Fekist

Mármint, hogy alapvetően a képzőművészet, az irodalom vagy a film felé tájékozódó alkotók egyszer csak rájönnek, hogy a könnyűzene sokkal alkalmasabb arra, hogy egyfelől a kor hangján, másfelől az itt és most, az azonnali akció és az azonnali hatás ígéretével mutassák meg a gondolataikat, és ebbe a műfajba csatornázzák művészi kifejezésre vonatkozó igényeiket. 

Festőnek és szobrásznak készült például az amerikai Don Van Vliet, a Captain Beefheart alapítója, pontosabban színpadi nevén Captain Beefheart maga, aki egyébként nemcsak ilyen módon, hanem másképp is előkerülhet, ha a Bizottságot mint olyat bogozzuk ki. Captain Beefheart is dzsesszes, rhythm and blues-os, pszichedelikus-dadaista, improvizatív izében utazott, csak úgy, mint Wahorn Andrásék. És tulajdonképpen logikus is, hogy a punknak is utat mutató, a hatvanas évek második felében startoló amerikai zenész-alkotó legjobb magyar tanítványai éppen a punk és az újhullám idején, a hazai artpunk egyik első fecskéjeként léptek a színre. 

De jöhetnék Nick Cave-vel is, aki a Melbourne-i képzőművészeti iskola kiugrott diákjaként lett rockzenész – ha a rockzenész kifejezés egyáltalán pontosan kifejezi azt, ami Nick Cave valójában; szerintem egyébként nem, de ezt most nem nyitom meg –, és eszünkbe juthat Leonard Cohen, aki előbb volt költő, mint dalszerző-énekes, és valójában akkor is valahogyan költő maradt, amikor dalszerző-énekes lett. De esetleg említhetjük Jim Morrisont, aki filmes hallgató volt a Los Angeles-i UCLA egyetemen, mielőtt az ugyancsak ott tanuló Ray Manzarek billentyűssel megalakították a Doorst, amelynek a dalaiban nagyon is ott van Morrison képszerű és narratív látásmódja. David Bowie-ról is feltételezhetjük, hogy ha nem a popzene születésének idején fiatal, akkor valamelyik társművészet alkotójaként ismerhette volna meg a világ.

Azt szeretném ezzel mondani, hogy az a szabad és nem egyirányú pálya, ami a társművészetek és az ötvenes-hatvanas évek után új és fiatal művészeti ágnak számító rockzene között volt (és van), már az 1980-as évek elején sem számított újdonságnak. Tehát nem meglepő, hogy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körül mozgolódó képzőművészek úgy döntöttek, ahogy.

Mégis hungarikum a Bizottság, akkor is, ha a már említett Captain Beefheart mellett eszünkbe juthat róla Frank Zappa, a sötét és dekadens Velvet Underground, vagy a free jazz több jól ismert alkotó-előadója is. És persze előkép a cseh avantgarde és politikai underground emblematikus zenekara, a Plastic People Of The Universe is. Vagy éppen a talán egyetlen hazai előzmény, a Kex együttes. Mégpedig azért, mert hiába a kimutatható hatások és az ismerős mechanizmus, a Bizottság úgy ahogy van, csak itt, ebben az országban, és csak ott, a Dunakanyarban, Szentendrén és környékén, csak abban az aktuális mikroklímában, és csak ebben a formában, csak ebben a milarepaverzióban születhetett meg. 

A Bizottság az a Bizottság. Mind egyéniségek, mondhatnánk a Brian életét parafrazeálva, egyben hozzátéve, hogy ez esetben tessék az angol film vonatkozó mondatának ironikus rétegét kicsit komolyabban venni, mert a Bizottság esetében tényleg elképesztő leosztást produkált az élet: Wahorn, feLugossy, Zámbó, Kokó művésznő, Szulovszky Dzsoni („a Dunakanyar legjobb gitárosa”), kezdetben Bernáth(y) Sándor, néha Waszlavik Gazember, végül, de nem utolsó sorban, a dobos, Bán Mária. Talán nem is meglepő, hogy öt évig tudott ez így működni, szükségszerű, hogy ennyi erős figurát, ennyi akaratot aztán sokfelé dobált az élet.

A Bizottság története – talán nem meglepő módon – tele van kisebb és nagyobb szürreáliákkal a zenén, a kompozíciókon és magán a jelenségen is túl. 

Kezdve azzal, ahogy bemutatkoznak az 1980-as Fekete Bárányok koncerten. A megjelenő csöves közönség nem értette, hogy ez micsoda, és ennek hangot is adtak. Wahornék tényleg úgy néztek ki, mint az ufók a Beatrice és a P. Mobil mellett. És úgy is hangzottak. 1981-ben a tatai zenésztalálkozón a kor befutott könnyűzenészei, többek közt Bródy János elhatárolódtak tőlük, kijelentve, ezek az emberek nem tartoznak a magyar zenész szakmához. Nem is tartoztak. Nem is akartak odatartozni.

Aztán abban is volt egy jó nagy csavar, ahogy – mint valami igazi dadaista akció – besétáltak az egy darab, állami, pártirányítás alatt álló Hanglemezgyárba, hogy hallották, a cég várja a feltörekvő zenekarok jelentkezését, íme, itt vannak ők. És lett is lemezük. A Kalandra fel!, hihetetlen, de megjelent. Részben azért, hogy a pártállami zeneirányítás demonstrálja, itt bizony ilyen zenekarok nagylemezei is megjelenhetnek, másfelől azért, mert a Bizottság zenéje sohasem szólt úgy a konkrét politikáról, vagy olyan módon a közérzetről, mint más hazai underground zenekarok lemezei. Még úgy sem, mint az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport. Legfeljebb egy-egy dal, mondjuk a Békásmegyer, ami le is maradt az idén negyvenedik születésnapját ünneplő lemezről: „Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.”

„Behozott a Bizottság egy demokazettát, ami egészében véve rendkívül izgalmas: tehetséges művészek kísérlete, amely jelen esetben nagyon szerencsésnek tűnik. A műfaj lehetőségeinek tágítását érzem benne, ezért nemsokára felvesszük az első nagylemezük anyagát” – nyilatkozta Szőnyei Tamásnak 1982. őszén Wilpert Imre, az MHV könnyűzenei szerkesztőségének vezetője. Az album egyébként siker lett, elment belőle pár tízezer példány, talán több is elment volna, ha van rá akarat.

Arra viszont lett akarat, hogy legyen egy következő Bizottság-album is.

Ez lett az 1984-es Jégkrémbalett (amin már nem Bán Mária dobol, hanem Dorozsmai Béla, és zenél rajta Waszlavik Gazember László is).

Ahogyan feLugossyék bemutatkozó nagylemeze sem volt megszokott debütáló anyag – nem stúdiófelvétel volt, hanem egy koncertet rögzítettek Gödöllőn –, úgy a Jégkrémbalett sem hagyományos sorlemez. Hanem valamiféle filmzene-album, amely a Balázs Béla Stúdió égisze alatt elkészített azonos című ötven perces film – forgatókönyv: feLugossy–Wahorn, rendező: Wahorn – zenéjét tartalmazza. A Jégkrémbalett természetesen nem konvencionális értelemben vett játékfilm, hanem a Bizottság világának filmszalagra rögzített változata, szürreális mozgóképes tudatfolyam, ahogy efZámbó István egy televíziós interjúban mondja, „videóklip vagy filmklip a mi akkori életünkről, mozgásunkról, tehát elsősorban a zenéről szól, azokról a számokról, amiket abban az időben játszottunk”, vagy ahogy feLugossy László mondja, „dokumentáció a zenekarról”.

Ha jól gondolom, talán a Kalandra fel! az emblematikusabb Bizottság-lemez, ám a Jégrémbalett sem marad el mellette. Emlékezetes számok, emlékezetes szövegekkel. „Olyan a szemed, mint egy kispárna”, énekli efZámbó a Baad Schandau című szerzeményben, közvetlenül az Amikor pedig kígyókkal… feLugossy-féle pszichedelikus őrjöngése után. „És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg.”, ez pedig már a Fekete krém. 

De addigra már lement a már emlegetett Milarepaverzió, amiről a szerző, Laca 2017-ben ezt mesélte a hvg.hu-nak: „Kedvelem ezt a számot. Nem hinném, hogy érdemes szövegelemzésbe bonyolódni. Milarepa egy buddhista szerzetes volt, aki elvonult a világtól, és csak a meditációnak élt. Tanítások szólnak arról: az a helyes út, ha elérjük, hogy teljesen kívül állunk az anyagi világból, és csak a szellemi világnak élünk. Olvastam erről, álmodoztam róla, hogy így kéne nekem is élni. Persze a mi kultúránkból ez nem teljesen jön, lemásolni nem érdemes. Esetleg valami verzióját megcsinálni? És akkor jöttek, jöttek a szavak, majd próbáltuk mindezt áttenni zenére”. Aztán pedig jön az, hogy „benne voltam drágám a Playboyban, a lábam között egy kis téboly van”, valamint, hogy „velem már nem történik semmi drágám, mert nekem már ez a szerepem”, továbbá, hogy „a jóízlés drágám az nevetséges, a botrány a botrány az egészséges”.

Negyven éves idén a Jégkrémbalett, „van még idő, nincs még a világnak vége”, és egyébként is, a legfontosabb műveknek nincs időbeni aspektusa, ma ugyanúgy jelentenek valamit, mint múlt héten, vagy 1984-ben. Ugyanazt jelentik, másképp. „Minden ugyanaz, másképpen.” Egyébként pedig, ha az Újzenekart, az egykori Ricsárdgírt, vagy a Rühös Foxit halljuk, amúgy is eszünkbe juthat, hogy annak, amit a Bizottság csinált, van folytatása. 

(A nyitóképen: A. E. Bizottság együttes, ef Zámbó István, Wahorn András, feLugossy László, Kukta „Kokó” Erzsébet, Szulovszky „Joni” István.)

A festő 1908-ban született Zalaegerszegen, emancipált zsidó családban. Mivel apját a munkája Belgrádba szólította, a fiatal Vajda szerb iskolába járt. Mélyen megérintette az ortodox egyházi kultúra. (Csakúgy, mint a nála jóval fiatalabb, 1926-ban született Ország Lilit. Kettejük, valamint Uitz Béla vonzódása az ikonokhoz külön tanulmány tárgya lehetne.)

Vajda hamar, 1927-ben elvesztette édesanyját, és 17 évesen tüdőbajjal diagnosztizálták, ami a korban gyógyíthatatlan betegség volt.

Viszonylag korán bekerült az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajziskolájába, majd húszévesen a Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanítványa lett. Csók szabadon hagyta a növendékeit, modern felfogásának is köszönhető, hogy megalakulhatott a Vadak csoportja a hallgatókból. A résztvevők magukat konstruktivistának és szocialistának mondták, erős kapcsolatuk volt Kassák Munka-körével, ám a horthysta kultúrpolitika ezt nem tűrhette – Csókot és Vaszary Jánost kirúgták, csakúgy, mint a hallgatóikat. Vajda és Korniss is az eltávolítottak közt volt, de a később világhírűvé váló Kepes György festő-fotográfust is kidobták.

Vajda hova máshova ment volna, mint Párizsba – azonban a francia főváros, másokkal, például Czóbellel vagy Farkas Istvánnal ellentétben, hogy úgy mondjuk, neki nem jött be.

Alkalmi munkákból élt, elsősorban a szovjet film montázstechnikája érdekelte, kortársaihoz hasonlóan szívesen látogatta a Trocadero Múzeumot és az archaikus törzsi művészetet tanulmányozta. Sajnos akkori munkái közül nem maradt meg szinte semmi.

Hazatérésekor a család csalódottan fogadta.

Ekkor lépett be a képbe a főiskoláról ismert Korniss Dezső, aki Szentendrére hívta Vajdát.

Az úgynevezett Szentendrei programban a két festő a bartóki modellt kívánta felhasználni, ám nemcsak a zeneszerző motívumgyűjtése inspirálta őket, hanem Fülep Lajos és Babits Mihály elméleti írásai is. (1)

Bár a festészettörténetbe Szentendrei programként került be a projekt, annak központja Szigetmonostor volt, ahol 1935-ben kezdtek gyűjteni. 

Nemcsak azt deklarálták, hogy „ugyanazt” akarják csinálni, mint Bartók és Kodály a zenében, de ugyanúgy, ahogy a két zeneszerző, ők sem álltak meg a magyar motívumoknál, a szerb és egyéb nemzetiségi formákat is rögzítették. Míg azonban Bartókék kizárólag a népzenei anyaggal foglalkoztak, Vajdáék beemelték a gyűjtött motívumok közé például a barokk oromdíszeket, azaz nem folklorista indíttatásból közelítettek.

A koncepciójuk része volt, hogy sajátos közép-kelet-európai művészetet akarnak létrehozni a két nagy kultúrcentrum, Párizs és az orosz szcéna közt. 

Idézzük fel itt az Európai Iskola 1945-ös alapító okiratát és az abban körvonalazott célt! „A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat- és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – írják Vajda egykori festő barátai nem sokkal később. 

A Szentendrei program

A Szentendrei program végül két, gyökerénél szétágazó festői életmű alapja lett: míg Korniss elsősorban a népi motívumok formavilágát használta fel, Vajda szétbontotta és újra konstruálta a motívumot – majd elhagyta azt.

Általában is más volt Korniss és Vajda lelki alkata – utóbbi inkább Bálint Endréhez állt közel – , de festészetük is nagyon különböző tempóban érte el a kiteljesedést. 

Korniss még a motívumgyűjtésnél tartott, amikor Vajda 1935-36-ban már elhagyta azt, a képein megjelent a vonal mint szervezőelv, miközben igyekezett a dolgok mélystruktúráját megmutatni, vagy ahogy ő fogalmazott: „a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani” (2)

Mindemögött bizonyára ott volt az is, hogy Vajda – talán nem túlzás – legműveltebb, teoretikusi értelemben is igen felkészült festő volt. Oroszul, franciául, németül, szerbül, magyarul is olvasott. Vajda Júlia visszaemlékezései szerint Heideggert, Spenglert, Ortegát, Bergyajevet egyaránt ismerte. 

Nem véletlen, hogy feljegyzései szerint nem igazán jött ki jól a festők nagy részével, inkább Tábor Béla filozófussal és Szabó Lajossal barátkozott. 

Bergyajev jegyében

A többi – egyértelműen balos – festő baráttal, például Szántó Piroskával, Bálint Endrével szemben, minden bizonnyal olvasottsága miatt is, távol tartotta magát a direkt politikai mozgalmaktól is, a modern világ ellen pedig többször kirohant, ami valószínűleg Bergyajev hatása nála, de erre még visszatérünk. Vajda modernség-ellenességével kapcsolatban Petőcz György pedig joggal jegyzi meg, hogy a harmincas évekre amúgy is jellemző volt a kultúrkritikai pesszimizmus (3)

Vajda azonban nem állt meg itt: erősen foglalkoztatta – már a párizsi évek óta – az orosz avantgarde is. Liszickij és Malevics szövegeit másolta, előbbinek azt a traktátusát, amelyben a szerző a vizuálisan elképzelhetetlenről, az ábrázolás határáról ír.

Szintén Párizs óta érdeklődött a törzsi vagy primitív művészetek iránt is – valószínűsíthető, hogy ismerte Hevesy Iván 1929-es kötetét a primitív művészetről és a francia Cahiers d’Art folyóiratot.

Vajda, akinek mindössze 33 év adatott, szellemi és festői értelemben is korán elérte a teljességet. 

Addigra azok a bizonyos motívumok, amelyekről szó esett, új jelentéssel telnek meg nála, maga az ikon mint műfaj, a feszület, a sírkő a festő univerzumában saját szimbólummá érik. 

A képek mérete is megváltozik, élete utolsó éveiben egyre nagyobb munkákat készít (ez az a korszak, amelyet párhuzamba szoktak állítani Jackson Pollock munkásságával). 

Az Ikonok 

Vajda, ahogy említettük, még gyerekkorában került be a szerb ortodox kultúra bűvkörébe, majd Szentendrén újra találkozott mindazzal, amit gyerekkorában megismert. 

Boros Lili revelatív erejű tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy kettejük viszonyrendszerét megfejtse. (4)

Ahogy írja, a Vajda által sokat olvasott és követett Bergyajev Kelet-Nyugat szembenállásban gondolkodott, a Nyugat hanyatlását vizionálta, célként pedig a kettő szintézisét határozta meg. 

Mindez, ahogy írtuk már magában a Szentendrei programban is benne volt. 

Vajda magát olyan nyugati szülöttnek tartotta, aki erősen tendál a kelet felé, míg az erdélyi Besztercén született Kornisst olyan keleti emberként írta le, aki a nyugat felé fordul. 

A bergyajevi vízió alapján a nagy egyesülésben a kétfajta embernek is össze kellett volna találnia.

Itt eszünkbe juthat Szabó Lajos és Tábor Béla barátja, Hamvas Béla Karnevál című létregénye is, amelyben az író alakmása, Bormester Mihály a regény közepén két alakká bomlik, egy orosz irányba hadifogolyként elinduló főhősre és egy, a nyugati paradigma foglyaként élő másikra, a két alak pedig csak akkor egyesül újra, amikor magasabb tudatszintre lépnek.

Bergyajev szerint – akit Hamvas is jól ismert és interpretált – egy új középkor előtt állunk, és a világot csak egy vallási megújulás mentheti meg. Vajda vélhetően magyarul olvasta az orosz szerző művét. 

Nem is elsősorban a vallási megújulás vagy a keleti és a nyugati paradigma vágyott-vélt összetalálása fogta meg, inkább a lefordíthatatlan „szobornoszty”. Valamiféle lélekközösséget, a Krisztusban hívők közösségét, egységét jelent. Vajdánál ez mint az újkor ipari kapitalizmusával, individualista, atomisztikus társadalmával szemben álló „falusi”, tradicionális világ jelenik meg, amelynek értékeit veszélyben látja – innen táplálkozik modernizmus-ellenessége is. 

Ezen a ponton vethető fel, hogy vajon miért épp a traumatizált magyar zsidó festők – Vajda és Ország Lili – fordultak az ortodox lelkiség, illetve annak az ikonokban manifesztálódó bensőségessége felé. 

Noha biztosan nem állítható, hogy ez áll a háttérben, szemmel látható, hogy az Ország Lilit köztudottan foglalkoztató zsidó misztika és a Vajdát Bergyajeven, illetve a szerb egyházon át behúzó, a hasonló misztikus tapasztalatoktól nem idegenkedő ortodox kereszténység attitűdjében meglehetősen hasonló. 

A pravoszláv miszticizmus alapja az átistenülés, a theoszia, ebben a koordináta-rendszerben a művész feladata pedig az, hogy közreműködjék az ember divinációjában, miközben az istenit emberivé formálja.

Boros Lili joggal veti fel, hogy Vajda ikonos képeit, így az Ikonos önarcképet is ennek tudatában érdemes vizsgálni. Az istenember portréján a harmadik arc Krisztus Emmanuelé. Erre utal az is, hogy a képbe benyúló kéz valószínűleg egy másik, földi személyé, aki a misztérium megvalósulására mutat – és a Péter–Pál- ikonok Krisztusra mutató kezét idézi, figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kéz nem jobb, hanem bal kéz.

Vajda egyéb motívumai, ahogy említettük, fokozatosan eltűnnek, átadják helyüket az amorf formáknak, vonalrajzoknak. 

Ahogy Várkonyi György írja tanulmányában, Vajda voltaképp rokontalanként fejezte be pályáját Szentendrén: Czóbellel nem volt jó viszonyban, Barcsayval sem igazán. Inkább az OMIKE-körbeli barátai, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre és Szántó Piroska álltak hozzá közel emberileg – festőként az egyetlen igazi rokona talán tényleg Bálint volt. 

Hogy mindaz, ami Vajdánál jelent meg először a magyar festészetben, hogyan és milyen formában élt tovább a háború után, már egy másik történet: az Európai Iskoláé. 

(1) Lsd. Rockenbauer Zoltán: Bartók Béla hatása a modern magyar képzőművészetre a XX. század elején. In. Vajda Lajos. Világok közt. szerk. Petőcz György és Szabó Noémi. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018.  A továbbiakban: Vajda Lajos. 

(2) Vajda Lajos, 100. oldal. 

(3) Vajda Lajos, 173. oldal 

(4) Boros Lili: Vajda és Bergyajev. In. Vajda Lajos

A regény egyik meghatározó, a békebeli harmóniát megjelenítő helyszíne Szentendre. Mennyire valós ez a Szentendre-kép, egyáltalán a személyes élményeid mennyire kötnek ehhez a kisvároshoz?

Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Szentendrére, igaz, ennek a gyakoriságnak a valós okát akkor még nem tudtam. A könyv és a valóság között sok átfedés van, vannak valós életrajzi vonatkozásai, de fontos leszögezni, hogy a regényben megjelenő életesemények, a felsejlő helyszínek a regénybeli főhős életének állomásai és eseményei. Persze még a legszárazabb tudományos esszében is ott van a szerző személyisége. Az író nem talál ki semmit, minden a valóságból születik. Édes Anna cselédkönyve ott van az íróasztal-fiókjában, írja Kosztolányi. Én is az életből – emlékekből, beszélgetésekből, „talált kéziratból” – dolgoztam és kutatómunkát is végeztem. Fel kellett fedeznem a második világháború előtti Szentendrét is. A Szamárhegy, Lichtenstein Simi vaskereskedés-vegyesboltja létező valóság, ahogyan a regény egyik mellékszereplőjének, Rosenzweig Salamonnak (Radó Sándor) a tragédiája is valós. Az ő neve is szerepel a szentendrei zsidó áldozatok egyik emléktábláján. De hogy egy szépirodalmi mű végeredményben sikerültnek tekinthető-e, azt már nem befolyásolja, hogy egyébként mennyi benne a valóság, mennyi a fikció, vagy mennyire jelennek meg hitelesen benne a helyszínek. Az olvasó szempontjából mindegy, hogy a Sorstalanság Köves Gyurija mennyire egyezik Kertész Imrével, vagy az Iskola a határon mennyi valódi Ottlikot tartalmaz.    

Akkor máshonnan közelítve: milyen volt a te gyerekkori, fiatalkori Szentendre-képed? 

Nagyon kevés dolog maradt meg belőle, és az akkori, ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Szentendrének sem volt sok köze a mai turistacentrumhoz. Akvarelleket festegettünk apámmal, a templomdombon, itt-ott. Érdekes módon, a szűk utcában lévő legendás lángosos mintha örök időktől ott lenne, kötelező program volt akkor is, most is. Meg a fagyizás is. Aztán a Görög kancsó étterem is felrémlik, mint régi idők tanúja.

Szentendre a hatvanas években nyaranta nekem leginkább a Dunát jelentette, rengeteget strandoltunk, úsztunk, egyszer-egyszer akár Leányfalutól le egészen Szentendre határáig is.

A Pap-szigeten túl volt egy vadregényes part menti út, vízbe lógó fákkal, természetes Dunaparttal. Utoljára valamikor a nyolcvanas évek végén járhattam arra, az a rész addigra már teljesen beépült. És hát, ugye, többek között Szentendrén kezdte bontogatni szárnyát Magyarországon a kapitalizmus, a „maszekok” világa, mint például az elsők között magánkézben üzemelő Nosztalgia étterem és a hozzátartozó bolt. De gyerekkoromban Szentendre még csak a HÉV-vel hamar elérhető vidéki kisváros volt, ahová Budapestről percek alatt ki lehetett szaladni.   

A Kérdezd meg tőle című regényben is hangsúlyos elem, hogy a város eltérő hátterű, egymással mégis évszázados harmóniában élő népességcsoportok lakóhelye volt, ahol „a kólót járó szerb lányok táncát együtt élvezik szerbek, svábok, tótok és magyarok”. A könyv legfundamentálisabb dilemmái az identitáskeresés, önmeghatározás, a csoporthoz tartozás kérdései köré csoportosulnak. Lehet valamilyen titka a békés együttélésnek?

A békés együttélésnek nincsen eredendő titka, az emberek tudnak és szeretnek együtt, vagy legalábbis békében egymás mellett élni. A gyűlölködés kívülről jön, ha van, akinek kapóra jön, hogy megoszthat, viszályt kelthet. A legtöbb vegyes lakosú településen az sem világos, ki jött előbb, ki később, ki is valójában a többség, ki a kisebbség. Óbudán a svábok szinte őslakosok, Pesten két évszázada többen beszéltek németül, mint magyarul. A regénybeli főhős kisgyerekként zsidó családban, magyar és zsidó identitással él, miközben félig orosz és pravoszláv, vagy tán egészen az, a zsidó nagypapát viszont öregemberként visszaemlékezve egyszer svábnak mondja, abból nincs baj. A regény alapvető kérdése nem is az identitás és az egyes identitásokhoz kötődő eltérő sorsok, hanem egyenesen az identitásnélküliség problémája. 

A főhős ráadásul különleges helyzetbe kerül: hivatalos papírokkal oroszként, pravoszlávként csatlakozhatna az SS-hez, míg az egyébként önként választott zsidó személyiséggel munkaszolgálatos lesz, így kerül hadifogságba a Kárpátokon túl.     

És a történelem kiszámíthatatlan vargabetűi miatt végül is így jár jól, így éli túl a háborút, majd a hadifogságot. Életveszélyes helyzetekből kerül ki mindig szerencsésen. Az identitás tényleges leképeződéseit, fizikai formáit – vallási és iskolai élmények, cserkészet, leventeképzés, katonai sorozás, anyakönyvi kivonatok, keresztlevelek – végül is újra meg újra felülírják a pillanatnyi döntések. 

A regény címe, a Kérdezd meg tőle is arra utal, hogy a főhős az őt az életéről faggató, már-már vallató fiának a visszaemlékezéseket megszakító párbeszédekben sokszor ingerült, elterelő, kibúvó válaszokat ad. Nem akar, vagy talán nem is tud válaszokat adni, máskor esetleg nem is tartja fontosnak, hogy egy-egy rejtélyes ügyben tiszta vizet öntsön a pohárba. Miért zárkózik el ilyen mereven a feltárástól, a mélyre merüléstől az élete utolsó pillanatáig? 

Annak alapján, amit az identitáskényszerrel a huszadik század művelt, nem is meglepő, hogy szabadulni akar ettől a tehertől. Az egész huszadik század erről szólt: ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, kikkel tartasz. Jó lenne remélni, hogy ma, a huszonegyedik században már nem magától értetődő ez, hogy nem muszáj feltétlenül válaszolni az identitást firtató kérdésekre. Az elhárító válasz – „Kérdezd meg tőle!” – mindenesetre nem valamiféle bölcsesség, hanem menekülés egy megoldhatatlan probléma elől.

A főhőst az önként választott zsidó identitása mellett egyfajta dacos hazaszeretet is áthatja. A németek ellen szeretne harcolni, és ezt romantikusan a szovjetekhez való átszökéssel reméli megvalósítani, de az őt munkaszolgálatra küldő magyarokra, a hazájára nem haragszik, lélekben legalábbis mindig lojális hozzá. Miért ilyen problematikus és önellentmondásos a hazaszeretet intézménye? 

Vannak feloldhatatlan helyzetek. A főhősnek orosz tudata, és – bár szinte minden eszközzel lehetetlenné teszik – magyar tudata is van, a vér szerinti szülei ugyanakkor valószínűleg mindketten oroszok. A vélhetően nem vér szerinti apja viszont zsidó, benne pedig, mikor éppen zsidónak érzi magát, még a Palesztinába való kivándorlás is felmerül egy ponton, amit aztán elvet. De hát az ilyen identitások konstruált dolgok, a dilemmák mesterségesek. Ha valaki nem keveredik ilyen katyvaszba, ráadásul éppen a huszadik század életre-halálra menő identitáskényszerei idején, akkor ez a dilemma nincs.

Érezhetjük magunkat budapestinek, és lehet közben Kárpát-medencei, sőt európai identitásunk is, ez nem lehet élet-halál kérdés.

A háború, majd a fogság összesen négy éve után érkezik haza, Budapestre, amelyet a viszontagságos évek alatt számtalanszor elképzel magának, és valahogy mindig úgy képzeli, hogy Pesten az élet változatlan, mondhatni zavartalan, mert nem tudja és nem is akarja elképzelni a háború sújtotta fővárost. Mikor hazaér, addigra már tényleg normalizálódik az élet, a taxiból sárga villamosokat, kávézókban ülő embereket lát. Miközben megrázó, hogy az újraindult városból végérvényesen hiányoznak az odaveszett rokonok, barátok, ismerősök.

A hazaérkező hadifoglyok már nem a füstölgő romok közé érkeznek meg. Közben itt új világ lett, de a várost, ha lebombázták is, változatlanul Budapestnek hívják. Így szokott ez lenni. Az egyik pillanatban színházban ülünk, aztán lebombázzák az épületet, majd vége lesz a bombázásnak, és másnap reggel újranyit a sarki kávéház. Ahogy – túl ezen – a fontos történetek, a sorsminták is ismétlődnek: erről szólnak a nagy mítoszok, a fél világirodalom, és ez hatja át a könyvembeli három generáció egymáshoz való viszonyát is.

Ha nem is példa nélküli, de nem magától értetődő, hogy egy szerző hetvenéves korában jelentkezik először regénnyel. Mi hívta elő belőled ezt a családregényt?

Negyvenévesen ezt a könyvet nem tudtam volna megírni. A regényembeli kérdések így vagy úgy, de végigkísérték az egész életemet, nem hagytak békén, a történet „eredetije” pedig akkor javában tartott még. Vagyis a nyilvánvaló személyes vonatkozások miatt volt szükségem ekkora rálátásra. Amikor aztán végül nekiültem, először párbeszédes formát terveztem, csak aztán döntöttem, egy „talált kézirat” apropóján, az énregény és az elbeszélő forma mellett, amit meg-megszakít egy-egy rövid beszélgetésrészlet. Ehhez jött aztán jó sok kutatómunka: igyekeztem összeszedni, amit csak lehetett, a régi Szentendréről és a pesti mozikról, a cserkészetről és az asztaltáncoltatásról, a munkaszolgálatról és az ukrán frontról, az orosz hadifogolytáborok világáról, különös tekintettel a Wehrmacht-foglyok életére, el egészen a szovjet mesterlövész lányokig és az 1947-es moszkvai metróhálózatig. Hogy sikerült-e így most végül is feltennem minden kérdésemet, és megtalálnom rájuk a jó válaszokat, azt persze csak remélni tudom. De jó érzés, hogy annyi évtizednyi irodalom- és könyvcsinálás után regényt tudtam írni ebből. Ha úgy tetszik, megnyugodtam.

Lehajolt, kézbe vette a cipőfűzőt, automatikusan két hurkot formázott, átbújtatta és szorosra húzta őket, pont ahogy az anyjától tanulta, nem értette, miért gyártanak kétszer olyan hosszú cipőfűzőt, mint kellene, vagy körbe kell tekerni a bokát, vagy dupla csomót kötni, de a vége akkor is lifeg – gondolta, felegyenesedett, néhány fej- és törzskörzést végzett, a fülhallgatót a fülébe dugta, rákeresett a kedvenc setlistjére, becsukta a lakásajtót, lekocogott a lépcsőn, át a kerten, a sövénnyel szegélyzett járdán,  ki a kapun, a Margitsziget felé vette az irányt, az Árpád fejedelem útján a sétálók és a babakocsit toló kismamák mellett, a biciklisekkel versenyre kelve, már nem gondolt a cipőfűzőkre, rég elfelejtette a problémát, a nőt is, aki néhány hete elhagyta, szó nélkül összecsomagolt és elment, csak átadta magát a zene ütemének, ügyelve a helyes légzésre, a beton és üveg házfalak mentén, a virágzó akácok és a felüljáró alatt, ahol a rend éber őrei a gyorshajtókra és a felüljárón kerékpárral közlekedőkre vadásztak, ugyan nem értette miért, de ami szabály az szabály, ha a KRESZ írja elő, akkor is, miközben a zene tempót váltott megszaporázta a lépteit a Zsinagóga felé, már a máltai játszótérnél járt, ahonnan egy család indult haza, papa, mama, gyerekek, egy kétéves forma fiú kis piros műanyag motoron, a kisebbik kenguruban az anyja hasán, aki elmélyülten mobilozott, talán épp azt tárgyalta, mi legyen a vacsora, nem hallotta, amikor melléjük ért, elnyomta Billie Eilish rekedtes hangja, ahogy kántálta a Bad Guyt, rossz nőt választott, nem illettek össze, de most már mindegy, a folyót és az eget kémlelte, a híd megosztó szürkeségét, a rajta zötyögő villamost, elmosolyodott, eszébe jutott a villamoskocsiban összezsúfolódott, izzadságszagú, ideges és mindig rohanó tömeg, persze ő is rohan, de ez egészen más, ez sport – gondolta, talán jobb is így, nincs ami visszatartsa, még a végén elfogadja a külföldi állásajánlatot, nézte a hídpillér alól kiforduló, szirénázó mentőautót és a lábánál a villanást, a kis piros motort, amit a fiú páros lábbal hajtott, gyorsabban a zene üteménél, a járda biciklik számára felfestett részén, nyílegyenesen a híd felé, visítva és kacagva, az apja mögötte messze lemaradva, nem törődve semmivel, csak nevetett és hajtotta magát, aztán irányt váltott, derékszögben elfordította a kormányt, elütik, hasított bele és görcsbe rándult a gyomra, a fiú leugratott a járdáról a tonnás kocsiszörnyek közé, átvágott a külső sávon, a belsőt elválasztó szaggatott vonalon, az apja üvöltve utána vetette magát, a mentőautó kerekei csikorogtak, a füstölgő gumik fekete felkiáltójeleket festettek az aszfaltra és csúsztak tovább, a szélvédőn át látta a sofőr arcára kiülő döbbenetet, a kormányt görcsösen szorongató kezet, az apa izzó tekintetét, hallotta az ordítást, az égett gumiszag megcsapta az orrát, a kocsi előre billent, mintha a hátsó kerekek el akartak volna szakadni a földtől, de lendületét vesztve visszadöccent az aszfaltra, néhány centiméterre a gyerektől megállt, pont amikor az apa a hóna alatt megragadta és a járdára rántotta a fiát, a kis piros motor pörögve a levegőbe emelkedett, az út túloldalán landolt, kettőt pattant, egy szembe jövő teherautó maga alá gyűrte, szerencsés srác – gondolta, fel sem fogta mi történt, talán az anyja sem, aki kezében a telefonnal földbe gyökerezett lábbal állt, az apa a fűben ülve vizsgálta a fiút, magához húzta és megsimogatta az arcát, a teherautó-sofőr  a lehúzott ablakon át bemutatott, idegen nyelven ordított és dudált,  a mentőautó vezetője remegő kézzel egyesbe tette a kocsit, az apa felé nézett, és elharapott egy kitörni készülő káromkodást, Madonna a Music című számban monotonon kérlelte a DJ-t hogy tegyen fel végre valamit, amire táncolni lehet, csípőre tett kézzel, görnyedten állt, érezte, ahogy szíve a torkában dobog, sípolva áramlott tüdejébe a levegő, mire felegyenesedett már csak a Dunát látta, csodálkozott, hiányolta a megszokott szürke színt, azt mondják, ha nincs felhő, az ég kékje tükröződik a hullámokon, amit egy rozsdás uszály hasított ketté, pont úgy, mint a teherautó kereke a motort, a lejátszó számot váltott, Killers üvöltött a fülébe, ő pedig tovább futott, hogy befejezze az edzést, az üres lakásba hazaérve felhívja a főnökét és felmondjon.

ÓBUDA (BUDA), A FEJEDELMI KÖZPONT

A honfoglaláskori fejedelmi székhely, Óbuda – kezdetben „Buda” néven – Kurszán kende (kündü), majd Árpád fejedelem központja volt, egyben a máig vitatott „fejedelmi temetkezőhely”, ahogyan Anonymus, a nagy tudású óbudai prépost írja. Itt épült fel Szent István idejében Fehéregyháza, a középkori magyar királyság talán legjelentősebb zarándokhelye, itt alapította Orseolo Péter a 11. században a káptalani várost és a Szent Péter-bazilikát. Átmeneti szünet (Esztergom) után IV.  Béla itt építette fel az 1230-as években a királyi várat, innen keltezte okleveleit, itt töltötte rendszeresen a húsvét előtti nagyböjtöt, és itt értesült a tatárok betöréséről. A tatárjárás után elkezdődött a Várhegyen a budai vár építése, de királyi szálláshely funkcióját továbbra is betöltötte Óbuda. 1261-ből származik az első okleveles adatunk, amelyben Vetus Budát, Óbudát említenek. 1343-ban Nagy Lajos király özvegy édesanyjának, Piast Erzsébet királynénak adományozta a várat és a városrészt, javadalmaival együtt. Ettől kezdve 1526-ig Óbuda a „Királynék városa, „Civitas reginalis”.                                                                                                                                                                                               

ESZTERGOM – AZ ELSŐ KIRÁLYI SZÉKHELY

Már a honfoglaló magyarság fejedelmi törzse elfoglalta ezt a nagyon korán kialakult kereskedelmi helyszínt, ettől fogva kezdett kiépülni a királyi központ a Várhegyen. Géza fejedelem szálláshelyéül választotta. Itt született a fia, Vajk, aki később a keresztségben az István nevet kapta. Itt született meg a keresztény állam gondolata és itt kezdődött el megvalósítása. Ki tudja, mi járhatott Géza fejedelem fejében?

Melyek lehettek a rejtett gondolatai, amikor azt mondta, hogy elég gazdag ahhoz, hogy két istennek is áldozzon?

Talán arra gondolt, amit Szabó Magda felvet Az a szép fényes nap című drámájában… Itt születtek később István király gyermekei, sajnos közülük többen itt is haltak meg. Itt nevelkedett a tragikus sorsú Imre herceg is.Azonban a vár nemcsak István király, de az egyházszervezés során az érsek székhelyévé is vált. Szent Adalbert tiszteletére már 1010 körül elkezdték építeni az első székesegyházat, amelyet az évszázadok során többször is átépítettek. Boldog pillanatok és nehéz percek helyszíne volt Esztergom. A város a 12. század végéig betöltötte a királyi székhely szerepét. II. Géza 1147-ben itt fogadta a keresztes hadakkal a Szentföldre tartó III. Konrád német császárt. Pár évtizeddel később, 1189-ben III. Béla viszont az Óbudai királyi kúriában látta vendégül I. (Barbarossa) Frigyes császárt, az akkori keresztes hadak vezetőjét. Frigyes császár ezután Esztergomon is átvonult. 1189-ben Imre király átengedte a várat az érseknek, s megkezdődött Esztergom érseki várossá alakulása.Viszontagságos évek, évszázadok következtek Esztergomra, de közben voltak azért ragyogó pillanatok is: például a régi királyi rezidencia átalakítása reneszánsz érseki palotává, amelyet Vitéz János kezdett el, majd Estei Hippolit, az özvegy Beatrix királyné és Bakócz Tamás – akit még a pápaság „szelleme” is megérintett –  folytatott.

EGY KÜLÖNÖS KIRÁLYI HÁZASSÁG

Az Esztergomban történt híres és érdekes események közül most egy bizarr, izgalmas történetet szeretnénk kiemelni, amely Mátyás király özvegyéhez, Beatrix királynéhoz kapcsolódik. Mátyás halála után sokan versengtek a magyar trónért (Corvin János, Habsburg Miksa, a későbbi császár, Jagelló Ulászló cseh király és öccse János Albert herceg) és mellettük Beatrixnak is a királyi hatalomra fájt a foga. Az 1490. év június hónapjában lezajlott királyválasztó országgyűlésen Ulászló lett a befutó, viszont a tényleges hatalom elnyerésének feltételeként feleségül kellett vennie az özvegy királynét. A megkoronázott új király erre esküt is tett, de bizalmasai előtt ismert volt, hogy a köztudottan meddő királynét csak kényszerből akarta elvenni, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy később ez a frigy felbontható legyen. A főúri rendek és Bakócz Tamás püspök ebben partnerének is bizonyultak. Bakócz rávette a királynét, hogy titokban tartsák meg az esküvőt, néhány tanú előtt, Beatrix esztergomi házában. Az eseményen még a királyné vendégei sem vehettek részt.

A püspök előre eltervezett formai hibákat is vétett a szertartás során, hogy erre később, a házasság felbontási kérelménél hivatkozni lehessen.

Ulászló pedig az esküvő után azonnal eltávozott, így nem került sor a házasság „elhálására” sem. Ulászló a későbbiekben is gondosan kerülte a „feleségével” való találkozást, viszont annak vagyonát igénybe vette ellenfeleinek legyőzéséhez. Az 1492-es országgyűlés is Ulászló válását támogatta azzal, hogy az uralkodónak olyan feleségre van szüksége, aki a trónutódlást biztosítani tudja trónörökösök világra hozatalával. Beatrix már nem irányítója, csupán elszenvedője lett a további, tíz éven át tartó eseményeknek. VI. Sándor pápa kezdetben a királyné pártján állt, de – mivel Ulászlót mindenképpen meg akarta nyerni egy török elleni szövetséghez – később, 1500 áprilisában érvénytelenné nyilvánította Beatrix és Ulászló házasságát. Viszont időközben Ulászló kiszemelt aráját megszerezte magának Miksa császár. Ulászló 1502-ben Candale-i Annát vette végül feleségül. Beatrix 1500 novemberében megszégyenülten hagyta el Magyarországot, és visszaköltözött Nápolyba. 1508-ban bekövetkezett haláláig próbálta még visszaszerezni a hozományát, de ez nem sikerült neki. Házasságának botrányos története közszájon forgott a korabeli Európában.    

Mohács után már nem az építés-szépítés, hanem az erődítési munkák váltak elsődlegessé Esztergomban. Váltakozva került török, majd magyar kézre a város. Újkori történetében az 1930-as évek óta egészen napjainkig tart az esztergomi palota főnixmadárként való feltámadása. Az ásatások, feltárások, rekonstrukciós munkák során napjainkra kívül-belül megújult a vár. Az idelátogató turisták a termeket végigjárva mintegy időutazáson ismerhetik meg a palota évszázadainak történetét.

VISEGRÁD, A DUNAKANYAR ÉKKÖVE ÉS LEGENDÁI

Béla király kezdte el a tatárjárás után a fellegvár építését, mivel a Sibrik-dombon álló egykori ispáni vár nem volt alkalmas erődítmény kialakítására. Az építkezéshez az „alaptőkét” a királyné, Laszkarisz Mária hozománya, ékszerei biztosították. A hegytetőn álló fellegvár és a Duna-parti alsóvár épületkomplexumát a hegyoldalban végighúzódó fallal kötötték össze. Az alsó vár ekkor még lényegében egy lakótoronyból állt, ezt nevezték el később „Salamon-toronynak” Pedig a boldogtalan emlékezetű, levitézlett királyt nem itt őrizték, hiszen az ő korában ez a torony még nem is létezett, hanem a régi római castrum helyén épült ispáni várban. Ennek az volt az előzménye, hogy a koronás királyt, Salamont a mogyoródi csatában (1074) Géza és László hercegek legyőzték. Ezután I. Géza, majd I. (Szent) László került a trónra, bár Salamon csak később mondott le királyi tisztéről. 1082-ben egy László király ellen tervezett merénylet miatt elfogták Salamont, és Visegrádon börtönözték be a már említett ispáni várban. Az egyik legenda szerint az őröknek éjszaka is figyelniük kellett a foglyot, ezért töklámpásokkal világították meg a börtönül szolgáló tornyot. Egy másik legenda szerint maga Salamon gyújtott gyertyákat töklámpásokban az ablakában, hogy jelezze, még életben van. Így aztán a környékbeliek és a Dunán hajózók is láthatták, hogy milyen fényesen világítanak, ragyognak, csillognak Salamon tökei!

A tatárjárás után királyi székhelyként még alapvetően az óbudai vár szolgált, hiszen a budai és a visegrádi vár építése is éppen csak elkezdődött.  A visegrádi várrendszer IV. Béla kori kiépítése az 1240-es évek elejétől az 1260-as évekig tartott. Később Anjou Károly Róbert trónért való küzdelmei során II. Vencel cseh király foglalta el 1304-ben a várat trónkövetelő fia számára. Pár év múlva Károly Róbertnek sikerült visszaszereznie, de átmenetileg átadta Csák Máténak. 1317-ben aztán végleg a király kezébe kerül a vár, és elkezdődött annak királyi központtá való kiépítése. 1323-ban Károly Róbert Temesvárról Visegrádra helyezte át udvartartását, ahol több helyszínen is zajlott az udvari élet: a fellegvár palotaszárnyában (ahol egyúttal a koronát is őrizték), az alsó vár lakótornyában és a királyi udvarházban. Itt támadt rá a királyi családra Zách Felicián 1330-ban. A véres merényletben csak Piast Erzsébet királyné, Károly Róbert ifjú felesége sérült meg súlyosan: jobb kezének 4 ujját levágta Felicián. A királyné ekkor 25 éves volt, csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt a támadást. Ilyen csonka kézzel élte le hosszú életét – 75 évesen halt meg.

A király szörnyű bosszút állt; a Zách-család szinte minden tagját kivégezték, és elkobozták birtokaikat. 

Az Anjou-uralkodók már Visegrádot és Budát tekintették székhelyüknek. Visegrádon kezdetben csak egy egyszerű udvarházban lakott Károly Róbert király és családja. Ennek a kúriának a feltárása során 2023-ban találtak a régészek egy díszes, 14. századi, aranyozott ezüst ruhakapcsot, amely talán éppen Piast Erzsébet királyné ruháját díszítette! 

Károly Róbert idejében csak pár lakóház épült fel a királyi udvarházon kívül és egy lovagi tornapálya. Erzsébet királynénak külön lakrésze volt.1335-ben, a Visegrádi királytalálkozó alkalmával többször is összegyűlhetett „Visegrád kandi népe” – ahogyan Arany János írja le érzékletesen a Toldiban –, hogy megnézze a párviadalokat, amelyekben sokszor maga a király is részt vett. A találkozóra a magyar uralkodó meghívta Luxemburgi János cseh királyt, Nagy Kázmér lengyel királyt (aki mellesleg a sógora volt) és a német lovagrend nagymesterét. Szoros szövetséget és kereskedelmi együttműködést hoztak létre ezen jeles esemény alkalmával. Thuróczy János krónikája így ír erről: „…Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.” Az eseményeken részt vett a Szent György Lovagrend is, amelyet – mint első világi alapítású lovagrendet – maga Károly Róbert alapított, 1326-ban. A Visegrádi királytalálkozó emlékére rendezik meg már több mint 30 éve a Visegrádi Palotajátékokat, amelyeknek szervezője és főszereplője a rendet felújító visegrádi Szent György Lovagrend. Erzsébet királyné pedig csodálatosan helytállt a nagy jelentőségű találkozón mint háziasszony, hiszen a vendégseregnek napi több ezer darab kenyeret és 180 hordó bort kellett kiosztania, pontosabban kiosztatnia. Eközben még arra is maradt ideje, hogy fiának jövőbeli lengyel trónutódlásán fáradozzon.  

Nagy Lajos király apja halála után fenntartotta a budai és a visegrádi székhelyet, és így folytatta a paloták építkezéseit is. Valószínűleg édesanyjának, az özvegy Erzsébet királynénak is kialakítottak egy lakosztályt az új palotában, amelynek felső udvarán állt a pompás, vörösmárvány „oroszlános kút”.1370-ben Visegrádon fogadta Nagy Lajos a lengyel rendek küldötteit, akik Visegrádon ajánlották fel a magyar király számára a lengyel koronát. Az Anjou-korszak tulajdonképpen Visegrád első fénykora volt.

Luxemburgi Zsigmond is építkezett Visegrádon, de a palota következő jelentős fénykorát Mátyás király idejében élte. Trónra kerülésekor a palota már hosszú ideje elhagyatottan állt. A király – Itáliából érkezett feleségével közösen – a reneszánsz művészet csodálatos alkotásaival díszítette nemcsak budai, hanem visegrádi palotáját is. A csodálatosan berendezett, aranymenyezetes termek, a Corvin János ihlette Herkules-kút (Giovanni Dalmata alkotása, amelyből a nagy ünnepségeken fehér- és vörösbor csörgedezett), az oroszlános kút, a reneszánsz bábos korlátokkal díszített loggiák, a fürdőkamra és a királyi kertek, a Dunára néző pompás panoráma, mind-mind biztosították azt, hogy a királyi pár és vendégei csodálatosan érezzék magukat nyári rezidenciájukban. De gondoltak a hűvösebb napokra is, hiszen remekmívű cserépkályhák álltak a királyi termekben, így Corvin János lakosztályában is. A palota egyik leglátványosabb eleme volt a Duna felé néző oldalon a hatalmas zárt erkély, amelyet az uralkodói címerekkel díszítettek és a bajvívó térre nézett. Oláh Miklós, a kortárs, de Antonio Bonfini – Mátyás történetírója – is érzékletes leírásban tárja elénk a visegrádi palota szépségeit.

Mátyás utódai, II. Ulászló és II. Lajos is gyakran tartózkodtak Visegrádon, Ulászló 1510 körül a ferences kolostort is felújíttatta.

Sajnos a mohácsi csatavesztés után a törökök többször is megtámadták, és 1544-ben végleg a törökök kezére került. Ezzel megkezdődött a palota végleges pusztulása. A 18-19. században a romos palota köveit építkezésekhez elhordták.

A palota maradványait Schulek János 1934-től kezdte el feltárni. Munkáját később neves szakemberek folytatták. Napjainkban is folynak a feltárások, és még mindig kerülnek elő leletek. 2024 májusában egy visegrádi teniszpálya alatt a középkori ferences kolostor templomának Buzás Gergely vezette feltárása során közel félezer éves, vélhetően a 15-16. század fordulóján készült márványoltár töredékeire bukkantak. Két kerub figurával díszített szobortartó konzol került elő: fantasztikus szépségű, szenzációs leletek! A vizsgálatok során megállapították, hogy Benedetto da Maiano, a firenzei quattrocento szobrászművészének alkotásai láttak itt napvilágot. A leletek a Luxemburgi Zsigmond által alapított ferences kolostor templomának bedőlt kriptaboltozata alól kerültek elő, és feltehetően királyi megrendelésre készültek. Buzás Gergely megállapítása szerint ilyen jó állapotban fennmaradt és ilyen kvalitásos itáliai reneszánsz műalkotás eddig még nem került elő Magyarországon.

2021-ben indult el a „Visegrád reneszánsza” fejlesztési program. A projekt célja az értékmentés, a múlt emlékeinek feltárása. Ennek során Visegrád építészeti és kultúrtörténeti emlékeit állítják helyre, rekonstruálják a Mátyás korabeli palotaegyüttest. Ha az elmúlt évek és különösen 2024 régészeti feltárásainak szenzációs leleteire gondolunk, joggal feltételezhetjük, hogy az elkövetkezendő idők is tartogatnak még hasonlókat. A visegrádi palotaegyüttes csodái a mai napig kifogyhatatlanok.

„Helyi érdekü, vagyis oly vasutak, melyeknek főczélja, hogy az illető vidék forgalmi és közgazdasági igényeinek megfeleljenek, a jelen törvényben foglalt feltételek alatt és kedvezmények mellett, a ministerium által engedélyezhetők.” Így kezdődik a helyi érdekű vasutakról szóló 1880. évi XXXI. törvénycikk, amely a következő években valóságos vasútépítési lázat robbantott ki Magyarországon.  Mindez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a törvény tele volt tőkebefektetésre ösztönző elemekkel – állami hozzájárulás, kevésbé szigorú szabályok, olcsó vasúti építőanyagok biztosítása, helyi közmunka stb. –, ezért akinek lehetősége volt rá, nekiállt vasutat építeni.

A végállomás: Filatorigát

A jelentős haszonnal kecsegtető üzletről a budapesti lóvasutat üzemeltető cég, a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) sem akart lemaradni. Már 1882-ben arról döntöttek, hogy érdekeltté teszik magukat a helyiérdekű vasutak építésében, és három-négy évvel később már a soroksári, a cinkotai és a szentendrei vonalak megépítésének engedélyeztetése is a birtokukban volt; az Óbuda és Szentendre között közlekedő, helyi érdekű vasút 1886-ban kapott zöld utat.

A BKVT úgy tervezte, hogy a vasút az óbudai Fő térről indul, és Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével érkezik Szentendrére.

Csakhogy az illetékes hatóságok hallani sem akartak arról, hogy  Óbuda „szívét” vasútállomással rondítsák el, illetve a közlekedésbiztonságot is veszélyben látták, ha a teherforgalommal is számoló HÉV-et a városba viszik. Ezért olyan döntés született, hogy az épülő vasút budapesti végállomását csak a Filatorigátnál lehet megépíteni, ami viszont akkoriban megközelíthetetlen volt közösségi közlekedési eszközzel. A BKVT ezért kénytelen volt valamiféle csatlakozást létesíteni a Fő tér és Filatorigát között. A kézenfekvő megoldás a Fő térig közlekedő lóvasút meghosszabbítása lett volna, ám a terepviszonyok ezt nem tették lehetővé. Ezért a helyiérdekűnél jóval szerényebb kapacitású vasutat építettek, amely arra volt hivatott, hogy a HÉV utasait elszállítsa a Fő térre, a lóvasúti csatlakozáshoz, vagy fordítva. De mivel e vasutat is külön engedélyeztetni kellett, a rövidke vonalat – amelynek Óbuda–Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut volt a neve – nem tudták a HÉV átadásához igazítani. Így amikor 1888. augusztus 17-én megindult a Filatorigát–Szentendre közötti több mint tizenhat kilométeres vonalon a forgalom 1888. augusztus 17-én, a Szentendrére utazó és a Budapestre érkező utasoknak több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasúti végállomásig. Mindez eltartott egy darabig, ugyanis a Fő téri vasút építése csak az 1888. szeptember 21-i engedélyeztetés után kezdődött, és decemberre lett kész. Az Óbuda–Filatori gáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut 1888. december 12-én közlekedett először, és hamar népszerűvé vált. A sikerre való tekintettel a BKVT szerette volna pályáját meghosszabbítani a Lánchíd budai hídfőjéig, és kiváltani vele a lóvasutat, erre azonban már nem kaptak engedélyt. A főváros kínosan ügyelt arra, hogy a gőzös járművek nagy ívben elkerüljék Budapest belvárosát.

Négy szűk esztendő

Az 1888-as szentendrei HÉV-nek kevesebb állomása volt, mint a mostaninak. Filatorigátnál az állomásépület mellett mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült, Szentendrén csak áruraktár, a két végállomáson kívül csak Pomázon és Budakalászon működött állomás, az ekkor még önálló településnek számító Békásmegyeren megállóhely volt.

A vonatok nem álltak meg sem a Római-fürdőnél, sem Csillaghegyen – nem volt miért, akkoriban termőföld vagy pusztaság volt arrafelé.

„A nagy városokban, hol az idő sokkal inkább pénz, mint a vidéken, a közlekedési eszközök hiánya tette szükségessé régebben a sok emeletű házakat, a padláslakásokat, minőket a régi Páris, s a pincelakásokat, minőket Budapest mutat föl. Mindenki, ki szerét tehette, régebben a központban vagy ahoz lehetőleg közel akart lakni, mert az olcsó közlekedés hiánya visszariasztotta a város távolabbi részeitől” – ezzel az eszmefuttatással köszöntötte a HÉV megindítását 1888. augusztus 17-én a Pesti Hírlap szerzője, s nem túlzás kijelenteni, hogy ezzel „meglátta a távoli jövőt”, hiszen a HÉV megjelenésének hatására kezdődtek Külső-Óbudán a parcellázások, de végeredményben a HÉV közelségét vették figyelembe több mint nyolcvan évvel később, a békásmegyeri lakótelepek megépítésekor is.

Ám a kezdetekkor e csodás vízió aligha vigasztalta a BKVT illetékeseit, akik már 1889-ben kiszervezték a HÉV üzemeltetését egy új leányvállalatba, Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Részvénytársaságba (BHÉV). A szentendrei vonal veszteséges volt, a BHÉV viszont inkább előre próbált menekülni, ami azt jelentette, hogy előmunkálati engedélyt kért a Pomázról kiágazó Csobánka–Pilisszentkereszt–Pilisszentlélek–Dorog–Esztergom vonal kiépítésére, amit 1890. április 29-én meg is kapott. A hír hallatán nemcsak a környékbeli bányák és erdők tulajdonosai gondolhattak a megkönnyített szállítás okozta jelentős haszonra, de az akkoriban inkább gyerekcipőben, mint turistabakancsban szervezett kirándulók is. „Ha a tervezet a minisztérium által jóváhagyatik, ez esetben csak rövid idő kérdése marad, hogy a fővárosi közönség üdülni vágyó részének a Pilis vidéke, e páratlan Eldorádó megnyittassék”  – írta a Turisták Lapja 1891-ben, ám egy évvel később a BHÉV előtt egy sokkal olcsóbb bővítési lehetőség körvonalazódott, nem beszélve arról, hogy ez hamar megtérülő haszonnal is kecsegtetett – ellentétben az esztergomi szárnyvonallal, ami eleinte csak vitte volna a pénzt.

Egyik vasút, másik vasút

A projekt lényege az volt, hogy a MÁV az óbudai teherszállítását úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Margit híd és a Filatorigát között a Duna-parton. E vonal megteremtette annak az elvi lehetőségét, hogy a szentendrei HÉV-nek ne Filatorigát legyen a végállomása. De a gyakorlati lehetőség is kézenfekvő volt: a MÁV-nak ugyanis a Duna-parti pályáról valahogy el kellett juttatni a tehervonatokat a Margit hídtól a Déli pályudvarig – ahogy akkor nevezték, a Délivasútig, ez pedig csak a BKVT lóvasúti pályáján, a Margit körúton volt lehetséges. Ezért 1892-ben a MÁV és a BHÉV a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet, melynek lényege a közös pályahasználat volt, amit szaknyelven péage-nak neveznek – a francia vám, úthasználati díj nyomán. A MÁV tehát vasúti pályát épített a Margit híd budai hídfőjétől az óbudai Leipziger szeszgyárig, a BHÉV pedig összekötő vágányt a filatorigáti végállomásig. A MÁV hivatalosan Duna-jobbparti Gőzmozdonyú Körvasútnak nevezte el a Délitől Óbudáig tartó vonalát, amit 1892. április 7-én adtak át a forgalomnak, míg a filatorigáti csatlakozás 1893. szeptember 24-re készült el.  A BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy téri (ma Bem József tér) új végállomását. Ekkor az Óbudai Hajógyárnál (vagyis a mostani Árpád hídnál) is létesített egy megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a  MÁV rendezte be körvasúti központját. A Filatorigát–Óbuda, Fő tér között közlekedő gőzöst 1896-ban szüntették meg.

A pár év alatt lezajlott fejlesztések mind a BHÉV, mind a MÁV számára alapvető fontosságúak voltak, és teljesen megváltoztatták Óbuda közlekedését.

Villamos és busz

Ennek ellenére a századfordulón is csak harmincnyolc százalékos volt a szentendrei HÉV férőhely-kihasználtsága, ami nem vezetett szükségszerűen például a csobánkai-esztergomi vonal tervének elvetéséhez, és más fejlesztéseket sem tett lehetővé, de az 1900-as évek derekán a BHÉV vezetése is felismerte, hogy muszáj fejlesztenie. Ezért készítették el a vonal villamosítási tervét, amit egyéb jelentős munkálatok előztek meg: a tízes évek elején az addigi egyvágányos pályát kétvágányosra bővítették, és két új állomás is létesült: Rómaifürdő és Csillaghegy. A villamosítással 1914 tavaszán végeztek. Az első villamos-vonat május 12-én indult a Pálffy térről Szentendrére. Ugyanekkor a BHÉV – felismerve az áruszállításban rejlő lehetőségeket – tizenkét ipari vágányt is létesített az óbudai üzemekhez.

A szentendrei HÉV a következő tizenöt évben jelentősebb változások nélkül vált egyre népszerűbbé. A pomázi elágazás lassan lekerült napirendről, miként a másik bővítési terv is, amely Szentendrétől Leányfalun át Visegrádig hosszabbította volna meg a HÉV vasútvonalát. A köztes megoldást az autóbusz jelentette: a BHÉV hét 22 férőhelyes MÁVAG-Mercedes Benz buszt vásárolt, illetve egy 35 férőhelyest, az első járat 1928. június 25-én indult a Szentendréről Leányfalu, Tahitótfalu és Dunabogdány érintésével Visegrádra. 

A húszas évek végén a budai körvasút is a BHÉV kezelésébe került a MÁV-tól, emiatt a személyforgalom zavartalanabbá vált, és a teherszállítás is új lendületet kapott. Ennek jegyében létesítettek 1929 őszén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között új összekötő vágányt, sőt november 1-jétől személyvonatok is indultak az óbudai vasútállomásról Szentendrére.

Gyorsabb finálé

A fejlesztések ellenére azonban a szentendrei HÉV-et nem zárták a szívükbe az utasok. Különösen 1934-től kezdve, miután a BHÉV a fővárosi közösségi közlekedést vállalat, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSZKRT) tulajdonába került. A kritika tárgya leginkább az volt, hogy a BSZKRT tarifái csak Budapest határain belül voltak érvényesek a HÉV-re, ami azt jelentette, hogy például egy csillaghegyi utasnak (az állomás épülete Békásmegyer területén volt) sokkal többet kellett fizetnie annál, mint aki a Rómainál szállt fel. A HÉV-ellenes hangulatot tükrözi, hogy 1936-ban, miután a csillaghegyi állomásnál a HÉV-szerelvény egy teherautóval ütközött, majd a strandon elterjedt a szerencsétlenség híre, a vendégek – a Friss Újság tudósítása szerint – „fürdőruhában rohantak a katasztrófa színhelyére és hangos tüntetést rendeztek a HÉV ellen”. 

Pedig 1935-ben a sebesvonati rendszert is bevezették, ami azt jelentette, hogy a jelzett vonatok Békásmegyerig csak a Császárfürdőnél és a Hajógyárnál álltak meg, és ez öt perces menetidő-csökkenést eredményezett. Egy év múlva tovább gyorsíthattak, mivel a hatóságok megszüntették a századforduló óta érvényes sebességkorlátozást. Ezután a vonatok belterületen 25 helyett 40 km/h, külterületen 40 helyett 50 km/h sebességgel haladhattak. De a menetidő 1937-ben tovább csökkent azt követően is, hogy a belső végállomást a Pálffy térről áthelyezték az ekkor átalakított Margit híd budai hídfőjének északi oldalához; ez a végállomás az 1970-es évek elejéig működött – szünetekkel.

1944.november 4-én a Margit híd elpusztult, a környéke megközelíthetetlenné vált, de Budapest ostroma után a hajógyárnál, az épülő Árpád hídnál is hasonló volt a helyzet. Ezért 1945. február 20-án, a háború után induló első szentendrei HÉV-et ugyanúgy gőzös vontatta, és ugyanúgy a Filatorigáttól indult, mint a kezdet kezdetén, a Margit hídtól csak egy évvel később indulhatott vonat. A Filatorigátról induló gőzös egyúttal szimbolikusnak is tekinthető, ezzel ugyanis egy teljesen új fejezet kezdődött a szentendrei HÉV történetében – a profitorientált vasúttársaság rövid időn belül szocialista nagyüzemmé változott. 1948-ban, még a BSZKRT ünnepelhette meg az 1888-as rajt hatvanadik évfordulóját, ám egy év múlva a társaságot megszüntették, a HÉV-ek üzemeltetése pedig a Fővárosi Helyiérdekű Vasút nevű új vállalat feladata lett – leginkább az osztályharc  és a proletárdiktatúra jegyében.

A társadalom- és gazdaságtudományból ismert centrum-periféria modell a térbeli egyenlőtlenségek viszonyrendszerét képezi le. E modell axiomatikus igazsága, hogy centrum és periféria nem létezhet egymás nélkül. 

Északkelet-Pannónia centrumává a municipium rang elnyerését követően (Kr. u. 120-as/130-as évek) az aquincumi polgárváros vált. A korábbi közigazgatási egység, a civitas Eraviscorum területe a municipium joghatósága alá került. Az ager Aquincensis (’Aquincum földje’) nagyjából a mai Pest vármegye Dunától nyugatra eső részét és Fejér vármegye területét foglalta magába.

 „Aquincum földjének” minden apró falvacskája nyomott valamennyit a latban, de a katonai táborral megerősített vagy kifejezetten a hadsereg megjelenésével kialakuló határmenti települések mindig is hangsúlyosabb szerepet játszottak. Az utóbbi, inkább félperifériának számító térséghez tartozott Szentendre előzménytelepülése, Ulcisia is.

Ulcisia, Aquincum hátsó kertje 

Az ager Aquincensis északi határvonala Szentendre (Ulcisia) és Dunabogdány (Cirpi) között futott a mai Vác irányába. Ulcisia eredeti nevét egyetlen forrás, a 3. században szerkesztett Itinerarium Antonini című útikalauz őrizte meg az utókor számára. Az Ulcisia elnevezés – a latinizált kelta Aquincum (’Bővizű’) névalakhoz hasonlóan – a helyi (ez esetben illír-pannon) lakosság nyelvéből vezethető le, és körülbelül annyit tesz: ’Farkaslak’. A tartományközpont és a mindössze VIII mérföld (11,84 km) távolságra fekvő Ulcisia élete számos szállal fűződött egymáshoz.

’Aquincum földje’ (ager Aquincensis), Kr. u. 120-as/130-as évek–Kr. u. 214. (Térkép: Kolozsvári Krisztián)

„… ez a táj s ez az élet olyan latinos!”

Ulcisia létrejötte elsősorban a helyszín stratégiai szerepének köszönhető. Már a 2. század első felében tábort vert itt egy segédcsapat, az egyébként római polgárokból toborzott cohors I Thracum, amelyet a bevett szokásoknak megfelelően nagyszámú civil – családtagok, kézművesek, kereskedők, a szolgáltató-szektor legkülönfélébb képviselői, kalandorok és általában véve mindenféle gazember – kísért. Ugyanakkor a kellemes földrajzi környezet, a mediterrán hangulatú dombvidék kezdettől fogva mágnesként vonzotta a vagyonosabb aquincumiakat is. Egyesek a város nyüzsgését végérvényesen lecserélték a vidéki élet nyugalmára, mások viszont nem kényszerültek választásra: mindkét településen fenntartottak egy-egy rezidenciát. 

A véglegesen kiköltözők között elsősorban az aquincumi legio II Adiutrix veteránjai tűnnek fel. Ők részben ulcisiai születésűek lehettek, akik leszerelésüket követően – és a hosszú katonai szolgálat alatt némiképpen megtollasodva – beköltöztek a tábor melletti faluba, vagy még valószínűbb módon birtokot vásároltak a környéken. Ilyen hazatérő obsitos lehetett M. Atius Rufus, akinek a felesége, Mira helyi születésű, kelta lány (Eravisca) volt. 

Az újonnan betelepülők számát növelték a külhoni – dalmata, galata, germaniai – származású hadastyánok, akik szolgálatuk leteltével nem kívántak visszatérni szülőföldjükre, ugyanakkor az aquincumi katonavárosban, hajdani bajtársaik körében sem volt maradásuk.  

A veteranusok vitathatatlanul az ulcisiai társadalom felső rétegéhez tartoztak, a crème de la crème azonban az aquincumi arisztokrácia tagjaiból állt. Két városi tanácsos (decuriones), L. Atticius Atticinus és C. Atticius Verecundus egy feliratos architráv-töredék tanúsága szerint nemcsak a dolgos hétköznapok nyűgét próbálta lerázni magáról Ulcisiában, hanem a helyi közösségért is fáradozott, amikor Mercurius, a profittermelés istensége számára templomot emelt. Aelius Ingenuus, az aquincumi önkormányzat egy másik képviselője vidéki birtoka magántemetőjében helyeztette örök nyugalomra kisfiát, a kevéssel 10. születésnapja előtt elhalálozott Aelius Lupust. Családjával együtt ugyancsak Ulcisiában temetkezett a vagyonos felszabadított rabszolga, T. Flavius Felicio, a császárkultuszt ápoló aquincumi egyesület megbecsült tagja (Augustalis).

„Félre falu, itt a város!”

A faluról Aquincumba költözők mozgása a feliratok alapján alig követhető, pedig kétségkívül ez volt a dinamikusabb irány. A tanulás, a munkalehetőségek komolyabb felhozatala magától értetődően vonzotta a falusi fiatalságot. A társadalmi felemelkedést biztosító legionarius-pálya ugyancsak jelentős elszívóhatást gyakorolt a római polgárjoggal rendelkező vidékiekre. A legismertebb ulcisiai csapat, a cohors milliaria nova Surorum – az „ezer feketebőrű szír íjász” (Áprily Lajos) – elvezénylését követően a helyőrségi feladatokat átmenetileg az aquincumi legio egy zászlóalja látta el, így a 3. század derekán a reklám kifejezetten házhoz ment. 

Az aquincumi vallási vagy szakmai egyesületek (collegium) tagságához tartozó ulcisiai lakosok rendszeres időközönként feljártak a tartományközpontba, hogy részt vegyenek a gyűléseken, a lakomával egybekötött kultikus aktusokon, felvonulásokon és mindennemű egyleti megmozduláson. Ugyanakkor a falun élők vonzalmát a város kényelmi berendezései és a politikai vezetés által finanszírozott szolgáltatások – különösen a  gladiátorjátékok és állathajszák – is fellobbantották. A színjátszás helyszíneit régészeti kutatás még nem azonosította – az amfiteátrumokkal ellentétben –, a színházi élet lüktetését azonban egy súgó (monitor) által állított, mára elveszett oltárkő bizonyítja. Ennek felirata a ’csepűrágók egyesületének’ (collegium scaenicorum) védőistenségét tüntette fel megadományozottként. 

„Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” A pannoniai színjátszás fontos emléke: Leburna mimus-színész humoros sírköve. Márvány, Kr. u. 3–4. század. Siscia (ma: Sisak, Horvátország). Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest. (Fotó: © Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Ortolf Harl)

Az Itálián kívül szegényesen dokumentált mimus-műfaj (a kabaré és stand-up őse) a kevésbé művelt nézőközönség szórakoztatását tűzte ki célul. A mimusban tág teret kapott az altesti humor verbális utalásokkal és nagyon is valódi szellentésekkel. Ugyanakkor az európai színjátszásban a mimus-színpadokon tűntek fel az első maszk nélkül játszó színészek és – ami addig, majd ezt követően egészen a 16. századig elképzelhetetlen volt – színésznők. Leburna, a körülbelül 100 évesen (végül is ki számolja?) elhalálozott komikus még az Alvilágból is visszadobott egy utolsó utáni poent: „Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” Csodálatos abgang.

