A páratlan természeti adottságai miatt az ősidőktől folyamatosan lakott Óbuda területén rengeteg régi sírt és temetkezési helyet tártak fel a régészek, ezek a helyek sokszor gazdag leletanyagot tartalmaztak. A különböző őskori kultúrák, majd a római és a népvándorlás korának temetői segítenek rekonstruálni az adott korszakra jellemző természeti, politikai, gazdasági állapotokat, így könnyebben megérthetjük az itt élők történetét.

Az efféle módszer a következő korok vizsgálatánál is teljes mértékben használhatónak bizonyult, főleg miután  a település populációja erősen eklektikussá vált. Egy temető rengeteget elárul az adott település és hajdani lakói múltjáról, történetéről. Ez különösen igaz Óbudára, ahol a többnemzetiségű és -vallású lakosság okán számos temető, illetve más temetkezési hely, templom működött. Ezek jól demonstrálták a mindenkori óbudai világot, hiszen az elhunytak többsége itt élt, dolgozott, házasodott és végül innen  távozott el.

Ez a sokszínű Óbuda a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől kezdett kialakulni, ami a temetők használatát és a temetkezési szokásokat is alapvetően meghatározta. Ahogy nőtt a város lakossága és területe, úgy változott a temetők helye és sokszor felekezeti felosztása. Az idők során bezárt és felhagyott óbudai temetők ma már jórészt beépített területen feküdtek, történetük és emlékük a múlt homályába vész. Hosszú folyamat végén juthatunk el tehát a mai temetkezési állapotokig, amely história egészen a középkorig nyúlik vissza.

A középkor során nagyjából a mai Szent Péter és Pál Fő-plébániatemplom helyén állt az aprócska Margit-kápolna, amelyet a XIV. században kibővítettek és átépítettek plébániatemplommá. A templom átvészelte a török hódítást, valamint az Óbudát súlyosan érintő felszabadító harcokat, így újra birtokba vehették a visszatérő hívek. Ámde hamar kiderült, hogy méreténél fogva csak nehezen tudja ellátni funkcióját, ugyanis az óbudai uradalmat birtokló Zichy földesurak idején (1659–1766) zajló betelepítések miatt jelentősen megnőtt a katolikus hívők száma. Ezért elbontották, és részben a helyére épült fel a ma is álló barokk templom a XVIII. század közepén. A korszakban még természetes volt, hogy a temetők a templomok közvetlen közelében vannak, ami több okból is logikus volt. Óbuda lakossága is a plébániatemplom körüli területen kialakított temetőben temette halottait. Ökumenikus temető volt, hiszen 1744-ig közösen használta az óbudai katolikus és protestáns felekezet (a zsidó temetőről külön beszélünk).

A település lakosságának fokozatos gyarapodása miatt a plébánia körüli temető lassan megtelt, és szükségessé vált új temető vagy temetők megnyitása.

Az új temető a régitől északabbra, a mai Kiscelli és Pacsirtamező út találkozásánál, részben a mai postánál nyílt meg 1744-ben. Kezdetben a protestánsok is használták egy elkülönített részen, ám nemsokára külön felekezeti temetőket alakítottak ki és szenteltek fel. A két protestáns felekezet északabbra kapott földterületet saját temetőik kialakítására. A protestáns temetőt a mai Szentendrei út (korábban Majláth utca) és a Miklós tér között, a lakott terület északi határán, míg a kis létszámú evangélikus közösség temetőjét ezzel szemben, a Szentendrei út és Raktár utca sarkán nyitották meg. A területek kiválasztásánál fontos tényező volt Mária Terézia 1775. évi rendelete, amelyben megtiltotta új temetők kialakítását lakott területen belül. Idekapcsolódik az 1780-ban felszentelt újlaki temető is – kiscelli vagy sváb temetőnek nevezték –, ahol szintén kizárólag katolikusok temetkeztek. Ez a temető egészen 1924-ig működött, kő feszületét 1932-ben helyezték át a városi házak belső terére. 

A XVIII. században egy ideiglenes temető is működött Óbudán. A legutolsó nagy pestisjárvány 1738 decemberében érte el a török pusztítás után éppen csak újjáépülő települést. Óbudán a pusztítás 1739-ben érte el a tetőpontját, ebben az évben a lakosság fele, 358 család 888 tagja halt bele a szörnyű betegségbe. A betegek ápolása mindig a lakott részeken kívül történt, ezért Óbudán is település szélén, a mai Miklós tér északi sarkában építették fel a pestiskórházat.

A kórház mellé egy corpus nélküli nagy kő keresztet állítottak, amely az itt működő pestistemetőt is jelezte. 

A katolikus temető viszonylag hamar megtelt, ezért ismét új területet kellett keresni. Egy, az akkor még városon kívüli, illetve beépítetlen telekre esett a választás, mai Kórház, Vihar, Kerék és Raktár utca által határolt területre, lényegében a mostani piac helyére. Ez a temető 1788–1888 között működött, és az évek során többször bővítették. 1823-ban egy kápolna épült a sírkertbe. A városegyesítés, Budapest létrejöttének idejére (1873) a település népessége elérte a 22 ezer főt – Óbuda közigazgatási területe jóval kisebb volt a mainál –, és egyre inkább ipari külvárossá alakult át. Szükségessé vált a korábbi parlagon lévő területek beépítése, illetve a most már belső részeken fekvő temetők felszámolása. Megint költözniük kellett a temetőknek, aminek megvolt az időközben kialakult protokollja. Ennek megfelelően értesítették a fellelhető hozzátartozókat a felszámolásról és az exhumálásokról, valamint az új temetőben a sírhelyek kijelöléséről. Amennyiben nem találtak hozzátartozókat, vagy azok nem jelentkeztek, a maradványokat közös sírba temették az új temetőben. Óbudán ez az új temetkezési hely a Táborhegyen lett kijelölve, a mai Farkastorki, Bécsi, Táborhegyi út és a Laborc utca közötti telken, ahol hajdan intenzív szőlőművelés folyt. Az Öregtemetőnek is nevezett hely 1881-től működött a XX. század elejéig (1913. február 1-én volt az utolsó temetés), amikor ez is megtelt. Maga a temető ismét ökumenikus kegyeleti hely volt, minden felekezetnek – ide már a zsidó hitközség is temetkezett – megvolt a maga kijelölt helye, amelyet használhatott. Gyakorlatilag a temető közepén állt egy katolikus kápolna, illetve a Bécsi út felőli részen, amelyet az izraeliták használtak, működött a rituális halottasház (a tégla épület, tetején a Törvénytáblákkal a mai napig áll, irodaként funkcionál). Viszont a lejtős, agyagos talaj már a kezdetektől sok gondot okozott, főleg a közeli téglagyárak miatt, a gyakori földcsuszamlások miatt. Sok régi sír megrongálódott, vagy megsemmisült. Nincs új a Nap alatt, újra meg kellett oldani a problémát és új temetkezési helyet keresni. Ezúttal a döntéshozók hosszútávú megoldást akartak keresni és végül meg is találták.

Az új köztemető részére kiválasztott 15 hektáros földterület a Törökkő-dűlőben feküdt és Finály Zsigmond tulajdonában volt. A Finály család a XVIII. század végétől volt jelen Óbuda gazdasági életében, főleg mint selyem- és textilipari vállalkozók, leginkább a Bécsi úton működő üzemeikkel. A Temető Bizottság által kiválasztott területért potom félmillió koronát kértek. Jól tudták, hogy a temetőt előbb utóbb bővíteni kell, ezért újabb telkekre lesz szüksége a fővárosnak, amelyet szintén a családtól kell majd megvásárolni. Azonban az összeg nagysága miatt komoly vita alakult ki a Fővárosi Közgyűlésben, többen azt ajánlották, hogy Óbudán ne legyen önálló temető, hanem használják a Farkasrétit. A Temető Bizottság nem engedett, és kitartott eredeti elképzelésénél, kijelentve, hogy Óbudának saját temetőre van szüksége. Azt is eldöntötték, hogy a temetkezési helyet három részre kell osztani, aminek értelmében lesz egy köztemető, a felekezet nélküliek (és a krematórium) része, illetve az izraeliták számára fenntartott terület. A létesítéshez szükséges pénzügyi és mérnöki munkák 1908-ban kezdődtek el, az új temető átadását 1909-re tervezték.

Végül az új óbudai köztemetőt 1910. március 1-én nyitották meg. Elsőként a felhagyott Öregtemetőből helyezték át a sírokat.

Az új köztemetőt az Aranyhegy és Testvérhegy lábánál, a Külső Bécsi út, Pomázi út és az Aranyhegyi patak által határolt háromszög alaprajzú területen alakították ki, amelynek többször bővített területe 25,4 hektár. A tervezők a temető úthálózatánál és a parcellák tervezésénél parkszerű kialakításra törekedtek és területén négyszög elrendezésében négy köröndöt alakítottak ki. A köröndökről sugár irányban kiinduló utakon az összes parcella könnyen megközelíthető. Fontos feladat volt a terület fásítása, amelyet szintén gondosan megterveztek, és már a megnyitáskor megkezdtek. A fák túlnyomó többségét az utak mentén, a parcellák szélére telepítették, a kettős fasorok teljes hossza mintegy három kilométer. A különböző fafajok és örökzöldek telepítésével kellemes és meghitt környezetet alakítottak ki. A Bécsi út és Pomázi út sarkán megépült főbejáraton belépve a Feltámadt Üdvözítőnek szentelt, borostyánnal befutott római katolikus temetőkápolna áll, amelyet Adamek Ferenc tervezett. Az 1931-ben átadott és felszentelt, neoromán stílusban épített kápolnát napjainkban is használják gyászmisék megtartására. A templom hátsó falán az 1956-os forradalom óbudai áldozatainak tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el. A kápolna két oldalán hasonló stílusban épült lakó- és irodaépület található, így a főbejáraton belüli tér egységes képet nyújt a belépők számára. A kápolna mögötti részén alakították ki a kegyeleti parkot 1988-ban, ahol a temetőlátogatók gyertyát gyújthatnak, virágot helyezhetnek el a távol nyugvó hozzátartozójuk emlékére. A félköríves kialakítású emlékpark közepén találjuk az örök élet jelképet, a mondák szerint a tűzből újjáéledő főnixmadarat ábrázoló szobrot, amely Mészáros Mihály szobrászművész alkotása.

Viszonylag későn, csak 1930-ban épült fel a temető ravatalozója, amelyet 1998-ban átépítettek és kibővítettek. A ravatalozó falán szintén van egy emléktábla az 1956-os forradalom és szabadságharc III. kerületi mártírjainak. A ravatalozó mellett épült meg a szóróparcella 1992-ben, amely egy egyre népszerűbb új temetkezési forma. A szóróparcella a hamvak befogadására kialakított bazaltkövekből megépített kúttal, kiegészítő gépházzal és az ízlésesen alkalmazott kertépítészeti megoldásokkal együtt alkot egységes képet, amelynek kertépítészeti kialakítása Hamar Éva tervező munkája.

A temető belső elrendezése alig változott az elmúlt évtizedek során, csak a bővítések (pl. a békásmegyeri temető felszámolásával ide áthelyezett sírhelyek kialakítása) jelentenek némi módosítást.

A temetőben több generáció ízlésvilágának és anyagi helyzetének megfelelő síremlékeket találhatunk. A század elejétől kezdtek elterjedni a svéd gránit síremlékek fekete, vagy sötétszürke színben. A fekete szín a gyászhoz kapcsolódott, és a kor ízlésvilágának jól megfelelt a fekete háttérből elővillanó aranyozott felirat. A fekete és szürke gránit a kisnemesi és polgári családok uralkodó síremléke volt. A legelterjedtebb forma a változatos magasságú, csonka gúla formájú obeliszk volt, amelyet földbe ásott kőlapokra helyeztek el. Ebből a síremlék-típusból igen sokat találunk az Óbudai Temetőben. A sírkövekhez használt alapanyagokból – mészkő, márvány, gránit – sokféle síremléket láthatunk a temetőben. A modernebb alapanyagnak számító műkő cementből és kőporból készült új sírhelyek, valamint az egyre nagyobb számban kialakított urnatemetők megjelenése egyfelől szükséges, másfelől megbontja az egyensúlyt.

A köztemető belső elosztásában és a sírok elrendezésében jól nyomon követhető az elhunytak egykori óbudai társadalmi szerepe és rangja. Ez leginkább a temető bejárattól jobbra, a Pomázi út mentén kialakított kriptasoron figyelhető meg, ahol a gazdag németajkú családok sírhelyei vannak, amelyek egyben a legkorábbi időszakból származnak. Ezek a családok jelentős összeggel segítették az új temető létrehozását. A hatalmas gesztenyefák alatt sorakozó igényes, változatos síremlékek sora összhatásban egységes képet nyújt, amely szinte visszarepít a múltba. Az 1870-es évektől találkozhatunk a lassan polgárosodó és iparosodó Óbudán élt emberek és családok neveivel, akik nagyban hozzájárultak a település gazdagításához és fellendítéséhez. 

Ha tovább sétálunk, feltárul az igazi múlt: a XX. század elején és a két világháború között élt mesteremberek, vendéglősök, egyházi személyek, köztisztviselők síremlékeivel találkozunk. Akadnak köztük ismertek és ismeretlenek, akik mind Óbudán éltek, vagy valamilyen okból kötődtek a városrészhez. 

Rengeteg óbudai családnak pihen az Óbudai Temetőben hozzátartozója, barátja vagy ismerőse, de mint minden temetkezési helyen, itt is akadnak olyan sírok, amelyekben nemcsak a településen, hanem országosan is ismert személyek nyugszanak. Egy ilyen rövid felsorolás vagy összefoglaló nem lehet teljes, mégis, néhány fontosabb név érdekes lehet. Itt temették el Görgey István honvéd tábornokot, Görgey Artúr öccsét, aki a büntetése letöltése után jogi pályára lépett, illetve íróként is ismertté vált. Csakúgy, mint a vele közös sírban nyugvó rokona, Görgey Gábor író. Sok óbudai mesterember végső nyugvóhelye a köztemető, köztük a híres óbudai mészáros és hentes Ruzicska Józsefnek, a patikus dinasztia jeles képviselőjének, Zboray Bertalannak. Itt van eltemetve Brichta Antal sütőmester, a messze földön elismert kőfaragó Král család, számos óbudai plébános, és egész vendéglős családok, mint a Kéhli, a Schlosser vagy a Wittmann, a Buruczky, a Sipos, de itt van Veress Lajos cukrászmester sírja is. Nagyon sok egykori sportolót temettek ide, valamint közkedvelt színészeket: Káldi Nóra, Sinkovits Imre, Szemes Mari is Óbudán lelt végső nyugalomra.  Mint ahogy Móra Ferenc, Toldalagi Pál és Csoóri Sándor írók és Ugray György szobrász. Külön sírhelyen fekszenek az 1956-os forradalomból ismert politikusok, mint Bibó István, Litván György és Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök. Külön parcellában helyezték el a régi békásmegyeri temetőből áthelyezett sírokat, valamint saját parcellában nyugodnak a Budapesten – főleg Óbudán – elesett szovjet katonák. A nagy kiterjedésű sírkerthez tartozik a részben különálló izraelita temető, amelynek története a XVIII. századig nyúlik vissza.

Csekély lélekszámú zsidó lakosság már III-IV. században élhetett Aquincum településén, amit egyes elméletek szerint a menórás sírkövek igazolnak (más elmélet ezt nem találja teljes mértékben bizonyítottnak). A jelentős óbudai zsidó diaszpóra kialakulása a XVIII. századra datálható, amikor a Zichy földesurak – Pesttel és Budával ellentétben – befogadták őket, és védelmi pénz fejében önálló életet élhettek. Lehetett saját templomuk, bírójuk, rabbijuk, iskolájuk, fürdőjük és temetőjük. A helyi zsidó közösség leginkább a zsinagóga mellett, illetve a Lajos utcában és környékén telepedett le és dolgozott. A temetőjük a lakott városon kívül, a Zichy- kastélytól északra feküdt, a mai Laktanya utca, az egykori Kő utca és a Duna-part által határolt területen. Hivatalosan 1737-ben kaptak engedélyt a telek használatára, de iratokból tudjuk, hogy már 1724 óta használták. A legöregebb sírnak Trebits Lékerét tartották. A temetőt magas kő kerítés vette körül, és a Laktanya utca részén volt a halottasház. A Duna közelsége sok problémát okozott, mert a gyakori árvizek rendszeresen elöntötték a temetőt és sok sírt elmostak. A feljegyzésekből tudjuk, hogy több sírhoz római sírköveket használtak fel. A zsidó temető, vagy ahogy ők hívják, a Béth hácháim (Az élők háza), a dinamikusan bővülő lélekszámuk miatt hamarosan megtelt, és a XIX század végére a sírkövek nagyon sűrűn sorakoztak egymás mellett. Az iratok szerint nagyjából 4 ezer sírhely volt a temetőben. A fővárosi hatóságok 1888-ban lezárták a temetőt, bár még szórványosan használták. Az óbudai zsidóságnak ezzel párhuzamosan is volt egy másik temetkezési helye, a Pálvölgyben. Az 1831. évi kolerajárvány idején megtiltották a Laktanya utcai temető használatát, mert féltek a betegségtől. Ezért a távoli Zöldmál-dűlőben fekvő régi pálvölgyi zsidó temetőt kellett egy ideig használniuk, amelyet sok más fővárosi sírkerttel együtt 1888-ban zártak be és számoltak fel. Az új zsidó temető a Táborhegyen kapott helyet, annak a keleti oldalán, a Bécsi út felé. Mint említettük, ezt a temetőt hamar bezárták, így újfent költöznie kellett az izraelita résznek is.

A két óbudai, korábban használt zsidó temetőt – a Laktanya utcait és a táborhegyit – az 1920-ban végleg lezárták, a hitközség az új Óbudai Temetőben kapott megfelelő méretű részt, ahol megnyithatták új temetkezési helyüket. Az óbudai Chevra Kadis, a Szentegylet szervezte a munkálatokat, illetve kezelte a zsidó családok adományait a temető kialakításához. Az új zsidó temetőt 1922-ben szentelték fel és nyitották meg. A szertartást Dr. Scheiber Ignác óbudai főrabbi tartotta, aki beszédében megjegyezte, hogy vajon kit fognak elsőnek idetemetni, egyszerű vagy prominens embert. A sors úgy intézte, hogy egy tragikus villamosbaleset miatt magát a főrabbit temették el elsőként a temetőben. A zsidó temető halottasháza és bejárata a Bécsi út felé esik, ahol 1933-tól az első trolibusz végállomása volt, amely a Vörösvári út és Bécsi út találkozásától közlekedett kísérleti jelleggel. Az óbudai zsidó temető sírjai között is számos ismert személy nyughelyét és tragikus eseményekhez kötődő síremlékét találhatjuk meg. Többek között itt fekszik a nagyhírű óbudai rabbi, Münz Mózes (1790–1831 között vezette a hitközséget), akinek sírja a mai napig zarándokhely. Több óbudai zsidó származású gyáros és iparos sírja is itt van, köztük a zseniális harisnyagyárosé, Fekete Jenőé. A holokauszt áldozatainak szintén vannak síremlékei, így a Maros utcai Kórházban 1945. január 12-én lemészárolt betegek sírja, valamint a vészkorszak óbudai zsidó áldozataié. Érdekesség, hogy a második világháborúban megszentségtelenített óbudai zsinagóga Tóratekercseit is itt temették el, egy külön sírhelyen.

Az izraelita temetőben szigorú szabályok vannak, kötelező betartani a vallási szokásokat. A sírok között több fajtát találhatunk, de a vallási előírások ezekre is vonatkoznak. Kegyes emberek szoktak a temetőben ecsettel és festékkel járni, hogy kijavítsák a régi sírokon az elmosódott neveket. Egy-egy zsidó jelkép is megjelenik a sírtáblákon; varjú (katasztrófában halt meg), üres tégla (emlékezés a jeruzsálemi templom pusztulására), sátor (rabbi), mécses (hirtelen halál), két törvénytábla (vallásos életet élt).

Az 1950-ben a III. kerülethez csatolt Csillaghegy és Békásmegyer is saját temetővel rendelkezett. A Pusztaszeri úti és a Békásmegyer Ófaluban fekvő régi temetőt felszámolták, és mint már volt róla szó, a sírokat az Óbudai Temetőbe helyezték át. Azonban a régi Békásmegyeri temető helyén, a Tamás utcában egy urnatemetőt nyitottak 1985-ben. A hegyoldalban fekvő temetőben még áll a régi sírkertből megmaradt kápolna.

Egy gazdag múlttal rendelkező településnek a temetkezési története is változatos. A sírok és temetők – koruktól függetlenül – mesélnek és örök mementót állítanak  nemcsak halottaiknak, hanem Óbudának is. „Egy sír nem temető” – írta a méltatlanul elfeledett erdélyi költő, Reményik Sándor. Az utókor számára a sírkertek az egyéni életek és emlékek mellett a közösség történetét mesélik el.

Ékantaráni Déví Dászí, polgári nevén Jelena Kijevből érkezett, és – ahogy mondja – teljesen véletlenül került Magyarországra.  Az első légitámadások idején a kijevi szentélybe menekült, ahol több hívő gyűlt össze. Úgy gondolta, itt biztonságban átvészeli a háborút. De egy hét elteltével világossá vált, hogy nem maradhatnak együtt, mindenkinek egyéni úton kell menekülnie. Előbb vidékre, a magyarországi Krisnavölgyhöz hasonló farmra utazott.

„Azt hittem, egy kicsit megpihenünk, és addigra vége is lesz az egésznek – mondja nevetve. Március elején Ukrajnában még télies az időjárás, ezért nem maradhattam a farmon, mert a körülmények ezt nem tették lehetővé. Túl sokan voltunk már, és kevés volt a lakhatásra alkalmas épület. Összeültünk, és azt a döntést hoztuk, hogy a családosok Ukrajna nyugati részébe húzódnak, míg mi, hajadonok külföldre megyünk. Ekkor már több külföldi közösségből hívtak minket, hogy menedéket tudnak nyújtani. Ennek ellenére én egyáltalán nem terveztem Magyarországra jönni. Február 25-én kora reggel egy hátizsákkal és a legszükségesebb dolgokkal csak a legközelebbi óvóhelyig akartam elfutni, mert robbanásokat hallottam egészen közelről. Még egy váltás ruhát se tettem be. Abban jöttem el, ami rajtam volt. Azóta nem voltam otthon… Akkor se tudtam hazamenni, amikor eljöttünk a farmról, mert már nem volt üzemanyag és veszélyes is volt.”

Maradt otthon valaki? – kérdezem.

„Nem, egyedül éltem egy albérletben. Munkanapokon angoltanérként dolgoztam, hétvégente pedig a szentélyben volt lelki szolgálatom. A rokonaim mind Oroszországban élnek. Ők is hívtak magukhoz, de nem akarok Oroszországba menni. Ráadásul ők nem hívők, így ezért sem akarok velük élni. Úgy érzem, nekem a Krisna-tudatú hívők a családom, itt lelki szolgálattal foglalkozom, és nagyon jó érzem magam, mert szeretettel fogadtak.”

Arról, hogy miként ismerkedett meg a krisnásokkal, így mesél:

„Nagyon régen volt, még Kijevben, 10 évvel ezelőtt. Először a kereszténység felé fordultam, hiszen csecsemőkoromban megkereszteltek.  A keresztszülők elméletileg felelősséget vállalnak a gyermek lelki fejlődéséért, de én életemben nem láttam őket. Válaszokat kerestem, így jutottam el egy prédikátor előadására, aki a természet törvényeiről beszélt, ekkor felismertem, hogy ez rólam szól. Itt hallottam először arról, hogyan kell helyesen étkezni, hogy  jobb, ha nem eszünk húst, tojást, halat. Később találkoztam a hinduizmusról szóló irodalommal, és ezekben a könyvekben megtaláltam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre máshol nem.”

Amikor azt kérdezem, milyen tervei vannak a jövőt illetően, hosszan, hangosan kacag.

„Szeretnék, de nem tudok tervezni. Minden egyes napot külön élek meg, tulajdonképpen így is kellene élni. Sok tervem volt, de tavaly február 24-én mind füstbe ment. Bár anyagi szempontból nem tartják Ukrajnát kedvező helynek, de pont a sok nehézség miatt lelki értelemben nagyon jól lehet fejlődni. Ukrajnában nagyon összetartó a krisnások közössége, tényleg itt leltem meg a családom.  Különben, ha nem lennék hívő, engem semmi más nem kötne Ukrajnához, egyszerűen csak eljöttem volna, és új életet kezdtem volna. A közösség hiányzik a legjobban, nagyon szeretnék visszamenni. Nem vagyok babonás, de egész februárban kibírhatatlanul viszketett a talpam, tudtam, hogy ez az utazás jele. Nem értettem, hová lesz a menet, hiszen a nyári szabadság még messze volt, és végül március 6-án már itt voltam. Sohasem akartam elhagyni Ukrajnát, szerettem a régi életemet.”

–

Lílá-mají Déví Dászí színésznő volt. Nevének jelentése az isteni játékok szolgálója.

„Akkor lesz meg a lelki nevünk, amikor lelki avatást kapunk, ekkor egy mantrát is kapunk. 1986-ban Kijevben csatlakoztam a mozgalomhoz. Az élet értelmét kerestem. Látom magam négyéves kislányként, ahogy az eget kémlelem, és pilóta akarok lenni, vagy űrhajós. Közel laktunk a donyecki repülőtérhez, sajnos anyukám még mindig ott van. Tudok vele beszélni, de folyamatosak a bombázások, nagyon féltem. Emlékszem a vágyra, ahogy kislányként lapozni akarok egyet abban, ami látható, hogy meglessem, mi van mögötte, mint a bábszínházban. Látjuk a bábokat, de tudjuk, hogy van valami mögöttük, ami mozgatja őket, ezt akartam látni. A 70-es években Nyizsnyij Novgorodban éltem, és itt találkoztam a hatha jógával, ami a Szovjetunióban tiltott volt. Éltem Moszkvában, Szentpéterváron, Ufában, Baskíriában – ahogy mondani szokták, a szovjet világ gyermeke vagyok. A világ minden vallását tanulmányoztam, nagy volt a tudáséhségem. Amellett, hogy a moszkvai színiakadémia színész és rendező szakán végeztem, filozófiát hallgattam, és ültem a Lenin Könyvtárban, faltam a könyveket. Keveset dolgoztam színészként, pantomimet oktattam, majd megismerkedtem a bhakti jógával és elindultam efelé a másik világ felé.”

Adódik a kérdés, hogy miben tér el a lelki élet Magyarországon és Ukrajnában.

„Alapvetően semmiben. Ugyanazok a tanok, ugyanazok az ünnepek, ugyanaz az öröm. Apró különbségek vannak. A magyarok muzikálisabbak, itt mindenki énekel. Az ételosztás Magyarországon nagyobb szabású. Mi is osztunk meleg ételt rászorulóknak, de nincs ilyen közösségi összejövetel-jellege. Magyarországon alapvetően jobban át vannak gondolva a dolgok, jobban meg vannak tervezve a részletek.  Az ukrán hívek nagyon lágyak és nyitottak, itt pedig inkább összeszedettebbek, tudatosabbak, talán kevésbé emocionálisak, mint az ukránok. Úgy látom, itt a társadalom egésze pozitívabban áll a Krisna-hívőkhöz.”

Arról, hogy mi a helyzet a kijevi templomban, így mesél:

„Működik, de csökkentett üzemmódban. Nekünk nagy istenségszobraink vannak, mint Indiában, ezeket el kellett csomagolni és biztonságba helyezni. Az áhítatok sem a hagyományos módon zajlanak. Az imaterem egy csupa ablak, világos helység. Ezt most nem használhatjuk, mert ha robbanás történne, a szilánkok megölnék azokat, akik imádkoznak. Így most félreesőbb, kisebb helyen imádkoznak. A gyerekeim és az unokáim is Kijevben maradtak.”

Hogyan érte a háború? – kérdezem.

„Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Felkeltem hajnalban, és elkezdett csöngeni a telefonom. Nem nagyon követem a híreket. Reggel, amikor felkelek, a vallási feladataimat végzem el először: imádkozom, meditálok, áldást kérek az Istentől az egész hátralévő napra. Azon a reggelen Indiából hívtak a barátaim, és szóltak, hogy el kell menekülnöm Ukrajnából, aztán a lányom telefonált. Amikor elkezdődött a háború, egyáltalán nem féltem. Biztos voltam benne, hogy otthon maradok, imádkozni fogok, és az imával segítem a győzelmünket. De aztán nagy volt a nyomás a környezetem részéről, és isteni indíttatást is éreztem arra, hogy elhagyjam az országot. Magyarországra tavaly áprilisban érkeztem. Előtte Ukrajna nyugati részében, Ungváron húztam meg magam, ahol a barátaim létrehoztak egy szentélyt. Végsősoron örülök, hogy eljöttem, mert nagyszerű élményeket szereztem, annyi csodálatos dolog történt itt velem.”

Ahogy mondja, nagyon boldog itt.
„Nagyon sok lelki támogatást kaptam. Kijevben nem a szentélyben laktam, itt pedig igen, és itt érzem az isteni jelenlétet. Ennek ellenére szeretnék visszatérni.”

Van valami elképzelése, mikor történhet ez meg?

„A védák nem csak hitéleti kérdéssel foglalkoznak, hanem tudománnyal is. Az asztrológiai jóslat szerint ez több évig el fog húzódni. Talán nem fog addig tartani, mint a harmincéves háború, de nagyon nehéz a helyzet, mert mindenkinek megvan a maga igazságfelfogása. Ha mindenki megtérne az Istenhez, felfognák, hogy nincs min háborúzni, ez az anyagi világ átmeneti, a túlvilág pedig örök.”

Bhaktipád Gószvámi az egyetlen férfi, akivel beszélgettem. Ő korábban érkezett Magyarországra, hiszen a férfiak a teljeskörű orosz invázió óta nem hagyhatják el Ukrajnát. 

„A 90-es évek elején jöttem Magyarországra, amikor szétesett a Szovjetunió. Ungváron születtem, anyukám magyar, ő már 1989-ben ideköltözött, akkor én még a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Itt nem volt annyi maffiózó, meg bandita, mint ott. A Krisna-hittel már Magyarországon találkoztam. Gyerekkorom óta keresem az élet értelmét. Megy, fut, szalad, munka, otthon, munka, meghalni – annak mi értelme? Itt találtam meg a válaszokat, és 1996-ban szerzetes lettem.”

Hol volt 2022. február 24-én? – kérdezem.

„Amikor elindult a konfliktus, épp Szombathelyen voltam, ott van egy központunk. Rögtön tudtuk, hogy lesznek menekültek. A magyarországi fővezető koordinációja alatt összeállt egy csapat, és gyorsan felosztottuk, hogy kinek mi lesz a szerepe. Nagyon korlátozott volt a kapacitásunk. Volt egy nemzetközi csapat, amelyen belül meg voltak osztva a telefonszámok, elérhetőségek. Azok, akik eldöntötték, hogy Magyarországra vagy Magyarországon keresztül menekülnének, már Ukrajnából fel tudták venni velem a kapcsolatot. Sokan olyan sokkban voltak, hogy azt sem tudták, merre induljanak. Mivel én ismerem Ukrajnát, már onnan tudtam őket navigálni. Volt, amikor párhuzamosan 3-4 csoportot kellett koordinálnom, akik különböző helyekről, Dnyiproból, Odesszából, Kijevből indultak. Fontos volt még azt megszervezni, hogy melyik határra menjenek, ott mit csináljanak. Volt, hogy 24 órát kellett várni, mert akkora volt a torlódás a határátkelőkön. Sokaknak nem volt útlevelük, ez is megnehezítette a kijutást. Igyekeztünk a túlterhelt csapi határról Románia és Szlovákia felé irányítani őket, ebben az ottani hívek voltak segítségünkre. Próbáltunk maximálisan segíteni, ezért megszerveztük, hogy autókkal menjenek el értük a határ magyar oldalára, vizet és élelmet is rögtön vigyenek. Nagyon megviselten érkeztek. A vonatközlekedés összeomlott. Volt, hogy órákig álltak a hegyekben, érkezett olyan is, akinek a házát már lebombázták, kisgyerekes családok, terhes nők. Egy ilyen út nagyon megterhelő. Volt olyan, akin láttuk, hogy kínzás lenne még aznap Budapestig is elhozni, és meg kellett állni pihenni pár napra Debrecenben. A Krisnavölgyben az óvodatermet alakították át a fogadásukra. Sajnos nem tudtunk ágyakat szerezni, csak matracokat. Amikor már a templom is megtelt, a híveink saját otthonukba fogadták be a menekülteket akár több hétre is, csodálatosan gondoskodva róluk. A legnehezebben azokat a helyzeteket oldottuk meg, amikor csak akkor hívtak minket, amikor itt voltak, mert hirtelen kellett szállást keresnünk. Emellett pszichológiai támogatásra is szükség volt, meg kellett nyugtatni, bátorítani őket, hogy biztonságban vannak, ide már nem jönnek a rakéták.”

„Fehér köpenyben legalább tucatszor taszítottam, löktem, húztam be zsidókat a kápolna nyitott ajtaján, amikor a sor, a tömeg valamilyen okból hosszabb-rövidebb időre megállt” – emlékezett vissza Dr. Pintér Endre, a Margit Kórház későbbi sebész főorvosa arra, hogy a kórházban önkénteskedő végzős gimnazistaként ő is többeknek segített így megmenekülni. Amint ő is megírta: Kiss Mihály szerzetes-pap, a szalézi rendház vezetője az életével játszva bújtatott sokakat, és legalább 30-50 zsidót mentett meg a nyilas uralom alatt. Ezért nyolc évtizeddel később a Yad Vashem Intézet posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette, a díjat 2022 decemberében ünnepélyes keretek között adták át.

A szalézi embermentés részletei korábban viszonylag szűk körben voltak csak ismertek, noha a szerzetesrend tíz évvel ezelőtt Óbudai múltidéző címmel P. Kiss Mihály SDB 1944–45-ös naplóját is megjelentette.

A nyilas rémtettek, a polgári lakosság minden irányból érkező szenvedései és a szovjet katonák pusztításai az apokalipszis egymásra torlódó rétegeiként jelennek meg a pap soraiban, amelyeket akkor és közvetlenül azután jegyzett fel, hogy ő maga is folyamatos életveszélyben volt.

A szaléziak 1920-ban telepedtek meg Óbudán. A Bécsi úton korábban Fischer Ágoston, egy később villamosbalesetben meghalt atya gyűjtötte az árvákat és utcagyerekeket. Ő Senki Fiai néven hozott létre számukra otthont a Kiscelli utcában, halála után ezt vitte tovább az olasz alapítású rend immár Szent Alajos Otthonként – meséli Bertáné Dr. Varga Judit történész, a szalézi iratanyag kutatója, amikor itt, a szalézi rendház termében beszélgetünk. „A rászorulók segítése és nevelése amúgy is a szalézi lelkiség alapja. A rendalapító Don Bosco az iparosodó Torinóban a XIX. század közepén »a csavargók barátjaként« a csellengő gyerekekre tette fel az életét” – mondja, és arról beszél, hogy Don Bosco paptársaival együtt esti iskolákban tanította írni-olvasni a gyerekeket, akkor forradalminak számító szellemiségben és úttörő pedagógiával: a testi fenyítést tiltva, a szeretetet téve meg fő nevelési elvnek.

A szalézi karizmát az imádságos vidám lelkület határozza meg, amelyben a templom, az iskola és udvar hármas egysége jelenti azt a keretet, amely célja szerint a minőségi emberi életre készít fel. Ennek érdekében a hagyományos egyházi kereteket és külsőségeket is részben elhagyja – itt nincs rendi habitus, hiszen, mint mondják, a szaléziaknak feltűrt ingujjban kell dolgozniuk.

Munkából nem volt hiány Óbudán sem, ahová Kiss Mihály 1940-ben kapott igazgatói kinevezést. A győrszentmártoni születésű pap Olaszországban, a Szalézi Társaság központjában is tanult, de a teológiát 1916-ban egy lengyel kisvárosban, bizonyos Oświęcimben fejezte be; a település egy világháborúval később Auschwitzként lesz az embertelenség megtestesítője.

A tömeggyilkosságokról 1944-ben már a magyar politikai elit és a Vatikán is tud, Kiss Mihálynak pedig szoros diplomáciai kapcsolatai voltak a Szentszék felé.

Angela Rotta pápai nunciushoz annak titkárán, a szintén szalézi Balázskövi Józsefen keresztül is bejárása van, így szerez be több ezer oltalomlevelet a zsidó származásuk miatt üldözötteknek.

A nyilas hatalomátvétel után azonban ezek az okmányok sem mindig segítenek. Miután Szálasi ötvenezer budapesti zsidó németeknek való „kölcsönadásáról” rendelkezett, a nyilasok a csillagos házakból és az utcákról válogatás nélkül szedték össze az embereket, hogy aztán Óbudáról egy hét alatt, lényegében ellátás nélkül masíroztassák az osztrák határhoz azokat, akik túlélték addig a halálmenetet. Ez ellen a katolikus egyház is erélyesen tiltakozott. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás Szálasinak küldött levelében írta: „A zsidó vallású magyar állampolgárokkal együtt a keresztény vallású, de zsidó származású híveinket is, akár öregek, akár betegek, télvíz idején, több száz kilométeres úton gyalogosan hajtják ki az országból a bizonytalanságba. Útjuikat, amelyet csak a szabadban töltött éjszakák szakítanak meg, kimerültségtől és a sok szenvedéstől összeesett, és minden irgalom nélkül az út mellett hagyott emberek, inkább emberroncsok, sőt, hullák is jelzik.” 

A Bécsi úti szalézi rendházban ekkor már nagyrészt üldözött zsidó gyerekek voltak, ha hivatalosan nem is ebben a minőségben. A szaléziak saját tanítványaiknak ősszel már nem indították el az internátust, a felszabadult helyekre részben óbudai, részben máshonnan odakerült vagy a téglagyári menetekből becsempészett zsidók kerültek.

A 12 éves Bán Tamást, miután apját deportálták Buchenwaldba, egy ismerős cseléd, Hircsú Annus vitte  el a szaléziakhoz, hogy egy időre rejtsék el a rendházban. A fiú visszaemlékezése szerint: „egy reverendában lévő idős papnak adott át, lelkemre kötötte, hogy mindenben engedelmeskedjek neki, és elment. A pap bácsi bevezetett egy nagy terembe, ahol tucatszám voltak hozzám hasonló korú fiúk, még néhány egészen kicsi, hat év körüli kisfiú is.”

Ő két éjszakát maradt ott, másokat hosszabban bújtattak. A rendház sem számított azonban biztonságosnak. Különösen, hogy a szomszéd, Bécsi út 171-es számú három emeletes épületet akkor már csak nyilas házként emlegették a környéken.

Itt működött ugyanis az óbudai nyilas pártszerv, a belső udvaron tartott pártgyűléseken időnként Szálasi is szónokolt.

1944-ben már az egész első emeletet elfoglalták a nyilaskeresztesek, ide hordták össze az elkobzott zsidó javakat, és itt alakították ki a fogdát is, ahol módszeresen ütötték-verték az embereket.

Ide vitték be a szomszédok feljelentése után december közepén a szalézi szerzeteseket is. Az egyháziakat és a rendház gondnokait a folyamatosan részeg nyilasok szintén durván ütlegelték, egyebek mellett azzal vádolták őket, hogy a náluk talált selyemből angol kémeknek készültek ejtőernyőt varrni. Ebből természetesen semmi nem volt igaz, a rendház tartalékait azonban elkobozták és zsidók bújtatásával gyanúsították őket.

A rendházban tartott házkutatások előtt a szerzetesek a nagyobb gyerekeket novíciusnak öltöztették, a kisebbek egy részét pedig a kápolna feletti padlásrészen rejtették el; volt, hogy a kicsik onnan nézték a cserepek között, hogy a nyilasok hol keresik őket. Akiket megtaláltak, azokat egy részeg hadapród levetkőztette, hogy körülmetéltekre bukkanjon. Ha sikerrel járt, diadalittasan ordította: „Most vizsgáltam meg a gyerekeket, s az intézet tulajdonképpen zsidó gyerekotthonnak tekinthető, mind zsidó!”

A gyerekeket először még visszaengedték valamiért, és bízni lehetett abban, hogy a nyilas uralom napjai a front közeledtével meg vannak számlálva. December 24-én Kiss Mihály naplóbejegyzése szerint szokatlanul sokan gyóntak, mint naplójában írja, titokzatos csend üli meg a lelkeket. „Mindenki érzi, valami készülőben van. Csak sejtjük azt, meghatározni nem tudjuk. Még a kültelkekről sem szivárog be semmi hír.” Délben aztán leállnak a villamosok, az orosz megszállók elérték a Hűvösvölgyet, estére már az óbudai temető is orosz kézen volt.

A nyilasok ezután a Schmidt-kastélyban alakítanak ki lőállást, de a számukra már reménytelen helyzetben is visszatérnek a rendházba, hogy végezzenek néhány zsidó gyermekkel. „Éjfél után egy óra lehetett, midőn a szomszéd nyilas házból átjöttek hozzánk a nyilasok, körülbelül nyolcan lehettek, akik felsőbb parancsra hivatkozva felkeltették a házgondnok urat, vele együtt a gyermekek hálójába mentek, hogy a zsidó származásúakat felkeltsék s állítólag Pestre vigyék…” – írja naplójában a rendházfőnök, és a gyerekek után lopódzó, de a fegyverekkel szemben tehetetlen házgondnok elbeszélése alapján elborzadva örökíti meg a valós eseményeket.

Eszerint a nyilasok a gyerekeket a Nagyszombat utcán levitték a Duna-partra, ahol hármas csoportokra osztották, majd a sportegyesületi csónakháznál tarkón lőtték őket. A kivégzést egy fiú, Weinberger János túlélte. Ő a napló szerint, „amint társaival a vesztőhelyre ért, átlátta mi van készülőben, s amint kabátjaikat levetették velük s letetették, ő nekiugrott a Dunának, a morajló jégtáblák közé vetette magát s úszni kezdett.” Bár reflektorokkal keresték és gépfegyverekkel lőttek utána, nem találták el, lejjebb sikerült kimásznia, nem esett komoly baja. A szerzetes-pap bejegyzése szerint: „A Mindenható megőrizte, hogy legyen egy élő tanú szegény társainak szomorú sorsáról”.

A napló arról számol be, hogy a nyilasok 12 fiút vittek a Duna-partra – hogy ez bibliai képes beszéd vagy pontos adat, nem tudhatjuk –, más visszaemlékezések alapján azonban az sem kizárható, hogy a rendházban bújtatott fiúk egy másik csoportját is a Dunába lőtték nyilasok a karácsony körüli napokban.

A tettesek nevét azonban Kiss Mihály jóvoltából tudhatjuk, az atya ugyanis módszeresen feljegyezte, kik működtek közre a gyermekek elhurcolásában.

Álljon itt is a nevük, ahogy a naplóban szerepel: Ducz Bálint, a kerületi nyilas vezetőhelyettes, a Vörösvári úti Ducz cukrászdából; Nagyiványi N, óbudai nyilas vezető; Majláth N.; Mazán János; valamint Müller Tibor, aki annak ellenére vett részt a csoportos gyilkosságban, hogy valamikor még ministrált is a szaléziaknál.

Rajtuk kívül még egy dadogósnak mondott tizedes, Imre József tartozott a gyilkosok közé. Őt Néptörvényszék elé is állították, az ügyében Kiss Mihályt is kihallgatták. A nyomozás azonban eredménytelenül zárult. „El hagyták aludni. Benyomásom az, hogy a hatóság nem tette teljesen magáévá az ügyet, ímmel-ámmal tárgyalta azt, mert az egyedüli, aki rendőrkézre került a hebegő Imre J., aki először a német rendőrséget szolgálta anyjával együtt, később a nyilas párthoz szegődött, legutóbb az oroszoknak volt lelkes támogatója, s valami orosz őrnagy állt mögötte, jobban mondva az anyja mögött” – jegyezte fel a szalézi szerzetes a háború után.

A szovjetek megérkezése Kiss Mihály számára biztosan nem jelentett felszabadulást, noha a nyilas rémuralomnak 1945 újévére vége lett. A  front hosszú hetekig Óbudán állt. „Az oroszok irgalmatlanul lövik Budapest összes kerületeit, nem kímélve a belvárost sem. A nagy tűzzápor miatt mentési akcióra gondolni sem lehet, a sebesültek minden segítség nélkül elvéreznek, kiszenvednek a főváros terein, utcáin. Üt Budapest nehéz órája” – olvasható naplójában, majd azzal szembesít, hogy a nyilasok után a szovjet katonák is teljesen kifosztják a rendházat, a papi szobákba piszkítanak, és a feljebbvalóik parancsával sem törődve heteken át részegen állomásoznak a környéken, miközben gyereklányt, apácát, öregasszonyt sem kímélnek.

1945 februárjának elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a szaléziak újra miséztek – ez volt az első katolikus szentmise Budán. A front ekkor még néhány száz méterre állt, az utcára kevesen mertek kimenni. A férfiak féltek, hogy őket is kényszermunkára viszik, mint Óbudáról közel tízezer embert, a nők pedig a nemi erőszak továbbra is fennálló közvetlen veszélye miatt.

Kiss Mihály szalézi atya egészsége a háborúban megrendült, 1947. február 3-án halt meg – a szerzetesrendek tevékenységének Rákosi alatti magyarországi betiltását,a  szaléziak elleni koncepciós pereket, Dr. Sellye Vince tartományfőnök letartóztatását, Boldog Sándor István szerzetes kivégzését már nem élte meg tehát. A 260 egykori szalézi szerzetes közül az idősebbek 1950-t követően többnyire segédmunkások lettek, a fiatalabbak, ha tudtak, emigráltak. A Szalézi Társaság a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra, a Szalézi Tartományfőnökség és a Rendház most is a Bécsi úton működik. Hogy közben Magyarország is missziós terület lett, mutatja, hogy a jelenlegi rendházigazgató az indiai Sabu atya, a kápolnaigazgató pedig Pali atya Vietnámból. A rendházban él Szikszai atya, az utolsó szalézi szerzetes az 1950-es szétszóratás előtti időszakból. 

Kiss Mihály egykori rendházigazgatót embermentő tevékenységéért az izraeli Yad Vashem Intézet néhány évvel ezelőtt posztumusz a Világ Igaza díjban részesítette, a kitüntetést tavaly decemberben adták át ünnepélyesen.

Ahogy a mai, szépen gondozott terecskén állunk, és körülöttünk felzúg a képzeletben hátrafelé pörgő idő, egészen a 14. századig röpít minket. Ekkorról vannak az első nyomok a mai óbudai hitközség elődjéről. Ám a mohácsi vésszel Óbuda és vele az óbudai zsidóság is elpusztult…

Az idő kereke most a 18. századba röpít. A Zichy család (busásan megfizetett) védelme alatt új zsidó közösség telepszik meg a városban, és gyorsan gyarapszik. A mai Lajos utca ekkor a Zsidó utca nevet viseli: ez a környéken élő zsidók központja, ahol a zsinagógájuk, bor- és húsmérésük, és minden bizonnyal a zsidó élethez szükséges intézményeik voltak mikvétől (rituális fürdő) a chéderig (alapfokú elemi iskola). Pezsgő élet vesz körül bennünket, az utcán minden bizonnyal gyerekek játszanak, háziasszonyok sietnek a dolgukra, boltosok vitatják meg az aznapi forgalmat és tisztelettel nézik az ezüst pálcájával elsétáló zsidó bírót, aki belügyekben dönthet…

Egyszerű kis zsinagógáját egy-kettőre kinövi a gyarapodó közösség, így hamarosan felépül a mostani zsinagóga elődje, egy barokk stílusú imaház.

A Neupauer Matheus (Máté) budai céhmester által tervezett épület falai azonban nincsenek megfelelően megalapozva, így ha időutazóként átugrunk pár évtizedet, hamarosan azt látjuk, hogy a 19. század elején aggódó szemek vizslatják a templom repedező falait, mígnem megszületik az ítélet: át kell építeni a veszélyessé vált zsinagógát.

Képzeletbeli időutazásunkon az évtizedek pergését látjuk: bár a díszletek és a ruhák változnak, a zsidó élet körforgása ugyanaz. Látjuk az itt működő híres rabbikat, Oppenheim rabbitól és Müncz Mózestől kezdve. Látjuk József nádort, aki vendégeit hozza ide, hogy megcsodálják az egyedülállóan szép épületet. Látjuk az 1838-as tavaszi árvizet, a gyönyörű frigyszekrény lábát nyaldosó Dunát, és a csónakon beevező zsidókat, akik szent Tóra-tekercseiket mentik az árvíztől. Látjuk, ahogy az óbudai zsidók hozzájárulnak a Nemzeti Múzeum építéséhez éppúgy, mint a ’48-as szabadságharc küzdelmeihez. Látjuk, ahogy a 20. század hajnalán az épület ismét megújul, és felgyulladnak benne az első elektromos lámpák. Látjuk a vészkorszakot, amikor a zsidóságnak oly régóta otthont adó Óbuda most utolsó gyülekezőhellyé válik és háromezer óbudai zsidó leli halálát a Holokausztban… 

Fájdalmas évtizedeken át repít minket az idő kereke: látjuk a pusztuló épületben az egyre fogyatkozó közösséget, az újrainduló, majd hamarosan végkép megszűnő iskolát és a feloszlatott cionista ifjúsági szervezetet. Látjuk az árvaház kis lakóit és a ’70-es évek közepén a tragédiát: a zsinagóga épületének eladását. A Tórák, amelyeket egykor oly bátran mentettek meg az árvíztől, most ismeretlen helyre kerülnek, a bútorzatot szétrombolják, majd az óbudai zsidóság egykori büszkeségét rövid gondolkodás után átadják a Magyar Televíziónak. Raktár, stúdió, raktár – ez lesz a sorsa a kívül romló állapotú, belül a felismerhetetlenségig lecsupaszított épületnek.

Zsidó élet és a zsinagóga

A zsinagóga a zsidó élet központja: itt gyűlnek össze naponta háromszor az imádkozók, itt fogadja be a közösség a felnőtt kor küszöbén álló bár micva fiúkat. Itt olvassák a Tórát, itt mondják el az engesztelőnapi könyörgést, itt köszönti dicsőítő ima az ünnepeket. Ám a teljes zsidó élet egy jelentős szelete nem itt zajlik, hanem a körülötte élő, lüktető, pezsgő zsidók lakta utcákban. Az otthonokban, ahol péntek esténként zsidó asszonyok gyújtanak gyertyát. Az iskolákban, ahol a kisebb-nagyobb gyerekfejecskékbe töltik a melámedek (tanítók) és a rabbi bácsik a tudnivalókat. A rituális fürdőkben, a kóser mészárszékekben, a vallási előírásokat figyelembe vevő ruhaboltokban. A zsidó kórházakban és nőegyletekben, a többségi társadalmat is gyarapító üzemekben. Ezt nyújtotta valaha Óbuda az itt élő zsidóságnak. De vajon tényleg múlt időben kell erről beszélnünk?

Az új élet ígérete

Az idő kereke tovább pörög, és a történelmi léptékkel mérve rövid – ám emberi életben számítva végtelenül hosszúnak tűnő – három évtizedes méltatlan használat után az óbudai zsinagóga egy nap felriadhatott tetszhalálából. 2010. szeptember 5-öt mutat az időutazásunk képzeletbeli naptára, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség újra nyitja az óbudai zsinagógát. A belépőket döbbenetes látvány fogadja: a TV stúdió és raktár épületet romboló díszletei már eltűntek, és feltárult az egykor csodálatosan szép falfestés málló maradványa. A zsinagóga ekkor még csak ígéret. Ígéret arra, hogy egyszer újra teljes pompájában áll majd megint. És noha addig még sok víz lefolyik a Dunán, a közösség azonnal birtokba veszi a romjaiban is lélegzetelállító épületet. Újra ima tölti meg a magasba szökő tereket. Újra sábeszi cipőbe bújtatott gyereklábak ugrándoznak a fényesre kopott lépcsőkön, és újra sábeszi ruhába öltözött anyukák figyelnek aggódva, nehogy kár essen akár a szép cipőkben, akár a gyereklábakban. Az élet, mint a napfény futja be a zsinagóga szintjeit. Hirtelen újra tórai tanítások töltik be az épületet, ráfelelve a homlokzaton látható idézetre: „Ha bárki imával, könyörgéssel jön Izráel népedből… és kitárja kezét e templomban.” (1 Királyok 8:38).

Rabbi és rebecen

A közösség és élén Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija azonban nem állt meg a szombati istentiszteleteknél. Az épület rendszeres Tóra-tanulásoknak ad otthont az első pillanattól kezdve, és a fiatal, karizmatikus rabbi köré komoly közösség kezd szerveződni. Itt tartja mások mellett kezdettől hatalmas népszerűségnek örvendő óráit Köves Dvora rebecen. A rebecen, a rabbi felesége kicsit mindig az anyukája is egy közösségnek. A nők hozzá fordulnak tanácsért, ő segíti az esküvőre készülőket, támogatja a veszteséget szenvedetteket. Köves Dvora végtelenül kedves és segítőkész személyisége, magával ragadó eleganciája a kezdetektől fémjelzi a zsinagóga minden eseményét. Márpedig az események egy-kettőre felgyorsultak és sűrűsödtek. A csodálatos épület és az előtte megújuló park hamar közkedvelt lett a házasulandók körében éppúgy, mint a bár és bát micvára (fiúk, illetve lányok felnőtté avatási szertartása) készülő családok körében.

Bár korábban a közösség fejlődése indukálta a nagyobb zsinagógák építését, fejre állt világunkban, amikor még mindig hét évtized pusztító hatását próbáljuk kiheverni, fordítva mennek a dolgok. 

Mondhatni, a gombhoz készül a kabát, a szép nagy zsinagóga éledése vonzza maga köré a közösséget. Csakhogy az ’50-es, ’60-as években a környéken lévő hitközségi épületeket, amelyek kiszolgálnák ezt, elbontották. Ha nincs más, akkor az öreg zsinagóga lesz kénytelen befogadni mindenkit, és így is történt ez az újjászerveződött közösség életének első tíz évében. Az emeletet elfoglalta az AlefKids ifjúsági szervezet: játszószobákat, oktatóhelyiségeket, mosdókat alakítottak ki, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat. Ha kidusokra (ünnepi fogadás), szeudákra (ünnepi főétkezés), rendezvényekre kell főzni, akkor konyhát kell kialakítani, amiből aztán az évek során komplett catering szolgáltatás növi ki magát, ami ma már akár ezer fős rendezvény kiszolgálásra is alkalmas. Bár ezeket a termeket az ifjúsági szervezet rohamosan gyarapodó taglétszáma miatt már kinőtte, a játszóház továbbra is nyitva áll a gyerekek előtt, akik imára kísérik szüleiket. Emellett továbbra is különböző gyerekprogramoknak ad otthont az épület. A kicsik mozgásigényét szolgálja egy kis játszótér is, ami a zsinagóga előtt kapott helyet.

Az épület családi eseményeknek, konferenciáknak, közösségi ünnepeknek ad otthont, de mára már színházi előadást és koncerteket is adtak benne, mégpedig a hagyományos kántorkoncerttől a modern klezmeren át a szimfonikus zenekari műsorokig szinte minden kategóriában. 

Ahogy egyre gyarapodott a közösség, megjelent az igény, hogy a környéken élőknek ne kelljen a város más részébe menniük hétköznap imádkozni, így már nem csak szombaton, de munkanapokon is összegyűlik a közösség. Mivel itt van a fővárosban az egyik legkorábbi minyen (a tíz felnőtt férfi közösségét jelentő szót átvitt értelemben a közösségi imára is használjuk), így sokan kifejezetten ezért érkeznek a Lajos utcába reggelente, hogy közösségben imádkozzanak és költsék el reggelijüket. 

A zsinagóga mindezek mellett egy valódi kis ékszerdoboznak is otthont ad: a felső emeleten találjuk a Séjna Fashion divatüzletét, ahol exkluzív környezetben válogathatunk a vallási előírásoknak megfelelő ruhák között. De ne gondoljunk szomorú zsákruhákra!

Vibráló színek, elegáns fazonok, csillogó kiegészítők valóságos tárháza ez a különleges hely, ami egy letűnt kor elegáns szalonjainak emlékét idézi. 

A zsinagóga tér tehát, amint látjuk, imára és közösségi ünnepekre is szolgál hagyományos, ám mobil bútorzatával. Az egykori karzatot elfoglaló díszterem a közösségi étkezések, kisebb ünnepségek és a közös tanulások színtere. És mivel egy 21. századi rabbit nem akadályozhat a tér és az idő az oktatásban, Köves rabbi méltán népszerű óráit innen közvetítik interneten keresztül mindazoknak, akik nem tudnak személyesen részt venni a tanulásban. 

A zsinagógai élet kisugárzása

Óbudára először a rómaiakkal érkeztek zsidók, majd az évszázadok során újra meg újra megtelepedtek itt, éltek, dolgoztak, alkottak: tudásukkal és tehetségükkel gyarapították Óbudát, vagy ahogy régen „zsidóul” hívták: Oven Jósént vagy Alt-Ofent. Bár a díszletek változtak, a lényeg, az évezredes ima és a közösség megtartó ereje változatlan. 

Láthatjuk, az ódon épület minden zuga élettel telt meg. Csakhogy, ahogy mondtuk, a zsidó élet nemcsak itt zajlik. Zajlik az egyre gyarapodó óbudai zsidó otthonokban, hiszen egyre többen szeretnének ennek a régi-új központnak a közelében élni. Zajlik a régi hagyományokra épülő, de modern oktatást kínáló Zsibolygó óvodában és a szintén Óbudán megtelepedő Maimonidész Gimnáziumban, ami a zsinagógától sétatávra kapott otthont. Ahogy egykor a Jeruzsálemi Szentélyből kiáradt a fény, úgy árad ki a zsidó élet a zsinagóga falai közül, és talál újra otthonra Óbudán. Az óbudai zsidóság ma a 150 esztendős főváros egyik legdinamikusabban fejlődő közössége. „Lakva” megújuló zsinagógája vonzza az érdeklődőket, legyenek kíváncsi turisták vagy vallásos zsidók, itt élő tagjai pedig építik és gyarapítják a városrészt.

Mintegy felvezetésként rögtön érdemes arra a kérdésre megkeresni a választ, hogy Óbudán miért erősödött meg ilyen hamar a reformáció.

A 15-16. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka volt az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. A kereszténység szempontjából ezen időszakban bekövetkező legfontosabb változás, hogy – részben a tömeges könyvnyomtatás eredményeként – a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, és részben ennek következtében a papság addigi szerepe megváltozott.

Több eseménynek is fontos szerepe volt abban, hogy Luther tézisei ilyen gyorsan ismertek és elfogadottak lett Óbudán. Egyfelől Brandenburgi György őrgróf – II. Lajos gyámja – a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, valamint Lajos későbbi felesége, Mária szintén az új hit támogatója volt, általuk pedig a királyi udvar köreiben is támogatásra talált a reformáció. Mária királyné révén Óbuda – mint királynéi uradalom –– szintén közvetlen kapcsolatba került az új vallási eszmékkel. 

Másfelől a magyarországi (katolikus) egyház vezetőinek jó része a mohácsi csatatéren lelte halálát, ezáltal az egyház belső felépítése erőteljesen meggyengült. Az Óbudán lévő, középkori klerikális intézmények sorban elhagyták a települést, az itt maradt lakosokat vallási szempontból is magukra hagyva, ezáltal megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra. Az ország három részre szakadásával Óbuda a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak megerősödését. 

A Dunamelléki Református Egyházkerületet Szegedi Kis János szervezte meg, a 16. században öt egyházmegye tartozott hozzá, amelyek közül az egyik az óbudai (majd, fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Az 1620-as évektől kezdve több óbudai református lelkész neve is ismert, többek közt Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629). 

Óbudai református közösség Madarassy Gergely nevével fémjelzett korszaka 

Az ellenreformáció megerősödése újból véres konfliktusok kialakulását eredményezte Európában, jelentős méreteket öltött a katolikus–protestáns ellentét (ld. harmincéves háború), a reformáció híveinek üldözése, a református gyülekezetek mindennapi vallási életének akadályozása, aminek eredményeként a magyarországi protestantizmus egyre nehezebb helyzetbe került. Az országban ezekben az évtizedekben kettős helyzet alakult ki, ugyanis annak ellenére, hogy törvényes keretek biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a hétköznapokban mégis folyamatosak voltak a híveket érintő atrocitások. Mindemelett a török hódoltság területén lévő közösségeket kevésbé érintették az üldöztetések, mivel ezeken a településeken sem a (katolikus) Habsburg királyi udvar, sem a katolikus egyház nem tudta érvényesíteni hatalmát. A 17. század végétől azonban ezekben az uradalmakban is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda vonatkozásában ezt a korszakot egy óbudai jobbágy, Madarassy Gergely életén keresztül érdemes áttekinteni. Az élettörténetével kapcsolatban fennmaradt adatokat mozaikszerűen egymáshoz illesztve összeállítható, hogy milyen volt egy 17-18. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már az 1600-as évek közepétől Óbudán élt, és számos helybelihez hasonlóan reformátusok voltak, akik ekkoriban a település egyetlen használható állapotban maradt templomában, az egykori Margit-kápolnában tartották istentiszteleteiket. Mivel a törökök nem tulajdonítottak  jelentőséget annak, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, a református közösség tagjai viszonylag nyugodtan megtarthatták összejöveteleiket, szertartásaikat. Annak ellenére, hogy 1659-ben a Komáromi uradalom részeként a város a Zichy-család birtokába került, a továbbra is meglévő török fennhatóság következtében a mindennapok vallásgyakorlata nem változott.

Madarassy Gergely az 1680-as években Óbuda egyik leggazdagabb lakosa volt, egész telkes jobbágyként egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő volt a tulajdonában. Mindemellett, az előbbieken felül, öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az óbudaiak életét – az adók mellett – elsősorban a település hadszíntér-jellege nehezítette és keserítette meg. A Buda visszavívására indított hadjáratok miatt rendszeresen el kellett hagyniuk földjeiket, ez pedig azt eredményezte, hogy sokszor újra kellett szervezniük jobbágygazdaságaikat. Az utolsó, az egész lakosságot érintő kiürítésre 1684-ben került sor, és egészen 1688-ig vártak a visszatelepüléssel, amikor negyven református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit-kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

Ezt követően a viszonylagos nyugalom és a békés vallásgyakorlás időszaka 1698-ig tartott, ekkor érkezett meg az első nagyobb létszámú, katolikus vallású, német nyelvterületről származó telepesekből álló csoport, akiknek a Zichyek még ebben az évben átadták a – reformátusoktól erőszakkal elvett – templomot. Mindezek után az óbudai reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, hogy szertartásaikat, összejöveteleiket – a katolikus Zichyek által szigorúan korlátozott keretek között – folytassák. Templomot, oratóriumot nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és a városban protestáns lelkész sem gyakorolhatta hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A 18. század elején ráadásul több magyar családnak, köztük Madarassy Gergelynek is el kellett hagynia Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhettek vissza. A visszaköltözött reformátusok ismét a Madarassy-telken, egy celláriumban (pincében – a szerk.) tartották összejöveteleiket, illetve a közösség szempontjából nagyon fontos jelenségként, ezektől az évektől kezdve folyamatosan megtalálhatók a településen szolgálatot teljesítő iskolatanítók. 

Madarassy Gergely az 1730-as évek végén utód nélkül halt meg, ezért birtoka Zichy Péter özvegyére, az uradalmat irányító Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné évi 25 forint adó megfizetése ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is a Madarassy-fundust használják, valamint 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére. Az imaházra kifejezetten nagy szükség volt, mert a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetet látogatták.

Óbudai református közösség a 18. század második felében: a templom építésének időszaka

A 18. század közepétől változatlan körülmények között élő gyülekezet tagjainak életében a legfontosabb változást az jelentette, hogy 1766-ban a kamara lett Óbuda új földesura, és a település kamarai mezővárosként működött tovább. A református gyülekezet létszáma, az ide vezényelt – illetve Pesten és Budán állomásozó – katonaság református tagjainak köszönhetően folyamatosan növekedett. Mindez olyan méreteket öltött, hogy 1777-ben a közösség az imaház felújítását és kibővítését kérvényezte. A kamarai prefektus engedélyezte a kérelmet, azonban kiderült, hogy a prefektus által kiadott engedély törvényellenes, mivel jogköre nem terjed ki vallási kérdésekre. Az eset kirobbanását követő kivizsgálás folyamán még a gyülekezet felszámolása is felmerült.

1780-ban II. József lépett a trónra, aki – elődeivel szemben – a protestáns vallásokkal kapcsolatban sokkal toleránsabb magatartást tanúsított. Az óbudai felekezet ezekben az években számottevő fejlődésnek indult. Elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen adót fizetniük, majd annak ellenére, hogy a gyülekezet lélekszáma nem érte el a kívánt létszámot, mégis engedélyt kaptak egy iskola, majd egy kőtemplom építésére. Erre elsősorban azért került sor, mert a környező településekről, vidékről olyan nagy számban látogattak ide rendszeresen a hívek, hogy indokoltnak tartották a közösség épületeinek fejlesztését. A templom alapkövét 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében helyezték el, majd tizenegy hét alatt a teljes épületet felépítették. A templomszentelésre 1786. augusztus 27-én került sor. 1788-ban felépítették a tornyot is, a következő évben egy kisebb és egy nagyobb harangot is elhelyeztek benne.

Az 1838-as árvíz Óbuda református lakosai között is hatalmas pusztítást végzett, a gyülekezet tagjainak lakóépületei közül összesen hét ház maradt érintetlen, a többit elvitte az ár. A templom is megsérült, a korabeli beszámolók szerint az épületen belül két méter magasan állt a Duna. Mivel az épület teljes helyreállításának költségét a hívek adományaiból szedték össze, ezért csak több évtizeddel később, 1878-ban készült el, viszont ebben az évben a torony is faszerkezetű süveget kapott.

A református gyülekezet a 20. században: A Kós Károly-féle parókia

Ha megállunk a templom előtti téren, akkor a templom mellett legalább annyira figyelemfelkeltő a jobbra található parókia épülete, amelyet Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917) tervezett. A 20. század elején zajló építkezés folyamán tárták fel a középkori királyi várat, megőrzése céljából építtették meg a pincét, ahol a vár maradványának kis része még napjainkban is megtekinthető. 

Az 1930-as években előbb a templom bővítésének gondolata merült fel, majd – mivel az építendő Árpád-híd vonalában helyezkedett el – lebontásának lehetősége. Az időközben kirobbanó II. világháború azonban megakadályozta a híd megépítését, az 1940-es évek második felében meginduló újjáépítés folyamán pedig már megváltoztatták a híd tervezett útvonalát.

A 20. század közepétől minden vallásos közösség számára hitet próbáló fél évszázados időszak következett. Egyrészről a templom és a parókia épületén kívül az óbudai református gyülekezettől is elvették minden ingatlanát, másrészről a közösségi, gyülekezeti élet gyakorlását nem engedték ki a templom falai közül.

Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni a szabad vallásgyakorlásra. Ezt követően újra színes lett Óbuda vallásos élete, és ennek részeként az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, így ünnepelhette 2017-ben a reformáció megszületésének 500. évfordulóját.

Milyen szép volt régen – szokták mondani. 

Hans Jantzen német művészettörténész több mint hatvan éve is arról elmélkedett, hogy„már nem vagyunk katedrális-emberek”, Budapest volt főépítésze, Schneller István három éve megjelent nagyszerű könyvében nemcsak a modern templom-építészetről szól, arról, ahogy változik a világ, ahogyan szekularizálódik, még pontosabban varázstalanodik el. A templomépületek egyszerre vannak tele erős vallási szimbólumokkal, másrészt épületek, tehát gyakorlati célokat is szolgálnak, harmadrészt középületek, tehát esztétikai, környezet-kulturális hatásuk is kivételes. De hogyan? 

És hogyan jutottunk el oda, hogy a gótikus vagy barokk sárga, falusi templomok ismerőssége után hívők és nem hívők idegenkednek a modern kor dísztelenségétől, a látszóbetontól, a szerkezetüket megmutató épületelemektől? Mindez nemcsak látvány, múló benyomás: a modernitásban fel-feldereng korunk szellemi állapota és benne persze billegő világképünk, Ez a templomépítészetre különösen igaz: a régi patináját még az is áhítattal tudja nézni, aki nem hívő. A valóság azonban az, hogy mára egyre kevesebb a hívő és az elmúlt évszázadokban épült templomok sem mindig ugyanúgy próbáltak reagálni építésük korára. Ahány templom, annyi korréteg – és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ahány egyház, annyiféle a templom is.

Valaha – a katolikus egyház egyeduralkodása idején – a templomépítészet fő célja a szakralitás és a természetfeletti megjelenítése volt, ennek a külső megjelenése, a tornyos-hosszúházas, bazilikális forma szinte már hagyományként él a fejünkben. A historizáló épületek megismételték/másolták a korábbi korok formáit, de már századokkal korábban sokféle más is létezett. Aztán a 20. században a társadalmi változásokkal nemcsak a hitélet, de a templomépítészet is megváltozott – ez is, az is megpróbált reagálni a változásokra. Új technológiák, speciális helyi szituációk (lásd lakótelepek) és építőanyagok (vasbeton) jelentek meg – és ennek bemutatására alkalmasabb szabadtéri skanzent mint Óbuda, aligha találunk.

A kerület ugyan Budapest legrégebben lakott területén jött létre, de növekedése a templomépítészetben és annak stílusváltozásaiban is követhető.

Több mint húsz templom vagy gyülekezeti központ található itt, mindet tehát megemlíteni sem tudjuk, de egy kiadós virtuális sétára talán felfűzhetők.

Fontos, hogy a régebbi korokkal ellentétben most nincs egyeduralkodó stílus, hanem különféle irányzatok vannak, amelyek egymás mellett élnek és fokozatosan változnak, fejlődnek. 

Kolosy tér, az Újlaki templom

A török idők előtt a valahai Szentjakabfalva állt itt, a török kiűzése után bajor és württembergi telepesekkel alapították újra. A növekedő település gyorsan kinőtte kis kápolnáját (ma is megvan följebb, az Ürömi út és a Szépvölgyi út sarkánál), így épült meg az új Sarlós Boldogasszony-templom. Építését egy bizonyos Hamon Kristóf kőművesmester kezdte el, aztán 1748-as halála után a több félbehagyott templommal özvegye a gondot is megörökölte. A megoldás? Férjéül egy másik építőmestert választott, nevezett Nepauer Mátét. A templom építése alatt többször elfogyott a pénz, egy évvel felszentelése után a ház mellett futó vízmosás miatt (mai Szépvölgyi út…) a tornya dőlni kezdett. Nepauer úgy mentette meg a templomot az összeroskadástól, hogy a déli oldalra áthelyezve egyensúlyozta ki. (Feltűnt egyébként, hogy az Újlakinak csak egy tornya van?)  

De a katasztrófákkal kikövezett templomsorsnak itt még nem volt vége: 25 évvel később villám csapott bele és kiégett, 1875-ben pedig újabb árvíz érte. A mai Szépvölgyi nyomvonalán lezúduló víz előbb a kriptát öntötte el, majd a templomot is és az özönvíz vitte magával a berendezést és a koporsókat egészen a Dunáig.

A templomot sokadszorra Ybl Miklós tervei szerint újították fel: ekkor került obeliszk a valaha volt torony helyére, némileg kiegyensúlyozva az egytornyos aszimmetriát. 

Kevesen ismerik viszont a parókia-épületet, ami 1986-ban Turányi Gábor és Vincze László tervei szerint épült meg a templom melletti utcában. Hagyományos, befelé nyúló magyar ház tornáccal, az utcára merőleges gerinccel, nem mellesleg két új hittanterem is került ide. A kőkerítés felett látni az épület nyitott-fedett előterét, az eldugott újlaki utcaszakasznak ezen a 15 méterén viszont képes megidézni azt az óbudai  hangulatot, amit a Krúdy- regényekből még kiérezhetünk. Apróság, de nagybetűs Építészet ez a Felhévizi utcában, a 2. kerület és Óbuda határán.

Óbudai zsinagóga

 A templomépítő Nepauernek itt sem volt szerencséje a környékkel. Ő tervezte ugyanis azt a második zsinagógát, amely közel a Dunához, az akkori Zsidó térként ismert területen épült fel 1769-ben. A rossz talajviszonyok miatt ez is hamarosan megroskadt, falai repedeztek, klasszicista stílusú átalakítására végül 1821-ben, Landherr András tervei alapján került sor. A maga korában a Habsburg Birodalomban nemcsak a legnagyobb zsinagógának számított, de ez volt az első, külsejében is díszes és monumentális zsinagóga Magyarországon. Maga József nádor is szívesen büszkélkedett vele külföldi vendégeinek: timpanonos-korinthoszi oszlopsoros homlokzata hasonlatossá tette a korszak protestáns templomaihoz, és ez is volt a cél: megjeleníteni, hogy a zsidóság a többi vallással egyenrangú.
1945 után megszűnt templomnak lenni, előbb menedékházként működött a megmaradottaknak, később a Magyar Televízió stúdiójává alakították át. De belül így is megőrizte jellegzetes karzatát és hatalmas boltíveit – a műemlék épületet 2010-es felújítása óta az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) használja. (Érdekesség, hogy nem messze innen az újlaki Frankel Leó utcában működik egy neogótikus neológ zsinagóga is – egy óriás bérházba applikálva.)

Kós Károly az óbudai református parókia tűzfalán

A Flórián tér közvetlen szomszédságában, a Kálvin közben áll 1786-os felszentelése óta az a református templom, amely a legrégebbi ilyen épület Budapesten. A templom mellé 1908–1909 között épül egy új parókia, méghozzá Kós Károly és korai alkotótársa, Zrumeczky Dezső tervei alapján: igazi óbudai látvány a copf stílusú református templom a romantikus-népies parókiával a panelházak árnyékában. 

(Kós és Zrumeczky a Wekerle-lakótelep és az Állatkert emlékezetes épületein is közösen dolgoztak.) A parókia híd felé eső óriás tűzfalára került fel néhány éve Veszeli Lajos festőművész montázsa Kós Károly jellegzetes munkáinak képeivel. 

Budapest egyik legrégebbi kálváriája, a kiscelli 

Nem templom, de annál látványosabb: végigsétálni rajta még ma is időutazás. A Kiscelli Múzeum mellől indul, ami szintén templom volt valaha trinitárius-kolostorral. (A rendet II. József 1783-ban feloszlatta, az épület a hadipénztár tulajdonába került, a templom tornyait lebontották, végül az alig használt épületet 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vásárolta meg, hogy kastéllyá alakíttassa át – ez volt a Schmidt-kastély). 

A kiscelli kálvária a Margit Kórháznál, a Kiscelli utcában kezdődik felfelé egy kőkorlátos, lépcsős úttal, majd továbbindul a 14 stációból álló keresztúton – a kék kereszt jelzésen – egészen a kálvária három keresztjéhez és a Szent Vér-kápolnához. Itt, fent valaha Óbuda földesura, Zichy Péter építtette az első kápolnát a mariazelli kegyszobor másolatának – emiatt kezdték Klein Mariazellnek, azaz Kiscellnek nevezni. A kálváriát és a 14 stációt a korábbi kolostor és a kápolna között 200 évvel ezelőtt Óbuda akkori német nyelvű lakosságának építették ki.

Metodista Egyházközpont, Kiscelli utca 1999

Ha modern templomokat emlegetnek, sokakat fog el rossz érzés. Pedig ahogy a maguk idejében a gótikus vagy barokk templomok, ezek is a saját korukra és a megváltozott viszonyokra reagálnak. És a modern templomépítészet is érlelhet ki magából páratlant, rosszat vagy éppen olyat, amit már 30-40 év után halad meg az idő. A Kiscelli utcában álló Metodista templom és egyházközpont például szinte észrevétlenül olvad be a zárt házsorba – bent viszont egy kisebb birodalom nyílik meg templomi és közösségi terekkel. 1999-ben készült el, de arányai, visszahúzódása ma is érvényesek a megrendelő egyház igényei és a hely által kikényszerítettek szerint.

Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia 

A lakótelep közepén járunk, ahol a már emlegetett kritikus évtizedek a templom megítélésére is átragadtak. Még a lakótelepek előtt, 1926-ban tartották itt az első miséket egy általános iskola tornatermében, de a katolikus egyházközség megalakulása után a legrosszabbkor, 1949 végére készült el a templomuk. Ezt elsöpörte a lakótelep-építés és 1977 januárjában eldőlt, hogy a régi helyén új épülhet – Perczel Dénes tervei alapján egy korhoz alkalmazkodó új beton- és hasábtemplom. 

A csillaghegyi református templom

Haladunk kijjebb… Csillaghegy magasságában, a Szentendrei út mellett áll ez a magas, pártázatos tornyával kiemelkedő kőtemplom. A környék fejlődése a 19. század végén kezdett beindulni, a református közösség 1926-ban kezdett hozzá a csillaghegyi templomához. Lassan készült: Szántay Endre tervei alapján 1931-re az alagsorig jutottak és 1933-ban szentelték fel az ideiglenes fém állványra elhelyezett harangot. (A tornya csak 1949-ben lett kész.) Az építkezés egy részét holland adományokból fedezték, aztán amikor lassan elkészült, jött a világháború. A templom ugyan sértetlen maradt, de amikor az 1945. februári árvíz Csillaghegy nagyobb részét elöntötte, többen a magasabban fekvő templomba menekültek.

A békásmegyeri evangélikus templom

Magyarországon a rendszerváltást követően megszűnt az a korábban többé-kevésbé létező tilalom, hogy szocialista lakótelepeken nem épülhet új templom. Amikor viszont már lehetett, a templomok gyakran  maradék telkekre kényszerültek. 

Az utóbbi évtizedekben különösen az evangélikusok templomépítészete volt figyelemre méltó – ennek egyik kimagasló példája a Pazár Béla által tervezett békásmegyeri templom. Békásmegyer is egy volt az ország több száz lakótelepe közül, ahol a kádári tiltás miatt 1989 előtt nem épülhettek templomok. Azóta több is épült, rögtön a kortárs templomépítészet puritán – modern vonulatának egyik legjellegzetesebbike ez az evangélikus templom. (1999–2007 tervezők: Pazár Béla, Magyari Éva és Polyák György építész) A puritán téglaépület igazi határzónában áll: a valahai Megyer település – ma Ófalu – és az óriás lakótelep határán. Az ék alakú telken szigetként jelenik meg a templom, vagyis kevésbé a hely szelleme volt az inspiráló, inkább a protestáns történetiségé, a visszautalás a magtár egyszerűségére. Minden téglából van kívül-belül: fugázatlan nyersessége elemi erővel hat, az épület szimbolikus üzenete az erős várnak, ahol a jól megépített tégla homlokzat ellenállóbb, mint bármilyen vakolat. A templomtérben ez a téglás egyszerűség különösen erősen hat: a tiszta formák, anyagok és a keletről beeső fény szinte tisztító hatással stilizálják emelkedetté a csöndet. 

A végletekig csupaszított esztétika a mélyen gyökerező protestáns hagyományokból építkezik, egyszerre késztet megállásra és/vagy hallgatásra és/vagy szólít meg a szakralitás nyelvén.

A Gaudiopolis Evangélikus Szeretetház

A templom hatását tovább erősíti a később mögé épült szeretetotthon. Ez is téglából épült, a 64 apartman jellegű szoba ablakai a külső homlokzaton megjelenő monotonitásukkal erősítik a ház szikárságát. A két, elfordítva összeillesztett U betűt utánzó alaprajz ugyanakkor változatos udvarokat és előkerteket produkál: az intim és nyitott határán egyensúlyoznak, és a templom felé is természetes átjárást biztosítanak. Pazárék itt sem a nálunk szokásos harsányabb, mediterrán vagy osztrák gemütlich példákat követték, inkább észak felé figyeltek, és ebben a hazai kiabálásban is egészen másra, amit talán a protestantizmusból levezetett humánus szigorúságnak lehetne nevezni. 

Szent József-plébániatemplom, Ófalu

A török hódoltság után elnéptelenedett vidékre a Zichy grófok több mint 300 éve német ajkú katolikusokat telepítettek be. A mai templom helyén valaha a pestisben elhunytak temetője volt. 1754-ben kezdődött a templomépítés a budai Schaden János Mihály tervei alapján. A templom aztán hamarosan kicsinek bizonyult, a mai formájába 1787–89-ben bővítették ki. Csinos, hagymakupolás barokk templom, aminek vörös fazsindelyes teteje 1950-ben egy villámcsapástól leégett – az ideiglenes torony gúla alakú sisakját végül 1993-ban építették vissza eredeti formájába és 1996-ban az eredeti, hódfarkúcserép-fedését is visszakapta. 

A két kapuszárny eredeti copf asztalosmunka, a templomkert nyugati oldalán felállított dór oszlop tetején egy, a 18. századból származó Immaculata szobor áll. Az oltárok az Óbudai trinitárius kolostorból kerültek ide, miután 1779-ben a rend már emlegetett feloszlatása után elárverezték őket. (A főoltárt Zichy Miklósné grófnő, a mellékoltárokat Schauerstein Ferenc óbudai prefektus vette meg és ajándékozta a templomnak.)

Boldog Özséb Templom 

Lehet, hogy a szocializmus alatt mégis épülhetett templom lakótelep mellé? A nyolcvanas években járunk, amikor Lékai László bíboros, esztergomi érsek a lakótelepen átutazva érzékelte a katolikus templom hiányát. Mivel közelgett a bíboros 75. születésnapja, az akkori állami vezetők megkérdezték: mit szeretne erre az alkalomra? Innen már kitalálható: az új békásmegyeri templomhoz a főváros adott telket az egykori Vera téren, ahol Csaba László tervei alapján 1985 nyarán kezdődött el az építkezés. Különös formájú a hatalmas, üvegfalú, látványos fa mennyezettel készült templom, amit az egykori esztergomi kanonok, majd pilisi remeteségbe vonuló Özsébről, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok alapítójáról neveztek el.

Megbékélés Háza 1992–98

Végül már a kerület szélén járunk, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség temploma áll. A MET a hetvenes évek közepén akkor jött létre, amikor megtagadták az Állami Egyházügyi Hivatallal az együttműködést, és kiszakadtak a metodista egyházból. A kisegyházat 1981-ban ismerte el az állam, és 1992-ben kapott itt telket a Fővárostól templomépítésre és parkosításra, mert itt több mint ötezer négyzetméterről volt szó. Ma már tekintélyes ligetté nőttek az akkor elültetett bokrok, fák, a templom megtervezésével pedig a nemrég elhunyt építészt, Nagy Bálintot bízták meg. Az eredeti, fából tervezett épületet a tűzoltóság nem engedélyezte, így végül 1998-ra készült el a Megbékélés Háza.

A barátságos, hagyományosan kereszt alakú tégla templom belül fa burkolatot kapott, kívül-belül pedig a keresztény-zsidó vallások testvériségét hirdető keresztek, Dávid-csillag és Mózes kőtáblái díszítik. A vörösfenyőből készült padok V-alakban fordulnak az oltár felé, ami mögött a Természetet szimbolizáló élő szőlőtőke ágai futnak fel a keresztre. A 80 kilós harang itt is holland adomány volt, amit a főváros közvetítésével kapott meg a gyülekezet.

Itt a tavasz, a nyíló szerelmek ideje, költők, írók ihletője. Krúdy Gyula több novellájában is megénekelte a virágzó Óbudát, a kövein sétáló, kávézó dámákat, úrfikat és más csodabogarakat. Olyan plasztikusan ábrázolta ezt a városrészt és az itt élő figurákat, hogy pillanatok alatt köztük érezhetjük magunkat, le s fel sétálgatva, kávézgatva, jókat falatozva. A tavasz illata, a nap melege csábít a múltidézésre, hagyjuk meglódítani képzeletünket, ehhez hívjuk segítségül a 40 éves Krúdy-kör gazdag történetét és az író Májusi csodák című novellájának ezt a kis részletét: „Mint azt már régen megállapították, május hónap a szerelem, azaz az emberi megújhodásnak hónapja. Minden májusban szokatlan érzelmek költöznek a legjobban lelakatolt, örök rabságra ítélt szívekbe is. Ha másképpen nem: újra kezd szeretni a szív május jöttével, holott azt hittük, hogy már túlestünk az úgynevezett nagy érzelmeken – kezdte Szindbád mondanivalóját.”

Mi meg kezdjük megemlékezésünket a jubiláló Krúdy-körről, felvillantva ennek a hosszú, szép, de göröngyös útnak főbb állomásait a főbb szereplőkkel.

Király Lajos az első időktől tagként, majd vezetőként, elnökként mindig azt nyilatkozta, hogy a Krúdy-kör évtizedek óta az óbudai kulturális élet megkerülhetetlen tényezője. Számos könyvében „megénekelte” a nagy íróhoz való viszonyát, sőt képzeletben beszélgetett is vele, ebből idézünk: „Óbuda, az ódon kis város, amely befogadott, s Te a Templom utcában tengetted életed. Nyomorogtál. Igaz, hogy sokat írtál, és a pénz, amit kerestél, elillant a családra, a szállodákra, a mulatozásra és a nőkre. Szerény boldogságban jártál át a Kéhli vendéglőbe, hogy elfogyaszd kedves ételeidet és kedvenc borodat…”, majd leírja Krúdy utolsó napját. A korábbi elnök arról is nyilatkozott öt évvel ezelőtt a Három és fél évtized című vaskos antológiában, hogy „harmincöt év egy ember életében is számottevő, ám egy irodalmi kör életében talán még jelentősebb időszaknak számít, mert az ilyen hosszú megmaradás függ a vezetés és a tagság szorgalmától, áldozatos munkájától, a mecénásoktól, valamint a hálás közönségtől. Úgy látszik, nálunk ez mind együtt van, s reméljük, még nagyon sokáig együtt is lesz. Köszönet nektek és köszönet a támogatóknak, köztük a Kéhli vezetőinek, hogy rendszeresen helyet adnak számunkra.”

Az ország talán legnagyobb irodalmi körének negyvenedik évét már nem érhette meg…

Kanizsa József és Biró Endre két oszlopos tag, mindkettő kihagyhatatlan a Krúdy-kör hosszú történetéből, írásokkal szerepelnek a 40 éves évfordulóra kiadott Krúdy-antológiában, amely a Biró-nyomdában öltött testet. A tulajdonos, Biró Endre az egyik Krúdy-est előadójaként elmondta, hogy örömmel adta ki a vaskos kötetet, de azt is, hogy rendszeresen ír és fedezi fel Budapest egy-egy városrészét, vagy az ország településeit, hogy tollhegyre tűzze élményeit.

„Óbudát is nagyon szeretem, szívesen járom hangulatos kis utcáit, patinás vendéglőit, kávéházait, s remélem, egyszer meg is örökíthetem az itt szerzett élményeimet egy könyvben, amelyet szintén a Kéhliben mutathatok majd be” – osztotta meg vágyát Biró Endre, aki szinte a kezdetektől kötődik a Krúdy-körhöz, és így Óbudához is, s a nyomdájában nyomják ki a Krúdy-körhöz tartozó írók, költők műveit. Mint például a másik „oszlop”, Kanizsa József műveit, aki talán a kör legtermékenyebb szerzője az 55 megjelent könyvével! Hat évtizede ír, költ, benne van az irodalmi életben, és csaknem négy évtizeden át fogta össze az irodalom- és művészetbarátokat a Krúdy-kör egykori titkáraként. 1983 márciusától tag, élő történelem! Tőle tudjuk, hogy a kör első elnöke Szőke Miklós Árpád, titkára pedig T. Ágoston László volt, ő adta át a stafétabotot neki 1986-ban, amelyet 2017-ig „fogott”, s adta tovább Németh Nyiba Sándornak. A Zichy-kastélyból vándoroltak majd tíz éven át utcáról utcára, házról házra, míg rátaláltak a Kéhli Vendéglőre. 

„Cecei Horváth Tibor vendéglősben igazi irodalombarátra leltünk 1991-ben, azóta otthonunk híres étterme, amiért köszönet neki. Nagy találkozás volt!” – mondja. 

Kanizsa József Kőbányán él, de a szíve – sokszor hangoztatja – Óbudáért is dobog, ahová mindig szívesen jön. Sokat tett Óbuda kultúrájáért, amit néhány évvel ezelőtt oklevéllel ismert el az önkormányzat, és amit dr. Kiss László polgármestertől ezekkel a „költői” szavakkal vett át:

„Az ország egyik legszebb részén, a Mura és Bázakerettye közötti hegyes, dombos kis erecskék, patakkal, tavakkal szabdalt völgyes vidéken, Zajkon születtem 1942. augusztus 27-én, ötgyermekes olajbányász családban. E csodálatos történelmi táj meghatározó volt életemre, a lelkiekben gazdag, mindig ábrándozó, a világot megváltó terveket hordozó érző szívemre. Szüleim egyszerű emberek voltak. Édesanyám gyakran mesélt, s hogy honnét szedte a meséket, a mai napig sem tudom. Bevezetett egy rejtélyes mesevilág szivárványvilágába. E mesevilágot még színesítette a szomszédban élő kanász, Fránci Gyuri bácsi. Tőlük kaptam kedvet a meseírásra. Gyermekkoromban nem volt még villany a faluban, így estelente a csodálatos csillagos eget kémleltem elmerengve, miközben meséket találtam ki, verseket írtam. Ma is ezt teszem. Köszönöm a díjat az önkormányzatnak, amely mindig példamutató bőkezűséggel támogatta és támogatja a kultúrát. Zábó Attila képviselő például, örömmel tapasztalta látogatásakor, milyen lelkes, kultúrára éhes csapat gyűlik itt össze hónapról hónapra.” 

Kanizsa József Óbuda is hazám című versében így fogalmazta meg érzéseit: „Nékem Óbuda is Hazám, Krúdys hittel Krúdy népszerűségén őrködöm, s vele együtt Óbuda hírneve is maradjon fönn örökkön…” 

Mindezért igen sokat tesz Németh Nyiba Sándor, aki már évek óta összefogja ezt az immár 300 főre duzzadt alkotó társaságot, s aki nemcsak Óbudán, de országszerte hirdeti verses-zenés előadásaival, valamint eddig félszáz irodalmi táborával a nagy író életművét, és ápolja szellemiségét.

Németh Nyiba Sándor igen sokoldalú, afféle reneszánsz ember, hiszen mint egykori élsportoló költőként, zenészként, zeneszerzőként és műsorvezetőként is az élre tört. Nagyon messziről, egy kis Vas megyei faluból, Kenyeriből indult, és nagyon messzire jutott az évtizedek alatt, mint alkotó művész, mint sportoló. 

„Versenyzőként két olimpiára jutottam ki, a moszkvaira és az atlantaira, amelyeken jó, ötödik és nyolcadik helyezést értem el” – meséli. Mindig hajszálon múlt a nagyobb siker, a dobogó. De más világversenyeken szerencsére sokszor állhattam a legtetejére. Grapplingban (harcművészet) például többszörös világbajnok vagyok”.

Ritkán fordul elő, hogy egy élsportoló – stílszerűen mondva – átnyergeljen a művészetre, Pegazuson és a zene szárnyán száguldjon tovább. Vajon mikor ejtette rabul a zene és a vers?

„Tizenkét évesen kezdtem vonzódni a művészetekhez” – válaszolja. „Vonzott a ritmus, az ütem és elhatároztam, hogy dobos leszek. 1996-ban alapítottam meg a DE-PRESSION együttest, amellyel a mai napig zenélek. Eddig negyven albumot készítettünk, s legalább félszáz neves énekes énekli dalainkat. A versek is gyerekkorom óta érdekelnek, két edzés között mindig olvastam kedvenceimet, József Attilát, Adyt, Krúdyt vagy másokat. Verses-zenés önálló estjeimmel évek óta járom az országot és kortárs költők verseit is szívesen szavalom. Eddig háromszáz CD-n szerepelek, két önálló kötetem jelent meg.” 

A Magyar Kultúra Lovagja, Krúdy Aranyérmes, Aranytoll- és Olimpia Akadémia-díjas. Jó kezekbe, egy agilis, sokoldalú ember kezébe került a Krúdy-kör élete, havi három-négy rendezvénnyel! A tagok szívesen ápolják a kapcsolatot a Kláris, a Tamási Lajos, a Corvin, a Kárász József, valamint a Magyar Orvos Írók és Képzőművészek Körével. Turi Török Tibor szobrászművésznek eddig hét domborművét avatták, és tervezik egy Krúdy- mellszobor átadását is Óbudán. Az elnök hitvallása és vágya, hogy a Krúdy-kör fiatal és idős alkotók bölcsője legyen még hosszú ideig. 

„Nagyok” a körben 

Ismert alkotók, akik megfordultak a Krúdy-szalonban: Baranyi Ferenc, Csukás István, Czigány György, Jókai Anna, Kalász Márton, Kaiser László, Keres Emil, Mécs Károly, Lator László, Pomogáts Béla, Krúdy Anna, Krúdy Melinda Zorád Ernő, Fodor András és Mezey Katalin. 

A legaktívabbak a körben

Tagok, akik nélkül nem működne a Krúdy-kör ilyen hosszú ideje sikeresen: Arany Tóth Katalin, Bíró Krisztián, Deák Attila, Deák Isabelle, Dedik János, dr. Dézsiné D. Beöthy Hajnalka, dr. György Pál Katalin, Drotleff Zoltán, Csép Rózsa, Cserna Ferenc, Gál Mihály, Gémes Kata, Haranghy Géza, Hermann Mária, Horváth Gábor Miklós, Imre Anna, Jousse Erzsébet, Kanizsa József, Kanizsai József, Kascsák József, Keskeny-Farkas Anikó, Kesztyűs Ferenc, Koós László, Kő Szabó Imre, Kőházi Erzsébet, Lengyel Géza, M. Jankó János, Magyary Hunor, Németh Nyiba Sándor, Orosz Margit, Pánti Anna, Pintér Miklós, Rehorovics Anita, Stancsics Erzsébet, Simon M. Veronika, Szedő Tibor, Szénási Sándor István, Szölősi Dávid, Török Nándor, Wittenberger Erzsébet, Zsuzsa Mihály.  

Támogató Ceceiek 

Krúdy Gyuláról közismert, hogy szerette a jóféle ételeket, borokat és nőket, s gyakran megfordult mulatozni a Kéhliben. A vendéglő korábbi tulajdonosa, Cecei-Horváth Tibor is szerette a finom ételeket, borokat és nőket – öt felesége volt. Híres volt gavallérságáról is. Egy „szindbádos” történet kering róla. Az 50. születésnapját igen egyedi módon ünnepelte, illetve ünnepeltette meg… Mind az öt feleségével jó kapcsolatot ápolt, s gondolt egyet, meghívta őket a kerek évfordulón az Operaház egyik páholyába. Mindnyájan el is jöttek, csak éppen ő nem jelent meg. De bőkezűen gondoskodott róluk, mert fél óránként küldte nekik a legdrágább pezsgőket. Az este jó hangulatban telt, az asszonyok összebarátkoztak, miközben a „közös” férj valahol jól mulatott – persze egy másik hölggyel… Három gyermeke ma a Kéhli Vendéglő tulajdonosai, ketten a Krúdy-kör elnökségi tagjai. Az egyikükkel, Cecei-Horváth Gergellyel idézzük meg a 12 éve elhunyt édesapa alakját, az irodalom nagy szerelmesét: „Apám kisgyerekkora óta bújta a könyveket, egyszer disznóöléskor, amikor mások az udvaron serénykedtek vagy csak nézelődtek, ő a spájzba vonulva olvasott. Később verseket írt, két kötete jelent meg a Krúdy-kör gondozásában. Mesélte, hogy 1989-ben Király Lajos és Kanizsa József kereste meg azzal az ötlettel, hogy nálunk tarthassák az irodalmi kör foglalkozásait. Nem kellett sokáig kapacitálni, azonnal igent mondott, és nemcsak hellyel, hanem borral, üdítővel, pogácsával és kedvezménnyel is támogatta a rendezvényeket. Ezen a napon ugyanis féláron vacsorázhatnak a tagok. Nagy Krúdy-rajongóként és művészlélekként szívesen vállalta a mecénási szerepet. Halála után nem volt kérdés, hogy mi is folytatjuk ezt a hagyományt, már csak édesapánk emléke miatt is. Persze, mi szintén Krúdy-rajongók vagyunk.” Arra a kérdésre, hogy mindez anyagilag megéri-e nekik, rövid választ ad: ez nem pénz kérdése… 

Ezüstzománc technikával készült az 1340-es években, valószínűleg Párizsban. (Egyes feltételezések szerint Jean de Touyl készítette, aki 1349-ben halt meg Párizsban). Kinyitott állapotban 26 cm magas és 40 cm hosszú.

Az oltár kinyitható szárnyain, belül Jézus születésének története (Angyali üdvözlet,  Mária találkozása Erzsébettel,  A Háromkirályok, Jézus bemutatása a templomban, Menekülés Egyiptomba) látható.

Az aranyozott ezüst alakok transzlucid (áttetsző) rekeszzománcból készültek. Az oltárszekrényen belül, középen a trónoló, koronás, szoptató Madonna ül a kis Jézussal, mellettük két angyal áll, akik ereklyetartó dobozkát tartanak a kezükben – sajnos nem lehet tudni, hogy kinek az ereklyéit. A szobrok arca és keze ronde-bosse zománccal (nagy technikai felkészültséget igénylő, plasztikus zománc) díszített. Az oltárszárnyak felső részén és a külső oldalakon zenélő angyalok, a tizenkét apostol, négy női szent, Keresztelő Szent János, továbbá két diakónus: Szent István és Szent Lőrinc láthatók. A klasszikus gótika stílusában készült drapériás figurák lebegő, elegáns, törékeny alakban jelennek meg előttünk. 

Az óbudai klarisszák 1541-ben a törökök elől Pozsonyba menekültek, a kolostor értékes kincseivel, a házioltárral és Erzsébet királyné hamvaival együtt.  A kincsekről 1656-ból fennmaradt egy magyar nyelvű lajstrom, amelyben a házioltárt is megemlítik: „Ismegh egi Ezüst oltárka, az kiben az Boldogh Aszoni kepe uan.”  1714-ben a klarisszák visszatértek Budára, ahol a kincseikről készített magyar és latin nyelvű összeírásban az akkor már „romlott” állapotú oltárkáról azt írták, hogy „korábban a királyné használta”: „Unum Altariolum parvum argenteum, qd Regina pro devotione sua asservabat:” Berchtold püspök jegyzőkönyveiben is szerepel 1770-ben, mint Erzsébet királyné aranyozott ezüst házioltára.  A rend feloszlatása után, 1782-ben a pozsonyi zárda kincseinek összeírásában is megemlítették. (Ekkor Árpádházi Boldog Margitnak tulajdonították. Később Czobor Béla bizonyította, hogy 14. századi és Piast Erzsébet királynéé volt.) 1784-ben az apácák ingóságait – a házioltárral együtt – Pozsonyban elárverezték. Az oltárt Batthyány József vette meg. 1824-ben gróf Batthyány Vince özvegyénél volt az oltár, ekkor  készítettek róla leírást. A 19. század közepén gróf Batthyány Artúr tulajdonában volt, rakicsányi kastélyában állt (ma Rakican, Szlovénia). A tulajdonos 1864-ben felajánlotta – akkoriban kedvező árnak mondható – 8.000 forintért a Magyar Nemzeti Múzeumnak, az intézmény azonban nem tudta megvásárolni a műtárgyat. 1866-ban a Batthyány család eladta az oltárt a frankfurti Goldschmidt műkereskedésnek. Tőlük került a Rothschild-család (Alphonse von Rothschild) tulajdonába, feltehetően eladás útján.

1900-ban a párizsi világkiállításon a Rothschild-gyűjtemény részeként a magyar pavilonban kiállították, ekkor láthatta először a nagyközönség.

A házioltárt a Rothschildoktól egy New York-i műgyűjtő vette meg, és tőle került a Metropolitan Múzeumba 1962-ben (ltsz: 62.96), ahol ma is látható. A múzeumhoz tartozó Cloisters-ben őrzik, amely az Európából elhozott és Amerikában újra felépített kolostorokból kialakított épület-együttes és kiállítóhely. A házioltárról készített művészi fotók – a Metropolitan Múzeum jóvoltából – az Óbudai Múzeum állandó helytörténeti kiállításán láthatók.

EGY SÍRKÁPOLNA A RÓMAI KORBÓL: A CELLA TRICHORA

A Hunor, a Körte és a Raktár utca kereszteződésében található ókeresztény sírkápolna 360 körül, korábbi római kori lakóházak maradványaira épült. Az egyik legrégebbi, kereszténységhez kapcsolódó emlék a fővárosban. Maradványait 1930 körül tárták fel. A kápolna elnevezése az úgynevezett háromkaréjos elrendezésére utal, háromlevelű lóhere alakú cellákból álló, háromapszisos épületet jelent. Hasonló cella trichorák találhatók Pécsett. Az óbudai kápolnának ma már csak az alapfalai láthatók.

ÁRPÁD-KORI BAZILIKA ÉS GÓTIKUS PRÉPOSTSÁGI TEMPLOM 

A középkori Óbuda káptalani (egyházi) központját és Szent Péter tiszteletére emelt első prépostsági templomát feltehetően Orseolo Péter alapította a XI. század első felében. A monumentális – kb. 70 méter hosszú, 25 méter széles – bazilika a mai Fő tér környezetében állt. Építése Szent László király idejében fejeződhetett be. Az ásatások során előkerült, díszesen faragott köveken észak-itáliai és dalmáciai motívumok is megfigyelhetők. A Szent Péter-templom az 1241-es tatárjárás alatt súlyos károkat szenvedett, de teljes helyreállítására sohasem került sor. Köveit később például a gótikus Szűz Mária-templom és a Mátyás király által alapított pálos templom és kolostor építkezéseihez is felhasználták. A templom megmaradt kövei közül kiemelkedik az úgynevezett „kalocsai kő”, amely román kori művészetünk egyik legszebb emléke. Ma a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik, másolata látható az Óbudai Múzeumban. Eredetileg a templom szentélyét a hívektől elválasztó korlátot díszíthette. Az évszázadok során kalandos úton Kalocsára került, ahol beépítették a székesegyház falába, amelynek feltárása során került elő újra. A faragott kövön íves árkád alatt, indás-leveles díszítés között térdelő férfi alak látható három angyallal.      

A Szent Péter-templom romos állapota is okot adott arra, hogy Piast Erzsébet királyné, Nagy Lajos király édesanyja új prépostsági templomot építtessen, amely a régi mellett készült el, gótikus stílusban. A hatalmas méretű (70 x 20 méteres), Szűz Máriának szentelt, három hajós csarnoktemplomot 1349-ben szentelték fel. Délnémet építőmestere, Corrardus Theutonicus irányította az óbudai klarissza templom és kolostor építkezését is. A kései gótika csipkézett és soktornyos jellegét megjelenésében jól tükröző templom szépségéről több középkori forrásunk is megemlékezik. Például Petrus Ransanus püspök, nápolyi követ, aki Mátyás király udvarában járva Óbudára is eljutott. A templom belsejében több oltár is állt, amelyek közelében – a kor szokásának megfelelően – az adományozók (donátorok) és családtagjaik temetkezhettek. A templomot a törökök 1526-ban felgyújtották és kirabolták. Köveinek nagy részét a Zichy-család használta fel a 18. század közepén a kastélyuk építéséhez. Az alapfalak egy kis részlete látható az Óbudai Múzeum középkori Pincetárlatán, oszlopalapozások és további falrészletek találhatók az Új Sipos Étterem pincéjében is. 

A FERENCES TESTVÉREK SZERÉNY TEMPLOMA 

Az óbudai ferences templomot és kolostort a 13. században alapították és a rend szabályai szerint a középkori város szélén építették fel, egy római kaszárnya falainak felhasználásával. Első említése 1298-ból származik. Feltárására az 1970-es években csak részlegesen kerülhetett sor, mivel a templomhoz északon csatlakozó kolostor maradványait a panelházak építésekor teljesen elbontották. A templomra vonatkozó legfontosabb forrásunk az Óbudát 1355-ben kettéosztó, a királyi (királynéi) városok határait kijelölő, Nagy Lajos király által kiadott oklevél, amely szerint a templom kapuja a Szent István által alapított Fehéregyházára nézett. A leírásból az is kiderült, hogy a rendház Óbuda északnyugati határán helyezkedett el. 1357-től a ferencesek feladata lett a klarissza apácák lelki gondozása is. Mintegy ennek fejében Piast Erzsébet királyné engedélyezte a szerzeteseknek, hogy a klarissza kolostor temetőjébe temetkezzenek. Az 1526-os török támadás elől a ferencesek elmenekültek. A kolostor olyan súlyos károkat szenvedett, hogy ide már nem is tértek vissza. A templom romjai a Vöröskereszt utcában láthatók. 

SZENT KLÁRA SZÜZEINEK KOLOSTORA 

A hazánkban a 13. században megtelepülő klarissza apácák óbudai kolostorát I. Károly (Róbert) felesége, Piast Erzsébet királyné alapította 1334-ben. A templom nagyjából 70 méter hosszú és 25 méter széles volt és egy 66×60 m-es kolostor tartozott hozzá. Az építkezés több mint harminc évig tartott, de 1346-tól már érkeztek ide az apácák. A magyarországi klarissza rend központjának számító kolostor hamarosan a főúri leánynevelés központjává is vált. Legfőbb támogatója maga a királyné volt, aki igen sok időt töltött kedvelt apácái társaságában. Emellett különféle kiváltságokkal (birtokokkal, malmokkal, házakkal, vámszedési joggal) és zarándokútjairól származó ajándékokkal halmozta el kolostorát. Ilyen értékes ajándék volt például a királyné megrendelésére készült házioltár – az Anjou-kor egyik leghíresebb iparművészeti remeke –, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. (Lásd másik cikkünket – a szerk.) A kolostor a középkori főúri leánynevelés központja is volt. A templom déli oldalához épült a Krisztus Teste kápolna, ahol végrendelete szerint a királynét is eltemették 1380-ban. A török megszállás elől a klarisszák Pozsonyba menekültek, értékeikkel és Erzsébet királyné hamvaival együtt. Csáki Franciska apátnő 1712-ben hiába kérte Zichy Pétertől, Óbuda földesurától a kolostor romos falainak a felújítását, így az apácák a budai várba települtek vissza. A templom és a kolostor impozáns romjait a Mókus utcai iskola udvarán láthatjuk.

A KIRÁLYI VÁR FALAIRA ÉPÜLT REFORMÁTUS TEMPLOM

Budapest legrégebbi református temploma a középkori királyi-királynéi vár alapfalaira épült rá 1785–86-ban a Kálvin-köz 2-4 sz. alatt. Az egyhajós, egytornyos copf stílusú templom homlokzata elé 1788-ban tornyot emeltek. Száz évvel később, a hívek adományából készült el a ma is látható, sisakkal ellátott templomtorony. 1908–1909-ben, Kós Károly híres erdélyi építész tervei alapján épült fel a templom mellett az új parókia. Az építkezés során feltárták a középkori vár maradványainak egy részét is. A két világháború között gyülekezeti terem és irodák céljára átépítették a parókia épületét, s az átépítés során folytatódott a középkori királyi vár falainak a feltárása is. A falmaradványokat visszatemették. A parókia pincéjében megtekinthetők az óbudai vár kápolnájának a részletei.      

A KÖZÉPKORI KÁPOLNA HELYÉN: A SZENT PÉTER ÉS PÁL FŐPLÉBÁNIA-TEMPLOM 

A főplébánia-templom elődje az egykori királynéi városrész plébániája, a 13. században épült Szent Margit-kápolna volt. Első említése 1269-ből származik. A templomtól délre, illetve nyugatra helyezkedett el a középkori temető. A főplébánia oldalánál színes kövek jelzik a középkori előd egykori falait. Feltételezhető, hogy az 1502-ben Óbudán elhunyt humanistát, Mátyás király történetíróját, Antonio Bonfinit is ebben a kápolnában temették el. A Margit-kápolna az óbudai keresztény lakosság temploma volt a 16. században is. A török idők után,  a visszatért – nagyrészt református, magyar – lakosság kapta meg. A középkori templom romjainak felújításával készült el egy ideiglenes kápolna. A 17. század végétől Óbuda birtokosa a katolikus Zichy-család lett, s 1698-ban Zichy István rendelkezése alapján a katolikusok kapták vissza a kápolnát. Az évtizedek során egyre szűkebbnek bizonyult a kis templom a hívők számára. A lakosság közadakozásából, a plébánia bevételeiből, de legnagyobbrészt Zichy Péterné támogatásával 1744-ben kezdődhetett el az új templom építése. 1749-ben készült el a főplébánia, a Németországból származó Pauer János György építőmester tervei alapján. Gazdag belső berendezésének és felszerelésének költségeit is nagyrészt a Zichy-család (Zichy Miklós és neje, Berényi Erzsébet grófnő) biztosította. Az ő szobrászuk volt Bebo Károly, aki a templombelső művészi kialakításában vett részt: ő tervezte és faragta – többek között – az öt mellékoltárt, az új orgona díszítéseit és a szószéket. Szent Péter és Pál kettős oltárképét Vogl Gergely festette meg. 1785-ben, a II. József által eltörölt trinitárius rend templomi berendezéseinek árverésén Kühtreiber Antal molnármester vette meg a templom főoltárát, majd a plébániának ajándékozta. Ezt a templom befalazott északi kapujánál helyezték el, a Szűz Mária kegyszoborral együtt. A 18. század végén és a 19. században is folytatódott a plébánia külső és belső díszítése. Kripta nincs a templomban, csak falazott sírok. A szószék alatt nyugvó Zichy Péter emlékét egy Bebo Károly által készített vörösmárvány epitáfium őrzi. Bebo műhelyéből kerültek ki a templom főhomlokzatának díszei és szobrai is: Szent Rozália reliefje, Szent Sebestyén, Szent Rókus, Szent Péter és Szent Pál apostolok szobrai. 1887-ben épült a főkapuhoz csatlakozó előcsarnok és a déli mellékbejárat neobarokk kapuzatú és vasráccsal ellátott szélfogó előcsarnoka. A Szent Péter- és Pál- plébániatemplom egyaránt állít emléket az építtető Zichy-családnak, Pauer János építőmesternek és – a többi szobrász és festő mellett – Bebo Károly szobrászművésznek.

KOLOSTORBÓL KASTÉLY, MAJD MÚZEUM 

A kiscelli templom és kolostor alapítása és építése is a Zichy-család nevéhez fűződik. A trinitárius (rabkiváltó) szerzetesek kolostorának építése 1745-ben kezdődött el, Bercsényi Zsuzsanna támogatásával. A templom alapkövét 1747. augusztus 27-én helyezték el, s építése Zichy Miklós halálának évében, 1758-ban fejeződött be. A freskók és oltárképek festésében Anton Maulbertsch is részt vett! Zichy Miklóst a templom kriptájában temették el. A mariazelli csodatévő Szűz Mária-szobor másolatát (amelyről Kiscell a nevét is kapta) 1760. szeptember 8-án vitték át az új templomba, korábbi helyéről, egy kis kápolnából. Az óbudai Kiscell híres búcsújáró hely lett, évente több ezer zarándok kereste fel. II. József 1783-ban feloszlatta a trinitárius rendet. A kolostor tárgyait és a templom berendezését is elárverezték. Szerencsére a csodatévő Szűz Mária-szobor, továbbá sok festmény és a főoltár is az óbudai főplébánia-templomba került át, ahol ma is látható. A kolostor épülete 1784-től invalidus laktanya, majd katonai kórház, végül ruharaktár lett. 1910-ben Schmidt Miksa bútorgyáros vette meg, s kastéllyá alakította át. Végrendeletében a kastélyt, a parkot és műgyűjteményét is a fővárosra hagyta. A II. világháborúban az épületegyüttes súlyos károkat szenvedett. 1976-ban a főváros felújíttatta a kolostort, amelyben ma a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma működik (Újkori várostörténeti gyűjtemény és Fővárosi Képtár).  A templombelső renoválását olyan módon végezték el, hogy kiállítások, koncertek rendezésére alkalmas legyen.

A KISCELLI KÁLVÁRIA ÉS A SZENT VÉR KÁPOLNA 

A 14 stáció a Kiscelli Múzeum mellől indul és a Doberdó úton halad végig. A stációkat 1815–16-ban állíttatta fel a német ajkú lakosság. Az évek során megrongálódott, lekopott stációképeket többször restaurálták, de a teljes felújítás csak 2012–13-ban történt meg. A stációk végén található ötalakos Golgota szoborcsoport restaurálás utáni átadására 2014. áprilisában került sor. A felújítási munkálatokat mindkét esetben az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete szervezte meg, az önkormányzat és az egyház, valamint magánszemélyek támogatásával. A szoborcsoport mellett álló barokk stílusú Szent Vér Kápolna 1812–14-ben épült, egy csobogó forrásra. Hazánkban ez az egyetlen kápolna, amelynek szentélye alatt forrás található. Kapuzata, oromtetős homlokzata, kis fatornya bensőséges hangulatot áraszt. Belső terét téglaboltozat osztja ketté szentélyre és hajóra. Az épület berendezése 1819 körül készülhetett, de sajnos az 1980-as évek végén leégett. A kápolnát az önkormányzat 2006-ban felújíttatta, majd 2014-ben és 2021-ben történt meg a falak korszerű vízszigetelése és új tetőszerkezet építése, amit az Óbuda Hegyvidékiek Egyesülete végzett el az egyház, az önkormányzat és a helyi lakosság támogatásával.

A HEGYVIDÉK BAROKK GYÖNGYSZEME A FARKASTORKI ÚTON: A SZENT DONÁT-KÁPOLNA 

A kápolna az óbudai hegyvidék (Táborhegy, Testvérhegy) egyetlen barokk műemléke. Szent Donát ókeresztény püspök, egyes források szerint korábban római katona volt. Számos borvidék kedvelt védőszentje, de az elemi károk (villámcsapás, jégeső) ellen is hozzá fohászkodtak. Kultusza a rajnai borvidéken a legerőteljesebb, de Magyarországon is sok helyen elterjedt. Az óbudai Szent Donát-kápolna 1781-ben épült. A hagyomány szerint a vihar egy óbudai szőlősgazdát a szekerével együtt lesodort a szakadékos, agyagos útról. Szerencsés megmeneküléséért hálából építtette a kápolnát. Az építkezésnél nagyon sokan fogtak össze és sokan ingyen dolgoztak. Az évek során részlegesen többször is felújították, de teljes körű felújítására csak 2007-ben került sor az Óbuda Hegyvidékiek Egyesületének vezetésével. Ekkor történt meg az 1920-ban készült harang, a tetőszerkezet és a falak felújítása. A neobarokk belső festést is restaurálták, visszaállítva az eredeti festés színvilágát. Szerencsére az évszázadok során megmaradt a kápolna eredeti oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A kép alsó részén gót betűs, német nyelvű felirat olvasható: „Szent Donát könyörögj Istenhez, hogy védjen meg bennünket minden káros zivatartól, záportól és fagytól és minden féregtől.”

KÖVI SZŰZ MÁRIA-PLÉBÁNIATEMPLOM

A Szentendrei úton, a Kaszásdűlőnél található kápolna az óbudai főplébániához tartozik. Története, létrejötte egy Szűz Mária-képhez kapcsolódik, amelyet a megáradt Duna 1811-ben sodort partra a mai Kaszásdűlő közelében. A képet Bauer Jakab óbudai kőfaragó mester találta meg, és a római kori aquincumi vízvezeték egyik megmaradt pillérére erősítette fel. A „Máriakő” elnevezés innen származik. (A kegyképet 2005-ös restaurálása során Tremmelné Hudik Katalin festő-restaurátor az 1800-as évre datálta.) Később vasráccsal ellátott tartóládába helyezték a képet („Máriaháznak” nevezték), így bizonyos mértékig védve lett az időjárás viszontagságaitól. A képen gót betűs felirat volt: „O, HEILEGE MARIA, HILF UNS BETTEN AUF DAS UNS GOTT ERRETTE VON ALLEN NÖTHEN”. 1865-ben neoromán stílusú, egyhajós, színes üveg ablakokkal ellátott kápolna épült a kegykép mellé, Ziegler József építőmester vezetésével, amelyet „Mária-kő kápolna” néven emlegettek. A szentélyben máig meglévő festmény Szűz Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal. 1873-ban Weis Erzsébet, József és Rozália egy piszkei kemény mészkőből készített feszületet adományoztak a kápolnának, amely ma a templom oldala mellett áll. A főbejárati homlokzat jobb oldalán kőtábla őrzi az 1876-os árvíz emlékét, amikor az áradás a kápolna bejárati kapuját is elérte. Két relief található a templom déli homlokzatán: az egyik 1875-ből származik, és a Szentháromságot ábrázolja, a másik pedig 1938-ban készült, Szent István király halálának 900. évfordulójára. 1921-től vált rendszeressé a szentmisék tartása a kápolnában, és megnövekedett a látogatottság is. Ekkor építettek a bejárat elé egy zsindelyfedésű fatornácot, hogy a híveknek védelmet nyújtson az időjárás viszontagságai ellen. A kápolna két harangját 1922-ben készítette Szlezák László harangöntő mester, amelyeket ma is kézi erővel működtetnek. 1930-ban kibővítették a kápolnahajót és sekrestye is épült hozzá, a hívek nagylelkű adományaiból. A tornyos főhomlokzat elé műkőből készült oszlopos portikuszt helyeztek el. A templom épülete az évtizedek során többször is veszélybe került, különböző városfejlesztési tervek miatt, de szerencsére nem bontották le. A Mária-kő viszont már nem az eredeti helyén található. 1932-ben bizottságok vitatkoztak a kő helyzetéről, forgalmi változtatások miatt. Ekkor a templom első lelkésze, Peisz Lajos az egyik bizottsággal szövetkezve éjszaka elfűrészelte a római vízvezeték-pillér alapköveit, és 10 méterrel arrébb vitte. (Reméljük, hogy ezt az egykori Műemléki Bizottság megértette, hiszen így ma is látható a kő!) A templom 1936-ban lett önálló. 1938-ban már „Kövi-Mária” néven szerepelt. 1942-ben Serédi Jusztinián hercegprímás plébánia rangot adományozott a templomnak, Szűz Mária Szíve titulussal. A Kövi-Mária templom szerencsére a háború alatt csak kisebb károkat szenvedett. Százéves fennállásának alkalmából, 1965-ben kívül-belül renoválták. A Mária-kőnél levő kegyképet (amely több mint 100 évig volt kitéve az időjárás viszontagságainak!) levették, és a templombelsőben helyezték el, üveg alatt. A Mária-kőre pedig a Szépművészeti Múzeum által készíttetett másolat került, amely sajnos az évek során megsemmisült. Helyére mozaik-másolatot készítettek, de ezt 2013-ban ellopták. Ma a Mária-kőnél a kegykép keretezett fotómásolata látható. 1985-től a templomhoz egy kis toldaléképületet építettek fel és megújult a berendezés is.

A szarkofág mint temetkezési forma  egyiptomi előzmények után az etruszkok és a görögök körében már évszázadokkal a római használat előtt meghonosodott: a tehetősebb rómaiak a köztársaság korában és a korai császárkorban – különösen a mediterrán térségben – elsősorban díszes urnákba és síroltárokhoz helyezték szeretteik hamvait. Aquincumban és környékén az ún. szarkofágos temetkezés – ahogy egyébként a Birodalom más területein is – a Kr.u. 2. században jelent meg és a 4. században is előfordult,  igaz, akkor már általában korábbi kőkoporsókat hasznosítottak újra. A jellemzően téglatest alakúra kifaragott láda tetejét a legtöbb esetben stilizált, tetőcserepekkel fedett sátortető formára faragták ki, gyakran még a tetőzáró díszeket, az ún. akroterionokat is megjelenítették rajta. Környékünkön (Aquincum és közvetlen környezete) a szarkofágok budakalászi mészkőből készültek, amely viszonylag könnyen faragható kőzet volt, és nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Méreteik változóak voltak, az elhunyt testmagasságához igazítva.

Sajnos Aquincumból eddig  a Mediterráneumra oly jellemző, minden oldalán szobrászati díszekkel gazdagon dekorált, sőt kép-programmal ellátott márvány szarkofág még nem került elő, mivel az import kőanyag ilyen méretben rendkívül drága lehetett.

Az aquincumi ládák egy része díszítetlen volt, más esetben pedig kialakították ugyan a feliratos mezőt, de az valamilyen okból (gyorsan volt rá szükség?) üresen maradt. Sok esetben azonban díszesen faragott példányokkal is találkozunk:  a ládáknak jellemzően az egyik hosszanti (és esetleg a két rövidebb) oldalát díszítették faragással, középen az elhunyt életrajzi adatait tüntették fel latin nyelven (név, életkor, esetleg származási hely, katonaviselt férfiak esetében szolgálat ideje, beosztása, illetve a síremléket készíttető családtagok, örökösök nevei). A nem ritkán verses formában, díszes keretben felvésett sírfelirat két oldalán fülkeszerű kialakítással mitológiai alakokat (pl. Cautes-Cautopates), vagy az elhunytat és családtagjait faragta ki a művész (pl. férj-feleség, gyermek). A faragványokat, valamint a feliratot is stukkóval vonták be, a betűket vörös színnel, míg az alakokat színes festékkel díszítették. Cél a látványos, dekoratív síremlék készítése volt, hiszen a szarkofágokat – különösen a római császárkor korábbi szakaszaiban – elsősorban forgalmas közlekedési útvonalak mentén kialakított temetőkben, ún. sírutcákban helyezték el oly módon, hogy az ott közlekedők is megcsodálhassák őket. A nem ritkán valóban feltűnő szarkofágok természetesen magukra vonták a sírrablók figyelmét is, akik már a római uralom idején is előszeretettel fosztogatták a koporsókat, ezért a Kr.u. 3.század közepe után egyre gyakrabban ásták be a talajba a kő ládákat, megpróbálva elrejteni őket a fosztogatók elől. Sok esetben azonban így sem alhatták örök álmukat az eltemetettek: a későbbi korszakokban változatlanul sokszor fordult elő sírrablás. És miért volt érdemes kirabolni ezeket a síremlékeket? Az eredendően gondosan – mészhabarccsal, esetleg ólommal is – hermetikusan lezárt kő ládákba a legtöbbször halotti lepelbe csavarva helyezték az elhunytat, a fejnél még párnarészt is kialakított számukra a kőfaragó. Számos értékes viseleti  (pl. ékszerek, övek),  személyes (pl. nőknél kozmetikai eszközök, ékszeres doboz) és a túlvilági útra szánt tárgyakat (pénzérmék, mécses, illatszeres üvegek) helyeztek melléjük a sírba,  étel- és italtároló-edények kíséretében. Útravalóul gyümölcsök és virágkoszorú/csokor is kerülhetett az elhunyt mellé. A különböző korokban elkövetett sírrablások miatt a modern régészeti feltárások során sajnos ma már csak elvétve lehet érintetlen szarkofágtemetkezésre bukkanni, ami annál is sajnálatosabb, mivel  – a feliratos sírköveken kívül – csak így lehet(ne)  név szerint is azonosítani a város egykori lakóit.

Az aquincumi településegyüttes szinte minden temetőjéből ismerünk szarkofág-temetkezéseket: a polgárvároshoz tartozó ún. keleti temetőből (Gázgyár területe),  az óbudai vasútállomás alatt és környékén megtalált ún. Aranyhegyi-patak menti temetőből, de számos példány került elő a katonaváros nyugati szegélyén haladó római utat, a mai Bécsi utat szegélyező nekropoliszból,  vagy a katonaváros és a polgárváros között húzódó kaszásdűlői-filatorigáti területről, vagy éppen a budai hegyoldalon sorakozó villákhoz tartozó temetőkből is. Sok esetben másodlagosan felhasznált állapotban, akár későbbi épületekbe beépítve, vagy összetört állapotban lelünk rájuk. 

Aquincum temetőiből több „híres” szarkofág is előkerült a már több mint 130 éve zajló feltárások során.

Az egyik első – pontosan dokumentált – lelet 1752-ből származik, amikor egy érintetlen, 20 darab tárgyat tartalmazó koporsó került elő Budán, a mai Pasaréti úton. A bronz- és agyagedényeket, mécsest, illetve talán egy bronzveretes ládikát és viseleti tárgyakat (gyűrű, fülbevaló, nyakék) tartalmazó temetkezés a Kr.u. 3. század közepére volt keltezhető a mellékletek és a szintén a sírból előkerült érem alapján. A leírásból és rajzról ismert szarkofág minden bizonnyal egy tehetős római hölgy sírja volt, akit a budai hegyekben lévő villája környezetében temethettek el hozzátartozói.  A gazdag sírlelet aztán Grassalkovich Antal gróf révén a császári családhoz került, először Pozsonyba, majd Bécsbe, mai őrzési helye sajnos ismeretlen.

Egy másik római kori szarkofág  híre Rudolf trónörökös 1869-es aquincumi látogatása kapcsán kapott szélesebb nyilvánosságot: a történelem iránt élénken érdeklődő herceg egy, még 1814-ben kiásott, díszesen faragott és több érmet, mécsest és korsókat tartalmazó kőládát kívánt megtekinteni, amelyet azóta egy óbudai lakos udvarán mész tárolására használtak… A látogatás eredeményeképpen a szarkofág a Magyart Nemzeti Múzeumba került. 

Az egyik leghíresebb aquincumi kőkoporsó egy bizonyos Aelia Sabinának állít emléket, akinek sírja a mai Kaszásdűlő területén egykor működő temetőben állt.

Az előkerülésekor már kifosztott, üres láda egyszerű, díszítetlen kialakítású, teteje is hiányzik. A verses feliratáról és annak tartalmáról híressé vált szarkofág ma az Aquincumi Múzeumban látható:

 „Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina./ Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben./ Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot./ Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,/ öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még/ s kétszer hét napot is. Mikor itt vízorgona sípján/ jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!/ Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,/ és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!  — Titus Aelius Justus hydraularius (víziorgonás) a II. legio adiutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek” (Adamik Tamás ford.)

A szöveg szerint a 25 évesen elhunyt művésznő, aki a legio II adiutrix fizetett orgonistájának, T. Aelius Iustusnak volt a felesége, remekül játszott orgonán. A szintén a múzeumban őrzött és a polgárvárosból előkerült páratlan állapotú, római kori víziorgona kapcsán adódik a feltételezés, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz, de sajnos nincs bizonyíték arra hogy a hölgy pont ezen az orgonán játszott volna. Valószínűbb, hogy mivel ez a hangszertípus a maga korában népszerű lehetett, kis mérete és hordozható jellege emiatt elterjedt zeneszerszám volt, vélhetően több is létezett belőle Aquincumban is.

A szarkofágok – jellegüknél fogva (ti. hermetikusan lezárható kőládákról van szó) – elvileg alkalmasak arra, hogy bennük az elhunyt és a mellé helyezett tárgyak sértetlenül vészeljék át az évezredeket. Ritka alkalom, hogy a régészek fosztogatástól megkímélt sírra bukkanjanak. Ilyen eset szarkofágos temetkezések esetén is előfordul, így történhetett, hogy 1962-ben a mai Jablonka út vonalában egy sértetlen, lezárt szarkofágra bukkantak az Aquincumi Múzeum munkatársai, Póczy Klára régész vezetésével. A sírban – a jól lezárt kőládában kialakult mikroklíma, valamint az elhunyt testén és többrétegű ruházatán alkalmazott tartósítási eljárások miatt (gyanta, sók és szurok) – egy hölgy mumifikálódott váza feküdt. A mellé helyezett viseleti tárgyak (csontból és üvegpasztából készült ékszerek, bőr papucs, ládika) alapján a temetésre a Kr.u. 4. században kerülhetett sor. A különleges állapotban megmaradt sírban aranyozott parafa papucs és egy festett, az egyiptomi múmiaportrékat idéző férfiportrét ábrázoló falap, gyümölcsmagok (őszibarack, cseresznye), sőt virágok (rózsakoszorú) is voltak. Az elmúlt, több mint 100 év alatt az aquincumi kutatások során eddig összesen öt ún. múmiasír került elő, amelyek mindegyike a Kr.u. 4. század első felére volt keltezhető és mindegyikük női sír volt.

A velük eltemetett különleges, import tárgyak és a konzerválás jellege az elhunytak közel-keleti kapcsolataira, esetleg valamilyen orinteális vallási csoporthoz tartozásra utalhat.

Néhány évvel ezelőtt előkerült még egy – talán hatodik múmiasírként is értékelhető – különleges szarkofág-temetkezés az Aranyhegyen: a hermetikusan lezárt sírban Polgár-Nyerges Anita régész két, különböző időpontokban eltemetett nő maradványait találta színes, sőt aranyszállal is átszőtt textíliákban, ékszerekkel, érmékkel, mécsessel, üvegedénnyel, sőt, egyikükhöz még egy miniatűr vas szerszámokból álló készlet is tartozott.  A temetkezés szintén a Kr.u. 4. századra volt datálható,  a DNS-vizsgálatok szerint pedig egyikük kelet-közép európai, míg a másik inkább délnyugat-európai génállománnyal rendelkezett.

Nem kevésbé érdekes az a közelmúltban a Bécsi úton egy építkezéshez kapcsolódó régészeti feltárás során előkerült szarkofág sem, amely mérete – és főként felirata szerint is – eredetileg az 5 évesen és 5 hónaposan elhunyt kisfiú, Popilius Dignus földi maradványait rejtette, akinek síremlékét anyja, Aurelia Felicissima készítette. A kisméretű láda a római korban a Bécsi út előzményeként itt futó főútvonal mellett állt, díszes oldalával az út felé fordulva.

A keretbe foglalt sírfelirat két oldalán 1-1 fülkében az apa és a kisfiú közel egészalakos képmását faragta ki a művész.

Az ábrázolások külön érdekessége, hogy szerencsés módon színes festéknyomok is maradtak az alakok ruharedőiben, az alakok mögötti fülkékben, valamint a felirat betűin, ami egyértelműen utal arra, hogy a faragványokat és a feliratot festették is. Sajnos magát a szarkofágot kollégánk, Fodor Fanni már kifosztva találta, ugyanakkor a ládából előkerült embercsont-maradványokról kiderült, hogy a szarkofágban eredetileg valóban feküdt egy 5-6 év közötti kisgyermek (ő lehetett Popilius Dignus),  ugyanakkor egy 2-3 év körüli gyermek és néhány felnőtt emberhez köthető csonttöredék is előkerült innen, ami azt jelzi, hogy a ládába később más személyeket is beletemettek.

A fenti példákból is látható: a szarkofág, mint a római kor egyik legjellegzetesebb temetkezés típusa rengeteg érdekes adattal szolgálhat az aquincumi lakosok életéről-haláláról, de akár családi kapcsolatokról és mindennapi használati tárgyakról is. Az aquincumi településegyüttes területéről eddig előkerült több tucat kőláda közül néhány Óbuda különböző pontjain tekinthető meg (pl. Óbudai temető, III. Zsófia utca, a Velux irodaház kertje, Óbudai Auchan parkolója), de túlnyomó részük az Aquincumi Múzeum kőtárában látható. A kollekció pedig folyamatosan bővül, hiszen az ásatások során még ma is bukkannak elő díszes, vagy kevésbé díszes példányok, ráadásul a folyamatosan fejlődő  – és a régészetben is egyre gyakrabban használt – új eljárások (az embercsontokon elvégezhető DNS- és izotóp-vizsgálatok, a sírba helyezett tárgyak röntgen- és különböző mikroszkópikus analízisei) révén egyre többet tudhatunk meg az aquincumi lakosság szarkofágba temetkező, tehetősebb rétegének mindennapjairól is.

Kondor Béla pályája jól mutatja, hogy a hatalom és a művészek viszonyában a hatvanas évektől milyen kiszámíthatatlanul jelentek meg a támogatást, a tűrést és a tiltást váltogató döntések.

Kondor a főiskolán Szőnyi István freskó tanszakának növendékei közé került, innen azonban mesterével kialakult konfliktusa miatt távoznia kellett. Koffán Károly, a grafikai tanszék tanára vette fel növendékei közé, a festőnek indult Kondorból így lett végül hivatalosan grafikus. Diplomamunkája rézkarc-sorozat volt: az Illusztrációk az 1514-es Dózsa féle paraszt-háborúhoz, mellyel átütő sikert aratott: Kondort és művét Németh Lajos tanulmánnyal köszöntötte. 1957 februárjában Derkovits-ösztöndíjat kapott. 

1957 nyarán megbízták: készítsen majolika-falképet a pécsi Uránvárosban épülő óvodába. A Derkovits-ösztöndíjasok munkáját értékelő bizottság mindig elismerte szakmai virtuozitását – ám hiányolta műveiből a „konkrét eszmei témaválasztás”-t, ami „helyes irányba terelheti művészi érdeklődését”. A zsűri és a minisztérium elutasította az óvoda számára készített falképet, Fényes Adolf termi kiállítását pedig hamarabb becsukatták. Elrendelték: innentől csak könyvillusztrációkat szabad készítenie.

1960-tól majd három éven át tartott ez a böjtös időszak. 1963 februárjában már kiállíthatott a Fiatal Művészek Klubjában, decemberben pedig neki ítélte a zsűri a Miskolci Grafikai Biennále nagydíját. Ezzel megtört a jég. 1964-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban, 1965-ben az Ernst Múzeumban nyílt kiállítása. 1965 tavaszán Munkácsy-díjat kapott. 1968-ban az ő monotípiái és festményei is ott szerepeltek – Vilt Tibor szobrai és Kokas Ignác képei mellett – a Velencei Biennále magyar pavilonjában. 1970 tavaszán a Műcsarnokban volt tárlata. Végül három monumentális műre szóló megbízás is megtalálta: 1968-ban a Margitszigeti Nagyszállóban avatták föl Szent Margit legendája című pannóját, csinálhatott három seccót az új Intercontinental Szállónak, illetve 1971/72-ben a Magyar Kereskedelmi Kamara új székházába rendeltek tőle gobelint. Ebből lett a Szentek bevonulása című pannó, ami – mert a kamara végül nem fogadta be – a Fővárosi Képtár gyűjteményének darabja lett. 

A Szentek bevonulása a városba, 1971–72
Forrás: BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

Kondor Béla utolsó főműve egyenes folytatása a hatvanas évek végén teremtett foltritmusokból építkező stílusának. Jelentése csupa rejtély: felvonuló figuráit lehet karneváli csoportként értelmezni, de lehet őket a szenteknek a mennyország kapujához vonuló meneteként is látni. A kép sarkában szereplő felirat: The Saints are go in… (mely a When the Saints go marching in… spirituáléra utal) mindkettőt megengedi. 

Kevésbé ismert, hogy A szentek bevonulása a városba eredetileg gobelin lett volna, és 1971 márciusában a Magyar Kereskedelmi Kamara Kossuth téri székházába, az elnöki tanácsterem díszéül rendelték meg. Kondor a következő év februárjában jelezte, hogy már majdnem elkészült, és szeretné megbeszélni megbízóival a mű sorsát. El kellene ugyanis dönteni, hogy a készítendő gobelin-karton helyett festett képet átadják-e a szövőműhelynek, vagy az elkészült festmény kerüljön a tanácsterem falára. A lektorátus szakvéleményt kért Domanovszky György iparművészeti lektortól, aki eredetileg a megbízást kiharcolta Kondornak, a zsűri pedig az ő javaslatát figyelembe véve a „műfajváltásra” szavazott. Kondor március végére befejezte a pannót, a Lektorátus pedig, a Kamara egyetértésével, minőségi prémiumként 20 000 forinttal megemelte és ki is fizette az eredetileg 30 000 forintnyi tiszteletdíjat.

A mű beépítése azonban elmaradt, mert (az akkoriban városszerte terjedt hírek szerint) a kamara elnöke, Kallós Ödön nem szívelte a „szenteket”. Így a kép két évre raktárba került. Onnan Bertalan Vilmos, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) főigazgató-helyettese mentette ki azzal az ígérettel, hogy a pannót a múzeum budavári palotájának díszéül fogják használni, és „végleges beépítéséről” saját költségükre gondoskodnak. Kondor művének megszületése tehát összefügg a gobelin műfajnak a 60–70-es évek során az állami megrendelések nyomán bekövetkezett felfutásával, elhelyezésének története pedig kapcsolódik a BTM Vármúzeumának megnyitásához és díszítésének programjához.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, mikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok. Rögtön megkérdezte:

– Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?

– Mind az enyém – felelte a szegény ember.

Azt mondta erre a királyfi:

– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a gyerekeket!

Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szépen sorba mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos. Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:

– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?

– Vettem én – mondja amaz –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.

– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már csak elég lesz.

A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt: nem volt elég a vásárolt ruha. Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.

– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.

– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.

Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a legnagyobbik gyermeket.

– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!

Ott akkor szépen egymás mellé álltak.

– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene – mondta a királyfi.

Mindjárt nekifogott, és levetette a ruháját. Szépen odaadta a fiúnak, vegye magára. Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű királyfi levetkezett, és a mesém bevégeztetett.

A népmesét újramesélte: Bajzáth Mária
Illusztráció: Gyetkó Krisztina
www.animuscentral.hu

Lampion Könyvek, 2022

Kérlek, mesélj a harmadik kerülettel való kapcsolatodról!

Minden ideköt. Azt hiszem, kétéves koromban költöztek a szüleim a Harrer Pál utcába, a lakótelepre, oda jártam általános iskolába, onnan költöztünk a Rómaira, és 2006-ig folyamatosan itt laktam. Utána pedig, az idei év közepéig Ürömön – ezt  majdnem a kerület részének lehet tekinteni. Sőt, igazából az Eurosport is azért van itt 2018 óta, mert amikor jártam be dolgozni Ürömről bicajjal, itt tekertem el, és mindig irigykedve néztem a Graphisoft Parkot, hogy „fú, basszus, de jó lehet itt dolgozni!”

Milyen volt gyerekként Óbuda? 

Világéletemben nagyon-nagyon szerettem itt lakni! A Harrer Pál utca tele van tízemeletes házakkal, ezért  iszonyatosan sok gyerek volt a környéken. Az iskolának volt focipályája – most, azt hiszem, Gyarmati Dezső-sportparknak hívják – és állandóan a betonon fociztunk. Akkor még leengedtek minket, ott voltunk egész nyáron. Semmit sem számított, hogy kinek hol dolgozik az anyukája. Voltak jó gyerekek, rossz gyerekek, és kész. Pontosabban, egyszer számított, ami nagyon vicces emlék. Sokat jártunk ki a Hajógyárira, és nyáron néha fürödtünk a Dunában. Illetve, hogy fürödtünk, az túlzás: bementünk térdig, mire megjelentek a rendőrök, és elkaptak. Elsősök vagy másodikosok voltunk, hatan-nyolcan álltunk térdig a Dunában, ők meg kiparancsoltak, és azt mondták, hogy bevisznek, előállítanak. És, tudod, ez még a hetvenes években volt, úgyhogy hiába voltunk gyerekek, mindenkinek fölírták a nevét, anyukája nevét, és hát tökre be voltunk szarva. Be kellett írni a szülők foglalkozását meg mindent. Volt egy ikerpár, akiknek az apja rendőr alezredes volt. Úgyhogy ők mondták, hogy az ő papájuk alezredes a rendőrségnél. És akkor hirtelen megszűnt az intézkedés, onnantól kezdve nem történt semmi. Szóval, nagyon kommunista történet volt az egész.

Aztán jött az Eötvös, meg a TF. Amikor végeztél, már volt határozott elképzelésed, hogy mi szeretnél lenni?

Tökre nem. Anyukám tévés volt, a sportosztályon dolgozott, de én nagyon nem szerettem azt az egész közeget. Az ember általában azt akarja, hogy neki is olyan szülei legyenek, mint a többi gyereknek. De hát, ugye, most már én is tudom, hogy ez nem az a munka, mint ami minden embernek van, hogy bemész nyolctól négyig, aztán otthon vagy hétvégén, meg ilyesmi. Nekünk abszolút nem ilyen családi életünk volt. Viszont erre egy kicsit mindig vágytam, úgyhogy el is döntöttem, hogy én nem fogok tévézni. Amikor elvégeztem a TF-et, valahonnan jött egy füles, hogy a Római-parton van teniszpálya, amit működtetni lehetne  a MÁV-üdülőben.

A pálya teljesen le volt gatyásodva, nem is volt aláépítve rendesen, de én láttam benne fantáziát, és elkezdtem üzemeltetni.

Szépen fejlődgetett, tök jó közösség volt, csak jött egy srác Erdélyből, aki benősült a szomszéd telekre, két teniszpálya közé, építettek a csaj szülei egy családi házat nekik, és neki nem tetszett, hogy mind a két oldalt pattog a teniszlabda, úgyhogy elkezdett kóstolgatni. Végül aztán ő tette tönkre az egész pályát, meg a közösséget, én pedig kiszálltam 2002 környékén. 

De addigra már dolgoztál kommentátorként, ugye?

Az Eurosport két vagy három évvel azután indult, hogy elkezdtem a teniszpályát. Úgyhogy csak az újságban olvastam róla, és gondolkodtam, gondolkodtam, aztán mondtam anyukámnak, hogy, ha lehet, kérdezze meg Palik Laciékat, nincs-e valami szerkesztői vagy hasonló állás. Az fel nem merült bennem, hogy kommentátor legyek! Laci egy kicsit másként viszonyul a nyilvános szerepléshez, mint én, aki nem voltam nagyhangú csávó soha az életben, meg szerintem most se vagyok az. A feleléseknél is mindig izgultam, és nem gondoltam, hogy ezt a részét tudnám csinálni rendesen. Mindenesetre anyukám megkérdezte Lacit, aki mondta, hogy persze, hívjam fel nyugodtan. És akkor megkaptam Palik László vonalas számát, felhívtam, ő meg mondta, hogy menjek be. Azt hittem, hogy majd elbeszélgetünk ketten tíz percet, mire a helyszínen voltunk vagy ötvenen, Laci pedig elmondta, hogy mire van szükségük: kommentátorokat keresnek, és majd ők megtanítják a jelentkezőket a szakmára. „Jó, hát akkor ez ennyi volt”, gondoltam, de aztán mégsem engedtem el teljesen. Ők akkor öten voltak, Vitár Robi bácsi, Dávid Sándor, Gundi, Héder, Palik. Be lehetett ülni melléjük a közvetítésre, kvázi hospitálni, de nem volt semmi fizetés. És mondjuk három-négy hét múlva az ötvenből már csak én voltam. De akkor még mindig nem gondoltam, hogy ez ilyen komoly lesz, inkább csak úgy bejárogattam. 

Végül hogyan kerültél a csapatba?

Az igaz, hogy nem voltam igazán központifigura-típus, viszont a sportokról elég sokat tudtam. Meg szerintem most is sokat tudok azokról, amiket közvetítünk – még a mostani kommentátorokhoz képest is, az akkoriakhoz képest meg pláne, és egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdtek rám támaszkodni. Tehát mondjuk Robi bácsi megkérdezte adás közben, hogy akkor ez most hogy volt? Mindenféle sportszakmai dolog. ’96-ot írtunk, nem volt még internet, de azért én tök sokat olvastam utána, ráadásul egy csomó olyan sportághoz értettem, amihez mások nem nagyon. Aztán egyszer csak megjelent Horváth Mariann, aki, ugye, hatszoros vívó világbajnok volt, de elszakította a térdét, ezért abbahagyta a sportot. És akkor kitalálták Laciék, hogy kezdjünk el próbakommentálni:

VHS-kazettára rögzítették, amit csináltunk, és a második felvételt megnézte Héder Barna, aki annyit mondott, hogy „Figyelj már, mondd azt, ami eszedbe jut”. Na, onnantól kezdve ment a dolog.

Mert addig ráfeszültél, hogy mi legyen?

Addig próbáltam azt csinálni, amit láttam, ahogy szoktak a kommentátorok: bemutatod az embereket meg ilyesmi. De azóta tényleg nem teszek semmi mást az ég egy adta világon, csak azt, hogy nézem a képet, és mesélek róla.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó szpíker legyen?

A legfontosabb szerintem az, hogy terelgesd az ember figyelmét, hogy tudja, mit érdemes nézni. A tenisz ilyen szempontból jó példa. Mert mi történik egy teniszmeccsen? Van mondjuk hat ütés, és valaki megnyeri a végén a pontot. És ha én megnéztem azt az öt vagy hat ütést, meg fogom tudni mondani, hogy oké, ez a két ok volt, amiért az történt, ami. Mit tudom én, Nadal hibázott, vagy Djokovics ütött egy szépet a harmadikra, és utána már végig irányította a pontot. Bármi. Nyilvánvaló, hogy ha valaki nálam is jobban ért a teniszhez, az tud még egy mélyebbet mondani, de azért valahol ott vagyok az igazság, vagy egy viszonylag mély megoldás környékén. Az emberek java része értelemszerűen nem néz annyi teniszt, és mit lát? Ha Nadalnak drukkol, akkor azt, hogy a kedvence beleütött a hálóba. Az a gond, hogy Nadal beleütött a hálóba, én meg mit beszélek ilyen hülyeségeket? És ha azt mondom, hogy előtte Djokovics szépen készített elő, akkor én egy “köcsög Djokovics-drukker” vagyok. Pedig valójában tényleg pusztán annyi lenne a dolgom, hogy megtaláljam a kulcsmomentumot a labdamenetben, meg aztán a gémben, a meccsben is, satöbbi. De például fontos hiba, amit el szoktak követni kezdők, hogy találnak valami jó infót, és akkor azt mindenképp elmondják, akármi van. Pedig azt nem szabad. Ha úgy van, akkor annak ott lesz a helye.

Mi az, amitől te jobb vagy, mint az átlag?

Ami szerintem a legfontosabb, az az, hogy valószínűleg látom, mi történik a sporteseményen. Jobban, mint az emberek java része, és ami még fontosabb, hogy láttatni is tudom. Az meg a TF-ről jön, a tanárságból. Mert, ha belegondolsz, a tesitanár mit csinál? Jön tíz gyerek, dobják a ziccert, ő meg a fejében összehasonlítja, hogy „figyelj, Pistike, te ezt szarul csináltad, és ezért csináltad szarul, te Józsi, te pedig jól csináltad”, és aztán megmondja, hogy Józsi mit csinált jobban, mint Pisti.

Tulajdonképpen a kommentátor feladata is ugyanez: összehasonlítod a sportmozgásokat, és megmondod, hogy oké, az a síző, az arra jött, ez meg másfelé.

Csak én mondjuk emlékszem a következő menetnél is, hogy igen, a hattal azelőtti síző is arra jött, de az egyik elment egy kicsit jobbra, és akkor annak jobb lett a részideje is. 

A közösségi média mennyire erősíti fel a közönség visszajelzéseit?

Hát, mondjuk a Djokovics-szurkolók, akik ilyen szempontból erősek, egy közegben mozognak. Vannak különböző fórumok, ahol megbeszélik, hogy „Hú, ez a Szabó Gábor, ez jó nagy köcsög. Hát most is ezt mondta. Most is azt írta!”. Igen, de azért, mert az van. Mert az történt. Azt hiszem, Puzsér mondta egyszer, hogy a közösségi médiával ilyen szempontból az a probléma, hogy régen a legrosszabb esetben otthon kipuffogtad magad, hogy Knézy Jenő hülyeségeket beszélt, és akkor nagyjából ennyi volt. Nem hiszem, hogy valaha írtál levelet a Magyar Televíziónak, hogy „Ez hülyeséget beszél!” De manapság nem ez van. És oké, mi jártunk egyetemre, de ugyanez megvan annál is, aki csak nyolc általánost végzett, és Antal Imrével vagy Kudlik Júliával maximum véletlenül, az utcán találkozott, de nem volt közös felület, ahol érintkezzenek. Ma van. Tehát, ha kirakunk egy posztot, hogy két órakor kezdődik a Federer–Nadal-meccs, akkor onnantól kezdve jönnek a kommentek, hogy a büdös kurva anyámat. Ez a nehéz része a szakmának.

És ezt hogy tudod leválasztani magadról? 

Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy le tudom választani. Régen nagyon bántott, most már olyan nagyon nem foglalkozom vele, próbálom nem olvasni, de az sem tökéletes hozzáállás. Mert az se jó, ha minden kritikát eltolsz magadtól, mondván, hogy „én vagyok a nagy hozzáértő”. Próbálok beszélgetni olyanokkal, akiknek adok a véleményére, hogy ez most jó volt, vagy nem volt jó. Elmondják, aztán az alapján valahogy el tudom helyezni. Vagy nem.

Hogy látod, mennyit változott a szakma gyermekkorunkhoz képest? Amikor Hajdú B-ék elkezdtek közvetíteni, felkészültségben azért volt egy nagy ugrás ahhoz képest, ami korábban volt.

A mi generációnkkal lett egy nagy ugrás, az biztos. Azt már mondtam sokszor, hogy én csirkéket szültem idősebb Knézy Jenő közvetítésétől. Viszont semmiből nem tanultam annyit. Nem is az, hogy tanultam, inkább annyi, hogy  amikor kiderült, hogy valószínűleg kommentátor lesz belőlem, már volt egy kép a fejemben arról, hogy hogyan nem szabad csinálni. Nem akartam úgy csinálni, ahogy ő megkeserítette a gyerekkoromat a közvetítéseivel. Utólag úgy gondolom, hogy értett azért a sporthoz valamelyest, csak, ugye benne nem volt meg az, hogy esetleg megengedje a nézőknek, hogy saját véleményük legyen.

Ezzel ellentétben – bár nem volt példaképem –, de mondjuk Gyulai István közvetítését nagyon szerettem. Az atlétikában azért biztosan sok ragadt rám abból, ahogyan ő csinálta.

Egyszer Vitrayval csináltam egy interjút, mert gondolkodtam rajta, hogy írok egy könyvet, hogy hogyan kell kommentálni, és ő azt mondta, amikor ehhez a témához jutottunk, hogy bármennyire is piedesztálra állítják Jenőt, mert meghalt, azért ezt a két embert nem szabad összekeverni. Gyulai István tényleg a szakma óriása volt – ezek Vitray szavai –, Knézy meg nem.

Amikor mi felnőttünk, nem volt annyi adat, de azt a keveset elő kellett bányászni. Meg volt olyan is, hogy elmentél Békásmegyerre, mert valaki ott lakott a kilencedik emeleten, és ott a cseh tévé erős hangyafociban ugyan, de jött…

Igen, nagyon más világ volt ilyen szempontból. ’96-ban, amikor kommentátor lettem, épp zajlott az atlantai olimpia, amire a szervezők felépítettek egy adatbázis-szerűséget, és emlékszem, Palik Laci ráállított egy technikust, hogy „töltse le az internetet”. És akkor Józsi fogta magát, és az atléták biográfiáját megpróbálta valahogy lementegetni. De még 2002-ben is, amikor Kokó világbajnok lett, úgy mentem közvetíteni, hogy volt nálam egy óriási nagy dosszié, papírok, újságkivágások, meg minden nyavalya. Tehát eleinte ez az egész valóban adatbányászat volt. Most is az, csak már high-tech módon: kontroll C, kontroll V. Egy keyboardot kezelsz. 

És egy szerkesztő segít ebben?

Nem. Nálunk úgy működik, hogy mindenki csinálja magának, szoktam is mondani a fiataloknak, hogy ez egyéni sport. Itt magadnak kell megteremteni, ha jó akarsz lenni, nem fog senki segíteni, sőt, inkább gátolni fognak. Jó, hála Istennek, ez a mentalitás nálunk, az Eurosportnál nincs meg, de nagy átlagban ebben a szakmában benne van, hogy nem veregetik egymás vállát a kommentátorok. Egy dolgot egy ember közvetít a nap végén, jobbnak kell lenni a másiknál, és ahhoz bizony neked kell belerakni a melót magadnak. Annak idején, az állami tévében még nem volt olyan, hogy élő eredmény, emlékszem, amikor Gyulai István közvetített egy Budapest Nagydíjat, akkor én az anyukám révén gyerekként mehettem, és írtam fel neki, hogy ki mekkorát ugrott távolba. Aztán, amikor jött egy távolugró, bemutatták, ő odanyújtotta a kezét, én beraktam a papírt, és megnézte, hogy hogy áll a verseny.

Mennyire követelmény egy riporterrel szemben a pártatlanság? Az objektivitás oké, de én, amikor nézek egy sporteseményt, szinte mindig drukkolok, egyszerűen szükséges, hogy érzelmek is legyenek benne…

Ez egy óriási legenda: Vitray Tamás mindig elmondta a tévében, hogy a kommentátornak pártatlannak kell lennie, mert hát gondoljunk arra, hogy mind a két csapatnak vannak szurkolói, és akkor mit szól majd a másik? Ehhez két dolgot lehet hozzáfűzni. Egyrészt, ha mondjuk valaki engem elküld a picsába, mert mocskos Nadal-drukker vagyok, akkor az biztos, hogy ő azon a mérkőzésen nem Nadalnak szurkolt, hanem a másiknak. De a másik része a dolognak az, hogy ha jól csinálod ezt az egészet, akkor azért generálsz érzelmeket. A nézőket valahogy  bele kell húzni abba, hogy élvezzék azt a sporteseményt. Egy kitzbüheli lesiklást, vagy egy tízezer métert egy világbajnokságon – és ahhoz adnom kell az érzelmeimből. Persze nem úgy drukkolok, mint régen, hogy „jaj, basszus, köcsög németek”, de azért benne vagyok, és nagyon élvezem az egészet. Volt az a helyzet, amikor rájöttem: azt akarom, hogy Hicham El Guerrouj olimpiai bajnok legyen. Mert ezer éve követem a pályáját, baromi szimpatikus futó, és még sohasem nyert olimpiát. És egy ilyen helyzetben lehet, hogy jön egy olyan mondat 400 méterrel a vége előtt, amiből ki lehet hozni, hogy én drukkolok neki, de akkor arra azt tudom mondani: és akkor mi van? Mert szerintem az nem működik, hogy ahhoz kellenek az érzelmeim, hogy egy jó hangulatú utolsó 400 méter legyen, de az érzelmeimnek csak ez a fele kell, a másik viszont nem, azt húzzad ki filccel, és még csak meg se forduljon a fejedben, merthogy vannak Kenenisa Bekele-drukkerek is. Ez így nem megy.

Tehát, vagy kellek egészben, és akkor szereted, amit csinálok, és annak tökre örülök, de az, hogy most akkor ezt csináld, azt meg ne csináld, na, az nem megy.

Az érzelmek átadása a legfontosabb?

Az fontos. Ha őszinte. Mert az szerintem nagyon rossz irány, ha megpróbálsz a szarból jót csinálni, de amikor tényleg jó, akkor csak hagyod, hogy menjen, élvezed és akkor jó lesz a közvetítés is.

És mi van olyankor, amikor nem élvezed? Mert, gondolom, azt is fel kell húznod egy valamilyen sztenderdig, hiába olyan, amit magadtól esetleg kikapcsolnál…

Ez egy nagyon érdekes kérdés, mert ha nagyon felhúzol egy szart, akkor hiteltelen leszel, pedig a hiteled a legfontosabb dolog. Persze, azt sem mondhatod, amit valaki egyszer állítólag tényleg mondott, hogy, „ha nincs jobb dolguk, akkor nézzék meg ezt a magyar bajnokit.” Szóval, azért picit fel kell húzni, de csak óvatosan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs kihívás benne, amikor egy ausztrál Openen hajnali háromkor odaváltanak egy első fordulós női teniszmeccsre, ahol nem játszanak jól, ráadásul nem csak maga a meccs, hanem a játékosok sem annyira érdekesek.

Szakmailag vannak kedvenc közvetítéseid?

Nem nagyon gondolkozom ezen, de van, amiről tudom, hogy jó közvetítés volt. Például a 400 méter Rióban az olimpián, mert ott 280 méternél megmondtam, hogy ebből világcsúcs lesz, és úgy is lett, ami szakmailag azért tök jó. Másik oldalról, amikor az RTL megkért, hogy menjek Kokó-meccseket közvetíteni, az nagy elismerés volt, de ott soha nem éreztem magam olyan komfortosan, mint azoknál a sportágaknál, amelyekhez értettem. A bokszhoz nem értettem annyira, és nem is igazán érdekelt.

És csak úgy, simán, élményként?

A londoni olimpián, az első olimpiámon a 100 méteres síkfutás döntőjének délelőttjén sétálgattam, mentem a kis hátizsákommal, tudtam, hogy fel vagyok készülve – na, az olyan volt, amikor azt gondolod, hogy oké, akkor ez most egy jó pillanata az életednek. Azt jó volt megélni. Szintén Londonban volt egy olyan nap, amikor nyertek a britek három aranyat: Mo Farah tízezer méteren, Jessica Ennis hétpróbában,  Greg Rutherford távolugrásban. Akkor azokat a számokat, amiket szerettünk a gimiben, tehát a ’80-as évek nagy angol underground slágereit nyolcvanezer ember énekelte, amíg várta, hogy átadják az aranyérmeket a három britnek: ez fantasztikus élmény volt. De ugyanígy megvan bennem, amikor ’97-ben először közvetítettem sí-világbajnokságról, és mentem be a HÉV-vel. Ott bújtam a kis papírjaimat, és örültem, hogy ez egy jó meló lesz. Így utólag azt gondolom, hogy nem vallottam különösebben kudarcot. 

Ha már érdeklődés, végül miért ezek a sportágak maradtak?

Mert ezek érdekelnek. És szerencsém van: azáltal, hogy én lettem a főnök, én csinálom a beosztást, és ilyen szempontból kis előnnyel indulok. Nem fogom magam megszívatni azzal, hogy beosztom magam a karatéra. De el is tudok engedni eseményeket.

Sokat átadok a kollégáimnak, viszont azokat hagytam meg magamnak, amiket a legjobban szeretek. És szerintem azokba nem nagyon lehet belekötni.

Tehát olyan még nem nagyon volt, hogy valaki odajött volna, hogy „Figyelj ide, Gábor, miért nem én csinálom azt a teniszmeccset, én jobban tudom.”

Jó, az atlétika oké, atletizáltál, meg a családi vonal is, a teniszt tanultad, de honnan a sí?

Nagyjából 3-4 éves korom óta síelek: egy reggel apukám vitt az óvodába, én meg ültem a Harrer Pál utca 10., nyolcadik emelet 47. alatt, és mondtam neki, hogy szeretnék síelni. Senki nem tudja a családban, hogy miért, hogyan, de apukám meg nem olyan ember volt, hogy ne legyen ott délután egy síléc, egy ilyen jó NDK-s darab. Onnantól kezdve jártunk fel a Normafához minden hétvégén, amikor volt hó. Valahogy iszonyatosan izgatott ez engem világéletemben. A feleségemnek azt szoktam mondani, hogy előző életemben valószínűleg osztrák voltam, vagy valami ilyesmi. 

Van valami rangsor a fejedben, hogy ki az öt legjobb magyar riporter, vagy hogy egy adott sportágban ki a három a legjobb?

Van, persze. Ezek nyilván mozognak, meg persze mindenki azt gondolja, hogy az ő önértékelése  tökéletes. Régebben volt olyan kérdés egyéni elbeszélgetésnél, hogy mondd meg, ki a három legjobb kommentátor  a szerkesztőségből. Tízből hét-nyolc embernek egyezett is a véleménye az enyémmel, de voltak olyanok, akikről azt gondoltam, hogy a leggyengébb kommentátorok között vannak, ők viszont besorolták magukat a legjobbak közé. Nagyon kevesen mondták saját magukat, ami szerintem normális, de volt ilyen, ami azért érdekes. Mindezt úgy, hogy akkor pont itt dolgozott Hajdú Pisti. De persze, van rangsor, el tudom mondani, hogy szerintem ki az öt legjobb kommentátor ebben a sportágban, vagy abban… Amióta az Eurosportot vezetem, azóta nem vagyok annyira képben a többi szerkesztőséggel kapcsolatban. 

Nálatok jellemzően „saját nevelés” zajlik a kommentátoroknál, nem?

Ez onnan eredeztethető, hogy 2005-ben, amikor főnök lettem, az volt a feladat, hogy csináljak egy csapatot, hogy lehessen Eurosport2 is. És akkor mondták a központban, hogy nyugodtan odamehetek más szerkesztőségekhez, és elhozhatom a legjobb embereket, de fel sem merült igazán, mert nem nagyon voltak olyan emberek, akikre azt mondtam volna, hogy „Jó, ő most mindenképpen nagyon kell!” Sokkal inkább hittem abban, hogy majd mi megtanítjuk őket – aztán megtanítottuk őket, és ez bejött. Ugye, a fele annak  csapatnak, amely most az M4-en van, arról a tanfolyamról került ki, beleértve a csatornaigazgató urat is.

Úgyhogy amikor 2018-ban már nagyon kevesen maradtunk, újra indítottunk egy tanfolyamot, és most már egyre inkább az az érzésem ezzel a második generációval kapcsolatban is, hogy meg fogják állni a helyüket.

Egyre jobbak. Még pár év, és szerintem tök jó kommentátorok lesznek. De ezt leszámítva sohasem merült fel, hogy mi hívjunk embert, illetve, egy embert hívtunk, ugye, Hajdú Pistit, akkor, amikor lett nálunk angol bajnokság. Amúgy csomószor jelentkeznek emberek, mi pedig szépen mindenkit elutasítunk. Nem az van a fejemben az Eurosportról, hogy mi innen, vagy onnan, vagy amonnan összeszedjük az embereket. Az nem lenne jó út.

És mi lesz, ha a mostaniak is kirepülnek?

Hát, az előfordulhat. Mert, ugye, mi nem tudunk annyit fizetni, nincs akkora büdzsé, nincs helyszíni kommentálás, satöbbi, tehát lehet, hogy ez teljesen természetes folyamat. Igazából most ezt úgy kezelem, hogy nem akarok már megtartani mindenkit. Vannak nagyon fontos emberek. Ők maradjanak, ez a lényeg.

Rióban 280 méternél bemondtad a világcsúcsot: mennyire gyakori ez, mi a jó arány, amit az ember úgy elvár magától?

Szerintem az a fontos, hogy ne csinálj gondot belőle, ha nem jön be. Tehát nem tízből tíz az elvárás. Mert akkor mi van, hogyha úgy zárod le, hogy „Hatalmas meglepetés, nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna”? Te felvázolsz egy lehetőséget, egy lehetséges szcenáriót, aztán vagy úgy van, vagy nem. Tízből ötnél azért már nem fogják rád azt mondani, hogy „Fú, de baromira ért hozzá!” Olyan 7-8 környékén nagyjából rendben is vagy, feltéve, hogy tudod kezelni azt, amikor nincs igazad, és nem csinálsz belőle presztízskérdést, nem kezdesz el okoskodni, hogy így megmondtam, meg úgy megmondtam, de mégse, ezért, azért, amazért. 

És ha ebben jó vagy, akkor jobban el is ismer a nagyérdemű?

Mindig azt szoktam mondani – és ez a kommentátorságra is, meg sok minden másra is igaz egyébként –, hogy a rossz kommentátort is van, aki szereti az anyukáján kívül, és a jó kommentátort is van, aki utálja. Mit tudom én, Hajdú Pistit 7-8 ember szereti tízből és ha megkérdezik, hogy Szabó Gábor jó-e az atlétikában, akkor mondjuk heten azt mondják, hogy igen. És az rendben is van. Tehát azzal is együtt kell tudni élni, hogy vannak emberek, akik nem szeretik azt, ha valaki jobban tud valamit, mint ők. Egy ilyen embernek az a mentalitása, hogy ő tudja a legjobban a világon, és hogy ha jövök, és mást mondok a teniszmeccsen, mint ő, aztán nekem lesz igazam, akkor ő engem utálni fog. És ezzel most mit tudsz csinálni? Semmit.

Egyébként az elvárás egy kommentátorral szemben, hogy mondjon meg előre dolgokat, vagy el lehet lenni úgy is, hogy egyszerűen csak azt mondod, ami történik?

Nem gondolom, hogy jósolok. Inkább elmondom nagyjából, hogy milyen várakozások vannak, hogyan működhet ez a verseny, és aztán vagy úgy működik, vagy nem; az se baj, ha nem. Én nagyon szeretem ezt a fajta várakozást, szerintem erről szól a sport: vannak valamilyen esélyek, és azok megvalósulnak, vagy nem. Ha foglalkozol vele, akkor látod, hogy oké, nedves hóban az az ember jobban síel, a másik meg a keményebb pályán ügyesebb, és akkor ezeket elmondod. Azt elmondani, hogy 1:28:46 az ideje, ahhoz azért nem kell egyetem. De van, aki meg arra esküszik, minden azon múlik, hogy legyen jó orgánumod, és szépen beszéljél. Mint az angolok. Ott arra van igény, hogy jöjjenek a nagy, fellengzős mondatok, abból kiválóan meg lehet élni, de nincs benne olyan iszonyatosan nagy meló. Az angol egy gyönyörű nyelv, nagyon jól lehet mondani ezeket az angolos fordulatokat, amelyek mögött nincsen semmi. Nekünk egy bővített mondatunkban sokkal több információ van, mint az övékben, ők meg mondják, hogy „gyönyörűen húzza az íveket”, meg mit tudom én, aminek ráadásul a fele csomószor nem is igaz. És lehet, hogy az is működik, csak tőlem áll távol. Ugyanakkor ők meg tudják azt csinálni, hogy világsztárok ülnek oda kommentálni. Például amikor Steve Cram közvetített atlétikát, és Monacóban Mo Farah, aki nem is nyerte meg azt a versenyt, megdöntötte az 1500-as Európa-csúcsát, akkor az volt a közvetítés vége, hogy „a második helyen befutó Mo Farah megdönti az Európa-csúcsomat”. Azért ez egy erős mondat. És így van hiteled. 

A szerkesztőségi elszánás szerint gasztrosorozatunkban különböző szempontok szerint térképezzük fel Óbuda kulináris jelenét – ám az evezős-sörözős haspókoskodást és a rózsaszín porcukorfelhőket a drukkolás váltotta fel: mi lesz vajon a kedvenc helyeinkkel? Nyitáskor most is be tudják gyújtani az összes gázrózsát egymás után, mint az evős filmekben?
Kezdetként a Bécsi útnak a Kolosy tértől az Amfiteátrumig tartó részét kommandóztuk végig, hiszen aki ma Óbudán munkaidő után megéhezik-megszomjazik és csavarogni indul, vagy épp fordítva, az úgyis itt kezdi, hiszen nemcsak sok, de sokféle vendéglátóhely koncentrálódik alig fél kilométeren.

A józan ész és a legtöbb szakértő is azt jósolja, hogy a vendéglátásban is tapasztalható rendkívüli áremelkedést a menzák, a kifőzdék és a fine dining fogja túlélni.

A menzák, büfék azért, mert enni mégiscsak kell, még ha olcsóbbat, rosszabbat is, a fine dining pedig azért, mert az ő közönségük kevésbé árérzékeny, mint a klasszikus, „polgári” rétegre építő éttermeké. A vérzivatar és a békaeső éppen azokra a helyekre vár, ahová hétköznap este a haverokkal vagy hétvégén a családdal ültünk be jót enni, hogy ne otthon kelljen ezzel maszatolni. Most viszont, amikor a legtöbbünknek választani kell, hogy mindig meleg legyen otthon és tele legyen a családi autó tankja vagy elmenjünk-e heti egyszer 4-8 fővel vacsorázni, akkor bizony a legtöbben a benzint választják a borravaló helyett.

Innen szép nyerni 

Ahogy a vendéglősökkel, üzletvezetőkkel beszélgettem, az világlott ki, hogy az alapvető túlélési stratégia a szokásos, generációk óta belénk égett önkizsigerelés: dolgoznak nemcsak orrvérzésig, hanem annál is tovább. A vendéglátás békeidőben is legendásan sok és hosszú-hosszú napokkal járó munka, ám most kezd az ultramaratonfutók érthetetlen megszállottságára hasonlítani. A végiglátogatott helyek többségében a hétszeresére-tízszerezésére növekedett költségekre nem az a válasz, hogy felteszik a két kezüket, hanem az, hogy nekimennek a falnak. 

Miss Saigon, Bécsi út 37.
Az üzlethelyiség volt már Pesti Pipi, hamburgerező, most pedig a környék első és egyetlen pho-levesezője, amit első körben kitörő örömmel fogad a vendégsereg. Túlélési stratégiáról szó sincs, mivel az ottjártunkkor épp két hete működtek – ugyanazzal a tulajdonosi-üzletvezetői háttérrel, mint az előző intézmények. A váltásoknak különböző okai voltak, és csak csuriba tett kézzel drukkolni tudunk, hogy a mostani arculat megmaradjon, és a vietnámi konyhát is befogadja Óbuda. A pho-n kívül klasszikus távol-keleti fogások szerepelnek az étlapon, és mind a beltér, mind az árak arra csábítanak, hogy egy hosszabb munkanap vagy egy hosszúra nyúlt péntek este után a Miss Saigon asztalainál szürcsöljük fesztelenül a sűrű, fűszeres gyógylevest.

Buda Gourmet Bistro, Bécsi út 38.
Több éve nyitott, de még mindig fura egy hely: svédasztalos rendszerű, all you can eat-étterem, de ahhoz túl elegáns, az elhelyezkedése alapján menza, a kínálata alapján nem. Viszont hatalmas: egyszerre közel 100 vendég foglalhat helyet, ami ugye a forgás miatt 150-200 főt is jelenthet egy étkezés alatt. A környék olyan nagy kedvvel belakta, hogy asztalt még hétköznap estére is foglalni kell, hétvégén pedig különösen ajánlott. Hétköznap délben pedig egy nagy cég foglal be náluk 120 helyet, úgyhogy a forgalomra nem lehet panasz. Ám a méret mostanában nem csak áldás, hanem átok is: az óriási konyhát, az óriási vendégteret működtetni óriási teher lett. Nem beszélve arról, hogy a svédasztalos rendszer a leginkább alapanyag-igényes forma, hiszen sokkal nehezebben számítható ki, hogy egy-egy fogásból hány adag fogy majd, így sokkal több a veszteség. Az üzletvezető számításai szerint mindez konkrét összegekben a következőt jelenti: havi 3,5 millió forinttal több nyereségüknek kellene keletkeznie ahhoz, hogy fedezze a megnövekedett kiadásokat, ami ugye 12-15 milliós plusz forgalomból jönne. Ez természetesen fizikai képtelenség, így maradnak azok a módszerek, amihez mindenki próbál nyúlni: többet dolgoznak kevesebben, próbálják még jobban racionalizálni a rendszert, árat emelnek, ami persze veszélyes terep, visszaforgatják a tartalékokat és reménykednek. 

Semmi Extra és egy kis Kert, Lajos utca 46.
A klasszikus, egyszerre kiskocsma, egyszerre vendéglő hangulatú helyen egyelőre kivárnak: szerencsés helyzetben vannak, mert még tartanak a korábbi energiaszerződéseik, bár ki tudja, meddig. Addig is dolgoznak, amennyit csak tudnak és szerencsére tudnak, hiszen azt látják, hogy az év végi rendezvényszezon erős lesz: az emberek még mindig a Covid-időszak alatt kiesett nagyobb céges vagy társasági ünnepléseket pótolják be. Ugyanakkor az náluk is világosan látszik, hogy a vendégek sokkal kevesebb pénzt adnak ki, és nagyon szigorúan megnézik, hogy mire költik azt a kevesebbet.
Mivel a Semmi Extra óbudai egysége inkább laza hangulatú közösségi hely, mint elegáns étterem, végképp próbálják addig húzni az áremelést, amíg csak lehet, hogy megtartsák a vendégeket – de előbb-utóbb ők is rákényszerülnek majd.

Pódium Bistro, Bécsi út 63.
A bevezetőben említett összes veszély leginkább a Pódium Bistróra leselkedik: az a fajta vendéglátóhely, ami több, mint egy kocsma, de közvetlenebb, mint egy fehér abroszos étterem. Békeidőben hétköznap munkaebédekre, este egy közös vacsorára és pár pohár borra, hétvégén pedig nagyobb családi ebédekre ülnek be a vendégek, akik azt igénylik, hogy olyan ételekkel is találkozzanak az étlapon, amelyek különlegesebbek, vagy amivel otthon nem állnak neki bíbelődni.
Ezt egyre nehezebb kivitelezni, hiszen az extra alapanyagok lassan megfizethetetlenek, de nem is feltétlen kell, mert a tapasztalatuk szerint a törzsvendégek is egyre inkább keresik a letisztult, hagyományos ízeket, és feltűnő, hogy még nem maradnak el, de egyre kevesebbet költenek.  Ennek viszont az a veszélye, hogy nem lesz feltétlenül emlékezetes minden vacsora, így nehezebb kitűnni az étterem-tengerből, hiába vannak meg hozzá az adottságaik.
A  kényszerűen meghozott racionalizációs trükköknek mind-mind megvan a veszélye: ha kevesebb hűtőt működtetnek, értelemszerűen sokkal gyakrabban fordulhat elő, hogy valami kifogy. Ha a légtechnika kapacitását csökkentik, folyton azt vizsgálják, nincs-e ételszag a vendégtérben. Ha korábban zárnak, vendéget veszíthetnek. Ha az üzletvezető áll be felszolgálni, vagy egy ember két személy munkáját végzi, az óhatatlanul hibákhoz vezet – akár a nagyon szigorúan ellenőrzött bürokráciában, akár a szervízben, de mégis kénytelenek ezeket meglépni. Ahogyan azt a teljesen érthető és egyre elfogadottabb lépést is, ami nem feltétlenül az energiaválsággal és az inflációval van összefüggésben: 10 fő feletti foglalásokra előleget kérnek, mert túl sokszor fordult elő, hogy ők felkészültek alapanyagokkal, személyzeti kapacitással, de a társaság végül mégsem jelent meg. 

Málna The Pastry Shop, Bécsi út 57-61.
A felsorolásban szereplő egyetlen cukrászda nemcsak azért van különleges helyzetben, mert nem vendéglő, hanem cukrászda, hanem azért is, mert a törzsközönsége jóval szélesebb körből látogat hozzájuk – akár más városokból is. A Málnát leginkább fine dining süteményesboltként lehet aposztrofálni: májusban volt 5 éve, hogy Kolonics Zoltán, az ország egyik leghíresebb pastry chefje megnyitotta párjával, Varga Ágnessel az első saját cukrászdáját. Kezdettől fogva a legmagasabb minőségre és franciás stílusra építettek, és ennek meg is lett az eredménye: „A különlegességünk az az erő, ami miatt erős törzsközönségünk van és ami miatt messzebbről is folyamatosan keresnek minket. A mi vendégeink megértik, hogy ennek megvan az ára, és inkább kevesebbet esznek, de abból az igazán jót: talán az unikalitás miatt nem érezzük annyira életveszélyesnek a helyzetet, mint a vendéglátószektor más részei.” 

Takler Borbár Buda, Bécsi út 67.
Más szempontból van különleges helyzetben a gasztronegyed legújabb szereplője: a Takler Borbár elsősorban borbár, és mint ilyen, hidegkonyhával dolgozik és csak rendezvényekre, előre egyeztetett módon készítenek komolyabb menüket. A törzsvendégkörük meglepően gyorsan kialakult: az ősszel megünnepelt első születésnapjukra például már napokkal előre érdemes volt asztalt foglalni, pedig két szinten működik a hely. Éppen ezért összegezte Takler András a tapasztalatait úgy, hogy abból a cikk címe lett: „Az óbudaiak szeretnek törzsvendégek lenni! Többen szóvá tették például, hogy miért Takler Borbár Buda a név és hogyhogy nem Óbuda? Szekszárdról érkezve ez bennünk először fel sem merült, de ma már látjuk, hogy a legközelebbi címerfestéskor orvosolni kell a hibát.”
Nekik inkább az a tapasztalatuk, hogy nagyon ellentmondásos és hektikus a helyzet: egy-egy rosszabb időjárású napon nagyon visszaesik a forgalmuk, máskor, pláne a rendezvényeken, koncerteken teltházzal működnek. Hidegtálak ide vagy oda, a kínálatba is mindig próbálnak izgalmakat csempészni: a limitált Takler-tételeken túl Szekszárdról származó, saját készítésű sonkákat, szalámikat, illetve a környékről, Szentendréről, Leányfaluról beszerzett falukrémeket, „hazai ízeket” kínálnak. A jövő év elején semmiképpen nem tartanak szünetet, hiába adná magát a várható visszaesés: „ki kell tartanunk, mert sem a kollégáinkat, sem a vendégeinket nem engedhetjük el.”

Sushi Sei, Bécsi út 58. 

Szintén „nagy háznak” számít a Sushi Sei, amit pár lapszámmal korábban, a sushira koncentráló összeállításban már részletesen bemutattunk. Ők ismét csak más szempontból kerültek egy kicsit nehezebb helyzetbe, mint a többiek, hiszen az ő törzsközönségük a Budapesten és Óbuda környékén élő ázsiai expat-közösségből áll. Ők pedig elsősorban a hazai ízeket keresik és a minőségből egy centit sem hajlandók engedni – cserébe egy kicsit kevésbé árérzékenyek, mint a magyar vendégek. Ám egy ponton túl természetesen rájuk sem lehet minden költséget áthárítani, hiszen a Sushi Sei az alapanyagainak jó részét is külföldről szerzi be, így az infláción és az energiaárakon túl még az euró-árfolyam elszállása is közvetlenül érinti. Így ők elsősorban a menün dolgoznak rengeteget: állandóan új és új beszállítókat keresnek, illetve más alapanyagokat próbálnak használni, amelyek ugyanolyan jó minőségűek, csak egy fokkal megfizethetőbbek. A minőséget viszont minden körülmények között tartaniuk kell, hiszen ezen múlik a vendégkörük. 

Pastrami, Lajos utca 93-99. 

A legtöbb drukkolás valószínűleg a Pastramira fér rá, hiszen óriási étteremről van szó, ami ráadásul nyitott konyhával dolgozik, így az ember kívülállóként is belesápad, ha elképzeli a házhoz kötődő rezsicsekkeket. Egyszerre akár 150 főt is le tudnak ültetni, méghozzá egy légtérben, aminek ki sem merjük számolni a légköbméterét. A forgalom visszaesése pedig már most érezhető, azzal együtt is, hogy az év végére szóló foglalásokkal már nekik is szépen telik a naptárjuk. A jövőt azonban még egyáltalán nem lehet látni – de ők is próbálkoznak mindazzal, amit fentebb már felsoroltak a kollégák, és próbálnak ugyanolyan elhivatottsággal működni, ahogy 13 éve elkezdték. 

Összefoglalva tehát egyet tehetünk a kedvenc helyeink védelmében és azért, hogy életben tartsuk Óbuda gasztronómiai életét: legyünk minél tovább törzsvendégek.

Bár nyilván mindenkinek első, zsigeri reakciója a saját villanyszámlájának megpillantásakor, hogy az éttermi étkezésről mond le, méghozzá sürgősen, ám még csak az sem biztos, hogy valóban annyit spórol vele, mint amennyit hinne. Ugyanis ha körülnézünk egy felszereltebb élelmiszerüzletben és megnézzük azoknak az alapanyagoknak az árait, amit egy-egy különlegesebb étkezéshez össze kell vásárolnunk, ráébredhetünk, hogy egy-egy adagra számolva egyáltalán nem biztos, hogy olcsóbban ki tudjuk hozni, mint egy professzionálisan működő konyha. A közösségi élményről pedig még nem is szóltunk – pedig a vendéglátásnak az az egyik alappillére.

A város peremén, sőt azon túl, a hegyoldalon, ahol virágok nevét viselik a régi utcák, pár éve markológépek tépték ki a fákat az üres telkeken. Ma, az új, csenevész csemetéket illegálisan fúrt kutakból itatják a luxusházak kertjében. A teraszokon jakuzzi, az üveg korlátok mögül egymás duzzadtra pumpált szájába bámulnak az asszonyok. Arrafelé mindig csend van, a kutyák kicsik és csak a szobában ugatnak, villanyautók bukdácsolnak a forgalomlassító buckákon, és légpárnás cipőben kocognak szikár, atlétás alakok a járdán. Az ember azt gondolná, hogy mindennap, kicsivel nyolc után, Truman Burbank lép ki valamelyik ajtón:

„Jó reggelt! És ha ma nem találkozunk: jó napot, jó estét és jó éjt!” 

A kaptató túloldalán mintha másik világba tévedne az arra járó. Épp csak átjut az úton, máris leteperi az a jófajta magyar eklektika, amelynek rendetlensége szinte üdítően hat az erőltetett letisztultság után. Kidőlt-bedőlt kerítések, várkastélyhoz illő kőfalak és rozsdás vasrácsok váltják egymást az elhagyatott kertek, szellemviskók, kétszintes hodályok előtt. Van itt minden: madáretető, zászlófüzér, absztrakt kép a málló vakolaton, elburjánzó kökénybokrok és gonddal metszett rózsák, medence, szerelőakna, régi roncsok és új terepjárók – a környék mint egy elhagyott, régi búcsú – az ember nem győz nézelődni, csodálkozni. S egy váratlan pillanatban a múltjába réved, ahogy meglát egy gyümölcsfa alatt felejtett kék bádogkannát. Épp ilyen volt a nagyanyámnak… Kicsivel odébb a fantáziám kap szárnyra egy takaros, lakatlan házikó láttán. Mit lehetne kihozni ebből a falat kis tanyából? Még menthető. 

A keresztút előtt fehér, lapostetős ház áll, modern minimál, mintha csak véletlenül pottyant volna a szedett-vedett építmények közé. Mellette kavicsos út visz fel az erdőbe. Nem veszem arra az irányt, megyek tovább egyenesen. Pár lépés, és újra meg kell állnom, de ezúttal csak lopva lesek be a kerítésen, remélve, hogy észrevétlen maradok. Szégyellném, ha meglátnának. Ketten ülnek a teraszon. Ki tudja, mióta… Talán negyven éve. Két ősz fejecske. A néni ölében horgolt pléd, jóllehet, tombol még az aszályos nyár. Esteledik. A férfi a kertnek háttal a felesége felé fordul, kezében újság. Az asztalon színes terítő. Náluk ugyancsak üvegbetét díszíti a korlátot, de itt még az is régi, sárga edzett üveg, gyerekkorom mintás ajtóbetéteit idézi. Az előtető fölött hullámos fedél, a kerítés pedig, ahogy a fémkorlát is, piros-sárga.

Trolipiros, villamossárga meseház. Meseélettel. A bácsi olvas, a néni hallgat, én sírok.

Hozzád igyekszem. A semmi közepére. Még az utca végén is a házaspár jár az eszemben, talán együtt ültették valamikor a hatalmas diófát, a lombja ráborul a kertre. A dióhoz szőlő is lesz, hacsak el nem viszi ez a forró nyár. Megélhettek már ezer fagyot is együtt… 

Valamikor egy kávé mellett egy idősebb nő mondta, csak úgy mellékesen, hogy ha csak a férje van otthon és nem várnak senkit, akkor is rendesen felöltözik, ne legyen traca. Életemben nem hallottam azelőtt ezt a szót, s bár nem voltam biztos benne, hogy létezik, értettem. Eszembe jut most, rákeresek, és van ilyen kifejezés. Jelentése: rendezetlen öltözet. Hozzád igyekszem a semmi közepére. Ahol csak te vagy. Lassan eloson velünk egy év. Csendben, mint a buckán lopakodó villanyautó. Nemrég láttalak tracán, s ha lehet fokozni, azt hiszem, te szupertraca voltál. A tűző napon egy hülye sapkával a fejeden, koszos gatyában dolgoztál a kertben. Szállt a fűrészpor. Akkor is sírtam egy kicsit titokban. Utoljára apám körül láttam felhőt fából. 

Hozzád igyekszem. Este kiülünk a teraszra. Azt sem bánom, ha megöregszem, mire odaérek.

Jan Assmannt, a 84 éves német egyiptológust az 1999-ben megjelent A kulturális emlékezet (Das kulturelle Gedächtnis) című híres könyve tette ismertté a szűkebb szakmai körökön kívül. A társadalmi emlékezettel új szemszögből foglalkozó munkát a legkülönbözőbb társadalom-kutatással foglalkozó területeken tekintik alapműnek, számtalan képzésen vált kötelező olvasmánnyá. Az emlékezet első hallásra individuális dolognak tűnik, olyasminek, ami tisztán a pszichológia tárgya, ami csak az egyénre vonatkozik, és nincs köze a közös kulturális, társadalmi emlékezethez. Assmann nagy találmánya az egyéni és kollektív emlékezet megkülönböztetése, sőt, azt állítja, hogy a kollektív kulturális emlékezet fő kérdése mindig az, mit nem szabad elfelejtenünk nekünk mint közösségnek. A közös emlékanyag a legtöbbször olyan eseményeket érint, amelyeket az egyén nem élhetett át, hiszen azok gyakorta még a születése előtt történtek. Ennek ellenére Assmann szerint az egyén emlékezetét a társadalom határozza meg. A csoport tagjainak az emlékei eltérők lehetnek, de ugyanarra a közös alapra épülnek.

A csoport tagjai a közös emlékeken keresztül tudnak a saját múltjukhoz kapcsolódni, ám ennek a múltnak a rekonstrukcióját mindig az aktuális körülmények, érdekek módosítják.

Tehát az emlék a társadalmi kommunikáción keresztül marad fenn, azaz ha egy eseményről megszakad a közbeszéd, akkor kikerül az emlékezetből, elveszíti identitásformáló erejét, úgy lépünk túl rajta, mintha sohasem történt volna meg. Ez az oka a sok ünnepi megemlékezésnek, koszorúzásnak, műsornak, ha ezeket nem tennénk, elfelejtődnének még a forradalmaink is. Hát még az olyan “vértelen események”, mint a rendszerváltás …

A kollektív emlékezet a csoportidentitáshoz szorosan kötődő fogalom, és itt érkezünk el a Budapest Galéria Határeset 2.0 kiállításához, amely a debreceni MODEM ez év januárjában megnyílt kiállításának újragondolása az óbudai kiállítótér tereiben. Mindkét tárlat kurátora Don Tamás, aki olyan kérdéskörökhöz nyúl, amelyek még nagyon képlékenyek, nagy kilengésekkel változik a tartalmuk, mivel a közelmúlt eseményeit tartalmazzák. Ugyanakkor sokkal összetettebb és évszázadokra visszanyúló társadalmi jelenségekkel is összefüggnek, a kollektív emlékezetet és identitásügyeket érintik, és belőlük semmi sem egyszerűsíthető le pusztán a szocializmusra és a rendszerváltásra. 

A debreceni és az óbudai tárlat alapvetéseiben megegyezik, de Óbudán árnyalta és mélyítette az üzenetet az időközben kitört ukrán–orosz háború, a társadalmi és gazdasági válság, amelybe már nem sodródunk, hanem zuhanunk. Ami azonos, az a regionális identitás kérdése, a kiállítás ezen keresztül “piszkálja” a kollektív emlékezetet, miközben azt is vizsgálja, milyen kilátásai vannak ma egy fiatal művésznek. A legidősebb kiállító 1981-es születésű, a többség a rendszerváltás után született, a kilencvenes években volt gyerek. 

A kulturális emlékezet a múlt szilárd pontjaira összpontosul, olyan eseményekre, amelyek már letisztázódtak, beépültek a csoportidentitásba, azaz formálják azt.

Csakhogy itt nincsenek szilárd pontok. Ám nagyon érdekes, miként próbál kommunikálni egymással a periféria perifériája a centrum kihagyásával. Több perifériális ország találkozik a kiállítótérben, a centrum megkerülése azt is jelenti, hogy vigyázó szemüket most nem nyugatra vetik. Most nem ahhoz képest beszélnek, hanem befelé fordítva a figyelmüket, saját koordináta-rendszer mentén. A fiatal művészek számára a régiós rendszerváltások már nem feltétlenül jelentenek viszonyítási pontot, ők nem az „inkább itt-kevésbé ott” állandó viszonylagosságával határozzák meg magukat.

A kiállítás címét Hunčík Péter Szlovákiában élő magyar pszichiáter 2009-ben megjelent regénye inspirálta, amely egy határmenti, vegyes lakosságú szlovák kisváros közösségén keresztül mutatja be a régió huszadik századi történelmét. A cím egyrészt utal a határok kiemelt jelentőségére a régióban, aminek tartalmi spektruma mondjuk a revíziós igénytől a határzárig tart, másrészt eszünkbe juttatja azt a Nyugat és Kelet közötti határcsíkot, ahol élünk, földrajzilag köztes helyzetünket, de azt is, hogy a határok mesterséges képződmények, a határok megrajzolóinak nem sok közük van az élet valódi realitásaihoz. 

A debreceni MODEM-ben rendezett első Határeseten öt ország (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Románia) tizennégy fiatal művészének alkotásai voltak láthatóak, amelyek többsége kifejezetten arra a tárlatra készült, és nagy hangsúlyt fektetett az 1848 és 2021 közötti időszak történeti kontextusainak – nyelv, határ és regionális önmeghatározás fogalmain keresztüli – felvázolására. A Budapest Galériában nemcsak a történelem mélyítette el a mondanivalót, hanem a kurátori szándék is egyfajta befelé figyelésre, önreflexióra erősített rá.

Beemelte a régión belüli marginalizált csoportok helyzetének elemzését és az Ukrajnában zajló háború mentén Kelet-Közép-Európa elfojtásairól, mentális állapotáról is szó esik.

Yana Bachynska ukrán művész A nagyapám bőrében című 2020-as videómunkája különös többletjelentést kapott mára. A videóban nem csak múltfeldolgozás történik, de egy megosztó személyen (magas rangú katona nagyapán) keresztül párhuzamot képez az országban és a családokban zajló, elhallgatott erőszak között. Egyes szám első személyben, vallomásszerűen mesél a gyerekkoráról, miközben kirajzolódik egy nehéz és bántalmazó család története. Bachynska ráadásul queer nézőpontból egyszerre néz szembe családja szocialista katonai múltjával és a jelen diszkriminációjával. Olga Dziubak A szeretet és a hatalom palotája című 2021-es sorozata Lengyelország, Magyarország, Románia és Csehország palotáinak belső tereit ábrázolja, s bennük elmosódottan ugyan, de pornójeleneteket láthatunk. A meztelen testek a hatalmat reprezentáló terekben jelennek meg, Dziubak ezzel a privát és a nyilvános tér elválaszthatóságát kérdőjelezi meg, egyben utal a nők testéhez és szexualitáshoz való kifejezetten elnyomó viszonyulásra. 

Bozzai Dániel és Máté Dániel Műhatárok című 2021-es közös munkája a mezőgazdasági termelést tematizálja. A 19. század nemcsak a nemzetállamok kialakulásának, hanem az iparosodásnak is az időszaka volt. A nemzet mítosza megteremtette a nemzeti nyelvet, az iparosodás pedig egységesítette a termelést. Csakhogy az időjárás, a talaj minősége, vagy a természeti elemek – mint a napsütés, eső, páratartalom – se nem egységesíthetőek, se nem befolyásolhatóak az ember által létrehozott határokkal. 

Gyönyörű költői alkotás Jiri Zák 2019-es Befejezetlen szerelmeslevél című 23 perces videója, amelyben egy privát szerelmi történeten keresztül két félperifériális ország találkozik, miközben az egész ügy a világ sorsát határozza meg hosszú időszakra. A film egy trilógia része, amely történeti kutatásokra és archív felvételekre alapozva kibontja az egykori Csehszlovákia szíriai fegyverexportját. A Szíriai Arab Köztársasággal a kölcsönös kereskedelmi és kulturális párbeszéd 1991-ig tartott, s mindennek az alapja a fegyverkereskedelem volt. A kelet-európai kis ország globális konfliktusokban betöltött szerepe érdekli a művészt, illetve a nagyon zárt szocialista ország viszonya az Európán túli világhoz. A film a hatvanas-hetvenes évek propaganda- és dokumentumfilmjeiből készült szerzői kollázs, amelynek narrációja egy hosszan tartó kapcsolat végéről szóló, el nem küldött szerelmes levél. A felvételeken legtöbbször a két ország közti gazdasági kapcsolatok büszkesége, a csehek által épített homszi olajfinomító látható, annak építése, beindítása. Döbbenetesen áthallásos mű, mintha azt is bizonyítaná, hogy a művészet képes előre látni.

A kortárs képzőművészet kapcsán elhangzó két leggyakoribb mondat a következő: „Ilyet én is tudok”, illetve „Mi ez az érthetetlenség?”

Aki ezen túlverekszi magát, az egyszer csak megérzi, hogy itt nem kell mindenhez érteni, elég, ha ráhangolódunk a művekre, és hagyjuk, hogy hassanak. Kiderül, a kortárs mű olyan kérdéseket vet fel, ami minket is izgat, amivel mi is találkozunk. 

Erre az érzékenyítésre fűzte fel a Budapest Galéria az idén új programsorozatát, amit Szabics Ágnes vezet. Alkotással és értelmezéssel egybefűzött múzeumpedagógiai foglalkozásokat tart gyerekeknek, de komplett óbudai osztályokat is fogad, sőt, a Kerék utcai Általános Iskolában kihelyezett órát is tartott.

A galériában bemutatott művek megtekintése és megbeszélése után önálló vagy közös alkotásokat hozhatnak létre az érdeklődők. A kicsiknek a kiállítótérben egy mese vezeti az útját, a mese fordulatai alapján állnak meg, vesznek szemügyre egy-egy művet, feladatokat végeznek, megfigyeléseket tesznek, esetleg alkotnak is közben valamit. A nagyobbak egy fiktív történet mentén haladnak, a gimnazisták pedig egy projektet visznek végig. A Határeset 2.0 kiállítás számtalan, gyerekeket is érdeklő témát rejt: határhúzás, határátlépés, mesterséges és természetes határok fogalma. A tárlathoz kötődő legkedveltebb feladat egy ideális város, egy ideális lakóhely kitalálása, ahonnan senki nem akar elköltözni.  A diákok kitalálják, mi legyen ebben a városban, térképet rajzolnak hozzá, szórólapot készítenek, ami a városba csábít új beköltözőket, és mindeközben átgondolják, mennyire határoz meg bennünket a lakóhelyünk, végső soron azt, hogy milyenek vagyunk, milyenekké válunk.

A címbeli idézet: Cseh Tamás-Bereményi Géza Népdal II.

„Van egy ország térképen,
Szintakkora bent mélyen,
Állok határukra,
Hogy legyek meghatározva.

Kinti hazám s szívbéli,
Egymást határnál éri,
Állok határcsíkra,
Ott ismerek enmagamra.”

Határeset 2.0

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2022. szeptember 30. – november 27.

Kiállító művészek: Yana Bachynska | Bozzai Dániel és Máté Dániel | Vasile Cătărău | Megan Dominescu | Olga Dziubak | Erményi Mátyás | Alina Kopytsa | Molnár Judit Lilla | David Přílučík | Emília Rigová | Sergey Shabohin | Jiří Žák

A kiállítás kurátora: Don Tamás

A Vajdaságból származik, régóta él Budapesten. Mennyire jellemzi a többlakiság az életét, és milyen most a viszonya a várossal?

A költözésekről és a gyökereimről beszélnék: olyan ember vagyok, aki nem szívesen változtatná a gyökereit. A gyökereim maradandók, de eléggé kiterjedtek. Az, hogy a sors úgy hozta, hogy költözködnöm is kell, rosszul érint. Az egész életemet leéltem volna a volt Jugoszláviában, Újvidéken, ahol ötvenéves koromig éltem – de a sors, a történelem másképp hozta. Nem is én költözködöm elsősorban, hanem a körülmények változnak: az országhatárok változnak, megszűnnek. Időnként a senkiföldjén érzem magam, mert ami Jugoszlávia volt, az most bizonyos értelemben külföld. A tagköztársaságokra gondolok, például Horvátországra, a tengerre, ahol szintén gyökeret eresztettem. Ahogy említettem, az én gyökereim eléggé távolra nyúlnak, egész a tengerig, Hvar szigetéig, ahol van egy kőházam. Igyekszem a gyökereimet tartósan bizonyos földrajzi területen tartani.

A gyökerek a föld alatt vannak – de ott: vannak. Csak a felszínen közben változnak a határok – és ezek a határváltozások késztetnek vagy kényszerítenek arra, hogy költözzek.

Amikor megszűnt Jugoszlávia, Újvidéket elhagytam, Magyarországra költöztem. Úgy hozta az élet, a sors, hogy a fiam akkor éppen Magyarországon tanult, a Zeneművészeti Egyetemen, és akkor megszűnt egy élet számomra, és új életet kezdtem Magyarországon. Előbb Bajótra – egy kis faluba Komárom-Esztergom megyében –, aztán pedig Pestre jöttem. A bajóti tartózkodás rövid ideig tartott, addig, amíg nem eresztettem gyökeret Budapesten. Itt éltem egészen 2020-ig, amikor – szintén rajtam kívül álló okokból – a koronavírus-járvány néhány hónap után arra késztetett, hogy kimeneküljek a Soroksári úti lakásból. Mintha egy zárt bunkerben vagy óvóhelyen lettem volna. Nem volt semmilyen lehetőség, hogy kiüljek a napra. Ráckevét választottam, az aránylag megfizethető volt. Most kettős életet élek Ráckeve és Budapest között. Megint ingázok, de így egy kis fényhez és levegőhöz tudok jutni, és láthatom az évszakokat. Ez is költözéssel járt, állandóan dobozolok, dobozokban élek, sohasem tudom, mi hol van. A költözések miatt állandó kaotikus állapot uralkodik az életemben. Nemcsak a Magyarországra költözéstől kezdve, hanem már korábban is költöztem, ami bizonyos értelemben arra kényszerít, hogy a dobozokban felfedezzek régi dolgokat a régi életemből, mert nincs időm szelektálni. Nincs annyi időm, hogy alaposan kitakarítsam az életemet, így a régi életemet is hozom magammal az új helyre. Ez hozta azt az ötletet, hogy életrajz-szerű prózát írjak. Regényes életrajznak nevezem, mert ezek az események, amelyeket a dokumentumok tartalmaznak, már olyan távol állnak tőlem, hogy kíváncsian szemlélem azt a nőt, aki én voltam, vagyis aki én vagyok. Ezek a dokumentumok, fotók emlékeztetnek arra, hogy hány életet éltem én!

Ősszel ünnepelte 80. születésnapját. Mióta érzi úgy, hogy nem marginális, amit alkotóként csinál?

Erre egyszerű válaszolni. A hetvenes években a nemzetközi színtéren már odafigyeltek rám, akkor már léteztem mint multimediális művész. A verseim, amelyeket magyar nyelven írok, az utóbbi néhány évben kerültek újra fókuszba, és azóta fordítják különböző nyelvekre. De a hetvenes években a performansz, a hangköltészet, a vizuális költészet már előtérbe került külföldön, és számontartottak azóta is. Magyarországra hivatalosan nem kerülhettem át semmilyen formában, sem költőként, sem multimediális művészként. Ettől függetlenül olvastak Magyarországon. Az olvasókhoz úgy jutottak el a verseim, hogy behozták Jugoszláviából vagy a folyóiratot, vagy a könyveimet, amelyek Újvidéken magyarul jelentek meg. Ismert voltam, de nem publikálhattam hivatalosan egészen a kilencvenes évekig – amikor már ötvenéves elmúltam. Addig azzal a tudattal éltem, hogy Magyarországon soha nem jelentethetek meg verset, nem léphetek fel performansszal. Így telt el az életem, aztán megváltozott minden: szabad volt jelen lennem minden műfajban.

Az elismerések viszont egy másik történet. Azok úgy hatvanéves koromtól kezdenek utolérni, minden műfajban.

A legtöbb életműdíj, de kaptam irodalmi díjat is, legutóbb az idén a Szépírók Társaságától. Ez van, ilyen a sors – vagy az én személyes sorsom, nem tudom. Azért elég nehéz volt elismerés nélkül élni és csak csinálni, dolgozni. 

Az alkotói munka hétköznapi munkával való összeegyeztetése fontos motívum az életműben és az élettörténetében is. A varrás például költészeti és képzőművészeti szempontból is fontos inspirációforrás volt. Hogyan látja a művészet és élet kapcsolatát?

Valójában az egész költészetem a valós életemből táplálkozik, mint ahogy a gyökereimből is. A mindennapi élet, a mindennapi tárgyak jelen vannak a verseimben. Benne van, ami körülvesz és amin gondolkodom. Ilyen értelemben autentikus a költészetem. Arról írok, ami éppen foglalkoztat, vagy amit éppen magam előtt látok. Márpedig sok tárgy van egy háztartásban meg egy ember életében. A versekben egészen más jelentést adok nekik. Azért költő az ember, hogy egy hétköznapi tárgyban is életre keltsen gondolatokat, érzelmeket. Az a dramaturgiám, hogy a tárgyaknak életet adok. A költői alanyt időnként tárgyakba, párbeszédekbe, állatokba helyezem, és ezektől kérdezem, hogy ki vagyok. Most a női mivoltról írok, de korábban megpróbáltam férfiszemszögből is verseket írni. 

Nemcsak az avantgárd kulcsfontosságú a művészetében, de a szürrealizmus és a népiség is. Ezt a két irányt általában ellentétesnek gondoljuk, művészetében mégis megteremt egy sajátos átjárhatóságot közöttük. Miért pont ez a kettő olyan hangsúlyos? 

Inkább sajátos átjárásnak nevezem. A népi, archaikus művészet ugyanis szürreális. Rengeteg nép meséit olvastam, különösen azokra fókuszáltam, amelyek a teremtésről szólnak. A nép gondolkodásában annyi szürreális van! Nincs akadálya annak, hogy egyik tér-időből a másikba, vagy egyik mondatból a másikba átjárást teremtsen. Nagyon tipikus a Fehérlófia, sokat merítettem ebből a meséből. Ahhoz, hogy valaki valamit elérjen, le kell szállni az alvilágba, vagy ahogy a mondás szól: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Ezt József Attila is használta mottóként a Külvárosi éj című verseskötetében. Valóban így van. Ha nem is a pokolra, de az embernek el kell jutnia a gyökereihez ahhoz, hogy hiteles legyen, amit csinál, én erre törekedtem mindig. Ezért tartottam meg a neoavantgárdban ezeket a népi-szürreális motívumokat. Dr. Gunda Béla néprajztudós Debrecenből a hetvenes évek elején azt írta az Új Symposionban közölt tanulmányában, hogy olyan vagyok a költészetben, mint Chagall a festészetben. Büszke vagyok erre az összehasonlításra.

A népi szürrealizmust az avantgárd szürrealizmussal, vagyis a dadaizmussal kapcsoltam össze, és így tudtam létrehozni eredetiséget a költészetben.

A délszláv háború mit változtatott azon a kultúrán, ahol felnőtt?

A háború egy nagy, légüres teret okozott a volt Jugoszlávia területén mindenütt, mert az életerős korosztály a háború miatt elköltözött az országból. Kellett jó néhány év, hogy akik elmentek, visszaköltözzenek, és felnőjön egy új értelmiségi és művészgeneráció. A ’91-ben kitört háború miatt mindenki mással volt elfoglalva. Nem foglalkoztak akkor művészettel. Olyan érzésem volt, hogy elfogyott a levegő, ezért költöztem el. Másról szólt akkor az élet, nem a művészetről. Ez jó nagy hézagot jelentett, de aki tudta, vagy olyan alkat volt, esetleg olyan műfajjal foglalkozott, hogy ezt a háborús időszakot fel tudta használni az alkotásaiban – írásban, filmben vagy bármilyen műfajban –, az néhány év után megtehette, és meg is tette. A légüres tér után egy nagyon termékeny időszak következett egész volt Jugoszlávia területén. Mindegyik nemzet a maga módján dolgozta fel ezt a traumát. Azóta pedig felnőtt egy új korosztály, amelynek tagjai nem emlékezhetnek a háborúra, tehát már nem azokat a traumákat dolgozzák fel, mint akik a háborút, vagy a háború következményeit közvetlenül átélték. Olyan avantgárd, és olyan újszerű, amit csinálnak! Újból olyan erős szellemi élet van, mint a volt Jugoszláv Köztársaságban. Gyakran visszajárok Újvidékre is, Belgrádba is, mert hívnak. Úgy érzem, azok az évek jöttek vissza, ahol lehet jókat alkotni.

A szerző nem igazán ás mélyre, az egyes fejezetek a színvonalas ismeretterjesztés horizontján mozognak – ám mielőtt bárki becsmérlésként fogná fel ezt a minősítést, tegyük gyorsan hozzá, hogy pont az ilyen típusú könyvek hiányoztak sokáig fájóan a magyar kultúrtörténetből, miközben például az angol nyelvterület országaiban évszázados hagyományuk van. 

Kordos Szabolcs történetről történetre, kerületről kerületre ugrál: először a Deák téri Anker-ház sztoriját meséli el, bemutatva az annak tetőterében jelenleg élő családot, majd a Rákóczi úton élő Dr. Lengyel Árpádnak, a Titanic magyar orvosának története következik, hogy eljussunk egy óbudai szempontból is érdekes fejezetig: az időközben eltűnt Fürdő-szigetig, amely az egykor Óbudához tartozó Margitsziget magasságában volt a Dunában. 

A sziget, ahogy a szerző írja, itt állt, amikor megjöttek a rómaiak, sőt még a reformkorban is megvolt, valahol a Dagály stranddal szemben. A rajta lévő antik romokat Rómer Flóris tárta fel a 19. században. Tele volt hőforrásokkal, ezért építhettek rá egykor fürdőket. Amikor a hajózás megkönnyítése érdekében a folyómedret a 19. század végén kikotorták, eldózerolták a szigetet is.

Egyetlen oltárkő maradt meg, amely a folyó istenét ábrázolja. A hőforrások ma is megvannak a Duna alatt. 

A Király utca egy legendás bordélyházán át haladunk tovább egyenesen a budai Várig. 

Talán nem sokan gondolták, hogy a Sándor-palota a Sándor grófokról kapta a nevét. Egyikük, Móric, a reformkori Pest-Buda jellegzetes figurája volt, állítólag soha nem szállt le a lóról, még a palotája erkélyére is lóháton állt ki levegőzni, sőt a bálokra is így járt – egészen a bálteremig. 

Egykori palotája a második világháborúban megsemmisült, a ma a köztársasági elnöknek otthont adó épület korhű másolat.

Vendéglők, írók otthonai, a Gellért-hegy mint állítólagos boszorkánytanya, az egykori Magyar Rádió épületével szembeni Tichy tisztító épp úgy felbukkan a kötetben, mint  0036 Mark, a város rejtőzködő graffitiművésze. Utóbbi munkáival leginkább a városi házfalakon találkozhatunk.

A jelenkor és a legendákban gazdag 19. század mellett feltűnik a lapokon a félmúlt is. Például a Mambo bár (Sole mio) formájában: a Hegyalja úti night club a Kádár-kor rejtélyes szórakozóhelye volt. Egyenesen a magyar titkosszolgálat hozta létre, az itt dolgozó lányok pedig ügynökök voltak, akiknek fő célja nem a vendégek szórakoztatása, hanem a róluk való információszerzés volt. Egykor itt dolgozott a ma már olasz politikusként ismert Cicciolina is…

Feltárul a ma is kibelezett betonszörnyként a város fölé tornyosuló Rákóczi út 66. története is, amelynek helyén egykor akasztások zajlottak, ám ez korántsem meglepő annyira, mint a Bazilika egykori telkének története. A templom helyén régebben színház működött, de nem a polgári színjátszásnak szentelték, hanem vadállat-viadalokat tartottak benne. Ahogy egy korabeli német utazó írja, a pestiek a „lelket eldurvító” látványosságot igen szívesen látogatják. 

A szerző jó eséllyel egyensúlyoz a viszonylag ismert nevek és történetek – például a Weiss Manfréd-család és a Gresham-ház sztorija, a Hatvany-villa a várban –, valamint a feledésbe merült egykori pesti kuriózumok közt. Utóbbiak közt érdekes a Haris-bazár története, amely a mai Haris közben állt, és állítólag a mesés keletet idézte, illatszerben úszó belső utcákkal, pálmafákkal, szökőkutakkal. A szerző utal rá, hogy az egykori bazár a leginkább a milánói Galleria Vittorio Emanuele II-re emlékeztetett – ha így volt, igazán kár érte. 

Persze nem is Pesten lennénk, ha nem borzolta volna a kedélyeket egy bazárbeli gyilkossági ügy. Az épületben lakások is voltak, az egyikben, egy köztiszteletben álló orvoséban gyilkoltak meg fényes nappal egy prostituáltat és mellette egy kislányt. A gyilkos egy korábbi kuncsaft volt. 

Mielőtt azt hinnénk, hogy az egykor minden bizonnyal szép passzázs a szocialista építkezésnek esett áldozatul: nem így volt. 1910-ben bontották le, hogy helyére magánkézben lévő utca (!) épüljön hatalmas bérházakkal. 

A könyvbe Óbuda egyetlen helyszínnel tudott bekerülni: a Pogánytoronnyal. 

Az Aranyhegyen lévő épületről az Óbudai Anzikszban is hosszabban írt Kolozsi Ádám (Nem fog már összeomlani a Pogánytorony – Eladó tábla az ősmagyar kultuszhelyen, Óbudai Anziksz, 2021 tavasz).

A Turáni Társaság az első világháború előtt alakult meg, viszonylag ismert tudósokból, tagja volt Vámbéry Ármin mellett például Hopp Ferenc és Cholnoky Jenő is. Az orientalisták a magyarság keleti gyökereit szerették volna megtalálni, az első világháborúban azonban fura irányt vett a történet, a kutatók távoztak, helyettük egy szélsőséges szekta kaparintotta meg a jobb napokat látott egyesületet, akik a pogány kultúra visszaállításáért küzdöttek. Ők építették fel a város szélén a tornyot, amely csak 1935-re lett kész. A tetején egyszer régen turulmadár ült, ma már ez nincs meg. 

A kíméletességgel nem vádolható Horthy-rendőrség a Turul-szektásokkal ugyanúgy nem bánt kesztyűs kézzel, mint a korabeli kommunistákkal. Egyes tagokat munkaszolgálatra vittek Ukrajnába, másokat börtönbe vetettek. 

Nem is Magyarországon lennénk, ha a Rákosi-korban nem sajátította volna ki az ÁVH a tornyot, hogy megfigyelőállomássá tegye. 

A szomorú végről a szerző nem értekezik, arról csak az idézett Kolozsi-cikk ad számot: a lepusztult intézményt állagmegóvási munkák után egy éve hirdették meg egy ingatlanos oldalon. Hogy azóta gazdára talált-e, nem tudjuk. 

Viszonylag élhetőbb korba ugrunk innen, a 19. század végére. Liszt Ferenc ma emlékmúzeumként működő lakása mellett Szendrey Júlia Horánszky utcai lakásában is sétát tehetünk, majd Karády Katalinhoz is ellátogatunk. 

A könyvben – amelyben az említetteken kívül számtalan más érdekesség is külön fejezetet kapott – a Margit körúti szabadkőműves székház története az egyik utolsó fejezet.  

A Kapás utca sarkán álló épületben ma kínai étterem működik. A ház 1913-ban lett készen. A kapu felett Prométeusz-szobor köszöntötte a betérőket, ahogy a szerző írja, ez volt a legerősebb utalás a hely jellegére. Murányi György munkája volt, az államosítást követően leverték helyéről. 

A házban kiadott lakások is voltak és egy vendéglő. 

A szabadkőművességet mind a Horthy-, mind a Rákosi-rendszer betiltotta, így a háború előtt tánciskolák – Dienes Valéria híres iskolája is – működtek itt. 

A könyv a Fiumei Úti Sírkertről szóló fejezettel zárul. 

A gazdag képanyag és a gördülékeny stílus miatt kifejezetten olvasmányos munka a Budapest-irodalom maradandó darabjának tűnik. 

Kordos Szabolcs: Egy város titkai – Budapesti legendák, legendás budapestiek
21. Század Kiadó, 2022
ára: 6990 Ft

Az előző filmed forgatásakor több hónapon keresztül követted egy család történetét (Anyáim története, társrendező: Haragonics Sári). Ehhez képest nagy váltásnak tűnik, amikor egy olyan személy életművét kell bemutatni, akinek már a közvetlen ismerősei sem élnek. Mi motivált a Kassák Lajosról szóló film forgatásakor, és miként lépted át ezt az időbeli távolságot? 

Igen, ez egy másik műfaj, de lehet ismeretterjesztő filmnek is szerzői módon nekiállni és megtalálni a film témájával a személyes viszonyt. Korábban már csináltam ismeretterjesztő filmet Ember Judit filmrendezőről, és Gerőcs Péterrel közösen Mészöly Miklós íróról. Izgalmas úgy filmet készíteni, hogy mások számára is megnyíljon és elérhetővé váljon a bemutatott ember. Kassák Lajosban az volt az ijesztő, hogy egyáltalán nem egy elfeledett alkotó. Rengeteg művészettörténész, irodalomtörténész, szociológus foglalkozik az életművével.

Nagy kihívás volt, hogy ne egy már kutatott irányba haladjunk – hiszen számos tanulmány elolvasható, melyek szerteágazó tudást adnak –, hanem személyes, aktuális olvasaton keresztül közelítsünk Kassákhoz.

Amikor elkezdtem beszélgetni olyan emberekkel, akik Kassákkal foglalkoznak, az első élményem az volt, hogy mindegyiküknek van valamifajta mániája vagy saját igazsága vele kapcsolatban. Egy olyan emberről beszélünk, aki iszonyatosan sok mindent csinált. Festett, írt, újságot szerkesztett, politizált, cikkeket írt, csoportokat hozott létre és bomlasztott fel, fiatalon a munkásmozgalom központi alakja volt.  Mégis azt láttam, hogy senkit nem az egész életmű hoz lázba, hanem egy-egy bizonyos időszak vagy irány, és hevesen érvelnek más olvasatok ellen. Azt gondoltuk, hogy egy asszociatív, mozaikos forma állna jól ennek a filmnek (és egyébként Kassáknak is), mindenki beleteheti a saját Kassák-értelmezését, amiből mi majd a vágóasztalon kirakjuk a puzzle-t, bár a darabok nem feltétlenül illeszkedtek egymáshoz. A film így sok fénytörésben mutat meg valakit, aki talán Kassák volt. 

Szándékosan kapcsolódtok az avantgárd film montázsszerű formanyelvéhez?  Milyen előzetes elképzeléseitek voltak a vágásról és a dramaturgiai szerkezetről?

A korai versek asszociatív mondatfűzéséből adódott a szovjet montázstechnika alkalmazása. Például A ló meghal, a madarak kirepülnek című verset nem lehet csak az intellektus segítségével megérteni, mert erős képi és érzelmi asszociációkat kelt. A szerkesztésnél Erdélyi Flóra vágóval nem csak az archív felvételekkel, hanem a versekkel is szabadon bántunk,  megcseréltünk versszakokat, kihagytunk sorokat. Ez a szabadság vezetett bennünket mindenben. Kádár Melinda, aki a film grafikai, animációs részeit készítette,  kezdetben teljesen lebénult attól, hogy Kassák-képarchitektúrákból kell csinálnia egy animációt. Aztán egy kollégája javasolta neki, hogy fogja lazábban a ceruza végét, csak firkáljon, játsszon. Ezen a befeszülésen mind átestünk a stábban, és rájöttünk, hogy a játék mint munkamódszer lesz a megoldás.

Teljesen abszurd azt gondolni, hogy objektív, valóságos képet lehet felépíteni egy olyan emberről, aki már meghalt. Akiről azt tudjuk, amit magáról állít, illetve amit más emberek mesélnek róla. Ezért döntöttünk úgy, hogy a film inkább legyen játék, egy labda, amit tovább lehet passzolni.

Kassák személyén túl azt vizsgáltátok, milyen társadalmi szerepe lehet az értelmiségnek és a művészeknek?

Miközben Kassák önéletrajzi ihletésű szövegeit olvastam, felébredtek a sokéves dilemmáim és próbálkozásaim azzal kapcsolatban,  hogyan tudok alkotóként és állampolgárként létezni a társadalomban. Nagyon érdekelt, hogy egy művész – átélve a magyar történelem hosszú és sokféle időszakát – milyen válaszokat talált.

Természetesen Kassák dilemmáiból indultunk ki, mint a függetlenség, a politika és művészet viszonya, a közösségteremtés.

Mennyire formálhatja egy alkotó a társadalmat vagy kell-e formálnia? Idősebb korában pedig hogyan lehetett összeegyeztetni a siker és az elismertség iránti vágyát az aktuális politikai rendszerrel? Ebből származott az a koncepció, hogy különböző szakértőket és kortárs művészeket társítsunk Kassák egy-egy korszakához.

Számomra ők olyanok, mintha  Kassák alteregói lennének. Te hogy látod, mi köti össze őket egymással és Kassákkal?

A Túzok nevű amatőr művészt és reppert azért kerestük meg, mert szerettünk volna egy képhamisítót is a filmben, hiszen sok Kassák-hamisítvány létezik. Amikor elmentünk hozzá, az a fantáziám támadt, hogy ha Kassák Érsekújváron marad és gyerekei lesznek, akkor lehet, hogy ilyen élete lett volna. De ezek tényleg fantáziák, hogy Kassák ma vajon mit tenne vagy hol élne. Lehet, hogy a Gólyában pultozna és közben A város mindenkié aktivistájaként kilakoltatásra váró családok ajtaja elé láncolná magát, vagy a Tilos Rádióban műsort vezetne.

Egyáltalán nem biztos, hogy akár Kassák, akár a filmben megjelenő művészek egyetértenének ezzel az analógiával.

Számunkra inkább az volt meghatározó, hogy a művészek, illetve a szakértők közül kinek mi volt fontos a kassáki életműből, kit milyen kérdés foglalkoztat ma. K. Horváth Zsolt behozta az egész Munka kör és a munkásmozgalom mostani olvasatát, Monory Ráhel a társadalmi felelősségvállalást és a közösségben élést, Ladik Katalin a feminista kritikát, Standeisky Éva pedig inkább a konkrét alkotói életműről beszélt. Ugyanakkor vigyáznék az alteregó kifejezéssel, mert mai nézőpontból sok ponton kritizálható Kassák tevékenysége. Ma már diskurzus folyik az autoriter vezetői pozíció buktatóiról, hogyan bánik a fiatalokkal egy idősebb, elismertebb művésztanár, vagy a férfiak és a nők  társadalmi pozíciójáról. 

A történelmi események ábrázolásakor többnyire életképeket, privát filmekből vett jeleneteket használtok. Ezeknek mi a forrása? 

Nyolcvan százalékában Forgács Péter filmrendező és képzőművész privát filmtörténet-gyűjtéséből származnak az archív felvételek. Vannak még mozgóképek a Fekete Doboz, a Filmarchívum, a Freeszfe és random internetes felhasználók felvételeiből is.
Úgy gondolom, hogy ezek az anyagok sokkal többet jelentenek puszta illusztrációknál.  Amikor megjelennek egy filmben, rögtön személyes olvasatot, asszociációkat  hoznak létre. Nemcsak történelmi eseményként gondolunk például a Tanácsköztársaságra, hanem olyan eseményként, mint amivel a jelenben szembesültek az átlagemberek a hentestől kezdve a diákokon, tanárokon át a politikusokig. Az emlékezetpolitika már szépen elrendezte és megfelelően helyre tette a történelmi eseményeket számunkra, de akikkel megtörtént, ugyanolyan tanácstalanul, lelkesedéssel vagy szorongással viszonyultak a történésekhez, mint ahogy mi is megélünk egy sorsfordító eseményt, amiről nem tudjuk, mi lesz a kifutása. 

Az archív anyagok szabad használatával ezt a személyes viszonyulást szerettük volna erősíteni.

Mennyire elfogadott megközelítés a szubjektivizmus dokumentumfilmek készítésekor? 

Nálunk a kétezer-tízes években történt egy paradigmaváltás, amikor a személyesség és szubjektivitás megjelent a dokumentumfilmben. Nekünk, fiatal dokufilmeseknek fontos missziónk, hogy megmutassuk a közönségnek, hogy a dokumentumfilm alkotói, esztétikai oldalról pont annyira szubjektív és szabad, mint egy játékfilm. Természetesen rengeteg      etikai kérdéssel szembesít, hogy valóságos emberek a film szereplői, az ő életükről van szó, amely korábban kezdődött a forgatásnál és a premier után is folytatódik. John Grierson – az egyik legfontosabb dokumentumfilmes teoretikus – azt mondta a 40-es években, hogy a dokumentumfilm a tényekkel való kreatív munka.  Almási Tamás hasonló gondolatot fogalmaz meg, amikor azt mondja, hogy a dokumentumfilm „a rendező szemén keresztül átszűrt valóság”. Nem a valóság hű dokumentálásáról van szó, az a híradó műfaja. A dokumentumfilmből a rendezői szubjektumot és a kreativitást nem lehet kihagyni, a nézőnek ezzel a kritikai attitűddel kell a filmhez viszonyulnia. A szubjektivitás és személyesség tehát nem hiba, hanem a dokumentumfilm lényege. 

A „Magunk módjára üvölteni” bekerült a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar versenyprogramjába. A bemutatott filmekben legtöbbször társadalmi krízisekhez, az emberi méltóságot megkérdőjelező rendszerekhez vagy traumákhoz kapcsolódó filmekkel találkozunk. Meglepődtetek?

Örültem, amikor megtudtuk, hogy bekerült a film a versenyprogramba, az előzsűri talán azt érezhette, hogy Kassák kapcsán lehet és érdemes beszélni a személyes és társadalmi felelősségvállalásról. Boldogok voltunk, amikor megtudtuk, hogy még különdíjat is kapott az alkotásunk. 

Végezetül visszakanyarodva az első kérdéshez: mit tanultatok egymástól és Kassáktól ez alatt a két év alatt?

Nagyon vágyom arra a fajta közösségre, ami a tízes-húszas években a Galilei Körben vagy Kassák Munka körében létezett, arra, ahogy a diák- és a különböző művészeti körök működtek. A film készítése alatt újra megerősödött bennem, hogy milyen jó lenne így élni vagy legalábbis dolgozni. A Magyar Dokumentumfilm Egyesület elnökségi tagja vagyok, és ott is fontos a közösségépítés. Az egyesületnek három célja van, a döntéshozók felé egyfajta érdekképviselet, a közönséggel megszerettetni a dokumentumfilmet, a harmadik pedig a közösségteremtés a szakmán belül. A közösségben élés és a közösségben dolgozás nagyon hiányzik az életünkből, pedig szerintem sokan boldogabbak lennénk, ha nem izoláltan küzdenénk a mindennapokban. Az egyén csak nagyon ritkán tud társadalomjobbító szerepben fellépni, egy közösség viszont annál hatásosabb lehet. Bár az is lehet, hogy közösségben már nem is éreznénk annyira fontosnak ezeket az egyéni célokat. 