A centrum és a periféria között élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkel látták el Ulcisiát és a territorium többi települését. A központ hatása különösen a kőfaragás terén szembeötlő. Bár Ulcisiában is zajlott kőfaragó-tevékenység, a jobb minőségű termékek kivétel nélkül az aquincumi műhelyek stílusjegyeit hordozzák. 

A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem cikkeinek elosztó piacaként is. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum területén feltárt roppant méretű villaépületben talált trieri igés edénykészlet (egy 4 literes borvegyítő edény három pohárral) a központ közvetítésével jutott el Augusta Treverorum (Trier) valamely fazekasműhelyéből Ulcisia környékére.

Minden úgy működött tehát, ahogy annak a centrum és periféria közötti szimbiózisban történnie kellett.

Trieri igés borvegyítőedény a szentendrei Skanzen területén feltárt római villából. Kerámia barbotindíszítéssel, Kr. u. 3. század. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre. (Fotó: commons.wikimedia.org) A keverőedényen olvasható „ige”: NON AMAT ME CVPIDVS (’nem szeret engem a színborért hevülő’).

Embernek Farkasa: Lupus, a költő

Az aquincumi–ulcisiai kapcsolatok arca – ha szükség volna ilyenre – kétségkívül Lupus, a 3. századi költő lehetne. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága által 1990-ben kiadott Írók, költők Szentendrén című kötet névsorában – Laukó Zoltán és Mándy Stefánia között – ott is virít az antik poéta neve, ékes bizonyságául annak, hogy a Pest vármegyei városka már keblére is ölelte a porladó dalnokot. 

Lupus (’farkas’) neve 1938-ban vált ismertté, amikor az aquincumi katonavárostól délre, a mai Daru utcában egy verses szarkofág került napvilágra. Bár a sírversek szerzői nem szokták alkotásaikat szignózni, a Pannóniában kifejezetten magas színvonalúnak számító, csiszolt hexameterekből szőtt Daru utcai poéma sorainak kezdőbetűi mégis feltárják az alkotó nevét: LVPVS FECIT (’Lupus készítette’). Nem mellékes körülmény, hogy a szarkofág tulajdonosa, a 20 éves korában elhunyt Aelius Apollonius történetesen az Ulcisiában állomásozó szír íjászoknál töltötte aktív katonai szolgálatát. Így amikor 1958-ban Szentendrén is előkerült ugyanennek az akrosztichonnak egy töredéke – sajnálatos módon a hozzátartozó sírfelirat nélkül –, többen magától értetődőnek tekintették, hogy Lupus Ulcisiában élt és alkotott. A két sírvers közül azonban az aquincumi a (szinte) hibátlan változat, az ulcisiai verzióban érzékelhető elírások és értelmi torzulások sokszori átvételre, esetlegesen emlékezetből történő előhívásra utalnak. Valószínűbb ezért, hogy a vers – és maga a szerző is – Aquincumból indult hódító útjára.  

Aelius Apollonius szarkofágja a Daru utcából. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Aquincumi Múzeum, Budapest. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

Lubrica quassa levis fragilis bona vel mala fallax

vita data est homini non certo limite cretae

per varios casus tenuato stamine pendes 

vivito mortalis dum dant tibi tempora Parcae 

seu te rura tenent urbes seu castra vel aequor

flores ama Veneris Cereris bona munera carpe 

et Nysyi larga et pinguia dona Minervae

candidam vitam cole iustissima mente serenus

iam puer et iuvenis iam vir et fessus ab annis 

talis eris tumulo superumque oblitus honores.

Lupus a latin irodalomtörténetben talán nem haladta meg a „középszerű originál” (Csokonai) státuszát, mégis szárnyára vette a hírnév. Az 1940-es évek elején egy hányatott sorsú sírkőtöredék került a jeruzsálemi Palesztin Régészeti Múzeum (ma: Rockefeller Régészeti Múzeum) gyűjteményébe Raphiából (Rafah), az egykori Iudaea (Syria Palaestina) provincia egyiptomi határvidékéről. A rossz állapotú, idegen stílusban kifaragott és ráadásul latin nyelvű felirattal ellátott sírkő minimális érdeklődést sem váltott ki a múzeum akkori kutatóiból. A raktárban porosodó töredékre csak az ezredfordulót követően figyelt fel egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek ámuló szemei előtt a Daru utcai sírvers harmadpéldánya bontakozott ki. (Érdemes megjegyezni, hogy a birodalomból egyetlen hasonló hosszúságú római sírversnek sem dokumentált még háromszori előfordulása.) Az elhunyt adatait tartalmazó rész ebben az esetben is szinte teljes egészében elveszett, így nem állapítható meg, hogy kinek köszönhető a Duna-vidéki szepulkrális művészet (sírművészet – a szerk.) e slágertermékének váratlan felbukkanása a világ végén. Annyi azonban kijelenthető, hogy a mai Gáza-övezet területén latin nyelvű feliratokat csak a hadsereg állított. A sírkő stílusa pedig az alsó-pannóniai (aquincumi), vagy esetleg az annak hatása alatt formálódó felső-daciai kőfaragásból vezethető le.   

Bárkinek az emlékét is őrzi a rafahi sírkő, annyi bizonyos, hogy előrelátó ember volt: a Duna-vidékről történő elvezénylésekor sírköve dizájnja mellett a sírfelirata mellé szánt Lupus-verset is magával vitte. És hányan tehették meg ugyanezt a szélrózsa minden irányába indulók közül?

Stíluskritikai alapon nem sikerült még további Lupus-alkotásokat azonosítani. Az életmű hiánya leginkább Jékely Zoltán szívét facsarta össze, aki édesapja, Áprily Lajos – a „Római őrvonalon” versciklus szerzője – révén génjeiben hordozta a római kor iránti csodálatot. Jékely hézagpótlónak szánt „Lupus, aquincumi költő verseiből I-II.” című sorozatainak szikrázóan pontos disztichonjai a korszellemnek és az olvasói igényeknek megfelelően magyar nyelven íródtak, mégsem nélkülözik az antik hangulatot és humort. Jékely Oroszlánok Aquincumban című színművével ennél is továbbment: színpadon keltette életre a költőt, igaz, a történeti Lupus koránál valamelyest későbbi időszakba helyezve a dráma cselekményét. Farkas Ferenc zeneszerző pedig – a névrokonság okán – az eredeti sírverset dolgozta fel vegyeskari művé Lupus fecit címmel.

Így övezi a halhatatlanság babérkoszorúja a halandóság poétájának homlokát.

Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban (1964/1965). Az Aquincumi Múzeum színpadán tartott nyári előadások (2015) színlapja. © Papp Luca

A dráma sokáig elveszettnek hitt kéziratából az utolsó másolat Szentendrén lappangott (hol másutt?). Ennek előkerülése tette lehetővé az 1982. évi ősbemutatót a Gyulai Várszínházban. Az Iglódi István által rendezett darabban Lupus karakterét Őze Lajos formálta meg.

„A falak ereje …”

Ulcisia kései története az aquincumi katonaváros agóniájával szinkronban zajlott. A Kr. u. 270. évi barbár betörést követően a határmenti településeken a hadsereg tartotta fenn a szervezett élet kereteit. Az aquincumi polgárváros ennek megfelelően a 4. századra megszűnt létezni, a településre a csendes és hosszadalmas enyészet várt. A katonaváros és az ulcisiai tábor körül kialakult falu is elnéptelenedett. A maradványlakosság mindkét településről a nagyobb biztonságot nyújtó táborokba költözött, a felhagyott civil telepeket pedig temetkezési célra kezdte hasznosítani.

A Costantinus-korban aztán Aquincumban vadonatúj, korszerű erőd épült, az ulcisiai tábort pedig a modern harcászati követelményeknek megfelelően átépítették. Utóbbi neve egyúttal Ulcisiáról Castra Constantiára változott. A Valentinianus-kori átfogó erődépítési koncepciónak megfelelően a hadvezetés megerősítette a Solva (Esztergom) és Aquincum közötti határszakaszt, benne Castra Constantiát, illetve a mai Szentendre területén fekvő két Constantinus-kori erősséget: a Hunka-dombit és a Dera-patak torkolatánál létesült kikötőerődöt is. A falak ereje azonban már ekkor sem a kövekben rejlett. A kora császárkor óta tapintható demográfiai problémák a 4. századra annyira elmélyültek, hogy a birodalom nem volt képes kellő számú fegyverest kiállítani. A katonai manpower hiánya miatt a határvédelem 5. század eleji átalakításakor számos kiserődöt feladtak, ami a létesítmények elpusztítását is jelentette. Castra Constantia működése a Kr. u. 5. század első évtizedeiben szűnt meg, az aquincumi kései erőd ellenben a nehézségek dacára is örökéletűnek tűnt. A népvándorlás korában folyamatosan lakott maradt, bár eredeti neve apránként a teljes feledés homályába merült. Az évszázadok során összekeveredő, vegyes etnikumú lakosság azonban még a honfoglaló magyarok érkezését is megérte.    

Valeria tartomány katonai parancsnoka (dux Valeriae ripensis) alá tartozó táborok a Notitia Dignitatum… című polgári és katonai hivatali jegyzékben. (Kr. u. 5. század). Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 159r. Bodleian Libraries, Oxford. Castra Constantia erődje a 4. sor első helyén, narancsszínben pompázik. (Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford)  

Szántó Piroska festőművész élete és munkássága több szálon kötődik a Dunakanyarhoz. A harmincas évek második felétől képzőművész barátaival sok időt töltöttek Szentendrén, leginkább Vajda Lajos személyének és művészetének bűvkörében. Szántó 1937-ben ment először Szentendrére, „festeni, egész nyárra”. Hamarosan élénk társasági élet és komoly alkotómunka bontakozott ki Vajda, majd később Korniss Dezső és Bálint Endre környezetében. Nagyrészt ebből a bohém, de a művészetet és a művészi alkotómunkát igen komolyan vevő társaságból alakult meg 1945-ben az Európai Iskola. Szántó tagja volt az illegális kommunista mozgalomnak, a „Széll Jenő és társai” ellen indított politikai perben 1933-ban vád alá helyezték, minek következtében kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról, ahol Szőnyi István és Vaszary János növendékeként tanult. Ekkortájt lett tagja a Szocialista Képzőművész Csoportnak is. 1934-ben már szerepelt első kiállításukon, és visszaemlékezései szerint 1939-től vett részt rendszeresen a csoport munkájában. Szántó távolabb helyezkedett el a csoportban kívánatos proletár tematikától; valamiféle expresszionista természet szimbolikával kísérletezett. 

Ebben az időszakban keletkezett Szántó Piroska Kofahajó címen elhíresült festménye, amely több szempontból is figyelemreméltó munka. A kép egy akkoriban szokásos gyakorlatot örökített meg: a Dunakanyar falvaiból Budapestre hajózó, az otthon termelt zöldséget és gyümölcsöt a budapesti piacokra szállító kofák által használt éjszakai járatokat nevezte a köznyelv kofahajónak. (Kofahajók persze más szakaszokon, így például Kalocsa és Budapest között is jártak.) A jelenség mindig is kedvelt újságírói téma volt, a sajtó (egyrészt a tárgy színessége, szociális egzotikuma miatt, másrészt a nagyvárosi élelmiszerellátás problémáit firtatandó) egészen a hatvanas évek elejéig, mikor is e gyakorlat végleg eltűnt a mindennapokból, szívesen foglalkozott a kofahajókkal. Érdekes látni, hogy az újságírók a témához nem egységes módon viszonyultak, az ellátás problémáit és a horribilis vásárcsarnoki árakat előtérbe helyezők a kofahajót (őket idézve) a „drágaság kohójának” tartották, arról cikkezve, hogy a kosaraikon trécselő asszonyok a hosszú hajóút során egyeznek meg abban, hogy aznap mennyivel verik majd fel az árakat. Az efféle riportokban a „kofa” szó szemantikájában mindig is benne rejlő (piaci) gátlástalanság került előtérbe, összekapcsolódva a kofahajót megrohamozó viszonteladók ugyancsak ellenszenvesre formált képével. 

A sajtó által felkapott másik szólamnak a társadalmi egzotikumot tekinthetjük. A tudósítások előszeretettel fókuszáltak a fedélzeten összebújva alvó asszonyok képére; az alábbi leírást akár a Szántó Piroska festményét meghatározó jelenet leírásaként is olvashatjuk: „A fedélzet egy tipikus tömeglakáshoz hasonlít. A padlón egymáshoz zsúfolva, elnyúltan fekszenek a svábok és a sváb asszonyok. A hajó csöndes himbálása mély álomba ringatja őket. Van, aki nincs hozzászokva a deszkapriccshez, ezek egy-egy sarokba húzódva csoportosan ülve alszanak. Asszonyok egymás ölébe hajtott fővel, magukra húzott szoknyával gubbasztanak, egy másik helyen pedig három pócsmegyeri kofa összedugja a fejét és úgy szunyókál”. A kofahajós riportok népszerű, a nyári uborkaszezonban szinte kötelezően szállítandó penzumfeladatok voltak, az összebújva, kupacban alvó parasztok, az izmos hajóslegények, a rakodást irányító hajóparancsnokok, a mogorva rendőrök, a vidáman tereferélő sváb lányok, a sürgölődés és az ingerült veszekedések egyaránt hálás témát adtak a sajtónak.

A baráti társaság, melyhez Szántó Piroska tartozott, gyakran közlekedett Budapest és Szentendre között a kofahajóval, így a festőnek bőven volt alkalma megfigyelni a kendőikbe burkolt, kimerült parasztasszonyokat. Azt se feledjük, Szántó és művészbarátai többségükben igen szegények voltak, számított, hogy a kofahajón 80 fillérbe, az úribb járatokon egy pengőbe, első osztályon pedig egy pengő húszba került a jegy. Olyan témát talált a kofahajóban, ami egyrészt lehetőséget nyújtott a neki megfelelő emberábrázolásra (melytől egyébként mindig is idegenkedett), másrészt megfelelt a szocialista művészcsoportban elvárt, az alávetett osztályok világa felé forduló társadalomkritikai érdeklődésnek. A csoport proletkultos szárnya ugyanis gyanakvással figyelte azokat, akik valamiféle (akárcsak óvatos) absztrakt törekvést képviseltek. A kép, noha parasztokat ábrázolt, radikálisan tagadta mind a Horthy-korszakban, mind később, a Rákosi-érában kívánatos, a romantika obligát kellékeit mozgósító parasztábrázolási konvenciókat. „Lehetséges, hogy fáradtak a megoldott kendős alvó parasztasszonyok, és nem tündökölve ölelik a kévét, vagy egészségtől kicsattanó arccal szedik a markot?” – utalt az ideologikus ábrázolási normák és a kofahajón megpillantott pőre valóság közötti ellentétre Szántó Piroska.                              

Szántó festményét a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) az 1942. évi csoportos tárlaton is bemutatta. A Kofahajó fogadtatásának elborzasztó része a hangulatkeltő, az antiszemita heccsajtó jól bevált fogásain alapuló beszámoló, mely a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk lapjain jelent meg. Az L. J. monogrammal jegyzett irományról szívesen állítanánk, hogy érdektelen, de valójában nem az. Részben az antiszemita megbélyegzési technika miatt (így a szerző gondosan kiemelte, majd külön listába szedte a Magyar Zsidó Lexikonban is szereplő ismertebb művészeket), másrészt a művészeti modernizmus újításai felett gúnyolódó, szellemesnek hitt, valójában végtelenül ostoba frázisainak köszönhetően. Az avantgárd festmények „torzításait” és „képtelenségeit” gúnyos röhej tárgyává tevő karikatúrák, jelzők, megjegyzések mindig is kedvelt eszközei voltak a modern művészet, különösen az avantgárd törekvések elleni heccelődésnek, a nyilas sajtótól kezdve a sztálinista kritika formalizmus-ellenes kirohanásaiig. Szántó festménye (illusztráció formájában) e környezetben tűnik fel, a „bolsevizmus előfutárja, az intellektuális nihilizmus, a lelki anarchia” elleni harc keretében. Miként Palló Imre, a Nyilaskeresztes Front parlamenti képviselője fogalmazott: „nem nevezhetők magyar művészetnek az olyan képek és alkotások, mint például Szántó Piroska képe, amelyen jobbra-balra dűlő primitív alvó alakok vannak egymás hegyén-hátán – az ember azt hiszi, az apostolokat ábrázolja az Olajfák hegyén – és alá van írva, hogy »Kofahajó«.” Szántó Piroska visszaemlékezései pontatlanul, de a közhangulatot jól érzékeltetve idézik fel ezt: „A rendőrség harmadnapra bezárja, a nyilas sajtó üvöltve vért és elfajzott művészetet hörög, az én Kofahajó című képem miatt még parlamenti interpelláció is elhangzik, a fene se tudja, miért idegesíti Rajniss urat négy, kosarára boruló, egymás hegyén-hátán alvó asszony; festeni még alig tudok, az igaz, de a kompozícióhoz már értek, csak attól félek, hogy nem a művészeti szempont az, amit kifogásolnak és felháborítónak tekintenek”. 

A Kofahajó megítélése később (értelemszerűen) már jóval pozitívabb. A mai kritika értékeli a festmény groteszk fogalmazásmódját, a Kádár-korszak marxista művészettörténet-írása pedig értékelte a benne rejlő haladó törekvéseket. Egyrészt: „Az élmények erőteljes, groteszk, mégis emberközeli ábrázolását mutatja a KUT 1942-es kiállításán szereplő Szántó Piroska: Kofahajó című munkája. A szokatlan téma és képforma egyes kritikusok megbotránkozását vonta maga után. Még a parlamentben is interpelláltak ellene”. Másrészt: „Annál meglepőbb a művész korai periódusának festmény főművén, a nagyméretű Kofahajó című vásznon jelentkező, jóval nyersebb, szókimondóbb, dübörgő festői hang. A képkivágás, a rálátás megválasztása és a fahasábokként egymásra dobált embertestek – álomba tompultságukban is fenyegető dinamizmust sugárzó – élő hekatombájának konstruktív szerkezetessége ritka művészi érettségről, összetéveszthetetlenül egyéni látásmódról és merész témaválasztási telitalálatról tanúskodik. Szántó Piroska ezzel az egyetlen képével valósággal berobbant a harmincas évek hazai szocialista művészetének élvonalába”.

Visszatekintve láthatjuk, hogy Szántó igen korán szembesült azzal a problémával, mely egész karrierjét végigkísérte, és talán be is árnyékolta. Ez a besorolhatatlanság kérdése. Valahogy mindig két szék közé, a pad alá esett. Hiszen a Kofahajó komor expresszionizmusát, egy másik esztétikai perspektívából közelítve, felfoghatjuk akár kritikai realizmusnak is, a proletkultos normák felől viszont formalistának látszott, a nyilas sajtó pedig elfajzottnak minősítette. Szántó akkori stílusa és látásmódja, táj- és természetkultusza a Szocialista Képzőművész Csoport ortodox többsége szemében nem örvendett népszerűségnek: „A szabályos proletkultos témák – volt ilyenfajta, nem is követelmény vagy elvárás, hanem természetes törekvés – csak egy ideig elégítettek ki. […] De mégis a Csoporthoz tartozom, s a Csoport is elismeri, ha néha fejcsóválva is, hogy »ilyesmi is kifejezheti a haladó gondolkodást«”. Szántó tehetségének sajátszerűségei olyan irányt jelöltek ki számára, mely nem illeszkedett se a Szocialista Képzőművész Csoport direkt és ideologikus realizmusigényéhez, se az izmusok törekvéseihez, de később, az ötvenes években, a szocreál dogmatikus elvárásaihoz sem.

 (1) Szántó Piroska: Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 47-66.

(2) Lásd erre: Szántó Piroska, „Emlékeim a Szocialista Képzőművészek Csoportjáról”, in Aradi Nóra (szerk): „Szabadság és a Nép”. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának dokumentumai (Budapest: Corvina, 1981), 465-467. 

(3) [n. n.]: A vásárcsarnoki harcztérről. Az Újság, 1917. július 18. Az árdrágítás kérdése persze azért is került itt a középpontba, mert az első világháború előidézte gazdasági nehézségek idejében vagyunk.  

(4) 1921.e.: Éjszakai utazás a kofahajón. Az Újság, 1921. július 15.  

(5) Lásd: Szántó Piroska, Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 53.  

(6) Szántó Piroska, Akt, 52. Szántó a Vasas-székházbeli „Szabadság és Nép” kiállítás betiltásához köti az Egyedül vagyunk cikkét, ami valójában a KUT egyik bemutatkozása ürügyén jelent meg.   

 (7) L. J.: „Elkésett kiállítás Pesten az elfajzott művészetekről. Zsidók, marxisták felvonulása a KUT kiállításán 1942-ben”, Egyedül Vagyunk, 1942 (24), 5-6. Ugyanezen 13. oldalán a kiállítás egyes darabjairól készült karikatúrákat közöltek.

(8) Lásd: Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon (Budapest: a Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929). 

(9) Lásd (a cikkből válogatva): „elfajzás”, „parfőmös bomlás”, „halandzsa”, „intellektuális nihilizmus”, „idegbeteg képzelődés”, sőt, „neokonglomerált kaleidoszkopizmus” (stb.).

(10) Idézi: Kopócsy Anna: Képzőművészek Új Társasága 1924-1950 (Budapest: Corvina, 2015), 148. 

(11) Az interpellációt azonban nem Rajniss Ferenc, hanem Palló Imre nyilaskeresztes képviselő nyújtotta be (ugyanaz egyébként, mint aki 1943-ban Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének betiltását is követelte). 

(12) Szántó Piroska, Akt (Budapest: Európa, 2022), 52. 

(13) Kopócsy Anna: Azonosság vagy másság? Néhány gondolat a KUT kiállításain szereplő nőművészek lehetőségeiről. In: Merítés a KUT-ból XV. Feminális kiállítás. Haas Galéria, Budapest, 2011, 1-4, 4. 

(14) Kontha Sándor (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. kötet (Budapest: Akadémiai, 1985), 563.

(15) Egyébként Szántó képéről a cikk nem mondott semmit, „csak” elrettentő illusztrációként szerepelt.

„A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – áll az Európai Iskola, a magyar szellemtörténet kiemelkedően fontos, de mindössze három évig működő műhelyének alapító okiratában, amelyet 1945. október 13-án szignált mások mellett Kállai Ernő, Pán Imre, Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás és Anna Margit.

A 20. század meghatározó és megkerülhetetlen szellemi köréről van szó, ám az Európai Iskola – festők, írók, teoretikusok társulása – korántsem a semmiből jött létre. Bár 1945 valóban cezúra volt politikai és kulturális értelemben is, a szellemi mozgások kezdete sohasem egy adott dátumhoz köthető. Az Európai Iskola létrejöttének voltak előzményei – tágabb, nemzetközi és hazai kontextusban is.

Ami a nemzetközi hátteret illeti: ahogy a szentendrei MűvészetMalomban látható, az Európai Iskolát bemutató kiállításhoz készült katalógusban Pataki Gábor fogalmaz (1), a kor művészeti fővárosa egyértelműen Párizs volt. Nem véletlenül figyelt a magyar művészközösség is elsősorban a francia fővárosra – ráadásul az iskola teoretikusai közül Mezei Árpád és Pán Imre is erős francia kapcsolatokkal bírt, rajtuk kívül Beöthy István és Csáky József  nevét kell megemlíteni, mint akik erősen dolgoztak a francia-magyar kapcsolat megteremtésén. Martyn Ferenc, aki 1926-40-ig szintén Párizsban élt, szintén francia kapcsolatokkal bírt. A csoport festőinek szoros volt a viszonyuk a szürrealista mozgalomból kivált CoBrA tagjaival is, annak ellenére is, hogy a Copenhagen-Brussels-Amsterdam tengelyre utaló – és így a perifériát a művészeti életbe beemelő, a centrumot áthelyező – egyesület abban az évben jött létre, amikor az Európai Iskola megszűnt, 1948-ban. (2) (Nem lehet szó nélkül hagyni Pánnak a disszidálása utáni francia éveit sem, de ez már egy másik eszmefuttatás tárgya lehetne.)

Fontos, hogy a magyarok nemcsak a francia főváros, de Közép-Európa felé is nyitottak, így a román, és elsősorban a cseh szürrealistákkal is felvették a kapcsolatot, a cseh Skupina Re 1947-ben ki is állított Magyarországon. 

Ha az Európai Iskola hazai szellemi hátországáról akarunk szólni néhány szót, érdemes a háború előttről kezdeni. 

Ugyanis már ekkor körvonalazódott a magyar szellemi életben két meghatározó paradigma. Leegyszerűsítve: a tradicionalista, amely Kerényi Károly és Hamvas Béla Sziget-köréhez, vidéken a pécsi Várkonyi Nándorhoz, később Weöres Sándorhoz köthető, és az adott korszak politikai koordináta-rendszerében elhelyezhetetlen. (3) Illetve a progresszív-modernista, politikailag hangsúlyosan balos irány, utóbbi Kassák Lajos körében artikulálódott. 

A kezdetben demokratikusnak látszó fordulat, 1945 után újrainduló szellemi életben mondhatni szükségszerű volt e két szellemi mozgalom találkozása az Európai Iskolán belül – magyar sajátosság, hogy mindez pedig egy olyan szellemi műhelyben történt, amelyre ma elsősorban képzőművészeti iskolaként gondolunk, noha komoly teoretikusi-írói háttér is állt mögötte. 

Itt jegyezzük meg, hogy a túlzás nélkül művészettörténeti jelentőségűnek nevezhető szentendrei kiállítás, amelynek apropóján ezen sorok íródnak, katalógusának tanulmányszerzői – talán épp ezen adósság törlesztésének vágyától hajtva – elsősorban az Európai Iskola nemzetközi kontextusát és szellemi háttéráramlatait tárták fel, kevesebb figyelmet fordítva a festészettörténeti revelációra. 

Ez bizonyos szempontból érthető: az Európai Iskola jóval több volt festészeti műhelynél. 

Komplett teoretikusi-szellemtudományi műhely is volt, Kassáktól Hamvasig ér azok sora, akik ott álltak mögötte. 

Az úgynevezett csütörtöki beszélgetéseken, amelyek házigazdája a Haris közben a Tábor Béla–Mándy Stefánia házaspár volt, és amelyeken részt vett  Kemény Katalin és Hamvas Béla, valamint Szabó Lajos, gyakorlatilag a huszadik századi magyar kultúra öndefiníciója történt meg.

A csütörtöki beszélgetések vitaindító előadását Szabó Lajos tartotta, aki azt mondta: a cél egy szellemi munkaközösség létrehozása a „teizmus és az ateizmus erőinek kereszteződésében” (4)

A csütörtöki beszélgetések nem festészeti műhely létrehozásának céljával indultak – Mándy Stefánia visszaemlékezése szerint egyszer Mezei Árpád, Gegesi Kis Pál és Kállai Ernő eljött néhány művésszel, ekkor írták alá az alapító okiratot.

Az elnevezésben az iskola szó valószínűleg az École de Paris-ra utal, amely abban az időben a legfontosabb festészeti műhely volt a világon.  

Ugyanakkor – veti fel Horváth Ágnes tanulmányában – a hamvasi és kassáki szellemiségen túl megtalálható ennek az iskolának a szellemi hátterében mindaz is, ami a negyvenes évekre forrott ki a magyar festészetben: Vajda és Korniss szentendrei tapasztalatai, a Bálint Endre és Vajda Júlia-féle Rottenbiller utcai művészközösség szellemi apportja, korábbról pedig az OMIKE körül csoportosuló magyar zsidó festők hagyatéka. (5)

Havasréti József a szintén a kiállításhoz kapcsolódó katalógusba írt tanulmányában a fent is vázolt szellemi „hátország” leírásában a következő kulcsszavakat adja meg: avantgárd, az archaikus-mitologikus kultúrák iránti erős érdeklődés, a pszichoanalízis mint kulturális modell – „ásatás”, amely a lélek mélyrétegeit tárja fel –, illetve a dialogikus gondolkodásra való hajlam; maga a csütörtöki beszélgetések alapvetése, műfaja is ezt takarja. Havasréti szerint a tagok közös törekvése volt az is, hogy valamilyen módon reflektáljanak a vészkorszakra, feldolgozzák azt.

Nem elhanyagolható a csoportnak az Újhold folyóirattal való erős szellemi rokonsága és kapcsolatrendszere sem.  

Mindezt a szellemi-teoretikus háttérről mondhatjuk el – ám konkrétan, festészettörténeti értelemben is tarka a kép, hogy stílszerűek legyünk. Az Európai Iskolát alapító művészek közül volt, aki szürrealista, volt, aki absztrakt irányból érkezett, az addigra elhunyt, ám a műhelyben hagyatékával hangsúlyosan jelen lévő Vajda Lajos – Korniss Dezsővel együtt – pedig a bartóki modellnek a festészetbe való beemelésével kísérletezett, azaz a népinek és a modernnek az ötvözésével. Ezen kívül az Európai Iskolásoknál kimutatható a fauve, a kubizmus és az expresszionizmus hatása is.

Míg a sokszínűség békésen megfért a szellemi hátországban, a festők társulását szinte a kezdettől szétfeszítették a különbségek, ezért a Kállai Ernő vezette Elvont művészek csoportja már 1946-ban kilépett az Európai Iskolából.

Az alapítókhoz és a csoporthoz később csatlakozók nevéhez összesen harmincnyolc kiállítás kötődött három év alatt. Az Elvont Művészek Magyarországi Csoportja két kiállítást csinált; fontos, hogy az Európai Iskolát az elvontak kedvéért olyan nevek hagyták ott, mint Martyn Ferenc és Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér és a Kairóban született és Buenos Airesben elhunyt Makarius Sameer. 

Ahogy a fentiekből is kitűnik, elég nehéz pontosan körülhatárolni az Európai Iskolának mind a tagnévsorát (a jelentős tagok közül néhányan később léptek be, mások vagy ugyanazok hamar távoztak is), mind a stílusát (az avantgárdtól a szürrealistáig). 

A leginkább talán attitűdként, értékválasztásként tekinthetünk rá – és a korból adódóan olyan csoportosulásként, amely kényszerűen került szembe a bornírt kommunista kultúrpolitikával, ellehetetlenülésének oka pedig elsősorban a politikai nyomás és a cenzúra, a szocialista realizmus erőltetése az 1948 utáni diktatúra részéről.

A kommunista frazeológiában minduntalan visszatérő vád az iskola művészeivel szemben, hogy „polgári”, sőt „kispolgári” alkotók (az absztrakt művészet „kispolgári lázadás”), de megjelenik az a vád is, hogy mindez a „weimari művészettel rokon”, az alkotók pedig Picasso követői. Az Európai Iskolásoknak súlyos támadásokat kellett elszenvedniük Bernáth Auréltól is, aki a Szinyei Társaság elnökeként az egész absztraktot elítélte, míg Lukács György a Hamvas-Kemény házaspárnak ment neki. (6)  

Többen felvetik, hogy mi lett volna, ha a kommunista diktatúra nem teszi tönkre, nem hallgattatja el a magyar festészettörténet e meghatározó iskoláját. 

Nos, a mi lett volna, mint tudjuk, nem vizsgálható, ám a mi lett, igen. 

Az Európai Iskola festői nemcsak a francia-magyar és a közép-európai-magyar hidakat teremtették meg, de praktikus értelemben a legnagyobb paradigmaváltást hajtották végre a magyar festészet történetében, megtették annak az útnak a maradékát, amelyen Vajda Lajos indult el, aki gyakorlatilag megnyitotta a magyar festészet előtt az absztrakt útját. A népi motívumok következetes felhasználást a modern festészetben végül a Vajdával együtt induló Korniss tudta megvalósítani. 

(Ide, a forrásvidékhez kívánkozik még Ámos Imre neve, akit a holokauszt során pusztítottak el, és akinek expresszív-sötét koloritja, vagy legalábbis annak egy része talán Bálint Endrénél él tovább.)

Szót ejtettünk róla, hogy az Európai Iskola festőinek egy része próbálta a pszichoanalízis módszereit is felhasználni: az ember mint Minótaurusz, az emberben élő állat jelenik meg nem egy alkotónál. 

Árvai Mária úgy véli, a Martinszky János munkáin megjelenő busók, Korniss ördögei, Anna Margit bábui és Rozsda Endre éberálom-képei is vizsgálhatók a maszk, az álarc felől. (7) Utóbbi mint az átváltozás eszköze artikulálódik a második világégést túlélő művészeknél. 

Érdemes itt felvetni, hogy a maszk, az álarc mint az általános értelemben vett ember – „az” ember – átlényegülésének és egyben „vademberi” ösztöneinek eszköze már jóval az Európai Iskola előtt jelen volt a  Párizsi Iskola művészeinek eszköztárában. Közismert Picasso, Modigliani és társaik vonzódása a Trocadero Múzeum Európán kívüli anyagához, így az afrikai maszkokhoz is. Talán inkább a maszk funkcióváltása érdekes a háború utáni, az ostromot és a vészkorszakot átélt magyar művészeknél: Martinszky János busófigurái az emberben élő álarcos gonoszt, Anna Margit bábui a kiszolgáltatott embert jelenítik meg.

Bár az Európai Iskola története valóban elválaszthatatlan a politikatörténettől – mint ahogy a diktatúrákban mindig szétszálazhatatlan a mű és a politikum viszonya, hiszen a diktatúra semmilyen emberi, egyéni szabadságot nem tűr meg, az emberi szabadság viszont alapfeltétele bármilyen valódi mű létrehozásának – a csoportról szólva nem igazán érdemes megelégedni azzal, hogy a korabeli magyar politika kontextusában, de még azzal sem, hogy a nemzetközi kapcsolatrendszer felől definiáljuk ezt a festészettörténeti fejezetet.

Bizonyos olvasatban izgalmasabbnak tűnik a belülről, a repedések felőli megközelítés: mindaz, ami – a szocreált erőltető kultúrpolitikán kívül – mintegy centrifugális erőként szétrobbantotta az Európai Iskolát, leképezi a huszadik század első felének magyar művészetét és előre jelzi azokat az irányokat, amelyekbe az őket követő nemzedék elindult. A teljesség igénye nélkül: Ország Lili az Európai Iskolás Bálint Endre tanítványaként, az emigránsok közül Rozsda Endre a csoport tagjaként, Hantai Simon és Reigl Judit fél generációval fiatalabbakként – ám ugyanúgy a francia hagyományba visszagyökerezve indult el attól az alaptól, amit az alapítók megteremtettek. 

Az Európai Iskolából már jóval a 48-as politikai váltás előtt kivált az Elvont Művészek Csoportja, amelynek tagjai az alapítás utáni évben, 1946-ban hagyták el a társaságot. Előbbi – ahogy azt Passuth Krisztina is megfogalmazza a tanulmányában – voltaképp centrum és vezető nélkül működött, míg az elvontak egyértelműen Kállai Ernő köré csoportosultak. Kiválásuk egy kiállításnak köszönhető, amelyet szerettek volna önállóan megrendezni, ám némi vita után inkább testületileg távoztak. Az elvontak körét erősítette Fekete-Nagy Béla, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Lossonczy Tamás, Marosán Gyula, Martyn Ferenc, Vajda Júlia, Zemplényi Magda és Makarius Sameer. 

Túlzás nélkül állítható hát, hogy a valódi nagyágyúk távoztak Kállaival. Utóbbi korán eltávolodott az előző korszak meghatározó, egyszemélyes kultúrcentrumától, Kassák Lajostól. Az ellentétnek – írja Passuth – stiláris aspektusai is voltak. A Kassáknál is meghatározó konstruktivizmus 1946-tól fontos irányzata volt a magyar avantgárdnak, amely az elvontaknál, főleg a grafikai munkákon jelent meg a többiek által képviselt szürrealizmussal szemben.

Ugyanakkor az Európai Iskola „dekoratív” iránya szembe került a kassáki képfelfogással. 

Az Európai Iskola sokszínűségével szemben az elvontak művészete sokkal áttekinthetőbb volt, a teoretikusi háttér pedig Kállainak köszönhetően egyértelműen körvonalazódott. Kállai, aki szintén Kassák bécsi Ma-körében szocializálódott, alapvetően a konstruktív művészetet támogatta a szürrealizmussal szemben, ráadásul sikerült elérnie, hogy a festők számára fontos legyen a véleménye.

Ahogy Lossonczy fogalmazott: „Mindannyian Kállainak festettünk” (8)

Az egyre kibírhatatlanabb, egyre bornírtabb légkörben Kállainak ráadásul arra is volt ereje, hogy tartsa a lelket a művészekben.

Kállai és Kassák ellentéte azonban nem a háború után kezdődött. Hanem 1938-ban, amikor a Tamás Galériában, a két háború közti művészet progresszív kiállítóhelyén a párizsi magyar művészek tárlatának kapcsán Kassák visszautasította az avantgárdot, míg Kállai, aki a „jelképező művészet” kifejezéssel próbálta elfogadhatóvá tenni az irányzatot, támogatta azt. Mindeközben a Párizsban létrejött Abstraction-Créationnak olyan tagjai voltak, mint a Tamás Galériában szintén kiállító Beöthy Istvan, Tihanyi Lajos, Réth Alfréd és Moholy-Nagy László, valamint Martyn Ferenc – vagyis az absztrakció mint festészeti irányzat korántsem a háború után jelent meg a magyar művészetben. 

Viszont vállalása az Európai Iskola progresszívebb művészeinél szükségszerűen egy éven belül kiváláshoz vezetett a csoportból. 

Ha így, a magyar absztrakt története felől vizsgáljuk az Európai Iskola történetét, kijelenthető, hogy a különféle franciás orientáltságú modern, európai művészeket összefogó Európai Iskola csupán egy állomás azon az úton, amely valahol a nyolcak párizsi tanulóéveivel kezdődik, az Abstraction-Créationban tag magyarokkal folytatódik, az Elvont Művészek Csoportjának kialakulásával-kiválásával elérkezik egy jelentős állomásához, majd a francia hagyományhoz immár emigránsként visszatérő Reigllel, Rozsdával és Hantaival éri el eddigi csúcspontját. 

És hogy mi ebben a revelatív? 

Ahogy Kállai fogalmaz: ez a fajta festészet a „tárgyi ábrázolástól független” – ez az ábrázolásmód eddig pedig nem volt jelen a magyar festészetben. (9)

Kállai Martynt nevezi az első magyar absztrakt festőnek – vagy ahogy Hamvas Béla fogalmaz Az Európai Iskola kiállítása című esszéjében, ő az, aki „megközelítette azt a pontot, ahol az organikus és a geometrikus formák azonossá válnak”. (10)

Vagyis: az Európai Iskolától és azon belül az Elvont Művészek Csoportjától számolható a magyar festészettörténet azon fejezete, amelyben a kép már mint teljesen önálló entitás jelenik meg, nem a valóság leképezése, hanem annak szuverén darabja – hogy ez mekkora ugrást jelent művésznek és befogadónak, a világról való gondolkodásban, egy másik esszé tárgya lehetne.

Hamvas pontosan fogalmaz, amikor Martynon kívül Lossonczyt és Kornisst is említve azt írja: a döntő fordulat megtörtént: már nem a művészet naiv a természethez képest, hanem az érzéki tapasztalat világa szűk és kezdetleges a művészethez képest. (11)

Az a politikai kurzus, amely a fenti gondolati-festői szabadságot magukénak valló művészek közül szilenciumra ítélte az itthon maradottakat és emigrációba kényszerítette a későbbi legnagyobbakat, véget ért, remélhetőleg örökre. 

Sokat mondó és önmagáért beszélő tény azonban, hogy ennek a hagyatéknak, az Európai Iskolának a felmérése és elhelyezése a magyar szellemtörténetben csak mostanra, a művészettörténeti jelentőségű szentendrei kiállítással és a hozzá kapcsolódó műhelymunkával valósulhatott meg teljes mértékben – ezt, hogy teljes mértékben, fontos hangsúlyozni, hiszen a katalógus tanulmányainak szerzői közül nem egy évtizedek óta kutatja a témát.  

A festészettörténeti-szellemtörténeti hangsúlyok természetes módon rendeződnek újra egy-egy kor felülvizsgálatakor, kanonizálódásakor. 

A mostani állás szerint valószínű, hogy az Európai Iskola a huszadik század első felének legjelentősebb szellemi műhelye volt Magyarországon.

(1) Pataki Gábor. Az Európai Iskola – Európában. In. Európai Iskola. Veszélyes csillagzat alatt. 1945-1948. Ferenczy Múzeumi Centrum 2024. (A továbbiakban: Katalógus)

(2) A későbbi csoportalapítók közül a francia Jacques Douchet-t és a holland Corneille-t Eppinger Weisz Margit, egy gazdag textilgyáros felesége Magyarországra is hívta, Pesten és Szentendrén dolgozhattak neki köszönhetően

(3) Noha a felszínes nézőpontból adná magát, hogy a „tradícióhoz” való kötődést politikai értelemben konzervatív beállítódásként azonosítsuk, ez hatalmas tévedés. Elég talán Hamvas azon, az életművön átvonuló esszéire utalni, amelyekben az író a tradícióban élő ember kívánatos szellemi alapállását a középben határozza meg, hangsúlyosan nem politikai értelemben. Amennyi politikai értelmezési kerete, tere a középnek ebben a kontextusban egyáltalán nyílhat, az a következőképp határozható meg: egyenlő távolságra minden világi jelenségtől, a lét/univerzum origójában lenni

(4) Az előadást Horváth Ágnes idézi. Horváth Ágnes: Az Európai Iskola szellemi hátországa. In.  Katalógus.

(5) Az OMIKE az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, amelynek égisze alatt és segítségével számtalan magyar zsidó festő dolgozhatott a két háború között

(6) A Hamvas-Lukács-vitáról lásd Hamvas: Levelek. Medio, Budapest, 2011

(7) Árvai Mária: Folklór és pszichoanalízis. In. Katalógus

(8) Idézi: Passuth Krisztina: Európai Iskola és elvont művészek. 164. oldal. In. Katalógus

(9) Idézi: Passuth Krisztina: Európai Iskola és elvont művészek. 166. oldal. In. Katalógus

(10) Hamvas Béla: Művészeti Írások I. Medio, Budapest,  167. oldal 2014

(11) uo. 168. oldal

Amikor gyerekkoromban nagyapám a hegy gyomrában élő sárkányokról mesélt, tudtam, hogy minden szava igaz. Harminc éven át szolgálta a kegyetlen fenevadakat, hogy a nagyanyám biztonságban nevelhesse a gyermekeiket, és a családnak legyen mit ennie. Később apám is felment a Tűz hegyére szerencsét próbálni, de a szörnyetegek nem voltak kegyesek hozzá. Kétéves múltam, amikor a kráterből kivezető ösvény alól lángok törtek elő, és a leomló kőtörmelék maga alá temette apámat.

Nagyapám hallgatag ember volt, amikor délben hazatért a hegyről, kicserepesedett szájjal, sebhelyes bőrén az állandó, szúrós sárkányszaggal, néma kődarabként nyúlt el a kunyhó mélyén. Napnyugta előtt ébredt, és csendesen készülődött a munkába. Ilyenkor, ha jókedvében volt, mesélt a rá váró küzdelemről, a sárkányok szokásairól és a mindent elemésztő gonosz, zöld tóról, amelyből evilági lény elevenen nem szabadulhat.

Szabadnapján elővette a bicskáját, és a zsebében titokban hazahozott sárkánykövekkel bíbelődött. Istenfejeket, csúf lényeket, gekkókat faragott ki a sárga kőből. Időnként egy-egy darabot nekünk ajándékozott, a többit – hiába néztük sóvárogva – magával vitte. Nagyanyánk szerint a turisták jó pénzt, akár két dollárt is fizetnek egy-egy darabért.

Apám halála után nagyapámra maradtunk mindannyian, anyám, a nővéreim és az újszülött öcsém. Rajongó tisztelettel néztük nagyapát, akinek, ha felegyenesedett, széles válla, acélos izmai a Kawah Ijen meredélyeit is eltakarták. Az arcát borító hegek, a karját és hátát átszelő égésnyomok valódi hőssé tették őt a szemünkben. Akkoriban már állandóan köhögött, mintha tüdeje mélyéről is a kráter vad fenevadai akarnának előtörni. 

Tizenhat éves voltam, amikor először vitt magával. Késő délután értünk a mérőállomásra, ahol a cukorgyár inspektora megvetően végigmért, majd ingerült mozdulattal intett: menjek a pokolba. Nagyapám közelebb lépett, halkan magyarázott neki.

– Te tudod, Hartomo – vont végül vállat az inspektor –, nekem mindegy. Csak szólok, hogy túl fiatal még, nem fogja bírni.

– Megígérted, hogy övé lesz a hely – mondta a nagyapám. 

A könyörgő, alázatos hangtól, amit életemben először hallottam tőle, görcsbe rándult a gyomrom, és éreztem, hogy hideg verejtéktől nyirkosodik a tarkóm. Persze tisztában voltam már sok mindennel, tudtam, hogy a mérőállomás tisztjei élet-halál urai a hegyen, hiszen ők mázsálják a kráterből odaszállított ként, hogy aztán délelőtt, a második forduló után a bányászok sebhelyes markába számolják a fizetséget. Az azonban sehogy sem fért a fejembe, hogy a sárkányokat megzabolázó, acélos izmú nagyapám előtt miért nem hunyászkodik meg ez a vékonydongájú alkalmazott, aki újra végigmért, vállat rándított, majd szó nélkül hátat fordított mindkettőnknek.

Napnyugtakor indultunk a hegyre, amikor enyhült a délutáni forróság. A meredek, három kilométeres úton szó nélkül toltuk fel a talicskákat. Nekem is jutott egy ütött-kopott darab, mivel szomszédunk, az öreg Sulaiman, aki huszonkét éve szolgálja a sárkányokat, ágynak esett két nappal előtte, munka után. Fuldokló köhögése nem csillapodott éjszaka sem, miközben a nagyapám és a többiek a bányában tették a dolgukat. Reggelre az öreg Sulaiman véreset hányt, és az egész faluban körbejárt a hír, hogy a lelke hamarosan elhagyja a test börtönét. Hosszú élete volt, negyvenhárom éves is elmúlt már. A bányászok közül egyedül a nagyapám volt idősebb nála, ötven évével igazi matuzsálemnek számított.

Egyenletes tempóban haladtunk felfelé, nem beszélgettünk, nem nézelődtünk, nem pihentünk. Éreztem, ahogy a talicska nyele dörzsöli a markom, akárhogy igazgattam is a tenyerem, sehogy sem esett kényelmes fogás rajta. Az út néhol egészen összeszűkült, a keskeny sziklaperemen éppen csak el tudtunk lavírozni egymás után.

Az alsóbb szakaszon, a vulkán derekáig a jól ismert őserdő borítja a meredek hegyoldalt, de feljebb ritkul a dzsungel, és a tüskés cserje közül egyre gyakrabban bukkan elő az Ijen vörösesszürke sziklateste. Az ösvény szinte végig a keleti oldalon húzódik, így felfelé árnyékban vezetett az utunk, csak a kráter pereméhez érve pillantottuk meg a lebukó napot. A sárkányok lehelete azonban már jóval előtte megcsapta az orrunk; a nagyapám bőréből áradó szúrós kénszag az egyik kanyarban olyan erővel tört ránk, hogy könnybe lábadt a szemem. A turisták rendszerint itt veszik fel először a gázmaszkot, amit az alsó pihenőben bérelnek a helyi vállalkozóktól.

A fennsík kopáran áll, néhány üszkös fadarab mutatja csak, hogy időnként még itt fent, a sárkányok földjén is megered az élet. A kráter peremétől kanyargós ösvény vezet le a mélybe, ezt használjuk mi is, és a gázmaszkos turisták, akik drága fényképezőgépekkel érkeznek, és úgy járkálnak köztünk, mintha egzotikus állatok volnánk. Fotózzák a repedésekből feltörő lángokat, a kénlepárlót, ahol az olvadt sárkányokádék sárga kővé szilárdul, borzadozva figyelik, amint csákányainkkal szállítható méretűvé aprítjuk a követ, majd kosarainkat vállunkra véve elindulunk felfelé a meredek sziklaösvényen.

– Ne pakold úgy tele! – fogta meg karomat a nagyapám, de én nem hallgattam rá. Bizonyítani akartam, ma már nem is tudom, kinek. Neki, az inspektornak vagy a rég halott apámnak? Arra emlékszem, hogy a harmadik lépés után már tudtam, hogy nagyapának igaza volt, és nem lett volna szabad az utolsó követ is kosárba tennem, de nem akartam megállni. A tüdőm égett, bőröm a kráterben töltött órák alatt olyan pikkelyessé vált, mint a sárkányok bőre, inaim és izmaim lüktetve feszültek a kosár súlya alatt. Észleltem, hogy kamerák irányulnak rám és szánakozó arcú turisták figyelik, ahogy imbolygó, mégis eltökélt léptekkel haladok felfelé, ahol a talicskákat hagytuk. 

– Nem szabad megállni! – mormoltam magamban, mert éreztem, hogy ha megszűnik a folyamatos mozgás, többé nem lesz erőm újra lendületbe hozni a végtagjaimat.

Két óra múlva értünk le a gyűjtőállomásra, ahol lemérték a kosaram tartalmát. Hetven kiló, jóval gyengébb az átlagnál, de elsőre állítólag nem is olyan rossz. Az inspektor mogorván végigmért, majd közölte, hogy másnap is mehetek. Nagyapám még egyet fordult, ő csak pirkadatkor fog hazatérni, engem azonban elhagyott az erőm, támolyogva tértem vissza a faluba. Azt hittem, a kimerültségtől azonnal álomba merülök, de sajgó izmaim, fájdalmasan lüktető tüdőm és égő szemeim hajnalig nem hagytak elszenderedni. 

Másnap megtörten ébredtem, mégis különös elszántságot éreztem. A sárkányok visszahívnak, és én megmutatom, hogy olyan erős leszek, mint nagyapám. A szomszédunk, Ramelan, aki egy teherhajón húzott le két évet, és megtanult angolul, azt állítja, hogy ma már csak az ostobák állnak a sárkányok szolgálatába.

– A bestiák elszívják az erőd, kiégetik a beled és megperzselik a lelked – magyarázta. – Mindenki meghal, aki őket szolgálja. Tanulj meg angolul, és legyél kísérő!

A Kawah Ijen sok turistát vonz, és az utóbbi évek balesetei miatt a hatóságok elrendelték, hogy a külföldiek csak kísérővel mehetnek fel a hegyre. Ramelan volt az első, aki csoportokat vállalt. Szerzett pár gázmaszkot, amit bérbe ad, aztán a talicskával lavírozó bányászok mellett feltereli az embereket a hegyre, tört angolsággal magyaráz nekik, mutogatja a kénbányában dolgozó földijeit, és egyetlen este többet keres, mint a nagyapám egész héten.

– Ramelan áruló. Pénzért mutogatja a sárkányok birodalmát. Ne beszélgess vele! – mondta nagyapa, és én megfogadtam a tanácsát. 

Három éve vettem át nagyapám helyét a bányában. Vállaim megedződtek, combom, karom acélosan izmos. Tartásom görnyedt, de a csontjaimba ivódott állandó fájdalmat már észre sem veszem. A fogaimról az első év után kezdett leoldódni a zománc, de ha szerencsém van, még nyolc-tíz évig használhatom a fogsorom. Jól keresek, napi két fordulóval, körönként nyolcvanöt-kilencven kiló kénkővel számolva napi tizenkét-tizenhárom dollár is összejön. Tavaly az öcsém is munkába állt, így már csak anyámat, nagyanyámat és az egyik nővéremet kell eltartanom. Szeretnék hamarosan én is megnősülni, húsz éves leszek, már bőven benne vagyok a korban. 

Állítólag jól vág az eszem, talán sikerül annyit megtanulnom angolul, hogy én is átállhassak a vezetők közé. Gázmaszkra gyűjtök, amit naponta bérbe adhatok a turistáknak, tanulom a szükséges kifejezéseket, hogy meg tudjam magam értetni velük. Ramelan fia, Prama a barátom. Két éve ő is a turista bizniszből él, naponta tanít nekem egy-egy új szót. Azt mondja, ha így haladok, egy év múlva elég lesz a tudásom, hogy letegyem a csákányt. Anyám haragszik és félt. „A sárkányok bosszút állnak az árulókon” – mondja. De én még pirkadat után is, amikor a második fordulóval araszolok felfelé az ösvényen, angol szavakat mormolok magamban. Ma két új mondatot tanultam, amit addig fogok ismételni, amíg teljesül az álmom. „Fuck the dragons. I don’t wanna die.”

A nevem Atmajaya, az Élet dicsősége.

Hogyan, mikor kerültél Óbudára?

Amikor hatéves lettem, egy kis mérnök-lakótelep épült a Kiscelli-kastély fölött. Előtte Zuglóban laktunk, szemben a Filmgyárral. Augusztus végén költöztünk ide, és szeptember 1-jén első osztályba mentem. Anyukám, aki pedagógus volt, nem gondolta túl a beiratkozást: amikor megérkeztünk, megkérdezte, hogy melyik a legjobb iskola a környéken, mondták neki, hogy a Kolosy téren az Újlaki. Bement, hogy szeretné beíratni Juditkát, mire mondták neki, hogy „Ne vicceljen már! Nincsen hely, tessék szépen menni a körzetes iskolába.” Így lettem Kiscellis. És onnantól kezdve egészen a nyolcadikig minden nap szépen legyalogoltunk a hegyről, aztán tanítás végén visszagyalogoltunk. Nem is tudom, hány éves voltam, amikor először mentem villamossal. Mert nem volt rá szükség.

Milyen volt akkoriban Óbuda?

Ahol az angol iskola van most, a kastély mögött, ott volt a világ legjobb szánkópályája. Minden ősszel társadalmi munkában összeálltak az apukák, Feri bácsi előhozta a kis traktort, lekaszáltuk a derékig érő gazt, egészen a kastélyig, mondjuk száz méter szélességben, a gyerekek gereblyéztek, aztán amikor leesett az első hó, megtelt a hegy. És anyámnak nem is volt gondja, mi pont a fölötte lévő házban laktunk, csak kinézett a konyhaablakon és látta, mit csinálunk. Akkoriban még nagy havak voltak, minden délután kint voltunk. Csodálatos volt itt felnőni, nagyon szerettem.

Jártunk sokat kirándulni, van is egy olyan, tenyérnyi méretű kövünk a Mátyás-hegy tetejéről, amibe egy hatalmas nagy kagyló van belekövülve.

Nem a lenyomata, maga a kagyló. És amikor ezt megtaláltuk ott, egy családi kiránduláson, akkor megértettük, hogy hogyan működött ez az egész Pannon-tenger, hogy ezek a kövek tényleg víz alatt voltak. Úgyhogy a hegy még a földrajzzal kapcsolatos alapismereteimnek is egy tök fontos kiindulópontja volt.

Kalandok, izgalmak voltak?

Mivelhogy a szépapám a Kiscelli-kastélyban volt katonai parancsnok, meg voltam róla győződve, hogy a Kiscelli-kastély a mi családi örökségünk. Harmadik körül ezt el is magyaráztam az osztálytársaimnak, akik némi kétkedéssel fogadták ezt. De engem nem lehetett kizökkenteni, kérdeztem tőlük, hogy „Tudjátok-e, hogy milyen föld alatti labirintusrendszer húzódik a kastély alatt? Mert én ismerem a bejáratot.” Aztán hozzátettem, hogy „Akinek van bátorsága, el lehet velem jönni, ma éjszaka bemegyünk a labirintuson át a kastélyba.” De persze senki nem mert eljönni velem egy ilyen útra…

És Te ott voltál?

Dehogy voltam, hát nem engedtek volna ki éjszaka! De a végére azért kicsit elhittem, hogy a kastély örököse vagyok, úgyhogy a mai napig egyfajta tulajdonosi szemlélettel tekintek rá. Viszont ebben az időben rendszeresen megjelentek a Kiscelli parkban különböző szatír-jellegű férfiak, akik letolt gatyával ácsorogtak, és nézelődtek. Kovács Melindával, a barátnőmmel, egy idő után már olyan sok szatírt láttunk, hogy teljesen immunisak lettünk, és társalogtunk róluk: „Szerintem ez az volt, akit a múltkor az anyukám is látott, amikor tolta a babakocsiban a kistesómat, mert ennek is bajusza volt.” Mire a barátnőm: „De nem volt bajusza! Menjünk vissza megnézni!” És visszamentünk ellenőrizni, hogy volt-e bajusza, de hál’ istennek a fickó addigra már nem volt ott.

Milyen voltál tininek?

Vad. Korábban nagyon burokban tartott gyerek voltam, akiről gondoskodtak a szülei, rendezett volt a családi életünk, nem voltak hatalmas nagy drámák, minden nyarat a Balatonon töltöttünk. Tényleg egy nagyon védett közeg volt, és amikor gimibe felvettek a Karinthyba, ami Pestlőrincen van, hirtelen elkezdtem átutazni a városon, metró meg Kőbánya-Kispest…

Ráadásul két-tannyelvű suli volt, és a nulladik év után, amikor jól megtanultunk angolul, kaptam egy féléves ösztöndíjat, kikerültem New Yorkba.

Ott jártam iskolába, és azután, hogy a brooklyni fiatalokkal bandáztam, többször átutaztam egyedül Harlemen metróval. Hazajöttem, és azt mondja az apám, hogy legyek itthon este tízre, és majd ő megmondja, hogy mit csinálhatok, és mit nem – ez értelmezhetetlen volt. Mint ahogy abból az egykori cserediák-programból mindenkinél iszonyú nagy konfliktusok voltak: egyszerűen már nem ott tartottunk, ahol a szüleink tudni szerettek volna minket. Én is nagyon hamar eljutottam oda, hogy ha nem hagyják, hogy meghozzam az önálló döntéseimet, akkor majd azt fogják hinni, hogy az van, amit ők akarnak, én meg csinálom titokban, amit nem engednek. És elindult egy spirál: ők megtiltják, én hazudok, kiszököm, szóval, nagyon hamar elfajult a helyzet.

Voltak valamilyen terveid a jövődre nézve?

Alapvetően világutazó és kalandor akartam lenni, közben meg arra vágytam, hogy sok gyerekem legyen majd, és azt azért úgy nagyjából összeraktam fejben, hogy ez a világutazó kalandor/sok gyerek, nem egy liga, tehát valószínűleg így nem fogom tudni csinálni. Az egyetemi tanulmányok terén nem voltam túl motivált, úgy voltam vele, hogy angol szakra úgyis felvesznek, aztán majd lesz valami. Közben a magyar faktos tanárom, aki látott bennem tehetséget, elkezdett győzködni, hogy jelentkezzem magyar szakra is, én meg úgy voltam, hogy dehogy jelentkezem, eddig sem tanultam sokat, most sem fogok. De ahogy a gimnazisták mindig heccelik egymást, amikor éppen le kellett adni a jelentkezési lapokat, az egyik osztálytársam, aki tudta, hogy Rózsa néni mekkora energiát tett abba, hogy engem észhez térítsen, odajött, ránézett a lapomra, amire csak az angol szak volt beírva, és azt mondta, „Na, mi van, Berg, nem merted beírni a magyart?” De ezt úgy, hogy már mentünk le a titkárságra leadni a jelentkezési lapot, mire szikrázó tekintettel kikaptam a kezéből a tollat, „De, be merem írni!”, azzal odabiggyesztettem az aljára, hogy „magyar szak”. Hát így lettem angol-magyar szakos végül az egyetemen. 

Mit írsz most?

Amióta ősszel elvállaltuk a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórum elnökségét, a gazdasági szakember és könyvkiadó barátnőmmel, Epresi Adrienn-nel együtt, azon munkálkodunk, hogy hogyan lehet nagyobb presztízsűvé tenni az Év Gyerekkönyve Díjat, hogyan tudnánk pénzt szerezni az anyagilag totálisan ellehetetlenedett szervezetnek, hogyan tudnánk jó olvasós projektet csinálni, kivel lehetne együttműködni… Annyi ilyen típusú feladat van, hogy nem volt időm írni, és ez mostanra elkezdett nagyon-nagyon frusztrálni.

Ráadásul tavaly tettem egy olyan ígéretet, hogy a könyvhétig megírom az Alma és a Drifter folytatását, aminek a kozmológia, az űrkutatás meg a kvantumfizika lesz a középpontjában.

De már most látom, hogy ezt a határidőt nem tudom tartani. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a HUBBY-elnökség, amit vállaltunk,  nagyon fontos feladat, bizonyos értelemben, ha küldetésnek talán nem is nevezném, de valami olyan társadalmi vállalás, ami tényleg arról szól, hogy valaki, aki ezt már megengedheti magának, valamit visszaad a szakmának.

Rengeteg dolog kapcsolódik az írásaidhoz: társasjátékok, színházi előadások, stb. Ezekre mennyire van rálátásod?

Semmi sem készül a hozzájárulásom, felülbírálatom vagy részvételem nélkül, de azért mindennek megvan a maga mértéke. A közelmúltban két színdarab is műsorra került, mindkettőnél sokat beszélgettem a rendezővel meg a dramaturggal, de nem én írtam a szöveget, mint anno a Magyar Színházban az első Rumininél, ahol viszont igen. De a végső áldást én adtam arra, hogy a jelen formájában mehet színpadra. Idén is készül sok minden, kilátásban van Lengemesék előadás is, lesz egy Maszat-bemutató, lehet, hogy a Cinemon Rajzfilmstúdióval is elindítunk egy új projektet. Tulajdonképpen egy egész estés rajzfilm és két különböző sorozat lehetősége is lebeg előttünk, így talán forgatókönyvet is fogok majd írni. Nagyrészt az időmtől, meg az energiáimtól függ majd.

Ott a HUBBY, ott az írói éned, azért csak van magánéleted is. Ez elég soknak tűnik…

Abszolút. És nem szeretek businessmanager lenni. Folyamatosan túlvállalom magam, és iszonyú energiáim mennek el efféle dolgokra, gondolkoztam is már, hogy talán nemet kellene mondani az ikszedik társasjátékra, mert anélkül nem engedem ki, hogy foglalkoznék vele, viszont elveszi az időt az írástól. Miközben, amikor van egy jó ötlet, egy jó projekt, akkor azt az ember nem szívesen fojtja meg, csak azért, mert nincs ideje rá. Egy kicsit abban is hiszek, hogy ami születni akar, az hadd szülessen meg, csak most már tényleg azt érzem, ha kettő lenne belőlem, akkor se biztos, hogy a végére érnék ezeknek. És egyébként volt már olyan, pont társasjátéknál, hogy részt vettem a kezdő ötletelésben, beszélgettem a társasjáték készítőjével, megnéztem az alapötletet meg a vizuális koncepciót, egyeztettem az illusztrátorral, és annyira jó irányba mutatott minden, hogy elengedtem, és nem figyeltem, milyen a végeredmény – ami igazából nem lett jó. Akkor kimondottan kínosan éreztem magam, és megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok többé.

Annak nincs is realitása, hogy valaki ezeket átvegye tőled?

Sok mindent ki lehet adni egy asszisztensnek, de mondjuk a szövegek ellenőrzését nem szívesen. Ha születik egy szöveg, mondjuk egy társasjátékban azzal kapcsolatban, hogy a játék keretein belül mit csinál Vilkó vagy Rumini, akkor szeretem én ellenőrizni. Tulajdonképpen ennél még egyszerűbb, ha én írom meg azt a rövid szöveget, hiszen a személyem a garancia arra, hogy minden tökéletesen passzol az adott szereplő világába.

Az utóbbi években rengeteget utaztál. Hogy kaptál rá?

Mindig nagyon szerettem utazni, csak a tanulmányok mellett nem volt pénzem rá. Az első gyerekem az egyetem alatt született, hirtelen jött egy hosszú korszak, amikor anyuka voltam. Utána született még három kisebb tesó is. 2017 volt az az év, amikor egyrészt a gyerekek már akkorák voltak, hogy egy hétnél akár hosszabb időre is otthon tudtam őket hagyni az apukájukkal, mert nem sínylették meg.

Másrészt nagyjából a 2010-es évek közepe felé lettem íróként annyira ismert, hogy elkezdtek a külföldön élő magyarok meghívni a saját gyerekeikhez mesélni.

És akkor hirtelen lehetőségem lett elutazni a luxemburgi magyarokhoz, meg a göteborgi magyarokhoz, meg a cambridge-i magyarokhoz, meg a bostoni magyarokhoz… Viszont a 81 könyvemmel kapcsolatos írói jelenlét, az új könyvek kitalálása, a már említett marketing, az összes merchandise termék kézben tartása, plusz a magánéletem, a gyerekek, satöbbi, elképesztő energiát visz el, ezért muszáj, hogy kikapcsoljak. Így találtam rá erre a műfajra: elutazom több hétre egy olyan helyre, ahol tényleg nem ér el senki. Amióta 15 éves koromban New Yorkban egy dél-amerikai bevándorló családnál laktam, azóta vágytam arra a kontinensre. Végül 2018-ban jutottam el először, ez volt Ecuador, aztán jött Peru, Kolumbia, Guatemala, nemrég voltam munkaügyben Mexikóban, de már van annyi rutinom, hogy kinn maradtam egy pár napig még utazgatni. És már megvannak a tervek, hogy a következő években hova szeretnék még. 

Szóval, csak utolért a „kalandorság”…

A tavalyi Guatemala-túrán az első hét végén egy dzsungelbeli barlangban jártunk, ahol víz van, tehát úszni kellett, időnként vízesésen felmászni, a lezúduló vízzel együtt valami lyukba beugrani, és mindezt egy darab indián vezetővel, egy jéghideg vizű barlangban, egy szem bikiniben, gyertyával. Szóval, én ebbe a barlangba, mint jó kalandor, bementem, és sikerült úgy kifordítani a térdemet, hogy utána több mint fél év volt, mire helyrejött. De egyrészt, a barlangból ki kellett úsznom ezzel a kifacsarodott térddel, másrészt ott voltunk a dzsungel közepén, és még két hétig tartott a túra. Tehát én még a tikali piramisokat is befáslizva, be-fájdalomcsillapítózva másztam meg, a férjemre támaszkodva, úgy, hogy a csomagomat a többiek hozták. Aztán hazajöttünk, és a János Kórházban közölték, hogy el van törve a térdem, ami egyébként nem volt igaz, de valóban olyan állapotban volt, hogy még ez is felmerült. Na, nekem ez az egész barlang ügy egy nagyon emblematikus történet. Egyrészt a saját félelmeim leküzdése miatt is: amikor a sötét barlangban beugrasz a vízesés aljába, a 15 fokos vízbe, mert az indián vezető azt mondja, hogy ott lesz egy lyuk, és nem lesz baj, az engem komoly félelmekkel tölt el, amiknek a leküzdése nagyon fontos számomra. Merthogy mindenki azt gondolja, hogy milyen bátor vagyok, pedig igazából nem bátor vagyok, csak le szoktam küzdeni a félelmeimet, amelyekből számos van. És ez egy szintlépés volt. A másik kérdés pedig az, hogy meddig mehetek el az idióta szintlépéseimmel úgy, hogy közben otthon várnak a gyerekeim, és ebben a barlangban akár komolyabb bajom is történhetett volna. És nyilván nem a megfelelő következtetést vontam le, hiszen most jöttem haza Venezuelából, egy minden eddiginél emberpróbálóbb kalandtúráról, ahova eleve egy csípősérüléssel utaztam…

Miben különbözik a Budapest100 a többi hasonló építészeti fesztiváltól? 

Barbara: A Budapest100 azért különleges, mert a lakókat is bevonja, és nem pusztán az épített értékek megmutatása a célja, az csak eszköz a közösségek bevonására. A program fókuszában nem kizárólag műemléki védelem alatt álló házak, hanem bármilyen épített környezeti elem áll, amely az adott év témájához kapcsolódik. Számunkra az az izgalmas, hogy ezek mögött milyen emberi történetek rejlenek. A módszertan egyszerű: a nyitott felhívásra jelentkező önkéntesek segítségével felkeressük a házakat, és meghívjuk őket, hogy a Budapest100 májusi hétvégéjén legyenek nyitva a nagyközönség számára, és az önkéntesek és lakók által szervezett különféle programok valósuljanak meg. A közösségi programokkal, az épített környezet megismerésével és a történetek megosztásával a városi izolációt próbáljuk meg oldani, és egyben a tudatosabb városhasználatot is erősíteni. A hazai nyitott házas programok között a legtöbben a Kulturális Örökség Napjaival találkozhatnak, amely ismert középületeket mutat be professzionális vezetett sétákkal, ehhez hasonló a nemzetközi Open House Network is.

A Budapest100 fókuszában a közösségépítés áll, olyan találkozások generálása szomszédok, akár vadidegenek között, akik egy ház kapcsán beszélgetni tudnak.

A Budapest100 egyszerű, de hatékony módszertanát az elmúlt években sikerrel adaptáltuk több helyszínen: az olaszországi Forlìban, a spanyolországi Plasenciában, Varasdon, Gyergyószentmiklóson, az őrmezői lakótelepen, vagy Balatonalmádiban. Utóbbit tavaly a KÉK TÁJTÉKA projektjének részeként, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében valósítottuk meg.

2011 és 2015 között az aktuális év százéves házaival foglalkoztatok, majd tematikus évek következtek, például a Nagykörút, a rakpart, a 150 éves Budapestre fókuszálva. Hogyan alakult ez?

Bíborka: Érdemes visszaugrani a kezdetekre. Az OSA Archívum a Goldberger-házban működik, az Arany János utcában, az épület 2011-ben volt százéves, és Tamási Miklós kezdeményezte, hogy ezt meg kellene ünnepelni a KÉK szakmai segítségével. Más százéves, budapesti épületek bevonásával akkor megvalósult ez a születésnap, ami annyira jól sikerült, hogy folytatták éveken át. 2016-ban az első világháború egy olyan időszakához ért el a százéves visszaemlékezés, amikor nem épült elegendő ház a program megvalósításához. Ekkor alakult először úgy, hogy tematikus éveket szervezett a Budapest100.

Barbara: Aktuális témákat keresünk. A Nagykörutat sem véletlenül választottuk 2016-ban. Akkor nagy kérdés volt, hogy legyen-e bicikliút. Azóta van. A rakpart óriási funkcióváltáson ment át az elmúlt 150 évben, erre is kíváncsiak voltunk.

Most a hetvenes éveket vizsgáljátok, az ötvenéves házakat. Panelnosztalgiára lehet számítani?

Bíborka: Tény, hogy sok lakótelep van a házlistán, rengeteg panelépület. A hetvenes évek középpontba állításával meg tudjuk vizsgálni, hogyan beszélünk róluk, hogyan viszonyulunk hozzájuk, kontrasztba állíthatjuk azokkal az épületekkel, amelyek szintén a hetvenes években épültek, de nem házgyárak lakótelepi épületei. A tavalyi és az idei év kontrasztjából látszik, hogy a 150 éves házak lakóit –  ezek az épületek a belvárosra koncentrálódtak – , sokkal nehezebb volt megszólítani, mert nincsenek ott: külföldi lakók, albérlők tartózkodnak a hajdan volt bérlakásokban, igazán régi lakókból sajnos egyre kevesebb van. Idén lehetőség lesz a tervezőkkel, az első beköltöző lakókkal kapcsolatot teremteni, megvizsgálni, hogy az elmúlt ötven évben a koncepciók hogyan értek be, megvalósultak-e.