A pszichológusom azt mondja, hogy a mai alkalommal igazán mélyre fogunk ásni, én pedig azon gondolkodom, hogy mégis mi a francot csináltunk az elmúlt tizennégy ülés alatt, alkalmanként tizenkettőezer forintért, de csak mosolygok, hogy persze, menjünk mélyre, és kérdezem, hogy mégis mi az a mély, hogy hát, a gyerekkor, mondjam szépen el, mi az első emlékem gyerekkoromból, visszamosolyog közben, azt hitte, ezzel megfogott, pedig dehogy, tök emlékszem az első emlékemre, négykézláb mászom egy szobában, ahol zöld a szőnyeg, és a látóteremben két labda is van, az egyik egy piros alapon fehér pöttyös, a másik egy olyan nagyobb, strandos, felfújhatós, sárga, világoskék és fehér csíkos, azt veszem célba, meg akarom szerezni, de amikor odaérek hozzá, és megfogom, a kis béna kezemmel véletlenül meglököm, és a laszti elgurul, hát, lényegében a franc tudja hova, mert eltűnik a látóteremből, mintha nem is lett volna, és akkor arra gondolok, hogy sebaj, ott volt az a pöttyös, majd azt jól megmacerálom, aztán fordulok, de addigra már a pöttyös sincs sehol, és ettől totál ideges leszek, igen, jól hallja, Klára, mondom a pszichológusomnak, az első gyerekkori emlékem az, hogy nagyon fel vagyok baszva, mert valamit nem találok, Klára meg azt mondja ez érdekes, hogy mi a második emlékem, és ebből már tudom, hogy vizsgáztat, ha helyesen felelek, megkérdezi majd a harmadik emléket, aztán a negyediket, az ötödiket, és így tovább, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy nem tudom, na, akkor fog beírni egy egyest, amit már biztosan nem javíthatok ki a tanév végéig, én pedig rühellek egyest kapni, meg aztán be is ugrik, hogy anyuval vagyunk a Balaton partján, ülünk egy padon, nézzük a vizet, és anyu sír, vagyis nemcsak hogy sír, hanem ömlenek a könnyei, mondja, hogy várjak itt a padon, és ő ruhában besétál a vízbe, még innen is látszik, hogy sötét foltokban elkenődött a smink az arcán, anyu könnye tenger, hullámokat vet a Balaton szélén, egyre magasabbra csapnak fel, de Klára közben arra kér, hogy inkább azt próbáljam meg felidézni, hogy valóban mit láttam akkor, de nem tudok mást mondani, mint hogy anyu könnye óceán, kagylókat, polipokat sodor ki a fűre, magával rántja a part menti sziklákat, fel kell másznom egy fűzfa tetejére, hogy bajom ne essen, mert nem tudok még jól úszni, anyu könnye a világ összes cseppfolyós állagú anyaga, örvénylik, mindent magába ránt, de Klára közben nem adja fel, mindenképp félbe akarja szakítani a második gyerekkori emlékem, ami elég idegesítő, tekintve, hogy ő kérte, hogy meséljem el, viszont most inkább arra lenne kíváncsi, hogy mi fájt vajon olyan nagyon az én anyámnak, de nem törődöm vele, mert még nem fejeztem be, és tudnia kell azt is, hogy úgy emlékszem, hogy anyu könnye volt az univerzum, könnycsatornája a tejút, és eláztatta az összes bolygót, a Plútót, a Vénuszt, az Uránuszt meg a Neptunuszt, a többit vajon hogy is hívják, nem jut eszembe, de a terméketlen bolygókon ettől kisarjadtak a növények és élet költözött rájuk, és én mindenképp a Plútóra akartam költözni, mert annak tudtam a nevét, és azt is, hogy az a legkisebb, plusz a Miki egérnek is így hívták a kutyusát, de anyu nem engedte meg, azt mondta, hogy ezek a bolygók addig lesznek szépek, amíg egyetlen ember sem teszi rájuk a lábát, úgyhogy maradtam végül a fűzfa tetején, de Klára nem tágít, hogy mondjam meg, mitől volt az én anyám ilyen szomorú, én meg visszakérdezek, hogy mit gondol, ki itt a szomorú, mert a második gyerekkori emlékem egyáltalán nem szomorú, sőt, a világ egy rakás problémáját megoldotta, például a klímakatasztrófát, ezenkívül eltakarította az összes idióta embert egy özönvízzel és új világot teremtett az űrben, ha nem venné észre, de persze nem veszi észre, azt mondja, hogy nehéz velem együtt dolgozni, de nincs igaza, és ha őszinte akarok lenni, én inkább az ő szakmai felkészültségében érzek hiányosságokat, ezen pedig az sem segít, hogy azzal hirdeti magát a honlapján, hogy a legjobb angol egyetemen szerzett klinikai szakpszichológusi diplomát, és ami azt illeti, még ezzel kapcsolatban is felmerülhetnek kétségek, a Tuna, aki délután jelent meg az ajtómban, hogy kölcsönkérjen tőlem egy kis pénzt, azt mondja például, hogy egy olyan honlapot, amilyen ennek a nőnek van, bármikor összedob nekem, az angol diplomáját is simán átfotosopolja az én nevemre, aztán akkor én is kérdezgethetek majd baromságokat pénzért akárki anyjáról, de igazság szerint én ugyanannyira leszarom mindenki anyját, mint a sajátomat, úgyhogy emiatt aztán igazán felesleges lenne pszichológusnak állnom, viszont a Tuna kereshetne végre magának valami melót, mert úgy tűnik, hogy ez a dílerkedés nem hoz elég pénzt a konyhára, ráadásul börtönbüntetés jár érte, mint tudjuk, de a Tuna ezt nem tartja jó ötletnek, szerinte ugyanis a társadalomnak szüksége van aktívan gondolkodó emberekre, és az a fajta munka, amivel én mérgezem magam, példának okáért, semmi másra nem jó, mint hogy kiüresítse az ember agyát, és tényleg mondjam már meg, hogy mikor volt nekem utoljára egy eredeti gondolatom, amiben igaza van, nem volt talán soha, de nem ezt mondom neki, hanem azt, hogy nézzen már magára, olyan, mint egy kiöregedett, halálra várakozó junkie, vagy ötven kiló lehet, de csak akkor, ha megivott hat liter vizet és felvette a télikabátját, nem bántani akarom, aggódom miatta, de persze, hogy megbántódik, és visszavág, hogy nagy a pofám, de én sem vagyok épp jó formában, az idő vasfoga ugye mindannyiunkba, hogy is mondják ezt, mindegy, beleharap, álljak csak oda a tükör elé, és utána magyarázzak neki, és én nem tudom miért, de tényleg odaállok a tükör elé, most nézem meg magam először ilyen szemmel, kissé ráncosodik a nyakam, sötét karikák vannak a szemem alatt, rövid gatya van rajtam, nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ennyi idősen még ezt felvehetem, mert a térdem körül is ráncosodik a bőr, a felkaromon nagy száraz foltok vannak, már rég el kellett volna mennem velük bőrgyógyászhoz, de ami a legrosszabb, minden arcvonásomra kiült az életuntság, mi értelme van ennek az egésznek, amit csinálok, van-e ebből kiút, nem késő-e vajon, a Tuna szerint de, legyünk magunkhoz őszinték, mi már minden örömről lecsúsztunk az életünkben, ettől a nem várt fordulattól elnehezülök, visszaroskadok a kanapéra, és hogy ne kelljen a szemébe néznem, a telefonomat babrálom, és akkor, mintha csak egy jel lenne, hogy van még remény, látom, hogy Waller Márk bejelölt a Facebookon, sőt, egy üzenetet is küldött, ott van az engedélykérések között, hogy szeretne velem találkozni, mert nagyon érdekes volt, amiről múltkor beszélgettünk, jó lenne folytatni, én meg írom, hogy persze, boldogan, és este nyolcra már ott is vagyok az egyik szar körúti kocsmában, ahol csak folyóbort mérnek, úgyhogy kénytelen vagyok viszkizni, azt meg felvizezik, undorító, de nem érdekel, mert kis késéssel tényleg megérkezik Márk, és ülünk, és hosszú órákon keresztül arról beszélünk, hogyan lehetne a leghatékonyabban magunkhoz ragadni a hatalmat erőszakos eszközökkel, hogy aztán végre igazságosan és boldogan élhessünk, és beszélünk másról is, irodalomról, istenhitről, társadalmi emlékezetről, én meg azon tűnődöm közben, hogy fér el ennyi tűz egyetlen emberben, hogy ami a Tunából meg belőlem kimaradt, az tutira mind ebbe a fiúba került, semmi cinizmus, semmi megkeseredettség, csak vegytiszta szenvedély, mellette én is megfiatalodom, a legnagyobb hülyeségre is képes lennék miatta, azt hiszem, csak azért, hogy ez az érzés tartson még sokáig, ő pedig azt mondja, hogy az erőszakot szerinte be kellene gyakorolnunk, hogy mire valóban szükségünk lenne rá, addigra rutint szerezzünk benne, úgyhogy kezdetnek verjünk szét, mondjuk, egy kukát itt, a körúton, én meg azt javaslom, hogy inkább egy autót, amitől egy pillanatra mintha megijedne, de elmondom, hogy van egy autó, amit nagyon utálok, most is a céges parkolóban áll, mert a Vajda Zoli elektromos rollerrel ment haza, és hogy számomra ez az autó szimbolizálja az összes rosszat, ami ellen amúgy is harcolnánk, plusz tudom, hogy lehet észrevétlenül bejutni a parkolóba, és akkor a Márk felkap az egyik körúti kocsma elől egy sörpadot, lazán a vállára dobja, aztán a következő sarkon széttörjük, kiszedünk belőle két méretes deszkát, és bemászunk a Vajda Zoli BMW-jéhez, én a csomagtartóra állok, ő a motorháztetőre, a riasztó megszólalásától körülbelül három perc, amíg ideér a biztonsági őr, szóval nincs sok időnk, kicsit aggódom, Márk rám mosolyog, megnyalja a szája szélét, kérdezi, hogy készen állok-e, és én készen állok mindenre, izomból ütni kezdjük a kocsit, a riasztó bekapcsol, a hangja fülsüketítő, törnek az ablakok, horpad a tükörsima felület, ugrálunk, üvöltünk, aztán gyorsan kimászunk a kerítsen, rohanunk az utcán, be a parkba, a földre fekszünk, nevetünk, átöleljük egymást, ebbe bele kell őrülni, olyan jó, és már nem veheti el tőlem senki, ahogy a harmadik gyerekkori emlékemet sem, amit egy hét múlva mesélek el a pszichológusnak, hogy egyszer hajnalban, amikor még mindenki aludt, egy fémvödörbe olajat öntöttem, égő gyufát dobtam rá, és egyenként égettem el anyám összes ruháját, aztán a nővérem összes babáját és plüssállatát, recsegett a textil és folyt szét a műanyag, a tárgyak fájdalmasan sikongattak, könyörögtek, hogy ne bántsam őket, de én azt mondtam a farmerszoknyának, a lila blézernek, a plüss Timon és Pumbának és a hajas babáknak, hogy nincs kegyelem, el kell pusztulnotok, mert az erőszak az egyetlen lehetőség a boldogságra, és én boldog akarok lenni, Klára meg csak ingatja a fejét, meggyőződése, hogy amit elmondok neki, az semmilyen formában nem fedi a valóságot, és arról érdeklődik, miért találtam ki számára ezt a közepesen szórakoztató horrormesét, én meg mondom, hogy de hát ez így igaz, az elsőtől az utolsó szóig, aztán az olajos vödröt közelebb vittem az asztalhoz, az is lángra kapott, meg a székek, a konyhapult, a függöny, az ajtó, a szekrény, a szőnyeg, az összes bútor, mindenki, aki élt és minden, ami nem, sírtak a tárgyak és én is sírtam velük, csak én örömömben, de Klára megállít, szerinte, ha a terápiát így, ezzel a hozzáállással folytatom, nem fog tudni nekem segíteni, pedig úgy gondolja, nagy szükségem volna a segítségre.

Mit jelent neked Óbuda?

Ezer szállal kötődöm Óbudához. A nagyszüleim Pünkösdfürdőn voltak fuvarosok, és mindkét szülőm csillaghegyi. Én is Csillaghegyre születtem, a Nefelejcs utcában nőttem fel. Itt jártam általános iskolába, aztán a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban folytattam a tanulást, amelynél szerintem nincs „óbudaibb” gimnázium. A Martossal és az Árpáddal voltunk nagy harcban, főleg a focibajnokságon. A Tanuló utcában három pálya volt, ahol sokat fociztunk. Kajakoztam, fociztam, cselgáncsoztam, kiváló voltam a sportban. Szerettük a tipikus óbudai és csillaghegyi kiskocsmákat, különösen a Spitzer bácsi vendéglőjét. Beszálltam az öregek közé kártyázni, volt, hogy húsz forinttal kezdtem, és ötszázzal szálltam ki. Nagyon szerettem könyvtárba járni, sokat olvastam, részt vettem a kulturális vetélkedőkön.

Csodálatos életünk volt a régi, hamisítatlan óbudai hangulat idején. Csillaghegy nem volt annyira beépítve, mint most, és a Római-part még üdülőtelep volt.

A kockás abroszos kisvendéglők, a Duna-part, a csónakházak, a Kiserdő, a Róka-hegy, a Csillaghegyi Strand…azóta is Óbudán lakom, az egész életemet itt töltöttem és töltöm.

Hogyan lett egy csillaghegyi srácból a világ egyik legsikeresebb kaszkadőre?

Fontos tudni, hogy négy kategória van a kaszkadőr-szakmában. Gyalogos, lovas, autós és motoros. A hetvenes években, amikor a pályámat kezdtem, a filmekben, főleg a Várkonyi Zoltán rendezte történelmi mozikban a lovas kaszkadőr feladatok domináltak. Nem volt még külön kaszkadőr szakma, ezért sportolók végezték el a veszélyesebb filmes feladatokat. Főleg öttusázók, például a világbajnok Ferdinandy Géza. Evidens volt, hogy őket hívták, hiszen tudtak vívni és lovagolni. Én is sportolóként – mivel a Honvédban cselgáncsoztam – kerültem a filmezésbe mint gyalogos kaszkadőr. Részt vettem az Egri csillagok forgatásán, de még arc nélkül, mert nagyon fiatal voltam. 1969-ben az Ítélet című filmben már az „arcommal” is szerepelhettem. Kikérőt küldtek a Kőrösi Csoma igazgatójának, hogy engedjen el, aki azzal a feltétellel járult hozzá a szereplésemhez, hogy javítanom kell az osztályzataimon. Onnantól kezdve rendszeresen dolgoztam a magyar filmekben. Olyan csodálatos filmekben vehettem részt, mint az Arc, az Ítélet, a Szemtől szembe, a Gyula vitéz télen-nyáron és A halhatatlan légiós. Belecsöppentem abba a fantasztikus filmes világba, amiből már ki sem akartam többet jönni. Felvettek az egri tanárképző főiskolára, de abbahagytam, mert 21 évesen eldöntöttem, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak a kaszkadőrséget.

Mely magyar színészekre, filmekre emlékszel vissza szívesen ebből a korszakból?

Koncz Gábor nem csak jó színész, hanem szuper lovas is volt, aki maga csinálta a nehéz jeleneteket. Latinovits Zoltán, amikor megjelent a díszletben, mindenki elhalkult, mert olyan hihetetlenül nagy tekintélye és rangja volt. Bárdi Gyuri bácsival is sokat dolgoztam. Azt hittem, hogy veszi a viccelődést és egyszer egy gyufafejet raktam a szivarjába. Óriási balhé lett belőle. Gyuri bácsinak nem volt vicces… Közben lovas kaszkadőr is lettem, és ebben a műfajban hamarosan nemzetközi szinten is elismertek. Ruttkai Éva és Tordai Teri is az én Manci lovamon lovagolt. Tordai Teri végtelenül kedves és aranyos volt. Szacsvay Lászlóval is dolgoztam, aki most a teniszpartnerem, és ha tehetjük, hetente kétszer-háromszor játszunk. 1974-ben Woody Allen nálunk forgatta a Halál és szerelem című filmjét. Diane Keaton volt az egyik főszereplő, és kevesen tudták akkor, hogy itt járt Magyarországon. Abban a filmben lovasok voltunk, hol napóleoni francia, hol pedig orosz katonák.

Cserhalmi Györggyel, Tyutyuval nagyon jóban voltam. A Mátyás királyban én voltam a dublőre, mindkettőnknek beatles-es gombafrizuránk volt.

Tyutyu ugyan elvállalta a nehéz jeleneteket, de egy bizonyos ponton túl már nem tehetik ezt a színészek, mert túl nagy a kockázat, mivel ha megsérül a főszereplő, akkor vége a forgatásnak. Szerepeltem a Linda sorozatban is, ezért nagyon jóban voltam Görbe Nórával. A színészek tiszteltek, szerettek minket. Az akkori színészek szinte mind tudtak lovagolni, a maiaknak viszont fogalmuk sincs erről. A hőskorszakban még sok volt a „brahi”, nem lehettünk még igazi profik, mivel mindenkinek volt valamilyen főállása. Nem lehetett megélni kizárólag a kaszkadőrségből, dublőrségből. 

Ez ma már elképzelhetetlen?

Teljesen más világ van. Olyan technikai, evolúciós ugráson ment át a kaszkadőrszakma, mint ami lezajlott az analóg vonalas telefontól a mai okos telefonig. Ki merem mondani, hogy Magyarországra én hoztam be a külföldi produkciók professzionalitását, mentalitását, szakmai tudását, a technikai eszközöket és a gépeket. Nekem volt először igazi, nagy kaszkadőr-táskám. Mostanra három kaszkadőr-generációt neveltem ki itthon, akik a nemzetközi szuperprodukciókban dolgoznak.

Hogyan vezetett az utad Hollywoodig?

1978-ban találkoztam először amerikai kaszkadőr- csapattal. Ők voltak akkor a csúcs. Nálunk forgatták a The Ninth Configuration című filmet. Amikor megjelentek a forgatáson, az olyan volt, mintha marslakók szálltak volna le közénk. Nagy inspiráció volt számomra. 1981-ben döntöttem el, hogy megcsinálom a saját kaszkadőrcsapatomat Stunt Universal Hungary néven. Vettünk saját lovakat, kamiont, eszközöket, és elindítottuk a nyugat-európai karrierünket. Németország legnagyobb western színházában léptünk fel. Megteremtettem azt a szakmai és anyagi hátteret, ami előrevetítette, hogy még többre lehetek képes. A nyugati munkák mellett dolgoztam itthoni filmekben is.

1989-ben kimentem Amerikába, és elkezdtem szervezni az ottani munkámat. Nehéz volt a kétlaki élet, mivel nem akartam ott letelepedni.

Ragaszkodtál Magyarországhoz?

Igen, ez az otthonom. Amúgy pedig az amerikai filmek nagy részét más országokban, földrészeken veszik fel. Hol Marokkóban, hol Thaiföldön, hol Mongóliában, hol pedig pont Magyarországon.

Hogyan alakultak az amerikai munkáid?

Akkor már beszéltem angolul és németül, ez megkönnyítette az indulást. Amerikában tagnak kellett lennem az amerikai színész szakszervezetben, és munkavállalási engedély is kellett, különben filléreket fizettek volna. Nem volt könnyű elintézni, és az elején nagyon nehéz volt a dolgom. Magyar kaszkadőr? Az ki? Honnan is jött, és mit akar itt? Kerestem a kapcsolatokat, elmentem Andy Vajnához, akit 1987-ben ismertem meg a Vörös zsaru forgatásán. Vittem magammal egy videó-összeállítást a munkáimról, amire Andy azt mondta, hogy „nagyon jó, Gábor, megemlítelek az Emlékmás című film kaszkadőr-rendezőjének, Vic Armstrongnak”. Mit tudtam én azt, hogy mit jelent az, hogy „megemlítelek”? Hát semmit. Andy elutazott, közben én kifutottam a pénzemből. Joel Kramerhez fordultam, aki Arnold Schwarzenegger dublőre volt. Joel bevitt a Paramount Stúdióba, és azt ígérte, hogy betesz statisztának. Az amerikaiak nagyon kedvesek, széles mosoly közepette mindent megígérnek, de semmit sem tesznek. Két hónap kellett ahhoz, hogy nagy nehezen újra elérjem Joel Kramert és beszélni tudjak vele. A repülőtérre kellett kimennem, hogy az utazása előtt találkozzunk egy rövid időre. Azt javasolta: „Gábor, menj be Andy Vajna irodájába, ott lesz az Emlékmás line-producere. Mondd, hogy én küldtelek, kapsz napidíjat, és mehetsz Mexikóba.” Az irodában azt mondták, hogy nem tudnak semmit csinálni, mivel Vic Armstrong van megbízva a kaszkadőrök szerződtetésével. Csalódottan kiszédelegtem, leültem a járdára, de úgy döntöttem, hogy visszamegyek, nem hagyom annyiban. Ismertem Vajna titkárnőjét, és megkértem, hadd küldjek magamról anyagot Mexikóba a produkciós postával Vic Armstrongnak. Elküldtem, és a titkárnőtől kaptam egy hosszú telefonszámot, amin érdeklődhetek. Három napot vártam, felhívtam a számot, és azt mondtam a telefonba, hogy Vic Armstronggal szeretnék beszélni. Azt felelte: „Én vagyok.” Ez egy akkora stúdióban történt, amely nagyobb, mint az összes magyar stúdió együttvéve, tehát minimális volt annak az esélye, hogy Vic pont ott legyen a telefon mellett. Nem ígért semmit, annyit mondott, hogy „majd meglátjuk”. Csorgott a hideg izzadság a hátamon… Hazamentem Magyarországra, egy hónapig nem történt semmi. Persze közben itthon dolgoztam, forgattuk Fóton az Artúr királyt. Egyik éjjel három óra körül zörögnek a redőnyömön. A haverom volt, és azt mondta, hogy engem keresnek telefonon. Nekünk nem volt telefonunk, már harminc éve be volt adva az igénylésünk, de hiába. A haverom nem nagyon tudott angolul. Annyit értett, hogy valami film és Amerika. Bementem éjjel a 72. postára, meghívtam interurbán Amerikát. Ez szerda éjjel történt, és vasárnap már Mexikóvárosban voltam!

Elküldték a repülőjegyet, és meglett az első amerikai munkám Arnold Schwarzenegger filmjében, az Emlékmásban. Ezek után megvetettem a lábam a szakmában, és nagyon jó barátom lett Vic Armstrong. 

Szerinted ebben volt szerencse is?

Szerintem jól kellett lépni, mint a sakkban. Sokszor nem tudni, hogy ha egy gyalogot megtolunk, akkor az a húzás sok lépés után mit eredményez. A döntést mi hozzuk meg, és később derül ki, hogy az jó volt-e vagy sem. Velem is így volt. Jól jöttek ki a „sakklépéseim”. 2000-ben, miután megkaptam a munkavállalási engedélyt, 47 évesen kezdtem el felépíteni az amerikai karrieremet.

Nagyon impozáns azon filmsztárok listája, akikkel együtt dolgoztál. Kiket emelnél ki közülük?

Matthew Modine, a Madárka főszereplője nagyon szeretett, sokáig tartottuk a kapcsolatot. Liam Neeson-nal a Mennyei királyság forgatása során beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is nagyon jóban van Matthew-val, aki sokkal európaibb ember, mint a nyugati parton élők. A keleti partiak inkább kötődnek az európai kultúrához, irodalomhoz, filmekhez. Timothy Daltonnal a Cleopatra sorozatban dolgoztam. Nagyon természetesen viselkedett velem. A filmsztárok pontosan tudják, hogy nélkülünk, kaszkadőrök, dublőrök nélkül nem lennének sikeresek. Orlando Bloom azért igényelte a segítségemet, hogy jók legyenek a lovas jelenetei. Tom Cruise a Világok harca forgatása során csináltatott egy olyan cateringet, ahol azt ehettünk, ihattunk mi kaszkadőrök, dublőrök, amit csak akartunk. Nem kérhettünk olyat, amit ne szereztek volna be.

Szeretnek, elismernek minket a színészek. Van, hogy külön köszönőlevelet küldenek. Soha nem tolakodtam a közös fotókért, általában spontán jöttek össze.

Catherine Zeta-Jonesszal az Indiana Jonesban dolgoztunk együtt Törökországban. Lawrence of Arabia dublőre voltam. Rá két évre egy másik forgatáson Catherine „Ó, Gabor” felkiáltással üdvözölt. Emlékezett rám. Kate Winslettel a Titanic miatt ismertük egymást. A következő filmje forgatása egyik estéjén a vacsora közben három asztalnyi távolságból kiabált felém és kérdezte meg, hogy vagyok, mit csinálok? Ezek a reakciók mindig jól esnek. Angelina Jolie-val is nagyon jóban voltam, ahogy Alan Parker rendezővel is az Evita forgatása alatt. Antonio Banderasszal is az Evitában dolgoztam. A forgatás közben megjelent a következő filmje, a Zorro egyik stábtagja, hogy megnézze, hogyan tud lovagolni Banderas. Kivittem őket a csobánkai lovardába. Jött velünk Banderas felesége, Melanie Griffith is. Visszafelé beültünk egy pomázi kocsmába, ahol iszogattunk, énekelgettünk. Antonio Banderas nagyon jófej, zseniális ember. Herendi Gáborral a Kincsemet csináltuk, ami szerintem minden idők legjobb magyar kalandfilmje. Steven Spielberg magának való ember, nem igazán beszélget senkivel. A Világok harca forgatása közben futottam vele össze, akkor beszélgettünk röviden arról, hogy hamarosan jön forgatni Budapestre a München filmjét.

Arnold Schwarzeneggerrel milyen volt a kapcsolatod?

Jóban voltunk. Az Emlékmás forgatása alatt együtt teniszeztünk, később sokszor találkoztunk egy Beverly Hills-i vendéglőben, a Café Romában. Amikor az amerikai zöldkártyámhoz referencialevél kellett a bevándorlási hivatalnak, akkor Arnoldot személyesen kértem meg, hogy írjon egyet, és másnap már ott volt nálam a levele. Ez a referencia mentett meg, mert egy adminisztrációs kavarodás miatt nem akarták megadni az engedélyt. Amikor bemutattam a hivatalnak Arnold levelét, egy hét múlva mehettem a kártyáért.

Milyen érzés a világsztárok közelsége a forgatásokon?

Amikor dolgozunk, akkor ezt teljesen ki kell kapcsolni. Jó, persze, tudom közben, hogy ő mondjuk Tom Hanks – akivel az Infernóban dolgoztam –, de abban a pillanatban csak a feladat van a szemünk előtt, minden idegszálunkkal arra koncentrálunk.

Mi volt a Kincsemben a feladatod?

Gyakorlatilag én feleltem minden kaszkadőr- és dublőrfeladatért.

Ez azt is jelenti, hogy mára a kaszkadőr-rendezés és szakértés lett a feladatod?

Igen. Ez egy külön szakma. Vic Armstrongtól is volt lehetőségem tanulni az akciórendezést. Meg kell tanulni a filmezés minden ágát. Ismerni kell az operatőr és a vágó munkáját is. Az akciórendező ott ül a monitor előtt, és felügyeli azt, hogy az elpróbált jelenet tökéletesen valósuljon meg. Általában a jó kaszkadőr szakértőből lesz a jó akciórendező.

Különleges szakma, amiben nagyon észnél kell lenni, mert nagy a felelősség. A forgatási idő minden perce sok pénzbe kerül, nem lehet hibázni.

Sok veszélyt rejt a kaszkadőrség?

Sajnos sok baleset van, még halálesetek is. Volt olyan, hogy egy kollégám a lovas jelenet közben akkorát esett, hogy eltört a gerince. Nagy a kockázat, és a legnagyobb gondot a láthatatlan veszély okozhatja. Minél több időt töltök a szakmában, annál jobban érzékelem ezt. Például amikor a lovat vágta közben buktatják,  tudni kell, hogy szárral kell húzni az állatot. Ha figyelmetlen valaki, és a sörényét is meghúzza, a ló világgá rohan, és letarolhatja az egész stábot. Ez apróságnak tűnik, de nagyon nagy a jelentősége. Sok ilyen dolog van, amire figyelni kell filmezés közben. Az autóban védett az ember a legjobban, de a lovas és motoros jelenetekben már nagy a veszély. Ilyenkor minimálisra kell csökkenteni a baleset esélyét.

Voltak sérüléseid?

Rengeteg, mint egy sportolónak. Hiába vagyunk védve. Amikor kamionnal kellett a Dunába zuhannom, akkor négy bordám tört el, és a vesém is napokig fájt. Volt agyrázkódásom, és az eszméletemet is elvesztettem. Szerencsére ezeket a baleseteket rövidebb pihenőkkel megúsztam.

Tanítod még az új generációt?

Heti egy edzést tartok a Cirkusz Vállalat próbatermében, de már csak azoknak, akik tényleg lelkesek és szívvel-lélekkel csinálják. Igyekszem inspirálni őket, tanácsokat adok nekik. Vannak kaszkadőr show-im, ahol filmforgatás-szerűen dolgozunk, amiből sokat tanulnak a tanítványaim.

Már kevesebbet dolgozol?

Hetvenéves leszek, már nem keresem annyira a munkát. Felneveltem három kaszkadőr-generációt. Azok a producerek, filmstábok, akikkel évtizedekig dolgoztam, már tudják a dolgukat. Megvannak az új emberek.

Hogyan gondolsz vissza a szakmában eltöltött évtizedeidre?

Csodálatos volt az egész! 

Úgy érzed, hogy Magyarországon is meg vagy becsülve?

A minap egy barátommal Újpesten sétáltunk, és betértünk egy helyi kiskocsmába. Ült bent három ember. Az egyik megszólított: „Ugye te vagy „a” kaszkadőr?” Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta: „Gábor, te vagy a kaszkadőrök királya!” Rengeteg visszajelzést kapok. Ez jó érzés.

Fiatalon nem gondoltam volna, hogy egyszer így beszélgetek – akár veled – ezekről a csodálatos élményekről.

A családi életed hogy alakult?

Két feleségemtől van két gyerekem, és már van egy unokám is. A család mindig fontos volt számomra. Családi háttér nélkül nem tudtam volna jól csinálni a dolgaimat. Társas lény vagyok, szükségem van a családra és a barátokra.

A mindennapjaid most is Óbudához kötnek?

Igen. Most is Csillaghegyen lakom. Nagyon szeretek olvasni. Rendszeresen járok Békásmegyerre, a könyvtárba, ahol jókat beszélgetek. Akárhányszor jövök-megyek Óbudán, eszembe jutnak a fiatalkori éveim, a sok foci, a gimnázium. A Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium igazgatója most kért meg, hogy segítsek neki a Kőrösi-napok megtervezésében. Mindennap lent vagyok a Duna-parton a kutyámmal. Rendszeresen átbiciklizek Újpestre és vissza. A haverokkal itt ultizunk Óbudán. Ez a környezet az otthonom. Óbuda a mindennapjaim része. Óbudától lehetetlen elszakadni.

Magyarországon, ahol az aktuálpolitikai nézőpont lett mindennek a mértéke, nagyon nehéz reálisan látni a közelmúltat. Bármerre legyen is elfogult a szemlélő, a középtől biztosan eltávolodott, azaz elvesztette – Hamvas szavával – a helyes alapállást. 

Ebben a helyzetben a közelmúltról beszélni már csak személyesen érdemes, hiszen az egyetlen, ami még áttörheti a kritikátlan elfogadás és a minden helyzetben kritikus elutasítás falát, az egyedül az emberi történet. 

Elsősorban így, az emberi történet felől érdemes olvasni azt az új dokumentumkötetet, amely Göncz Árpád – Életem címmel jelent meg a Scolar Kiadónál a közelmúltban. Az épp száz éve, 1922-ben született és 2015-ben elhunyt író, műfordító, a Magyar Köztársaság elnöke két életút-interjúban mesél magáról a könyvben. Az egyiket Bertha Bulcsu készítette 1989 decemberében, a romániai forradalom napjaiban, a másikat Hegedűs B. András 1985 és 1990 között. 

A kötetben helyet kapott egy harmadik fejezet is, ez Göncz Árpád beszéde, amely az Indianapolis Butler Universityn hangzott el, díszdoktorrá avatásán 1990-ben.

A két életútinterjú néhol átfedésben van, főleg, ami a háborús éveket illeti, ám egyben ki is egészítik egymást, és mivel mindkettő személyes, jól kirajzolják egy generáció életét, traumáit, választási lehetőségeit – és egyben megmutatkozik, hogy a krízishelyzetekre milyen, korántsem általános választ adott egy fiatal joghallgató.

Göncz Árpád, ahogy meséli, jellegzetesen „k. und k. Monarchia-termék” családból származik, felmenői és rokonai között stájer, olasz, osztrák, horvát és zsidó is van, unokatestvéreinek egy része csak románul, más része csak németül beszél. 

Nagyapjára mint a Monarchia általános ethoszát képviselő emberre emlékezik – noha a kérdező nem teszi fel egyértelműen a kérdést, hogy a nagyapai minta vezetett-e a kettős ellenálláshoz – Göncz és generációja legjobbjai egyértelműen elutasították mind a náci ideológiát, mind a kommunista diktatúrát és tettek is ellene –, az életútinterjúból mintha ez érződne ki.

Érdekes egyéni választásra utal, ahogy az interjúalany a két háború közötti baloldalisággal szembesül, ahogy mondja, ő nem tett különbséget a népi bal- és a népi jobboldali írók között, nála Németh László és Sinka István összefért, de azt azért megjegyzi, hogy a „mélymagyarság-komplexus” rá nem hatott. (A Németh László-i gondolattal kapcsolatban itt hadd jegyezzük meg, hogy van a magyar szellemtörténetnek egy kevéssé ismert fejezete: Németh Lászlónak a fent idézett Hamvas Béla adott csattanós választ egykor, ám az esszé sajnos kevésbé ismert, mint a szöveg, amelyre íródott.)

Göncz Árpád a háborúban megszökött a katonaságtól, ahogy mintegy mellékesen megemlíti, barátaival mentettek zsidókat, hamisítottak papírokat, mígnem átlőtték a lábát a csendőrök, így hazavitték a társai. A háború utáni pártviszonyokról és meghatározó politikusokról is szólnak az interjúk, Göncz Árpád elmeséli, hogy már 1949-ben letartóztatták, 36 órás kihallgatásnak vetették alá, majd kiengedték, de állás nélkül maradt. Nemcsak az ötvenhatos forradalomról, de az azt követő börtönéletről is részletesen beszél a kötetben a későbbi politikus, aki viszonylag szűkszavúan vall az amúgy elmesélhetetlen élményről, a halálra ítéltségről és arról, hogy milyen a bitófa árnyékából élve kijönni. A börtön utáni éveken át jutunk el a nyolcvanas évek formálódó ellenzéki mozgalmaiig, majd a köztársasági elnöki évekig, egy fontos epizódot is felidéz: amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adta, olyan leveleket kapott, amelyek szerint saját kezűleg kellett volna felakasztania a gyilkost. Ahogy mondja, még az egykori legradikálisabb (túlélő) halálraítéltek is a megbocsátást hirdetik. 

Ez a fajta ethosz valami olyasmi, ami Göncz generációjával eltűnni látszik, és ha annak a politikusi generációnak a politikai hibáit fel is lehet róni, ezt az emberi hozzáállást inkább megtanulni kellene tőlük. 

Az állampárttal folytatott alkudozásokról, Nagy Imre temetéséről és a rendszerváltásról mondottak dokumentumértékűek, az interjúk történészi, elfogulatlan vizsgálata azonban egy későbbi, fiatal generációra vár. 

Göncz Árpád – Életem
Scolar, 2022.
Ármegjelölés nélkül

Most jöttél meg Görögországból. Mi járatban voltál arrafelé?

Egy fesztiválon vetítettek egy, a Sátántangót magyarázó, a szerkezet speciális kontextusait megvilágítani akaró – mondjuk – dokumentumfilmet, angol nyelven, görög felirattal. Ráadásként improvizáltam huszonöt percig a filmből kivágott képsorokra, nagyjából az eredeti filmzene dallamvilágát megidézve. 

Amennyire tudom, viszonylag sokat utazol, Skandináviában, Berlinben, Törökországban is többször jártál az elmúlt években. Ezek az utak jobbára a Tarr- filmekhez kötődnek? 

Nem mondanám sok utazásnak. Egy évben egyszer, legfeljebb. A Tarr-filmeknek – és ebből talán következően a filmek zenéjének is – szerencsére komoly rajongótáboruk van szerte a világon. Így, ha nem is rendszeresen, de időről időre érkeznek megkeresések, hogy filmvetítéseken, filmfesztiválokon legyen közönségtalálkozó. Egy skandináv úton történetesen a Werckmeister harmóniák zenéit adtuk elő, zongoráztam, és nagyon rokonszenves fiatal lányok játszották a vonósnégyes szólamait. Béla mostanában kevesebbet utazik, de régebben ő is szívesen részt vett ilyen eseményeken. Törökországban viszont egy másik filmes munka miatt voltam kétszer. Először, amikor egyeztettünk a rendezővel az elképzeléseiről, másodszor az utómunkák miatt. A The Long Way Home című filmről és Alphan Eseli rendezőről van szó. 

Turistáskodsz is ilyen alkalmakkor? Van módod körülnézni? 

Nem szeretek nyaralni, szegény magyar turista vagyok, gyalogolok, metrózom. Ahogy öregszem, egyre inkább próbálok minél több dolgot megnézni, megismerni. Most Athénban tíz napot voltunk, a koncert pedig már a harmadik nap lement, így volt alkalmam bejárni a várost. A biztonság kedvéért a szervező beiktatott egy esőnapot, de az eső nem esett, így egy egész hét maradt Athénra.

Athén kérdés nélkül az a város, ahol még utoljára felvillant valami az ősi elfeledett tudásról, az aranykorról.

Akropolisz, a görög agora, Pireusz tengere, itt járkált Szókratész és más görög filozófusok. Az európai kultúra bölcsője – egyszóval egy nagyon komoly hely, az egyik legjobb város a világon. Én, magamat is meglepve, Isztambult is nagyon szeretem, és sok hasonlóságot látok közte és Athén között. Akropolisz, Hagia Sophia. Sok a közös szokás, hasonló a vérmérséklet, a hangulat, arról nem is beszélve, hogy a görögök 400 évig éltek török fennhatóság alatt, emellett eltörpül a mi kis 150 évünk. A görög-római kultúra Isztambulban is abszolút jelen van. 

Aztán hazajössz Magyarországra, amellyel kissé küzdelmes a viszonyod.

Amikor külföldön vagyok, megpróbálok kiszállni a magyar valóságból, aztán itthon, ha hazajövök, bepótolom, amiről lemaradtam. Van egy tabletem, amely automatikusan rendezve felkínálja, mely cikkeket kellene elolvasnom. Így elég széles körből kerül elém a válogatás. Egy pár napig volt Facebook- profilom is, de ott már régóta nem néztem körül. A kommentekkel kapcsolatban egyetlen megjegyzésem volna csupán. Szív bőségéből szól a száj.

Arról nyilván tudsz, hogy a Facebookon sok ezer követővel működnek a Trabant, Balaton, Víg Mihály, alternatív magyar zenei csoportok. 

Azért erről tudok. 

És a kommentekre nem vagy kíváncsi?

Kéne olvasnom őket? 

Nem. Nincs bennük semmi éles, csak engem érdekelne, ha rólam írnának. 

Ha olyasmi adódik, akkor azért van módom megnézni, maradjunk ennyiben. Én is meglepődve tapasztalom, hogy viszonylag kevés negatív véleményt kapok. 

Ha az országgal, Adyhoz hasonlóan, nem is felhőtlen a kapcsolatod, Óbuda viszont meghatározó az életedben. Mióta laksz itt? 

1978-ban költöztünk ide, de később több helyen is laktam a kerületben. Először egy Bécsi úti panelben, közel a Vörösvári úthoz, aztán a kilencvenes évek elején a Kiscelli útra költöztünk, most pedig az Aranyvölgyi úton lakom. Gyalog távra van az első buszmegálló, vagy biciklivel bárhova eljutok. 

Óbudán dolgoztál parkfenntartóként pár évig.

A kísérleti lakótelep parkját gondoztam. A kísérleti lakótelep egy korabeli szociálpszichológiai kutatás alanya volt. Meg akarták nézni, hogy az emberek egy belső lépcsős, kétszintes, tágas öröklakásban érzik-e jobban magukat, vagy egy nyolcemeletes panel szoba-konyhájában. Csodák csodájára a belső lépcsős variáció lett a szavazáson a népszerűbb. Ezért felépítették a lakótelepeket. A parkgondozást viszont szerettem, jó levegőn van az ember, gereblyézik, olvasgat. Üldögélnek a parkokban emberek. Megszólíthatod őket.

Életem legnagyobb dicséretét ott kaptam egy délelőtt a napra kiültetett bácsitól, közel Somogyi József Család szobrához: „Maga jó ember”.

Hetente egyszer bementem a könyvtárba, kivettem 5-6 könyvet, egy hét múlva hoztam el az újabbakat. Lehetett közben gondolkozni, tűnődni. 

Negyvenöt éve laksz a kerületben. Sok arcát láttad, láthattad Óbudának.

Nagyon kevés maradt meg abból, ami nekem a korai Óbudát jelentette. Másképp nézett ki a villamoshálózat. A Flórián tér is egészen más volt, amikor kamaszkoromban láttam. A római romok sem voltak kiásva, furán kiállítva. Az OTP és a környező nagy épületek helyén kis házak voltak, kocsmák, presszók, éttermek. A dolgozók még kiugrottak „Óbudára egy jó túrós csuszára”. Ennek a kornak a végét még elcsíptem. A nagy rombolás legfőbb oka az Árpád-híd kiszélesítése volt. A Fő tér, a parókia környéke megmaradt mementónak, de ezek is csak azért, mert pár műemlékvédelmis nem engedett mindent lebontani. A hatvanas-hetvenes évek őrült pusztítása felszámolta a régi Óbudát, panelekkel, átgondolatlanságokkal. Egy pár Patyomkin-homlokzat, műrégi ház maradt, múltidézésnek, mutatóba. A kisvárosias környékek persze mindenhonnan eltünedeznek, Újpesten, Erzsébeten is, és nyilván a harmincas évek világa is ráépült valami korábbi városkára. 

Ha csak azt vesszük, már az ókori rómaiak is itt rendezkedtek be, arra is ráépült már ez-az. 

Fontos katonai keresztút volt az egész terület, fürdőkkel, támadó és visszavonuló útvonalakkal, hadiállásokkal. Hadrianus palotája is itt van, ki is ásták, aztán visszatemették. A Hajógyári-sziget első hídja volt az első állandó híd a római korban a helytartói palota és a mostani Dagály-fürdő között. Körülbelül a Rákos-patak torkolatában volt egy „kontraerőd”, hasonló ahhoz, ami a Belvárosi templom helyén volt. Sokat nézegettem régi térképeket, előbb kedvtelésből, aztán már tudatosan tanulmányozva, olvastam sokat Budapest történetéről is. Az ötkötetes Budapest története sorozatban ez az első könyvben szerepel. 

Zenei emlékek mennyire kötnek Óbudához? 

Érdekes módon én itt csak a Zichyben játszottam a Balatonnal, meg az Európa Kiadóval. A San Marco utcában van most egy új kultúrközpont, ott esetleg jó lenne játszani egyszer. De Óbuda nem volt a terepe a működésünknek. 

Melyek voltak a fontos helyek, állomások számodra? 

Egy Papp Tamás nevű szervező csinált Molnár Gergelyékkel, Najmányi Lászlóval, Hajas Tiborral egy filmklub-szerűséget a Ganz MÁVAG-ban, izgalmas kulturális projekt volt, első fontos élményeim egyike. Erdély Miklós a „toronyszobában” tartotta foglalkozásait. Kreativitás kör – így nevezték. Sokat voltunk ott együtt. Az Ikarus Művelődési Házban is felléptünk többször, ott is volt egy szép nagy szocreál terem. Aztán a Kassák Klub jut eszembe. Játszott ott a Kex, amit én sajnos nem hallottam élőben, ott működött sokáig a Halász Színház, Sebő Ferenc is ott kezdte a táncház-mozgalmat. Aztán ott volt az első koncertje az Európa Kiadónak, az ős Kontrollnak, sőt a Neuroticnak is. A Bercsényi Kollégiumban volt az Európa Kiadó próbaterme, ezért „cserébe” koncerteznie is kellett időnként. Persze nagy örömmel tette ezt, nagy kényszerítés nem volt benne. A Molnár utcában is nagy zenei élet volt, ott lehetett megnézni például a Donauer video family előadásait, Molnár Gergely és Najmányi László közös színházát. Később fontos színhely lett a Ráday Klub, amit Mesterházy Ernő és Bognár Attila vitt KISZ-klubvezetőként. Ott már nagyon nagy közönséget vonzó együttesek léptek fel, így a Neurotic, a Sexepil, a Kontroll és persze az Európa Kiadó. Ide már rendszeresen 1500 ember akart volna beférni, és egyszerűen kinőttük a helyet.

Én először az Almássy téren voltam Balaton-koncerten. Az már a kilencvenes évek eleje. 

Az Almássy nagyon modern épületnek számított, 1984–85-ben a modern szocialista építészet minden vívmányát felvonultatta, mondjuk pont a koncertekre nem volt alkalmas, nem volt hangszigetelés. Viszont zsúfolásig megtelt, körben az árkádokon is tömegek préselődtek össze. Szombatonként öt-hat zenekar is fellépett.

Jó emlékeim vannak a kollegialitásról, hogy ha valakinek épp nem volt hangszere, vagy hangfala, mindenki szívesen kölcsönözte a sajátját. 

Egy itteni Balaton-koncertet, téged név szerint is szerepeltetve megírt Krasznahorkai László is a Háború és háború című regényében. Szólt erről előre? 

Nem, ez meglepetés volt nekem is. Érdekes, de viszonylag sok műben feltűnök itt-ott. 

A rólad szóló dokumentumfilm, az Ott torony volt is ebbe a sorba illeszkedik? Olyan érzésem van a film és főleg az érzékelhető médiafelhajtás kapcsán, mintha egyszerre csak felfedezték volna Víg Mihályt. Aki eddig csak egy szűkebb kör fontos ikonja volt, de most közkinccsé vált. 

Váratlanul ért, hogy a film ekkora port kavart, kissé annak tudom be ezt a kiemelt közérdeklődést, hogy olyan rossz világban élünk, hogy manapság már az is hír, ha az ember látni valakit, aki nem teljesen hülye. Öreg vagyok már, nem tudom megfejteni az élet titkát. Nem kell megfejteni, mert mindenki tudja, azon egyszerű oknál fogva, hogy éli. Mindenkinek megvan a magához való esze, éli a saját, ajándékba kapott életét. Talán az is számított, hogy magát a filmet nem barmolták le nagyon, vagy csak kevés helyen. Több helyen elmondtam, hogy én a készítésben csak annyiban vettem részt, hogy beszéltem, amikor letették velem szemben a kamerát. Hogy mi került be, mi maradt ki, az a rendező koncepciója szerint alakult. Nem akarom továbbra sem, hogy megismerjenek a 4-es-6-oson, és szerencsére ez a film körüli hajcihő is elmúlik, egy csoda sem tart tovább három napnál. 

Vidékre is hívnak, van egy érezhető Víg Mihály-, vagy Balaton rajongói kör országszerte. 

Azon múlik, hogy merre, hol játszunk, hogy van-e ott egy szervező, akinek ez fontos, és összeköti a szálakat, megrendezi az eseményt. Most is viszonylag rendszeresen megyünk Pécsre, Szolnokra, Nyíregyházára és máshova. Érdekes, azt figyeltem meg, hogy ezeknek az utaknak köszönhetően sokkal pontosabban tudom, érzem, hogy mi van az országban, mit gondolnak, hogy gondolkoznak az emberek. Minden régió egy kicsit más. Nagy boldogság mondjuk sehol sincs. 

Az, hogy Óbudával kicsit elhanyagoltátok egymást zeneileg, talán annyiban változóban van, hogy az utóbbi egy-két évben több fellépésed is volt az Óbudai Evangélikus templomban. Különleges hangulatú, ünnepélyes események. 

A Balatonnal is volt koncertünk, itt mutattuk be az Ady- lemezt, léptem fel vonósokkal is. Igyekezni szoktam a hely szellemének megfelelő műsort összeállítani. Most legutóbb megzenésített zsoltárokat hoztam, ezek nagyon foglalkoztatnak, úgy érzem, még sok dolgom van velük. Tervezek még ezekkel.

A szövegeken semmit sem változtatok, kihívás rá a megfelelő ritmusú, szótagra is stimmelő zenét írni. 

Biztos sokan nyaggatnak ezzel, de én is megkérdem: saját szövegeken, új dalokon nem dolgozol?

Dehogynem, mindig írok, jegyzetelek. Itt van ez a kis notesz nálam, beleírom az ötleteimet. Rengeteg ilyen teleírt noteszom van, ha megtelik, bedobom egy erre a célra fenntartott dobozba. Az van ráírva, hogy „noteszek”. De azért azt hozzá kell tenni, hogy ha valami tényleg nagyon meg akarna születni ezek közül a gondolatfoszlányok közül, akkor azért emlékeznék rá. 

Sokat játszol, egyedül is, a Balatonnal is, sokszor egymást követő napokon, vidéken, Budapesten, külföldön is. Nem fáraszt néha?

Az egymás utáni koncertnapok kicsit már megviselnek, olyankor azt gondolom, jobban kellene vigyázni magamra. 65 múltam. Fesztiválokra már nem járunk, nem is hívnak.

Én úgy éreztem, sohasem volt a szíved csücske, mindig az úgynevezett fesztiválfegyelemre hivatkoztál – keserűen – a nyúlfarknyi koncertek zárásakor. 

A fesztiválfegyelem nem lett volna rossz, ha lett volna. A fesztivál olyan, mint egy gyár, futószalagon jönnek a fellépők, belepottyannak a dobozba, jöhet a következő. Nulla óra nulla perckor pattanj ki a színpadra és pontosan gyere le. De a hallgatóknak se jobb, csak vonulnak csordaként. Falun annak idején láttam, amikor a tehenek mennek haza, és a saját portájánál mindegyik leválik a csordától. A fesztiválokon gyermekek keresik a kaput, amelyen bekanyarodhatnának, amely haza vezet, de nem lelik. Ezért szüntelen, feltartóztathatatlanul hömpölyög a csorda.

Az Óbudai Egyetem a hazai felsőoktatás egyik meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Azok, akik ezt az egyetemet választják, hová jelentkezhetnek textiles képzésre? 

Az egyetemünk relatíve fiatal intézmény. Az alapítás éve 2010, amikor a jogelőd intézmények egyetemmé egyesültek. A főiskolák, amelyekből összeállt, régi tradícióval bírtak. Jelen pillanatban – és ettől nagyon boldogok vagyunk – a Times Higher Education Rankingen, azaz a THE-n nagyon szép helyet foglalunk el; stabilan az ezredik hely tájékán vagyunk. Ehhez, hogy ilyen jó pozíciót értünk el, a Rejtő Sándor Könnyűipari és Környezetmérnöki Kar is hozzájárul a saját érdemeivel és kutatási területeivel.

A kar  sikerének titka, hogy egykor ez volt a híres Könnyűipari Műszaki Főiskola.

Bármilyen szakmai rendezvényen is jövünk össze, mindig vannak, nem is kevesen, akik büszkén mondják el magukról, hogy itt végeztek. Aki a magyar textil szakmában dolgozik, az valamilyen módon általában kapcsolódik a karhoz, illetve annak jogelőd intézményéhez. A kar most ünnepeli fennállásának 50. évfordulóját. 

Hol helyezkedik el az egyetemen belül a Rejtő Kar?

Az Óbudai Egyetem hét karból tevődik össze, ezek egyike a Rejtő Kar. Nálunk folytatódik, többek között, az az intenzív, átfogó, mélyreható és a szakmai kompetencia teljességét nyújtó képzés, amit egykor a Textilipari Főiskola nyújtott. A karon belül két intézetben folyik „textiles” képzés: a Könnyűipari és Médiatechnológiai Intézetben és a Terméktervező Intézeten belül, ahol most jelen pillanatban beszélgetünk. Ez utóbbi az az intézet, amely az egykor a hazai textilipar szakember-utánpótlását biztosító Könnyűipari Műszaki Főiskola oktatási hagyományára építve megújult, és a korszellemhez folyamatosan illeszkedő képzés formájában folytatja az addigi hagyományt, ezzel biztosítva a hazai textil- és ruhaipar számára a folyamatos tervezőmérnök- utánpótlást. Intézetünk a formatervezés és a design változó kutatási területein belül fókuszál az innovációra, olyan kérdésekre összpontosítva, mint a fenntarthatóság, a körkörös gazdaság modelljének alkalmazása, az innovatív alapanyagok és az ipari 4.0-s technológiák. Az Ipari termék- és formatervező mérnöki BSc szakon belül két specilizáció közül választhat a hallgató: terméktervező szakirányon – ezen belül is öltözék- és kiegészítő-tervezés, illetve textil-enteriőr tervezés specializáción –, és csomagolástervezés szakirányon lehetséges diplomázni. A tanulmányokat az Ipari terméktervező mérnöki MSc szakon lehetséges folytatni. Ahogy látja, nagyon tág és széles a profilunk.

Amióta az elmúlt 5-10 évben felkapott lett a „kreatív ipar” kifejezés, nagyon érdekessé válik, hogy pontosan mivel is foglalkozunk. 

A textilipar a rendszerváltással tönkrement Magyarországon. Azóta vannak magyar textiles brandek, de a textilipar nem jött helyre, nem újult meg. Ebben a helyzetben azok, akik innen kirepülnek, hogyan tudnak boldogulni? Nincsenek gyárak…

A hazai textilipar régmúltjából ismert textilipari nagyvállalatok és konfekciógyárak már nincsenek, de léteznek kisebb-nagyobb vállalkozások, amelyek közül nem kevés sikeres. Ezekben szükség van jól képzett szakemberekre, termékfejlesztőkre, tervezőre. Tudni kell, hogy mi itt alapvetően tervező mérnököket oktatunk nem tervezőművészeket. A nálunk végzettek formatervező mérnöki diplomát kapnak. Ami itt folyik, az tehát komplex iparművészeti oktatás: design és mérnökség, a szakma átfogó ismerete – és mi nagyon szeretjük is, hogy ez így van.

Azt feltételezném, hogy aki művészképzésre vágyik, az inkább a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre megy, aki pedig idejön, az inkább mérnöki fejjel gondolkodik. Utóbbi miként jön össze a kreatív iparral meg a divattal?

Nagyon nehéz azt megérteni, hogy aki a divatszakmával foglalkozik, pontosan mit is csinál. Laikus felfogásban a divatot a divattervezők „csinálják”. Holott a divatszakma nemcsak a divattervezőktől működik, hanem rengeteg embernek ad munkát, akik közül nagyon sokan műszaki-mérnöki szakterületen dolgoznak.

A tervezőmérnök kreatív szakember, vagyis: designer. Ezáltal a Rejtő karon az első év kőkemény mérnöki alapképzés.

Viszont már az elejétől csepegtetjük a designismereteket, így például a szabadkézi rajzot, a színtant, amit formatervezési gyakorlatok és olyan művészeti szakmai tárgyak követnek, amelyek kibontakoztatják az alkotó készségeket és megalapozzák a tervezői tudást. Hiszünk abban, hogy a hozzánk jelentkező diákokban ugyanúgy ott él az alkotni vágyás, csak kiben jobban, kiben kevésbé mutatkozik meg. Ezeket gondos odafigyeléssel, célirányosan fejlesztve kreatív szakembereket képzünk, akik 360 fokban képesek látni a világot.

Óbudának jelentős textiles múltja van. A szakképzésben megjelenik ez a múlt?

Sok design és designtörténeti tantárgyunk van, amelyeken belül a kollégák múzeumlátogatásokat, üzemlátogatásokat tartanak. Az óbudai történelmi hagyományt, az órakeretet és a lehetőségeket figyelembe véve igyekezünk beilleszteni a tanmenetbe. Folyamatosan adódnak projektek is, amelyeknek van óbudai vonatkozásuk.

A divatipar európai központja Milánóban, Párizsban, Londonban van. Van az egyetemnek kapcsolata a külfölddel?

Igen, természetesen van. Közel 270 külföldi egyetemmel van partnerkapcsolata az Óbudai Egyetemnek, többek között a kérdésben szereplő városokban is. Hallgatóink a kiterjedt és jól működő Erasmus hálózaton belül ragyogó lehetőségek közül választhatnak desztinációt.

Van egy ellentmondás, ami egy abszolút laikusnak is feltűnik: egyfelől a világ arra megy, hogy minél színesebb legyen a divatpaletta, minél több legyen az eladott ruha, másfelől viszont megjelent a zero waste szemlélet, amelynek célja, hogy ne dobáljunk ki mindent, hasznosítsuk újra a ruhákat. A kettő teljesen szemben áll. Hogyan reagálnak erre a kihívásra?

Megbeszéljük a hallgatókkal. Igazából ennek a generációnak, amely most itt tanul és amely majd az elkövetkező 5-10 évben kerül ki innen, pontosan ezt a paradoxont kell megoldania és helyre raknia. A fenntarthatóság kérdése a szakmában nem újkeletű dolog, régi ügy. Ha ezt olyan könnyű lett volna megoldani, akkor nem kínlódnánk a kérdéssel, hanem megoldottuk volna. Egyes megoldási javaslatok a fenntarthatóság ökológiai szemszögéből előnyösek, viszont a gazdasági vagy társadalmi hátteret figyelembe véve negatív következményeik lehetnek.

A vállalkozásoktól egyre konkrétabb szabályozás követeli meg Magyarországon is, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelniük.

Még mindig pilot projekt a textilipar fenntarthatóságának biztosítása. A frissdiplomás szakemberek már ebben a légkörben szocializálódnak.

Az utóbbi időben új anyagok jelentek meg a népszerű ruhaboltok kínálatában, mint a lyocell vagy a modál. Ilyenekkel itt is zajlanak kísérletek?

Ahhoz, hogy ilyen kísérletek folyjanak, az intézménynek akkreditált laborral kellene rendelkeznie. Kísérletezni lehet ugyan egy nem minősítettben is, de hatásosabb eredményeket lehet elérni, ha korszerű berendezések és mérőeszközök állnak rendelkezésre. Az Óbudai Egyetemen folyamatban lévő campusfejlesztési projekttől sokat remélünk e tekintetben. A jelenleg folyamatban lévő vállalati együttműködésekben inkább a hulladék-hasznosításra, a körkörös gazdaságra és a megújuló energiákra fókuszálnak, és e területeken megvalósultak már sikeres vállalati együttműködések és projektek.

Vannak külföldi hallgatóik?

A világ összes tájáról érkeznek hozzánk hallgatók. 

Ma már vannak olyan magyar márkák, amelyek elég ismertek. Ők, ha mérnököt keresnek, megtalálják az itt végzetteket?

Sok hazai márkánál és vállalatnál dolgoznak a hallgatóink. Sok híres, nemzetközileg is elismert tervező tesz eleget meghívásainknak a rendszeres szakmai eseményeinken. Ezek többségére szeretettel várjuk az érdeklődő közönséget. A diákoknak pedig javasolni tudom a nyílt napokat: ilyeneket hirdettünk meg 2023 januárjára is. Előadásokkal, kiállítással készülünk azoknak, akik latolgatják, hogy az Óbudai Egyetem Rejtő Karán tanuljanak tovább. Köztudottan hallgatóbarát egyetem vagyunk, amelyen minőségi tudás szerezhető. Az Ipari termék- és formatervező mérnöki diplomával jó eséllyel el lehet helyezkedni itthon és külföldön is –  a textil- és divatipar változó területein szép szakmai karriert lehet megalapozni és befutni!

Mi jut eszedbe először, amikor azt hallod: „textil”?

A meztelenség alapvető, a textil kiegészítés. Számomra az emberek fotózása érdekes, nem pedig olyan embereké, akik jó néhány textilréteg alá vannak rejtve.

Mi a DPBBBV című projekted alapgondolata?

A DPBBBV a Daily Portrait Brno—Bratislava—Budapest—Vienna rövidítése (Hétköznapi portré Brno – Pozsony – Budapest – Bécs). Ez a négy nagyváros közel van egymáshoz, és egy régiót alkotnak. A saját szülőföldemen kezdtem a fotózást, később a szülőföld kifejezést ki kellett terjesztenem erre a négy országra, mert közös történelmen osztozunk az egykori Osztrák–Magyar Monarchia miatt. A hazám megértéséhez meg kellett ismernem a régió többi országát is.

A városok hangulatát és a nemzetek természetét szerettem volna megmutatni. A belső terekben, ahol a fotók készültek, többnyire keverednek modelljeim otthonai és a külső helyszínek.
A helyszínek közül néhány már nem létezik, mivel a városok régi épületeit és helyszíneit elpusztítják. Helyettük új, mesterséges irodanegyedek épülnek, amelyek szellemvárosokká válnak munkaidő után.

Szerintem az irodai korszak hamarosan véget ér. Ugyanúgy, ahogy korábban az ipari korszak véget ért. Az iroda embertelen, steril környezet.

Pedig óriási hatással van az ember mentális egészségre, ha nem láthat régi épületeket, ehelyett lassan a saját vagy mások tökéletlenségeire összpontosít. Mindannyian öregszünk, ráncokat és hegeket szerzünk, mint az épületek vagy a fák.

Milyen tapasztalatokat szereztél Magyarországon, ezek miben különböztek a többi országban szerzettektől?

Beleszerettem Budapestbe, gyönyörű, varázslatos város.
A kormány Soros- és Juncker-ellenes, meg a „családpolitikát” népszerűsítő óriásplakátjai a régi, impozáns, de lerobbant épületekkel mint háttérrel Budapest úgy nézett ki, mint valami disztópikus film díszlete. Van egy „fekete mágus”, aki uralja az országot.
Szimbólumokat használtam az ország helyzetének és érzéseinek kifejezésére. Például azon a fotón, ahol egy nő fekete almát tart. A fekete alma jelképez valamit, valami rohad az országban. Van egy fénykép egy nőről egy lift előtti térben. Egy tükör előtt áll. A tükörben más tükröződik vissza, ami azt szimbolizálja, hogy valaki elferdíti a valóságot és az igazságot.

Az emberek Magyarországon ebbe a tükörbe néznek, és önmaguk és a valóság helyett a torz tükörképet kezdik hinni.

A magyarok szép, kedves és tehetséges „tündérmesében élő” emberek, akik sajnos kezdenek paranoiásak lenni. Szerintem szentimentálisak és erős a nosztalgiára való hajlamuk, amivel a kormányzat visszaél. A kormány az erős, önellátó Magyarország utópisztikus álmát ígérte az embereknek. Ehhez képest erős kapcsolatot alakított ki Oroszországgal és Kínával, amelyek nem szabad, viszont szegény országok. Mindezt a miniszterelnök személyes érdekei miatt. Egyébként Csehországban ugyanez volt a probléma az oligarcha miniszterelnökünkkel és a köztársasági elnökünkkel is.

Milyen tapasztalataid voltak Bécsben? 

Ott volt a legnehezebb résztvevőket találni. A posztkommunista városok látogatása után már alig vártam a nyugati országot. Óriási csalódás volt szembesülni azzal, hogy Bécsben élnek a leginkább megfélemlített polgárok. A bécsiek túlságosan akarják, hogy városuk tiszta és funkcionáló legyen. Az eredmény az, hogy Bécs túlszabályozott. A bécsiek elnyomottak, mint a gyerekek az iskolában. Olcsó városi lakhatást és egyéb támogatást kapnak, ezért nem kritizálják a városvezetést.

A város nem tud minden társadalmi helyzetet megtervezni, jó lenne, ha teret adna az esetlegességnek is.

Megdöbbentett és megundorodtam a kisebbségek nyelvén kiírt ”Hogyan viselkedjünk a parkban” típusú információs tábláktól Favoritenben. Korábban éltem Favoritenben, a város multikulturális negyedében. A bécsiek egy része még mindig kerüli ezt a negyedet. Ezen nevetnem kell. Ott annyira biztonságban éreztem magam! Nagyobb biztonságban, mint a belváros túltisztított, fehérek által lakott negyedeiben. Mert ez az a környezet, ahol a mentális betegségek kezdődnek. Szerintem néhány bécsinek tanulnia kellene a kisebbségektől. Ahelyett, hogy a lakásaik ablakából néznék az utcákat és parkokat, jöjjenek le, és csatlakozzanak a kisebbségekhez, igyanak meg velük valamit!

A közvélemény-kutatások szerint pedig nem rossz Bécsben élni.

Bécs az első helyen áll az életminőségi ranglistákon. Ezek a listák azonban nem tükröznek mindent. Bécs kétségbeesetten próbál menő lenni, mint Berlin. Láttam egy piros táskát, amelyen a következő felirat szerepelt: „Bécs: Menő város, ugye?” Pontosabb, ami a projektem egyik résztvevőjének kabátján állt: „Wien Du tote Stadt!” – Bécs, te halott város!
Bécsben az tetszett, hogy olyan területekre tévedhetsz, amelyek kis, független városok; a Kleingartenverein tele van kis házakkal, amelyek a japán utcákra emlékeztetnek. Az emberek kedvük szerint alakítják a házaikat, legtöbbször egy csipetnyi iróniával és humorral. Milyen üdítőek a szemnek ezek a helyek az egyre sterilebb városban!

És mi fogadott Pozsonyban? 

Pozsony is a gyorsan változó helyek közé tartozik. Lehet, hogy ez volt az utolsó lehetőség a hely posztkommunista jellegének megragadására, a „Dom odborov” és más világszínvonalú épületek megörökítésére, mielőtt lerombolják és sekélyes, átlagos újakat emelnek a helyükre.

Mennyire nehéz meggyőzni az embereket, hogy nyilvános helyen vegyék le a ruhájukat? 

A módszerem az volt, hogy Facebook-csoportokba vagy közvetlenül embereknek küldtem üzenetet. A résztvevők is terjesztették a hírt, illetve van néhány cikk rólam.

Soha nem volt probléma a fényképezés során? 

Egy teljesen meztelen nőt fényképeztem az utcán Pozsonyban. Egy pár haladt el mellettünk. A férfi egy kicsit tovább hagyta a szemét a meztelen modellen, és a barátnője megpofozta.
Brünnben vagy Pozsonyban nehéz volt külföldieket találni, nem olyan sokan vannak, és félnek, hogy letartóztatják őket a fotózás során. Szégyen, hogy nem fogadunk be menekültet. Ugyancsak problémás volt a fogyatékkal élők megtalálása. Igyekeztem a lehető legváltozatosabbá tenni a projektemet, de mindig nagyon nehéz találni valakit, aki különbözik a többségtől, és hajlandó is levetkőzni, mert a posztkommunista társadalmunk még mindig normatív. Például a fogyatékkal élők megtanulták elrejteni fogyatékosságukat.

Brnóban a Cejl negyedben laktam, ahol többnyire romák élnek. Nagyon jó volt hallani a nyitott ablakon beszűrődő zenét. Az emberek a lakásaikban táncoltak, és az utcákon beszélgettek.

Olyan volt, mint Olaszországban, déli életérzés. Sajnos ott elkezdődött a dzsentrifikációs folyamat. Az első lakók kénytelenek voltak elhagyni házaikat, helyükre középosztálybeliek kezdenek beköltözni. Volt egy régi munkáskolónia a városban festői kis házakkal, amelyeket szinte mind saját kezükkel építették a lakóik. Ma ehelyett új autópálya van. Egy teljesen meztelen nőt fényképeztem Brno egyik forgalmas kereszteződésében, amikor egy rendőrautó haladt el mellettünk, és a rendőrök felemelték hüvelykujjukat.

Pozsonyban egy meztelen férfit fotóztam egy forgalmas utcán. A rendőrök meg akartak bírságolni minket. Később rendőrőrsöt nyitottak ezen a helyen, az egykori Fotolaborban. Még mindig kettős mérce érvényesül a női és a férfi test meztelenségét illetően. A társadalom inkább szépnek találja a meztelen női testet, míg a meztelen férfitest a nyilvánosság előtt fenyegetést jelent. Ez egy társadalmi konstrukció.
A kedvenc képemet Pozsonyban készítettem.  Egy fekete férfi és egy fehér nő áll az ufószobor előtt. A háttérben panelépületek láthatók.

Milyen volt Óbudán fotózni?

Nagyon szeretem a Flórián teret. Ott több fotót is készítettem. David Lynch-hangulata van.

A DPBBBV 2020 című könyv megvásárolható online vagy a ISBN könyv + galériában.
1084 Víg utca 2.
Bővebb információ: https://dailyportrait.bigcartel.com

– Szerinted ez elég lesz? – mutatta Horgas a tenyerét. 

– Elégnek kell lennie – mondta Cövek, és zsebre vágta a pénzt.

Megfordult, hogy induljon a kert irányába, de majdnem átesett Kiseszteren, aki akkor ért oda a faluból. 

– Eredj innen, mondtuk, hogy menj haza. Ez nem lányoknak való.

Kiseszter azonban nem mozdult. Némán nézett a két fiúra, miközben zihálva vette a levegőt. Cövek megvonta a vállát, és elindult a kertkapuhoz. Horgas megvetően nézett a lányra, és meglökte a vállát, miközben elhaladt mellette. Elégedetten vigyorgott, ahogy Kiseszter megtántorodott. 

Cövek lenyomta a kilincset. Sírva, nyikorogva nyílt ki a rozsdás kertkapu. Mintha fájna neki minden mozdulat. Meg is kellett emelni, hogy ne akadjon be a földbe. 

Az öreg az egyik ágyásnál ültetett. Felemelte a fejét a hangra, ledobta az ásót, és az egyetlen ép kezével már nyúlt is a puskájáért. A mozdulat szinte automatikussá vált benne, amióta három éve kitört a háború, és elszaporodtak a lopások a faluban. Volt, hogy hetekig üresen álltak a polcok a kisboltban, háztáji is egyre kevesebb akadt. Hol a szomszédok éhes gyerekei, hol a saját katonáik tizedelték a készleteket, ha már végképp nem volt mit enni.

– Mit akartok? Innen nem visztek el több tyúkot!

Mindkét fiú a magasba emelte a kezét. 

– Nem akarunk rosszat, most tényleg nem! – kiáltott oda Cövek. 

– Akkor?

– Egy szilvafát szeretnénk – válaszolta Cövek, és óvatosan a zsebébe nyúlt az egyik kezével, hogy elővegye a pénzt.

Az öreg azonban a puskával az ég felé lőtt. Remegett körülöttük a levegő. A fiúk megtorpantak. Kiseszter megdermedt a kapuban. Madarak röppentek fel az ágakról, de aztán egy-két fával arrébb újra leszálltak. Megszokták már az efféle zajokat. 

– Ültetni akarunk, Samu bácsi, a Csendes-völgyben. Ott, ahol Kistóni meghalt. Nézze, itt a pénz – mondta Cövek, és óvatosan közelebb ment az öreghez, aki gyanakodva nézte a felé nyújtott tenyeret.

– Ebből még egy tízes hiányzik – mondta ridegen.

A két fiú egymásra nézett. Turkáltak a zsebükben, de nem találtak több pénzt. 

– Tessék, így már elég lesz – szólalt meg ekkor Kiseszter, és odaadta a tízest az öregnek.

Az öreg kelletlenül elvette a pénzt, és bicegve elment hátra az udvarba. Nemsokára egy szilvafa-csemetével a kezében jött vissza, lerakta a gyerekek elé.

– És most ne is lássalak benneteket.

A fiúk felkapták a csemetét, és nyomukban Kiseszterrel elindultak kifelé. Hagyták, hadd somfordáljon utánuk. A kapu elől még az ásókat is vinni kellett. Kiseszter lett a fegyverhordozójuk. A hóna alá vett egy-egy ásót, amik, mint a szuronyok meredtek előre.

Félórát gyalogoltak ahhoz a kis halomhoz, ami a Csendes-völgyben domborodott. Szakadt róluk az izzadság a forró júniusi napon. Lihegve ültek le egy bokor gyér árnyékába, amikor megérkeztek. Horgas elővette a kulacsát, mohón meghúzta. 

– Csak keveset, kell a fának is – figyelmeztette Cövek, majd a sírra nézett. 

Kistóninak volt egy szilvafája a kertjük végében, a három fiú sokat ücsörgött alatta, ha valami felzaklatta őket vagy ha csak pihenni akartak. Cövek, Horgas és ő, elválaszthatatlanok voltak kiskoruk óta. A fiúk azt akarták, hogy szilvafa vigyázzon Kistónira itt is.

Pár perc szusszanás után nekiláttak az ásásnak. 

– Te majd berakod a gödörbe – mondta Kiseszternek Cövek. 

A lány készségesen bólogatott.

Kemény volt a föld, tele sziklákkal, gyökerekkel. Nehezen haladtak. Horgas nagyokat nyögött, szentségelt, aztán dühében földhöz vágta az ásót. 

– Ez nem megy.

Kiseszter felkapta, és olyan lendülettel kezdett neki a munkának, mintha az élete múlna rajta. És talán így is volt. Amióta az ikertestvérét tüdőn lőtték, időről időre éles fájdalmat érzett a mellkasában. Volt, hogy levegőt sem kapott, de ez most még a levegővételnél is fontosabb volt. Abban bízott, talán most megbocsát neki a bátyja, amiért aznap ő jött ki Kiseszter helyett rőzsét gyűjteni a Csendes-völgybe. Az erdőből kezdtek rájuk lőni a portyázó katonák. Mire a család órákkal később odaért, Kistóni már nem élt.

– Ti mit csináltok itt? Ez műveleti terület – szólalt meg egyszer csak egy rekedt hang a hátuk mögött.

A gyerekek megfordultak. Két járőröző katona volt, a sajátjaik. Puskájukkal az ásók felé böktek. Cövek hiába magyarázta, miért jöttek.

– Többet meg ne lássunk itt benneteket – mondták, és visszazavarták a gyerekeket a faluba.

Fél óra múlva újra az öreg kapuja előtt ácsorogtak. 

– Mi lenne, ha éjjel mennénk? – kérdezte Cövek, mielőtt beléptek a kertbe.

– És ha felkoncolnak? Inkább vegyünk abból a pénzből húst a Kistóni anyjának – mondta Horgas.

– Mégis hol? – meredt rá Cövek.

Benyitottak a kapun. Az öreg gúnyos mosolyra húzta a száját, amikor meglátta a palántát a kezükben.

– A munka már büdös volt, ugye? – nevetett. 

De egyre sötétebb lett a képe, amikor meghallotta, mi történt. Lerakta az ásóját, és ismét hátrament az udvarra. Riadt kotkodácsolás ütötte meg a gyerekek fülét, aztán egy csattanás hallatszott, majd síri csend. Végül az öreg egy zsákkal a kezében jelent meg.

– Gyertek – mondta, és elindult velük. – Ezt csinálták velem is, amikor a Mamától akartam búcsúzni. Oda se akartak engedni a sírhoz, de én átszakítottam a kordont. 

Útközben a gyerekek lopva nézték a zsákot, amin egyre nagyobb foltban ütött át a vér.

Nemsokára megálltak az őrállomáson. Mint ledobott gránátok, katonák hevertek mindenfelé a fűben. Cigarettáztak vagy szuszogtak az árnyékban. Sokukat ismerték, mert a falubeliek közül többen kaptak behívót. Mégis újabb és újabb emberekre volt szükség. 

Az öreg felment az őrállomás lépcsőjén kezében a zsákkal. Katona állta el az útját.

– Samu bácsi, nem lehet csak így.

– Ne szórakozz velem, fiam. Vagy talán a másik karomat is meglövitek majd? – válaszolta az öreg, és arrébb tolta az egyenruhást. 

Benyitott az ajtón. Csak néhány percig volt bent, azután az őrnaggyal együtt lépett ki a tornácra, akinek a kezében már ott himbálózott a tyúkvértől átázott zsák. 

– Jövő hétre szerzek majd többet is – mondta Samu bácsi az őrnagynak, aki elégedetten összecsapta a bokáját az öreg előtt, majd odaszólt a két katonának. 

– Vigyázzatok rájuk – adta ki a parancsot.

Az öreg intett a fűben ücsörgő három gyereknek. 

– De Samu bácsi, nincs is több csirkéd – jegyezte meg Kiseszter halkan.

Az öreg elmosolyodott, és megsimogatta a fejét. A kislány nyelt egy nagyot, majd megfogta az öreg kezét. Szavak nélkül is értették egymást. 

Komótosan indultak el a katonákkal együtt a Csendes-völgy felé.

Az AKG-ba jártál gimnáziumba. Távolról úgy látom, hogy ez az iskola valami olyat tud, amit a legtöbb intézmény nem. Az onnan kikerülő fiatalok mintha az átlagnál nagyobb teret adnának saját kreativitásuknak, és jobban képviselnék magukat az életben is. Te hogy látod, mennyi szerepe volt az AKG-nak a pályád alakulásában?

Rengeteg. Szerintem azt, hogy valaki mennyire kreatív, örökli is. Persze, akkor is lehet valaki kreatív, ha csak matematikusok vannak a felmenői között, de nekem ez az affinitás biztosan a családom felől érkezett, hiszen anyukám is a kreatív szakmában dolgozott. De az, hogy egy olyan közegben szocializálódtam a legérzékenyebb időszakomban, tizenháromtól tizennyolc éves koromig, ami abszolút teret engedett a kreativitásomnak, nagyon jó táptalaj volt a kibontakozásra.

Milyen eszközökkel teremtette meg az AKG ezt a közeget számotokra?

Nagyon nyitott volt, és nem a klasszikus módszerekkel tanítottak a tanárok, hanem olyan szemlélettel, amit talán a felsőoktatáshoz tudnék inkább hasonlítani. Epochális rendszerben oktattak, amelyben blokkokra volt osztva a tananyag, és a cél az volt, hogy átfogóan, sok szempontból vizsgáljunk egy adott korszakot vagy eseményt. Illetve sok szabadon választható tárgy közül választhattunk érdeklődési körünknek megfelelően. De fontos volt a kommunikáció is, ami nem volt fentről jövő vagy autoriter, ahogy sok intézményben az.

Mindannyian azt éreztük, hogy egymásért vagyunk ott, a tanárainktól pedig maximális támogatást kaptunk. Ők azt szerették volna, hogy mi jól legyünk, és megtaláljuk a nekünk való utat a világban.

A középiskola után Londonban is tanultál. Mit csináltál ott?

Egy nyári képzésen vettem részt. Az az egyetem szervezte, ahová nagyon szerettem volna járni, a Central Saint Martins, a London College of Fashion társintézménye. A divattervezés nyári kurzusra mentem, ami ízelítőt adott az egyetemi képzésből. A Saint Martinsról jöttek ki legendás divattervezők, ezért szerettem volna odamenni, de az egyetemen a tandíj megfizethetetlen lett volna számomra. Egyébként úgy éreztem, hogy a nyári kurzus inkább az egyetem nevéről szólt, mintsem valódi tudás-átadásról. Később is ezt éreztem egy másik angliai divatmarketing-képzésen, az LCF-en is. Nekem személyesen nem adtak annyit ezek a kurzusok, mint amennyit vártam tőlük, de tapasztalatnak mindenképp hasznosak voltak.

Az ékszereidet elnézve érthető, miért éppen the Sentimentalist a márkád neve. Van bennük finomság, érzékenység és a legjobb értelemben vett régimódiság, a nőiesség hangsúlyozása. Szembemész a trendekkel, vagy ez a stílus igazából sosem ment ki a divatból?

Nem tudom, nem szoktam trendekben gondolkodni. De természetesen látom őket, és valamennyire befolyásolják is a munkámat. Imádom a kagylókat, és amikor elkezdtem az ékszerkészítést, akkor például nagyon szerettem volna őket az ékszereimbe belekomponálni. Végül mégsem tettem be kagylókat az első kollekcióba, mert úgy éreztem és láttam, hogy ez annyira „on trend” most, hogy nem szeretnék erre a hullámra felülni. De az apróbb gyöngyökkel való munkát egy picivel azelőtt kezdtem, hogy ez a trend beindult volna, ami különben azóta is tart. Emiatt megfordult a fejemben, hogy egy időre ettől is kicsit hátrébb lépnék, de végül nem tettem meg, mert a vásárlói visszajelzésekből az derült ki, hogy leginkább a gyöngyökkel azonosítanak, hogy ez abszolút a márkaimázs részévé vált.

Különben csak a tervezés lelkülete régimódi, mert közben szeretem a letisztult megoldásokat. Előszeretettel használok apró köveket, ami – főként Magyarországon – nem bevett megoldás.

Úgy veszem észre, hogy van egy réteg itthon, amely nemcsak nyitott az egyedi ékszerek vásárlásra, de meg is engedheti magának – ők szeretik ezt láttatni is. De az ékszerek kialakításának játékossága egyáltalán nem tekinthető klasszikusnak. Nem receptekből dolgozom, azt az ötletet használom fel, ami jön és megtetszik.

Milyen inspirációkból dolgozol tervezőként? 

Alapvetően az anyag érdekel. Van olyan, hogy megihlet egy film vagy egy zene, de nem abból kezdek el tervezgetni, hanem az anyaggal való találkozás inspirál igazán. Azért koncepcionálisan összekapcsolódnak az ékszerek, de célom, hogy ne állítsak fel magamnak felesleges szabályokat. Bár csináltam egy kollekciót, ami inkább az ezüstre fókuszál, de ott is az anyaggal való kísérletezés érdekelt, nem pedig egy megadott téma.

Miközben a japán kultúra mintha mégis inspirációforrást jelentene számodra…

Igen, sokszor előjön, de nem mondanám, hogy csak az határozza meg a vizuális gondolkodásomat. A gyöngyök nyilván erősen kötődnek Japánhoz, és felfogásban is tudok kapcsolódni a wabi-sabi filozófiájához és a természetességhez. (A wabi-sabi a japán szépségeszmény elnevezése, amely értékesnek és szépnek tekinti a létező anyagok, tárgyak romlását is – a szerk.) Nagyon jó kontrasztot képez például, ha egy tökéletesen megcsiszolt drágakő egy nyersebb, tökéletlenebb foglalatba kerül.

Általában mi a viszonyod a tökéletességhez?

Maximalista vagyok, miközben tudom, hogy nincs tökéletes sem emberben, sem ékszerben, de szeretem a rendet, a harmóniát.

Voltál Japánban?

Igen, kétszer is volt szerencsém Japánba, Tokióba ellátogatni. Mindkettő üzleti út volt, így sajnos nem volt sok időm ismerkedni a várossal. Kicsit távol áll tőlem az az elvágólagos gondolkodás, a túlszabályozottság, amit ott tapasztaltam.

Voltam Balin is, és az ott megtapasztalt káosz sokkal elementárisabb hatással volt rám.

Elsőre megdöbbentett, hogy csirkék rohangálnak az utcán, és hogy amit ők parkolónak hívnak, azt európaiként dzsumbujnak láttam, ám kis idő elteltével elképesztően könnyed érzés volt ebbe a rendezetlenségnek tűnő, természethez közeli életbe belesimulni. 

Azt írod a honlapodon, hogy „az ékszer az önkifejezés és a kapcsolatteremtés eszköze”. Az önkifejezést értem, de miként válik kapcsolatteremtéssé az ékszereink viselése?

A legegyszerűbb, ha a karikagyűrűdre gondolsz vagy egy eljegyzési gyűrűre, ami erőteljes szimbólum. Az ékszerek az életünkben sokszor ilyen szimbólumok: fontos eseményhez vagy fontos személyhez kötődnek. Másrészt, ha az ember ránéz egy ékszerre, akkor el tudja dönteni, hogy rezonál rá vagy sem. A gyűrű miatt, amit épp viselek, rengetegen megszólítanak, mert tetszik nekik – ez is a kapcsolódás egyik lehetősége.

Hogy kiszúrtad a karikagyűrűmet! Amikor jársz-kelsz a világban, akkor figyeled, mit viselnek mások?

Persze, érdekel, hogy mit hordanak az emberek, nagyon sokat elárul róluk. A te karikagyűrűd nem klasszikus darab. Ott van rajta három nagyon pici kő, a felülete is mintha kézzel kalapált lenne. Az a tippem, hogy egyedi megrendelésre készült. Azt például furcsának találom, ha valaki nagyon sablonos karikagyűrűt vásárol, miközben élete legfontosabb döntését szimbolizálja ez az ékszer.

De nemcsak az utcán figyelem az ékszereket, hanem kiállítások festményein vagy filmeken is. Sokszor fotózok ki 50-es, 60-as, 70-es évekből ékszereket. Alain Delont például imádom, és fiatal korában rengeteg kép készült róla, ami nem beállított. Azokon jól meg lehet figyelni, hogy a magánéletében mit hordott. Akkoriban még nem az volt, mint most, hogy a sztárok marketing céllal hordanak bármit, mindenki azt hordta, amit választott, ami neki tetszett.

Ma már nem azt hordják, ami tetszik nekik?

Nyilván nem vesznek fel olyat, ami nem tetszik nekik, de mára ez nagyon irányítottá vált. Rengetegen ajándékoznak ékszereket színésznőknek. Ezzel önmagában nincs is gond.

Amikor Cate Blanchett Magyarországon forgatott, akkor én is küldtem neki egy gyöngy nyakláncot, amit végül a csuklóján hordott.

Én nem fizettem érte, de ma már abszolút megszokott és bevett formája a marketingnek az is, hogy fizetnek a influenszereknek azért, hogy egy ajándék ékszert hordjanak is.

De jó lehet ebből élni!

Azért egy kicsit kifacsart ez a történet. A divatszakmából azért is lett elegem, mert úgy éreztem, hogy nem valóságos. Sokszor történik meg, hogy egy híres divatcégnél valaki a lelkét kidolgozza, és szemmel alig látható összeget keres, pusztán mert már a márkanév önéletrajzban való említése is presztízst jelent – ezzel rendre vissza is él sok nagy cég. Mindeközben ott van valaki más, akinek kis túlzással az a munkája, hogy dokumentálja az életét a mobiltelefonjával, és azt, ahogy elhalmozzák ajándékokkal. Kitesz egy fotót a közösségi médiába, és annyi pénzt fizetnek neki, hogy nem lehet felfogni. Közben pedig nincs semmi tényleges érték, amit ő létrehoz. Fontos alapelvem, hogy ne adjak ajándékba ékszereket influenszereknek csak azért, mert sokan követik őket. Ezt a kultúrát, habár része vagyok, nem szeretném támogatni. Viszont nagyon szeretnék együtt dolgozni olyan nőkkel, akik inspirálóak, tehetségesek, a lakberendezőktől a festőkön át a költőkig – olyanokkal, akik tényleg értéket teremtenek.

Mesélsz még egy kicsit arról, hogy volt ez az eset Cate Blanchettel?

Itt forgatott, és az egyik barátnőm volt a személyi asszisztense. Szeretett volna megnézni magyar márkákat, de nekem akkor még nem volt showroomom, úgyhogy küldtem neki egy olyan ékszert, amit egyrészt meg tudtam magamnak engedni, hogy elajándékozzam, másrészt, ami passzolna hozzá.

Ez egy olyan gyöngysor volt, amiben az egyik gyöngyszem helyén egy arany gyöngyszem volt.

Ez pont a quietly standing out filozófiáját jelképezi: hogy nem kell hivalkodónak lenni ahhoz, hogy valami mást képviseljünk. Akkor fel is tette a csuklójára, és remélem, hogy azóta is néha hordja, mert az egyik kedvenc színésznőm.

Kik a vásárlóid? Inkább magyar vagy inkább nemzetközi piacra dolgozol?

A vásárlóim kilencven százaléka magyar. A honlapom angol nyelvű, de nem promotálom a márkát külföldön. Ez nem egy jó dolog, de nincs olyan büdzsém, amiből érdemes lenne hirdetnem. A vásárlói kör organikusan épül, majdhogynem szájról szájra terjed, hogy létezik ez a márka. Vannak néha külföldi megrendelőim is, de nem is tudom, hogy ők hogyan találnak meg. Volt olyan például, hogy egy svájci magazinban megjelent egy pici említés rólam, és másnap arra keltem, hogy nyolc megrendelés jött Svájcból. Ott, ha az embereknek valami megtetszik, akkor könnyen megrendelik, az itthoni fizetések mellett ez azért nem olyan egyszerű.

Izgalmas, ahogyan vizuálisan kommunikálsz a honlapodon és az Instagramodon. A honlapon az ékszerek érzékien fotózott testrészeken jelennek meg. Az Insta-oldalad letisztult, sárgát, kéket, gyöngyház színt és pasztell színeket használ, sok helyen megjelenik a víz, főképp a tenger motívuma. Ezt mind te találtad ki, és te hozod létre? Mi a koncepciód?

Igazából nincs koncepció, az kerül ki, ami tetszik. De egyedül csinálom, és az utóbbi időben nem volt rá időm. Miközben nem lehet nem foglalkozni vele, mert az emberek éppen abba a hangulatba szeretnek bele, amit a képek közvetítenek. Sokszor nem is csak az ékszerekről teszek ki fotót, hanem a világ apró részleteiről, amelyek megtetszenek, például egy székről vagy egy kávéscsészéről. Egy flowt, áramlást közvetít ez a vizuális világ: a központjában az ékszerek állnak, de egy bizonyos látásmód szűrőjén keresztül.

A téma miatt adja magát, hogy elsősorban a textilfestésre alkalmas növényekről meséljek, de mivel jóval kevesebben állnak neki otthon nyers pamutfonalakkal pepecselni, mint főzni vagy szépítkezni, ráadásul elég sok köztük az átfedés, először inkább megesszük vagy magunkra kenjük őket.
De vigyázat, a természet kegyetlen! Ami szép színt ad az ételnek, az a ruhánkat is össze fogja pecsételni, ha ráfröccsen, de ha kifejezetten kézműveskedni szeretnénk, akkor ne nagyon nyaljuk meg az alapanyagokat, legyenek bármilyen guszták, mert közülük sok elég komolyan mérgez. Ráadásul úgy lenne igazán „sportszerű”, ha mind magunk gyűjtenénk be őket, de ehhez ebben a cikkben most nem tarthattam magam, mert kurkumát és indigót azért elég bonyolult gyűjtögetni kirándulás közben. Bodzát, kökényt, csalánt viszont egyáltalán nem az! Ugyanakkor lilahagymát és spenótot inkább a piacról szerezzünk be, mint őrizetlen kiskertekből – bármekkora is legyen a sportértéke.
És előre szólok, hogy senkit ne érjen csalódás: ahogy azt az általános iskolai rajzórákon is tapasztalhattuk, gyanús barnára sokkal könnyebb bármit festeni, mint mondjuk kékre. 

Természetes ételfestékek

Főzés közben a legkönnyebb a dolgunk, mert nem kell mérgező és/vagy büdös fixálószerekhez nyúlni, hiszen nem kell, hogy a szín tartós legyen: mire halványulna, úgyis elfogy. És a leghálásabb is, hiszen mennyire menő már, ha házilag gyúrunk színes tésztát, ha babarózsaszín lesz a rizskoch vagy zöld a kifli, és ezt anélkül érjük el, hogy a csilláron ugráló, túlpörgött gyerekeket is előidéznénk közben.

A legtöbb, kereskedelmi forgalomban kapható ételfestékre ugyanis rá van írva, hogy bizonyítottan hiperaktivitást idézhet elő.

Természetesen mindnek van több-kevesebb íze, de ezeket bele lehet komponálni a menübe, erősebb fűszerekkel pedig el is lehet fedni őket.
Erősen sárgára színez például a kurkuma, halványabbra a pitypang (a szára és a levele is, nem csak a virága), a csalánlevél és a vöröshagyma héja. Sárgás-bordósra szoktak húsvéti tojást festeni lilahagyma héjával, és mutatós márványtojást készíthetünk, ha a főtt tojás héját megropogtatjuk, de rajta hagyjuk és feketeteába áztatjuk egy fél órára.
Aki dolgozott már fel bodzabogyót, az tapasztalta, hogy a bőrt is megfogja néhány napra: ha az érett bodzabogyókat önmagukban felfőzzük és tésztaszűrőn átpasszírozzuk, erős kékeslila ételfestéket nyerünk, ami hűtőben hetekig eláll, és a viszonylag semleges, savanykás gyümölcs íze nem fog belezavarni semmibe: akár sós, mondjuk rizses fogásokat is pimpelhetünk vele.
Élénkzöldet elég macerás előállítani, ha nem spenótót vagy sóskát főzünk, de a diólevél alkalmas lehet rá. A közhiedelemmel ellentétben nem mérgező, sőt: antibakteriális, gyulladáscsökkentő hatása van. Az íze és a hozzáférhetősége miatt viszont érdemes inkább spenóttal színezni, ha mondjuk zöld tészta a tervünk. Ha tortának vagy édességnek kellene zöldnek lennie, akkor a kanadai aranyvessző leveléből és virágjából főzzünk erős teát a színezéshez – a spenótos vagy sóskás desszert még nekem is bizarrnak tűnik.
Vörösre fest a kökény bogyója, de itt mindenképpen bele kell számolni az ízét, ugyanis olyan magas a tannin- (azaz csersav-) tartalma, hogy az mindenképpen érződni fog az ételen. Bajnak egyáltalán nem baj, csak pikáns.
Fekete ételeket növényekkel inkább ne próbáljunk meg készíteni: a som- vagy szilvafa kérge ugyan elvileg feketére színez, de ezért ne csupáljunk meg egy gyümölcsfát. Ha nagyon elszántak vagyunk, speciális delikátboltokban vagy halasoknál lehet kapni tintahal-tintát, ami olyan fekete, mint az éjszaka.
De mielőtt egy nagyon fontos ünnepi eseményre állunk neki szivárványos unikornis menüt főzni, próbáljuk ki a színezékeket előre, mert a kémia roppant szórakoztató tudományág: a só, az ecet, a citromlé, azaz bármilyen savas közeg erősen befolyásolhatja a színeket. 

Természetes haj- és testfestékek
A legismertebb természetesen a henna, ami alapjáraton vörös festék – még bőrön is. A fekete hennaként árult festék nem henna. A henna mint növény viszont csak a forró égövön érzi magát igazán otthon, úgyhogy ha nagyon ragaszkodunk az extrém DIY-hoz, akkor cserépben kell nevelgetnünk, hogy aztán leszüreteljük, szárítsuk, porítsuk, kikeverjük, majd vörös hajzuhatagot varázsoljunk magunknak.

Ahogy fent említettem, a bodza tényleg úgy fog, mint a rossznyavalya, bár hajra sosem próbáltam.

Lemosható vagy pár nap alatt lekopó házitetkót viszont készíthetünk a levéből: forraljuk olyan sűrűre, amilyenre csak merjük, keverjünk belőle porcukorral sűrű pépet és töltsük egy kis zacskóba. A sarkára tűhegynyi lyukat vágva ugyanúgy tudunk rajzolni vele a bőrre, mint a hennástölcsérkékkel, és ezzel büntetlenül lehet matróztetkója akár egy egész babazsúrnyi gyerekcsapatnak.
A természetes hajfestékekkel évezredek óta kísérleteznek a nők: szőkítésre a bevált módszer, ha ciromlével a fejünkön ülünk ki a tűző napra. Nem bizonyított, hogy gyorsabban szőkülünk így, mint ha simán csak az UV-ra bíznánk a dolgot, és citromlé helyett vízzel nedvesítenénk a hajunkat, bár a napszúrás kockázata nem elhanyagolható. Viszont még mindig barátibbnak hangzik, mint a hidrogén-peroxid.
A diólevél, pláne a zöld dió burka barnára fogja a hajat – legalábbis élénkíti, mélyíti a színét. Azt ne várjuk tőle, hogy az ősz hajszálakat is teljesen befedi, de igenis észrevehető lesz a változás. A teát, amivel a hajunkat bepácoljuk, jó erősre kell főzni: akár egy teljes napot is ázhat, a festés után pedig érdemes átöblíteni a hajat ecettel, hogy fixálja és csillogóbbá tegye a színt. És lehetőleg almaecetet válasszunk – annak egy fokkal könnyebb elviselni a szagát. 

Vadon termő textilfestékek
Ebben a kategóriában azért már találunk jó pár olyan növényt, ami nemcsak fog, de mérgez is – nem beszélve a fixálószerekről. Nem véletlen, hogy a cserzővargákat vagy a kékfestőket nem sokan irigyelték a régmúltban.
Azt is hozzá kell tenni, hogy Instagram-albumok ide, DIY-videók oda, élénkvörös, kanárisárga, békazöld blúzt festeni házilag igencsak nagy gyakorlatot igényel. Az SK-láthatósági mellényről pedig inkább tegyünk le, bármilyen jó ötletnek is tűnik.
A természetes festékeket csak természetes anyagokon: pamuton vagy gyapjún tudjuk használni, a műszálakat ugyanis nem, vagy csak foltosan fogják be. Az anyagokat érdemes beavatni festés előtt, azaz mosószappanos vízben kifőzni, hogy könnyebben és egyenletesebben fogja meg őket a festék.

A színeket tartósítani sóval, ecettel, timsóval, komolyabb elszántság esetén pedig réz-szulfáttal vagy vas-szulfáttal szokták, de ezek már veszélyes anyagok.

Minél erősebb színt szeretnénk, annál tovább kell főzni-áztatni a ruhákat, akár napokon át is, úgy, hogy többször hagyjuk kihűlni őket a lében. Jut eszembe: edénynek is csak azt használjuk, amit már nem sajnálunk és másra nem használjuk: nem véletlen a „mosófazék” kifejezés.
Sárgára és barnára festeni a legkönnyebb: hagyományosan a cserszömörce lombját, ágait, a bodza, a hársfa, a kecskerágó, a nyírfa leveleit használták, de állítólag a zabszalma is jó erre a célra. Bár gyanítom, hogy erre csak a kétségbeesés vitte rá elődeinket…

Zöldre fest a bürök, a dió és a fűz levele – bár a diólevélből is könnyedén lesz barna, lásd a hajfestéket.
Pirosra (na jó, rózsaszínre) a kökény bogyóját és a sáfrányos szeklice virágát használják. Meg persze egy csomó más növény gyökerét és kérgét, de mivel ezek begyűjtése a növény gyilkolászásával jár, inkább nem is említem őket. Ezeknek a gyűjtését inkább hagyjuk a szakemberekre.
Kékre fest a bodzabogyó és a lencse levele és a termése – továbbá olyan növények, amik ma már védettek vagy épp szigorúan védettek. Úgyhogy hiába életünk fő műve az a batikolt selyemsál, ha lehet, mégse irtsunk ki érte egy vödörnyi fekete kikericset. Nem mellesleg a kékfestők a
16. század közepétől Magyarországon is Indiából importált indigót használtak, hogy a kék tényleg kék legyen. (Fun fact: az indigócserje meglepően hasonlít a lila akácra, csak persze egészen más az élőhelye.)
Teljesen feketére is nagyon nehéz festeni valamit, mert a végeredmény a legtöbbször inkább szürke lesz, ráadásul ehhez is főleg különféle fák kérgét használták. Az egyetlen kivétel, amivel tiszta lelkiismerettel kísérletezhetünk, az a közönséges bojtorján (más néven keserűlapu vagy bogáncs) levele – ez ráadásul gyűjtés közben is sikerélményt okoz, hiszen mindenki könnyedén felismeri. Akkor is, ha azt hiszi, hogy nem tudja, melyik az a növény: rákeresve tényleg mindenki a homlokára csap, aki már járt valaha földúton. 

Boldog pacsmagolást és minél kevesebb takarítást kívánok a kísérletezéshez! 

Honnan jössz?

Messziről. Kairóban születtem, orosz óvodába jártam, mert az apukám diplomataként dolgozott. Később öt évet éltünk itthon, majd Angliában, de felnőtt koromban úgy éreztem, itthon kell maradnom, bár a szüleim továbbmentek Algériába. Érdekes, hogy nekem nem sok emlékem maradt Kairóból, amikor 25 éves koromban visszalátogattunk, az illat alapú emlékek voltak azok, amelyek felidéződtek: a jázminbokor és a friss pita illata. Az, hogy a szüleim nemzetközi életet biztosítottak nekem és a testvéreimnek, nagyon sok mindent befolyásolt. Angol szakos diplomám van, sokat dolgozom az angol nyelvvel; van egy ilyen mellékkarrierem, fordításokat és médiaelemzéseket készítek. Szeretem, hogy a kétkezi munka mellett van egy agymunkám is. Azt a fajta világlátást, elfogadást, rálátást a dolgokra, amit ez a nemzetközi élet adott, nehéz lett volna itthon magamba szívnom. Sokáig volt bennem gyökértelenség-érzés, az, hogy sehol sem vagyok otthon. Sokáig én is utazgattam, de később ez átváltott egy nagyon erős hívásba, hogy nekem itthon kell megtalálnom a boldogulást. Régóta éreztem azt is, hogy a természetközeli életforma áll közel hozzám, amit végül is egy éve megvalósítottunk azzal, hogy egy Nógrád megyei faluba költöztünk. Olyan a ház állapota, amilyen: élhető, lakható, nem omlik a fejünkre, és majd fokozatosan kijavítjuk, ahogy tudjuk. A harmincas évekbeli ház egykor a bíró háza volt, és évekig gazdátlanul állt. 

Törekszünk arra, hogy az épület autentikus maradjon. Nem rakunk be műanyag ablakot, mert ha fával, kályhával fűtünk, hasznos, hogy szelel az ablak.

Patak fut a kertünk végében, és nagyon más típusú problémáink vannak, mint a városban. Például, hogy a kertünk végében csordogáló patakhoz inni járó őzek bejárnak a kertbe és megdézsmálják a veteményesünket.
Csak villanyunk van. Nincs vezetékes vizünk, és nem is akarunk, komposzt WC-t használunk, és nekünk ez így tetszik.  Van fürdőkádunk, amibe sparhelten melegítjük a vizet. Tapasztaljuk, hogy az ember elkényelmesedett, az élettől eltávolodtunk. Egy mosás például egy fél napos program, de mivel a gép megcsinálja helyetted, nem gondolsz bele, hogy mekkora munka van egy tiszta ruhában, mennyi víz kell hozzá, milyen hőfokra kell felmelegíteni, hogy ki kell öblíteni, ki kell facsarni. Ha az ember ezt így végigcsinálja, más értéke lesz a tiszta ruhának. Hajszárítóm viszont van, és az internetet is bevezettük.

De nem akarunk a csatornahálózatra csatlakozni. Megfelel nekünk, hogy elmegyünk forrásvízért, azt isszuk, a mosogatáshoz és mosáshoz pedig a kútból húzzuk fel a vizet, emellett rengeteg esővizet gyűjtünk. Letisztultabb, puritánabb életet tudunk így élni, ami kielégítő, élvezetes és melós.

Miért fordultál a textil felé?

Az ELTE-re jártam angol szakra, és úgy éreztem, marad mellette elég időm és energiám, hogy elkezdjek egy divatiskolát. A Pesti Estben találtam rá a Rotschild Klára Ruhatervező Magániskolára, diákhitelt vettem fel a tandíjra, és belevágtam. Utána divatújságírással, stylistkodással foglalkoztunk, Kertész Évi barátnőmmel megcsináltuk a Budapest Fashion oldalt, ami az első divathonlap volt.

Budapesti divatbemutatókra jártunk, de nagyon hamar éreztem, hogy ez nem az én közegem. Ezután csináltam egy ékszermárkát, és innen jutottam el a textilekig és a növényi festésig. 

Hogyan élted meg a nagyvárosból a kistelepülésre költözést? 

Nem éltem korábban faluban. Ez egy 1200 fős település, ahol minden megvan a hétköznapi életünkhöz: van posta, kisbolt, viszont az alapanyagaimat nem tudom beszerezni, ahhoz vagy Budapestre kell utaznom, vagy futár szállítja ki. A faluban négy kézműves szakkör is van: bútorfestés, makramé, gyöngyfűzés és papírfonás.  Ezen kívül magam termesztem a festőnövényeimet.

Milyen növényeket termesztesz?

Festőbuzért, ezt a gyökeréért termesztjük. Az benne a nehézség, hogy három évig kell növekednie a növénynek, hogy ceruzavastag legyen a gyökere, amit már érdemes fölszedni. Van japán indigó, a japán festő-keserűfű, ami kékfestésre alkalmas, frissen pedig elképesztően szép menta színt ad. Van festőmályva, kénsárga pillangóvirág, menyecskeszem, festőamaránt… nagyon szeretem a zsályákat, úgyhogy abból is van többféle, csalán, cickafark, kender. Próbálok sokfélét. Nagyon szeretem az illatokat, úgyhogy sokféle illatos növény is van a kertben.  

Honnan szerzed be a festendő textileket?

Szeretek régi textilekkel dolgozni, régi vásznakat beszerezni. Szívesen dolgozom vintage darabokkal, szép, jó állapotú fehér vagy natúr ruhákkal. Hosszú tanulási folyamat során jöttem rá, hogy gyakran van az, hogy egy tárgy ellátja a funkcióját, de már nem szép, nem jó ránézni. Ilyenkor nem feltétlenül kell újat venni csak azért, mert az közelebb áll ahhoz, amit megálmodtál, a régiből is lehet átalakítással tökéletesebb tárgyakat, ruhákat varázsolni.

Miként néz ki egy napotok?

Fölkelünk, elmegyek a kisboltba bringával. Minden nap biciklizek, amit Pesten nem csináltam. Megreggelizünk, aztán fát kell hozni, fel kell vágni. Mivel próbálunk tudatosan élni, ezért nem mindennap festek. Figyelünk arra, hogy mennyi vizet, fát használunk. Most például azokat a mellényeket varrom, amelyeknek az anyagát már megfestettem. Megtanultam, hogy tudom beosztani az időmet és a feladatokat. Magamnak jelölök ki célokat, és ahhoz illesztem rugalmasan az életünket, de nagyon szabad életet élünk. Igazból nincs is napirendünk. Azt csináljuk, amihez kedvünk van. Dolgozunk, ami nagyon élvezetes és kellemes időtöltés. A kertben festek, inkább nyáron. Nekem nagyon tetszik a régi paraszti kultúrkörből sok minden, például az évszakokkal való együttélés. Régen a kerti munkákat, a földeken való munkákat, a textillel kapcsolatos tevékenységek egy jó részét nyáron végezték. Ősszel meg télen pedig a fonóba jártak az asszonyok, olyankor ment a feldolgozás.

Én is nyáron festek, és ősszel, amikor behúzódik az ember, és jólesik bent lenni, akkor varrok. Van egy ilyen szezonalitása a dolgoknak.

A kerttel hogy álltok?

Van veteményesünk, ez sok kudarcot és sikerélményt is jelent. Ez volt az első évünk, amikor a nyár extrémen száraz volt, de innentől kezdve ez valószínűleg egyre inkább így lesz sajnos. Sikerélmény például, hogy rengeteg paszternákunk van. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy azt kell termeszteni, ami teremni akar. A krumpli egyáltalán nem sikerült, viszont a csicsóka olyan boldog, mint semmi más. Szeretnénk majd állatkákat, néhány csirkét és pár bárányt is.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Goldberger Textilmúzeummal?

Körülbelül öt éve kerestek meg azzal a céllal, hogy legyenek interaktív foglalkozások felnőtteknek, akik érdeklődnek a textilek iránt. A workshop mindig egybe volt kötve egy tárlatvezetéssel. Mindig tematikus foglalkozás volt, volt, amikor indigóval festettünk, hagyományos kékfestő technikával. Ezek a workshopok mindig teltházzal mentek. Különböző témákat dolgoztunk fel: festőnövények a háztartásban, vadon termő festőnövények, ecoprint – ez egy speciális típustechnika, amikor egy levél vagy növény lenyomata bele van gőzölve a textilbe. A Goli fontos állomás volt az én munkásságomban is, azzal a háttérrel, amit a múzeum adott. A lokális beágyazottsága is fontos volt. Mindig megjelent a kerületi lapban, hogy lesz ez a szakkör, és nagyon sokan jöttek Óbudáról. Ezer embert biztos, hogy leültettünk a festőasztalhoz az évek során. Nagyon klassz műhely volt, mivel helyben vízre is szükségem volt, azt is bevezették – szóval nagyon jó partneri kapcsolat alakult ki, és nagyon szerettem ott festeni. Ennek a járvány vetett véget, de remélem a jövőben folytatódni fog.

Miként ismerted meg ezeket a technikákat?

Tíz év nagy idő, hogy az ember sok mindent kipróbáljon. Eleinte volt egy mesterem, Törcsvári Attila, aki elképesztően önzetlenül osztotta meg velem a tudását a növényi festésről. Ő kulcsszemély azon az úton, amit bejártam. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Adott mindenféle anyagot, hogy kísérletezzek, próbálkozzak, de például ha megkérdeznéd tőle, hogy az eukaliptusznak milyen kémiai összetevői vannak, akkor fel tudná sorolni azt is. Úgy szippantott be ez az egész, mint Alízt Csodaország. Rengeteget olvasok, kutatok, és nagyon sokat kell kísérletezni is.

Mint bármilyen más területen, itt is akkor alakulnak ki a saját technikáid, ha kísérletezel, és már elrontottad huszonötször. Huszonhatodszorra valami különleges dolog sikerül.

Eleinte sokat kell jegyzetelni, mert vannak segédanyagok, pácanyagok, amelyekkel dolgozunk, és nem mindegy, hogy mit milyen százalékos arányban használsz. Amíg az ember bele nem jön egy kicsit, fegyelmezettebben kell hozzállni. Most már nem használok mérleget, meg nem nézek jegyzetet, mert már ismerem az anyagokat és a mennyiségeket.

Ez olyan mint a főzés, nem?

Igen, ha a nagymamádtól megkérdezed, hogy ez hány gramm volt, nem tudja megmondani, mert máshogyan tudja, benne van a kezében. Ez ebben a műfajban is így van.

Mennyire rentábilis ez a vállalkozás?

Nagyon kevés pénzből indultunk. Rendkívül szerencsés vagyok a családi hátterem miatt. Nálunk mindig az volt a legfontosabb szempont, hogy legyünk jól, legyünk boldogok. Ezért is volt lehetőségem rátalálni a kreatív utamra. Azt azonban nem mondhatom, hogy egzisztenciálisan stabil, kiszámítható ez az üzlet. Főleg ebben a léptékben, ahogyan én csinálom. De részemről ez egy tudatos nem túl nagyra növekedés. Nem szeretnék és nem is tudok százával gyártani, és ez a műfaj nem is arról szól. Hogy lehet kiszámolni, hogy mennyibe kerüljön valami, aminek a megfestéséhez három évig kellett növeszteni egy növényt, amiből ki tudod nyerni azt a színt, és utána még kiszabod, megvarrod? Ez egy nagyon komplex téma, amiben benne van az ember kishitűsége is: mennyit ér a munkám, mennyit érek én?

Volt egy nagy sötét hodály. Már hónapok óta üresen állt, póklakásként. Valamikor kovácstüzek verdestek benne, nagy lánggal. És az üllőn egymással feleselt a kiskalapács meg a nagykalapács. Egyik napon kijött egy alacsony, de testes zsidóember. Szemüveg volt az orrán. Apró keménykalap a fején. Sok pénze lehetett, mert rögtön foglalót adott a hodályra.

Aztán jött egy tarka-barka nadrágú kőműves; az hozott magával vedret, abba símítót fából és acélból, meg kecskeszakállas meszelőt. Benyitott, köpött, sodort magának cigarettát s mint aki kémlel valami idegen várat, körbejárta a homályos, poros falakat. Majd pedig szétnyitotta a létráját és ráállott. Ekkor kezdett el az ipse körbejárni, ide-oda billegni, mintha táncos lenne azzal a létrával. S belefogott a porolásba. Mint kövér esőcseppek potyogtak a pókok. Párat agyoncsapott a kőmíves. Ha már nem lesz szerencséje, tízszer-húszszor ne legyen, az annya büdös mindenit ennek a sok szővőgető póknak.

Mondja az úr az ajtóból: – Héj, ne szidja a szővődéket.

– Mijért? – kérdezte a porbaburkolt kőmíves – aztán hogyne szidnám a keserves mindenit – s megint agyoncsapott kettő kövér pókot.

Az úr felszólt: – Mert itten is szővőde lesz.

– No – mondta a kőmíves – akkor nem szidom.

S mintha engesztelni akarná az urat, két napra rá a lucskos hodályt olyanná tette, mintha tejből fagyott volna össze minden fala… kimeszelte szinte szűzi hóval, úgy nézett ki s ime mostan egy ragyásképű tótasszony nyögdécselt a magosba kapaszkodva az ablakok körül… ujságpapír, rongy, vizesveder volt a fegyverzete meg egy kis spahtli, amivel a festők gittelnek mindenfélét. A tótné ezzel kaparta az üvegre freccsent mésznyomokat.

Aztán megérkezett ama bőrkabátos ember: a villanyszerelő. Az hozott magával porcellánt, csipeszt, dugót, biztosítékot, szappanbuborékként csillogó lámpásokat s kígyótestű vezetéket. Rögtön átment a szomszéd házba, okoskodott, be-bedugta orrát a transzformátorba, aztán kért három telefonra a kis úrtól, aki csak nyúlt a pénzért és adta derüsen, jó szívvel. Hát estére az évek óta sötétbe alvó hodályban mintha idevándorolt csillagok lennének: elkezdtek ragyogni a lámpák. A tótné az ügetett haza a téglagyárba, de a kőmíves és a villanyszerelő úgy egy esti italozásra barátságot kötöttek. Persze bevonulásukat élénk magyarázattal kísérték: egyik elregélte, hogyan fehérítette ki a feketét, a másik, hogyan rakott csillagokat a homályba… mert a mesteremberek mikor a maguk munkáját dicsérik, egészen az ősvilági teremtésig képzelik vissza a dolgokat.

Felnyílt ismét másnap a kapu s jött be rajta: eleinte két izmos és gyönyörű barna ló. Jobbra s balra döccent a kocsi, amint fölhágott a járdára, ide s oda lengett a bicska kinézésű kocsis az ülésen…

– Hó – ordította – hova lesz vive az áru?

Erre egy másik, kicsit öregebb, de épolyan derűs úr lépett ki; nagyon is örült, mikor meglátta a kocsist, a lovat, meg az ”árut”.

– Ide lelkem, ide fiam – mondotta, mintha ez a bicskaképű kocsis valóban lány lett volna vagy valami lélekfajta.

Ekkor leszökkent a kocsis s megfogá a lovak kantárját: – Zistenedet Tóni – rivallt az egyikre – az apádat Tercsi nee –, s mint valami állatszelidítő rángatta a mozgásba jövő barmokat. Hijába, ez volt a tempó, csakis a kifejezésein látszik, hogy ki minő kocsis. Ez aztán annyit káromkodott, sorra véve az összes élt és nem élt szenteket, hogy kitűnő kocsisnak tűnhetett fel. Igaz, a végin, a fiatalabb úr többet is adott neki borravalóul: ugyanis néha az ilyen haragos kocsis vissza is szokta vágni ezzel: egye meg…

Nehezen curikkoltak ki a lovak az udvarból; mint a zápor hangzott a kocsis ordítása, de belül a hodályban már állott egy veresbajuszú asztalos, zöld, foltos kötényben, fűrésze már fönn lógott a falon, gyaluja szelíden hevert az asztalospadon, a szegek már csillogtak szerteszét s a harapófogó morc képet vágott. Ez az asztalos már nagy szakértéssel vizsgálgatta az ”árut”. Bele-belerúgott a szővőgépekhez való gerendafélékbe: mintha így akarná kivallatni őket, hol voltak, ki csinálta őket, hátha éppen az ő boldogult mestere, a Tunyák Rikárd. Mondotta is rögtön: – Ilyesmi holmit csak az én boldogult mesterem tudott rajtam kívül csinálni.

A két úr bólogatott, nem akarták mondani: – Nosza rajta jó asztalos… gondolták, minden egyes pillanat egy picike pénz, de ez így van rendjén: kicsorog a pénz véknyan, hogy aztán visszadűljön aranyló habokkal. Hagyták, hadd szimatoljon ez az asztalos… node most összecsapta a tenyerét s ezt mondá: – Alzó – s beleköpött az egyik tenyerébe s ezt a pökést oly lágyan s gyönyörrel simogatta szét, mintha úrinőnek bársonyon siklana a kezecskéje. Aztán a füle mellől elővette a ceruzát s kezdett firkálni. Amennyi ráncot csak bírt, összehúzott a homlokán: mintha ezek a ráncok szoroztak, osztottak, kalkuláltak volna. Végül is odaadta, hogy mit kell hozatni a fakereskedőtől. Ő oda nem akar elmenni, mint mondotta, nehogy az úrék azt gondolják, hogy kapok öt százalékot. Csak menjenek inkább maguk, de azt megsúgom: száraz fát hozzanak, mert az igaz, hogy olcsó hely a Váci, de becsap az mindenkit… minden deszkára rámondja: ez is elsőrendű, az is, óhó –, s billegette a kezét –, aztán közékever jó csomó másodrendűt.

Végül elmendegélt az asztalos a faárushoz, arrafelé még nem ivott semmit, de visszafelé már volt néki pénze betérni a Mári néni kocsmájába.

Hát aztán még jött ide az üveges, lakatos, gépszerelő; jött egy kedves, kocaformájú fűrészpor kályha; bedöcögött az a kis ember, akinek mindig nagy zsák volt a hátán s mégiscsak apró borravalókat kapott; jött a szénhordó s a hideg helyiségben immár meleg volt, mintha a kezdődő tél dacára a Nap bujdokolna a betonpadlója alatt s onnan fűtené a falat s az embert.

Múltak a napok: hát jött a postás és nagykíváncsin kérdezte, itt lakik kérem a Japán szővőgyár? Közel volt már az újév, gondolta a postás, két pengetyűvel több ez is újévre! Nosza megmondták neki, hogy itt lakik a Japán szővőgyár, oszt hozzon csak sok megrendelést, jó levelet és pénzt.

A postás szívesen megígérte, azzal szalutált és ment.

Abban a levélben egy szővőlegény írta: – Holnap tisztelt Fischer úr, gyövök, ha kapok hatvan fikszet egy hétre, meg a villamost is míg odaki találok valami szállást magamnak.

Azt kérdezte a fiatalabb úr: – Hatvan pengő, nem lesz ez sok?

– Nézd – mondta az idősebb – kevésnek nem kevés, de megéri.

S másnap érkezett is a szővő. Szétnézett levett kalappal s úgy mondta: – Ejha de jó meleg van itten Fischer úr!

Felelte néki az idősebb: – Vanni van.

A kisebb pedig kérdé: – Hát eljött?

– El én… amint látom vannak itt egészen jó zsakardok… hát kezdjem fűzni a masinát, rendben van a hatvan?

– Csak fűzze – mondotta a kisebb.

– Hát rendben van-e a hatvan meg ám a villamos is?

Pillantottak. No, gondolta a szövőlegény, az urak pillantása olyan, mint az aláírás. S eltette a közös pillantást, mint valami váltót.

Az asztalost csak most vette észre. Először elnézte, nézdegélte, hogy röpül a kis gyalu a kezében, hogy gömbölyödik a forgács a gyalulása fölött, hogy spriccel oldalt a köpése s mily kényelmesen spekulál. Akkor odaszólt: – Adjon isten, már készül?

– Ühm – felelte az asztalos.

– Oszt nézze csak – magyarázta néki a szővőlegény – az én praclim nem olyan marha nagy kéz, nékem ne csináljon olyan vastag rángatót a vetélőkhöz mint ezeken van.

– No jó – egyezett bele az asztalos.

S mire delet vertek, már ott ült a szővőlegény a gép alatt: látszatra kibogozhatatlanul áramló zsinórok között, izsgálta-vizsgálta a zsakardot, a sok pirinyó lyukat, amiből csak úgy ömlött a spárgaszál. Kivette az egyiket a lyukból s betette a másikba: – Ej de sok lyuk van a világon – mondotta az asztalosnak s az bólintott. De a szővőlegénynek ez úgy tetszett, hogy elkezdett ezen röfögni.

– Hát cigarettája van? – kérdezte mingyárt az asztalos.

Volt neki, de gyufája meg csak az asztalosnak.

– Kvittek vagyunk – vallotta a szővőlegény.

S dolgozott, fűzött, horgolt, rángatott, piszmogott annyit a közel ötezer szállal, hogy más már a nézésébe is belebolondult volna. S ekkor elment a két úr ebédelni. Ők maradtak.

Mikor az ajtó becsapódott mögöttük, kérdi az asztalos: –Mióta nincsen állása magának?

– Bánom is én mióta.

– Fontos az, hogy már megvan, igaz?

– Úgy-úgy – mondja a szővőlegény.

– Szövök én ezeknek selyemből egy óra alatt másfél métert. Hát ezt csak azért mondom, nehogy azt higgye, érti, hogy mert dolgozni nem tudok, azért voltam félévig facér. Azt a keservit a büdös világnak.

Az asztalos tűnődik, elmondja lassan hány hónapja üldögélt ő is otthon, telefaragva a fáskamráját télire eladandó szánkákkal.

– Hát bizony én se sokat izzadtam a mesterségemben.

– Hallja csak – kezdi újra a szővős – aztán van ezeknek pénzük?

– Annak a kicsinek? – véli az asztalos – az ilyen kicsi embereknek mindig sok a pénzük meg nagy a… – s mint a legyet hajtotta el szájáról a disznóságot.

Már este van, napok multán s egy fiatal legény olajos kézzel szerelget egy spulnizógépet. Már csak oda kell nyulni a kapcsolóhoz s e pillanatban nesztelen, szépen forgolódni kezdenek a kis vascsigák, amiken vékony selyemfonál szaladgál föl és le.

Hátrébb mint a szélmalmok kerekei forognak a gombolyítógépek. Itt alul ide s oda mászik lassan egy rúd, azon villog valami kis drótvilla, abba a láthatatlanul vékony fonál zizeg, aztán egy bütyök áll ki belőle s mikor a bütyök meg egy horog összecsókolódzik, az egész szerkezet ellenkező forgást vesz. Maga ez a bűvészet, az ámítás, mert mint a szerelő mondja, nem is itt elől a bütyök meg a horog –, s elneveti magát, – hanem hátul az az excentrikus tárcsa csinálja a stiklit…

– Az? – kérdi ámulva a fiatalabb úr, mert az idősebb szakember ebben –… s örül neki, hogy ilyen szép nagy játéka van negyvenéves korára.

Dehiszen a főszemély mégis a szővőlegény. Egyelőre az árva, egyedüli szővőlegény, aki mint valami emberpók, húz és vet s lám most is mit tesz? Rendes téglát kap néhányat, de bizony ő becsomagolja barna papirosba s úgy akasztja egy hosszú kötélre, amely facsigán fordul a magosba. Ilyen csomagolt téglát tesz ide s oda nehezéknek a hengerekre… aztán csütörtök délelőtt tíz óra… asztalos, villanyszerelő, gépész, éppen itt levő kocsis, pénzbeszedő, mind-mind odagyűlik a szővőlegény köré. Már ott áll mereven az ezer fésűvel fogazott bordázat, végein két nádból való ívvel s alatta, rejtekében már lesi a vetélő, hogy mikor futtatják ki kis egérként színes terhével. Már így hosszában ezerszám vonul a befűzött fekete szál, amit most egyik oldalról ezüsttel, a másikról meg pirossal kell befutnia a kis egérnek, fogai között hurcolván az átkötő szálat.

S ekkor kitátja a száját a szővőlegény: ”Piros csizmát visel a babám” – danolja s ezzel ripsz, ránt egyet a szerkezeten s fut az ezüstfehér szál végig a sok feketén szempillantás alatt, rupsz, s mintha vidám csárdást járna, rátipor a fapedálra s rohangál vissza a kis vetélő foga között a piros színnel. S amint táncol a szővőlegény a munka örömére, futnak ide s oda a piros meg az ezüstszálak s nyomja előre a sok fésű kötést kötés mellé. Semmise volt itten az imént, most meg a lélek eltelik, nyál fut a szájába, mert egy olyan csinos nyakkendő-selyem kerekedik a szővőszéken, hogy az asztalos, a villanyszerelő és a többiek csak nyakkendőkről kezdenek beszélni, meg a villanyszerelő mingyárt arról: hogy juhuj, volt neki egy tyúkja, annak nem kellett semmiféle beszéd, se bor, se pálinka, csak az új nyakkendő… az úgy nézte azt a nyakkendőt lihegve, mintha tükör lenne, jó, hogy meg nem fésülködött benne… az úgy elszédült a nyakkendőmtől, hogy beesett rögvest a karomba.

A szővőlegény meg táncol, ide veti, oda veti istenáldotta jókedvét, a selyemfonalát, néha dalol aztán abbahagyja: 

– No mondja csak tovább villanyszerelő.

– Osztán mondja csak maga – kérdi az agglegény asztalos is – oszt biztos, hogy a nőkre olyan nagyon izél a nyakkendő?

A két úr nézi és hagyja őket. Istenem, véli a pillantásuk… fülükbe édesen fúródik a vetélők futkosásának tündéri zaja, a taposástól meg-megreccsenő pedál, a fel-le emelkedő bordázat zuhogása…

Majd eloszlanak. Asztalos a gyalujánál szép forgácsot gömbölyít; a villanyszerelő gumikesztyűsen vezetéket kapcsolgat; a pénzbeszedő nadrágja hátsó zsebébe teszi az inkasszált pénzt s örül neki, mert jutalék jár belőle; a kocsis meg praktikus oldalról fogja fel az üzemindítás szent pillanatát: –Adjon az úr egy jó kis fröccsre, ha már megindultak.

Ad a két úr, hogyne adna, hiszen óra múlva készen van a másfél méter nyakkendőselyem, kifeszülve a smirglipapírral burkolt hengeren. Itt van színesen a lámpafény alatt az első selyem. Itt van, csak még egy kis tánc szővőlegény, hogy kissé zihálva büszkén abbahagyjad, mutogasd a munkád s mondjad az asztalosnak: – No itt van a másfél méter egy óra alatt.

S feleli az asztalos, bajuszát törölve: – Kiláttam én azt előre magából… de én meg azt mondom, hogy valamennyi szővőszék kész lesz két hét múlva.

S a két úr magától ád nékik este egy-egy pengőt, hogy eligyák, eldalolják, eltáncolják lányokkal az első másfélméteres selyem, a megindult munka örömére.

In: Gelléri Andor Endre: Szomjas Inasok – Elbeszélések
A Nyugat kiadása 1933
A novellát eredeti helyesírással és központozással közöljük.

Óbudán, a hegyek alatt, a mi utcánkban (itt, mint a kisvárosokban, az utca egyetlen nagy közösség, ahol mindent és mindenkit számon tartunk, ha közelebbről nem ismerjük), volt egy pénzszekrénygyár. Gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyet, amely egy mély pincehelyiséget foglalt el. Ha villamosra várva előtte álldogáltam, szívesen elnéztem; kékesen csillogó fények csaptak elő ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak, a fúrók éles sivítása hangzott és mázsás terhek vonszolódtak a lépcsőin fel és le. Ebből az örök-munkás, örök- zajos alvilágból, az apja birodalmából néha kiemelkedett egy nagycsontú, széles vállú, fekete busafejű fiú, munkászubbonyban, kijött és nekivágott a hegyeknek, vagy valamelyik üres grund sarkában diszkoszvetéssel szórakozott, és gyönyörködött az izmai erejében. Látásból ismertem, a Gelléri-fiú volt számomra, semmi több.

Valamivel később az irodalmi folyóiratokban egy új név bukkant fel: Gelléri Andor Endre. Természetesen sejtelmem se volt, hogy ez az új író és az én Gellérim azonos. Elolvastam néhány novelláját, újszerű voltukkal mindjárt megkapták a figyelmemet. Különös, ködös történetek voltak ezek, egy álomlátó képzelet kis meséi, írások, amelyekben az atmoszféra volt a fontos, nem a téma, és nem a célzat. Ha hangjuk még modoros volt is, vagy fiatalosan erőtlen, a részletek felrakásában néha ügyetlen, friss, nyilvánvaló tehetség mutatkozott meg bennük, ritka adomány, hogy néhány mondatával az érzékeket lenyűgöző hangulatot teremtsen, minden bizonytalankodás ellenére igazi, tiszta líra.
Megvallom, kissé megütődtem, amikor e finom költői szőttest, amit a novellák stílusa jelentett, végre hozzá kellett fűznöm a diszkoszt markoló hatalmas kezekhez. A robusztus test, az unalomig megszokott közös környezet valósága, a munkajelenetek mindennapisága valahogy nem illett az időtől és felismerhető helyektől elvonatkozott álomképekhez. Később az ő írói fejlődése, a novellák átalakulása megértette velem, hogy a két világ nagyon is összetartozott. A szürke hétköznapokból, a proletársors eseménytelenségéből kisajtolni a poézist, a megfigyelt részletek kemény vonalait feloldani érzelmi párázatban, opalizáló zománccal vonva be a durva agyagedényt, nem rettenni vissza a nyerstől és brutálistól sem, de mindig úgy, hogy túlutaljon magán, a sejtetés gyűrje le a kimondottat – lett Gelléri művészi programja, illetve képességei által megszabott rendeltetése.

A műhely, ahol félmeztelen társaival szokványmunkán dolgozott, de amely a szemlélőnek, neki is, rejtélyes szertartások valószínűtlen díszlete volt, a szimbóluma írásmodorának.

Egyik szép novellájában a hidegtől reszkető nénike fésülködőtükrébe véletlenül belecsapódik a szomszédos kovácsműhely képe, és íme csoda történik; a tükörben forró láng lobog fel, megfesti vértelen arcát, rozsdavörösre az asszonya fakó haját, és a fűtetlen szoba mintha meleggel telne meg. Gelléri képzelete így színesíti a szegények szegényes világát, belelopja magát a polgári szem számára oly egyforma lelkületükbe, megérteti szokásaikat, különleges örömeiket, a jól végzett munka feletti elégedettséget, de a naplopás kéjét is, a műhelyek közösségét, a csatangolásokat a szabadban, a kisebb-nagyobb ravaszságokat, amik a megéléshez szükségesek, a szakácsnő kegyeiért versengést, a fillérek kuporgatását, a röhögtető tréfákat és a kigyulladt testek egymásra zuhanását. Pénztelen, szomjas inasok jutnak ivóvízhez a vérében megbizsergetett kocsmárosné jóvoltából, birkózó mészáros, hatalmas hústornyok robbannak össze, hogy megnyerjék a mesterné szerelmét. Az élet nehéz, küzdelmes, kegyetlen, de a legnyomorultabbak számára is tele van rejtett varázzsal, bujkáló ingerekkel és apró kielégülésekkel.
A munkásábrázolásnak nálunk megvan a kassáki eredménye; az önéletrajz Meunier-szobrokra emlékeztető proletárjai, akik érzékenykedés nélkül viselik sorukat, végzik munkájukat, és úgy elkülönödtek a körülzárt polgári társadalomtól, mint a tenger mélyének flórája a felvilágétól. A művészi itt a keménység és a teljes öncélúság. A másik művészi lehetőség a Gelléri-novellák ígérete; ellágyítani a rajzot, anélkül, hogy érzelgősség vegyülne bele, részt venni a dolgaikban a közös végzet vállalásáig, mégis kívülről, álmodozó szemmel nézni őket. Aki  A szállítóknál című novellát olvasta, izmaiban érzi a terhet emelők állati erőfeszítését, halálos ernyedését, közéjük kényszerül, a gondolatban is, de egyúttal a szemlélő szánalma, részvéte ébred fel benne, jóleső rokonszenvben fürdeti meg alakjukat.

Ugyanazt a folyamatot csinálja végig, mint az író; meghatódik, anélkül, hogy keresné a meghatót. A nincstelenekről, szegény emberekről írva, a maga múltját idézi, hiszen gyermekkorától kezdve különféle testi munkákban közöttük hánykolódott. Az emlék azonban nem nyomasztó képsorozatokban, nem is hálás csattanókra kikerekített jelentekben merül fel benne, a naturalista elbeszélés Scylláját és Charybdisét, a célzatosságot és a genre-t szerencsésen elkerüli. hangulat-színfoltokra szakadnak szét az élmények, és sajátságos súlytalanítással meseszerűvé lesz a legvaskosabb történet.

Szereti az első személyt és a jelen időt; de az én úgy hordozza az eseményt, mint, ahogy álmodunk, részt veszünk mindenben, magunk vagyunk cselekvők, a jelen is az álom kikapcsolt ideje.

Amint az emberek, úgy kerül be a táj a varázslatba. Nincsenek leírásai, csak egy-egy utaló jelzője, amiben megkapaszkodhat a fantázia, a színhelyet vázolja fel, a díszletet csupán, de amely azután hatásában hozzátartozik a lepergő drámához. Óbuda, a gyerektanyája kap elbeszéléseiben irodalmi polgárjogot, ez a nagyvárosba átültetett vidék, amelynek ízét először Krúdy Gyula éreztette meg. De, amíg ő a belső részt szerette, a zakatoló villamosok mellett ijedten guggoló kis házakat hangos kocsmáikkal, Gelléri kifelé van otthon, ahol hosszú kertek kígyóznak a hegyekre, a magasban kőbányák tárják fehér torkukat, és lent a mészégető húzódik kemencéivel. Gyár ez is, de mennyire más, mint a városi gépekkel rakott, szabályos munkatermek. Nagy telep, ahol a némán sorakozó téglaszárítók között bújócskát játszhat a képzelet, magától megterem a mese.
Újabb elbeszélésiben egyre többször helyeződik át esemény és színhely a lekülönösebb világba, a lélekbe. Tudja, hogy az igazi feladat itt vár reá; az agyonelemzés helyébe diadalra juttatni a sejtetést, a kisebb-nagyobb ösztönökkel megismerkedés helyett megint a lélek titokzatos erőinek tiszteletét, a naturalizmus helyébe a stilizálást. A kor igénye, de tehetsége is követeli a tegnap hagyományával való szembefordulást.
Az előbb Krúdy Gyula nevét említettem, és valóban a tegnapból talán ő az, akihez mint rokon őshöz belső kapcsolat fűzheti. Krúdy nem fogadta el a valóság valóságát, szeszélyes kedvvel formált a mindennapból tündérmesét. De amíg a vérbeli impresszionista számára a téma csak ürügy volt, hogy elkalandozzon ötleteinek, távoli képzeteinek tarka birodalmába, Gellériben megvan nemzedékének egyszerűsége: ábrázolni akar, ami az őszinte az elbeszélőben, mint a lírikusban a tárgyiasság. A képet nem borítja el a stílus önállósult gazdag ornamentikája. Egy-egy lírai átmenet tölti ki különös levegővel a történet fordulatait, vagy a bevezető akkordok ütik meg a hangot, amely egyszerre kiemel a megszokott keretekből, nyugtalan várakozást, az idegek feszültségét oltja belénk, amelyben a legszabályosabban lepergő esemény is valahogy titokteljesnek, távoli érzelmektől súlyosnak látszik.

Művészete az elhitetésé, ahol tulajdonképpen nincs miben hinnünk, hisz mindenféle misztikus program távol áll tőle.

Őt megborzongatja minden, ami élő, elálmodoztatja minden, ami látvány, és ezt a pillanatnyi csodára eszmélést, az öntudat bénulását a csodálkozó képzelet javára tudja a legegyszerűbb eszközökkel átvinni az olvasókra.

Eszköze: a mindent megelevenítés. Mint nyugtalan kis fénycsóvák gyulladnak ki jelzői, hasonlatai, és ahova sugaruk vetődik, mozgalmas játék, színes panoráma keletkezik. „A villamos sínek sziszegve vezették a mélyedésükbe fúródó szélrohamokat” írja, és friss szemlélet szele csap arcunkba. „Mintha hűvös hegyeken lépkedtek volna át, a levegő megfagyott bozótjain; a fagy tüskéi megszúrták lábukat” – az erőteljesebb kép is milyen természetes megbolygatott hangulatunk számára. Az eredmény szentesíti az eszközt. De hallgassuk meg ezt a kis részletet a szőlőlegény munkájáról, hogy végképp megértsük a mozgalmas varázslatát: „Már ott áll mereven az ezer fésűvel fogazott bordázat, végein két nádból való ívvel, s alatta, rejtekében már lesi a vetélő, hogy mikor futtatják ki kisegérként színes terhével. Már így hosszában ezerszám vonul a befűzött fekete szál, amit most egyik oldalról ezüsttel, a másik oldalról pirossal kell befutnia a kisegérnek, fogai között hurcolván az átkötő szálat. 

S ekkor kitátja száját a szővőlegény: „Piros csizmát visel a babám” – dalolja, s ezzel ripsz, ránt egyet a szerkezeten, s fut az ezüstfehér szál végig a sok feketén szempillantás alatt rupsz, s mintha vidám csárdást járna, rátipor a fapedálra, s rohangál vissza a kis vetélő foga között a piros színnel. S amint táncol a szövőlegény a munka örömére, futnak ide s oda a piros meg az ezüstszálak, s nyomja előre a sok fésű kötést kötés mellé”

A munka öröme sugárzik a Gelléri-novellákból is. Mint amikor diszkoszt vetett, úgy lendül írásaiban új meg új kísérletre, hogy felülmúlja a régit. Minden dobásában megcsodáljuk az izmok erejét, az ív szépségét, és bizakodva várhatjuk: egyszer csak kidobja a rekordot, a remeket.

1934.

Mi a legfontosabb működési elv abban a szerteágazó térben, amiben mozognak, ami megkülönbözteti a Geppettót másoktól?

Már-már szélsőségesen ügyfélközpontúak vagyunk. Nem egy stílust képviselünk, hanem azt valljuk, hogy az otthon a személyiség, az üzleti tér a marketingterv meghosszabbítása. Amiben mi jók vagyunk és szerintem úttörők, az az, hogy nemcsak személyre szabottan tervezünk, hanem megpróbáljuk megismerni az embereket, föltárjuk a személyiségüket, megkérdezünk olyan dolgokat, amelyeket át tudunk forgatni a tér leképezésébe. Nagyon röviden: tényleg a felhasználóinkhoz szabjuk a tereket.

A módszertanunk leegyszerűsítve sok-sok kérdezésből, rajzolásból, képválogatásból áll a tervezés előtt, aztán sok-sok találkozóból, hiszen az ügyféllel mindent átbeszélünk. 

Mennyire van igény erre a szinte pszichológiai megközelítésre, amikor semmire sincs idő, sőt inkább a tömegtermelés jellemző a korunkra?

Szerencsére egyre többen látják be, hogy nem minden a csillogás, és nem egy sablonos katalóguslakásban akarnak élni. Mi azt gondoljuk, hogy nem attól lesz jó a tervezés, hogy drága vagy ritka tárgyakkal szórjuk tele a teret, vagy ilyen dolgokat tervezünk, hanem attól, hogy illeszkedik a felhasználó személyiségéhez, életviteléhez, szokásaihoz, akár ki nem mondott vágyaihoz. Munkánk során azt derítjük ki, hogy milyen stílus az, ami megfelelő lenne a számukra, mit gondolnak róla, mindez milyen változtatásokat követel. Ezeket kezdjük el összesakkozni, és amikor megvagyunk, centiről centire végigrajzoljuk az egész lakást, feltöltjük anyagokkal.

Partner egy ilyen típusú közös munkában a megrendelő?

Egyre többen gondolják úgy, hogy tudják, mit szeretnének, és egyre többen szánnak időt, energiát arra, hogy kifejezzék magukat az életterükkel, ami nagyon fontos. Az emberek egyre inkább felismerik, hogy egy jól kialakított élettérben kevesebb súrlódással, kevesebb napi bosszankodással kell együtt élniük. Mindegy, hogy az előszobában kallódó cipőkről van szó, vagy arról, hogy lesz-e mindenkinek saját intim tere a lakásban, miközben a közös élményekre is megmarad a lehetőség. Rosszul elhelyezett küszöbben nem fognak elbotlani. Vagy nem kell a lábasokat a földön tartani, mert nem fér be szekrénybe. Olyan összeadódó apróságokról beszélek, amelyek tulajdonképpen meghatározzák, hogy mennyire vagyunk boldogok. És ugyanez vonatkozik egy üzlethelyiségre vagy irodára is, csak ott más szempontokat kell figyelembe venni, de ott is ki kell szolgálni azokat, akik használják a teret. Sokan látják azt, hogy nem elég kitenni egy cipőt a cipőboltba, kell valami, ami miatt azok jönnek ebbe a boltba és érzik sajátjuknak, akiket a vállalkozás célcsoportnak tart. Fontos, hogy milyen értékeket emel ki a tér, hogy mit látnak meg először, melyik szín, milyen fény, melyik elrendezés működik együtt a szolgáltatással és „adja el” végül a cipőt. 

Az irodánk tízemeletes házak mellett van, látjuk, hogy annak idején tervezőasztalnál pontosan megtervezték, hogy merre menjenek az utak, szépen geometrikusan, amit az emberek nem használnak. Találtak egy rövidebb utat, viszont ezek évtizedek óta nincsenek lekövezve. Mi ennek megyünk elébe, és úgy tervezünk, hogy később ne kelljen módosítani.

Ezért van a hosszabb, 4–6 hónap tervezési idő, mert ezeket a részleteket vagy élethelyzeteket, dolgokat előtte az ügyféllel, majd papíron, fejben mindenhol elpróbáljuk. 

Sokfelé terveznek, van-e valaminek prioritása?

Az ügyfélen múlik. Például azért van kevés szállodánk, mert csak akkor tervezünk szállodát, ha maga a megrendelő ügyfél jön el ide, aki valamilyen szinten kötődik a megrendelt épülethez, belső térhez. Ha olyasvalaki keres fel, aki mögött másvalaki áll – tehát nem ő adja a pénzt, hanem a befektető, aki majd meghozza a végső döntést –, a mi koncepciónk ebben a soklépcsős rendszerben nem tud működni. Nem biztos, hogy jó válaszokat kapunk az elején, és esetleg nem az lesz a végeredmény, amit a beruházó szeretett volna, mert valahol valami félrement.  Nekünk mindegy a helyszín és a feladat, azt nézzük, hogy szüksége van-e a megrendelőnek a hozzáállásunkra, tud e belőle profitálni, és jó lesz-e az együttműködés. Üzleti terek tervezésénél is elsődleges szempont, hogy a döntéshozó és a marketingcsapat részt tudjon venni az előkészítésben és a koncepció kialakításában. Ha ez nem valósítható meg, akkor nem vállaljuk. Egy otthon megtervezésekor is kizáró ok, ha egy konzultációra nem jön el családból az, aki a döntéseket hozza. 25 éves tapasztalatunk alapján nem lesz jó az együttműködés, nem is vállaljuk.

Ön a Geppettó egyik alapítója, a kezdetektől ezt a filozófiát követik?

Szociológia szakra jártam, leginkább a szociálpszichológia érdeket. Az emberek egymás közti viszonya izgatott, nem az én, hanem a mi.  Közben volt egy félévem a tér pszichológiájáról szociális munkás szakon, mert oda is jártam, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ugyanakkor már az egyetem alatt többen összeálltunk, elkezdtünk galériákat építeni és bútorokat gyártani. Ez a 90-es években volt, amikor nagy váltás volt az ország életében. Kinyíltak a határok, és már nemcsak Réka elemes bútort lehetett választani egy lakásba, hanem személyre szabott dolgokat is. Nyugatról mindenféle izgalmas anyag jött be, amivel kísérletezni kezdtünk. Műgyantával, kővel, alumíniummal, üveggel, mindenfélével. Ez volt a tanulási folyamat. Idővel tervezőirodává alakultunk, egyre több technológiát ismertünk meg. A kezdetekre jellemző szemlélet, gondolkodás megmaradt, ott is azt néztük, hogy ezek a bútorok hogyan fogják kiszolgálni a használóikat. Ezeket le is gyártottuk. Nagyjából tíz év múlva már a belső tereket is megterveztük, és ugyanaz a kíváncsiság, kísérletezés volt jellemző erre az időszakra.

Milyen bútorokról beszélünk?

Kezdetben rizspapírral, tömörfával, fémöntéssel, műgyanta technológiával dolgoztunk, egyedi darabokat gyártottunk és kipróbáltunk szinte bármit, ami szembe jött, amikor a hétköznapokban még teljesen másfajta anyagokat használtak.

Konzultáltunk szakemberekkel, kísérleteztünk, nemzetközi kiállításokra jártunk. Éjjel-nappal újat tanultunk. Az volt a szerencsénk, hogy kinyílt a világ, egy csomó lakberendezési újsághoz lehetett hozzáférni, voltak kiállítások, amelyeken ott voltunk. Másféle, izgalmas dolgokat készítettünk, mint ami akkoriban jellemző volt, sokat írt rólunk a sajtó, érdekesnek találták ezeket, ezért meghívtak bennünket Londonba a 100% Design kiállításra és Milánóba a SaloneSatellite-re.

Mi voltunk az elsők Magyarországról, akiket meghívtak, mert egy kurátor látta azokat a tárgyakat, amelyeket gyártottunk. Akkor még sok tárgyat terveztünk, lámpát, tojástartót stb.

Mivel a szakmai konvencióktól mentesek és szabadok voltunk, és teljesen más területről jöttünk, ez a más látásmód rávetült a tárgyainkra, ami izgalmas volt mind a megrendelőinknek, mind a szakmának. 

Kik voltak a megrendelők?

A bútorokat, belsőépítészeti megoldásokat egyedi megrendelésre készítettük. Például a K-okos elnevezésű fotelt, ami itt van az irodában vagy a három kiskanálból összerakott tojástartót megrendelték a világ minden tájáról, Európától Ázsiáig vevőre talált.

A magyar piac a rendszerváltás után hurcolta a szocializmus örökségét, a váltás nyilván nem ment egyik pillanatról a másikra.

A piac be volt rendezkedve a tömeggyártásra, amivel az árakat is alacsonyan lehetett tartani. Mi teljesen másfajta megközelítést alkalmaztunk. Itt van például a K-okos fotel, amit egy francia szálloda rendelt meg, ahol minden szintre több darabot tettek a folyosóra. Magyarországra eközben inkább a külföldi tervezők darabjait próbálták behozni. Egyedül a Westend tervezésénél volt szempont, hogy magyar tervezőktől rendeljenek, ott megjelent a Kérdőjel elnevezésű fotelunk.

Az irodájuk a Goldberger területén van, Óbudán. Kötődnek ehhez a helyhez?

Amikor még műhelyünk volt, és bútorokat gyártottunk, először az egykori Osztapenko környékén béreltünk pincét egy volt laktanyában, aztán mentünk a 13. kerület legszélére, ahol egy régi bútorgyár területén volt az üzem. Itt már különvált a tervezőiroda a műhelytől. A műhelyt elengedtük, és amikor már csak tervezőirodánk volt, beköltöztünk a Katona József utcába, a belvárosba, ám amikor az ügyfelek jelezték, hogy nem lehet parkolni, kerestünk valami optimális helyszínt, ami jó helyen van, könnyen megközelíthető és izgalmas terei vannak, ami illik egy belsőépítész irodához. Ezen a környéken van a Goldberger és a Harisnyagyár egymáshoz közel, mindkettőt megnéztük, végül a Golbergert választottuk. 

Ennyire fontos a tér?

Ahogy üzleti vállalkozásoknak tervezünk teret, amivel kifejezhetik értékeiket, mondanivalójukat, úgy egy belsőépítész irodának is fontos a szemléletmód vizuális kifejezése. Nyilván számít az ügyfeleknek, hová jönnek. Kialakul bennük egy kép az irodáról, a tervezőről, akivel együtt fognak dolgozni. Mi ezzel az irodával szemléltetjük filozófiánkat, szolgáltatásunk lényegét, ami bennünket is tükröz. 

Nem azért vagyunk egy ilyen nyitott térben, mert divatos, hanem mert ez csapatmunka, nagyon fontos a beszélgetés.

Hat tervező van az irodában, zömmel építész végzettséggel. A mérnöki szemlélet meghatározó, kell hogy legyen megalapozott műszaki tudás, hiszen az ügyfeleink hosszú távra terveznek, nagyon sok pénzt költenek el az életterük vagy vállalkozásuk kialakítására. A tervezők kreativitását és szépérzékét pedig rendszeres tanulmányutakkal, sok közös tervezéssel, workshopok szervezésével, más tervezők munkáinak közös kiértékelésével fejlesztjük.

Ha most eljátszanánk azzal a gondolattal, hogy szeretném a lakásomat átalakítani, milyen kérdéseket kapnék?

Arról kérdezem meg az ügyfeleket: kik vagytok, az adott lakásban éltek-e, milyen az életvitel, mi a vágy és a valóság ezek közül, aztán elővennék egy alaprajzot, átbeszélnénk azt, hogyan telik egy nap. Hogyan alszotok, besötétítve vagy beszűrődik-e a fény, nyitott vagy csukott ablaknál, nagyon részletesen megpróbáljuk megismerni az életeteket a főzéstől a munkán át a szórakozásig. Feltárjuk az összes szereplő vágyait, félelmeit. Majd megnézzük a jelenlegi alaprajzot, hogy a jelen állapot mennyire használja ki a lehetőségeket. Erre tudunk adni egy tervezési programot, árajánlatot, ha ezt elfogadjátok, akkor kezdjük el mondjuk heti bontásban megtervezni és a koncepciótól a csempekiosztásig végiggondolni az egészet.

Általában milyen tervezéseik vannak? 

Vannak üzleti és otthonteremtő tervezések. Utóbbiból a személyesség miatt időnként több van, de éves szinten nagyjából kiegyenlítik egymást. Korábban nagyok sok külföldi megrendelésünk is volt, mostanában ez csökkent, a magyar piacról keresnek inkább.

Nagyon megnézzük, hogy kivel dolgozunk együtt. Fontos, hogy az ügyfél is legyen tudatos, legyen nyitott.

Kialakult az az egyre szélesebb közeg, amiben mozognak, vagy az első pillanattól így gondolkodnak?

Ebben vagyunk jók, és erre építettük föl a módszertanunkat. Ettől eltérni nekünk olyan ingoványos terület, amiből csak rossz sülhetne ki. Úgy gondolom, hogy a legtöbb tervezőnek ezen a piacon az az álma, hogy jöjjön a megrendelő, aki azt mondja, hogy csináljatok amit akartok, a pénz nem számít. Ilyen helyzetben az egyszeri tervező jól megvalósíthatja saját magát. Nekünk ez nem jó, nekünk a megrendelő a tervezés legfontosabb kelléke. Volt olyan érdeklődő, aki telefonon elmondta tíz perc alatt, mit szeretne, a pénz nem számít, és nem igazán értette, hogy milyen iroda vagyunk mi, akik nem szeretnék így megtervezni álmai otthonát.

A Geppetto nagyjából egyidős a rendszerváltással. Ezen a területen kiad egy kortörténetet az a sokféle változás, amit végigéltek? Mennyire változott a gondolkodásmód?

Az elején nagyon meghatározók voltak az újdonságok, amikor már nemcsak Bécsbe lehetett kimenni vásárolni, hanem a világ minden tájáról be lehetett hozni dolgokat, el lehetett menni Milánóba, Londonba, Kölnbe a nagyobb bútorvásárokra körülnézni, hogyan élnek ott az emberek, hogyan használják a teret. Az IKEA szerepe úttörő ezen a téren. Megmutatták, hogyan lehet gondolni terekre, milyen változások vannak a tárgykultúrában, egyáltalán egy mindenki számára elérhető áruház hatására hogyan változik a gondolkodásmód.

A Geppetto Carlo Collodi öreg asztalosát idézi, nyilván nem véletlen a névválasztás.

Még induláskor vettük föl a nevet, amikor bútorokat készítettünk, sokat fúrtunk, faragtunk. Egy ügyfelünk találta ki a nevet és ő is tervezte a logót.  Egyébként sokat gondolkodtunk azon, hogy mi fejezné ki leginkább azt, amit csinálunk, talán a „legbelső építészet” kifejezés illik rá a legjobban, hiszen az a legfontosabb, hogy mennyire tudunk úgy kapcsolatba kerülni az ügyféllel, hogy választ kapjunk azokra a kérdésekre, amelyek alapján dolgozni tudunk. Olyan tudatos embereket keresünk, akiknek fontos a környezetük, hajlandók magukra nézni, és azt gondolják, hogy hosszú távon nekik az a lényeg, hogy jól érezzék magukat, és ne csak látszat legyen a környezetük.

A Goldberger Design District mint kreatív narratíva fogant meg a fejemben 2021 nyarán, amikor a Design Hétre  koncepcióleírást adtunk, amely szerint itt van ez a több mint 200 éves ipari örökségünk, ahol mi is tizenhárom éve működünk az ügynökségünkkel, és úgy gondoltuk, hogy nincs kellően kihasználva. Egyrészt nincsenek megjelenítve azok az értékek, amelyek itt rejtőznek a kulturális örökségben, másrészt bár rengeteg kreatív céget látunk magunk körül működni, ez nem jelentett olyan bázist, olyan szakmai közösséget, ami kívülről is vonzana szereplőket. Egyáltalán: beszélhetünk-e közösségről? Ez is izgatott minket.

És: van közösség?

Úgy gondoltuk, lehetne, sőt, jót is tenne a helynek. Miközben persze mindenki viszi az üzleti, kommunikációs, művészi tevékenységét, tehát a saját szakmai köreiben pörög, legyen az fotós, dizájner, bútorstúdió, vagy éppen galéria, ezt a helyet bemozdítva, a szálakat jobban összekapcsolva ebből még sok új ötletet, lehetőséget is ki lehetne nyerni. Ráadásul ha kívülről is hozunk tartalmakat, szereplőket, és megpróbáljuk a városlakókat is bekapcsolni, még izgalmasabb lesz a közeg. Innen jött az a vízió, amit Goldberger Design Districtnek neveztünk el, ami tulajdonképpen már egy városnegyed fejlesztését is jelenti:

hogyan tudunk ebbe az izgalmas indusztriális térbe olyan programokat, olyan tartalmakat hozni, amelyek nemcsak minket, óbudaiakat, hanem a szomszédainkat, budapesti városlakókat is egyaránt izgalomba hoznak?

Mi volt 2021 őszén? Sikerült  beindítani ezt a folyamatot?

Igen. Úgy gondoltuk, hogy ezt a víziót eseményekkel lehet megalapozni, és a közösségépítésnek is ez adja az alapját: találkozási hellyé alakítjuk a gyárat. Prieger Zsolt barátommal, aki az Anima Sound System alapítója, leültünk gondolkodni, hogy kitaláljunk valami izgalmas programot az egyik, éppen átépítés alatt lévő, nagyon karakteres ipari csarnokban; ezzel indult az egész. Aztán negyed óra alatt megfejtettük, hogy legyen egy Kassák x Kassák nevű irodalmi est, ami remek indulóprogram lesz. Prieger Törőcsik Franciskával egy Kassák-performanszot hozott, zenével, irodalommal, mi hozzátettünk ehhez egy Kassák-animációt és egy erős, indusztriális látványvilágot, befényeltük a csarnokot, kiemeltük az ipari jellegű, szép elemeket. A fényeket úgy találtuk ki, hogy a tetőszerkezet pulzált a zenére. A Gyárfoglaló szerda nevet adtuk a programnak, mert tényleg úgy gondoltuk, hogy akkor lehet bemozdítani ezt a közeget, ha szimbolikusan elfoglaljuk, és a kultúra elkezdi betölteni ezeket a helyszíneket. Ez most éppen egy esti, éjszakai performansz volt, ahova az Angelusz Iván-féle Vaskoppantó csapat cirkusz-mozgásszínház-összművészeti produkciója vezette be a közönséget, és az Óbudai Danubia Zenekar ütősei hangolták rá a szakadó eső ellenére a gyárudvart megtöltő százakat a Kassák-estre.

Hogy sikerült? Milyenek voltak a visszajelzések?

Meglepően sokan emlegették Berlint, azt, hogy pár órára a berlini izgalmas kulturális, zenei világban érezték magukat. És a nyitánnyal ez is volt a célunk. Közben az épületekben működő csapatok is ráéreztek az együttműködés ízére, például a fagylaltgépeket forgalmazó cég ingyenfagyit osztogatott az este folyamán, és a többiek, a design bútorgyártó, az üvegkristály-manufaktúra, a képzőművészeti galéria, az utómunka-stúdió, a kézműves kozmetika is bekapcsolódtak.  

Ahogy soroltad a cégeket, kiderült, hogy ahhoz képest, hogy a Goldberger egykor gyárként működött, és akkor ez a brand textilmárka volt, most mindenféle cég működik itt. Egykor ha Goldbergert mondtál, akkor a textilre gondoltál. A Goldberger Design District névvel rögtön jelezitek, hogy itt valami megváltozott.

Ez már nem textil, hanem egy olyan indusztriális környezet, ahol a design, de leginkább a design-gondolkodás, az értékteremtés határozza meg a működést. A fenntarthatóság elvét is követve szeretnénk visszanyúlni a textilhez mint motívumhoz, amivel lehet kísérletezni, amivel újra lehet gondolni egy utcaképet és kortárs textilkiállítást lehet rendezni. Mindenképp mai értelmezést kívánunk adni a textilnek. Egy fontos alapmotívum, de másképp nyúlunk már hozzá.

Fénykorában ez egy nagy gyár volt. Különböző terekben, de mégiscsak egy összefüggő gyártelep volt, ahol ugyanannak a folyamatnak különböző részein munkálkodtak. Most pedig kisebb egységek, önállóan, egymástól függetlenül, egymásra időnként nem is figyelve működnek. Kezdtek valamit ezzel a szétesettség- és hanyatlásérzettel?

Míg régen a nagy gyárak a városi szövet részei voltak, ha ma gyárakat alapítanak, akkor azok a városon kívülre kerülnek. Van ennek városformáló hatása is, mivel a termelés kiköltözik a városból. Ami viszont beköltözik, inkább olyan típusú tevékenység, ami startup-hoz vagy dizájnhoz kötődik, ami inkább prototípusfejlesztés, kísérletezés a 3D nyomtatással, manufakturális eljárással. Azt hallom mostanában a cégalapításon gondolkodó dizájnerektől, építészektől, hogy megfogható anyaggal szeretnének dolgozni, nem csak virtuális szoftverekkel, programokkal. Szerintem a XXI. században a város újra lehet a gyártás bázisa, de sokkal kisebb léptékű tevékenységgel és inkább közelebb az alkotáshoz, mint a régi gyárakra jellemző gürcölő munkához. Más európai városokban a régi gyárépületek elnyerik az újratervezett állapotukat, ahová a legmenőbb, legkreatívabb vállalkozások költöznek be, az új kreatívipari munka tartalmával megtöltve ezeket a régi, indusztriális kereteket. Magyarországon, hogy finoman fogalmazzak, elfelejtkeztünk az indusztriális örökségünkről.

A 90-es években a Goldbergert is elérte a privatizáció vihara, és számtalan tulajdonos kezébe került, évekre-évtizedekre megakadályozva, hogy esélye legyen bármiféle átalakulásnak. 

Bárki, aki Óbudában valamilyen fejlődésben gondolkodott, elment a Goldbergerbe, látta, hogy ez mennyire izgalmas terület, megkérdezte, kivel kell itt tárgyalni, hogy az ötleteket megvalósíthassa – és akkor kiderül, hogy a tulajdonosi szerkezet keszekusza, átláthatatlan, “osztatlan közös tulajdonú részekből” áll. Eddig ennél a pontnál mindenki feladta.

Igen, a hagyományos befektetői logikával szinte lehetetlen nekimenni a dolognak, mert nem tudod megtenni, hogy azt a nagy teret most kiüríted, beleölsz sok milliót, felfejleszted, és akkor jó lesz. Ahhoz, hogy mindezek ellenére belevágjunk a Goldberger felpörgetésébe, nyilvánvalóan kell egyfajta naivitás, az a fajta értékrend, hogy elsősorban nem a pénz mozgat. Nem vagyonelemet látunk a Goldbergerben, amiből meg lehet alapozni az üzletet, hanem az eddigi tudásunkkal, képességeinkkel, tapasztalatunkkal – amit ráadásul részben éppen itt gyűjtöttünk össze – rájöttünk, hogyan lehet ez egy nagyon izgalmas közeg. Amiből később persze bármi lehet számunkra, akár üzletileg is értelmezhető projekt. 

Az utóbbi években, különösen a járvány óta látható, hogy a hagyományos irodaházi működés válságba került. Sok cég jött rá, mert megtapasztalta, hogy nem kell mindent az irodában csinálni, ki lehet szervezni tevékenységeket, a munkavállaló is jobban érzi magát, akkor lesz kreatívabb és hatékonyabb, ha bizonyos munkafázisokat otthonról végez, és csak időnként találkozik a többi kollégával. A Goldbergerre úgy is tekinthetünk, mint egy irodaházra, ahol a különböző gyárrészekbe, épületrészekbe különböző irodák költöztek. Hogy látod, tud reagálni az újfajta kihívásokra a ház?

Ha az épületegyüttes teljes szövetét nézzük, akkor ez legfőképp egy irodaház. Rengeteg utcafrontos helyiség van, míg az udvar műhelyeknek, kraft-jellegű tevékenységnek adhat otthont. A kérdésre válaszolva: irodaháznak mondhatjuk kívülről rátekintve, de inkább egy izgalmas tér, ahová jó bejönni.

Úgy gondolom, hogy ha az irodák, munkahelyek jövőjét nézzük, akkor biztos olyan terekben fogunk dolgozni, ami már önmagában szerethető, vonzó környezetet jelent, ahol másokkal közösen tudunk alkotni, tevékenykedni, kommunikálni.

A Goldberger-környezet, úgy gondolom, ebből a szempontból ideális. Nagyon sok szereplőt ismerek régről, akik itt vannak öt éve, nyolc éve, tizen-pár éve, mert jól érzik magukat. Visszatérve az előző kérdésre is: engem nem tántorított el ez a kusza tulajdoni viszony, hiszen a házba szerettem volna értékeket hozni. Megtaláltuk az adott rész tulajdonosát, és elmeséltük neki a sztorit, hogy nekünk mik a vízióink és mit szeretnénk csinálni. Az értékteremtés mozgatott, így ingatlantulajdonosi oldalról nem fájt az ügyködésünk, hiszen inkább értéknövelő tényezőként tekintettek rá, rosszabb esetben semleges próbálkozásnak látták, ezért mindenki inkább bólintott rá, hogy gyertek és csináljátok, és akkor meglátjuk.

És mit szóltak a nyitányhoz?

Szerencsére lett egy-két szorosabb szövetséges, aki saját tulajdonú ingatlanban fejleszt. Itt van az egyik legérdekesebb, négyzetméterben mérve a legnagyobb szereplő, egy bolgár fejlesztő csapat, aki coworking irodát épít; van egy magyar designer házaspár, akik már komoly névnek számítanak a nemzetközi kristálycsillár-piacon, ők a manufaktúrájukhoz vásároltak épületeket és fejlesztenek. Van egy borbirtokhoz kötődő tulajdonos a Goldberger másik oldalán (a Fényes Adolf utca az elválasztó vonal, a „Lajos utcaiak” és a „Pacsirtamezősök” között – a szerk.), aki egy borkereskedést és egy borbárt fejleszt éppen. Még ugyanebben a sorban a Godot Galériát is említhetjük, és a tulajdonosokat is, akik a tartalmát is, az épületet is igyekeznek fejleszteni.  A házon belül is elindultak izgalmas fejlesztések, amelyek akár kereskedelmi, akár kulturális vonatkozásban átütőek lehetnek. 

Arra a kérdésre, hogyan legyen inspiratív egy régi gyárépület az új cégek számára, az izgalmas, indusztriális környezeten túl a másik megfejtés az, hogy össze kell hozni a szereplőket, le kell ültetni egymással, hogy ismerkedjenek, beszélgessenek, termékenyítsék meg egymás gondolatait, ötleteit. És ebből majd új minőség fog születni.

Ezt kiegészítem azzal, hogy hozzunk külső szereplőket is a vonzó házba, hozzunk be alternatív színházat, hozzunk be audiovizuális installációt, kezdő tervezőket, hozzunk be fiatal textildizájnereket az Óbudai Egyetemről meg a MOME-ról, és a helyi szereplők meg a külső szereplői gárda kezdjen el keveredni, kapcsolatba kerülni. A tartalmukon, a megközelítésükön, a szakmaiságukon keresztül ez tud adni ennek a közegnek új életet, vérfrissítést.

Az általatok szervezett workshopon erre a keveredésre, ismerkedésre láttam jó példákat. Tudsz arról mesélni, hogy születtek-e már új minőségek, a lehetőségekből kialakultak-e tényleges együttműködések?

Az egyik példám a helyszínen irodával rendelkező Brick Visual sztorija, akik 2023-ra egy nemzetközi vizuális konferenciát szerveznek a Goldbergerbe. Ahogy a ház szövete is adja, ez egy több szekciós konferencia lesz, hiszen nagy, egybefüggő tér nincs ugyan, viszont több kisebb, karakteres  tér igen. Saját bevallásuk szerint a  tavaszi megmozdulásunkból, a Goldberger Design District 2.0-ból merítették az ihletet, hogy este, a konferencia után ugyanezekben a terekben izgalmas kulturális, kreatív programokkal, installációkkal találkozhat a nemzetközi konferenciára érkező szakmai brigád. A másik példa a Budapesti Műszaki Egyetemmel elindult beszélgetés, amelynek képviselői tulajdonképpen az egész goldbergeres szövettel szeretnének foglalkozni, az épületegyüttes képzeletbeli újratervezésében, újragondolásában vesznek részt, több féléves, kutatással is megalapozott együttműködésről beszélünk. A hallgatókat és az oktatói gárdát is bevonjuk.

Azt tervezzük, hogy a szakmai sajtót is megkeressük, amely egyszerre tudósítana a programról és vonna be új, külső szereplőket.

Mit gondolsz, milyen lesz a Goldberger jövője?

Arra készülünk, hogy 2023-ban letegyünk egy tervet az asztalra, amelyben a ház négy alappillérét határozzuk meg. Egyrészt a loft-indusztriális irodatereket kell újragondolni, másrészt az udvari és az utcafronton működő gyártóműhelyeket kell kitalálni, harmadrészt a kreatív iparból következő kiskereskedelmi elemek – gasztronómia, dizájn, lakástextil – fejlesztését lehet megtervezni; és itt azt is érdemes végiggondolni, hogy csak a belső, goldbergeres piacra tervez pl. egy kávézó, vagy szélesebb horizonton: óbudai, budapesti léptékű vevőkörben gondolkodik mondjuk egy könyvesbolt. Negyedrészt azoknak a kulturális és kreatív programoknak is meg kell találni a helyet, amelyekről eddig beszéltünk, amelyek megteremtik a Goldberger inspiráló közegét. Ha ezeket végiggondoljuk, újratervezzük, akkor sokkal karakteresebb, más léptékű környezetet teremthetünk. Ez így igazi kreatív bázisa lenne Óbudának, ahol olyan mai témákkal is elkezdhetünk foglalkozni, mint a hétköznapokba bevonuló robotika, az egészségügy modernizálása – a közelben lévő egyetemeket is bevonva, városfejlesztésben, vizuális trendekben is gondolkodva. Szakmai workshopokat, beszélgetéseket tudunk ebbe a térbe hozni, és mi, mint designügynökség, azon tudunk dolgozni, amihez értünk: a tudomány, a kultúra, a design és az üzlet világát hozzuk össze. A Goldberger Design District tehát egy olyan interdiszciplináris bázis, ahol szakértők, szakmai területek találkoznak, izgalmas, kurrens témákkal foglalkoznak, és a kétszáz évnél is több ideje formálódó indusztriális térben a munka, az alkotás, a kísérletezés kézzelfogható formáival is szövetkeznek. Azt gondolom, hogy jó úton haladunk, hogy a Goldbergert XXI. századi pályára állítsuk…

1980. április 19-én kötött egyezményt Magyarország és Kuba a munkacseréről. Ez esetben mindkét fél jól járt: a magyar textilipar súlyos munkaerő-hiánnyal küzdött, a kubaiak pedig tanulni szerettek volna a textilipar területén, és ezt Magyarországon megtehették.

A KGST-országokban megszokottnak számított a munkacsere: a magyarok között az NDK munkavállalás volt népszerű, amely három évig tartott, és már 1967-től lehetett német nyelvterületre menni. Ugyanígy jöttek NDK-sok is dolgozni Magyarországra. Dolgoztak a szocialista országban baráti – szintén a szocializmust építő – afrikai országokból érkezők is, így az NDK-ban angolaiak. 

„Csinosak és elevenek, szeretnek nevetni, szórakozni. Némelyikük bőre csokoládészínű, mások szinte sápadt fehérek, csak sűrű fekete hajuk árulkodik messzi hazájukról. Máris otthonosan mozognak a fővárosban” – írt róluk a Textilélet 1983-ban.

A kubai lányokat szépeknek, különlegeseknek, varázslatosaknak látták a magyarok, olyanoknak, akik mindig buliznak, diszkóba járnak.

Voltak, akiknek a repülője Prágában landolt, onnan szállította őket busz Magyarországra. A repülőtéren már várták őket  a gyár képviselői, és első útjuk gyakran a Centrum, a Corvin vagy a Skála Áruházba vezetett, ahol meleg holmit vásároltak nekik. A ruhavásárlás költségeit a gyár később levonta a fizetésükből.

A kubaiak számára meglepő volt az időjárás, az, hogy nagyon hideg van, télikabátot kell hordani és esik a hó. Szánkózni azonban szerettek, ahogy röplabdázni is. A magyaroktól azt hallották, hogy az első hóesés széppé tesz, így a lányok égnek emelték az arcukat az első hópelyhek láttán, hogy rájuk hulljanak. Kubában szikrázóan kék az ég, vakít a nap, és érett gyümölcsöktől roskadoznak a pálmafák, így volt közülük, aki egyáltalán nem tudta megszokni a mi éghajlatunkat. A helyi ruhaviseletet „ruhatoronynak” nevezték, hiszen itt rétegesen kellett öltözködni, nem lehettek az otthon megszokott sortokban és nyári blúzokban. Nem volt könnyű megszokniuk a hat órás időeltolódást sem.

A karácsonyt otthon nem ünnepelték, itt viszont igen: a műhelyben is állítottak karácsonyfát nekik. Kulturális különbségnek számított, hogy a kubaiak visszafelé számoltak: a kisujjukkal mutattak egyet, a gyűrűs ujukkal kettőt és így tovább. Amikor megérkeztek, a tolmácsuk is kubai volt. Először nyelvet tanultak, majd a gyárakban betanították őket a munkafolyamatokra. A magyar nyelvet nagyon nehéznek találták, ezért sokszor ki voltak szolgáltatva tolmácsaiknak a kommunikációban, akik egyúttal felügyelték is őket.

Érdekes Caridad Flores, az egyik tolmács története:

ő úgy kezdett el magyarul tanulni, hogy kislány korában egyszer látott egy filmet, amelyben az Illés együttes szerepelt, ennek hatására döntött a magyar nyelv mellett.

A kubai lányokra Magyarországon szigorú szabályok vonatkoztak. Két év folyamatos munka után látogathattak csak haza, de vissza kellett térniük dolgozni. Ez alól a szabály alól egy kivétel volt: ha egy kubai lány várandós lett, akkor azonnal haza kellett térnie. Fizetésük 3000 Ft volt, a valósnál jóval kevesebb – ez 5500 Ft lett volna –, ugyanis minden hónapban 2500 forintot le kellett adniuk a kubai államnak. Az így összegyűlt összeget azután kaphatták meg, hogy hazatértek Kubába. Havi 150 forintot kellett fizetniük a leányszállón a szállásért, a megmaradt pénzt tartós fogyasztási cikkekre költötték, amit hazavittek – és divatos ruhákra. Segítették is egymást: ha valamelyikük például mosógépre gyűjtött, összedobták az árát, és utána a kolléganő nekik törlesztette a részleteket. A kubaiak ugyanakkor nem szerették meg a magyar konyha ízeit, túl csípősnek találtak mindent, így a szállón az otthoni ételeiket főzték. Furcsa volt nekik az is, hogy Magyarországon este tízkor már mindenki aludt, míg Kubában akkor kezdődött el az igazi élet. Újdonság volt számukra az önkiszolgáló boltokban a bevásárló kosár, és előfordult, hogy véletlenül kivitték a boltból magukkal. Ugyancsak nehézséget okozott nekik az, hogy az éttermekben az étlapról rendeljenek, mivel nem szerepelt spanyolul a kínálat.

1983. október 3-án közel 150 kubai lány dolgozott a Keltexben, egyharmaduk akkor jött Magyarországra. Az elsők között érkezők közt voltak olyanok, akik korábban nem dolgoztak nagyüzemben, így nehezen szoktak bele a munka ritmusába. A tényleges munkába állásuk előtt orvosi vizsgálaton és egy úgynevezett Werner-teszten kellett részt venniük. Ez utóbbi egy kézügyességi teszt volt: időre kellett összerakniuk különböző idomokat és fonalszálakat befűzni. Ennek az eredménye alapján döntötték el, kiből lesz előfonó, fonónő, szövést előkészítő és szövőnő.

A Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyárban az első két hónapban csak a nyelvtanulással foglalkoztak a lányok, ezután kezdetben négy órát töltöttek az üzemben, majd három műszakba kerültek.

Készültek a szakmunkásvizsgára is, azonban kevés kubai lánynak sikerült azt letenni, mivel magyar nyelven kellett vizsgázniuk, és bonyolult feladatokat elvégezniük. Szocialista brigádot is kellett alakítaniuk, amelyet Ana Betancourt kubai forradalmárról neveztek el. Automatikusan beléptették őket a gyári KISZ szervezetekbe, és részt kellett venniük a május 1-jei felvonulásokon, ahol sokkal hangosabban és lelkesebben énekeltek, mint magyar munkatársaik. A teljesítménybérhez nehezen szoktak hozzá, mivel előtte nem dolgoztak az iparban.

A magyar betanító művezetőknek volt egy furcsa szokásuk: előfordult olyan, hogy a kubai lányoknak magyar neveket adtak, azon szólították őket, így megkérdőjelezve identitásukat. Jelenlétükkel mindemellett kézzelfoghatóvá vált az internacionalizmus a gyárakban. Szerencsére volt jó példa is: akadt olyan magyar művezető, Németh Istvánné, aki elkezdett spanyolul tanulni, hogy szót érthessen a lányokkal. Szövődtek barátságok is: a hírek szerint Maria Guerra Kiss Erzsiéknél karácsonyozott és szilveszterezett; ők a Keltexben dolgoztak együtt. A barátkozás a kubai lányokkal eleinte a művezetők és brigádvezetők kötelező feladata volt, akár a brigádmozgalomban az öregek vagy az állami gondozott gyermekek patronálása. Azonban – mint a kötelező brigádfeladatoknál is – az már az egyes embereken múlt, hogyan érezték magukat a találkozókon, így az is, hogy tényleg szövődtek-e igazi barátságok. 

A gyárakba kisebb létszámban kubai férfiak is érkeztek  dolgozni, szakmunkásoknak, karbantartóknak vették fel őket. Szerelmek is szövődtek.

Az Ország-Világ számolt be Olga és Orlandó, a két kubai munkás szerelméről, akik Magyarországon ismerkedtek meg. Előfordult olyan is, hogy magyar fiúba lett szerelmes kubai lány vagy kubai fiúba magyar lány, de ritkábban, mivel a kubaiak eléggé elzárt életet éltek a gyár és a munkásszállás között ingázva. A munkásszállón maguk szórakoztatására rendeztek bulikat, táncos esteket. Ha sétáltak, vásároltak, azt együtt tették, sokszor a tolmácsuk kíséretében. A Balatonon nyaraló NDK-s lányokkal szemben – akikről sok legenda keringett – a munkásszállókon élő kubai lányok megközelíthetetlenek voltak. A kubai férfiaknak csak egy kicsit volt nagyobb mozgásterük, tolmácsaik őket is felügyelték.

1986-ban Pomázra érkezett harminc kubai dolgozó, hogy enyhítsék a munkaerőhiányt a Hazai Fésűsfonóban. Mivel a gyárnak nem volt munkásszállása, előbb Angyalföldön, majd a Fehérvári úton találtak nekik ideiglenes otthont, így viszont, ha reggelesek voltak, hajnali négykor kellett kelniük, ha délutánosok, akkor éjfélre értek haza. 18-20 évesen jöttek el otthonról egy idegen, ismeretlen világba, így az első hetekben nagyon fáradtak voltak, olyan is előfordult, hogy elaludtak a gép mellett. Ők voltak azok, akik hétvégeken is zokszó nélkül túlóráztak és nem kellett otthon maradniuk beteg gyermekük miatt. Migdalia Ramos – ahogy a Textilmunkás 1989 júliusi száma beszámolt róla – mindig mosolygott. A testvére is Magyarországon dolgozott, Szegeden. Egy másik lány, Aida Cece egyszerre négy gépen dolgozott. Az újságíró szerint nevetve mesélték, mennyire tetszenek ők a magyar fiúknak tánctudásuk, temperamentumuk miatt.

1988-ban már több, mint 2000 kubai állampolgár dolgozott nálunk.

A kubai lányoknak a rendszerváltás után haza kellett térniük, ugyanis a kubai állam szocialista maradt, Fidel Castro pedig nem szerette volna, hogy egy kapitalista országban dolgozzanak az állampolgárai.

2013-ban a Vs.hu Elszalasztott szerelmek címen filmet készített Doráról, aki kubai vendégmunkásnő volt Magyarországon, és akkor Havannában élt. (A film Egyed Péter, Arányi Bálint, Mikola Vanda és Janka Waejien alkotása.) A ma szerény körülmények között élő Dora még a film készítésének idején is azokat a tartós műszaki cikkeket használta, amelyeket Magyarországon vett: rezsót, rádiómagnót, mosógépet. Megvolt a denevérujjú pulóvere is, amit egy itteni butikban vásárolt. A magyarokra úgy emlékezett, mint akik kedvesek voltak velük, bár a bőrszínükre beszóltak: csokibabáknak nevezték őket. Dora számára, ahogy mondja, összességben a magyarországi időszak volt a legjobb egész életében. A kubai lányok emlékezete a magyarok közt elsősorban pozitív: szép, kedves, egzotikus teremtéseknek írták le őket, akik színessé tették az 1980-as évek mindennapjait.

Antal István képei:

Óbudán vagyunk, a Miklós téren, ott, ahol különös, ovális épület áll: a Selyemgombolyító.

A városrészben már a rómaiak idején is működtek posztókészítők. A városrész későbbi jelentős textiliparát valószínűleg a selyem-feldolgozás alapozta meg: 250 éve működött itt többek között lentakács, harisnyakötő, posztós, zsinór- és kötélverő, textilfestő, de szabó és nadrágszabó is. Aztán később, a rendszerváltásig itt telepedett meg a híres Goldberger Gyár, a Selyemkikészítő, Csillaghegyen a Lenárugyár, Budakalászon a Lenfonó, illetve az Óbudai, majd a Budapesti Harisnyagyár. 

De mi fókuszáljunk leginkább a selyemre és a 18. századra! Előbb 1659-ben a Zichyek megkapták birtokadományként Óbudát, ami aztán Mária Terézia uralkodása idején a textilipar fellendülésének egyik központja lett – többek között a selyem-feldolgozással. 

A török hódoltság idején keletről érkezett a selyem a magyaros díszruhákhoz, később a francia selyembrokát lett a divatos. Nem véletlen tehát, hogy Mária Terézia uralkodása idején a selyemipart is meg akarta honosítani, Bécsben és környékén dolgozni is kezdett néhány gyár, de hamar kiderült, hiába az olasz és francia mesterek, a hegyes Ausztria éghajlata nem alkalmas a selyemhernyó tenyésztésére. Így jött szóba Magyarország, különösen a Délvidék török alól frissen felszabadított területe – ennek éghajlata sokban hasonlított az olasz selyemtermelés központjáéhoz, a Pó völgyééhez. 

A selyemhernyó-tenyésztés elterjesztése több helyen is sikerült, igaz, változó szerencsével – az akkor mezőváros Óbudán nem jártak eredménnyel. De az ipar még beindulhatott: II. József 1780 körül egy olasz szakértőt bízott meg azzal, hogy itt selyemgombolyító üzemet létesítsen. Augusto Mazzucatót is a kancellária hívta el Velencéből 1784-ben a magyarországi selyemkikészítés fellendítésére, lakást, fizetést és tartós siker esetén további gazdag jutalmat ígérve neki.

A selyemgombolyító üzem állami lett volna, az igazgató számára pedig a selyemipari oktatást is kötelezővé tették.

A trevisói származású mester családostul telepedett le Óbudán, hozta magával az általa feltalált selyemgombolyító gép tervét is. A sikeres kísérletek után Agostino (magyarosítva: Ágoston) mester tervei alapján a magyar – német? – Tallherr József építette fel a manufaktúrát 1784 és 1786 között. 

A különleges alakú épület alaprajza olyan, mint egy velodromé, azaz kerékpár-versenypályáé vagy mint a stadionokban a futókör: a középső négyszöget a két végénél félkörívekkel kerekítették le. A homlokzat copf stílusú, de díszítések nélküli, mivel ipari épületről van szó – viszont még a gyáripar megjelenése előtti korban. Alakját és egyteres belsejét munkaszervezési okok indokolták: a felügyelő a centrális elrendezésű üzemben körbesétálva könnyebben tarthatta szemmel a munkaállásokat. Állítólag ezek eredetileg kifelé nyitottak voltak, csak később falazták el őket, ahogy az ovális központi épület köré is fokozatosan épültek meg a kiszolgáló és munkáslakások. Az egyemeletes épület alul ugyanúgy körbesétálható, mint az emeleten, de a két szint között csak kívül lehetett lépcsőzni, belső összeköttetés nem volt. A selyemgombolyítót megnyitása után maga II. József király is meglátogatta, az itt dolgozó árvákat pedig megjutalmazta. (Mazzucato idővel azt is elérte, hogy munkásként árvaházi fiatalokat foglalkoztathasson.) 

 Az 1770-es évek második felében Óbudán már több tucatnyi takács, szabó dolgozott, köszönhetően az itt létesült Katonaruházati Biztosságnak. 1776-ban két bécsi selyem- és brokátkészítő mester nyitott üzemet a Zichy-kastély épületeiben, 1781-ben pedig Valero István selyemgyárat hozott létre a környéken. 

A Valero selyem – pesti kitérő

A mai Kürt utcát egészen 1938-ig Valero-utcának hívták. Az utcanév őrizte meg ugyanis az itt működött Valero Selyemgyár, a korai magyar kapitalizmus egyik főszereplőjének emlékét. 

 A Valero család is nyugatról érkezett – spanyolok voltak, és állítólag Zaragozából jöttek. Az első Valero, Jakab piarista szerzetes volt, többek között a rend pesti gimnáziumának igazgatója, a másik Valero, Ferenc Bajáról származott Pestre. Fiai – István és Tamás – 1776-ban nyitották meg pesti fátyol- és selyemgyárukat a mai Nagykörút közelében, a Király– Akácfa és Dob utcák háromszögében. Abban az időben a Terézváros még méretes kertekből és szántóföldekből álló külváros volt, aztán a város növekedésével lett terézvárosi utca 1815-ben a Valero utca is. Később az üzem szűknek bizonyult, ezért az örökösök immár a Lipótvárosban építettek egy még nagyobb selyemgyárat. Ez Hild József terve alapján 1839–1841-ben épült meg, és a mai Honvéd és Markó utcák sarkán most is áll. A lipótvárosi gyárpalotából később laktanya lett, majd mára a khm… a katonai titkosszolgálat központja.

A Valerók selyemgyára volt Magyarországon az első olyan üzem, amit méretei és munkáslétszáma alapján gyárnak lehetett nevezni.

Folytatás Óbudán: Fonoda – Filatorium 

Valeróék megtelepedését követően újabb selyemiparosok érkeztek Óbudára, és a katonai felszerelési raktár is gazdagon ellátta munkával Óbuda (ruha)iparűző lakosságát. A selyemgombolyítás viszont csak egy résztevékenység abban, hogy a nyers selyemszálból kelme lehessen. Így a selyemgombolyító mellett a magyar kancellária az addigi egyetlen eszéki fonoda mellé egy másodikat is akart – Óbudán. A tervek 1780 végére készültek el és II. József uralkodásának második évében elkezdett a selyemgubók feldolgozására, legombolyítására épülni a Filatorium, az a selyemcérnázó üzem, ami a Rádl-árok vizének meghajtó erejére építette termelését. (Az árok nevét ma is viseli utca a TVE Sporttelep mellett: valaha egyike volt ez az óbudai hegyekből a Dunába tartó patakoknak.) Az ötemeletes – akkoriban kiugróan magas – épületnek nemcsak Óbudán jártak csodájára, de Pest–Buda–Óbuda legmagasabb építményének is számított. A fonoda működtetésére is olasz családokat költöztettek oda: szövőmestert és asztalos mestereket, akik egyben hozták magukkal a fonoda belső berendezését. 

Hamarosan kiderült azonban, hogy a számításokba hiba csúszott: hiába építették át a csatornát, a gépek meghajtására a változó hozamú patak vize nem volt elég. II. József ezt is megtekintette működése közben, második budai látogatásakor, de a Filatoriumon ez nem segített – Mazzucato Ágoston hiába tett ajánlatot az üres épület bérbevételére, a katonaság vette át a felszerelési bizottság nevében. Az átalakítások persze elmaradtak, végül a használhatatlannak bizonyuló épület visszakerült a kamarához, 1793-ban pedig egy angol utazó már üresen álló, romlásnak indult épületről írt.

Az üzem tönkrement, de mégsem múlt el nyomtalanul: a környék erről kapta a nevét. Mert Filatórium olaszul filatore= fonó.

Így lett itt előbb a mai Filatori Mező – nagyjából a mai lakótelep és a Bogdáni úti buszvégállomás környékén – aztán a Filatorigát. 

Filatore = Filatori

Gát akkor lett belőle, amikor az itt futó – és a Duna által gyakran visszaduzzadó – négy bővizű  patak (Filatori-, Radl-, Bründl-patak és az Aranyhegyi-árok) miatt a 19. század vége felé töltéseket kellett emelni. A Duna 1875–76-os árvize  Újlakot és Óbudát is igen súlyosan érintette, a Filatori felől lefutó patakok ilyenkor különösen veszélyessé váltak. A patakok mára eltűntek, a név viszont maradt. A Filatorigát például HÉV-állomás ott, ahol a nevébe foglalt védőgát 1881–1882-ben megépült. Ez a gát a Dunára merőlegesen, nyugat-kelet irányba, a mai Bogdáni út vonalában húzódott, vonalát Dunai végén az árkok közös kifolyójának a Szeszgyár feletti helye határozta meg, a Bécsi úti végénél pedig a Filatori árok. Az óbudai téglagyárak bányáiból kitermelt földből építették meg, aztán a hozzáépített felhajtók használatával a gát gerincéből lassan út lett. 

1888-tól a Duna mellett erre vezetett Észak-Buda és Óbuda első vasútvonala is. A Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) Filatorigát és Szentendre közti vonalszakasza azonban inkább Szentendre lobbizásának volt köszönhető, így a Filatorigát végállomástól csak gyalogosan lehetett bejutni Óbuda Fő terére, hogy utána a dél felől jövő lóvasút- csatlakozással jussanak be Budára az utazók. Végül ebből lett a mai H5-ös HÉV-vonal.

Újra a Selyemgombolyító

A 19. század elején egymás után szűntek meg az óbudai selyemüzemek, még Mazzucato gyára is. A kedvezőtlen évtizedeket csak a legnagyobb, a Valerók pesti gyára tudta túlélni. A Selyemgombolyító 1830-ig működött. Az 1838-as nagy árvíz után a Duna Gőzhajózási Társasághoz került, később lakóházzá alakították, ahogy később a vele szemközti laktanyaépületet is, ami az Osztrák–Magyar Császári és Királyi Duna Flottillának, majd annak leszerelése után a Magyar Királyi Honvéd Folyamőrségnek volt a központja. (Az utca, ahol ez az épület áll, nem véletlenül viseli 1875 óta a Laktanya nevet.)

Ez idő tájt készülhetett a belső udvaron körbefutó függőfolyosó is, majd az épület jó száz évig, egészen az 1970-es évek elejéig lakóház maradt.

Aztán, amikor a lakótelepi házak már lassan körbe nőtték, a lakókat kiköltöztették. Ekkor sikerült elérnie Bálint Imre építésznek, hogy bontás helyett inkább nyilvánítsák műemlékké. A megőrzésből később felújítás lett – erről és közművelődési célra való hasznosításáról 1975-ben a Minisztertanács döntött. 

„Különösen jó helyszínt találtunk: a budai Selyemgombolyítót. Azt az ovális épületet Óbudán, amelyet a 18. században valóban selyemfonónak építettek, hogy a selymet zárt helyen körbetekerve, lassan lehessen szárítani. Szereposztás: a Mutter szerepe Irén, Psota Irén után kiabál. Van kedve? Van.” az idézet Makk Károly életrajzi könyvéből való és 1977-ben járunk. Ekkor forgatták itt Hunyady Sándor novellájából az Egy erkölcsös éjszaka című filmet, ami egy bordélyház egyetlen éjszakájáról szólt parádés szereplőgárdával.

Psota Irén mellett az idős Makai Margittal, Cserhalmi Györgytől Szirtes Ágiig, Tarján Györgyiig. 

Az épület felújítása végül 1985-ben fejeződött be. Lehetett volna könyvtár, színháztörténeti múzeum, szabadidőközpont, végül 1985-ben Közművelődési Információs Központ lett. Az épület másik bérlője sokáig a híres animációs filmes, Varga Csaba és a Stúdiója volt – itt dolgozott együtt Igor Lazin és Kollár-Klemencz László, a Kistehén alkotója, itt készült el  Mr. Bean rajzfilmes figurája. Emellett az üvegtetővel fedett belső udvar számított akkoriban a hazai táncházmozgalom egyik fellegvárának is, ahol Halmos Bélától a Muzsikás együttesig rengetegen léptek fel. (Az emeleten máig a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtára működik, illetve itt szerkesztik az Ökotáj című folyóiratot.)

2021 óta egy újabb történet vette kezdetét: az épületben irodák működnek, a híres kertbe pedig a vendéglátás költözött be, egészen pontosan a kézműves söröket főző Mad Scientist és az óbudai hangulat szerelemgyereke. 

Végül vissza a patakokhoz és a gáthoz

Az eredetileg 5-5,5 m magasságú gát az évtizedek út-átépítéseinek és vágánycseréinek  során alacsonyabbá vált. 1921-től az egykor legnagyobb vízhozamú Aranyhegyi patak mesterséges medret kapott, azóta északabbra ömlik a Dunába, 50-60 éve pedig a többi patak is fedett csatornákba került. Az 1950-es évek közepétől kezdődő építkezések a gát oldalait fokozatosan feltöltötték, de a Hévízi út néhány pontján néhány fel- és lehajtó még ma is emlékeztet a régi gátra.

A gáton belül épült fel 1879-ben az Első Óbudai Szeszégető és Finomító Részvénytársulat, a későbbi Ecetgyár – és újra megérkeztünk a jelenbe: ennek déli részén épül ma folyamatosan a Waterfront  lakó- és irodapark. Az öt hektáron kisebb városnegyed nő ki a régi ipari területen, ha kész lesz, a tengelyében haladó sétány egészen a Fő térig ér majd.

Ha már Óbudán vagyunk, muszáj megkérdeznem: vannak a gyűjteményben a kerülethez kötődő darabok?

Persze, a Goldberger Textilgyár számos műselyme, mintakönyve és anyagmintája megtalálható nálunk. Ezekből kiderül az is, hogyan inspirálódtak a korabeli mesterek Párizsból, amely akkoriban a divat fővárosának számított. Jövő évben tervezek is egy kiállítást a budapesti divat százötven évéről, ezen a Goldberger Textilgyár is fontos szerepet kap.

Ha meg kellene győzni bárkit, hogy nézze meg a textilgyűjteményt, mivel érvelne?

Hogy bár nálunk „csak” ruhák találhatók, azok alakulását végigkövetve kirajzolódik előttünk a magyar történelem. Amúgy mi mindent gyűjtjük, ami Budapesthez köthető, így az utcán látható, hétköznapi darabokat is. Sőt, a kollekciónkban még mai, kortárs ruhák is vannak.

Melyik a gyűjtemény legrégebbi darabja?

Egy nemesi vállfűző a tizennyolcadik század utolsó harmadából. Ez egy gyönyörű francia selyem, amelyet arany csipkével díszítettek. Amellett, hogy kvalitásos darab, azért is különleges, mert tizennyolcadik századi ruhákban nemigen bővelkedik az országunk, női díszmagyarból pedig ez az egyetlen a gyűjteményünkben. Sajnos azonban a történetéről nem tudunk semmit, ahogy azt sem, hogy ki hordta.

Mi a helyzet a későbbi korszakokkal?

Hasonló a helyzet, mivel egyes tizenkilencedik századbeli darabok is hiányoznak  a kollekcióból. Egyes ruhadarabokból van, másokból nincs. De ez a többi múzeumban is így van. Minél régebbre megyünk vissza az időben, annál kevesebb ruha maradt fenn. Egy múzeumi gyűjtemény ezért nemcsak az életmódnak a lenyomata, de a történelemé is.

Ha időrendben haladunk, a kollekció egyik legfontosabb része az a hagyaték, amelyet a Lyka-Lepora család adományozott a múzeumnak a huszadik század elején.

Ez egy elég komoly anyag, körülbelül tíz öltözéket tartalmaz az 1830-as évek második felétől az 1840-es évek első feléig, ráadásul mielőtt a múzeumhoz került volna, a család fiatal hölgytagjai lefotózkodtak a hatvan-hetven évvel korábbi ruhákban, sőt, még a hajukat is megcsinálták, hogy az illeszkedjék a korszak stílusához. Ezek a fotók szintén megtalálhatók a gyűjteményben.

A reformkor egyes ruháira viszont különösen igaz, hogy nemcsak öltözetként funkcionáltak, de szimbolikus erejük is volt.

Pontosan, a magyar viselet politikai reprezentáció is volt a forradalom előtti években, amellyel sokan jelezték a Habsburgokkal való szembenállást, például voltak, akik a magyar zászló színeit jelző trikolórba öltöztek. A magyaros viseletet aztán 1849 után betiltották, de sokan ellenállásként is tovább hordták a „magyar gyászt”. Ebből a korszakból is van ruhaderekunk, de sokkal több öltözéket őrzünk a XIX. század utolsó harmadából, például szép turnőrös ruhákat, cipőket, napernyőket, valamint számos szezonális öltözéket. Ezeken már érződik Párizs hatása, amely ekkor a világ divatközpontjának számított. A magyar szabómesterek is a francia fővárosba jártak, hogy kövessék az aktuális trendet, vagy mintadarabot vásároljanak. A kollekcióban található továbbá számos századfordulós ruha, mindenféle társadalmi réteghez kapcsolódóan. Érdekes még, hogy párizsi mintára ekkor már címkét tesznek a ruhába, így tudjuk, hogy az adott darabot a Monaszterly és Kuzmik vagy az Árvay és Társa divatszalon készítette. 

Miben változik a divat a két világháború között? 

Ez az időszak a varrónők, a kisiparosok és a kis szalonok világa, a gyűjteményben is leginkább hétköznapi ruháink vannak és alkalmi öltözékek, mint szmokingok, frakkok és  gyöngyös táncruhák a húszas-harmincas évekből. Ha végigtekintünk rajtuk, olyan érzést keltenek, mintha egy utcaképet látnánk. A harmincas évektől pedig újra felerősödött a nemzeti érzés, ami a viseleten is megjelent, ezt a gyűjteményben Tüdős Klárának és Farnadi Ilonkának, a korszak két nagy tervezőjének a ruháin és divatrajzain érződik. Mindez azért fontos, mert a magyar divattervezés ekkor kezdett függetlenedni Párizstól mint divatközponttól. A zsidótörvények viszont megváltoztattak mindent. Eleinte az iparűzést korlátozták, amit egyes szalonok megpróbáltak kijátszani, hisz bár a tulajdonosuk más lett, az alkalmazottakat kifizették. Ez volt a helyzet Tüdős Klára Corvin Áruházban működő szalonjában, és az 1944-es német megszállásig több iparos is így próbált működni. A második világháború azonban óriási pusztítást okozott, 1948-tól az államosítás pedig tovább nehezítette a helyzetet. Mindez az öltözködésre is kihatott, hisz a magántulajdon felszámolása és a kisipari rendszer kiiktatása rányomta a bélyegét a ruhákra. 

Ez konkrétan miben jelentkezett?

Abban, hogy az állam központilag akarta irányítani a divatipart, hogy az egyes társadalmi rétegek között megjelenésben se legyen akkora különbség. Ezt a célkitűzést pedig az állami textil- és ruhagyártó vállalatok felállításával próbálta elérni az állam, persze ez nem egyik percről a másikra zajlott, és nem is valósult meg teljeskörűen. Csak az összehasonlítás végett: mindeközben Párizsban Christian Dior, a legendás divattervező a fénykorát élte.

Mikor enyhült a helyzet?

Az 1956-os forradalmat követően a rendszer fokozatosan konszolidálódott, a fogyasztói igényszint pedig emelkedett, amihez a divatipar is alkalmazkodott. Egyre több tervezővállalat, üzlet, gmk, szalon és műhely jelent meg, a nyolcvanas évektől már butikok is nyíltak, a tervezők pedig egyre jobb minőségű árut készítettek, és amellett, hogy igazodtak a hazai irányhoz, próbálták követni a nemzetközi trendeket. A hatvanas években amúgy nálunk is egyre nagyobb hangsúly esett a fiatalságra, ami az öltözködésre is hatással volt, megjelent a miniszoknya, a harisnyanadrág és a farmer. A hetvenes-nyolcvanas években pedig még változatosabb lett a kínálat, ami a zenei szubkultúrák elterjedésével is összefügg, hisz a különböző stílusokhoz, mint a pop, rock és punk, más-más öltözködés dukált.

Ekkoriban hogyan öltözködött a tehetősebb réteg?

Ők a Váci utcában vásároltak méretre szabott, egyedi darabokat, például Rotschild Klára ikonikus, elegáns üzletében, illetve a Budapest Divatszalonban, amelyek mellett kisebb állami tervezővállalatok is működtek. Ezek iparművészeket foglalkoztattak, és nem a tömegek kiszolgálására specializálódtak, hanem mintakollekciókkal próbálták az irányt mutatni. Ebben fontos szerepet töltött be a Ruhaipari Tervező Vállalat, amelyet 1974-ben Divatintézetté neveztek át.

Ennek szintén nagy anyaga található nálunk, ami azért jelentős, mert ezek a vállalatok a rendszerváltás után nyom nélkül megszűntek, így amit meg lehetett menteni, abból sok minden ide került.

Másrészt a KGST feloszlásával elvesztettünk egy óriási felvevőpiacot, a nagyobb ruhagyáraink csődbe mentek, a szakembereket is elbocsátották, az épületeket privatizálták, a gépek egy része pedig vastelepre került. Mindezzel párhuzamosan megérkeztek a Távol-Keleten gyártott ruhák, valamint a fast fashion, amivel  a piacon feltűntek a világcégek, mint az Inditex csoport tagjai. 

Hogyan lehetne összefoglalni a ’89 utáni helyzetet?

A divat egyre színesebbé vált, a külföldről érkezett márkáknak köszönhetően az emberek egyre inkább ki akarják fejezni az identitásukat. A jelenkor divatjára másrészt jellemző, hogy villámgyors, szezononként többször is változik, ezért egyes ruhadarabokat idejekorán elhagyunk, eladunk, kidobunk, miközben bőven hordhatnánk még. Így viszont több hulladékot termelünk, ami a környezetre is káros. Sokan ezért tudatosan visszafogják a fogyasztásukat, esetleg minőségibb árut kezdenek el vásárolni, itthon is be lehet szerezni személyre szabott darabokat. A másik trend, hogy a divatcégek is figyelembe veszik a különböző korú, testalkatú embereket a kollekcióik megtervezésekor. És bár nem lehet általánosítani, de az utóbbi időben szeretünk egyre kényelmesebben öltözködni. Ez részben a covidnak köszönhető, részben a válságnak.

A Gyáralapító Társaság Pamutfonodájának létrejötte egy többlépcsős folyamat harmadik eleme volt. Alapját Almási Balogh Pál 1841. elején, az akkori Pesti Hírlapban megjelent javasata képezte, amely hasznos ismereteket óhajtott terjeszteni a nép minden osztályában, kivált a műiparosok között. A kezdeményezést Kossuth Lajos és gróf Batthyány Lajos is magáévá tette, és 1841. november 13-14-én megtartották az Ipar-egyesület első közgyűlését. Az egyesület hamarosan kiállításokat szervezett és megkezdte a mester-inas iskolák felállítását. A kiállításokból egyenesen következett a Védegylet eszméje, amely tagjai számára kötelezővé  tette, hogy mindazon közszükségleti cikkekből, amelyek itthon megvásárolhatók, csak a hazait vegyék. Kossuth csakhamar azt is belátta, hogy a magyar ipar pártolása csak akkor lehetséges, ha az egyes iparcikkek előállítását megkönnyítik, ezért arra törekedett, hogy az országban gyárak létesüljenek. Mivel a Védegylet ezt a törekvést nem mozdíthatta elő kellőképpen, elhatározta, hogy új társaságot alapít, amely a Védegylettől függetlenül gyárak létesítését tűzi ki célul. Így alakult meg 1844. decemberében a Gyáralapító Társaság 1 millió forint alaptőkével.  A Magyar Gyáralapító Rt. célját háromféle módon óhajtották megvalósítani:  a vállalatokhoz részvénytársként csatlakoztak volna,  

az iparűzőknek segélykölcsönt folyósítottak volna és önerőből gyárakat alapítottak volna. Az alakuló gyűlésen 50 000 forintot szavaztak meg egy gyapjúfonógyár, 30 000-et egy vegyészeti, szintén 30 000-et egy vasműgyár és 20 000-et egy festőgyár segélyezésére. 

Kossuth és Széchenyi politikai ellentéte miatt a Gyáralapító Társaság hatása alig mutatkozott meg,  s nagyon rövid idő múlva teljesen elhalt. Széchenyi elsősorban a nehézségekre hívta fel a figyelmet: „Az egyesület meg a kereskedés és a gyár mestersége nem éppen olly egyszerű valami, mint ükapáink modora szerint kardot rántani és vad rajként megtámadni az ellenfelet, de egyesület, valamint gyár és kereskedés mindenek előtt hideg számítást, tudományt, pénzerőt s mindenek fölött, ha így lehetne mondani, legáthatóbb rendbeli pietást [odaadást] követel. (…)  A magyar hon földmívelő ország s eképp legalább még most kár lenne a benne rejlő kiállítási erőt gyárakra fordítani. Így szólnak az antigyáristák; midőn a gyáristák viszont: mindent kivétel nélkül és rögtön Magyarország határai között kívánnak készíttetni és kiállíttatni. A való itt is, mint szinte minden egyébben, nem a túlságokban, de a középen.” 

A Gyáralapító Társaság Lajos utcai (régi számozás szerint Lajos utca 57.) Pamutfonodájáról csak közvetett adatok állnak rendelkezésre. Az egész Társaság csak hat évig állt fenn, a gyár

1854-ben már üresen álló telkén és épületében – amelyet 78 000 forintért vásároltak meg – kezdte meg működését a Barber és Klusemann (a későbbi Lujza) Gőzmalom.

Antal István képei:

A Columbia Textilipar Rt. harisnyagyártó üzeme 1926-tól működött a Lajos utca 60. szám alatt, azt követően, hogy a Magyar Általános Hitelbank kereskedelmileg és műszakilag racionalizálta az érdekeltségi körébe tartozó három  kötszövő-ipari gyárat, így a Gyulai Kötő- és Szövő Iparárú Rt. és a Veszprémi Kötő- és Szövőgyár Rt. beleolvadt a Columbiába. Az egységes vezetés eredményei már az 1929-es mérlegeken megmutatkoztak.  A Columbia nem volt nagy üzem: amikor munkásai hat másik pesti textilgyár munkásaival együtt sztrájkba léptek a bérleszállítás miatt, az összes sztrájkoló munkás létszáma alig érte el a 800 főt. Termelési volumenjét mutatja, hogy 1940-ben mindössze 11 731 pengő nyereséget ért el. Az üzem nem szerepelt a hírekben, de azt megírták a lapok, amikor Horthy Miklósné karácsonyi segély akciójához 300 pár harisnyával járultak hozzá.  

A cég akkor indult fejlődésnek, amikor a Hitelbank kötszövő-ipari konszernjének tagjaként a Rokka Kötszövőgyár Rt-vel együtt 1941-ben több mint 10 millió pengő forgalmat bonyolított le. A két vállalat több mint 1300 munkást foglalkoztatott; 1942-ben két emeletet építettek rá, és belső átalakításokat is végeztek.

A háborúban a Lajos utcai gyártelep kisebb sérülést szenvedett, de folytatni tudták a munkát. Az államosításig önállóan dolgoztak, az ipari miniszter munkásigazgatónak Lőw Ferencnét nevezte ki. 1948-ban az első 50 kiló nejlonfonálból itt készültek az első női nejlonharisnyák. 

A kor és a gyár hangulatát jól jellemzi a Szabad Nép 1950. augusztus 12-i, A III. kerületi népnevelők munkája a Koreai Héten című cikke, amelyben a következők állnak: „Dolgozóink lelkesedése és győzniakarása nem ismer határt. A küzdelem élén mindenütt a kommunisták járnak, köztük a népnevelők. … Az ellenség persze nem nyugszik bele, hogy dolgozóink ilyen lendülettel tesznek hitet a béke és szocializmus ügye mellett. … Ahol jól dolgoznak a népnevelők, ott hamar leleplezik az ellenséget. A Columbia Harisnyagyárban a népnevelők felfigyeltek Nagykovácsinéra, aki nemrég került a gyárba és demagóg módon mindig uszított a normások ellen. Mikor az elvtársak közelebbről megvizsgálták, ki ez a Nagykovácsiné, kiderült, hogy a Pártból kizárt jobboldali szociáldemokrata, és a klerikális reakciónak ma is hű kiszolgálója. A dolgozók felháborodva közösítették ki maguk közül Nagykovácsinét”. 

1951-ben összevonták a kis óbudai harisnyagyártó üzemeket: az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötöttárugyárat, a Columbia Textilipari Rt-t, az 1924-ban alapított Viktória Kötő- és Szövőgyárat és a Zuglói Kötöttárugyárat Budapesti Harisnyagyár néven. A Lajos utcai épületben a termelés megszűnt, az üres gyárépületbe 1951-ben a Felvonószerelő Vállalat költözött be. 

Egy település ipartörténete több korszakra bontható, amelyet különböző megközelítésből vizsgálhatunk. Óbuda esetében – leszűkítve a kort a 20. századra – két releváns időszakra bonthatjuk a helyi ipar históriáját: a II. világháború előtti, illetve az azt követő pártállami szakaszra. A két eltérő politikai és gazdasági struktúrájú korszak szociális attitűdjéről szólva évtizedeken keresztül elfogadott narratíva volt, hogy a Horthy-korszakban kizsákmányolták a munkavállalókat, ezzel szemben a szocialista időszakban javultak a munkakörülmények és munkásjólétet teremtettek. Az igazság ennél jóval árnyaltabb, de annyi bizonyos, hogy a gyári munkásokról való szociális gondoskodás, az egyes vállalatok által biztosított munkafeltételek jelentősen változtak az idők során, jellemzően pozitív irányban. Sok eltérés volt a különböző iparágakban tevékenykedő üzemek közt, de az alapok nem tértek el.  Nem volt ez másként a textiliparban sem, amelynek országos értelemben meghatározó bázisa volt a főváros III. kerülete.

Óbuda a XVIII. század elején kezdett textilipari központtá válni, az első, fundamentális egységeket a kicsiny kékfestőműhelyek jelentették.

Később ezekből fejlődtek ki a nagyobb textilmanufaktúrák, majd gyárak, ahol egyre nagyobb számban dolgoztak kétkezi munkások. A szőlők kipusztulásával párhuzamosan felépülő gyárak tárt karokkal várták a munkájukat vesztett, főleg hajdani napszámos munkaerőt. A szakképzetlen munkások zöme valamely textilgyárban tudott elhelyezkedni. A két világháború között a Goldberger, a Fürst-féle Magyar Pamutipar (egykori Spitzer), a Magyar Textilfestőgyár, a Filatori Textilgyár (Filtex), a Guttmann Fekete Harisnyagyár (GFB), a Columbia Harisnyagyár,  valamint a Magyar Fehérítőgyár volt a legfontosabb képviselője az óbudai textiliparnak. 

Valamilyen formában mindegyik textilgyárban létezett az ún. szociális háló, de releváns eltérések voltak. A háborút és az államosításokat követő évtizedekben az új politikai struktúra alapvetése volt a nagyfokú szociális gondoskodás a munkásokról, de itt is megfigyelhetünk különbségeket. A textilipari munkások – zömében nők – kemény fizikai munkát végeztek, cseppet sem ideális munkakörülmények között. Minden gyárban létezett egyfajta hierarchia, a vezérigazgatótól a segédig, egyszerű bérmunkásig. Minél alacsonyabban helyezkedett el valaki ebben a rangsorban, annál kiszolgáltatottabb volt. Ezen a helyzeten az adott gyár vezetése (tulajdonosa), az állam által hozott törvények, a munkás érdekképviseletek vagy egy rendszerváltozás tudott leginkább változtatni. Ezt a változást vizsgáljuk meg, illetve hasonlítjuk össze a legmeghatározóbb óbudai textilgyárak kapcsán.

I.

A Goldberger Textilgyár – amely hosszú története során több néven működött – termékei nem pusztán Óbudán vagy az országban voltak ismertek, hanem lényegében világszerte. A joggal kiérdemelt nimbusz rengeteg ember megfeszített munkájának volt köszönhető, akik generációkon át sokszor a megbecsülés teljes hiánya mellett végezték a rájuk bízott feladatokat. Amíg az 1784-ben alapított kicsiny kékfestőműhelyben csak páran dolgoztak, addig a XX. század második felében már több ezer munkás vette fel a munkát nap mint nap a „Goli” valamelyik telephelyén. Az idők során a gyorsan fejlődő cég nemcsak a Lajos utcai „dédházat” nőtte ki, hanem Óbudát is, ezért a távoli Kelenföldön létesített újabb gyáregységet. A központi iroda és a tervező részleg a belvárosban, az Arany János utcában működött. A dolgozók munkakörülményei csak lassan és fokozatosan javultak, amely folyamat szintén kisebb szakaszokra bontható.

Az első ilyen szakasz az alapítás és az 1860-as évek közé tehető, amelyet semmilyen vagy csak minimális munkásokról való gondoskodás, illetve munkavédelem jellemzett. Az óbudai kékfestő műhelyekben a főleg külhoni mesterek mellett szakképzetlen munkások, főleg szegény napszámosok dolgoztak. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott – szezonális jellege miatt november és március között szünetelt a kékfestés –, amely a csekélyke fizetés mellett fizikálisan erősen igénybe vette a munkásokat (elsősorban nőket és akár nagykamasz gyerekeket).

Tovább rontott a helyzeten, hogy a mérgező és veszélyes vegyszerek, festékek ellen lényegében semmilyen védőfelszerelést nem kaptak, emiatt sérült a lábuk és a tüdejük.

Ezzel szemben a külhoni mesterek és szakmunkások jóval nagyobb törődésben részesültek; magasabb bért és a fizetésen kívül szabadságot is kaptak, illetve orvosi ellátás és felmondási idő is járt nekik. Az 1848–1849-es szabadságharc meghozta a munkásöntudatot az óbudai textilműhelyekbe is, amely a szervezett kiálláshoz vezető első lépés volt. Ennek eredményeként jöhetett létre az első segélyegylet Óbudán, amelyet hosszas ellenállás után 1852-ben engedélyezett a Helytartótanács. Ebben a betegsegélyező szervezetben kaptak helyet a Goldberger és a szomszédos Spitzer Gyár formavésnökei, tehát kimondott szakmunkások és nem a többségi munkaerő, akiknek továbbra is rossz volt a helyzetük. Ezt megelégelve történt meg az első kisebb sztrájk a Goldbergerben 1868 tavaszán, amikor a kartonnyomók jobb munkakörülményeket és bérrendezést követeltek. A vitát békés tárgyalással sikerült rendezni, megszületett egyfajta munkarend, amely mindkét félre vonatkozott. A megállapodás nem tartott sokáig, mert azt a gyárvezetés nem tartotta be, ezért újabb sztrájk következett, de eredmény nélkül zárult. Problémát jelentett a gyárban dolgozó gyermek munkaerő kérdése – voltak 14 éven aluliak is közöttük –, gyerekek, akik nem jártak iskolába a gyári munka miatt (ez más üzemekre is igaz volt). Az ügyben a Helytartótanácsnak kellett eljárnia, amely rendeletben szabályozta a kérdést; biztosítani kell a gyermekkorúak iskoláztatását, illetve a 14 éven aluliak csak 8 órát, a 14–16 évesek este tíz óráig dolgozhattak és nem vállalhattak éjszakai műszakot. Ebből a rendeletből nagyon keveset tartottak be, pedig a korszakban Óbuda erős és egyre jobban szervezett munkásréteggel bírt, amelynek legfőbb jele, hogy 1869-ben megalakult az Óbudai Általános Munkásegylet.

Az 1860-as évek és a II. világháború közötti időszakban sorra születtek olyan állami és gyártulajdonosi döntések, amelyek valós szociális segítséget biztosítottak a gyár dolgozóinak. 1881-ben megalakult a Goldbergerben a Munkás Segélyező Egylet, amelyből bő tíz év múlva Betegsegélyező Pénztár lett, átlagosan 5-6 ezer pengős alappal. Az önszerveződő szervezet nem minden esetben nyújtott védelmet és segítséget a tagjainak – egy meghatározott összeget kellett befizetniük a bérükből –, hiszen a krónikus betegek, gyáron kívül vagy ittasan balesetet szenvedők, illetve a szifiliszesek kimaradtak belőle. Viszont a tagjai ingyenes orvosi ellátásban részesültek (a gyár orvosa végezte a vizsgálatokat), szülészeti gondozás járt, ingyen gyógyszert és táppénzt kaptak. Haláleseteknél pénzsegéllyel támogatták az özvegyeket és a kiskorú gyermekeket. Amennyiben kifogyott az éves összeg a kasszából – elvileg – a gyár vezetőségének kellett kipótolnia kamatmentes hitelből. A Goldberger család ugyan pénzadománnyal támogatta az 1890-ben megalakult rokkantpénztárat, de igazából akkor segítették a munkavállalóikat, ha arra konkrét törvények kötelezték őket. A XX. század fordulóján tíz és fél óra volt a hivatalos munkaidő, egy órás ebédidővel (6:30-tól 12-ig és 13-18 óráig). A kor szokása szerint hetente fizették ki a bért, általában szombatonként.

Az I. világháború és az azt követő forradalmak óriási létszámleépítéssel, majd a termelés leállásával jártak. A Bethlen-féle politikai konszolidáció és az önálló hazai gazdaság talpra állítása a textilipar gyors felfutását eredményezte, a textilgyárakban újra megindult a munka és egyben a fejlődés is. Az óbudai gyár Goldberger Leó vezetése alatt meg sem állt a világhírig, ez számos újítással és megváltozott munkakörülményekkel járt. Az igazgató nagyon kemény ember volt, sokat követelt és a maximumot várta el mindenkitől

Ezzel együtt javultak a gyári munkások körülményei, az átlagbérek emelkedtek, ebben sokat számított az új pénz, a pengő értéke és stabilitása.

Ettől a korszaktól már szinte presztízs volt a munkások között a Goli dolgozójának lenni. A gyár és a munkások életében a legnagyobb változás a kelenföldi új üzemegység beindulása volt 1923-ban. A Budafoki úton a fonó- és szövőüzem működött, majd onnan szállították át Óbudára a textilt a festő-, nyomó- és kikészítőgyárba. Így a Goldberger Textilgyár egy vertikális ipari egységgé vált, amellyel párhuzamosan javult a munkavállalók szociális helyzete is. Ennek egyik lépéseként épültek fel az első munkásházak a kelenföldi üzemegység mellett, ahol főleg középvezetők és családjaik kaptak lakást, plusz ingyen áramot és évi harminc mázsa tüzelőt. Óbudán a Pacsirtamező utca és a mai Dévai Bíró Mátyás tér sarkán álló bérházban biztosítottak lakhatást szintén a mesterek és a középvezetők részére. 1928-ban megalakult a Goldberger Sportegyesület, amely mindkét gyáregységben toborzott tagokat a különböző szakosztályaiba. A gyár vezetősége 40 ezer pengővel támogatta az egyesületet. A gazdasági világválság (1929–1933) évei alatt nem javultak a textilmunkások szociális körülményei, sőt, a kelenföldi részlegben bevezették a hírhedt bedó-rendszert (a munkaerőt a végsőkig kihasználni igyekvő magas teljesítményátlagból kiinduló bérrendszer Bedeaux francia mérnökről kapta nevét – a szerk.). Ezzel sokak bére jelentősen csökkent.

Az 1930-as évek végétől ismét javultak az általános munkakörülmények, illetve a szociális viszonyok. Bevezették a nyolcórás munkaidőt, a fizetett szabadságot és a minimális órabért (beosztástól függő összeggel), valamint a gyermekek után fizetendő pótlékot. Létrejött a gyárgondozói munkakör, amely különféle (pl. higiéniás) tanácsadással segítette a dolgozókat (Óbudán csak a Filtexben működött). A Goldberger egységeiben üzemi konyha működött, ahol kedvezményesen ebédelhettek a dolgozók, illetve lépéseket tettek a komfortosabb és egészségesebb munkakörnyezet kialakítására, kibővült az üzemorvosi ellátás.

Kelenföldön felépült egy hetven személyes leányotthon és csecsemőotthon, elkészült a klubhelyiség, megnyílt a könyvtár, napközit biztosítottak, különböző tanfolyamokat és ipari iskolát szerveztek a dolgozóknak. Óbudán komoly kultúrcsoport működött (zenekar, dalkör), Horányban és a Dunakanyarban víkendtelep és üdülő épült. A vállalat dolgozói kedvezményesen jutottak textilanyagokhoz, selejtes termékekhez. 

A II. világháború kitörése a gyári mindennapokat is megváltoztatta. A gyáregységeket hadiüzemnek nyilvánították 1939-ben, a termelés pár évig még folyamatos volt.

A zsidótörvények bevezetésével és a besorozásokkal csökkent a munkáslétszám, de a vállalatnak így is mintegy háromezer munkavállalója volt. Zsidó származása ellenére Goldberger Leó maradhatott a gyár élén – egészen 1944. március 19-ei letartóztatásáig –, mert kormányzati felmentést kapott a törvények alól (ez Horthyval való jó viszonyának volt köszönhető). A háború komoly törést okozott a család és a gyárak életében egyaránt. Goldberger Leó koncentrációs táborban halt meg, a gyárépületek és a munkagépek súlyos károkat szenvedtek. Mindezek ellenére hamar megkezdődött a helyreállítás és valamiféle termelés a megmaradt anyagokból, amely az egykori és visszatért dolgozóknak volt köszönhető, akik lényegében szinte ingyen dolgoztak a vállalatnak. Munkásbizottságok alakultak, amelyek párbeszédre törekedtek a vállalati vezetőséggel, és ez számos konfliktust eredményezett. A vitát végső soron a gyár államosítása zárta le 1948 márciusában, amivel új élet kezdődött a vállalat és a dolgozók életében; beköszöntött a pártállami időszak.

A Goldberger szocialista időszaka – egészen a vállalat megszűnéséig – szintén számos átalakulással járt, ami nemcsak a gyárak nevében (Magyar Pamutnyomóipari Vállalat, Budaprint, valamint a kelenföldi gyár levált az anyacégtől és önálló üzem lett Kelenföldi Textilgyár – KELTEX néven), hanem a dolgozók szociális ellátásában is tetten érhető. A háborút követő pár évben, illetve a Rákosi-korszakban nyomasztó volt a légkör, illetve rosszak voltak a munkakörülmények. Besúgói jelentésekből tudjuk, hogy általános volt a dolgozók között az a vélemény, hogy a Goldbergerék alatt is jobb soruk volt, ami nemcsak a silány fizetésre, hanem a munkakörülményekre is vonatkozott. Bár a háborút követően történtek bizonyos szociális intézkedések a vállalat támogatásával: újraszerveződött a kulturális és a sportélet, megjelent az első gyári újság, a Cséve, 1948-ban átadták a balatonföldvári munkásüdülőt, bölcsőde és óvoda működött, de jelentős változások csak az 1960-as évektől történtek, amelyek párhuzamban voltak a kormányzati intézkedésekkel és a textilipar meghatározó jelentőségével. A 60-as évektől általánossá vált a dolgozók tanulásának támogatása (általános iskola, dolgozók gimnáziuma, technikum vagy magasabb képzés), bővült az üdültetési lehetőség, munkásszállásokat biztosítottak, megszületett a kollektív szerződés, segítették a gyárból nyugdíjba ment dolgozókat, majd 1969-ben átadták az új kultúrházat és a Monostori úti lakótelepen lakáslehetőséget biztosítottak kedvezményes hitellel. A korábban általánossá vált szociális intézkedések és lehetőségek – bölcsőde, óvoda, üzemi étkezés, sport, kultúra, üdülés – tovább bővültek, hiszen jogsegélyt, különböző szociális támogatást, oktatási és utazási támogatást és rehabilitációs hozzájárulást is igénybe vehettek a dolgozók.

Az 1980-as évek közepére a túltermelés és a szocialista piac kezdődő összeomlása jelezte a nagy hírű gyár szomorú jövőjét, ami a rendszerváltozással be is következett.

II.

Bár a Budapesti Harisnyagyár közvetlen története 1951-ben kezdődött, több fővárosi és vidéki üzem összevonásával, közvetett jogelődje Óbudán működött. A Bogdáni és a Szentendrei út sarkán álló épületkomplexumban eredetileg a korábban már említett Filatori Textilgyár működött 1925-től. Az államosítás után változott meg a gyár profilja, és lett az üzem a hazai zokni- és harisnyagyártás központja. Óbudán korábban – a két világháború között – működött a Columbia Harisnyagyár a Lajos utcában és a honi harisnyagyártás vezető vállalata, a Guttmann és Fekete Harisnyagyár (GFB) a Vihar utcában, amely később Óbudai Harisnyagyár néven üzemelt a Budapesti Harisnyagyár berkein belül. A GFB vezette be Magyarországon a selyem- és műselyemharisnyák gyártását, valamint a minőségi pamutharisnya-gyártást. Miután Guttmann Béla 1925-ben kivált a cégből, Fekete Jenő vezette a céget kiváló hozzáértéssel és sikeres üzletpolitikával. Ennek szerves része volt a betanított munkások megfelelő munkakörülményeinek biztosítása és a korszakban is kiemelkedő szociális gondoskodás. Ezt már az üzem építésénél is figyelembe vették, hiszen ekkor alakították ki a bölcsődét (később óvodát is) és építettek egy négyemeletes lakóházat a dolgozók részére.

Emellett gondot fordítottak a dolgozók állandó képzésére, amelynek komfortos feltételeit – a munkaidő keretén belül zajlott – szintén a cég biztosította. Fekete Jenő Budapest ostroma idején meghalt, de a gyár a háborút követően gyorsan talpraállt, a megmaradt munkaerő pedig felvette a munkát. A szociális érzékenység továbbra is jellemző volt, aminek egyik bizonyítéka, hogy Fekete Jenő özvegye új kultúrházat és napköziotthont adott át 1948-ban. Egyben ez volt a régi vezetés hattyúdala is, hiszen ez a gyár sem kerülhette el az államosítást,  ami az önállóság végét is jelentette.

Az államosítás és az összevonások eredményeként létrejött egy harisnyaipari tröszt, amelynek az Óbudán működő gyár lett a központja.