Barbara: Sok diskurzus folyik a háború utáni építészetről, amiből lehet tudni: egy ellentmondásos időszak, történelmi stigma van rajta, sokan csúnyának és értéktelennek, pusztán egy traumatikus korszak fizikai lenyomatainak tartják a szocializmusban épült házakat. Pedig a ’60–70–80-as évek a késő modern innovatív, izgalmas építészeti gondolatokkal teli időszaka volt, sokfajta lakásformával. A gazdasági környezet és a hatalmi struktúra következtében a megvalósulás hagyott kívánnivalót maga után, de ezt nem lehet egyszerűen a tervezőknek felróni. A korszak épületei sok esetben párhuzamot mutatnak a vasfüggönyön túli társaikkal, sőt kezdetben még a panel is részben nyugatról jött: egyszerre indult el a dán és a szovjet technológián alapuló házgyár, és a hatalmon múlott, hogy végül utóbbit kellett továbbvinni. A szűk lehetőségek között az építészek a két világháború közötti modernista gondolatokat igyekeztek alkalmazni, a minőségi lakhatás volt a cél, hogy kis területen belül minden rendelkezésre álljon a kényelmes élethez.

Bíborka: Ezek a gondolatok jól illeszkednek a később kialakult, de ma is aktuális 15 perces város koncepciójához, ahol rövid sétatávolságon belül elérhetők a mindennapi élethez kapcsolódó helyszínek és szolgáltatások.

Elképesztő tempóban épültek fel a panelházak, és közben volt arra törekvés, hogy a környezet, ami kialakul bennük és közöttük – beltéren és kültéren – élhető legyen.

Barbara: Mi arra is kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik a házakkal és környezetükkel mostanában: hogyan változtatja meg a látványukat a panelprogram színes szigetelése, vagy épp hogyan alakul a benne lakók élete. A közterek sivárnak tűnnek a régi fotókon – mára megnőttek a fák, élhető környezetet biztosítva. Az évtizedek alatt megújultak a játszóterek, vagy például      létrehoztak kutyafuttatókat.

Hogyan alakult idén a házlista kialakítása?

Barbara: Kovács Dániel, Branczik Márta és Hartmann Gergely hosszú ideje foglalkoznak                a késő modern építészet kutatásával, így az ő listáik alapján indultunk el, és hoztuk létre a miénket, sok olyan épülettel és lakóteleppel is kiegészítve, amelyek a Budapest100 közösségi fókuszát erősítik. Dani a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársa, három évvel ezelőtt a velencei építészeti biennálén ő volt a magyar pavilon kurátora, ahol az Othernity nevű projektben is modern épületekkel foglalkoztak. Márta a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában dolgozik, ő volt a kurátora az óbudai kísérleti lakótelepről szóló kiállításnak (Korszerű lakás, az óbudai kísérlet, 1960), Gergőnek pedig a győri modern épületek, a GyőriTerv nevű tervezővállalat munkássága a szakterülete. Rajtuk kívül Balla Regina építészt vontuk be a kutató önkéntesek koordinálásába, a kutatások vezetésébe: ő az 1954 után épült nagy budapesti lakótelepek történetével és urbanisztikai vonatkozásával, fejlesztési lehetőségeivel foglalkozott a doktorijában.

Bíborka: Egyébként a lehetőség, hogy „csatlakozz a Budapest100 csapatához”, mindig nyitva áll a honlap felületén – nem szoktunk elutasítók lenni a házlistán nem szereplő magán- és középületekkel, igyekszünk közös pontot találni. Idén ez különösen igaz a korszak feldolgozatlansága miatt, mert nem is volt esélyünk minden címet felgyűjteni.

Hogyan alakul egy adott év munkafolyamata a Ti részetekről?

Bíborka: Néhány hónapon keresztül a Budapest100 csapatával dolgozunk, ami 10–12 fő. Szeptemberben kezdődik a háttérmunka, amikor előkészítési folyamatok zajlanak a csapattal. Az első nagy nyilvánosság elé lépés december elején történik: bejelentjük az az évi témát, majd elkezdődik az önkéntesek jelentkezése több feladatkörre: fotós, kutató, programszervező, sétavezető. Az önkénteseket és a lakókat segítjük abban, hogy májusra közösen meg tudják szervezni a programokat, és összeálljon egy városi fesztivál, amikor együtt tudjuk ünnepelni az aktuális tematikához kapcsolódó épületeket.

Hogyan alakul az önkéntesek toborzása és képzése?

Barbara: Évente 150–200 önkéntesünk van, sokan többszöri alkalommal is visszatérnek hozzánk. Eleinte szájról szájra terjedt a csatlakozás lehetősége, most már nyílt felhívással élünk. Több éves folyamattal érleltük ki a mostani önkénteseket érintő mentorálási programunkat, de folyamatosan alakítunk rajta az igényeknek megfelelően, például kérdőív segítségével.

Bíborka: Minden feladatkörre szervezünk tematikus workshopokat. A fotósok portfóliót bővíthetnek, a kutatók egy teljes kutatói folyamatot végigvihetnek, sokan ekkor járnak először levéltárban, írnak hosszabb összefüggő épülettörténeti szöveget.

Mi mentorként kísérjük végig a folyamatot. Azt reméljük, az önkéntesek plusz tudással és élménnyel lesznek többek, amit később is használnak.

Barbara: Tudatosan alakítjuk tehát a folyamatot, programszervezési, kommunikációs tippeket adunk. Sok olyan visszajelzést kapunk, hogy tudást, közösségi érzést jelent a programban részt venni, hogy egy csapat részének érzik magukat az önkénteseink. Ez egy szívesség- közösség, amiben az az együttműködés alapja, hogy mindenki beleteszi, amit önként, örömmel fel tud ajánlani a közös cél érdekében. Egy szomszédsági közösség kialakításában is tud segítség lenni a Budapest100. Arra buzdítjuk az önkénteseket, hogy olyan programot hozzanak létre, amit meg tudnak valósítani a saját erőforrásaikból.

Ez a lakókra és a vendégművészekre is vonatkozik?

Barbara: Tisztán kommunikáljuk, hogy nem tudunk fizetni a vendégművészeknek, itt is a közösség építése a cél: meg lehet hívni a barátaidat zenélni, a lényeg, hogy közös, örömteli felajánlás legyen, senkitől sem várjuk el, hogy ingyen dolgozzon. Az önkéntesség az egy önkéntes felajánlás, ami nem jár anyagi ellenszolgáltatással, van viszont közösségépítő hatása. A lakók közül pedig sokan személyes programokkal készülnek: valaki bemutatja a gyufásdoboz-gyűjteményét, az operaénekes áriát énekel – bármi lehetséges, amit a helyiek őszintén meg tudnak mutatni.

Térjünk rá az óbudai vonatkozásokra. A hetvenes évek nagy lakótelep-építkezési időszaka miatt a harmadik kerület sok tétellel szerepel a 2024-es házlistán. De például a százéves gázgyári lakótelep már 2013-ban felkerült a programpontjaitok közé.

Barbara: Az 1910-es évek elején jócskán volt építkezés Óbudán is, ahogy terjedt a város. Amikor tavaly úgy döntöttünk a városegyesítés kapcsán, hogy a 150 éves házakat szeretnénk meghívni, a házlista összeállításakor, a kutatások során az derült ki, ami nem meglepő, hogy majdnem kizárólag pesti épületeink voltak, és csupán hat budai, Óbudán egyáltalán nem találtunk 1873–74-ban emelt vagy jelentősen átalakított épületet. Furcsán is éreztük magunkat, hogy Buda és Óbuda kihagyásával ünnepeljük meg a városegyesítést. Közben azt is gondoltuk, hogy ez erős edukációs eszköz arra, hogy rámutassunk: mennyire egyenlőtlenül fejlődött a város. A dualizmus időszakában Budán és Óbudán kevesebbet építkeztek, mert ezek a városrészek eddigre már „beteltek”, illetve később épültek be.

Mi a helyzet a hetvenes évekkel?

Barbara: Az óbudai városközpontban az épületek 43 százalékát tervezték szanálni a lakótelep-építkezés miatt a hatvanas évektől. Az óbudai szanálás ellentmondásos történet. Ezzel egy fontos történelmi városrészt is eltüntettek úgy, hogy az új telep nagyon sokaknak kínált modern, komfortos lakhatást. Óbuda történelmében ez a nagy változás a mai napig kihat arra, kik élnek ott. Hányan vannak, akik a korábbi épületekben is ott laktak és ma is, a lakótelepi házakban? Mi van azokkal, akik olyan házban laknak, amit nem bontottak le? Megvannak-e a régi közösség maradványai vagy már csak a közös emlékezés működik? A ’70-es években rengeteg, az óbudaihoz hasonló, megkérdőjelezhető városfejlesztési döntés született. Nem azért szeretnénk bemutatni a lakótelepeket, mert mi az építésüket egy megkérdőjelezhetetlenül értékes dolognak tartjuk, hanem mert a városi örökségünk részei, belakják őket városi közösségek, amelyek akár több százezer főből állnak saját belső közösséget alkotva, amelynek tagjai hozzájárulnak a város egészének alakulásához.

Bíborka: A folyamat sok esetben úgy nézett ki, hogy akiknek lebontották a házát, azoknak felajánlották, hogy a régimódi házaik helyett költözzenek ki, majd a lakótelepen kaptak lakást, ezzel megvolt a lehetőségük a modern lakhatásra. Ez az új körülmény alkalmazkodási képességet igényelt rengeteg új helyzethez: van olyan visszaemlékezés, hogy valaki tüzet rakott a beépített tűzhelyen. A városszövet is megváltozott. De nem lett volna hosszú távon fenntartható a régi állapot.

Barbara: A lakótelep-építésnek a hetvenes években nem csak házak estek áldozatul; a Flórián téren a római katonai tábor kapuját robbantották fel. Az az építkezés rengeteg rombolással járt a felszínen és a felszín alatt is a komoly alapozás miatt. Látszik a korszakban készült fotókról is, hogy a lebontott óbudai lakóházak közül sok eléggé romosnak számított, és közegészségügyi szempontból sem voltak korszerűek, de kétségtelen, hogy nagyon sok érték és élhető ház is odaveszett. Óbudán a lakótelep-építkezés a kísérleti lakóteleppel indult a hatvanas években. Ezek a házak nem panel technológiával épültek, legendásak a szuper elosztású lakásai, luxusméretű erkélyei. A hatvanas évek izgalmas szemléletét tükrözik, ami nem tudott tovább élni a cél miatt, hogy minél több lakás készüljön el minél gyorsabban.

Százezres nagyságrendben nem lehetett téglából építkezni, a panel pedig gyorsan készült és kisebb területen több ember számára biztosította az új életvitelt.

A mellett, hogy a Budapest100 lebonyolítása során a folyamat a fontos, dokumentáljátok-e maradandó formában a kutatási eredményeket?

Barbara, Bíborka: A program eredményeként a honlapunkon a házakról fotódokumentáció és házadatlap jön létre a kutatások eredményeivel, ami egy hagyományos építészeti áttekintésen túl épülettörténeti adalékokkal egészül ki. Tehát a mellett, hogy a házak alap információit, az építés évét, az építtető, a tervező nevét, a ház történetét dokumentálják az önkéntesek az összes      megnyitott ház kapcsán, kutatóinkat arra biztatjuk, hogy a néhai lakók emlékeit is göngyölítsék fel, és beszélgessenek a jelenlegi lakókkal, gyűjtsenek történeteket, mert egy ház atmoszféráját ez adja vissza. Ezek az anyagok egy térképes adatbázisban kereshetők, amelyen kirajzolódik, hogy Budapesten az egyes tematikák szerint hogyan rendeződnek el bizonyos házak.
Úgy gondoljuk, hogy egy régi ház nem történeti emlék, hanem velünk él – ez egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért a Kortárs Építészeti Központ foglalkozik egy sokszor történeti témákat érintő projekttel.

Gimnazista volt, amikor a pesti utcákon kitört a forradalom. Hogyan jutott el ennek a híre Óbudára?

Óbuda, mint a többi külkerület, kisváros volt még 1956-ban. Október 24-én, a forradalom másnapján, megjelentem az iskola előtt megírt, kész leckékkel, és nem értettem, hogy miért nincs tanítás. Semmiről nem tudtunk. Azok az osztálytársaim is ott lődörögtek, akik tudták, és kiröhögtek, hogy te nem tudod? Mit? Hát forradalom van! Mondom, ne hülyéskedj! A bátyád szavalt a Petőfi-szobornál. Micsoda? Harcok voltak a Rádió, meg a Parlament környékén. És akkor az egyik osztálytársam elzúgott mellettem a Bécsi úton egy nyitott teherautón, nemzeti színű zászlót lengetve. Mondom, hát itt tényleg van valami. Ez nem lehet, átlépett rajtam a történelem, elment mellettem, én kimaradtam mindenből! Valami rémlett, mert mesélték a szüleim, hogy egy bácsi, aki éjjel dolgozott, hajnalban jött haza, és mondta, hogy lövöldözések voltak Pesten, benn a városban. A szüleim persze rettenetesen fogtak, és mindenféléket kellett hazudnom, hogy hová megyek, de azért egyszer belógtam, hogy megnézzem a bátyámékat, akik a Petőfi téren laktak. Ez október 27–28-án lehetett, akkor már sétáltak az emberek az utcán, de azért még mindig volt itt-ott puskaropogás. Természetesen nagy fájdalom volt november 4-e.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, végső soron szerencse volt, hogy Óbudán érte ez a történelmi fordulat.

Utólag visszagondolva, ha 23-án este találkozom a bátyámmal, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk. Anyai ágon borzalmas erős volt bennünk ez az érzés, ez a pátosz nélküli, megalapozott hazafiság. A nagyapánk, aki malomtulajdonos volt, és osztrák-magyar nyelvterületen élt, nagyon kirakta a magyarságát, és néha olyanokat mondott, hogy azt mondták a csendőrök, na Göndöcs bácsi, akkor most egy napra kicsit bevisszük! A többi ember miatt nem hagyhatták, úgyhogy a nagyapám néha benn volt a sityin, bár a csendőrök is haverok voltak, de muszáj volt bevinni, mert a mondandójának magva nagyon is komoly volt. Egy április 4-i ünnepélyen föl kellett olvasnom a Vígszínházi csata címet viselő, nem tudom én, milyen írónak a könyvéből. Arról szólt, hogy a szovjet csapatok hősiesen harcoltak a Vígszínház környékén, csak éppen én azt is tudom, hogy szétlőtték, láttam róla képeket. Nem öltöztem ünneplőbe, és az utolsó mondatnál, hogy: „És akkor felszabadultunk!”, becsuktam a könyvet, és kívülről, séróból mondtam, olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt. Másnap behívtak az igazgatói irodába, és a kezembe nyomtak egy körlevelet, amiben az állt, hogy Sinkovits Lászlót – akkor még a családi nevemen hívtak – igazgatói megrovásban részesítem, mert hazánk felszabadulásának 12. évfordulóján nem tanulta meg a szerepét – szemét volt, mert nem kellett megtanulnom, csak fel kellett olvasnom –, és az alkalomhoz nem illő öltözékben jelent meg. És ezt végig kellett vinnem, minden osztályban nekem kellett felolvasni. Jóval később tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy az ő édesapja akkor olyan pozícióban volt, hogy beleszólhatott még emberek sorsába, és ő mentett meg attól, hogy az ország összes középiskolájából kizárjanak. Ezért!

Mindez hozzátartozik az én Óbuda-történetemhez, hogy nem vettem részt a forradalomban, mert messze laktunk, és ezzel próbáltam demonstrálni.

Meséljen egy kicsit arról, milyen volt az árpádosok élete az iskolaidő után?

Hazamentünk, gyorsan megcsináltuk a leckét, és vagy foci a grundon, vagy télen szánkózás a hegyoldalban. Micsoda ródlipályák voltak, nem volt még beépítve az óbudai hegyoldal! Volt a „kis halál”, ami a Bécsi útról ment fel, és volt a „nagy halál”, ami fent volt a Margit kórház mellett. Ott volt is nekem egyszer egy ilyen „nagy halálom”. Utáltam a vas szánkót, de egy osztálytársam rávett, menjek vele. Nem szerettem elöl ülni, mégis ott ültem. Hatalmasat estünk, egyből mentünk a Margit kórházba. A Kerék vendéglővel szembeni telek, ahol most a Kandó kollégiuma van, akkoriban teljesen üres volt. A ’20-as, ’30-as években egy régi temető volt ott, aminek az egyik gyönyörű barokkos kapuja még hosszú ideig állt a hegyoldalban. Az alatt lehetett felmenni a kis kápolnához, a Kálváriára. Akkoriban ott, a hegyoldalban, a bokrok között lehetett cikcakkban lejönni. Időfutamokat rendeztünk, egyik osztálytársunk elhozta a tornatanár papájának stopperóráját. Este, elemlámpával, fentről indultunk, el-eltűnve a bokrok között. És akkor még a Bécsi úton nem volt forgalom, de a gyerekeimet már fel kellett hordanom a Hármashatár-hegy tetejére szánkózni.

Úgy tudom, a sport később is jelentős szerepet játszott az életében.

Valóban, és ehhez a Margitsziget is hozzájárult, ami valamikor a III. kerülethez tartozott, s foglalkoztam is a történetével. Életünk egyik fontos helyszíne volt, főleg főiskolás korom után, amikor feljöttem Budapestre. Harminc évig jártam a Margitszigetre, a művész sportkörbe teniszezni. Ott volt a sportuszoda szomszédságában, s az ember nem tudta úgy lehúzni a tornacipőjét, hogy közben két világnagyságot, olimpiai legendát ne lásson, különböző korosztályokból. Ott jártak, ott jöttek-mentek, húzták fel a gatyájukat, akik már harminc évvel azelőtt olimpiai bajnokok voltak, most meg edzők. Hatalmas varázsa volt a Margitszigetnek! Volt egy remek kis oda-vissza járat, ami a Tímár utca végén indult. Később megszüntették, pedig még a háború után meg a ’70-es években is működött.

Egy korábbi beszélgetésben Helyey László mesélte (az Óbudai Anziksz olvasói a 2022. őszi számában olvashattak erről, H.A.), hogy gyakran jártak együtt III. kerületi TTVE-meccsekre.

Mi nagyon jóban vagyunk Lacival, csak az élet néha elver egymás mellől minket. Tényleg így volt, mi hoztuk fel a III. kerületet. Szegény Gelley Kornél ott lakott a közelben, még edzésre is lejárt. Egyszer eltörött a lába, mert mezítláb rúgott tizenegyeseket. Nagyon meghitt hangulata volt, és Kornélnál mindig volt egy kis vörösbor eldugva, egy kis palackban, csak mint afféle hangulati elem.

Lenn álltunk a kerítésnél, lehetőleg az ellenfél kispadja mögött, és nyomtuk a hülyébbnél hülyébb szövegeket, de csak diszkréten.

Végvári Tamás is lejárt, meg Vajdai Vili is. Kornél kezdett először hívogatni minket, és felhoztuk a csapatot, ahogy később a Budakalászt is felhoztam a másodosztályba. Ugyanazokat az érzéseket, reminiszcenciákat lehetett itt is megélni. A TTVE megszűnt valamiért, keresem és nincs, nem tudtam kinyomozni a történetet.

Az Árpád Gimnáziumból később sokan meghatározó egyéniségei lettek a magyar színjátszásnak. Voltak-e ennek előjelei a gimnáziumi években?

Alapítottunk színjátszó kört, odajárt Kőmíves Sanyi kollégám; az ő testvére, Kőmíves Bori, aki a rádió színészegyeztetője lett; Götz Béla, aki az újlaki templom fölött lakott, a Madách Színház díszlettervezője, Götz Anna színésznő papája. A Fiúk, lányok, kutyákat adtuk elő, emlékszem, de már akkor megtapasztaltam az eltiltást, mert az említett április 4-ei botrányom miatt az igazgató nem engedte bemutatni. Szó szerint emigrációba vonultunk, a Kőmíves család elintézte, hogy a Zsigmond téri iskolában eljátszhassuk a darabot, majd rehabilitáltak bennünket, és bemutathattuk végül az Árpád Gimnáziumban is.

Sokszor felmerül, vajon mi magyarázza, hogy Krúdy Gyuláról éppen szeretett Óbudáján nincs elnevezve utca.

Nem akarok senkit kritizálni, ne vegye magára se a mostani polgármester, se visszamenőleg az összes tanácselnök, de mindig tapasztaltam Óbudán az értelmiség megbecsülése terén egy kis visszahúzódást, méltánytalanságot. És ez alól a fivéremet és magamat se vonom ki. Nem kérek számon semmit a kerülettől, voltak apró kéréseink, ami nem került volna többe, mint egy aktát odébb tenni, amikor újból meghonosodtam Óbudán. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, mert nem szeretnék személy szerint senkit megbántani, nincs bennem semmi indulat, csak egy ilyen mollos szomorúság, hogy igen, van ebben valami, bizony hogy van! Nemcsak erről az egy utcáról van szó, hanem egy kicsit mindig azt éreztem, minthogyha teher lenne a mindenkori vezetésen, hogy ilyen nagy történelmi múltja van a kerületnek. Mintha azt mondanák, hogy sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tudunk kérem szépen eleget tenni ennek, mert ez egy óriási feladat. Ez több jelből, több elhanyagolt dologból is kiderült – nem csak a művészetben.

Gelléri Andor Endrét is megemlíthetjük itt talán. (Az interjú készítésének idején még nem létezett, de a közelmúltban Gelléri Andor Endre kapott egy utcát Óbudán – a szerk.)

Tizenvalahány évig a Beszterce utca 28-ban laktunk, tehát a Gelléri Andor Endréék házával szemben. Lányát, Ágnest a rádióból ismertem. Nagyon szerettem, egy időben sokat dolgoztunk együtt, de már rég nem találkoztam vele. Azt a világot, amit Gelléri megírt, kevésbé ismertem, csak a szomszédoktól, az osztálytársaim szülein keresztül, akik Óbudának az úgymond munkás közegében dolgoztak. Rápendülök én mindenre, ami érdekes meg szép, meg gyönyörűen van megírva.

Engedje meg, hogy még egy szomorú jelenségről megkérdezzem. Máig felejthetetlen, amikor a Flórián téri aluljáró múzeumi tábláit röviddel az átadást követően tönkretették…

Majdnem elsírtam magam! Valami elképesztő, máig nem értem. Van ilyen a világon, de én ezt Európában nem tapasztaltam. A lengyelek az óvárost, ami Varsóban a földdel volt egyenlő, régi dokumentumok alapján újjáépítették. Ki vannak téve a poszterek, hogy hogyan nézett ki a bombázás után, de azon egy lengyel fiatal egy karcolást sem ejtene!

Igenis pubertás ország vagyunk még mindig sok mindenben: a kutyatartásban, az autóvezetésben, a szexualitásban, a hozzáállásban pubertás az ország nagy része.

Ez olyan, mint az oktatás: mindegy, hogy a tanár mit végzett, hogy egyébként hogy rajzol, milyen erényei vannak, mennyit kerékpározott le egyben, s hogy ezért fel lehet rá nézni… Nem, mindez nagyon becsülendő, de azért lehessen rá felnézni, mert felkelti a diákjai érdeklődését valamilyen irányban!

A sok szép gyermekkori emlék ellenére egyszer csak eljött az a pillanat, amikor elköltözött Óbudáról.

Óbudáról azért jöttünk el, mert elvesztette mindazt, ami miatt szerettük. Nagyon vonzódtunk az idősebb emberekhez. Balatoni kis nyaralónkat is azért hagytuk el, mert az idősek elmentek, és nem jöttek olyan fiatalabbak, akik érdekesek lettek volna. A rákosista ’50-es évek vasárnapjain Mécs Lászlót, a papköltőt mentünk hallgatni az óbudai templomba, és vállaltuk ennek az ódiumát. Nem rejtekutakon mentünk, hanem nyíltan. Óbudán az utcán fiatal párok sétáltak gyerekkocsit tolva, öregek egymásba karolva; az emberek köszöntek egymásnak, miközben a vasárnapi ebéd illata úszott a levegőben. Utána történt, ami történt, a lakosság kicserélődött. Egy ideig még volt valami romantikája számunkra, mert a babakocsit toló házaspárok „Csókolom, Gabi néni!”-t köszöntek a feleségemnek, aki tanította őket. Ez duplán visszajött, mert Andrea lányom vezeti az Eurocenter felső részén található Aerobic stúdiót, és kik járnak hozzá? A feleségem tanítványainak a gyerekei. És üzennek, hogy csókoljuk a Gabi nénit. Ezek gyönyörű szép dolgok!

Jelenleg Budakalászon él…

Ötvenéves korában az ember már nehezen költözik, mégsem volt megrázkódtatás, mert körbenézek, és látom az összes hegyet. Fiatal koromban mindet bejártam, egy részét most is, de csak ősszel, mert rettenetes kullancsveszély van, félek tőle. Itt a Duna, a fiamnak saját építésű kílbótja van, úgyhogy ugyanúgy megy szépen tovább az élet.

Sokfelé kereste a hajdanvolt Óbudát, és azt mesélte, a közelmúltban megrázó élményben volt része, amikor egyszer csak úgy érezte, rátalált…

Valóban egyszerre volt felkavaró és lesújtó ez az élmény! Tavasszal a soproni színházban vendégszerepeltem, s egyik szabad napomon átsétáltam az Ikva patakon, majd a Balfi úton jobbra fordultam. Egy vendéglőt kerestem, amit aztán meg is találtam. Azt hittem, rosszul vagyok: az 1. számtól a 121. számig a maga teljes valójában a hajdani Óbudán voltam, de ezer százalékig! Mikor megértettem, hogy nem a tudatom csalt meg, valami mérhetetlen fájdalom és düh fogott el. Hogy soha nem derül már ki, hogy valóban szükséges volt-e elbontani egész Óbudát! Mert ugyanolyan házakat láttam ott állagóvás, felújítás alatt, és vigyáztak rá. Nem tudok már bedőlni a hazugságoknak, ilyet egész egyszerűen nem lehet csinálni!

Az óbudai kiskocsmák fontos részét képezik a kerület legendáriumának, talán személyes emlékei is lehetnek még ezekről.

Az óbudai kiskocsmákat ’48-ban mind államosították. Némelyik tulajdonos meg tudta tartani magának, ilyen volt a Kenyeres utcában a Hickmann Hörpintő, amiből ma valami francia kocsmát csináltak. Az volt a törzshelyünk. Amikor a vörös salakot lebetonozták, tudtam, hogy vége. A vörös salakot azért tudom pontosan, mert édesapámnak, amikor kerthelyiségben dolgozott, magas szárú cipőt kellett felvennie. Felcsapott hátul a salak, és állandóan tisztítani kellett a nadrágját, főleg, hogyha eső után visszatértek a vendégek. A Kerék vendéglőt Pintér vendéglőnek hívtuk, mert Pintér volt a tulajdonos neve, de hívtuk Rücskösnek is, mert kívülről rücskös a borítása. Régen ez egy tipikus vasárnapi kisvendéglő volt Óbudán, olajos padlóval, vörösréz borítású söntéssel. Át lehetett menni egy kis terembe, ami olyan volt, mint egy szoba. Ezt kérem vissza állandóan Magyarországon, aminek hagyománya van, s amit Sopron környékén meg is találtam, tehát biztos nem lehetetlen. Kollégáimmal egyszer bementem Saint-Étienne-ben egy vendéglőbe, felmentünk az emeletre, ahol volt két szoba. Majdhogynem vártam, hogy leül a tulajdonos a zongorához játszani, és körbejár a leveses tál vadidegen emberek között, minthogyha egy polgári családnál lennénk. Olyan képek voltak a falon, mint egy privát házban. Ilyesmi volt annak idején a Kerék vendéglő. Be lehetett menni kis mellékszobákba, ahol vagy biliárdoztak, vagy kártyáztak, de inkább kártyáztak, mert mindig csöndes duruzsolás szűrődött ki, és dőlt a szivarfüst. Szüleim üvegkancsóval küldtek le sörért, mikor édesanyám azt mondta, hogy öt perc múlva merem a levest. Alig értem fel a pultot. Első alkalommal, mikor lementem, apám azt mondta, hogy mondd meg a csapos bácsinak, hogy a hanzlit ne tegye bele. A hanzli a csapolásnál a tálcában összefolyt sör, amit, ha valaki nem figyelt, a kevésbé böcsületes csapos hozzálöttyintette. A csapos el volt ájulva, hogy kisfiam, te ezt honnan tudod. „Az apukám mondta, aki szintén vendéglős, úgy tessék vigyázni!” – mondtam én. Otthon elmeséltem, nagyon megdicsértek, és mindig engem küldtek. Érdekes, abba nem ittam bele, mint a már említett miseborba. A bátyámról van egy történet, hogy amikor még megvolt a vendéglőnk Kispesten, volt kerthelyisége is. Kétéves kisfiú volt akkoriban, és néha a vendégek küldték, hogy hozzon egy fröccsöt. Egyszer azt látták, hogy beleivott a fröccsbe, s jött tovább. Kérdezték, hogy miért ittál bele? Mert van ott két lépcső, le kellett mennem, és attól féltem, hogy kilötyög, válaszolta ő ártatlan tekintettel.

Ez egy családi anekdota, amit, ha a fivéremmel fröccsöztünk, mindig felemlegettünk, hogy most bezzeg nem félünk, hogy kilötyög!

Érdekes, hogy Óbudának hosszú ideje nincs állandó színháza. Színművészként és óbudaiként gondolom, hogy erről Ön is gondolkodott már…

Amikor a ’70-es évek közepén teljesen mellőztek, volt egy tervem, hogy rendszeresen rendezzünk előadásokat az Óbudai Művelődési Házban. Tartott ott előadásokat a József Attila Színház is, amikor tatarozták, és mi is próbáltunk ott egyszer. Nagyon sokan a tradicionális színházakba járnak, és nincsenek olyan színházi hagyományai a kerületnek, hogy különösebben igényelné. Most egy kicsit karakternélkülinek érzem. Nem nagyon merek nyilatkozni, mert tíz év óta nem fordulok ott meg, nem megyek ottani emberek közé, de azt hiszem, ugyanazon gondokkal küzd, mint minden olyan kerület – Újpest, Kispest –, ahová berakták, és sajnos nemcsak szó szerint, de az emberek gondolkodásába is berakták ezeket a betontömböket, és kialakult az emberekben az egymással szembeni közönyösség. Valami oknál fogva pár évvel ezelőtt a békásmegyeri lakótelep egyik épületébe kellett mennem, és komolyan mondom, féltem a liftben. Nem voltam soha a New York-i Harlemben, de olyan érzésem volt. Ugyanakkor a Vörösvári úton a cikcakk házban lakik Szokolay Ottó kollégám, a fiam keresztapja, s ott rendezettek a körülmények, teljesen tiszta, másfajta réteg is lakik ott. Régen úgy épültek a városrészek, lásd Wekerle-telep vagy Valéria-telep, hogy minden társadalmi réteg megtalálta a maga helyét. Nem megkülönböztetés ez, nincs ebben semmi káros indulat vagy nézet, hanem afelé kellene közelíteni, hogy nem mindenkit egy kalap alá vonni, mert ez hazugság, hanem hogy minden embernek lehetősége legyen az igényeit megtalálnia.

Mit gondol, milyen lesz Óbuda száz év múlva?

Óbudával kapcsolatban sok kérdőjel van bennem. Mi lesz a lakótelepek sorsa? Az épületek sorsa? Mit lehet ezzel csinálni? Ezeknek az állaga romlik, s ez nagyon sok embert érint, miközben hirdetik és vásárolják. Nem vagyok építész, nem tudom, hogy ledőlnek vagy egészségileg lesznek lakhatatlanok. És nem egy vagy két épület, hanem Óbuda városrészei! Ezért nem nagyon tudok Óbuda sorsán álmodozni. Azt remélhetjük csak, hogy szerencsésen fejlődik majd az ország, hogy a vezetés, a gazdasági helyzet stabilizálódik. De miközben fullad a Hármashatár-hegy, fullad a Mátyás-hegy, mélységesen fel vagyok háborodva. Nem akarok senkit megbántani, de olyan helyen építkeznek, hogy lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy nem korrupció van mögötte. És nem csak a máról beszélek, de az elmúlt 10-20 évről. Óbuda bontásával kapcsolatban pedig saját történeteim vannak névre szólóan, de ez nem publikus. Itt van például a Római-part. Szoktam arrafelé futni, átmegyek a csónakházakhoz. Lenn voltam a múltkor, mert megkedveltem a pétanque nevű francia golyójátékot. Olvastam az újságban, hogy a Béke csónakház után kettővel van egy Pétanque-klub, megkerestem őket, faxon elküldték a játékszabályokat, és felhívtak, hogy hol szerezhető be. Nagy öröm, amikor azt látom, hogy a kerület elhalt végtagjain megmozdul egy kisujj, és buli van, tüzet raknak, megy a verseny, gyerekek, felnőttek és öregek játszanak együtt, míg halkan fortyog a bogrács…

Ha Melis György életpályáján, személyiségén gondolkodunk, a gazdag tényanyag mellett végül megjelenik a paradoxon fogalma. Mintha mindig valami ellentétbe botlanánk, mindig más húzódna a dolgok mögött, mint amit az ember előrevetített vagy sejtett volna róla, de hát maga az életút is messze túlmutat a fantázián… 

Az eldugott tanyavidéken született hetedik fiú útra kel, és tehetsége által még az országhatáron is jóval tovább jut: a milánói Scalában ő interpretálja először Bartók örökbecsű operájának A kékszakállú herceg várának címszerepét. Ki hitte volna? A szlovák anyanyelvű fiú lesz az egyetlen Kazinczy-díjas operaénekes… Gondolnánk? És azt, hogy Melis, a köztiszteletben álló, közszeretetnek örvendő személy valójában magányos farkas volt? 

2023-ban nyílt a Magyar Állami Operaházban a Melis100 című időszaki kiállítás egy nagy korszak meghatározó alakjának tiszteletére, születésének századik évfordulóján.

A Kossuth-díjas, háromszoros Liszt-díjas művészről, az Operaház örökös tagjáról Karczag Mártonnal, az Operaház Emléktárának vezetőjével beszélgettem.

Amikor a fotókkal gazdagon illusztrált tárlat készült, Melis lassan húsz éve nincs már színpadon. Felmerül a kérdés, hogy vajon mond-e még valamit, hivatkozási pont-e még ez a név például a mai harmincas generációnak.

 „Érdekes kérdés” – mondja Karczag Márton.  “A 2000-es évek elejéig Melis György még javában játszott, miközben kortársai közül már mindenki más „kihalt” körülötte. Addigra Ilosfalvy Róbert, Déry Gabriella, Komlóssy Erzsébet, László Margit lassan eltűnt a színpadról, ő maradt. Döbbenetes utolsó előadásokat őriz az operai emlékezet, amikor a nála 30-40 évvel fiatalabbakkal még mindig ő jött be mint Tiborc. Amikor a gyerekek, akik eljöttek a kötelező Bánk bán-előadásokra szenvedni és morajlással töltötték meg a nézőteret, a Tiborc-jeleneteknél egyszeriben elhallgattak. Kijött egy bácsi, akinek a hangja már nyilván nem az a hang volt, ami évtizedekkel korábban, sőt gyakorlatilag csak elmondta a megfelelő hangmagasságban a szöveget – a nagy énekes gesztusai azonban nem változtak, s míg semmi különlegeset nem csinált, totálisan rabul ejtett mindenkit. A titka teljességgel megfejthetetlen.”

A lehető legegyszerűbb körülmények között kezdte az életet: egy szarvasi parasztcsaládba született, a Csipkár-sorról származik, s miután az iskolában tanult csak meg magyarul, mert ötéves koráig csak szlovákul szólalt meg odahaza, a legszebben beszélő, egyetlen Kazinczy-díjas operaénekesünk vált belőle. Egy lelkész figyelt fel zenei affinitására a szarvasi Újtemplom kórusában – így folytathatott magasabb fokú tanulmányokat –, Budapesten azonban a Műegyetemen kezdte meg a felsőfokú képzést és csak azután felvételizett a Zeneakadémiára. Származása akkoriban príma káderlapot jelentett számára, így az egykori tanyasi gyerek akadály nélkül bekerülhetett az intézménybe. Nem kérdés persze, hogy a tehetsége volt az igazi kredit: kivételes muzikalitás párosult a gyönyörű hanggal, és gond nélkül jutott be az Operába is, ahol szerencsés módon a Tóth Aladár-féle művészgárda, valamint egy kifinomult és hozzáértő szakmai közeg várta ösztöndíjasként. Akkoriban a fiatalokra kiemelt figyelmet fordítottak, vigyáztak rájuk, kiegyenlítetten kapták a terhelést és mégis nagyon sokat énekeltek.

Melis György kisvártatva biztos pontja lett a bariton szerepkörnek, négy évtizedes pályája során pedig közel hetven szerepet énekelt.

Händeltől Verdin át Bartókig hitelesen alakította megannyi szerző operakaraktereit, még az alkatától távol álló figurákat is. Énekesi kvalitása mellett humora és érzékenysége tette alkalmassá a legkülönfélébb szerepek interpretálására. 

„Vissza kell utalnom erre a misztikumra: teljes titok volt a személyisége – mondja Karczag Márton –, és valószínűleg magának a művészetének is ez a titok volt a nyitja. Tökéletesen ösztönös művész volt, jó kottista, jó zenész, ráadásul jó társulati tag, aki a büfében is részt vett a közösségi életben, nem volt elzárkózó, mégsem lehetett róla tudni semmit. Sztorizgatni igen, a kollégákkal időzni igen, de megnyílni soha – mintha ezen az elven működött volna. Magányos farkas volt valójában, és nem tudni, volt-e mögötte mélyebb tartalom vagy csak az ösztön és a figurák, amelyekben élt, akik mögé egy teljes életet tudott elrejteni.”

„Az is rejtély maradt, hogy igényelte-e a műveltséget, nyelveket nem nagyon beszélt, de külföldön sokszor megfordult. Világkarriert, bár esélye lett volna rá, bizonyára azért nem futott be, mert nem is akart. Az 1960-as évekre a személye idehaza intézménnyé vált” – fogalmaz Karczag Márton. Hiába énekelték a szerepkörét mások is – például Bende Zsolt és Radnai György –, a Melis-jelenség egyedi volt, amire lehetett építeni. Ezért merték például odaadni Nabuccót egy „Figaro-hangú” művésznek. Tudták, hogy Melis megoldja és izgalmas Nabucco lesz. De A sevillai borbély Figaróját ugyanezzel az egyediséggel hozta, Almaviva grófjából (Figaro házassága) pedig a sokszáz éves arisztokrata család természetes nemessége áradt. 

„Egy szerepet általában néhány érzelemből épít fel az ember – fejtegeti Márton –, a kérdés, hogy tudod-e közvetíteni. Melis azonban nemcsak azért volt ennek a mestere, mert Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, a műfaj két rendező-ikonja megtanította őt kosztümöt viselni, hanem mert ezek az emberek átgyúrták őt a szerepekre. Pontosan tudták, hogy gyúrható, látták, hogy minden megvan benne, ami az operaszínpadra kell, dolgoztak vele és Melis nem állt ellen. Ebben az időszakban komoly műhelymunka zajlott az Operában, és ebben a műhelyben szenvedéllyel csiszolták még a legapróbb részleteket is. Nem beszélve arról, hogy az énekesek teljesen más attitűddel léteztek ebben a közegben. Az a generáció egészen más élményvilágból tudott meríteni, mint a mai, ha a Bohéméletben azt mondták, fázunk, akkor tudták, miről beszélnek. Ők még fáztak az életük során. Melisnél ezekre az alapokra épültek az egyéb kvalitások, például, hogy nagyon tudott a szavakkal játszani. A végeredményből fakadóan pedig rettentően lehetett őt szeretni a színpadon. Megnyerő személyiség volt, akit nem lehetett nem észrevenni. Imádni lehetett, a negatív szerepeiben pedig gyűlölni.”

A kollektív operai emlékezet szerint Melis György sokat tett a megbecsüléséért. Felkészülés és előadás tekintetében maximalista volt.

Olyan nem volt, hogy az első próbára készületlenül érkezzen, az sem fordulhatott elő, hogy ne makulátlanul énekeljen, hogy bármelyik próbán ne tudjon mindent.

A színházért élt, a magánélet számára tökéletesen másodlagos volt. Az ő generációja még évi 80 előadást prezentált a színházban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hetente két-három alkalommal énekelt, de nem ugyanazt, mint ahogyan manapság összeáll a műsorrend, hanem különféléket, egy-két naponta mást. Ez azt jelenti, hogy az agyában az a 60-70 féle főszerep hibátlanul előhívható állapotban volt mindig, ami a beugrásra is alkalmassá tette. Bármelyik nap előállhatott egy váratlan fordulat, betegség, berekedés – ha valaki lemondta az esti előadást, akkor Melis ugrott. Nem volt még mobiltelefon, olykor vonalas sem, a beugróért küldtek egy taxit és vitték a színházba. 

Elgondolkodtató és bizonyára reális feltevés, hogy Melis összes alakítása közül, akik még rendelkeznek személyes élményekkel róla, sokan mást és mást mondanának emlékezetesnek. Egyszerre volt hiteles Don Pasquale, Posa márki és Jago, Don Giovanni és Falstaff. Kékszakállú hercege újabb misztikum…

„Elképesztően érdekes, hogy valaki lírai baritonként megcsinálja a Kékszakállút, hogy Székely Mihály és Faragó András emblematikus, férfias interpretációja után Melissel érkezik egy sokkal puhább, titokzatosabb, megfoghatatlanabb, sértettebb bartóki figura. Ne felejtsük el, hogy a Kékszakállú akkoriban „nemzeti valuta” volt, nemcsak a művel turnézott rengeteget az Operaház társulata, de a szerepeket éneklő művészek ettől függetlenül is utaztak” – fejti ki Karczag Márton. A Székely Mihály–Palánkay Klára páros vitte nemzetközi porondra a zenedrámát, de Melis György idejében még mindig kuriózum volt, így 1971-től legalább húsz éven át maga is bejárhatta a fél világot a szereppel. Juditjai Szőnyi Olga, Kasza Katalin és Mészöly Katalin voltak.

Számtalanszor lépett színpadra Olaszországban, Angliában, Amerikában, Kanadában, Brazíliában és Ausztráliában. Külföldre látogatóba járt, otthona tulajdonképpen az Opera volt, Szarvast elhagyta, nyugalmat pedig Óbudán talált. Fákkal körülölelt Mátyás-hegyi házában öregedett meg, és ez az öregség talán megelégedettségben telt. Már pályája delelőjén számos díjjal jutalmazták: 1962-ben Kossuth-díjat kapott, a Liszt Ferenc-díjat három alkalommal is odaítélték neki, 1959-ben érdemes, majd 1967-ben kiváló művész lett, 1989-től a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Óbuda-Békásmegyer díszpolgárai közé is beválasztották, 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Csillagos Középkeresztjét. Ő maga a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesek elismerésére alapította saját díját, a Melis György-emlékplakettet 1988-ban.

Siker és magány… Hogy meglelte-e ebben a teljességet a korszakos bariton? Nem tudjuk.

(A nyitóképen a Magyar Rádió 1-es stúdiója, középen Melis György és Házy Erzsébet operaénekesek – 1964.)

Az Óbudai Társaskörben

„1978. október 21-én, a Krúdy centenárium évében monstre Krúdy-emléknapot és kiállítást tartottak a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Óbudai Könyvbarát Kör együttműködésében. Előadóként népszerű és fiatal színészek, Bencze Ilona, Agárdy Gábor és Benedek Miklós léptek fel” – olvasható Benedek Miklós első jegyzett óbudai Kiskorona utcai fellépéséről, Varga Luca átfogó, a Frankel Leó Művelődési Ház időszakot felidéző tanulmányában. A Társaskör archívumából kiderül, hogy számos fellépés követte ezt: 1988. október 15-én a Magyar Rádió Karinthy Színpada nyilvános felvételén működött közre, majd közel  egy évtized múlva, 1996. november 22-én A szecesszió az irodalomban és a zenében című előadáson, amely egy kétnapos programsorozat része volt. 2007-ben egy egyszemélyes pódiumelőadáson láthatta a közönség, a beszédes A Benedek címmel, ami ismét a Magyar Rádió Karinthy Színpadának jóvoltából került Óbudára, és ez is Kaposy Miklós szerkesztésében-rendezésében, ahogyan 1988-ban is. „A mindig elegáns, szarkasztikus humorú művésztől ezen az esten sok érdekes részletet tudhatunk meg a színészmesterség műhelytitkairól, a film- és tévéforgatásokról, külföldi vendégjátékokról és a budapesti éjszakában tett gyakori kirándulásairól” – szólt a címlap összefoglalója. Az újabb évtized már két színházi estét hozott közreműködésével a Kiskorona utcai árnyas udvarra. 2018 nyarán Szabó Máté rendezésében egy kortárs brit darab férfi főszerepét játszotta Ullmann Mónika mellett (Simon Stephens: Heisenberg, az Orlai Produkciós Iroda előadása), majd 2019 nyarán Fesztbaum Béla állított össze egy a régi pesti kabarét megidéző estet Café Mennyország címmel, amelyben Benedek Miklós is színpadra lépett. Ezekről az estekről, előadásokról az Óbudai Társaskör saját archívumában az előadások színlapjait, a kritikák, a visszhang újságkivágatait őrzi, mozgóképes felvételeket sajnos nem.  

Café Mennyország

Azért, hogy mégis autentikus képet kapjunk, Fesztbaum Béla színművész, ennek az estnek szerkesztő-rendezője és egyben szereplője segített felidézni a Café Mennyország keletkezését, természetét és Benedek Miklós jelenlétét 2019 nyárestjein. Harsányi Mária, a Társaskör akkori igazgatója kérte fel egy kabaréest megrendezésére. A kabarétréfákból, dalokból, párjelenetekből álló műsorban a fellépők több szerepet játszottak: Benedek Miklós, Pápai Erika, Kerekes József és Fesztbaum Béla alkotta az alkalmi társulatot. A Vígszínházban, ahol Benedek soha nem volt társulati tag, de amelynek stílusához és játékhagyományához zsigerileg vonzódott, ők ketten Fesztbaum Bélával akkor már tíz éve játszották együtt Molnár Ferenc Játék a kastélybanja híres szerzőpárosát, Turait és Gált. A játékstílusról, színpadi tempóról, dikcióról és poentírozásról ugyanazt gondolták.

Örömjátékként vettek részt a Marton László rendezte sikeres előadásban, amely jó ízléssel adja vissza a molnári szellemiséget, és amely százhetven előadást ért meg eddig.

Tudták egymásról, hogy azonos az érdeklődési körük. Sokat jelentett így a rendezőnek, hogy Benedek Miklós elfogadta a felkérést, és hagyta magát instruálni. „Betegségének jelei már mutatkoztak, de csodálatosan bepróbálta a jeleneteket, és tudott menni a szabadtéri, zenekaros feladatokkal. Az előadás emblematikus pontja volt, amikor Miklós egy Gábor Andor-monológot mondott el a síelésről, a téli sportokról, ami valójában saját életéről és művészetéről szólt önvallomásként, hogy vajon képes-e a nagy távot megugrani. Majd elénekelte Az ember egy léha című számot, amely érvényesen és szépen szólt a társaskör kertjében, és amit a közönség vastapssal és szeretettel fogadott.” Habár szó volt róla, hogy 2020 nyarán újra előveszik a Café Mennyországot, a Covid-járvány és a Benedek Miklós életében bekövetkezett tragédia miatt ez elmaradt. 2021 nyarán a Terézvárosi Nyáron adtak elő egy harmincperces keresztmetszetet a műsorból. Megkockáztatható az a kijelentés, hogy ebben a műfajban, amit annyira szeretett és amiben ennyire szerették, ekkor lépett fel utoljára.

Budapest Orfeum

A műfaji közelség miatt talán kihagyhatatlan, hogy e legendás előadás szóba kerüljön e kaleidoszkópszerű mozaikban. A Budapest Orfeum. 1907–1945 – egy korszak dalok, versek, jelenetek tükrében Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László trio-performansza 1979 és 1990 között háromszáznál többször futott. Kuplék, dalok, újsághírek, kabarétréfák hangzottak el előadássá szerkesztve. A XX. század első felének kataklizmákkal teli magyar történelmét villantották fel megrendítő erővel, és egy árnyalattal komorabb színt rajzoltak fel annál, mint amire az orfeum szó hallatán gondolnánk.  Az előadás létrejöttében Orosz István zongoristának is vitathatatlan érdeme van, aki korán bekövetkezett haláláig zenészként volt része az előadásnak. A színházi hangulatot ugyanis élő zenével teremtették meg. Az egy estére készült, sokéves előtanulmányon alapuló, Benedek Miklós kezdeményezésére összeállított előadás (1979. december 19. Fészek Klub) egy évtizedig levehetetlen volt a Nemzeti Színház, majd a Katona József Színház műsoráról. Feszes tempója, egybeforrottsága, a letűnt polgári színjátszás és kabaréhagyomány átütő jellege kivételesen nagyot szólt a nyolcvanas években. Több felvétel készült róla, amely ma is könnyen hozzáférhető, kiadták hanglemezen is.

Akik ma nézik meg vagy hallgatják meg, a szikrázó tehetséget érzékelik, a dallamokat ugyanúgy nem tudják a fülükből kitörölni, a színészegyéniségek magukkal ragadják őket.

A színészeket újra és újra megkérdezték, hogy mondják el, mi a titok. Nem tudtak rá igazán válaszolni. Viszont azok, akik élőben látták, nem tudnak kitérni a magnetikus hatás elől. Sándor L. István átfogó, a műsort elemeire bontó, a kritikai hagyományt feldolgozó több mint harminc oldalas színháztörténeti tanulmányt írt az előadásról.  Ferencz Győző Szép kis társadalom címmel írt 2019-es emlékezése a litera.hu-n, vagy Szigethy Gábor esszéje a Kortárs 2015 márciusi számban átélhetően adja át a primer nézői élményeket.

Karakterrajz

Benedek Miklós magáénak érezte a pesti kabaré világát, édesapja, Benedek Tibor e műfaj kimagasló tudású színésze volt, akit rajongásig szeretett, és akire mindig hasonlítani is akart. Öngyilkosságát soha nem tudta feldolgozni. Művelte és tanította is két színészosztályának a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a műfaj sajátosságait. Kimagasló intelligenciája, egyedi stílusa, drámai ereje korszakos színésszé tette, amit tudott a közönség és ő maga is. Ez magától értetődő volt. Ő tényleg azok közé a színművészek közé tartozik, akit anélkül is be tud azonosítani egy magyar néző, hogy akár csak egyszer is látta volna színpadon.  

A nagy színészdíjakat mind megkapta, a Kossuth-díj után tagja lett a Halhatatlanok Társulatának is (Szinetár Miklós, volt osztályfőnöke adta át a díjat). Majd 2023 szeptemberében a 2000 óta létező különleges társaság, a Nemzet Színészei maguk közé választották. A feltételeknek Benedek Miklós maradéktalanul megfelelt.

Interjú-beszélgetések: az utolsó nagy szerep

Az elmúlt években a külső körülmények miatt nem tudott már annyit színpadra lépni, mint amennyit szeretett volna, de például Aldo Nicolaj Hárman a padon című előadásában a 6SZÍN-ben Göttinger Pál rendezésében, vagy Spiró György Az imposztorjának Bogusławskijaként, a nagy színészegyéniségként a József Attila Színházban (rendezte: Bagó Bertalan) új szereptanulásokkal is fellépett. A Játék a kastélyban Turaijaként is látható volt a Vígszínházban.  S habár ritkábban tudott színpadra lépni, az utolsó pillanatig kapcsolatban maradt a közönséggel, számos kétszemélyes beszélgetőműsor vendége volt. Őszintén beszélt pályájáról és magánéletéről is, de végig megtartotta a távolságot e két világ között. Ezekből a beszélgetésekből kirajzolódott a szakma iránti elkötelezettsége, színházi ízlése, humora, zárkózott személyisége, intellektusa, a legélénkebben emlékeiben megmaradt színházi és tévéjáték-szerepei és szakmai sérelmei is. A Katona József Színházban töltött idejéből a Székely Gábor rendezte Füst Milán-darab, a Catullus sokszor szóba került. A Szacsvay Lászlóhoz fűződő, életre szóló barátságról mindig meleg szavakkal mesélt. Még Csernus Imre műsorába is elment. Többször szóba került az a készülő könyv is, amelybe Albert fia kezdeményezésére vágott bele.

Vajda Katalin készítette vele a beszélgetéseket és az ezekből megszülető memoárt, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelenik meg.

A címe egy elegáns gesztus, amely Benedek Miklós védjegyévé vált – és mint rá jellemző színészi tulajdonság ellen nagyon is tiltakozott. A könyv címe: Maradok Tisztelettel, Benedek Miklós. 

(A nyitóképen: Benedek Miklós színművész az Egyetem Színpadon, 1972. Forrás – Fortepan/Kádas Tibor)

Hogyan lett Óbuda a lakóhelyed?

Úgy éreztem, hogy a belváros nem komfortos számomra és arra vágytam, hogy olyan természet vegyen körül, amely megnyugtat és kikapcsol. Ezt az élményt Csillaghegyen találtam meg. Itt van a Duna-part, a csodálatos Mocsáros dűlő, amely budapesti szinten egyedülálló, és közel a Pilis. A fiamat a Dunán tanítottam meg kavicsot kacsáztatni. Mezítláb mászkálunk a parton, és esszük a hekket. A nyár nekünk itthon is nyaralás.

Óbuda mindenre alkalmas úgy, hogy közben minden fontos dolog közel van.

A gyermekkoromban sok időt töltöttem vidéken, valószínűleg ezért erős a kötődésem a természethez.

Mióta vagy óbudai?

Már vagy harminc éve. Próbálkoztam más hellyel is, például laktam egy kis ideig a Várban, de hiányzott a Duna-part, és azt éreztem, hogy vissza kell térnünk Óbudára, mert ott van a helyünk.

Kisgyermek korod óta a színészi pályán vagy. Milyen volt gyermekként ez a világ?

Valószínűleg az volt az oka annak, hogy beleszerettem a színészi szakmába, hogy korán belekerültem. A filmes világot gyerekként nagyon másnak láttam, de az emlékeimnek biztos, hogy nincs sok közük az akkori valósághoz, ezért nem is tudok erről hitelesen beszélni. Körülöttem mindenki nagyon kedves és magas volt. Kaptam filmbeli apukát és anyukát, akik nagyon komolyan vették a szerepüket. A filmezés és a színház olyan volt nekem, mint egy játszótér, ahol szerepjátékot játszunk, csak nem Pistikével játszottam, hanem nagyszerű színészekkel, akiknek csodálatos volt az alázatuk és a türelmük. Eközben megszerettem ezt a világot.

A tánc sokáig szerves része volt az életednek. Mi volt az inspirációd?

A mozgásigényem volt az inspirációm és a nagymamám, aki táncpedagógus volt. Nem gondoltam át különösebben, egyszerűen szerettem táncolni és jelentkeztem az Állami Balettintézetbe. Fel is vettek és csodálatos négy évet töltöttem ott.

A diploma után Novák Ferenc szerződtetett, ami nagyszerű időszak volt. Sokat utaztunk, bejártuk a világot.

Nagyon sokat köszönhetek a táncnak, az egy boldog időszak volt. Közben jelentkeztem a Színművészetire és felvettek.

Mi volt az oka a váltásnak? Vagy ez nem is volt igazi váltás?

Úgy gondolom, hogy a két előadói terület kiegészíti egymást. Novák Ferenc komplex összművészeti előadásokat csinált, amelyekben egyenrangú szerepet töltött be a tánc, az ének és a próza. Úgy éreztem, hogy szükségem van a jogosítványra ahhoz, hogy megszólalhassak a színpadon, még akkor is, ha már gyerekkorom óta csinálom. Szükségem volt a szakmai megerősítésre.

Korán szültél. A gyermekvállalás mennyiben befolyásolta a munkádat?

Nagyon, mivel fontos volt számomra az, hogy valós időt töltsek a gyermekemmel. Ha van komoly színészi feladatom, akkor azon folyamatosan jár az agyam, és kevés koncentráció marad a gyerekre, ezért azt gondolom, hogy döntenem kellett abban, hogy mi a fontos és mennyi feladatot vállaljak. Sok jó munkám volt, de ami kimaradt, azért nem kár, annak úgy kellett alakulnia, mert nem hiányzott az életemből. 

17 évig voltál a József Attila Színház tagja. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

A József Attila Színházban nagyon jó emberekkel találkozhattam, jól éreztem magam. Megtaláltak a jó feladatok és a szerepek. Tolerálták azt is, ha mennem kellett a gyerekért iskolába. Kölcsönös alkalmazkodás és jó együttműködés volt, de egy idő után szükségem volt új impulzusokra, arra, hogy új kollégákkal, rendezőkkel dolgozhassak. Ezért pár évig szabadúszó voltam, majd a Miskolci Nemzeti Színházba szerződtem.

Főleg vidéki színházakban játszottál egy hosszabb időszakban. Miért alakult így?

Egyrészt azért, mert arra törekedtem, hogy teljes mértékben az adott feladatra tudjak koncentrálni. Budapesten ez nehezebb. Délelőtt próba, utána rohanás a szinkronba vagy filmezni, aztán este előadás. Sokkal jobban megoszlik a figyelem. Vidéken a színész elsősorban az aktuális színházi feladattal foglalkozik. Másrészt arra vágytam, hogy megismerjek új kollégákat, akikkel csak úgy lehet találkozni, ha én megyek oda, mert fővároscentrikus ez a szakma is.

Sok helyen játszottam, és minden város, színházépület más-más közeget adott, amit jó volt megélni.

Jelenleg leginkább az Orlai-produkcióiban láthatunk.

Igen, ugyanakkor továbbra is szabadúszó vagyok. Orlai Tibornál azonban valóban újra megtaláltam azt a közeget, ahol barátokkal dolgozhatok és kötetlenül tudunk kommunikálni. Egy próbafolyamat nem csak abból áll, hogy merről kell bejönni a színpadra és merre kell kimenni. Igyekszünk minél mélyebben kibontani a szerepeket és közben olyan beszélgetések alakulnak ki, amelyek csak biztonságos közegben történhetnek meg. Ez bizalmi dolog. Úgy érzem, hogy barátokkal vagyok körülvéve. Jó úgy dolgozni, hogy az alkotó munka folyamatában az ember szabadon mondhat bármit. Nemcsak Orlai Tibinél, hanem a Loupe Színházi Társulásnál, a Rózsavölgyi Szalonban és az Art-Színtéren is ezt tudom megélni. Mostanában a kevés szereplős darabok találnak meg, amelyek nagyon intim történetek, és az nem megy mindenkivel. Értem ezt a próbafolyamatra és arra is, ahogy megszületik egy-egy fontos pillanat. Ezekben az előadásokban közel vannak a nézők, minden rezdülést érzékelnek, majdnem úgy, mintha filmet néznének. 

A Loupe Színházi Társulás is hasonló közeg?

Igen. Mindentől független az a kis társulat, amelyet Horváth János vezet. A Marczibányi Téri Művelődési Központ a befogadó helyünk. Örültem, amikor János megkeresett, mivel már láttam az Árvák című előadásukat, ami nagyon tetszett. Kényes társadalmi kérdéseket dolgoznak fel, amelyek foglalkoztatják a nézőket és minket. A Becsapódás című előadásban játszom velük, amely az improvizációink alapján jött létre.

Említenünk kell a szintén óbudai kötődésű Benedek Miklóst, aki nemrég hunyt el. Az Óbudai Társaskörben is játszottátok Miklóssal a kétszemélyes Heisenberg című darabot.

Annyira közeli az élmény, hogy nem tudok még arról beszélni, hogyan emlékszem rá. Csak úgy tudok rágondolni, hogy ő még van. Benedek Miklós nagyon régen része az életemnek. Tanított a Színművészetin, rendezett, az első főszerepemet tőle kaptam a Black Comedy-ben. A legutóbbi közös előadásunk, a kétszemélyes darabunk, a Heisenberg volt.

Mi alapján döntesz egy-egy szerep elfogadásáról? Mi a motivációd?

Azért lettem szabadúszó, hogy szabadon tudjak dönteni arról, hogy melyik szerepet vállalom el. Egy-egy hívó szó, partner, rendező vagy a karakter adja a motivációt. Úgy tudok adni és energiát felszabadítani, ha én is kapok. Ennek egyensúlyban kell lennie. Az is érdekel, hogy miért rám gondol az alkotó, amikor egy adott szereppel megkeres.

Az mindig jó tükör, mivel így megtudom, hogy miközben valamit közvetítek magamról, mit is látnak rólam a külső szemlélők. Ettől egy kicsit közelebb kerülök magamhoz.

Önismereti folyamat?

Igen, ami egyre fontosabb a számomra. Tudnom kell, hogy mire van szükségem és mi tesz engem boldoggá.

Főleg jelenkori történetekben szerepelsz. Milyen a viszonyulásod a kortárs darabokhoz?

Nagyon szeretem, mert jó foglalkozni az emberek aktuális problémáival, mivel azonnal magukénak érzik. Több néző akár sorsközösséget is érezhet egy-egy karakterrel vagy helyzettel. Ide tartozik az is, hogy a COVID mindenki életében fordulópont volt, bennem is sok változás történt. Fontos a színház társadalmi szerepe, de én szeretem azt is, amikor elrepítjük a nézőket a mindennapi gondoktól egy-egy történettel. Az a jó, ha mind a két cél jelen van a színpadon. Jó, ha nevetnek a nézők, teljesen kikapcsolnak.

A Belvárosi Színházban nemrég bemutatott Kerékgyártó István-darab, a kortárs Skorpió is ebbe a kategóriába tartozik?

Igen. Ez alapvetően Mészáros Máté jutalomjátéka, de nekünk, a többi szereplőnek is nagy a felelősségünk abban, hogy a kevesebb színpadi jelenléttel hogyan támasztjuk alá, segítjük az előadást. Először dolgoztam Máté Gáborral, a Skorpió rendezőjével, ami különleges élmény volt számomra. A darab témája is olyasmi, ami sokakat foglalkoztat. Hol tartok az adott életszakaszomban? Mi tettem eddig? Mi a dolgom még? Hogyan viszonyuljak a koromhoz? Mindez a sajátosan magyar kelet-közép-európai közegben történik.

Népszerű tévésorozatokban is szerepeltél, szerepelsz. Hogyan kezeled? Szereted?

Minden korban meg kell találni azt a formát, ami a leginkább eléri az embereket. Most a sorozatok töltik be azt a szerepet, ami régen a szinte naponta látható tévéjátékoké volt. Napjainkban ez a lehetőség adatik a színészeknek. Casting alapján kapjuk meg a munkát, de ha sokáig miénk egy szerep, azt folyamatosan alakítjuk. Hatunk egymásra. Szeretem a forgatások hangulatát, és azt, hogy egy-egy ilyen hosszú hónapokig tartó munka alatt a stáb igazi csapattá válik.

A zenés, táncos szerepekkel mostanában hogy állsz?

Most kevesebb van, de fel-felbukkan az életemben az ének és a tánc, mint ahogyan most az Irodai patkányok című előadásban is, amit nagyon szeretek.

Akkor jó az ének és tánc jelenléte a színpadon, ha azok szerves részei az előadásnak és nem erőltetetten vannak jelen.

Hogy érzed magad? Elégedett vagy?

Igen. Ugye ezért nem kell szégyellnem magam?

Dehogyis.

Igyekszem tenni a dolgokért, de nem görcsölök rá semmire. Nem agyalok azon, hogy mit kellene még eljátszanom. Szeretem, ha meglátják bennem a szerepet, a karaktert. Annyira kiszámíthatatlan a szakmánk, hogy teljesen felesleges a bakancslista. A nyitottság viszont nagyon fontos dolog.

Jársz mások előadásaira, figyeled a kollégákat?

Persze, de nem tudok elfogulatlan lenni, mint a nézők. Ha egy barátom van a színpadon, akkor nagyon drukkolok neki és jónak látom.

Óbudának szerinted hiányzik egy kőszínház?

Igen, nagyon. Van itt Óbudán egy elhagyatott mozi, amely kapcsán sokszor gondolok arra, hogy az is lehetne egy kis állandó kőszínház, ahol kamaradarabok és beszélgetős programok lehetnének, ahova a környékről boldogan járnának emberek és nem kellene beutazniuk a belvárosba.

Követed Óbuda kulturális életét?

Szeretem és követem Óbuda kulturális életét, gyakran játszom én is a kerületben. Jó látni az ismerős arcokat a nézőtéren. Járok a nyári koncertekre, amelyekből szerencsére van bőven. Óbudán mindig vannak csodálatos kezdeményezések az együttlétre, amire van is igényük az itteni embereknek. Tavasztól megtelik a Rómain a kertmozi. Személy szerint nagyon szeretem a nyári hétvégéken a délelőtti jazz-zenés reggeliket a Felliniben, ahol nem csak a gasztronómiáról szól az együttlét. Lehet együtt szilveszterezni a Duna-parton a nagy tűz mellett és lehet együtt meccset nézni. Óbudán van közösségi szellem, összetartás, úgy, mint egy faluban, ahol nyáron nyugodtan mászkálhatunk rövidnadrágban és strandpapucsban. Otthonos.

Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok. Ez a címe annak a nagyszabású és rendkívül látványos kiállításnak, amellyel születésének 150. évfordulóján emlékeznek meg Lajtáról a Kiscelli Múzeumban. Ráadásul Lajta Béla és szülővárosa, Budapest is 150 éve születtek 2023-ban. A novemberi városegyesítést Lajta egyébként tíz hónappal megelőzte, még Pesten született. Lajta Béla munkássága hidat képez a századvég lechneri szecessziójától az első világháború utáni art decohoz és modernizmushoz – de ezzel csupán stíluskategóriákra csupaszítom le a munkásságát. Éppen a Kiscelli Múzeum kiállítása mutatja meg a sokszínűségét, ahogy néhány fontos fővárosi Lajta-épület keletkezése és alakulásai mellett az életmű forrásait, főbb csomópontjait is megtekinthetjük, de még gazdagabb képet kaphatunk a tervek, fotók mellett a kétszáznál több rajzból, műtárgyból és a számos kortárs képanimációból és videóból. (Lajta egyébként szinte mindent gyűjtött: népművészeti tárgyakat, kerámiákat és kerámia-töredékeket és persze építészeti és nem építészeti fotókat Marokkótól Rómáig, Londontól Isztambulig.) 

Lajta Béla egyszerre volt a múlt század fordulójának és a világvárosi rangba belenövő Budapestnek az építésze.

Két évtizedes pályája a folyamatos változások és újítások pályája volt, amiben a népművészeti motívumokat éppúgy felhasználta, mint a modernbe forduló európai építészet aktuális eredményeit.

Jelentőségét a kortársak hamar felismerték, mára a magyar építészeti kánon részévé vált, de hivatalos elismerése sokáig elmaradt, műveit pedig a szakmai elismerés ellenére nem becsülték meg méltó módon, nem tartották karban. A kiállításon az is kiderül, hogy van példa a méltó átváltozásra éppúgy, mint a méltatlan pusztulásra, a lassú enyészetre éppúgy, mint az értő megújításra. 

Egy rövid életű építész

Lajta Bélának alig húsz aktív év jutott. Miután elméje fokozatosan megbomlott, 47 esztendősen halt meg Bécsben. Henrik fivére már 1919 őszén kénytelen volt saját gyámsága alá helyeztetni, majd egy évvel később, 1920 októberében Lajta meghalt. Ebben az 17 évben ő jelentette a kapcsot a szecesszió és a nemzeti építészet között, de megelőlegezte a jövőt is: már a Bauhaus betörése előtt két évtizeddel is annak szellemében volt modern. Ami ma is láthatóan megmaradt utána, az alig több mint tíz budapesti épület, több mint 30 síremlék a pesti zsidó temetőkben és egy – azóta jócskán átalakított – tűzoltólaktanya a vajdasági Zentán. Az utcán sétáló persze nem tudja, hogy ezeket a házakat ki tervezte, mégis érzi, hogy emlékezetesek; vagyis a kiállításon éri néhány meglepetés a nézőt. Én például sokáig azt hittem, épületei a valódi koruknál jóval későbbiek, a harmincas évek monumentális „birodalmi” stílusának hatása alatt születtek. 

De Lajta egyszerre ismerte és használta a korabeli finn építészet vidéki romantikáját és a bécsi Adolf Loos historikus girlandoktól megtisztított, monumentális tömegalakítását.

Sallangtalanra tisztított, modern külső – olykor lapos tetővel –, ami húsz évvel korábban megelőlegezi a Bauhaus forradalmát, ugyanakkor az egyszerű homlokzatokat mindig népi ihletésű díszítősávok tagolják. A Vakok Intézete még a szecesszió jegyében készült, de a gyors egymásutánban elkészült Parisiana Mulató (ma Új Színház) homlokzatán a színes, díszes figurák mellett megjelenik a geometria. A Vas utcai iskola monumentális téglaburkolatát kősávokba foglalt népművészeti elemek tagolják, a Rózsavölgyi-házon mindez Zsolnay-féle pirogránitba foglalva csillog.

Lajta Béla, akit eredetileg Leitersdorfernek hívtak (testvéreivel 1908-ban magyarosítottak) 1873. január 23-án született. Építész diplomáját 1895-ben szerezte meg a Műegyetemen. Ahogy akkoriban szokásos volt, fiatalon beutazta Nyugat-és Dél-Európát, de eljutott Hollandia és Marokkó városaiba is. Bejárta az akkori Magyarországot, ekkor szeretett bele a népi díszítő motívumokba, amelyeket később nagy szorgalommal és invencióval használt fel. Pályájának első szakasza a szecesszió jegyében, Lechner Ödön bűvöletében és tanítványként telik, aztán egyre karakteresebb saját stílusát finomítva végül túljut ezen, és a hazai modernizmus sajátos előfutárává válik. Nemcsak nagy hatású homlokzatokat volt képes formálni, de új alaprajzi szerkesztési elveket is használt. A Pesti Chevra Kadisa az Amerikai úton létesült Szeretetháza (ma Országos Idegtudományi Intézet) kívülről erődszerűnek hat. Lajta belül mégis kellően világos termekkel, széles folyosókkal teremtett tágasságot. A szintén zuglói Vakok Tanintézetének épülete ugyan kissé komor, de tele kedves apróságokkal: a kerítés ornamentikájába például Arany János, Tompa és Kiss József ismert strófáit foglalta a tervező a vakok számára letapogatható pontírással. (Ma ez a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Általános Iskola és Diákotthon.) 

Ugyan a monumentalitásra való állandó törekvése miatt sok csalódás érte a különböző középület pályázatokon – nem az ő terve nyert a lipótvárosi, de a budai zsinagóga megépítésekor és a Kossuth mauzóleum, a Fővárosi Könyvtár vagy a Nemzeti Színház pályázatán sem –, két év leforgása alatt mégis szinte párhuzamosan épült fel három emlékezetes épülete.

A Parisiana 

A mai Paulay Ede (korábban Két Szerecsen) utca foghíjtelkére épült az egzotikus Parisiana mulató épülete a pártázatot díszítő, jellegzetes kerub szobrokkal – ez Maróti Géza szobrászművésszel közös alkotás – és a szimmetrikusan letisztult szürke márvány homlokzattal.

Lajta abban az időben még bőkezűen bánt a díszítő részletekkel és a nemes anyagokkal, művészete később szikárabb, de feszesebb lett.

A kiállítás egyik különleges darabja a Parisiana mulató homlokzati makettje. De a kiállítási tárgyak között szerepelnek a Szervita téri Rózsavölgyi-ház eredeti kerámiadíszei is, Lajta tervezte bútorok az Amerikai úti Szeretetház egykori szolgálati lakásából vagy éppen a Vas utcai iskola restaurált ólomüveg díszei.

A Vas utcai Felső-kereskedelmi Iskola 

A józsefvárosi Palotanegyedben, a Vas utcában áll egy 111 éves műemlék iskolaépület. Ez ma a Széchenyi István  Kereskedelmi Technikum. Amikor gimnazista koromban először láttam, német, birodalmi épületnek tűnt komor már-már középkori várra emlékeztető óriástömbjével. Pedig nagyjából 1908-ig kell visszamenni: Bárczy István polgármester nagy iskolaépítő programjának első ciklusában kapott megbízást a 35 éves Lajta, hogy a VIII. kerületi, szűk Vas utcába négyemeletes iskolapalotát tervezzen. A tömb tégla tömegével és heroikus arányaival szinte szétfeszíti a szűk utcát, ezért Lajta egy olyan L alaprajzú épületet tervezett, aminek homlokzata a széleken lévő két lépcsőházi tömbhöz képest hátra van húzva, hogy több fény jusson az alsó szintek termeibe, belül pedig a tantermek az iskolaudvar felé néznek. (Lajta akkor még nem tudta, hogy ez lesz az egyetlen megvalósult fővárosi és állami megbízása.) A négy szinten felfutó tégla sávok erős függőleges hangsúlyt adnak ki, a homlokzat egy része egyesek szerint talán a német Peter Behrens (egészen pontosan az 1909–1911 között épült berlini Kismotorgyár) hatását mutatja. De a tervező a korai modernizmus mellett népi díszítőmotívumokat használ – itt például a stilizált virág és galamb motívumokat –, míg a korlátokon és a könyvtár bejáratával szemben baglyok utalnak az iskolai funkcióra, hasonlóan a 20. századi mozdony, léghajó szimbólumokhoz. A földszinti aulából nyílik a tornaterem- díszterem, amihez hasonló nem sok létezik. A türkiz Zsolnay-csempék egyébként mindenhol praktikusan le vannak kerekítve, hogy ne okozzanak sérülést, és tisztítani is könnyebb legyen. (Egy emléktábla szerint 1912-ben ebből a tornateremből indult el a magyar kosárlabda-sport is.) A tanári szobák és az igazgatói bútorai máig használatban vannak, úgy, mint a szekrények és a ferde síkú olvasóasztalok a könyvtárban, ami a legfelső szintre került egy hatalmas, klimatizált üvegtetővel. Az iskola egykori tanára, Szerb Antal állítólag itt írta délutánonként A világirodalom történetét.

Az iskola igazi összművészeti alkotás. A lámpatestektől a kilincseken, a liften, a ruhatárakon át Lajta tervezett meg mindent a legapróbb részletekig. A bejárat fa ajtószárnyait kívülről például alumínium fedi, ami ma már nem nagy szám, de 1910 körül a legmodernebb technikának számított. És persze ez is egyedi díszekkel. Mert Lajta egyben – ahogy a kiállítás megnyitó beszédében Csuhai István fogalmazott – igazi vizionárius tervező is volt, megvalósult terveinél sokkal több csak a tervezőpapíron maradt fenn, így a nemzeti színház terve, könyvtára, zsinagógája.

A Rákóczi úti lakóház

Ha a Vas utcából kifordulunk a Rákóczi útra, a szemközti házsorban újra egy jellegzetes Lajta-házat találhatunk. A Síp és a Kazinczy utcai szakaszt jobbról is, balról is egy-egy markáns téglaépület keretezi – utóbbi Lajta Béla lakóháza, amit a Kazinczy utcai sarokra és az Erzsébetvárosi Bank megrendelésére tervezett. Itt is látható minden, amitől Lajta utolérhetetlenül hatásos volt: téglahomlokzat, nagy üvegfelületek, lapostető; és ahogy képes volt itt is építészeti ritmussá formálni a díszítményeket. A sarokház homlokzatán a tetőt népművészeti ihletésű terrakotta betétek koronázzák és futnak végig az ablakok között, a Rákóczi úti homlokzat oszlopai pedig mintha azt az illúziót adnák, hogy az egész lábakon áll. (A bank és az első világháború után aztán 1927-ben a Gázművek költözött ide, az egykori gyönyörű, a fiatal Kozma Lajos által tervezett pénztárcsarnokból bemutatóterem terem lett. Ma egy Vasedény üzemel a földszinten.) 

A Rózsavölgyi 

A leghíresebb Lajta-ház alighanem a Szervita téren áll, ez a rokonainak tervezett Rózsavölgyi-ház.

A ház szomszédai is szecessziós épületek, mégis kiemelkedik közülük – Lajta eltekintett a helyi szabályozástól és egy visszahúzott felső emelettel magasabbra építtette.

A Rózsavölgyi nevét a híres földszinti zeneműboltról kapta – itt is nyugalmat árasztó, horizontális a tagolás, amit a fehér kerámiával burkolt homlokzaton stilizáltan népművészeti motívumsávok ellensúlyoznak/emelnek ki. 

Népszínház utca 

Az utca egyik kimagasló, ötemeletes bérháza a Víg utca és a Népszínház utca saroktelkén áll. A New York kávéházat üzemeltető Harsányi fivérek 1911-ben rendelték meg sógoruktól a terveit. A sógor pedig nem volt más, mint Lajta Béla. A Víg utcai szárny belső oldalán Róth Miksa-féle üveg homlokfal épült, ennek köszönhetően a lépcsőház különösen világos és a ház is díszesebb lett volna, ha nem jön a világháború. Így viszont az új formára és a funkcionalitásra jobban koncentráló hazai modern egyik első háza lett 1912-re. Akkor még menő környék volt ez, sorban épültek az utcában a szecessziós bérházak, és Lajta is büszke volt rá, mivel évekre itt rendezte be tervezőirodáját – ahol egy Kozma Lajos nevű fiatal kollégát is alkalmazott.

Zsidó temetők 

Ha egy képzeletbeli Lajta-sétát szerveznénk Budapesten, a legkülönösebb irány kivezetne a Belvárosból. A zsidó származású Lajta Béla ugyanis 1903 után a Pesti Chevra Kadisa (az ortodoxok Szent Egylete, ami temetkezési és jótékonysági feladatokat lát el a zsidó közösségben) temetőkért felelős műszaki tanácsosa volt, és itt is segítették a családi kapcsolatok. Tágabb családjától és Budapest zsidó polgáraitól pedig megbízásokat kapott, így nemcsak temetői épületeket, de számos különleges síremléket is tervezett.

A Salgótarjáni úti sírkertben ő tervezte a ma is álló kapuépületet és a valaha keletiesen szép, ma romos állapotban lévő szertartási épületet.

Ez a középkori várakat idézi, de volt benne gondnoki lakás, mögötte pedig a szertartási épület. A Lajta-kavalkádban egyesült a szentföldi és európai építészet, a kovácsoltvas kapu egyértelműen modern hatású, de a megmunkálatlan kövekkel borított ravatalozó mintha a jeruzsálemi Siratófalra is reflektálna. Mára ennek csak az oldalfalai állnak, a gömbtetős kupola a hetvenes évek végén beomlott. A monumentalitás Lajta terveinek egyik legfontosabb építészeti jellemzője: ritmust formált a díszítményből, egyedit a hagyományból. A Salgótarjáni úti zsidó temető 1874-ben nyílt meg az akkor új, Fiumei úti sírkert szomszédságában, és 1892-ig ez volt Pest egyetlen működő izraelita temetője, amelynek viszonylag kis területe a századfordulóra meg is telt. 

Mauzóleumok, mauzóleum-romok, síremlékek, kő fejfák…. és mindez a természet által részben visszafoglalva: a kavarodásban a zsidó szimbólumok és a magyar népi motívumkincs elemei együtt szerepelnek. A temető azért is különlegesség, mert olyan, mint egy korzárvány abból a néhány fényes évtizedből, amikorra az ország gazdasági és kulturális felfutása, így a hazai zsidóság asszimilációjának legintenzívebb időszaka is tehető. Fontos, hogy ez akkor még érintetlen földterület volt, mivel zsidó temető csak olyan helyen hozható létre, ahol előtte nem temettek a földbe más vallású halottat, és kőfallal körbekeríthetőnek kell lennie. Az emberábrázolás is tiltott, így Lajta síremlékei monumentális építményszobrok, a zsidó temetőművészet különlegességei, mivel alkotójuk folyamatosan kísérletezett, szinte műről műre új formai megoldásokat keresett a családi mauzóleumok tervezésekor. Lajta Béla a Kozmai utcai zsidó temetőben is hasonló, temető tanácsosi szerepet látott el: a két helyen majdnem ötven kisebb-nagyobb síremléket alkotott. Az ő sírja is itt áll, volt tanítványa és munkatársa, Kozma Lajos építész tervezte. Ez már nem sikerült annyira díszesre: Kozma Lajos síremléke egy klasszicista oszlopra emlékeztet rajta címerrel, felül egy urnával.

(A kiállítás április 28-ig volt látogatható.) 

A két művészt természetesen nem hozta zavarba a tömeg –  mintegy háromszázan szorongtak a Till Ottó Teremben –, hiszen mindketten léptek már fel százezres közönség előtt is. Bár pályájuk kezdetén erről nem is álmodtak. Sőt, amikor az Illés elkezdett saját, magyar nyelvű számokat játszani, szemben az akkor divatos angolszász zenei átiratokkal, félő volt, hogy belebuknak. Még Laux József, az Omega egyik kulcsembere is azt mondta Szörényinek: ez marhaság. (Az Omega is külföldi együttesek dalainak feldolgozásával lett népszerű, első magyar nyelvű számukat 1967-ben adták ki.) Mindenesetre a fiatal Presser Gábort éppen ez vonzotta, amikor lement az akkori underground legismertebb szórakozóhelyére, a Bosch Klubba. (Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának kultúrotthona, ami az angyalföldi Balzac utca 5-7-ben működött, és a hatvanas évek első felében számított igazán jelentősnek). „Nagy Illés-rajongó voltam. Imádtam a magyar számaikat. Az volt bennem, hogy élőben akarom őket hallani, mert azt éreztem, itt most valami olyan dolog történik, ami a fiatalokat igazán megszólíthatja. És valóban, ebből nőtte ki magát később az a bizonyos beatkorszak.

Semmi nem lenne ma ugyanolyan a könnyűzenében, ha Szörényi és Bródy nem kerülnek össze, és ezek a dalok nem születnek meg.”

Néhány évvel később pedig már magyarul szólt a rádióból az Omega nagy slágere, S. Nagy István szövegével, Presser Gábor zenéjével, az Azt mondta az anyukám. Szörényi Levente pedig azt mondta magában, amikor meghallotta: Jaj de jó! Megjött a második fecske! Szörényi később több alkalommal elment az Omega koncertjeire, járt a Műszaki Egyetem Kinizsi utcai klubjában és a főváros zenei életének meghatározó helyszínén, az „E” Épületben. „Akkor mondtam neki, hogy szerintem sokkal több van benne annál, minthogy az Omega zongoristája legyen, és hogy csinálnia kellene egy saját zenekart” – emlékszik vissza.

Úgy vélik, hogy bár bizonyos helyzetekben bátrak voltak, Szörényi szerint mégsem feltétlen bátorságra volt szükségük, hanem arra a hitre, hogy valami olyasmit tesznek, ami változást hozhat a magyar zenében, hogy van egy mozgalmuk: a beatmozgalom, „amit persze az elvtársak kikérték maguknak, mert mozgalmuk csak nekik lehet”. A hatalom természetesen időről időre próbálta őket ellehetetleníteni. 

Mindkettőjükben élénken él a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat vezető emberének, Erdős Péternek az alakja, akit csak a Kádár-korszak „popcézárjaként” szokás emlegetni. „Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor ő felügyelte az egész szakmát” – meséli Presser. „Állandó mosolyszünet volt közöttünk, évekig nem beszéltünk. Egy alkalommal, amikor épp szóba állt velem, behívott, kitett az asztalra egy hangfelvevőt, amivel rögzítette a beszélgetésünket, és tett egy ajánlatot az LGT-vel kapcsolatban. Mondtam, hogy ebben nem tudok egyedül dönteni, egyeztetnem kell a többiekkel. Nagyon pipa voltam azért a magnóért, és amikor újra találkoztunk, magammal vittem a saját szuper kis Sharp magnómat, és én is kiraktam az asztalra.

Ez nem bátorság volt, inkább egy fricska. Még ma is tudok röhögni rajta.”

„Nekem nem volt ilyen bensőséges viszonyom vele” – veszi át a szót kuncogva Szörényi Levente. „Ha valamit nem akart támogatni, akkor rendkívül egyszerűen válaszolt. Volt egy dalom, a Hidd el, ez Ő, az Utazás című első szólólemezemen. Erdős berendelt, és azt mondta nekem: az utolsó versszakot le kell vágni a felvételről. Kérdeztem, hogy miért? Erre ő: Na ne! Mire én: Kérlek, mondd el, hogy miért? Na ne! Volt a felelet. Amire nem akart válaszolni, azt így intézte el.” (Végül a szám nem került fel az albumra, később, 2001-ben a Fonográf együttes Használat előtt felrázandó című, ritkaságokat és rádiófelvételeket tartalmazó korongján jelent meg.)

Mesélnek embert próbáló helyzetekről, kiszolgáltatottságról. Presser felidézi egy lengyelországi fellépésüket, amikor egy 15 ezer fős stadionban kellett volna játszaniuk, de a napokig tartó esőzés miatt a pálya használhatatlanná vált, viszont a jegyeket már értékesítették, ezért a szervezők úgy döntöttek, hogy egy 2 ezres sportcsarnokban egymás után ötször nyomják le a koncertet. Választási lehetőségük nem volt. Szörényi egy kelet-magyarországi turnét említ, amikor a Fonográffal fél nap alatt három faluban léptek fel. A technikai cuccokat elfelezték, és míg az első helyen játszottak, a roadok a cucc másik felét átvitték a következő helyszínre, beépítettek, az érkező zenekar azonnal kezdhetett, az első helyszínről pedig a harmadik faluba vitték tovább az eszközöket. 

„Ahogy mi éltünk, az ocsmány Barkas mikrobuszokkal, amilyen szállodákban laktunk…” – így Presser.

„Vagy hazajöttünk Nyíregyházáról, mert az olcsóbb volt” – teszi hozzá Szörényi, amihez egy sztorit is elmesél: „Jöttünk haza hajnalban Nyíregyházáról, amikor a sofőr váratlanul megállt a Budapest táblánál. Baj van? Nincs. Akkor miért nem megyünk? Mindjárt, csak egy picit nekem is muszáj pihenni… Utólag tudtuk meg, hogy az ORI (Országos Rendező Iroda) napidíjas szerződésben volt a sofőrökkel, és így ő kétnapi napidíjat számíthatott fel.”

Aztán a beszélgetés más mederbe terelődik, szóba kerülnek a színházi zenék, a színházhoz való kötődések. Kiderül, hogy Presser Gábor már 15 évesen színházazott Verebes Istvánnal, ahol nemcsak az előadás zenei kísérője volt, hanem egy jelenet erejéig színpadra is lépett.  

„Bemutattuk Sartre Temetetlen holtak című darabját, volt benne egy börtönőr-szerep. A börtönajtó a takarás előtt állt, rajta kis, elhúzható ablak, azon kellett beordítanom: Te vagy Sorbier? Felmentem, elmondtam a szöveget és visszaültem a zongorához.” Mint mondja, nagyon sokat tanult Verebestől, élvezte, hogy színházat csinálnak. Készítettek egy kabarét is, amihez ő zenésítette meg a verseket és tanította be a többieknek. Ez volt a zeneszerzői debütálása. Így aztán, amikor sok-sok évvel később, már az LGT-s időkben, megkereste őt a Vígszínházból Marton László azzal az ötlettel, hogy írjon nekik egy zenés darabot, természetes volt számára a színházi közeg. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hályogkovács módjára kezdtem el dolgozni a Képzelt riporton, de az az igazság, hogy ez valójában nem is zenés darab, sokkal inkább egy színdarab dalokkal.”

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Szörényi Levente, akinek első színházi felkérése Ivánka Csabától érkezett, Sarkadi Imre befejezetlen drámáját, a Kőműves Kelement szerette volna zenés színpadra átdolgozni. „Ott is ugyanerről volt szó: egy prózai darab, amibe a megfelelő dramaturgiai pontokon kellett beszúrni egy-egy dalt.” A sikeren felbátorodva határozták el Bródy Jánossal, hogy belevágnak az István, a király című rockopera megírásába. Szörényi megemlíti egy találkozásukat Nemeskürty Istvánnal, aki akkoriban a Budapest Filmstúdió vezetője volt. Mint meséli, az ötletre csak így reagált a nagytudású professzor:

Szent István dalra fakad? Hát ez abszolút képtelenség. Ez zseniális lehet!

Majd egy ötvenezer forintos szerződést kínált, hozzátéve, hogy az akkor már Kossuth-díjas Petrovics Emil sem kap ennél többet egy opera megírásáért. 1983-at írunk ekkor.  

Az est végéhez közeledve családi történeteket elevenítenek fel. Szó esik egy fontos kulcsról, amit Szörényi Levente bekeretezve tart otthonában, rajta egy szalag, azon egy felirat a nagymama aláírásával „vén, barna kulcs”. Ez annak a bizonyos svábhegyi villának a kulcsa, ahol nagyszülei éltek 1944 előtt, de amit ő már csak kívülről láthatott. „Gyerekként jártunk többször azon a környéken” – emlékezik – „jó lejtős utcák voltak, ott szánkóztunk a bátyámmal. Nem értettük, hogy a muter miért megy oda mindig egy kertajtóhoz, és csak ácsorog előtte. A fater mindig úgy indított minket az iskolába, hogy aztán ne dumálj nekik semmiről! Már a Szentháromság téren játszottunk az egyetemi kollégiumban, amikor elárulták nekünk, hogy a nagypapa abban az épületben dolgozott mint pénzügyi államtitkár.” 

Presser Gábor egészen más közegben nevelkedett. Édesapja a Klauzál téren volt piacos, kisgyerekként rendszeresen segített neki. Az ott szerzett élmények akkora hatással voltak rá, hogy „egész életemben piac bolond maradtam, és bárhol jártam a világban, próbáltam eljutni a helyi piacra. Sajnálom, hogy itthon szép lassan eltűnnek, mert igazi közösségi pontokat jelentettek. Egy piac mindig a környék központja volt” – mondja.

Szörényi is árnyalja ezt a dolgot, egyrészt azzal a geggel, hogy ezek szerint a jó zenészek a piacok mellett laktak, mert hogy ők a Lehel piac szomszédságában éltek, másrészt édesanyját idézi.„Azt mondja a muter: lementem a piacra és a kofásommal megbeszéltem, hogy tegyen félre ezt vagy azt. A kofásom! Hát ilyen világ volt.” 

És hogy mivel tölti az idejét mostanában a két Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas művész?

Szörényi Levente már nem zenél. Gitárját betette a szekrénybe, úgy döntött, hogy nagyobb lélegzetvételű műveket sem ír többé. Viszont szenvedélyesen hallgatja a klasszikusokat, imádja a szimfonikus zenét. Szabadidejét családjával, kisunokájával tölti, no meg jó borok társaságában, ugyanis szenvedélyes borász. 

Presser Gábor túl a Pinokkió vígszínházi bemutatóján és két teltházas Aréna-koncerten, most három anyagon dolgozik egyszerre. Az egyik egy instrumentális lemez, aminek, ha elkészül, Zenék képzelt filmekhez lesz a címe. A másik egy megzenésített verseket bemutató album. Parti Nagy Lajos verseire írt muzsikát még 2011-ben, melyek a Rutinglitang CD-kötetben jelentek meg, és bár a CD extra hosszú lett, még így is sok olyan vers maradt, ami nem fért bele az anyagba. Ezekből készül a mostani válogatás. A harmadik pedig egy olyan gyűjtemény, ami az utóbbi években született dalokat tartalmazza.

Februárban két nagyobb urbanisztikai konferencián is előadtál Európában, Bolognában és Párizsban. Bolognában a posztpandémiás helyzetről volt szó, ami világszerte megmozgatta a városban gondolkodókat.

Olaszország kapta a legnagyobb pénzt az EU-tól a Helyreállítási Alapból, mert az első hullám alapján osztották a pénzt, és ott tört ki a pandémia 2020-ban. 2026 őszéig kell elkölteni az Alapból kapott támogatást. Hogyha valamelyik ország ezt nem költi el értelmesen, akkor nem kapja meg a pénzt, vagy vissza kell fizetnie. Magyarországon abból vannak a problémák, hogy ezt a pénzt az EU a kikötött feltételek teljesítéséig visszatartja, Olaszországban viszont arról folyik a diskurzus, hogyan használják fel. Ellentétben más országokkal, különösen Magyarországgal, Olaszországban a kezdetektől azt mondták, hogy ha a helyreállítás terhei és problémái jelentős részben a városokra, az önkormányzatokra testálódnak, akkor legyen a pénzek egy része közvetlenül az övék.

Sok társadalomtudósnak, és így városkutatónak voltak elképzelései arról, hogy a pandémia gyökeresen átalakítja majd a fenntarthatóságról alkotott nézeteinket, a városokat és úgy általában az emberi viszonyokat is. Hogy látod, hogyan alakította át a járvány a városokat? 

A pandémia következményeivel kapcsolatban nagyon sokféle feltételezés volt. Még a legelején megjelent az a hipotézis, hogy ez tulajdonképpen a városok végét jelenti. Mert a városok lényege a népsűrűség, az emberek több szintes házakban élnek, és a pandémia elején az volt a feltételezés, hogy a járvány úgy terjed, hogy a sűrűn lakott városrészeket jobban sújtja, és meg is indult egyfajta kivándorlás a városokból. Magyarországon is érzékelhető volt, akinek volt víkendháza, vidéki rokonai, az fogta magát, és kiment. Felerősödött a Los Angeles-i szociológusok hangja, hogy na, most végre bebizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk New Yorknál. Meg is születtek a cikkek arról, hogy a New York-i, vertikális életnek most vége van, és a szétterült, horizontális Los Angeles ideje jött el.

Aztán egyre inkább kiderült, hogy a pandémia terjedését nem a laksűrűség, hanem a túlzsúfoltság segíti elő.

Lehet sűrűn jól lakni és lehet sűrűn rosszul is lakni, és ahol sokan laknak egy lakásban és nagyon kicsik a lakások, az probléma, de, ha egyébként egészségesen sűrű egy város, az nem annyira az. Ahogy enyhült a pandémia, az emberek visszatértek, a városok nem néptelenedtek el. Volt egy másik várakozás, hogy az emberek visszatalálnak a természethez, elkezdték a házuk előtti kiskertet élvezni. De aminek igazán maradandó hatása van, az a home office.  A járvány első évében nagyon sokan dolgoztak otthonról, valósággá vált, hogy a munkák harmadát lehet otthonról is végezni. Amikor a pandémia lecsengett, a vállalatoknak nagyon nehéz volt visszacsalogatni az embereket, beépültek a hibrid megoldások, pár nap otthonról, pár nap a munkahelyen. 

És hogyan hat ez a városokra? 

Erősen. Megváltoztatja a város közlekedését, a munkahelyek eloszlását, a szolgáltató szektort. Azok a cégek, amelyek a városközpontban voltak, rájöttek, hogy nem érdemes fenntartaniuk a drága irodájukat. Amerikai városokban lehet látni, hogy a belvárosi office towerek bajban vannak, az őket kiszolgáló kávézókkal, éttermekkel együtt. Külvárosokban, szuburbán településeken, állomások környékén coworking helyek nyíltak, amelyekben persze nem vagy otthon, de nem is kell bemenned a nagyvárosba. Színesebbé vált, hogy az emberek honnan, milyen formában, kikkel dolgoznak együtt. És ez nem múlt el a járvány után, ez a változás velünk maradt. Enyhült a reggeli csúcsforgalom, így a közösségi közlekedés is jobban meg tud tud birkózni a feladatával. A közösségi közlekedés hatalmas bajban volt a járvány alatt, kellett működtetni a közlekedést, de nem voltak hozzá utasok, most áramolnak vissza.
A home office másik oldalán, tehát a lakásokban is bekövetkezett valamilyen változás?

A nagyvárosokból vidékre áramlás, amit prognosztizáltak, nem következett be, mert amikor a városi középosztálybeli család hirtelen elköltözött falura, kiderült, hogy ott nincs elég erős wifi, nincsen takarítónő, nincs, aki vigyáz a gyerekre, nem tudnak mindenmentes élelmet vásárolni. És utána vagy teljesen hozzászoknak ahhoz az élethez, ami ott lehetséges, vagy pedig visszajönnek – nagyrészt visszajöttek.

Egyébként fontos lenne a járványkezelés tanulságait levonni, mert fel kellene  készülni a következő járványokra, amelyek szinte biztosan bekövetkeznek.

Hatékonyan működött-e az olyan védekezés, amely – és a legtöbb országban így történt – a kormányzati központba vonta össze a feladatokat? Ott álltak a miniszterelnökök és mellettük az egészségügyi tanácsadók, de nem álltak mellettük a polgármesterek, akik igazából tudták azt, hogy mi folyik a végeken és hogyan kell megszervezni a dolgokat. Ebből a szempontból is érdekes, hogy rögtön a pandémia elején egyes pesti kerületek olyan önkéntes hálózatokat szerveztek, amelyek a kerületben élő egyedülállókhoz, tényleg bajba kerültekhez juttattak el segítséget.

Párizsban a fenntartható sűrűségről szólt a konferencia.  

Párizs lakossága hivatalosan 2 millió, de mindenki tudja, hogy Párizs igazából 7-8 milliós város. A kormány, a város, meg a régió együttműködésében másfél évtizede azon dolgoznak, hogy létrehozzák Grand Paris-t, tehát Nagy-Párizst, 2014-ben létre is jött egy kormányzati szint a 7 milliós térségre. Ami még fontosabb, hogy elkezdték a közösségi közlekedés kiterjesztését: 200 kilométer új metróvonal épült, rengeteg állomással, olyan vonal is épül, ami a Párizs határain kívüli részeket köti össze körgyűrű-szerűen. Sokat vitatkoznak azon, hogy ha az egyébként családi házas területre – ez jellemzi a Párizs környéki elővárosokat – beépül egy metróállomás, azt hogyan kellene csinálni. A tradicionális modell szerint ahol metróállomás van, oda jön egy lakótelep, mert a metró környékére laksűrűséget kell vinni. A francia várostervezői hagyomány az, hogy a szakértők megmondják felülről, hogy is kell ezt csinálni, de mostanra eljutottak oda, hogy belátták, itt ez így nem mehet, mert elképesztő lakossági ellenállás van akkor, hogyha egy elég sűrű családi házas beépített területen hirtelen megjelenik egy teljesen másfajta beépítés.

A kertvárosi rész a tervezőknek éppen azt jelenti, hogy nem eléggé sűrűn lakott hely.
A kihívás az, hogy vannak-e nemzetközi példák, hogy hogyan lehet besűríteni a már létező településeket. Ez nemcsak Párizs, hanem minden város szempontjából fontos, hogy a lakók ne kényszerüljenek költözni, hanem a térségen belül is megtalálhassák a lakhatási lehetőségeket. Százan gyűltünk össze a konferencián, de csak öt-hat külföldit hívtak meg. Előadásomhoz releváns külföldi példákat gyűjtöttem. Érdekes, hogy a legjobb példák Izraelben találhatók; mivel küszködnek azzal, hogy növekszik a lakosság, de nincs elég terület, ezért a meglévő városrészeket kell besűríteni. Az alapterület, amit a lakások elfoglalnak a városi szövetben, nem változik, de egy nagyon kifinomult szabályozás, amit kialakítanak, lehetővé teszi, hogy a házak két-három emelettel nagyobbá váljanak, esetleg egy-két sarkon ki is türemkedjenek. A lakók a lakásukat felújítva kapják vissza, esetleg egy szobával többet.

A fejlesztőnek nemcsak az épület teljes felújítását kell elvégeznie, hanem az önkormányzat felé is kell fizetnie, hogy az iskola, a parkolás, az egyéb közösségi szolgáltatások is bővülhessenek.

Kulcskérdés az, hogy akad-e fejlesztő, aki nyereséggel tudja megvalósítani a projektet azzal, hogy eladja a plusz lakásokat. Az is szabályozva van, hogy az eredeti lakók hány százalékának kell hozzájárulni ahhoz, hogy beindulhasson az épület bővítése.

Tudnak az ilyen példák az erősen túlszabályozott Budapesten bármilyen tanulsággal szolgálni?

Tudnak. A városrehabilitációnak fontos új eleme lehetne a helyspecifikus újraszabályozás. Budapesten sikeres városi rehabilitációs példát alig tudok mondani, talán a középső Ferencváros, Tompa utca környéki, az 1990-es évek elején megvalósított felújításokat lehet ilyennek nevezni. A tömeges lakásprivatizáció után ennek a lehetőségei megszűntek, mindegyik ház társasház lett. Az, hogy összehozzál egy blokkban lévő, mondjuk 15 társasházat, és megbeszéld velük, hogy a kis udvaraikat összenyitjuk, adunk pénzt, és mindenki felújítja a házát, hát ez szinte esélytelen. A mai körülmények között egy izraeli típusú szabályozás segíthetne Budapesten, ha bizonyos határok mellett lehetne növelni a sűrűséget, akkor egy vagy két emeletet ráépítve, kicsit csökkentve a parkolási előírásokat, több ház is megújulhatna. Fontos a parkolási szabályozás, Bécsben például szintén kell parkolókat létesíteni új lakásokhoz, de vannak olyan helyek, ahol sokkal kisebb a norma. Ha Budapest ezt át tudná gondolni és be tudná vezetni, a kerületek és a főváros együtt tudnának működni, akkor biztos lenne újra városrehabilitáció, mert megérné. 

1992 óta a harmadik kerületben laksz. Mit tartasz városfejlesztési szempontból Óbudán a legnagyobb kihívásnak? 

Óbudában azt szeretem – és most az Anziksz borítójának belső oldalát nézem –, hogy elképesztően sok, saját identitással rendelkező részből áll. Csillaghegyen lakom, de majdnem mindegyik részt bejártam már. Nagyon szeretek bringázni, geoláda (kincskeresést és ismeretterjesztést kombináló játék névadó kelléke – a szerk.) gyűjtő is vagyok, ez is hozzásegít a településrészek megismeréséhez. A kerület elhelyezkedéséből adódóan a Dunakanyar és Budapest közötti átmenő forgalom az egyik legnagyobb probléma. Kapcsolódó kérdés, hogy a szentendrei HÉV-en lehet-e valamit javítani. Aki békási vagy csillaghegyi, az nagyon jól tudja, ha jön a HÉV, akkor lezárják a sorompót, és vagy 15 percig nem tudsz átmenni. Láttam Dublinban olyan példát, hogy jön egy helyi vonat, egyébként a tengerparton jár, előtte-utána sorompó, de amikor bent áll a megállóban, akkor nyitva áll. Amikor elindul a vonat, jelzést ad, csak akkor csukódik le a sorompó. És ez önmagában csökkenti a dugó kialakulását.

Klasszikus eset, hogy ha valaki kiköltözik Békásmegyerről Budakalászra vagy Szentendrére, mert panaszkodik, hogy mekkora az átmenő forgalom, majd pedig ő jár be kocsival naponta dolgozni, azokat bosszantva, akik az ő régi lakásában élnek.

Ez Budapest és az agglomeráció közötti kérdés, sajnálom, hogy a 2019-es választás után nem tudtak leülni az ellenzéki vezetésű főváros, kerületek, agglomerációs települések, hogy megbeszéljék a közös kérdéseket. Értem, hogy az önkormányzatok el van foglalva a saját bajaikkal, a kormány nagyon sok pénzt elvett az önkormányzatoktól, kár, hogy arra még nem jöttek rá, fölösleges is várni, hogy visszakapják, inkább álljanak össze, beszéljenek a közös dolgairól. Nagy szükség lenne egy főváros-agglomeráció vízióra, jövőképre. A másik kérdés a lakótelepek ügye, hatalmas a békásmegyeri lakótelep, a belső közterületein nagyon sok mindent lehetne javítani. A lakótelepeket mindig úgy építették, hogy volt egy autómentes rész, a belső sétány, ami az évtizedek múltával lepusztult. Aztán volt a köztér-program, és pár ilyen sétány megújult, de ennél sokkal többet lehetne a lakótelepek belsejével csinálni. Ami még ennél is húsbavágóbb, az az energiatakarékos épületfelújítás, ami elindult a 2000-es években, és akkor erre EU-s pénz is került, a magyar paneles állománynak közel a fele megújult. 2013-ban irányt váltott a kormány, a közintézmények felújítása lett a prioritás, így leállt a panelprogram.

Mintha a fenntartható sűrűség problémájára vagy a 15 perces város kihívására is egész jó választ tud adni a lakótelep. Úgy tűnik, finomodott  a városkutatás lakótelepekhez való viszonya.
Az 1993-as szörnyű békásmegyeri gázrobbanásnál a házzal annyi történt, hogy a homlokzati panel kiesett. Egy régi építésű belvárosi ház egy ilyen robbanástól összeomlott volna. Ez is azt mutatja, hogy azok a jóslatok, amelyek arról szóltak, hogy a lakótelepek, lakótelepi házak csak 30-40-50 évig bírják, nem bizonyultak igaznak. Statikailag egy ilyen ház feltehetően száz évig is állni fog. Az kétségtelen, hogy van avulás, minden házat időnként rendbe kell hozni, az adott kor színvonalára kell feljavítani. Erre is vannak példák külföldön, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Nekem a német panelfelújítási program jut ilyenkor eszembe, amikor a német újraegyesítés után a németek először megvizsgálták azt, hogy lebontsák-e a panelházakat. Kelet-Berlin jelentős része panelház, hamar belátták, hogy a bontás nem reális opció. Akkor viszont tízéves felújítási programot dolgoztak ki, ami olyan szervezetten ment, hogy a lakásokból ki se kellett költözni, és mégis lezajlott egy intenzív korszerűsítés. Elképesztő dolgokat lehet elérni akkor, amikor a közakarat összeáll: a magasabb minőségű lakások mellett a panelházak is megújultak és a lakótelep is gazdagodott új szolgáltatásokkal, mozival, uszodával, piaccal. Nincsen benne a közgondolkodásban, hogy itt csodákat lehetne elérni, ha a kormány és az önkormányzatok a lakótelepek fejlesztéséről közösen gondolkodnának. Igazából nem nagy programokról beszélünk, kis ösztönzőket kell beindítani, amitől a piac, a közösségek és a lakók hozzárakva a saját eszközeiket, megújítanák a lakótelepeket.     

Hogy látod, mennyire alkalmas a harmadik kerület zöld zónája – Mocsárosdűlő, Hegyvidék, Óbudai Sziget, Római – a Budapest tüdeje, rekreációs térsége funkcióra?

Nagyon. Sok város örülne, ha ilyen adottságú helye lenne, mint a Római. A 2010-es évek közepén szembesültem azzal, hogy az akkori fővárosi és kerületi vezetésnek az az elképzelése, hogy a part mentén kell az árvizek ellen védekezni mobilgáttal. Akkor 70 hektár felszabadul, és lakóterületként lehet vele számolni. A valóságban a Római part, ez a 200 méter széles és 3,2 kilométer hosszú térség sohasem volt lakóterület, mindig árterület volt. A Nánási út–Királyok útja vonaláig néhány évente kiönt a Duna, és igazából ennek az útnak a mentén kell az árvízvédelmet megoldani, az árterület pedig azt jelenti, hogy ha kiönt a víz, akkor utána fertőtlenítenek, meg takarítanak. Esetenként egy-egy üdülő megpróbál saját maga védekezni, körbeveszi magát betonfallal.  Utána néhány évig megint nem lesz árvíz.

A fővárosi koncepció olyan mértékben a Római fő értékének az elherdálását jelentette, hogy beálltam a mobilgát ellen tiltakozó civilek mögé, és sikerült egy civil-szakértő együttműködést kialakítani.

Persze, ilyenkor mindig felmerül az a probléma, hogy ha van egy civil csapat, amelynek nagyon kevés pénze van, vannak a szakértők, akik hajlandók ingyen dolgozni, mert akarják, hogy a dolog előre menjen, arra azonban már nincs ereje egy ilyen csapatnak, hogy egy ellentervet is részletesen kidolgozzon. Ehelyett leleményesnek kellett lenni: pár ezer forintból sikerült felépíteni egy mobilgát-elemet habszivacsból, és meg tudták mutatni a civilek az arra járó embereknek, hogy milyen lenne a mobilgát, aminek meg kellene védenie 55 000 ember lakóhelyét. Ilyen és ehhez hasonló akciókkal lehetett bemutatni a partmenti védekezés ésszerűtlenségét. A mobilgát végül szerencsére elbukott, és a 2019-es választások után elindult a közösségi tervezési folyamat. Ez azonban nagyon döcögősen halad, érthetetlen módon már sok éve folyik, látható eredmény nélkül.

Érdekes kérdés a Mocsáros, amit a fővárosi vezetés zöld és élhetőségi szempontok alapján megvédett, kivette a beépíthető területek közül. Itt tudják megmutatni, milyen egy tisztán zöld fejlesztés. A Hajógyári-sziget is egy külön történet. Ott gyakorlatilag van két fél sziget, egy zöld és egy ipari, és a kettő között nulla átjárás. Amikor a déli rész elképesztő fejlesztési terveiről a kormány hajlandó lemondani, akkor lehet talán majd újra egy szigetről beszélni. 

A Hajógyárról az jut eszembe, hogy minden városkutató arról szokott beszélni, hogy Budapest rejtett potenciálja a rozsdaövezetekben van.  Óbudán számos régi gyár van, mégse látom azt a nagyon erős beruházó lobbit, vagy bárkit, aki azon kezdene gondolkodni, hogy mit is kellene kezdeni a kiüresedett épületekkel, területekkel.

Budapest laksűrűsége elég alacsony, ha a város egészét nézed. Miután nincsen demográfiai vagy migrációs nyomás a városon – Budapest lakosságszáma 1, 7 millió körül stagnál, szemben Bécsével, amely már megint 2 millió felett van –, éppen azért problémás az olyan térségek fejlesztése, amelyeknek az előfeltétele a kármentesítés, tehát már az első lakás építése előtt elképesztő mennyiségű pénzt kell belenyomni. Ez alól a Rákosrendező a kivétel, amit a kormány elővett, és nagyon ellentmondásos módon külföldi finanszírozású giga-fejlesztést akar végrehajtani a fővárosi és kerületi beleszólás teljes kizárásával. Egyébként egy EU-s irányelv szerint kerülni kell új (zöldmezős) területek beépítését – ezt az irányelvet Magyarországon is komolyan kellene venni, nemcsak a fővárosnak, hanem az agglomerációnak is, ahol rengeteg területet átminősítettek lakóterületté. Ahhoz, hogy a barnamezők pozícióba kerüljenek, olyan szakpolitika kellene, amelyik megakadályozza a zöldmezős építkezést, a már átminősített zöldmezőket visszaminősíti, vagy legalább megpróbálja, és emellett az üresen álló lakásállomány problémáját is kezeli, egyrészt az üresen álló lakások megadóztatásával, másrészt olyan ösztönzőkkel, hogy az emberek a második-harmadik lakásukat visszavezessék a lakáspiacra. Ha mindezek megvannak, akkor jöhetne a rozsdaövezetek ügye. Azt is el tudom képzelni, hogy átmeneti hasznosításokban lehetne gondolkodni. Egy igazán jó példa van Budapesten a rozsdaövezeti fejlesztésre, és az pont Óbudán van: a Graphisoft Park. Ehhez kellett egy eltökélt fejlesztő, Bojár Gábor, akinek annak idején a fővárostól sikerült egy megállapodást kieszközölnie, a kármentesítést megoldották és a Gázgyár területén létrehozott egy világszínvonalú irodafejlesztést, ami nem attól lett jó, hogy milyen sok emeletes, hanem a teljes mértékben emberléptékű irodaházaktól és az igényesen kialakított környezettől. Igaz, ami a Graphisofton túl van, az továbbra is szennyezett. Még azt sem sikerült elérni, hogy a Hamvas Béla sétányt össze lehessen kötni a Római-parttal, legalább egy kerékpárúttal, mert nagyon szennyezett területen kellene áthaladni. Szennyezett területre nyilván se lakást, se irodaházat nem szabad építeni, de addig, amíg ez megoldódik, el lehetne gondolkodni, hogy átmenetileg egy kerékpárutat átvezessenek. Külföldön nagyon sok példa van arra, hogy átmeneti rendelkezésekkel, átmeneti hasznosításokkal a szennyezett ipari területeket bekapcsolják a város vérkeringésébe, ezáltal felértékelődnek, ami azután az eredeti probléma megoldásához is elvezethet.

A Kék Pelikan története a rendszerváltás előtt kezdődik, majd a kora kétezres években ér véget. Mit jelent neked ez a korszak?

Nagyon bírtam azokat az éveket. A kilencvenes évek  reményteli időszak volt. Akkor mindenki belevágott valamibe: legyen az vállalkozás, alapítvány, filmfesztivál vagy kocsma. Felpezsdült az élet. 1996-ban kerültem Budapestre, előtte Győrbe jártam gimnáziumba. És érezni lehetett, hogy nagyon beindult az élet, de közben szabályozatlan volt minden, ezért csomóan próbáltak mindenféle irányba mocorogni, a dolgokat okosba vagy a szürke zónában megoldani. A vonatjegy-hamisítás is ilyen volt. Akkoriban mindenki kereste a lehetőségeket és próbálkozott.

A film zeneszerzője, Tövisházi Ambrus fogalmazta meg ezt a legpontosabban: „A kilencvenes évek egy színes mocsár volt.”

Miért pont ezt a sztorit akarta filmre vinni?

Ennek sok oka van. Egyrészt én is utaztam ilyen jeggyel ’97-ben Párizsba és Berlinbe. Akkor voltam huszonéves, és az egyetemen elterjedt a híre, hogy van ilyen lehetőség. Egyik évfolyamtársam mondta, hogy a nyáron utazik nyugatra, mire kérdeztem tőle, hogy mégis hogyan? És akkor elmesélte, hogy van ez a jegy, mindenki ezt használja. Szóval volt ez a lehetőség, amit ha nem próbálsz ki, akkor holnap már nem fogsz. Élnem kellett vele, ezért vettem ilyen jegyet, de azt nem tudtam, hogyan készül. Illetve el kezdett érdekelni, hogy hogyan mertem megcsinálni. Ma már villamosra sem merek felszállni jegy nélkül. De akkor természetes volt hamisított jegyet venni, mert sokan csinálták. Más lehetőséged meg nem volt, hogy utazz. A világútlevél ott volt a zsebünkben, csak éppen pénzünk nem volt rá, hogy utazzunk. Ez a lehetőség viszont adott volt, és úgy tűnt, hogy biztonságos. Idővel aztán érdekelni kezdett, hogy történt a jegyhamisítás, és hogyan tudott több mint egy évtizedig működni – volt itt egy kiskapu, ami nyitva maradt hosszú ideig. Ezeket a kérdéseket akartam magamnak megválaszolni, de mindezt úgy, hogy bemutatom azt a társadalmi-politikai közeget, amelyben mindez megtörtént Magyarországon. Erről a témáról pedig azért is jó filmet készíteni, mert velünk él, csomóan tudnak róla, csak a múlt homályába vész. De onnantól kezdve, hogy filmet csináltunk belőle, a történetet rögzítettük az utókornak. Ha húsz év múlva megnézzük a Kék Pelikant, lehet, hogy az animáció öregedni fog, de a tartalma aktuális marad, mivel dokumentumfilm, és ami elhangzik benne, az valós és forrásértékű. Ha valaki erről a korszakról hiteles képet akar kapni, akkor azt nem egy játékfilmtől, hanem ettől a filmtől kapja meg, hisz az ebben elhangzott mondatok valódi emberek valódi sztorijai.

Mi a film műfaja?

Történelmi filmnek gondolom, csak nem a klasszikus értelemben, hiszen ahogy mondtam, az akkor élő emberek történetein keresztül ismerjük meg a korabeli világot. A Kék Pelikan az első magyar egészestés animációs dokumentumfilm,  vagyis tartalmi szempontból dokumentumfilm, ami animálva van. Ez egy hibrid, kevert műfajú alkotás. Másrészt arról érdemes filmet készíteni, aminek az alkotó is részese volt, amiről személyes tapasztalata van, hiszen akkor tudja azt igazán visszaadni. És mivel én használtam ezeket a vonatjegyeket, ezért könnyű volt belehelyezkednem a témába, és megcsinálnom ezt a filmet, mert rólam is szól. Voltak kérdéseim, amelyekre választ akartam kapni. Illetve el akartam mondani, hogy az a generáció hogyan utazott. És hogy mennyire vágyott arra, hogy végre mehessen nyugatra. A hamisított jeggyel pedig erre volt lehetőség.

Csak el kellett menni Hegyeshalomig, ahol meg kellett várni a nemzetközi vonatot, majd arra felszállni.

Azért kellett így csinálni, mert a magyar kalauz kiszúrta volna, hogy csalás van a dologban. Mondjuk a vonatjegy ára nem valós.

Milyen lépésekben készült el a film?

2014-ben interjúkat készítettünk, első körben a jegyhamisítókkal, majd olyan személyekkel, akik anno vásároltak hamisított jegyeket. Aztán megkerestük a MÁV-ot, és beszélgettünk az egykori alkalmazottakkal is, így született egy hatalmas hanganyag, amiből összevágtam a film hangját. Ezután storyboardot rajzoltunk, vagyis képes forgatókönyvet, majd ennek a képkockáit összevágtuk az interjúkkal, amiből megszületett a film hangos animatik verziója. Ez még fekete-fehér volt, a figurák kevésbé mozogtak, de filmként lehetett már nézni. Ezt többször levetítettük más-más közönségnek, majd a véleményük alapján alakítottunk rajta, vagyis vágtunk belőle, más részeket pedig átírtunk. Egy év múlva aztán összeállt az anyag, és elkezdtük az animációs gyártást, ami két és fél évig tartott. Közben elkészültek a színes, festett hátterek és a figuratervek, majd az animáció, végül összeraktuk a hátteret az animált karakterekkel. 

A film a kilencvenes évek hangulatát és tárgyi kultúráját is megidézi. Mennyit kellett ehhez kutatni?

Kellett hozzá, de szerencsére voltam azokban a lakásokban, pályaudvarokon és utcákon, ahol a film játszódik. Illetve a Tilos az Á nevű szórakozóhelyen, de a ’88-tól ’94-ig működő Fekete Lyukban nem, ezért Bánkuti András és Urbán Tamás fotóriporterek helyszínen készített képei alapján inspirálódtam. Így sikerült visszaadni a filmben, hogy milyen lehetett a Fekete Lyuk küzdőtere és mosdója. A filmben szereplő tárgyakat pedig egyszerű volt megrajzolni, de azért volt, aminek utána kellett nézni. A húgomnak például volt tamagocsija, de olyan régen vettem a kezembe, hogy rá kellett keresnem, hogyan is néz ki, milyenek a színei. Másrészt a stábtagok is ráhangolódtak erre a világra, legyen az egy animátor, kifestő vagy kompozitőr, így a beszélgetések alatt csomó tárgy szóba került, mint a tízfilléres, a patkó pénztárca, a vetkőző nős toll, a Tetris vagy a Nokia 3210-es. Szóval mindenki hozzátett a filmhez, valaki a konkrét tárgyakat is elhozta nekünk.

Animációt gyártani pedig lassú folyamat, így ha valaki bedobott egy ötletet, akkor azt bele tudtuk rajzolni vagy festeni a filmbe.

Ezzel szemben egy élőszereplős filmhez utólag már nem tudsz hozzányúlni. A Kék Pelikanban vannak Super 8-as kamerával felvett élőszereplős snittek is, amelyek olyan hatást keltenek, mintha azokat a nyolcvanas években rögzítettük volna. Ezeken a felvételeken a ’90-es évek emblematikus tárgyai láthatók, mint a Panasonic üzenetrögzítős, mikrokazettás telefon. Egy csomó cuccot a Vaterán és a Jófogáson vásároltunk a filmhez. Van egy nagy dobozunk tele kellékekkel. 

Mely alkotók és alkotások voltak hatással a film vizuális világára?

Nagyon sok. A Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmre tett utalás például azért került bele, mert 2020-ban, amikor az animatikot rajzoltam, elhunyt Jiří Menzel. Akkor újranéztem ezt a filmjét, és rájöttem, hogy mennyire szeretem. De több filmes idézet is azért került bele, mert a személyes kedvencem, mint Jeles Andrástól A kis Valentino. Illetve más művészeti alkotásokra is utalok, mint Edward Hopper 1942-es Éjszakai sólymok (Nighthawks) című festményére, amely egy bárt ábrázol külső nézetből. Van benne még Petri György vers idézet is: „Aki bármiben is hisz: az hülye”. A vége főcímben pedig látni számos filmcímekkel ellátott VHS-kazettát, az egyiken Zolnay Pál Fotográfia című dokumentarista játékfilmje olvasható, ami szerintem a Budapesti Iskola egyik alapműve. Illetve utalok Csaplár Vilmos Pénzt, de sokat! című művére, amely a rendszerváltásról szóló, nagyon izgalmas, dokumentarista regény. A Kék Pelikanban elhangzó magyar slágerek pedig pont akkor csendülnek fel, amelyik évben az adott jelenet játszódik: a Bonanza Banzaitól az Induljon a banzáj! ’89-ben, a Kispál és a Borztól a Forradalmár ’91-ben, a Sexepiltől az Eroding Europe ’92-ben, a Hiperkarmától a Lidocain pedig 2001-ben. A film készítése közben amúgy a kilencvenes évek sok zenéjét hallgattam, sok filmjét néztem és olvastam a regényeit is, szóval csomó új dolgot tudtam meg én is, annak ellenére, hogy ebben a korszakban éltem.

A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film április 4-től látható a hazai mozikban.

A Kassák volt az első projekt, amiben öten együtt játszottatok, azonban azóta kijöttetek a Tandori- és Sziveri-anyaggal is, vagyis ez egy sikeres felállásnak tűnik. Hogyan alakult ki ez a csapat?

Harcsa Veronika: Az egész történet két szálról indult. Egyrészt még 2011-ben készítettem egy verslemezt XX. századi magyar költők verseiből. Abban az alkotó folyamatban Kassák volt számomra a legnagyobb meglepetés, mellbevágott a művészete. Azon a lemezen csak egy Kassák-vers szerepelt, de nagyon szerettem volna tovább foglalkozni vele. Viszont azt is éreztem, hogy ezt nem lehet egy hagyományos értelemben vett jazzquartettel megcsinálni; annyira más a  versek jellege, hogy úgy éreztem, ehhez zeneileg is más közeget kell keresnem. Ebben az időszakban jártam Brüsszelben egy mesterképzésre, ahol volt szabadimprovizáció-óra, ami nagyon átformálta a zenéről való gondolkodásomat.

A zenei folyamatok annyira lecsupaszítva, tisztán jelennek meg a szabad improvizációban, mint számomra sehol máshol.

Nagyon szerettem nemcsak az elméleti részét, hanem aktívan benne is lenni ezekben a folyamatokban, és azt éreztem, hogy ez az avantgárdban gyökerező közeg az, ami zeneileg nagyon hasonló dolgot fogalmaz meg, mint amit Kassák szabadverseiben, illetve a képzőművészetében is érzek. Két embert kerestem meg első körben: Bercit, akivel már korábban dolgoztam együtt, illetve Pándi Balázst. Mindkettejükről azt gondoltam, Kassák sokat jelenthet nekik. Aztán Balázs mondta  Benkő Robi nevét, így először négyen rögzítettük a lemezt, de hiányérzetünk volt, amikor visszahallgattuk az anyagot. Azt éreztük, hogy a versek nincsenek kellően középpontban, tisztább teret kellene, hogy kapjanak. Berci felvetette, hogy van egy régi kollégája és barátja Keszég László, aki színművészként és színházi rendezőként ismert, és bár nem lett hivatásos zenész, de nagybőgőzött, és van aktív élménye nagyon hasonló zenei szituációkból. Ő mint zenében otthonosan mozgó színművész jött ebbe a projektbe, és nem énekli, hanem mondja a verseket, olyan zeneiséggel, ami ehhez a projekthez kellett.

Hogyan indultatok el a versek megzenésítése útján? 

H.V: Az, ahogy felvettük a Kassák-lemezt, kísérleti metódus volt. Az motoszkált bennem, hogy amikor először testet ölt a dal, amikor eljátsszuk, amit addig csak fejben képzeltünk el, az mágikus pillanat. Utána annyira sokszor próbáljuk, hogy tökéletes legyen, hogy mire stúdióba megyünk, ez a mágia elvész. Gondoltam, ez úgyis egy kísérleti lemez, próbáljuk meg ezt a mágiát a felvételen rögzíteni. Ezért azt a szokatlan megoldást választottuk, hogy egyáltalán nem próbáltunk a felvétel előtt, hanem megbeszéltük, hogy a nyár folyamán mindenki olvas Kassákot, választ verseket, amelyekkel szívesen dolgozna, és hoz hozzá ötleteket. A nyár végén bementünk a stúdióba, megnyomtuk a piros gombot, és gyakorlatilag minden fel lett véve. Kerültek fel a lemezre olyan pillanatok, amelyek tényleg ott először álltak össze. Persze végül nem mindegyik dal esetében a legelső játszást rögzítettük.

Miért ennyire fontos számotokra a költészet mint műfaj?

H.V: Többnyire angolul írok saját dalokat, és a jazznek egyébként is alapvetően az angol az anyanyelve. Azonban emellett fontos volt számomra, hogy a magyar nyelvhez is tudjak kapcsolódni, ennek lett az eszköze a pályámon belül a versek feldolgozása. 

Márkos Albert: Van egy másik zenekarom, a W.H. (Shakespeare-szonettek megzenésítve, tagjai még Sena Dagadu, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor), az sokkal korábban indult, 2006-ban. Dolgozom színházban, és alkalmazott zenét is írok filmekhez. Amikor mi Veronikáékkal vagy Senáékkal csinálunk zenét, az teljesen más, mint egy nagy, színházi produkció. Ott nagyon sok igénynek, elvárásnak kell megfelelni.

Mindig kerestem, és ezzel megtaláltam a módját, hogy úgy foglalkozzam szövegekkel, ahogy színházban vagy filmben nem tudok. Sokkal kevesebb a kompromisszum, mint amikor nagy produkcióban dolgozunk. 

H.V: Erről még sosem beszélgettünk eddig, de tényleg mind a kettőnknek van egy konkrét indítéka, hogy miért más, ahogy ebben a projektben nyúlunk szövegekhez, mint ahogy másik projektben tesszük.

Könnyűzenei hagyományainkból kiindulva nem Kassák jut először eszembe a versfeldolgozások kapcsán. Mi vonzott a verseiben? 

H.V: Alapvetően szabadversei vannak, nincs egyenlő sorhossz, nincs visszatérő ritmika, nincs rím a sorvégeken. Ezek mind „megkönnyítenék” a megzenésítést, de valahogy pont ez volt izgalmas benne, hogy Kassák annyira öntörvényű, megalkuvást nem ismerő. Éreztem rajta mindig is, hogy nagyon megosztó személyiség, és egyébként teljes joggal az. Számos olyan életrajzi részletet lehet felhozni vele kapcsolatban, ami nem teszi őt szent emberré. A szövegeiben mégis van egy nagyon erős szociális érzékenység, empátia az emberek iránt, ami számomra megint csak izgalmassá tette őt. Zeneileg meg épp emiatt volt csodálatos kihívás: hogy lehet egy olyan költőt megzenésíteni, aki nem rak szokványos, zeneinek mondható elemeket a verseibe? Lackfi János mondta nekem Kassákról, hogy nem fogsz benne találni jambusokat meg daktilusokat, ennek ellenére biztos, hogy nem véletlenek a szóválasztások, a kemény és lágy mássalhangzók, a rövid és hosszú szavak, hogy melyik sort hogyan töri meg. Amikor mi szabadon zenélünk, abban sincs visszatérő elem, ostinato, idiomatikus dallam – de nem random hangok. 

Miben különböznek a Kassák- és a Tandori/Sziveri-anyagok Veronika Lámpafény lemezétől (XX. századi magyar költők versei), vagy Berci Szöveg és Zene sorozatától (kortárs improvizatív verses estek), amit a Nyitott Műhelyben láthatunk? 

H.V: Hú, ég és föld. A Tandori/Sziveri- versekhez ugyanezzel a szabadsággal nyúltunk. Azt azért el kell mondani, hogy a Kassák-anyagon többnyire ketten voltunk szerzők Bercivel, a Tandori/Sziverinek pedig sokkal tisztábban Berci a zeneszerzője. A Kassák kollektív alkotás volt. A Lámpafény, az én megzenésítéseim gyökeresen más zenei világ. Ott pont az időmértékes versek vannak többségben, egy sanzonos, jazzes anyag, konzervatívabb megzenésített versek.

M.A: A Szöveg és Zene sorozat egyik ismérve, hogy Samuel Beckett szellemében történik. Az a cél, hogy a szöveg és a zene együtt tudjon valamit mutatni, de nem úgy, mint egy zeneműben, egy operában, egy dalban – mást keresünk benne, de nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit. A másik ismérve, hogy ott sohasem próbálunk semmit, a szöveget az írók, költők mondják, nem tapasztalt színészek, énekesek. Nekik nincs színpadi rutinjuk – persze valamennyi kialakulhat az évek során, hiszen vannak felolvasóestjeik, de azok nem koncerthelyzetek. Nagyon érdekes, hogy valaki, aki ír egy szöveget, és nincs színészi vénája, hogyan tudja azt elmondani. Amikor ezeket az esteket csináljuk, arra törekszünk, hogy az írókat kimozdítsuk a komfortzónájukból, hogy ne úgy mondják a szöveget, ahogy különben mondanák egy felolvasóesten, hanem valahogy tudjanak reagálni a zenére, amit improvizálunk. Ez teljesen más attitűd, azt hiszem.

Eleve más a cél. Nem az, hogy képességeink és szándékaink szerint a lehető legjobban adjuk elő a  szöveget zenével. Nem keressük ezt. Kísérletezünk. Ha nem sikerül, nem baj. 

H.V: Ez, amit most mondtál, tökéletes válasz arra, hogy miért te voltál az első, akit felhívtam a Kassák-lemezzel. A kísérletezés iránti szenvedély, az alkotáson és a zenén belül, a pillanat megragadása izgatott engem is, és tudtam, hogy ez a Bercinek a vérében van. 

Ez egy sok szempontból improvizációra épülő anyag. Mennyiben más az élő koncertélmény a felvett lemezhez képest? 

M.A: Általánosságban erre nagyon nehéz válaszolni – nem is tudok. Kiválasztottunk egy szöveget, gondolkodtunk a stúdióban, hogy akkor ez hogyan jelenjen meg. Az egyikünk azt mondta, próbáljunk non-idiomatikusan improvizálni – úgy, hogy ne legyenek benne felismerhető stiláris jegyei semmilyen zenei kornak. Ilyenkor mit játszik az ember? Zajokat, nem dallamokat, kerüli a ritmusképleteket és ostinatokat. Nagyon kellett figyelnünk egymásra, egymásból táplálkozva kellett, hogy szülessen egy pókháló. Az a pókháló sohasem lesz egyforma, viszont a mai napig tudjuk, hogyan idézzük fel a pókhálót, amit ott, akkor csináltunk. Aztán van olyan improvizáció, ahol azt beszéltük meg, mindenki nagyon hangosan, erőteljesen, mintha perlekedne, veszekedne, mondja a magáét a hangszerén szimultán. Mint amikor úgy veszekszik több ember, hogy mindenki a saját érveit mondja, de nem hallgatja a másikat. Ezt is kipróbáltuk, és nagyon jó lett – úgyhogy ez egy intenzív zenei „pumpa” lett, aminek a tetejére aztán rá lehetett mondani szöveget. A mai napig elővesszük ezt az attitűdöt, hogy mindenki fújja a magáét, az mindegy, hogy mit. Az energia, ami benne van, az a lényeg. Ilyenkor ezek összeállnak, és annak ellenére, hogy nem figyelünk egymásra, mivel együtt csináljuk, mégis egy olyan összképet ad, amit mi külön-külön nem hallunk ott a színpadon, de a közönség igen. 

H.V: Az improvizációk koncepciókra épülnek ebben az anyagban, ami azt jelenti, hogy a hangok teljesen mások lesznek minden alkalommal, ugyanakkor a koncepció marad, emiatt egyszerre felismerhető, de teljesen más is lesz. 

Ezt az előadást a közönség lassan kilenc éve láthatja-hallhatja különböző helyszíneken, ami viszonylag sok, főleg olyan anyag esetében, ami kifejezetten nem a mainstreambe tartozik. Mi lehet az oka annak, hogy még mindig nem kopott ki a KASSÁK?

H.V: Meglepődtem rajta, hogy milyen utóélete lett az előadásnak. Pusztán művészi kíváncsiságból bementünk a stúdióba és foglalkoztunk ezekkel a versekkel, többen hoztunk megzenésítési ötleteket, nagyon sok szabadság volt az egész felvételen. Nem is sajtóztuk ezt, nem adtunk egy darab interjút sem akkor, amikor megjelent a lemez, egyszerűen csak beengedtük az óceánba ezt a palackot, és az volt az érzésem, hogy az évek során, fű alatt egyre többen kezdtek el tudni az anyagról, és nem kallódott el.

Jó volt látni, hogy ha van egy ötlet, ami sok emberrel rezonál, azt nem kell feltétlenül marketingelni, hanem megtalálja a saját közönségét, és ezzel az előadással ez történt. Nincs sok ilyen projekt. 

M.A: Azt gondolom, beképzeltség nélkül, hogy önazonosak vagyunk, erős és meggyőző, amit csinálunk a színpadon. Emiatt nem is lesz populáris soha, de vannak olyan emberek – nem tömegek –, akiket ez érdekel. 

H.V: Biztos az is segített, hogy készítettünk aztán folytatást (Tandori/Sziveri), ez adhatott egy megerősítést ennek a projektnek, hogy létezik a mai napig.

Érzékelhető számotokra, hogy „érettebb lett” az előadás a kezdetek óta? Másképp játsszátok most?

M.A: Az első nagy változás az volt, amiről beszéltünk is már, hogy felvettük a lemezt úgy, hogy mi mondjuk a szövegeket, de rájöttünk, hogy úgy nem jó. Akkor hívtuk Keszég Lacit. Aztán persze változik a dolog, mivel nem kötött a formája. Persze, a Kassák-anyagban van olyan vers is, aminek kötött szerkezete van, s ezt nagyjából mindig ugyanúgy játsszuk, de mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy bojkottálja a kompozíciót. Ennyi év alatt mi is változunk, az előadás is. Másképp szólal meg a szöveg, mást hallunk ki belőle, más a habitusunk. 

Ez nyilván nem egy olyan koncertélmény, ami könnyen adja magát, mégis, vagy épp ezért, fontosnak tartom, hogy nyissanak az emberek a hasonló előadások felé. Ha valaki bizonytalan, tudnátok neki egy kis biztatást adni, hogy miért jöjjön el az Esernyősbe az április 24-i koncertre?

M.A: Ha nagyképűen kellene válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez minket nem érdekel. De persze ez ki tud nyitni kapukat és perspektívákat. Ha kinyílik a füled, akkor azt a popszámot, amit négy éve hallottál, máshogy hallgatod, igényesebb leszel és talán meghallasz, megérzel benne olyan dolgokat, amikre nem is figyeltél oda eddig, mert tágult a zenei érzékenységed. 

Terveztek még ilyen, akár konkrét költőhöz kapcsolódó anyagot ebben a felállásban?

M.A: Beszéltünk már róla, de nem tudom, lesz-e ilyen. Mindannyian sokat olvasunk, szóval elképzelhető. 

Veronika, nemrég bejelentetted, hogy gyermeket vársz. Mit gondolsz, hogyan fog alakulni a karriered, számítasz változásokra, ha majd visszatérsz a színpadra? 

H.V: Biztos, hogy lesznek változások, mert nagyon sok időt szeretnék a születendő gyermekemmel tölteni. Most rengeteg projekt van az életemben, valószínűleg priorizálnom kell majd, hogy mi az, ami igazán én vagyok és leszek a jövőben. Persze ilyen szempontból nagyon jó helyzetben vagyunk, mert olyan felkéréseink szoktak lenni, például ez a Kassák-koncert is, ahol a helyén van a produkció, és a közönséggel való kapcsolatot szolgálják az események. De azért azt hiszem, lesz ennek egy tisztító hatása az életemben. Az első gyermekemet várom most, de mindenkitől azt hallom, hogy ez egy akkora új élmény, annyira más szerep, ami nagyon sokat hozzá tud tenni az ember személyiségéhez. Mivel belülről építkezem, bízom benne, hogy a zenémhez is hozzá tud majd tenni. Az eddigi életem is olyan színes volt, annyi szerep megfért benne, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy be fogom tudni építeni újra a koncertezést az életembe úgy, hogy amellett a családi élet is megfelelő teret kap. 

Berci, milyen projektek vannak kilátásban a közeljövőben nálad, miken dolgozol épp, hol találkozhatunk veled?  

M.A: Február 22-én jelent meg mozikban a Lefkovicsék gyászolnak, aminek a zenéjét én szereztem. Emellett Dino Buzzati olasz szerző egyik novellájából írtam egy kamaraoperát, ennek most volt a bemutatója. Ez nagyon nagy munka volt, még nyalogatom a sebeimet, de közben már gondolkodom rajta, mi legyen a következő opera.

A középkori Óbuda 13. századi királyi központ után a 14. századtól királynéi központ lett. 1343-ban ajándékozta az óbudai várat és a hozzá tartozó városrészt özvegy édesanyjának, Piast Erzsébetnek Nagy Lajos király. Ettől kezdve nevezték Óbudát a Királynék városának (Civitas Reginalis). Erzsébet királynénak kedvelt tartózkodási helye lett Óbuda. A fia mellett mintegy társuralkodói szerepet betöltő királyné templomokat és kolostort alapított itt, és átépíttette a 13. század első felében IV. Béla király által épített királyi várat. A királyné nagyon kedvelte a klarisszákat, óbudai kolostorukat, amelyhez Szűz Máriának szentelt, csodálatos, háromhajós templom tartozott, 1334-ben alapította.

A kolostor nemcsak a magyarországi klarisszák központja, hanem a korabeli főúri leánynevelés helyszíne is volt. 

A klarisszák rendjének alapítója, Chiara di Favarone gazdag, Assisiben élő család leánya volt. Az ugyanebben a városban élő Giovanni di Bernardone (a későbbi Szent Ferenc) prédikációinak és az Evangéliumokat követő magatartásának hatására lett Krisztus jegyese. Szent Ferencet francia származású édesanyja nevezte el Francescónak, vagyis „Kis Franciának”. Édesapja Assisi leggazdagabb posztókereskedője volt. Klára 27 évvel élte túl Ferencet, 1253-ban halt meg, s  akárcsak Ferencet, két évvel halála után már őt is szentté avatták. Ránk maradt végrendelete, apáca társai számára készített regulája és számos levele. Egy érdekesség: számos egyéb titulusa mellett a tévé védőszentjévé is megválasztották, mivel amikor betegágyából már nem tudott felkelni, isteni kegyelemként maga előtt láthatta a templomban zajló éjféli misét karácsonykor!

A klarisszák rendje – hasonlóan a „kisebb testvérek”, azaz a ferencesek rendjéhez –, nagyon korán és gyorsan elterjedt Európában. Magyarországra már a 13. század első felében megérkeztek. A kolostorok tekintélyét emelte, hogy sok főrangú, sőt a királyi családhoz tartozó hölgy is belépett a rendbe. Erzsébet királyné édesanyja, Kaliszi Hedvig (egyébként IV. Béla király unokája!) maga is egy lengyel kolostor lakója lett, férje, I. Ulászló halála után. Erzsébet királyné viszont nem vonult kolostorba férje, Károly Róbert halála után, hanem – mint azt korábban említettük – szinte társuralkodói szerepet töltött be fia, Nagy Lajos király mellett. Abban, hogy a klarisszákat olyan nagy mértékben támogatta, nyilván szerepet játszottak a családi „hagyományok” is, hiszen édesanyján kívül nagymamája (Jolánta, IV. Béla leánya) és több nagynénje is apácafátylat öltött. Feltehetően ezek az előzmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a királyné engedélyt kapott XII. Benedek pápától, hogy az általa alapított klarissza kolostorba – kiválasztott kísérőivel – beléphessen és ott napközben tartózkodhasson.

Erzsébet királyné birtokadományokkal, az óbudai királynéi városrész piactere környékén álló házakkal, a kikötő vámjának beszedési jogával és művészi kvalitású egyházi felszerelési tárgyakkal is támogatta a klarisszákat.

Ezeket az adományokat az oklevelek leírásaiból ismerjük, de szerencsére két olyan tárgy is túlélte a viharos évszázadokat, amelyek a királyné személyéhez kapcsolhatók. Az egyik egy csodálatos, aranyozott ezüst, zománc díszítéses házioltár, amely kalandos úton jutott el a New York-i Metropolitan Múzeumba, ahol ma is látható. A másik tárgy egy gótikus szobor, amely Szűz Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. Fából készült a 14. század második felében. Eredetileg arany, ezüst, zöld és kék lazúr festéssel díszítették és az évszázadok során többször is átalakították. Ez a szobor szintén kalandos utat járt be, de szerencsére ma is Magyarországon található, a piliscsabai – a 18. század első felében a klarisszák által építtetett – katolikus templomban. A kutatások szerint a szobrot Piast Erzsébet királyné adományozta a klarisszáknak. A legutóbbi – 1979–81-es – restaurálás is megállapította, hogy az eredeti alkotás egy trónoló Madonnát ábrázolt, s így valószínűleg az apácák templomának főoltárán helyezték el.