Kezdetben komoly problémát jelentett a légkör, hiszen a több helyről érkező dolgozók között állandó belső feszültséget jelentett, hogy ki honnan jött. Ezt az egészségtelen hangulatot azonban hamar felváltotta a gyárra egészen a bezárásáig jellemző miliő, amit az összetartás és a szinte családias közösség, kollektíva jellemzett. Ebben óriási szerepe volt a gyár vezetőségének, illetve a különféle gazdag programok szervezőinek. Méltán volt büszke a gyár – a keresett termékei mellett – arra folyamatra, hogy náluk is egész dinasztiák, generációk dolgoztak. A kemény, három műszakos munka mellett nagy segítséget jelentett a dolgozóknak a széles körű szociális  támogatás. Volt vállalati bölcsőde, támogatták  a sport- és kulturális tevékenységet, rendszeresen szabadtéri és kultúrházi programokat szerveztek, különböző tanfolyamokat szerveztek, és az iskolai tanulást is biztosították, volt gyári üdülési és étkezési lehetőség, valamint segítették a lakáshoz jutást. Kiemelt szerepe volt a bizalmi rendszer bevezetésének, amellyel tovább erősítették a munkásképviseletet és javították a hangulatot, nem kevésbé a termelékenységet. A rendszerváltozás és a megváltozott piaci viszonyok ezt az egykor meghatározó gyáregységet sem hagyták talpon, ma már csak az üzem Duna-parton álló téglaépületei és az éppen szétbontás alatt álló vezetőségi tömb emlékeztet a múltra.

Kellemetlen meglepetésekre számíthatnánk, ha valóban egy az egyben akarnánk visszahozni a római időket: borból is sűrűbbet, tisztítatlanabbat kortyolnánk, meggysör és üdítő helyett pedig kecsketejjel oltanánk szomjunkat. Épp nemrégiben olvashattunk arról, mennyi évszázados kellemetlenség árán szokott hozzá az európaiak nagyobb része a tejfogyasztáshoz. Talán jobb is, hogy ennek az útnak már nem az elején vagyunk.

A vasárnap délután békésen sétálgató közemberek pedig kiemelkedő lakomára sem feltétlenül gondolhattak. Étkük sokkal inkább volt saláta, olajbogyó és tojás, valamint mentával és rutával ízesített gödölye.

Egy korabeli szerző szerint sokan és sokáig mindössze puliszkán éltek. A maiak jó részének már tudnia sem igen kell, mi volt az.

Mindenesetre a hússal töltött tortilla mindenképp finomabb a kukoricakásánál, még ha az árát kicsit sokalljuk is. Ettek egyébként a rómaiak mindent a szarvastól a nyúlon át egészen a peléig és a halakig.

A római időket megidéző, szeptember 10-11-ei hétvégén tartott AmfiFeszt felső, amfiteátrum feletti sora klasszikus kirakodóvásárra emlékeztet. Akad a fentebb említett alkoholos bonbonokon és tortillán túl kézműves szörp, bor, tömény ital, de kicsit odébb már római mézes tallér is. Plusz agyagedények, fonott munkák, apró kövekből készült képek. A kisgyerekek kezében pajzs és fakard, esetleg műanyag üdítős palack. Ékszerkészítés ötszáz forinttól kettőezer-ötszázig. „További jó hagyományőrzést”, halljuk hátunk mögül a jókívánságot. Az időjárás közben felemás, folyamatosan esővel fenyeget, de többnyire mégsem váltja be ígéretét.

A mi amfifesztes napunk a vasárnap, szombat estétől pedig aggasztó is figyelni az előrejelzéseket. Csak nehogy elmossa az eső a fesztivál második napját, imádkozunk, és szerencsére ez végül nem is történik meg. Igaz, időnként elcseperedik, rögtön a fő programpont, a gladiátorviadal elején, például. A bemondó viszont nyugodt, egy kis eső nem állíthatja meg a mindenre elszánt küzdőket. És valóban, hamar elül a zivatarocska, kisüt a nap, melegebbre is fordul.

Izgulhattak a jó időért a szülők is, elvégre egy hasonló fesztiválnál kevés tökéletesebb családi program akad a hétvégére. Előfordulnak hagyományőrző harmincas férfiak is nagy szakállal, ahogy érdeklődő fiatal párok szintén. De azért többségében kisgyerekesek érkeznek. Az aquincumi katonavárosi amfiteátrum bejárása már a programok nélkül is élményt ad, hát még azokkal együtt! Kiszaladgálják magukat a kicsik, többen összecsapnak frissen készített kardjaikkal.

„Nesze nektek, barbárok” – szól a rögtönzött csatakiáltás. A lányokat persze jobban megfoghatja a henna és a „drótból szőtt ékszerálmok”.

Kezdő íjászok, szevasztok!

Épp nekik ajánlják a frissen készült fegyvert. A kardkészítés, kardozós-íjászkodós szerepjáték valódi közösségi élményt ad, s nem a képernyő előtt töltött órák számát növeli. Ez a fajta közösségi élmény ritkaság számba megy manapság, de gyerekkorunkból hasonló programokra emlékszem, mint amilyeneknek a mostani AmfiFeszt is teret adott. Amikor a világban, úgy tűnik, minden végképp megváltozik, ezt a fajta állandóságot megtapasztalni kifejezetten nyugtató érzés.

Beszélhetünk itt Z generációról, sőt, már az azt követő Alfáról, azért a gladiátorkodás, a római kor csodái éppúgy le tudják kötni a mai gyerekeket, mint a húsz-harminc évvel ezelőttieket.

Írásunk bevezetőjében a Brian életéből vett idézetet emlegettük (ti. „Mit adtak nekünk a rómaiak?…”), de az ötletet nem nevezhetjük sajátnak. Az AmfiFeszt egyik oszlopára kiragasztva olvashattuk a kérdést, a mellette lengedező papírlapon pedig a film másik poénját: „Romanes eunt domus”. Szorgos kezek piros színnel a javítást is elvégezték, így lett belőle „Romani ite domum” (Rómaiak, menjetek haza! – a szerk. ). Mert hát valóban, mit jelentene az, hogy „a romanes nevűek a házba mennek”? A nyelvtani pontosság mindenek előtt! És ha már arról beszélünk, mit hogyan kell írni, térjünk ki a fesztivál madárlátványosságaira is! A gyerekek némileg megilletődve figyelik a gyönyörű, hatalmas karmú állatokat, melyeknek gondozói közben az örök látogatói kérdéseken és szokásokon mulatnak. Kiderül például, hogy hiába nem kutyáról vagy macskáról van szó, egy jól megtermett madarat is cukinak talál boldog-boldogtalan, bármit csináljon is. De pontosan milyen fajról van szó? Az időnként az amfiteátrum felett nagy köröket leíró madarakat ki sasnak, valamilyen sólyomnak tippeli. De amikor utóbb barátomat kérdezem, elhangzik a vércse, illetve a „valami héjahibrid” lehetősége is. Rákérdezek inkább a helyszínen a legilletékesebbeknél, hogy aztán értetlenül keresgéljek a „hériszként” hallott madárra. Kiderül, csak kicsit lőttem mellé: valójában Harris-ölyvek ezek, amelyek ha egészen az amfiteátrum túloldaláig is szállnak, sőt, a Nagyszombat utca tetején telepednek meg, végül hívásra mindig visszatérnek a fesztiválbejárat mellé.

Az egész napos programok közt a mindenféle kézműveskedés lehetőségei mellett akadnak kifejezetten mozgalmasak esemélyek is. Az egyik helyen olyan vidáman ropják, hogy az ember attól elmosolyodik, ahogy a távolból figyeli. A mellette lévő játék koreográfiáján nehéz rögtön eligazodni, de annyi biztos, hogy a füves terület közepét érdemes kerülni, különben egy nagyobb hálóval ejtik foglyul az emberfiát. Akad aztán római szépségszalon, barbár bátorságpróba, régészhomokozó és antik fogadóiroda is.

A színpadként funkcionáló központi részen láthatók a nagyobb programok, úgy mint: barbár-római összecsapás, rabszolgavásár, légiós seregszemle. Szórakoztató hallgatni, ahogy a résztvevők belehelyezkednek a szerepekbe, de épp csak annyira, mintha bábszínházi előadók lennének, s folyamatosan mutatnák, hogy csak a gyerekek kedvéért játszanak.

Elnevetik magukat a „rabszolgalányok”, ahogy a „kereskedő” eltúlzott gesztusokkal büszkül „portékájára”, és a harcosok összecsapásában is van valami mulattatóan túlzó.

Főleg, amikor a bemondó hirtelen rászól a már birkózó delikvensekre, hogy jól van, elég lesz már, csak semmi durvulás.

Felvonulnak az „ókor legújabb trendjei”, a divatbemutató pedig ugyancsak kiváló terep egy kis játékos tanulásra. A „kalcedonból készült gyöngysor” kifejezetten egzotikusan hangzik, de rögtön vissza is rázódunk a valóságba, amikor halljuk: azért volt szükség a szegecselt talpra, mert különben csúszott volna a lábuk a vizes és véres talajon. Van aztán itt minden, mit csak el tudunk képzelni: gyapjútunika, nemezkalap vagy épp szágum. Utóbbira szintén érdemes rákeresnünk, hogy megtudjuk, fibulával megtűzött katonai köpenyről van szó. Egyik szó magyarázata követeli a másikét: a fibula olyan ruhakapocs volt, amellyel az ókorban a köpenyt vagy felsőruhát tűzték össze a vállon.

Bemondónk közben nem rest kikacsintani sem, a szandál-zoknit például úgy vezeti fel, mint amely ma már nem túl szexi, de régen igenis hordták, hogy a lábujjakat ne sértsék fel a kis kövecsek.

Egészen sokszínű egyébként ez az ókori Róma, akad itt mindenki kelta, barbár harcostól kezdve szarmata hölgyön át egészen szkítákig. Kapunk magyarázatot a harcosok kékre festett arcára is: nem az Avatar korai hőseiről van szó, hanem már a csata előtt halottá nyilvánították magukat, hogy aztán ne féljenek a haláltól. De védték őket mindenféle mágikus rajzolatok is.

Az egyértelműen kiderül, hogy az AmfiFeszt fő programpontja az áldozatbemutatással megspékelt gladiátorjáték. Mindenkit fel is szólítanak rá, hogy húzódjon minél távolabb, és ezúttal a gyerekeket se hagyják szanaszét futkározni. Közben – mint fentebb is említettük – elered az eső, de ez nem állhat a lelkes érdeklődők és a harcosok közé. Akkora a hájp, hogy már kezdem azt hinni, tényleg valami egészen rendkívüli, valóban egymásnak esős harc következik. De inkább olyan az egész, mint egyfajta élőszereplős számítógépes játék. A felek tisztességgel megküzdenek, az egyik végül a másik fölé kerekedik, majd odébbállnak, és jönnek a soron következők. Közben azért mégis el-elszaladnak a gyerekek, de baj nem esik, mindenki érdeklődve figyeli a gladiátorszínházat, ezt a XXI. század elején is érdekfeszítő mulatságot.

Olykor eszembe jut, hogy utoljára talán gyerekkoromban voltam cirkuszban, és egészen valószerűtlennek tűnik hirtelen minden, amit ott látott az ember.

Mintha az évtizedek tényleg elzárnának valamit, hogy végül ne is igen tudjunk hinni az élmények jelenkori megismételhetőségében. Az AmfiFeszten látott római hagyományőrzős-gyereknapozós mulatság is hasonló érzést kelthet. Mintha csak a mai tízévesek hirtelen újra Winnetou-könyveket kezdenének falni. Vagy mintha újra előkerülnének gyerekkorunk kedvencei a mágneses horgászjátéktól a kis sellőkig, amelyeket, ha a fagyasztóba tettük, az uszonyuk színe kékre váltott. Ezek persze nagyon korhoz kötöttnek tűnnek, de ha az ember jobban elvész a felnőttlétben vagy a digitális világban, hiheti azt is: a mai fiatalokat már tényleg nem köti le a kardkészítés, a gyöngyrakosgatás és a nemezelés.

Ki tudja, talán mégis lesz a jövőben is búcsú és céllövölde, fognak a gyereknapon zsákbamacskát húzni és fesztivál időben újrajátszani a barbár-római csatákat? Az olyan kezdeményezések, mint amilyen az AmfiFeszt, reményt adhatnak, hogy a múlt átmenthető a jövőbe.

Élt Ajakon egy nagyon gazdag ember. Egyetlen fia szép, derék legény volt, és már házasulandó korba ért. Noszogatták is, hogy keressen magának egy illő feleséget.

– Édesapám, engem ne házasítsatok – mondta a fiú az apjának –, mert én úgyis azt veszem el, akit szeretek!

Vihette őt a keresztapja gazdag helyre, szegényebb helyre, szép lányhoz, csúnya lányhoz, a szomszédba, s a távolba, de nem kellett neki senki. Telt-múlt az idő, egyszer csak ő maga szólt az édesapjának:

– No, édesapám, én már most megyek házasodni.

– Jól van, fiam – mondta az apja –, mennyi pénz kell, hány garast adjak?

– Nem kell nekem semmi, csak két szekér alma meg a legfiatalabb szolgád – felelte a fiú. – De akármilyen menyasszonyt hozok, szeressétek, mint gyermeketeket, mert ha nem, elveszejtem magamat.

Az édesapa belenyugodott egyetlen fia makacsságába, és ellátta mindennel, amit kért. A fiú a két szekér almához még egy üres szekeret is vett magához, aztán elköszönt. Keresztülment hét falu határán, a hetedik falu végén aztán megállott, és a piac közepén elkezdte árulni az almáját. Méghozzá így:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Szaladtak a lányok, hozták a sok szemetet. Az ajaki legény mindet jól megnézte, egy sem volt kedvére való. Az üres szekere félig megtelt szeméttel, és fél szekér alma is elfogyott. Ment tovább. Elérte a nyolcadik falut, ott is ezekkel a szavakkal kínálta az almáját:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Jöttek a lányok ismét, hozták a szemetet kosárszámra. Egyik nagyobb kosárral hozott, mint a másik. Egy szekér alma elfogyott, a szemét meg csak szaporodott. Esteledett befele, a legény pedig továbbindult. A következő faluban megint azt kiabálta:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Jöttek a lányok ismét, gyorsan szedték a lábukat, hogy ők érjenek hamarabb az almás szekérhez, ők válogathassanak, nekik jusson a legszebbje. Hozták a szemetet, egyik kosárral a másik után, még többet, mint az előző faluban. El is fogyott a második szekér alma, csak az aljában volt még egy szép piros, a legszebb valamennyi közt.

– No ez az alma az enyém marad! – gondolta a legény, és már indult volna, amikor meglátta a félhomályban, hogy egy pici kosárral a kezében közeledik egy leány. Alig volt szemét a kosarában, szégyenlősen állt meg a szekér előtt, és nem ment közelebb. A legény megszólította:

– Gyere közelebb!

– Nem merek. Nekem csak kevés szemetem van. Tán’ egy szem almát, ha adna érte, annyit ha érne…

Nagyot nevetett erre a legény:

– Ne szégyelld, hogy kevés a szemeted! Ezt kerestem én egészen idáig, és ha te is akarod, akkor mostantól te az enyém, én a tiéd.

Akarta a leány, hisz tetszett neki a csinos legény. Fel is ült a szekérre, és elhajtottak a lány szüleihez. Nádfedeles kis kunyhó előtt álltak meg, de amikor bementek, az udvar felseperve, mindenütt tisztaság fogadta őket. Bocskoros szegényember jött a gazdag legény elé. A legény tisztességgel megkérte a leány kezét, és amikor igent mondott az apa és a leány, szekérre pakolta a lány szegénységét. Hazavitte menyasszonyát a szülői házba, Ajakra. Az após szívesen fogadta őket. Háromnapos menyegzőt tartottak, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A népmesét újramesélte: Bajzáth Mária
Gyetkó Krisztina rajzaival
Kerek élet fája – Jeles napok mesekalendáriuma
Lampion Könyvek, 2022

Az első hűvösebb napok úgy jönnek, mint a megváltás. Szinte jólesik fázni egy kicsit, aztán nagyon, majd előkerülnek a pulóverek, a nyáron nehezen megtűrt zoknira, cipőre is igent mond az ember. Nincs kedvencem, minden évszakot szeretek, illetve magát a körforgást. Ilyenkor, az ősz kezdetén azonban extra varázslatokkal lehet bíbelődni, még csenni lehet valamennyit a nyár ízeiből, hogy legyen majd télen mihez nyúlni a kamrapolcon. A pár hónapja leszüretelt fűszernövények, gyógynövények, szárított virágok már szépen sorakoznak az üvegekben, jó lesz majd a cudarabb időkben szorongatni a forró bögrét, ücsörögni a tűzhely mellet, és átmelengetni nemcsak a fázós tenyereket, de a szívet, lelket, elmét is. Vagy csak simán belekapaszkodni az élménybe, illatolni az édes páragőzt, amelyből kiérződik a kert illata. Hiszen ezért gyűltek a virágok: orgona, rózsaszirmok, jezsámen, lonc, cipruska és szalmagyopár. Citromfű és menta a háttérzenekar, nyomokban fenyő. Csaltam kicsit, kóstoltam már, de csak hogy ellenőrizzem… Csipkebogyó-szüret is lesz hamarosan. Lehet még befőzni, eltenni is ezt-azt. Lecsók, szószok, zöldségkrémek, raguk, kencék sorakoznak fel a kompótok, lekvárok mellé. 

Csapdába estem, nem így terveztem. Én csak szerettem volna egy „menekülési útvonalat”, egy Bé-opciót. Pici házikót, pici kertet közel a városhoz. Nem így terveztem, de a lehető legjobb dolog történt: rabul ejtett a hegy. Átformált bennem mindent, szemléletváltásra tanított, és ennek a szerelemnek köszönhetően sikerült elengedem egy csomó dolgot, amelyekhez az ember csak az elvárások miatt ragaszkodik. Ami itt van, az a valóság. Lehetőséget ad kapcsolódni: a természethez, saját magunkhoz. Egy őrületbe rohanó világban, ami azért nem ereszti egykönnyen az embert, utánanyúl, de egyre könnyebb lerázni.

Tudom, hogy nem mindenkinek való ez, sokan nem szabadságnak, hanem börtönnek élnék meg. Nem is az a cél, hogy mindenki költözzön mini házba, és mondjon le komfortos(nak hitt) dolgokról. De önmagunkról lemondani mégsem volna szabad. Elcsépelt mondás, mégis nagy igazságot rejt, csak egyre kevésbé szeretjük az igazságot, de valóban: a kevesebb néha több. Sokkal több, csak a mértékegysége csalóka, nem feltétlenül látható. Kell hozzá az a bizonyos szemüveg… Amit bizony nem árt néha megpucolni. Erre például remek alkalom az ősz.

A behúzódás, az elcsendesedés időszaka jön, nem csak fizikailag. Tennivaló bőven akad még a kertben, mielőtt hosszú pihenőre tér. De belül is van meló, amihez meleg pokrócba tekeredve kifejezetten jól jön majd az a bögre tea.  

Fotók: Dohi Gabriella

A lovak szeretete – gondolom – összefügg az öttusával, de hogyan kezdtél el öttusázni?

Érdekesen alakult, fordított sorrendben, mint ahogyan sokan csinálták akkoriban, mivel kezdetben triatlonoztam, ami Magyarországon nagyon újnak számított. Divatos szóval élve, hiperaktív gyerek voltam, mert nagyon szerettem biciklizni és a kezdetektől fogva úszni meg futni is, így tizennégy évesen – miután kiderült számomra, létezik olyan sportág, ami e háromból áll – a fejembe vettem, hogy kiderítem, hol lehet űzni.

Az elszántságom nem párosult szerencsével, ugyanis előbb bicikliedzésen elütött egy kisbusz, majd valamivel később, immár lezárt versenypályán újra elcsapott egy autó, ezek után egy darabig nem volt biciklim.

Az első eset még abszolút nem vette el a kedvemet, de a második idején már futásban, úszásban együtt edzettem korombeli öttusázókkal, akik megfűztek, hogy addig is járjak velük lövőedzésre, amivel már öttusautánpótlás versenyzőnek fogok számítani, és mehetek ingyen lovagolni. Ez igencsak vonzónak tűnt, mert amióta az eszemet tudom, nagyon szeretem az állatokat, a lovaglás azonban kimaradt a gyerekkoromból. Elindultam tehát háromtusa versenyen, ahol borzasztó ügyetlenül lőttem, és szinte fennhangon hirdettem, hogy engem senki ne gondoljon öttusázónak, én triatlonista vagyok! De lovagolni persze el akartam menni… Ami korántsem úgy nézett ki, mint ma nálunk, az Aranypatkó Lovardában, hogy a gyerekeket meg a lovakat felváltva dédelgetjük, hanem a versenysport irányába mutatott. Aki az első hat hetes kiképzés után maradt, az maradt, aki nem, az nem. Innentől kezdve nem nagyon volt visszaút, meg kellett csinálni a minősítő vizsgát, amivel már el lehetett indulni öttusaversenyeken, amihez el kellett kezdenem vívni is. Szóval ilyen furcsán, a megszokottól eltérő módon, triatlonistából lettem öttusázó.

Nehéz volt abbahagynod a triatlont?

Igen, mert sokáig tényleg a szívem csücskét jelentette, nem is tudtam rögtön befejezni, két évig párhuzamosan űztem a kettőt, gyakorlatilag hattusáztam. A dolog ott dőlt el végleg, amikor már válogatottként először junior öttusa vb-re mentem volna, de az egy héttel előtte lévő triatlon országos bajnokságon azért elindultam, ahol ismét bringás balesetet szenvedtem, miután elestem, és a mögöttem jövő boly áttekert rajtam. Mindezzel buktam a vb-szereplést is, ami fájt, egyben úgy éreztem, hogy triatlonban nem haladok annyira gyorsan előre, mint öttusában, ezért a felépülésem után már csak az utóbbira koncentráltam. Jöttek is az eredmények, a váltóval junior világbajnokok lettünk, majd bekerültem a felnőtt válogatottba, így nagyon sokat utaztam, nemzetközi versenyeken, világeseményeken vettem részt. 1998 viszont komoly fordulatot hozott az életemben, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) bejelentette, hogy 2000-től a női öttusát is felveszik az olimpia programjába, valamint 2004-ben Athén lesz a nyári játékok helyszíne. Azt tudni kell, hogy édesanyám görög, és megvolt már a görög állampolgárságom, míg a versenyeken rendszeresen találkoztam a görög válogatott tagjaival, akik kapacitáltak, hogy „térjek haza”, 2004-ben hazai pályán indulhatnék az olimpián. Ez jelentette az egyik motivációt. A másikat, hogy akkoriban a magyar válogatottba már szimplán csak bekerülni is komoly erőfeszítéssel járt (Vörös Zsuzsának, Athén egyéni olimpiai bajnokának generációja), és én folyton elfáradtam addigra, mire beverekedtem magam az utazó csapatba, így a versenyeken mindig csak fele olyan teljesítményt nyújtottam, mint a válogatókon. Ez különösen a technikai számokban jött ki (lövészet, vívás), ahol a mentális állapot jobban számít, illetve abban is, hogy később kezdtem el öttusázni a többieknél. 24 évesen ezek a tényezők mind egy irányba mutattak, ezért 2000 elején kezdeményeztem görög színekbe való átigazolásomat.

Mire azonban a két ország szövetsége megegyezett, már csak egy válogatóverseny maradt az olimpiára, amin el tudtam indulni, és végül így sikerült kvalifikálnom magam Sydneyre.

Görögként szerepeltél tehát az olimpián. Milyen eredménnyel?

Sydney sajnos nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna, pedig második voltam a világranglistán, és kivételesen nagyon erős mentális állapotban voltam, mert egész évben azt mantráztam magamnak, hogy igenis indulni fogok az olimpián. Életem legjobbját lőttem, utána a vívás feléig nem kaptam tust, amikor is egyszer csak felnéztem az eredményjelzőre, ahol megláttam, hogy toronymagasan vezetek, és ekkor mégiscsak előjött a pszichés faktor, mert nagyjából itt összeomlottam. Megijedtem attól, hogy olimpiát fogok nyerni, nyomban jól el is rontottam a vívást, úszásban mondjuk hoztam a papírformát, így a lovaglás előtt a nyolcadik helyen álltam, ami még mindig borzasztó jó eredmény, mert a görög állam a nyolcadikig díjazza az olimpiai helyezetteket. Ám a lovaspályán ennek az egésznek a teljes súlya rám szakadt, nem is emlékszem, mi történt. Ezzel ment el végleg az olimpia, amit a 22. helyen fejeztem be. A sűrű hullámvölgyeknek-hegyeknek az is oka lehetett, hogy abban az évben az átigazolási procedúrám miatt alig versenyezhettem.

Hol készültél fel a következő, 2004-es athéni játékokra?

2000-ig stabilan a magyar válogatottal edzettem, és a Tattersallban, a Nemzeti Lovardában lovagoltam, de miután átigazoltam Görögországba, már nem lehetett, szóval más lehetőség után kellett néznem. A Honvédnál készültem, ám a lovas felkészüléshez más alternatívát kellett találjak, Görögországban sem alkalmas létesítmény, sem megfelelő edző nem volt. Ekkor, pontosabban 2003-ban kerültem Óbudára, az Aranypatkó Lovardába, ahol Molnár Tamás, a Martinek–Mizsér–Fábián fémjelezte öttusa-válogatott lovas edzője dolgozott, és a mai napig dolgozik. Őt kerestem meg azzal, hogy olimpiára kell készülnöm, amihez se lovam, se edzőm nincsen. Öttusában ugye kalapból húzzák a lovat, így célszerű minél többfélén gyakorolni, de Tamás bácsi csak egy olyat tudott a rendelkezésemre bocsátani, amivel ugratni is lehetett. Ezzel a pacival kezdtem el edzeni, illetve néha kölcsönkértünk bértartott lovakat a változatosság érdekében. Nagyon sokat készültem vele, és annyira megkedveltem, hogy amikor megtudtam, Tamás bácsinak Athén után – mikor már nem edzem rajta – el kell adnia, akkor azt mondtam, ha jól sikerül az olimpia, megveszem tőle. Nos, 2005-ben tényleg megvettem, de nem azért, mert jól sikerült, a 16. helyet semmiképp sem lehet annak elkönyvelni.

A lovacskám miatt ugyanakkor egyre több időt töltöttem a lovardában, és  tanácstalan voltam, hogy mit is kezdjek magammal a sportpályafutásom befejeztével.

Mit lehet tudni a kezdetekről, a lovarda történtéről?

A terület eredetileg Gráf Róberté – Tamás bácsi barátjáé – volt, aki vegyes állattartó telepet üzemeltett rajta, ahol a szarvasmarhától az emuig sokfajta állatot meg lehetett találni. Lovakat is tartott, mert nagyon szerette őket, de igazi, tiszta lovardává a felesége tette, és 1987 óta üzemel Aranypatkó Lovardaként. Ennek keretein belül alakult meg 1996-ban az Aranypatkó Lovas Egylet, aminek 2007-től vagyok az elnöke. A hölgytől a komplett lovarda üzemeltetését 2012-ben vettem át, mert ő már nagyon belefáradt, amit így tíz év távlatából abszolút meg tudok érteni. A tulajdonos jelenleg már a lányuk, Gráf Krisztina, illetve a féltestvérei, de a működtetést én végzem, annak minden nehézségével. Nagyon szeretek oktatni, edzősködni, a Magyar Lovasterápia Szövetségnél Fóton parasport-oktató, előadó is vagyok, szóval imádom a dolog gyakorlati részét vinni, amiből az üzemeltetés sajnos nagyon sok időt elvesz.

Milyen szolgáltatásokat nyújtotok?

Mindenfélét, ami lovagláshoz kapcsolódik, de leginkább kezdő lovasok oktatásával foglalkozunk, az egészen picikéktől felnőtt korig, 80 kilogrammos súlyhatárig. Egyedül tereplovaglásban nem vagyunk túl erősek, mert körbevesz bennünket a város és a környező települések, így, mire kijutnánk jó terepre, addigra lefárasztjuk magunkat meg a lovakat is. A lovasiskola viszont nagyüzemben működik, mert szerencsére elég jól benne vagyunk a köztudatban, rengeteg a lakópark is a környéken, tehát nagyon sokan jönnek hozzánk, igazából hirdetnünk sem kell. Vannak, akik csak úgy megállnak kocsival, a velük utazó, olykor még beszélni sem tudó, pár éves gyerkőc lovak iránti érdeklődése miatt. Pont ez vetette fel bennem az ötletet – mivel nekem nem adatott meg –, hogy milyen jó lenne őket már ennyi idősen lovakhoz szoktatni, lovagolni tanítani, mert ha ezt a fellángoló vágyukat ekkor csírájában elfojtják, nem biztos, hogy később, mondjuk öt-hét évesen újra előjön. Úgyhogy ennek érdekében a nővéremmel kitaláltunk egy póniovi nevű foglalkozást, ahol a gyerekekkel egy aranyos kis póniló körül mászkálunk, megsimogatjuk, lecsutakoljuk, felülünk a hátára, továbbá mindenféle lovas témára felfűzött fejlesztő feladatot csináltatunk velük. Ezek egyórás, kiscsoportos foglalkozások, amivel az egy-négy éves korosztályt ki tudjuk szolgálni, utána pedig már mehetnek lovasiskolába. Ott még zömében lépésben kapnak feladatokat, aztán, ha valakinek az ügyességi feladatok jól mennek, jól ül a lovon, jöhetnek az ügetéses gyakorlatok is. Mindezzel az összes korosztályt lefedjük, sőt, a póniovi foglalkozás újdonságnak is számít. A másik, ami mindig vonzott, az a fogyatékos gyerekekkel való foglalkozás: már úszásoktatóként is lett egyszercsak egy Down-szindrómás csoportom, ahogy később itt is.

Sokan érdeklődtek, érdeklődnek a lovasterápia iránt, ezért hamar utánajártam, hogyan, milyen keretek között működhetne, kiknek miben segíthetne egy ilyen szolgáltatás.

Elvégeztem a fentebb említett fóti parasport-oktatói képzést, amivel ugyan lovasterápiát nem végezhetek, ám sérült személyekkel foglalkozhatok, továbbá van gyógypedagógus terapeutánk, meg mozgássérültekkel foglalkozó hippoterapeutánk is. Gyakorlatilag azoknak is tudunk segíteni, akik ilyen jellegű igényekkel keresnek meg bennünket. A lovasiskolán és lovasterápián kívül még a lótartás, bértartás működik nálunk, vagyis akinek van lova, az nálunk tarthatja és lovagolhat vele.

Szót ejtettél az Aranypatkó Lovas Egyletről. Ennek keretén belül versenyeztek?

Igen, a tagok amatőr díjugratók, díjlovasok, illetve hobbilovasok, de mivel a lovassport elég speciális és sokösszetevős, mondjuk ki: drága sportág, ezért mi csak kicsiben versenyzünk. Van házi bajnokságunk (Aranypatkó Kupa), de nagy versenyeket nem rendezünk, bár biztosan sokan örülnének neki. A lovasiskolánk forgalma hétvégén is annyira nagy, hogy egész egyszerűen nem férne bele, és nem szeretném a stabil lovasainkat sem „másodvonalba” helyezni, így nem kezdtem el beleásni magam a versenyszervezés témába, noha sok lovardának nagyon komoly bevételi forrást jelent. Ugyanakkor a lovasiskolánkból nőnek ki ügyes gyerekek, akiknek aztán lesz saját lovuk, és elkezdünk velük amatőrversenyekre járni a rajtengedély-vizsgára való felkészítés jegyében, mert a lovas szövetség versenyein csak azzal lehet elindulni. Alapvetően a rajtengedélyvizsga megszerzéséig jutunk el közösen, ám ha utána komolyabb irányba mennének, akkor kísérjük őket tovább versenyekre, vagy versenyistállóhoz irányítjuk őket. Neveltünk már ki ilyen versenyzőket, most is van egy legalább tizenkét nagylányból és pár fiúból álló csapatunk, amelynek tagjai nagyon eltökéltek, komoly célokat tűztek ki maguk elé, aztán majd meglátjuk, hogy közülük hányan jutnak el a rajtengedély-vizsgáig. Egyszóval nevezhetjük utánpótlás-nevelésnek is, amit csinálunk.

Mekkora területű és hogyan épül fel a lovarda? 

1300 m2 a kerítésen belüli rész, ahol az istállók is vannak, de 4,5 hektár az egész terület, amit használunk, és további 53 parcella közcélú sport besorolású magánterület, amerre a lovakat még vihetjük. Három épületünk (központi, öltöző, iroda) és négy istállóépületünk van harminckilenc boksszal, amelyekben összesen negyvenegy lovat tartunk, köztük két-két pónit. Vannak még fél ridegtartásosnak nevezhető karámjaink, jelenleg tizenhárom lóval, illetve két körkarámunk és huszonhat karámunk a lovak napközbeni kintlétére, levegőztetésére, amikben egyszerre kint tud lenni az összes bértartott ló. A területen található még egy 30×60 m-es nagy és egy 23×50 m-es kisebb ugrópálya, meg egy fedett sátor a rossz idő esetére. Most éppen nagyon sok lovacska van nálunk, közülük huszonnégy iskolaló, ami nagyon nagy szám, de néhány már kiöregedett, így nagyjából húsz lovat foglalkoztatunk intenzíven a lovasiskolában. A többi bértartott, azaz magántulajdonú. 

Hogyan lehet egy ilyen lovardát egész évben fenntartani?

Az egyesület keretein belül, nonprofit módon szerencsére ki lehet gazdálkodni. Ez a lokációnk mellett a fedeles lovardánknak is köszönhető, mert így télen is folyamatos a forgalom, nyáron – amikor szintén uborkaszezon lenne – heti turnusokban táboroztatunk, tavasszal-ősszel pedig sokan szeretnek lovagolni, úgyhogy egész évre jól el tudjuk osztani a dolgokat. Maga a fenntartás iszonyatos mennyiségű munkával jár, sokan nem is értik, miért csinálom, de aki lovas, az tudja, hogy csak így lehet, ez egy ilyen műfaj. Én is már többször feltettem magamnak a kérdést, mert tényleg nem könnyű kenyér, és fontos a több lábon állás, ezért irodaház-üzemeltetéssel is foglalkozom, hogy egészen biztosan ne unatkozzak. De megéri, amikor azt látom, hogy ebből az egyre csúnyábban beszűkülő városi létből, a képernyő előtti otthoni begubózásból ki tudjuk mozdítani a gyerekeket.

Meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy ezt a világot is megismerjék, ami a mi gyerekkorunkban még egyedüliként létezett, és amiben mindenkinek kreatívan meg kell találnia magának a játékot.

Ha azt sikerül elérnünk, hogy kijussanak a lovardába, már könnyű otttartani őket, és ha megkapják azt a bizonyos „szikrát”, akkor egész nyáron a lovak körül lógnak, hazazavarni sem lehet őket. Ebben tényleg nem a bevételi forrást látom, meg hogy több lovasunk legyen. Főleg pályázati finanszírozással, intézményi szinten is igyekszem népszerűsíteni a törekvésem, vagyis minél több óvodás, iskolás csoportot fogadni. Kidolgoztam olyan programot, hogy környezetóra tömbösítve, a lovardában megtartva, ahol egy osztályt vagy csoportot három részre osztunk: egyikük elméleti foglalkozást kap, miközben a másik lovat ápol, a harmadik meg lovagol, és vetésforgóban mennek körbe. Mindezt tanév közben, úgynevezett lovaskultúra szakkör keretén belül, amit lehet rendszeresen, ténylegesen szakköri formában végezni, de lehet egyszeri alkalom is. A nyári táboraink ehhez hasonlók, a gyerekek lényegében ugyanezt kapják, csak egy héten keresztül reggeltől estig.

Miként látod a lovarda jövőjét?

Sajnos a terület fejleszthetősége rendkívül problémás a tulajdonjogi háttér kuszasága miatt, így nem tudok rendesen beruházni. Csak kis, pár százezres programokra lehet  pályázni, pedig a meglévő tevékenységeinkkel jóval nagyobb összegeket is el lehetne nyerni. Régóta dolgozom azon, hogy Mocsárosdűlőn kapjunk területet, ám ezen törekvésemnek a mai napig sincs érdemi foganatja, megfelelő kapcsolat nélkül nehéz érvényesülni. Szóval ilyen szempontból nem könnyű a helyzetünk, de azért a közeljövőnket még látom a mostani helyünkön.

A nyitott ablakon át beáramlott a napfény és az iskolából haza induló gyerekek zsivaja, akik azon vitatkoztak, hogy a „Vakáció!” felkiáltójelét mikor kell a táblára írni ahhoz, hogy a „V” betű az utolsó tanítási napra essen.  Mire megegyeztek, az asztalnál ülő nő szemébe sütött a nap, hunyorogva próbálta elolvasni a monitoron megjelenő szöveget.  Ingerülten eltolta magától az egeret és a klaviatúrát. Hétfőig megvár – gondolta, úgysem csinálja meg helyettem senki. Kikapcsolta a számítógépet, bezárta az ablakot és az irodát. Leszaladt a lépcsőn, a portásnak kellemes hétvégét kívánt és blokkolt. A kijelzőt látva eszébe jutott, hogy szólnia kell az informatikusoknak, mert a beléptető rendszer napok óta nem írja ki a munkában töltött idejét, mintha be sem járna dolgozni, még a végén nem kap fizetést. A tárolóban már csak a saját biciklije árválkodott. Úgy gondolta, tesz egy kört a szigeten, talán megnézni a Dunában fürdőző kutyákat, de mire levette a láncot, meggondolta magát. A kulcs nehezen ment a zárba, többszöri próbálkozás után sikerült elfordítania, félt, hogy beletörik. Ezerszer megígérte magának, hogy beolajozza, most se volt másképp. A lakat hangos kattanással kinyílt, a lánc kicsúszott a kezéből, a küllők között csörömpölve a földre esett, és mint egy csillogó kígyó, ami a bokájába akar marni, elterült a lábánál. Mire rögzítette a láncot a nyereg alatt és elindult, elfelejtkezett a problémáról. Nem sietett, nem volt miért, otthon nem várta senki.  A Fő téri kockakövek kirázták belőle a lelket, igyekezett az egyensúlyát megtartani. 

Az Esernyős teraszán kedélyesen beszélgető és napozó embereket figyelte, elhaladt a lányok szoborcsoportja mellett, akik esőben és hóban, télen-nyáron  várják a kuncsaftokat.  Szegények nagykabátban és esernyővel a kezükben várakoznak. Az egyikük mintha kacsintott volna. Tudta, képtelenség, bár az arcvonásai mintha hasonlítanának rá. Legalább az ernyő megvédi őket – gondolta, és óvatosan továbbtekert, ügyelve, hogy el ne csússzon a bazaltköveken. A fitnesz parki futópálya tele volt gyerekekkel. Némelyik megpróbálta elcsalni a köröket, de egy szigorú tekintetű tornatanár rajtuk tartotta a szemét. A BUSZESZ gyár kéménye felé haladt tovább. A színesre festett épületek csábítóan hívogatták, de a csupa üveg és beton házak tövében törpének érezte magát. A tizenöt emeletes épületek – akármilyen hangzatosan is nevezik őket – mégis csak lakótelepet alkottak. Kis túlzással egy falunyi ember egy focipálya nagyságú területen, ahol, ha valaki tüsszent, a szomszédja jó egészséget kíván. 

Rádudáltak. Oldalra kapta a fejét, de a dudaszó az utca túloldalán sétáló nőnek szólt, aki egy boxert vezetett pórázon. A nő felemelte a tekintetét, a sofőrre nézett, aki önelégült mosollyal füttyentett, és annyira elmerült a látványban, hogy a Folyamőr utca végén elfelejtette bevenni a kanyart. 

A „K” híd közelében érezte meg a víz illatát. Nem hasonlított sem a Balaton, sem a Velencei-tó illatára, hamisítatlan Duna-illat volt, ami összekeveredett a Hajógyári-sziget felől érkező akáccal és hárssal. Mélyen beszívta a levegőt, hosszan benntartotta, és csak lassan engedte ki az orrán. Élvezni akart minden pillanatot. 

A Graphisoft Parkhoz érve úgy döntött, megnézi a két informatikai géniusz szobrát. A saját szemével akarta látni, ahogy Steve Jobs látnokként tartja kezében az iPhone-t, miközben int a tömegnek, mintegy „Híveim! Nézzétek, mit adtam nektek!” Mobile for dummies. Más olvasatban: Felhasználóbarát. Szélesen elmosolyodott, és a másik géniusz, Satoshi Nakamoto, a bitcoin megalkotójának mellszobrához tekert. Senki nem tudja, ki Satoshi valójában, így aki a szobor fényesre polírozott, maszkszerű arcába néz, önmagát látja. Ki akarta próbálni. Leszállt a bicikliről, közelről a szobor arcába nézett, de akárhogy meresztette a szemét, nem látta az arcát. Marhaság – gondolta, senki nem lehet Satoshi, még a neve is kamu, médiahack, amin csámcsoghatnak az emberek. Persze, ha néhány bitcoinja lenne, az egészen más, de egy árva virtuális petákja sincs. Nem lenne olyan szerencsétlen, mint az a New York-i pasas, aki pizzát vásárolt rajta. Valószínűleg ingatlanba fektetne, venne egy nyaralót Tihanyban és egy házat Óbudán, de most már késő, hogy beszálljon a bizniszbe, és bitcoin-bányászatba kezdjen.

Legyintett, visszaszállt a biciklire, és a gázgyár csíkos épületei felé vette az irányt. A legmagasabb torony sapkás manóként vigyorgott rá, orra helyén az óra épp hármat mutatott. Átvágott a vasúti töltés aluljáróján, jobbra fordult. Öt perc se telt bele, már a Római-parton kerekezett tovább turisták, futók, andalgó szerelmesek és babakocsit toló kismamák között. Az egyik ártérre épült luxus társasház kapuját rózsalugas övezte. Több száz vörös rózsa, olyan émelyítő illattal, ami elnyomta a folyó szagát. Imádta a futórózsát, a kertjükben is nőtt, de mióta az anyja elment, nem hoz virágot, csak egyetlen szálat, minden évben halottak napján. Ki szokta vinni hozzá a temetőbe.

Egy biciklis pár haladt el mellette, kissé lemaradva követte őket. A fiú a folyóról mesélt, a Duna-deltáról, a Vaskapuról, amikor a folyó még tele volt élettel, a halak fel tudtak jutni a folyó felső szakaszára, a Szigetköz ívóhelyként és halbölcsőként szolgált, és hatalmas, két méteres vizák úsztak egészen Bécsig. Ma már mindez történelem, aranykor, amit csak a feljegyzések őriznek. Nem véletlenül üzemelt száz éve még vizamészárszék Bécsben és nevezik az Árpád-híd pesti oldalán elterülő területet Vizafogónak. Bele se gondol az ember.  A fiú ezután közölte, hogy ő is magányos vizának érzi magát, aki a párját keresi. A hír hallatán a lány biciklije megingott és ő maga elvörösödött. Csak egy kátyú volt – mentegette a helyzetet. – Meleg van, ihatnának valamit. A fiatalok az első büfénél megálltak, észre sem vették, ahogy elsuhant mellettük.

Elhagyta a halsütőket, a csónakházakat és a Posta egykori romos üdülőjét, amikor teljes erővel berántotta a féket. Az út közepén egy fekete macska ült, a szájában egy vörös rózsát tartott.  Majdnem elütötte. A macska komótosan hozzásétált, a virágot a bicikli kereke elé tette, aztán sarkon fordult, és a bozótosban eltűnt. Nem tudta mire vélni a dolgot, a szíve hevesen dobogott, görcsösen szorította a kormányt. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy engedje el. Lehajolt, felvette a rózsát, a csengő mellé tűzte és a pedálra taposott. Néhány száz méterre a fák közül hangok szűrődtek ki. A lombok közül egy cirkuszi lakókocsihoz hasonlító, rikító pirosra és zöldre festett bódé bukkant elő. „Fellini Római” hirdette a felirat. Mellette a kavicsos parton raklapokból készített, színes padok, fém székek, asztalok, valamint több tucat csíkos nyugágy hevert. Szinte mindegyik foglalt volt önfeledten beszélgető, pihenő vagy étkező emberekkel. Tetszett neki a hely, megfogta benne valami. Leszállt a bicikliről, egy megdőlt fának támasztotta és lelakatolta. A zár megint makacskodott, most már tényleg meg kell olajozni. 

A víz közelében leült egy kőre. Kezét barna ernyőként a szeme fölé emelve bámulta a Dunát. A szemközti part buja zöldjét, a levelek ezernyi árnyalatát, a csillogó víztükröt, amiben az ég megmerítkezett, és egy rozsdás uszályt, ami lassan, méltóságteljesen szelte a vizet. A Megyeri hídtól a Vizafogóig ellátott. Csodás és hívogató volt a táj. 

Levette a cipőt, a zoknit, és a vízbe lépett. Élvezte a lábujjai között átbukkanó apró kavicsok csiklandozását, a víz hűvösét, a hullámok csobogását. Nem vette észre, hogy a fekete macska a lelakatolt kerékpár mellet ül, és onnan lesi minden mozdulatát. Feltűrte a nadrágját, tett néhány óvatos lépést, majd belegázolt a vízbe. Senki nem állította meg. Talpa elszakadt a talajtól, a ruhája megtelt vízzel, lebegni kezdett, de nem húzta le a mélybe, a bőréhez tapadt, eggyé vált vele és pikkelyekké alakult. Gerince megnyúlt, a teste áramvonalas lett, a végtagjai helyén uszonyok nőttek. A levegővétel sem jelentett akadályt. Érezte a sodrást, a víz áramlását, a folyó erejét. Néhány tétova mozdulatot tett, úszott egy kört, hogy kipróbálja, új teste mire képes. Nekiiramodott, teljes sebességgel kiugrott a vízből. Homályosan látta a parton heverő embereket, hallotta a hangjukat, de egyikük se vette észre. Újabb kört tett, kiugrott a vízből, de ezúttal is észrevétlenül elnyelték a hullámok. Talán nem igaz, hogy egyedül maradt, talán itt társra talál, hisz olyan végtelen a Duna. A folyó közepére navigált. Teljes erőből úszni kezdett, hogy kihasználja a sodrást. Teste a felszín közelébe emelkedett, hátsó uszonya csak úgy hasított. Diadalmasan kiáltott egyet, és nekivágott a folyónak. Hamarosan válasz érkezett.

Spelter Henrikről, Magyarország első aranykoszorús cukrászmesteréről kevés szó esett korábban, inkább csak a szakma ismeri.

Úgy gondolom, hogy Spelter Henrik helye Dobos C. József, Kugler Henrik, Hauer Rezső, Gerbeaud Emil neve mellett van a magyar cukrászipar történetében. Fontos kihangsúlyozni, hogy III. Spelter Henrikről beszélünk, ugyanis nagyapját és édesapját ugyanígy hívták, és mindannyian cukrászok voltak. A nagypapa, I. Spelter Henrik telepedett le a reformkor idején Tatán, ahol kedvező lehetőségek nyíltak számára, bár a fővároshoz is kötődött. A tatai Spelter cukrászda híres és népszerű volt a tatai polgárok körében, ma már nem cukrászdaként üzemel, de az épület nagyjából eredeti formájában maradt fenn.

III. Spelter Henrik Tatán kezdte cukrászinas éveit, aztán bejárta a történelmi Magyarország egy részét, dolgozott Eperjesen, Vácon, illetve a Magas-Tátrában is.

Ezt követően  hosszabb vándorútra indult, először Berlinbe, majd a mai Lengyelország területén található Kolbergben vállalt munkát. 1906 őszétől  Franciaországban, a Rumpelmayer cukrászatban dolgozott közel egy éven keresztül. Rumpelmayer egyébként pozsonyi születésű volt, aki Franciaországban nyitotta meg  híressé  vált cukrászatát, mely közkedvelt volt a párizsiak körében, később pedig a francia Riviérán és Londonban is nyitott üzleteket.  A fényképek alapján utóbbiban III. Spelter Henrik is megfordult. Spelter a francia fővárosból is tovább utazott, áthajózott az Újvilágba, ahol Chicagóban és Milwaukee-ban is dolgozott rövidebb ideig. Szabadidejében utazgatott, járt a Niagara-vízesésnél, hazatérése előtt Észak-Afrikában és a Szentföldön is.

Mennyire volt ez tipikus a modern korban, hasonlított a hajdani céhlegények vándorútjához?

A régi korokban nagyon fontos volt a külföldi tapasztalatszerzés, akár saját családi példámat is tudom említeni. Felmenőim között többen hentes és mészárosok voltak, egyik dédnagyapám például Szerbiában töltött inaséveket a Monarchia idején. Ez akkoriban szokás volt. A legények szélesítették tudásukat és gyakorta lejegyezték, hogy hol, mit láttak. Spelter annyira sok helyen megfordult, hogy rá ez már nem volt jellemző.  Ahogyan kurátortársam, Fehérváriné Tóth Helga kutatásai alapján ismert,  Spelter nagyon szeretett írni, több írása is megjelent a korabeli lapokban, amelyekben beszámolt arról, hogy milyennek látta az amerikai életet vagy az egyiptomi cukrászatot.  Spelter a hazatérését követően és azt megelőzően, hogy Egyiptomban a kairói Shepherds Hotel cukrásza lett, a Gerbeaud-nál is dolgozott egy évet. Miután végleg hazatért Afrikából, átvette Budapesten a korszak másik híres cukrászának, Seitz Lajosnak az Erzsébet körút 42. szám alatt álló cukrászüzletét. 

Min múlik, hogy egy cukrásznak hosszú ideig fennmarad a hírneve, vagy feledésbe merül?

Sok tényezőn múlik ez, ott van a hely, a  forgalom, az, hogy hol helyezkedik el az üzlet, mennyire népszerű a közönség körében. Nyilván a szerencse is szerepet játszik. Például a Gerbeaud esetében minden bizonnyal az is hozzájárult az ismertséghez, hogy csokoládégyárat is alapítottak. Dobos C. József olyan tortát alkotott, amely meghaladta a korszak agyoncifrázott tortáit, létrehozva a Dobos-tortát, amely puritán külsejű, mégis elegáns, vajkrémes torta.

A cukrászipar szempontjából az első világháborút megelőző időszakot egyfajta aranykornak is tekinthetjük, aztán kitört a háború.

A rendelkezésre álló élelmiszerek és alapanyagok száma fokozatosan csökkent, a meglévő készletekből egyre nagyobb számban kellett küldeni a frontra, és a háború elhúzódásával a helyzet egyre rosszabb lett. A hazai cukrász- és édességipar egyre inkább a pót-alapanyagok használatára kényszerült. Az egyik ilyen széles körben elterjedt pót-alapanyag a bab volt, amelyet számos sütemény és édesség készítéséhez is felhasználtak. Ezen évek során megjelentek az úgynevezett zugcukrászok is, akik engedély nélkül árulták portékáikat, ami ugyancsak feszültségekhez vezetett. Az 1914 és 1918 közötti időszak nagyon nehéz időszaka volt a magyar cukrászatnak is, és a helyzet ezután sem javult. A háború után Spelter Henrik volt az, aki elkezdte a cukrászipar konszolidálását, amikor az ipartestület élére választották, miközben próbálta az ellentéteket elsimítani, tiltva például az egyre erősödő nemzetiségi, faji alapú megkülönböztetést. Ebben az időszakban szerkezetileg is erősödött a testület, az ő vezetésével vásároltak székházat Budapest belvárosában és egy üdülőt a Római-parton, ahol a cukrászok nyaralhattak. Szépen gyarapodott a vidéki tagság létszáma is, tehát a korábbiakhoz képest prosperálóbb időszakról beszélhetünk, ugyanakkor továbbra is számos probléma és konfliktus tarkította a hazai cukrászat életét. 

Az érzékelhető, hogy a testületi munka nagyon fontos volt neki. Mennyi energiája maradt saját tevékenységére?

III. Spelter Henrik cukrászata még az első világháború idején egy ízben leégett, amit pár hét alatt sikerült rendbe hoznia és tovább üzemeltetnie – ez sokat elmond a habitusáról.  Az ipartestületi időszak alatt is működött a saját cukrászata, az elnöki teendői azonban nyilván jobban lekötötték a figyelmét. 

A második világháború, az azt követő változások hogyan alakították a Spelter-cukrászat életét?

1948-ban hunyt el III. Spelter Henrik. Fennmaradt egy cikk, amelyben az szerepel, hogy fia, IV. Spelter Henrik vitte tovább rövid ideig az üzletét, de az államosítás után lényegében befejeződött a Spelterek cukrászati tevékenysége.

A kiállításon idéznek egy 1935-os cikket, amiben azt kérdezik Spelter Henriktől, hogy melyek voltak élete legérdekesebb eseményei. Amikor készült a kiállítás, mi volt a legizgalmasabb?

A receptkönyv. Fantasztikus, hogy hányféle helyről hányféle sütemény receptjét gyűjtötte egybe. Több mint hatszáz oldalas díszes könyvről beszélünk, amit maga Spelter írt és illusztrált. Tematizálva szerepelnek benne a receptek, úgymint torták, teasütemények, krémek, „masszák”. Utóbbiból nagyon sokféle olvasható, csak néhányat említenék: pisztácia, praliné, vajas mandula, kávé, fehér mogyoró, Sacher-massza, és a sort még hosszasan lehetne folytatni.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a receptek esetében csupán az összetevők és azok aránya szerepel, a készítés folyamata nem, az „a fejében volt” a cukrászmesternek.

Sok esetben azt is láthatjuk, hogy a receptek honnan származnak. A kávékrém például a tatai, illetve a pesti Spelter cukrászatból való, a citromkrém szintén Tatáról származik, az ananászkrém és a pisztáciakrém pedig a párizsi évekből.

 Mennyire maradtak személyes tárgyak?

A kiállításban szerepel egy, a tatai Kuny Domokos Múzeumtól kölcsön kapott műtárgy,  egy tésztanyomó gép, amely a Spelter cukrászdában volt használatban Tatán. Szintén kiállítottunk egy ajánlócédulát a tatai Spelter cukrászatból, de  a legjelentősebb az maga a  receptgyűjtemény. A kötet előkerülése is érdekes, nem a család révén került a múzeumba, hanem a Hazai családnál őrződött meg. A család nőtagja, Hazai Józsefné a Ruszwurmban volt pultoshölgy. Férje, Hazai József gyűjtött cukrász relikviákat, így került hozzá a darab, amelyet végül a felesége adományozott a múzeumnak. A kiállítás a századfordulót idézi, kialakítottunk egy cukrászdabelsőt egy kirakattal, korabeli tárgyakkal. Régen a cukrászdában nemcsak süteményeket lehetett kapni, többen készítettek csokoládét is, mint például a Gerbeaud, amelynek néhány különleges díszdobozát is bemutatja a kiállítás. De láthatók itt kávéscsészék a Hauer, a Ruszwurm és az Auguszt cukrászdákból, valamint egy korabeli, úgynevezett teababa is. Ugyancsak helyet kapott a kiállításban egy kis cukrászüzemi enteriőr, korabeli munkagépekkel és cukrász eszközökkel. 

A kedvencem a szaloncukorrojtozó… 

A századfordulóig főként az osztrák és cseh csokoládégyárak uralták a hazai édességpiacot, míg a 19. század második felében Magyarországon még sokáig a cukrászatokban készültek csokoládék. Ennek fontos kelléke volt a szaloncukorrojtozó, ugyanis a csomagolóanyagot is helyben állították elő, és a vágott papírt használták a bonbonosdobozok bélelésére is.

Nem egy esetben volt megfigyelhető, hogy a cukrászdához kötődően jöttek létre később a nagyobb hazai csokoládégyárak.

A tárgyak között láthatók nagyobb gépek is, amelyek egykoron nugát- és marcipánkészítésre voltak alkalmasak. A sarokvitrinben többek között bemutatunk egy amerikai kézi fagylatgépet, valamint tematikusan számos korabeli cukrászeszközt (kuglófsütőformák, csokoládé öntőformák) és egyéb gyűjteményi anyagok (kekszes- és csokoládésdobozok, likőrösüvegek stb.), amelyek az 1880-és és az 1930-as évek közötti időszakból valók.

A kiállított, 1931-ből származó Ipartestületi tablót a zászlószentelés illetve létrejöttük 25 éves évfordulójára készíttette a Budapest Székesfővárosi Cukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestülete. Spelter Henik az elnök, Hauer Rezső a díszelnök, és a kor jeles cukrászait lehet látni rajta.

Kurátortársam, Tóth Helga elmondása szerint, III. Spelter Henrik igen nehéz időszakban került az ipartestület élére, nem sokkal Hauer Rezső elnökségét követően, mégis több évtizeden keresztül sikeresen irányította azt. A sajtóból derült ki, hogy Spelternek nagyon értékes gyűjteménye volt. Állítólag egy ízben a magyar állam is szeretett volna megvásárolni néhány darabot, melyek között ott volt az a tárgy is, melyet Spelter New Yorkban vásárolt, mint Kolumbusz Kristóf hajójának egy darabját… 

Összeségében elmondható, hogy III. Spelter Henrik színes, izgalmas egyéniség volt, ami remélhetőleg kiderül a kiállításból is.

A street art irányzata több mint harminc éve létezik. Városi és nyilvános, galérián kívüli képzőművészetet jelent. Az utcai művészet egészen különleges, újító, gerillamódszereket használó, intenzív stílusirányzat, egyfajta izgatószer, polgárpukkasztás, amely vizuálisan hat a város embereire. A műfaj világhírű képviselője a mindmáig rejtőzködő angol graffitiművész, Banksy.

Az utcai művészetnek azonban csak az egyik – a legismertebb, legvitatottabb és persze a legtöbbet szidott – ága a graffiti mint a vizuális kommunikáció sajátos formája, de nem az egyetlen. 

Utcaművészetnek számítanak ugyanis az egyedi (nem kereskedelmi célú) poszterek, rajzok, tűzfalfestmények, a különféle méretű matricák, mintázatok, mini szobrok, domborművek, installációk is.

Kolodko Mihály családjával öt éve települt át Ungvárról Magyarországra. Ekkorra már több alkotását is megcsodálhattuk Egerben vagy Budapesten, beleértve a Liszt Ferenc repülőteret, ahol szintén található egy szobra. Legvitatottabb munkája –  egy alkalommal be is dobozolták – Roskovics Ignác plein air festő szobra, melyet a turisták is igen kedvelnek és sűrűn szelfiznek vele. Ez 2014 óta látható a Lánchíd közelében, a pesti korzó elején.

Azóta csak miniket készít, Budapesten immár 32 különböző helyen fedezhetjük fel ezeket. Legtöbbjük az I., az V. és a VII. kerületben található. 

Hogy miért éppen kisméretű szobrokat készít Kodolko? Jóllehet, alapvetően a monumentális szobrok érdekelték, ezek iránt jelentősen csökkent a kereslet, ráadásul a szoborállítást övező bürokratikus eljárás is kedvét szegte. A pályázatokra először kis méretben készítette el a szobrait, így meglátta a lehetőséget a miniszobrokban. Kolodko szerint a kis méretű szobrok ugyanolyan drámai erővel hatnak a szemlélőre, mint az óriási alkotások.
Az apró szobrok hamar népszerűek lettek.

Egy részük mára ikonná is vált, ilyen a Főkukac, a Tank, a Kockásfülű nyúl, vagy a 14 karátos autó.

Némelyiket sajnos el is lopták (Piszoár, Lisa Simpson, Bodrogi Gyula Süsü jelmezben), vagy letörték (Usanka). A kétbalkezes ezermesternek már a második példánya áll a Széll Kálmán téren, ezt a nézők viccesen Mekk Elek 2.0-nak hívják. 

Kolodko Mihály a váratlanul, különböző helyekre lefúrt, és leragasztott miniszobraival izgalmas társasjátékot indított el, ami nemcsak ezek felkutatását, fotózását, hanem a háttértörténetek, a körülmények (miért ez a szobor címe, mik voltak az inspirációk, milyen személyes emlék volt az alapja, ki volt az adott személy, milyen történet fűződik hozzá, miért oda került) megismerését is jelenti. Ha valamennyi fővárosi művét szeretnénk megtalálni, lefényképezni, megcsodálni, több napos előkészítést, és keresgélést, sok kilométeres kutyagolást, vagy például egy kőbányai sörtúrát igényelne. De az eredmény feledteti a fáradozást!

Idén májusban tűnt fel Óbudán a kapatos római légionárius szobra. Az Amfiteátrum romjai ma is nyugalmat árasztanak, de körülötte magas, zsúfolt épületek találhatók, így nagy a kontraszt. A művész először ezt a kontrasztot szerette volna megmutatni, így az első verzió két alak lett volna: egy római katona egy kancsó borral és egy karddal a kezében, illetve egy orosz katona egy üveg pálinkával és egy kőműveskanállal. Később úgy érezte, hogy nem az ellentétet szeretné előtérbe helyezni, inkább a szépségre, a nyugalomra rezonál. A római katona első változata így Pulába került, ahol az ottani amfiteátrum épülete szépen fennmaradt. 

Bízom benne, hogy Kolodko Mihály további miniszobrokkal ajándékoz meg bennünket, esetleg megrendezhetné második szoborkiállítását, akár az Esernyősben!

Ma először jöttem haza egyedül a versenyről. Minden simán ment, nem kellett sokat várni a buszra, át tudtam szállni a villamosra is, és nem lett igaza anyának. Mindig fél, hogy eltévedek, én meg utálom, ha csecsemőnek néz. Különben szeretem, ha ott van, és figyeli, mit csinálok, mert jókat szokott mondani, de ma nem tudott jönni. Régen ő is tornázott, járt versenyekre is, de már abbahagyta, azt mondta, elkopott valami a térdében. Próbált engem is lebeszélni, de nekem nem fáj semmim. Alig várom az edzéseket, szeretem, amikor megszólal a zene, és szinte magától kezd el mozogni a kezem, a lábam, majd az egész szoba és benne én. Az óra eleje mindig nehéz, izzadok, lihegek egy pár percig, de aztán minden könnyű lesz, már csak csont vagyok, ín és sok-sok izom vagy még az sem, eltűnik minden körülöttem. Miután kijövök az óráról, nem zavar a piszkos öltöző, nem érdekel, hogy büdös a vécé, vagy ha anya rosszkedvű, és veszekszik velem, amiért lassan készülök el. Ha fáradt, akkor sokszor türelmetlen. Utána bocsánatot kér, mondja, nem könnyű most neki, amit persze tudok, de azért van, hogy ez nem elég, mert tud nagyon durva is lenni. De torna után megbocsátok neki bármit. 

Persze én is szoktam rossz lenni, és tudom, hogy ezt nem lenne szabad, csak van, hogy nem bírom ki. Nem tudom, miért, talán eleve rossznak születtem, de egyszerűen muszáj néha sikítani, üvölteni, rohanni. Van, hogy a szomszéd macskájának a farkát rángatom meg, vagy múltkor Fifit, a tengerimalacunkat szorongattam egy kicsit, amikor el akart tőlem szaladni. Jó volt hallgatni, ahogy visít. Persze nem csinálom sokáig, mert anya vagy apa meghallja, és akkor nagyon haragszanak. Főleg apa szokott mérges lenni, volt, hogy egy hétig nem nézhettem tévét, amikor sárral kentem be az erkélyünk falát, hiába magyaráztam, hogy én csak festeni akartam. 

De ma igazán jó voltam, mert azon kívül, hogy sikerült hazajönnöm egyedül, még győztem is. Igen, én kaptam a legmagasabb pontszámot talajon, ez volt az első igazi győzelmem, amióta tornázom, és már nyitok is be a lakásba, meglátom anya kabátját és cipőjét a fogason, besietek hozzá a konyhába. Magához ölel, gratulál, hogy haza tudtam jönni egyedül, megpuszilja az arcom. Finom az illata, a haja selymesebb, mint máskor, az arca is valahogy fényesebb, a szája ki van rúzsozva, most egyáltalán nem látszik se szomorúnak, se fáradtnak. Ezek szerint minden rendben ment, állapítom meg, és meg is akarom kérni, most rögtön mondjon el mindent, de aztán meggondolom magam, mert anya nem szereti, ha kérdezgetik, azt mondja, a sok rágódástól semmi sem lesz jobb. A keze puha és meleg, a szeme mosolyog, és továbbra is simogatja az arcom, én meg arra gondolok, ez már majdnem olyan, mintha elmondta volna, mi történt. Ettől egy kicsit megnyugszom, de valahogy mégsem úgy, mint amikor kijövök a tornáról, mert pár perc múlva eszembe jut, hogy meg kéne néznem, mit csinál Fifi, és már szinte hallom, ahogy az érintésemre élesen felvisít. 

De most nem akarok rossz lenni, mert anya ma különösen szép, az arca nem szürke, a szeme nem piros a sírástól, és azt a rossz szagot sem érzem a leheletén, ami azt jelenti, hogy működött a dolog a versennyel, mert én tudom, hogy igazából ez kell ahhoz, hogy minden megint úgy legyen, mint régen. 

El is dicsekszem neki, hogy győztem, ő újra magához ölel, és azt mondja, mindig tudta, milyen ügyes vagyok, és ha igazán összeszedem magam, akkor én leszek a legjobb. Bólogatok, nem akarom neki mondani, hogy persze szeretem a tornát, de a versenyeket azért főleg érte csinálom. Ezt egyszer apának is bevallottam, de szerinte semmi köze egymáshoz ennek a két dolognak, anyában azok a sejtek nem miattam kezdtek el szaporodni. Én mégsem hiszek neki, és néha, amikor esténként a telefonomon játszom, és lekaszabolom azokat a szörnyeket, elképzelem, hogy ez anya teste, ahol épp legyilkolom azokat a rossz sejteket, amikről apáék nem szeretik, ha sokat kérdezek.

Egyébként anya már jó ideje nem szed gyógyszereket, ezek a vizsgálatok is csak óvatosságból kellenek. Ezt mondogattam magamnak a mai verseny előtt is, de azért úgy voltam vele, a biztonság kedvéért nem árt, hogyha nyerek, és végül igazam is lett, mert anya sokkal szebb, mint bármikor az utóbbi hónapokban, sőt, még főz vacsorát is, méghozzá a kedvencemet, spenótos lasagnét. Amikor kész van, bejön hozzám, átnézzük a leckém, aztán játszik velem, pedig ehhez tényleg soha sincs mostanában kedve. Később apa is megérkezik, együtt vacsorázunk hárman, anya arca sugárzik, apa kedvesen ránéz, és szájon csókolja, amit nem szeretek, de most még ez se zavar.

Fürdés után bebújok az ágyba, most végre nyugodtan alhatok, de nemsokára eszembe jut a tornadresszem. Nemrég kaptam anyától, halványkék, nagy strasszokkal, hónapokig könyörögtem érte, már azt is felajánlottam, hogy kifizetem a zsebpénzemből, csak vegyék meg nekem. Apa azt mondta, hogy nincs rá szükségem, mert nemrég kaptam egy másikat, de anya végül beadta a derekát, hiába haragudott apa. Elkényezteted azt a gyereket, mondta neki, de anya csak legyintett. A mai verseny alatt viszont elszakadt a dressz, lett egy lyuk a fenekén, amit mondjuk simán meg tudnék varrni, csak ahhoz ki kellene mennem a nappaliba. Ha most nem varrom meg, anya holnap meglátja edzés előtt, és biztosan kiakad rajta. A varrós fiók szerencsére közel van a fürdőhöz, majd úgy teszek, mintha pisilni mennék, útközben ki tudom venni a tűt és a cérnát.

Felkelek az ágyból, elérek az ajtóhoz, először csak résnyire nyitom ki, látom apát és anyát, ahogy ülnek egymás mellett a kanapén. Anya megint mosolyog, és most ő simogatja apa kezét. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, apa kérdez valamit, mire anya azt mondja, két százalék. Apa lehajtja a fejét, a válla megremeg. „Kemót most nem kaphatok”, folytatja anya, de aztán derűsen hozzáteszi, nincs miért aggódni, mert van egy kísérleti gyógyszeres csoport, ahová be fog kerülni. Apa bólogat, de aztán hallom, hogy sírni kezd. Anya magához vonja, az ölébe fekteti, ide-oda ringatja, mint ahogy velem csinálja, ha beteg vagyok. „Az is lehet, hogy kapok még tíz évet, hidd el, ez nekem bőven elég, addigra a gyerek is nagy lesz”, hallom ismét anyát suttogni. 

Úgy beszél, mintha altatódalt mondana, halkan, lágyan, mintha angyal suhanna el a szobában. Apa lassan elcsendesül, és én sem remegek már annyira. 

Angyalföldön nőttél fel. Mi vezetett Óbudára?

Ugyan Angyalföldön nőttem fel, de fiatal koromban az időm nagy részét Óbudán töltöttem. Az első komoly sikert elérő együttesem, a Sex Action gitárosa Mátyás Attila és az énekes, Szendrey „Szasza” Zsolt óbudán lakott, ezért itt voltak a találkozóink. A Sex Action tagjaival naphosszat üldögéltünk a Fő tér egyik sörözőjében, nem beszélve arról, hogy a budapesti punk mozgalom – amiben felnőttem – Óbudáról indult el. És itt volt a High Life Disco is, ahová sokat jártunk. Fiatalkori életem hetven százaléka Óbudán zajlott, tehát nem volt ismeretlen számomra a kerület.

Amikor megismerkedem a volt és eddigi egyetlen feleségemmel, és felmerült az összeköltözés gondolata, Óbudán találtuk meg az ideális lakást, a Szentendrei út 19. szám alatt. Megszületett Zozika kislányom, és akkor már házat kerestünk, amit a Solymárvölgyi úton találtunk meg. Hosszú ideig laktunk ott, majd amikor a feleségem elköltözött, egyedül már nagy volt nekem a ház. Úgy éreztem, hogy nem szeretnék elmenni ebből a kerületből, tehát maradtam. Most a San Marco utcában lakom.

Nem tudom, meddig lesz így, mert „vándorcigány” vagyok, de nagyon jól érzem magam Óbudán. 

Mivel fogott meg Óbuda?

Óbuda számomra úgy modern, hogy benne van a vintage és a klasszikus, amit nagyon szeretek. A hangszerekben is a régi, klasszikus formákat szeretem. Elfogadom a technika fejlődését, de nekem a gitár legyen hagyományos formájú, ne például villám alakú. A dobfelszerelésekben is a hagyományosat szeretem, nem az „űrhajó” formájúkat. Imádom Óbudát, mert nekem olyan, mint egy jól felújított klasszikus old timer autó.

Hogyan kerültél szoros kapcsolatba a punk és rockzenével?

Ehhez Hadzsi Imre kellett, aki szegény már nincs köztünk. Imre az osztálytársam volt és jó barátom. A szülei kiküldetése miatt az NSZK-ba került, majd öt év után, 1980-ban úgy jött haza, hogy felejtsek el mindent, amit eddig a zenéről gondoltam, mert csak a punk zene létezik. Itt, Óbudán kezdtek megalakulni az első olyan punk bandák, mint például a Kretens. Nem voltam aktív részese a korai punk mozgalomnak, inkább szőrmentén kapcsolódtam hozzá, mint egy úri gyerek, aki belekóstol egy kicsit a punkságba. Később zenészként kerültem bele igazán.

Hogyan alakult a viszonyod a hangszerekhez?

Mivel művész-színész családban nőttem fel, nyilvánvaló volt, hogy nem leszek irodista. Gyerekkoromban klasszikus gitározást tanultam, de mindig vártam, hogy mikor jön végre a tanórán a rockzenei „vinnyogtatás”. Rá kellett jönnöm, hogy azt hiába várom, és otthagytam a tanárt. Később ébredtem rá, hogy dobos akarok lenni.

Elkezdtem dobtanárokhoz járni. Az egyik azt mondta a szüleimnek, hogy nagyon tehetséges vagyok, mivel egy év alatt leraktam öt év anyagát, ezzel a tudásommal mindenképpen dobolnom kell.

Így is lett, és bejött, mivel elvégeztem a zeneiskolát, majd letettem a vizsgát az Országos Szórakoztatózenei Központban, így hivatalos működési engedéllyel bíró zenész lettem. 

Hogyan indult a zenei karriered?

Az érettségi után a szüleim benyomtak pár munkahelyre, de az gyorsan kiderült, hogy a hagyományos polgári életmód számomra nem működik, nekem művészkednem kell. Elkezdtem zenélni, és egyre jobb zenekarokban doboltam. A fordulópont az volt, amikor bekerültem a Dance együttesbe, amelynek lemeze lett. Akkor döbbentem rá, hogy hova is jutottam! Igazi nagylemezem lett!

Hogyan reagáltak a szüleid a sajátos zenész-életmódodra?

Apu, Zana József – aki ismert színész volt – nehezményezte a punkságomat. Amikor fülbevalóm lett, akkor apu nem beszélt velem két hónapig. A külsőségeimet – például a tetkókat – nem bírta. Apu azonban nagy bohém volt, és úgy haza tudta magát vágni, mint kevesen, szóval nem lehetett szava ahhoz, ha nálam tapasztalt hasonlót. Anyu, Kassai Ilona Kossuth- és Jászai-díjas színésznő csendesen elfogadta a dolgaimat. Ő egy ilyen lélek. Jöttek a sikereim, és a szüleim egyre büszkébbek lettek rám.

A korai zenekaraid közül melyik volt az, amelyiket a legmeghatározóbbnak tartod?

Egyértelműen a dirty rockot játszó Sex Action. Azt az amerikai rockzenei érzést képviseltük, ami a nyolcvanas évek végén itthon hiányzott. A hazai rockzenészek alig törődtek a külsőségekkel. Olyan volt egy rock koncert, mintha négy-öt könyvelő ment volna fel a színpadra pengetni, vagy mintha a svájcisapkás melósok tették volna ezt. Mi minden részletre figyeltünk. Hosszú haj, jó bőrdzseki, western csizma.

Szerintem csak akkor szabad színpadra állni, ha már rendben van a küllem.

Ha lejöttünk a színpadról, nem széledtünk szét, mint sok más zenekar abban az időben, hanem bulizni mentünk a szöges bőrszerkónkban. Ez olyan életérzés volt, amit mi folyamatosan közvetítettünk, és az emberek azt mondták, hogy „hú, ez valami más”. Részemről ez a korszak 1996-ig tartott, aztán jött egy „agylövésem”.

Ez már a Ganxsta Zolee és a Kartel?

Igen. Amúgy mindig én kezdeményezem a változtatást. Én rángatom be az aktuális csapatomat az új stílusba. 1995-ben még megcsináltuk az Actionnel a szerintem Magyarország első igazi és meghatározó hardcore lemezét, az Összeomlást, de már kezdett szétszéledni a zenekar. Mátyus Attilának, Matyinak, a gitáros-szerzőnknek ez a stílus nem igazán feküdt, ezért ki is szállt. Akkor már elkezdtem figyelni az olyan amerikai hardcore rap és hip-hop bandákat, mint például a Biohazard. Az új stílus ötletével a többiek elé álltam, de Matyi teljesen ki volt tőle, az mondta: „Miért kell a jó bevált stílust valami hülyeségre lecserélni?” Nekiálltam tehát külön megcsinálni a Ganxsta Zolee és a Kartelt. Fontos elmondanom, hogy az elmúlt években újra összeállt a Sex Action, és szoktunk koncertezni.

Térjünk vissza a Kartel megalakulására. Miként indult?

A rappel nem először találkoztam, hiszen Hadzsi Imre barátom már a punk előtt hozta a híreket a hetvenes évek végi amerikai rapről, ami már akkor is tetszett. Aztán a kilencvenes évek közepén jött egy újabb hullám: Ice-T, Ice Cube, Snoop Dogg, House of Pain, Cypress Hill, Young Black Teenagers. Meghallottam LL Cool J-től a Mama Said Knock You Out című dalt, amit most is játszunk egy duett zenekarommal, a Dos Diavolos-szal, és azt mondtam, hogy egy ilyen stílusú lemezt kell csinálnom. Szendrei „Szasza” Zsolt eleinte még segített ebben, azt javasolta, hogy menjünk el Pierrot-hoz (Maróti Z. Tamás – a szerk.), mert szerinte ő tudna nekem zenei alapokat csinálni. Elkészült egy demó, Pierrot pedig elindult házalni a zenei kiadókhoz, amelyek sorra azzal zavarták el, hogy ez a stílus gusztustalan, trágár, ráadásul nincs gyökere Magyarországon. Szerencsére a demó eljutott a Sony Music kiadóban Szűts Lacihoz, aki azt mondta, hogy „ezt én kiadom, úgy ahogy van”. Nyertünk. Szűts Laci is és mi is.

Megkavartuk a hazai hip-hop világot, mivel sokak szerint a gengszter rappel „összerondáztuk” a műfajt. Azt mondták, hogy ez a műfaj nem is létezik, és egyszerűen hülyeség. Tévedtek.

Az újításhoz szükséges bátorság és a nyughatatlanság természetes dolog számodra?

Ez belőlem jön. Ha valami jól működik, és nem kell semmit csinálni, csak jól meglovagolni a helyzetet, menedzselni és hátradőlni, azt megunom. Ilyenkor jön az agylövésem, és teljesen mást akarok csinálni. 

Hogyan alakult ki a Kartel induló tagsága? Nem lehetett egyszerű akkor egy rap bandát összehozni.

Haverokból jött létre. Steve (Bándi István, Gangsta Steve – a szerk.) egyszerűen csak azért került be, mert ő mindig, mindenhol velem volt. Sámson (Sámson Gábor, O.J. Sámson) lett a DJ, mert már tekergetett gombokat a DJ pult mögött. Big Daddyvel (Kalmár László, Big Daddy Laca – a szerk.) együtt jégkorongoztam az amatőr ligában. Mondtam neki, hogy rap bandát akarok csinálni, mire ő azt mondta, hogy sokat hallgat rapet. Bekerült a Kartelbe, mert hallgatta a rapet… Lóri (Tóth Lóránt, Lory B. – a szerk.) volt az egyetlen, akit szakmailag válogattunk be. Rappelni csak én tudtam és Lóri. Big Daddy Laca akkor még nem tudott rappelni, de azóta természetesen már rég megtanult. Steve soha nem is tudott, azért volt a másik neve a „Halott Mikrofon”. A haveri, tehát a nem szakmai összeállás ellenére működött a Kartel. Lóri amúgy a világ egyik legnagyobb tehetsége, csak nagyon nehéz ember. Őt két év után elveszítettük. Először a „motyó”, majd a vallási szekta miatt. Nem tudom, melyik a rosszabb… 2017-ben ugyan visszatért, de két év után újra kilépett. Lóri kétszer két évre volt szavatolva a Kartelben. 

Hogyan jött a siker? Jó volt a marketing?

Volt az is, de ösztönösen szoktak velem megtörténni a dolgok. A közönség és a szakma részéről először meghökkenés és visszautasítás volt a reakció, aztán hirtelen berobbant az óriási siker. Az első album, az Egyenes a Gettóból még nem volt kiugró, de utólag azt is sokan megvették. A Jégre teszlek lemezzel robbantottunk, ami 25 ezres eladást jelentett, a Helldorado viszont már 80 ezerrel ment el.  

A Kartelben egyértelműen te vagy a főnök? 

Az egyik zenekari tagom mondta mostanában, hogy ilyen laza főnöke még nem volt. Mondtam neki, hogy igen, azt csinálsz, amit akarsz. Nem vagyok igazán jó vezető, mert engedékeny vagyok. Szülőként is sokat megengedek, amit aztán a gyerek anyja próbál helyre tenni.

Hogyan születnek meg a szövegeid?

Nagyon változó. Van, hogy beugrik egy sor, és azt írom tovább. Van, hogy felmerül bennem egy konkrét téma, és azt bontom ki. Van, hogy hallok egy dalban egy jó refrént, és abból írok egy teljesen másik szöveget. Van, hogy a velem megtörtént dolgot írom ki magamból, és van, hogy csak egy szókép ugrik be, és abból fejlődik ki a teljes szám.

A jelenlegi Kartelnek hol a helye a hazai zenei életben?

Nem akarok nagyképűsködni, de a toppon. Most innen megyek a stúdióba, mert egy olyan rap lemezen dolgozunk, ami megint korszakalkotó lesz. A legutóbbi két lemezünk Fonogram-díjas lett „Az év rap albuma” kategóriában. Nem vagyunk mi kiöregedve, sőt!

Egyre kevesebb hanghordozót vesznek az emberek. Hogyan tudjátok ezt kezelni?

A nemzetközi fizetős zenés streaming platformon ott vagyunk, illetve kiadjuk a CD-ét.  Létezik még az az aránylag nagy számú hűséges réteg, amelyik megvásárolja a CD-t. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a rajongó a kezébe vehesse a terméket a pénzéért.

Csapatember vagy?

Igen, mivel nem akarok egyénieskedni. Sok frontember csinálja azt, hogy ugyan zenekarban van, de elmegy a dalokkal egyedül haknizni. Én ilyet nem csinálok.

Lehet tudni, hogy fontos számodra a sport. A mindennapjaid része?

Igen, része, lejárok edzeni ide a Flóriánba. Hosszú ideig versenyszerűen hokiztam. A sporteseményeket is követem. Nézem és átélem a meccseket. Az Atletico Madrid nagy kedvencem. Tegnap kikapott a kupameccsen, bosszús is voltam.

Sokat forgatsz, lényegében filmszínész is vagy. Hogyan lettél az?

Egy időben sok interjút csináltam a Kartel miatt, amelyek közben sokat viccelődtem, aztán egyre többet hívtak mindenféle műsorokba. Egyre nagyobb lett a pofám, és volt egy sajátos vicces, „trollkodó” stílusom, amire felfigyeltek a filmesek. Elsőnek Jancsó Miki bácsi hívott el a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjébe, amelyben szerepelt a Kartel zenekar és persze én is. Innentől kezdve elkezdtek filmekbe hívni, és folyamatosan benne vagyok tévésorozatokban is. A szüleim miatt nem idegen számomra a színészet világa. Ott volt például Bruce Willis filmje, a Die Hard 5, amiben szerepeltem.

Be vagyok rakva egy szerepskatulyába, ennek alapján voltam már drogdíler, terrorista, kocsmai verekedő, börtöntöltelék.

Szerepeltem a Válaszcsapás című HBO-sorozatban, amiben egy koreografált durva verekedésben kellett részt vennem, mint orosz börtöntöltelék. Olyan kemény volt a jelenet, hogy folyamatosan estünk-keltünk. Az ország „szemetét” gyűjthették össze erre a forgatásra, mert annyi volt a rosszarcú statiszta. Az amerikai filmesek közben azt kérdezték, rám mutatva, hogy ki ez a tetovált csávó, akinek a többiek így örülnek? Mondták nekik, hogy egy magyar rapsztár. A forgatás a Kozma utcai börtönben volt, és a felvételek közben ide-oda kísérték az igazi „nehézfiú” rabokat. Köztük volt egy nagydarab, kigyúrt rab, aki kéz-láb bilincsben totyogott. Én természetesen nem tudtam, hogy ki az, de ő rám kiáltott: „Zolikám! Mi van apám, bejöttél körülnézni?” Visszaszóltam neki, hogy „mi itt csak forgatunk”. Erre azt felelte: „Jól van, de ha bekerülsz, én foglak védeni.” Az amerikai filmesek döbbenten néztek rám, és kérdezték, hogy ki ez az ember?

Szeretsz filmezni?

Nagyon. Jó móka, mert olyan, mint amikor gyerekkoromban cowboyosat játszottam. Igazi játéknak fogom fel. Hámori Barbara hívott a Keresztanyu tévésorozatba, amit nagyon köszönök neki. Ő azt kérte a színészektől, hogy tartsák magukat a forgatókönyvben leírt szöveghez, de azt is mondta, hogy ez alól egyetlen kivétel van, a Ganxsta Zoli, ő szabadon kezelheti a szöveget, mivel ő jobbakat mond, mint ami le van írva. Amikor először megláttam a szöveget, azt mondtam a Hámori Barbinak, hogy az a szereplő, akit nekem kell alakítani, nem beszél így. Elfogadta. 

Művész- és polgárcsaládból érkezve hogyan találod meg azt a közeget, amelynek szereplőit alakítod a filmekben?

Ahogy jövök-megyek, megtalálnak, én pedig nem zárkózom el senkitől, nincsenek előítéleteim, ezért is mondják nekem a „másik közegnek a tagjai”, hogy „Zolikám, te vagy a mi szószólónk.” 

A szókimondásodat hogyan viseli a környezeted?

Ez apu öröksége. Nagyon jó ember volt, de nem fésülte a szavakat. Szerintem elsősorban nem a szavai, hanem a cselekedetei minősítik az embert. Ha nem mondhatnám ki őszintén, amit gondolok, abba belebetegednék. Most ugyan fájnak az ízületeim, de ha elfojtanám az érzéseimet, gondolataimat, akkor biztos, hogy a szívem is fájna. Azt, hogy hogyan viseli ezt a környezetem, embere válogatja. Van, aki örül, hogy jól megmondom, van, aki viccesnek veszi, és van, aki ezért szemét állatnak tart. Nincs bennem semmi rosszindulat. Őszinte vagyok, nem bántó. 

A zenekarban is így van?

Persze. Folyamatosan megy a beszólás. Ha érkezik egy új tag, és nincs felkészülve erre, először nagyokat pislog.

A munkában fegyelmezett vagy?

Imádom a mulatságot, és nem mondok ellent semmi jónak. Az elmúlt húsz évben négyszer-ötször elkövettem azt a komoly hibát, hogy olyan állapotban mentem fel a színpadra, amitől vállalhatatlan volt a produkcióm. Ez elsősorban nem az elfogyasztott „dolgok” miatt történt meg, hanem lelki oka volt. Ezt szégyellem, és megkövetem a közönséget. Forgatásokon ilyen soha nem történt meg. Nagyon figyelek arra, hogy ha koncert, stúdiózás, vagy filmes munka van, akkor első a fegyelem, és csak utána lehet lazulni a buliban.

Milyen zenéket hallgatsz? Hogyan inspirálódsz?

Nagyon sok zenét hallgatok, mert szükségem van az inspirációra. Szeretem az old school hangzásokat is, de tudni akarok a trendekről. Hol tartanak, hova fejlődnek az általam kedvelt műfajok? Hogyan lehet azokból modern hangzást kihozni? Milyen hangszert, effektet használnak?

Jártál a zenétek őshazájában, az Egyesült Államokban?

Sokszor. A pandémia előtt voltunk ott utoljára fellépni. Jártunk Miamiban, Los Angelesben, San Diegóban, San Franciscóban, New Yorkban, Torontóban. Magánúton is voltam többször, de ahova még nem jutottam el, azok a közép-déli államok, ahonnan az én bluesos zeném származik. Texas, Louisiana, New Orleans. Ezek a helyek rajta vannak a bakancslistámon.

Találkoztál a karriered során a külföldi ikonjaiddal?

Igen. Ice-T nagy cimborám lett. Több nagy punkzenekarral kerültem személyes barátságba, olyan emberekkel tudtam összejönni, akik a gyerekkorom ikonjai voltak.

Szeptemberben volt egy közös koncertetek a Junkies együttessel a Barba Negrában. Honnan jött az ötlet?

Takács Vilkó gitárosunk találta ki, hogy ne legyen szokványos a koncert, ne kliséket adjunk elő, mivel mostanában többször játszottunk Budapesten. Erre a közös koncertre külön próbáltunk. Ha olyat csinálunk, ami új, akkor arra készülünk, mert nem szeretünk úgy belevágni, hogy „ahogy esik, úgy puffan”. Bejött a közös koncert. Háromezer ember volt ott, és szerintem senki sem távozott elégedetlenül.

Nagyon fontos számodra a lányod. Hogyan éled a családi életet?

Igen, nagyon fontos, ráadásul a lányomnak van egy öccse, aki a pótfiam. Zétény a feleségem utánam következő kapcsolatából született, és lényegében én vagyok a másik apja úgy, hogy már nem vagyok együtt a feleségemmel. Zétény apjával is jóban vagyok.

Zéténnyel apa-fia napokat szoktunk csinálni. Pont tegnap voltunk együtt a tatai 25. Klapka György Lövészdandárnál. Lőrincz Gábor dandártábornok úr hívott meg egy látogatásra, mert Kartel-rajongó.

Zéténnyel tankoztunk. Úgy álltunk a tank tetején, mint a Kelly hősei filmben a szereplők. Imádom a kisfiút, a lányom pedig a szemem fénye. Neki már van barátja. Egy darabig nem mondta el nekem, ami nagyon bántott. Kérdeztem Zoét, hogy miért nem bízik bennem. Azt felelte: „attól féltem, apu, hogy lecikizel”. Pedig Zoét sosem cikizem. A barátja nagy haverom lett, jóban vagyunk.

Nehezen tudsz feltűnés nélkül közlekedni az utcán. Ezt hogyan kezeled?

A szerelmem ezt nehezen viseli, ezért nem is vállal fel. Azt mondja, nem lehet kibírni, hogy ha beülünk valahova, akkor azonnal fotózkodni akarnak velem. Az utcán is megszólítanak, de az inkább vidéken történik meg, mert ott csodaszámba megyek.

Ha a kamasz éned összefutna most veled, szerinted mit szólna a mostani Zana Zolihoz?

Azt mondaná: „De menő lettél, öreg!” Én pedig azt mondanám neki: „Adok pár tanácsot neked, hogy mire figyelj oda, mert akkor kevesebb problémád lesz.”

Mit tervezel a közeljövőben?

A Kartellel megyünk tovább. Készül az új lemez, amit egy koncepció fog össze, de még titok, hogy mi az. Óriási showt tervezünk a lemezbemutató koncertre. Takács Vilkóval van egy sikeres gitáros duettprodukciónk is, a Dos Diavolos, amivel lassan már többet lépünk fel, mint a Kartellel. A Dos Diavolos második lemeze már megvan a fejemben. És sokat fogok forgatni filmben és sorozatban.

Mit szeretsz Óbudában? 

Nagyon megszerettem. Nem vagyok hajlandó innen elmenni. Imádom a helyi gasztronómiát. Szeretem a Papír Tigrist, ahol most beszélgetünk, de már felfedeztem több olyan helyet, mint például a Maharaja étterem, ami egy csoda. Sok helyre járok, jól ismerem a személyzetet. Ahogy belépek, már mondják: „Hogy vagy, Zolikám? Jöhet a szokásos?” Óbudai gourmet lettem. A Flóriánba járok edzeni, itt élem az életem, ha nem koncertezem, alig teszem ki a lábam Óbudáról.

Hogyan vagy benne Óbuda kulturális életében?

Figyelem, mivel sok rendezvény volt és van. Még nem folytam bele, de szeretnék, mivel kíváncsi és nyitott vagyok mindenre.

Bár régóta ismerjük egymást Lócival (mindketten a könnyűzenei életben mozgunk), nagy mázli, hogy az interjú élőben valósult meg, pedig a sűrű időszak miatt necces volt, hogy sikerül-e összehozni. Az első időpont, mint utólag kiderült, a hamarosan nyíló bölcsődéjükhöz szükséges ügyintézések miatt hiúsult meg. Ez remek felütést kínált számomra, mi legyen az első kérdésem. 

Bölcsőde? Hogy jött az ötlet?

A feleségem, Betti óvodapedagógus végzettségű, és a covid alatt elkezdtünk gondolkozni, mit is kellene tennünk. Ő már régóta szeretett volna csinálni egy helyet, ahol dolgozhat. Körbejártuk a kérdést: ha bérlünk valamit, az nagyon bizonytalan, bármikor felmehet az ára, mire kialakítod, költözhetsz is máshová… Mi pedig egy kis lakásban laktunk, ahol nyilván nem lehet ezt megcsinálni. Az lett végül a terv, hogy ha eladjuk a lakást és az elmúlt 12 év alatt megkeresett minden kis pénzemet egy kis hitellel együtt belerakjuk, valószínűleg tudunk venni egy kis családi házat. Ennek megfelelően keresgéltünk, de sajna nem találtunk ilyet, így az lett a vége, hogy építkeztünk. Ez a Mickey Mouse frizura, ami itt kialakult, ennek köszönhető, kegyetlen volt. Viszont, ami az előnye, hogy pontosan tudjuk, hogy a ház milyen formában, állapotban van, és alapból úgy tudtuk kialakítani, hogy az majd megfeleljen az előírásoknak.

Valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, hogy van-e a bölcsinek bármi specialitása, esetleg köze a zenei neveléshez?

Igen is, meg nem is. Természetesen én is elvégeztem a képzést, tehát bölcsődei szolgáltatást nyújtó személy vagyok, és Betti is végzi a kiegészítő plusz képzéseket. Alapvetően zenei és hagyományőrző  szemléletűek vagyunk, Betti tud rengeteg mondókát, és ő is zenész. Viszont a bölcsiben nem az a legjobb, ha te kiállsz és 45 percig szórakoztatod a kicsiket egy gitárral, hanem az, ha a gyerek kidugott nyelvvel rakja össze a favasutat, ez tesz neki a legjobbat. Fel kell ajánlani nekik újfajta játéktevékenységeket, de alapvetően szabad játékról szól a bölcsődés időszak. Persze majd, ha délutáni foglalkozásokat indítunk ovisoknak, az már „zeneovisabb” felfogásban fog zajlani.

Azért a bölcsőde meg a színpad nagyon más világ…

Ami nagyon izgi ebben, az az, hogy azért a koncerteknél van egy ilyen dark side of the power – igyál, engedd el a gátlásaidat, légy őrült, táncold ki magadból – vibe, és ott állsz a színpadon, a közönség téged néz. Ha így csinálsz a kezeddel, hogy „éééé” (itt Lóci integetett egyet a kezével), akkor a közönség is ezt csinálja, hogy „éééé”, ha meg „óóóó” (itt pedig a másik kezével integetett egyet), akkor „óóóó”, hogy ha meg „verjük meg a Szabó Petit”, akkor lehet, megverik a Szabó Petit (itt szerencsére csak nevetett egyet, és mindenki jól van). Nehéz pillanat, hogy hogyan kezeled ezt a lehetőséget. Abban, hogy ezt hogy használod,  sokan el tudnak bizonytalanodni, illetve biztos láttál már olyan előadót, aki meg kezelni nem tudja a szitut.

Vannak páran, akik a közönség rajongásán kívül más inputot nem tudnak befogadni „vagy rajong értem, vagy nem, és hogyha nem, akkor nem érdekel”.

Én hajlandó vagyok magamból is bohócot csinálni, hogy ott jobb legyen, ha van olyan helyzet, ahol nem működik a magasművészet, akkor inkább bohóckodjunk, és abban a helyzetben ennek ugyanakkora értéke van. A bölcsiben az a nagyon jó, hogy ott minden light side of the power, ott állsz a gyerkőcökkel szemben, minden tiszta, minden kedves és max arról hazudik, hogy megmosta-e a kezét.

A korábban veled készült riportokból sok mindent megtudhattak az olvasók a zenédről, világnézetekről, humorról, vagy hogy nagy zoknigyűjtő vagy, filmtörténeten és portugál szakon végeztél az ELTE-n. Arra gondoltam, hogy a művészeti összefüggések témájában találok olyan kérdést, amit még nem tettek fel neked. Melyik művészeti ág inspirál a leginkább?

Szerintem ez mindenkinél másként működik, és korszakonként is más, szóval nem igazán tudhatod, honnan jön az inspiráció. Ahogy azt se tudod, hogy összesen kétszáz dalod van-e egy életre, és onnantól elzáródik a csap, vagy pedig bármikor meg lehet újra nyitni, és lehet inni belőle. Ami nekem működik, hogy nagyon sok zenét hallgatok. Hogyha nem tudom, mit hallgassak, akkor Beatlest hallgatok, hiszen azzal nem lőhetsz mellé. Ha dalszövegíró „mindset”-be akarok kerülni, akkor általában verseket olvasok. Előkerül a Dsida-összes vagy Kemény Zsófi és más slammerek művei. Szoktam ilyenkor rapszövegeket olvasni anélkül, hogy meghallgatnám.
De nagyon izgalmas az is, ha egy teljesen másik művészeti ág indít el valamit az emberben. A MANK-nak volt egy podcastje, az „Ilyet én is tudok?”, ahol főleg kortárs képzőművészekkel beszélgethettem. Amikor utánanéztem a beszélgetőpartnerek, művészek munkásságának, vagy elmentem egy kiállításra, mindig ledöbbentem. Arra gondoltam, mennyi mindent nem tudok erről a művészetről, és hogy milyen szerteágazó, kreatív gondolatokra van szükség ezekhez. Ahhoz képest, mikor a backstage-ben beszélgetsz a koncert után, hogy „őőaa király volt a buli, nem? bor is volt…”. Egészen máshol mozognak ezekben a szférákban, és én ezeket az alkalmakat iszonyatosan élveztem. Ha pár nappal később megnéztem a telefonomban a jegyzeteket, tele volt ötletekkel, amelyeket ezekben a helyzetekben csak gyorsan felírtam, mint például, hogy „kéne egy ilyen piros számot írni”!

Az interdiszciplináris áthallások nagyon működnek!

Szokták mondani – Arisztotelész után szabadon –, hogy egy műalkotásnak az a célja, hogy a fogyasztó katarzist éljen át. Neked volt-e már ilyen élményed, illetve a zene kapcsán hogyan gondolkodsz erről?

A katarzis többféleképpen tud érkezni, és szerintem meg kell különböztetni a dal által és az előadás által okozott katarzist. Ez két különböző dolog. Például mi koncertekben jobbak vagyunk, mint stúdiózásban, szerintem ott jobban tudom, hogy mitől lesz jó az embereknek. Koncerteknél jön az „itt és most” érzés, ezt a tömegérzés tudja nagyon elősegíteni. Sőt, én erre tudatosan figyelek, hogy minden koncert más és más legyen. Ha valaki eljött a turné egyik állomására, ne ugyanazokat a poénokat hallja egy másikon. „Helló Budapest”, „ Helló Eger”, ne csak ennyi legyen a különbség a két koncert között. Ezért is kezdek el beszélgetni a közönséggel, mindig kinézek magamnak valakit a tömegből, de a konferálásban is ez megy. Rá kellett jönnöm, hogy nem az a fajta művész vagyok, aki néz a távolba, óriási dolgokat mond, és elérhetetlen „aranytestű rockisten”, hanem inkább egy ilyen közvetlen csávó, aki arra való, hogy kimozgasson a hétköznapokból, és hogy a koncerten olyat élhessen át a közönség, ami amúgy nem tudna megtörténni.

Az Óbudai Sörfesztivál Lóci Játszik-koncertje után érkezett hozzánk egy rajongói levél, amiben egy anyuka írt nekünk: azután érdeklődött, hogy a mi fotósainknak vajon sikerült-e lekapni azt a pillanatot, amikor Lóci az első sorban állókkal együtt énekel. A kislánya is ott állt, és vele is volt „közös duett”, ő pedig akkora Lóci-fan, hogy vidékre is követi a zenekart.

Ezek tudod milyen jó érzések, amikor a dalaidat írva visszagondolsz 12-14, és később megtudod, hogy valakinek milyen sokat jelentenenek azok a dalok? Ez a legtöbb, amit elérhetsz dalszerzőként… Más emberek „életfilm-zenéjében” részt venni a legnagyobb elismerés!

Mennyire vagy tudatos szerző? Rengeteg korosztály, szubkultúra, réteg hallgatja a dalaitokat; figyelsz arra, hogy mindenkit kiszolgálj? 

Esküszöm, próbáltam tudatos művészként alkotni, de általában azok a dalok lepattantak mindenről és mindenkiről. A végén elvész valami, ha tervezetten csinálod.

Arra jöttem rá, hogy egy dologban érdemes követni az utadat, mégpedig, hogy hiteles maradj.

Ehhez persze önreflexió szükséges, és nem szabad elájulni saját magadtól. De nem szabad magad feleslegesen önostorozni sem. Meg kell mutatni, ami jön, vagy amit gondolsz! Szerintem ezt nem csináljuk rosszul a zenénkben: vannak káromkodósabb szövegeink is, és persze nem kellene káromkodós számokat csinálni, mert ott vannak a gyerekek, de ha egyszer az jön ki, hogy „nem ér annyit bazdmeg”, akkor azt nem tudom másképp elmondani, akkor azt úgy kell leírni, maximum, ha valakinek nem tetszik, áttekeri, nem teszi be a lejátszási listájába.

Kipróbáltad már magad más művészeti ágakban? 

Nem vagyok művészeti öttusázó, például nagyon rosszul rajzolok, de csodálom azokat, akik jól rajzolnak. Akinek szép a kézírása, abba már szerelmes tudok lenni. De nagyon nagy hatással vannak rám a színészek is, a színészeket iszonyatosan csodálom, azt gondolom, hogy ők a legkeményebbek, mindent tudnak az életről, mert annyi mindent eljátszottak. Abba gondolj bele, hogy ahhoz, hogy zenész légy, igazából lehet, hogy életedben egy könyvet se olvastál el, hanem kigyúrtad a dúr skálát, iszonyatosan jó vagy gitáron, tepersz, mint az állat, és te leszel a „metálgod”. Míg a színészeknek rengeteget kell olvasniuk, tudniuk ahhoz, hogy egyáltalán ezt meg tudják mutatni. Te meg talán csak abból tudsz idézni, hogy „i love you, i love you, i love you…”. Mondjuk persze ennek is megvan a szépsége. A zenész mindig a leghitelesebb önmaga kell, hogy legyen, a színész meg önmagából építkezik, de mindig mást állít színpadra. Képzeld, voltam színész egy jelenet erejéig a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ban, majd a Rossz versek-ben is felbukkantam, sőt a VAN valamiben egy-mondatos szerepem volt, de azt kivágták végül, szóval maradtam néma Lóránt. Amikor felvettek az egyetemre filmelmélet-filmtörténet szakra a portugál mellett, akkor bennem volt rendezői ambíció. Egy bajom volt, hogy nem tudtam kivárni a végét. Annyira szeretem a gitározásban azt, hogy megírsz egy dalt, másnap megmutatod és kész, vagy megtapsolnak vagy nem. A filmnél meg kitalálod, megírod, pénzt szerzel rá, összerakod, akkor stábot szerzel, leforgatod, megvágod, megfesztiváloztatod, és a végén, valamikor 4 év múlva majd látni fogja valaki. Rájöttem egyébként, hogy azért akartam filmeket készíteni, mert nagyon sok sztorim van, amit el szeretnék mondani. De ezeket a történeteket dalban is el lehet mondani. Nagyon örülök, hogy sikerült megtalálnom azt a formát, amiben közvetlen lehetek, jó lehetek, és még a történetekről sem kellett lemondanom.

Amit imádok nézni, de semennyire sem értek hozzá, az a balett. Minden táncot nagyon szeretek, szeretek is táncolni, mondjuk kevésbé művészi szinten.

Bánom, hogy nem olvasok több kortárs prózát, és a kortárs lírában is csak a híresek jutnak el hozzám. Sajna nem én vagyok az, aki megveszi a Szép versek 2022 antológiát, és leül a kanapéra, begyújtja a kandallót, és pipázgatva elolvassa.

Az előbb beszéltél arról, hogy nagyon sok zenét hallgatsz, és felhoztad a Beatlest. Van kedvenc stílusod, korszakod? Zenészként milyen zenefogyasztói szokásaid vannak?

Nagyon sokféle zenét hallgatok. A feleségem klasszikus zenész, az óvoda mellett klasszikus hegedült évekig. Szimfonikus és kamaraegyüttesekben is játszott. Megyünk együtt hazafele kocsival, és bekapcsoljuk a Bartókot, egyből mondja, hogy mit hallgatunk… Nekem egy kicsit mind ugyanolyan, mindemellett ezek is lenyűgöznek. Az a jó a klasszikus zenében, hogy bármit csinálsz, rögtön filmzenévé válik. A zenével szerintem képben vagyok. Az a típusú hallgató vagyok, aki azt is meghallgatja, amit nem szeret, ilyen „csak azért is” alapon. Meg kíváncsi típus vagyok, például, amikor mindenki mondta, hogy ez a Krúbi mekkora jó, meg az alter szcéna is elismerte őt, akkor nem lehetek annyira süket, hogy csak azért, mert nem tetszik ez a fajta muzsika, nem hallgatom meg. Lehet, hogy utána nem fogod hallgatni, de igenis venni kell a fáradságot, ha ebben az iparban dolgozol. Már csak azért is, hogy tudjad, hogy ez milyen, és hasson rád, és biztos, hogy fog hatni, mert ezek tényleg nagyon jó előadók. Beton.Hofi is nagyon jó, annak ellenére, hogy én sose csinálnék ilyen zenét, én nem ebben a zenében hiszek, de nagyon jó, el kell ismernem.

A Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program – Induló Zenekarokat Támogató Alprogram mentortalálkozóin rendszeresen összefutunk. Mennyire tartod fontosnak a tehetséggondozást?

Nagyon fontos, annál jobb nem történhet a zenével, mint hogy megújul. Ebben a programban én nagyon kedvelem, hogy van évente 20 induló zenekar, amelyek segítséget és támogatást kapnak! Mi is ennek köszönhetően spóroltunk meg kb. két évet a zenekar életéből. Kaptunk pénzt albumfelvételre, amit egyébként össze kellett volna gürizni, vagy kölcsön kéregetni. Ezekben a programokban szerintem nem az a cél, hogy évi 20 headliner együttest kitermeljen, mert erre nem is képes, hanem hogy mindenki kipróbálhassa magát a nagypályán. Pont volt ez a Telex-cikk Sajóval, hogy 2019–2020-ban debütlemezes előadók csinálnak 2022-es teltházas bulikat a Budapest Parkban. Ez nagyon nem így volt anno.

Hangszeres zenészként mindig végig kellett járni a ranglétrát, rengeteget kellett gályázni.

Például a CarsonComa is nagyon fiatal zenekar, de ők nem most kezdték, voltak angol nyelvű lemezeik, Keretblogolások (keretblog.hu – a szerk.), meg sok más… De a „rock is dead”, de nagyon dead, gondolj bele, hogy a 2000-es évek eleji punk-rock hullám óta nem volt nagy újítás. Még voltak ezek a Mumford and sons-típusúak, az ment utoljára mint gitárzene… jó, Ed Sheeran még, de az meg nem rock’n’roll. Tudod, miről maradnak le a fentebb említett előadók? És ebbe abszolút bele tudok állni: az nagyon jó, hogy te magadnak meg tudod csinálni a zenét, de az, amikor lementek egy szakadék próbaterembe és először eljátszátok a Deep Purple: Smoke On The Watert, és azt érzitek, hogy „úristen, de jók vagyunk”, az nagyon jó érzés. Azt nekem senki ne mondja, hogy az a típusú zenegyártás ugyanaz a katarzisérzés, mint amikor összeraktok egy együttest. Nekem a rákenrollban ez a bajtársiasság nagyon fontos!

Zárásként kérdeznék valami elsőt. Melyik volt az első Lóci Játszik-koncert?

Az nagyon jó volt! Van egy első koncert és egy nulladik, amiről nem beszélünk. Az első koncert a Gozsdu Manó Klubban volt pont két ünnep között, december valahányadikán, ezért most lesz nyolcéves a Lóci Játszik. De volt egy nulladik koncertünk Egerben. A Paddy and The Rats kalóz-írpunk zenekar előtt játszottunk, mert őket ismertük innen-onnan, meg közös próbatermünk volt. Megkértük őket, hogy legalább egyszer valami nagykoncertjük előtt hadd játsszunk. Na ott volt, amikor lejátszod a számot és teljes kuss, csönd mindenhol, a cintányér még visszahangzik. A legrosszabb, hogy a negyedik számnál is ugyanez történt, csak utána hátul egyszer csak valaki rázendített, hogy: „PADDY PADDY PADDY PADDY” tapssal együtt… Szóval ez volt a legeslegelső koncertélményünk, kemény volt.

És végigjátszottátok?

Persze, végigmentünk a műsoron, a koncert végén öt-hat lány odajött hozzánk, de ők is full-fekete szerkóban, acélbetkós bakancsban, hogy „azért helyes a gitárosunk…”

Mielőtt a szüleivel Óbudára költözött, a családja Debrecenben élt. Mesélne erről az időszakról?

A történetet korábbról kezdeném. Édesanyámék családja az 1910-es években Erdélyből települt át Debrecenbe, míg édesapám családja Kárpátaljáról. Így a szüleim és én már Debrecenben születtünk. Édesapám aztán 1940-ben, húszéves korában a Magyar Királyi Operaház tagja lett, amelynek kihelyezett tagozata Kolozsváron volt – ami akkoriban még jobban működött mint a budapesti. Apám karrierje tehát Erdélyben kezdődött, de aztán jött a háború, és Oroszországba kellett mennie harcolni. A művészetet azonban nem hagyta el, a frontvonalon ugyanis zenés műsorokat szervezett, és mivel mélybasszus volt,  az oroszokra is nagy hatást tett, hisz az ő egyházi és operakultúrájukban a basszus nagyon fontos, megjelenik Csajkovszkij műveiben és Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, utóbbiban négy basszus szerep is van. Apámat tehát megbecsülték az oroszok, így amikor Záhonyból jöttek Debrecenbe, őt is hazahozták. Ép bőrrel megúszta, vagy ahogy mi mondjuk a családban: kiénekelte magát a háborúból. 

És végül miért költöztek el Debrecenből?

Amikor az anyai nagyanyám meghalt 1963-ban, elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk Debrecent, és felszámolunk mindent. Így, bár éppen az ország második alapítású ének-zenei általános iskolájába, a Debreceni Péterfia utcai Zenei Általános Iskolába jártam, amelyet félévente maga Kodály Zoltán ellenőrzött, tudtam, hogy Budapesten is fogok találni hasonlót.

A szüleim aztán 1965-ben meglelték ezt a házat, amelyben ma is lakom, itt, Óbudán, a Folyondár utcában, a Mátyás-hegyen.

A fővárosban zenei általános iskolát pedig szintén könnyű volt találni, hisz akkoriban minden kerületben volt egy. Mi a Tímár utcait választottuk, ahol óriási zenei élet volt. Nem is éreztem semmilyen különbséget a debreceni és az óbudai oktatás között. Egy másik helyen, a Fényes Adolf utcai Állami Zeneiskolában pedig zongorázni tanultam, és hamar kiderült, hogy van tehetségem hozzá. Akkoriban éneklésről szó sem volt. Később, a Zeneakadémián is zongora szakra jelentkeztem, és csak később váltottam énekre. 

Miként emlékszik a gyermekkora Óbudájára?

Mivel édesapám basszistaként Budapesten is nagyon népszerű volt, és a szakmában is sokakat ismert, a házunkban állandóan jöttek, mentek az énekesek. Nagyon jóban voltunk például Házy Erzsébettel, aki óriási sztár volt, és férjével, Darvas Ivánnal, akikkel napi kapcsolatban voltunk. Ők előzőleg a Bajza utcában laktak, amikor azonban nálunk jártak, Darvas dicsérte a környéket, és azt mondta, szívesen lakna itt. Kérdezte, nincs-e valahol eladó ház. Mire ajánlottuk neki a tőlünk jobbra lévő második házat, amit aztán meg is vettek. Ezután Melis György érdeklődött nálunk, hogy nincs-e a környéken eladó kulipintyó, mert ő is szeretné itt meghúzni magát. Mi a Házy Erzsébetékkel szembeni ingatlant ajánlottuk neki. Meg is vette. Aztán jött Korondi György tenorista, majd Sass Sylvia. Szóval a területen kialakult egy operaházi  negyed. Annak idején, aki erre sétált, minden nyitott ajtóból ének- vagy zongoraszót hallhatott. 

Óbuda más részén is kialakult efféle spontán művésznegyed?

Persze, a Szépvölgyi úton egymás mellett volt Sinkovits Imrének, Bessenyei Ferencnek és Kállai Ferencnek a háza, akikkel többször is találkoztunk. Ők amúgy édesapámmal számos előadásban dolgoztak együtt, sőt jó barátok voltak. Bessenyeivel például 1971-ben a Csínom Palkót adták elő a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A Kolosy téren pedig Kiss Manyi lakott, akinek a karrierje apámhoz hasonlóan Erdélyből indult, így már ismerték egymást Kolozsvárról. A Fővárosi Nagycirkuszban aztán a hatvanas évektől vasárnaponként rendszeresen felléptek a Csim-Bum Cirkuszban. Apám mint a porondmester, Muszkli Miska; a robusztus alakjával akkora volt, mint egy hegyomlás, így Kiss Manyi egészen eltörpült mellette. Az alakjuk viszont jól kiegészítette egymást. Később, amikor „civilben” a Kolosy téren összetalálkoztak, mindig eltorzított hangon köszöntötték egymást, akár a cirkuszban. De a környéken lakott számos más művész is, mint Havas Ferenc, az Operaház kitüntetett balett-táncosa, a Szépvölgyi úton meg Csala Zsuzsa és Fodor János bariton. Az egykori Kolosy téri piac szintén fontos volt, hisz édesapám mint nagyevő, mindig tudta, hogy melyik árusnál kell szép húst vagy zöldséget venni, amivel másokat is idecsábított. Házy Erzsébet mondta is neki, hogy „jönnénk veled Doma”, mert apámnak mindenki jó portékát adott. Aztán több művész is csapódott hozzá. Például Gobbi Hilda, akivel édesapám évtizedeken keresztül játszott a János vitézben az Operaházban.