Az 1526-os török támadás elől az apácák Pozsonyba menekültek és vitték magukkal kolostoruk kincseit és Erzsébet királyné hamvait is. A pozsonyi kolostor leltárában a Madonna-szobor is szerepel. 1714-ben a visszatérő klarisszák nem tudták elfoglalni romos óbudai kolostorukat. Zichy Péter földesúr pedig nem támogatta az esetleges újjáépítést. Ezért az apácák a budai Várban telepedtek le, ott építették fel rendházukat és kolostorukat (a mai Úri u. 49. sz. telken). 1782-ben II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, a klarisszák rendjét is. Értékes kegytárgyaik nagy részét (így a házioltárt is) elárverezték. Szerencsére a templom berendezési tárgyainak többségét: padokat, oltárokat, szószéket és a szobrok között a Madonnát is sikerült átmenekíteni piliscsabai birtokukon levő templomukba. A feloszlatás után készült, fennmaradt leírásban említik a Szűz Mária-szobrot és annak kilenc, arannyal átszőtt díszes ruháját is. A szobor hátoldalán lévő feliratok és az 1979-es restaurálást végző Bodorné Szent-Gály Erzsébet szerint az eredetileg trónon ülő Madonnát először 1725-ben alakították át álló és öltöztethető szoborrá. A kutatások és az ugyanebből a korszakból származó fennmaradt Szűz Mária-szobrok arra is utalnak, hogy eredetileg egy szoptató Madonnát ábrázoltak (ahogyan például Erzsébet királyné házioltárán is), és ezt az ábrázolási módot illetlennek találhatta a barokk kor szellemisége.

A szobor aranyozott festését, lazúrozott kék-ezüst szinezését az 1725-ös átalakításkor egyszínű fehérre lefestették. 1785-ben újabb átalakítására került sor. A legutolsó restauráláskor (1979–81) a megtalált eredeti, 14. századi festéknyomok alapján készítette el a restaurátor, Bodorné Szent-Gály Erzsébet a ma is látható festés-rekonstrukciót. Ezek alapján a Madonna ruhája zöldeskék lazúrral fedett ezüst színű, arany palástja belül kékre festett. Fején fehér, nyakán arany színű fátyol. Eredetileg koronát is viselt, és jobb kezében jogart tartott, de ezek ma már nincsenek meg. Az 1979-es restauráláskor megtalálták a korona arany abroncsának maradványait. A kis Jézus bal kezében országalmát tart, ágyékkötője arany színű. Érdekesség, hogy az átfestések során Szűz Mária és a kis Jézus arcán és kezein az eredeti festés megmaradt!  A Madonna-szobor szokatlan kéztartását és sajátságosan oldalra forduló mozdulatát a szoborral foglalkozó kutatások az 1725-ös barokk átalakítás következményének tartják (pl. Radocsay Dénes, Marosi Ernő)  Amikor Nagy Lajost 1370-ben lengyel királlyá koronázták, maga helyett édesanyját, Piast Erzsébet királynét küldte régensként Krakkóba. Itt őriznek két faszobrot, amelyek közül az egyik a trónon ülő Szűz Máriát ábrázolja. A feltételezések szerint ezeket a szobrokat Erzsébet királyné adományozta az ottani klarisszáknak.

Joggal vethetjük fel, hogy a királyné több hasonló szobrot is vásárolhatott vagy készíttethetett, és talán ezek egyike volt az óbudai klarisszáknak ajándékozott Madonna-szobor.

Ilyen típusú Szűz Mária- szobor több is ismert Cseh- és Lengyelországból is. A széles látókörű, művelt királyné pedig követte korának aktuális művészeti áramlatait építkezéseiben és a szakrális tárgyak megvásárlásában.Erzsébet királyné, amellett, hogy erős akaratú társuralkodóként részt vett fia mellett a 14. századi politikai életben, szerető édesanya is volt. Sok tragédia érte hosszú életében: két elsőszülött fiának elvesztése, a Zách Felicián-féle merénylet, amelyben elveszítette – 25 évesen – jobb kezének négy ujját, tizennyolc éves Endre fiának nápolyi meggyilkolása, férjének, Károly Róbertnek a halála. A tragédiák nem törték meg, de vallásossága még jobban elmélyült, és még nagyobb szeretettel övezhette Lajos és István fiait és valószínűleg unokáit, Máriát és Hedviget is. Szeretete végrendeletéből is kiderül, amelyben anyai gondossággal hagyja Lajos fiára óvó-védő talizmánjait. A királyné mély anyai és vallásos érzéseinek megnyilvánulásait fejezhetik ki az általa vásárolt és a klarisszáknak ajándékozott szoptató és trónoló Szűz Mária-szobrok és -kegytárgyak is.

Nagy örömünkre szolgál, hogy ez a csodálatos műalkotás ez év április 26-tól szeptember végéig, kölcsönzés keretében az Óbudai Múzeum állandó kiállításának középkori részében lesz látható!

Ha Óbudára látogatsz, merre vezet utad? Van-e valamilyen különleges hangulat, ami kapcsolódik ehhez a városrészhez?

Természetesen kitüntetett alkalmakkor a Kéhli Vendéglő a bázis. A Vendéglátóipari Múzeum pedig az egyik kedvencem, ahová a külföldi látogatóimat is szívesen elviszem. 

Látsz valamilyen különbséget pesti és óbudai zsidó környezet között?

Óbuda a zsidóság magyarországi története, ennek szellemisége okán más, mint Pest. Ehhez erősen társul a Goldberger-mítosz és az ipari valóság. A városrombolás miatt megmaradt nagyon kicsi óbudai miliő keveset mutat az egykori ortodox zsidó életről. A nagy zsinagóga persze jelképes épület, de „egyedül” van.

Mit gondolsz arról, hogy a budapesti zsidóságnak Óbuda a bölcsője? Érezhető, látható ez még?

Ez tény. A 3. századtól találhatóak már zsidó emlékek, hiszen a Bar Kohba-lázadás leverése után a római légióba beléphettek zsidók is, és szintén zsidó kereskedők kísérték olykor Pannóniág a sereget. Ennek nyomai ma Aquincumban is láthatók. A legismertebb a menórával díszített, egyébként egy korábbi, görög feliratú sírkő.

Óbudán vezettél sétát is. Talán itt jobban megjelenik, láthatóbb Budapest zsidó arca? 

Nem jobban, hanem másként. A sétákat mindig a textilmúzeumban kezdjük, nekem ez, a kékfestők öröksége adja meg Óbuda zsidó arcának jellegét. Innen haladunk az időben vissza a római korig, majd egy nagy kanyarral újra a XIX. századba, a Goldbergerek nemzeti és ipartörténeti szerepéhez jutunk. A séta végén – ha éppen nincs valamilyen zsidó ünnep – általában Ambrus Klára fogad minket a zsinagógában, s magával ragadó történelmi tárlatvezetést tart óbuda zsidó múltjáról.

Mi a véleményed az óbudai zsidó világ újraélesztéséről/újraéledéséről?

Erről nincs külön véleményem, inkább az egész magyarországi zsidó reneszánszról érdemes beszélni. Vidéken is sok helyen elkezdődött valami. Sopronban például középiskolás diákok kezdték kutatni a holokausztban elpusztított családokat, akkor velük egykorú diáktársaik emlékét. Az ország több pontján – legutóbb például Kővágóörsön – civilek fognak össze, hogy megmentsék a pusztulástól és újra élesszék a zsinagógát, ifjúsági szervezetek jöttek létre és – elsősorban kulturális tevékenységek révén – keresik a zsidó identitásukat. Egyelőre a vallásosság, a halachikus élet távol áll tőlük, de azt is mondhatjuk, úton vannak…!

Az Óbudán (is) erősen élő Krúdy-nosztalgiának látod kapcsolódását az óbudai zsidó világhoz?  El tudod magad képzelni Krúdy ivócimborájaként?

Krúdy állítólag a halála előtti este még rendelt egy üveg bort a Kéhliből. Talán meg sem itta mind?  Le lehet ülni képzeletben az asztala mellé, és művei ismeretében szintén képzeletben beszélgethetünk vele. Ha Krúdy, akkor minden elképzelhető.

Rózsa Péter: Óbuda a nagy közösség
(Fejezet a Budapest zsidó arca című könyvből)

Amikor Jákov Flesch a szállítmány nagyobb részét már lepakolta Zsámbékon gróf Zichy Péter palotájában, a fűszerek, olívaolaj, cukor, citrom és mandula kisebb, megmaradt részével elindult Óbudára, ahol nemrégen épült meg a gróf feleségének egykori villája helyén az új kastély. 1750-et írunk, és Jákov ahányszor csak megállt kétlovas kocsijával Óbudán, nem tudhatta, milyen közel is került őseihez, a római birodalomban szolgáló egykori zsidókhoz, mert nem láthatott a frissen rakott falak vakolata mögé. Ha röntgen szemei lettek volna, bizony ráakad néhány menórát ábrázoló sírkőre, vagy olyanra, amire egy-egy héber nevet véstek. A kastély építésekor ugyanis felhasználtak sok régi sírkövet, amit az aquincumi római katonai temető helyén találtak. Jákov Flesch így persze nem tudhatta azt sem, hogy ez a Kárpát-medence legrégebb óta fennálló, multikulturális városa, ahol az ókortól kezdve sokak mellett mindig is éltek zsidók, amikor éppen valamelyik uralkodó el nem űzte őket – igaz, mindig vissza is jöttek. A Zichy család grófi birtokain például megtelepedhettek, serfőzdét, bor- és kávékimérést, kereskedéseket működtethettek. Miután a török kiűzését követően városokban tilos volt lakniuk, általában a földesúri birtokokon telepedhettek le, és mivel kiterjedt kereskedelmet folytattak, e birtokok terményeit be tudták kapcsolni a nemzetközi áruforgalomba is. Ez jó volt a zsidóknak és a birtokosoknak egyaránt. Jákov a XVIII. század e szerencsés időszakában volt a Zichyek legfontosabb kereskedelmi partnere.

Ha most a Fő téren állunk, és a kastélyt keressük, azt innen nem fogjuk meglátni, mert nem az utcafronton van, hanem egy szerény épületsor közepén található kapun belépve, a park túloldalán pillanthatjuk meg a főhomlokzatot. Sajnos az oldalszárnyakat már elbontották, de a barokk főbejárat felújítva pompázik. Az építtető gróf halála után a felesége, Bercsényi Zsuzsanna kötötte meg azt a szerződést a zsidókkal, ami a közösség önrendelkezési jogait tartalmazta, s ami lehetővé tette, hogy egyre több zsidó telepedjen le Óbudán. Itt kezdődik a virágkor, ami 1857. május 7-én valóságos virágesővel teljesedik be. Hogy ennek emlékeit láthassuk is, kicsit vissza kell sétálnunk a belváros felé, a római katonai amfiteátrum irányába, a Lajos utcába, ahol a Goldberger Textilipari Gyűjtemény található. A következő eseményről is találunk ott dokumentumokat.

1857. május 7-én és a megelőző napokban óriási nyüzsgés, forgatag volt a Budai-Goldberger Textilgyár összes helyiségében, udvarán és az épület előtti téren. Maga Ferenc József császár királyi őfelsége és felesége fogadását készítették elő. Mert jött. Igen, ide a zsidó iparos gyárához kívánt ellátogatni, és ez több volt, mint a kor legmagasabb technikai színvonalán működő ipari létesítmény, a  kékfestő- és textilgyártás high-tech-je előtti tisztelgés. E látogatás maga volt a történelmi kegy és megbocsátás szimbóluma. Miért is?  Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonáinak ugyanis többek között a Goldberger cég gyártotta az egyenruhákat. A vereség után a gyár ezért a bűnéért feketelistára került, nagy összegű hadisarcot kellett fizetniük, és termékeik jelentős részét be kellett szolgáltatniuk. Nagyon nehéz időszak következett, mert a gyár tulajdonosa, Goldberger Sámuel meghalt, és feleségének kellett ismét talpra állítania a céget. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan visszakapták a nagykereskedelmi jogot, és ezzel kezdődött meg a Goldbergerek nemzetközi sikersorozata is. A császári látogatással Ferenc József azt kívánta kifejezni, hogy megbocsátott, és a szabadságharc idején tanúsított magatartás miatt már nincs harag. A Család 1867-ben, a kiegyezés évében megkapta a nemesi címet.

 A XVIII. század elején még kis kékfestő műhelyként induló, és egészen a vészkorszakig tartó történetében a Goldberger gyár nemcsak különleges textiltermékeivel vált világhírűvé, hanem a folyamatos műszaki innovációnak köszönhetően is. Az egymást követő nemzedékek szorgosan építették és korszerűsítették a gyárat, az utolsó igazgató, Budai-Goldberger Leó világszínvonalú technológiát épített ki, a gyár termékeit számos országban értékesítette, lényegében a csepeli Weiss Manfréd művekkel együtt Magyarország ipari fellegvárának számított.  A harmadik világhírű gyár a Richter Gedeon gyógyszergyára volt. Mind Budai-Goldberger Leót, mind Richter Gedeont a fasiszták ölték meg, a Weiss család pedig hatalmas gyárairól kényszerűen lemondott, cserébe életben hagyta őket a náci rezsim, és külföldre menekülhetett. A Goldberger gyárak és a Weiss Manfréd Vasművek elenyésztek a szocializmus végére, a Richter azonban megmaradt, s ma is az ország egyik legjelentősebb tőzsdei cége.

A Textilmúzeumtól alig kell néhány lépést tennünk, s máris ott vagyunk az Óbudai Zsinagógánál. Ez Budapest legrégebbi, ma is működő imaháza. Klasszicista remekmű, később kiegészült szecessziós részletekkel. Egy korabeli utazó, Franz Schams szerint a királyság egyik legszebb épülete volt. Az óbudai zsidóság fénykorát jelképezi, hiszen amikor a korábbi szegényes imaház helyén, 1821-ben elkészült, közel 5000-es lélekszámú zsidó közösség élt itt. Rabbijuk, Münz Mózes akkor már harminc éve állt a hitközség élén, s még további tíz évig maradt is ott. Nagyon izgalmas korszak ez a közép-kelet európai zsidóság számára, hiszen egyre több, sokszor egymással nagy vitában álló közösség alakult meg. A rabbinikus ortodoxia, a különböző reformirányzatok és a szintén Magyarországon ekkor megjelenő haszidizmus élt egymás mellett. Münz Mózes saját közösségét szigorúsággal vezette, állítólag még az is előfordult, hogy vallási vétkekért testi fenyítést alkalmazott. Mégis, rabbisága alatt vált az óbudai az ország vezető zsidó közösségévé. 

Az épület bejárta szokásos történelmi útját; a holokausztban elpusztult több mint 3000 óbudai zsidó után egy ideig az oldalszárny egyik helyiségében tartották meg az imákat, de hamar feloszlatták az önálló hitközséget és az országos egyesületbe olvasztották. A zsinagóga ezután raktárként, majd jó ideig a Magyar Televízió egyik stúdiójaként üzemelt. Szerencsére nem szabdalták át a belső tereket, és az épület is nagyjából épségben maradt, így amikor 2010 tavaszán az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség bérleti szerződést kötött a Magyar Televízióval és birtokba vette a zsinagógát, megkezdődött a teljes körű helyreállítás. Egyébként Óbudán, innen távolabb működik a magyar származású Milton Friedman Nobel-emlékdíjas közgazdászról elnevezett egyetem, amit szintén ez a hitközség alapított. 

A Lajos utca korabeli neve Zsidó utca volt, nem véletlenül, mert itt működött a zsidó kulturális és szellemi élet legjava. Itt épült fel Buda egyetlen kőszínháza, a Kisfaludy Színház, egészen pontosan a Lajos u. 111. szám alatt, sajnos a II. világháborúban annyira megsérült, hogy le kellett bontani. Számos kávéház, étterem és kaszinó volt a környéken, és a pezsgő, éppen polgárosodó nagyváros művészei – lakjanak akár a pesti oldalon –, szívesen jártak Óbudára, ahol megtalálhatóak voltak a kávéházak, kávémérések.  Az 1912. évi címtár szerint 12 óbudai kávéház várta vendégeit. Az ismertebbek: a Duna (Laktanya utca), a Szalon (Zsigmond tér), a Kristály (Zsigmond utca), a Tucker (Mókus utca), a Rosenfeld (Lajos utca), a Mauer (Tavasz utca), a Redlich (Vöröskereszt utca) és az Eger (Fő tér) voltak. A leghíresebb azonban kétségkívül a Bródy Kávéház volt. 

1831-ben nyitotta meg Bródy Imre első kávémérését, majd sok helyre költözött a több mint száz éves története során, de a legutolsó épületét még ma is megtaláljuk. Ehhez kissé el kell sétálnunk északi irányba, és a Lajos utca vonalában távolabb találjuk meg, ahol ma az Óbudai Társaskör működik. Koncertek, irodalmi estek és társasági rendezvények helye, de valamikor legendás vendégsereg járt ide mulatni. A kor jeles színészei közül törzsvendégnek számított Csortos Gyula, Rátkay Márton, Fedák Sári, Somlay Artúr, Fejes Teri is. Az írók közül gyakran járt oda Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Hegedűs Gyula és persze Krúdy Gyula, akinek később egyik törzshelye lett a Bródy Kávéház, ahol éjszaka is volt meleg étel, zene és táncmulatság.

A Társaskörrel szemközti oldalon találjuk a Vendéglátóipari Múzeumot. Nem véletlen, hogy itt kapott helyet, hiszen – csak nézzünk körbe a lakótelep és az Árpád híd közé szorított, csöppnyi utcán, ami még őrzi a XIX–XX. század fordulójának kisvárosi, polgári hangulatát –, ilyen volt az a világ. Gránitköves útburkolattal, alacsony házakkal, kocsmákkal, mulatókkal, szatócsboltokkal, kóser hentesekkel, amikor az itt élők zöme már ipari munkásként élt, vagy éppen újságírásból kereste a kenyerét, vagy kereskedett, vagy valamit termelt.  A zsidók szombatot fogadtak, a keresztények misére jártak, a zsidó és a katolikus iskola pedig egymás melletti épületben működött. Jól elvoltak, bár így maradt volna!

Menjünk viszont át Pestre, mert szellemiségében és időrendben is ott folytatódott, majd teljesedett ki a századfordulóra a nagyvárosi, polgári életforma, amelynek igencsak erős motorja volt a budapesti zsidóság.

Forrás:
Rózsa Péter: Budapest zsidó arca,
Mazsike, 2021

Korábban is dolgoztak együtt a rijekai múzeumokkal.

Valóban készült már a Tengerészeti és Történeti Múzeummal, illetve a Városi Múzeummal közös kiállítás, ahol magát a várost, a hajóval való utazási szokásokat mutattuk be. A Rigójancsi is érinti Fiumét, kiderül, hogyan kapcsolódik a sütemény története a városhoz. Egyébként ez már egy létező kiállítás volt, közel öt évvel ezelőtt készültek a látható tablók, ezt egészítettük ki nálunk található tárgyakkal.

A kiállítást több helyen bemutatták, volt Rijekában, Zágrábban, a covid miatti szünet után pedig most újraéledt Budapesten.

A tárlat mellett megjelent egy gyermekeknek szóló kiadvány is, Anda Maric könyve, a Rigójancsi – Szerelem mint édes ihlet.  Ez a mese arról szól, hogy a szegény kisfiú Rigó Jancsinak hogyan sikerül a kor egyik legjobb zenészévé válnia, és kedvességével és egyszerűségével elnyernie a gyönyörű Klára szívét. A róla elnevezett sütemény is hozzá hasonlóan híres lesz, így kapja a „Rigójancsi” nevet, aminek eredeti receptje a könyv végén olvasható.

A Monarchia közege erőteljesen jelen van a tárlaton, és nyilván fontos is a történetben.

A kiállítás első terme egyenesen Fiumébe vezet, az úgynevezett boldog békeidőkbe, ami megközelítőleg a kiegyezéstől az I. világháborúig tart.  Egy virágzó, fejlődő kikötővárosról beszélünk, itt kötöttek ki a tengerentúlról és Ázsiából jövő hajók, amelyek vagy továbbszállították a rakományt, vagy helyben feldolgozták azt, így egyre jelentősebb lett az ipar.  Fiume ebben az időszakban legalább annyira fontos város volt Európában, mint Bécs vagy Budapest. Volt például csokoládégyára, az érkezett kakaót itt dolgozták föl, az elefánt logós dobozokkal például a kiállításon is találkozhatunk, ezek részben a múzeum tárgyai, részben magángyűjtőktől érkeztek. Amikor csődbe ment a cég, a Gerbeaud család vásárolta föl. Fiume pezsgő polgárváros volt, sok kávéházat, szállodát ismerünk ebből az időből, sajnos több elpusztult közülük. Sokan jártak ide üdülni, erős volt a gyógyturizmus, de vannak olyan adatok is, hogy sokan csak megszálltak egy-egy éjszakára, innen utaztak tovább.

A kiállítás egy szerelmi történetet mesél el. Fiume sokféleségébe pontosan belefért egy ilyen, a korban is szokatlan kapcsolat?

Egy igazi századfordulós, kozmopolita városról beszélünk. Érdekes, hogyan kapcsolódik mindehhez a cigányprímás kalandos élete. Rigó János többször is megfordult Fiumében szerelmével, Clara Warddal, kettejük kapcsolata áll a kiállítás középpontjában és az, ahogy a desszertet elnevezték.

A mai napig kedvelt süteményről beszélünk, amely szerepel a cukrászdák pultjainak állandó kínálatában és sok háziasszony receptes könyvében.

Van egy horvát recept, ami kicsit eltér a mi Rigójancsinktól. De többféle változat van, mindegyiknek a kakaós tészta az alapja, valaki csak kakaós krémet tesz bele, mások tejszínhabos jellegű fehér krémet is.

Hogyan kapta a sütemény a Rigójancsi nevet?

Sok olyan sütemény van, amely nevének származását nem ismerjük. Itt egy egészen izgalmas életút áll a név mögött, Rigó János története. Rigó János szegény pákozdi cigány családban született, egészen fiatal korában kezdett hegedülni. Zenekarban is játszott, egyre népszerűbb lett, nemcsak Budapesten. Kaposváron, Sopronban is zenélt, eljutott egészen Párizsig, ahol már saját zenekarával lépett fel. Párizsban ismert meg egy amerikai hercegnét, aki Detroitból ment Angliába tanulni, ahol nagyon fiatalon találkozott nála jóval idősebb későbbi férjével. Egy előadáson Clara Wardot annyira megfogta Jancsi hegedűjátéka, hogy egymásba szerettek, mindketten otthagyták családjukat, és 1898-ban összeházasodtak. A történet nagy port vert föl, kuriózumnak számított, a korabeli újságok állandóan róluk írtak.

Több tízezer újságcikket ismerünk, ami róluk szól: pletykák, álhírek. Tolongtak az emberek a szálloda ajtajánál, lesték a híres párt. 

Korabeli celebhistória?

Jancsi nyilatkozta egy újságcikkben, hogy neki már hegedülnie sem kellene, mert így is ismeri mindenki az újságból. Nem a hegedűtudása számít, hanem a szerelmi históriájuk.  Szerte Európában, így Fiumében is többször megfordultak, többnyire a Continental szállodában laktak. Miután elég költséges életet éltek, hamar elfogyott az a pénz, ami részben Clara vagyona volt, illetve az, amit Jancsi összehegedült, így elkezdtek közösen is fellépni. Korábban rövid ideig  Egyiptomban voltak, ahol Jancsi megtanított különböző dalokat, táncokat, Claranak, ezekkel léptek később a közönség elé Magyarországon is, aztán  Párizsban. Clara feszes, testszínű dresszben szerepelt például a Folies Bergère színpadán. Még Toulouse-Lautrecet is megihlette a produkció, a kiállításon itt van egy őket ábrázoló rajza. 

Nem ez volt a korabeli női minta. Hogyan reagált erre a társadalom?

Ez abban az időben polgárpukkasztó viselkedés volt, botrányhősnőnek is nevezték Clarát. A kapcsolat viszonylag rövid életű volt, fél évtizedig tartott a házasság, mert Clara beleszeretett egy pincérbe, és továbblépett. Jancsi később megnősült, szép karriert futott be, járt Amerikában is, egy Kis-Magyarország nevű vendéglőnek volt a prímása, nagyon kedvelték a zenéjét, egyszer játszott Roosevelt elnöknek is. Élete végén elszegényedve, magányosan halt meg Amerikában.

Kettejük kapcsolata meglehetősen viharos volt, ez Clara története volt, vagy inkább Jancsié?

Valószínűleg inkább Clararól szólt, aki nagyon különleges jelenség volt abban a korban. Hogy mennyire az „igaz” szerelemről beszélünk, azt nem tudjuk.  A korabeli cikkek középpontjában az áll, hogy a dúsgazdag hercegné otthagyta korábbi életét egy cigányprímásért, ami azért Jancsinak nem eshetett nagyon jól. Heltai Jenő még egy „verset” is írt némi gúnnyal „Hogy ingatag az asszony /Megmondta Rigoletto/ Az én megszégyenítőm / A cigány Rigó lett, Ó” .

Hogyan épül fel a kiállítás?

Arról már volt szó, hogy az első teremben Fiuméba érkezünk, láthatunk jellegzetes kiegészítőket, amivel a város utcáin sétálgathattak a hölgyek és urak, szalmakalapot, női tollaskalapot, kesztyűt, szivarokat, dohányzacskókat, illetve a kiállítótér végén találkozhatunk a megelevenedett Jancsival és Clarával, két rájuk hasonlító bábut öltöztettünk be. Látunk egy hegedűt, gyönyörűszép tokkal, ami jelképezi Jancsi életét. A tokot egy Steinway kereskedésben vásárolták, amikor Budapesten voltak, gyakran megszálltak a Hotel Réniben, ami viszonylag közel volt ehhez a hangszerkereskedéshez. Egy újságcikkből azt is tudjuk, hogy Clara egyszer egy akkor hatezer forintba került Mancini hegedűt vásárolt kedvesének.

A másik teremben lévő tablókon a korabeli újságcikkek, fényképek, képeslapok vannak, megelevenedik a város, érzékelhető az a hangulat, amiben a kor polgárai éltek, ami nemcsak Bécset és Budapestet jellemezte, de Fiumét is. Vannak közös fotók, van, ahol csak Jancsi, van ahol Clara szerepel a korban botrányosnak ítélt pózokban, utóbbi például cigarettával ül egy biciklin.

Lehet Rigójancsi-recepteket is olvasni, illetve kialakítottunk egy korabeli kávéházi installációt, ami a kor hangulatát idézi.

Nagyon sok tárgyunk van, ami kapcsolódik Fiuméhoz, a kávéházi világhoz, a süteményhez, ezek közül néhány már látható volt a 2022-es Fiume kiállításon is.

Arról még nem beszéltünk, hogy valójában miért kapta a Rigójancsi elnevezést a sütemény.

Nem tudjuk, hogy a legendás sütemény hol készült először, sok legenda veszi körül. Például az egyik ilyen, hogy a Hotel Rémiben kérte meg Clara Ward a cukrászt, hogy készítsen olyan desszertet, ami Jancsival való szerelmükre emlékezteti. Állítólag Jancsi megkóstolta a süteményt, és akkor mondta ezt a mondatot, amit fel is írtunk a falra, mert jellemzőnek tartunk, hogy  „Kóstold meg, ez olyan barna, mint az én bőröm, és olyan édes, mint a te szíved!” Persze, az is lehet, hogy Jancsi soha nem evett ilyen süteményt, mindez csak a legenda része.

Az is elképzelhető, hogy amikor egyszer Fiumében jártak, ott készíttették el a süteményt egy szálloda cukrászdájában, lehet, hogy ezért kötődik annyira a városhoz. Azt tudjuk, hogy ebben az időben a Gerbeaud család megsütötte a süteményt Budapesten, hajnalban leszállították vonattal Fiumébe –  ott is volt cukrászdájuk és ugyanaz volt a kínálat, mint a magyar fővárosban.

Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai című kiállítás a roma holokauszt, a Porajmos áldozatainak állít emléket. Pontosabban a projekt nem emlékezni szeretne, hanem teremteni: fő célja szembe menni a felejtéssel, ellen-narratívákat felépíteni, hiszen csak az nem felejtődik el, amiről beszélünk. Nem elég a történelemkönyvekben leírt dátumokat és eseményeket megtanulni, mivel azok alapjában véve leegyszerűsítettek, sőt, ami még veszélyesebb, elsősorban a többségi társadalom és a túlélők későbbi nézőpontjából beszélnek.  Az iskolai történelemórák időnként unalmasakká válnak, és elidegenítőek, mert egy hivatalos és hiányos narratívát adnak tovább. Gyakran nem világos, kinek a történetét mesélik éppen, vitára, elmélkedésre, nézetek ütköztetésére, a különböző családi tapasztalatok behozására és azok összefűzésére a kollektív emlékezetben nem nagyon adnak teret.

Az emlékezés márpedig nem lehet statikus 

– vallja a DePART.  Szerintük aktivitással, oktatással, vitával és elkötelezettséggel aktív folyamattá válhat. De miért van arra szükség, hogy az emlékezetet mozgásba lendítsük? Mert ha nem szakítunk időt múltunk történeteinek újbóli elmesélésére, akkor könnyen feledésbe merülnek és megismétlődhetnek a történelem hibái – ez a DePART projektjének filozófiája.

A DePART társulat (Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization) egy olyan hanginstallációt dolgozott ki, amely az „emlékezet-őrség” gyakorlatát kínálja résztvevőinek az aktív emlékezés aktusaként. A Ha mindenki meghallaná című installáció egyszerre művészeti projekt, nyitott archívum és részvételi kutatás. Több helyszínen bemutatták már, és a jövőben is tervezik további helyszíneken új roma közösségek hangjait bekapcsolni az installációba. Helyi önkéntes résztvevők személyes „hanglevelekben” szólítják meg a Porajmos, vagy más szóval a Samudaripen helyi áldozatait.

Minden egyes önkéntesen bekapcsolódó résztvevő egy-egy elfeledett élet „emlékőrzőjévé” válik.

Az installáció nem új, az elmúlt év során, 2023-ban már kétszer is látható volt Budapesten: a STEREO10 Fesztiválon, illetve a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén a Budapest 150 programsorozat részeként. De ebben a formájában, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterében megvalósult, még nem állt fel. 

Folytatódik a közös gondolkodás, az installáció köré egy plusz kiállítást rendeztek, és roma szervezetek bevonásával gazdag kísérőprogramokat is társítottak hozzá a roma emlékezetpolitika lehetőségeiről, kerekasztal-beszélgetéseket, a Romakép Műhely szervezésében filmvetítéseket tartottak, de volt varróworkshop a Bagázzsal, feminista workshop a Romaversitas szervezésében, Roma Hősök Független Színházi Workshop, továbbá pedagógus kerekasztal a roma tanulók intergrációjáról és szegregációjáról.  Horváth Péter történésszel és Pocsai Bettina roma aktivistával pedig együtt sétálhattunk az egykori téglagyárak területén.

Mindez a töredékes múlt és a roma közösségekkel, illetve közösségekben zajló eszmecsere láthatóvá tételét szolgálja. A hogyanról és a háttérről később bővebben lesz szó, előbb ismerkedjünk meg a DePART alkotócsoport tagjaival.

A társulat

A megnevezés nem véletlen, mert a tagok, mind a négyen, a Salzburgi Mozarteum Egyetem mesterszakos hallgatói, akik az alkalmazott színház területéről, az előadóművészet felől jönnek. Ez egy kicsi, mondhatni elit mesterszak, ahol azt vizsgálják, miként lehet közösségekhez jobban kapcsolódó művészeti alkotásokat létrehozni, drámaszövegek helyett emberi történeteket színpadra vinni; hol lehetnek olyan színpadok, amelyek nem színházi térben vannak, mégis alkalmasak katarzist előidézni, illetve kik lehetnek azok a társadalom különböző rétegeiből származó szereplők, akiknek a hangját a kortárs színház eszközeivel fel kell hangosítani. Alapvetően tehát szociálisan elkötelezett művészeti produkciók létrehozására, a művészeti gyakorlat és a társadalom összekapcsolására törekszenek.

Az egyetemen való közös munka hozta össze ezt a nemzetközi, művészekből és facilitátorokból álló transzdiszciplináris kollektívát, amely a művészet, az aktivizmus és a kutatás metszéspontjain dolgozik.

Javarészt politikai tematikájú projektjeik kutatásorientált formátuma a közösségépítést, a helyi partnerek bevonását és az elfeledett árnyéktörténetek feltárását hangsúlyozza.

Roma projektjük kiinduló alapja is az egyik egyetemi feladatuk volt, ami azt a célt határozta meg, hogy a múltról alkotott képünket meghatározó domináns narratívákkal szemben egy árnyaltabb és befogadóbb szemlélettel közelítsen az emlékezethez.

A kollektíva tagjai Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT). Dominik salzburgi, koreográfus, performer, és egy salzburgi színházat vezet. Jonas is színházművész, emellett politikai aktivistaként és trénerként tevékenykedik Németországban és Ausztriában, valamint fehérorosz és ukrán művészekkel dolgozik egy közösségi színházi programban. Cat non-bináris aktivista, színházi rendező és költő. Szepes Anna pedig a közösségi színház, a színházi nevelés oldaláról jön, jelenleg a Trafóban dolgozik egy közösségi színházi műhelyben.

A hanginstalláció

Az alkotócsoport a Flaszter biennálé óbudai helyszínére, a helyi történésekre emlékezve alakította át az installációt. A projekt célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a romáknak, azoknak a magyar állampolgároknak, akiket az egykori Óbudai Téglagyár téglaszárító barakkjaiba gyűjtöttek össze, akiket innen vittek tovább a munka- és megsemmisítő táborokba, és akikről a nevükön kívül semmit sem tudunk. Auschwitzban a nyolcvanas években a föld alól került elő egy nyilvántartó könyv, benne a Magyarországról odahurcolt romák nevével. Ez az egyetlen dokumentum, ami ezeknek az embereknek az emlékét őrzi. Egy név, valamint a születési és halálozási dátum.

Ezek az adatok nem árulnak el semmit az életükről, csak a haláluk körülményeiről, és arról, hogy mindössze öt százalékuk tért vissza a táborból.

A hanginstalláció elkészítéséhez az alkotók különböző szociokulturális háttérrel rendelkező önkéntesek e-mailes jelentkezését kérték, majd a deportáltak listájáról visszaküldtek nekik egy nevet, ő lett az „emlékezetpárjuk”. Megkérték, hogy írjanak neki egy levelet, majd olvassák fel és rögzítsék. Ez ma már nem okoz gondot, mindannyiunk telefonján megtalálható egy jó minőségű diktafon is. A visszaküldött hangfáljok, a személyes megemlékező levelek hangzanak fel a földszinti kiállítótérben elhelyezett negyven fém oszlopból. Minden teremben a projektet létrehozó kollektíva szülővárosából vetítik ki a helyi internálótábort, pontosabban azt, ami a helyére került, hol lakóház, hol játszótér, hol magánbirtok vagy kertészet.

Mire jó mindez?

Egyrészt emlékmű. Még ha nem is valósul meg megfogható formában, a szellemi térben igenis emlékműként szolgál.  Rendhagyó módszerek és anyagok – mint amilyen az emlékező föld és a hangzó levelek – alkalmazásával dokumentálja és osztja meg a romák töredékes második világháborús történelmét. Ezzel korlátokat bont le, bevett narratívákat kérdőjelez meg, és hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben meghallják ezeket a történeteket. 

Az alkotócsoport a kiállítás alatt is folyamatosan bővülő archívumot a párbeszéd és a kutatás kiindulópontjaként kínálja fel a galériatér számára: hogyan lehet figyelemmel és gondoskodással helyreállítani, újra- és visszaírni a Porajmos áldozatainak elveszett és rejtve maradt történeteit? Mi az üzenete a személyes emlékezet és a kortárs roma aktivizmus mindenki számára hozzáférhető adatbázisának?

Ahogy haladtam a kiállításon, a kezdeti semleges érdektelenségből, a „jól van, értem, szomorú, láttunk már ilyet” hozzáállásból egy ponton váratlanul kibillentettek a levelek. Megérintve, megszólítva éreztem magam. Ügyesen csinálták a DePART-osok, nem hiába járnak részvételi színházas oktatásra, mert azzal a nyitottsággal húztak bele az ügyükbe, amivel megadták nekem a döntés szabadságát, a lehetőséget. Nem kényszerítettek semmire, és nem kaptam rajta őket azon, hogy vezetnének, számba rágnának igazságokat. Ez a személyesség és szabadság a legnagyobb ereje a projektnek, ahogy elém tesz egy nem létező, sőt eltörölt történetet, rám bízza, hogy megtaláljam, nekem mi közöm lehet ehhez, és megteremtsem a magam viszonyulását. 

Egy ponton nem volt kérdés, hogy nincsenek eltörölt történetek. Legyen bár az egykori téglagyár helyén ma épülettömb lakókkal, vagy park játszótérrel, mégis ott van mindaz, amiről úgy hittük, hogy elmúlt, eltűnt, megszűnt létezni. Ott vannak mindazok, akiknek a története nem szerepel az archívumokban, levéltárakban.

Mert ha elfogadnánk, hogy a történetük eltörölhető, akkor elfogadjuk azt is, hogy ezek az emberek elpusztíthatók voltak.

Azóta is érzem, hogy írnom kellene egy levelet. A HÉV-en utazva, a kutyát sétáltatva gondolkodom, mi legyen benne. A múzeumban tartottak egy levélíró workshopot, amelyen nem tudtam részt venni, de Szepes Anna, a csapat magyar tagja azt mesélte a korábbi alkalmakról, hogy sokféle reakcióval találkoztak már. Volt olyan, aki bárhogy szerette volna, egy sort sem tudott leírni mégsem – neki az üres lap lett a levele. Más csak elénekelt egy dalt, mert így tudott kapcsolódni az emléktársához, valaki leírta a saját nagymamáinak a történetét, vagy a saját életéről mesélt. 

A probléma érthető: hogyan is tudnék megszólítani valakit, akinek a történetét nemhogy ő maga, de soha senki más sem fogja tudni elmesélni, hiszen elszállították, meggyilkolták, kitörölték, semmit se tudunk róla, nincs leszármazottja, nincs egy ember, aki ismerné a sorsát. Az elfelejtett áldozatokkal ma csupán a képzeletünk segítségével létesíthetünk kapcsolatot, és akár üdvös is lehet, ha mégsem a halála körülményei szerint emlékezünk rá, hanem ünnepelve azt, aki ő lehetett. A kreativitás segítségével, a teremtés, levélírás aktusával megidézhetünk egy entitást, akár úgy is, hogy nem róla írunk, hanem neki, és így lesz belőle valaki. Ez a szabadság, amely szerint kialakíthatom a saját viszonyomat az emléktársamhoz, egyfelől a projekt része, másfelől mélyen adekvát a roma kultúrával.

Ha teszek valamit, akár csak annyit, hogy átgondolom, elképzelem és leírom valakinek a sorsát, ha beleteszem a saját munkámat, azt hiszem, az számít. Az már felelősségvállalás is.

Mindenesetre több, mintha évente egyszer fennkölt szavak kíséretében megkoszorúzunk egy emlékművet.

Elegáns megoldás, hogy az internálótáborok archív fotóit letakarták. Aki akarja, felhajthatja a borítást, megnézheti a megrázó képeket, de értjük a jelzést: nem megyünk bele a szenvedéspornóba, ami elől mindenki menekül már. Azzal, hogy a kiállítás nem a szörnyűségek bemutatására helyezi a fókuszt, valahogy hatékonyabban rávilágít a megúszás-technikáinkra, a hárításainkra. 

És a termeket járva a belső hangom egyre hangosabban mondta: oké, de mi van ma, mit tehetek még, mi ebben az én saját felelősségem?

„A mi igazi szándékunk az volt – reagálja erre Szepes Anna -, hogy folytatólagosságot teremtsünk, egy kitörölt vagy kevéssé emlékezett múlt és a jelen aktivizmusa, láthatósági és kulturális küzdelmei és kezdeményezései között. Ennek a linearitásnak a megteremtésével azt reméljük, hogy egy szolidárisabb, vagy akár radikálisabb jövő felé léphetünk.”

Ha mindenki meghallaná
A holnap ellenállásának roma archívumai

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2024.február 15. – április 7.

Kiállító művészek:

DePART Collective (Jonas Baur, Dominik Jellen, Cat Jugravu, Szepes Anna)

Produkciós menedzser: Trace Polly Müller

(de)Archiváló labor nagykövet: Pocsai Bettina

A történelmi magyar királyság soknemzetiségű ország volt, így németek már a török megszállás előtt is éltek a magyar korona alatt. Lélekszámuk a török kiűzése után, a 17. században kezdett nőni, akkor, amikor Mária Terézia betelepítési politikájának köszönhetően tömegével érkeztek a török háborúk következtében elnéptelenedett területekre, így Óbudára is. 

Bár a városba a törökök kiűzése után szinte azonnal visszatelepedett néhány református magyar család, 1738-39-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, így a Zichyek, Óbuda földesurai is érdekeltté váltak abban, hogy a német földről az ottani nehézségek miatt menekülők letelepedhessenek a városban.  

A közkeletűen „sváboknak” nevezett magyarországi németek, így az óbudai braunhaxlerek története tulajdonképpen itt kezdődik.

Hajóval jöttek 

Az első német telepesek, összesen tizenhét fő 1698-ban, főleg Baden-Württemberg, Ulm, Hessen felől érkeztek. Számtalan okuk akadt rá, hogy elhagyják szülővárosaikat, többek között a harmincéves háború és az infláció is vonzóvá tette számukra a Magyarországra költözést.

A vállalkozók több hullámban érkeztek a katolikus területekről, általában a Dunán lehajózva, Visegrádtól Bajáig letelepedve az alkalmas kikötőhelyeken, így Óbudán is. 

Noha a Magyarországra települőkről a köztudatban az él, hogy mind svábok voltak – azaz Schwabenből, Württembergből érkeztek – valójában frankok, tiroliak, alsó-ausztriaiak és stájerek is akadtak köztük, hívja fel rá a figyelmet Viszket Zoltán egy tanulmányában. 

Bár a korabeli nyilvántartásokból sok minden nem derül ki, azt tudjuk, hogy az első tizenhét német betelepülő már szerepel az 1701-es adóösszeírásban. Sőt, az óbudai Péter–Pál-templom anyakönyveiben a nevük is megőrződött: Joannes Wittmann szőlőművesen kívül a Webereket, a Grafokat és a Schlossereket is ekkor említi először óbudai forrás. (Az eredeti nevek az évszázadok során aztán nem egyszer torzulnak, változnak a bejegyzésekben, van olyan családnév, amelynek akár négy változata is ismert.)

A beköltözők nagyrészt a török hódítás után itt maradt romokat építették újjá a mai Fő tér és a Mókus utca közti területen.

Ennek köszönhető, hogy az utcanevek évszázadokig németek voltak, a magyar elnevezés nem egyszer fordítással keletkezett. A Lerchen Gasséból Pacsirta(mező) utca, a Kronen Gasséból (Kis)korona utca, a Frühling Gasséból Tavasz utca lett. Máshol átkeresztelték: a Kerék utca korábban például Drei Herzen Gasse (Három szív utca) néven szerepelt a térképeken.

Hergelaufene és tősgyökeres 

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az igazi óbudaiak a Filatorigát és a Nagyszombat utca közt laknak, aki nem, az csak afféle “hergelaufene”, azaz jött-ment. 

Egészen a tizenkilencedik századig egy-egy sváb család használt egy telket és házat. Az istálló, a gabonatároló és az ól a lakóház mellett állt, az illemhely az udvaron volt. Ez a modell sokáig megmaradt, ám a filoxéra után, amikor a sváb lakosság nagy része a szőlőművelésről kényszerűen áttért a vendéglős-szakmára, kialakítva ezzel Óbuda „vendéglátós” arculatát, más részük pedig gyárakban talált munkát, az egykori házhelyek közül sokat beépítettek, 8-10 egyszoba-konyhás lakhelyet kialakítva egy-egy telken, a gazdagabbak pedig bérházakat húztak fel a Bécsi út és a Pacsirtamező utca közti területen, megváltoztatva ezzel az addig inkább mezővárosias település arculatát.  

Hogy mikortól nevezik az itt élő svábokat braunhaxlereknek, azaz barnalábúaknak, azt nem tudni – ráadásul az sem világos, mi a név eredete: egyes magyarázatok szerint a szőlőtaposás közben a napon lesült lábszáruk, más magyarázat szerint a barna lábszárvédő miatt kapták ezt a nevet.

A városban az 1700-as évekre már 30-40 német család élt, egészen a 19. század közepéig az anyakönyvekből is egyértelműen kikövetkeztethető a származásuk, lévén őrizték német neveiket és a német földön tisztelt szentek emlékét – az óbudai svábok közt például számtalan Martinus és Barbara akadt.

Az 1848-as szabadságharc idején indul csak meg az első magyarosítási hullám, amelynek nyomai az anyakönyvekben is láthatók.

Gemini és trimini

A 17-19. században egy-egy helyi német családban átlagosan 6-7 gyerek született, közülük 3-4 érhette meg a felnőttkort. A helytörténeti kutatások szerint Óbudán a német családokban feltűnően magas volt az ikerszülések száma, nem volt ritka még a hármasiker sem. Előbbit az anyakönyvekben „gemini”, utóbbit „trimini” megjegyzéssel jelölték. Érdekes, hogy 1840-től megjelenik a magyar „kettős” kifejezés az ikrekre vonatkoztatva. A remek születési statisztikák ellenére az ikrek – főleg a hármasikrek – szinte soha nem élték túl a csecsemő korukat a kis születési súly és az orvostudomány fejletlensége miatt, így a felnőtt braunhaxler lakosságban elenyésző volt a számuk.

Ennek ellenére tudunk olyan családról, ahol egy ikerpár mindkét tagja megélte a felnőttkort: Weber Pál és György 1893-ban születtek és fel is nőttek annak rendje és módja szerint. Sorsukra később visszatérünk – mivel regénybe illik.

Annyi bizonyos, hogy 1880-ban a lakosság 65,4 százaléka volt sváb, mintegy 15 ezer fő. De mivel foglalkoztak ezek a Weberek, Schlosserek és a többiek?

Ahogy említettük, Óbuda egészen a 19-20. század fordulóján bekövetkezett filoxérajárványig szőlőtermő vidék volt, így a német területről érkező telepesek nagy része is szőlőműveléssel, borászkodással, borkiméréssel foglalkozott új hazájában, letéve ezzel a későbbi „magyar Grinzing” és a Krúdy-városként aposztrofált kockás abroszos, kadarkás, vendéglős Óbuda alapjait. Amely státus egyébiránt aztán épp a filoxéra miatt erősödött meg, igaz, a nagy szőlővész után a sváb kocsmárosok nem a saját, hanem az Alföld borait mérték ki vendéglőikben, a legtöbb helyen heti egyszer-kétszer, vagy akár mindennap meleg étellel is várva a betérőket.

A filoxérajárványig a Péterhegy, a Testvérhegy, az Aranyhegy és a Csúcshegy is be volt ültetve szőlővel,  az októberi szüreti körmenetek szokása pedig a szőlővész után is megmaradt.

A korabeli leírások szerint az útvonal a Kórház utcai piactól indult és a Solymári utca – Föld utca – Bécsi út – Újlaki templom – Lajos utca útvonalon haladt. A borszentelés napja december 27-e volt, ekkor a családfők egy-egy üveg bort vittek a misére, majd a nedűvel megszentelték a hordókat.  

Sváb és katolikus

Amint az a körmenet és a borszentelés szokásából is látható, a helyi német lakosság kizárólag katolikus volt – olyannyira, hogy járta régen egy mondás is, amely szerint „egy igazi óbudai sváb és katolikus”.

Hogy mennyire értettek ezzel egyet a Zichy-birtokra a török kiűzése után azonnal visszaköltöző és már korábban is itt élő református magyarok, az jó kérdés – annál is inkább, mivel egy idő után még templomukat is át kellett adni a Habsburg-udvar és a földesúr által is támogatott sváb katolikusoknak.

Innentől Óbuda vallási arculatát három, igen markáns felekezet határozta meg: a Péter-Pál-templomot a katolikus svábok használták, emellett hamarosan elkészült a református magyarok új temploma, a beköltöző nagy számú zsidóság miatt pedig zsinagóga is épült Óbudán. Ma is mindhárom megvan.

Ennek ellenére – a korabeli leírások alapján – a 19-20. században elsősorban a katolikus svábok ünnepei határozták meg Óbudát:

A Péter-Pál napi búcsúhoz köthető Kirschen Kiritog, cseresznyés búcsú és körmenet például olyan híres volt, hogy egy idő után Buda és Pest népe is megjelent rajta, csakúgy, mint a krumplibúcsún.

Szintén az óbudai sváb katolikus hagyományhoz kötődik a Kiscelli-dombi Mária-zarándoklatok szokása.  (A sváb ünnepekről előző lapszámunkban olvashattak: Horváth Péter: Hagyomány és ünnep a régi Óbudán,  Óbudai Anziksz 2023/tél.) 

Az évtizedek alatt Óbuda német lakossága lassan, de biztosan nőtt. A legtöbb családban sok gyerek született, noha magas volt a gyermekhalandóság is. A későbbi adatokkal, amelyek szerint Óbudán sok a tébécés, összevág, hogy a halál oka a legtöbbször tüdőbaj volt. 

Említettük, hogy a sváb családokban aránytalanul sok ikerterhesség következett be. Gálosfai Jenőné helytörténeti monográfiájában beszámol a Weber családról, ahol húsz év alatt tizenöt gyerek született, köztük az említett ikerpár. Az anya, Thaler Mária 1852-ben jött világra, sok gyermeke közül nyolc érte meg a felnőttkort, köztük az ikrek. Egyikük az első világháborúban esett el a fronton, a másik, mivel mozgásszervi problémája miatt nem lehetett katona már az első világégésben sem, megélte a második világháborút, sőt túl is élte. Az ostrom végnapjaiban véletlen találat érte, így mindkét fiú a háború áldozata lett, igaz, pár évtized különbséggel, és két különböző háborúé…  

Lázadás, kolera, árvizek 

Az óbudai sváb közösséget a történelem során számtalan trauma érte. A két világháborút túlélőket a negyvenes években telepítették ki, a hazájukat elsősorban a békásmegyeri közösség tagjai vesztették el, amire még visszatérünk.  

Azonban korábban is akadtak konfliktusok és tragédiák. Először az adók emelkedése ellen lázadt fel a lakosság 1772-ben, amikor az úgynevezett Óbudai zenebona során Ferbert Ferenc uradalmi tanácsossal kerültek összetűzésbe a helyi német lakosok. A lázadás vezetőjét megbüntették. (Erről lásd külön cikkünket: Horváth Péter: Lázadás Zichy Péter földesúr ellen.)

Az 1838-as jeges árról már többször szó esett e lapban – ez volt az az árvíz, amelyben Óbuda nagy része megsemmisült. 

A tizenkilencedik században amúgy sem jártak jó idők az akkor már javarészt sváb-zsidó Óbudára, nem sokkal korábban, 1831-ben kolerajárvány söpört végig a városon. Bár július 12-én lezárták a várost, már késő volt, augusztusban naponta 100-200 ember betegedett meg és nem egyszer 10-12 óra alatt bele is halt a fertőzésbe.

Az 1838-asnál kevésbé ismert az 1876-os árvíz története, amelyre a korábbi tapasztalatok tükrében már felkészült a lakosság. A pékek előre dolgoztak, a lakók megerősítették a házakat, ivóvizet tartalékoltak, így viszonylag kis károkkal megúszták a Duna áradását. 

Az árvízhez kapcsolódik a fent már említett sváb krumplibúcsú legendája: a helyi történet szerint a hegyvidéken élő németek libazsírral és krumplival kínálták a hozzájuk menekülőket, évente erre a gesztusra emlékeznek télen.  

Békásmegyer és a kitelepítés

Egy idő után a közeli Békásmegyer, vagy német nevén Krottendorf is benépesült. Az itt lévő középkori település a 17. században semmisült meg. 1727-ben „kietlen helyként” említik, amely a Zichyek birtokában van. 

A területre 1740 körül költöztek be újra, mégpedig sváb telepesek. A történet rekonstruálását azonban megnehezíti, hogy a várostörténet kezdetéről szóló iratok egy tűzvészben megsemmisültek. Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század közepéről származó adat szerint a 834 fős lakosság száz százaléka vallotta magát németnek, ám a magyarosodás hamarosan elindult, és 1930-ban már csak 26,9 százalék volt az arányuk Békásmegyeren.

A lakosság főleg gyümölcstermesztésből és iparos munkákból élt, a nők nem egyszer vállaltak munkát a csillaghegyi és az újpesti textilgyárakban. 

Ahogy említettük, az óbudai és a békásmegyeri svábok történetének legszomorúbb fejezete a második világháború után következett be. 

1945 decemberében kormányrendelet született a németek kitelepítéséről. Ez azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámláláson németnek vallották magukat. Nagy Imre belügyminiszterként hozott 1946-os rendelete ugyan mentesített egyeseket, ám Óbuda, főleg Békásmegyer német lakosságát ezekben az években elűzték hazájából. A kitelepítettek mindössze egy húszkilós csomagot vihettek magukkal. Az első csoportot 1946. február 28-án, a második csoportot március 5-én indították útnak. Békásmegyerről 575 családot, 2440 főt telepítették ki Németországba. 

Kocsmák mentén 

Óbuda a tizenkilencedik-huszadik században a leginkább sváb kisvendéglőiről volt ismert, ez az a bizonyos „Krúdy-város”, amely a mai napig nosztalgikusan él a köztudatban. Az egykori sváb vendéglők története jól feldolgozott. Számtalan olyan vendéglős-kocsmáros dinasztiáról tudunk, amely sokáig meghatározta Óbuda arculatát. A Thalerek a mai Hídfő utcában üzemeltettek vendéglőt. A Gittinger-kocsma unikum volt abból a szempontból, hogy nő vezette, özvegy Gittinger Károlyné, aki egyben az itt működő spór-egylet (a törzsvendégek által létrehozott takarék-egylet) vezetője is volt. A Weberekről már szó esett, ők a Hídfő utca 16. szám alatt üzemeltettek vendéglőt. A ház ma is megvan. Tipikus óbudai épület, középen kocsibehajtóval. A lakóépület balra, a kocsma jobbra nyílt, a vendégkört főleg a hajógyári munkások alkották. 1952-ben államosították. Egy másik Weber, Weber József a Szentendrei úton, a Rómaifürdő és Csúcshegy közt nyitott vendéglőt, míg Weber Ferenc kifőzdéje a Kórház utca 42-ben, az 1920-ban épült piac mellett volt – érdekesség, hogy felesége a javarészt a piacon árusító bolgárkertészekből álló közönségre való tekintettel megtanult bolgár ételeket készíteni, míg a tulajdonosról feljegyezték, hogy „tudott szlávul”. Nagy vendéglős család volt a Schlosser, 1883–1952-ig huszonhárom Schlossernek volt vendéglője Óbudán. A „híres” Schlosser a Bécsi úton működött az 1951-es államosításig, majd 1991-ben visszakapta az üzlethelyiséget a család. A kocsmárosok közt ismert volt még Heilige (Szent) Flesser, akinek a (régi) Szentendrei út 52-ben volt vendéglője. Szenteskedő hírében állt, így a vendégek gyakran provokáltak trágársággal járó verekedést, veszekedést. Ilyenkor a kocsmáros – anélkül, hogy fizettek volna – kidobta őket.

Felhasznált irodalom 

Óbuda története. Főszerk. Népessy Noémi. Budapest, 2020. 

Gálosfai Jenőné: Német földről gyalogszerrel, tutajjal/Zu Wasser und zu Lande – aus Deutschland. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, VIII. évf. 1. szám. Budapest, 2003     

Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, XII. évfolyam 1. szám. Budapest, 2007 

Szülőfalunk, Békásmegyer. Szerk. Wittinger László. Budapest, 1997.

Hidvégi Handl Iván: Svábok és zsidók Óbudán a 20. század első felében. Kairosz kiadó, Budapest, 2014.

Az oszmán török hódítás hosszú, csaknem kétszáz évig tartó ideje alatt az ország számos területe és települése részben vagy teljesen elnéptelenedett. Ez arra ösztönözte a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-udvart, hogy betelepítések útján pótolja az elmenekült vagy elpusztult lakosságot. A 18. század elejétől zajló betelepítések szervezetten működtek, de spontán is zajlottak. A szervezett betelepítések – kormányzati vagy földesúri akarattal – egyik egyértelmű célja az volt, hogy az új betelepülők főleg németajkúak és római katolikus vallásúak legyenek. Emellett a gazdasági érdekek voltak a legfontosabbak, amelyek szerint a lehető legrövidebb idő alatt újjáépülő települések és uradalmak anyagilag prosperálóvá váljanak.

Óbuda a török hódoltság idején csak rövid periódusokra vált néptelenné, az elmenekült lakosság mindig visszatért. Buda visszafoglalását (1686) követően – megvárva Fehérvár felszabadítását –, 1688-ban negyven, korábban a harcok elől elmenekült óbudai család költözött vissza a településre. Ezek a családok mind magyarok és protestáns vallásúak voltak.

Ők kezdték meg a romos város feltámasztását, a tönkretett mezőgazdasági területek újjáélesztését.

Nyilvánvaló, hogy ez a csekély létszámú magyar lakosság kevésnek bizonyult a település sikeres újjáépítéséhez, a gazdaság beindításához, s ez a tény az új földesurak előtt is ismert volt.

Az oszmán török hódoltság korában Óbuda, illetve a hozzátartozó uradalom a komáromi királyi váruradalom részét képezte, tehát a Királyi Kamara (Kincstár) tulajdonában volt. A további harcokhoz a Habsburg-udvarnak jelentős bevételekre és hűséges alattvalókra volt szüksége, ezért több, a Kamara kezelésében álló birtokot eladott vagy elzálogosított. Ezt a lehetőséget használta ki id. Zichy István kamaraelnök, aki fényes katonai karrierje mellett jelentősen növelte birtokait, illetve egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. Ennek köszönhetően grófi címet kapott. I. Lipót király 1659-ben kelt adománylevelének értelmében id. Zichy István megvásárolta, így a család tulajdonába került az elzálogosított komáromi váruradalom és annak tartozéka, az óbudai uradalom. Az udvar és az új földesúr között kötött kontraktusnak megfelelően az egykori koronabirtok magánföldesúri tulajdonba került.

Ez a korszak legnagyobb mértékű adományozása volt, emiatt későbbi vádaskodások és tulajdoni harcok elindítójává vált.

Az óbudai uradalom tizenkét településből állt – Óbuda mellett hozzátartozott Békásmegyer, Szentendre, Zsámbék, Budakeszi, Budaörs, Bogdán (Dunabogdány), Perbál, Szántó (Pilisszántó), Monostor (Szigetmonostor), Tótfalú (Tahitótfalu), Tök, Bolgárfalu, Csík, Szentpéter, Kissing, Tah, Torda és Várad –, amelyeknek egy része teljesen elnéptelenedett. A törökök kiűzését követően a Budai Kamara Felügyelőség kétségbe vonta a Zichyek földesuraságát Óbuda és az uradalom többi települése felett, a királyi adománylevelet formai hiányosságok miatt nem tartotta érvényesnek. Azonban a nagy befolyású Haditanács a korábban komoly hadisikereket felmutató Zichy István mellé állt, és egy időre elcsitultak a birtokviták. A betelepítések ügyében a Zichyek pártolták a németajkú katolikus családok prioritását, de más népcsoportok is egyre nagyobb számban érkeztek.

Óbudára kezdetben kizárólag délnémet – leginkább sváb és bajor – területekről jöttek telepesek, akik egy jobb élet reményében költöztek a településre. Eredeti lakóhelyükön túlnépesedés volt, valamint folyamatos háborúk dúltak, mindemellett jelentősen súlyosbodott a földesúri kizsákmányolás. Az első német telepescsoport – tizenhét nőtlen fiatalember – 1698-ban érkezett Óbudára. Őket több hullámban követték telepesek német területekről, akiknek először meg kellett váltaniuk szabadságukat, majd szerződést kötöttek az új földesúrral. Ennek értelmében az Óbudára költözők házhelyet és csekély méretű földet, továbbá három év adómentességet kaptak, sőt a szőlőműveléssel foglalkozóknak öt év adómentesség járt. A földesúr és a jobbágyok közötti kontraktus más számos kötelezettséget is tartalmazott. Ezek a szerződések nemcsak az újonnan betelepítettekre, hanem a korábbi magyar lakosságra is érvényesek voltak, és lejártuk után mindig meg kellett azokat újítani. Idővel jellemzővé vált – akár az uradalmon belül is – a jelentős népességmozgás, elköltözés és beköltözés.

A migrációs folyamat eredményeként Óbuda egyre inkább német településsé vált, a bíró és városi tanács (12 esküdt) többsége német volt.

Az első német bíró Thomas Hientzmann volt, aki 1702-től töltötte be a tisztséget. Óbudán – a többi uradalomhoz tartozó településtől eltérően – évtizedeken át német volt a bíró és az esküdtek között is csak pár magyart találunk. Ezt a rendszert csak jóval később szabályozták.

Óbuda újjáépítése és a szőlőföldek újra művelése viszonylag gyorsan zajlott, amiben óriási szerepe volt a frissen betelepült németajkú családoknak. A régi, magyar lakosság hamar háttérbe szorult és jelentős részük el is költözött. A protestáns vallásúakra is hatással volt a nagyarányú katolikus német lakosság befolyása, hiszen a Zichy család őket támogatta. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a német jobbágyokkal más területen kivételeztek volna. Az Óbudán és az uradalom más településein élő népesség életét – származásától függetlenül – alapjaiban határozta meg a jobbágyi szolgáltatások mértéke és módja, amely hatással volt a vagyoni helyzetre és tagolódásra, a gazdálkodásra. A Zichy család maximálisan ki akarta használni az uradalom gazdasági lehetőségeit, ezért keményen megadóztatta jobbágyait és jelentős robotszolgáltatásokat szabtak meg. A jobbágyi terhek mértékét sok minden befolyásolta – a lakosság összetétele, gazdálkodási szint, árutermelés fejlettsége, a jobbágyok jogi helyzete és teherbírása, valamint ellenállási lehetőségei –, mindez a Zichyek óbudai földesurasága alatt, 1659–1766 között többször változott. A különböző földesúri terheket rögzítő és adott időnként megújított szerződések nem voltak egységesek az egész uradalomban, sőt a magyar és a német lakosságra vonatkozóan sem. Településenként és nemzetiségenként, illetve foglalkozási áganként is más szerződés volt érvényben.

A földesúri terhek mértéke és a jobbágyság egyre romló helyzete Zichy Péter földesurasága idején jutott arra pontra, hogy lázadás tört ki. 

A birtokszerző id. Zichy István unokája, Zichy Péter gróf 1701 és 1726 között állt az uradalom élén. Rossz híre még édesapja, ifj. Zichy István idején elterjedt, és amikor átvette a hatalmat, a hír be is igazolódott. Ugyan elődeihez hasonlóan voltak katonai érdemei, és idővel számos méltóságot viselt, erőszakos természete mellett rendszeresen túlköltekezett (halálakor adósságai meghaladták a 300 ezer forintot, de a pontos összeget nem ismerjük). Minden, az uradalmat érintő intézkedése folyamatos adósságai törlesztésére és kifizetésére irányult. Felgyorsította a betelepítéseket, ami a földparcellák elaprózódásával járt, miközben jelentősen és rendszeresen emelte a kisebb telkekkel rendelkezők adóit és robotszolgáltatásait. Megnövelte a saját kezelésű földesúri földek területét, és három napra emelte az ott végzendő robotot. Engedélyt adott a Budáról és Pestről vagy a birodalom más területeiről elüldözött zsidók óbudai és zsámbéki letelepedésére, amit védelmi pénz lefizetéséhez és az országos kereskedelembe történő bekapcsoláshoz kötött. Az adósságok fejében több uradalmi birtokot elzálogosítottak. A földesúri birtokban lévő malmok, mészárszékek, kocsmák és az óbudai serfőzde haszonbérleti (árenda) díját szintén a végletekig emelte, ami újabb konfliktusokhoz vezetett. Már az 1700-as évek elején arról tájékoztatta a grófot Szenthe Miklós uradalmi jószágkormányzó, hogy az óbudaiak inkább a Vízivárosba készülnek zsellérségbe menni, mint a sajátjukon dolgozni.

A földesúri kiszipolyozás mellett a Rákóczi-szabadságharc is ebben a korszakban zajlott, ami 1704–1707 között többször okozott pusztítást az uradalomban.

Zichy Péter a szabadságharc idején Nyugat-Magyarországra tette át székhelyét, és több panaszos levelet írt az uralkodónak, hogy a „szörnyű zendülés” miatt milyen hatalmas károk érték. Azonban a ránk maradt összeírásokból világosan kiderül, hogy ezek a károk korántsem voltak olyan mértékűek, mint amilyennek a földesúr beállította.

A kamarának is kapóra jött a Zichy-jobbágyok elégedetlensége, főleg, hogy azok többsége már német volt. A pattanásig feszült állapotokat kihasználva nem nyíltan indított támadást a földesúr ellen, hanem az óbudai jobbágyokat használta fel célja eléréséhez. A már többségi óbudai német lakosság, 1714. január 1-én hivatalos beadványt küldött az udvarnak, amelyben a település középkori jogállásának visszaadását kérték. A beadványt hivatalosan a városi tanács jegyezte, amelynek élén Thomas Hientzmann állt, aki 1714– 1715 között volt második alkalommal óbudai bíró (már 1703– 1704 között is bíró volt). Az iratban II. Ulászló király kétszáz évvel korábban, 1514-ben kiadott egyik dekrétumára hivatkoztak, amelyben Óbudát az elidegeníthetetlen koronabirtokok közé sorolta. Az óbudai kommuna így akart megszabadulni a Zichy család, konkrétan Zichy Péter zsarnoksága alól. Az óbudaiak petíciójának értelmezése és a döntéshozatal hosszú ideig elhúzódott. A kulcskérdés a település középkori jogállása volt, amiről a német telepesek csak felszínes információval rendelkezhettek. Az óbudai jobbágyok felbujtásában közvetve a pesti várkapitány és a pesti városi tanács jogtanácsosa is részt vett, akik szintén betelepült németek voltak, és csak felsőbb körökből értesülhettek Óbuda középkori jogállásáról.

Közel nyolc évig tartó pereskedés és harc kezdődött az óbudai jobbágyok és Zichy Péter között, amely változó eredményeket hozott. A jobbágyok oldalán az Udvari Kamara állt, amely mindenképpen vissza akarta szerezni az értékes uradalmat, ám ehhez számos jogi procedúrán kellett megvédeni érdekeiket. 1714 nyarán a beadványt továbbították a Pozsonyban működő Magyar Kamarának, ahol több mint egy év elteltével született jogi szakvélemény, amely az óbudaiaknak adott igazat. A vélekedés szerint II. Ulászló és Habsburg Albert király rendelkezései szerint Óbuda elidegeníthetetlen koronabirtok, amelyet vissza kell szerezni, de addig is a földesúrnak abba kell hagyni a helyi jobbágyok háborgatását. Ez komoly figyelmeztetés volt Zichy Péternek, aki Bécsben és Pozsonyban is mindent megtett érdekei és a családi birtokok megvédéséért. Közben nem feledkezett meg az óbudaiakról sem, akiket tiszttartója útján tovább fenyegetett. A Magyar Kamara 1715 végén lehetőséget adott a grófnak, hogy kifejthesse véleményét a beadvánnyal kapcsolatban. Ezzel élt is, és teljesen alaptalannak tartotta az általa megvetett óbudaiak kérelmét. A Magyar Kamara 1716 szeptemberében adta tovább a kérvényt a bécsi Udvari Kamarához. Ez óriási fordulat volt a korábbi döntéshez képest. Az új szakvélemény – ezt is ugyanaz a jogtanácsos, Majthényi János készítette, mint az előzőt – szerint Zichy Péternek van igaza, mert az óbudai német lakosság nem helyben született (idegen), így semmilyen módon nem formálhatnak jogot a település régi jogállásának visszaállítására. A betelepült jobbágyok a Zichyek földesurasága alá tartoznak, amit szerződésben is rögzítettek, elfogadtak.

A pálfordulást az okozhatta, hogy a gróf tudomást szerzett a Kamara szerepéről az óbudai mozgalomban.

Ezt kihasználva Zichy Péter újra megemelte az adókat és kötelezettségeket, amire válaszul az óbudaiak újabb beadványt intéztek az udvarhoz, amelyet Thomas Hientzmann és Johannes Frei vittek Bécsbe. Az uralkodó, Habsburg III. Károly 1717 elején erélyesen felszólította Zichy Pétert, hogy a kialakult helyzet rendezéséig fejezze be az óbudaiak sanyargatását. Azonban a grófot ez már nem nagyon riasztotta el a további zaklatásoktól, sőt, a lázadók általa vélt négy vezetőjét – Orbán Péter csizmadiát, Andreas Weirer ácsot, Simon Elsant és Franz Richter kőművest – lefogatta, és a zsámbéki uradalmi központ börtönébe záratta. A két valódi vezető, a korábbi óbudai bíró, Thomas Hientzmann és Johannes Frei továbbra is szabadok maradtak, mert Pozsonyban és Bécsben intézték a beadvány ügyeit. Az óbudaiak újra tiltakozó iratot küldtek az uralkodóhoz a letartóztatások miatt, amely hatására a király újfent felszólította Zichy Pétert a zaklatások befejezésére és rabok szabadon engedésére. Végül a raboknak sikerült megszökniük – valószínűleg a zsámbéki tiszttartó tudtával – és elmenekülniük.

Végül az ügy a nádori bíróság elé került, ahol 1717 nyarán, a Pálffy Miklós vezette testület elutasította az óbudai lakosság beadványát. Ez a döntés nem igazán tetszett az Udvari Kamarának, amely továbbra sem tett le a birtok megszerzéséről. Ennek az egyik módja egy birtokcsere lett volna. Erre Zichy Pétert is figyelmeztették bécsi ismerősei, de a gróf semmilyen módon nem akart lemondani a borkereskedelem miatt jelentős bevételt adó óbudai uradalomról. A helyzet odáig fajult, hogy a gróf még a szüret elkezdését is megtiltotta az óbudaiaknak, nehogy a bevételeikből tovább tudják intézni kérésük támogatását a hivatalos szerveknél. Ismét az udvarnak kellett intézkednie az ügyben, hogy a szüret minden bonyodalom nélkül megtörténjen. Az év végére megszületett az új szerződés Zichy Péter és az óbudai jobbágyok között, amelynek érvényében már nem egy összegben kellett az évi adót befizetniük, hanem házanként tizenöt forintot. A további pontokban megszüntették a kötelező robotot, engedélyezték az egész évben nyitva tartó községi kocsmák működését a megmaradt urasági kocsmák mellett, rögzítették, hogy az óbudai serfőzde csak helyben árulhatta sörét. Az új kontraktus utolsó pontja szerint az óbudaiak elfogadják a Zichy család örökletes földesuraságát, és többet nem lázadnak fel ellenük.

A szerződés – a korábbiakhoz képest mindenképp – kedvező volt az óbudaiaknak, ennek ellenére a harc még nem ért véget, sem a jobbágyok, sem az udvar részéről. Ennek egyik oka Zichy Péter bosszúja volt.

A haragos gróf 1718 nyarán lefoglaltatta a mozgalom vezetője, a távollévő Thomas Hientzmann minden vagyonát. A korábbi bíró bepanaszolta Zichy Pétert méltánytalan tettéért, főleg az óbudaiak ügyét eddig is támogató királyné állt ki mellette. Az Udvari Kamara szintén megkapta a panaszlevelet, de érdemben már nem foglalkoztak vele. Thomas Hientzmann és fivére, Mathias elköltözött az uradalomból, ami a mozgalom végét is jelentette. Ezt követően a gróf többször akart változtatni az 1717-ben kötött szerződésen, hogy az számára kedvezőbb legyen, de ez végül nem sikerült neki. A bosszúszomjas földesúr keményen be akarta hajtani az óbudaiakon a beadványuk miatt keletkezett adósságaikat, amelyet nehezen, de teljesíteniük kellett. Az udvar még évekig foglalkozott az uradalom ügyével. A procedúra végül csak 1722 elején zárult le, és elismerték a Zichyek jogait.

Az 1720-as évektől Óbudán jelentős fejlődés és növekedés kezdődött, aminek mozgatója a borkereskedelem volt. Az óbudaiak, pontosabban a városi tanács Zichy Péter ellen indított mozgalma, amelynek tagjai főleg németajkúak voltak, nem érte el eredeti célját, és az uradalom földesúri kézben maradt. Azonban az új szerződések alapján kijelenthető, hogy a földesúri terhek és a robot kötelezettségének ügyében jelentős sikert értek el. Az Udvari Kamara nem adta fel a küzdelmet, és végül 1766-ban az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a koronajavak közé. A sors fintora, hogy a Kamara ugyanarra hivatkozott, mint évekkel korábban a Thomas Hientzmann vezette óbudai jobbágyok.

Az Ali király vacsorája hangsúlyosan óbudai mesekönyv. Már az elején felbukkan a kiscelli domb, ott szánkózik a király a gyerekekkel. Amikor helyszínt kerestél a mesének, miért éppen Óbudára esett a választásod? Mi köt ide azon kívül, hogy az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként az elődöm voltál? 

Amikor a mese íródott, Óbudán éltünk a családommal, rengeteget kirándultunk a környéken. A Kiscelli Parkerdő azóta is az egyik kedvenc helyünk. Fel sem merült más helyszín, főleg, hogy eredetileg az Anzikszba íródott a mese.

Budapest nagyon sok kerületében éltem az elmúlt húsz évben, de Óbuda volt az, ahol igazán otthon tudtam lenni, valószínűleg a kisvárosi jellege miatt.

És persze a csodálatos emberek miatt, akikkel itt hozott össze a sors. A Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit és Tóth Éva könyvtáros barátaim segítettek beágyazódni Óbudán, és ők azok, akikkel elköltözésem óta is tartjuk a kapcsolatot. 

Könnyű itt lokálpatriótának lenni, mert Óbuda tényleg olyan, mint egy kisváros, mindenkinek megvan a saját bejáratott kofája a piacon, fodrásza, aki gördeszkára ülteti a gyereket, miközben a haját vágja, és hát a törzshelye, ami nekem a Vasmacska KávéZoo nyuszi szekciója.

Van Óbudának egy híres meseírója, Csukás István. Hogy viszonyulsz hozzá meseíróként és egykori gyerekként, olvasóként?

Csukás István meséin nőttem fel, a mai napig nagyon szeretem őket, de nem csak a meséit, a verseit is. Kisebbik fiamnak sokat olvasok, és gyakran kerülnek elő a kötetei. Sőt, a suliban most épp a Tücsök téli meséjét dolgozzák fel. A meséi örökérvényűek, pont annyit adnak ma a gyerekeknek, mint nekünk anno. Emlékszem, mennyire megrázott gyerekként, hogy kitagadták Süsüt a családból, csak azért, mert más, mint a többiek. De az is kristálytisztán él bennem, mennyire boldog voltam attól, hogy a királyfival összebarátkoztak. A Süsü népszerűségéhez persze hozzájárult a bábfilm is, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és ha Süsüre gondolok, Bodrogi Gyula hangján szólal meg a fejemben. Az illusztrációk pedig ha lehet, még magasabbra emelték a Csukás meséit, itt van például Pom-Pom, akit a zseniális Sajdik Ferenc rajzolt meg. A figurái ikonikusak, nem véletlen, hogy nemcsak mesefilm, hanem még játszótér is készült a figurák alapján.

Az Ali király történet egyszerre operál a klasszikus mesék eszközkészletével – király és királyné, beszélő kutya –, de közben meg elég kortársnak is tűnik, a király jobban hasonlít egy nagypapára, mint egy királyra, a sárkány meg épp telefonál és pizzát rendel, amikor a főhősök odaérnek. Szerinted hogyan lehet jól kortárs kontextusba  tenni a klasszikus meseelemeket? 

Szerintem nem tudnék olyan „klasszikus” mesét írni, mint például a Jancsi és Juliska, vagy épp a Piroska és a farkas. Az én lelkivilágomba egyszerűen nem fér bele ezeknek a meséknek a durvasága. A mese talán attól lesz leginkább kortárs, hogy olyan fordulatokat használ, amibe a gyerek bele tud helyezkedni, és ebből a számára kényelmes világból szárnyalhat aztán a fantáziája, mehet Lábbusszal, kvaterkázhat a Jetivel. Egy dologra figyelek – amit kihúzni sem engedtem – az a szórakoztató, meglepő szóhasználat, a nyelvi humor, és talán ez lehet még az, ami a kortárs mesét akár klasszikusokhoz közelebb viszi. 

Akkor az is a lelkivilágodnak köszönhető, hogy a figuráid közt nincs igazán félelmetes? A sárkányt például nemcsak, hogy nem ölik meg, de kifejezetten jó fej és szereti a gyerekeket. A  legvégén előtűnő Lápi Rittyó se az az igazi gonosz mesefigura.

Valószínűleg igen. Egyszerűen nem hiszek a toposzokban, kategóriákban, mint ahogy nem hiszem azt sem, hogy a kaszabolásból bármi jó kisülhet. Abban sem hiszek, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy valaki nyilvánvalóan gonosz, lásd sárkány, hiszen egyébként lásd még: Süsü. Akkor miért mondanám ezt a gyerekeknek? Abban hiszek, hogy érdemes törekedni a jóra, érdemes megismerni egymást, akár némi rizikót is vállalva ezzel, ha például az illető egy Jeti.

Időként sokkal nagyobb harc az, ha rossz beidegződések ellenére képesek vagyunk egy helyzet mögé nézni, és felülírni az előítéleteinket, mint egy arra botorkáló fejét lesuhintani.

A mesében olyan helynek tűnik a világ, ahol nincs igazán gonosz ember vagy lény, és minden megoldható. Ez jó néhány klasszikus mesénkre is áll. De a valódi világban a dolgok nehezebben oldódnak meg. Szerinted mi a mese funkciója: hogy felkészítsen az életre, vagy valami más?    

Semmiképp nem szeretnék funkciót tenni a mesébe. Vannak persze segítő mesék, amelyek helyükön kezelve nagyon fontosak, de én itt semmi mást nem szeretnék, mint szórakoztatni. Ha a gyerekek kacagnak és együtt izgulnak, örülnek a szereplőkkel, én is nagyon örülök. Annak is, ha közben a mesét olvasó felnőttek sem unják halálra magukat. Ha pedig a gyerek mégis leszűr magának belőle ezt-azt, az a bónusz.

A mesédben a gyerekeknek először  a saját félelmeikkel kell megküzdeniük, csak utána jutnak el az ellenfélhez. Tudni rólad, hogy elvégezted a Buddhista Főiskolát. Benne van ez a tapasztalat a mesében? Szándékos, hogy a valódi feladat az önlegyőzés és senki nem az, aminek látszik? A remete meg a sárkány gonosznak tűnik, de nem az, a tündér kedvesnek tűnik, de nem az. Miért?

Biztos, hogy szerepe van ebben a Buddhista Főiskolának, de inkább olyan oldalról, hogy én kezdetektől így látom a világot, és ezért kerültem egyáltalán oda, és azzal, amit ott tapasztaltam, tanultam, megerősödött bennem az irány. A 2000-es évek elején sem a buddhizmusnak, sem a jógának nem volt ekkora kultusza, mint most, az én évfolyamomban talán hatan végeztünk. Ráadásul mindez Veszprém, a szülővárosom távlatából még furábbnak tűnik. Amúgy szerintem ebben a mesében semmi küzdés nincsen, izgulnak, persze, ki ne izgulna, ha egy mogorva remetével hozza össze a balsors, de olyan nagyon nem kellett magukat legyőzni, egyszerűen megismerik a vélt ellenfelet, akiről kiderül, hogy egy szerethető figura, feloldódik a kezdeti idegenkedés. Az viszont egy percig sem kérdéses, hogy mennek tovább, hiszen, ha nem szerzik vissza a varázs-merőkanalat, akkor elmarad a karácsonyi vacsora, na az tényleg rettenet lenne. Plusz a Lápi Rittyó legyőzése sem igazi legyőzés, hiszen nem döngölték földbe, s szórtak a fejére hamut, hanem megleckéztették egy kicsit annak érdekében, hogy visszaszerezzék az ellopott tárgyat. A karácsonyi vacsorán viszont ő is ott ül békében, a többiekkel együtt.

A hősök gyakorlatilag végigmennek Óbudán, mire véget ér a történet. Látsz arra lehetőséget, hogy valamilyen szervezett gyerekprogramban megvalósuljon a meséd, vagy bejárható legyen az útvonal?

Ó nem, ez az útvonal teljesen légből kapott. Agócs Írisz, a mesekönyv illusztátora megkérdezte, mikor az előzéklapra Óbuda hegyeit festette, hogy sorrendben mennek-e a gyerekek, a valóságban is létezik egy ilyen útvonal? Fogalmam nincs –  válaszoltam, aztán persze utánanéztem, és nyilván nagyon nem. Ugyanakkor, ha a gyerekeknek lenne egy Lábbuszuk, lehet hogy a hegyek is más sorrendbe rendeződnének.

Az Ali király rajzai nagyon passzolnak a szöveghez: vagányak és érzékenyek egyszerre. Hogy találtad meg a grafikust? 

Az, hogy az első mesekönyvemhez Agócs Írisz készítette az illusztrációkat, óriási ajándék volt.

Írisszel 6783 éve vagyunk barátok, és rajongok a munkáiért is, ezért egy pillanat aggodalom sem volt bennem, hogy nem olyan lesz a könyv, mint ahogy én megálmodtam.

Egyébként még annál is szebb lett! Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem volt ezen az úton.

A mesék film és könyv által is eljuthatnak a gyerekekhez. Sokan vizionálták a könyvforma megszűnését már évtizedekkel ezelőtt is, ehhez képest a mesekönyvek sorra születnek ma is. Mi a kettő közt a különbség, és neked miért volt fontos, hogy könyvet írj és ne mondjuk filmet csinálj? 

A mesefilm soha nem veheti át a mesekönyv szerepét, az összebújós közös olvasást, azt, hogy a film a gyerek fejében forog, miközben hallgatja a mesét, vagy épp olvassa. És semmi nem múlhatja felül azt a közös időt, amit ilyenkor a gyerekkel egymásra figyelve töltünk. Az viszont biztos, hogy egy rajzfilm mérföldeket dobhat egy mesén, mint például Pom-Pomon, vagy akár Dániel András Kufli hordáján. Egyszerűen sokkal több gyerekhez eljut, mint a könyv. De ha már megnézték a mesét, gyakran felmerül az igény, hogy legyen meg könyv formájában is. Az pedig nagy kár, hogy nem értek a mesefilmkészítéshez, nagyon bírnám, ahogy Mucsi Zoltán hangján megszólal a remete. És ha már itt tartunk, a Téli Pagony Fesztiválon volt Ali király debütálása, ahol Kovács Lehel és Mórocz Adrienn, a Katona József Színház kiváló színészei a gyerekeik közreműködésével színre vitték a mesét. Az előadás fantasztikus volt, az pedig örök élmény marad, ahogy láttam a csillogó szemű gyerekeket nevetni, tapsolni a színházteremben.

A második könyv, A csodálatos nagyapó olyan történetfüzér, amelynek ugyanazok a főhősei, de Jerkó az ezermester nagypapának köszönhetően minden fejezetben külön kalandba keveredik. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka viszony a szülő-gyerek viszonytól? Mit ad egy gyereknek egy jó nagypapa vagy nagymama?

A nagyszülő-unoka viszony teljesen más perspektíva, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Saját szüleimen látom, hogy mennyire másképp fordulnak a gyerekeim felé, mint anno hozzám. Ez olyan egyszerű dolgokon is múlik, hogy mindig van idejük, szívesen benne maradnak akár több napra is egy játékban, mindent félretesznek, amíg az unoka náluk van, ezt a koncentrált figyelmet nagyon értékelik a gyerekek. Van idő arra, hogy megtörténjen a csoda.

Nemcsak az Ali királyban, de Jerkó történetében is van szokatlan elem: megannyi tájszó, sőt néha szleng is színezi a nagypapa megszólalásait. Honnan jött az ötlet, és melyik nyelvi réteg szavai ezek: „szétkummantani”, a „pampuska”, vagy az, hogy valaki „elcsullong”? 

Főként a nagyszülőktől, dunántúli falusi környezetből jöttek ezek a szavak, de például az „elcsullangott” szót Baranyában hallottam először, és annyira megtetszett, hogy napokig mondogattam utána. Jó lenne, ha nem vesznének el ezek a szavak. 

A történet végén sejthető, hogy lesz folytatás, Jerkó és a nagypapa az őszi szünetre készülnek. Lesz folytatás?

Terveim szerint lesz, hiszen nagyon sok közös kaland van még nagyapóban és Jerkóban. A nagymama is fontos szereplője a mesének, hiszen ő biztosítja a muníciót a kalandokhoz.

Egy kedves barátom azt mondta olvasva a meséket, hogy nekem lehet valami trippem az evéssel, hiszen minden fejezet végén kínálkozik valami harapnivaló.

Az Ali király karácsonyi vacsorájában pedig egyértelműen a karácsonyi kosztért megy a küzdelem. Amúgy szerintem nincs, csak apám mesterszakács. 

Ennek a könyvnek nem Agócs Írisz, hanem Török Bianka az illusztrátora.

Biankát a Pagony Kiadón keresztül ismertem meg, és szuper illusztrátornak tartom. Nagyon tetszenek a gyönyörű rajzok mellett az olyan apróságok, mint hogy  Jerkó pólója egy kockás füzetlapból lett kivágva, a megfestett képek közé olykor-olykor bejön egy valós tárgy, mint például a nagypapa kávéscsészéje, vagy a festékes bödön, az illusztrációkba pedig beépültek kisgyerekek rajzai is – a képeken is összeér a képzelet és a valóság, akárcsak a mesében. 

 Mit jelent meseírónak lenni? Miben különbözik a meseírás a széppróza-írástól? Miért a gyerekeknek kezdtél el írni és miért nem felnőtteknek? 

Nem érzem ezeket a határokat. Szerintem nincs olyan, hogy valaki meseíró, vagy széppróza-író. Szerintem olyan van, hogy író. Egy könyvtáros kollégám mondta a minap, hogy már rég felnőttek a gyerekei, de ő még mindig heti rendszerességgel olvas meséket. Az én mesémet is olvasta, aminek őszintén örülök, mert kétlem, hogy a mesék világa csak a gyerekek privilégiuma lenne.

Rengeteg mesét írtam a gyerekeimnek, de csak mostanra ért meg bennem az, hogy megmutassam a nagyközönségnek. Legalább ennyi novellám van, de hogy azt valaha közreadom-e majd: még billeg a mérleg. 

A görögök a bárbaros (’hebegő’) kifejezéssel eredetileg azon népek fiait illették, akik a tagolt, emberi beszéd – azaz a görög nyelv – adományával egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben voltak megáldva. A kezdetben ártalmatlannak számító, csupán csak a civilizációs különbségekre utaló szót a görög-perzsa háborúk (Kr. e. 5. század) által alaposan kihegyezett pánhellén öntudat töltötte meg pejoratív tartalommal. A „barbár” jelző onnantól kezdve az alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón élő, aktuálpolitikai szempontból nézve elsősorban a despotikus iga alatt nyögő ázsiai népek stigmatizálására szolgált, egyúttal a velük szemben érzett felsőbbrendűségi tudat kifejezésének verbális eszközévé vált. 

Athéni vörösalakos tányér (pinax) barbár íjász ábrázolásával Epiktétosz műhelyéből. (fotó: britishmuseum.org) Vulci (Kr. e. 520–500). British Museum, London 

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) korai fázisában az athéni városállam szkíta íjászokból (toxotai) szervezte meg saját rendőrségét, amelynek meg is lett a következménye.

A színborért hevülő, bugris szkíta rendőr nemcsak a görög ókomédia népszerű karakterévé, de az időtlen és idétlen rendőrviccek ihletőjévé is vált.

A görögség a rómaiakra is barbár népként tekintett, ám a Kr. e. 3. századtól egyre inkább kénytelen volt szembenézni a politikai realitásokkal. Amikor Róma nagyhatalmi helyzetének köszönhetően Kr. e. 228-ban meghívást kapott Korinthosztól a négy nagy pánhellén Grand Slam-torna egyikére, a helyi rendezésű isthmosi játékokra (ahol egyébként egy Plautus [’lúdtalpas’] nevű atlétája valamelyik versenyszámban el is nyerte a győzelmi mandulafenyő-koszorút), hivatalosan is megszabadult a „nem-görögség” bélyegétől. 

John Leech: Flamininus restoring Liberty to Greece at the Isthmian Games [Flamininus helyreállítja Görögország szabadságát az isthmosi játékokon.] Fametszet G. A. à Beckett: The Comic History of Rome [Róma vicces története] című művéhez (London 1851) (fotó: commons.wikimedia.org)

Az isthmosi játékok leghíresebb római szereplője kétségkívül a 2. makedón háború (Kr. e. 200–197) idején és azt követően is ideiglenesen Hellaszban állomásozó, felszabadító csapatok parancsnoka, T. Quinctius Flamininus volt. Flamininus, miután lerázta a görögség nyakából a makedón rabigát, a Kr. e. 196. évi Isthmián – fényes ceremónián – jelentette be Hellasz helyreállított szabadságát. Kár, hogy a görögök a szabadság fogalmát abszolút-, a rómaiak pedig helyiértéken kezelték: utóbbiak csupán a felszabadított rabszolgáknak kijáró, korlátozott mozgásteret értették alatta.

Miután Görögország és az egész hellenisztikus világ apránként római uralom alá került, már tanácsosabbnak is tűnt nem beszélni a hódítókkal kapcsolatos gondolatokról.

Felesleges is lett volna, a rómaiak ezt szavak nélkül is tudták: kulturális kisebbrendűségi érzés által felhorzsolt lelkük a korabeli görög társadalom lenézésével, városaik és szentélyeik kifosztásával és a műkincsek ipari léptékű kiszippantásával lelt hűsítő balzsamra.   

Se velük, se nélkülük – Róma és a barbárok bizarr viszonya

A rómaiak átvették a görögöktől a barbarus fogalmat, amelyet azonban ők már a lakott világ, az oikumené értékesebb részét magába foglaló Római Birodalom közigazgatási határain túl élő népekre alkalmaztak. (Halk megjegyzés: birodalmi területen is maradtak olyan – akár évszázadokon keresztül továbbélő – vaskori populációk, amelyeket az antik kultúra egyetlen vívmánya sem érintett meg, de hát ők elmaradottságukban is a „mi kutyánk kölykei” voltak.) A közigazgatási határon kívül élő és a birodalmi normáktól minden tekintetben eltérő népcsoportok földjét a 3. századtól bizonyíthatóan is Barbaricumnak nevezték. Az oikumené felosztása Római Birodalomra és Barbaricumra akár jól elrendezett világnak is tűnhetne, csakhogy a két fél hosszabb távon nem tudott békében megférni egymással, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb létbiztonságra és kedvezőbb megélhetési lehetőségekre ácsingozó barbárokon múlott. 

A Birodalom működése szempontjából mindig is nagy jelentőséggel bírt a belső migráció. A katonai csapatok ide-oda tologatása jelentős számú civil (családtagok, szolgák, vállalkozók, kalandorok) vándorlását is maga után vonta. Hasonló mozgásokat idéztek elő az újabbnál újabb kereskedelmi lehetőségek csakúgy, mint a lokális konjunkturális viszonyok, amelyek mágnesként vonzották a szabad munkaerőt a Birodalom egyik részéből a másikba, hála a tartományi határok nyitottságának (Egyiptomot leszámítva). A római társadalom azonban a császárkor kezdetére már komoly demográfiai problémákkal küzdött, különösen a Birodalom nyugati felén. Ezért a határtartományok helytartói afféle önjelölt humánerőforrás-menedzserként olykor be-betörtek a Barbaricumba, és erőszakkal akár teljes törzseket is áttelepítettek, hogy a Birodalom ritkábban lakott területein legyen elég munkás kéz, és ily módon adófizető lakos.

Giovanni Battista Piranesi: Via Appia, Sepolcro della famiglia Plauzia in Ponte Lugano [Via Appia, a Plautius család síremléke a Lucano-híd mellett]. Rézmetszet, 1756. (fotó: commons.wikimedia.org)

Ti. Plautius Silvanus Aelianus sírfelirata (a kép bal oldalán) sok egyéb mellett arról is beszámol, hogy a jeles férfiú Moesia helytartójaként (Kr. u. 61–66) több mint 100.000 embert telepített át adófizető lakosnak az Al-Dunától délre fekvő tartományba családostul, fejedelmestül, királyostul. Eljárása nem példa nélküli. Kortársa, L. Tampius Flavianus ugyanezt pannoniai helytartóként tette meg.

A szervezett birodalmi betelepítések legtöbbje mögött leplezetlen gazdasági érdek húzódott meg. Róma azonban csak ideig-óráig tudta kézben tartani saját betelepítési politikáját.

Marcus Aurelius markomann (166–175, 178–180) háborúit követően a kezdeményezés fokozatosan átcsúszott a recepciót kikényszeríteni kívánó barbár népek kezébe. A Birodalom fokozatosan defenzívába kényszerült, és egy idő után már csak futott az események után. 

Nem véletlen, hogy a csatajelenetes szarkofágok a markomann háborúk korában jöttek divatba, és gyártásuk a 3. század nagy birodalmi krízisének időszakában is folytatódott. A „Nagy” Ludovisi szarkofágon ábrázolt római-barbár csatajelenet beazonosítása nem lehetséges, egyes vélemények szerint azonban Traianus Decius (249–251), illetve fia és társcsászára, Herennius Etruscus (251) gótok elleni, Abrittus mocsarában megvívott ütközetét ábrázolja (251. június 1).

A csata rossz véget ért, mindkét császár elesett. Decius és Herennius Etruscus lett ily módon Róma két első császára, aki külső ellenséggel folytatott csatában hullott porba.

Amikor a barbárok már a spájzban voltak

A barbárokat régészetileg kimutatni nem könnyű feladat. A Pannoniában felbukkanó barbaricumi leletek kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak a tartományokba, ezért nem feltétlen bizonyítékai a migrációnak. A falusias településeken felbukkanó, a bennszülött kelták vaskori lakáskultúrájától elütő germán típusú gödörházak már komolyabb jelzésnek foghatók fel. A barbárok jelenlétét azonban legbiztosabban az emberi maradványok igazolhatják. 

Az Aquincum és Campona között fekvő gazdagréti római temetőben a helyi (etnikailag még beazonosítatlan) barbár lakosság a 4. század közepétől az 5. század elejéig együtt (de elkülönítve) temetkezett a provinciális lakossággal. A szomszédok együttélésének és közös temetkezésének a romanizált lakosság elvándorlása vetett véget. A sajátos sírtípusokat és temetkezési szokásokat alkalmazó barbár közösséget ez a kis intermezzo nem zökkentette ki, a temetkezési helyet az 5. század végéig – 6. század elejéig tovább használta. 

A gazdagréti temető barbár részlegéből ismert néhány mesterségesen torzított koponya is, ám ezeknél érdekesebbek azok az aquincumi példányok, amelyek jóval korábbiak Pannonia nagy etnikai átalakulásának időszakánál. 

Mesterségesen torzított koponya a Tolna vármegyei Mözs-Icsei-dűlő lelőhelyen feltárt 5. századi temetőből (fotó: journals.plos.org) A homlok fölötti és a függőleges varrat mögötti homorodás a torzításhoz használt bandázs helyét mutatja.

Az Aquincumban elsőként dokumentált, bandázsolással megnyújtott agykoponya-töredék a Polgárváros keleti temetőjének (Gázgyár) egy 3. századra keltezhető sírjából került elő.

A második sír, amely a helyi lakosságra jellemző 2–3. századi edény mellékleteivel akár szokványos provinciális temetkezésnek is elment volna, Csúcshegy-Harsánylejtőn került elő, és a teljes torzított koponyát vizsgálható állapotban őrizte meg. Az aquincumi leletek azért különösen érdekesek, mert a mesterséges koponyatorzítás szokása csak az 5–6. században terjedt el a Kárpát-medencében a hunokkal kulturális és egyéb kapcsolatba kerülő germán népek térhódításának következtében. A szokás váratlanul korai felbukkanása Aquincumban arról tanúskodik, hogy kelet felől érkező, koponyatorzítást alkalmazó csoportok már jóval korábban is beszivárogtak Pannoniába. Ugyanakkor a torzított koponyájú embereket is római temetőkben, római szokás szerint és római sírmellékletekkel hantolták el, ami egyértelmű utalás, hogy a késő császárkorban betelepülő, barbár csoportokkal ellentétben ezek a korai közösségek még integrálódtak a helyi társadalomba, római kulturális identitást vettek fel. Mindez persze azt is jelenti, hogy az ilyen csoportok koponyatorzításon át nem esett tagjait nem lehetséges pusztán régészeti módszerekkel kimutatni. Még szerencse, hogy ezen a ponton az antropológia és az archeogenetika segítő kezet nyújt a régészettudománynak.

A szeszgyári Agyafúrt

2022 nyarán egy különös sír került elő az Óbudai Szeszgyárban zajló feltárássorozat aktuális kampányában. A 4. századi sírgödörben egy teljesen ép férfi csontváz mellett egy másik férfi medencétől lefelé megmaradt vázcsontjai feküdtek. Az ép csontváz koponyáján egyéb sérülések mellett egy nagy kiterjedésű sebészeti trepanáció tátongott, ami már magában véve is izgalmas fejlemény.

A koponyalékelés ősi gyógyászati eljárás, amelynek legkorábbi alkalmazása a felső paleolitikum (Kr. e. 38000–18000) óta igazolt. Érdekes módon a trepanáció az antikvitásban nem számított gyakori műtétnek, annak ellenére, hogy a görög-római orvosi szakirodalom (Hippokratész, Heliodorosz, Celsus, Galénusz) részletesen taglalja, és az operáció elvégzéshez szükséges, kifinomult eszközök régészeti leletként is ismertek. A nemzetközi antropológiai kutatás a teljes görög-római időszakból még kéttucatnyi trepanált koponyát sem tart számon. Ezzel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Kárpát-medencei leletkataszter már 2007-ben 134 esetszámot tartalmazott (jelképes trepanációk nélkül), amelynek több mint 60 százaléka a 9–10. századi kontextusból származik. A szóban forgó összeírás ugyanakkor egyetlen példányt sem említ a római kori Pannonia területéről. Sok valóban nincs is, de azért néhány akad. 

2022 óta már ezek közé sorolható a szeszgyári koponya is, amelyről elmondható, hogy nem időzített műtéten, hanem sürgősségi beavatkozáson esett át.

Erre utal a trepanáció koponyavarratot is érintő helye. (Időzített műtétek esetében a varratokat gondosan kerülték.) A műtétet elszenvedő férfi az antropológiai vizsgálat alapján protonordikus-nordikus típus volt, aki embertanilag nemcsak a pannoniai lakossággal, de a Kárpát-medencei populációkkal sem áll kifejezett rokonságban. Az északi ember 180 centiméter körüli testmagasságával és fejlett izomzatával szó szerint kiemelkedett kortársai közül, kifejezetten erőteljes jelenségnek számított. Súlyos, valószínűleg harcmezőn szerzett koponyatraumáját hozzáértő (katona)orvos látta el, aki a csontszilánkok eltávolítását követően elnyújtott ovális alakúra igazította a koponyanyílás széleit. A műtét sikeréről és a szövődménymentes gyógyulásról a meginduló csontosodási folyamat híven tanúskodik. Arra vonatkozó adatot azonban nem sikerült gyűjteni, hogy a sebész miként fedte le a jelentős méretű folytonossági hiányt, mielőtt a fejbőrt visszavarrta volna. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a páciens a vázcsontjain is nyomot hagyó, erős fizikai igénybevételnek a továbbiakban is kitette magát. Végzetét egy újabb harci esemény okozta, amelynek során két halálos kimenetelű, csontvesztéssel járó koponyasérülést szenvedett el. Homloka jobb oldalába nyílvessző fúródott, koponyája bal oldalát pedig egy súlyos és egyben hegyes kézifegyver szakította be. Élt körülbelül 40 évet. A sírban talált másik férfi csontváz ugyanabba az embertani típusba tartozik, 30–35 évesen hunyt el, és a sarokcsontjain megfigyelhető gyulladásos elváltozások alapján, amelyet a sok menetelés válthatott ki, ugyancsak katonaként szolgálhatott. Felsőtestének hiánya rejtély.

A szeszgyári temetőben nyugvó, trepanált koponyájú férfi arcrekonstrukciója. (arcrekonstrukció és fotó: Kustár Ágnes) 

A két csontváz soron kívüli vizsgálatára csak a sebészi trepanáció rendkívüli volta miatt került sor. A szeszgyári temetők teljes embertani vizsgálata ugyanakkor szerepel a közeljövő tervei között, és remélhetőleg választ ad majd arra a kérdésre is, hogy a Pannonia területére betelepített barbárokra vonatkozó irodalmi forrásokban említett etnikumok sorába nem illeszkedő férfiak honnan jöttek, és mekkora közösség tagjai lehettek.

A Vasarely Múzeumban látható, a francia műgyűjtő, Bruno Fabre páratlan kollekciójából válogatott kiállítás Victor Vasarelynek a különböző médiumok közötti szabad átjárásban fogant koncepcióját állítja középpontba oly módon, hogy ezekkel a nagyon eltérő képi világú plakátokkal érzékelteti a különböző országokban, városokban rendezett változatos kiállításokat 1948 és 1989 között. Ilyen, Vasarely kiállítási plakátjait bemutató kiállítás, ami kontextualizálja a művész fél évszázados karrierjét és kiállítási „stratégiáját” –  miközben ahol lehet, megmutatja azokat a műveket is, amelyek a beidézett kiállításokon szerepeltek –, még nem volt sehol.

Talán itt sem lett volna, de üresek lettek a falak. A gyűjtemény most a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából megrendezett Victor Vasarely: The Responsive Eye (Érzékeny szem) című kiállításon, a szöuli Művészeti Központban látható április közepéig. Egyébként ez nem az első bemutatkozása Victor Vasarelynek Ázsiában, műveiből éppen 34 éve, 1990-ben már rendeztek kiállítást Dél-Koreában, a Gwacheon Kortárs Művészeti Múzeumban, de a mostani retrospektív tárlat minden eddiginél átfogóbb és reprezentatívabb anyagot mutat be a dél-koreai közönségnek.

Az óbudai múzeum V. V. Victor Vasarely. 1=2, 2=1 című kiállítása tehát az első, amelyet kifejezetten a világhírű művész plakáttervezői munkásságának szentelnek. Az ötlet sok szempontból telitalálat, egyrészt reflektál a művész 1955-ben megfogalmazott alkotói hitvallására, tehát Vasarely „Sárga kiáltványában” megfogalmazott „rekreáció, multiplikáció, expanzió” – egyszóval a sokszorosítás – esztétikai értékeinek bemutatására fókuszál, másrészt tematizálja a mai képzőművészet egyik nagyon is aktuális kérdését, a sokszorosítás, az egyediség és a másolat problémáját.

A plakátokon ráadásul egy-egy alkotói korszak jellegzetes művei szerepelnek időrendben haladva.

Ezeknek az alkotásoknak a kiindulópontjával és az eredetinek egy másik médiumban, eltérő technikával kivitelezett replikájával egyszerre találkozhat a közönség.

A művek közötti összeköttetést nem a dátumok, a méretek, vagy a kivitelezésben rejlő hasonlóságok teremtik meg, éppen ellenkezőleg – az egymás mellé helyezett képek termékeny párbeszédét felhasználhatóságuk sokrétűsége adja. Temperakép mellett kollázs, egy akár tízéves távlatban visszatérő motívum. Azon a falon, ahol a Zebra szokott lógni, most több, ezt az ikonikus képet használó kiállítási plakátot helyeztek el, többféle korszakból. A plakátok hosszú sorában több variációban is megidéződik Vasarely munkásságának három emblematikus műve, a kinetikus Zebrák, a Hódolat Malevicsnek és a Canopus.

A Fabre-féle plakátgyűjtemény így egyben nemcsak egy kuriózumokkal teli szép, kompakt kollekció, hanem a 20. század modernitásának, gondolkodásmódjának vizuális történetvonala is. Magyarázat arra, miért fordultak oly sokan az absztrakció felé, milyen szabadságot, esztétikai szépséget és milyen archaikus igazságokat találtak meg a vonalak, körök, háromszögek, négyszögek használatában. Megérthetjük, mit jelentett és miért akkor jelent meg a kinetikus művészet, az op-art és a geometrikus absztrakció oly sok ága.

A plakátok sora egy 1948-as Denis René galériás plakáttal indul. Denis René volt Vasarely galeristája, egy ideig szoros érzelmi kapcsolatot is ápoltak, szakmai karrierjük pedig évtizedekig összefonódott, s nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak. Talán, ahogy az lenni szokott egy jó barátságban, mindkét fél jól járt.

A kiállítás magyar kurátora Orosz Márton, aki maga is barátságot ápol Fabre-val, a másik kurátorral.

A gyűjtő kapcsolata a múzeummal nem újkeletű, több száz művet ajándékozott már a budapesti Vasarely Múzeumnak, amiért az intézmény hálás neki.

A másik kiállítás, a Morphèmes – Morfémák is egy barátságon alapul. A Pán Imre és Victor Vasarely közös párizsi történetei című kiállítás kurátora, Pócs Veronika fontosnak tartotta, hogy e két férfi kapcsolatáról, egymásra gyakorolt hatásáról is képet kapjunk. Az időszaki tárlat Pán Imre művészeti író, szervező, szerkesztő, kiadó gyűjteményéből mutat be válogatást, Vasarely páratlan grafikai munkáit, vázlatait vonultatja fel, beavatva a közönséget a műhelytitkokba.

A kiállítási anyag jó részét Pán Imre és Vasarely közös albumai: a Vasarely által készített rajzok, kollázsok, akvarellek és szerigráfiák, illetve a művész azon 1930 és 1960 közötti grafikai művei alkotják, amelyek egykor Pán gyűjteményébe tartoztak, és most Franciaországból érkeztek Budapestre.

Pán Imre, a budapesti Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapítója rendkívül nagy műveltségű ember volt, fordított, könyveket adott ki, érdekelte a pszichológia, a modern művészet, a korabeli jelen gondolatvilága, s mindezt amolyan self-made man-módra, hiszen a numerus clausus miatt nem tudott egyetemre járni.

Kassák Lajossal nagyon hamar barátok lettek, Pán a MA-ban már publikálta költeményeit, merthogy verseket is írt.

1945-48 között, amíg az Európai Iskola művészcsoport működhetett, nemcsak egyik alapítója, de teoretikusa, kiadója, szerkesztője, kurátora is volt. Nemcsak elméletileg tudta a művészeket megtámogatni, de a visszaemlékezések szerint egyfajta megoldóemberként is segítségükre volt a legkülönfélébb problémákkal kapcsolatban – például fűtött termet találni a kiállításoknak, meghívókat szerkeszteni, vagy éppen praktikus ügyekben segíteni a frontról, munkaszolgálatból hazatérőknek.

A kommunista fordulat után körülötte is egyre fogyott a levegő, így az emigrációt választotta. Nem tervezte, hogy végleges lesz, mégis az lett. 1957 májusában érkezett meg Párizsba, ahol már várták a húszas-harmincas években emigrált, a francia közegbe valamelyest már beépült művészbarátai (Anton Prinner, Szenes Árpád, Étienne Hajdú), illetve a háború után közvetlenül kiköltözöttek. Elképzelhető, hogy Victor Vasarelyvel már 1955 táján találkozhattak, de erre közvetlen bizonyítékot még nem talált Pócs Veronika, aki hat éve kutatja Pán hagyatékát. Valószínűbb, hogy Kassák kiállításán találkoztak, Párizs egyik legfontosabb, absztrakcióval foglalkozó galériájában, a Denis René Galériában, ahol Vasarely részt vett a galéria koncepciójának kidolgozásában. René és Vasarely nyitni szeretett volna Kelet-Európa felé, ami igen érdekes, extravagáns ötlet volt az ötvenes évek végén. Mindenesetre Pán 1958-ban belépett ebbe a történetbe, elkezdte beszervezni kinti művészbarátait is, és részt vett abban a küzdelemben, hogy Kassák kijusson Párizsba.

1960-ban jelent meg Vasarely és Pán Imre első közös kiadványa. Pán erősen vonzódott a grafikai sorozatokhoz, gyűjteményének is ez az egyik fókusza.

Párizsban sokkal igényesebb albumokat tudott kiadni, mint az Európai Iskola idején Budapesten, bár minden kiadványa egy egyszerű négylapos füzet volt, egyetlen művészre fókuszálva. Fontos része a kiállítási anyagnak a speciálisan Pán Imre bibliofil füzeteihez készült kisgrafikák. A művészetszervező jó barát ugyanis Párizsban összesen száznegyvenöt egyedi grafikát tartalmazó bibliofil kiadványfüzetet adott ki önerőből, saját szerkesztésben, közülük tizennégyet a „Signe”, „Morphèmes”, illetve „Mini-Musée” című sorozataiból Vasarely művészetének szentelt.

Vasarely esetében ezek a füzetek azért is forrásértékűek, mert ő nem adta ki a vázlatait, szerette eltávolítani a kezdő, pionír jellegű lapokat a későbbiekben megvalósult munkáitól. Letisztult képet szeretett mutatni kifelé, de itt, a kiállításon láthatjuk a műterméből Pán Imréhez került kísérleti lapokat, így bepillantást nyerhetünk Vasarely munkamódszerébe.

Egészen konkrét művekre vonatkozó vázlatok is vannak ebben a gyűjteményben, sőt Pánnak megengedte, hogy a legkorábbi figurális rajzokat és azokat a harmincas-negyvenes évekbeli festett fotómontázsokat, kollázsokat is gyűjtse, amelyek mutatják Vasarelynek a Bortnyik (Bortnyik Sándor festő, grafikus – a szerk.) műhelyében elsajátított kísérletezési kedvét.

Pócs Veronika Párizsban, a hagyaték kutatása során nagyon szerencsésen megtalálta a budapesti gyűjtemény egyik különleges festményének vázlatát. A nagyméretű farostra festett szürrealista kép éppen Szöulban van, de a vázlata itt, a Morfémák kiállításon.

Vasarely egy provence-i városkában töltötte a nyarait, ahol erősen inspirálták a kisváros konvex-konkáv, geometrikus fény-árnyék játékai.

Ezeknek a látványélményeknek a rajzos megfogalmazásai is szerepelnek a tárlaton, mígnem eljutunk a látvány redukciójáig, a fekete-fehér kinetikus munkákig.

Vasarely Gordes-ban felújíttatott egy kastélyt, az volt a lakása és egyben a műterme is. A középkori városka látványvilága teljesen lenyűgözte, az épületek által inspirált forma-együttesek számtalan kombinációját alkotta meg. A Vasarely műterméből származó munkák mellé – amikor lehetőség van rá – odakerülnek a múzeum gyűjteményéből származó grafikai lapok, szerigráfiák, sziták.

Különleges darabja a kiállításnak az az Hommage album, amit 1978-ban a Párizsban élő magyar művészek készítettek az 1972-ben elhunyt Pán Imre tiszteletére. Ebben Vasarelytől egy szerigráfia szerepel a CT a sorozatból, amit David Bowie is felhasznált az 1969-es Space Oddity lemezének borítójaként. De ezt már nem Pán válogatta, ez már nem az ő ízlését tükrözi.

A kiállítás nemcsak egy barátságba enged betekintést, hanem Vasarelyről is igazi kulisszatitkokat árul el.

Szeretné árnyalni az emigráns, elérhetetlen világsztár képét, amit mi Vasarelyről kialakítottunk itthon.

Ezen a kiállításon egy kísérletező művészt látunk, aki szorgalmasan figyel, gondolkodik, mígnem eljut a letisztult, lényegi redukcióig. Vasarely fegyelmezetten gondozta a saját magáról kialakult képet. Felügyelte, mi megy ki róla, és soha nem hibázott. A Vasarely Múzeum tárlata viszont éppen e mögé a kép mögé nyújt bepillantást.

Bár elég sok mindent csinálsz, minden tevékenységednek mégiscsak a szépérzékhez, kreativitáshoz van köze. Hogyan emlékszel, mi iránt kezdtél el érdeklődni először? 

Anyukám, aki egyébként óvodapedagógus, nagyon kreatív, és a családunkban nagyon sok jó kézügyességű ember van. Apai nagypapám is gyönyörűen rajzolt. A testvéremmel mind a ketten elég ügyes gyerekek voltunk, ezért kiskorunktól jártunk kézműves táborokba. Anyukám munkahelye is szervezett ilyen táborokat, úgyhogy mi ebben nőttünk föl.

Amikor a testvérem elköltözött, és enyém lett a gyerekszoba, akkor élhettem igazán ki a kreativitásom, kirajzolódott bennem, hogy nagyon érdekelnek a bútorok és tárgyak.

Akkor még nem igazán voltak olyan képzések, amelyek nekem valók lettek volna. Érettségi után a Dekoratőr és Kirakatrendező suliba mentem, de rá kellett jönnöm, hogy másfele megy a világ, és nem ez az, amit én keresek, amit szívvel, lélekkel tudnék csinálni. Sokáig nem konkretizálódott, hogy mi az a szakma, amit keresek, akkoriban mindenki azt választotta, amit szülei által ismert, vagy ami szerepel a felvételizők kézikönyvében. Végül is egy érzést követtem, de előtte még elvégeztem a Krea enteriőrtervező szakát és a Werk Akadémia enteriőrstylist képzését. Itt megkaptam azt az alapot és kapcsolatrendszert, ami végül elvezetett a díszletberendezésig.

Tulajdonképpen mit csinál egy enteriőrtervező?

Úgy kell elképzelni, mint a lakberendező munkáját, csak drasztikusabb. Nem kizárólag a belső terek csinosítása a feladat, a stílus megteremtése, hanem komolyabb változtatások, például funkcióváltás, gépészeti módosítások, világítás-áttervezés. Szó lehet közületi terek, kávézók, éttermek tervezéséről is.

Hogy indult a berendező pályád?

Elsőként egy barátom kért fel, hogy a vizsgafilmjének legyek a látványtervezője, majd rögtön ezt követte még egy felkérés. Annyira magával ragadott és beszippantott ez a munka, hogy beadtam a jelentkezésem egy filmes berendező céghez. Közben egy barátnőm nyitott egy lakberendezési stúdiót, a Bogláka Vera Design stúdiót, és elhívott társtervezőnek. Itthon még nem kapható lakberendezési tárgyakat forgalmaztunk, valamint tapétákat, bútorkárpitokat, és természetesen tervezési és lakberendezési projektjeink is voltak mellette. Majd hónapok elteltével jött egy hívás, hogy menjek interjúra a Prop Club-hoz, és immáron 12 éve ennek a csapatnak vagyok az egyik berendezője.

Ez egy kellékes és berendező cég, saját raktárkészlettel, amelyet Varga Judit Csuti látványtervező hozott létre, és Óbudán, a Csillaghegyi úton, valamint a Szőlőkert utcában vannak raktáraink és a bázis. 

Tulajdonképpen miből áll egy berendező munkája? Milyen egy napod?

Hosszú. Attól is függ, hogy hol tart a projekt, ugyanis három szakasza van: előkészítés, forgatás és bontás. Alapvetően 12 órás egy munkanap,  néha kicsit rövidebb, néha hosszabb. Az előkészítést a forgatási napok száma is meghatározza, a helyszínek mennyisége és a látvány nagysága mellett. Az sem mindegy, hogy stúdióban épített díszletről van-e szó. Több hónapos forgatást több hónap előkészület előz meg, de egy pár napos reklámnál összességében tíz nap munkánk van, amiben benne van a bontás, költségvetés-elszámolás és egyéb adminisztratív feladatok is. Egy projekt lebonyolítása alapvetően úgy működik, hogy megkapjuk a forgatókönyvet és a gyártási tervet, és ahhoz mi készítünk egy költségvetést. Ehhez legalább nagyjából tudnunk kell, milyen helyszínekben, milyen díszletekben gondolkodnak a megrendelők, mi az elképzelésük. A látványtervezővel ekkor már kapcsolatban vagyunk, ő lát el minket minden szükséges információval, közvetlenül fölöttünk van a projektben. Ekkor a belső munka is kezdetét veszi a cégen belül, mert el kell kezdeni összeállítani egy csapatot az adott munkára a berendező asszisztensből, a beszerzőből, a kellékesekből és sok erős fiúból. 

A helyszínek kiválasztásába is van beleszólásotok?

Nem, azt az úgynevezett location-csapat csinálja. Jóval korábban kezdik el a munkát, mire a berendező becsatlakozik, a legtöbb helyszínt már kiválasztották.  Én csak a technikai terepszemlére megyek, ahová minden részlegvezető eljön, aki érintett, ekkor a látványtervezővel, az operatőrrel és a rendezővel jelenetenként átbeszéljük, hogy mi fog történni a forgatáson Ezzel párhuzamosan már zajlik a kutatómunka, mert sok mindent időben el kell kezdeni beszerezni vagy jóval előbb kell megrendelni, esetleg le kell gyártatni.Sokszor a helyszín nem stúdióban van, hanem bérelt lakásokban, utcán. Van, amikor ki kell pakolni egy teljes lakást és másképp berendezni attól függően, hogy mire van szükség.

A forgatás után mi történik a kellékekkel?

Vagy bekerülnek a raktárba, vagy értékesítjük. Van olyan, amikor a forgatás után a stáb megveheti, és van olyan is, hogy megsemmisül.

Milyen filmekben dolgoztál?

Főleg nemzetközi produkciókban. Érdekes, hogy egy időben sok skandináv film forgott itt. Nagyon sok forgatási helyszín van a városban is, vidéken is, sőt Óbudán is, például a gázgyári lakótelepen.

A Karsten és Petra norvég mese ovijelenete a gázgyár óvodájában forgott. Ez egy nagyon kedves emlék nekem. 

Ma ez már nem újdonság, akárhová mész a városban, belefuthatsz egy forgatás miatti lezárásba. Ami szélesebb körben is ismertebb és a magyar mozikban is látható volt, az a Fehér éjszakák (Midsommar) című film. Ehhez egy egész falut fel kellett építeni, nagyon izgalmas volt.  De dolgoztam több HBO filmen, sorozaton, például az Aranyélet második évadán is.

Amikor később látod azokat a filmeket, amelyekben dolgoztál, milyen hatással van rád?

Olvasom a forgatókönyvet, de nem vagyok ott a forgatáson, nem állok ott, és nem nézem a jeleneteket.  De még ha látnám is, egyáltalán nem úgy hat, mint később a moziban. Teljesen más olyan filmet nézni, amiben dolgoztam. Nem tudok igazán elmerülni a filmben, hanem még mindig a díszletre fókuszálok, nézem, hogy mi látszódik, hogy látszódik, mit kellett volna másképp csinálni.

Mennyire köti meg a kezed a büdzsé?

Nagyon. Mindig megszorítások vannak, főleg kis filmeknél. Ráadásul itthon nincsenek nagy bérlőhelyek, mint külföldön. A saját raktárkészlet nem fedezi teljesen,  amire szükség van. Különböző helyekről kell összeszednünk minden tárgyat, folyamatosan figyelve, hogy megfeleljen a látványnak, de beleférjen a költségvetésbe is. A büdzsé és az utolsó pillanatos változtatások jelentik a legnagyobb kihívást.

Hogyan lett a KNOT.AT.ALL?

Egy idő után elkezdett hiányozni az alkotás, és a járvány idején volt arra időm, hogy ezt a vállalkozást beindítsam. Azért már előtte jó pár éve gondolkodtam valami B terven, de a filmezés mellett semmire sem jutott időm, bármennyire is szerettem volna nekikezdeni.  Tizenkét órát dolgozunk, nincs olyan, hogy hétvége, van, hogy hetekig szabadnap sincs. Amikor beütött a covid, hirtelen annyira sok időm lett, hogy tudtam, hogy ha nem most, akkor soha, és belevágtam. Mivel azóta minden visszarendeződött a régi kerékvágásba, ezért ez a projekt megint lassan halad.

Az elsődleges megélhetésem a berendezés, ezért ezt a vállalkozást egyelőre kisebb intenzitással tudom csinálni, mint ahogy szeretném. Pedig nagyon sok tervem van. 

Azt jól látom, hogy használsz olyan technikákat vagy öltéseket, amelyek hagyományosan nem makramé-fogások?

Igen, elég sok technikát vegyítek. A makramé egy csomózási technika, de az, hogy beleszövök vagy rojtot teszek bele, rendhagyó. Sokszor igyekszem újrahasznosított anyagokat beletenni. A fonal alapvetően újrahasznosított, volt, amit megörököltem, volt, amit megmentettem,  de rendszerint rendelem az alapfonalakat, ügyelve a minőségükre. Sokszor elteszem a fonalak papírgurigáját és később beledolgozom. Kísérleteztem esztergált fa rudakkal is, amelyeket egyedileg gyártattam. Valami mindig inspirál közben. Számomra mindig többet jelent, de alapvetően lakásdekorációnak szánom, aminek az a funkciója, hogy gyönyörködtessen.  

Van a makraméknak saját története?

Van amelyiknek van, van amelyiket csak úgy elkezdek, és alakul. Van, hogy látok egy csomózási fajtát, megtetszik, és elkezdek vele dolgozni, kísérletezgetn, és jön az ihlet. De bármi ihletet tud adni, volt már, hogy a kutyám. A legelső darab egy fenyőfa ihlette munka, nagyon szeretem.

Milyen megválni tőlük?

Nagyon örülök neki, ha valakinek megtetszik a munkám és megvásárolja, hiszen ez a cél, hogy más is örömét lelje benne, gyönyörködtesse. De van egy falidíszem, amitől már nem fogok megválni, mert annyira szeretem.

Fejből csinálod vagy előre megtervezed?

Van, amikor megrajzolom, de mindig más lesz az eredmény.  Van, hogy közben nem tetszik már, amikor megvalósul vagy jobb ötletem támad. Ezt a szabadságot meghagyom magamnak. A filmezés során meg vagyunk kötve időben, stílusban, költségben, ebben pedig megvan a teljes szabadságom minden téren.

Mivel nem megrendelésre dolgozom, ami tudatos döntés volt, teljesen a képzeletemre hagyatkozhatok.

Mennyi idő alatt készülsz el egy-egy darabbal?

Mindegyik több napot vesz igénybe. Van, amikor nincs is időm befejezni, vagy nem érzem, akkor hagyom állni. Valameddig eljutok vele, félreteszem, nézegetem, ízlelgetem magamban, mi legyen a következő lépés, gondolkodom rajta, és amikor jön az ötlet, akkor igyekszem folytatni. Hatalmas szabadságot ad, annyira lehet szárnyalni. Nekem mindig is fontos volt, hogy alkothassak, bármit. Nagyon fel tud tölteni. 

Mit jelent számodra Óbuda?

A gyökereimet. Itt születtem, ide jártam bölcsődébe, óvodába, általános iskolába, majd az Árpád Gimnáziumba. Az édesanyám is itt nőtt fel, a szüleim a mai napig is itt élnek. Bár felnőttként az élet elsodort a kerületből, boldogan tértem vissza 13 évvel ezelőtt. Büszke tősgyökeres óbudainak vallom magam, és már el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek.

Miért szereted Óbudát?

Nekem nagyon fontos a jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Szeretem azt a nyugodt, kisvárosi létezésre hasonlító életet, amit itt Óbudán élhetek. Nagyon sokat jelent nekem Óbuda, nem csak a gyerekkoromat, hanem egy felemelő, új életfeladatot is a Vidám Színpad által.

A művészvilág jelen volt a gyermekkorodban is?

Természetesen, hiszen édesapám díszlettervező volt a Madách Színházban, édesanyám pedig művészeti titkár a Bábszínházban, ezért a művészet mindig jelen volt a családunk életében. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy mélyen gyökerezzen bennünk a művészetek iránti fogékonyság. 

Nem véletlen, hogy az öcsémmel mindketten az előadóművészetek felé nyitottunk, míg én a színészetet választottam, ő a zenét – klarinét-szaxofon művész lett.

Ezek szerint a színház hangulata már gyermekkorodban megérintett?

Gyerekként sok időt töltöttem a Madách Színházban, ami akkor élte az aranykorát, de azért a szüleim ügyeltek arra, hogy mindig a koromnak megfelelő előadásokat lássak. Olyan színészóriásokat láthattam játszani, mint Gábor Miklós, Mensáros László, Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor. Az egész álomvilágnak tűnt számomra, és el sem tudtam képzelni, hogy más pályát válasszak. Mivel jártam zeneiskolába, hárfán, hegedűn és fuvolán is játszottam, így kacsingattam a Zeneakadémia felé is, de az mindig csak „B” opció volt számomra. Szerencsére 1981-ben elsőre felvettek a Színművészetire, és 1985-ben, amikor végeztem, nagyon jó időszakban kezdhettem el a pályámat, mivel akkoriban rengeteg lehetősége volt egy fiatal, pályakezdő színésznek. A Vidám Színpadon is nagyon figyelek arra, hogy lehetőséget biztosítsunk tehetséges fiatal művészeknek.

Pályakezdőként kerültél a Nemzeti Színházba, ahol színészóriásokkal dolgozhattál együtt, miközben egy generációváltás is zajlott. Hogyan élted meg?

Mondják, hogy ebben a szakmában sok múlik a szerencsén. És igen, nekem szerencsém is volt. A Színművészetin több rendezőhallgatóval is együtt dolgozhattam, ennek köszönhettem, hogy Vámos László, aki a Nemzeti Színház vezetője volt, harmadévben áthívott gyakorlatra a Vígszínházból a Nemzetibe. Két fantasztikus lehetőséget is kaptam tőle, mielőtt végleg leszerződtetett. Az egyik a Falstaffban volt és Pászthy Júlia hangján kellett egy operaszerepet eljátszanom. A másik Szép Ilonka Az erdők szép virágában, ami szintén zenés szerep. A mai napig kötődöm a zenéhez és nagyon szeretek énekelni. Eleinte azt gondoltam, hogy kizárólag nagy, veretes drámákban fogok szerepelni, ehhez képest olyan zenés szerepeket kaptam, mint az István, a király Rékája, a János Vitéz Iluskája, vagy a My Fair Lady Elizája. Csodálatos szerepeim voltak olyan hatalmas színészek mellett, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Béres Ilona vagy Kállai Ferenc. Nekem az volt az igazi színművészeti egyetem, amit a Nemzetiben kijárhattam az alatt a 10 év alatt, amíg tagja voltam. Mindeközben egy nagyszerű fiatal generáció is érkezett az akkori Nemzeti Színházba. Bubik István, Kubik Anna, Mácsai Pál, Kováts Adél, Funtek Frigyes, Hirtling István mára már a szakma meghatározó alakjai lettek. Nagy ajándék volt számomra, hogy ennek én is részese lehettem.

Mi volt a váltásod oka?

Nagy változások történtek a Nemzetiben. Vámos László elment, ahogy Sík Ferenc is, akinek  szintén nagyon sokat köszönhettem. Már nem éreztem azt a fajta bizalmat, ami addig felém áradt, és a kispadról kellett volna mindent újra kezdenem. Közben megszülettek az ikergyermekeim, és az anyává válás, ahogy minden nő életében, úgy egy színésznőében is nagy változást hozott. Úgy döntöttem, hogy szabadúszó leszek. Nehéz volt, mert sohasem voltam az a bekopogtatós, szerepkéregetős típus, de szerencsére nagyon jó lehetőségek találtak meg. Fontos mérföldkő volt a pályámon a Szomorú vasárnap előadás, amelyet országszerte játszottunk Szacsvay Lászlóval. A legnagyobb kihívás szakmailag pedig az volt, amikor a Madách Színházban rám osztották a Kakukkfészek Ratched nővérét.

Ezután már nemcsak a naiva szerepekben gondoltak rám a rendezők, hanem komikákat és különleges karaktereket is eljátszhattam.

A Vidám Színpadon erre több lehetőségem is volt később, ezek közül a Kaktusz virágát emelném ki, ami a magánéletemben is jelentős volt, hiszen itt találtunk egymásra a férjemmel, Böröndi Tamással.

A Révay utcai Vidám Színpadnak az emlékeim szerint hányatott sorsú időszaka is volt. A megítélése is meglehetősen vegyes volt. Hogy látod ezt?

Igen, még a mai napig is megosztott a Vidám Színpad megítélése, mivel hetvenéves története során sok minden tapadt hozzá. Amikor Bodrogi Gyula lett az igazgató, nagyot váltott a színház azzal, hogy a kabarék mellett vígjátékokat is műsorra tűzött. Böröndi Tamás is abban az időszakban került oda, fiatalon. Amikor végleg megszűnt a teátrum a Révay utcában, évekig keresték az új játszóhelyét. Végül 2013-ban lelt otthonra a Vidám Színpad Óbudán, az akkor még Eurocenter nevet viselő üzletközpont egyik mozitermében, ahol 10 éve sikeresen működik.

Visszataláltál tehát Óbudára.

Igen, most már a magánéletem mellett a munkám is ide köt. Két év kényszerszünet után a gyönyörűen felújított GOBUDA Mall-ban egy fantasztikus színházteremben várjuk a közönséget. A színháztechnikánk a kőszínházakéval vetekszik, a nézőterünk ideális, a kényelmes moziszékekből mindenhonnan egyformán jól látni a színpadot. Ráadásul itt a parkolás sem probléma, ellentétben a belvárosi színházakkal.

A könnyű műfajjal kapcsolatban máig létezik az előítélet. Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy amit képviseltek a Vidám Színpaddal, az egy bátor kötéltánc?

Nagyon komolyan gondoljuk, hogy ezt a „könnyű” műfajt csakis magas színvonalon szabad művelni. Sokan hajlamosak egysíkú szórakozásként tekinteni rá, és mi szeretnénk bebizonyítani, hogy a vígjátékok sokkal többet rejtenek magukban, mint könnyed humor és poénok halmaza. Az élet maga is tele van színes és komplex helyzetekkel, és a vígjátékok képesek ezeket a pillanatokat megragadni, humorosan, ugyanakkor mélyen megérintve a nézőket. Egy jó vígjáték bemutatja az emberi kapcsolatok bonyolultságát, az érzelmek változatosságát, és még a komikus helyzetek mögött is rejtőzhetnek mélyebb mondanivalók.

Szeretnénk, hogy a közönségünk felismerje, hogy a vígjáték nemcsak a könnyű nevetésről szól, hanem az emberi tapasztalatok gazdagságáról is.

Azok a pillanatok, amikor nevetünk, ugyanúgy hozhatnak értékes tanulságokat és felismeréseket, mint a drámai előadások. Az is fontos számunkra, hogy a műfajon belül különböző stílusokat és irányokat is bemutassunk. Így szinte mindenki találhat nálunk olyan vígjátékot, amely közelebb áll hozzá, legyen az klasszikus komédia, szatirikus humor, zenés vígjáték vagy esetleg szívfacsaróan romantikus történet. Összességében minőségi színházat szeretnék működtetni olyan művésztársakkal, akik erre érzékenyek és nyitottak, és azt szeretnénk elérni, hogy a közönségünk ne csak szórakozzon, hanem gondolkozzon is a vígjátékokon keresztül, és rájöjjön, hogy a humor is lehet mély és sokszínű. Úgy érzem –  amit visszajelzések is igazolnak –, hogy jó úton járunk. Böröndi Tamásnak komoly célja volt az is, hogy a fiatal művészeknek megtanítsa ezt a műfajt, így az új generáció majd hozzájárulhat a vígjátékok újragondolásához és frissítéséhez, ami tovább színesítheti és gazdagíthatja ezt a műfajt.

Milyen előadásokban nyilvánul ez meg?

Játsszuk a 39 lépcsőfok akció vígjátékot, ami egy végtelenül szellemes kreatív Hitchcock-krimiparódia. A Tanulmány a nőkről retró dalokkal fűszerezett filmadaptációt, de említhetném a legújabb bemutatónkat is, a Ments meg, szerelem! című musicalvígjátékot, amiben olyan magyar sztárelőadók és együttesek slágereit dolgoztuk fel, mint a Jazz+Az, a ValMar, a Honeybeast vagy Caramel. A történet az online térben játszódik, ahol véletlenek és félreértések során találnak egymásra a szerelmesek. Horgas Ádám rendező neve pedig garancia a sikerre, országszerte futnak hatalmas sikerrel az előadásai. Természetesen játszunk igazi klasszikusokat is, Neil Simon Ölelj át! vígjátéka is a repertoárunk értékes darabja, amelyben nagy boldogság játszanom Sajgál Erikával, Kálid Artúrral és Pusztaszeri Kornéllal. 

Az, hogy férjed, Böröndi Tamás halála után átvetted a Vidám Színpad vezetését, természetes volt számodra?

Először gondolni sem mertem arra, hogy erre én egyáltalán képes lennék. Azt láttam, hogy egy magánszínház működtetése mindennapos akadályverseny. Támogatás nélkül szinte lehetetlen küldetés. Az, hogy ezekben a bizonytalan időkben is tudunk létezni, az Tamás kiváló pénzügyi gazdálkodásának köszönhető. Azért vállaltam el végül a vezetést, mert nem akartam, hogy mindaz, amit a férjem létrehozott, kárba vesszen. Minden erőmmel és a legjobb tudásom szerint próbálom folytatni az általa megkezdett utat. Mindez hatalmas felelősséggel jár, de elkötelezetten dolgozom azon, hogy méltón folytathassuk, és továbbvigyük a Vidám Színpad hagyományait, ugyanakkor keresem az új utakat és lehetőségeket is. 

Milyen a közönségetek összetétele? Főleg óbudaiak?

A közönségünk összetétele változatos, és örömmel látunk mindenkit a város vagy az ország bármely pontjáról. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a helyi közösség is erősen kapcsolódjon hozzánk.

Azt szeretnénk, hogy minden óbudai sajátjának érezze a Vidám Színpadot. Színes repertoárral és kerületi 20%-os kedvezménnyel várjuk őket.

Szeretnénk együttműködni a kerületben élő művészekkel és alkotókkal, hogy még szélesebb körű és sokszínű művészeti programokat kínálhassunk, legyen az egy akusztikus koncert vagy egy beszélgetős programsorozat.

Igyekeztek bekapcsolódni Óbuda kulturális életébe?

Abszolút. Együttműködünk az önkormányzattal és aktívan keresünk lehetőségeket, hogy részt vegyünk az óbudai rendezvényeken. Az óvodákkal és iskolákkal is kapcsolatot teremtettünk a gyerekelőadásaink kapcsán. Bízom benne, hogy sikerül elérnünk a felnövekvő generációt, és inspirálni őket a színház szeretetére.

Hogyan áll össze a színházi csapatod?

Klasszikus értelemben vett társulatunk nincs, a színészek egy-egy előadásra szerződnek hozzánk, azonban több olyan művész is van, aki három vagy négy produkcióban is szerepel. Ha egy kolléga jól érzi magát nálunk, akkor igyekszünk hosszútávon gondolkodni vele. 

Hogyan történik a kiválasztás?

Mindig a felkért rendezővel együtt találjuk ki a szereposztást, ugyanakkor fontosnak tartom a kollégák véleményét is. Szeretem az együttgondolkodást, nem vagyok pozíciófüggő. A csapatmunkában és a párbeszédben hiszek. A háttérben dolgozó kiváló kollégáim nélkül nem lennénk teljesek. A kis létszám miatt nincsenek szigorúan körülhatárolt hatáskörök, mindenki hozzáteszi a saját tudását és kreativitását ahhoz, hogy a közös munka sikeres legyen. 

Kik azok a színész kollégák, akik most leginkább szerepet kapnak a Vidám Színpadon?

Gazdag Tibor, Szőlőskei Tímea, Vadász Gábor, Szakács Tibor, Bartha Alexandra vagy Végh Judit számos előadásunkban szerepel. A fiatal generációnak is újabb és újabb lehetőséget biztosítunk, és örömmel tapasztaltam, hogy szívesen jönnek hozzánk, új lendületet hoznak az előadásainkba. A nagy sikerrel bemutatott Ments meg, szerelem! előadásban játszik Gáspárfalvi Dorka, aki az Oscar-díjas Mindenki című kisfilm főszereplője volt, de forgatott Helen Mirrennel is, valamint a fantasztikus hangú Szaszák Zsolt, aki a Madách Színházban is főszerepeket játszik.

Más budapesti színházak vezetőivel van kapcsolatod?

Ismerjük és figyeljük egymást. Nagyon szeretek színházba járni, és ahogy időm engedi, megnézem más színházak előadásait is. Egy jó előadás, egy érdekes koncepció inspiráló és ösztönző lehet a saját művészi munkánkban. 

Nagyon jók az olyan találkozási lehetőségek, mint például a Pozsonyi Piknik, ahol tudunk beszélgetni, eszmét cserélni, tanácsot adni egymásnak vagy segítséget kérni.

Hogyan látod a magánszínház formájának létezési lehetőségeit?

Kihívásokkal és nehézségekkel terhelt. Különösen  most, amikor a korábbi támogatások megszűntek. A színházak általában nem rentábilis vállalkozások, és a magas bérleti díjak és költségek miatt támogatás nélkül szinte lehetetlen fenntartani őket.

Itt töltöd Óbudán a mindennapjaidat?

Olyannyira, hogy van, hogy hetekig ki sem mozdulok. A színháztól öt percre lakom, akár naponta többször is bejövök, ha a helyzet úgy kívánja, az estéimet pedig akkor is itt töltöm, ha éppen nem játszom. Tényleg olyan, mintha egy kisvárosban élnék, és ezt én nagyon-nagyon szeretem. Ahogy Radnóti Miklós is írta, én is kötődöm minden kőhöz és fűszálhoz itt, Óbudán.

Házy Erzsébetről egyszerre könnyű és nehéz írni. Nehéz, hiszen már a mai középkorúak is csak archív anyagokra hagyatkozhatnak vele kapcsolatban, élő, személyes emlékeink nincsenek róla. És nehéz azért is, mert a kevés hozzáférhető cikk mint forrás szinte szóról szóra egyforma. S hogy miért könnyű mégis? Mert a sok hiátus ellenére még mindig elér minket a híre, mert a neve ma is egyet jelent a misztikummal, legendás tehetség, legendás hang, legendás szépség. Ha valakire túlzás nélkül illik a legenda kifejezés, akkor az Házy Erzsébet.

Könnyű és nehéz… Ugyanez igaz Házy életére is. Páratlan karriert futott be, viharos magánéletet élt és fiatalon, mindössze ötvenhárom évesen elment. Pályája során elénekelte a legjelentősebb szoprán főszerepeket, a kortárs szerzők a tenyerükön hordták, a zenés műfajok bármelyikében képes volt varázsolni, és filmes feladatokat is játszi könnyedséggel abszolvált. Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettünk a Házy-jelenségről. 

Házynak az volt a tragédiája, hogy túl tehetséges volt – mondja. És túl szép, teszem hozzá. 

Igen. Ne felejtsük el, hogy az ő karrierje az 1950-es évek elején indult és a 80-as évek elején ér véget, sajnos romjaiban. Fénykorában olyasmit képviselt abban a lassan olvadó politikai környezetben, azt a fajta szexbombaságot, amit ki lehetett tenni a Füles címlapjára. Mindig jól nézett ki, és őrjöngtek érte, olyan ikon volt, akinek a címét olvasók hada szerette volna megszerezni a szerkesztőségekben. 

Ez az opera műfajban különös jelenség lehetett akkor is.

Persze. Az előző korok ideáljait nem mindig értjük, de Házy olyan mágnes volt, mint Marilyn Monroe. Érdekes egyébként, hogy egyik operai elődje, Gencsy Sári ugyancsak ez a platinaszőke jelenség volt. Házy az örökérvényű szépség, akinek talán az lett a veszte, hogy a szépségét ő nem tudta kezelni, a tehetségét pedig a színház nem tudta kordában tartani. Mivel mindent el tudott énekelni, tele volt feladattal és kitűzésekkel. Kortárs bemutatóktól a Poppea megkoronázásáig mindent elénekelt, és ezek a nehéz szerepek a hangot egy idő után megették. Az adottságai mögött ugyanis nem állt az a technika, ami elégséges muníciót szolgáltatott volna ahhoz, amibe a színház őt belekényszerítette. Ha meg is lett volna az akarata és a belátása, hogy vigyázzon magára, a vezetőség „édes kényszerhelyzetben” tartotta. 

Magyarul kisajtoltak belőle mindent… Ez vezetett a korai szakmai kiégéshez? 