A Zeneakadémia alatt is kötődött Óbudához?

Igen, a diplomához szükséges tanítási órákat mind itt tartottam a Mókus utcai Zenei Általános Iskolában, ahol Bárdos Lajos zeneszerző vizsgáztatott minket. A Zeneakadémia utolsó évében pedig az Árpád Gimnáziumba hívtak tanítani, mert kiderült, hogy az ottani ének-zene tanárnő, aki évek óta vitte a zene tagozatos osztályokat és az ének-zenét, elment szülni. Az osztálya viszont elkanászodott, az énekórákon sokan a töri és a föci anyagot tanulták, vagy a matekleckét írták. Mondtam is nekik, hogy amíg tanítok, rám nem kell figyelni, de akit érdekel a zenei anyag, amit hoztam, az üljön közelebb, a többiek meg írják csak a föcit. Erre hamarosan egyre többen jöttek az első padokba.

Én meg mindent tanítottam nekik, a kínai rizsültető munkadaltól kezdve lelassított madárfüttyökön át az indián skalpvadász dalig.

Az osztályból később többen lettek zenészek, muzsikusok, jó néhányan meg színészek. Óbuda tehát borzasztó sokat adott nekem. 

És amikor beindult a karrierje, jutott még ideje a kerületre?

Persze, a nyolcvanas évektől nagyon sokszor hívtak az Óbudai Társaskörbe, az itt lakó művészekkel pedig számos hangversenyt rendeztünk a helyi templomokban. Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánián például jótékonysági koncerteket szerveztünk az orgona építésére és felújítására. Ugyanezen a helyen, valamint a Szent Péter- és Pál-templomban pedig házikoncerteket rendeztünk Házy Erzsébet emlékére. Ezekre számos előadó jött el, mint Szokolay Sándor zeneszerző, aki korábban szerepeket írt Erzsébetnek, vagy Bőzsöny Ferenc rádióbemondó, Tahi Tóth Laci, és operaénekesek, mint Pitti Kati, Melis György és Korondi György.

A nyolcvanas évek közepétől külföldön is sikereket ért el. Hogyan tudott akkoriban annyit utazni?

Amikor behívtak katonának, egy hónapig voltam kiképzésen, de aztán tagja lettem a Honvéd Művészegyüttesnek, amelybe basszista szólistának vettek fel. Rengeteg műfajt próbálhattam ki, amit imádtam. Az opera mellett végre operettet, musicalt, kuplé- és kabarédalokat is. Ha pedig sikeres volt egy előadásunk, akkor a repertoár része lett, majd az országban több helyen is bemutattuk, először laktanyákban, majd a polgári közönségnek. És közben minden évben eljártunk a szocialista országokba, aztán mentünk Finnországtól kezdve Mexikón át Dél-Amerikába, meg Japánba. Utána tagja lettem a soroksári Csili Kamaraegyüttesnek, amellyel bejártuk Svájcot és Németországot, aztán a Budapesti Tomkins Énekegyüttessel, majd a Szent Efrém Férfikarral utaztuk körbe a világot Rahmanyinov, Glinka, Csajkovszkij és Csesznakov műveit énekelve. Koncerteket adtunk, lemezeket vettünk fel. A kilencvenes években aztán a bázeli operatársulattal (Scala Theater Basel) jártuk hét éven át Európát. Egy turnénk így nézett ki: hatvan nap, hatvan város, hatvan előadás. Mindezt bírni kellett egészséggel, hangszalaggal és idegekkel. Utóbbival azért, mert hatvan napig össze voltunk zárva egy buszban, meg szállodákban, miközben minden helyen időre kellett megjelenni.

Volt ideje ebben a sok városban körülnézni?

Dehogyis. Pedig sokan mondják, hogy: „Milyen jó neked, Laci! Hogy te mennyi helyen jártál, és mennyi mindent láttál”. Az igazság viszont az, hogy a turnékon csak a színpadot és a hotelszobát láttam, és baromi ritkán a várost. Arra szinte soha sincs idő, se kapacitás. Kivételek viszont vannak. Amikor 1991-ben a Honvéd Férfikart meghívták Velencébe, a La Fenice operaházba, mégpedig Wagner Lohengrin című művében közreműködni. A hangunkkal már az első zongorás próbán bizonyítottunk, így a világhírű német karmester, Christian Thielemann elégedetten közölte velünk, hogy nekünk már nem kell próbákra járnunk, annyira érződik rajtunk a magyar képzés színvonala. A mester így két hét szünetet adott a csapatnak, addig ő a többi énekessel foglalkozott. Mondta is, hogy ez idő alatt járjuk be Velencét. Így is tettünk: alaposan bejártuk a várost, és idővel már olyan otthonosan sétáltunk a Szent Márk téren, mint itt, a Kolosyn.

Ma a köztudatban egy idealizált régi Óbuda-kép él, amely javarészt a Krúdy-szövegekből táplálkozik. A visszaemlékezéseiből azonban kirajzolódik a harmincas-negyvenes évekbeli Lajos utca és a Kiskorona utca környékének valósága: ezen a környéken szegény munkások laktak rossz állapotú házakban. Hogyan emlékszik a gyerekkorabeli Óbudára, és miként került ide a család? 

Anyám nem volt óbudai. A család eredetileg pesti, a Rottenbiller utcában lakott. Nagyapám a szegénység elől menekült Amerikába, itt hagyva a nagymamámat hat gyerekkel. A nagymama elszegődött mosónőnek, majd a rákosszentmihályi bíró gazdaasszonya lett, de a hat gyereket nem vihette magával, be kellett adnia őket a menhelyre. Az anyám is oda került.  Fiatal korában a Lukács Cukrászdában dolgozott. Amikor velem terherbe esett, egy barátnője hívta magához Óbudára lakni. Egy szuterénben kapott albérletet azzal a bizonyos barátnőjével együtt, aki amúgy a Korona Kávéházban volt virágárus. Hát így születtem én Óbudán, a Margit Kórházban.

Anyám azonban szeretett volna saját lakást, így kerültünk a Kiskorona utcába, egy lerobbant házba. Az épületben csak szegény emberek laktak.

Egyetlenegy szobánk volt, a patkány bejött a réseken – de hát a háziúrnak sem volt pénze. Mindenesetre jó ember volt. Anyámat, ahogy hazajött a kórházból, mindjárt másnap hívták a Korona kávéházba takarítani, vikszelni a táncparkettet, mosni az ablakokat. Hát persze, hogy rohant; és otthagyott engem az ágyon. A háztulajdonos, egy öreg zsidó ember, aki épp ott sétált az udvaron, egy darabig hallgatta, ahogy bőgök, aztán benyúlt az ablakon, kiemelt a botjával és tisztába rakott. Az egész családja ilyen szívélyes, emberszerető volt. Egy idő után azonban az öreg meghalt, és nekünk mennünk kellett megint. Ahogy mondtam, ők sem voltak jómódúak. Akkoriban nem volt ritkaság a kilakoltatás. Amikor minket kilakoltattak, anyám vitt a karján, emlékszem, az utcában minden nagykapu nyitva volt. A kapuk alatt az ágyakban gyerekek hancúroztak, míg az apjuk vagy az anyjuk lakást keresett. Az volt a szabály, hogy két napig lehet maradni a kapualjban. Mi egy napig sem maradhattunk, mert nem volt a háznak kapualja.

És hol találtak lakást egy nap alatt? 

Anyának volt egy ismerőse, egy jósnő, aki azt mondta: „Olga, gyere ide! A konyhának a felét lefüggönyözzük, ott fogsz élni a gyerekkel”. Jószándékú nő volt. De nem tudtak velem mit kezdeni, amíg anyám dolgozott, elvittek hát a Jó Pásztorokról elnevezett óvodába. Hálás is vagyok érte örökké.

A Jó Pásztorokat apácák működtették, ugye?

Zárda volt, de közben óvónőképző is, így időnként fityulás apácák vigyáztak ránk, de volt olyan is, hogy lejöttek az óvónő-jelöltek, és átvették a feladatot. Aztán, amikor anyám barátnője a saját családját is idehozta, már nem fértünk el, és új lakást kerestünk. Úgy kerültünk a Lajos utcába, hogy anyám a Korona kávéházból egy bankigazgatónak minden délben hordta az ebédet. Megkérdezte tőle, nincs-e lakás a bérházában, mire kiderült, hogy kiköltöztetnek valakit, aki nem fizeti a lakbért. Anyámnak két hónapot le kellett tennie előre, és a miénk lett a lakás. Így lettünk a Lajos utca egyik nagy bérházának lakói. Egyszobás lakások voltak a házban, minden családban több gyerek volt. Anyám nagyon sokat dolgozott, és mivel az óvodában állandóan valami ragály terjedt, nem volt ki vigyázzon rám. A szomszédasszonyok mondták neki, ne idegeskedjen, csak hozza át reggel a gyereket. Elek néni, Juhász néni: ezeknél éltem, szinte családtagként. Munkás emberek voltak, az egyikük férje Csepelre járt, gépbeállító volt. 

Ha jól számolom, közvetlenül a háború előtti években járunk. Hogy boldogult ezekben a kemény években az édesanyja egyedülálló nőként és anyaként?

Azok az emberek, akiknek volt egy kis gógyijuk, meg kereskedelmi vagy iparos érzékük, fellendültek. Egyre több kis műhely alakult, az anyám is így menekült meg attól, hogy naponta fel kelljen mosnia a Korona Kávéházat. Egy játékgyáros épp az Amfiteátrum közelében alapított műhelyet, ahová rengeteg asszony jelentkezett munkára. Játékvárakat kellett készíteniük fából, ők festették, csiszolták, rakták össze a darabokat.

Végre biztos keresethez jutott anyám is, aki ráadásul szorgalmas volt. Idővel a tulajdonos  még egy műhelyet alapított, és annak már anyám lett a vezetője.

Elintézte azt is, hogy iskola után ne kelljen otthon a küszöbön várnom, hogy hazajöjjön, hanem én is odamehettem.

A háborús évek is ebben a műhelyben teltek?

Nem. Ezek a kisüzemek mind bezártak. Ekkor történt, hogy a nyilasok közreműködésével  az óbudai zsidóságot gettóba zárták, deportálták. 

Tudták az óbudaiak, hogy mi történik a szomszédaikkal?

Amikor közzétették, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, sokan felháborodtak. Különösen akkor, amikor gettóba zárták őket. A mi házunkban lakott egy testvérpár, két nő, az egyik a Goliban (a Goldberger Textilgyár – a szerk.) munkásnő volt, a másik irodista. Amikor csillagos házba kellett vonulniuk, mindenüket próbálták a szomszédoknál elrejteni, hogy majd ha visszajönnek, visszaadják nekik. Rengeteget szenvedtek.  Anyám nagyon sajnálta őket, ezért, amikor megtudta, hogy a gettóba vitték őket, csinált egy nagy fazék gombócot, és bevitte nekik. De akkor figyelmeztette a zsidókat őrző fegyveres katona, hogy ha még egyszer idejön, nem engedi vissza, ő is itt marad. Mi pedig nem engedtük anyánknak többet ételt vinni, hiába sajnáltuk azokat, akik ott éheztek. Amikor a bombázások megkezdődtek, levonultunk a pincébe. Anyámmal együtt egy sezlonyon aludtunk, másnap pedig az egész ház leköltözött. Úgy álltak az ágyak a légópincében, ahogy egy kórteremben. Így éltünk a pincében ’44 karácsonyától ’45 márciusáig.

Volt olyan a környéken, aki túlélte a vészkorszakot az üldözöttek közül? 

A háború után a hátsó udvaron találkoztunk mi, gyerekek, akik rég nem láttuk egymást. Mindenki elmesélte, mi történt vele. Volt ott egy kislány, aki egykor vékony gyerek volt, de amikor újra láttuk, már nagylány lett, a régi kis ruhák helyett kénytelen volt a nagymamája ruháját hordani. Zsidó kislány volt. Ő mesélte, hogy amikor a mamája meglátta, hogy jön egy német SS-es autó értük, azt mondta neki és a fiú testvérének: „Rohanjatok a Dunára!” A mi utcánkat csak az Árpád fejedelem útja választotta el a folyótól. A gyerekek lerohantak a partra. A papát, a nagymamát, az anyukát mind elvitték, mindegyikük meghalt. De a gyerekek két nap múlva visszajöttek a lakásba és ott húzták meg magukat a háború végéig, azokon a konzerveken éltek, amit addig összegyűjtöttek a szülők. Anda Edit barátnőm tizenegy évesen került  a Wesselényi utcai gettóba. A tizenhárom éves nővérével együtt egy trepnin hordták ki a gettóból a hullákat a Kerepesi temetőbe. 

A háború előtti Óbuda egyszerre volt a német, a magyar és a zsidó közösségek otthona. Hogyan éltek itt együtt a különféle nemzetiségek és vallások?

Nem volt különösebb probléma. Nagyon közel volt a Zsinagóga a házunkhoz. Szombaton annyian jöttek, hogy feketéllett az utca. Minden házbéli fiatal lánynak volt zsidó barátnője, amikor férjhez ment az egyikük, a többi meg akarta lesni az esküvőt, de rajtakapták és kizavarták őket. Nem volt különösebb ellentét. Amikor a csillag megjelent, ahogy az előbb is mondtam, sokan felháborodtak. A sógorom, egy jómódú sváb, vallásos férfi bement a kocsmába – ott szoktak a férfiak véleményt nyilvánítani –, de kiderült, hogy egy nyilas banda mellé keveredett, akik azzal dicsekedtek, hogy a „gettósokat” miként nyírták ki, és hogy rabolták el a cuccaikat. Ő szóvá tette nemtetszését, erre agyba-főbe verték, úgy hozták utána haza. A Beck néni, a szomszéd néni lánya 16 évesen, új módi szerint szeretett volna élni, hát felvarrta magának ő is a sárga csillagot, pedig nem volt zsidó. Kapott aztán az anyjától. Ami a legjobban felháborította egész Óbudát, az a Vörösvári úti gettónál történt lövöldözés volt: a Vörösvári úti iskolából a németek belőttek a gettóba, ők pedig nem  tudtak hová menekülni. A halottakat kiszállították a Duna-partra, halomban álltak a holttestek. Mindenki tudott az esetről, és sokan próbáltak  a saját szemükkel meggyőződni arról, mi történt. Egy két év körüli kislány zoknis lába kilógott a halomból. A szülőkkel együtt lőtték le.

Katonaság őrizte a helyszínt, német katonák, akik nem engedték nézni. Tenni nem lehetett semmit. A tanúk is az életükkel játszottak.

A sógorát, akit a nyilasok elvertek a kocsmában, végül az oroszok vitték el a könyv tanúsága szerint. 

Az oroszoktól rettenetesen féltünk. Ha tehették, inkább a pincénkbe jártak le melegedni, mint hogy harcoljanak. A front így hosszú ideig állt a Tímár utca és a zsinagóga között. Ezért az orosz parancsnokság számtalanszor kitelepített bennünket az óvóhelyekről. Először a Raktár utcai iskolába menekültünk, a fal mellett feküdtünk egy darabig, majd egy olyan lakást  találtunk, ahonnan korábban zsidókat deportáltak. Ide előbb egy nyilas költözött be, őt az oroszok vágták ki, utána jöttünk mi. Négy család zsúfolódott össze egy egyszoba-konyhás lakásban, de ott is féltünk, ezért lementünk a pincéjükbe. Onnan a lakók zavartak ki, mert nem voltunk odavalósiak. Végül a gázgyár munkásszállására kerültünk, mindenkinek lett egy kis szobája. A nővérem éppen állapotos volt, ő akkor már férjnél volt. A nyugalmasabbnak tűnő helyzetben levetkőzött, kimosta a ruháit, amikor megjelent egy férfi, hogy ez az ő lakása. Végül felajánlotta, hogy maradjunk, elment máshová aludni. 

Már hazaértünk ismét, amikor bejött egy orosz és zsákot keresett. Minek kellett neki a zsák? Hát, ami azt illeti, szajrés pali volt, a nőket egyenként megtapogatta, az ékszereket letépte róluk és vitte. Átkutatott mindent a zsákért. A mi kis sufninkat is átvizsgálta, és megtalálta a sógorom hátizsákját, amit  egy német katonától vett. Abban az időben a férfit, ha nem volt katona, munkaszolgálatra osztották be. A sógorom pedig vett egy ilyen zsákot, hogy tudjon mibe pakolni. Úgy vitte el az orosz, hogy „nyemecki megdöglesz!” A nővéremnek utolsó hónapos terhesként szörnyű volt ezt megélni.

Ráadásul tél volt, és akkor már élelmiszer sem nagyon volt a városban.

Nehéz időszak volt. Mindenünkből kifogytunk, nem volt mit enni. Egy orosz katona benyitott minden lakásba, mutatta a sapkáját, hogy ilyen zöld színű posztót keres. Senki nem tudott neki adni. Mi sem tudtunk, pedig azt mondta, ad nekünk ennivalót cserébe. Akkor anyámnak eszébe jutott, hogy a zsidó barátnője adott neki egy zöld sötétítő függönyt, azt odaadta az orosznak. Az meg  egy akkora nagy szalonnadarabot adott érte, hogy egy jó darabig tudtunk enni. „De hát mit mondasz a Nelli néninek, hol a függöny?” – kérdeztem csodálkozva. Azt mondta: „Azt, hogy elvitték az oroszok”.

És amikor elfogyott a szalonna, mit ettek? 

Akkor kezdődött a batyus időszak. Az asszonyok összeszedték, ami jobb holmijuk volt és elvitték vidékre valamire cserélni: tojásra, csirkére, erre, arra. Anyám a szomszéd asszonnyal az összes ágyneműt elvitte cserére, és mert a vonatra nem fértek fel, a vonat tetején utaztak. Nagy batyuval jött haza, boldogan. Olyan hírek jártak, hogy az orosz katonák is éheznek, ezért megvárják a Keletibe érkező asszonyokat, és elveszik tőlük az élelmet, ezért anyám üzent értünk. Boldogan mentünk másnap. Mindenki vitt valamit. Én egy demizsont. Anyám mondta, nagyon vigyázzak rá, olaj van benne. Nem voltak hidak, csak az ideiglenes Manci-híd. Fél méter széles járdáján, egyesével jártak át rajta az emberek. Én valamiben elbotlottam, hasra estem, odavágtam a demizsont, folyt az olaj. Az emberek ordítottak anyámnak: „Ölje meg, ölje meg!”  Érted, ekkora volt a szegénység és a nyomor! Anyámnak szerencsére volt valami edénye, alátette, hogy csorogjon bele az olaj.

Kérdeztem később, hogy miért nem ütött agyon. Azt mondta: „Annyit szenvedtünk már a pincében, most még bántottalak volna?”

A memorár szerint a háború után lassan rendeződött a sorsa, gimnáziumba ment, majd egyetemre.

Igen. Jó tanáraim voltak a gimnáziumban, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Az egyikük Rába György költő volt. Ő tanított bennünket írni is. 

Melyik gimnáziumba járt? 

A Szendrey Júlia Leánygimnáziumba. Az angolkisasszonyok iskolájának a helyén létesült, miután az apácákat eltávolították, és polgári tanárok érkeztek helyettük. Így hát az Irányi utcában kezdtem, később az intézmény átkerült a Bérkocsis utcába, amely rabbiképző volt. Élénken emlékszem, amíg mi az osztálytermekben tanultunk, az iskolában lévő imaház szombatonként megtelt zsidókkal. Az érettségire a Gorkij fasor (most Városligeti fasor – a szerk.) egy villaépületében került sor. Minden változóban volt. 

Alig konszolidálódott valamit a világ, jött az 56-os forradalom. A Váradi utca 2-8. egy idős lakója azt mesélte nekem a kilencvenes években, hogy az akkor frissen épült óbudai lakásokba az ötvenhatos forradalomban önkéntes lakásfoglalók költöztek be, és azóta is ott laknak. Ezt akkor nehezen hittem el, ám ön ugyanerről számol be a könyvében. Hogy történetek ezek a lakásfoglalások a forradalom napjaiban, és egyáltalán, milyenek voltak a forradalom napjai a külvárosban? 

1956-ban mindenki az utcán volt, és mindenki mindenről tudni akart. Véletlenül összeakadtam az egyik volt évfolyamtársammal – akkor fejeztük be az egyetemet, és az első munkahelyünk a Hétfői Hírlapnál volt, de megszűnt az újság, elbocsátottak bennünket. Fiatal házasok voltunk mindketten, se lakásunk, se állásunk. „Foglaljunk lakást!” – javasolta.

A Hévízi úton voltak félkész lakások, hát odamentünk. Ők is és mi is lefoglaltunk egy egyszoba-konyhás lakást. Minden félkész állapotban volt. Nem volt benne sem víz, sem gáz.

A WC-t se lehetett használni. mégis örültek az önkéntes lakásfoglalók. Sztrájk volt, de mindenki igyekezett otthonossá tenni a félkész lakásokat.

Ezek szerint az ötvenes években is épültek már új házak a kerületben. De miként emlékszik a hetvenes évekre, a panelépítés korszakára? 

A Hévízi úton akkor talán csak 4-5 tömb épült, a panelépítés kora viszont tényleg megváltoztatta és fellendítette Óbudát. Én akkor kerültem el onnan a családommal együtt. Ugyanis az idős emberek nem akarták elhagyni az otthonukat – akármilyen volt, de Óbuda volt. Mi így szereztünk egy XI. kerületi cserelakást a III. kerületi tanácstól: odaadtuk a lakásukat és az anyám lakását egy olyan családnak, amelyik nem akart elmenni, ezért kaptunk egy lakást a XI. kerületben, a Fraknó utcában.

Ekkor, a forradalom évében és utána még újságíró volt? 

1956 nagyon nehéz időszak volt. Megszűnt az újság. De mivel  az egyetemen két szakon végeztem, újságírás- és tanárszakon, jelentkeztem az óbudai tanácsnál oktatói munkára. Rögtön elhelyeztek, mivel akkoriban rengeteg pedagógus is disszidált. Voltam napközis tanár, első osztályos tanítónő, volt, hogy az abc-t, máshol a Toldit tanítottam. Hetenként, havonként más-más iskolába helyeztek, bejártam Óbudát. Tanítottam a Kiscelli, majd a Tímár utcai iskolában, a Testvér-hegyen és a Téglagyár közeli általánosban. Szerettem a tanítást, de két év után  visszamentem újra újságírónak. 

A panelépítés korában hagyta el Óbudát. Visszatért azért néha a kerületbe? Van olyan szeglet vagy jellegzetesség, amire azt lehet mondani: na, ez régen is ilyen volt?

Ha a lányomat, aki színésznő, vagy a zenész unokámat Óbudára hívják fellépni, már nehezen igazodom el az új utcák, épületek között.

ÉLETRAJZ

Halay Edit szerkesztő, újságíró. Üzemi lapoknál kezdett, volt gépipari szerkesztő, dolgozott vidéki lapoknál, így a Győr-Sopron Megyei Hírlapnál is. Írt az Esti Hírlapnak, forgatókönyvet írt a Magyar Televíziónak. Munkatársa volt a Tükör című lapnak annak indulásakor, itt riportjai jelentek meg. Innen került az egyetemi lapokhoz, előbb a Műszaki Egyetemre a Jövő Mérnökéhez, majd a Közgazdász című laphoz, amelynek főszerkesztője volt.

Kora reggel még nem sejtek semmit, csak ólmos fáradtságot érzek. Piacra indulok, útközben megállok a Piazza Duomo egyik kávézójánál, a pultnál kávét és vizet iszom. A téren vidám fesztiválozók dülöngélnek. Végigbulizták az éjszakát, most egy nagy, a tér közepére állított tábla előtt állnak, amelynek tetejére a fesztivál szervezői a „Before I die” feliratot nyomtatták. Felváltva iszogatnak a kezükben lévő rumos üvegekből és energiaitalos dobozokból. Arcukon csillámpor ragyog a reggeli fényben. Egy hangszóróból ócska techno szól. Nem tudják, hogy mit írjanak a táblára. A fesztivál egyik alkalmazottja, szép, fiatal nő, aki a tábla és a térre kirakott egyéb installációk épségéért felel, lelkesen ötletel velük. Egyikük megragad egy zöld filctollat, bizonytalanul írni kezd valamit, aztán inkább átsatírozza az egészet. Egy másik fiatal a rózsaszín filcet választja, ő sokkal határozottabbnak tűnik, szögletes betűkkel azt írja a falra, hogy „I want to visit Japan”. A többiek elismerően bólogatnak. A harmadik kezd írni: „I want to marry my true love”, aztán a negyedik: „I want to write a novel”. Már csak két ember maradt, egyikük azt vési fel, hogy „I want to live”, és mivel ezt általános helyeslés fogadja, a másikuk ezt firkantja közvetlenül az övé mellé „and sleep enough”. Nevetésben tör ki mindenki, aztán elindulnak a szállásukra, hogy kipihenjék magukat.

A piacon további fesztiválozók szürcsölgetik reggeli kávéjukat. Pisztáciából készült szicíliai ételkülönlegességeket vásárolnak, limoncellót isznak éhgyomorra, és minden egyes halról megkérdezik angolul, hogy micsoda. Aztán az elhangzott olasz halnevet beírják a Google-be, hogy a kereső kidobja végül annak a halnak a képét, amit amúgy is épp nézegetnek. Én dinnyét veszek Giuseppétől, aki elmondja, hogy éjjel két drogos fiatalt is ki kellett mentenie a vízből a parti őrségnek. Hogy kis híján halálra bulizták magukat. Kérdezem Giuseppét, hogy neki van-e valami a bakancslistáján. Nem érti, úgyhogy elmagyarázom neki, mi az. Azt mondja, ő nagyjából mindennel kész van, de a teraszfelújítást feltétlenül szeretné még befejezni, mert már olyan régóta húzódik, és a síkképernyős okostévé részleteit is kifizetné előbb, nehogy a gyerekeinek kelljen.

Hazafelé tartok a görögdinnyével, egy kiló paradicsommal és négy fej hagymával, amikor elkezdődik. A Corso Giacomo Matteottin megyek, és minden lépés egyre nehezebb. A szokásos fájdalmat kezdem érezni a gyomromban. Próbálok sietni, hogy hazaérjek, mielőtt rosszabbra fordulna. Érzem, hogy nem fog menni. Hogy nem fogok hazaérni. Térdre rogyok az utcán, a csontom hangosan koppan a térkövön. Mindjárt meghalok. A dinnye kigurul a kezemből, egy öltönyös férfi majdnem átesik rajta az elektromos rollerével. Dühösen fordul felém, ám ekkor észreveszi, hogy rosszul vagyok. Odajön, kérdezi, hogy mi a bajom. Mindjárt elmúlik, mondanám, de nem bírok megszólalni. A kezemet a hasamra szorítom, összegörnyedek. Odajön egy unokájával sétáló nagymama is, a hajléktalan utcazenész az út másik oldaláról és pár másnapos fesztiválozó. Segíteni akarnak. Ha tudnék üvölteni, most azt üvölteném nekik, hogy nem kell a segítségetek, takarodjatok. Helyette a földön fekszem, folynak a könnyeim. Arra vágyom, hogy ne lásson így senki. Szánalmas vagyok. Egy közepesen súlyos megoldandó probléma az öltönyös férfinak, a hajléktalannak, a nagymamának és a fesztiválozóknak, amit ha megoldanak, akkor holnap reggel is elégedetten nézhetnek majd tükörbe. Fel akarok állni. Már látom is, hogy az öltönyös hívja a mentőket. Dühös vagyok, minden izmom megfeszül. Miért nem lehet az embert békén hagyni? Valaki egy vizes törülközőt szorít a fejemre, találgatják, mi lehet a bajom. Műanyag palackot nyújtanak felém, hogy igyak. Hát, nem értitek, hogy nem bírok megmozdulni? Hogy basznátok meg a műanyag palackotokat meg a vizes törülközőtöket. A lelkiismereteteket megnyugtató látszat-megoldásaitokat. Rajtam nem tudtok segíteni.

A kedvenc belvárosi cukrászdánkban ülünk, amikor bombatámadás éri Budapestet. Az első hordóbomba iszonyú robajjal csapódik be valahol a közelünkben, apu tányérján megremeg a franciakrémes, a húgom sírni kezd, anyu megfogja a kezét. Felállunk, kimegyünk a cukrászda elé, ahol a délutáni dugóban az autósok lélekszakadva dudálnak vagy próbálnak rálépni a gázra. Mások kiszállnak a kocsiból, és szaladni kezdenek. Teljes a káosz. Mi is rohanunk a Kossuth utcán, át a Hotel Astoria romjain. Jobbra fordulunk a Kiskörúton. Nem tudom, hova rohanunk, mert haza úgysem mehetünk. A házunk mostanra romhalmaz, ahogy az ELTE összes épülete is, vagy a Nemzeti Múzeum, a Szabó Ervin Könyvtár. Nem maradt belőlük semmi. Az összedőlt épületek alatt véres holttestek. Könyvtárosok, könyvtári ruhatárosok és büfések, a gyerekkönyvtár olvasói, egyetemi tanárok, tanszéki ügyintézők, hallgatók, teremőrök, diákcsoportok és tárlatvezetők. Az én hörcsögöm és a húgomé, a nagyszüleink, a szomszéd Marcsi néni, az osztálytársaim, a húgom ovistársai. Mozdulatlan, összezúzott testek. Vagy még rosszabb, ha élnek. Még egy kicsit mozognak, addig fáj nekik, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig. Vagy túlélik, és örökre erre a napra fognak gondolni. Az emlék megkeseríti később az összes boldog pillanatukat. Nem fogják érteni, miért éppen ők jutottak ki, amikor sokan mások ott maradtak. Rossz lesz a lelkiismeretük. Vagy megtérnek.

Mi a híd felé rohanunk. Átmegyünk Budára, mert apu szerint ott nagyobb biztonságban vagyunk. Tudom, hogy gyorsan át kell érni. Tudom, hogy az marad életben, aki először átér a hídon. Apu és anyu nagyon gyorsan futnak, le akarják egymást előzni. A húgom lemarad, nekem is szúr az oldalam, kifulladok, hallom a húgomat sírni. Nem szabad hátrafordulnom. Ha megfordulok, meghaltam. Ha vonalra lépek, akkor is meghaltam. Állok mozdulatlanul, a másik parton csak a Gellért fürdő maradványait látom. Sosem voltam a Gellértben, ezt fel kellett volna írnom a bakancslistámra. Apu és anyu már sehol. Valamelyikük meghalt. Az, aki később ért át a hídon. Apu sokkal jobb futó, mint anyu. A húgom a hátam mögött zokog. Megfordulni nem szabad. De hátrálni talán igen. Megpróbálom, óvatosan lépek egyet hátra. Nem történt semmi, minden csöndes. Akkor lépek még egyet. Ez is sikerült. Egyre gyorsabban lépkedek, figyelek, hogy semmiképp se lépjek vonalra. Már majdnem ott vagyok, de akkor eldörren egy fegyver. A golyó a hátamon keresztül a hasamba fúródik. Nem volt érvényes hátrálni. Előre tisztázni kellett volna a szabályokat, ez így nem igazságos, gondolom. Aztán meg, hogy mindegy, mert a világban úgysem maradt már semmi öröm, meg bánat sem. Üresen esem össze Aleppo belvárosában, a térdem hatalmasat reccsen a betontörmeléken. A húgom hangját sem hallom, csak egy rádióét a távolból. Az ENSZ főtitkára szerint a városban csapdába esett több mint negyedmillió ember sorsa rendkívül aggasztó. Humanitárius katasztrófát emleget.

Kórházban ébredek. A fájdalmaim megszűntek, kellemes bódultságot érzek. Fel kéne állnom, nincs időm itt feküdni. Gondolkodom, hogyan kéne kihúznom a kezemből az infúziót úgy, hogy az ne tegyen bennem nagyobb kárt. Bejön a nővér, azt mondja, ne húzkodjam az infúziót, mert abból jön a morfium. Ennek nem örülök. Mondani is akarom a nővérnek, hogy nem örülök neki, de egy szó sem jut eszembe olaszul. Sem angolul, sem bármilyen hasznos nyelven, csak magyarul. Inkább nem mondok semmit. Ő viszont a párnámat igazgatva beszél hozzám tovább, hogy mindjárt itt a doktor úr, és ő majd el fogja nekem mondani, mi a teendőm, és meddig kell pontosan itt maradnom. Na, azt már nem, gondolom magamban, de nem bírom nyitva tartani a szemem. Minden igyekezetem ellenére lassan újra lecsukódik.

Tovább nem aludhatok. Fel kell állnom, meg kell emberelnem magam. A SOTE kettes klinikájának falai berepednek, mint a magzatburok. A vízvezetékek összetörnek, beszivárog a magzatvíz. Minden erőmet latba vetem, hogy felüljek, az ágyam melletti kiságyra nézek. Nincs benne, pedig ott volt. Az előbb még ott volt. Vagy mégsem? Hatalmas robaj, az épület megrázkódik. Aztán eszembe jut, hogy mintha nem is itt láttam volna. Rájövök, hogy az inkubátorban láttam utoljára. Felkelek, és elindulok kifelé a kórteremből, le a lépcsőkön. Az első emeleten nyitott ajtó. Belépek, a nővérek gyors mozdulatokkal veszik ki a kicsiket az inkubátorokból, pokrócba csavarva melegítik a testüket. Jobboldalt, a sarokban épp egy apró, szürkés bőrű csecsemőt emel fel az a nővér, aki az előbb még az én párnámat igazgatta a kórteremben. Az én gyerekemet. A kis test szinte mozdulatlan. Kék takaróba csavarja, és a kezembe adja. Rettegve kérdezem tőle, hogy él-e még. Ő bólint, mire én sírva fakadok. Egyre hangosabban sírok. A nővér átölel.

Kinyitom a szemem, az orvos áll fölöttem. Azt mondja, meg kell beszélnünk pár dolgot. Nem vagyok rá kíváncsi. Tudom, mit akar mondani. Belekezd, én felemelem a kezem, és befogom a fülem. Meglepetten néz, de folytatja, mozog a szája. Várom, hogy befejezze. Türelmesnek kell lennem. Az orvosok nem szoktak örökké egyetlen beteg ágya mellett állni. Vannak más betegek is, akikhez szintén oda kell menniük. Meg aztán nekik is van magánéletük. Gyerekeik, akiket le kell este fektetniük. Meg feleségük, akinek elmondhatják fektetés után, hogy milyen hülye volt az a betegük, aki befogta a fülét, amikor valami fontosat kellett volna hallania.

Kis idő után tényleg abbahagyja. Sóhajt egyet, kimegy a teremből. Én pedig felülök és kihúzom az infúziót. Könnyebben megy, mint gondoltam. A ruháim után kutatok, de nem találom őket egyik szekrényben sem. A mellettem lévő ágyon fekvő másik beteg alszik. Hetven körüli nő, nincs túl jó formában. Kék szoknyája, kosztümkabátja és fehér inge mellette van a széken. Majd kitisztíttatom, és visszahozom neki. Felöltözök és kisétálok a belgyógyászati osztályról, le a lépcsőn, végül ki az épületből. Kicsit kába vagyok még a morfiumtól, úgyhogy a Corso Umbertón megállok egyet fagyizni. Mire az óvárosba érek, rájövök, hogy még semmi értelmeset nem tettem életemben, következésképp az életemnek sincs semmi értelme. A Piazza Duomón megállok a fal előtt, a kezembe veszek egy filctollat. Írom a bakancslistámat. Magyarul, olaszul és angolul írom, hogy mindenki megértse, mi lenne a feladat. Evakuálni akarom a háborús térségeket. Börtönbe akarom zárni a zsarnokokat. Újra akarom építeni a lerombolt városokat. Meg akarom gyógyítani a sebesülteket. El akarom temetni a halottakat. Osztozni akarok a gyászban. Osztozni akarok a fájdalomban. A felelősségben.

A szép, fiatal nő, aki a tábla épségéért felel, odalép hozzám és megszólít. Először azt gondolom, hogy biztos nekem is segíteni akar, ahogy tegnap hajnalban a csillámporos huszonéveseknek, de sajnos nem lesz igazam. Arra kér nagyon kedvesen és nagyon szépen, hogy ne írjam egészen tele a falat ilyen rettenetes dolgokkal, és pláne ilyen nagy betűkkel és ennyi nyelven. Ez a fesztivál ugyanis az együttlétről, a gondtalanságról és a szabadság öröméről szól. Durcásan közlöm vele, hogy a felelősségvállalás egyáltalán nem rettenetes dolog, csak nehéz. Nagyon nehéz. Ezért olyan fontos, hogy közösen elkezdjünk rá felkészülni. De mielőtt válaszolhatna, ott is hagyom. Nem akarok több energiát pazarolni rá. Úgysem érti, miről beszélek. Egyelőre nem.

Otthon mindent elmesélek Mariának. A kórháztól először megrémül, de aztán valahogy mindent megért. Tudtam, hogy meg fogja érteni. A fontos dolgokat mindig megérti. Az ellopott kosztüm miatt kinevet, a bakancslistámra meg azt mondja, hogy őrült vagyok, de látom rajta, hogy tetszik neki. Ám, amikor pár órával később azt javasolja, hogy menjünk ki és fotózzuk le, csalódottan vesszük tudomásul, hogy a fal ismét hófehér. A fesztivál felelősségteljes munkatársai kicserélték rajta a papírt.

Mit jelent neked Óbuda?

Életem első öt évét, a kisgyermekkoromat, az erdőt, a kiscelli dombot, s azt a kastélyt, amit mi még Schmidt-kastélynak hívtunk. Ott tanultam meg, hogy a világban az erdő hatalmas, és van benne egy kis kosz, ami a város. De ezek az arányok! Ez volt a legelső, s mind a mai napig meghatározó élményem. Elég erős rövidlátással, szemtengelyferdüléssel születtem, bár eleinte erről senki nem tudott. Így aztán, amikor kikerültem az erdőbe, az nekem igazán végeláthatatlan volt. Kisgyermekként a tizenkét kilogrammot elértem elég hamar, utána viszont hat éves koromig nem nagyon akartam megnőni. Ebből aztán előnyöm is származott: papám a nyakába ültetett, és útra keltünk.

Egyik legkedveltebb kiránduló-célunk a Schmidt-kastély volt, ahová jó félórányi lassú séta árán jutottunk fel.

Az épület végül is hasonlóan nézett ki, mint manapság, a teteje viszont nem volt meg, csak az égnek meredő, nyers falak. A hatalmas, csúcsíves ablakokat azóta befalazták, és valamilyen furcsa, artisztikus vakolattal fedték, pedig akkoriban ezek a csúcsíves ablakok még üresen tátongtak. Én, aki méter alatti voltam, odaálltam, s a fal tövéből néztem fölfelé. Rövidlátásom következtében el is veszett a vége, s nagyon féltem. Nagyon féltem azoktól a borzongató, ősi falaktól, nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett ez az épület, amely fenséges volt, amelyből még így, romjaiban, roncsaiban is erő sugárzott, meg valamiféle megbántottság. És mindig oda akartam menni, mindig azt kértem, hogy menjünk a Schmidt-kastélyhoz, és mindig nagyon féltem tőle. Aztán jó húsz év elteltével, amikor újra láttam, már restauráltan, meglepődtem. Az nagyon is rendben van, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Sokat megtartottak abból, hogy milyen volt ez a templom romként; fenséges, félelmetes romként.

Mire emlékszel még ebből az időből a lakóhelyed környékéről?

A Föld utcában volt a Fekete medve nevű kocsma, amit imádtam. Sima betérő volt, teljesen tradicionális kiskocsma dizájn, alumínium könyöklőpulttal, csapolt sörrel. Jól emlékszem az utcára kinyúló, két fekete medvét ábrázoló cégérre. Egy idő után neoncsövek is kerültek rá, de az nem volt komoly. Pici voltam, amolyan tök alsó, négy-öt éves forma kisfiú, vagy Utast kaptam, vagy Bambit. Ez két, bevallottan kátrányszármazék üdítőital volt, csatos üvegben; sokkal finomabb, mint a ma kapható üdítőitalok bármelyike. Betiltották, mert azt mondták, hogy mérgező. Az Utas nagyon sárga volt, a Bambi nagyon piros, és mindkettő rendkívül szénsavas.

Az emberek játszottak. Ott tanultam meg snóblizni, teljesen korrekt partnernek tekintettek az öregek. Csupa Rejtőből előlépett, viharvert és mosolygós arc.

Senki nem volt botrányosan részeg, amennyire én emlékszem. Nyilván idealizálok valamennyit, de nagyon jó hely volt a Fekete medve, és az volt hozzánk a legközelebb. A mostani Zápor utcai lakótelep déli szélén, annak is a déli oldalán állott, amit, ha minden igaz, még ma is Föld utcának neveznek, hiszen létezik még ilyen, hogy Föld utca… A kocsma mellett állt egy nagyon régi kétszintes ház. Ahogyan benéztem a kapualjba, láttam, hogy egy folyosó vezet befelé, és a folyosó kőpadlóján elég nagy, fekete számokkal ki volt rakva egy évszám: 1909. Különös rövidülésben láttam én ezt a számot, valahogy úgy, ahogyan a Csillagok háborúja elején jönnek egymás után az írott sorok. Furcsa, hogy olyan koromból emlékszem ezekre a jelekre, a formájukra, amikor még nem ismertem a jelentésüket. Nagyjából négyéves lehettem, amikor írni-olvasni megtanultam, és korábbi az emlék, hogy ezt a négy karaktert én látom, és valamiért félek tőlük. Azóta is megmaradt ez a furcsa, borzongó, hitchcocki érzés, ma sem tudom, miért. Vajon mit jelenthet ez az 1909, túl azon, hogy gondolom, akkor építették a házat?

Azt még nem mondtad, hogyan került a családod Óbudára.

Édesanyáméknak volt egy nagyon nagy lakásuk. Akkoriban olyan idők jártak, hogy miután tizenkilenc évesen egyedül maradt, nem volt jogosult ezt a hatalmas lakást bitorolni a munkásosztály elől. Ezért aztán amikor férjhez ment, kárpótlásul kaptak egy garzont az óbudai kísérleti lakótelepen. Háromszintes kis kockaházak voltak ott, amelyeknek az volt a nevezetessége, hogy nem volt bennük két egyforma elrendezésű lakás – kipróbáltak mindent. A mi garzonunk, úgy emlékszem, 30 m2-nél is kisebb volt.

Dédnagymamám, aki hatalmas termetű sváb asszonyság volt, egyszer a konyhában le akart venni valamit a felső polcról, de leesett a hokedliról és beszorult.

Nem tudom szebben mondani, mint hogy a könnyei potyogtak a röhögéstől, hogy ő fizikailag beszorult egy konyhába, és nem bír onnan kihatolni. Na, ekkora méretek jellemezték a lakást, úgyhogy az állam részéről nem volt éppen korrekt csere. Ide születtem 1963-ban, a Váradi utca 26-ba.

Mennyire volt más Óbuda hangulata akkoriban?

A mai 1-es villamos végállomása már amolyan világvége, senkiföldje volt. A San Marco utcában vadgesztenyét lehetett szedni, az utca fölött összeborultak a fák. Azt hiszem, ma is van még ott valamennyi abból a gesztenyésből. A hegyoldal beépítetlen volt, dzsungeles, sokkal lejjebb jött az erdő, a fölmenő utcák földutak voltak – fizikailag, nem utcatábla szerint –, sehol semmi kő vagy burkolat. A Podolini utca annyira meredek volt, hogy a vége mintha visszahajlott volna, keskeny nyúlcsapássá fajult, és a bozótosba veszett teljesen. Persze azon kellett mindig fölmenni, mert az volt az izgalmas, hogy az ember visszacsúszik-e, vagy nem, és kapaszkodni kellett a gyökerekbe, egyszóval egész Óbuda sokkal vadabb volt még.

Éppen abban az időben voltál kisgyermek Óbudán, amikor a Krúdytól ismert ódon világ fokozatosan átadta helyét valami nagyon másnak.

Hogy milyen lehetett egy Krúdy-szintű embernek itt léteznie a maga korában, sajnos csak az olvasmányaim alapján tudom elképzelni, nekem ahhoz a világhoz már nem lehetett személyes csatlakozásom. Az a kísérleti lakótelep, ahol laktunk, és amely aztán egyre terebélyesedett, az akkori munkásosztály tömegeinek adott otthont. A mamám Kispestre, a papám pedig a Józsefvárosba járt dolgozni minden nap BKV-val, ami Óbudáról másfél-kétórás út volt. És ezt tette ott mindenki. Óbuda régi bohém, polgári légköre akkoriban már kezdett lepusztulni. Azok a rétegek, amelyek korábban lakták – mind a jómódú polgárság, mind a nyomortelepek lakossága – egy időre eltűntek. Azért mondom, hogy egy időre, mert sajnos a nyomortelepeket lassan megint meg lehet tölteni, azokat újratermeltük. A polgárságnak azt a részét, amelyik a kultúrával kapcsolatosan igényes és tevékeny, nem sikerült újratermelni. Ezen rétegek megszűnésével törvényszerű volt, hogy a település struktúrája gyökeresen átalakul, mert a mindenkori ott lakó emberek a képükre fogják formálni. Ahogy a régi lakótelepeken, így az óbudai, Zápor utcai lakótelepen is vannak most már olyan belső szokások, amelyek később ugyanúgy lehetnek majd folklór-témák.

Az idősebb asszony egyszerűen valahogy megtermi magának a padot, amire délután kiülhet, akkor is, ha a betonház tövébe.

S ahogy a fák kezdenek már az ötödik emeletig érni, lassan belátja az ember, hogy úgyis visszaveszik majd, ami az övék… Tehát kezd látszani, hogy milyenek a valós erőviszonyok, és az emberek is kezdenek egy kicsit valósabban viselkedni.

Tönkretették Óbudát?

Annyira tág a jelenség, amibe ezt bele lehet illeszteni, hogy lehetetlen épp Óbudán hiányolni a tervszerű urbanizációt, az állagmegóvást, vagy a helyes értékszemléletet. Nem Óbudát tették tönkre, hanem zajlott és zajlik mind a mai napig egy összországos mozgalom, amelynek van egy keleti, meg van egy nyugati mintája. Itthon a rendszerváltásig el voltunk zárva a nyugati típusú fogyasztói modelltől. Megvolt a magunk modellje, és annak jegyében épültek föl a szovjet típusú lakótelepek. Ezek tervezésekor szigorú szempont volt, hogy ne legyen gyülekezésre alkalmas helyiség, ne lehessen beszélgetésre alkalmas padot elhelyezni a folyosón, ne legyen a lakásban éléskamra, ha van, akkor minimális méretekkel kell rendelkeznie. Az egy főre jutó négyzetméterek száma szintén limitálva volt, úgy, hogy lehetőleg alvóvárosok alakuljanak ki. Nekünk az volt a modellünk, hogy élmunkás, élgyár, élharcos, élszínház, éltemető, élminden – alig él. Ezzel párhuzamosan Amerikában más módon, de ugyanúgy tönkretették a saját dolgaikat. És aztán összeeresztettük a kettőt, legalábbis ma Magyarországon azt lehet látni, hogy amit elpusztíthatott a szovjet típusú társadalomszervezési modell, meg nem városépítészeti, hanem -rombolási modell, azt elpusztította, és amit még nem, azt szétveri most a másik. De ez most már lezajlik. Azért vagyok óvatos azzal, hogy tönkretették-e Óbudát, mert nem tudom, hogy mennyire lett volna ez kikerülhető. Hogy mennyiben lett volna az jobb, hogyha csinálunk egy rezervátumot, mint például Párizsban a Montmartre, egy olyan kimondott echte negyedet. Eredetiben megőrizni Óbudát, csak rezervátum-jelleggel lehetett volna, ez tény. Nem tönkretették, hanem átformálták. Jó, hogy vannak dokumentációk, jó, hogy el tudunk róla beszélgetni.

A Tabánhoz képest pedig kifejezetten szerencsés volt a városrész, mert az utolsó pillanatban azért elkezdtek odafigyelni, hogy a nagyon neves éttermeket, fogadókat, házakat, házcsoportokat meg kell tartani.

A zenével történő ismerkedésed mennyire kötődik ezekhez a korai, óbudai évekhez?

Bár vicces, hogy életem első öt éve volt csak, amit itt töltöttem, és ez talán nem sok, de azt mondják, hogy az első öt-hat év alatt alakul ki szinte minden. Akkor formálódik az ember valamilyenné, és onnantól lehet ezt sminkelni, de a lényeg már nem fog változni. Kérdésedről eszembe jut a térzene, ami egy nagyon jó dolog volt Óbudán! Dédnagymamám vitt le mindig, ugyanis minden héten lehetett látni valami rendes fúvószenekart tamburmajorral, hatalmas tubával. Ott, nálunk, az utcában, a játszótéren leültek, és felcsendült a muzsika. Dédnagymamám nagyon víg kedélyű néni volt, mindig nevetett a térzenészeken; én meg le voltam nyűgözve, hogy micsoda dolog ez. Soha, sehol nem is hallottam később.

Később zenészként voltak-e emlékezetes fellépéseitek Óbudán?

Az After Crying zenekarral 1991 októberében óriási koncertet adtunk az Óbudai Társaskörben. Az egész Társaskör egyébként egy nagyon jó kezdeményezés. Sok hasonlóra lenne szükség, a baj az, hogy csak egy ilyen van. A koncert napján óriási fölhajtás volt, megjött a rádió is. Ez volt az első és utolsó meghívásunk a Korunk zenéje című rendezvénysorozatra. Azzal ugyanis nem számoltak, hogy kortárs zene létére is óriási siker lesz. Jött a törzsközönség, tapsolt és visított, mint a malac, ez pedig távol állott a kortárs zene akkori koncepciójától. Az egyik legerősebb felállása volt annak a csapatnak, szép nap volt, nagyon jó hangulatban telt. A San Marcóban még ezt megelőzően léptünk fel, trióban. A koncertezés olyan, hogy akkor arra a két, két és fél órára időn kívül és téren kívül kerül az ember, ha igazán őszintén csinálja. Pontosan az a szempont, hogy akkor is ugyanúgy kell viselkedni, ha a Marson játszunk, és akkor is, ha a San Marcóban. Be kell bizonyítani, hogy ennek a dolognak helye van az univerzumban. Így azonnali visszacsatolások a hely részéről, még ha az gyermekkorom helyszíne is, nem nagyon vannak. Utólag aztán eszembe juthat, hogy de jó, hogy ez a buli éppen Óbudán sikerült ilyen jól!

A zene mellett szobraid és fotóid is megismerhette a közönség. Képzőművészeti tevékenységeddel kapcsolatosan is érdekel, hatással lehetett-e rá gyermekkorod Óbudája?

Ahogyan az első természeti élményeket, úgy a legelső vizuális élményeket is Óbuda jelenti számomra. Ott döbbentem rá, hogy ha természetes környezetből veszünk tetszőleges 1m3-es teret, az kompozíció, törvényszerűen az, és tökéletes. Nyiladozó tudatával ezt nyilván képtelen egy gyermek fölfogni, engem mégis lenyűgözött. Azóta is, ha csak engedi, próbálom így nézni a világot, hogy kihasítok magamnak egy köbmétert, és mint térkompozíciót szemlélem. És az ember művét, meg cselekedetének nyomát is úgy tekintem, hogy megállja-e a próbát, belefér-e a kompozícióba. És ha igen, akkor jól van, ha nem, akkor meg nagyon nincsen jól.

Óriási a felelőssége minden embernek, aki tárgyakat hoz létre: csúnya dologgal tilos elrontani egy addig rendben lévő teret!

Ezt nem mindig szokták meggondolni azok, akik házakat és egyéb köztéri létesítményeket építenek. Ilyen téren volt meghatározó és nagyon is jó, hogy ott születtem, mert közel volt az erdő, a természet, a hegyoldal. Egy időben, mikor még egészen pici voltam, elaludni is csak úgy voltam hajlandó, hogy addig ordítottam, amíg le nem cipeltek a játszótérre, ott ugyanis voltak fenyőfák. Ott szívtam magamba mindenestül a természet szeretetét.

Játsszunk el a gondolattal, milyen lesz szerinted Óbuda száz év múlva?

Lesz egy kissé bonyolultabb Árpád hídi lejáró, ha nem is szélesebb, de korszerűbb utakkal. Lesz metró, és furcsa módon lesznek ilyen nagy házak, bár ezeket addigra fölrobbantják, de építenek helyette újakat; s ha lesz rá mód, egy kicsit olyanná alakul majd az egész, mint ahogyan azt mostanában majmolni szoktuk nagyobb nyugati városokról: a folyamat, amely a hídfő, az aluljáró, és a Flórián üzletközpont együttesének kialakításával kezdődött, folytatódni fog. Lesz egy belső világa, lefelé és fölfelé is több szinttel, amit liftek kötnek majd össze, a római romok bele lesznek konstruálva, és nagyon sokáig lehet majd úgy menni, hogy nem jut ki az ember a szabad levegőre. Fogyasztásra és reklámra alapozottan fog fölépülni az egész, de remélhetőleg azért egy-két jó minőségű dolog is lesz már. E tekintetben optimista vagyok, mert jelenleg is több jó irányba történő fejlesztést láthatunk. Van egy tudatos hagyományőrző vonal, az Óbudai Anziksz is nyilvánvalóan része ennek. Nagyon szeretem Óbuda történelmi magját, fotósként is dolgoztam már ott, és Madai Zsoltinak, az After Crying dobosának is a Fő téren volt az esküvője. Ilyen különös, szeszélyes szálaknak köszönhető, hogy a mai napig nem szakadtam el Óbudától.

Szeretem, ahogy rendbe hozták azt a történelmi részt, szeretem, hogy a Kéhliben még mindig lehet velőscsontot és marhahúslevest enni, szeretem a művelődési házakat.

Jófelé megy, és hiába a beton sokasága, mégsem tudta eluralni Óbudát. Nyakon öntötték 10 ezer köbméter betonnal, de felszínre jött mégis valami, ami régebbi, ami elegánsabb, ami egy kicsit letűnt korok üzenete egyébként, de jó újragondolni. És szeretem azt látni, hogy van erre szándék, ami életerős.

A megnyugvás ösvényein címmel fotókiállításod volt látható a nyáron, és készül egy új After Crying-lemez is. Mit gondolsz napjainkban az alkotóművészet legfontosabb feladatának, és hogyan látod ebben a szereped?

Van egy szőttes, és abban a szőttesben van egy szál: az volnék én. Nem tudom kihúzni belőle, mert sosem voltam és remélem, nem is leszek „magányos alkotó”. Csuda jó volt a kiállításom megnyitója, ahol volt szavalat, muzsika, voltak beszédek, és egy olyan összművészeti este kerekedett, hogy nagyon nem is itthon éreztem magamat, hanem egy régóta vágyott másik galaxisban, ahol mindez természetes. Ne hagyjuk, hogy nyakon öntsenek betonnal, mint Óbudát! Nekünk, alkotó embereknek muszáj hallatni a hangunkat, muszáj felemelni néha a szavunkat, muszáj megmutatni, hogy erre a világra egyszer leírták, hogy a lehetséges világok legjobbika, és ezt meg kell tudni látni. Nehéz. Súlyos gátakat gördítenek elénk, de nekünk az a munkánk, hogy így is eligazítsuk a többieket, akik egy kicsit kíváncsiak még. Az a munkánk, amit Tarkovszkij számomra minden idők legnagyobb filmjének, a Sztalkernek a címszereplője által felmutat. Semmi mást nem tesz, csak vezeti az embereket, de nem úgy, hogy önmagát nagyra tartja, hanem tudva azt, hogy útikalauz tud lenni. Látta már azokat az ösvényeket. Ugyanakkor néha ő is meglepődik, és azt mondja, hogy megállunk, mert hogy itt ez nem volt: pihenő! Ez a sztalkerség egyre fontosabb napjainkban, egyre nagyobb tétje van, mert hiába próbál az emberiség többsége egyre technokratább módon élni, egyre inkább Google-szemüvegen keresztül nézni a világot, összemosódni a virtuális valósággal, mert az ember mégsem így teljes!

Ha valamit hitvallásként meg kell fogalmaznom, akkor az egyik az, hogy nem errefelé teljesedik ki az ember, nem lehet tőle elvenni a művészetét, nem lehet elvenni a kultúráját.

Tegyük fel, hogy idejön egy küldöttség a Sirius B-ről, és azt látja, hogy egy házban mindenki bordó székeken ül feleslegesen drága és szép ruhákban, és öt másik egy kivilágított placcon beszél egymáshoz, amit ezek a drága ruhások megfeszített figyelemmel néznek. És a végén olyan nagyon sokáig ütik össze a két kezüket, hogy az valószínűleg fájdalmat okoz. Nem érthető. Nekik nem, mert ők a Sirius B-ről vannak. Nekünk viszont nem érthető a világ enélkül. Úgyhogy ezt kell csinálni. Sajnos nem megy folyamatosan, sajnos nem megy főállásban, de olyan dolog ez, mint a Bükk alján az időszakos források. Ezek hidegvizes gejzírek. Amikor a Bükkben elolvad a hó, beszivárog a mészkőhegységbe. A Bükk lejtője sokáig egy tömör vízzáró réteg, tehát alul már óriási nyomással gyűlik össze az olvadékvíz, olyannyira, hogy tavasszal egy hétig, tíz napig látni lehet ahogy ezek a hidegvizes gejzírek a felszínre törnek, és két-három méterre fellövellnek. Ilyen dolog a művészet meg a kultúracsinálás is: amikor olvadékonyabb időszak van, akkor egyszercsak feltör, egyszercsak ott van, és mindennél erősebb!

Kovács Kitti 2013-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2014-ben elnyerte a Barcsay-díjat, azóta Magyarországon és külföldön rendszeresen kiállítják műveit. Arról beszélgettünk, hogyan viszonyul a jelenidejű festészet az emlékezéshez, milyen határon kell állni ahhoz, hogy az elvont és a konkrét szint egyszerre legyen látható, és hogy a művész mennyire akarja befolyásolni a befogadót a képek értelmezésében.

Hogyan lettél képzőművész?

Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a családom mindvégig támogatott, tudták, miben tudok  kibontakozni. Az általános iskolát úgy választották számomra, úgy terelgettek, hogy végül rajz tagozatos iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Tizenkét éves korom óta szakkörökbe jártam, tehát tudatosan készültem művészeti pályára, ugyan nem tudtam, mennyire vagyok tehetséges vagy, hogy elég-e a tudásom, képességem a felvételire, de mindent megtettem, hogy minél többet fejlődjek. Minden szabadidőmet alkotással, tanulmányrajzolással töltöttem. 

Meghallgatták és elfogadták, hogy inkább napi három órát utazom azért a gimnáziumért, ami rajz tagozatos, ahol később, a diplomám megszerzése után tanár is lehettem. Egyetlen kikötésük volt, maradjak kitűnő, ne rontsak a tanulmányi eredményeimen. Ha kellett, este a metrón tanultam az elméleti tantárgyakra.

Emlékszem, nem volt könnyű, de minden érzést, tudást magammal vittem, mert nagyon fontos volt, egyfajta belső késztetést éreztem, erős motivációt, hogy folytassam a megkezdett utamat.

Ezen terhek alatt éreztem, hogy élek. Sokszor sírva futottam haza, néztem az égboltot, a csillagok állását, mint egy naiv kisgyerek, és reméltem,  hogy egyre jobb ember és tartalmasabb, nagyobb tudással rendelkező lény lehetek. Miután hazaérkeztem, sok- sok órát beszélgettek velem. A mai napig úgy gondolom, ez a legfontosabb, amit adhat egy szülő a gyermekének. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy érettségi után rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára.

Miért lettél absztrakt festő?

Apukám viccből a mai napig úgy enged el egy művésztelepre, hogy ügyes vagy lányom, de még jobb lenne, ha valami figurálisat festenél…

Diplomám után eltelt tíz év, és a mai napig is úgy gondolom, hogy az absztrakt formanyelv által pontosabban, konkrétabban tudom megfogalmazni a gondolataimat.

Nem az utánzat, utánzás, nem a látottak pontos lekövetése a célom.

Olyan, létezéssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak, mint a tiszta, elemi észlelés, az emberek közti viszonyok, emberi viszonyok. Érzékeltetni szeretném azokat a nem megfogalmazható, nehezen verbalizálható jelenségeket, amik az embereket alkotják, identitásukat kialakítják és meghatározzák. Emlékekre épülő festészetemben egyfajta össz-érzékelés jelenik meg. A percepcióim társításával, összekapcsolásával, kivetítésével foglalkozom. A tudatunk, a bennünk élő gondolatok szorosan összekapcsolódnak, de eredendően bennünk léteznek. A legalapvetőbb emberi hovatartozásunk meghatároz minket. Ez egy  határvonal, amin állok, onnan vizsgálódom, és kivetítem a valóságon túli és saját valóságértelmezéseimet a festményeimre. A látott természeti formákat, textúrákat feldolgozom, újraértelmezem képeimen. Organikus felület- és formaalakítás jellemez, festéskor az élő szervezetekre, jelenségekre és képződményekre fókuszálok az absztrakció formanyelvével. Emellett gondolataimnak, vízióimnak kifejezése is megjelenik képeimben, ami által egyedi, személyes attitűd mutatkozik meg.

Milyen témák foglalkoztatnak? Mennyire követed az érzéseidet alkotás közben és/vagy mennyire követsz előzetesen kitalált tervet?

Munkamódszerem tudatos és egyben ösztönös is. A játékos/véletlenszerű és a kiszámított mozdulatok lenyomatai katalizátorként hatnak képeim festésekor. A képi formavilág, faktúra, rétegezettség, színhasználat előzetesen kigondolt.  A játékos, állandó kísérletezés, határfeszegetés (technikai és fizikai) által szokatlan, önkéntelen formák jelennek meg. Ezt nevezhetjük irányított véletlennek is, de az automatizmusnak is nagy szerepe van a képeim létrejöttében. Írásjelek, véletlenszerű gesztusok, jelhalmazok alkotják munkáimat. A lebegő, atmoszférikus térben elhelyezett alakzatok mozgásban vannak: hol illékony, hol letapadt, hol szétszórt intenzív impulzusokat mutatnak be.

Szeretsz sorozatokban gondolkodni: nem ereszt a téma, vagy annyi ötlet, érzés merül fel benned, hogy azt nem lehet egy képbe sűríteni, vagy teljes világokat szeretnél teremteni, amit csak így lehet, vagy… ?

Hiszek abban, hogy a különböző részletek kohéziója, egyben tartása által a kép egy kerek egésszé alakul. A kép koncentrátumként jelenik meg, és a sorozat többi képe segít abban, hogy újabb nezőpontból megközelítsem a témát. Ami még fontos számomra, hogy maga a rész-egész összetartó erejének nemcsak a sorozaton belül, hanem minden egyes képen belül müködnie kell.

A sorozatban gondolkodás inkább alkotói, tehát a saját szempontomból fontos, ettől függetlenül a festmények külön külön is értelmezhetőek.

Mesélj kérlek a Terra trita sorozatról! Azt mondtad egy kiállításodhoz kapcsolódó önreflexiódban, hogy ezek a képek a konyhában születtek: hogyan?

A Terra trita sorozatom a konyhámban jött létre, az anyává válásommal kapcsolatos. A gyerek alvóidejében készítettem őket, szinte naplószerűen, hónapokon keresztül. A cím szerint azt a földet mutatják be a képek, amit emberi kéz még nem munkált meg. A háborítatlan ugart, ami a legértékesebb és legtermékenyebb lehet. A méretük és a hordozón megjelent mondanivaló kettősséget mutat be. A határtalanságot, egy fajta elvágyódást fogalmaz meg, egy idealizált térképzetet mutat be. A képeken megjelenített szövedékek, az élő szervezetek dinamizmusa próbál egységbe kerülni, egy fajta egyensúlyi állapotot teremteni. Az érzékelés és emlékezés bonyolult hálóját kutatom: a véget nem érő, az emberi létezéssel kapcsolatos folyondárokat, végtelen időfolyamok lenyomatait. Egyfajta “palimpszeszt-játékról” is beszélhetünk. A palimpszeszt szimbolikája kifejezi, bemutatja a rögzítés, megőrzés/felejtés jelenségét. A képeim felépítésében és értelmezésében párhuzamot tudok állítani a palimpsestus-szal (papirusztekercsekkel, pergamen kódexekel, amelyekre bizonyos mértékű letisztítás után újra és újra új szövegeket írtak, úgy, hogy az előző írások töredékei is olvashatóak). Ezek felületén létre jöttek olyan struktúrák, információk, amelyek összemossák az időhatárokat. 

Foglalkoztat-e a befogadó, a befogadói elvárás alkotás közben? Tudsz-e, akarsz-e segíteni a nézőknek abban, hogy miként kell a képeidet értelmezni és/vagy viszonyulni hozzájuk?

Nem igazán, nem tekintem magam narratív festőnek, szeretem a szabad asszociációt. A képeim címe kis mértékben befolyásolja a befogadót, szeretném hagyni a szabad gondolkodást, érzelmi befogadást.

Esett. Hallotta már éjjel, amikor felkelt, hogy dobol a tornác tetején, sűrűn, erősen kopogott, mint a puskagolyók sorozata. 

Résnyire felhúzta a redőnyt, kinézett a konyhaablakon. 

Minek kellett felhúznia. Amúgy is tudja, hogy esik.  

Abban a kevés fényben, ami a kinti lámpából derengett, nemcsak a ferde, szürke esőfüggönyt látta meg, de azt is, hogy ott maradt az esti teás csészéje az asztalon. Megfogta, elindult vele a szobába. Elment az ágyig, de ott rádöbbent, hogy a csésze még mindig a kezében van. Kiment újra. Beletette a mosogatóba. 

Éjfél felé járhatott. Nem nézte meg. Érezte az időt, azóta az éjszaka óta, amióta kitelepítették őket. Este tízkor jöttek értük. Négy órát kaptak, hogy összecsomagoljanak.  

Most még négy órát alhat. 

A veje veszi majd fel fél ötkor, beáll a kisbusszal a kertbe. Vagy négyszer szólt neki, hogy ne álljon rá a margarétákra. Akkor is ráállt. Azért is. Az ősszel kihúzkodta onnan a virágokat, az ásóval lelapította a talajt. Lehessen beállni. Jobb a békesség.

Négy láda paradicsom, kettő fürtös uborka, négy bab, Juliska, neki még van, nem az a haragoszöld, ami most divat, rendes bab, magyar. A lánya a zöldet használja, mirelitből. Azt mondja, nem fog szarakodni a frissel. 

Pedig mi az, levágni a végét. Még a tévé előtt is lehet. Kiskés kell hozzá, az a lényeg, hogy a kés kicsi legyen, rövid kés, rövid nyéllel, akkor nem érzi az ember. A konyhán, ahova tizennégy évesen került, kétszáz emberre pucolta és vágta a babot tíz évig, a lánya születéséig. 

Tizennégy évesen állt munkába. Az volt a harmadik nyaruk itt a faluban, és az anyja sírva mondta, hogy másnap mehet dolgozni vele hajnalban. 

– Az én lányom – ismételgette, mintha nem ő intézte volna az egészet, nem ő járt volna be a személyzeti osztályra, nem ő könyörögte volna ki a konyhai munkát a lányának is.

Az anyját még nagyságos asszonynak csúfolták a háta mögött a gyáriak. Őt már nem. Vele úgy beszéltek, ahogy maguk közt beszéltek, azokkal az elnyújtott ókkal és ákkal, amelyeket egy idő után maga is használni kezdett, mígnem az apja rászólt, hogy ne beszéljen úgy, mint egy parasztlány. 

Nyelt, hogy ne szóljon vissza neki. Az apja a metszőollóval a kezében éppcsak hátraszólt, rá se nézett, ő meg húzkodta le a kartonruhát a térdén, megnőtt tavasszal, a lába bokáig belesüppedt a homokba, a karján ott himbálózott a kosár a frissen szedett krumplival.

Földes volt a körme.

Jól emlékezett az előző, a háború alatti életükre fent a budai hegyoldalban a villában, ahol az anyja puha léptekkel járkált. Akkor még nem volt parasztlány ő sem. Emlékezett arra is, hogy egyszer, amikor a bombázás alatt levonultak a pincébe, ő egészen odabújt a nyakához, és közelről nézte az igazgyöngysort, amit az anyja viselt, vacsorától ugrasztotta fel őket a légiriadó, vendégek voltak náluk, és az anyja karcsún, fekete estélyi ruhában úgy óvakodott lefelé a lépcsőn, mint egy fekete macska. 

Az azelőtti időkre csak halványan emlékezett; Pesten éltek, a Nyugati pályaudvar környékén. Akkoriban kerültek a villába, amikor elkezdődtek a bombázások. 

Csodálkozott, hogy a villa teljesen be van rendezve, még könyvek is voltak a polcokon, és egész étkészlet a hallban, a tálalóban. 

Kérdezgette egy ideig a szüleit az azelőttről, de nem mondtak semmit, vagy a kommunistákat szidták, halkan, sziszegve.  

Talán az első télen adták el az anyja gyöngysorát. 

Rohadt egy tél volt az első. Akkora hó volt, hogy végig rettegtek, be ne szakadjon a tető.

Pesten egyáltalán nem, de Budán se látott még akkora havat, amilyet itt. Kinevették az iskolában, amikor szóvá tette. 

– Hát tél van – válaszolta végül az egyik kislány, és ezzel el volt intézve az egész. 

Hatvanban merészkedtek fel először Budapestre, az anyja szállt fel először a buszra, ami bevitte őket, a két kosarat feltolta maga előtt, hátra se nézett rá, ő meg mögötte szállt fel, a fején a batyuval. Úgy, a fején vitte a piacig azt a halom zöldséget, ahogy a falusi asszonyok mutatták,  bámészkodott közben, mintha sétálna. Meg sem érezte. 

Bezzeg most. 

A lánya minden karácsonykor elkezdi, hogy ő hagyná végre a piacozást. 

– Ülök majd a tévé előtt, mint az Erzsike? – kérdezett vissza ilyenkor, és a lánya akkor csapkodni kezdett.

– Szégyellsz? – kérdezte olyankor, és tudta: szégyelli.

A lánya tanítónő lett. Hogyne szégyellte volna, hogy az anyja piaci kofa. 

Akár a nagyanyja. Az is szégyellte magát minduntalan. Főleg az elején. 

Az arcába húzkodta a kendőt, úgy ment át a budai utcákon, lehajtott fejjel, a karján a két kosárral. 

A földre pakoltak ki, a szomszédjuk, egy nagydarab, sokszoknyás asszony odasziszegte nekik: 

– Elegen vagyunk így is!

Az anyja nem válaszolt. Mintha nem hallaná, vagy nem tudna magyarul. Kicsomózta a batyut, de ahogy a csomó kibomlott, szétgurult a krumpli meg a cékla. Összekapkodta.

Másodszor vagy harmadszor mentek fel a batyuval, épp visszaadott egy ideges, középkorú, vékony nőnek, amikor megérezte az anyja kezét a könyökénél. Úgy szorította, hogy az fájt. 

– A Kovácsi – nyögte az anyja, és belépett az ő háta mögé, aztán lehajolt, mintha a zöldségek közt keresne valamit.

– De melyik a Kovácsi? – kérdezte magától tétován, és körülnézett. A nevet ismerte jól, eleinte többet, később kevesebbet emlegették, főleg apja, amíg élt.

Kovácsi volt, aki kiigényelte a villájukat, úgy, ahogy volt, a lövedékektől beomlott verandával, ami miatt csak a hátsó ajtón tudtak hazajárni a háború után, az elromlott kazánnal, a félig kipótolt tetővel. 

Ott maradt neki minden, a bútorok, a könyvek, a zongora. Hogy vittek volna zongorát az isten háta mögé, és főleg minek. 

Kovácsi azelőtt dolgozott náluk kertészként egy fél évet, utána eltűnt, mondták, illegális kommunista volt. 

Sokszor megpróbálta elképzelni Kovácsit, a régi kertészt, aki előbb feljelentette őket, aztán kiigényelte a villájukat, de nem mutatkozott addig, amíg őket szekérre rakták. Az i betű miatt jegyezte meg a nevét. Valakit nem hívhatnak Kovácsinak, legfeljebb Kovácsnak – gondolta olyan sokszor. 

Körbe-körbe forgatta a fejét, míg az anyja lassan felemelkedett, és újra megszorította a könyökét. 

– Az ott – súgta a hangjában félelemmel és gyűlölettel.

Tőlük vagy három méterre állt a tojásos asszonynál. Magas, határozott arcélű férfi volt, negyven-ötven év körüli. 

Rábámult. Sokfélének képzelte Kovácsit az évek alatt, sunyi, apró embernek, nagydarab, ijesztő munkásnak, jelentéktelen figurának, de ilyennek épp nem, ez a férfi szép volt, mint egy filmszínész, és ahogy egy percre összeakadt a tekintetük, Kovácsi rámosolygott. 

Soha többé nem látták arra, azóta sem látta, pedig minden pénteken és szombaton felmegy, előbb busszal mentek, aztán motorral az urával, most meg a veje viszi. 

Persze, Kovácsi meghalt már. Biztosan meghalt, száztíz éves lenne, mint az apám – gondolta, és visszafeküdt végre. 

Még három órát alhatom. Vagy kettő és felet – gondolta valahol az álom és az ébrenlét határán.
A régi vályogház és a falu ismerős éjjeli hangjai körbevették, elvackolódott a biztonságukban, csak aztán jelent meg előtte élesen, mintha látná, a villa rácsának különös mintázata. Betűk voltak talán. Gyerekkorában sokszor végighúzta rajtuk a kezét, de az apja, amikor észrevette, elrántotta onnan. 

– Hagyd azt a rácsot – mondta neki és a hangjában idegesség vibrált.

Álmában a betűk fehéren világítottak a fekete háttér előtt, összemosódott aztán minden. 

Még reggel is zuhogott. Úgy pakoltak be a kocsiba a ferde esőben, hogy nem szóltak egymáshoz. 

*

Esett. Bámulta az üres utcát, a szemközti Bauhaus épületet, a fehér fal előtt elsúrolt az eső ferdén, a szél himbálta az utcalámpát. 

Itt nőtt fel, anyja ide költözött vele, haza a szüleihez, miután elvált, és ő ismerte a villaépület minden négyzetcentiméterét, tudta, hol nyikordul a parketta a lába alatt, ha lép, minden ablakkilincs trükkjét kitanulta; volt, amelyik szorult, volt, amelyik lötyögött, volt, amelyiket a háború óta nem lehetett kinyitni.

Nagyapja azt mondta, egy horthysta mérnöktől vette a villát a nehéz időkben, amikor az a családjával együtt emigrált.

Sokáig elhitte. Gyerekkorában mindenképp. 

Tulajdonképpen a nagyapja volt az apja, az igazi apját szinte sohasem látta, ezért is döntött úgy felnőtt fejjel, hogy felveszi a nagyapja nevét. Kovácsi. Tetszett neki az az i. Különleges volt. 

Gyáva volt, hogy megkérdezze, valójában hogy lett a villa. Ahhoz meg lusta, hogy utánanézzen. 

Pedig az öreg sokat mesélt a nyomorúságos gyerekkoráról. Arról, hogy csikket szedett a külvárosi pályaudvaron hajnalban, és az idősebb kölykök megkergették. Meg hogy elbújt egyszer egy vonat alatt, ami megindult közben, és ő feküdt a sínen és sírt. 

Aztán hogy rekeszeket pakolt a piacon tizenegy évesen, tizenháromnak hazudta magát, de nem kapta meg mindig, amit kialkudott, volt, hogy egy kiló fagyott krumplival küldték haza Angyalföldre, és ő nem mert az anyja szeme elé kerülni. 

A háborúról össze-vissza beszélt. Hol azt mondta, egy pincében húzta meg magát, hol azt, hogy katonaszökevényként Rákospalotán bujkált, hol semmit. Megértette aztán, hogy a nagyapja még mindig konspirál. Vagy annyit konspirált, hogy nem tudja már maga sem, hogy volt ez az egész, mindenesetre ahhoz, hogy a villát egy horthysta mérnöktől vette negyvennyolcban, ragaszkodott. 

Így is halt meg, közel kilencven évesen. A szobák nagy részét onnantól zárva tartották, legalábbis télen. 

Nem bírták kifűteni. Amióta anyja is meghalt, hirtelen, ő maga végképp nem bírta kifűteni a házat egy fizetésből.  

Az elején még szervezett néhány házibulit, de kevesen jöttek el. Ez a hegyoldal és ez a villa nagyon messze volt mindentől. Akkor visszaszokott ő a belvárosba, volt, hogy egy hétig se jött haza. 

Amikor először megérkezett az üres házba egyedül, leült a hallban, nézte a kályhát, a halványzöld csempéken keresztbefutó repedéseket, hallgatta a nagy órát a könyvszekrény tetején, hallani lehetett, ahogy percenként előre ugrik az egyik mutató. Korábban nem tűnt fel neki. Most volt először csönd. 

A házban is, benne is. 

Téblábolt. Kihúzkodta az íróasztal fiókjait. Üres papírok, régi fényképek, háború előtti olló valami nehéz fémből, néhány képeslap. 

Visszalökte a fiókot. 

A nagyapja házikabátja ott lógott még a könyves szekrény oldalán. Nem bírták kidobni.

Megfogta, kivitte az előszobába, de reggel, amikor ki kellett volna tenni a kukára, nem volt hozzá bátorsága. 

Visszavitte, ráakasztotta a könyves szekrény oldalára. Nézte, úgy volt-e, vagy máshogy. Eligazgatta, bizonytalan kézzel. 

Aznap este kipakolta a könyvszekrényt. Olcsó könyvtár, Révai-lexikon, néhány album, a könyvek mögött egy ottfelejtett jugoszláv konyak. Megbillentette az üveget, a borostyán színű folyadék olajosnak tűnt. 

Letette az asztalra. 

A következő hetekben szisztematikusan kutatta át az egész villát a padlástól a pincéig, de akárhogy igyekezett, a hatvanas éveknél régebbre sehogy sem ért el az időben. 

Akkor jött az álmatlanság.

Aztán az is elmúlt. 

Mint ahogy elkoptak a háztól egymás után a nők is, mintha átkozott lenne a villa, vagy legalábbis túl messzi mindentől. 

– Héber betűk – mondta a legutóbbi, egy építészlány. Vörösesszőke volt, és mindig mindent meg akart érteni.

– Betűk? – meredt a díszítésre, arra, amit addig díszítésnek hitt.

– El tudod olvasni?

– Nem, de a betűket megismerem. Úgy a tizenkilencedik század végén épült a villa, ugye? A családodé? – kérdezte.

Dadogott.

– A nagyapám vette negyvennyolcban – mondta végül, és látta, hogy a nő gyorsan, a szeme sarkából végigméri. 

Reggelre eltűnt, egy cédulát sem hagyott. A kapu kitámasztva állt, arra se vette a fáradságot, hogy betegye maga után.
Nyilván kinyitotta, kitámasztotta, aztán visszahozta a kulcsot, és becsapta maga után a bejárati ajtót. 

Máshogy nem lehet megoldani – gondolta közönyösen, míg belebújt a cipőjébe. 

Mostanában szeretett lemenni a piacra. Régen a nagyapjával sétáltak errefelé, lefelé a hegyről, közben beszélgettek. Illetve inkább a nagyapja beszélt. A fákról, főleg a gyümölcsfákról. Egyszer azt mondta, a háború előtt egy rövid ideig kertész volt egy villában, ahonnan elbocsátották a háború után.

– Itt, a környéken? – kérdezte ő, de a nagyapja nem válaszolt. 

Mielőtt elindult, megbámulta a kerítésrácsot, majd becsapta maga után a kaput. 

Ugyanazon az úton ment le. 

Alig néhányan lézengtek még a piacon. Odébb meglátott egy asszonyt, megállt előtte. A kofa matatott valamit a nejlonzacskók közt, sehogy sem tudta leválasztani a soron következőt a többiről. 

Amikor megcsörrent a férfi telefonja, egy ideig bután bámult a képernyőre. Ismeretlen szám. 

Talán az építésznő. Vagy nem. 

– Kovácsi – mondta a telefonba, mert mi van, ha az irodából hívják mégis.

A parasztasszony felkapta a fejét, és rábámult. 

Nézték egymást vagy fél percig, amíg a vonalban a hölgy, aki valami szavazási kérdés miatt telefonált, hadarta a panelszöveget. 

Lassan oldalgott el, visszafelé az ismerős standokhoz. Köszönés nélkül nyomta ki a telefont, és a zsebébe csúsztatta. 

Újra és újra körbenézett. Babot akart volna venni, olyan régi fajta sárga babot, nem ezt a zöldet, amit mostanában mindenfelé árulnak. Juliskának hívják – jutott az eszébe hirtelen. 

A Békásmegyeri Piac erősen hat a kerületre, közösségformáló hatása van. Erősödött vagy gyengült a piac szervező ereje az elmúlt években?
Amikor átvettem a piacot irányító cég vezetését, az volt a feltett szándékom, hogy a Békásmegyeri Piac és Közösségi Teret Békásmegyer új központjává tudjuk tenni. Hogy ez ne csak egy vásárlási célpont legyen, hanem központi hely a kerületben élő családok, a kulturálódni vágyók számára, azoknak, akik tartalmas szabadidős programot keresnek. Békásmegyernek nem volt kifejezetten központja. A régi piac pontosan a régi és elavult jellege miatt nem tudott az lenni, az aluljáró túloldalán, a Csobánka téren nincs elég terület, tevékenység, program a központi hely szerepének betöltésére.

De itt, ezzel a közösségi térrel és a modern technológiával ezt meg lehetett valósítani. Folyamatosan ezen dolgozunk az elmúlt két évben.

Miután ez idő alatt fejeződött be a felújítás második üteme, ekkor nyílt meg igazából, így a nulladik pillanattól kezdve látom ennek a piacnak a fejlődését. És a nulladik pillanattól tudom megtölteni tartalommal.

Az elmúlt két év nem igazán kedvezett a közösségfejlesztési elképzeléseknek. Mennyire működik ténylegesen közösségi térként a piac?
Kezd. Először vissza kellett szoktatni ide az embereket. A mai napig találkozom olyan kerületiekkel, akik nincsenek tisztában azzal, hogy megnyílt a piac, a szolgáltatásainkról ne is beszéljünk. Van egy 280 férőhelyes mélygarázsunk, és valaki azért nem jön ide, hanem egy hipermarketbe, mert nem feltételezi és nem tudja azt, hogy itt kényelmesen be tud vásárolni, mert le tud parkolni.

A fogyasztással kapcsolatos kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a bevásárlóközpontok, hipermarketek az elmúlt 30 évben átvették a piac funkcióját abban az értelemben, hogy a megtervezett bevásárlások több mint fele ott zajlik, még a zöldségek vásárlásakor is az üzletláncokat preferálják a fogyasztók. Ezzel hogyan tud megküzdeni a piac? Akar-e egyáltalán?
Hogyne akarna. Folyamatosan küzdünk. És egyre erősebb a konkurencia, az elmúlt 30 évben ugrásszerűen megnőtt a boltok száma. Csak innen egy kilométeres körzetben is van vagy három-négy olyan bevásárlóhely,  amelyiknek széles a termékkínálata és alacsonyak az áraik. Hát igen, az árak: óriási előnyük van a hipereknek, a multiknak, hiszen amikor a mi kereskedőink berendelnek mondjuk fél kamionnyi árut, ők berendelnek tíz-húsz kamionnyit, és ekkora mennyiséggel könnyű az alacsony árakat tartani. Innen szép nyerni. De úgy gondolom, hogy aki a minőséghez ragaszkodik, az előbb kijön ide a piacra és megveszi a termelőtől, vagy egy olyan vállalkozótól, aki a termelőktől vásárol, és belenéz a szemébe, és el tudja dönteni, hogy hisz-e neki.

Ha bemész a hipermarketbe és ott az előre csomagolt zöldséget, gyümölcsöt veszed meg, akkor nincs esélyed ellenőrizni a minőséget.

Tehát minőség és személyesség, ez az, ami a piac előnye.
És még egy: az élmény. Ne felejtsük el, hogy még egy ilyen modern piacnak is, mint a miénk, megmarad a vásárlási, a piaci élménye. Aki nem jár piacra, annak nagyon nehéz elmondani, mi is ez. Persze a munkámból fakadóan járok ide, de egyébként is, családdal is piacozunk. Van ennek egy szertartása. Kijövünk, megnézzük az árut, beszélgetünk az árussal, válogatunk, tapogatunk, kialakulnak saját trükkjeink, hogy mire kell figyelni egy gyümölcsnél, egy húsnál, nyomjuk a szakértő dumát, nagy nehezen fizetünk, és végül hazavisszük azt is, amire eredetileg nem is gondoltunk. Ez egy program. Ennek a varázsát nem tudja kiváltani egy hipermarket.

Azt gondolhatnánk, hogy a személyesség jelentősége miatt egyre inkább közvetlenül a termelők felé fordultok…
Egyre kevesebb termelő van, ezt lássuk be. A nyolcvanas-kilencvenes években, de még a kétezres években is sokkal többen voltak. Régebben a kerület és a környék tele volt zártkertes családi házakkal, ahol gyümölcsösök voltak, megtermelte mindenki magának a kis zöldséget, gyümölcsöt, néha kihozta a piacra és eladta. Ezek szezonális dolgok voltak: paradicsom, paprika, hagyma, stb. Csak közben annyira megnövekedett a lakosság lélekszáma a településeken, hogy megszűntek ezek  a kiskertek, a gyümölcsösök, egyik generációról a másikra elfogytak a klasszikus piacozók.

Régebben bolgárkertészek is voltak itt.
Már ők sincsenek. A közösségi téren tavaly májusban állítottunk emlék-ivókutat a bolgárkertészeknek.

Mostanában divatja lett a termelői piacoknak. A békásmegyeri piac nem követi a trendet?
Ez egy klasszikus piac, ahol termelői asztalok is vannak. Akik őstermelők jönnek, azok ezeknél az asztaloknál foglalnak helyet, általában pénteken és szombaton. Aki hétfőtől szombatig nyitva tud maradni, az nem termelő, mert két helyen nem tud lenni: vagy a földön dolgozik, vagy itt áll a pult mögött. Elárulok egy titkot: az, aki azt mondja magáról, hogy őstermelő, de van nála baracktól kezdve banánig minden, az nem őstermelő. Az nyilván a nagybaniról szerez be árut. Amivel természetesen nincsen semmi probléma, de az őstermelő kategóriába ő már nem fér bele.

Az őstermelő viszonylag kis mennyiségű áruval, szűk repertoárral rendelkezik, mert azokat és annyi félét tud megtermelni.

Ahhoz, hogy a hipermarketekkel is fel tudjátok venni a versenyt, a klasszikus piaci kínálaton túl is kell gondolkodni. Mennyire mentetek el bazár-jellegű irányba?
Abszolút. Ahhoz, hogy ne csak az élelmiszert akarják és tudják itt megvenni az emberek, többféle kisboltot is hoztunk ide. Virágot, textilárut, baba-mama dolgokat, játékot. Most egy díszállat-kereskedés nyílik itt, ezen kívül vannak éttermeink, ékszerüzleteink, drogériáink. Már-már azt tudom mondani, egy kisebb bevásárlóközpont alakult ki. Próbálunk bemászni az emberek fejébe azzal, hogy mi nemcsak zöldség-gyümölcs vagyunk, hanem, ha ide eljön, teljes körű szolgáltatást tud igénybe venni.

A piacozás élménye a legfontosabb, de a piacok többségének van sajátos kulturális-szabadidős elképzelése is. A Békásmegyeri Piacon mi az, ami kiegészíti a vásárlás élményét?
Időről időre igyekszünk gyerekeknek, családoknak kulturális rendezvényeket tartani. A tavalyi évben szerveztük az első Békási Pikniket, ez egy olyan három napos, családbarát rendezvény, amelyen gyerekprogramok, koncertek, étel, ital várja az embereket. És idén is lesz, hagyományt teremtünk. Általában is a sorozatokban, a hosszú távban hiszek. Sportrendezvényeket is tartunk, ezen a nyáron is volt egy streetball- és egy csocsó bajnokságunk, ami nagyon jól sikerült, nagy visszhangja volt. Igyekszünk egész napos rendezvényeket csinálni, hogy mindenki magának oszthassa be, mikor jön.  Például december 6-án Mikulás- napot szervezünk, amire a családokat várjuk, minden gyerek ajándékot kap tőlünk, mindenki találkozhat a Mikulással, fotózkodhat, reméljük, komolyabb sorban állás nélkül. Az Advent kiemelt időszak, rendezvényekkel, akciókkal készülünk, és bízom benne, hogy a jégpálya itt a közösségi téren idén is működni fog.

Mennyire vagytok kapcsolatban a helyi szervezetekkel, óvodákkal, általános iskolákkal, középiskolákkal? Ha közösségeket akartok elérni, akkor – gondolom – főleg ezekkel kell kapcsolatba kerülni.
Óvodákkal, iskolák alsó tagozataival vagyunk kapcsolatban, például itt a közösségi téren tavaly, illetve az azt megelőző évben óvodások öltöztették fel a karácsonyfánkat az ők maguk által készített díszekkel. Piaclátogatásokat szervezünk gyerekeknek, iskolásoknak.

Bejöhetnek, körbejárhatják a piacot, bemehetnek oda is, ahova egyébként nem, a hátsó folyosókon az áruszállításra is ráláthatnak, vagyis megnézhetik belülről egy piac működését.

Láttam a konkurenciánkat, a Piac Magazint. Impozáns lap.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy megvalósult. Nemcsak azért, mert kiderült az elképzelésünkről, hogy jó, hanem mert ez az első olyan projektünk, ami ennyire összerántotta a helyi vállalkozókat. Ez a magazin tulajdonképpen arról szól, hogy az üzletek, vállalkozók mutatkozzanak be, mutassák be az árujukat, illetve mi is meg tudjunk jelenni a rendezvényeinkkel, híreinkkel. A honlapunkra is feltesszük lapozható formában.

Amúgy is létezett az online vásárlás, de a pandémia idején az emberek többségében tudatosult, hogy egyszerű, praktikus a neten intézni a vásárlást, szinte végtelen a kínálat. Hogyan álltok az online világgal? Ellenségnek is tekinthető, de lehet az is egy hozzáállás, hogy a piac kiegészítő elemeként tekintetek rá.
– A Covid 19 bizonyos változásokat okozott a vásárlási szokásokban, ez tagadhatatlan. Azt gondolom azonban, hogy ez a jelenség nem teljesen maradandó. A másfél, két éves pandémiás időszak annyira kiéheztette az embereket a közösségi létre, hogy vissza akartak jönni. Nem akartak otthon a gép előtt ülve rendelni, és az ajtóban átvenni az árut, hanem sokaknak igényük támadt arra, hogy kiszakadjanak otthonról, és újra kijöjjenek az emberek közé. Nem mondom, hogy száz százalékig visszaállt a pandémia előtti állapot, de közelítünk ehhez.

Talán érdemes beépíteni a piac hosszútávú működésébe azt, hogy mi van akkor, ha az emberek beleszoknak az online vásárlásba, hogyan lehet ezt is kielégíteni valamennyire.
Gondolkodtunk ezen mi is. Felvetődött a pandémia alatt, hogy ha mindenki otthon marad, és ezt megszokják, akkor mi lesz velünk. Itt van hatvan vállalkozó, több is. Ezeknek a vállalkozóknak együttesen kiszolgálni a logisztikai hátteret, ami egy online működés során szükséges, elképesztően költséges és bonyolult feladat, üzemeltetőként ebbe felelősen bele se szabad kezdeni. A másik szempont az, ha mi is generáljuk azt, hogy a vásárlók ne jöjjenek el és ne itt vásároljanak, akkor mi gyakorlatilag aláírjuk a saját halálos ítéletünket. A mi erősségünk, amint már említettük, a személyes kapcsolódás. És a legnagyobb versenyelőnyünkből nem szabad engedni.

Az elmúlt tíz évben óvatosan, aztán a pandémia alatt erőteljesebben szerveződtek a dobozközösségek. Tíz-húsz ember összeáll egy lakóközösségben, egy lakótelepen, és megbeszélik közvetlenül a termelővel, hogy állítson nekik össze egy termékdobozt a saját veteményeséből, és azt szállítsa nekik le a lakásuk közelébe. Akkor ők ezt fix áron megveszik, tudják, hogy kitől, melyik termelőtől. A termelőnek nagyon jó, mert vannak biztos vevői, és a közvetítők, mint az áruházak, a piacok kiesnek a működésből. Budapesten ez felfutóban van, de találkoztál a kerületben ilyennel?
Éppen tegnap beszéltem azzal a vállalkozóval, aki saját maga vállal házhoz szállítást. Felhívják a vállalkozót, hogy készítse össze, összerakja, kiviszi. Hogy ez egy ember, öt ember, vagy tíz ember áruja, azt nem tudom, de a forma létezik. Ő azt mondta, hogy összesen heti szinten 3-4 rendelés van, egész héten. Piaci szempontból ez elenyésző. És egy kicsit megerősít engem abban, hogy mi a személyes vásárlást választottuk a pandémia ideje alatt is, igyekeztünk megnyugtatni mindenkit, hogy itt biztonságos a vásárlás. Mindent, tényleg mindent megtettünk azért, hogy az legyen: elvártuk a bérlőinktől, vásárlóinktól a maszkhasználatot, egy időben a kesztyűhasználatot is. A fertőtlenítő gépeink a mai napig kint vannak, érintésmentes adagolókat helyeztünk ki. Folyamatos tájékoztatást adtunk a hangosbemondóban az aktuális egészségügyi szabályokról.

Amikor idekerültél új vezetőként, mennyi konfliktusod volt és milyenek?
Voltak konfliktusaim. Próbálok diplomatikus lenni: szokásjogokból adódtak a konfliktusok. Volt néhány olyan vállalkozó, aki egyenlőbb volt az egyenlőknél, kicsit több volt megengedve nekik, ezáltal nagyobb volt a mozgásterük, és amikor én lettem a vezető, akkor ennek szinte azonnal véget vetettem. Volt egy-két, mondjuk úgy, feszültségekkel teli beszélgetésem, amikor meg kellett értetnem vállalkozókkal, hogy az a világ, ami 2019 előtt volt, megszűnt és lezárult, és most van egy új világ, és ezt neki is el kell fogadnia. Ebben az új világban ő nem fog hátrányokat szenvedni, de előnyöket sem kap.

Volt, akitől el kellett búcsúzni, ki kellett tenni a piacról?
Igen, voltak olyan vállalkozók, akik folyamatosan megszegték a szerződést, és így kezdeményeztük a szerződés megszüntetését, fel is bontottunk, vissza is kerültek az üzlethelyiségek hozzánk. Voltak olyan vállalkozók, akiknek le kellett adniuk egy-két üzletet. Azóta is itt vannak, de már nem három üzletet üzemeltetnek, hanem csak egyet.

Igen, voltak konfliktusok, de azt gondolom, hogy ütésálló vagyok, és csak az első év volt, ami nehezebb volt.

A székfoglalós időszakot átvészeltük, mára szinte minden vállalkozóval megtaláltuk a közös hangot és kitűnő együttműködés van.

Ha azt kell felvázolnod, hogy három év múlva hogyan nézzen ki a piac, van a fejedben terv, fejlesztési irány? Merre akarod alakítani?
Több irány van a fejemben. Az egyik fájó pont számomra, hogy van egy kihasználatlan terület itt a fejünk felett. Lapostetősnek épült a piac, van több ezer négyzetméter, ami nincs kihasználva. Ez minden tekintetben luxus. Nem egy új szintet építenék, hanem visszaléptetéssel felépítményeket tennék a tetőre. Sportolási lehetőségek, kávézók, éttermek, irodák, tárgyalók – minden elférne. Olyan tárgyalók, amelyeket órákra, napokra ki lehet bérelni esetleg. 

Ez tovább erősítené a piac bevásárlóközpont-jellegét.
Ez a cél. A másik fejlesztési irány: szeretnék a piacnak saját applikációt fejleszteni, ahol szekciónként és üzletenként lehetne megtalálni az adott vállalkozókat. Elő lehetne készíttetni, egy adott átvételi időintervallumot megjelölni, hogy a vásárlónak semmi más dolga ne legyen, csak idejönni, átvenni a csomagot és elmenni. Azoknak lenne ez jó, akik egyébként nem szeretik a piacozást, vagy nincs idejük a beszélgetésre az itteni vállalkozókkal, kofákkal, de érzékenyek a minőségre. Nincs fél órája bevásárolni, de egy applikáción összeválogathatja a termékeket és jelezheti, hogy egy óra múlva ott van, átveszi, átadják neki szatyorban, lehúzza a kártyáját, még a parkolásért sem kell fizetnie, mire elkészül. Tehát ez is egy olyan irány, amerre tovább mennék. Bízom benne, hogy erősödni fog a közösségi tér szerepe is. A közösségépítés nagy vágyam, szeretném, hogy a békásiak nálunk töltsék a szabadidejüket.  

 És ehhez megfelelő szolgáltatásokat szeretnétek kialakítani.
További rendezvényekre gondolok. El tudok képzelni itt egy pályaválasztási bemutatót vagy egy sportágválasztást gyerekeknek, lehetne hozni ilyeneket ide. Van a fejemben néhány ötlet még, úgyhogy bátran nézünk a jövőbe.

Antal István képei:

A műkereskedelem egy belső logika szerint rendezett, speciális felépítésű, izgalmas terület, aktuális trendekkel, színházi előadásokkal vetekedő aukciós show-kal, kiállításmegnyitókkal, lenyűgöző art fairekkel, és igen, a plázákban vagy piacokon árusító ügynökökkel, meg az Ecseri piaccal. Ezek a műtárgypiac rendszerének egymásra épülő szintjei, és mindegyiknek megvan a maga fontos, felcserélhetetlen szerepe a nagy egész működésében. Bár tűnhet úgy, hogy esztétikai értékek, vagy egyszerűen a „tetszik/nem tetszik” skála mentén dől el egy műalkotás sorsa, ennél sokkal bonyolultabb erők mozgatják a műkereskedelmet.

Kőkemény üzlet kereslet-kínálati viszonyokkal, és a nagy játékosoknak nagyon nagy haszonnal.

A műkereskedelmi piacon az elmúlt tíz évben lezajlott legfontosabb változás az arányok eltolódása a kortárs művek felé. A teljes forgalomból egyre nagyobb szeletet hasít ki a kortárs képzőművészet, ez lett a legdinamikusabban fejlődő szegmens. A befektetési bankok által megrendelt műtárgypiaci elemzések folyamatosan monitorozzák a piacot, s éppen egy ilyen, 2022 tavaszán kiadott jelentésből lehet tudni, hogy 2018 óta 188 százalékkal növekedett az aukciókon eladott kortárs művek mennyisége (darabszáma), az eladási összértékük pedig megötszöröződött, és sem a válság, sem a járvány nem állította meg a növekedést.

A pandémia előtt készült másik jelentés adatai szerint a világ gazdagjai 1,742 trillió USD értékben birtokolnak művészettel kapcsolatos vagyontárgyakat. A műtárgyfedezettel biztosított bankhitelek volumene dinamikusan nő, főként az Egyesült Államokban. Ugyanez elmondható a spekulációs célú műtárgy-befektetésekről. Érdekes műkereskedelmi jelenség a Szingapúrban, Svájcban, a világ adóparadicsomaiban, vámmentes kikötőkben található Freeport raktárak léte, ahol szakszerű műtárgykezeléssel, megfelelő páratartalom, hőmérséklet- és fényviszonyok mellett remekműveket depóznak be a befektetők hitelfedezet céljából. 

A Milliárdok nyomában című sorozat külön epizódot szentelt a jelenségnek. A szektor iparággá vált, ennek ellenére a műtárgypiac klasszikus eszköztárral operál, és sem a galériás, sem az aukciós értékesítés nem sokat változott évszázadok óta. Legalábbis látszólag, mert a kommunikáció, a marketing, a festmények utaztatása a világ pénzügyi központjai közt igenis a változás jele, amit legfőképpen a gyűjtői generációváltás generál. Az Y generáció, valamint a digitális nomádok átformálják a műtárgypiacot is, de erről későb. 

A műtárgypiac érzékenyen reagál nemcsak az új generáció megjelenésére, hanem a társadalmi változásokra, különböző csoportok felemelkedésére is, hiszen itt a többlet pénzeket költik el, s a kínálatot nagyon is befolyásolja, mely társadalmi rétegek rendelkeznek ilyennel.

Mióta a tech-cégek növekedtek hatalmasat, költeni kezdtek az informatikusok, a műtárgy-kínálatban is érzékelhető az ízlésük.

A legfontosabb jele ennek persze az NFT (kriptovaluta token) egyre gyorsabb terjedése, és az online vásárlások erősödése, de megfigyelhető például a tematikákban, sci-fi filmek, videójátékok vizualitásának megjelenésében a kortárs képzőművészetben. Földrajzilag is mozog a műtárgypiac fókusza, most Ázsiában keletkezik a többletpénz, ennek egyenes következményeként Szöul és Hongkong mint művészeti központ előretört, és az ázsiai gyűjtők ízlése nagyban befolyásolja a piaci mozgásokat. 

És arról még nem esett szó, pedig ez a legfontosabb, hogy a másodlagos piacot, az aukciók világát leginkább az emberi tényező alakítja, az emberi élet kataklizmái (válás, esküvő, gazdasági krízis, halál) dobnak vissza egy-egy gyűjteményt a piacra. 

Sokszor hasonlítják a műkereskedelmet a tőzsdéhez, ami sok szempontból helytálló, de működésének logikájában a divatiparhoz való korrelálás is megfigyelhető, gondolok itt arra, hogy időről időre elővesz egy régi korszakot inspirációként, és felfrissítve a vonalait, újra divatba hozza. Persze egyáltalán nem mindegy, milyen korszakról van szó, olyat kell választani, ami a levegőben van, aminek a problémái és megoldásai emlékeztetnek a mai gondokra és gondolatokra. 

Visszatérve a kortárs művészetre mint a legélénkebb piaci részre, a terület két fő részre oszlik, feltörekvő kortárs művészetre – ők a  friss, fiatal alkotók, galériák képviselik és nevelik fel, majd art faireken pozícionálják őket –,  és a Post War kategóriára, ami a háború utáni időszak művészete, olyan nagy nevekkel, mint Picasso, s amelynek árai aukciókon alakulnak. Először a hatvanas-hetvenes évek művészeinek felértékelődését láthattuk, Andy Warhol, Gerhard Richter, Lucio Fontana művei hasítottak az aukciókon. 

Andy Warhol a kortárs felértékelődésének egyik központi figurája. Az ő életműve, minden, amit csinált vagy mondott, beleértve „A jövőben bárki híres lehet 15 percre” mondatát, hihetetlen pontos előrejelzésnek bizonyult. Innen nézve nagyon is érthető, hogy 2022 májusában rekordáron, 195 millió dollárért, vagyis több mint 70 milliárd forintért kelt el a Marilyn Monroe-t ábrázoló, 1964-es datálású ikonikus festménye. Ezzel ez a mű lett minden idők legdrágábban eladott 20. századi műalkotása, s egyben a legmagasabb összeg is, amit amerikai alkotásért valaha fizettek. Amerre nézünk a világban, a vezető múzeumok pop-art kiállítást vagy Andy Warhol-tárlatot szerveznek. Warholt három dolog foglalkoztatta: a fogyasztás, a kultúra és a hírességek világa. Minden ma is aktuális kérdést érint az életmű, az identitás és benne a szexuális identitás ügyeit, egzisztenciális kérdéseket, pénzhez, gazdagsághoz, jólléthez való viszonyunkat, a test reprezentációját, a portré (selfie) szerepét. Az USA-ban a 60-as években lett népszerű ez a fajta a hétköznapi életet megragadó művészet.

Jelenleg a nyolcvanas évek beárazódása zajlik, olyan művészek kerültek be a köztudatba, mint a 27 éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat. Nem véletlen, hogy a bécsi Albertina múzeum retrospektív tárlatot szentelt Basquiat nyers és radikális művészetének, amely szeptemberben nyílt és 2023 elejéig látogatható.

Ez az életmű tökéletesen visszaadja az 1980-as évek lüktetését, a New York-i művészeti színtér karakterét.

Basquiat 1960-ban New Yorkban született,  haiti apától és Puerto Ricó-i anyától, 17 évesen megszökött otthonról, és először graffiti-művészként dolgozott, de 1982-ben már mindenkit ismert New Yorkban David Bowie-tól Madonnáig. Pályáját Andy Warhol is egyengette, 1983 és ’85 között több közös festményt is készítettek, együtt állítottak ki. Basquiat mindössze néhány év alatt XX. századi ikon lett, a legdrágább fekete művész, az első, aki átlépte a 100 millió dolláros álomhatárt, és persze ő a legmagasabb árú nyolcvanas évekbeli festmény alkotója. A képei iránti keresletet most a Black Lives Matter korszelleme is erősíti.

Az Y generáció kifejezést a marketingesek hozták be a köztudatba, ők kezdték kutatni, hogy a felnövő új nemzedékek milyen attitűddel, milyen szokásokkal érkeznek meg a fogyasztás világába, és hogyan formálják át a piacokat. Kiderült, hogy az 1980-as évek vége és a 2000-es évek eleje között születettek merőben új stílusú nemzedék. A technológia robbanásszerű fejlődésével együtt nőttek fel, digitális nomádok, akik nincsenek helyhez kötve, okostelefonjuk és laptopjuk segítségével a világ bármely pontjáról intézkedő-képesek, csak legyen wifi. Az ő Maslow-piramisuk alján a gyors internet található, „kütyüik” nélkül el sem tudják képzelni az életüket. Nem könyveket olvasnak, hanem sorozatokat és pár perces videókat néznek, TEDx előadásokból tanulnak, a világ dolgairól pedig  influenszerek és bloggerek felületeiről tájékozódnak. Párhuzamosan élnek a  virtuális valóságban és a realitásban, kényelemszeretők, és ódzkodnak a felelősségvállalástól. Késleltetik a családalapítást, nem lakásra vágynak, inkább élményszerzésre, utazásra és fesztiválokra költenek, minőségi alapanyagokból készült vegán ételt esznek, bio- és fair trade kézműves kávét isznak, és a sharing economy-ban, azaz a megosztás kultúrájában hisznek. Mégis, az elmúlt években az Y generáció tagjai megjelentek a műtárgypiacon és formálni kezdték azt. Nemcsak a friss, feltörekvő alkotók szerepkörében láthatjuk őket, hanem műtárgyvásárlóként is. Számukra a művészet gazdasági eszköz, nem elhanyagolhatóak a befektetési szempontok.

Szeretik, hogy a vásárlással részesei lehetnek a művészetnek, de a profit realizálásának lehetőségére bármikor megválnak a művektől. 

Nem személyes kapcsolatrendszerek mentén tájékozódnak a világban, mint a szüleik, online nézik az aukciós anyagot, és mobilról vásárolnak. Nekik köszönhető, hogy évről évre dinamikusan nő nemcsak az online vásárlások száma, hanem az átlagára is, egyre komolyabb műtárgyakat vesznek meg online. Befektetőként a befektetés szociális hatásaira is kíváncsiak. Fontos nekik a fiatal művészek segítése, a művészeti mecenatúra, és szeretik, ha a műveknek társadalmi mondanivalójuk van. Emiatt rajonganak például Banksyért, a titokzatos brit graffitiművészért, akinek politikai és társadalmi mondanivalójú, frappáns művészi kommentárjai a világ legkülönbözőbb helyein bukkannak fel. Egyszóval a “társadalomjobbító művészetet” preferálják, olyan műtárgyakat vesznek, amelyek korunk társadalmi és természeti kríziseire reflektálnak. A társadalmi hasznosság jelenléte, a világ jobbá tételének szándéka, a közös gondolkodás az ökológiai katasztrófa elkerülésének lehetőségeiről: ezek jelenleg a művészeti színtér legfontosabb hívószavai.

A régmúltban a piac és a vásár egy-egy falu, város, járás vasárnapi, havi vagy évszakonkénti egy- vagy többnapos közös buliját jelentette – természetesen egyre növekvő méretekben. A célja elsősorban a bevásárlás volt – a felszínen. Valójában azonban nagyon fontos közösségi eseményt jelentett; együtt ettek-ittak, pletykáltak, randiztak és verekedtek a város lakói.

A vásárba bárki elmehetett kortól, nemtől és rangtól függetlenül, így valójában még a templomnál is fontosabb szerepe volt a közösség életében. 

A vásárcsarnokok, majd a boltok elterjedésével ez egyre inkább átalakult, a szocializmusban pedig a piac már egyet jelentett a még mindig izgalmas, de már inkább lesajnált, egy kissé deklasszált-szagú forgataggal, ahol nem feltétlenül talált az ember jobb minőségű árut, legfeljebb mást, mint a polcokon.

Mára az általam ismert vásárcsarnokoknak, állandó piacoknak saját, egyedi stílusuk és közönségük van, mindegyiknek más és más, ráadásul a közönség hétköznaptól vagy hétvégétől, sőt, napszakoktól függően is változik. A  rendszeres látogatóknak megvan a kapcsolatuk az árusokkal, van kedvenc zöldségesük, hentesük, lángososuk – de csak velük vannak kapcsolatban, egymással nem.
A termelői piacok ezzel szemben inkább közösségi térként működnek, ahol a rendszeresen egy időben érkezők előbb-utóbb összemosolyognak, majd köszönnek, pár hét múltán pedig együtt eszik a lángost. Többé-kevésbé ezt vártam a római-parti piactól is – ám mégis hidegrázós élmény volt egy délelőttön át figyelni, ahogy ez megtörténik, olyan látványosan, akár a jól vágott természetfilmekben. 

A piacot öt éve alapította Nagy Gerda, aki szinte a kezdetektől egyedül is „viszi a boltot”. Elmondása szerint jó két és fél évbe telt, mire ki merte jelenteni: a piac megmarad, és télen-nyáron, hóban-fagyban is megtartják – törzsközönséget nevelni ugyanis a legnehezebb.

Ám ő annyira bízott benne, hogy egy mások által irigyelt közgazdászi állást adott fel a piacért: időbe telt ugyan, de neki lett igaza, és a római-parti piac mára intézménnyé lett Óbudán.

Az árusok összehívásával nem volt különösebb probléma: sokan több piacra járnak, aktívak a közösségi oldalakon, és szívesen próbálnak ki új helyszíneket, egy idő után pedig szájról szájra is terjed a híre egy-egy jól menő helyszínnek, ahová érdemes kipakolni hétvégén, hajnalok hajnalán. A közönség azonban sokkal nehezebben mozgósítható. A piac nem egy előre meghirdetett, kihagyhatatlan koncert, amit nem nézhetünk meg a jövő héten, ha lusták lennénk szombat reggel. Vagy hirtelen felindulásból megnézzük, jól érezzük magunkat, jól be is vásárolunk – majd a következő héten még mindig ott állnak a hűtőben az össze-impulzusvásárolt finomságok, vagy egyszerűen csak közelebb van a kisbolt. A rendszeres piacra járáshoz a mai fogyasztói szokásoknál egy fokkal több fegyelem kell – pont úgy, ahogy mondjuk a rendszeres mozgásra veszi rá magát az ember. De ugyanakkorát is nyer vele!  