Hogy ő mit érzékelt ebből a folyamatból, nem tudni. Fiatalon halt meg, tehát szinte az utolsó időkig kapta a nagy szerepeket, bár igen nehéz egy ötvenéves szopránnak szerepet találni, aki ráadásul alkoholproblémákkal is küzd… 

Egyszer teljesen véletlenül került elém egy régi cikk az Opera Emléktárában, amely arról számolt be, hogy egy soha nem tisztázott autóbaleset következtében Ilosfalvy Róbert került börtönbe. Együtt utaztak, és sosem derült ki, ki vezetett valójában… 

Így volt, és sejthető, hogy Ilosfalvy csak elvitte a balhét. Ezután el is váltak. Gyönyörű love story az övék, ami az operatörténetben ritka. Az ő párosuk előtt nem fordult még elő, hogy egy ilyen színvonalú álompárt együtt lehessen szerepeltetni: dekoratívak voltak és mindkettő klasszis a maga hangfajában. Felrobbant a színpad kettőjük szerelmétől. Főleg Pucciniket játszottak együtt, talán a Bohémélettel kezdték, aztán az 1961-es Manon Lescaut-premier rájuk lett kitalálva, A Nyugat lányát is együtt csinálták. A YouTube őriz egy rossz, talán zsinórpadlásról felvett anyagot – a ’70-es évek végén, Moszkvában hosszú szünet után ismét összeeresztették őket egy Manonra… az a pár perc is lángol. Amit ők egymásból emocionálisan ki tudtak hozni, egészen elképesztő volt. Házy élete gyönyörű, önpusztító sorstörténet és örök kérdés, hogy vajon meg tudjuk-e védeni ezeket a tehetségeket? Tudhatnak-e bárkire hallgatni az ilyen kaliberek ahhoz, hogy épségben maradjanak? Callas, Monroe, és ugyanebbe a sorba illik Házy Erzsébet… Egyáltalán szabad-e őket védeni?

Jobb lett volna, ha nyolcvanévesen mennek el, vagy ez az elrendelés, hogy szükségszerűen el kell égniük?

Érdekes az a párhuzam is, hogy míg szakmájukban üstökösként robbannak be és sikert sikerre halmoznak, a magánéletük boldogtalan vagy csak ideig-óráig tartanak a szebb időszakok. Házynak négy férje volt. 

Gál Gábor, Ilosfalvy Róbert és Ötvös Csaba is énekes volt, és a film hozta össze Darvas Ivánnal. A színésszel kötött házassága állítólag bántalmazó kapcsolat volt, Házy nem egyszer óriási napszemüvegben jelent meg az Operában a közös időszakukban. 

Egy róla szóló interjúból úgy tudom, hogy élete végén depresszió gyötörte.

Az utolsó öt évben már alig ment színpadra, és bizony az akkori fotóin is látszik a változás. Az alkoholprobléma is valószínűleg ebből fakadt. Az ember, ha ilyen fokon ég a színpadon, muszáj előadás után bemenni az OperaKlubba, muszáj kiereszteni a gőzt, inni egy-két pohárral. Ha pedig az ember ekkora primadonna, akkor neki lesz a legnagyobb hangja, ő engedi meg magának a legnagyobb szemtelenségeket, és kialakul körülötte egy sajátos légkör. A Házba épp bekerülő fiatal énekesnők számára a rettegett pillanatok közé tartozott a vele való találkozás: úristen, a Házy mit fog rólam mondani vagy hogy fog hozzám szólni? Hogy épp mit mond, az másoknak egy életre szóló sokkoló élmény maradt. Nekem Házy azt mondta a büfében… és hurcolták tovább, sok esetben egy életen át. 

A keménység talán a túlérzékenység álcája volt. Tudunk olyan karmestert említeni, aki mégis jól értette és érezte őt? 

Ferencsik nyilván vigyázott rá, Lukács Ervin pedig örökölte Ferencsik hagyatékát. Maga a karrier elvben szépen volt felépítve, eleinte nem terhelték agyon, pici szerepeket adtak neki, majd Norina, Mimi – de a hatvanas években jött egy fordulat, amikor vérszemet kaptak, és aztán minden mindegy alapon amit értek, ráosztottak. A kortárs szerzők pedig boldogok voltak, mert egyrészről Házy kegyetlen jó figura volt, másrészt pedig mindent, ami a kottában volt, maradéktalanul le tudott énekelni. Mihály András Együtt és egyedül című operájának ősbemutatóját, Szokolay Vérnászában a Menyasszonyt énekelte, ugyanakkor a Sámsonban Delila, Petrovics Bűn és bűnhődésében Szonja, a nagy klasszikusok egész sora, a teljes szoprán repertoár legkülönfélébb szerepei. Mindent elénekelt, amire ez a hangfaj predesztinálta – sőt háromszor annyit. A kiemelkedően nehéz Salome mellett énekelte A rózsalovag mezzo Octavianját, de a Pikk dáma Lizáját is, amit manapság fajsúlyos drámai hangok énekelnek, de ettől ő még egy Örzsét is oda tudott tenni, amiben viszont bűbájos volt. Az ösztönös nőiességével meg aztán mindent vitt.

Karczag Márton az összegzésben azt is kiemeli, hogy Házynak nehéz volt második szereposztást adni, mert ugyan sokan voltak körülötte, ő valami mást képviselt, mint a többi szoprán. Hiába volt mellette még hat Pillangókisasszony, ő nagyon hamar saját kategória lett.

Az akkori, szürke Magyarországon nem volt operaházi párja ennek a jelenségnek. 

De vajon honnan csöppent ide ez a különös és feledhetetlen jelenség? Egy pozsonyi mészáros lányaként látta meg a napvilágot, és tízéves volt, amikor a család – három lánygyerekkel – áttelepült Budapestre, a negyedik kislány már itt született. Állítólag Újpesten még tíz éve is emlékeztek Házy bácsi lókolbászára. Legkisebb lányuk színésznő lett (Telessy Györgyi, aki édesanyja nevét vette fel), Erzsébet pedig a zenében találta meg az útját, a Magyar Rádió kórusának alapító tagja volt, és huszonkét évesen felvételizett az Operaházba. A folytatást tudjuk. Pályája során sorra kapta a rangos szakmai elismeréseket: Liszt Ferenc-díj, Székely Mihály-emlékplakett, érdemes művész, majd 1970-ben Kossuth-díjas, végül 1976-ban kiváló művész lett.

Egyszer Antal Imre egy televíziós interjúban arra kérte Házyt, hogy fogalmazza meg a művészi ars poeticáját: „Egy szó: ügyszeretet. Soha nem pénzért, lehetőségekért, tapsért, hanem mindent az ügyszeretetért tettem, és azt hiszem, hogy ezért mindent meg is kaptam” – mondta akkor, pedig a műsorban csak az operai pályára szorítkoztak. A már említett Manon Lescaut emblematikus szerepe volt, amit nemcsak hangban, de figurában és érzelmi megformálás terén is egyedi minőségben valósított meg, úgy tartották, ő az évszázad Manonja. Alakításaiért nemcsak a közönség rajongott, a szakmai kritikusok is elismerően írtak róla és külföldön is rendre sikert aratott.

Az 1960-as évektől szerepelt nemzetközi színpadokon. A moszkvai Bolsojban Csajkovszkij Anyeginjének Tatjánáját oroszul énekelte, a helyes kiejtést akkori férjével, Darvas Ivánnal gyakorolta. Óbudai évei egyébként ehhez a házassághoz kötik. S hogy vajon mi lehet igaz abból, ami a bántalmazást illeti? Darvas egyik egykori nyilatkozata árulkodó: „Tekinthetjük ezt szabadosságnak, bűnnek, gusztustalanságnak. Mélyen megvetem magam ezeknek a szabados időknek a magatartása miatt. Mély lelkifurdalások gyötörtek, a tréfás az, hogy közben is.” Egy másik alkalommal azt mondta: „Megittam a magamét. Ártalmasan sokat.” Két művészegyéniség, két vergődő lélek talán nem a legjobb párosítás…

Házy Erzsébet a szocialista országokon túl fellépett német nyelvterületen és a tengerentúlra is eljutott.

Jelentős szerepet vállalt a kortárs külföldi és az új magyar operák bemutatásában, ugyanakkor operett-szerepekben is humorral brillírozott, elképesztő primadonna volt, könnyed műsorokban pedig Fényes Szabolcs és Ábrahám Pál dalaival bűvölte el a közönséget. A Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilm első magyar szinkronos verziójában ő kölcsönözte Hófehérke énekhangját, nagy- és kislemezek egész sora őrizte és remélhetőleg őrzi ma is ezt a hangot, és mindemellett több rádiós szerepet és tizenkét filmszerepet is kapott ez a kivételes tehetség. 

Az 1966-os És akkor a pasas… című filmben olyan partnerekkel játszott, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Major Tamás és Törőcsik Mari. A Gerolsteini kalandban Darvas Iván és Házy mellett szintén feltűnnek a kor emblematikus színészei, és még egy sor további filmmel bizonyította sokrétű talentumát.

Szakmai pályafutásának alapos számbavétele jóval nagyobb teret kívánna – e cikk terjedelme inkább Házy rövid életével korrelál. Az összegzés kinek-kinek érzése szerint alakul majd úgyis. Adhat-e teljességet egy csúcsra járatott művészi pálya – vagy a teljességhez más kell, több kell? 1977-ben Házy Erzsébet így nyilatkozott a Népszavának: „Csak égve tudok élni. Azt persze nem tudom, meddig lehet így élni?

A várostörténelem már csak ilyen: a régi dolgokra újak telepszenek. A Bécsi út és a Laborc utca sarkán valaha egy zsidó temető volt a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos, hármas osztatú ravatalozóházat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek. 

Ha a múltba visszafelé akarunk menni, mindig a település központjához logikus közeledni, ha az idő haladását akarjuk érzékelni, kifelé kell menni – mint itt, a Bécsi útnál is. Az első óbudai zsidó temető a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt, ahol ma az óbudai lakótelep déli paneljai állnak. Területét 1737-ben vásárolták meg a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait, de a Laktanya utcai zsidó temetőből előkerültek római kori sírok és egyéb leletek is, mint például az az 1934-es sírkő, ami egyik oldalán zsidó felirattal, a másik oldalán egy római cívis, bizonyos Petronius Censorinus családjának sírfeliratával.

Miután ez az első temető megtelt, a hitközség 1887 végén az új táborhegyi temetőből kapott egy kihasított területet. A táborhegyi külterület azonban nem volt a legjobb választás, a lejtős részen egymást követték a kisebb-nagyobb földcsuszamlások. A katolikus köztemető jó harminc év után el is költözött a külső Bécsi útra. Bár Táborhegyen mindent eltakarítottak, még a keresztény kápolnákat is, a véletlen kegyéből a zsidó ravatalozó mégis megmaradt – ezt látni ma is a Laborc utca torkolatánál. A temető 1921-re ugyan megtelt, de csak 1950-ben döntött úgy az aktuális városvezetés, hogy a főváros legrégebbi (zsidó) temetőjét kiürítteti. A helyén működött motokrossz pálya, a Laborc árok és a korszerűsített Bécsi út kereszteződésében a környező mély fekvésű területeket feltöltötték, de így is egy erősen dombos terület maradt itt, ahol most az irodaház a Bécsi út forgalma fölé magasodik – igaz, ma már a lankákat borító fák takarásában.

De mi volt az a Radelkis?

A Radelkis elektromechanikai mérőműszereket gyártó szövetkezet (KTSZ = kisipari termelőszövetkezet) volt egy olyan korban, amikor ezeknek a szövetkezeteknek a hiánypótló teljesítménye az exportban is megjelent – miközben egy ilyen, hirtelen fejlődésnek indult szövetkezet nem ritkán tucatnyi különböző telephelyen, jobbára üzlethelyiségekben, pincékben, akár fészerekben dolgozott. Ez a cég viszont saját fejlesztésű analitikai műszereket és egymilliónál is több elektródot gyártott és értékesített kelet-európai és dél-amerikai piacokon. A Radelkis Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet 1952-ben (!) alakult, fő profilnak az elektroanalitikai műszergyártást választotta, aztán a nagy fellendülés után két évtizeddel már megszorításokra kényszerült, ezután került 1995-ben a telephely az Ericsson Magyarország Kft. tulajdonába. 

A Radelkis vezetőinek az új központi egység mellett tiszta levegőjű környezetre is szükségük volt – miközben műszaki paramétereknek is meg kellett felelni.

A Kádár-korszak merev rendszerében az intézmény akkori vezetője, Bodonyi Pál inkább a kivitelezésben is a saját útját járta: állami beruházók – azaz a túlterhelt és központosított állami építőipari mamutok – helyett inkább létrehozott egy saját kivitelező részleget. Így saját építőrészlegük építette fel az új telephelyüket Óbudán, ahol az épületbe és környezetébe a kor minden technikai újdonságát beépítették, az abban az időben különcködésnek számító teniszpályát és úszómedencét is beleértve.

Ma már a székház egységes tömegnek látszik, pedig két különböző ütemben épült ki. Először, 1968–69-ben egy alkatrészgyártó és egy összeszerelő üzemcsarnok épült, egyébként a kor ipari építészetének egy típusos elemrendszeréből, a Dunai Vasmű által gyártott ún. Csillagkeret acél elemrendszerből. 

A kényszer és a hiánygazdaság szerelemgyereke volt: egy típusszerkezet szellemes újraértelmezéséből valami maradandó született. A Csillagkeretet eredetileg nyitott, mezőgazdasági tárolószínekhez tervezték magas tetőkkel, amit itt módosítani kellett a speciális műszaki funkciókhoz idomítva: a nyeregtető, szokásos T alakú tartóelemeit nem egymás mögé rendezték, hanem elfordítva és egy irányba rendezve. Így jött létre az a látványos, farkasfog szerű tetőkép, ami egyben idő- és költségtakarékosnak is bizonyult, továbbá felülvilágítóival megfelelő természetes világítást is eredményezett.

A tervező, Csíkvári Antal ráadásul az építőmesterré előlépett radelkiszesekkel is számolt, ezért választott végül összeszerelést igénylő szerkezetet az első lépcsőben megépült kb. négyezer-ötszáz négyzetméter területű két csarnok szerkezetéhez,  reálisan kalkulálva az építési gyakorlattal nem rendelkező szövetkezeti kollégákkal.

A lejtős terep ma is a Bécsi útról leágazó Laborc utcán közelíthető meg. Az üzemi technológia és a terepadottságok alakították ki a lépcsős elrendezést. (A termék útja eredetileg a felső B-2 jelű csarnokból vezetett az alsó B-1 csarnokba, majd a központi épületben csomagolták el, és itt várt az elszállításra.) A második lépcsőben épült meg a kb. négyezer négyzetméteres főépület, a terep lejtését követve szintén lépcsős kialakításban. Lényegében két fő részből állt, egyrészt a B-1 csarnokhoz csatlakozó befejező üzemrészekből, másrészt abból az irodatömbből, ami az adminisztrációt, a vezetőséget, a felső szinteken – a negyedik, ötödik szinten – pedig a kutatás-fejlesztés  helyiségeit foglalta magába. A főépület a Bécsi úttal párhuzamosan futó, hosszfőfalas szerkezeti rendszerű egység– ez a lejtőben helyenként mint szerkezeti fal és támfal, másutt az épület alól túlfutva, támfalként szerepel. Ehhez a támfalrendszerhez kapcsolódott a bekötő út elágazásához telepített porta. 

Na, de mitől maradandó? Mitől lett ez a közelmúlt építészeti műemléke? Sokan csak a nyers betonfalakat látják benne, ami sokaknak egyszerűen csak: pfúj! Mások az őszinte, a zsaluk mintázatát és a műszerészkezek gondosságát őrző felületet. (Igaz, az eredeti, szigorúan nyersbeton külsőn némiképp puhítottak a későbbi felújítások – 1997, 2015 –, de megőrizték az eredetit.) A lankás hegyoldalhoz idomuló lépcsőzetesség, ugyanakkor a szigorúan geometrikus formák és a plasztikus tagolás termékeny feszültséggel teli hármast adnak ki. A főépület karakterét is ez a dinamika uralja a konzolosan előreugró első emelettel és a tartóelemek hangsúlyozásával, a betonkávákba süllyesztett ablaksorokkal. A beton egyenetlenségét láttató felszín egyszerre erősíti a kiugróan dinamikus és a brutalista hatást. Az egymásra helyezett fekvő téglatestek kompozíciója egyszerre merész, mégis elegáns, tele tektonikus feszültséggel, horizontális kiterjedésük mégis méltóságteljes nyugalmat áraszt. Oldalra szinte laposan terjed ki, miközben a központi épület mint egy erőgép vagy csatahajó konzolosan nyúlik ki, mozdul előre, indul meg, mutat a lenti Bécsi út felé.

Felülről nézve szinte szobrászian arányos még ma is, miközben belül már a harmadik tulajdonos cég dolgozik. 

Rövidebben: zavarba ejtően friss épületegyüttes, ami akár ma is épülhetett volna. És egyáltalán nem látszik, hogy ötvenéves. Mába illesztése sem könnyű, hát még azt elképzelni, hogy ez a kádári szocializmus évtizedeiben épült meg így, alig néhány évvel a szocreál stílus diktatúrája után. 

Ronda. Betonmonstrumok. Kilógnak a környezetükből, egyszerűen el kéne őket dózerolni. Ezek a mondatok 1973 körül ugyanúgy elhangzottak, ahogy ma is gyakran használják ezeket a fordulatokat az akkoriban épült és ma még álló épületekre. (Hasonló például a Zugló történelmi villanegyedében, a Thököly úton álló négyemeletes OKISZ székház, az Államkincstár most átalakított épülete a Csalogány és Medve utca sarkán vagy a kelenföldi, újpalotai, budafoki – még nem panelekből emelt – lakóháztornyok. Vagy éppen Makovecz Imre egy korai remeke, a sárospataki Bodrog Áruház.)

A konzervatív ízlésűek egyébként már 1931-ben is kommunistáztak, akkor éppen az azóta híressé vált Pasaréti úti ferences templom mérsékelt modernizmusa nem tetszett nekik. Mostanában a képzeletbeli aktuális frontvonal a Várbeli bontások után valahol a szocializmus késő-modernjénél, a szocmodernnél áll, ez ma különösen mostohagyerek. Évekkel ezelőtt sokan még a Déli pályaudvar épületét is, mint afféle modern kommunista kockát, szerették volna eldózerolni – a 40-50 éve épült épületek aktuális műszaki állapotát, a folyamatosan elmaradt renoválásokat, felújításokat azonban nem az eredeti házakon kellene számonkérni. 

Ugyanakkor tény, a brutalizmus az ötvenes- hatvanas-hetvenes évek építészeti stílusa, divathulláma volt, és a második világháború után indult hódító útjára.  Azért lettek óriás, szürke betonbrutálok, mert a háború után támadt városi lakás- és középület-igényt próbálták olcsóbban, nagy méretekkel és a funkciókra koncentrálva kiszolgálni. Mára erősen másfelé – és ellene – fordult a korízlés és korszellem, és természetes forma- és anyagavulásuk is megtette a magáét. 

A Radelkis (ma Mediso) székház sorsa szerencsésebben alakult gondos tulajdonosainak köszönhetően: ma is újszerűen és harmonikusan simul bele a hegyoldalba.

De ki a tervezője? Csíkvári Antal a legendás Iparterv tervezője volt, amikor a Radelkis az új épület megtervezéséhez a megfelelő embert kereste. Nagyjából a Radelkis építésével egy időben, 1972-ben kapott Ybl-díjat. Fiatalkorában két évig mezőgazdasági településeket tervezett az AGROTERV-nél, majd 1955-től haláláig az Iparterv építésze, majd osztályvezetője volt. Nyilván nem így nézünk rá. De érdemes rákeresni a budapesti,Városmajor u. 5. szám alatti lakóház, illetve a Markó utcai Pénzjegynyomda (1960–62) épületére – ezekre is egészen másképp nézhetünk, ha már összeköthetjük a Radelkis épület látványával is. Az Iparterv pedig a második világháború utáni évtizedek egyik legjelentősebb állami építészirodája, a legendás Ipari Épülettervező Vállalat. A kornak megfelelően egy tervezőgyár volt sok száz építésszel és alkalmazottal, hogy a nagyszabású ipari beruházások tervezőbázisát alkossák. (Az Iparterv nevét egyébként egy művészcsoport is híressé tette: 1968 decemberében a friss diplomás művészettörténész, Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást a tervezőiroda belvárosi, Deák Ferenc utcai irodaházának aulájában. Az akkori Iparterv kiállítók nemzedéke, Bak Imre, Baranyay András, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Molnár Sándor, Tót Endre ma a legmagasabban jegyzett magyar képzőművészek közé tartoznak.) 

A hatvanas évek világához tartozott a kortárs építészet már többször emlegetett brutalista irányzata is. Természetesen mást jelentett ez akkor és mást jelent ma, mást jelentett Nyugaton és mást a szocialista táborban vagy keletebbre – ahol egyébként az egykori Jugoszláviától Örményországig, Olaszországtól Bulgáriáig ma is állnak műemlék státuszba jutott épületei.

És akkor is mást jelentett, amikor a fogalmat elkezdték használni: a szerkezet és az anyagok őszinte megjelenítésére gondoltak. A kissé absztrakttá vált modernizmus után az anyagszerűség szinte fétis lett, meg akarták mutatni a beton, a fa és a tégla anyagszerűségét, és a korábbi transzparencia, könnyed átláthatóság helyett inkább tömb- és szoborszerű épületeket akartak emelni. Szerették kihangsúlyozni a nyers és zsaluzott betonfelületeket, a konzolosan kiálló tartóelemeket. És a brutalista óriásépületek nem akartak illeszkedni, a környezetükbe belesimulni – ellenkezőleg, méreteikkel, megjelenésükkel nagyon is magukra akarták vonni a figyelmet.

A téma szakértője, Branczik Márta szerint érdemes szétszálazni a szocialista évtizedek épületeire használt fogalmakat. Szocreál, szocmodern, brutalista és modern – ezeket sokan, sokféleképpen használják – például minden, a szocializmusban épült épület szocreál –, de ezek különböző építészeti stílusokat jelölnek. 

A szocreál építészet valójában nagyon rövid ideig volt jellemző, 1956 után, a hatvanas évek elejére visszatért a modern építészet, ezt nevezik sokan ma szocmodernnek. Ugyanakkor az építészet nem feltétlenül kötődik politikai korszakokhoz, így a kádárizmus idején részben újra hathattak (engedték hatni) a modern, kortárs nyugati tendenciák. Ahogy később látni fogjuk, az építészek számára már elérhetővé váltak a külföldi szaklapok, gyakrabban utazhattak, így a létező szocializmus már sokkal inkább csak az elérhető anyagok, technológia szempontjából befolyásolta a tervezőket. A laikusokat persze ez nem érdekli, ők az épületeket gyakran csak azért utasítják el, mert a szocializmus idején épültek. 

A kevés, nálunk található brutalista épületnek sem egy politikai berendezkedéshez, hanem sokkal inkább egy nyugati stílustendenciához van/volt közük.

Ráadásul voltak közvetlen kapcsolódások is, mivel az irányzat egyik kimagasló alakja, a Nagy-Britanniában alkotó magyar származású Goldfinger Ernő volt. Alkotásai ma védettek, az angol műemlékvédelem a második világháborút követő évtizedek vitathatatlan építészeti értékeinek tekinti, Goldfinger pedig már világhírességként is szívesen támogatta az akkori fiatal magyar építészeket. Egyesek Goldfinger Ernő saját irodájában, mások hasonló privát irodákban vagy London önkormányzati építész irodájában dolgozhattak, mivel a Magyar Építész Kamara lehetőséget biztosított, hogy angolul beszélő, fiatal építészek egy évig munkát vállalhassanak Angliában. Goldfinger Ernő irodája a hatvanas években nyerte el legnagyobb londoni megbízásait, így irodájában bőven akadt munka a fiatal magyar építészek számára. A látottak nyilván nem közvetlenül, direkt módon csapódtak le, de az Angliából hazatérőktől függetlenül is több brutalista épület született itthon – volt köztük lakóház, középület, de szálloda is. (Csak tallózásképpen: Jánossy György salgótarjáni Karancs Szállója (1961–63), a kazincbarcikai kórház épülete (1962–69), a szegedi Technika Háza (Tarnai László, 1966–1973) vagy a Fehérvári úti piac eredeti épülettömbje (Halmos György, 1977). 

Így a végén újra megérkezünk Óbudára, a Radelkis gyárépülethez. A tervező, Csíkvári Antal ugyan nem járt Angliában, de nyilván hatással voltak rá a kor irányzatai. És persze egy jó építész előnyökké tudja fordítani a hátrányokat.

A főépület hosszfalas, zsaluzott, monolit vasbeton, körbefutó sávablakai termopán rendszerűek voltak, de a nagyobb helyiségeknél egy felülvilágító rendszer is egységesen végighaladt a homlokzati pártafalaknál. A homlokzat primer szerkezetű anyagokból állt: beton, üveg és vas. A külső beton szürkeségét azonban gondosan tervezett belső színek ellentétezték, az acélkék tokok mellett hússzínű nyílászárók, sárga-kék padlóborítás. Az ipari kapuk valaha meggypirosak voltak.

A főépület ugyan veszített korábbi lebegően teraszos jellegéből, de ma is, mint egy erőgép mutat a Bécsi út felé. 

Források:

– Branczik Márta: brutalizmus (10+1 Budapest) 

– https://zsido.com/kenyszerbol-vandorlo-pihenok-az-obudai-zsido-temetok-historiaja/

– Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945-1970 (Terc Kiadó)

JB: Azt figyeltem meg, hogy az az épület, ahol az építészek a saját irodájukkal berendezkednek, mindig rejt valami érdekes történetet. Tudnál mesélni erről a házról?

TB: Tényleg izgalmas története van, most tulajdonképpen egy húszéves „garázs-irodában” ülünk. Az épület, aminek a földszintjén az irodánk található, még édesapámhoz kötődik. Ez a Pilisi Parkerdő Budapesti Erdészet irodaépülete. A ’90-es évek első felében keresték meg édesapámat, hogy az épület eredetileg garázsnak tervezett földszinti részeit más célra szeretnék hasznosítani. Kijöttünk ide, a Budakeszi út tetejére, a város szélére, az erdő mellé, és rögtön érzékeltük, hogy ezen a gyönyörű helyen ebből az eredetileg alárendelt funkciójú térből sokkal többet is ki lehet hozni. Már mentünk vissza a városba, amikor egyszer csak egy kanyarban azt mondja édesapám, hogy mi lenne, ha mi költöznénk föl oda dolgozni. Mire a Moszkva térre értünk, hívta is az igazgatót, hogy tudnánk rögtön egy bérlőt is az új irodához.

Így aztán magunknak terveztük meg, be is költöztünk, és már húsz éve itt vagyunk. Azt hiszem, a döntésünk kiállta az idők próbáját.

JB: Ha már édesapád szóba került, egy interjúban mesélt arról, hogy az újlaki plébánia tervezése azért volt nagyon különleges számára, mert oda jártatok templomba. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról és az akkori Óbudáról?

TB: 6-7 éves koromig ott laktunk egy Kiscelli utcai panelházban. A Kiscelli Utcai Általános Iskolába jártam, előtte óvodába a Pacsirtamező úton túlra, a Duna-parti panelok közé. Nekem gyerekfejjel ez a tengely nagyon meghatározó volt. Számtalanszor megjártuk, és nagyon beégett. Az ovitól a paneleken keresztül az iskoláig, majd fel a Kiscelli Múzeumig, az épület előtt lévő nagynak tűnő, öntöttvas sárkányszoborhoz. Ilyen értelemben tehát óbudai vagyok, ezen kis szeletében legalábbis ma is otthon érzem magamat.

SzSz: 2004-ben alapítottátok az építészirodátokat édesapáddal. Szinte első feladatként kezdtetek el foglalkozni a volt hengermalomból kialakított Jazz Loft társasházzal. Itt volt lehetőségetek közösen gondolkozni a beruházóval a régi épületek hasznosításának lehetőségeiről, vagy megváltoztathatatlan volt a döntés, hogy lakások épülnek?

TB: Amikor a Vörösvári úti malom volt épületeivel elkezdtünk foglalkozni, egyértelmű volt, hogy alapvetően lakóépületet szeretne a beruházó, ebben nem volt nagy mozgásterünk. Szabad volt azonban megtalálnunk, hogy az eredeti malomépületnek az építészeti-szerkezeti alapvetései hogyan tudnak érvényesek maradni, akár a benne lévő új funkciótól függetlenül is. Hiszen a funkció tud a legkönnyebben változni, viszont az építészeti és szerkezeti keretek hosszú évtizedeken keresztül változatlanok maradnak. Azt hiszem, hogy ha egy épület, ami egy teljesen más világ számára épült, mégis a több évtizeddel később elvárásokat és követelményeket is játszi könnyedséggel teljesíti, az egy nagyon jó ház. Ilyen volt a régi malomépület is.

JB: Ezt a fajta rugalmasságot egy lakóépületben mennyire nehéz megvalósítani? Kisebbek, kötöttebbek a terek, mint egy középületben.

TB: Egy épületnek több rétege van, és ezek a fő rétegek eltérő módon és különböző idő alatt avulnak mind fizikailag, mind szellemileg. A tartószerkezet az, ami a leghosszabb ideig kitart. Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen a tartószerkezeti rendszere, anyaga egy háznak. Azt gondolom, ez ugyanúgy építészeti kérdés is, mint statikai. Egy jó tartószerkezet olyan belső tereket tud létrehozni, amelyek önmagukban is meghatározók építészetileg is, és az utána a következő építészeti, szerkezeti rétegekkel, a válaszfalakkal, a gépészettel és a többi „kötelező kellékkel” aztán már csak be kell lakni. Ez utóbbi, másodlagos rétegek aztán a későbbiekben sokkal könnyebben variálhatók, átalakíthatók, mint maga a tartószerkezet által meghatározott tér.

Ha a tartószerkezetek, illetve az épület közlekedési rendszere jól vannak kitalálva, akkor a hasznos területeket hosszú ideig jól és flexibilisen tudják kiszolgálni. 

Ez nagyon fontos fenntarthatósági szempont is. A meglévő épületek felhasználásáról való gondolkodás mindig is jelen volt az építészetben, de az utóbbi években főleg a fenntarthatóság miatt talán még jobban előtérbe került. Úgy gondolom, hogy ez helyénvaló gondolat, ami adott esetben kisebb költségeket eredményez, és egész biztosan kisebb környezeti terheléssel jár, mint teljesen újat építeni. A régi felhasználásának, újrahasznosításának persze vannak fokozatai: új életre lehet kelteni egy házat úgy, hogy a végén kívülről nem is látszik az átalakítás. És hozzá lehet állni úgy is, ami talán egy kicsit izgalmasabb építész-szemmel nézve, hogy az eredeti és az új között tudatos kommunikáció jöjjön létre. Az új beavatkozás célja itt nem az, hogy felülírja a régit, hanem hogy újfajta, hibrid egységet hozzon létre. Ebben értékes szerepe van a meglévőnek is, ami az újjal közösen hoz létre így egy új minőséget.

SzSz: A gazdasági válság miatt a 2000-es évek második felében leállt ez a projekt, és egy másik beruházóval tudott újraindulni tíz évvel később. Mennyiben kellett újragondolni az első ütemben lefektetett elképzeléseket? 

TB: A „lényeg”, vagyis a régi téglafalakkal egybeforrasztott új vasbeton tartószerkezet már elkészült az első etapban, ezzel az épület újból írt története tulajdonképpen már az első körben eldőlt. Ez az első felvonás 2006-tól 2010-ig tartott, részben még édesapám alapvetései alapján, Skultéti Levente építész kollégám közreműködésével valósult meg.

2016-ban, mintegy hat év tetszhalott állapotot követően szinte már fájó szívvel eresztettük el az akkor ott álló, önmagában is inspiráló „romot”, de persze tudtuk, hogy az épület ennél sokkal többre érdemes. 

A közlekedőrendszer és a tartószerkezet adott volt a második forduló megkezdésekor. Ekkor már „csak” a könnyebben avuló, ha úgy tetszik a trendekre érzékenyebb részeket, a homlokzatot és a belső, befejező részeket kellett frissíteni. Személy szerint nagy szerencsém volt: tíz évvel az első tervek elkészítését követően már sokkal több építészeti, műszaki, és talán emberi tapasztalat birtokában volt lehetőségem részben újrakezdeni és befejezni azt, amit korábban már elképzeltünk, de aztán félbemaradt.

Emiatt relatíve könnyű dolgom volt, mert biztos alapokról lehetett újraindulni, de a hat év szünetnek köszönhetően már objektíven láttam, hogy mi az, amit érdemes folytatni, és mi az, amit máshonnan érdemes megközelíteni.

Az építészeti újrahangolás egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a régi téglafalak fölé létrehozott új emeletráépítés, illetve a teljes belső udvari homlokzat klinkertégla burkolatot kapott.

Az eredeti terv szerint a tető korcolt fémlemez fedése lefordult volna a legfelső szintek homlokzatára is. Ez 2005–2006 tájékán még újdonságként hatott, de 2016-ban már sokkal fontosabbnak tartottuk a meglévő téglafallal való építészeti kapcsolatot erősíteni a tégla következetes és homogén anyaghasználatával.

A belső, befejező munkák műszaki tartalmát, azt, hogy hány és milyen méretű lakás lesz, illetve  azok  kialakítását az új tulajdonossal, a Merkapt Zrt. szakembereivel közösen szintén felülvizsgáltuk.  Az ő szerepük és hozzáállásuk nagyon fontos volt. Ugyanis nem spekulatív, eladásra szánt fejlesztésben gondolkodtak. Emiatt aztán a jó gazda gondosságával, a későbbi üzemeltetés szempontjait is figyelembe véve vettek részt a teljes tervezési, majd az építési folyamatban.

Különösen Budapesten, de vidéki városainkban is, építészettörténeti és építéstechnológiai szempontból is elképesztően izgalmas és értékes meglévő épületállomány áll rendelkezésre. Mindez ott van a szemünk előtt, de ezeket a házakat, korszakokat először meg kell érteni, majd okosan, jól kellene őket tovább használni, fejleszteni. Remélem, hogy az óbudai – Vörösvári úti malom, a Jazz Loft története jó példa lehet másoknak is.

JB: A főváros több kiemelkedő pontján állnak épületeitek nagyon különböző léptékben és szituációban: a Kopaszi-gát beépítése, a Csörsz utcai Sportközpont, a belvárosi Vass Shoes cipőbolt. Van egy általános munkamódszeretek, ahogy ezekhez a feladatokhoz hozzákezdtek, vagy mindegyik projekt egyedi hozzáállást igényel?

TB: Az én gondolkodásmódomban nincs különbség léptékek és funkciók között. Nagyon hasonló megközelítéssel indul minden ház tervezése: mindenekelőtt a hely és az építtető megismerésével, ez a „jó kérdések” feltevésével, majd a „jó válaszok” megkeresésével folytatódik. Szinte teljesen mindegy, hogy egy százhúsz négyzetméteres cipőboltról van szó a belvárosban, vagy egy több tízezer négyzetméteres lakóépületről a Duna-parton, építészként azonos módon, alapvetően alázattal és nagy lelkesedéssel kell viszonyulni a lehetőségeinkhez. Így aztán a munkamódszerben sincs sok különbség, ugyanazokat a stációkat járod be, és tulajdonképpen ugyanazokat az eszközöket használod, csak mindig más a helyszín, a lépték. Ennek jó eszköze a makett, akár fizikai, akár számítógépes modell formájában.

Munkamódszer szempontjából meghatározó volt az édesapámmal való közös munka. A diploma után nála kezdtem el dolgozni, aztán pár évig közösen vittük az irodát, végül ő teljesen visszavonult az egyetemi tanításba. Bár különbözőek voltak ezek a szituációk, mégsem éreztem közöttük éles határvonalakat. Apámban volt egy, szinte már a fatalizmus határát súroló bizalom és nagyvonalúság az irányomban, és már az első pillanattól kezdve teljes önállóságot adott nekem. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelte, hogy mit csinálok, de soha nem szabott irányt, és mindig nyitott volt bármilyen építészeti megközelítésre, kísérletre, ahogy ő nevezte: kalandra. Mind menet közben, mind a végeredményről nagyon sokat és jót lehetett vele beszélgetni.

Ez a fajta párbeszéd kötött össze minket szakmailag, akkor is, ha közben elég különbözőképpen működtünk.

SzSz: Tudnál erre egy példát mondani?

TB: Amikor a Simplon Udvart terveztük az Allee mögött, apám legelső skicce az épületről már a beruházóval történt első megbeszélés utáni kávézásnál megszületett egy papírdarabon. Az épület lényege – legalábbis az én szememben – később sem változott meg ehhez képest. Volt egy nagyon erős víziója ezen a koncepcionális szinten. Az én feladatom ennek a karakternek a kibontása, formálása, „csúcsra járatása” volt. Az épület íves sarkainak kialakítása már az első skiccén felbukkant, de az erős, szinte már harsány színek csak később jelentek meg, mert azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy léptékű beruházásban, mint amilyen az Allee projekt volt, az általános, biztosra menő építészeti karakteren túl kell lennie egy olyan résznek, ami szabadabb, játékosabb.

Magamon azt tapasztalom, hogy az első gondolatot az utolsó pillanatig rugalmasan alakítom, formálom, hiszen sokszor a tervezési folyamat alatt jönnek elő olyan tanulságok, hatások, amelyek folyamatos értékelése alakítja a tervet és beépül a végeredménybe. Fut most egy projektünk, ami egy mélyépítéssel foglalkozó cég, a Bohn Kft. cégközpontja lesz. Az a terv egy nagyon erős képből indult: meg akartuk mutatni a csupasz, földmegtartó mélyépítési szerkezeteket, amelyeket általában az épületek pincefalai eltakarnak. Ahhoz viszont idő kellett, hogy a tervezés közben felismerjük, hogy építészetileg is milyen nagy erejük van ezeknek a mérnöki szerkezeteknek, és hogy a terepszint feletti, az utcáról bárki számára látható épületrésznek reagálnia kell erre az erős föld alatti világra. Ezért lett végül minden, kívülről látszó homlokzati szerkezet elsődleges tartószerkezet, illetve látszóbeton felületű. Ez a fajta kísérletezés, folyamatos gondolkodás az építészeti alkotás egyik legfontosabb és legizgalmasabb része, igazából ezért érdemes építésznek lenni.

A Lajos utcáról írt könyve apropóján beszélgetünk, ön azonban már Rákosszentmihályon él. Kezdjük a vége felől: hogyan került el Óbudáról? 

Valamikor a 90-es évek elején egy filmem gázsijából tudtunk venni egy parasztházat a Belső-Cserhátban, azt felújítottuk, oda jártunk ki rendszeresen az óbudai panelból. De hetente száznyolcvan kilométert vezetni, és aztán a hétvégét is végig dolgozni a ház körül: kiöregedtünk belőle, és nemrég eladtuk. A Lajos utcai lakás és a parasztház árából – mindkettőt elég jó áron tudtuk eladni – vettünk Szentmihályon egy kertes házat.

Épp a napokban találtam egy öt évvel ezelőtti cikket, hogy a Lajos utcai a legkeresettebb budapesti lakótelep az ingatlanpiacon. Milyen volt 1974-ben? Milyen érzés volt ideköltözni? 

Ambivalens, mert egyrészt nem volt dicsőség a panellakás, viszont a korábbi 10 helyett egyszerre 69 négyzetméteren élni mégiscsak nagy dolog volt. Mi nyolc évet vártunk a lakáskiutalásra – mindig kiutalást mondok, pedig csak egy vásárlási lehetőség volt – pedig 1971-ben már rajta voltunk a listán, hogy nemsokára mi is költözhetünk. Csakhogy jött az árvíz, ami a Felső-Tisza-vidéket teljesen elmosta, úgyhogy az ország teljes építőipari kapacitását odavitte az állam. Mi is azok közé kerültünk, akiket újra várólistára tettek, úgyhogy három évet maradtunk még a Csikágóban, vagyis a VII. kerületnek a Városliget felé eső részén, ahol felnőttem. Érdekes egyébként, hogy volt mellettünk a Murányi és a Damjanich utca sarkán egy hentes, Frici bácsi, ő éppen annak a Lajos utcai panelnek a helyén lakott korábban, ahová aztán beköltözhettünk. 

Milyen volt az új lakóközösség? Voltak köztük régi óbudaiak?

Nem, a szanálásra ítélt házak lakóit máshová költöztették, de nem csak Óbudán. Ezt néha ideológiai okokkal szokták magyarázni, mintha az lett volna a szándék, hogy felszámolják a helyi lokálpatriotizmust, a helyi identitást. Szerintem egyszerűbb a magyarázat: akinek a házait lebontották, azok nem költözhettek az ugyanoda felhúzott tízemeletesbe, hiszen időbe tellett, míg elkészült – nekik máshol kellett szállást találni. Akikkel mi költöztünk a Lajos utcai házba, azokkal elég jó közösség alakult ki. Szereztünk földet és facsemetét a kertészettől, és mi magunk ültettük be fával a ház előtti területet. Szóval otthonra találtunk itt, de a környékhez eleinte nem kötődtem – bejártam a városba, mindennap HÉV-eztem a Tímár utcától, ahol még nem volt felüljáró akkoriban, csak egy feltételes megálló. 

Az ingázást A leggörbébb utca előszavában is megemlíti.  Alvóvárosnak hívták akkoriban Óbudát, vagyis sokan csak aludni jártak haza. 

Pedig akkor még működött az Újlaki mozi és a Felszabadulás mozi is a környéken. 

Az Óbudai Promenád jutott erről eszembe: itt, a Kolosy tér környékén húsz-harminc éve próbálják felpezsdíteni az életet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Lajos utcának ez a része mindig folyosó volt, nem volt városközpont, de a könyvében a Házról házra fejezetben olvastam, hogy itt is szinte minden második ingatlanban kávézó vagy kocsma működött. Ezek szerint a régi Óbuda még nem volt teljesen „alvóváros”.

Valóban, de akkor még más világ volt, később a televízió bezárta az embereket a lakásba. És hát ki engedheti meg magának ma, hogy rendszeresen vendéglőbe járjon étkezni? A Vidoq tulajdonosával beszélgettem, elmondta, hogy a törzsvendégeivel egyszer összeszámolták: régen 36 vendéglő volt csak a Lajos utcában.

Persze, volt eszük a sváboknak, hogy ne rontsák egymás üzletét, az egyik a páros, a másik a páratlan napokon volt nyitva.

A XIX. században sok vendéglősnek még saját szőlője volt, amíg zárva voltak, ott tudtak dolgozni – aztán a századvégi filoxéra-járvány betette a kaput az itteni szőlőtermesztésnek is. 

Más vendéglősökkel is tudott beszélni? 

Nem nagyon maradt kivel, és nem is találtam annyi anyagot a régi vendéglátásról, mint szerettem volna. A Tiroli és a Régi Sipos helyén működik még étterem, de nem a hagyományos óbudai kisvendéglő, a Fő téri Új Sipos bezárt, a régi vendéglők eltűntek. De vagy tucatnyi interjút készítettem másokkal, Lajos utcaiakkal, bementem házakba, még megbízólevelet is vittem magammal, amit az Óbudai Múzeumtól szereztem. 

Arra miért volt szükség? 

Hogy kivédjem az esetleges bizalmatlanságot. Volt ilyen tapasztalatom, amikor filmsorozatot készítettem az erdélyi erődtemplomokról, és terepszemlézni mentünk, gyanakodva méregettek, hogy nem betörők vagyunk-e. Egyébként eredetileg a Lajos utcáról is filmet akartam készíteni. Tudni kell, hogy én szívesen babrálok a leghétköznapibb témákkal is – mint Nagy László, akinek a naplójában olvasom, hogy mondjuk ma verset szeretne írni a nyomdászokról, mert hiba nélkül szedték egy versét.

Eleinte meglepődtem rajta, mert a költészetet valamilyen fennkölt műfajnak gondoljuk, aztán rájöttem, hogy hát én is így működöm, ha valami témára bukkanok, elsőre filmet akarok készíteni belőle.

Elkezdtem könyvtárazni, levéltárazni, és mindig továbbhajtott a kíváncsiság, ahogy olvastam a Lujza malomról, a Kisfaludy színházról, vagy épp, ha felfedeztem a Lajos utca 25-ben a szappankészítő műhelyt, ahol az Albus szappant gyártották, aminek a neve még a gyerekkoromból ismerős volt.  

Miért nem készült el végül a Lajos utca-film? 

Nem tudtam rá pénzt szerezni. A könyv kiadásához is szponzort kellett találnom, mikor megírtam, de a film drága műfaj, elkezdeni sem lehet, ha nincs rá pénz. De nem panaszkodom, így is közel negyven filmet forgattam. A rendszerváltás után kezdtem külsőzni a Magyar Televíziónál, magazinműsoroknál dolgoztam, és közben volt lehetőség pályázni filmekre is. 

A filmográfiája a rendszerváltással kezdődik, de előtte is filmezett amatőrfilmesként. 

Igen, de azok nem maradtak meg olyan minőségben. 8 mm-eset használtunk, ami fordítós film volt, tehát, ha azt az ember elvágta, akkor az az egyetlen kópia el volt vágva, és kész. A vetítők sem voltak filmbarátok, a film gyakran kiégett, ha a ragasztás megakadt a kapuban. Nem volt szinkronlehetőség, külön magnókkal buheráltunk, de olyan is előfordult, hogy ha csúszott a filmzene, akkor fogkefével fékeztük a magnót, ami persze nyávogott. Ezek ma már nyilván vetíthetetlenek, a filmográfiában ezért nincsenek feltüntetve a régi filmek. 

A hivatásos film világa nem vonzotta? 

Esély nem volt a közelébe férkőzni akkoriban, a filmrendezőket a minisztertanács nevezte ki, a Főiskola elvégzése sem volt elég önmagában. Én jelentkeztem ugyan a főiskolára, de nem vettek fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ország összes felsőoktatási intézményéből ki voltam tiltva.

Hogyhogy? 

1956-ban ott voltam a VII. kerületi pártházban működő forradalmi csoportnál, majd november 4-e után a Péterfy-kórházban, Kossuth Forradalmi Parancsnokság név alatt röplapokat terjesztettünk. 1958-ban tárgyalták a perünket, én voltam az ötödrendű vádlott, rendesek voltak a társaim, mentegettek, hogy én gyerek voltam a harcok idején. Végül egy év felfüggesztettet kaptam, ezzel azonban nem volt vége. Leérettségiztem, újságíró akartam lenni, de nem vettek fel elsőre, a közgazdasági egyetem viszont akkor indított agrárszakot, kaptam egy levelet, hogy oda irányítottak át –  később esett le, hogy azért, mert akkor indult a második TSZ-esítési hullám, és kellettek az agrárközgazdászok. 1962-ben aztán elővették az úgynevezett klerikális reakciósok ügyét, ahol megint előkerült az én nevem is. Kiscserkész voltam ugyanis a Regnum Marianumban, és miután azt 1950-ben szétverték, mi továbbra is feljártunk az atyához, aki a parancsnokunk volt. Egyébként éppen Óbudán, a Segítő Szűz Mária Plébánián szolgált. Nem politizáltunk, valláserkölcsről beszélt nekünk, de ez elég volt ahhoz, hogy 1962-ben beidézzenek a Gyorskocsi utcába, aztán feljelentsenek az egyetemen.

Ekkor kaptam meg azt a papírt, hogy fellebbezés lehetősége nélkül kirúgtak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. 

Mit csinált ezután? 

Tíz évig csak fizikai munkásként tudtam elhelyezkedni, aztán munkásszállási népművelő lettem. Aztán a szakszervezeten keresztül adódott egy kiskapu, ugyanis a Debreceni Tanítóképző Intézetnek volt egy kihelyezett tagozata, ahol szakszervezeti kádereket képeztek. Ezt elvégeztem, aztán az egri tanárképzőn különbözetit tehettem, majd az ELTE-n kijárhattam a népművelés-könyvtár szakot, miközben a kizárásom, mondom, végig érvényben volt. A Színművészetiről viszont szó sem lehetett, pedig Szabó István is közbenjárt az érdekemben. 

Gondolom, őt már a filmezésen keresztül ismerte. Ez a világ mikor szippantotta be?  

Az egyetemen statisztákat toboroztak, én pedig elmentem egy éjszaka az Ikarus-gyárba, emlékszem, a Fűre lépni szabad c. Makk Károly-vígjátékot forgatták, abban statisztáltam 60 forintos gázsiért. Megragadt bennem az élmény, hogy egy filmesnek micsoda hatalma van. Azt mondja, hogy „bekap”, és akkor lőn világosság, azt mondja, hogy „kikap”, és lemegy a fény. De fejben én már gyerekkoromban is filmeztem, erre később jöttem rá. Olvastam Stendhaltól a Vörös és feketét, elképzeltem a leírás alapján – aztán megnéztem a filmet Gerard Philippel a főszerepben, és láttam, hogy a rendező egész mást vizionált abból az anyagból. Jelentkeztem a Fővárosi Művelődési Házban működő Budai Fotó- és Filmklubba, és fel is vettek, épp csak kamerám nem volt még – másfél évig „elméleti amatőrfilmes” voltam, mások filmjeit néztem meg és véleményeztem.

Aztán néhányan fiatalok kiváltunk, és létrehoztuk a Cinema ’64 csoportot, ami az akkori népművelési struktúrától teljesen független volt.

Lakásokon találkoztunk, segítettük egymást, filmesek akartunk lenni, persze – aztán mikor kirúgtak az egyetemről, és már dolgoztam, akkor félre tudtam tenni egy Admira 8 mm-es kamerára, így kezdődött. Szabó Pista pedig járt amatőr filmvetítésekre, megismertük egymást, és meghívott az Álmodozások kora filmjében egy szerepre. Közbenjárt a Főiskolán, hogy jelentkezhessek, de a minisztérium a kizárásomról szóló határozatot persze nem volt hajlandó visszavonni. Hiába kértem munkahelyi ajánlást (ami elengedhetetlen volt), a személyzetisek mindig ellenem védték meg a néphatalmat, úgyhogy ez szóba sem jöhetett. 

Az előző könyve öt éve jelent meg Trianoni árvák címmel – a határokon kívül rekedt, és az anyaországba menekülő tömegekről szól, akik vagonokban húzták meg magukat, amíg nem jutottak otthonhoz. Az ő sorsuk röviden megjelenik a Lajos utcáról szóló kötetben is, amikor az első világháború utáni óbudai lakáshelyzet kerül szóba.  

Már a Trianoni árvák című könyvet is azért írtam meg, mert forgattam korábban egy filmet a vagonlakókról Csonka vágányon címmel, amihez összegyűjtöttem minden lehetséges információt, de ezeknek egy jó részét végül nem tudtam felhasználni – kidobni viszont nem volt szívem ezt az anyagot. Azt szoktam mondani, félig viccesen, hogy én nem a fogyasztói társadalomban szocializálódtam, hanem a hiánygazdaságban: a görbe szöget ugyan nem egyenesítettük ki, és nem raktuk el későbbre, de mondjuk az anyás csavart már igen. Ugyanígy vagyok a történetekkel, érdekességekkel, szeretem felfedezni őket, bíbelődni velük, félretenni őket későbbre, ha máshoz fel tudom használni őket.

A kiállítás a főváros 150. évfordulójára született, ami nyilván megszabja a időbeli és térbeli keretet. Ez segítség vagy nehézség a kurátornak?

Mindig jó, ha van egy sorvezető, amihez tarthatja magát az ember. A 150 év adott egy időbeli keretet, mert 1873 ténylegesen a kiállítás kezdő dátuma, tehát nem kerestünk gyökereket, előzményeket. Abból a szempontból is fontos volt, hogy nemcsak a divatról beszélünk, de kapcsolódunk is a város történetéhez. Olyan tárgyak kerültek a kiállításra, amelyek konkrétan ennek a városnak a történéseit, az öltözködés-kultúráját, a hozzá kapcsolódó eseményeket tükrözik. Olyan tervezőktől, cégektől, gyáraktól kerestünk anyagot, akik ebben a városban voltak meghatározók. A divat nemzetközi, folyamatosan változó, egymásra ható folyamat. Az, hogy mikor mi a divat, az helyileg vizsgálható az adott időpontban, hiszen más Bécsben, Milánóban, Párizsban és más Budapesten, mert mindig az adott ország, hely, társadalom sajátos világa vetül rá az öltözködésre.

Ha tágabb perspektívából nézzük, a divat információt hordoz nemcsak az öltözködésről, de életmódot, társadalmi hovatartozást is megfogalmaz. A főváros különösen hangsúlyos szerepet tölt be vidéki városokhoz, kisebb településekhez képest.  

Egészen más egy kisváros, mint a nagyváros, hiszen az utóbbiban sokkal több olyan alkalom adódik, ahová valamilyen módon fel kell öltözni.  Egyébként a városegyesítés ténylegesen nagyon komoly fejlődést indított el, elindult a nagyváros kiépítése, akkor jöttek létre a körutak, sugárutak, a Városliget, Andrássy út, Opera stb., ezzel indul tulajdonképpen ennek a 150 évnek a története. A másik fontos szempont, hogy egy kis közösségben az emberek sokkal jobban ismerik egymást. Az öltözék persze náluk is jelzi, hogy milyen társadalmi rétegbe tartoznak, milyen családba születtek, de az öltözéknek ezt egy nagyvárosban konkrétan is el kell mondania.  A ruha teszi az embert szólásnak ebben az esetben sokkal nagyobb jelentősége van, hiszen első benyomásként tényleg csak a ruha tudja elmondani mindazt, amit önmagáról közölni szeretne a viselője.

Vagyis az öltözködés olyan információkat hordoz, amelyek kapcsolódnak a ruha viselőjének identitásához?

Mindenképpen, de ez sokat változott ebben a 150 évben. Az, hogy a társadalmi státus határozza meg az ember identitását, hosszú ideig jellemző volt, de ahogy közelítünk a mához, egyre inkább a személyiség válik meghatározóvá. Így nyilván az öltözködést is befolyásolja, hogy mit szeretnénk magunkról elmondani.

Ez korábban nem volt mindig így, a divat a társadalmi hovatartozásra reflektált, és az egyén döntési szabadsága sokkal kisebb volt. 

Nagyon sűrű 150 év volt ez a főváros életében. Hogyan lehet mindezt bemutatni a divat történetén keresztül?

Hihetetlen időutazás ez az időszak. A kiállítás nem kronologikus, annak ellenére, hogy minden évhez kötődik valamilyen tárgy, és mindegyik esetében valamilyen változás vagy fontos esemény indokolta, hogy az adott ruha bekerüljön a tárlatra. Így viszonylag könnyű összehasonlítani a látogatóknak a különböző korok darabjait, jól tükröződnek az esetleges áthallások, mert azok is vannak, a divatelemek néha visszatérnek. Egyébként a ruhákat színek szerint rendeztük el a kiállításban, évszámokat rendeltünk hozzájuk, így az adott korhoz kapcsolható, könnyen értelmezhető minden darab. 

Vannak egyszerűbb példák, a nagy történelmi események, mint a Millennium, koronázás, Trianon, a világháborúk, illetve az ezekhez kapcsolódó tárgyak.  Van, amikor a divat változik erőteljesen, eltűnik például a fűző, éppen azt a pillanatot látjuk, amikor már megjelenik a fűző nélküli viselet. Különböző társadalmi rétegek öltözködésére is van példa, igyekeztem minél szélesebb körből meríteni, hogy ne csak a női ruhákat mutassuk be, hanem a férfi- vagy gyerekruhák is jelen legyenek, és egyéb dokumentumok, divatlapok. Vannak fontos események, például egy gyár indulása, vagy amikor egy tervező szerepe meghatározóvá válik, például Deés Enikőé. Vele készült interjú is, ő volt a Május 1. Ruhagyár tervezője a nyolcvanas években, előtte a Budapest Divatszalonban töltött hosszabb időt, mindkét szerepében meghatározó egyénisége volt a pesti divatnak, persze különböző módon. Az egyik egy méretes szalon, ami a Rothschild konkurenciája volt a Váci utcában, a másik egy gyár, aminek természetesen más funkciója volt. Előkerült egy bőr kosztüm, amit a Május 1. Ruhagyárban készítettek, Deés Enikő megőrzött egy darabot ebből. Az évszámot nem tudtuk, szerencsére hosszas keresés után megtaláltam a fotóját az Ez a divatban, így pontos évszámot kapott. Nehéz játék volt, mire minden tárgy készítési évét megtaláltuk.Ha csak ennyit látnánk, már az is beszédes lenne, de a tárgyakhoz magyarázatok, szövegek készültek, amelyeket hat téma köré csoportosítottunk.  Ezek általános témák a divat történetében, minden korra, nyilván árnyaltan, de jellemzők: hogyan született meg a tervező fejében a ruha ötlete, hogyan valósult meg, milyen szerepet tölt be a viselő életében. Ezért is nem ezen szempont szerint vannak csoportosítva a tárgyak. 

A színeknél arra még én sem számítottam, hogy kirajzolják a saját történetüket. Például a fekete, ami pont ebben a 150 évben kapott fontos jelentéstartalmat a gyászruhától a férfi öltözködés meghatározó színéig. Közben jelzi a női szerepkör változásait is, hiszen megjelenik a fekete a női ruháknál a munka világában, de a koktélruháknál, estélyi ruháknál is.

Vagy a rózsaszín, ami mindig a romantikát, a fiatalságot jelzi, volt időszak, amikor nagyon divatos volt. Van például egy  strandruha a harmincas évekből, karcsú, fiatal lány viselhette. Az is érdekes, hogy bizonyos korokban nincs rózsaszín, például a hatvanas-hetvenes években,  a nyolcvanas években viszont visszatér  egy sokkal erősebb változatban, a pinkben.

A barnák közt sok bőrtárgy van, akár ruhák is. Viszonylag sok, iparművész által tervezett barna vagy natúr színű ruha gyűlt össze, amelyek főleg a hetvenes években készültek, ami a szocialista divatipar kiteljesedett, jelentős korszaka. Akkor már voltak nagy kiállítások, például az Ernst Múzeumban az Öltözködés ’72, vagy 1980-ban a Műcsarnokban a Kéz intelligenciája, amikor az iparművészet, divattervezés a lehetőségekhez képest nagyon elismert volt, gondoljunk csak Sárváry Katalinra, Bein Klárára, a már említett Deés Enikőre és másokra.

Ebben az időben a földszínek voltak a jellemzők, külföldön is, itt már valamennyire érvényesült a személyes kreativitás is a tervezésnél. 

Ha a külföldi kapcsolatokról beszélünk, 1945 cezúra volt a korábbiakhoz képest?

Gyökeresen megváltozott a helyzet, egyrészt a nyugati kapcsolatok negatív megítélés alá kerültek, ez leginkább az ötvenes, hatvanas évekre vonatkozik, a hetvenes években már valamennyire szabadabb volt az információáramlás. A háború előtt kialakult szalonrendszer Párizsra nézett, onnan várta, hogy megmondják, mi a divat. A művészi divattervezés csak gyerekcipőben járt. Tüdős Klára volt az első igazán jelentős alkotó, aki divatba hozta a paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat, de a többség inkább szakipari tevékenységet folytatott.

Ez teljesen megváltozik a zsidótörvényekkel, a világháborúval, a háború utáni államosításokkal, a történelmi események átrajzolják a divat világát is. Ebben a közel tíz évben, 1938 és 1949 között a divatipar korábbi rendszere, működési módja megszűnik. Kiépül egy teljesen más forma, elkezdenek tervezőművészeket képezni, de már a tömeggyártáson van a hangsúly. Az persze más kérdés, hogy a gyárakba kerülve mennyi szabadságot kapnak a tervezők, de az Öltözködés ’72, kiállítás annak a tükre, hogy egyre kevésbé a politika vagy a párttitkár határozza meg, hogy milyen legyen a ruha. A kiállítás katalógusának előszavába  Szilvitzky Margit, aki a kor egyik legelismertebb tervezője és egyúttal a kiállítás rendezője is volt, azt írta, hogy a tömegtermelésben lévő értékeket szeretnék bemutatni. Voltak persze ennek buktatói is, nem volt előzménye a tömeggyártásnak, ki kellett találni az egész rendszert, de nagyjából a hetvenes évekre működő könnyűipar alakult ki. A baj az, hogy ez is, mint ebben a 150 évben minden építkezés, valamiféle töréssel ért véget. Jött a rendszerváltás, a gazdasági nehézségek, ami magával rántotta az egészet. Ha visszavetítjük a korábbi korszakokba, ott is ugyanez történik, mindig újra kell kezdeni.

Nagyon látványos a kiállítás helyszíne, a templomtér, ami azért nehezíti is a kurátor helyzetét.

Számomra sokkal hálásabb lett volna egy tagoltabb tér.  A hatalmas tér egyben nem könnyíti meg a tervezést, a pici tárgyak elvesznek benne. Ez volt a másik szempont, ami oda vezetett, hogy színcsoportok legyenek, így egységes lett a látvány. A templommal lehetetlen konkurálni. Amennyire szép ez a tér, annyira nehéz vele dolgozni, hiszen itt egyszerre látunk mindent. Mintha egy nagyvárosban az ember kimenne az utcára, és látná a szépet és csúnyát, az öreget, a fiatalt, a különböző tárgyakat. Itt persze válogatott az anyag, valamelyest csoportosítva, a blokkok egységesek, de mégiscsak időutazás, ahol egyszerre vannak jelen a múlt tárgyai.

Sokféle tárgy szerepel a kiállításban. Mennyire változatosak? 

A női divat sokkal látványosabb, mint a férfi, de vannak persze férfiruhák is, a fehérneműtől a lódenkabátig, vagy az orkánkabátig. Vannak katonai egyenruhák, de vannak formaruhák is, például a MALÉV-hoz tartozó, de budapesti, helyi idegenvezetői egyenruha, ezzel találkoztak a külföldiek a fővárosban. Széles a skála a farmertől az estélyi ruháig, Zita királyné koronázási ruhájáig. 

Vannak történetek is hozzájuk? 

Van, amihez ismerjük a történetet, és van amire a kiállítás rendezésekor, a kutatás során derült fény. Van például egy pöttyös kislányruha, aminek nagyon érdekes a története. Maga a ruha látszólag semmi különös, anyagában, formájában jellemző az adott korra, eredetileg ezért választottam ki.  Megnéztem a címkéjét, amire az volt ráírva, hogy Szolidaritás Háziipari Szövetkezet. Kiderült, hogy a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat hozta létre Nagy Imre hatalomra kerülése után 1954-ben, hogy a feloszlatott szerzetesrendek tagjai keressenek valami pénzt.

Miért épp művészettörténet, miért Kassák, és volt-e korábban valamilyen kötődése Óbudához? 

Nem Óbudán nőttem fel, de nem túl messze, Szentendrére jártam rajzos különórákra, ahol remek művészettörténeti előadásokat is tartottak, ez keltette fel az érdeklődésemet a művészettörténet iránt. Kassák pedig azért, mert az életműve még számos, különböző megközelítésű kutatást igényel. Annak ellenére, hogy Kassák munkásságát több kötet és kiállítás tárgyalta az elmúlt évtizedekben, még mindig hiányoznak fontos alapkutatások.

Kassák nem ismeretlen, de mintha még mindig nem lenne tiszta, ki is volt és mi a jelentősége. Mintha nem lenne a helyén, vagy nem tudnánk vele mit kezdeni. Mit gondol erről, és mi az, amire az Ön kutatásai fókuszálnak?

Kassák komplex karakter, hatalmas életművel. Az irodalmi és a képzőművészeti kánonnak is része. A legtöbben középiskolai tanulmányaik során találkoznak Kassák nevével és költészetével, ugyanakkor tény, hogy kevéssé, vagy inkább leegyszerűsítő módon ismert alakja a magyar kultúrának. Talán az sem véletlen, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő, és róla elnevezett múzeum – amely kifejezetten Kassák hagyatékának bemutatására jött létre –, az 1970-es évek közepétől számtalan időszaki kiállításon mutatta be Kassák életének egyes aspektusait. Ezek a témák, kontextusok, történetek azonban még mindig nem álltak össze egy nagy és egész képpé.

Ami engem megfogott Kassák korai avantgárd, tízes-húszas évekbeli munkásságában, az a nemzetközi horizont.

A disszertációmban azt igyekszem feltárni, hogy Kassák milyen nemzetközi hálózatot épített ki, és hogyan került kapcsolatba az európai és az amerikai avantgárd művészet legjelesebb képviselőivel a húszas évek első felében. 

A nemzetközi vérkeringésbe való beépülés Kassák személyiségétől függött, vagy az avantgárd irányzatra egyébként is jellemző internacionalista hangulatnak volt köszönhető? 

Az avantgárd mozgalomnak belülről fakadó igénye volt a nemzetköziségre. Kassák gondolkodását, bár nem volt pártkatona és nem tagozódott be sem a szociáldemokrata, sem a kommunista pártba, baloldali elkötelezettsége mindig meghatározta. A húszas évek dadaista, konstruktivista műveiben is az edukáció és a társadalomformálás volt a célja. A nemzetközi avantgárd is azt kereste, hogyan lehet művészettel, irodalommal, építészettel megváltoztatni a nehezen lábra álló európai társadalmat az első világháború utáni válságok idején.

Miért jött haza, és hogyan ragadt itt, Magyarországon? 

Kassák kényszerűségből élt hat éven át Bécsben. Emigrációja a Tanácsköztársaság bürokráciájában vállalt szerepének volt köszönhető, a börtön elől menekült külföldre, számos művésztársához hasonlóan. Ő azonban magyar írónak és művésznek tartotta magát, soha nem akart tartósan külföldön élni és dolgozni.

Célja mindig is az volt, hogy magyar nyelven, magyar közönség számára alkosson – ezért jelentette meg az emigrációban is szinte végig magyarul a „Ma” című folyóiratát.

Amikor enyhült a magyar politikai helyzet, akkor rögtön hazajött? 

Így van. Hazatérésének hosszú, bürokratikus előtörténete van, amit Dobó Gábor kollégám dolgozott fel legutóbb. Későbbi felesége, akkor még élettársa, Simon Jolán szabadon mozoghatott Bécs és Budapest között, és nagyrészt az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Kassák 1926-ban hazatérhetett. A bethleni konszolidáció részeként hirdetett amnesztia valójában nem volt általános, hanem nagyban függött az egyéni szituációktól.

Mi volt Kassák szerepe a létező szocializmusban, amikor minden adott volt, hogy a rendszer egyik ikonikus figurája legyen?

Kassák egész életében elkötelezett szocialista volt, de a kapcsolata a kommunista párttal és főként az illegális kommunista mozgalommal nagyon ambivalens volt. A harmincas években a legalitás és az illegalitás határán mozgott, Munka címen szerkesztett folyóiratot, fiatal értelmiségieket, munkásokat, művészeket szervezett maga köré, egyengette pályakezdésüket. A Rákosi-korszakban ennek ellenére kiiktatták őt az irodalmi, illetve politikai életből, mert a Moszkvából hazatérő kommunisták kollaboránsnak ítélték azokat, akik a Horthy-rendszerben működtek Magyarországon. Az ötvenes években Kassák gyakorlatilag nem jutott szóhoz, egy békásmegyeri kis parasztházba költöztették, és nem publikálhatott. A hatvanas évek elejétől kezdve viszont fokozatosan ismét visszatérhetett az irodalmi életbe. Sorra jelentek meg kötetei, jelentős kitüntetéseket kapott, a 80. születésnapja alkalmából pedig – csupán néhány hónappal a halála előtt – nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére a Fészek Klubban. 

Hogyan jutottunk el a „belső emigrációtól” oda, hogy a halála után nem sokkal egy múzeum viszi tovább az örökségét?

Kassák és második felesége, Kárpáti Klára itt, Óbudán kaptak egy lakást, és az özvegy kezdeményezte, hogy emlékszoba jöjjön létre Kassák hagyatékának bemutatására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csaplár Ferenc kapta meg a hagyaték feldolgozásának feladatát, és gyakorlatilag a múzeum egyedüli alkalmazottjaként virágzó, különleges hellyé tette a Kassák Múzeumot, amely 1976-ban nyílt meg a Zichy-kastélyban. Csaplár 2007-ig, haláláig vezette a múzeumot. Gyűjteményünk az életmű egészének a keresztmetszetét tartalmazza – raktárunkban található Kassák kéziratos hagyatéka, levelezése, könyvtára, valamint a gyűjteményéből származó fotográfiák és műalkotások –, és folyamatosan bővült az elmúlt évtizedek során. Kassák munkatársainak, szerkesztőtársainak, képzőművészeknek a hagyatékából tudtunk vásárolni olyan egységeket, amelyek kiegészítik a törzsgyűjteményünket, illetve már Csaplár Ferenc idején elkezdődött a Kassák szellemi örökségéhez kapcsolódó kortárs művek gyűjteményezése.  

Ha már beszéltünk Kassák nemzetköziségéről, adódik a kérdés, mennyire ágyazódik be ez az intézmény a nemzetközi avantgárd mozgalomba, illetve ezen múzeumok sorába?

2010-től Sasvári Edit vette át a múzeum vezetését, akinek egyik fontos célja volt, hogy az intézményt a nemzetközi színtéren is ismertté tegye. 2011-ben rendezett egy jelentős kiállítást a Berlinische Gallerie-ben Kassák avantgárd korszakáról, két évvel később pedig a párizsi magyar intézetben mutatkozhatott be a Kassák Múzeum gyűjteménye. Bagdi Sára, Balázs Eszter, Csatlós Judit, Dobó Gábor és Szikra Renáta kollégáinkkal azóta is azon dolgozunk, hogy fenntartsuk és bővítsük a múzeum nemzetközi kapcsolatrendszerét. Rendszeresen járnak hozzánk külföldi szakemberek is, és több nemzetközi konferenciát rendeztünk, legutóbb a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetével közösen. A Közép-Európában dolgozó kutatókat szólítottuk meg, mert a régiós kapcsolatok mentén jobban feldolgozhatók a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Jugoszláviában – sokféle kontextusban, különböző nyelveken létrejött – avantgárd mozgalmak. Nagyon érdekes együttállásokkal találkozhatunk a régión belül.

Milyen együttállásokra gondol?

A kapcsolatok kezdetben a nagyobb művészeti centrumok körül alakultak ki. A prágai és budapesti művészek Bécsben, Berlinben vagy Párizsban találkoztak, de a kapcsolatuk közvetlen együtthatásokat eredményezett, ami visszahatott a szülőhelyeikre is. Egy érdekes példa a jugoszláv avantgárdhoz tartozó Ljubomir Micić, a „Zenit” szerkesztőjének tevékenysége, aki kifejezetten frankofil, szimbolista író volt, de a húszas években baloldali dadaista folyóiratot hozott létre Ivan Goll német-francia író közreműködésével. Micić folyóirata Zágrábban, később Belgrádban jelent meg, de hatása az egész közép-európai régióban jelentős volt – ő közölte például elsőként El Liszickij és Vlagyimir Tatlin konstruktivista munkáit a folyóiratában. 