Az, hogy egy piacon mennyire nem konkurensei egymásnak az árusok, már a bepakolásnál látszott: aki elparkolja az utat mások elől, az nem kap a házisütiből – legfeljebb ennyivel jár a nyitás előtti, kapkodós morgás. Mivel a piac két oldalról nyitott és körbehömpölygi a Nánási Udvar épületeit, mindenki oda pakolhat, ahová neki a legjobban tetszik – legalábbis nyáron, amikor a város kiürülésével az árusok száma is visszaesik. Az augusztus közepi szombaton úgy huszonöt-harminc pult üzemelhetett, ami itt nem számít soknak – a rekord ugyanis 70 árus volt. És természetesen minél nagyobb a kínálat, annál több a vendég. Ezért egyáltalán nem gond, hogy több sajtos vagy zöldséges is hasonló termékeket árul: a korán érkező vásárlók úgyis céltudatosan a kedvencükhöz ügetnek a cekkerükkel, a később érkező bámészkodók pedig gondosan végig fogják pásztázni az összes pultot.

A „kemény mag” egészen a kezdetektől, öt éve minden szombaton kipakol: ezzel és nyilván a termékeik minőségével elérték, hogy sok vásárló kifejezetten miattuk érkezik.

Az sem lehet véletlen, hogy a Panelpék üzlete Soroksárról települ ki ilyenkor szó szerint a város másik végébe. Egy gombásnál mondjuk még értem a távolságot, de pékség akadhatna közelebb – ám a vásárlók olyan áhitattal mondták ki a nevét, és olyan gyorsan kapkodták el a péksütiket, hogy végül nem maradt időm felmérni a kínálatot, csak a hírnevet. 

Viszont maradt időm kényelmesen szondázgatni a közönséget, hiszen én vadon termett delikáttermékeket vittem a piacra, ráadásul először voltam ott, ami a törzsközönség szemében némi gyanakvásra adhat okot. Gerda volt olyan kedves, és a parkoló felőli bejárat mellett biztosított nekem egy – felkészületlenségből fakadó súlyos napernyőhiány miatt – árnyékos helyet. Nem is csodálkoztam rajta, hogy a korai érkezők nagy része legfeljebb egy résztvevő pillantásra méltatta az asztalomat: a bevásárlólistával érkezőknek a legritkább esetben szerepel a cetlijén a medvehagymabimbó vagy a kakukkfűszirup – azt viszont furcsálltam, hogy még kóstolgatásra is alig tudtam rávenni őket. Ám úgy 9 óra után egy fél óra alatt megváltozott a helyzet: mire a korán érkezők már otthon pucolták a friss hagymát az ebédhez, lassan odaértek azok is, akik a második kávéjukat már itt, szépen lassan, társaságban szeretik meginni, és kíváncsiak is mindenre.

Ekkor nyert valódi értelmet az, hogy a termelők a „saját bőrüket hozzák a vásárra”: ekkor már nem csak az számít, hogy biozöldséget és nagyon jó sajtot árul valaki, hanem az is, hogy első kézből tudja elmesélni, hogy vannak a kecskék, amelyek a tejet adták hozzá.
Eleinte furának tűnt, hogy az árusok több, mint harmada nem élelmiszert, hanem dísztárgyakat, ékszereket árul, de a „sétálós” közönségben ők is megtalálták a saját célcsoportjukat, sőt, náluk alakultak ki a leghosszabb kvaterkázások. Az szinte természetes, hogy a chilis pultnál majdnem minden férfi lefékez és – pláne, ha hölgy is áll mellette – hősiesen és minél rezzenéstelenebb arccal kóstolja végig a portfóliót, hogy aztán vörös arccal verejtékezve keresse meg a legközelebbi limonádést. (A nemekről szóló közhelyekről jut eszembe: mivel a chilis mellett állt az én pultom, most már száz százalékos biztonsággal kijelenthetem: a nők jobban bírják a csípőset. Vagy csak nagyobb önismerettel rendelkeznek.)

A kötelező zöldséges-tejtermékes-sonkás-kolbászos pultokon túljutva akár el is engedhetjük a szombati ebédet, hiszen a kimért aszalványokat, mindent gyógyító fokhagymalevet, olivaolajat, lekvárokat, szörpöket végigkóstolva jutunk el a lángososig, aki csak szombat délelőttönként települ ki a Nánási Udvarba, viszont olyan a lángosa, hogy sokan kifejezetten ezért jönnek. Pláne, hogy ősszel visszatér a kézműves sört kínáló pult is – bár a jó sörre és borra vágyókat addig is boldoggá tudja tenni az udvarban működő, kiváló ízléssel összeállított kínálatú sör- és borszaküzlet. Késő délelőttől pedig az árusok pultjairól válogatott alapanyagból készült, kétfogásos, rendkívül baráti áron kínált menü is elérhető – tehát itt éhen csak úgy maradhat az ember, ha direkt nagyon figyel rá. 

Mindebből talán úgy tűnhet, hogy a római-parti piac is egy az utóbbi években megszaporodott „hipszter” piacok közül, ahol nagyon kell figyelni, milyen márkás, újrahasznosított szütyőbe pakolja az ember a krumplit, nehogy kilógjon a sorból – de szerencsére messze nem ilyen. Rengeteg a kutya, rengeteg a gyerek – őket külön foglalkoztató sátor várja, hogy ne forduljon nyűgösködésbe a délelőtt –, és nagyon hangulatos maga a helyszín: én például hosszú percekig drukkoltam, hogy a sajtos kocsi mögötti fán bandázó mókus szedje össze annyira a bátorságát, hogy ne csak kíváncsiskodjon, hanem lopjon is valamit a zöldségestől. Rendszeresen tartanak zsibvásárt, aminek a varázsát a szarka lelkű olvasóknak egy percig sem kell magyarázni, de a kézműves, gyógynövényekből készült kozmetikumok és a díjnyertes olívaolajok mellett kényelmesen helyet talál a szomszéd utcából érkező bácsi is, aki egy zöldséges ládából árulja a saját virágpalántáit – jelzem, akkora sikerrel, hogy másfél órával a zárás előtt el is ment, mert kifogyott a virágokból.
Több olyan vásárlóval és ismerőssel beszéltem, akikről kiderült, hogy nem a Pók utcai lakótelepről vagy a Nánási út környékéről érkeztek, hanem jóval messzebbről – mégis törzsvendégnek számítanak. Családi és baráti programnak számít náluk itt tölteni a szombat délelőttöt – közben pedig, mintegy mellékes nyereményként sokkal finomabb és jobb minőségű dolgokkal töltik fel a hűtőt a következő hétre, mintha a környező bevásárlóközpontokban tülekedve tennék ugyanezt. A római-parti piac tehát öt év alatt valóban megtalálta a helyét és közösségi tér lett, ezzel pedig szociológiai értelemben véve is újrateremtette a nagy elődök hagyományát. Bátran kívánok tehát mindenkinek ráérős-piacozós szombat délelőttöket!

Úgy mondják, a Szépvölgyiből lefelé nem tudta bevenni a Lajos utcai kanyart egy teherautó, belerongyolt a régi nyilvános WC-be, levitte a sarkát, és kampó: az IFA és a slozi véletlen találkozása után inkább ledózerolták a háború előttről itt felejtett míves vizeldét, a “zöld villamost”; jól összecsinálhatta magát, akinek utoljára volt benne dolga. Annak a helyén nyitották aztán a nyolcvanas években az Admirál pinceborozót. Állítólag nem volt rossz hely, csak a környékről nem járt oda senki, mert nem akartak pöcegödörben inni.

A Kolosy tér és a HÉV-megálló közötti kis park alatti pincerendszer valójában nem egy szimpla vécé, hanem a híres Lujza gőzmalom hagyatéka.

A malom, amely a századforduló előtt néhány évre a tér nevét is adta (és ami miatt néhány őslakos újlaki most is Lujzinak hívja a Kolosyt), a nagy 1921-es tűz előtt egész Óbuda legnagyobb épülete volt. Milyen Óbuda? – hördülhetnek fel az igazi lokálpatrióták, EZ ITT ÚJLAK! És ki vitatkozna velük.

A középkorban itt, a mai Kolosy tér környékén lehetett Szentjakabfalva község központja, a templom és temető éppen a mostani tér közepén állt, az Amfiteátrum irányában pedig az ország egyik legnagyobb állatpiaca működött. A török időkben a falu elnéptelenedett, a helyén alapított Neustift házaiba pedig nagyrészt német telepesek költöztek. A Császár fürdőtől a mai Nagyszombat utcáig nyúló Újlak polgárai 1705-től már a Kolosy térre, a ma is álló Sarlós Boldogasszony Plébánia helyén emelt kápolnába jártak misére. Hamarosan ekörül alakult ki a Buda és Óbuda közötti település központja. A Szépvölgyi úton kövezett árok vitte le a vizet, a mostani buszfordulónál pedig a vesztőhely állt egy darabig, Buda akasztófája.

Újlakot idővel körbefojtotta és felszippantotta a kisgömböcként hízó város. A környéket az 1800-as évek végére Duna-parti malmok, textil- és festőüzemek, téglagyárak vették uralmuk alá, a szőlőnek itt is betett a filoxérajárvány, a kertek a belső udvarokra szorultak. A kocsmák azonban megmaradtak, akárcsak Óbuda más részein.

A girbe-gurba utcák és a sok italmérés ugyan adott némi romantikus bájt a környéknek, de a földszintes épületállomány már a két világháború között is elavultnak számított.

Az első átfogó szanálási terv 1937-ben megszületett, ha megvalósul, Újlakon nem nagyon marad régi épület. Szerencsére papíron maradt, akárcsak a hatvanas évek rendezési tervei, amelyek ide is panelrengeteget álmodtak, a Kolosy és a Zsigmond tér között négy húszemeletes toronymonstrum épült volna. A gazdaságosabbnak gondolt óbudai lakóteleppel szemben azonban Újlakra már nem jutott forrás. Ezzel a városrész ugyan megúszta az átépítést, de pénz sem jutott rá, és akarat sem sok: előbb-utóbb úgyis jön a dózer, addig meg minek feccölni a romló állagú régi épületekbe.

Így rekedt bele Újlak az évtizedekig tartó átmeneti állapotba. A nedves falú régi házakat ezalatt hagyták tovább pusztulni, a környéken építési tilalom volt érvényben, és a közeli kiköltöztetésre számító lakók sem akartak nagyon beruházni a tanácsi lakásba.

A Kolosy tér vidékének a szocializmusban azonban így is valódi színei, helyei és karakterei voltak. Legnagyobb dózisban természetesen a piacon, minden valamirevaló városrész szívcsakrájában.

Ez ekkor még a tér közepén volt . Lényegében egy bódékomplexumról volt szó, egyesek szerint enyhe egérszaggal, de volt itt minden nőnek buzgón udvarló hentes, jó savanyúságos, tejcsarnok, szép árut kínált Burom Laci, a rendőrből lett zöldséges, és a pult alól még szebb húst adott csirkés Feri. A gyerekeket leginkább a műanyag kisautókat és csattogó lepkét árusító néni kisasztala vonzotta, na meg a lángosos. nyaranta a főttkukoricás. A lacikonyhán olyan hírességek is rendszeresen benyomtak egy májas hurkát egy ráadás sült kolbásszal, mint a focista Tichy Lajos, a vízilabdás Gyarmati Dezső, vagy a színművész Bessenyei Ferenc.

A Kolosy téri törzsökösök büszkék voltak a standok között megforduló sok művészre és más hírességre, még ha azok részben a “hegyről” jártak is le. A szintén törzsvendég Csukás István meg is énekelte a piac nagyszerűségét az Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig című versében: ”Ha csúnya, hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam, és nincs másik életem”. De itt vásárolt Kiss Manyi, Kőmíves Sándor, Kállai, Sinkovits, Kudlik is, némelyikük a piaci italozókba is be-benézett.

Bessenyei állítólag még a helyi szinten is alsó szegmenst képviselő Pléhkrisztust, a Szépvölgyi úti kápolnánál üzemelő becsületsüllyesztőt is megtisztelte néha szerénynek nem mondható jelenlétével.

A Kolosy tér erős vonzásában élő helyi művésztársaság törzshelye azonban a piaccal szembeni Csilla eszpresszó volt a Lajos utca sarkán, ott, ahol most a Vision Express működik. Valamikor Csillagnak hívták, de miután a címfestő elszabta a feliratot, praktikusan alkalmazkodva a helyzethez, nevet rövidítettek. A gyerekek főleg az apró kiülős terasz miatt szerették, aminek a hatvanas években modernnek számító fém-műanyag székeire akár fürdőruhában is le lehetett ülni fagyizni – akkor még ugyanis lehetett fürödni a Dunában, igen, a Szépvölgyi útnál is; rakparti autóút sem létezett. De a Csillában több környékbéli filmes és színésznő is törzsvendég volt Csala Zsuzsától Lehoczky Zsuzsáig, Tichy Lajos operettszínésznő feleségéig.

A válogatott focista a Szépvölgyi és az Árpád fejedelem sarkán lévő, Dunára néző házban szerzett lakást, ennek erkélyéről nézte időnként a HÉV-en túl a grundon focizó helyi gyerekeket, sőt nagy néha be is állt közéjük játszani.

Ezen a részen jónak számító OTP-házak épültek az ötvenes évek végén, ez is szerepet játszott abban, hogy a környékre több sportoló (hogy mást ne mondjunk: Albert Flórián) és még több művész költözött.

A Nagy László–Szécsi Margit házaspár, Sztankay István, Zolnay Pál, Szörényi Rezső, Simó Sándor – Újlaknak ez a Duna-menti része társadalmilag tehát karakteresen eltért a dohos, földszintes házak világától. De a környékbeliek így is ugyanazoknál az árusoknál és boltokban vásároltak (csak a piac körül maradva: posta, háztartási bolt, vasedény, csavarbolt, varroda, rövidáru), a gyerekek mind a Lajos utcai iskolába jártak, és suli után együtt fociztak. A visszaemlékezések szerint egész Újlak tele volt grundokkal – az építési tilalomnak gyerekszemmel áldásos következményei voltak.

A környék jövőjéről a nyolcvanas évek elején bontakozott ki éles vita. Ekkoriban már kezdett felértékelődni az építészeti és általában a helyi örökség annyira, hogy a teljes bontás és a panelépítés politikája érdemi ellenállásba ütközzön, és a kerületi tanácsok (a Kolosy tér a II. és a III. kerület közötti határon van) is ellenezték a BUVÁTI tervét, amiben a hegyoldalra ötemeletes, lejjebb pedig hétszintes épületeket irányoztak elő.

A helyi vezetés attól tartott, hogy a városrész ezzel a régi Tabán sorsára jutna, magyarán semmi nem maradna belőle.

Két kézzel kaptak hát a késő szocializmus egyik jó politikai kapcsolatokkal rendelkező korai vállalkozójának ötletén, aki azt ígérte, a segítségével Újlak megmenekül a dózertől és a paneljövőtől, és piaci tőkebevonással a környéken újjáéleszti a hangulatos régi Óbudát. A Coopinvest Kisszövetkezetet gründoló Harsányi Zsolt a cégével privátban kidolgozott egy komplett városrész-revitalizációs programot, és azt állította, hogy ha ezt elfogadják, a Kolosy tér teljes környéke megújul: a Bécsi út macskaköves sétálóutca lesz irodalmi kávéházzal, szabadtéri árusokkal, virágpiaccal és utcazenészekkel, a környező utcákban kézműves műhelyek és műteremházak sorakoznak majd, és az egész város ide fog járni egy kis kultúrát szippantani.

Az ötletet megvette a kerület: mindenki a hangulatos Óbudára voksolt, és 1987-ben a Fővárosi Tanács is elfogadta a tervet. “Újlaknak új funkciót ad, hogy a Vár és Szentendre közötti terület új idegenforgalmi egységgé válik” – állították, és a lelkes újságcikkek arról regéltek, hogy itt fog hamarosan megszületni “Budapest Grinzingje”.

Arról kevesebbet tudhatott a nagyközönség, hogy az üzletember hány lakást húzhatott volna fel viszonzásul a városrészben, és egyáltalán, mennyire lett volna reális ez a nagyívű elképzelés. Valószínűleg meglehetősen kevéssé, mert bár a Bécsi úton és a szomszédos utcácskákban a couleur locale visszfényének halvány sugarát még valóban lehetett érezni, a közlekedési funkciók nehezen férnek meg egy művésznegyed igényeivel. Az egykori csendes negyedből a hegy és a folyó közötti szűk folyosón nagyforgalmú átjáróház lett, és ezen önmagában nem változtatott volna, ha egy-két utcát afféle kereskedelmiesített skanzenként átmentenek a jelenbe.

A kerület egyéb okokból egy idő után megszakította Harsányival kapcsolatot, a turisztikai központtá válás ma már irreálisnak ható ötlete is lekerült a napirendről.

Maga az alapelgondolás azonban, hogy Újlakon csakazértis egy elképzelt, nosztalgikus Óbudát kell építeni, nem felejtődött el. A rendszerváltás után a területre műemlékvédelmi határozatot fogadtak el, a részletes rendezési terven túl az önkormányzat megterveztette a védett utcák képét, és az irányelvekben arra törekedtek, hogy minél karakteresebben jelenjenek meg a hagyományos elemek: nagyméretű kapuk, kis ablakok, a tetőn hódfarkú cserép – a földszintes régi Újlak darabkái.

A gyakorlatban azonban sokszor még a műemléki védettségnek sem sikerült érvényt szerezni. A gyenge szabályozási eszközök között a városépítészeti elvek megtörtek a magánépíttetők akaratán, a kivitelezések során rendszeresen eltértek a tervektől, a tervezésnél még előremutatónak gondolt elemek néhol igénytelen giccsként jelentek meg. Voltak építészeti szempontból jó és elfogadható példák is, előfordult, hogy a műemlékvédelem ki tudta kényszeríteni a régi homlokzat visszaépítését, és az 1993-ban átadott emeletes piacépület is arányosnak mondható. Az Újlaki Üzletház hupikék háza, a Finta József skiccei után gyenge minőségben kivitelezett, ma már alig használt épületsor a piac mellett, a sok házon a régi városképre utalni próbáló talmi elemek, a neobarokkra hajazó épület kapuzatába ledobott dór oszlopok miatt azonban az összkép nagyon távol van attól, ami kedvezőnek lenne nevezhető.

“A homlokzatokon funkció nélküli kőlyukakkal és geometrikus formákkal próbálták romantikussá tenni, amit nem lehet. Buda-Újlakkal talán még az lehet a szerencse, hogy nem is azzal a szándékkal formálják újjá, hogy az emberek éljenek benne, hanem hogy a pénzüket ott költsék el” – írta a Magyar Építőművészetben Ludwig Emil, és közel harminc év után is nehéz vitatkozni az ítélettel. Budapest Grinzingje helyett valami egész más, egy eklektikus, saját értékeit könnyen fecsérlő, a helyükre gyakran áltörténelmies giccset választó környék formálódott, ahol a részletek gazdag tárházát mutatják a kilencvenes évek legrosszabb építészeti ízléstelenségeinek, az összhatás pedig egyszerre művi, negédes és hangulattalan.

A kétezres évek Óbudai Promenád projektje a környék újabb ráncfelvarrásával, térkövezéssel, a csöcs”- és a Puskás-szoborral ezen nem sokat javított, a Kolosy térről a kipofozás után is hiányzik valami, valami, amit leginkább életnek és természetes jóízlésnek lenne nevezhető. A téren az átmenő forgalomtól eltekintve igazi nyüzsgés tulajdonképpen addig volt, amíg élő piac működött itt. Miután azt beköltöztették a csarnokba, valahogy már nem tudott igazi lenni – már csak azért sem, mert rendes piachoz túl drága volt. Öt éve már nincs, hiányzik ez is. Az épület évek óta zárva tart, a belengetett sörcsarnokból, buliközpontból, foodhallból nem lett semmi. A Kolosy téri hajdani nyilvános vécé mellett álló eperfa azonban, amely évtizedek óta figyeli a tér megpróbáltatásait, még ma is terem: nyáron még mindig lilára festi a járdát, és erjedt gyümölcsét kínálja a galamboknak, hogy spiccesen repkedhessenek Újlakon.

Életmű-kiállításra készülnek Gulyás Gábor kurátorral? 

Amíg élek, nem szeretnék életmű-kiállítást, hiszen az inkább visszatekintés és összegzés, nekem pedig nagy a munkakedvem, folyamatosan új munkákat készítek. 

Mi lesz a kiállítás címe? 

Műveljük kertjeinket. Gulyás Gábor kurátor ötlete, és azt is ő találta ki, milyen szekciókra bontja a teljes anyagot, és a logikai útvonalat is ő dolgozta ki, ami mentén érdemes lesz végigjárni a kiállítást, amelyen a covid óta született munkákat mutatjuk be. Minden egyes alegységnek van címe, az elsőé a Kertek alja. Ez az utcánk neve, ahonnan nemigen mozdultam ki egy éven keresztül a pandémia alatt, csak ebben a kis utcában jöttem-mentem pár száz métert ide-oda, de végig festettem, és eldöntöttem, erről a kis területről választok érdekes motívumokat. Meg akartam mutatni, mennyi minden történik egy kis helyen, egy kis utcában. A kiállítás ezekkel a művekkel kezdődik. 

Tovább haladva a fákról szóló történeteim, meséim jönnek,  festmények és installációs művek, majd egy szakrális rész következik, olyan installációkkal, amelyek összefüggenek a hittel.

Ez a legnagyobb tér,  itt lesznek a szerintem legizgalmasabb munkáim.

A következő egység a romantikával kapcsolatos műveimet mutatja majd, ezeket persze kéretik a  megfelelő szarkazmussal kezelni. Gulyás Gáborral 2007 óta dolgozunk együtt, rendezett már nekem több nagyszabású kiállítást, a Modemben a Kibontott táj címűt,  a Műcsarnokban a Másik Magyarországot, majd Szentendrén a Levitációt. Nem csak érti, hanem érzi is a szándékaimat, nem is kell beszélnünk, tudja, mi foglalkoztat, mi mozgat, mert benne van nagyon. Ez azt is jelenti, ha ő javasol valamit nekem, azt érdemes figyelembe vennem, legyen az címadás, tematikus tagolás, vagy egy új nézőpont. Fontos a közös munka.

Ugyanitt, a Godot Kortárs Művészeti Intézetben szerveztek Önnek egy meglepetés partit és Hommage á Bukta címmel egy pop up kiállítást a nyáron a 70. születésnapjára, amire 25 művész adott be munkát. Hogyan érintette ez a születésnap?

A meglepetés bulin azért is meglepődtem, mert még a párom, Kónya Réka is el tudta titkolni előlem, pedig ő be volt avatva. Nem nagyon szeretem a meglepetéseket, de ez egy jelentős esemény volt az életemben, nem is kaptam levegőt, amikor megértettem, mi történik. Sok barátom, kollégám eljött, olyanok is, akikről tudtam, de még nem találkoztunk. Neves, általam nagyon tisztelt képzőművészek adtak be munkákat, egy gyakorlatilag 48 óráig nyitva tartó kiállításra, egyetlen alkalomra, olyanokat, amelyekről úgy gondolták, hogy személyesen nekem szól vagy rímel az én munkásságomra. Ezért volt nagyon megható, egyben végtelenül megtisztelő az esemény. Nem tudtam semmiről.

Sokakra gyakorolt hatást, ez kiderült ezen a születésnapi tárlaton, de voltak, akikre közvetlenül, tanárként hatott. Szeretett tanítani? És mit gondol arról, autodidakta művészként, hogy mit lehet megtanítani intézményi keretek között egy művésznek?

A covid miatt hagytam abba a tanítást két évvel ezelőtt, pedig korábban nagy kedvvel és elhivatottsággal csináltam. Nem könnyű válaszolni arra, hogy lehet-e a művészetet tanítani, hiszen ma már tulajdonképpen mindent meg lehet tanulni a zsebünkben lévő telefonból. Korábban az én helyzetem azért volt más, és egyértelműen nehezebb, mert nem volt könnyű érvényes információhoz jutni, csak a rendszer által felügyelt újságot lapozgathattam. Napjainkban egy oktatónak a leginkább az a feladata, hogy segítsen a hallgatóknak eligazodni ebben a túlinformált világban.

Olyan ízlés felé kell irányítani mindenkit, ami neki a legjobban megfelel, ami az övé.

Ehhez minden egyes diákot ismerni kell, a gondolkodását, az ízlését, az érzékenységét, az őt izgató dolgokat. Fontos, hogy mit mondok egy 19-20 éves diáknak, ahogy nekem is számított azok véleménye, akikre felnéztem. 

A munkáiról nekem sokszor ez az önazonosság jut eszembe, és mintha most is azt mondaná, hogy az önazonosság megtalálásában kell segíteni a tanítványokat. Az elejétől tudta, hogy kicsoda és mit akar?

Nem akarom kozmetikázni a múltat, nem volt ez ilyen egyszerű, voltak kanyarjaim. Például először az akkori Képzőművészeti Főiskolára, grafika szakra jelentkeztem, mert az akkori mezőkövesdi mesteremre felnéztem, és ő litográfiát tanított. Később illusztrációkat készítettem, és az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem. Egyikre se vettek fel. Talán itt mondhatom, hogy hál’ Istennek, mert ha igen, akkor lehet, hogy egy közepes kvalitású grafikusművész lesz belőlem. 

Ki biztatta, hogy  művészpályára lépjen ? 

Szüleim műszaki szakközépiskolába irányítottak, hogy legyen egy szakmám. A faluból akkor mindenki kőművesnek, vasesztergályosnak vagy parkettásnak ment, ezek voltak a biztos megélhetést nyújtó divatszakmák. Egerben, a Dobó István Gimnázium és Szakközépiskolában az irodalomtanárom – nagyon helyes nő volt, akibe mindannyian beleszerettünk – vásárolt tőlem egy festményt, ez erős biztatás volt. A kapott pénzen vettem egy eredeti Levi’s farmert. Miután elvégeztem a középiskolát, az egri ÁFÉSZ-nál kaptam dekorációs állást, az volt a dolgom, hogy a falusi kirakatokat rendezzem. Akkoriban nem volt áru, ezért mindig valamit oda kellett tenni, mintha lenne és mellé egy feliratot. A régi rajztanáromtól kaptam kulcsot az egri kollektív műteremhez, ott dolgozgattam a magam örömére, s ahonnan azért tettek ki, mert karácsonyra angyalkás képeslapot nyomtattam a barátaimnak, amit meglátott a Ho Si Minh Főiskola akkori rajz tanszékének vezetője, aki a szomszédos műteremben dolgozott. El kellett jönnöm Egerből,  Leninvárosba (a mai Tiszaújváros – a szerk.)  mentem, ami megint más közeg volt.

Sokszor használják a munkásságára a mezőgazdasági művészet meghatározást, s valahogy  pontatlan elnevezésnek tűnik. Ma mit gondol erről?

Én magam kezdtem el használni a hetvenes évek második felében ezt a kifejezést a munkáimra,  és ez egyfajta demonstráció volt. Úgy gondoltam, ennek a kifejezésnek a használata leírja, hogy mennyire más tájábrázolással foglalkozom, mint a romantikus rónaság festése, mert engem a valóság ábrázolása érdekelt.

Volt ebben egy kis irónia is, és idővel kinőttem a mezőgazdasági művészetet.

Talán a ’90-es évekig volt ez érvényes, aztán, ahogy idősebb lettem, és a tapasztalatom is gyűlt, egy kicsit más irányt vett a művészetem, már nem nagyon érdekeltek a szocio témák, inkább az ember felé fordultam.

Ez a vonal érkezett most el a szakrálishoz?

Igen, ez most valami fenti vagy alatti, vagy talán mindkettő. Az elmúlt években számos ilyen művem született. Elővettem a százéves, falusiaknak írt Biblia-magyarázatokat és egyre jobban belemerültem, érdekelni kezdett a dolog. Egyik kép után született a másik. Nem konkrét Jézus-ábrázolásokról beszélünk, lehet ez tájkép vagy installáció, mégis érezni a hangulatán, hogy valami lényegi, valami szakrális, hittel kapcsolatos dolog történik. Az egyik ilyen munkát egy konkrét gyerekkori élmény ihlette. Nagybátyám folyami kotrógépész volt, bár sokáig hajóskapitánynak véltem. Szegedről hozott egy „őzve” beszélő menyecskét magának, akinek ki volt festve a szája, pettyes ruhában járt, és nekem, 4 évesen, ő volt a városi nő. Nagyon szépnek láttam, és szerettem, hogy sokat játszott velem. Esténként betett a nagyapám gabonás ládájába, amiben én kapálózva süllyedtem lefelé, nagyokat kacarásztunk, aztán kiemelt. Erősen megmaradt bennem ez az élmény és most, mikor globális problémát jelent az élelem, a gabonahiány és az éhezés,  beledolgoztam egy munkába. De,  hogy milyen lesz, az legyen meglepetés!

Láthatóan rendelkezik azzal a  képességgel, hogy a kint-bent és a fönt-lent között meg tud állni azon a ponton, ahonnan mindkettő látszik. Ez tudatos attitűd?  

Ügyelek rá, hogy amint nagyon belemerülök valamibe, megteremtsem a távolságot is tőle.

A festészetben is használom ezt a metódust, hogy egyszerre két képen dolgozom, és amíg az egyiket festem, addig a másikra rá sem nézek pár napig.

Majd cserélek és az addig befelé fordított képen meglátom a hibákat, mert eltávolodtam tőle, kijöttem belőle és elkezdem reálisan nézni. A kívülre helyezkedés a faluhoz való viszonyomban is alapvetés.  Nagyon szeretem a falut, de muszáj, hogy néha eljöjjek, elég sokat utazom, és így lesz rálátásom a változásokra. Most például nagyon gyorsan változik a falu lakossága. A covid előtt 40-50 eladó ház volt a faluban, most alig találunk, mert megvették a városból falura költözők. 

Ön miért ment vissza Mezőszemerére? Valahol azt olvastam, hogy kényszerből.

Elváltam, és magánéleti okok miatt tértem vissza. Ha meg tudtam volna oldani, hogy  Pesten legyen egy műtermem, talán nem megyek haza. Szüleim már nem éltek, az öcsém lakott a családi házban, oda költöztem én is. Nem akartam véglegesnek tekinteni a visszaköltözést, azt gondoltam, összeszedem magam és visszajövök Szentendrére. Aztán túlkeveredtem egy depressziós időszakon, eltelt néhány év, megépült az autópálya, elterjedt a mobiltelefon, én pedig észrevettem, mennyivel erősebbek és hitelesebbek lettek a képeim, mint amikor Szentendréről haza-hazajártam. 

Gyakran hallani, hogy művészként ott kell lenni egy nagyvárosban, vagy művészeti központban, ezzel szemben az Ön élete mintha arról szólna, hogy nem muszáj.

Az jutott eszembe, hogy amikor a ’90-es évek közepén első kelet-európaiként részt vettem Brazíliában a Sao Paulo Biennálén, és az ott kiállított installációmat látva meghívott egy kurátor Santa Fe-be, ami egy Szentendrére emlékeztető, turistákra szakosodott kirakatváros. Santa Fe közepes minőségű művekkel telepakolt galériás utcáját nézegetve megkérdeztem a kurátort, nincs-e itt egy komoly, színvonalas galéria, amire azt válaszolta, hogy van, de ki kell menni a sivatagba, a kaktuszok közé. Szó szerint az Isten háta mögött, a semmiben volt egy épület, négy neves kurátor dolgozott benne, és ez a galéria színes faxokon adta el a műveket, szerte a nagyvilágba. Itt ismerkedtem meg a közelben lakó Bruce Neumann-nal, aki 10 év múlva az amerikai pavilonban állított ki a Velencei Biennálén.

1994-ben járunk, már kezdett terjedni az internet, s a technikai fejlődés azóta még inkább bebizonyította, bárhol élhetünk, mindenhonnan részt lehet venni a művészeti életben.

Talán fura a kérdés, de mégiscsak egy átfogó kiállítás előtt vagyunk: kinek fest? Gondol-e közben arra, ki fogja látni, ki lesz a közönség?

Ki a közönség? Olyan nincs, hogy közönség, sokféle ember van, de nem lehet belőlük egy közönséghalmazt lehasítani. Nem tudom, kinek festek. Mindenekelőtt a magam örömére, de kétségtelen, hogy meg szeretném mutatni. Szükségem van visszajelzésre, kellenek az értő szemek. Az installációk esetében, amikor összeáll és elkezd működni, az nagyon erős élmény. Fontos, hogy nézzék mások is a létrejött alkotásokat, kell, hogy a világ tudjon róla. A művészetnek a bemutatás, a kiállítások ugyanúgy része, ez a második  felvonás, amit az alkotás után meg kell tenni.

A történet ott kezdődik, hogy először Tokajon volt szőlőm – 0,6 hektár, ami szőlőnek kevés, furmintnak sok. Meg furcsa is volt innen ingázni és századiknak lenni a sorban. Aztán 2014-ben éppen a Kőhegyen sétáltunk, ahol tudtam, hogy van egy fiatal ültetvény, ami soha nem fordult termőre, de akkor azt láttam, hogy éppen vágják ki. Odaszaladtam, meggyőztem az akkori tulajdonost, hogy nem lenne a vulkanikus területen túl jó dolga a diónak sem, amit a helyére tervezett, és szerencsére megállapodtunk, hogy átvesszük és műveljük a területet. 3 hektárnyi, iszonyú elhanyagolt, magára hagyott szőlő, és ahogy mondtam, soha nem termett, de én láttam benne a lehetőséget. Tehát tényleg egy pillanaton múlt, hogy a szentendrei bor története 130 év szünet után úgy múljon el, hogy újra sem indulhatott.

A fehérboraink innen jönnek, a vörösboraink az ürömi Kőhegyről – hogy lehetne hát más a név?  

Négy órát mesélhetnék csak arról, hogy miért nem telepítették vissza a szőlőt Szentendrén a pusztulás után. Fordítsuk meg, máshol miért igen? Mert nem volt más, egyszerűen muszáj volt. Magyarország azért lett ennyire jó boros vidék, mert a jobbágyság nem tudott mással foglalkozni. Saját földjük nem lehetett, de a szőlő nem számított földnek. Ha van némi pénzed, időd, családod, aki segít, akkor kivágsz egy darab erdőt az értéktelen hegyoldalban, szőlőt telepítesz, és nagyon jól megélsz belőle. Ezért nem volt régen a sík területeken szőlő: a Kunságba csak kényszerből telepítettek, hogy megfogják a futóhomokot, de például a Balaton déli részén az 50-es évekig nem volt szőlő egyáltalán, mert túl értékes volt ahhoz a terület. Egerben, Villányban, Szekszárdon viszont igen.
És Szentendrén is. Aztán jött 1887, lement az utolsó szüret, 1888 tavaszán pedig már nem is rügyezett a szőlő, teljes volt a pusztulás. Viszont már itt volt a HÉV. Néztek egymásra az emberek, hogy most akkor mi legyen? Majd felszálltak a HÉV-re és bementek dolgozni a Ganzba vagy a textilgyárba – ami összehasonlíthatatlanul könnyebb munka volt, mint egész nap kapálni a hegyen. Ráadásul itt az úgynevezett fejművelés volt elterjedt: alacsonyra és teljesen kopaszra metszették a szőlőket, tehát egész nap a bokádat fogva görnyedtél, hegynek fölfelé. Ez történt Bécsben és Párizsban is: az emberek egyszerűen nem voltak rákényszerítve, hogy nagy keservesen újratelepítsék a szőlőket.

Aztán kezdődött a beépítés: megjelentek a művészek – hiszen ők voltak az aktuális csórók –, és kiköltöztek az olcsó, de könnyen megközelíthető Szentendrére: így lett belőle a festők városa.

(…) A terület maga borzasztóan izgalmas termőhely: andezit-tufa altalaj, némi agyaggal és mészkővel, tehát egyértelműen vulkanikus terület, mint a világ leghíresebb borvidékei. Még csak most kezdem megtapasztalni, hogy mennyire az! Ráadásul nagyon jókor vagyunk nagyon jó helyen, ami nem biztos, hogy sokáig így is marad: hűvös területről beszélünk, ahol anélkül lehet nagyon jó, érett borokat készíteni, hogy magas lenne az alkoholtartalmuk. Én nem félek attól, hogy 10-11% körüli borokat készítsek, sőt – míg Villányban vagy Szekszárdon ezt képtelenség lenne. A meleg miatt mire rendesen beérik a szőlő és jó bort lehet belőle készíteni, addigra a cukortartalma is olyan magas, hogy képtelenség 13,5-14% alatti alkoholtartalomról beszélni. Van például egy Zweigeltből készült vörös habzóborom, ami 10,5%-os és olyan meggybomba, hogy meggyanúsítottak, hogy aromát is teszek bele. Pláne, hogy a címkén is ez szerepel: könnyű bisztróbor meggy aromákkal – „Még rá is írja!!!” Magyarázhattam én, hogy igen, de nem úgy kerül bele, hogy beleteszem…

Persze a talaj is kell: aki a szentendrei szőlőt telepítette, az nagyon jól választott, még akkor is, ha véletlen volt: van például pinot blanc-unk, ami Vulkán névre hallgat. Semmirekellő fajtának tartják sokan, de rendkívül jól közvetíti a talaj adottságait, az úgynevezett terroir-t. Az első évben egy majdhogynem füstös, ásványos, somlói stílusú bor született belőle. Nagyon büszke voltam rá, igen ám, de 10 vásárlóból 5 azt mondta rá, hogy „ez ugyanolyan rossz, mint egy juhfark”. Szegény somlói borászok most takarják el a szemüket, de Somlónak 100 éve ez a képe, és hatalmas hagyományai és rajongói vannak. Míg, ha én egy elfeledett borvidéket egy olyan borral mutatok be, ami az emberek felének nem tetszik, akkor végem van – nekem is, a borvidéknek is.

Így hát finomhangoltunk rajta, és a következő évjáratokban már érettebb, gyümölcsösebb lett a bor, pici maradék cukorral, ami sokkal több mindenkinek tetszik.

Ez persze fáj is valahol, de úgy kell dolgoznunk, mint egy filmrendezőnek: ha művész vagyok, de a filmemet csak négyen nézik meg a családommal együtt, akkor nem a munkámat végzem.
Vagy van egy száraz muskotály, a Tamjanika, amit nem magyar, hanem délvidéki stílusban készítek el, hiszen onnan származik: gyümölcsösebb, fűszeresebb, mint általában az irsaik vagy más muskotályok: el is fogy az utolsó palackig. Itt bizonyítottan volt ilyen bor, ebből írtam a diplomámat a borász-szakon: visszaemlékezésnek szánjuk természetesen, de nem hagyjuk, hogy poros legyen az emlék.

Egy másik szempontból is nagyon jókor vagyunk jó helyen: az emberek egyre inkább keresik a helyi termékeket. Azt látom, hogy egy nagyon látványosan növekvő réteg figyel erre, egyre tudatosabban.  Saját becslés szerint évente 3 millió palack bor fogy el a Dunakanyarban: szerencsére már van három másik jó borászat ezen a vidéken, és nekem nem velük kell versenyeznem, hanem a maradék 2 980 000 palackkal. Ha eladok évi 10 000 palack bort, akkor én már köszönöm, jól vagyok. Ezért is járok már évek óta minden héten személyesen a szentendrei piacra. Nem biztos, hogy ez közvetlenül megéri, de nekem a „piac visszajelzése” nem egy elvont közgazdasági fogalom, hanem személyes tapasztalat, ami elképesztően értékes. Itt van rá idő, hogy kialakuljon az a bizalom, hogy a vevők nem udvariasságból dicsérik a boromat, hanem valóban elmondják, hogy ha valamelyik nem tetszett és azt is, hogy miért. Így derült ki, hogy a merlot-t – ami az első évben egy magas alkoholtartalmú, komoly, testes bor volt, de ha már megtehettem a terület adottságai miatt, a következő évben inkább bordeaux-i, sokkal könnyedebb, gyümölcsösebb stílusban készítettem el –, visszakövetelte a piac. „Jó, jó, de arra ott van a másik” – mondták és valóban, a zweigeltünk is ilyen. Szóval megint tovább hagyom a tőkéken, másképp kezelem a szőlőt és nagyobb bor lesz belőle. De ha csak a szállítási költségeket nézzük, akkor sem mindegy, hogy a környékről vásárolunk vagy nem: ilyen üzemanyagköltségek mellett már nem biztos, hogy olyan könnyen felküld két kartonnal egy villányi borász, mint pár éve. 

(…) Olyan sokan akartak címkét venni, hogy végül kiadtunk egy címkefüzetet: egy helyi grafikus, Krizbai Gergely rajzolta őket, és annyi munka és rejtett szimbólum van bennük, hogy kicsit olyanok, mint a Da Vinci-kód. A Tamjanika például száraz muskotály és magyarul tömjénest jelent. Ezért szerbül van ráírva, mert onnan származott ide, a címkén pedig a Színeváltozás Temploma áll. A színeváltozás ünnepén (amikor a szőlő is zsendül, tehát fehérből kékre vált a színe), kinyílik a templomajtó, ami egész évben zárva van és az utcát elönti a tömjénfüst.
Vagy a Rozi nevű rozé a szentendrei vörösbor alapborából készül. A török kiűzésekor menekültek ide a rácok a török vérontás elől, Belgrádból a Duna mentén és a pár évvel korábbi szentendrei csata mellékzöngéjeként egy üres, kiirtott városba érkeztek. (Helytörténeti vonatkozásai miatt rengeteget foglalkoztam a törökök kivonulásával – sokkal izgalmasabb és összetettebb kérdés, mint ahogy azt az iskolában tanuljuk.) A lényeg, hogy a rácok nem a szőlőt hozták: menekülés közben, 40 nap alatt képtelenség előkészített, túlélő oltványokat hozni, és különben sem azzal menekül az ember, hanem ruhákkal és szerszámokkal.

Ők a technológiát hozták: amíg a magyarok minden szőlőből fehérboros technológiával készítettek korábban bort, addig ők vörösborossal.

A körülményeket is figyelembe véve pár évtized alatt kialakult, hogy a szentendrei vörösbor egy, a recioto della Valpolicella-ra hasonlító, szárított szőlőből és újborból készített bor lett,  ami bizonyítottan keresettebb és drágább volt a tokajinál, és amiből nagyon gazdag lett a város. Ignátovity Jakov pedig az Örök vőlegény című regényében megírta egy kereskedő történetét, aki két hordóval vitt ebből a borból messzire, majd hazatérve a két hordó bor árából többek között felépítette a Dunakorzón álló rózsaszín házat. Épp most újítják fel – remélem, rózsaszín is marad… 

Vannak még terveink a növekedésre, de Szentendrén nehéz: 20 millió forint egy hektár, szőlő nélkül. Szerencsére az egész Dunakanyar csodálatos: a Szentendrei-sziget például vulkanikus hordalék, hiszen a Duna a Visegrádi-hegységet törte át és abból építette, ráadásul kétoldalról a folyó veszik körbe. De ez már nem az én életemben fog megtörténni. A Kőhegybor sosem lesz 100 hektáros nagybirtok, pályázati pénzből épült, süttői mészkő pincével, wellnessel és medencével. Büszke vagyok arra, hogy nyereséges, ami egy ilyen fiatal pincénél ritka. De tudatosan az organikus növekedésre törekedtünk: ha az elején belenyomtunk volna egy óriási tőkeinjekciót és véletlenül mégis elbukunk, akkor soha senki nem fog újra belevágni, tehát a borvidék történetét is újra elvágnám, nem csak a sajátunkat.

„Azért is szeretek piacra járni, mert azok körülbelül minden hónapban változtatják a maguk jellemző szagait. A nagy természet ilyenformán beköszönt a kőházak közé, és birtokába veszi a teret. A kertek lelke eljön vizitbe a városokban senyvedő fákhoz. Az emberek pedig újra elgyerekesednek, amikor a barackok, dinnyék, szőlők rájuk nevetnek, nincsen olyan mérges ember, aki komolyan haragudni tudna egy fürt szőlőre” – írta Krúdy Gyula A piac illata című cikkében 1924-ben. 

Ő igazán tudta, hogy milyen volt a békebeli piacok hangulata.

Egyeseknek szinte vallásos cselekedet a piacra járás, másoknak természetes napi rutin, és persze vannak, akik irtóznak a forgatagtól. Mégis, egy kétezer éves település történetében a piac folyamatos jelenléte és működése természetes: az óbudai piacok története az I. században kezdődik és napjainkban is tart, annak ellenére is, hogy a szupermarketek világában eredeti szerepükből sokat vesztettek.

Óbudán könnyű római kori emlékre, romra lelni, ami nem csoda, hiszen 106-ban Alsó-Pannónia provincia (Pannonia Inferior) központja Aquincum városa lett.

A település a II-III. században élte fénykorát, több alkalommal átépítették, illetve bővítették. Aquincum polgárvárosa romjaiban is lenyűgöző, a romok közt pedig ott vannak az egykori élelmiszer- vagy húspiac (macellum) épületének maradványai is. Ez a római piac a III. században épült, és megjelenésében, kialakításában nagyban követte a birodalom más településein működő társait. A nem túl nagy méretű kövezett udvart oszlopos árkádsor vette körül, ahol az aprócska négyzet alakú boltokat – tizennyolc üzlet volt – kialakították. Az udvar közepén jellegzetes, kör alakú épületet, úgynevezett tholost emeltek, ahol az árusításhoz szükséges – hivatalos – súlyokat tartották, illetve a piacfelügyelő is innen figyelte a boltokat.

A régészeti leletek alapján Aquincum polgár- és katonavárosának területén más helyeken is működtek olyan boltok, ahol élelmiszert, vagy egyéb használati tárgyakat lehetett vásárolni.

A település a népvándorlást követő időszakban, illetve a kora középkorban fontos politikai és vallási központnak számított, egészen a tatárjárásig. Egy ilyen városban nyilvánvalóan volt olyan forgalmas piac, amely kiszolgálta a lakosságot. A különféle cikkek főleg folyami úton érkeztek, az áruk kisebb részét viszont kocsikkal hozták. Óbuda kora középkori történetében ismert egy Gézavására nevű hely, vagyis piac, amely napjainkban is sok szakmai vitát és fejtörést okoz a történészeknek, hiszen az oklevelek nem fogalmaznak pontosan, ezért különböző módon értelmezhetők. Annyit tudunk, hogy volt ilyen nevű hely a budai oldalon, ahol vásárt és piacot tartottak, de pontos helye nem ismert, ráadásul ma már az is bizonyos, hogy az országban máshol is voltak ilyen nevű helyek. Az egyik elképzelés szerint Gézavására Felhévízen volt, a Margit hídtól északra eső területen, Buda és Újlak között. A másik teória alapján Óbudán, a rév közelében lehetett. 

Annyi bizonyos, hogy a XIV. századtól az oszmán török hódításig a középkori piac a zsinagóga előtti téren működött, a Lajos utca mentén. Az Anjou-korszakban ez a településrész a királynéi városhoz tartozott, míg az északabbra fekvő rész az óbudai káptalané volt. A háromszög alakú piacteret főleg kereskedők és boltosok házai vették körül, amit az alapos régészeti feltárások bizonyítanak. A házakhoz nagyobb pince és raktárhelyiségek is tartoztak. Az élénk kereskedelmet folytató óbudai piac a dunai rév és a Budát, valamint az északabbra fekvő településeket összekötő út mellett működött, ahol a német, osztrák és cseh-morva területek, sőt még Velence portékái is jelen voltak. Ebben a korszakban a hetipiac napja csütörtök volt, amikor mindenki árusíthatott a piacon a megfelelő illeték fejében.

A középkori piac a törökkel folytatott harcok és a lakosság lélekszámának csökkenése miatt indult pusztulásnak, noha az oszmán megszállás korszakában is zajlott valamilyen kereskedés.

A török kiűzése után új korszak kezdődött a piac életében, amikor a Zichyek lettek Óbuda földesurai, 1659-ben. A betelepítéseknek köszönhetően Óbuda és az uradalom ekkor vált  soknyelvű és nemzetiségű településsé. A hajdani középkori piactér egy rövid ideig még megőrizte eredeti funkcióját, és a település kereskedelmi központjának számított, de a XVIII. század második felére új helyszínre költözött. A Zichy család az 1700-as évek közepén Zsámbékról Óbudára tette át uradalmi székhelyét, ekkorra épült fel a Fő téren a család igényei szerint a pompás barokk főúri kastélyuk. A piac ebben az időben települt át a Fő térre, és a Zichy-uralom végével, a kamarai időszakban – 1766-tól – még évekig itt működött. A XVIII. század első felétől Óbudán országos vásárt is tartottak – valószínűleg Péter-Pál napján, vagy az ahhoz közel eső időpontban –, amikor szinte az egész település vásártérré alakult. A vásártartás rendjéről egy 1824-ből megmaradt irat tanúskodik, amelyben pontosan felsorolják, hogy a település mely pontján kik és mit árulhattak. Ilyen terület volt a mai Bécsi út és Vörösvári út torkolata, a Flórián tér, a Tavasz utca, a Fő és a Szentlélek tér, a református és a Szent Péter- és Pál- templom környéke, a Kiskorona utca, a Lajos utca és a zsinagóga előtti tér. Az óbudai országos vásárt nagyban meghatározta a helyi kereskedők és gazdálkodók áruspecifikációja, illetve a település iparának jellegzetessége. Budapest főváros 1873. évi megszületése, Óbuda mezőváros önállóságának megszűnése új kereteket és lehetőségeket hozott a helyi piacok, vásárok életébe.

A testvérvárosok egyesítésekor Óbuda – ekkor már a főváros III. kerülete – lakossága közel 22 ezer fő volt, a századfordulón pedig elérte a 37 ezret. Déli irányban a Zsigmond tér, míg északon a Péter-hegy és a Kalászi utca volt a kerülethatár, Csillaghegy többi része és Békásmegyer még nem tartozott a kerülethez. Bár a településmag utcaszerkezete az 1838. évi nagy árvizet követő újjáépítések óta alig változott, a városrész mégis – bár nem látványosan – fejlődött.

A szőlőültetvények kipusztulásakor az új gyárak és üzemek felszívták az agráriumban a megélhetésüket így elvesztő munkástömegeket, és Óbuda lassan külvárosi iparkerületté vált.

Ez azt is jelentette, hogy távolabbi környékekről, főleg a pilisi térségből érkeztek gazdálkodók, akik Óbudán értékesítették termékeiket, az élőállattól a zöldségig és gyümölcsig. Mivel a fejlődéssel megjelent a lóvasút, majd villamos, így  a tömegközlekedés, a hagyományos piacok más helyszínre kerültek. Az új piac, illetve kirakodó helyek a Flórián téren – amely eredetileg egy kiszélesedő utca volt –, a Tavasz utcában és a ma már nem létező Polgár téren alakultak ki. Ez akkoriban egy majdnem összefüggő területet jelentett, amely egyben a városrész centrumának is számított. 

A Polgár tér a mai Serfőző utca és Tavasz utca között volt, amelybe déli irányból a Kiskorona és a Tanuló (korábban Iskola) utca futott bele, északi irányban pedig a Polgár (1973 előtt: Úri) utcában folytatódott. A kedves kis négyzet alakú tér igazi találkahely volt, melyet üzletek és boltok vettek körül. Volt itt szatócsbolt, vendéglő, fodrász, baromfiárus és nem mellesleg a híres Zboray-patika. Időszakosan itt is működött kirakodó piac, amelyen a szomszédos községekből érkező parasztasszonyok kínálták termékeiket. 

Az Árpád híd építési munkálatai miatt aztán szanálás kezdődött a területen, amelynek számos jellegzetes óbudai ház és maga a tér is áldozatául esett, és ez egyben az itteni piac végét is jelentette. 

A Tavasz utca Óbuda legelőkelőbb utcájának számított, napjainkra ennek már nyoma sincs. Egykor több bolt és kisebb üzem működött a Flórián térbe torkolló utcában, ahol szintén a meglévő üzletek elé pakolták ki piac alkalmával portékáikat az árusok. A helypénz viszonylag alacsony volt, 50-60 fillért kellett fizetni naponta. A megnövekedett kereslet miatt lényegében ez a piac folytatódott a Flórián téren, ahol szintén kis fabódékban folyt az árusítás. 

A raktárak a helyi boltosok pincéiben voltak, akik némi bérleti díjért ajánlották fel azokat. 

A nyüzsgő és forgalmas piac azonban sok ember szemét szúrta – jellemzően nem a helyiekét –, akik különböző panaszokkal éltek az illetékes hatóságoknál. A legfőbb illetékes bizottság a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt, náluk számos alkalommal került napirendre az óbudai piac rendezésének ügye. Az aggasztó állapotok ellen a III. kerületi szociáldemokraták is felemelték a hangjukat, nevükben Knurr Pálné már 1925-től több beadványt fogalmazott meg, amely szerint az óbudai munkásokat megilleti egy rendes, kulturált piac. A legtöbb panasz az általános higiéniai állapotokra és az árusítás körülményeire vonatkozott. Ezek az állapotok ugyanolyanok voltak, mint a főváros más piacterein, ezért aztán úgy gondolták, hogy a problémát egyben kell kezelni. Az óbudaiak esetében a tömegközlekedés fejlesztése is közrejátszott a változások sürgetéséhez, hiszen a Fő tér irányából a Kórház utcán át közlekedett villamos a Flórián térre, majd onnan tovább a Vörösvári út, Bécsi út irányába. A fejlesztés a Tavasz utcát is érintette, ahol ugyancsak villamospályát akartak építeni, melynek köszönhetően egy hurokvégállomás-rendszert terveztek Óbuda központjába, ami végül 1929-ben valósult meg. Az említett hídépítés a Tavasz utca déli házsorát is érintette, ami megkönnyítette a döntéshozók munkáját, akik végül „városrendészeti és szépészeti” okokból hozták meg a végső határozatot.

Az új budapesti piaccsarnokok felépítésének leglelkesebb szószólója Vajna Ede fővárosi tanácsnok, a Közélelmezési Bizottság vezetője volt. Az ő kitartó munkájának köszönhető az új óbudai piac létrehozása is. Nem indult igazi sikertörténetnek: az első vita a leendő piac helyszínének kijelöléséből adódott. A kiszemelt terület a Tavasz utcától és a Flórián tértől északra feküdt, az egykori – már felhagyott – katolikus temető helyén. Ezt akkoriban elhagyatott, „külvárosi” résznek tartották még a helyiek is. A terület hivatalosan a főváros tulajdonában volt, de a római katolikus egyház is a sajátjának tekintette, mondván, hogy eredetileg ők kapták meg használatra. A vita még egy ideig elhúzódott, közben elindult az építkezés. Az új óbudai piaccsarnokot 1928 őszén szándékoztak átadni, de erre csak 1929 tavaszán került sor. A Kórház utca–Szél utca–Vihar utca–Verőfény utca által határolt területen felépült piaccsarnok, részben nyitott, részben zárt, üvegtetős folyosókkal kialakított modern épületkomplexum lett. A boltokat a folyosókon alakították ki, kellemes pasztell színekre festették, több üzletet központi rendszerű hűtőkkel lehetett bérbe venni. A tervek szerint a más fővárosi piacok mintájául szolgáló épület mintegy 700 ezer pengőbe került. A Kórház utcai oldalán volt a részben nyitott piac, ahol egy reneszánsz stílusú kőkút működött, amelyre a hálás óbudaiak ráíratták Vajna Ede nevét. A Vihar utca és Verőfény utca sarkán épült fel egy nagy, rondella-szerű, kör alakú épület, ahol számos kisbolt várta vevőit.

A boltosoknak azonban egyáltalán nem tetszett az új piac, amely – véleményük szerint – kívül esik a forgalmon, alig látogatják, a napi egy pengő körüli helypénzt sok és kevés fogalom mellett nem tudják kitermelni, illetve alig volt raktározási lehetőség.

Felépült hát a főváros legdrágább piaca a legszegényebb kerületben – és míg a régi piacon nagyjából kétszáz árus volt, az újba alig költöztek árusok.

A régi kofák vissza-visszajártak a Flórián térre és a Tavasz utcába, ahol – lényegében illegálisan – a kapualjakból árusítottak, amíg az új és szép piac kongott az ürességtől. A gazdasági válság sem könnyíttette meg az árusok dolgát, Óbudán az a mondás járta ebben az időben, hogy a piacon csak a kocsma és a lómészárszék a jó üzlet.

A II. világháború idején az óbudai piac komoly károkat szenvedett, de hamar újjáépítették, és az ezt követő évtizedekben már egy normálisan működő, nyüzsgő létesítmény volt. Az 1980-as évek elején elkezdődött a 11-es főút és az Árpád híd kiszélesítése, illetve a Flórián tér átépítése. Ekkor döntöttek az óbudai piac modernizálása mellett, ami végül több ütemben valósult meg az 1980-as évek első felében. Az építkezés és bontás idején a forgalomtól lezárt Szél utca elejére és a Verőfény utcába költöztek az árusok, és a lengyel piac is itt működött. (A lengyel piac a nyolcvanas évek jelensége volt, a gazdasági nehézségek miatt lengyelek sokasága érkezett különféle portékákkal Magyarországra, bízva abban, hogy pénzt és élelmiszert vihetnek haza – a szerk.) 

Az új, főleg betonelemekből épülő piaccsarnok tervezője Tihanyi Judit és Halmos György volt. A Fővárosi Tanács Csarnok és Piac Igazgatóság beruházásaként felépült, 2620 m2 fedett alapterületű piaccsarnok 46 millió forintba került. A piac Verőfény utcára nyíló oldalán rakodási és szállítási területet alakítottak ki, amelyhez utóbb egy zajvédőfalat emeltek. Sokak szerint a modern piaccal az a baj, hogy elveszítette hagyományos hangulatát, ám a kerületben nem csak ez a piac működik. 

A főváros Újlak nevű városrésze – napjaikban – a Komjádi uszoda és a Nagyszombat utca között fekszik. Sokáig Buda városához tartozott, majd az 1873. évi városegyesítéssel, Budapest létrejöttekor a III. kerülethez csatolták. A II. világháborút követően csak az északi része maradt a III. kerületé, a többi a II. kerülethez tartozik, a Szépvölgyi út jelenti a kerülethatárt. Újlak a középkorban önálló település volt Szentjakabfalva néven, az egykori Felhévíz és Óbuda között feküdt. Természtes, hogy a színes, önálló történettel bíró település, majd városrész hosszú ideig saját piaccal rendelkezett. Történeti feljegyzésekből tudjuk, hogy az oszmán török hódoltság idején hatalmas, nyitott piactér működött a mai plébániatemplom és a Nagyszombat utca (sokáig Határ utca nevet viselte, hiszen választóvonal volt Óbuda és Újlak között), illetve a Bécsi út és a Lajos utca között. A törökök kiűzése után a hadszíntérként és katonai felvonulási területként használt, elnéptelenedett településen új, elsősorban német területekről érkező telepes családok találtak otthonra. Ebben az időszakban, a XVIII. század végén és a XIX. század első harmadában működött egy piac a mai Zsigmond tér területén is. A városfejlődés, ezen belül a dinamikusan kiépülő tömegközlekedés útjában állt, ezért itt megszűnt, és a település másik, északabbra fekvő helyére költözött. Az új piac a Kolosy tér, a Csemete utca, a Szépvölgyi út és a Lajos utca találkozásánál nyílt meg a XIX. század végén, és több mint egy évszázadon át szolgálta ki a vásárlókat. Egy igazi, egyszerű kirakodós piacnak számított, ahol főleg a környékbeli gazdálkodók árulták portékáikat. A körülmények nem voltak túl ideálisak a szűkös, sokszor zsúfolt piacon, emiatt a hatóságok több ízben rendezni akarták a helyzetet, de csak minimális korszerűsítés történt. A kofák mellett a környező földszintes épületekben egyéb boltok (pl. hentes, baromfis, tejes, kocsmák) árusítottak.

Igazából nem változott sokat a piac képe az évtizedek alatt, de Újlak revitalizációjának kezdetével, az 1980-as évek második felében egy korszak végleg lezárult, és a hajdani piac megszűnt.

A piac utolsó fejezete a rendszerváltozást követő rövid periódusra tehető, amikor a klasszikus piacot felváltotta egy modern piaccsarnok, amely Szegner József tervei alapján készült, és 1992-ben adták át. Az új piaccsarnok az egykori Güttler Vince Kávéház, illetve műhelyek és istállók otthonául szolgáló épület helyén, de a régivel külsőleg szinte azonos épületben kapott helyet. Az emeletes piaccsarnok csak a zsúfoltságot és a drágaságot örökölte meg a régitől, de hangulata meg sem közelítette elődjét. Az Újlaki piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata fenntartásában és tulajdonában működött. A piacon mintegy 60 árus, bolt volt, de forgalma jelentősen csökkent. 2013 őszére felújították – többek között fényvisszaverő, hővédő üvegtetőt kapott –, de a várt siker elmaradt. Végül a bérlők és az önkormányzat vitái után 2018-ban döntés született a vásárcsarnok bezárásáról és egy új tulajdonosi kör által történő hasznosításáról, ami a tervek szerint lényegében funkcióváltást is jelentett volna. A hajdani Kolosy téri piac 2018-ban valószínűleg örökre bezárt és várja jobb sorsát.

Az 1950. január 1-én hatályba lépett 1949. évi XXVI. tc. értelmében – országos közigazgatási reform, amely által létrejött Nagy-Budapest is, valamint a tanácsrendszer megszületése – a fővároshoz csatoltak hét szomszédos megyei várost, illetve tizenhat nagyközséget. Ezen törvény alapján került a III. kerülethez Csillaghegy és Békásmegyer. A két település ezer szállal kötődött Óbudához az évszázadok során, ám innentől már egy közigazgatási egységhez tartoztak, bár mint önálló településrészek megőrizték sajátos identitásukat, hangulatukat, illetve jó ideig településképüket. A kettő közül nyilvánvalóan Békásmegyer arculata változott meg jobban, ahol ugyan az egykori eredeti település – Ófalu – valamennyire megőrizte hangulatát, de ténylegesen az Ezüsthegy utca és a Duna közötti panelrengeteg uralja a tájat. Csillaghegy is megváltozott, hiszen itt szintén beépítették az egykori mezőgazdasági területeket, kukoricaföldeket, azonban a falusias, kertes házas összkép megmaradt. A változások ellenére mindkét helységnek megvan a saját piactörténete.

A modern kori Csillaghegy története az 1800-as évek végén kezdődött, majd a két világháború között alakult ki a településkép, az utcahálózat, az infrastruktúra, a helyi népesség és az identitás, ami napjainkig meghatározza a települést. A község központja a HÉV-megálló és a strandfürdő környékén alakult és épült ki, az ettől távolabb eső részeket – főleg a Duna felé eső területet – több ütemben építették be. Az egykori piac is ezen a részen működött, a mai Aradi utca és Bem utca közötti placcon. Az 1931-ben megnyílt piac létrehozását a helyi „ügyeket” szervező, 1912-ben megalakult Csillaghegyi Polgári Kör kezdeményezte. Az 1950-es évek közepéig működő piacon főleg a helyi gazdák kínálták áruikat, de máshonnan is érkeztek kereskedők. A piac csak bizonyos napokon – kedd, péntek, vasárnap – üzemelt, és várta a vevőket. Az élelmiszerek mellett ún. kirakodó piac is volt (vasárnap kivételével), ahol olcsó és bőséges, vegyes iparcikk-kínálat várta a vásárlókat. Békásmegyer kiépülésével egyre többen jártak az ott működő piacra és boltokba, így a helyi vásár újjászületésére jó ideig várni kellett. Ez a pillanat 2010-ben jött el, amikor ismét – a már újraalakított – Csillaghegyi Polgári Kör Egyesület kezdeményezésére és kereskedők segítségével megnyílt a szombatonként működő Csillaghegyi Őstermelői Piac, a Mátyás király út és Lehel utca sarkán álló parkoló területén.

Hangulatos, „beszélgetős”, remek kézműves és háztáji termékeket árusító hely alakult ki, amely méreteiben ugyan távol áll, de atmoszférájában igyekszik utolérni régi csillaghegyi piac világát.

Békásmegyer-Ófalu az oszmán török uralom idején teljesen elnéptelenedett. A Zichy grófok urasága alatt a község fokozatosan újra benépesült, és a katolikus német lakosság új otthona lett. Szorgalmuknak, munkájuknak és szakértelmüknek köszönhetően Békásmegyer (akkori német nevén Krottendorf) hamar virágzásnak indult, és ez a prosperáló időszak egészen a II. világháborúig, illetve a kitelepítésekig megmaradt. A kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen virágoztak a gazdaságok, szinte teljes mértékben önfenntartók voltak a helyi családok. Gazdag termést adtak a gyümölcsöskertek, a zöldségveteményesek és a filoxéra pusztításáig a szőlők is. A Dunáig húzódó sík területen gabonaféléket termesztettek, majd a XX. század első felében megjelentek a dolgos bolgárkertészek is. Természetes volt. hogy szinte minden háznál tartottak állatot, így a húsfélékért sem kellett boltba rohanni. Ennek ellenére a faluban számos bolt várta a vásárlókat, ahol az élelmiszerek mellett más ipar- vagy háztartási cikket is lehetett kapni. Ezeknek a boltoknak a szerepe a II. világháborút követően nőtt meg, amikor a pártállamban megszüntették az egyéni gazdálkodást, és igyekeztek a falusi tömegeket a termelőszövetkezetekbe terelni. 

A helyi gazdák a mezőgazdaságból, illetve a családi gazdaságból származó felesleget nem a saját falujukban árulták – hiszen, ahogy említettük, szinte minden család önellátó volt –, hanem a környező piacokon, főleg az óbudain kereskedtek. Jellemző volt, hogy nyaranta friss gyümölcsöt vittek lovaskocsikon a Duna-partra, így a Rómain nyaralók és kirándulók vásárolhattak belőlük. Ennek a sokáig idillikus állapotnak vetett véget a pártállam időszaka, majd az 1970-es évek elején megindult lakótelep-építés. A panel Békásmegyer, amely gyakorlatilag kiszorította és fel is számolta a hajdani települést, mindent megváltoztatott. A rohamosan növekvő népesség élelmiszerellátása kezdetben jelentős problémát okozott, mert az igények messze meghaladták a vásárlási lehetőségeket és az infrastruktúrát (ez sajnos természetes jelenség volt a hazai panellakótelepek esetében). Relevánsan segített ezen a helyzeten az 1980-as évek elején a Heltai Jenő téren felépült acélvázas piaccsarnok, amit a lakótelep Duna felőli központjának szántak. Kezdetben több ófalui gazdálkodó is ide járt árulni, azonban a piac hamar kicsinek és ezáltal zsúfoltnak bizonyult, ezért több pavilonsorral bővült a Madzsar József utca irányába. A rendszerváltozást követően felmerült az igény egy rendezettebb és modernebb békási piaccsarnok felépítésére, ami elég sok vitát generált. Végül az új piac felépítése mellett döntöttek, ami a régi lebontásával és egy ideiglenes piac megnyitásával járt  a Pünkösdfürdő utca és a Hatvany Lajos utca sarkán.

A teljesen új piaccsarnok Peschka Alfréd (Óbuda Építész Stúdió Kft.) tervei alapján készült, és 2019-ben adták át.

A teljes projekt II. ütemében került sor a piac melletti közösségi tér kialakítására. A földszintes, árkádsoros tervezésű piaccsarnokhoz mélygarázs is épült, valamint egy árurakodó parkoló. A békási piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának tulajdona, és közvetlenül az Óbuda-Békásmegyer Piac Igazgatóság irányítja. 

Feltétlen szólni kell az olyan kisebb piacokról, amelyek szintén a III. kerületben működnek, és elsősorban a helyi lakosságot szolgálják ki. A rendszerváltozás kezdeti szakaszában jöttek létre az ún. MDF piacok, amelyek az egykori párt után kapták nevüket: az MDF-es politikus, Zacsek Gyula volt a kezdeményező. A cél az volt, hogy a termelők közvetlenül a vásárlóknak értékesíthessék termékeiket, amelyek ezáltal olcsóbbak lesznek. Azonban az eredeti ötlettől hamar más irányba terelődtek a folyamatok – ügyeskedők jelentek meg, és nemcsak élelmiszerkereskedés zajlott –, ami a legtöbb MDF piac bezárásával vagy átalakulásával járt, bár a köznyelv a mai napig ezt az elnevezést használja. Ilyen piac működik napjainkig szombatonként a Vörösvári úton, az SZTK rendelő parkolójában. Szintén a termelő és a vevő közvetlen kapcsolatról szól a Nánási udvarban 2017 tavasza óta szintén szombatonként nyitva tartó Római Parti Piac, ahol leginkább őstermelők kínálják termékeiket.

A fentiekből remélhetőleg kitűnik, hogy Óbuda, a III. kerület milyen mély, színes és gazdag múlttal rendelkezik a piacok terén is. Nem csoda, hogy a nagy költőt és mesemondót, Csukás Istvánt is megihlette:

„…és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva

      utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová

      naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog, utazó!”

Az ősember sokáig azt ette, amit talált, a paleolitikumban azonban megtörtént a tűz megszelídítése. Az, hogy a tüzet elkezdték használni, nemcsak a táplálkozás, de az ember fejlődése szempontjából is fontos mozzanat volt – meséli Kisjuhász Viktória, amikor arról érdeklődöm, mikortól értelmezhető a főzés, az ételkészítés vagy esetleg a gasztronómia fogalma az emberiség történetében.

„Az őskor időszakára az előkerült leletanyagot tekintve a kerámiadények töredékei jellemzőek, ez alól a paleolitikum a kivétel, ebből a korszakból hiányoznak az ilyen edények. Barlangi lelőhelyekről viszont az emberi csontok mellett állatcsontok is előkerültek. Ezeket az archeozoológusok dolgozzák fel, és a faji meghatározás mellett azt is vizsgálják, hogy milyen feldolgozási nyomok találhatók rajtuk. A csontokon lévő vágásnyomok utalhatnak a feldolgozás, darabolás módjára, az égésnyomok pedig az esetleges tűzön való elkészítésre.

A főzés kezdetei ezekhez a mozzanatokhoz köthetők. – mondja a kurátor. A neolitikum idején jelentek meg az agyagból készült, kiégetett, így tartósabb kerámiaedények, amelyek közt voltak már egyértelműen főzésre-sütésre alkalmas darabok is.

De vajon mit evett az ősember, akár főzve, akár sütve?

„A paleolitikumban már mindent – válaszolja Kisjuhász Viktória – , mindent, amit talált. Nem véletlenül említik a kannibalizmus témáját is ennél a tablónál a kiállításon…

Ugyanakkor a neolitikum az élelemtermelés kezdetének időszaka: ekkor lesz jellemző a letelepült életmód, erre az időszakra tehető mind a növények, mind az állatok háziasításának kezdete.

Ovidius azt írja, hogy az aranykor embere mindent megkapott a földtől, nem kellett földet művelnie. A történettudomány azonban nem így vélekedik.

Vukics Adrienn főkurátor leszögezi: akármit is írt Ovidius, olyan soha nem volt, hogy ne kellett volna földet művelni. Itáliában ugyanúgy éltek emberek a neolitikumban, a bronzkorban, a vaskorban, mint máshol, és a fejlődés is ugyanúgy zajlott le. A kőből, csontból készült eszközök után megjelent a réz, majd a bronz, aztán a vas, és egyre jelentősebb, erősebb szerszámokat tudtak készíteni. A vaskortól szinte nincs újdonság. Az akkori eszközök már nem különböznek igazán azoktól, amelyeket utána évszázadokig használtak.

A rómaiakra jellemző volt, hogy igyekeztek mindenhonnan összegyűjteni a legjobb, legjellegzetesebb, nekik tetsző termékeket. A görögöktől vették át a szőlőtermesztést és a borkészítést. Többek között Egyiptomból búzát, a birodalom provinciáiból, Közel-Keletről különféle gyümölcsöket, zöldségeket, Indiából, Kínából pedig fűszereket és rizst importáltak. „Lucullus még hadvezérként megismerte a cseresznyét Kis-Ázsiában, és elvitte Rómába. Nagyjából száz éven belül az egész Római Birodalomban elterjedt” – meséli a kurátor. Amit egyszer behoztak Rómába, azt megpróbálták birodalom-szerte elterjeszteni. Ezáltal megtapasztalták azt is, hogy meddig terjed egy-egy növény termőterülete.
Hozzáteszi, vannak olyan gyümölcsök, amelyeket a rómaiak hoztak be Pannóniába is. Bár a szőlő jelen volt már a vaskorban, a rómaiak nevéhez fűződik a Balaton-felvidék és a Szerémség bortermő vidékeinek létrejötte. Egyes írott források szerint azonban a pannóniai borok nem feleltek meg a birodalmi ízlésnek, nem voltak elég édesek.

A köztudatban az él, hogy a rómaiak hatalmas lakomákat tartottak, fényűzően éltek, és a felesleges tápláléktól pávatoll segítségével szabadultak meg. Valójában a lakomáknak ez a hangulata inkább a császárkorra volt jellemző. 

De mit és hogyan ettek addig? – kérdezem Vukics Adriennt.
„Valóban mindenkinek ez jut eszébe: lakomák és orgiák, éjszakába nyúló tobzódások. Bár a köztársaság korában is éltek gazdag emberek, tehetősebb polgárok, eleinte mégsem tartották fontosnak, hogy nagy lakomákat rendezzenek, ám akadtak kivételek. A köztársaság korának elején viszonylag egyszerűen étkeztek, mediterrán étrendet követtek: zöldségeket, gyümölcsöket, sajtot, tojást, kását, kenyeret fogyasztottak, ritkán húst is ettek, és vízzel hígított bort ittak. Az egyik szigorú erkölcsű hadvezérről tudjuk, hogy nagyon egyszerűen étkezett. Éppen tarlórépát főzött, amikor megvesztegetés céljából felkereste őt egy küldöttség. Amikor aranyat kínáltak neki, ezt mondta: „Nincs szüksége aranyra annak, aki ilyen vacsorával megelégszik.” – emlékeztet a kurátor, és hozzáteszi, hogy a hódítások előrehaladtával a birodalom egyre nagyobbá és sokszínűbbé vált. Ezáltal a rómaiak bepillantást nyerhettek más népek olykor egészen fényűző életmódjába, és akik megtehették, a látottakhoz hasonlóan alakították át életvitelüket.

A Római Köztársaság korának végén, a Kr. e. 1. században már akadtak költséges lakomák, amelyek megfékezésére törvényeket hoztak. Sulla dictator 30 sestertiusban határozta meg egy vacsora és 300 sestertiusban egy lakoma árát. „Ezeket azonban nem sokáig tudták betartatni. Egyre több híres ínyenc lett. Egyikük Lucullus hadvezér volt, aki egy idő után teljesen visszavonult a közélettől, főként politikai okok miatt. Ezt követően luxuskörülmények között élt vidéki villáiban, ahol híressé vált lakomáit rendezte” – mondja Vukics Adrienn.

A rómaiaknál három fő étkezés volt: reggeli, ebéd, vacsora. Az első kettőt – amelyek nagyon egyszerű étkezések voltak – , vagy megtartotta valaki, vagy nem – fogalmaz a kurátor. A vacsorát , a cenát azonban általában mindenki megülte, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül. A legszegényebbek sokszor fogadókban, talponállókban és gyorsétkezdékben költötték el egyszerű étküket. A kurátor hozzáteszi azt is, hogy lakoma és lakoma között is volt különbség. A vacsora 4-5 órakor kezdődött és egy átlagos háromfogásos étkezésnek kora estére vége is lett, ám akadtak éjszakába nyúló lakomák is. Az előételek állandó tartozéka volt a tojás, a zöldségek, saláták mellett. Az első fogás volt a fő fogás, amely főleg húsokból állt: házi- és vadállatok, szárnyasok, halak.

Egészen különleges állatok is előfordultak az étlapon, mint például a pele, a strucc és a delfin. Apiciustól, a híres ínyenctől ismerünk delfinfasírt-receptet.

Tulajdonképpen megettek mindent, amit utolértek, vagy ki tudtak fogni a tengerből. Ismerték az állatok felhízlalását is, a csigát például borral kevert liszttel etették vagy tejjel. Apicius javasolja a sertés fügével való etetését, annak levágása előtt.

Második fogásként sütemények és gyümölcsök kerültek terítékre, amelyek között szerepelt a nagyon kedvelt alma. Mondhatni, hogy az étkezés a tojással kezdődött és az almával végződött. Innen ered a mondás: Ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig. Jelentése: az elejétől a végéig mindent végig enni, vagy az elejétől a végéig megcsinálni mindent, végigcsinálni azt, amit elkezdtünk.
Az étkek elfogyasztása után jött a borozgatás. Volt, hogy borkirályt is választottak, aki diktált arra nézvést, hogy miből mennyit kell inni. A lakomákra meghívhattak színészeket, felolvasókat, zenészeket, vagy akár bohócokat, táncosnőket is.

– És a pávatollat valóban használták? –  kérdezem Vukics Adriennt.

„Valóban használták a pávatollat a lakomák során, és fel is merült ennek kapcsán a kérdés, hogy bulimiások voltak-e a rómaiak. Ennek nincs nyoma, a magyarázat sokkal egyszerűbb. Egy-egy nagyobb lakoma alkalmával nagyon sokféle ételt szolgáltak fel, és a gyomruk előbb-utóbb megtelt, nem tudtak többet enni. Mivel szerettek volna mindent megkóstolni, így helyet kellett felszabadítaniuk a gyomrukban, ezért a pávatoll segítségével könnyítettek magukon.” – mondja a főkurátor. A kiállításban szó esik azokról a császárokról is, akik több százezer, vagy millió sestertiust is elköltöttek egy-egy lakomára, de ők, ahogy a muzeológus fogalmaz, „nem voltak igazán egészségesek”.

Caligula császár például ecetben feloldott igazgyöngyöt ivott – ami akkoriban sem számított olcsónak – , vendégeinek aranyból sütött kenyeret szolgáltatott fel. Ő volt az, aki arannyal kevert zabbal etette a lovát is.

Ugyanakkor nem igaz, hogy minden császár ilyen tékozló lett volna. Hadrianus például katonaként kezdte pályafutását, de miután császár lett, utána is ugyanolyan egyszerűen étkezett, mint a katonaságnál.

A köznép asztalára egyszerű ételek, mint például kenyér, sajt, fokhagyma, kása kerültek, húst nem nagyon ettek. Róma népe legfeljebb az ünnepeken jutott húshoz, egy-egy sikeres csata utáni diadalmeneten, amit az isteneknek való hálaadással ünnepeltek meg.

Volt arra is példa, hogy egy diadalmenet során háromszáz marhát is feláldoztak az isteneknek – meséli a kurátor. Egy másik írásos forrás tanúsága szerint egy híres halastó-tulajdonos hatezer darab murénát ajánlott fel Iulius Caesar diadalmenetére, amellyel jóllakatták Róma éhes népét. Ilyen alkalmakon kívül a szegények asztalára tengeri halak nem jutottak, maximum a Tiberis csatorna ízű halai.

A kiállításon szó esik a mediterrán kulináris szentháromságról, a gabona-olaj-bor kombinációról. De vajon a mai itáliai konyhák, az egyes régiók őrzik még a római étkezési kultúra maradványait?

Vukics Adrienn úgy véli, hogy Olaszország mai növénykultúrája is utal erre.
Dél-Umbriában például egy átlagos domb egyik oldalára szőlő fut, a másik oldalt olajfák borítják, a síkságon, fennsíkokon ott a búzavetés. De az a szokás, hogy Itália nagy részén ma is megkülönböztetik a sós és a sótlan kenyeret, szintén ókori hagyományból eredeztethető.

Pompeiben, a Vezúv hamuja által betemetett városban elszenesedett kenyereket is találtak egy pékségben. A kiállításon is látható egy kép, a nyolcosztatú, szenült kenyérről. Kiderült, hogy Szicíliában a mai napig ilyen kenyereket készítenek.

A pugliai taralluccinak is ókori elődje van. Persze azóta megjelent a paradicsom, ami alaposan átalakította az itáliai konyha karakterét – teszi hozzá Vukics Adrienn, ám arra a felvetésre, hogy vajon az olasz konyha leginkább emblematikus étele, a tészta megjelent-e a menüben, úgy válaszol: ennek tudomása szerint nincs nyoma.

Noha a Római Birodalom időszakára elsősorban úgy gondolunk, mint amelyben a rómaiak határozták meg a gasztronómia irányait, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Pannonia provincia szomszédságában élő szarmaták, majd a népvándorlás során érkezők – hunok, germánok, avarok – magukkal hozták saját étkezési kultúrájukat.

Az aquincumi kiállításban időrendi sorrendben haladva az utolsó teremben a népvándorlás kori népek étkezési szokásait mutatják be.

Ahogy Mészáros Boglárka régész-muzeológus mondja, a szarmaták az 1. századtól kezdve a rómaiak mellett éltek a császárkori Barbaricumban, azaz a mai Alföld területén.

A barbár lakosságot a Duna választotta el a rómaiktól, ám olykor össze is kötötte, hiszen a kereskedelem a Dunát átszelve zajlott. Sajnos ebből a korszakból nincs olyan történeti forrás, amely részletesen megemlékezne arról, hogy miként táplálkoztak vagy mit ettek a szarmaták. A népvándorlás korában legfeljebb a kelet- vagy nyugatrómai történetírók utalásaiból sejthetjük, hogy a környező népeknek milyen volt az életmódja, ugyanakkor ezek a leírások inkább toposzoknak, vándormotívumoknak tekinthetők, és nem a valóságot tükrözik. A kiállítás utolsó állomása a láthatatlan kereskedelem bemutatásával indul: a római és a szarmata kereskedő így találkozik a tárlat rómaiakat és barbárokat bemutató termének határán.

Arról, hogy mivel is kereskedtek, Mészáros Boglárka így mesél: terra sigillatát (jó minőségű római edénytípus), dörzstálat, vagy éppen amforát adtak el a rómaiak a szarmatáknak. A szarmata településeken talált amforatöredékek kézzelfogható bizonyítékai a borkereskedelemnek. A szesztartalmú italok olcsóbb változatai bőrtömlőkben és fahordókban is érkezhettek, ám ezek nem maradtak fenn a Kárpát-medencei talajviszonyok miatt.
A szarmaták élő állatot és alapvető élelmiszert (pl. gabona) vagy akár félkész terméket (marhabőr, prém) kínáltak a rómaiaknak cserébe.

Sokaknak talán nem világos, hogy milyen sorrendben követték egymást a Kárpát-medence népei – vetem fel. „A Volgát a 370-es években átlépő hunokkal egy óriási népmozgás indult meg keletről nyugati irányba. A szarmaták az 5. század folyamán beolvadtak az újonnan érkező népek közé. Attila halálát követően a Hun Birodalom szétesett, hiszen Attila fiait az itt élő alávetett germán népek legyőzték. Ezután germán népcsoportok özönlötték el a Kárpát-medencét, amelynek keleti részen a gepida, a dunántúli területeken pedig a langobárd királyság alakult meg” – mondja Mészáros Boglárka.
A tárlaton a germánok életmódjával és kétkezi kultúrájával is találkozhatunk, például bemutatnak egy gepida férfi sírjába helyezett vasszigonyt, amely a halászathoz köthető, valamint egy női sírból napvilágot látott aprítókést, amelyet zöldségek aprítására vagy len/kender törésére használtak.

Nemcsak a rómaiakra volt jellemző, hogy a gazdagok és a szegényebbek mást ettek. Ahogy Mészáros Boglárka meséli, a szóládi langobárd temető csontanyagát vizsgálva kiderült, hogy a gazdag mellékletekkel eltemetett férfiak több húst fogyaszthattak, mint a közösség többi tagjai. Utóbbiaknál a köles rendszeres fogyasztását valószínűsítik.

Langobárd hívásra jelentek meg az avarok 568-ban a Kárpát-medencében, majd legyőzve a környező népeket megtelepedtek és uralmukat egészen a 9. századig megtartották. Ennek köszönhetően társadalmuk már elkezdett átalakulni, azaz a pásztorkodó, állattenyésztő életmódot felváltotta a letelepült, földművelő életforma.

Az Avar Kaganátust a 8. század végén nyugati irányból a frankok fenyegették, majd a belső viszályok és a további külső támadások a 9. századra a birodalom összeomlását okozták. „Egy szárazabb éghajlati periódus is közrejátszhatott az avar időszak hanyatlásában, de említést teszünk arról a kiállítás anyagában, hogy a túlzott alkoholfogyasztás is szerepet játszhatott benne. A bor tárolására és annak fogyasztására vonatkozólag több régészeti emléket is találunk az avar kori temetkezésekkel kapcsolatos leletanyagban: serlegeket, vödröket, szűrőkanalakat, ivókürtöket. A bizánci „Suda lexikonban” fennmaradt egy olyan írás, amely szerint az avarok bukásához hozzájárult a túlzott alkoholfogyasztás. Ez ilyen formában biztosan nem igaz, de valóban lehetett a társadalomnak egy olyan rétege, amely lezüllött vagy akár alkoholizmussal is vádolható volt” – mondja a kurátor. Hozzátette, hogy ismerünk olyan avar kori temetkezést, amiből háromféle borszőlő magja is előkerült, ami arra utalhat, hogy elsajátíthatták a borkészítés fortélyait, hiszen a Dunántúlon a római eredetű szőlőkultúra jó eséllyel tovább élt.

Avar településekről kerültek elő főzéssel, étkezéssel kapcsolatos tárgyak is, olyanok, mint a bogrács vagy a sütőharang. Utóbbit a mai napig használják a Balkánon, illetve Marokkóban, tazsin (esetleg: tajine, tagine) néven talán többeknek ismerős.

A kiállítás végén a népvándorláskor utáni időszak gasztronómiájába is bepillantást nyerhetünk néhány korabeli recept segítségével. ,Az úgynevezett „ősgulyás” és liktárium maradványa Wolf Mária borsodi feltárásán került elő egy leégett ház omladékai között. Az összedőlt épület kemencéjének közelében egy szenült étellel színültig teli fazekat találtak. Az „ősgulyás” maradványait megőrző fazék tartalmazott karórépát vagy pasztinákot, kenyérbúza és rozs őrleményét, valamint húst, ami ló vagy birka lehetett. A leégett házban előkerült egy másik étel maradványa is, a liktárium. A megnevezés már inkább a középkorhoz köthető, de a műfaj régebbi: egy erdei gyümölcsökből, kökényből, vadrózsából és húsos somból álló, mézzel ízesített, főzött lekvárszerű nyalánkság.

Volt a világon egy szegény meg egy gazdag legény. Hat ökre, tornácos

kőháza volt a gazdag legénynek, de még csak kunyhócskája vagy

egy borjacskája sem a szegénynek. Hej, sokat kesergett magában

a szegény legény: „Lám, az Isten egynek sokat ád, másnak keveset

sem, és nem elég a nincstelenség, a gazdag még le is nézi a szegényt,

még a köszöntésem sem fogadja.” Egyszer aztán mit gondolt, mit

nem a szegény legény, megunta a sok éhezést, rongyoskodást, süttetett

az édesanyjával hamuban sült pogácsát, és azt mondta:

– Ne sírjon, édesanyám, majd megsegít a Jóisten, és ha visszakerülök,

nem éhezünk, nem rongyoskodunk többet!

Elindult a legény, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által,

hetedhét ország ellen, hajnaltól estig meg sem állt. Akkor leült egy fa

alá, elővette a hamuban sült pogácsát, és elkezdett falatozni. De még

kettőt sem falt, melléje sompolygott egy róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te szegény legény, adj egy falás pogácsát Isten nevében!

Egy hete már, hogy nem ettem.

– Adok, hogyne adnék, nem egy falást, többet is, te szegény róka!

– felelte a legény, azzal kettétörte a pogácsát, és a felét a rókának adta.

Megette a róka nagy mohón a pogácsát, és mondta a legénynek:

– No, te szegény legény, jótett helyébe jót várj! Nesze, itt van

három szál a szőrömből, tedd el jól, és ha valahol nagy bajban leszel,

vesd tűzbe mind a három szálat! Én mindjárt ott termek melletted,

a többi aztán az én gondom.

Hitte is, nem is a legény, de mégiscsak eltette a három szőrszálat,

elbúcsúzott a rókától, és addig ment, mendegélt, míg a király városába

nem ért. Fölment nagy bátran a palotába, egyenesen a király színe elé.

Köszöntötte a királyt illendően:

– Adjon Isten, uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom!

– Fogadj Isten, édes fiam! Mi jóban jársz?

– Szolgálatot keresek, felséges királyom!

– Szolgára nincs szükségem – mondta a király –, de van egy

háromszázhatvanhat vékás búzaföldem, azon már úgy megérett

a búza, hogy mind kipattog a szeme. Ha ezt a földet huszonnégy

órának a leforgása alatt learatod, behordod, és ki is csépeled, három

tarisznya pénz lesz a jutalmad, mégpedig egy tarisznya arany, egy

ezüst és egy réz. De azt is megmondom, hogy ha ezt a munkát el

nem végzed, annyi botot veretek rád, ahány nap van az esztendőben!

Megvakarta a fejét a szegény legény, hümmögetett, gondolkozott,

nem tudta, mit csináljon: vállalja vagy ne a munkát. Aztán bizony

mégis elszánta magát, ahogy lesz, úgy lesz, hátha jól lesz. Mondta is

a királynak:

– Elvállalom a munkát, felséges királyom!

Jó kora hajnalban kiment a háromszázhatvanhat vékás búzaföldre,

beleállott a búzába, vágta, vágta, hogy csak úgy csurgott róla a véres

verejték, de elkövetkezett az este, és még annyi búza állott a lábán,

hogy elég lett volna a learatása kerek esztendőre. Hej, búsult a szegény

legény, főtt a feje, nem tudta, mitévő legyen, éljen-e, haljon-e, fusson-e,

maradjon-e. Amint így búslakodott magában, eszébe jutott, hogy mit

mondott a róka. Elővette a három szőrszálat, tüzet gyújtott, a szőrszálakat

beledobta, és hát csakugyan, abban a szempillantásban ott

termett a róka.

– Mi a bajod, szegény legény? Látom, nagy búnak eresztetted a

fejedet.

– Haj, ne is kérdezd, édes rókám! Nézd ezt a tenger búzát! Bolond

fejjel elvállaltam, hogy huszonnégy órának a leforgásán learatom, a

király udvarába hazahordom, ott ki is csépelem, és látod-e, fele idő

kitelt, mégis annyi, mintha nem is arattam volna.

– No, ha csak ennyi a bajod, feküdj le és aludj, majd learattatom

én a király búzáját, haza is hordatom, ki is csépeltetem reggelre.

Azzal belefújt egy kicsi sípba. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban

tenger egér, hörcsög meg galamb lepte el a búzaföldet.

Az egerek aratták, a hörcsögök kévébe kötötték, kalongyába

rakták a búzát, a galambok meg kiszemezték, és reggelre mind egy

szemig hazavitték.

Reggel, mikor kiállt a király a palota tornácára, a pipa kiesett a

szájából, úgy elcsodálkozott azon a nagy hegyen, mit a galambok

hordtak az udvar közepére. Búzahegy volt az, az aljától a tetejéig.

A király megörült, és méretett a szegény legénynek három tarisznya

pénzt, mégpedig csupa aranyat. A legény nagy vígan hazament az

édesanyjához. Ám hogy, hogy nem, neszét vette a gazdag legény a

szegény legény szerencséjének. Nem állta meg, hogy át ne menjen

hozzá, pedig azelőtt észre sem vette nagy kevélységében.

– Hallottam hírét, hogy sok pénzt szolgáltál, igaz-e? – kérdezte tőle.

– Bizony, ha hallottad, jól hallottad – mondotta a szegény legény

–, de nem is adták ingyen. Learattam és kicsépeltem huszonnégy

órának a leforgása alatt a király búzáját, ami a háromszázhatvanhat

vékás földjén termett.

A gazdag legény nem szólt semmit, de gondolta magában, hogy

aminek a szegény legény, annak ő is tudója. Megirigyelte tőle a sok

pénzt, és mert többhöz több kell, nem volt tovább odahaza maradása.

Süttetett az anyjával tiszta búzalisztből egy tarisznya pogácsát, melléje

jóféle pecsenyéket, és úgy indult a király udvarába. Éppen azon az úton

járt, ahol a szegény legény, éppen az alá a fa alá talált leülni is. Még elő

sem szedte az elemózsiáját, ott termett a róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te gazdag legény, adj egy falást Isten nevében, egy

hete, hogy nem ettem!

– Ha nem ettél, az a te bajod! – mordult rá nagy mostohán a

gazdag legény. – Nem rókának sütötte édesanyám ezt a pogácsát.

De ez nem volt elég, mert még jól oldalba is rúgta szegény rókát.

A legény, mikor annyit evett, amennyi belefért, továbbindult, és

meg sem állt a király városáig. Fölment a királyhoz, és éppen úgy,

mint a szegény legény, szolgálatot kért. A király azt mondta:

– Van még egy háromszázhatvanhat vékás földem, ha huszonnégy

óra lefolyásán learatod, három tarisznya pénzt adok, de ha

nem, annyi botot veretek rád, ahány nap az esztendőben!

Bezzeg a gazdag legény nem vakarta a fejét, nem tűnődött,

nem gondolkozott, hanem egyszeriben elvállalta a munkát. Ment

mindjárt a búzaföldre, és ott aratni kezdett nagy serényen. Hiszen

arathatott, izzadhatott, meg sem látszott az aratása azon a nagy

földön! Amikor letelt a huszonnégy óra, alig volt a dolgának valami

látszatja. No, ha így, a király sem vette tréfára, lekapatta a gazdag

legényt a húsz körméről, és egy nem sok, annyit sem engedett el a

háromszázhatvanhat botból. Véres lepedőben vitték haza a gazdag

legényt, többet nem is állott a lábára, nem tudott dolgozni, és lassanként

elszegényedett. Ellenben a szegény legényből hatökrös gazda lett,

máig is él, ha meg nem halt.

Így volt, vége volt, mese volt.

A népmesét újramesélte Bajzáth Mária
Lampion Könyvek, 2022

Milyen a viszonyod Óbudával?

Szakmailag kötődöm Óbudához, férjemmel Fenyvesi Mártonnal – aki gitáros, hangmérnök – létrehoztunk egy stúdiót a PP Center területén a Szentendrei úton. Itt készülnek a mi dalaink, és mások lemezei is, fantasztikus jazz, pop és elektronikus zenei anyagok felvételei illetve professzionális mastering szolgáltatást is nyújtunk, készültek már anyagok Németországba, az Egyesült Államokba és Nagy Britanniába is. Öcsém galériája, a Partizán Galéria is itt kapott helyet, ő ugyanis az írás mellett képzőművészeti alkotásokkal foglakozik. Mondhatjuk, hogy családilag nagyon szeretjük ezt a kerületet. És akkor még nem beszéltem a műtermemről, ahol rengeteg mindenfélét csinálok: próbálok a zenekaraimmal, dalt szerzek, festek, médiaművészettel, installációk létrehozásával foglalkozom.

Ez egy igazi összművészeti műhely: gitár az egyik sarokban, nagy láda festék a másikban, elektronikai eszközök középen, körös-körül pedig az aktuális projektjeim nyomai: szövegek, kalapácsok, csavarhúzók.

Az öcséd is és te is művészettel foglalkoztok. A családban volt más is, aki az alkotásnak élt?

Annyit tudok, hogy a dédnagymamám testvére operaénekesnő volt Triesztben. Azért az annyira nem közeli ág…Szerintem inkább a neveltetésünkön múlt, hogy ebbe az irányba indultunk el. A szüleim művészet iránti szeretete meghatározó volt gyerekkorunkban, egyszerre láttunk klasszikus és kortárs festményeket a falakon, a családi utazásokon Mozartot, otthon pedig A.E. Bizottságot hallgattunk.

Ezek szerint a szüleid kikövezték az ide vezető utat?

Apám szerette volna, hogy orvos legyek, mint nagyapám. Én viszont  szobrászkodni akartam, énekelni, és a gimnáziumban mindennél jobban érdekelt az irodalom. Ráadásul a Trefortban Szabó Ádám író volt az osztályfőnököm, aki nagyon inspiráló személyiség. Én a mai napig sok verset olvasok, és nagyon szeretem a versekkel való zenei munkát is. Ilyenek a mostani projektjeim is: Tandori Dezső verseiből készült műsor a Múzeumok Éjszakájára, Pilinszky verseiből egy csodálatos est részese voltam a centenárium évben tavaly, erről egy különleges lemez is készült. Folyamatosan keresem az új dolgokat, nem csak a zenében. Olvasok, kutatok, és közben olyan fantasztikus elektronikus zenészekkel dolgozom együtt a verseken, mint a Minka lemezem producere, Dóczi Bence, vagy Bernáthy Zsiga technozenész, akivel hatalmas bulikat szoktunk csinálni. Elképesztően jó érzés látni, ahogy ezekre a magyar vers-szövegekre táncol és énekel a közönség.

Hogy jutottál el a bossa novától az elektronikus zenéig?

A gimnazista, lázadó korszakom nem múlhatott el saját zenekar alapítása nélkül. Barátaimmal a Rakéta zenekarban improvizatív rockot játszottunk. Sokszor gondoltam rá, hogy nem kellett volna abbahagynunk…De aztán máshogy alakult mindannyiunk élete. Én az első bossa nova kazettáimat a Portobello Road bolhapiacán vettem Londonban. Teljesen elvarázsolt ez a zene. Évekkel később az Etűd Konzervatóriumban újra találkoztam ezzel a brazil műfajjal, és akkor úgy döntöttem, csinálok egy bossa nova műsort Tóth Mátyás gitárossal. Nagyon meglepő volt számomra, hogy mennyire szerette a közönség. A bossa nova szövegek ráadásul kész irodalmi műalkotások is voltak, Vinícius de Moraes írta a legtöbbjüket. Később a mi dalaink portugál szövegeit a József Attila-díjas Bán Zsófia írta, de a volt osztályfőnököm, Szabó Ádám is alkotott már nekünk szöveget franciául.

Nagyon szeretem, ha a dalszöveg önállóan, külön műalkotásként is megállja a helyét, nem véletlen, hogy szeretek versekkel is dolgozni, legyen akár külföldi költőé, ahogy a Taladim című lemezem dalai, vagy magyar költők versei, mint a Minka lemezen.

A bossa nova lemezekkel négyszer meg is nyertétek a független előadókat értékelő amerikai Independent Music Awards díját, aztán meg az FBI című sorozatban szerepeltél….

Az FBI című amerikai filmsorozat gyártásvezetője megkeresett és kért tőlem három saját dalt magyarul, amiből végül a Partokon címűt adtuk elő Benkő Dáviddal az egyik akciójelentben. Itt nem a költészeté volt a főszerep, a dalszöveget  ezúttal magam írtam. Izgalmas volt, hiszen a felkéréskor még csak demo formájában tudtam küldeni a dalokat, később kellett hangszerelnünk zongorára a filmbéli jelenet miatt (a hangszerelés Benkő Dávid munkája volt) . Alapvetően nagyon szeretek alkotótársakkal együttműködni, ezek a díjak természetesen nem csak nekem szólnak, hiszen fantasztikus zenészekkel dolgozom együtt, közös a siker, nélkülük nem tudna megvalósulni ennyi színvonalas produkció. Jelenleg három formációm működik, ebből kettőben ugyanazokkal a zenészekkel dolgozom együtt, Ávéd János jazz-szaxofonossal, Tóth István gitárossal és Szabó Dániel Ferenc dobossal. Jazz zenekarként és a Minka elnevezésű elektronikus zenei projektemben is tökéletesen működünk együtt. Ez utóbbiban férjem, Fenyvesi Márton is részt vesz mint sound designer, zenei rendező.

Milyen együtt dolgozni a férjeddel?

Még jóval azelőtt, hogy a férjem lett volna, ő volt az első lemezem producere. Szakértelme, zenei ízlése és nyitottsága meggyőzött arról, hogy a továbbiakban vele szeretnék együttműködni. Aztán úgy alakult, hogy egymásba szerettünk, ami persze a közös munkát nem könnyítette meg. De igyekszünk otthon nem beszélni ezekről a feladatokról, erre ott a stúdió, a próbaterem, a munkaidő.

A gyerekek muzikálisak?

Nagyon. A két és fél éves Rudi ebben nő fel, a stúdióban tekergeti a potikat, állítja a zenei arányokat és minden hangszeren játszik egy kicsit, ha úgy tartja a kedve. Nagypapája a pécsi Szélkiáltó együttes dalszerzője és az édesapja sem akármilyen gitáros. Panna lányom, aki most tizenhat, már jó néhány dalt írt, gitározik, zongorázik és énekel. Kamilla pedig, aki 19 éves, szintén szépen énekel, bár őt inkább az írás érdekli és a színművészet. Mindketten szintén komoly művészi vérvonalat visznek, Panna Áprily Lajos, Kamilla Kodolányi János ükunokája.

Ilyen felmenőkkel akkor belőlük sem lesz majd orvos?

Nem tudom, tulajdonképpen mindegy, merre mennek, nekem mindig nagyon tetszik, amit csinálnak. Azt látom, hogy maga az alkotás folyamata az, ami megfogja őket és ez csodálatos dolog. Szerintem minden gyerek művész, és minden lehetőség megvan bennünk, hogy alkotóvá váljanak, csak aztán később sokan mégsem ezt a pályát választják. Én a család mellett minden nap foglalkozom művészettel, zenével vagy képzőművészettel. Mostanában rájöttem, hogy a hajnali órák a leginkább alkalmasak arra, hogy alkossak. Van, hogy ötkor felkelek, videót vágok, pasztellkrétával porozom össze a lakást, vagy éppen fotókat sütök – ez utóbbinak a család nem annyira örül persze. Alternatív fotográfiával is dolgozom, klorofill printeket készítek, levelekre exponálok UV fény segítségével. A Búcsúlevelek című sorozatomból két kép most a Budapest Photofestival Experiment című kiállításán is szerepelt a Kiscelli Múzeumban.

Ebben a fotósorozatban olyan állatoktól búcsúzom, amelyek nagy valószínűséggel kihalnak a következő 10 évben, ahogy a médium, amelyet használok, a levél is elporlad ez idő alatt.

Mennyire fontos számodra a környezetvédelem?

Szerintem a művészetnek most már ez az egyik legnagyobb feladata. Rámutatni ezekre a nagyon súlyos problémákra. Engem nagyon érdekel, hogy tudok úgy élmi, hogy nem teszem tönkre a környezetem. Újrahasznosításra törekszs információ jön-megy, és azt is tudom, hogy nem a lakossági fogyasztás a legjelentősebb tényező.

Szoktál néha hétköznapi dolgokat is csinálni?

Persze! Bevásárolok, főzök, mosok, takarítok, ezeket gyorsan megcsinálom. Egy felmérés kimutatta,hogy napi 249 perc, amit egy nő átlagosan láthatatlan munkával tölt. Bevallom, én sokszor teljesen szét vagyok esve és elveszek a feladatokban, de szerencsére a férjem biztos pont, és meg tudunk osztozni ezen a 249 percen.

Mit tervezel most, létezik egyáltalán olyan művészeti ág, ahol még nem próbáltad ki magad?

Most audiovizuális dolgokat szeretnék csinálni, központi kérdés számomra, hogy hogyan tudok a zenémhez  vizuális tartalmat elkészíteni, illetve nagyon érdekel a performatív művészet. Októbertől  fél évig Bécsben tanulok majd a performansz művész-mesterképzésen, és hetente két napot ingázni fogok Budapest és Bécs között. Nagyon kíváncsi vagyok hogyan állom meg a helyem az új közegben.

Rengeteg mindent alkottál, folyamatosan alkotsz. Mire vagy a legbüszkébb? 

Természetesen a gyerekeimre. Minden nap azt érzem:  de jó, hogy itt vannak nekem!

Van-e óbudai kötődésed?

Közvetlen kötődésem nincs a városrészhez, de aktív kulturális élet van Óbudán, számos pályázattal, amiken én is szoktam indulni. Egy kedves gyűjtőm óbudai lokálpatrióta, és három festményem Óbudát ábrázolja, a legutóbbi képemen éppen a füvesített villamospálya, a sínek és a villamos látható, sok lámpaoszloppal. Ennyit tudok felmutatni Óbudáról eddig, de még bármi lehet.

A legelső sorozatod, amivel ismertté váltál, sőt a diplomamunkád is, síneket, pályaudvarokat ábrázolt. Ezek szerint ez a téma még mindig fontos neked.

2004-ben diplomáztam, és valóban, szinte szerelembe estem a sínekkel. Az varázsolt el,  amikor a föld és az ég találkozásánál, eggyé válik a horizont, a fönti és a lenti világ összeér  és letükröződik a sínekre az ég. Megfigyeltem, hogy a sín mindig fényes, bárhol fusson.

A Városmajorban nőttem fel, a Déli pályaudvar környékén, és a pályaudvaron rajzolgattam sokat. A mai napig festek síneket, vonatokat, villamosokat.

10 hónapos a kislányod, még nagy figyelmet igényel. Mennyit tudsz mostanában festeni?

A születésétől eltelt időszakban festettem öt képet, bár aktuálisan szünetet kell tartanom, mert megváltozott a baba alvási ciklusa. Még soha életemben nem szakítottam meg ilyen hosszan az alkotást. Érdekes kaput nyitott ki bennem ez a festés nélküli állapot, elkezdtem „fejben festeni‟, és elmondhatom, rendkívül hatékonyan, mert amikor összeállt egy kép a fejemben – amin lehet, hogy napokat agyaltam –, ha a férjem segítségével kis időhöz jutok, akkor tényleg nagyon gyorsan a vászonra tudom tenni. Új szemléletmódot, más alkotói technikát hozott nekem a beszűkült idő. Miközben az az idő pedig kitágult, amit a gondolataimmal és a babával együtt töltök. Csecsemőt gondozni, a kialvatlanságon kívül, egy nagyon meditatív állapot, mert együtt, egy hullámhosszon létezünk, és nagyon finom érzelmi tere van a kisbabáknak. Valahogy egy nagy nyugalom is van ebben az egész állapotban. Amikor alszik, akkor nagyon jól át lehet gondolni az életünket.

Az biztos, hogy egy téren és időn kívül lévő állapot, ami akkor meditatív, ha van rá képessége az anyukának, hogy ráhangolódjon. Neked ez a ráhangolódás, ez a szemlélődés könnyen megy?

A szemlélődés fontos nekem, és az alkotásnak is alapvető része, hiszen ilyenkor érnek azok az élmények, amiket később belesűrítek egy-egy festménybe. Élményközpontú festő vagyok, nagyon hiszek abban, hogy megérintettségből a legjobb dolgozni.

Ugyanez az érintettség érhető tetten abban, hogy városképeket kezdtél el festeni? Mi érdekelt a városban?

A város vizualitása és a közlekedési hálózatok mentén kirajzolódó perspektíva. Budapest, ahol élünk, nagyon gazdag hely, számtalan úttal és útelágazással.  Persze ez csak a látszat, hiszen minden képem mögött meghúzódik valamiféle spirituális tartalom, elől van az élmény, de mögötte a tudás, miszerint a legnagyobb élmények mindig valami magasabb rendű dologhoz kötik az embert. Felnagyítok egy-egy motívumot, az utcát, a síneket, a víz fodrozódását, s ezek egyszercsak megmutatnak valamit, ami túlnyúlik a  hétköznapiságon. Ezektől a motívumoktól olyan gondolatokat kapok és élek át, amik feltöltenek, s nagyon remélem, hogy aki a képeimet nézi, az is így van vele. Minden egyes festményemhez kapcsolódik egy átélt élmény, ezért nagy hiányt hagy maga után, ha meg kell válnom tőle.

Amikor eladok egy kedvenc képet, mintha az énem egy darabját adnám oda. Ezt a nehéz helyzetet leginkább azzal lehet feloldani, ha sokat festek, ami most kicsit akadályoztatva van.

A „ fejben festett‟ képeidnek mi a témája? 

Valószínűleg kívülálló számára nem látszódik, mennyire más módon  jutottam el ezeknek  a képeknek a megalkotásáig, de én tudom, hogy a fejben festett művek a sziluett és fény-árnyék hatások feldolgozásai. A „fény felé‟ motívum egyébként is gyakori nálam. Talán azért jönnek ezek a képek, mert sokat voltam lakásban, karantén, covid, csecsemőgondozás miatt, és felerősödött a fény utáni vágy bennem. A bezártság arra késztetett, hogy átgondoljam az egész életemet a gyerekkoromtól napjainkig. Ez egy építő, de egyben fárasztó lelki munka, máskor erre nem lett volna idő, de ki van éhezve a lelkem, meg a testem a szélre, a napfényre és főleg a tájakra. Arra, hogy menjünk valahová.

Sajátos élethelyzet az is, hogy gyakorlatilag egy nyitott műteremben laktok, a fotóművész férjeddel. Az intim tér és a munkatér egybefolyatása nem zavaró néha? 

Engem ez nem zavar, mert nincs szükségem elvonultságra az alkotáshoz. Valószínűleg ezért is tudtam „fejben festeni‟ a gyerek mellett, mert eleve magamban hordom az igazi belső szobámat, amit sokan lehet, hogy kívül tartanak, ezért igénylik az elvonulást. Sok festőnek az alkotáshoz szükséges kilépnie a privát teréből, csak akkor tud koncentrálni, ha átsétál egy másik, műteremnek fenntartott lakásba. A legtöbben szétválasztják az otthon és a munka terét, aminek megvan a maga romantikája, de én valahogy máshogy működöm, le tudom tenni az ecsetet és fel tudom venni a fakanalat, majd utána újra fel tudom venni az ecsetet, mert minden egyszerre, egyidőben van jelen nekem.

Főzés közben is eszembe juthat kép, annyira átszövi az életet a festés, annyira összefolyik minden más tevékenységgel.

Szerinted ez összefüggésben van azzal, hogy művészcsaládban élsz, művészcsaládba születtél? Mindkét családod – a születési és a saját is – csupa művészekből áll, azaz az alkotás és a hétköznapi tevékenységek összefolytak?

Szerintem inkább személyiségfüggő dolog ez.  A szintén festő húgom O. Ranvig Róza például azt igényli, hogy más helyen alkosson, mint ahol a családi tér van, én meg nagyon szeretek ott. Gyerekkorban hárman nőttünk fel egy szobában, hozzászoktam, hogy mindig vannak körülöttem. Teljesen ki tudtam ott úgy teljesedni, hogy össze voltunk zárva, a húgomnak pedig kell az elvonulás.

Édesapád, Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátor, és eredetileg te is szobrász szakra jártál a Kisképzőbe. Hogyan lett a szobrászatból festészet? 

A szobrászat nagy szerelem volt és boldog vagyok, hogy tanulhattam a Kisképzőben, de hamar felismertem, olyan élet jár vele, amit nem fogok bírni. Láttam apámat, amint küzd az anyaggal, kővel, fémmel, fával és a léptékkel. Én is szerettem nagy szobrokat csinálni, de mindig meg kellett kérnem valakit, hogy emelje fel a zsákot, tegye arrébb, stb., segítség nélkül nem tudtam volna művelni. Persze, ha megelégedtem volna miniatűr szobrokkal, akkor nem kellett volna váltanom. A festményeknél is szeretem a nagy méretet.

Az érettségi évére gyakorlatilag elgyászoltam a szobrászatot és eldöntöttem, festő szakra fogok jelentkezni az egyetemen. Egy év alatt átképeztem magam, átformáltam a gondolkodásomat festőivé, és szerencsére nem azt éreztem, hogy pusztán racionális döntést hozok,  hanem egyszercsak kinyílt a világ.

Szabados Árpád és Kovács Attila volt a két mestered az egyetemen,  két emblematikus, nehéz ember hírében álló művész. Mit tanultál tőlük?