A századfordulón született fiatal lengyel konstruktivisták, akik egy generációval fiatalabbak voltak, mint Kassák vagy Micić, a 20-as évek közepén már kifejezetten egy közép-európai kapcsolatrendszert építő projektbe kezdtek. A Blok című folyóiratukban a példaképeiknek tekintett művészeket köszöntő szövegeket tettek közzé. Az olasz futurista F. T. Marinetti mellett például Kassákot is köszöntötték a Ma folyóirat fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Lapjukban a nemzetközi kapcsolatrendszerüket térképekkel, grafikákkal vizualizálták. Néhány évvel ezelőtt erről szólt az Aktív ábrák: kapcsolatépítési stratégiák az avantgárd hálózatokban című kiállításunk. A közép-európai kapcsolatrendszer kutatásában még bőven van feladatunk.

Amikor átvette az intézmény vezetését Sasvári Edittől, hogyan folytatta a munkát?

Nagyon örülök annak, hogy Edit jóvoltából már korábban be tudtam kapcsolódni a kutatási és kiállítási projektekbe, intézményvezetőként pedig ezeket a programokat igyekszem tovább fejleszteni. Egy kicsi, de nagyon jó csapattal dolgozunk együtt a Kassák Múzeumban, ilyen téren is megvan a kontinuitás, nem történt éles irányváltás 2020 őszén. Edit továbbra is a múzeum csapatának tagja, és aktívan vesz részt az egyik legjelentősebb vállalkozásunkban: Kassák avantgárd folyóiratainak történetéről írunk egy kézikönyvet. 2021-ben egy új OTKA-kutatást kezdtünk el Kassák és Simon Jolán tízes-húszas évekbeli levelezésének kritikai kiadására, illetve több nemzetközi konferenciát rendeztünk, ami még inkább beágyazza a múzeumot a nemzetközi szakmai közegbe. 

2022-ben Dr. Argay István műgyűjtő mecenatúrájának segítségével alapítottuk meg a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, ami minden évben anyagi támogatást és kiállítási lehetőséget biztosít egy kortárs művészeti projektnek a Kassák Múzeumban. Együttműködő partnerünk az Interart Alapítvány és a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát vezető Gajzágó György, és kiemelt támogatónk a Rechnitzer-gyűjtemény. Mindkét eddig kiírt pályázati felhívásra több mint ötven pályázat érkezett, ezek közül választotta ki az öttagú zsűri a nyerteseket.

A díjra projekttervekkel lehet pályázni, amiket aztán a művészek a támogatás felhasználásával kifejezetten a Kassák Múzeum kiállítótereire igazítva készítenek el. 

Az első megvalósult kiállítás Igor és Ivan Buharov (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) nevéhez fűződik, akik Szittya Emilt, Kassák fiatalkori csavargótársát, a kor avantgárd művészeinek egyik szellemi mesterét állították fókuszba. Ő egy magyar származású utazó volt, aki Németországban és Franciaországban élte le az egész életét. A Buharovok Erdődi Katalin kurátor és Gucsa Magdolna művészettörténész közreműködésével nemcsak egy kortárs művészeti projektet hoztak létre, hanem végigvittek egy kutatást, és elkészítettek egy dokumentumfilmet is.  Munkájuk nem ért véget a kiállítással, Szittya Emil és Kassák Lajos csavargására alapozott filmes installációjukból mozifilmet terveznek.  Néhány év múlva mi is vissza fogunk térni erre a témára: Szittya Emil hagyatékából rendezünk majd kiállítást, az újabb kutatások tükrében. Jövő nyáron pedig a Kassák Kortárs Művészeti Díj második nyertesének, Fabricius Annának nyílik kiállítása a múzeumban. 

Az egymásra épülő tevékenység, a folyamatosság mindig előjön, valószínűleg mélyen benne van a múzeum szellemiségében. 

Mivel kis csapattal dolgozunk, fontos szempont, hogy ne széttartó projektjeink legyenek, hanem olyanok, amelyek egymásra épülnek és egymást támogatják – mind a kutatás, mind a kiállítás, mind pedig a múzeumi edukációs programok terén. Nagy örömünkre szolgál, hogy múzeumpedagógus kollégáinkkal – Forgács Péterrel és 2023-tól kezdve Jónás Annával – az elmúlt években egy komplex, nagyon sokszínű múzeumpedagógiai programsorozatot tudtunk kialakítani, ami kétszer is múzeumpedagógiai nívódíjban is részesült.

Az idei évben a Pro Filii Alapítvány támogatásával sikerült folytatni a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákokat mentoráló iskolai csoportok, tanodák számára a Vándor Dada Szerkesztőség című kihelyezett múzeumpedagógiai programunkat. Sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy Budapestre utazzanak, múzeumot látogassanak, így mégis lehetőséget kapnak arra, hogy egy rendhagyó múzeumpedagógiai foglalkozáson vegyenek részt. Egy-egy ilyen sorozat négy egymásra épülő tematikájú foglalkozásból áll, melyek a kritikai gondolkodásra, a közös munkára és a projektszemlélet fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. A foglalkozások végeredményeként a diákok együtt szerkesztenek egy saját választott témájukat feldolgozó fanzine-szerű Dada folyóiratot, hasonlót ahhoz, amit Kassák készített a húszas években Bécsben, majd eljönnek hozzánk, és megismerkednek a múzeummal is.

Az általános- és középiskolások mellett felnőttek és idősek számára is számos programmal készülünk. Matuz Edit kifejezetten a helyi, óbudai nyugdíjasok számára szervez a kassáki gondolatkörhöz kapcsolódó foglalkozásokat. Workshopjaink bevezetést nyújtanak a különböző grafikai és fotós eljárások rejtelmeibe, a könyvkötő tanfolyamtól a litográfián át a fotogramig. 2022-ben csatlakoztunk a Petőfi Irodalmi Múzeum által koordinált A múzeum mindenkié projekthez, amelynek a célja a múzeumi tér és a kiállítások „akadálymentesítése”, hozzáférhetővé tétele az értelmileg vagy tanulásban akadályozott, illetve autisztikus spektrumzavarral élő látogatók számára. A Kassák Múzeumban jelenleg teszteljük azokat a piktogramokat, amelyek az eligazodást, tájékozódást segítik, illetve szakemberek és érintettek bevonásával készül az állandó kiállításunk könnyen érthető és egyszerű nyelvezetre átírt vezetőfüzete is.

Milyen programokra készülnek?

November elején nyílt meg a Hevesy Iván fotográfiáit, illetve fotóművészeti, fotóelméleti munkásságát bemutató kiállításunk A tiszta fényképszerűség címmel, ami 2024. március elejéig látogatható. A kurátorok, Bán András és Tóth Balázs Zoltán tárlatvezetései mellett készülünk gyűjtők és fotósok szubjektív tárlatvezetéseivel is. Körvonalazódik egy műhely-konferencia a modern fotográfia kezdeteiről és Hevesy Iván munkásságáról. A Vékás Magdolna által vezetett fotós workshopjainkon pedig ki lehet próbálni az avantgárd művészek által preferált különleges fotótechnikákat, ezekre is nagy szeretettel várjuk az érdeklődőket.

Miután ezen keresztút felállításához a főpásztori kegyes jóváhagyás és engedély is megszereztetett, március hóban már hozzá is fogtak az építkezéshez, és serényen dolgozva a nagyhéten már a képek is el lettek helyezve, de a keresztút felszentelése még nem volt eszközölhető, mert még több féle munka volt hátra, különösen még az út rendezése is; az ott lévő három kereszt is előbbre helyeztetett, hogy ott mögöttök most egy majdan építendő kápolna számára hely legyen. A keresztek áthelyezését és megújítását mint alább jelezve lesz Herrhof V. János és Klupp Ferencz itteni lakosok vállalták magukra, kik egyúttal a két hiányzó lator öntöttvasbóli alakját is megrendelték Freyberger Pál budai vaskereskedőnél.

A keresztút felszentelése illetve megáldása 1897. évi október 17-én eszközöltetett nagy ünnepséggel P. Kaizer Nándor budaországuti szt. Ferenczrendi szerzetes által, s így ezen keresztút átadatott a nyilvános ájtatosságnak. 

(https://bekasmegyer-ofalu.hu/a-telepules/megsemmisult-muemlekek/kalvaria/)

Találtam ezt a feljegyzést. Ezek szerint négy évvel ezelőtt rendben leszállítottad megrendelőidnek az áhított latraikat. Kései utód, próbálom elképzelni, hogyan köttetett meg egy ilyen üzlet. Bement hozzád a Fazekas téri üzletedbe a két békásmegyeri polgár, és előadta, hogy latrokat szeretnének vásárolni ilyen és ilyen méretben? A korabeli beszámoló szerint a feszületek már megvoltak, vagyis Herrhofnak és Kluppnak pontosan akkora bűnösöket kellett beszerezniük, amekkorák a békásmegyeri kőkeresztekre rögzíthetők voltak. Tartottál esetleg árumintakönyveket, amikben bel- vagy külföldi öntödék kínáltak angyalokat, ördögöket, megváltókat és latrokat, egyéb más vasszobrokat különféle méretben és formában? Kiteregetted az urak elé a lapokat, hogy kellő körültekintés és az árak mérlegelése után bökhessenek rá a megfelelő szoboralakok képére? Csak annyi biztos, hogy az üzlet megköttetett, és az általad leszállított vas latrok nemsokára a Kálvária-domb magaslatáról nézhettek Békásmegyerre és a Dunára, a folyón túl a pesti síkságra, hogy aztán hatvanegynéhány évvel később keresztestől ledöntsék és törmelékkel borítsák be őket. Ez már az én életemben történt, nem is távol a lakhelyemtől, de persze nem tudtam róla.

Mária húgod ükunokája vagyok. A felmenőim nyomát követve jutottam hozzád, Freyberger Pál bátyám. Nem messze lakom attól a helytől, ahol te éltél, ahol az egész család élt: a Krisztinában. Eléd jöttem, és ha nem bánod, most melléd szegődök ezen az úton, a vízivárosi választóhelyiségtől a Budai Polgári Lövészegylet új épületéig. Mindenekelőtt gratulálok a győzelemhez: barátod, Darányi Ignác megtartja vízivárosi mandátumát. Attól tartok, sokba volt ez neked.

Tudom, hogy mire készülsz. Tiszteletben tartom a szándékodat, eszembe se jut, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni fogsz. Inkább elmondom, hogy az én időmben a Fazekas tér már a másik barátod, Szilágyi Dezső nevét viseli majd. Valamint a Bomba tér is át lett nevezve, jó ideje Batthyány térként ismerjük. Legalább az Iskola utca neve megmaradt, és most azon megyünk, elhaladunk a ház mellett, amiben Mária húgod lakik ükapámmal, a hajóskapitánnyal. Az épületet idővel lebontják, a telekre négy másik házat húznak majd fel, de szemben az a másik, ami szintén a Freybergereké a te idődben, még ma is áll, nagy kert közepén. Az én időmben óvoda. Ráfordulunk a Batthyány utcára, ezt már negyedszázada átnevezték, te is ezen a néven ismered. 

Ha már a változásokkal traktállak, Pali bátyám: valamiért határozottan neheztelek rád. Azt a házat, ami a mostani feleséged hozománya volt, vétek volt lebontani. Apósod, Henszler János, az órásmester lakott benne késő öregkoráig, és előtte az ősei. Már a török kiűzésekor is megvolt, ott állt az Iskola utca, Székely utca és a Fazekas tér közötti telken, évszázadokkal régebben építették. Te meg, a hatalmas svungoddal, leromboltad, és négyemeletes bérpalotát húztál fel a helyére. Elismerem, a tér felőli fronton jó a panoráma, a lakásokból a Dunára és az Akadémiára lehet rálátni, az utca szintjén elsőrangú helyet kapott a kereskedésed, de nagy kár azért a régi vízivárosi házért, amit eltüntettél. Valahányszor erre járok, mindig olyan otthon érzem magam a régi vízivárosi házak között, de amit te odaraktál, az minden, csak nem otthonos. Igaz, a nevedet őrzi az én időmben is, nyomot hagytál magad után a világban, miközben annyi minden elpusztul itt. Nem akarlak még jobban nyomasztani, de lesznek háborúk a te időd és az én időm között, a Régi Szent János Kórház például csúnyán megsérül, nem építik újjá, a romjait eltakarítják. Nem tudom, mi lesz a toronyórával, amit Henszler János készített, lehet, hogy elpusztul, nyoma vész. Ma is áll viszont a kórház melletti telken a Budai Polgári Lövészegylet régi épülete, ahol fő szervező voltál, és sikeres versenyző. Ja, és ennek talán örülni fogsz: baloldalt a Széna tér melletti nagy gödröt az időmben Széll Kálmán térnek hívják, és a miniszterelnök, a pártod vezetője ott áll életnagyságú bronzszoborként, mint egy letűnt, nagyszerű kor képviselője, példakép. Hát, nem tudom. Jó volna, ha el tudnád mondani nekem, hogy te miért voltál Széll Kálmán és Darányi Ignác híve. Úgy látom, éppen ezen a szent napon, 1901. október másodikán, éppen ezzel a választással megy gallyra minden. Darányi barátod például nemsokára otthagyja a Szabadelvű Pártot. Káoszba fordul a politika, végképp kezelhetetlenné válnak az ellentétek.

Kimért léptekkel végig megyünk a Lövőház utcán, ami a Budai Polgári Lövészegylet új lőteréről kapta a nevét, melynek megtervezésében és felépítésben vezető szereped volt, amelynek minden részét jól ismered a díszes kerítéstől a székház tetőcserepeiig, a rózsalugasoktól a céltáblákig, odabiccentesz a kapusnak, a még mindig pompázó rózsákat figyelemre se méltatva átvágsz a kerten, fölmész a lépcsőkön, és meg sem állsz a főlövészmesteri szobáig.

Buda társadalmának egy érdemes és szereplő tagja, Freyberger Pál vaskereskedő, fővárosi bizottsági tag, a Ferenc József-rend tulajdonosa, ma délután agyonlőtte magát. Az öngyilkosság híre az esti órákban terjedt el Budán. Megdöbbenéssel fogadták mindenütt, mert Freyberger Pál egyike volt Budán a legnépszerűbb embereknek, akit mindenki becsült és mindenki szeretett. Freyberger Pál attól kezdve, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt átvette atyjától Fazekas-téri vaskereskedését, szereplő ember volt Budán. Polgártársainak bizalma már 1872-ben a főváros bizottsági tagjává tette s ettől kezdve mindig odaadó buzgalommal küzdött Buda érdekeiért. Egyik igen tevékeny tagja volt a budai szabadelvű pártnak s most is nagy agitálással vett részt a budai választási mozgalmakban. Hogy mi adta kezébe a halált osztó fegyvert, senki sem tudja. Hatvanhat éves korára nem bántotta az öregség roskatagsága. Daliás, szép öreg ember volt, derűs kedvű, szeretetreméltó. Környezete az utóbbi hetekben olykor tapasztalta, hogy az öregúr el-elszomorodik. Rossz kedvét azonban a fáradtságnak tulajdonították. Freyberger Pál ma korán kelt, elment az Anna-templomba, azután a Dunaparton sétált s nyolc óra tájban tért haza. Megreggelizett, azután tüstént átment a választás helyére a budai Vigadóba. Onnan déltájban ment ki a lövőházba, ahol a szolgától négy ív papirost, tintát, tollat kért. Bezárkózott a főlövészmesteri szobába. Délután öt óra felé feltűnt az alkalmazottaknak, hogy az öreg úr olyan sokáig marad benn. Kopogtattak az ajtón, de nem kaptak választ, mire benéztek a szoba felső ablakán. Látták, hogy Freyberger az asztal előtt ül a széken, a melle véres. Erre behatoltak a szobába, ahol halva találták az öregurat. Mellette a Martin-féle fegyver, amellyel megölte magát. A fegyver durranását senki sem hallotta. A szerencsétlenségről értesítették a családot és a rendőrséget. Mindez este hét óra felé történt, kevéssel utóbb már elvitték a halottat a törvényszéki orvostani intézetbe. Az öngyilkos három levelet hagyott hátra: Darányi Ignác földmívelési miniszternek, sógorának, Kozma Gyula polgári iskolai igazgatónak és legfiatalabb hajadon leányának, Stefániának. Ezt a legutóbbi levelét, melyben szeretettel búcsúzik gyermekétől, e szavakkal fejezi be: … Én megbocsátok mindenkinek, a ki ellenem vétett, de elvárom, hogy halálom után nekem is békét hagyjanak, mert én senkinek a világon véteni nem tudtam.

Budapesti Hírlap 1901. október 3.

Később kiderül, hogy van egy becsületbeli tartozásod, 2000 forint. Régi ismerősödtől, egy nyugállományú kúriai bírótól erőszakoltad ki a pénzt egy hónappal korábban. A bíró nem kért elismervényt. De hetek múlva, mikor sürgető felszólítására sem adtad vissza a pénzét, kijelentette, hogy a továbbiakban nem tekint az ismerősének. Ezek után sem fizettél neki.

Halálod után a család rendezi az adósságot. Lehet, hogy az a vagyonodhoz képest nem túl nagy összeg mégis végzetes hiányt jelent. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy a párt érdekében, Darányi Ignác újraválasztásáért kellett erődön felül költekezned, és adósságba verned magad. 

Kevéssel a végzetes választás előtt az ismert író, Sipulusz, polgári nevén Rákosi Viktor vicces tárcába foglalta nevedet és a Budai Polgári Lövészegylet többi kiválóságáét: 

Túl a Dunán, túl a budai váron, túl a krisztinavárosi színkörön, egészen a hegyek lábánál, fekszik egy terjedelmes kert, a kertben gazdag szőlő- és rózsalugasok, a lugasok közt barátságos, mosolygó épületek.

Ezt a helyet Isten a pásztoridyllek számára teremtette. De az Isten szándékába beleavatkoztak a budaiak. Másfajta emberek oda fiatal párok mézeshetei számára villákat raktak volna. De a budaiak ereiben aquinkumi vér folyik s nincs érzékük a szerelem suttogása, a gerlicék turbékolása iránt. És képzeljék el, mit építettek ők oda…

De ne képzeljék el, inkább megmondom.

Hétköznapokon e vidám tájon tökéletes csend uralkodik. A friss hegyi szél ringatja a virágokat s a falevelek zizegésébe csak néha vegyül egy-egy sörös hordó csapraütésének zaja. Habos poharak körül ülnek a krisztinavárosi polgárok s megvetik az állam hivatalos nyelvét. Ez már a török uralom óta így van ott.

De vasárnap nagyot változik a Krisztinaváros képe. Korán reggel, mikor a föld, a szombat éjjeli részeg emberekkel együtt, még harmatos, marcona férfiak lépkednek a főváros összes utcáin végig, Budára, a rózsalugasok közt fehérlő házikó felé. És nyolc órakor megkezdődik e házban a puskaropogás és tart késő estig. Megtévedt sasok keringenek e kert fölött, abban a hitben, hogy itt háború folyik, s hullára van kilátás. A verebek és egyéb félénk állatok messze menekülnek e szörnyű helytől, s röpülnek a vén Gellértre, népgyűlést tartani és sürgetni a vasárnapi munkaszünetet.

Azt hiszem, most már kitalálták, hogy ez a hely nem egyéb, mint a Budapesti Polgári Lövészegyesület céllövő háza. Estefelé a puskaropogást barátságosabb és kellemesebb zaj váltja föl: hordók csapraütése és dugók kihúzása. Mikor ez is elcsendesült, akkor a lövészek szétoszlanak. S ilyenkor már szorosabb köztük az összetartás: egyesével érkezett mind, de kettesével, hármasával, barátságosan összefogózkodva távoznak.

Vasárnap esténkint a krisztinavárosi levegő tele van puskaporral. Ekképp a Krisztinavárosban nincs ember, a ki puskaport ne szagolt volna s ezért ők különb legényeknek tartják magukat a többi városrész lakóinál. Lassankint minden krisztinavárosi ember abba a rögeszmébe esett, hogy nagy háborúkat élt át, mint katona. Kocsmákban csak hadi tetteikről beszélnek, az öregek a harmincéves háborút, a fiatalok a forradalmat emlegetik s nem is ember, a ki legalább a boszniai hadjáratot végig nem küzdötte.

Így rontott el a Polgári Lövészegyesület az ő füstölgő puskaporával egy egész városrészt, mely évszázadok óta békés hajlamairól volt nevezetes.

És így tovább. Rákosi Viktor, aki falusi gyerek volt, természetes ellenszenvvel viseltetett az őshonos budaiakkal szemben. Figyelemreméltó, hogy felrója nekik, miszerint „megvetik az állam hivatalos nyelvét”, vagyis, ha jól értem, előfordul, hogy németül szólnak egymáshoz. Rákosi, aki Kremsnernek született, sváb eredetű volt, és nagy igyekezettel magyarosodott, leleplezte, hogy a budaiak olykor németül diskurálnak még. Ehhez képest érdekes adalék, hogy a tizenkilencedik század közepén éppen a Lövészegylet rendezett kétnyelvű irodalmi esteket, hogy a tagok szokják a magyar nyelvet.

Anyám úgy mesélte, hogy ükanyám idős korában már inkább csak németül szólalt meg.

De hogy a bátyja miért lőtte magát szíven 1901. október másodikán, arról ükanyám sem németül, sem magyarul nem beszélt.

Kezdjük a legelején, hogyan kerültek a Pannóniához?

Borbála: A középiskolai orosztanárnőm barátnője a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, ő szólt, hogy adminisztrációs kollégát keresnek. Jelentkeztem, id. Matolcsy György volt abban az időben a Pannónia igazgatója, a Mézga-sorozat készült akkor, első feladatként annak a dialógját kellett legépelnem. Felvettek, 1973. szeptember 9-én lettem pannóniás. Felvételvezetőként kezdtem, majd elvégeztem az OPAKFI-t, ez egy kétéves filmes iskola, ahol első évben általános tantárgyakat tanultunk operatőrökkel, rendezőkkel együtt, a második évben a gyártásvezetés volt a fő tantárgy. Ezután Szabó Sipos Tamás Lehet így is (Dr. Agy) sorozatának gyártásvezetője lettem, ez volt az első munkám 1982-ben. Volt szerencsém az összes rendezővel együtt dolgozni, csak néhányat említve: Dargay Attila, Jankovics Marcell, Gémes József, Orosz István, Rófusz Ferenc, Gyulai Líviusz. A negyedik Frakk-sorozatnak is én voltam a gyártásvezetője (előtte már elkészült háromszor tizenhárom rész). A gyerekeim és a férjem nagyon szerették, amint elkészült, vittem haza a VHS-kazettát, és ők voltak az első nézők. Ugyanígy volt a Bubó-sorozattal is.

Márta: Én a Pannónia Filmstúdió akkori könyvvizsgálója ajánlására kerültem oda. Alapvetően közgazdász vagyok, akinek értenie kell ahhoz a tevékenységhez is, amit kezel. A filmgyártás egyedi terület, izgalmas kihívást jelentett. Sajnos a Filmstúdió alaptevékenységére kevesebb idő jutott, mert 1995-től javarészt a privatizációs folyamatokkal kellett foglalkoznom.

A Pannóniában, a Hűvösvölgyi úton a rajzfilmgyártás és a magyar szinkron egymás mellett működött, mindkettő évtizedekig élte aranykorát a kilencvenes évek kezdetéig. Felvillantanának ebből egy kis ízelítőt?

Borbála: Csináltuk a Pityke őrmester című sorozatot, Maros Zoli rendezte, a Belügyminisztérium és a Magyar Televízió megrendelésére készült. Az első epizódot jöttek átvenni, és szóvá tették, hogy a főszereplő neve Cinke, ezen változtassunk, mert Czinege Lajosnak hívták az akkori honvédelmi minisztert. Olyan nevet kellett keresnünk, amiben i e a magánhangzó, hogy a szájmozgás megegyezzen. A stábtagokkal ötleteltünk, így lett a Cinke őrmesterből Pityke. A sorozat a nyolcvanas években készült. 

A szinkron is nagyon jól működött. A színészek szerették a rajzfilmeseket, mert ötven–hatvan csinos kifestő lány dolgozott a pavilonban, akikhez mindig be lehetett köszönni. A Pannónia büféjében gyakran megfordultak a szinkronra érkező színészek. Egy alkalommal sorban álltam kávéért, előttem Ruttkai Éva, mögöttem Tolnay Klári. Elkezdtek beszélgetni, illedelmesen kihajoltam a sorból, hogy ne zavarjam őket, mire Tolnay Klári megfogta a hátamat, odafordított maguk felé és bevont a beszélgetésbe. Vagy amikor a kollégákkal ebédeltünk a büfében, és ettük a párizsis zsömlénket, odaült hozzánk Somogyvári Rudolf, akibe mindenki szerelmes volt. Nem csak a hangjába, jól is nézett ki.

A Pannónia intézményének felszámolása, ha szóba kerül, végtelen fájdalmat érzékel a kívülálló.

Borbála: A Pannónia megszűnése egy rossz emlék. Amilyen jó volt benne lenni, olyan rossz visszagondolni rá, ahogyan zárult az egész. Talán azért vészeltük át ezt a korszakot, mert a Magyar Rajzfilm Kft.-ben mindenki dolgozhatott tovább. Annyit vettek észre az alkotók, hogy nem a Pannóniával, hanem a Magyar Rajzfilm Kft.-vel kötnek szerződést.

Márta: A Magyar Rajzfilm Kft.-t az Állami Privatizációs Rt. (ÁPV Rt.) ösztönzésére Mezei Bori, Varsányi Ferenc rajzfilmrendező és én alapítottuk, majd tulajdonosként csatlakozott hozzánk Jankovics Marcell is. A Pannónia leépítése a magyar állam döntése volt, amin mi nem tudtunk változtatni. Akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ha alapítunk egy céget, és a Pannóniában alkotó művészek ebben a cégben folytatják a tevékenységüket, akkor díjmentesen hozzájutnak a korábbi alkotásaikhoz, hogy felhasználhassák más produkciókban. Az ígéret csak ígéret maradt, nem kaptuk meg a jogokat.

Ugyanúgy centralizálva, és az állam tulajdonában maradt minden film joga, mint eddig, csak azt most a Nemzeti Filmintézet kezeli és nem a Pannónia.

A nehéz átmeneti időszakban egy ideig nem volt ügyvezető. Majd a dolgozókat el kellett számolni, hogy megkapják a munkaviszonyukat megszüntető, kilépő dokumentumaikat, anyagi javadalmaikat. Ez igencsak fájdalmas volt, hiszen a Pannónia munkatársai évtizedeket töltöttek a stúdiónál. Volt, hogy biztost helyeztek ki, aztán a MOKÉP-et beolvasztották a Pannóniába, akkor a MOKÉP ügyvezetője lett a főnök. Szörnyű egy állapot volt. Jankovics Marcell, aki id. Matolcsy György nyugdíjba menetele után igazgató lett, azt szerette volna, hogy legyen állami vagyonkezelő a Pannónia Filmstúdióból, maradjon állami tulajdonban, és azokat a filmeket, amelyeket az alkotók az ötven év során gyártottak, kezelje, ne gyártson filmet, ne csináljon semmit, csak állami vagyonkezelőként működjön a saját maga által alkotott animációs filmek tekintetében. Ehhez sajnos az ÁPV Rt. nem járult hozzá.

Borbála: Erről az jut eszembe, hogy Jankovics Marcell a Pannónia igazgatása mellett a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) is az elnöke volt egy ideig, amely támogatta az egyik pályázatunkat. A filmhez tartozó pénzügyi elszámolás leadásakor felkerestem Jankovics Marcellt az elnöki irodában. Megkérte a titkárnőjét, hogy legyen szíves a főnökét, vagyis engem körbe vezetni. Néztek rám, hogyan lehetek én az NKA elnökének a főnöke. Mire ő mondta, hogy Borbála a Magyar Rajzfilm Kft. ügyvezetője, ahol én Az ember tragédiája filmet gyártom. 

A nehézségek árán is, de folytatták Óbudán. Stúdióként működtek tovább?

Borbála: Amikor a Kerék utcába költöztünk, akkor éppen amerikaiaknak készítettünk három egész estés filmet. Az egész épület a miénk volt, mind a négy szinten dolgoztak a rajzolók, a kifestők, az operatőrök, volt, hogy 200–250-en. Más alkotócsoportok is működtek, ahol rövidfilmek készültek. Néhányan otthonról dolgoztak. Más cégeknek is bedolgoztunk, például a a Raktár utcában lévő Varga Stúdiónak csináltuk a Mr. Bean-sorozatot. Varga Csaba, a Varga Stúdió művészeti vezetője is pannóniás volt eredetileg. De együttműködtünk a Kecskemétfilmmel, Mikulás Ferencékkel is az Erdei mese című egész estés filmben.

Milyen emlékeket tudnának felidézni a Kerék utcai időszakból? 

Borbála: Sok emlékünk fűződik a helyhez. Eszembe jut az ökörsütés. 1997 decemberében költöztünk a Kerék utcába. 1998 nyarán volt ötvenéves a Pannónia, és akkor kaptam a törzsgárda-tagságot, akkor huszonöt éve dolgoztam itt. Meghívtuk az összes régi pannóniás dolgozót. A TV2-vel állapodtunk meg az esemény megörökítéséről. Felhívott a gyártásvezető, hogy késnek, mert robbantás volt, előbb odamennek, és majd onnan jönnek hozzánk. Aznap volt az Aranykéz utcai robbantás.

Márta: Én meg akkor kaptam a Pannónia-díjat. Marcell korábban megígérte, hogy ha ötvenéves lesz a Pannónia, akkor azt ökörsütéssel ünnepeljük meg. Faluról hozattuk az ökröt, a kertben forgott a nyárson, az étterem szakácsai készítették, a pincérei meg felszolgálták, a srácok zenéltek, akkor még sokan voltunk… Foky Ottó, Dargay Attila, Nepp József, Gémes József, Gyulai Líviusz és szinte minden jeles „pannóniás” alkotó is köztünk volt még.

Borbála: Ami még egy nagyon kellemes dolog a mai napig, az ún. keddi kávékörök. A régi kollégák összegyűlnek nálam keddenként az irodában. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. A rendezők közül már csak Ternovszky Béla, de pár évvel ezelőtt még Jankovics Marcell, Nepp Dodi, Vajda Béla, Dargay Attila is jelen voltak. Ezek mindig olyan jópofa találkozások. A folyosó végén zajlik az oktatás, nyitva hagyjuk az ajtókat, hogy a tanulók hallják, hogy mi milyen régi sztorikat mesélünk egymásnak. Jól sült el, amikor a tanár vetítette Az ember tragédiáját, és áthívta Marcellt, hogy bemutassa a hallgatóknak. A Macskafogóval ez a mai napig így van, most már a Csóka utcában, Ternovszky Béla átjön a tanulókhoz, akik élőben láthatják a nagy öreget.

Mi előbb jöttünk el a Hűvösvölgyi útról, mint a szinkronosok, ők még egy ideig maradtak, és egyik alkalommal a Kerék utcában felvetettem a kollégáimnak, hogy ugorjunk át a Hűvösvölgyi útra a Pannóniába egy ebédre, nosztalgiázni. A szinkronosok nagy örömmel fogadtak, megjegyezték, hogy olyan üres a ház, amióta elköltöztünk. Amikor már vagy húsz éve a Kerék utcában működött a Magyar Rajzfilm Kft., akkor is azt mondtuk, hogy a Pannóniában találkozunk. Most, hogy felújították a Pannónia épületét a Hűvösvölgyi úton, oda is el-eljárunk kávézni, nosztalgiázni. A múltkor épp elcsíptük a Kecskeméti Stúdió Cigánymesék zenefelvételét a nagykeverőben.

A rajzfilmgyártás örök? Nem avul el a technika?

Márta: A hagyományos rajzfilm újra divat a világban, a 3D most nem annyira mint korábban. Volt egy időszak, hogy nem nagyon volt munka. Amikor 2011-ben itthon átalakították a támogatási rendszert, és megszüntették a Magyar Mozgókép Közalapítványt, évekre leült a gyártás.

Borbála: Volt olyan kollégánk, nagyon jó kollégánk, akinek a 3D nem jött be, és elment az Auchanba árufeltöltőnek. Nagyon sajnáltuk, az egyik legjobb animátorunk volt, a rajzfilmről nem tudott átállni a gépi rajzolásra. Ma már kevés olyan animációs film van, ami hagyományos módon készül, ezért érdekes, amit mi csinálunk. Az alkotók rajzolnak, az operatőr beszkenneli, és a kifestés már számítógépen történik. 

Pályázat útján nyertünk pénzt az utóbbi években hagyományos technikával készült sorozatainkra, és a kurátorok külön örültek a pályázatunknak, hogy ez még hagyományos kézi rajzolással készül.

Milyen terveik vannak a cégen belül?

Márta: Az oktatás zavartalanul folyik tovább, de filmet most nem fogunk gyártani, mert nincs olyan filmtervünk, ami a támogatási rendszer jelenlegi rendszerébe beleférne. Az állami mecenatúra mellett Magyarországon az animációs filmek tekintetében még nem igazán működik a gazdasági társaságok és a magánszféra támogatása. Az NKA alig ad, csupán 2–3 milliót, ami a sorozatok gyártásához nem elég. Az NFI cserébe visszakér a forgalmazás bevételéből, és egy bizonyos idő eltelte után a filmet is át kell adni. Ami a Pannóniában készült, az persze 100%-ban állami tulajdonban van, azon nincs vita, de amit gyártottunk itt, huszonöt éven át, például Marcell egészestés Az ember tragédiája, az a mi tulajdonunk.

Borbála: Nem egy teljes sorozat gyártására kaptunk pénzt, hanem volt, amikor csak egy vagy néhány részre, így lehet az, hogy az első öt epizód még a régi, hattól tizenháromig már az új rendszer szerinti jogkezelési forma alá esik. Én azért nem mondanék le a filmgyártásról teljesen. Ternovszky Béla a fiókját takarította, és talált egy forgatókönyvet, amit Nepp József írt sok-sok évvel ezelőtt. Béla rajzolt hozzá figurákat, átadta nekem a forgatókönyvet, hátha lesz még ebből valami. Van egy befejezetlen Gyulai Líviusz-filmünk is, a fél filmre kaptunk pénzt pályázat útján a Mozgókép Közalapítványtól, a nyolc perces filmből négy perc van készen, ezt is szeretnénk befejezni. Az Egy jenki…-t is úgy tudtuk csak befejezni, hogy a negyedik epizódot gyártottuk, az ötödiket elkezdtük, amikor meghalt Gyulai Líviusz, a rendező. Máli Csaba folytatta, és befejezte a rendezést. Líviusz elkészítette mind a tizenhárom rész képes forgatókönyveit, figuraterveit, látványterveit. Gondoskodott rólunk, és így be tudtuk fejezni a sorozatot. Tehát sajnos van már tapasztalatunk befejezetlen filmekről…

Beszélhetünk budai, óbudai identitásról? Vagy inkább pannóniás identitásról?

Borbála: Óbudán huszonöt évig dolgoztunk együtt Mártával, én előtte Hűvösvölgyben szintén huszonöt évet, Márta hármat. Én így vagyok ötven éve „pannóniás”. Budán dolgoztunk mindig is, Budán is lakunk. Gyerekeink, unokáink Óbudára jártak bölcsődébe–óvodába a praktikus közelség miatt. Sőt, az oktatás során szerveztünk óbudai iskolák, óvodák részére vetítést, megmutattuk nekik, hogyan készül egy rajzfilm. Ez most Újbudán folytatódik, a Csóka utcában, újbudai gyerekekkel. Nyugdíjasok is járnak hozzánk, imádják a régi pannóniás filmeket, Varga Gyuri operatőr tart fantasztikus előadásokat nekik. 2022 végén átalakítás miatt sajnos ki kellett költöznünk a Kerék utcai épületből. Egy újbudai irodaházban találtunk megfelelő helyet az oktatás számára.

Márta: Én maradtam Óbudán, Kaszásdűlőn, a Garuda Irodaházban. Sajnos nem tudtunk együtt maradni. Nekünk ott van a Pannónia, ahol mi továbbra is összegyűlünk.  

(A nyitóképen: Gyulai Líviusz – Egy komisz kölyök naplója, 2013)

A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár Reigl-tárlata arra fókuszált, amire nem szoktak: azt mutatta be, milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás. Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A művészettörténész szakma azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A Kiscelli kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívta fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, és a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.

Kurátori koncepció és a kiállítás kontextusa

A „Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete” című kiállítást három kurátor állította össze. Egyikük a Párizsban élő Cserba Júlia, aki a Párizsban és Franciaországban élő magyar művészek életművének Magyarországon való megismertetésére, ezen művészeknek a magyar kultúrába történő visszaintegrálására tette fel szakmai életét. A másik kurátor, Gát János számos interjút készített Reigl Judittal élete utolsó 15 évében, lefilmezte a festőt munka közben. Ők ketten a ’Fonds de dotation Judit Reigl’ kuratóriumának tagjai is egyben. Az alapítványt maga a művész hozta létre 2014-ben barátai – francia kurátorok, galeristák és művészettörténészek – közreműködésével annak érdekében, hogy halála után az életművét ők gondozzák.

Róka Enikő, a kiállítás harmadik kurátora, az intézmény korábbi igazgatója már 2015-ben felvette a kapcsolatot Reigl Judittal, mert szeretett volna a gyűjteménybe munkákat tőle. 

Reigl Judit akkor egy fantasztikus grafikát ajándékozott a Fővárosi Képtárnak, és már akkor megfogalmazódott a törekvés, hogy mennyire jó lenne egy festmény is. Ezt a kérést végül 2020-ban nyújtották be a Fonds de dotation Judit Reigl-nek, a kiállításon pedig látható volt a Kívül sorozatból származó ajándék kép.

Az alapítvány pozitívan reagált a Kiscelli Múzeum megkeresésére, akceptálták a műtárgy beszerzésre fordítható éves keret (1,8 millió forint) szűkösségét, ezért felajánlották, hogy egy bizonyos kijelölt műtárgyanyagból választhatnak egy festményt, cserébe rendezniük kell egy kiállítást, amihez magyar, francia és angol nyelvű katalógust is készítenek. Ez az a kontextus, amiben a kiállítás megvalósult.

A kurátori koncepció több lábon állt, de mindegyik arra mutatott, hogy a figuratív korszakok kapjanak hangsúlyt. Az egyik szál Gát Jánostól ered, aki elmesélte, hogy amikor 2011-ben a Kiscelli Múzeumban jártak Reigl Judittal, akkor a művész arról beszélt, milyen fantasztikus lenne a Templomtérben a Lepel/Kódfejtés sorozatát kiállítani. A koncepció másik vonalát az ajándékba kapott festmény rajzolta ki, ami Reigl Judit egyik fontos figuratív korszakának markáns remekműve.

Reigl Judit munkásságát egyre jelentősebbre értékeli a művészettörténet, a nemzetközi múzeumi világ, sőt a műgyűjtők is, azonban nagyjából a 80-as évek végétől lezártnak tekintik az életművet, mintha mindenki abban egyezett volna meg, hogy fontosabbak az absztrakt művei, mint a 80-as évek után, az egészen 2020-ban bekövetkezett haláláig született figuratív alkotásai. A művészettörténet-írás gyakran jelöli ki életművek csúcskorszakait, és mindent ahhoz képest határoz meg, de ezzel a kiállítással a kurátorok megpróbáltak másképp gondolkodni. Reigl életművét olyan koherens egészként igyekeztek megmutatni, amelyben egyenrangú, egyenlő jelentőségű szakaszok váltják egymást.

Reigl maga sem tett különbséget figurativitás és absztrakció között, a kiállítás kurátorai is ezt a koherensen és organikusan előrehaladó gondolkodást akarták megmutatni.

A Templomtérben kiállításra került anyag egy adott kronológia mentén haladva, a belső összefüggésekre, egybecsengésekre, párbeszédekre rávilágítva a három évvel ezelőtt lezárt életmű újraértékelését és új kutatások kezdőpontjait fogalmazta meg. A lineáris rendezés helyett egyfajta spirális szerkezet jelent meg a térben, amellyel mintha mindig visszatérnénk egy adott problémához, ami viszont egy másik szinten fogalmazódik meg.

Ki is volt Reigl Judit, és mitől olyan izgalmas az életműve?

Reigl Judit az 1940-es években tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-48-ban, római ösztöndíjasként az életét több szempontból is meghatározó utazást tett Olaszországban. Amellett, hogy a klasszikus művészettörténeti emlékhelyeket végigjárva egész életpályáját megalapozó tudást szívott magába, megismerkedett a szobrásznak tanuló Betty Andersonnal, akivel itt kezdődött életre szóló kapcsolatuk. 1948-ban, a politikai fordulat miatt megszűnt az ösztöndíja, és haza kellett jönnie. Hazautazása előtt a velencei San Marco- bazilika sarkán, a Tetrarcha dombormű alatt búcsúztak el egymástól Bettyvel, bizonytalan időre. A Tetrarcha dombormű motívuma aztán többször felbukkant a művein, például a hazatérése után született Munkás-paraszt barátság képen az átkaroló gesztust innen kölcsönözte. A szocreál térnyerése mellett Betty elvesztése is nehezítette Reigl Judit számára az itthoni létet, végül 1950-ben, több határátlépési kísérlet után egy, a határsávon felállított létrán keresztül sikerült elhagynia az országot. A létra szintén visszatérő szimbólum lesz a művészetében; mindemellett gyakran egy létrán közlekedett a privát szférája és a műterme közt.

1954-ben nyílt meg az első kiállítása Párizsban, ami zajos sikert aratott. A szintén emigráns magyar művész, Hantai Simon segítette azzal, hogy bemutatta a szürrealisták vezérének, André Bretonnak, akit lenyűgözött Reigl festészete. Alig egy év múlva mégis szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, főleg azért, mert álmok felidézése helyett az ösztönök és érzések kifejezése lett fő művészi törekvése, aminek köszönhetően az automatikus írás és a gesztusfestészet felé fordult. 1963-ban a párizsi művészeti közeg nyüzsgésétől távol eső Marcoussis-ba költözött, ahol élete végéig Bettyvel együtt élt és alkotott.  

Reigl Judit többször is megfogalmazta, hogy egymásba kapcsolódó ciklusokban gondolkodik, amelyeknek az életművön belüli szétszálazása most a művészettörténészek aktuális feladata, és amihez a kiállítás katalógusában publikált tanulmányok igyekeznek hozzájárulni.

Az életmű feldolgozását nehezíti, hogy Reigl bizonyos értelemben újrahasznosította műveit, folyamatosan egymásra festett rétegeket. 

2007-ben meghalt Betty Anderson, ezután egy évig Reigl Judit egyáltalán nem volt képes festeni. Majd egy raktárfelszámolás után visszakerültek hozzá a régi absztrakt Folyamatképek, darabok a Kijárat-Bejárat sorozatból, amelyekre felfelé emelkedő emberalakokat kezdett festeni, illetve krétával rajzolni. A figurák fölfelé tartanak, nem tudni hová, talán valamiféle feloldódás felé az univerzumban. Reigl Judit nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de nagyon is izgatta a végtelen, az űr, az asztrofizika, a világ legkisebb és legnagyobb elemeinek kutatása. Az ekkor született festmények felfoghatók búcsúnak is Betty Andersontól, miközben koherensen folytatják az életmű eddigi egzisztenciális kérdésfeltevéseit a létezés kitettségéről, mulandóságáról, valamint a szabadságról.

Reigl időskori visszaemlékezéseiben elmesélte, hogy gyerekkorának egyik meghatározó vizuális élménye volt Michelangelo meztelen férfifiguráinak tanulmányozása, amelyeket fekete-fehér reprodukción látott, majd római tanulmányútján valóságban is megnézett a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ennek az élménynek a hatása – a magasba tartó figurák, mint a barokk vagy reneszánsz freskófestészet asszociációja – fedezhető fel az Ember sorozatban. Ez az a korszak, amikor a saját elbeszélése szerint teljesen váratlanul megjelent az emberalak a festészetében. 

Kiterített leplek vagy inkább hordozható freskók

A kiállítás leglátványosabb része a Templomtérben fellógatott lepedővásznak, a Lepel/Kódfejtés sorozat volt. 1973-ban speciális, erős, ugyanakkor vékonyabb szövésű vásznakat vásárolt, amelyeket ráhelyezett a saját maga által elrontottnak tekintett Ember festményekre, és a legkülönbözőbb, saját maga által szerkesztett festőeszközökkel és nagyon híg temperával a kidudorodó részek mentén újra rajzolta a kontúrokat. Ám valójában ez a felület, amit festett, lett a mű hátsó oldala.

A Kódfejtés aktusa akkor zajlik le, amikor lehúzza a vásznat, és kiderül, mi látszódik a festmény másik oldalán, amit eleve a fő oldalnak szánt.

Egy sor asszociáció kapcsolódik ezekhez a művekhez a torinói lepeltől kezdve a Veronika kendőjén át a valóság lenyomatának, illetve a másik oldalnak a kérdésköréig.

A hatalmas, 3,5 méteres leplek impozáns látványt nyújtottak a Templomtérben felfüggesztve úgy, hogy mindkét oldaluk jól láthatóvá vált. Reigl nemcsak a figuratív és az absztrakt művek közt nem tett különbséget, de a nemi jelleg is átjárható kategória volt nála. A lepleken lévő figurák nagyon finoman alakulnak át egyik nemből a másikba, s közben mintha mozgásban lennének, lebegnek, sodródnak felfelé, felidézve Michelangelo freskóinak különleges élményét is.  E műveket már a hetvenes években többször kiállította, s előszeretettel készítetett fotókat magáról a művek előtt, ami mutatja a sorozat életműben betöltött jelentőségét.

Az 1980-as évek végi Kijárat-Bejárat sorozaton – ahol téglalap és négyzet alakú ajtók absztrakt formái láthatók – egyszer csak szintén megjelent az emberalak. Reigl Judit maga mesélte el a visszaemlékezéseiben, hogy mindez teljesen váratlanul és bármilyen tudatosság nélkül történt. Ravennában járva, sötétedéskor, a lemenő nap fényében megpillantott egy ajtóban álló emberalakot, akit gyorsan le akart rajzolni. Sorban készítette a rajzokat, de egyiket sem találta megfelelőnek, mert a figurák nem fogtak talajt, csak lebegtek. Félretette az ötletet, a rajzokat megsemmisítette, ám az emberfigura egyszer csak rákerült az ajtós képekre. A frontális beállítású, ajtóban lebegő ember, arctalan figura kicsit a néző tükörképévé válik, lehetünk mi magunk, lehet bárki, akár az emberiség általános alanya is. 

Reigl Judit viszonya a világhoz

Reigl műterme képeslapokkal, újságkivágásokkal volt telitűzdelve, minden érdekelte, ami az emberiséggel történt. A kivágatok többféle funkciót töltöttek be, időnként előképek, máskor utólagos megerősítések voltak a művész számára gondolkodásmódjának érvényességére, illetve az őt foglalkoztató problémakör relevanciájára vonatkozóan. Érdekelte a világűr, a feltűnés és eltűnés viszonya, kint volt a falon például a CERN részecskegyorsító egyik felnagyított fotója a szubatomi részecskékről. 

Az újságkivágások közt szerepelt egy fotó a Le Monde-ból, ami a 90-es évek végén, a Milosevics-per kapcsán jelent meg. Egy Albániában elkövetett háborús bűn dokumentációja, amely azt mutatja, ahogy egy meggyilkolt albán testének lenyomata beleégett a betonba. Nagyon megrázó fotó, valószínűleg azért tette el, mert rímelt a saját gondolataira a nem létezésről, az elmúlásról, a „milyen lenyomatokat hagyunk” kérdéskörről.

A múlt és a jelen közti dinamikus viszony is foglalkoztatta, áttételesen ugyan, de sokszor megjelenik munkáiban, ezek kikutatása a művészettörténészekre vár. 

Kortárs események is mélyen befolyásolták a festészetét, a 2001. szeptember 11. sorozatát a valóságos zuhanások ihlették. Egy interjúban Reigl elmondta, mennyire sokkoló volt az ikertornyokból kizuhanó emberek látványa, s ahogyan lelassították a felvételt, úgy tűnt, mintha ezek az emberek lebegnének. 

A repülés, lebegés, levitáció mellett a madarak is nagyon érdekelték, ez is egy olyan motívum, ami vissza-visszatér az életművében. A gyerekkorában a pálosoknál látott fekete vasmadarat többször lerajzolta, a madárfigura a legkorábbi absztrakt sorozatán, a Robbanáson is megjelenik.

A szerzeményezés

A Kiscelli Múzeum két nagy gyűjteményt őriz, egy várostörténetit, ami a főváros életét dokumentálja és egy autonóm képzőművészetit, ami a Fővárosi Képtár nevet viseli. A két gyűjteményben összesen 40 ezer műtárgy található.

A Reigl Judit hagyatékát kezelő alapítvány felajánlotta a Fővárosi Képtárnak, hogy egy 10-15 darabból álló csomagból válasszon ki egyet. A gyűjtemény munkatársai a Kívül című festményt választották, ami jól érzékelteti Reigl Judit különleges munkamódszerét, azaz ahogy a régi képeire ráfestette az újakat, de meghagyta a korábbi rétegek nyomait. Ezen a képen az 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak az 1998-ban rákerült lebegő emberalak alatt.

A döntésbe a mű címe is belejátszott, hiszen Reigl Judit maga is szó szerint kívül volt mindenen, nem tartozott művészeti csoportosulásokhoz, a saját gondolkodása mentén haladt. A végtelen érdekelte kicsiben és nagyban, közelről és távolról, ezen a művön jól észrevehető – amiről már volt szó –, milyen mélyen foglalkoztatták a művészt az emberi létezés kérdései, a fizika és az asztrofizika eredményei. A festményen mindkettő jelen van, érzékeljük a végtelent és a végtelenbe kivetett, de szabad embert, aki személyes vonásaitól megfosztva lebeg. A Kívül magát a lebegést teszi kézzelfoghatóvá. A szabadságról Reigl Judit sosem beszélt, azt csak élte.

A Kiscelli Múzeum kiállítása a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósult meg. Köszönet Róka Enikő kurátornak az információkért.

Több mint nyolcvan évvel ezelőtt, alapos előkészület, megversenyeztetett tervpályázat és gyors átköltözés után, 1940-ben az Árpád Gimnázium új épületben folytatta a hétköznapokat, mai helyére költözött (a ma is álló, Frankel Leó út 112-es épületből), miközben párhuzamosan lezajlott, feltehetően egy összefüggő területrendezési koncepció keretében, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum feltárása, amely 1942-re nyerte el mai formáját a rekonstrukciós munkálatok után. Időben és térben is találkozott tehát a két entitás egy felfokozott időszakban, hiszen a második világháború idején járunk. El is maradt a tervezett nagy iskolai felszentelés Horthy kormányzó részvételével. 

Mind az Aquincumi Múzeum kiadványaiból, mind az Árpád Gimnázium saját forrásaiból megtudhatjuk, hogy az amfiteátrumot Antonius Pius idején emelték az i. sz. II. században, és mint minden hasonló építményben, gladiátorjátékokat, állat- és emberviadalokat rendeztek, illetve különleges alkalmakkor tengeri csatákat. Hozzá lehet tenni, hogy a források szerint katonai felvonulásokra is használták, ami kevésbé véres attrakció. Később erődként használták, a 18. században a hely szellemét felismerve pedig vesztőhelynek. Ezt követően Királydombként ismerték, majd munkáslakások létesültek a kőfalakon. Kiásatásának gondolata az aquincumi feltárások rendszerébe illeszkedett.

Online kiállítás: A mi Amfink

Az Óbudai Árpád Gimnázium évente iskolatörténeti kiállításokat rendez, 2021-ben a Covid-járvány hatására ezt először online formában tette meg, így jött létre A mi Amfink nevű honlap, mely mindenki számára elérhető. Az a véletlen műve, hogy az alapos kutatásokra épülő tematikus kiállítások közül éppen a témánk szempontjából megkerülhetetlen kiállítási anyag az, ami publikus és könnyen hozzáférhető. A kiállítás szakmai vezetője Buncsák Piroska könyvtáros-tanár, aki az anyagot gyűjtötte és összeállította, a honlapot Kámán Veronika készítette.  Mindezt megkönnyítette, hogy az iskolai könyvtár 2006 óta építi szisztematikusan saját iskolatörténeti gyűjteményét. Az újszerű, online kiállításhoz azóta is érkeznek hozzászólások, történetek a volt diákoktól, tanároktól, külső érdeklődőktől. Például egy építészmérnöktől, aki számítógépen modellezte az eredeti építményt és ennek terveit a „múzeumnak” adományozta. 

„Miénk itt a tér”

Az Árpád Gimnázium hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt örömmel veszi birtokba a teret. Kihelyezett rajz- és történelemórák a szellem, a testnevelés órák a test számára biztosítanak egyedi környezetet. Ez egy olyan köztér, ahova bárki bemehet, de nagyobb ünnepségek esetén engedélyköteles a használata. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a gimnázium részéről nem kisajátításról van szó, a többes szám első személy használata („a mi Amfink”) a hagyomány életben tartásának igényét fejezi ki. Álljon itt egy idézet a honlapról: „Az amfiteátrummal kapcsolatban időről időre felmerülnek különböző hasznosítási (sport és kulturális célú) elképzelések. Sok érv szól mellette, ugyanannyi ellene. A mi »önző« szempontunk egyértelmű. Maradjon minden úgy, ahogy most van. Az amfiteátrum legyen nyitva a környékbeliek számára, szolgálja ugyanazt a funkciót, amit az eltelt mintegy 80 év alatt, de tisztaságára, épségére sokkal jobban ügyeljünk, mint eddig. Mi, árpádosok pedig továbbra is élhessük itt a mindennapjainkat és ünnepeinket, vagyis maradjon a »miénk«”.

Érdekes párhuzamként említhető a kerületből az egykori Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola szokásrendje, amely a diákjait ugyancsak ki szokta vinni a kerület köztereire, de főleg napközis foglalkozások idején, elmaradt órák során, rekreációs szándékkal. Egyrészt a Kiscelli kastély melletti erdős-bozótos területre, amely még veszélytelennek sem volt mondható, másrészt az ÓMK (Óbudai Művelődési Központ) San Marco utcai kertjébe, ahol semmi látnivaló nem volt, illetve környékbeli, panelok övezte beton focipályákra. Lehet érzékelni a különbséget.

Az Árpád időszakos ünnepségei az amfiteátrumban

Sportnapok, évnyitók és évzárók, jubileumi ünnepségek, ókori színházi előadások, néptánc produkciók színhelye is volt már az amfiteátrum különleges tere. A mi Amfink az iskolatörténeti gyűjtemény anyagai, az iskolai újság (Árpád Lapok), valamint újonnan készített interjúk segítségével csoportosította ezeket az ünnepségeket. A fáma és több adat szól egy 1979-es iskolai szervezésű Trójai Nők (Sartre) előadásról, amely a rossz időjárási körülmények miatt végül egy klubhelyiségbe szorult. Az 1987-es Bögre című Plautus-mű előadását már sikeresen le tudták bonyolítani az arénában. A 2001–2002-es századik jubileumi tanévet méltóképpen ünnepelték öregdiákokkal, polgármesteri és országgyűlési képviselői jelenléttel. A fenti rendezvényeket időről időre szervezik, nincs kialakított szokásrendjük. Ugyanakkor olyannyira része az árpádos gondolkodásnak ez a helyszín, hogy általános iskolai matematika versenyt is elneveztek róla (Amfiteátrum Kupa) az építmény grafikai megjelenítését használva logónak. Egyébként szabadidő eltöltésére is alkalmas, iskolába menet vagy onnan el: tanulási, baráti összejövetelek helyszínéül is szolgál.

A ballagási ünnepség

A szélesebb körben is ismert látványos fáklyás ballagási ünnepség 1975 májusa óta, immár negyvennyolc éve alakítja saját hagyományát. Ezt talán nem túlzás egy rögzült átmeneti rítusként értelmezni. A ballagó diákok a kezdetektől körbejárták az amfiteátrumot, olykor be is mentek a területére, de erről csak töredékes adatok maradtak fenn. A mára kialakult szokásrend rekonstruálhatóan 1975 májusára vezethető vissza. A búcsúztatás este 7-kor kezdődik az iskola épületének bejárásával. A ballagási ünnepség amfiteátrumot érintő része pedig akkor, amikor a végzősök kilépnek az iskola kapuján. Az ún. fáklyás fiúk állnak sorfalat, amíg a ballagók bejutnak az amfiteátrum belsejébe, majd a fáklyások követik őket, mágikus hangulatot teremtve. Hajdu Gyula testnevelő tanár nevéhez fűződik a fáklya használatának bevezetése, akinek inge „esőűző” tulajdonsággal is bír, része a rítusnak. A tudását már két testnevelő tanár is örökölte, előbb Tallár Tamás, majd Romhányi András. Ezeknek a fáklyáknak az alkalmazása nagy előkészületet, figyelmet és fegyelmet igényel. Kb. 200 fiú vesz részt az ünnepségen, a gimnázium jelenlegi és volt diákjai. Ezután a ballagás ünnepi része zajlik az amfiteátrumban, köszöntők, díjak, zászlóátadás és osztályszalagok feltűzése. Majd a ballagók kivonulnak az arénából, és elhelyezkednek a lelátókon. Ezután következik a kb. 200–230 „buzogányos lány” által előadott világító buzogányos koreográfia. A húszperces performansz minden évben új zenére zajlik, új alakzatokban, miközben a régi elemek egy része is megmarad. Ez több hónapos gyakorlást igénylő feladat, amely hagyomány a hagyományban. A megteremtője Marosvölgyi Jánosné (Kati néni) testnevelő tanárnő volt, tőle vette át Csernus Magdolna, később pedig Fekete Andrea lett a buzogánygyakorlatok betanítója. A belépő osztályok lányainak kötelező, a többieknek ajánlott a részvétel, de általában a lányok részéről ez egy vágyott, csapatteremtő, közösségi élmény. Fekete Andrea tanárnő Amit a buzogányok fénye nem világít meg címmel gyönyörű kiadványt állított össze a buzogányozás helyi vonatkozású rejtelmeiről (2022, magánkiadás, kapható az Árpád Gimnázium portáján).

A ballagás mint rítus

Az Óbudai Árpád Gimnázium ballagási ünnepségén tehát a sportrendezvény és az ünnepi rendezvény egybemosódik, és az átmeneti rítusnak két jellegzetességét láthatjuk. Az elsőévesek felavatását – hiszen az elsőéveseknek kötelező a részvétel –, illetve az érettségizők búcsúztatását kapcsolja össze ez a magas színvonalú, városi látványosságot is adó ünnepség. Fekete Andrea könyvéből ráadásul még az is kiderül, hogy a saját készítésű világító buzogányok milyen jellegzetességgel bírnak, ami olvasható egy sajátos tárgycsoport leírásaként. Ezek a tárgyak elkülöníthetők a cirkuszi artisták saját célra használt világító, díszített buzogányaitól. Ráadásul az amfiteátrum egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos ballagásból szakrális szintre emelkedjen az esemény, amire az átélők visszaemlékezéseiből következtethetünk.

Epilógus

Az Óbudai Árpád Gimnázium szomszédos amfiteátrumba kihelyezett ünnepségeiről általában megállapítható, hogy a kiindulópont az iskola és az amfiteátrum fizikai közelsége. Az 1930-as évek várostervezéssel foglalkozó szakembereinek köszönhető, hogy maguk elé képzelték ezt a térszervezést. Az évtizedek alatt a városi tér természetes használatából szervesen fejlődött ki, hogy a helyszűkében lévő iskola egy-egy rendezvényét itt tartja meg. Ezekből a ballagási ünnepség az, amely saját magán is túlmutatva állandósulni tudott. 

Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.

Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:

a derűlátó hivatalos nyilatkozatok ellenére a termelési volumen folyamatosan csökkent, zokniból, harisnyából egyre inkább olcsó kínait vettek az emberek.

Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.

Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.

Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.

Ezt megtorlásként értelmezték a dolgozói érdekképviseletben, és azt gyanították, hogy ebben a vezérigazgató családi érdekeltségeinek is volt szerepe.

„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.

A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.

Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.

Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.

Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.

„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.

Tizenhat zoknipárosító asszony dolgozik megállás nélkül. Feladatuk egyszerű, minden egyes férfizoknihoz kell találniuk egy másikat.

Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.

A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány. 

A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült  ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.

A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.

1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.

Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.

A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”

A túlélés érdekében rendes, nagybani értékesítés helyett ekkor már maguk a dolgozók kerestek alkalmi vevőket.

Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.

Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.

Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”

A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.

Aquincum úttörő feltárói közül többnek idén, 2023-ban emlékezünk meg kerek születésnapjáról, vagy éppen halálának évfordulójáról.

A  nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?

A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores).  A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.

Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).

A 19. század második felétől  – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).

Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.

Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.

A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.

A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók.  Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából.  A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.

A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.

Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.

A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.

November végén-december elején már nem megy olyan könnyedén a legelészés, mint tavasszal vagy nyár elején, de még most sem késő bélelt bakancsot húzni, hogy saját kezűleg szedett növényekkel tegyük még különlegesebbé az ünnepi menüt. A következőkben öt olyan növényről mesélek, amelyek még akár januárban is gyűjthetők – ráadásul finomak is. A recepteket pedig az Ehető Erdő című könyvből osztom meg, amivel felvértezve egész évben végigehetjük és végigfőzhetjük az erdőt.

Üdvözlőital: Borókabogyó

A borókát nemes egyszerűséggel instant ginnek szoktam titulálni, hiszen éppen ilyenkor van olyan intenzív íze, hogy azoknak is elkerekedik tőle a szeme, akik egyébként rendszeresen használják fűszerként. Nehezebb húsokhoz egyébként is gyakran alkalmazzák, de októbertől januárig érdemes magunknak gyűjteni – de ezt szigorúan csak kesztyűben tegyük. Hidegtűrés ide vagy oda, a borókának háromélű gyilkos tőrre hasonlít a tűlevele, ami sokkal jobban megkínozza a kezünket, mint a fenyőtű. Erős kesztyűben viszont  könnyedén lemasszírozhatjuk az ágakról a kékesfeketére érett bogyókat anélkül, hogy a jövőre beérő, most még halványzöld bogyók leperegnének. 

A mostanában tomboló gin-tonic őrület közepette egyszerűen muszáj kipróbálni a koktélt friss borókával: pár szem bogyót törjünk meg – azaz nyomjunk szét egy konyhakés lapjával –, és szórjuk az italba. Ezzel még a kevésbé szerencsés csillagzat alatt született gineket is olyan magasságokba emelhetjük, amelyekről nem is álmodtak a desztillálóban, ráadásul a sofőrbarát verziót is könnyedén elkészíthetjük. Hiszen ha kifelejtjük a gin-tonicból a gint és simán csak tonicba potyogtatjuk a borókát, majd hagyjuk egy kicsit ázni, akkor is szinte megszólalásig ízhű virgin-gin-tonicot tudunk előállítani.

Előétel: Zöldsaláta 

Bármilyen fura, de ilyenkor is lehet ehető zöldeket szedni – nyilván nem a hó alól, bár ha igazán azonosulni akarunk az őzikékkel, akkor az sem lehetetlen. Ha kemény fagyok vannak, akkor persze sajnos a növények is megfagynak, kiolvadva pedig ázottak lesznek, de furcsa módon néhány plusz fokban már képesek regenerálódni. Bár olyan ízt természetesen nem lehet tőlük ilyenkor várni, mint a tavaszi kicsattanáskor, klorofillpótlásnak még így is tökéletesek. Ilyen például a tyúkhúr, aminek még igazi fénykorában sincs túl sok íze, ám legalább sok van belőle. A zamatos turbolyát már sokszor megénekeltük ebben a sorozatban: az átütő ánizs-ízre ilyenkor ne számítsunk, de még mindig tud egy kis pikantériát vinni a zöldsalátába. A leginkább fagyálló növényke pedig a csabaíre vérfű, a legendák növénye. A csabaírének tavasszal és nyáron uborkaillata és dióíze van, emellett pedig olyan hatásos vérzéscsillapító, hogy erről kapta a nevét. Az eredettörténet szerint Csaba királyfi az örökösödés körül kitört háború egyik különösen véres csatája után ezzel gyógyította a katonáit. Méghozzá olyan hathatósan, hogy a sereg életben maradt része ez után egészen a Kárpátokig vándorolt, ahol letelepedve a hun helyett felvették a székely nevet – Székelyföld tehát ennek a növénynek köszönheti a létrejöttét.

Garnírung: Galagonya 

Bár elsősorban a szívműködésre és szívizmokra gyakorolt gyógyhatása miatt szeretjük, a galagonyából is lehet nagyot villantani. Szegény piros bogyót sokkal inkább megénekelni szokták, mint enni, mert a többi őszi-téli bogyó íze messze lenyomja az övét, ám némi törődéssel csodát, helyesebben csodás ketchupot varázsolhatunk belőle.

A megtisztított, leszárazott bogyókat tegyük fel főni víz és (vad)almaecet egyenlő arányú keverékében, úgy, hogy a bogyókat ellepje a folyadék. Főzzük addig, amíg a bogyók héja megreped – közben, ha szükséges, pótoljuk az ecetes levet. Öntsük át egy szűrőn és a bogyókat törjük is át, hogy a héj és a magok kivételével minél több gyümölcshús kerüljön a szószba. Az így kapott szószba keverjünk (a galagonya kiindulási mennyiségével számolva) kilónként  20-25 dkg cukrot és főzzük 15-20 percig. A végén ízlés szerint ízesítsük sóval-borssal és dunsztoljuk – így akár egy évig is eláll.  Ráadásul megdöbbentően finom – tényleg, sokkal finomabb, mint ahogy a receptet olvasva elképzelnénk. Ráadásul ennek a legnagyobb a villantás-faktora az ünnepi asztalnál: galagonyaketchuppel enni a krumplit. 

Desszert: Hecsedli 

A kötelező kör természetesen a csipkebogyó: kevés olyan dolog van, amit még nem írtak le róla, mégis kihagyhatatlan. Ráadásul idén különösen sok van belőle, úgyhogy egy strapabíró kesztyűvel nagyon gyorsan összekapkodhatunk belőle egy nagy adag lekvárnyi mennyiséget. A városi legendával ellentétben nem kell feltétlenül megvárni, hogy megcsípje a dér, hiszen ezer és ezer változata van: akár még ilyenkor is találhatunk olyan bokrot, amin feszesek és kemények a bogyók, de olyat is, amin már október elejére megpuhultak. Ha a C-vitaminra hajtunk, akkor a feszeseket kell levadászni, de ha minél finomabb lekvárra, akkor keressük inkább a kihízott puhákat. 

A csipkelekvárt, azaz a hecsedlit mindenki borzasztóan macerásnak képzeli, pedig nem olyan szörnyűséges a főzése. Jó, a sütőben magától elkészülő baracklekvárnál tényleg pepecselősebb, de megvannak a technikák arra, hogy egyszerűsítsük az életünket.
Tehát: a megtisztított csipkebogyót lemérjük, legalább 40 százaléknyi cukrot mérünk hozzá és feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A bogyók érettségétől függ, hogy mennyi folyadék szükséges hozzá, és főzés közben pótolhatjuk a vizet, ám ha túl sok, akkor sohasem fog besűrűsödni a lekvár. Igazából ez az egyetlen rész, ahol el lehet rontani, úgyhogy inkább kezdjük kevesebb vízzel főzni és apránként pótolgassuk.

Ha a csipkebogyók megpuhultak és fakanállal szétnyomhatók, botmixerrel pépesítsük a masszát. Ilyenkor derül ki, hogy eltaláltuk-e a víz mennyiségét: ha nagyon folyik a massza, akkor nincs más mentési mód, mint hogy folyamatosan kevergetve sűrűbbre forraljuk. Ha viszont túl sűrű és nem menne át a szitán, akkor a botmixerrel keverjünk bele még egy kis vizet. Ez után egy nagyon sűrű szitán (ennek hiányában konyhai tüllel bélelt szűrőn) passzírozzuk át, hogy a „szőrös” magokat (hivatalos nevükön aszmagokat) eltávolítsuk a lekvárból.
Ha tartósítani szeretnénk, akkor tűzforrón töltsük kiforrázott, azaz sterilizált üvegekbe, és lezárva bugyoláljuk be őket, hogy minél lassabban hűljenek ki az üvegek, magyarul dunsztoljuk őket. De ha ezzel töltenénk meg a zserbót vagy más karácsonyi sütit, akkor egy-két hétig tartósítás nélkül is boldogan elvan a hűtőben. 

Bár a gyakorlatlanabb gyűjtögetőket elriaszthatja egyszerre ennyi növény, de higgyék el, ha megfelelő helyre megyünk kirándulni, akkor az összes alapanyagból egyetlen délelőtt alatt összeszedhetjük a karácsonyi vacsorához szükséges mennyiséget. Közben pedig friss levegőn vagyunk, sétálunk, előre ledolgozzuk a vacsora alatt begyűjtött kalóriákat és a menü legkülönlegesebb összetevőire egy fillért sem kell költenünk! 

Kellemes, vadnövényekben és ízekben gazdag ünnepeket kívánunk mindenkinek! 

„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára. 

Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.

Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét. 

Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.

Természetes jelenség volt, hogy a naptári évben több alkalommal megtartott bálokon és búcsúkon is együtt vettek részt, zártabb, egyházi, vallási ünnepeiken azonban megmaradt a szeparáció.

A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.

Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért. 

A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.

Miután 1740-ben felépült a jóval nagyobb méretű saját templomuk, átvitték a csodatévő kegyszobrot, ahol még több évtizedig nagy becsben tartották.

Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette. 

A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.

Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.

A kálváriát és a Golgotát leginkább a két világháború között keresték fel a hívők, jelentősége az egyházellenes pártállam hatására az 1950-es évek végétől csökkent. 

A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált. 

Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.

A kirakodóvásár és a mulatság az akkori Flórián téren és a környékén zajlott, ahol reggeltől késő estig hatalmas tömeg hömpölygött és szórakozott.

Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.

Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.

Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.

Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.

Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette  Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.

Fogsága idején állítólag megjelent előtte egy sárkány és emberi alakban az ördög is, de a szűz legyőzte őket.

Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje. 

A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.

Újkori szentek 

A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.

A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.

Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.                                                                   

Zichy Miklós és neje 1752-ben még Nepomuki Szent János szobrát is elkészíttették, aki a hidak és a gyónási titok védőszentje.

A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné.  A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.

Régi karácsonyok 

Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.

A karácsonyi ünnep mindkét napján délelőtt templomba mentek az emberek, délutánonként pedig meglátogatták a rokonaikat. 

A koszorú 

A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a