Szabados Árpádnál kezdtem, ahol úgy éreztem, nem illek oda, így saját döntésemből átmentem Kovács Attilához.  Érzésre választottam osztályt, bementem a műtermekbe, ahol arra figyeltem, milyen energiák mozognak ott. Kovács Attilánál felemelő légkör és igazán jó csapat állt össze (Lucza Zsiga, Posta Máté, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Őry Annamária, a húgom, Schendarek Réka, Kucsora Márta, Kiss Márta, Kalmár Dorka, Papageorgiu Andrea).

Kilógtunk a sorból, mármint a mesterünk furcsa nézetei és elvárásai miatt a többi festőosztály másként tekintett ránk, de egymással összetartottunk. A mai napig működnek köztünk szálak.

Képeidnek van egy olyan hangulata, mintha egy pillanatra megállna az idő.  

Örülök, ha ilyet érzel a képeim kapcsán. Ezek sűrített élmények, konzerválom, megőrzöm magamnak, ami történik velem, majd beleadom az élményt a kompozícióba, s aztán, amikor felakasztom a képet falra, emlékeztetni fog az eredeti élményre. Ezért is fontos nekem, hogy állandóan a képeim között legyek, mert állandó párbeszédben vagyunk, emlékeztetnek, továbbvisznek. Igen, ezek olyan kitüntetett pillanatok, amikor kinyílik a tér és az idő.

A címlapunkon szereplő festményed mögött milyen élménykonzerv bújik meg?  

Ez a festmény még a pandémia előtt készült. Horvátországban a kedvenc primosteni part, a falu apró félszigete melletti nyugodt öböl tükröződő vízrajzolatai ihlették. A mediterrán napsütés utolsó órái a leggyönyörűbbek szerintem. A víz egy érző élőlény. Ki kell várni, amíg elcsendesedik és a tükörfelületen kirajzolja a fölötte húzódó fák és épületek cikázó formáit.

Sosem akartál mással foglalkozni, mint művészet?

Az emberi lélek, a pszichológia érdekelt még, de ez nem múlt idő. Most is izgat, szakirodalmat olvasok a témában, jártam sokat családállításra is, mondhatni ez a hobbim. Festettem „Lélekrészek‟ címen egy képet, ezzel sokat foglalkozom, és azon elmélkedek, hogy ki milyen személyiség, miből jön, mi az erőforrása, valójában állandóan terápiában tartom magam, hogy megőrizzem a belső katarzis képességemet, hogy ne szürküljön be a belső fényem sem. 

Alaposabb kutatással is legfeljebb fél tucatnyi közvetlen elnevezést lelhetünk, további keresgéléssel csupán lazán kapcsolódó és a témához csak nyakatekert okoskodással köthető utcanevet találunk. Ha ezen elcsodálkozunk, az annál is inkább indokolt, mivel kerületünk igen régi múltba visszanyúló történelme indokolhatna több ilyen jellegű közterületi elnevezést. Elég az ókorra gondolunk, hiszen már a II. században kútházakat építettek a rómaiak a mai Római Strandfürdő területén, Aquincum városát innen látták el vízzel.

Ennek nyomai megvannak, hiszen a források ma is léteznek, a vízvezeték maradványait pedig bárki megtekintheti a Szentendrei úton és a Római úton.

Ide kapcsolódna a Vízvezeték utca elnevezése, amely egy korábbi számozott utca (177. utca) átkeresztelésével jött létre 1967-ben, ám a helyválasztás nem volt a legideálisabb. Ugyanis nevezett utca a Róka-hegy lábánál húzódik, így a vízvezetékhez, annak vonalához nem sok köze van, ezért aztán 1996-ban átnevezték a környékhez és a környező utcanevekhez (Rókahegyi, Rókaláb) jobban passzoló Rókavár utcára.

A vízi élethez kapcsolódhatna még egyik korábbi cikkünkben tárgyalt Rádl árok vagy akár az egykori Malom tér, mely elnevezését 1900-ban nyerte, de 1967-ben – ugyanazon a tanácsi ülésen, ahol a Vízvezeték utca nevéről is döntöttek – megszüntették. Ez a tér lényegében most is megvan, a Gázgyár utca, Pók utca, Nánási út és a Római part által bezárt négyszög (tehát lényegében a vasúti híd hídfője) viselte ezt a nevet, melyet az egykor ott állt Illés (Éliás) és Klingel (Klingelmeyer) malom után kapta. Ám akkor úgy döntöttek, hogy, az elnevezésre nincs szükség, ami csupán azért érthetetlen, hiszen sokszor épp az utcanév őrzi a már nem létező történelmi emléket – gondoljunk például a Népszínház utcára a Józsefvárosban..

Számos példát lehetne még hozni, amely valamilyen módon a vízhez, a vízi élethez, illetve a fürdőkultúrához csatlakozna – igaz, közvetetten (pl. Iszap utca, Halastó utca) -, inkább nézzük azt a pár konkrét példát, ami rendelkezésünkre áll:

Fürdő utca (Csillaghegy)

Sok magyaráznivaló nem akad ezen az igen kézenfekvő és logikus elnevezésen: a HÉV egykori csillaghegyi megállójától vezet eme piciny utcácska az Árpád Strandfürdő bejáratához, tehát tömören, célravezetően mutatja az utat a fővárosiak (és más látogatók) egyik kedvenc fürdőhelyéhez. A strand 1919-es megnyitása után nem sokkal, a húszas évek elején kapta nevét, mely annyira találónak bizonyult, hogy azóta se jutott eszébe senkinek megváltoztatni, noha van még ilyen nevű utca Budapesten. Ha netán egyszer mégis hozzányúlnának, akkor csakis valami hasonló elnevezés (Strandfürdő, Forrásfürdő) lehetne indokolt és elfogadható. Hasonló cipőben jár egy másik utca is, jelesül a

Pünkösdfürdő utca (Békásmegyer, Csillaghegy)

Ez a békásmegyeri lakótelep déli és Csillaghegy északi szegélyén húzódó forgalmas útvonal szintén iránymutató jellegű, hiszen a 11-es úttól a Duna felé pont a Pünkösdfürdői Strandfürdőhöz vezet. Az egykori pusztaszéli utcának csupán 1976 óta ez a neve, noha a fürdőt már 40 évvel korábban megnyitották. Eredetileg Munkács utcának keresztelték a kárpátaljai város után. Történt ez az 1920-as évek elején, a Trianon okozta sokkhatás alatt, ám érdekes módon egy évtizeddel később kiegészítették a nevet egy y-nal, minekutána már egyik legismertebb festőművészünk nevét hirdette fennen. Az ezt követő négy évtized alatt a környék teljesen beépült: délről a kertesházak, északról meg a panelek vették körbe (és veszik körbe ma is) ezt az azóta igen forgalmassá vált útvonalat. És mivel a fővárosi törvény előírja (elvileg, bár teljesen akkor és azóta se tartják be), hogy a többes elnevezéseket meg kell szüntetni (de minimum csökkenteni szükséges), így a Munkácsy utcának is kerestek egy egyedibb nevet. Az eredmény pedig egy valóban egyedi és igencsak helyénvaló utcanév lett.

Csónakház utca és Vitorla utca (Rómaifürdő)

Önmagukért (és környezetükért) beszélő nevek a Pók utcai lakótelepről, melyek közül az első 1984-ben, a második 1987-ben nyerte elnevezését. Igaz, utóbbi amolyan recycling-név, hiszen korábban (1941 és 1967 között) Óbudán létezett már Vitorla utca. A Kórház utcából nyúlt észak felé, nagyjából a mostani római táborkapu mellett, a Harrer Pál utcával párhuzamosan. Ezek a kimondottan találó elnevezések azonban egy nagyobb keretbe is befoghatók, amelyet a szélesebb közönség is ismer, és lényegében az egyik legkedveltebb budai fürdő és kirándulóhely, a vízi élet fontos pontja. Ez pedig nem más, mint a

Római part (Rómaifürdő)

Amit, úgy gondoljuk, különösebben nem kell bemutatni, hiszen az ország távolabbi pontjain élők is ismerik, ha nem is jártak még e parton, akkor is. Népszerűségét elsősorban a háború előtti és utáni fürdő- és sportéletének, illetve az egyébként silány propagandafilm, az Állami Áruház amúgy kiváló betétdalának (Egy dunaparti csónakházban) köszönheti, melynek nyomán szélesebb körben is ismertté vált. A mai napig élénk turistaforgalma van szezontól függetlenül, nyáron egymást érik a lángosozók, vendéglők, sörözők, a csónakházakból pedig sűrűn eresztik vízre csörlőn a kajakokat, kenukat, csónakokat. Ami pedig a szárazabb adatokat illeti: elnevezését 1910-ben kapta, midőn a hely kezdett kiépülni és felkapottá válni, noha a köznyelv korábban is így emlegette, tehát mondhatjuk: a nép nyelvén született elnevezés. Ezek után a “római fürdő” kifejezés a városrészre is átruházódott (bár hivatalosan csak – bármilyen meglepő – 1990 óta ez a neve, mert a városegyesítéstől addig Lőpormalomdűlőként tartották számon) és ma már csak a pontosságra törekvők választják el őket. S hogy az efféle elnevezéseket mennyire lazán kezeljük, arra bizonyság az is, hogy bár a köztudattal ellentétben a Római part csak a Rómaifürdő városrész partja (tehát a már említett egykori Malom tértől a Kalászi utcáig), mégis a többség a folytatásában lévő, Budakalászig felnyúló Kossuth Lajos üdülőpartot is e névvel illeti.

Úgy tudom, nem Óbudán, de nem is túl távol töltötted a gyermekkorod…

A szomszédos Vízivárosban laktam, ami az ötvenes évek elején hangulatában nem állt messze az óbudai miliőtől. Közel volt még a háború, és a pusztítás iszonyatos volt a Várnegyedben. Szegény és lekoszlott környék volt, nem olyan divatos hely, mint mostanában, de nekünk, gyerekeknek hallatlanul izgalmas játszóhelyet kínált az a bozótos, elhagyatott rengeteg és a sok-sok grund. Persze voltak szomorú vetületei is. Ott történt az a baleset, amiből az A tettes ismeretlen című film is készült, amikor kedvenc helyünkön, ahová mindig eljártunk, felrobbant egy gránát, és az egyik osztálytársamnak elvitte a lábát. Véletlen, hogy akkor épp nem voltam ott.

Óbudával hogyan kerültél kapcsolatba?

A Vörösvári út végén, a Bécsi út sarkán állt a Vegyesipari Javító Vállalatnak egy üzeme, ahol vaságyakat festettek, sodronyoztak. Ott dolgozott Vili bácsi, apám unokanővérének férje, aki általános iskolás koromban egyszer engem is elhelyezett a cégnél nyári munkára. Hajnali hatra kellett járnom, és ötig dolgoztunk, egyórás ebédszünettel. Megkopott vaságyakat festettem zománcfestékkel, meg sodronyokat cipeltem egész nap – keserves volt. A mamám egy időben a Lajos utcai iskolában is dolgozott védőnőként. Ha valamiért nem tudtunk napközibe menni, ott voltam vele én is. Óbuda aztán később is fontos szerepet kapott az életemben. Diákkori szerelmem egy tanárnő volt, aki az Árpád fejedelem útján lakott, a Kolosy tér sarkán. Gyakran jártam el álmodozni az ablaka alá…

Számomra azonban az igazi Óbuda a Fő tér és környéke, amit filmekből ismertem meg, hiszen nagyon sok magyar film készült ott.

És természetesen Krúdy könyveiből is rengeteget megtudhat az ember Óbudáról, anélkül, hogy akár járt volna ott.

Sajnos azonban az a megénekelt Óbuda nagyrészt áldozatul esett a panelházak terjedésének…

Nem gondolom, hogy ez szándékos pusztítás lett volna, hiszen világjelenség, hogy az ódon, emberléptékű dolgok megszűnnek. Onnan tudnám megközelíteni, hogy amikor ’54-ben iskolába kezdtem járni, a várban, a Táncsics Mihály utcában volt egy bácsi, aki még a gázlámpákat gyújtogatta minden este. Ismertük őt, s ő is ismerte a gyerekeket, akik arra jártak.

A változások ellenére azonban mégiscsak megőrződött valamiféle „óbudaiság”, ami ma is érzékelhető…

Úgy fogalmaznék, anélkül, hogy meg akarnám fosztani Óbudát attól az egyedülvalóságától, ami tényleg csak rá jellemző, hogy minden ilyen kis mikrokörnyezetnek az ott felnövőkben, a gyermekkorukat ott élőkben megvan a maga gazdagsága, legyen az Kőbánya, Józsefváros vagy akár Óbuda. Csak nem minden kerületnek volt Krúdyja!

Öt sikertelen vizsgát követően, hatodjára vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ennyire eltökélt voltál?

Nem. Ez nem egy szenvedélyes, görcsös igyekezet volt, bár a számokból úgy tűnhet. Akkoriban épp a Kárpátia étteremben voltam pincér, játszottam az Egyetemi Színpadon, és talán nem túlzás azt állítanom, hogy a közönség szeretett. Jött a tavasz, elmentem hát felvételizni, de nem igazán viselt meg, hogy kirostáltak. Nem volt még olyan erős hivatástudat bennem, persze a színházat nagyon szerettem, vizsgázni viszont egyáltalán nem. Óriás felelősség terheli azokat, akik döntenek. Abból, ahogyan egy 18 éves ember szerencsétlenül, feszengve elmakog egy verset, hogyan lehet megmondani, hogy alkalmas-e a pályára? Ráadásul a felvételi űrlap első kérdése az volt, hogy „Apja tulajdonosa-e a Szocialista Hazáért érdemrendnek?” Ebből aztán az ember óhatatlanul érezte, hogy nem sok jóra számíthat.

Furcsa módon arról nem volt tudomásom, hogy más út is van, hogy el lehet menni vidékre segédszínésznek. Ha tudom, lehet, hogy megpróbáltam volna…

Gondolom, a színészi pályára készülődve találkoztál több, már aktív színművésszel. Hogy emlékszel ezekre a találkozásokra?

1968-ban a Vígszínházban voltam díszletező. Bárdy György megtudta, hogy a főiskolára készülök, és felajánlotta, hogy szívesen meghallgat. József Attila Éhség című versét és a Lucifer-monológot mondtam el feszengve, nyögvenyelősen. Ezt követően közel 30 évig nem találkoztunk. Idén futottunk csak össze a Ki a normális? című Karinthy kabaré olvasópróbáján, ahol is így fogadott: „Láttalak Kaposváron a Hegedűs a háztetőnben, remek volt! Nagyon örülök, mert amikor hajdanán előadtál nekem valamit, nem igazán tetszett, és nem gondoltam, hogy színésznek kéne lenned”. Egy másik alkalommal egy nagyon gyenge színész, egy vidéki nagy bölény, akinek egyszer bemutattak, azt mondta gúnyosan: „Fiam, ilyen pónemmel színésznek akarsz menni?” Nagyon szíven ütött: ha egy srác azt mondaná nekem, hogy színész akar lenni, nem hiszem, hogy jogom lenne rá azt felelni, hogy ugyan már, hogy nézel ki? Természetesen ezek a szürke, arctalan emberek diktálták a közízlést, és nagyon nem volt ínyükre, ha valaki már külsejében sem olyan volt, mint ők. Ráadásul, hiszem, hogy a külsőségnek semmi köze az egészhez.

Hogy érezted magad a főiskolán?

Jó volt újra diáknak lenni. Hamarosan kialakult egy nagyon jó osztály; huszonkét évesen az átlagéletkorhoz képest egy kissé talán már öreg voltam, de belül nem. A főiskola is fantasztikusan jó szemléletű és jó hangulatú volt még akkoriban, és kiváló tanáraink voltak. Nádasdy Kálmán például csak egy fakultatív órát tartott minden héten, de azon mindenki ott volt, miközben a politikai gazdaságtan és az ahhoz hasonló órákról állandóan ellógtunk.

És a színész a sokadik előadás után sem unja meg a szerepét?

Ez a titka a dolognak: nem lehet unni! Az borzalmas lenne. Én nagyon szeretek játszani, és ha valamit kérhetnék az Istentől, az csak az lenne, hogy ezt az ambíciómat sose veszítsem el! Sokan azt gondolják, hogy minden est csak egy a sok közül. Nem úgy van az!

Van olyan társulat, ahová szívesen csatlakoznál?

Nincs, pedig én igazi csapatjátékos vagyok. Olyan erős társulatban kezdtem el a pályát Kaposváron, hogy ez az első három év rányomta a bélyegét a szakmáról való elképzeléseimre, melyekről ma sem hiszem, hogy megkövültek lennének. Visszatértem még kétszer, aztán újra eljöttem, mert már ott sem tapasztaltam ezt a mentalitást. Az egy csoda volt, ami megismételhetetlen, nagy ajándéka a sorsnak, ugyanakkor nagy teher is, mert az ember azt kergeti egy életen át. Pillanatnyilag nem látok olyan társulatot, ahová nagyon vágynék. Rendezőket és színészeket, akikkel szívesen dolgoznék együtt, azt igen, de társulatot nem. Ha egy szerepre felkérnek, azt kérdezem meg legelőször, hogy kikkel fogok együtt dolgozni, mert az ember egyre nehezebben illeszkedik be, és ez nem a többiek hibája.

Egy óvodásnak is nehéz, ha átviszik egy másik csoportba, hát még a színházban, ahol pőrére kell vetkőzni, és az ember egyre nehezebben mutatkozik meg a legbelső hibáival, bűneivel, örömeivel.

Amikor a Kiscelli Múzeum romtemplomának 250 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepi műsorba hívtalak verset mondani, azonnal igent mondtál. Vajon miért?

A Kamaraszínházzal ’90-’91-ben játszottam a romtemplomban. Először az Athéni Timonban, később pedig a Koldusoperában léptem ott föl. Fantasztikus, csodálatos helyszín. Az épület a maga lepusztultságával igazán alkalmas színháznak. Nem tudom, vajon használja-e valaki jelenleg. Abban az időben rendszeresen jártunk oda, még operaelőadásokat is tartottak ott, és feltétlenül megérdemelte a születésnapi köszöntést!

Óbudának régóta nincs állandó színháza…

Nekem a színház szerelem. Színház ott van, ahol a polgároknak vágya van iránta. Amennyire én tudom, vannak azért nyári előadások a Fő téren. Ha egészséges lokálpatriotizmus van, akkor hiába szociális kérdés, hogy inkább járda legyen, iskola meg orvosi rendelő. Színháznak lennie kell, de úgy nem lehet, hogy valaki kívülről mondja meg, hogy legyen. Az emberekből kell kinőnie.

Kíváncsi lennék, színművészként mennyire érintenek meg az ókori romok?

Számomra az amfiteátrumok nagyon fontosak Óbudán, isteni lehetett ott játszani. Amikor Athénban jártunk, a legkisebb fiammal felmentünk a Dionüszosz-színházba megnézni, hogy milyen lehet belülről. Fantasztikus volt a látvány. A márvány fotelokban – mert inkább fotelok voltak ezek, mint székek – még a herezacskónak is ki volt vésve a helye, hogy kényelmesen lehessen ülni. Engem ezek az antik színházak nagyon vonzanak, szívesen játszanék egyszer ilyen térben. Gyönyörű, mert természetes. Ott van például Aquincum, szintén pazar hely. De hogy szabad-e egyáltalán ezeket a letűnt világokat visszasírni, nem tudom, mert ezt csak az tudná megmondani, aki megélte azt is. Aki mindig lakótelepi lakásban élt, annak az a természetes. Persze el kell mondanom, hogy nagyon nagy bűnnek tartom ezeket az ólakat, amit lakótelepnek neveznek. Hivatásomnál fogva nem olyan borzalmasan fontos, hogy hol lakom, de azért én is sokszor őrjöngök, amikor nem tudok hol tanulni, és el kell fojtani egy csomó természetes igényt, ami hozzátartozik a munkámhoz.

Engem is érdekel, amit sokszor megkérdeznek a színművészektől: hogyan memorizálod a darabokat?

Mindenkinek megvan a módszere. Meg kell közelíteni az alkotás fájdalmát és gyönyörűségét. Mert van ám egy iszonyú fájdalom abban, amikor valami, ami addig te voltál, egyszer csak megszűnik benned, és lesz belőle valami más. Próbálja az ember elodázni a dolgot, ám egyszerre elérkezik az a megmagyarázhatatlan pillanat, amikor a kavargó szavak, mondatok kezdenek összeállni, rendeződni. Verset könnyebb tanulni, hiszen annak van egy belső, formai rendje.

A prózának is van egy, az író által megszabott rendje, amit nekem föl kell fedeznem. Nem a szöveget magát, hiszen az csak a jéghegy csúcsa: az alatt egy élet van.

Leülök éjjel a nagyon szűkös lakótelepi konyhában, olvasgatom, de csak nem akar belemenni a fejembe. Aztán a próbán egyszer rátalálunk a jelenet egyik lehetséges igazságára, és onnantól már tanulható, mert kapott egy formát, amit aztán tovább lehet alakítani.

Néha kissé úgy érzem, mintha zavarna, amikor a hangodat méltatják…

A hang szó egy kicsit degradáló, miközben nem ez a szándék, csak nincs idő megfogalmazni, hogy mire is gondolnak igazán. Akkor szoktam fölkapni a vizet, amikor olyan összefüggésben jelentkezik ez, hogy könnyű nekem ezzel a hanggal. Ez nem így van, nem olyan könnyű! Nagyon sok munka, szenvedés meg küzdelem van azért a hang mögött, amit természetesen nem kell a kirakatba tenni, de semmibe venni sem helyénvaló. Kicsit olyan ez, mintha egy szaxofonosnak azt mondanák, hogy könnyű ezen a hangszeren így fújni. Hát, parancsolj, kérlek, fújjad meg! Mondják ezt a színészlétre is, hogy mi csak fölmegyünk a deszkákra, és „játszunk”. Ha valaki kiáll a pódiumra, a közönségnek joga van ahhoz, hogy bírálja, de nem árt tudni, hogy az a játék keserves gyötrődésből születik meg. Ahhoz viszont senkinek sincs joga, hogy legyintve azt mondja, ilyen hanggal könnyű. Annyiból persze mégiscsak könnyű, hogy szeretem azt, amit csinálok…

Gyermekeid mennyire szigorú kritikusok?

Azt hiszem, többnyire tetszik nekik, amit csinálok, persze nem ájuldoznak, hogy hú papa, ez milyen fantasztikus volt. Hála istennek, ez soha nem volt jellemző a kapcsolatunkra. Abból gondolom, hogy tetszhet nekik, mert néha eljönnek, s hozzák az osztálytársaikat is. Ha nem tetszene, biztos nem mutogatnák.

Hogy viszonyulsz a sporthoz?

A tenisz és a foci a kedvencem. Egy uszodában egyedül róni a hosszokat, az nem nekem való, mert nagyon fontos, hogy ez játék, ugyanakkor szeressem annyira, hogy hajtsak is. Lemegyek a fiammal a lakótelepi dühöngőbe, és egyszer csak összeverbuválódik két csapat. Annyira szeretem, hogy nem tudják tőle elvenni a kedvemet. Felnőtt fejjel, még a nyolcvanas évek elején gyakran jártam III. kerületi TTVE meccsekre. A Katona József Színház férfinépe – köztük Sinkó Laci, Rajhona Ádám, Gelley Kornél – társulatilag fölkerekedett, és palackkal az aktatáskában mentünk szurkolni. Az NB I-es csapatok közül, jóllehet fővárosi vagyok, nagyon drukkolok a vidékieknek, mert unom már, hogy ez az ország ilyen vízfejű, hogy minden Budapesten történik, miközben sajnos nem történik semmi.

Bízom benne, hogy van még egészséges szenvedély és tisztességes, kemény harc a játékban. Néha megállok a játszótéren is, és nézem ahogy a kissrácok játszanak.

Vidéki színész koromban úgy mentünk reggel teniszezni, hogy előtte hajnal ötig a klubban alkohol, meg cigaretta mellett váltottuk meg a világot. Tudtuk, reggel nyolckor menni kell, ami bitang nehéz lesz az első félórában, de utána, tízkor a próbán már nagyon jó állapotban leszünk.

Hogyan képzeled el Óbudát a jövőben?

Szerintem hatalmas változások előtt állunk. Kicsit embertelen lesz az egész, mert a jelenben felnövekvő új nemzedék már törvényszerűen a saját ízlésével, világképével, városképével gondolkodik majd. Nem lehet elvárni, hogy úgy lássák, mi az emberléptékű, ahogyan én látom. Talán abban bízhatunk még, hogy ezeknek a tízemeletes panelházaknak véges az ideje, méghozzá kétszámjegyűleg véges. Kényszerből is eljön majd az idő, hogy ez a sok szemét ól eltűnik, és lesz helyette valami más. Bízzunk benne, hogy egészségesebb lakhelyek épülnek majd, nem ilyen uniformizált betonrengetegek. Olyan már nem lesz, mint régen volt, de ez nem is róható fel igazából. Mert soha, semmi nem volt idilli, bár mi természetesen mindig a magunk napi élményeiből indulunk ki, és vágyunk vissza valami elmúlt, de még tapasztalt valóságra. Persze attól, hogy a környezet hajdan szebb volt, az ember ugyanúgy szenvedett. Vagy a szerelemtől, vagy a szüleitől, vagy az iskolától. Nekem is vannak ilyen emlékeim. Emlékszem a kocsmák hangulatára, az Aranyszarvasra, ahol zsíros kenyeret ettünk, boroztunk, gyertyafényben üldögéltünk és valaki tangóharmonikázott. Egyáltalán: be tudtunk még ülni! Most egy kicsit minden elszaladt a rossz irányba, de remélem, hogy egyszer visszatalál. Hogy építészetileg, városképileg is visszatalálhatunk-e még, azt már nem tudom.

A honi kajak-kenu sport első olimpiai érmeit 1952-ben Helsinkiben szerezte, és azóta minden olimpián, amelyen szerepeltünk, legalább egy medáliával gazdagodott, 1988 óta pedig mindig minimum egy arannyal tért haza a magyar küldöttség. A 2000-es sydney-i nyári játékok jelenti az eddigi csúcsot, amikor a komplett olimpiai csapatunk aranyérmeinek a felét, összesen négyet sikerült begyűjtenie a kajak-kenusoknak, igencsak hozzájárulva ahhoz, hogy a közvélemény a sportágtól az olimpiák előtti előzetes esélylatolgatások során egy-két elsőséget szinte biztosra vesz. A modern kori eredményességet jól szemlélteti, hogy 2000 óta hazánk nyári olimpiákon szerzett 41 aranyérmének csaknem a fele (18) a kajak-kenuhoz köthető, amivel minden idők harmadik legsikeresebb magyar olimpiai sportágává vált, mindössze egy arannyal lemaradva a második helyezett úszástól. Nem csoda tehát, hogy az olimpia évét leszámítva minden évben megrendezett kajak-kenu világbajnokságok, illetve a szintén évente tartott Európa-bajnokságok rendszeres magyar „éremesője” ellenére egy-egy műhely eredményességét, ezzel együtt megítélését az olimpiai szereplés befolyásolja leginkább. Vagyis egy klub akkor számít jónak, ha olimpiai érmeseket tud felmutatni. 

A budapesti kajak-kenu élet értelemszerűen a Dunához koncentrálódik, azon belül is elsősorban a Római-partra, a Népszigetre és a Ráckevei(Soroksári)-Duna-ágra.

A Római-partot tágabban értve, az Aranyhegyi-pataktól egészen Budapest határáig, a Barát-patakig tekintve több kisebb kajak-kenu szakosztályt találunk itt: az Óbudai Ganz Vízisport Egyesület, BKV Előre SC, Multi SE. Ugyanakkor a kerület két nagy egyesületének, az UTE-nak és a Honvédnak tőlük délebbre alakult ki a vízi bázisa. Hogyan lett egy újpesti és egy kispesti egyesületnek Óbudán sporttelepe, ezt mutatom be röviden.

Az UTE kajak-kenu szakosztálya

1949-ben a Tungsram újpesti vízitelepén kezdte meg működését, de önálló UTE (pontosabban akkoriban Budapesti, majd Újpesti Dózsa) szakosztályként csak két évre rá alakult meg, a Tungsram másik vizes bázisán, a Római-parton. Újabb két évre rá, 1953-ban költözött át a klubhoz hasonlóan a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó Budapesti Rendőrkapitányság Tímár utca végi vízitelepére, ahol a mai napig működik. 1954-ben már itt kapott egy úszóházat, amivel végre a többi helyi sportágtól elkülönültebben, nagyobb létszámmal végezhette munkáját az egyesület. Ugyanebben az évben hét versenyzőt adott a maconi világbajnokságon résztvevő magyar sikercsapatnak, amely szinte a semmiből érkezve hat aranyat nyert, hatalmas lökést adva a sportág hazai fejlődésének és elismertségének. Az 1956-os melbourne-i olimpián az újpesti Urányi János – Fábián László páros kajak kettesben 10.000 m-en aranyérmet nyert, amivel ők lettek a sportág első magyar olimpiai bajnokai. A duó az 1957-es Európa- és az 1958-as világbajnokságon ugyancsak első lett (500 majd 10.000 méteren), míg Fábián 1967-ig további három világ- és öt Európa-bajnoki címet szerzett, egy kajak négyes győzelmet leszámítva mindet kettesben, és egytől eltekintve mindet 10.000 méteren. 

Fábián születésétől fogva Óbudán lakott, édesapjának péküzeme volt a kerületben.

1957 tavaszán került az Újpesthez az a Szöllősi Imre, aki két évre rá, mindössze 18 évesen kétszeres Európa-bajnok lett Duisburgban (K-1 1.000 m, K-2 10.000 m), majd az 1960-as római olimpián két ezüstöt gyűjtött (K-1 1.000 és 4×500 m), amit 1961-ben további két Európa-bajnoki elsőséggel toldott meg (K-2 1.000 és 10.000 m, Fábiánnal párban). 1967-ben a szakosztály önálló használatra megkapta a komplett vízitelepet. A 60-as évek további többszörös világ- és Európa-bajnok újpesti kajakosai: Tímár István és Ürögi László. A nőknél a legjobb eredményt sokáig a későbbi válogatott sikeredző (Fábiánné) Rozsnyói Katalin 1968-as mexikóvárosi kajak kettes olimpia ezüstérme jelentette. A 70-es évek kevés nemzetközi sikert hoztak, egyedül Várhelyi Péter győzött a 4×500 méteres kajakváltóval az 1975-ös belgrádi vébén. A 80-as évek közepétől főként Böjti Zsolt és Mészáros Erika révén újra gyakoribbá váltak a fényesebb eredmények, 1987-1991 között például egy komplett ezüstkorszak köszöntött be, ami elsősorban a hölgyeket érintette, de a kenus Leikep Gusztávval az élen a férfiak sem maradtak ki belőle. A második újpesti olimpiai siker 1992-ig váratott magára, amikor Barcelonában a Mészáros Erika, Dónusz Éva, Czigány Kinga és az akkor még csepeli Kőbán Rita alkotta kajak négyes 500 méteren legyőzhetetlennek bizonyult, megszerezve a sportág első női olimpiai bajnoki győzelmét. Mészáros négy évvel korábban ugyanebben a számban már ezüstérmes lett Szöulban, ahogy négy évvel később Adrovicz Attila is a kajak négyes tagjaként 1000 méteren Atlantában.

Az ezredfordulóhoz érkezve Fábiánné Rozsnyói Katalin irányítása alatt a hölgyek sorra hozták az érmeket a nemzetközi versenyekről, melyekből Kőbán Rita három-három világ- és Európa-bajnoki, Kovács Katalin három világ- és két Európa-bajnoki arannyal vette ki a részét. Kettőjük 500 méteren kettesben és négyesben is olimpiai ezüstéremig jutott 2000-ben Sydneyben. 2004 és 2009 között szinte csak Gyertyános Gergely ért el érmes helyezéseket világeseményeken, összesen kilencet. A legújabb kajakos aranykorszak a már kétszeres olimpiai bajnok Kozák Danuta 2013-as és a Tótka Sándor 2014-es UTE-be igazolásával vette kezdetét. Kozák a klubban töltött nyolc éve során három olimpiai, továbbá kilenc-kilenc világ- és Európa-bajnoki címet szerzett, távozása után, 2021-ben elért hatodik olimpiai sikerével minden idők legeredményesebb magyar női olimpikonjává vált. Tótka 2015-ben rögtön világbajnok lett kettesben 200 méteren, majd a következő két esztendő három, 500 méteres Európa-bajnoki elsősége után 2021 nyarán koronázta meg eddigi pályafutását, amikor előbb Poznańban Európa-, két hónapra rá Tokióban olimpiai bajnokságot nyert egyesben 200 méteren. Jelenleg ő a szakosztály „arca”. Rajtuk kívül a háromszoros Európa-bajnok Lucz Dóra neve emelendő még ki az elmúlt szűk egy évtizedből. Az egyesület legfrissebb aranyérme Dóra húgához, Annához fűződik, aki a 2021 szeptemberi koppenhágai világbajnokságon győzött az először kiírt vegyes párosban 200 méteren. Az Újpest kajak-kenu szakosztályához a fentieket is összegezve hat olimpiai bajnoki cím kapcsolódik. A legutóbbi, 2021 augusztusi felnőtt országos bajnokságot 12 aranyéremmel, a legeredményesebb klubként zárták, miközben az utánpótlás-nevelésben is jeleskednek: a Magyar Kajak-Kenu Szövetség több mint száz tagszervezete közül övék a negyedik legjobb műhely.

A címileg Árpád fejedelem útjai, de igazából Tímár utcai sporttelepet az elmúlt két évtized három nagy dunai árvize nem kímélte, az öltözőépület, illetve a hozzá tartozó kondicionáló terem és tanmedence folyamatos javításra szorultak. A 2013-as árvízi károk helyreállítása után kiépítették a létesítmény árvízvédelmét, 2014-ben pedig renoválták a főépületet, ekkor nevezték el a bázist Urányi-Fábián Vízitelepnek. 2019-ben került sor az egész telep renoválására, ekkor új épületrésszel is gazdagodtak, ahol tornatermet, továbbá egy teljes női szárnyat hoztak létre.

A klubvezetés fő távlati terve az, hogy az óbudai vízitelepe mellett saját bázisa legyen a Ráckevei(Soroksári)-Duna-ágon is, amivel közel 200 versenyzőjük számára még jobb feltételeket tudnának biztosítani.

A Honvéd kajak-kenu szakosztálya

A klubot 1949 végén a KAC (Kispesti Atlétikai Club) beolvasztásával alapították Kispesten, azzal a szándékkal, hogy a Honvédelmi Minisztériumnak önálló sportegyesülete legyen. Székhelye 1950-től napjainkig a Dózsa György úton található, ahol felállították a Honvéd sport századát, továbbá nyolc szakosztály működéséhez teremtették meg a feltételeket, köztük a kajak-kenuénak is. A munka a margitszigeti Sirály Csónakházban, valamint a mellette lévő dunai úszóházban kezdődött meg, a következő évtől pedig újabb úszóház is rendelkezésre állt, de azt a különváló evezősök 1953-ban elvitték magukkal a Kis-Dunára. 1957-ben a Budapesti Honvéd Sportegyesület (BHSE) ugyan feloszlatta a szakosztályát, ám az addig kialakult kajakos közeg a Kossuth Kajak Klub, majd fél esztendőt követően a Magyar Honvédelmi Sportszövetség keretein belül élt tovább. Ennek a társaságnak már 1950-től, tizenhárom éves korától tagja volt az Árpád Gimnáziumba járó Petróczy János, aki 1958-ban a kajak négyes tagjaként világbajnoki második lett 1.000 méteren, egy évre rá pedig a fentebb említett, újpesti Szöllősi Imrével párban Európa-bajnoki aranyérmes 10.000 méteren és ezüstérmes 1000 méteren Duisburgban. 1961 fontos mérföldkő két szempontból is: egyrészt Petróczy újabb Eb-aranyat szerzett (ezúttal a négyessel 10.000 méteren), másrészt a részvételével év végén, a margitszigeti úszóházban újraindították a Honvéd kajak-kenu szakosztályát. Az anyagi támogatás megvolt, de a mielőbbi eredményesség érdekében összeszedték a laktanyákból azokat az éppen szolgálatukat teljesítő kajak-kenusokat, akik korábban már jegyzett eredményeket értek el a sportágban. Petróczy még 1963-ban a szintén honvédos Egri Sámuellel együtt bronzot, 1966-ban pedig az újpesti triót (Szöllősi, Fábián, Ürögi) kiegészítve ezüstöt hozott haza a négyessel 10.000 méteren a világbajnokságról. Utóbbi vb-n a színtiszta honvédos Cseh Ferenc–Hazsik Endre kajakkettős bronzérmes lett 1.000 méteren.

A szakosztály a 70-es évek kezdetére leszállóágba került, és mindössze két versenyzőt adott a válogatottnak: az olimpiai második, világ- és Európa-bajnok kenus Petrikovics Gyulát és Hazsik Endrét. 1973-ban Hazsik lett a Honvéd kajak-kenusainak első profi szakosztályvezetője, akinek irányításával pár éven belül az ország, majd az egész világ legsikeresebb sportági egyesületeként építették újjá a BHSE-t. Újfent összegyűjtötték a honvédségen belüli tehetséges versenyzőket, akiknek olyan feltételeket tudtak biztosítani (pl.: felkészülési körülmények, külföldi utazások, lakhatás, de facto katonai szolgálatmentesség), hogy szinte csak az edzésekkel és versenyekkel kellett törődniük. Mindez akkora szívóerővel bírt, hogy sorban mentek át hozzájuk már világbajnok versenyzők is, ami további pozitív visszacsatolást eredményezett a sportolók fejlődése és a jövő szempontjából. Az 1976-os montreali olimpián induló kajak-kenu csapat versenyzőinek már több mint felét ők tették ki. Az újonnan érkezőkkel rögtön eredmények is párosultak: a Csepelről igazolt Rátkai János két (K-2 1.000 m, K-4 1.000 m), az Egyetértésből jött Bakó Zoltán egy (K-2 10.000 m) vb-aranyérmet nyert 1973-ban Tamperében. Rátkai a következő három vb-ről további érmeket, míg Bakó négy egymást követő vb mindegyikéről egy-egy (azaz sorozatban öt!) aranyat vitt haza. A kajak mellett kenu „fronton” is sikert-sikerre halmoztak: 1978-86 között Buday Tamás négy, Vaskuti István hat (ebből közösen három, 10.000 méteren) vb-elsőségig jutott az egyesület tagjaként. Vaskuti nevéhez fűződik a BHSE első kajak-kenu olimpiai bajnoki címe, 1980-ban Moszkvában (C-2 500 m).

A 80-as évek közepére kinőtték magukat a saját nevelésű fiatalok, a végül nyolc vb-elsőséget (1985-1991 között) begyűjtő Csipes Ferenc vagy a kétszeres vb-győztes Hódosi Sándor (1989), 1985-ben pedig csatlakozott a klubhoz Gyulay Zsolt (6x vb 1., 1986-1991) és Ábrahám Attila (5x vb 1., 1989-1993). E négy kajakos az 1988-as szöuli olimpián megállíthatatlannak bizonyult, ahol 1.000 méteren olimpiai bajnokok lettek, ahogy Gyulay egyéniben is 500 méteren. Eredményüket négy évvel később, Barcelonában mindkét versenyszámban ezüstre „cserélték”, de már Hódosi nélkül. A szakosztály margitszigeti vízitelepe az úszóházzal együtt az idők során leamortizálódott, így 1987-ben megkezdték a Hajógyári-szigeten, a volt honvédségi területen az új bázis kiépítését, amely két évig tartott.

1989 őszén indult meg új helyükön a szakmai munka, ahol az árvizeknek is „köszönhető” kisebb átépítéseket, felújításokat beiktatva a mai napig működnek.

A kenusok 1987-1995 között újabb sikerkorszakukat élték, mialatt Bohács Zsolt, Boldizsár Gáspár, Hoffmann Ervin, Pálizs Attila, Pulai Imre és Szabó Attila összesen tizenegy (4 db egyéni, 1 db kettes, 6 db négyes) világbajnoki győzelemig jutottak. A 90-es évek második felétől a kajakosoknál Beé István, Fehérvári Vince és Hegedűs Róbert révén érkeztek a vb-aranyérmek, egy kivételével mind 200 m-en. Ők hárman 1997-1999 között hét vb-címet szereztek a Honvéd színeiben (1 db egyéni, 3 db kettes, 3 db négyes), amihez Beé István 2001-2007 között további hármat tett hozzá. Edzőjük a 200 méteres távra specializálódott Séra Miklós volt, ahogy annak a Horváth Gábornak is, aki ma a BHSE szakosztály-igazgatója, a kajak négyessel 2000 és 2004 olimpiai bajnoka 1.000 méteren. Sydneyből rajta kívül a Pulai Imre–Novák Ferenc kenupáros is arannyal tért haza, míg Athénban a kajak négyessel Vereckei Ákos már a Honvéd versenyzőjeként szerepelt. Horváth, Vereckei, Kökény Roland és Kucsera Gábor 2005-2006-ban további három vb-elsőséggel (2x K-2 1.000 m, 1x K-4 1.000 m) bővítették a piros-fehér klub éremkollekcióját.

A 2000-es évek végével a hölgyek vették át a férfiaktól a stafétabotot. A saját nevelésű Csipes Tamara mellé 2008-ban Szabó Gabriella, 2009-ben Kovács Katalin és Kozák Danuta is az egyesülethez igazolt, akik nagyon hamar a férfiak sikereihez hasonlókat értek el. 2009-ben a kanadai Dartmouthban rendezett vb-n öt számban is első helyen végeztek, elsősorban a négy aranyig jutó Kovács révén. A következő két vb-n további négy-négy aranyat nyertek, de az igazi csúcsot a 2012-es londoni nyári játékok jelentette, ahol 500 méteren a győri Fazekas-Zurral kiegészült Kovács, Kozák, Szabó négyes, majd Kozák egyéniben is olimpiai bajnok lett. 2013-tól Szabó és Csipes szállította a további vb-aranyakat: előbbi 2015-ig, utóbbi 2021-ig ötöt-ötöt, és Csipesnél a sor még folytatódhat. Nevükhöz fűződnek a szakosztály legutóbbi olimpiai győzelmei: Szabó 2016-ban, 500 méteren a kettessel és négyessel, Csipes Rióban és Tokióban a négyessel diadalmaskodott. A nőknél Csipesen kívül a 2010-es évek végéhez közeledve Medveczky Erika (2018: K-2 1.000 m, 2019: K-4 500 m, K-2 1.000 m), Hagymási Réka (2017: K-2 200 m, 2019: K-2 1.000 m) és Farkasdi Ramóna (2017: K-2 1.000 m) tudott vb-elsőséget szerezni, míg a férfiaknál ugyanekkor Balaska Márk (2017, 2018: K-2 200 m). A klub legfrissebb vb-győztesei 2021-ből, Koppenhágából: Csipes kajak kettesben 500 méteren és Noé Bálint kajak egyesben 5.000 méteren. Fennállása során a versenyzői által gyűjtött 11 olimpiai aranyérmével és közel száz világbajnoki címével a Honvédé Magyarország legsikeresebb kajak-kenu szakosztálya. Küldetésüknek tartják, hogy minden jövőbeni nyári olimpián legalább egy bajnokot adjanak az országnak. Ebben nagy segítségükre lesz a 2021 decemberében bejelentett állami támogatás is (Honvéd Város Fejlesztési Program), ami második ütemében a Hajógyári-szigetn kajak-kenu edzőközpont kialakítását fogja biztosítani.

Két napja fekete kormot takarítok a teraszról. Maria szerint ez szélmalomharc. Várnom kéne. Türelmesnek kéne lennem. Petert és Irenét tegnap búcsúztattuk el. Ezen a szigeten mindenki csak átutazóban van. Kivéve a szomszédunkat, Sebastianót, ő itt született. Régen csend volt, szokta mondani, most nem tud aludni a zajtól. Zajong a jókedv. Azt mondom neki, hogy mi épp ezért jöttünk ide. Ha valaki nem lát rendesen, nagy szüksége van a hangokra. Sebastiano lát is, hall is, aludni viszont nem tud. Én sem tudok. De ezt nem mondom el senkinek. Reggel hatig bámulom a plafont. Majd alszol a sírban, mondom neki vigyorogva, miközben a teraszt söprögetem.

A fekete hamu vastagon lep el mindent. A műanyag kültéri asztalt és a székeket, a napernyőt, a térkövet. Az apróbb nyílásokat nagyon nehéz tisztára mosni a szivaccsal, ahogy a napernyő vásznáról sem jön le rendesen a sötétlő réteg. Egyik nap letörlöm, éjjel lefekszem, nem alszom a hangzavartól, reggel kimegyek, ugyanúgy fekete minden. Így képzelem a poklot. Konstans kis kellemetlenségek sorozatának. Az ember minden nap úgy érzi, megoldotta a problémát, aztán jön az ördög, összefeketéz mindent, és kezdődhet az egész elölről. Türelmesnek kéne lennem. Maria szerint a vulkánkitörés a világ egyik csodája, bizonyíték a természet megzabolázhatatlan erejére. Szerintem idegesítő, hogy nem tudom a teraszra teregetni a mosott ruhát.

Peter és Irene fájó szívvel vált el tőlünk és a szigettől. Szerettek volna még maradni. Jövőre újra meglátogatnak minket. Miután a buszuk elindul a repülőtér felé, mi lesétálunk a tengerpartra. A menekültek hajója még mindig ugyanott várakozik. Kitárt karok. Ez a szöveg olvasható a hajó oldalán. Az a hajléktalan férfi jut róla eszembe, aki „ingyen ölelés” feliratú táblával állt ki a Kálvin térre. Mindenki messzire elkerülte. Mondani kéne nekik valami megnyugtatót. Meg kéne mondani nekik, hogy meddig kell várniuk és mire. Hogy el tudják dönteni, akarják-e erre fordítani az értékes idejüket. Hátha inkább mást csinálnának. Mondjuk, iskolába járatnák a gyerekeiket. Esetleg sportolnának valamit, elmennének egy koncertre vagy fodrászhoz, a karrierjüket építenék, terveznék a nyaralásukat, bevásárolnának egy hétvégi kertipartihoz.

A menekültek arca kicsit fáradt már, de a szemükben remény csillog. Hamarosan új életet fognak kezdeni. Azoknak a barátaiknak, rokonaiknak, akiket nem lőttek le, nem robbantottak fel, akik nem fulladtak bele a tengerbe, már sikerült. Egy kicsit várni kell még, de már nem sokat. Megtanulnak németül, franciául, olaszul, spanyolul vagy angolul. Már el is kezdték, naphosszat duolingóznak a hajón, amikor nem megy el a wifi. Eleinte konyhai kisegítői állást vállalnak majd, amihez nem kell sok nyelvtudás. Zöldség-előkészítő, fehér és fekete mosogató. Buszsofőrök lesznek a londoni double deckereken, nápolyi kávézókban, párizsi pékségekben, düsseldorfi kisboltokban dolgoznak majd, a szerencsésebbek elhelyezkedhetnek a szakmájukban. Kapni fognak egy csomó rosszindulatú megjegyzést. A bőrszínükre, a vallásukra, a nyelvtudásukra. Arra a kérdésre kell majd folyton válaszolniuk, hogy miért nem maradtak inkább az országukban. A válaszukkal sosem lesz elégedett, aki épp megkérdezte. De nem bánják. Tudják, hogy a gyerekeiknek már jobb lesz, és az ő gyerekeiknek még jobb, az ő gyerekeikre pedig, akik a hajón várakozók dédunokái lesznek, igazán nagyon jó élet vár. Talán tényleg így lesz. Meg kéne nekik mondani, hogy meddig kell rá várniuk.

Maria szeretne még dolgokat megnézni. Minden nap kitalál valami új megnéznivalót. Egyik nap búvárokkal merülünk a tenger alá színes halakat nézni a kékségben. Egy másik nap nagy teljesítményű lámpája és egy nagyító segítségével különböző méretű és formájú dolgok textúráját tanulmányozza. Szerves és szervetlen anyagokat tesz a nagyító alá: csipketerítőt, muranói üvegnyakláncot, olajfa levelét, kétszersültet. A következő nap azt mondja, nézzük meg Caravaggio híres szirakúzai festményét, a Santa Lucia temetését. A Palazzo Bellomo felé indulunk, ahol a kép egy utazós blog szerint található. Végigjárjuk az összes termet, de a kép sehol. Kérdezzük a teremőröket, ők ezt a képet sosem látták itt.

A Santa Lucia al Sepolcro felé vesszük az irányt, ahol a festmény a Wikipédia szerint van. Mariát nagyon megérintette Santa Lucia története, aki önszántából vágta ki saját szemét és küldte el vőlegényének. Ezzel üzente meg, hogy eláll házasodási szándékától, és örökre ártatlan marad. A hoppon maradt vőlegény bosszúból kereszténységgel vádolta meg szegény, vak Luciát, akit végül egy hóhér torkon szúrt. Ez a nő a város védőszentje. Nyakából tőr áll ki, kezében egy tányér, rajta két szemgolyó. Úgy tűnik, az olaszok szerint semmi probléma nincs ezzel. Fennkölt dolog a szenvedés. Sőt, a szenvedés mértékével egyenes arányban nő a fennköltség mértéke. Lucia szenvedése igen-igen fennkölt. A hajón várakozó menekülteké nem az. Várni elvégre mindenki tud. Türelmesnek kell lenni.

A Santa Lucia al Sepolcro nevű külvárosi templomban a festmény reprodukcióját találjuk csak meg. Nagy vászon, rossz minőségű utánzat. Egy cikk szerint az eredeti kép 2009-ben átkerült a Santa Lucia alla Badia nevű belvárosi templomba, úgyhogy elindulunk oda. Ám ott sem találjuk. A biztonsági őr azt mondja, az eredeti a Santa Lucia al Sepolcróban van. Jelezzük, hogy onnan jövünk, ő pedig kissé ingerülten, kissé leereszkedően azt mondja, hogy akkor láttuk az eredetit. Mariát nézem, mindjárt elsírja magát. Kimegyünk a templomból, átölelem. Keservesen sír. Mintha ettől a képtől várta volna mesébe illő gyógyulását. Elvégre Santa Luciának is visszanőttek kivájt szemei, amelyek a történet szerint még sokkal szebben ragyogtak, mint korábban. Nem fog meggyógyulni. Ezt most értem meg én is, iszonyú erővel tör rám a felismerés. A gyomromba nyilal.

Este a görög színházban nyári előadást játszanak, Euripidésztől a Bakkhánsnőket. Az első sorba vettünk jegyet, hogy Maria jól lásson. Így mondjuk, de inkább úgy értjük, hogy lásson valamit. A bakkhánsnőket statiszták játsszák. Szép nők üvöltenek a színpadon. Illetve próbálnak üvölteni. Nagyon erőtlenül csinálják. Gyenge kiáltásukat mikroportokkal igyekeznek a technikusok felerősíteni. Teiresziász lép színre. Ember méretű, kerekeken guruló férfi álarc. Szeme két nagy nyílás, a színész kezei kandikálnak ki rajta. A guruló fej mindennek nekimegy. Nagyon vicces. Miért kell nekünk állandóan vakokat néznünk?

Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Nem is. Két Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: én aztán biztosan nem fogok férjhez menni. Mire a másik: akkor kaparjuk ki egymás szemét!

Két Santa Lucia kaparja ki egymás szemét Szirakúza utcáin. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: mit csináltok? Mire a két Santa Lucia: kikaparjuk egymás szemét. Mire Teiresziász: ja, bocs, nem láttam.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Szemgödrükből vér és genny szivárog. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: nem láttátok véletlenül a gurulós álarcomat? Mire a két Santa Lucia azt válaszolja: nem. 

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: bocs. Mire a másik: miért kérsz bocsánatot? Mire az egyik: mert neked mentem. Mire a másik: nem jöttél nekem. Mire Teiresziász: semmi baj.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: te, nekem visszanőttek a szemeim. Mire a másik: nekem nem.

Pentheusz úgy gesztikulál, mint egy primadonna, Dionüszosz ripacskodik. Ebből ma már biztosan nem lesz tragédia. Megint fájni kezd a gyomorom. Tompa fájdalommal kezdődik általában. Néha abbamarad. Ha nem, élesedni kezd. Most élesedik. A bakkhánsnők kiáltoznak, de olyan gyengén, hogy az elviselhetetlen. Szedjétek már össze magatokat, sziszegem. Maria meghallja, nevet, de a színpadon folytatódik ugyanaz az erőtlen nyivákolás. Ordítani kezdek a fájdalomtól. Vagy az idegességtől. Darabokra tudnám tépni Pentheuszt, Dionüszoszt, Teiresziászt, Kadmoszt és az egész hellén drámairodalmat. De főképp az összes bakkhánsnőnek mondott statisztát. Fájdalmas üvöltésem pillanatnyi zavart okoz a színpadon, mindenki felém fordul. A gyomrom viszont kicsit kevésbé fáj, úgyhogy a színpadra rohanok, feltépem a hosszú estélyiruhám, és tombolok tovább. Az ültetők és a műszak pedig hirtelen nem tudják eldönteni, hogy ez vajon a show része-e. Tanácstalanul mozgolódni kezdenek. Múlik a fájdalom. Mire felém indulnak, hogy levezessenek a színpadról, már egész jó. Abbahagyom az őrjöngést, várom, hogy kivigyenek. Türelmesnek kell lenni. De ők újra megtorpannak, ugyanis nem várt dolog történik: hatalmas nyílt színi tapsot kapok. Mélyen meghajolok, határozott léptekkel az első sor felé indulok, megfogom Maria kezét, és elhagyjuk a nézőteret. Kint eldőlünk a fűben. Vagy harminc percen keresztül nem tudunk megszólalni, annyira nevetünk. Tiszta fekete lesz a ruhánk, a bőrünk és a könnyektől nedves arcunk a vulkánból odaszállt koromtól. 

Sikerült visszafoglalni a rezervátumot? 

A helyzet az, hogy egyáltalán nem azt a világot éljük, amikor forradalmat lehet csinálni bármilyen téren. Nemcsak a magyar belpolitikáról beszélek, hanem itt van az állandó klímapara, plusz a világnak az az üzenete, hogy két perc múlva minden tökéletesen tönkre fog menni. Tehetetlenül állunk ezekkel a dolgokkal szemben.

Az egyetlenegy hely, amin az ember bármikor tud változtatni, legalábbis látszólag, az a szöveg, a fantázia. Ott az ember azt csinál, amit akar. Ezt nagyon szeretem.

Többféle módon megjelenik ebben a kötetben a címbe rejtett csavar, de az egyszerű megfejtése az, hogy a rezervátum maga a társadalom, ahol keretek közé vagyunk szorítva. Vannak jó keretek, mint például, nem ölünk meg senkit, csak mert nem szimpatikus, de vannak rosszak is, amelyekkel ugyan már megtanultunk együtt élni, de amelyeket ettől függetlenül rühellünk. Amikor már a keretek közé szorított kis játszótereket kell visszafoglalnunk, az nagy bajt jelez. Sokféle elnyomásban létezünk egyszerre és nincs túl sok lehetőségünk arra, hogy saját magunk fölött visszavegyük a kontrollt.

Szerinted mennyire sikerülhet ez?

Összességében azt gondolom magamról, hogy minden nehezítés ellenére szabad ember vagyok. Szabad ember vagyok, mert olyan környezetben élek, ahol a körülöttem élők megengedik nekem, hogy szabad döntéseket hozzak, de más a helyzet azoknál, akik mélyszegénységben élnek. Egy olyan fiatalnak, aki mélyszegény családban nő fel, sokkal kevesebb döntési lehetősége van, és nyilván nála milliárdszor több lehetősége van annak, akinek az anyagi helyzete adott esetben megengedi. Azt hiszem, hogy Mészáros Lőrinc szabadabban hozza a döntéseit. Bár a franc tudja. Az oligarcháknak se lehet könnyű.

Mi lendített el az írás felé? Eddig kritikusként, szerkesztőként, újságíróként ismertünk, hogy indult be ez a folyamat?

Az egyetemen a barátaim mind írtak. Az egyik legjobb barátom, Németh Bálint, például verseket írt – ez mindig inspirált. Az egyetem után egy időre elült bennem ez a dolog, az újságíró identitásom kezdett erősödni. Aztán egyszer csak, nagyon bagatell ez az egész történet, volt egy párkapcsolati kínom, amit nem tudtam magamból jól kiadni. Terápiaként megírtam egy szöveget, és az jó szöveg lett. Elküldtem az ÉS-nek, lehozták, és akkor úgy éreztem, hogy ezzel továbbra is foglalkoznom kellene. Aztán a független mentorhálózat is sokat segített, Kiss Tibor Noéhoz jelentkeztem, és a közös munka rengeteget adott. Hosszú idő alatt készült el ez a könyv, összesen nyolc év alatt. Nagyon fura, hogy a végén állt össze a kép: ez a kötet a szabadságról szól. Úgy látszik, hogy az elmúlt nyolc évben, engem a szabadság kérdése érdekelt.

Időről időre felmerül az emberben, nagyjából minden kétharmad után, hogy vajon melyik lesz az a pillanat, amikor innen elmegy.

Azt hiszem, nekem a válaszom az, hogy amikor már nem tudok szabadon dolgozni a kultúrában egyáltalán – mert most azért még vannak erre lehetőségeim –, és el kell mennem olyan munkát végezni, amihez egyébként nincs is kedvem, meg affinitásom, mert olyat az olasz tengerparton is tudok csinálni.

És írni is.

Nagyon szeretném, ha a szépirodalom mindig megmaradna az életemben, de az nem kecsegtet, hogy ebből meg lehet élni. Nagyon kevés olyan író van Magyarországon, aki az írásból él. Muszáj mellette valami mást is csinálni. Nekem ez a kulturális újságírás egyelőre, aztán majd meglátjuk.

Kritikusként milyen érzés a másik oldalon állni? Nem izgultál azon, milyen lesz a könyv fogadtatása?

Nagyon érdekelt. Ha az ember állandóan azzal foglalkozik, hogy elmélyed mások alkotásaiban, és igyekszik összerakni az alkotói szándékot, megalkotni saját olvasatait, akkor nagyon érdekes az, hogy mások ezt hogy csinálják az ő szövegeivel. Pozitívan vártam a kritikákat. Persze, nem tudom, mit mondanék, ha a kötetnek a fogadtatása nem lett volna ennyire szuper. Valószínűleg lenne bennem egy kis tüske, de nagyon szerencsésen alakult, nagyon-nagyon szépeket írtak róla a kollégáim, és összességében baromi elégedett vagyok.

Miért pont a Leszámolás Bukowskival lett a nyitó novella, ami egy nagyon kemény, megosztó, ugyanakkor nagyon vicces szöveg?

Volt olyan kritikus, aki azzal indított, hogy elolvasta ezt a novellát, és be akarta vágni a könyvet a sarokba, de milyen jó, hogy végül is folytatta az olvasást. Arra gondoltam, és ebben a szerkesztőim, Szegő János és Kiss Tibor Noé is megerősített, hogy ezzel kell nyitni, mert felvillant valamit abból, ami később a kötetben történik.

Szó van benne a testnedvekről, függőségről, művészetről, az alkotás nehézségeiről, feminizmusról stb. Egyébként ez lett a popslágerem. Egyszerűen azért, mert nagyon vicces.

Ha már feminizmus, nem ugrottak neked a Keep Your Woman at Home miatt?

Lehet úgy olvasni ezt a novellát, mint egy áldozathibáztató szöveget, de szerintem a bántalmazó kapcsolatnak pontosan ez a dinamikája, így épül fel: elfogadjuk a helyzetünket. Annyira közel vannak hozzánk a falak, és annyira nem tudjuk elképzelni, hogy azon kívül mi van, hogy beleragadunk, és megpróbáljuk belőle a legjobbat kihozni. Az pedig, hogy mi a legjobb, amit ki lehet hozni egy bántalmazó kapcsolatból, elég véleményes. Nem csak elítélni kellene a bántalmazót, hanem az áldozatoknak utat mutatni, hogy felismerjék a helyzetüket és továbbléphessenek.

A variációk a toleranciára – ez volt az ÉS-be először elküldött, és a kötetben is megjelent novella. Te mennyire vagy toleráns?

Most már nagyon toleráns vagyok, de hát könnyű egy olyan élethelyzetben toleránsnak lenni, ahol hellyel-közzel megkapok mindent, amire szükségem van. Amikor azt a szöveget írtam, akkor jóval kevésbé voltam toleráns. Ahogy az ember egyre idősebb lesz, úgy nő a toleranciaszint, és sokkal megengedőbb, megbocsátóbb tud lenni bizonyos helyzetekben. Azért az igazságtalanságot, azt nagyon nem szeretem, még mindig.

A Baltazár Színházbeli munkád hogyan került a képbe?

Huszonkét éves voltam, amikor egyszer eljutottam a később mostoha körülményeiről elhíresült gödi sérült otthonba. Borzasztó állapotokkal találkoztam ott, és nagyon nehéz élethelyzetekkel, amiket nem bírtam el, szabályosan elmenekültem onnan. Levizsgáztam morálból, és évekig bántott utána az eset. Amikor épp munkát kerestem, és meghallottam, hogy a Baltazár Színház állást hirdet, úgy éreztem, hogy ez egy jel, és most kicsit jóvá tehetem a korábbiakat. Persze, a Baltazár Színház nagyon más, mint a gödi otthon volt: a főleg Down-szindrómás színészek támogató családi környezetből érkeznek és maga a színházi munka is önfejlesztő folyamat számukra.

Nagyszerű és tehetséges emberek ők, akiktől nagyon sokat tanultam az elmúlt három évadban, és akiket rettentően meg is szerettem.

Most azonban otthagyom a társulatot, mert több időt szeretnék fordítani az írásra.

Hogy állsz a most készülő regényeddel? Az Anziksz olvasói annyira VIP-k, hogy két részletet is olvashattak már belőle.

Nagyon örülök, hogy megjelentek az Anzikszban belőle részletek, mert amikor az ember elkezd írni egy nagyobb lélegzetű szöveget – ugyanis ez egy regény lesz, és még soha nem írtam regényt –, állandó bizonytalanságban van, hogy amit csinál, vajon kifelé hogy fog mutatni. 

Az európai, a nyugati felelősségvállalásról szeretnék írni, arról hogy mit jelent az, ahogy Orbán Viktor szokta mondani, hogy a keresztény kultúrkör részei vagyunk. Írtam már a Rezervátum visszafoglalásában is, az Apokrif című szövegben a menekülésről, a menekült kérdésről. Ami a legjobban felidegesített engem a utóbbi 10 évben, az egyértelműen az, ahogy a 2015-ös menekültválságra reagáltunk. Ahogy Európa reagált, és különösen, ahogy mi, magyarok. Én most arról szeretnék írni, hogy ha a világ jobb részén élsz, az milyen felelősséget ró rád, és hogy mit jelent az áldozathozatal keresztényi értelemben – vagy létezhet-e ilyesmi egyáltalán 2022-ben a hedonizmus Európájában. 

Volt egy menekült hajó, ami Szicília partjainál vesztegelt három hétig, mert Matteo Salviniék nem engedték kikötni. Úgy éreztem, hogy valami ott nagyon összesűrűsödik abban a képben, így a szövegem is ebből indult ki.

Reményeim szerint Palermóban, a nyár végén fogom befejezni a könyvet. Remélem, sikerül, mert itthon egyáltalán nincs időm írni. Tavaly a barátommal, aki drámaíró, elhatároztuk, hogy minden évben kiveszünk egy hónap szabadságot, amikor elhúzunk az országból, és nem foglalkozunk mással, csak az írással. Az alkotófolyamatnak kell, hogy intenzív legyen. Jó lesz kiszakadni a mókuskerékből, és csak azzal foglalkozni, ami a leginkább érdekel.

AZ IBS története legalább két részre osztható: az Óbuda előtti és az óbudai időszak. Mik a legfontosabb változások?

Az IBS a kezdetektől egészen 2012-ig az Oxford Brookes University egyetemmel volt stratégiai partnerségben. Utána a University of Buckingham-mel alakítottunk ki hasonló kapcsolatot, a 2014-es óbudára költözésünkkel nagyjából egyidőben zajlott a váltás. Vagyis az IBS története valóban két korszakra osztható fel. Jelentősek a változások. Egyrészt a környezetváltozás, ami az előző helyünk hegyvidéki, budapesti léptékkel zöldnek számító világához képest is előrelépés a Duna közelségével, az oktatási helyszínül is szolgáló parkkal együtt. Másrészt az oktatás helyszíne: gyakorlatilag a gázgyár épületeinek csak a külső struktúráját megtartó, de oktatási célokra átalakított épületbe költöztünk, ami a korábbi Tárogató úti létesítménynél sokkal alkalmasabb arra, hogy oktatási célokat szolgáljon.

Volt abba beleszólásotok, hogyan nézzen ki az új székhely?

Abszolút. Az épület még felújítás előtt állt, amikor megalakult a költözési bizottság, sok mindennel kapcsolatban volt beleszólásunk. Én ugyan nem voltam tagja, de a kollégáim közül többen nagyon szép emlékeket ápolnak a költözési bizottsággal kapcsolatban. Amibe aktívan bekapcsolódtunk, az az oktatási termek kialakítása. Három épületünk van, az adminisztratív épület, ahol javarészt az oktatásszervezéssel, kiszolgálásával foglalkozó kollégák dolgoznak, az oktatási épületünk, a saját képünkre formált tantermekkel, és van a harmadik, amelyben a könyvtár és az informatikai részleg van. És mind a háromnál jeleztük, hogy mire van szükségünk, miben térnek el a gázgyártást segítő létesítmények az oktatásiaktól.

Óbuda szempontjából fontos kérdés,  hogy a diákok, a tanárok, egyáltalán az IBS mennyire él itt. Mennyire hódítja meg magának Óbudát az IBS?

Ha egy intézmény elköltözik valahova, akkor a hosszabb távon elkötelezett munkavállalók előbb-utóbb követik a munkahelyüket. Többen voltak, akik a város másik végéből átköltöztek Békásmegyerre, van, aki a Rómain, 10 percre innen bérel lakást, a munkatársak közül egyre többen laknak a kerületben, és ez jelentősen növeli az óbudai tudatot.

Én magam itt születtem, aztán eltűntem a VII. kerület süllyesztőjében, de most megint itt lakom.

Az óraadóknál kevésbé érezni ezt az elköteleződést, nem töltenek annyi időt itt. A hallgatók? Hát igen, a hallgatóknak az a baja, hogy a parkban vagy a közelben nincs mit csinálni. Idejönnek tanulni, még az is lehet, hogy leülnek a fűre, meg lejönnek a kantinba, vesznek egy kávét, de aztán el fognak menni, mert mit csináljanak itt.

Könyvtárazzanak!

Könytárazzanak, igen, ezt mi is mondjuk nekik.

A Graphisoft Parkban számtalan cég dolgozik, elképzelhető, hogy a hallgatók egy része az IBS elvégzése után itt fog dolgozni. Vannak együttműködési programok az iskola és a cégek között?

Az együttműködésben nem feltétlenül segít a közelség. A hosszabb távú együttműködések legtöbbször emberi kapcsolatokon, ismeretségeken múlnak, és ha valakinek, például a Váci úti irodaházban van a cége, akivel jó kapcsolata van, az oda fog projektet vinni, nem pedig ide, a parkba. Az IBS vezetésében sokszor felmerül a parkkal való intenzívebb kapcsolat, a karrierirodánk és a vállalati kapcsolat központunk vezetői rendszeresen körbejárnak a parkban és egyrészt elmondják az IBS kínálta lehetőségeket, a gyakornoki programjainkat, másrészt a parkban lévő cégeknek is megadjuk a kedvezményes lehetőséget, hogy megjelenjenek az úgynevezett Big Day-en, ami az álláskeresési napunk.

Gondolom, a Covid átalakította az iskola szabadtéri és zárt terű rendezvényeit…

A járvány sújtotta első diplomaosztónkról tudtuk, hogy meg lehet szervezni, de abban nem voltunk biztosak, hogy nem lesznek megint lezárások. Ezért nem mertük a szokásos helyünket, az Óbudai Társaskört kibérelni, és itt, a parkban tartottuk az eseményt. A kis kerti amfiteátrum alkalmasnak bizonyult az ünnepségre, más kérdés, hogy a hallgatók közül néhányan nem találtak egyszerre elegáns és kertkompatibilis öltözetet, és kiderült, hogy magassarkúban nehéz egyensúlyozni a fűcsomók között. Jövőre visszatérünk a Társaskörbe.

Az IBS szomszédságában vannak a híres gázgyári tornyok és az a hatalmas park, ami a szennyezettsége miatt elzárt.  Van bármilyen elképzelésetek a szép, de veszélyes területtel?

Egy oktató kollégámról tudok, aki az utóbbi években rendszeresen feladja a diákoknak feladatként, hogy a barakk gyárépülettel kezdjenek valamit. Teammunkában kell a félév végére letenniük az asztalra megvalósítható ötleteket és hozzá tartozó üzleti terveket. Tehát nem a szennyezettség megszüntetésére vonatkoznak ezek az elképzelések, hanem a gyárépületek hasznosítására.

Nem teljesen elrugaszkodva az előző kérdéstől: egy felsőoktatási campusnak elengedhetetlen része a sportolási lehetőség, illetve a konferenciák, tudományos-szakmai találkozók helyszínének biztosítása. Hogy álltok ezzel?

Az egész oktatásunk arra épül, hogy kis csoportokban, 15-20 fős szemináriumi keretek között dolgozunk, ha bármiféle nagyobb létszámú előadást kell megszerveznünk, azt az online térben tesszük. A hallgatók akkor és úgy nézik meg, amikor és ahogyan akarják, ahogyan illeszkedik a képzési programjukba. A legnagyobb termünk nyolcvan fős, úgyhogy nagy konferencia előadást nem lehet nálunk tartani, de ha az IBS világához tartozó üzleti-gazdasági, többszekciós konferenciáról van szó, azt a kisebb termeinkben meg tudjuk szervezni. Ha nagyobb, a Graphisoft Park cégeit is érintő tudományos és/vagy üzleti eseményre gondolunk, akkor a parkban található nagyobb rendezvénytermeket is tudnánk használni. Sajnos ilyen nagy együttműködésre még nem került sor, de állunk elébe. Ami a sportolási lehetőségeket illeti, itt is a hallgatói érdeklődés, vagyis ebből a szempontból megrendelés határozza meg az IBS sportklubjait.

Volt már foci, kispályás foci, kosárlabda, és azokban az években, amikor nagyobb számban voltak dél-ázsiai diákjaink, krikett klubunk is volt.

2021-ben, a járványtól leginkább szűkre szabott évben volt 30 éves az iskola. Hogyan ünnepeltetek?

A koncepció az volt, hogy a pandémiára való tekintettel olyat szervezzünk, hogy ha nem oldható meg a személyes jelenlét, akkor is történjen valami. Úgy gondoltuk, hogy inkább próbáljunk meg valamit adni a harmincadik születésnapunkra, mint kapni a közösségtől. Végül harminc, az IBS-hez valamilyen módon kötődő civil szervezettel és NGO-val léptünk kapcsolatba.  Ezeket részben korábbi hallgatóink csinálják, vagy részt vesznek a működtetésükben, Amit kínálni tudtunk nekik, az az, hogy az IBS kapcsolathálózatát kihasználva a közösségi oldalakon közösen megjelenünk velük és megjelenési lehetőséget adunk. Néhány szervezetnél személyes jelenlétet is igénylő kapcsolatfelvételt sikerült megszervezni.

Diákokat is toboroztak önkéntesnek a civil szervezetek?

Még ez is lehet, mert az ünnepi események után is kapcsolatban maradtunk a civilekkel. Az ukrán háború miatti menekültválság kezdetekor jelentkeztünk a Menedék Alapítványnál, ahol egy régi kollégánk dolgozik, az önkéntesnek álló hallgatókat odairányítottuk, hogy valóban szervezetten tudjanak segíteni, ne csak a pályaudvarokon tébláboljanak.

Óbudai civil szervezetekkel is felvettétek a kapcsolatot?

Tudatosan akarunk Óbudához kapcsolódni, így az Aquincum-Mocsáros Egyesületet hívtuk, hogy tartsanak egy előadást, a Fák a Rómainnal csónakház bejáró sétát szerveztünk.

Az oktatásba mennyire épült be a civil szervezetekkel foglalkozás?

Személy szerint mint oktatási rektorhelyettes célom, hogy amikor üzleti menedzsmentet, vezetés-szervezést tanítunk, akkor gondoljunk az NGO-kra is, hiszen itt ugyanúgy szervezetekről beszélünk. Egyrészt a gondolkodási hatókörünket tágítjuk ezáltal, másrészt a hallgatók számára kínálunk karriermintát. Lehet civil szervezetnél is dolgozni, alapíthattok társadalmi vállalkozást is. A másik oldalró lpedig az egyesületek, alapítványok is megtalálják a számukra hasznos tudást, kapcsolódást az IBS-ben.
Az IBS30 legnagyobb eseménye a Menedék Alapítványhoz kötődik, még a háború kitörése előtt arra kértük őket, hogy a felhalmozott tapasztalatukat, tudásukat használva beszéljenek a hallgatóknak arról, hogy Magyarországon a letelepedéshez, a hallgatói léten túli élethez mire van szükség, milyen információk lehetnek hasznosak.

Mikor láttuk, hogy ez kezd működni, akkor nyitottunk az ország összes egyeteme felé, mindenkinek lehetővé tettük a részvételt a Menedék előadásain.

Hirtelen megugrott az érdeklődők létszáma, és nagyon pozitív visszajelzések jöttek arról, hogy ez milyen hasznos volt, mennyire nehéz erről információt találni Magyarországon. Hiába van nekünk is egy nemzetközi hallgatókért felelős emberünk a Hallgatói Központban, ő segít a vízumügyintézésben az elején, de hogy azután mi történik, az eddig egy fekete doboz volt, ráadásul sok-sok magyar nyelvű szöveggel bélelve.

Mi az, amit ebből a másfél-két év pandémiás időszakból továbbvisztek magatokkal? Kiderült, hogy mégis inkább személyesen szeretnek tanítani és tanulni az emberek; de lehet, hogy van olyan tudásátadó csomag, amit a kényszermegoldásokból, virtuális oktatásból  be lehet emelni kiegészítő elemként a normál működésbe?

Elsősorban a készséget tudjuk továbbvinni, ami korábban nem volt. Két éve egy technikától irtózó oktatónak nem tudtad azt mondani, hogy oszd meg az óravázlatot a diákokkal, kapcsold be a kamerát, hogy a hiányzók később visszanézhessék az órát, tartsál online konzultációkat, de most minden további nélkül megteszik, sőt, már mondani sem kell. Oktatástechnikai szempontból egy év alatt tíz évet haladtunk előre. Ezek összességében apró változások, de életminőség szempontjából nagyon fontosak, hatékonyabbá lehet tenni a hallgatók és az oktatók közötti együttműködést. Ami oktatási szinten komoly újítás volt, ezért meg fog maradni, az a tükrözött tanterem, amit az első pandémiás félévben vezettünk be. Kettévált a tudás átadás módja: az egyirányú, elsajátításra váró tudást tankönyvből, szakkönyvből, jegyzetből, netről is be lehet szerezni.

Amihez össze is kell gyűlni, találkozni, az a többirányú tudás. Éppen ezért a szemináriumokra már egy minimális felkészültséggel kell jönni, hogy részt is tudj venni a beszélgetésekben, vitákban.

Természetesen nem tudom azt mondani, hogy ez tökéletesen működik, nagy a különbség a mester és az alapszakos hallgatók között, a korkülönbség miatt is, a munkatapasztalatok miatt is, amivel már rendelkeznek. A középiskolából kikerülő diákok számára a legtöbb esetben a tudás megszerzésének aktív módja újdonságnak számít. A folyamatnak valahol a közepén járunk: már rutinosan meg tudjuk tartani az órákat online, és az iskola ebben technikailag maximálisan segítőkész, de még nem mindig tudjuk végiggondolni mint oktatók, mint tárgyfelelősök, hogy mi lenne az adott tárgyhoz, témához a legjobb oktatási megközelítés, ami kiszolgál bennünket, és ami a tanuláshoz vezet. Ennek része lesz az, hogy kidolgozunk egy tréninget mind a hallgatók, mind az oktatók számára.
Újra kell tanulnunk a tanítás és tanulás módját.

Helyi érdek, helyi érdekű vasút

„A vágányok felől nézve sokkal barátságosabbnak tűnik az állomásépület. Még nemzetiszínű zászlót is kitűztek a homlokzatára, graffitiknek nyomát sem látni, már-már megható ez a rendezettség. A legörömtelibb mégis az, hogy ilyen makulátlan, vajszínű olajlábazatot (mustársárga csíkkal) utoljára 1971-ben láttunk, amikor nagyapa kifestette a konyhát. Lehet ezt fokozni? Úgy tűnik, igen. A 10.16-ra ígért vonat 10.16-kor érkezik. Igaz, rajtunk kívül nincsen sem fel-, sem leszálló, ahogy az ilyen környéken természetes” – írtam tizenkét évvel ezelőtt („A semmi ágán ül”; Magyar Narancs, 2010. december 16.), amikor először jártam az Óbuda vasútállomáson. Azon a helyen, amelyről okkal feltételezhető, hogy nem is Óbudán van, ha meg mégis, akkor a lehető legtávolabb mindentől. Óbuda vasútállomás valóban a III. kerületben van, de ott, ahol a madár sem jár. Ez persze csak ma tűnik különösnek. A 19. századi vasútépítések idején, amikor egyértelműen a teherszállításnak állt a zászló, magától értetődő volt, hogy az állomásépületet a település határában építsék, ne kelljen a földekről, a bányákból, a gyárakból a belvárosba vinni a szállítanivalókat. Óbudával is ez volt a helyzet. Míg a vasúti személyszállítás (nagyszabású teherforgalommal kiegészülve) az 1888-ban átadott Filatori gát – Szentendre HÉV-vonalon jelentősnek volt mondható, a következő óbudai vasútnál, amely hét évvel később indult útjára, már kevésbé.

De „óbudai vasút” helyett mondhatnánk itt is HÉV-et. A 19. század végén ugyanis a „helyi érdekű vasút” még nemcsak a Budapestről az agglomerációba tartó zöld vonatokat jelentett, hanem sokkal többet. 

A helyi érdekű vasutak elterjedése egy kormányzati akció eredménye volt, amely mindenféle könnyítésekkel lehetővé tette, hogy sokkal olcsóbban lehessen vasutat építeni, mint korábban. Az 1880-ban született „XXXI. törvénycikk a helyi érdekü vasutakról” olyan tőkebefektetésre ösztönző elemekkel volt teli, mint a jelentős állami hozzájárulás, a kevésbé szigorú szabályok, olcsó vasúti építőanyagok biztosítása, helyi közmunka stb. Ettől kezdve már nemcsak a néhány nagy vasúttársaságnak volt lehetősége jelentős vonalakat kialakítani, de a gazdasági sikerre áhítozó települések, helyi vállalkozók és földesurak számára is megnyílt a pálya, hogy helyiérdekű vasútjaikkal rácsatlakozzanak a fővonalakra.

Így volt ez 1888-ban, a szentendrei HÉV megnyitása után, és így volt az 1895-ben átadott Óbuda – Kenyérmező (ma: Esztergom, kertváros) szakasz esetében is, amelynek tulajdonosa a Budapest – Esztergom – Füzitői helyi érdekű Vasút Rt. volt, amely már a nevével is jelezni kívánta, hogy merre jár. A cég történetében nem az 1895-ös epizód volt az első. Ennek a HÉV-nek az első szakaszát 1891 novemberében avatták fel az Esztergom – Almásfüzitő közötti 42 kilométeres pályával, majd fél évvel később a Tokod – Annavölgy és Pálinkaház megállóhely közti 8,2 kilométeres pályát is átadták, ami „előre megfontolt” szárnyvonalként üzemelt – feltéve ha az utasok nem ragadtak a hangzatos nevű végállomáson… A fővárosi kapcsolat két évvel később vált aktuálissá, amikor Zichy Nándor gróf és „érdektársai” is engedélyt kaptak, hogy „a MÁV Budapest – Angyalföld állomásából kiágazólag Esztergom mint forgalmi végpont irányában” kezdjék fektetni a síneket. A korabeli szerződés szerint Zichyék kötelezettséget vállaltak, hogy az „Esztergom – Almásfüzitői Helyiérdekű Vasút Tokod, illetve Kenyérmező állomásáig vezetendő helyiérdekű gőzmozdonyú vasutat a Kenyérmező – Esztergom vonalrész együttes használatával megépítsék, és engedélyük tartalma alatt folyamatosan üzletben tartsák”. A vállalkozók egy három kilométeres szárnyvonalat is építhettek Dorog és a Drasche-bányatelep között, aminek azért volt különös jelentősége, mert az esztergomi HÉV budapesti bővítését elsősorban azért kapacitálták, hogy a dorogi szenet könnyebben szállíthassák a fővárosba. 

Elkülönülve

Ahogy a szerződésből is kitűnik, az építkezés összes szereplője ideiglenesnek tekintette, hogy Óbudáról induljanak az esztergomi HÉV-ek. Ekkor már megkezdődött az építkezés, egy évvel később pedig át is adták az új vasúti hidat – amit ma Újpesti vasúti hídnak nevezünk –, így a vonat Pestre is átjutott. Noha a szerződésben azt írták, hogy a „MÁV Budapest – Angyalföld állomásából kiágazólag” kezdődik a HÉV-vonal, a valóságban ez azt jelentette, hogy a vonatok egészen a Nyugati pályaudvarig közlekedhettek. Ráadásul a MÁV az új vonalat a jobbparti körvasúttal is összeköttette. Erre a szén és egyéb nyersanyagok, termékek budai gyárakba, piacokra való eljuttatása miatt volt szükség, de e vágányzati kapcsolat kapóra jött a szentendrei HÉV-et üzemeltető Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnak is. Ahogy írtuk is, 1895-ben a szentendrei HÉV járatai ekkor még a Filatori gáttól indultak, amelyhez csak rendkívül nehézkes csatlakozást tudtak biztosítani. (Bővebben: Lóvasút és gyorsvillamos; Óbudai Anziksz, 2020 ősz-tél.) De miután meg tudtak állapodni a MÁV-val abban, hogy a Margit híd budai hídfőjéig tartó pályát ők is használhassák, a szentendrei HÉV-ek budai végállomását a Pálffy (ma: Bem József) térhez helyezhették át.

Ettől kezdve a szentendrei és az esztergomi vonalak valamiféle szimbiózisba kerültek – még úgy is, hogy tulajdonosaik és a Magyar királyi Államvasutak más-más érdekek alapján képzelték el a cégek működését.

Ezen összekapcsolódás inkább a teherszállításban jelentkezett, de nem kizárólagosan. Például az 1900-as menetrend szerint nemcsak a Nyugatiból, hanem a Császárfürdő elől is indultak vonatok Esztergomba, vagyis egy darabig (az aquincumi elágazásig) együtt közlekedett a szentendrei és a füzitői HÉV. Persze száguldásról ekkor még nem beszélhetünk: az 6.16-kor induló vonat félóra alatt ért Óbuda vasútállomásra, Esztergomba pedig csak 9 órakor, vagyis a menetidő 14 perc híján 3 órás volt. Érdekességként említhető az is, hogy voltak olyan tervek is, hogy „Óbuda állomásból kiágazólag Üröm, Pilisborosjenő és Csobánka érintésével, Pilisszentkereszt községig vezetendő szabványos, esetleg keskenyvágányú villamos üzemű helyi érdekű vasútat” létesítsenek. Ezt a jogot a Budapest – Esztergom – Füzitői helyi érdekű Vasút Rt. szerezte meg, de 1906-ban átadta a Magyar helyi érdekű vasutak Rt.-nek, amely 1918-ban átruházta a Magyar gazdasági és kisvasúti Rt-re, ahol örökre asztalfiókba zárták a nagyívű elképzelést. Egyébként a szentendrei HÉV-nél is terveztek egy Pomázról kiágazó szárnyvonalat Csobánkára, de abból sem lett semmi.  

Az esztergomi vonalat 1931-ben vette birtokába a MÁV, az eredeti üzemeltető társulat pedig „Esztergomi Szénvasút” néven teljesen átállt a szállítmányozásra. A MÁV beavatkozására azért is volt szükség, mert a nagy gazdasági válság nyomán a személyforgalom igen csekély  volt, és ezen mindenféle kedvezményekkel sem tudtak segíteni. Ráadásul a vonatnak a negyvenes években már jelentős konkurense akadt az autóbusz képében, amely több mint 70 éven keresztül sokkal könnyebb eljutást biztosított a fővárosból Esztergomba Óbudán keresztül.

Omlásveszély

Noha bizonyos feljegyzések szerint a vasút megjelenése hatalmas lökést adott a Dorog felé terjeszkedő agglomerációnak, az időközben 2-esre átszámozott (az 1-es vonal a Budapest – Győr – Bécs) esztergomi vasút virágkora annak ellenére is az ötvenes évekre tehető, hogy Rákosi Mátyás állítólag Dózsafalva néven Doroghoz akarta csatolni Esztergomot. A bányászat, illetve a füzitői szakaszra eső gyárak miatt hatalmas forgalmat bonyolítottak errefelé, és ebből ugyan Óbuda is jócskán kivette a részét nyolcvágányos teherpályaudvarként, ám ez a vasút – talán a távoli állomás miatt – valahogy sosem tudott óbudaivá válni. Messze volt, lassú volt. Valójában csak a közeli termelőszövetkezet Pilisborosjenőről, Pilisvörösvárról stb. bejáró dolgozói utaztak rajta, de a többség a buszt választotta. „1975 nyarán a Hámán Kató Fűtőházban egyszerre tizennégy új M41-es dízelmozdony döglött be a hajtómű csapágy hibája miatt, és újra 424-esek viszik a vonatokat Lajosmizsének, Veresegyházának, Esztergomnak. Választhatok, melyik vonattal akarok elmenni: az esztergomi mellett döntök” – írja Moldova György az Akit a mozdony füstje megcsapott című riporkönyvében, majd azon méltatlankodik, hogy Esztergomban „a mozdonyvezető megfordul a géppel, aztán elmegy ebédelni”, míg „egy régi mester ilyenkor minden idejét a tisztogatásra fordította volna, végigvizsgálja a tömítéseket, szelepeket”. Való igaz, hogy a 2. világháború előtt a mozdonyvezetők fekete keménykalapot és fehér glaszékesztyűt hordtak, a piszkos munkát pedig a fűtőknek kellett végezniük, de a 2. világháború utáni évek véget vetettek az efféle megkülönböztetéseknek.

Budapest ostroma idején a németek felrobbantották az újpesti vasúti hidat, így a vonatok nem tudtak átmenni Pestre, ezért végállomásuk pár évig állandó jelleggel (láttunk már ilyet) a Császárfürdő elé került. A magyar vasút történetének egyik legnagyobb katasztrófája is itt történt: 1952. december 26-án, reggel 6 óra 39 perckor helytelen váltóállítás miatt a szentendrei HÉV motorkocsija egy várakozó 324-es gőzmozdonyba rohant, amely az esztergomi kocsikat vitte volna. A balesetnek 26 halálos áldozata és 59 sérültje volt, a vétkesnek kikiáltott váltóőrt két nap múlva statáriális bíróság elé állították és még aznap kivégezték. Noha az eset későbbi rekonstrukciója során kiderült, hogy a munkakörülmények korántsem voltak ideálisak és szinte kódolva volt egy efféle baleset, 1955-ig minden maradt a régiben.

Ha itt véget érne a történet – de elmehetnénk majdnem az ezredfordulóig  –, az óbudai (esztergomi) vasutat simán el lehet intézni azzal, hogy „szóra sem érdemes”. De a 21. században megkezdődtek mindenféle törekvések az esztergomi vonat korszerűsítését illetően, ami nem mondható sikertörténetnek, ám a befektetett tengernyi pénz megtette hatását, és mára a felújított pályának és a korszerű járműparknak köszönhetően sikerült elérni a réges-régi célkitűzést, ami másutt magától értetődő: gyorsabban eljutni vasúttal a célállomáshoz, mint busszal. Nos, a jelenleg érvényes menetrend szerint a Nyugatiból 1 óra 5 perc alatt ér a vonat Esztergomba, a 800-as számot viselő távolsági busszal viszont az út az Árpád híd pesti hídfőjétől 10 perccel tovább tart. (A vasút számára azonban rossz hír, hogy az esztergomi állomás ugyancsak a város szélén van, ahonnan jóval több mint 10 perc kell, hogy az ember eljusson a belvárosba. Például a buszvégállomáshoz.) Újdonság az is, hogy 2020 óta Rákos állomásról is indítanak vonatokat, amelyek Piliscsabáig közlekednek. De a vasúti fejlesztésből Óbuda is részesült: 2015-ben az egykori Aquincum felső megállót a HÉV-re való átszállás megkönnyítése érdekében áthelyezték, illetve pár kilométerrel távolabb átadták Aranyvölgy megállóhelyet – elsősorban ennek van jövője. Az 1-es villamost akarják idáig meghosszabbítani, ám nemhogy határidő, de még publikus időpont sincs, hogy mikor kerülhet erre sor.

Ami pedig Óbuda vasútállomást illeti: a vágányok felől továbbra is sokkal barátságosabb az épület, bár homlokzatán nincs nemzetiszínű zászló.

De kerékpártároló, rendezett parkoló van, muzeálisnak is mondhatjuk a neon Óbuda feliratot, bár meg lennénk lepve, ha sötétben világítana. Az utasperon is a felújítás nyomait viseli, a szokásos szürke-bordó műkő hever mindenütt, az elektronikus utastájékoztatóról azonban nem derül ki, hogy mikor jön vagy megy a legközelebbi vonat. Óráinkat sem érdemes egyezteti: a peroni nagy óra rendületlenül delet (éjfélt) mutat. A jegypénztár nagy sárga automata. És igaz, hogy a felvételi épület ugyanolyan szürkés rózsaszín, mint 12 évvel ezelőtt, és belülről a váróterem mustárcsíkos olajlábazata is megvan még, ám belépni nem lehet, ezért csak az üvegen keresztül állapítható meg, hogy a helyiséget teljesen kiürítették. A forgalmi irodán lévő „omlásveszély” tábla arra utal, hogy az épületet a felújítás nagy ívben elkerülte. 

Az MSZMP üdülője a Római északi részén, a mai Szent János (akkor: Somogyi János, a hajdani Vörös Hadsereg útja és a Duna-part között) utca sarkán el volt zárva a nagyközönség elől, de az alacsonyabb rangú pártmunkások is csak ácsingózhattak rá. Ez időnként házon belül is okozott zűröket. Amikor 1987-ben egy körzeti párttitkár, mellesleg munkásőr hiába próbált az illetékes pártszerveknél magának legalább napi két-három órára belépőt szerezni, pedig csak „a többi elvtárs zavarása nélkül hevert volna a gyepen”, igénye elutasítása „mély csalódást okozott elvtársaiban”. Mint a bizonyos Karakas elvtársnak írt, ma a Magyar Nemzeti Levéltár dossziéiban megtalálható panaszból kiderül, csak a fizetett pártapparátus tagjai juthattak be a Római-parton lévő üdülőbe.

Ennek ellenére a Római pártvonalon sem számított igazán exkluzív helynek. Noha volt rá példa, hogy a kultúrkorifeus Aczél György is megfordult itt, az igazi pártelit ritkán járt ide.

Náluk sokkal inkább a Balaton volt a sláger: Arács, Földvár, Tihany, vagy a balatonőszödi kormányüdülő – és mindenekelőtt Aliga, ahol a zárt, kettes részen Kádár is minden évben hosszabban időzött a feleségével. A pártfőtitkár, aki az imázsa szerint zsigerileg kerülte a luxust, telente és minden májusban egy hónapot töltött Dobogókőn is. Oda leginkább a pártapparátus káderei kaptak beutalót, míg Leányfalun a Politikai Bizottság tagjai nyaraltak a családjaikkal, sőt, ott többen víkendházat is szereztek a közelben.

Ehhez képest „a Római-part alacsonyabb presztízsűnek számított a vidéki üdülőkhöz képest, ide vidéki funkcionáriusok jártak kikapcsolódni, illetve alkalmanként a pártvezetők töltöttek el egy-egy hétvégét” – írja Majtényi György a korabeli szocialista elit életmódjáról írt könyvében. Mint a történész kiemeli, a Rómait a többség hosszabb tartózkodás helyett inkább hétvégi strandként vette igénybe: kisebb volt a zsúfoltság, mint a nyilvános strandfürdőkben, a környezet pedig kellemesebb, mint akár a Pártfőiskola Ajtósin (Ajtósi Dürer sor – a szerk.) lévő uszodájánál.

A háború előtt még sajtómunkások fröccsöztek itt, az akkor már nagyon népszerű Rómaihoz tartozó ingatlanon. Az Esti Kurir című napilap kiadója, a Libertás Irodalmi és Lapkiadó Vállalat Rt. 1932-ben szerezte meg a hivatalosan csillaghegyinek mondott telket. Mint azt Kecskés Zoltán, a Római-part hajdani csónakházainak krónikása és emlékséták szervezője feltárta, az üdülő épületét a neves építész testvérpár, Vágó László és József egyike tervezte – további tényeket, képeket, tervrajzokat azonban erről nem ismerünk. A következő adat már a kommunista hatalomátvételt jelzi: a nyaralót 1948 után Szabadság üdülőtelepre nevezték át, egyaránt utalva a Rákosi idején kötelező, a politikai valósággal erős kontrasztban lévő köszöntésre és a nyári pihenésre.

Ebből lett 1956 után MSZMP Római-parti Sporttelep. Ekkor az üdülőnek még saját csónakjai voltak, a fennmaradt költségvetése szerint pedig a beutaltaknak rendszeresen tartottak házi mozielőadást, hetenként egyszer városnézést szerveztek a Közlekedési és Műszaki Vállalat gépkocsijával, a gyerekeket pedig állatkertbe vitték. A kapacitást olyannyira kihasználták, hogy az üdülő „szombat-vasárnapi vikkendkor zsúfolásig volt, nem volt egy talpalatnyi hely sem” – mint azt az üdülővezető írta feljebbvalóinak 1960-ban. Panaszokkal teli beszámolójából tudjuk, hogy még egy ilyen, mégiscsak kivételezett helyzetű pártintézményben is alapvető ellátási és munkaerő-problémákkal küzdöttek. Minden évben égető probléma volt például a sütemények biztosítása, miután pedig a rendes szakács, „Szabados elvtárs” áttette székhelyét az NDK-ba, igazán nagy szakácsmizériába kerültek. Panaszkodtak is a színvonalra a vendégek, amit Tóth Jánosné üdülővezető azzal magyarázott, hogy a konyhai segítők hosszas könyörgésre voltak csak hajlandók eljönni, és a pályakezdő fiatalokról már szezon közben derült ki, hogy alkalmatlanok: „Úgy vagyunk, örülünk, hogy kapunk valakit, mert választékunk nincs”.

Az intézményvezető a kultúrossal is elégedetlen volt, mert az nem volt hajlandó munkaidőn kívül a vendégekkel foglalkozni, mondván, ő csak nyolc órára van bejelentve – a nyaralók különben is kevesellték a lehetőségeket, a hatvanas évek elején „állókuglit és billiárdasztalt” (micsoda kispolgári elhajlás) akartak.

Ennél nagyobb gond volt, hogy a belső jelentések megállapításai szerint „elburjánzott a pletyka”, a pártfegyelem rákfenéje.

Az sajnos nem derül ki a hivatalos feljegyzésekből, hogy pontosan milyen ügyeket vett szájára a fontos elvtársakkal napi szinten kapcsolatba kerülő üdülős brigád, mindenesetre az intézkedést megfoganatosították: arra jutván, hogy a sajnálatos szóbeszéd minden bizonnyal a párt- és tömegszervezeti munka elhanyagolásával függ össze, „szabadpártnapokat” tartottak, ahol a dolgozóknak az aktuális kül- és belpolitikai helyzetről tartottak nyilván rendkívül izgalmas tájékoztatót.

De nem csak politikai problémák jelentkeztek még egy pártüdülőben is, az az államszocializmusban tipikus vállalati lopásoktól sem volt mentes. Egy belső ellenőrzés 1967-ben komoly hiányosságokat állapított meg a gazdálkodásban, azt panaszolták, hogy állami vállalatok helyett még a párt alá tartozó intézmény is kisiparosokkal végeztet el bizonyos munkákat, ráadásul gyenge minőségben.

Úgy tűnik, a pártvagyont is többen közösként kezelték, és fű alatt apránként próbálták azt visszaprivatizálni.

A júniusi ellenőrzés napján legalábbis éppen 15 kiló zsír, 80 deka tarja, 10 kg kristálycukor hiányzott a leltárból, és jellemezte a helyzetet, hogy „az üdülővezető férje részére a konyhafőnök külön főzött” olyan ételeket, amik nem szerepeltek az étlapon – az ellenőrzés napján bónusz páros debrecenivel, roston sült csirkével és halászlével kedveskedett neki. A vendégek ugyanekkor egyhangú étkeztetésre, bunkó kiszolgálókra, általános figyelmetlenségre panaszkodtak. A hiányosságokat a gazdaasszonyok fegyelmezetlenségére fogták, és azt a gyakorlatot kárhoztatták, hogy még egy ilyen, biztonsági szempontból is kiemelt intézményben is újsághirdetésekkel vesznek fel dolgozókat, akiket előzetesen nem is kádereznek le rendesen.

Ezen később az állambiztonság bevonásával igyekeztek változtatni. A III/III. „merénylet-rombolás vonalon” tartotta rendszeres ellenőrzés alatt az objektumot, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) állományában megtalálható dokumentumok szerint rutinszerűen ellenőrizték a szomszédos lakóházakat, „politikailag kompromittált”, kockázatot jelentő személyeket keresve. Ők már a 41 munkatársat is lekáderezték, és évente egy-két embernél figyelmeztették is az illetékest, hogy ne vegye fel a jelentkezőt, mert priusza volt, vagy mert „politikailag nem volt elég megbízható”. Az üdülővezetővel a konspirációs szabályok betartásával szintén folyamatosan egyeztetett az állambiztonság, de a konyhán, az étteremben, a presszóban és a portán is volt társadalmi kapcsolata a III/III.-nak. Velük legalább háromhetente találkoztak még a nyolcvanas évek végén is.

A pártüdülőt a nyolcvanas évek elején felújították és kibővítették, a harmincas években emelt épület mellé egy másik szárnyat húztak fel.

A 16 apartmanban, a 28 kétágyas szobában és a kerti fa bungalókban ekkor összesen 176 férőhely volt. Szezonon kívül ezekbe a Coop-Tourist is szervezett bolgár, keletnémet és csehszlovák csoportokat, a csúcs azonban természetesen a nyár volt. A szabadszombatok bevezetésével a pártapparátus víkendigénye is megnőtt, hétvégenként 500-an is kimentek a pártüdülőbe – a belső szabályzat szerint 300-an a KB apparátusból, 100-an a Budapesti Pártbizottságból kaphattak belépőt, de a Párttörténeti Intézetből, a foxi-maxi Politikai Főiskoláról és a szintén az MSZMP alá tartozó Társadalomtudományi Intézetből is rendszeresen látogatták az intézményt.

A visszaemlékezések szerint a pártapparátuson belül rendszeres volt a belépők cserélgetése, hogy akár álnéven további ismerősöket vigyenek be. A nyolcvanas évek közepén 55 Ft volt a napi élelmezési keret, a kétszobás lakrészt 600, az egyszobásat 250 Ft-ért számolta el az üdülő. A presszókávét öt (külső szerveknek hét) forintért, a Balatonarácsról jövő termelőszövetkezeti bort 30-ért, a leányfalusi, saját főzésű pálinka literjét 140-ért számolták el. Az infrastruktúra nem volt sokkal jobb, mint egy átlagos vállalati üdülőben. Kinti büfé vörös-fehér mozaikkockás köveken hosszúlépéssel és a hidegtől gőzölgő Leó jégkrémmel, ping-pong asztalok, gyereklocspocsoló. Az extrát a kinti 25 méteres úszómedence jelentette, bár azt időnként a bejárós napközis csoportok foglalták el.

A rendszerváltás előtti utolsó évtizedben a fellazulást mutatta, hogy a szezon egyik fő eseménye már a pártüdülőben is az első magyarországi Forma 1-es verseny volt, a gyerekek pedig nagyrészt a kétforintosokkal működő benti játékgépekkel (olimpiai tízpróba és az úton átkelő-kilapuló békás játék) voltak elfoglalva. Nem sokkal később azonban ismeretlen okból leégett a pár éve felújított épületszárny: az állambiztonsághoz bekötött portások próbálták megakadályozni, hogy a kiégett szobákba felszökjenek a kíváncsiskodók. A régi épület és az ebédlő, benne Nemcsics Antal óriási szgraffittója megmaradt: rajta vízparti pihenők, nyaralók, a jobb alsó sarokban az alkotó szignója és az évszám: 1961.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző hónapokban az állambiztonság még hosszabb távra tervezett, 1988 őszén beszervezésre alkalmas újabb jelölteket kerestek éppen a pártüdülő személyzetébe.

Ekkor azonban már a belső pártiratok is az idők változásától lettek pecsétesek. A „nehezebbé vált gazdasági helyzet” miatt szigorúbb gazdálkodást és az üdülők saját bevételeinek növelését (több bevételt a presszóból és a söntésekből! bérbeadást! legyen külső rendezvényhelyszín a pártingatlan!) írtak elő, vagyis megszorításokat és a piaci szempontú gazdálkodásra való áttérést forszíroztak.

„A társadalmi tulajdon hanyag kezelőivel, megkárosítóival, az erkölcsi normák megsértőivel, a munkaköri kötelezettségüket megszegőkkel szemben az eddiginél határozottabb és következetesebb felelősségre vonást kell alkalmazni” – jelezték, hogy a jövőben kevésbé nézik el a párton belüli kisstílű lopásokat. Közben azonban már elkezdődött a vagyon sokkal nagyobb volumenű kiszervezése. A balatonarácsi pártüdülőt ismeretlen kapcsolaton keresztül egy nyugatnémet állampolgár kapta meg a következő öt évre, hogy a baráti körének szervezzen oda saját zsebre nyaralásokat; magyar állampolgárok azt a jövőben nem használhatják – figyelmeztetett egy 1989-es pártirat.

A Rómainak kissé más sorsa lett. A rendszerváltás idején törvénybe iktatták, hogy a volt MSZMP-ingatlanok körét csak oktatási célra lehet hasznosítani. Így került a római-parti volt pártüdülő a HOSTIS Nevelési-Oktatási Közalapítvány érdekeltségébe, akik aztán részben a vendéglátóipari szakképzés gyakorlati képzőhelyeként használták azt, miközben Hotel Római néven szállodaként üzemelt az épület. 2016-ban zártak be, azóta az ingatlan használaton kívül van. Az elvadult kertben még jól kivehető a korábbi sövények maradéka, a fű között vad eper nő, a büféasztalon macska nyújtózik, az úszómedence repedésein új növénytársulások jelennek meg. Az épület ajtóit és ablakait a korábbi behatolások után az elmúlt hónapokban belső fémrácsozattal zárták le. A pártüdülő fővárosi tulajdonban van, tudomásunk szerint jelenleg is új funkciót keresnek neki.

Manapság három strandfürdő (Római, Pünkösdfürdői és a Csillaghegyi) várja a nyári szezonban a felüdülésre vágyó tömegeket a kerületben, illetve vannak olyan szállodák, ahol szintén lehet lubickolni. Újabban – kísérleti jelleggel – a Római-parton ismét lehet a Dunában fürdeni, amelyre egy kis elkerített partszakaszt jelöltek ki. A két világháború között ennél több strandolási és fürdőzési lehetősége volt a népeknek, ezek között akadt uszoda, strandfürdő és a jó öreg Duna. A településen kialakult fürdőkultúra még ennél is régebbi múltra tekinthet vissza, amelynek alapját a tiszta és bőséges vizek adták.

Óbuda kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően egészen egyedülálló vízrajzzal büszkélkedhet. A terület változatos és jelentős mennyiségű vízgazdagságát – természetesen a Duna folyó mellett – a magasabban fekvő helyekről lefolyó patakok, illetve a különböző források, karsztvizek biztosították. Mint oly sok minden, a helyi fürdőkultúra és fürdőélet is a rómaiakkal érkezett a településre az i. sz. 1. században. Budapesten összesen 18 római kori fürdőt tártak fel a régészek, ebből 16 Óbudán van. A rómaiak kifinomult és komoly szakértelemmel használták ki Óbuda-Aquincum vízkészletét, amely különböző méretű és funkciójú fürdőkben, kutakban és egy hatalmas vízvezetékben öltött formát. Ezek lenyűgöző nyomai a mai napig láthatók, de ezeknél a romoknál talán sokkal fontosabb magának a fürdőzésnek – mint általános higiéniai és kikapcsolódási, relaxációs program – a megalapozása, amely erős hatással volt a következő évszázadokra. 

A Római Birodalom kivonulása után az óbudai fürdőkultúra jelentősen megváltozott. A középkorból az első feljegyzés, amely fürdőkhöz kapcsolódik, 1187-re datálódik, amely az első óbudai kórházról, ispotályról tájékoztat. Az akkoriban Felhévíznek nevezett területen, a mai Lukács és Császárfürdők helyén, az esztergomi johanniták alapították meg a Szentháromság Kórházat Az elnevezés nem véletlen, hiszen ez a föld is bővelkedett, bővelkedik meleg vizű forrásokban, amelyek gyógyhatása régóta ismert volt. Ezt használták ki az itt gyógyító szerzetesek is. Ebben az ispotályban nem élvezeti, tisztálkodási, hanem orvosi célokra használták a vizet.

Az oszmán török korban (1541-1686) ismét fellendült a fürdőélet Óbudán, amely már nemcsak a gyógyítást szolgálta. Az iszlám vallásban a rituális fürdőnek komoly szerepe van. Az igazhitűeknek testben és lélekben egyaránt tisztának kell lenniük. A török fürdők jórészt római mintára készültek, de méretüknél fogva kisebbek voltak. A törökök „csendes orvosnak” nevezték fürdőkomplexumaikat. Budán a török fürdők kisebb változatai terjedtek el, ezeket ilidzsá vagy kaplidzsá néven emlegették.

Fontos volt, hogy forrásvíz fölé emeljék a fürdőket, mert az iszlám tanítása szerint csak a folyó víz alkalmas a testi tisztálkodásra.

A török fürdőket egyaránt használhatták férfiak és nők. A nagyobb fürdők esetében két külön részt biztosítottak a fürdőzők számára, a kisebbek esetében pedig megszabták, hogy vagy bizonyos napokon, vagy bizonyos napszakban használhatták felválta a fürdőt a nők és a férfiak. A török hódoltság végével Óbuda (Buda) területén nem szűnt meg a fürdőélet, csak átalakult. 

1686-ban a Szent Liga csapatai felszabadították Budát, ezáltal Óbuda városát is. A harcok során a fürdők is jelentős károsodásokat szenvedtek, de hamar újjáépítették és használták őket. A Királyi Kincstár lett a fürdők új gazdája, amely sok esetben bérlőknek adta át a hasznosítás jogát. A település is jelentősen átalakult, amely elsősorban a nagy arányú betelepítéseknek volt köszönhető. Ettől a korszaktól vált Óbuda egy sokszínű, sok nyelvű, nemzetiségű és vallású településsé. A helyi fürdőélet egyik új jelensége volt a nagy létszámú óbudai zsidó közösség kialakulása. A zsidó kultúrában, vallásban is kiemelt szerepet játszik a tisztálkodás. Csak így lehet Isten színe elé járulni, áldozatot bemutatni. Óbuda új földesurai, a Zichy-család (helyi uralmuk 1659-1766) befogadta a máshonnan elüldözött zsidó családokat, akik elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak. A zsidó közösség életében nemcsak a zsinagóga játszik központi szerepet, hanem a rituális fürdő, a mikve is. Ez a fürdő bizonyos értelemben még a zsinagógánál is fontosabb épületnek számított, ha például a közösség eladósodott, a mikve épületét akkor sem adhatták el, a zsinagógát viszont igen. A rituális fürdést a zsidó hagyomány szerint Mózes írta elő népének, így férfiak és nők is használták a fürdőket. Az óbudai mikve a zsinagóga mellett állt és működött, egészen a holokauszt idejéig.

Ezen rövid óbudai fürdőtörténeti bevezető után egy fontos korszakhatárhoz érkeztünk el, amely a modern értelemeben vett fürdőélet létrejöttét jelzi. A XIX-XX. század fordulóján egyre fontosabb szerepet kapott a szórakozás és a különböző szabadidős tevékenység az emberek életében. Ezek között is élen járt a sport és a sok helyen reneszánszát élő fürdőélet. A fővárosi fürdők szabályozására és működtetésére alakult meg 1922-ben a Budapesti Fürdőváros Egyesület, illetve az 1930-as évek közepén a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság. Megnyitottak az első fővárosi strandfürdők és Duna-strandok, amelyek zöme Óbudán volt. A hivatalos strandfürdők megnyitása előtt Óbudán elsősorban a természetes vizek biztosítottak lehetőséget a víz melletti kikapcsolódásra.

Fürdőzésre adott volt a Duna és az egykori malomtavak, vagy a későbbi időszakban a Cserépgyári tó Csillaghegyen. A két világháború között nyitotta meg kapuit a három közismert kerületi strandfürdő. 

A Csillaghegyi Strandfürdő – eredetileg Árpád fürdő – a főváros legrégebben működő strandja. Az 1880-as évektől egy malomtó jelentette a fürdőt, amelyet a későbbiekben is megtartottak, de természetesen kiépítették, leburkolták. A gyönyörű környezetben, 90 ezer m2-en elterülő fürdő – 2022-es új nevén: Csillaghegyi Forrásfürdő és Székely Éva Uszoda – 2018-ban nyerte el mai formáját, azóta számos nyitott és fedett medencével, wellness szolgáltatással várja vendégeit. A páratlan környezetben, hegyoldalban kialakított fürdő mindig is nagy népszerűségnek örvendett, ahol medencéken kívül több napozó, sport- és játszótér, étterem, szálloda, homokpihenő, rózsaliget is helyet kapott. A fürdő nagyobb részén erdős terület, park található. Valamikor itt nyaralók, hétvégi házak voltak, sőt, még gyermektábor is. Rangos sporteseményeket is rendeztek a fürdőben. A strand területén feltörő artézi vizet magas ásványianyag tartalma miatt 1904 óta palackozzák és forgalmazzák. 

A szerényebb méretű Pünkösdfürdői Strandfürdő 1935-ben épült a kiváló sportoló és építész, Hajós Alfréd tervei alapján. Nevének eredete az itteni forrásvíz fellelésének dátumához kötődik, amely Pünkösd napján volt 1934-ben. Azonban ez a forrás önmagában kevés egy strandfürdő üzemeltetéséhez, így a megfelelő mennyiség miatt a szomszédos Rómaifürdőtől jön plusz víz. Az egyedülálló környezetben, a Duna partján fekvő fürdőt hangulatos rózsalugas, kiváló levegő és modern medencék teszik kényelmessé. A strandfürdőben 3 medence üzemel. 2002-2003-ban a strandot teljesen felújították. Üzemeltetési és finanszírozási nehézségek miatt azonban hamarosan be kellett zárni, és egy ideig nem látogathatták a modern strandot a fürdőzni vágyók. Az áldatlan helyzet 2008-ra rendeződött, a fürdő ismét megnyílt. 

Talán a legnépszerűbb kerületi strand, a Római Strandfürdő. A mai strand területén már a római korban is működött fürdő és egy rituális kert (Szent Liget) is, ahol különböző vallási szertartásokat tartottak: a fürdő műemléki védettség alatt áll. A strandfürdő területén 14 forrásvíztárolót tártak fel a régészek és innen indult a római vízvezeték (aquaeductus) is. A középkor folyamán az itt feltörő és egy kisebb tavat alkotó vizek partján ispotály működött. A XVIII. század elejétől a katonaság használta ki az itt felbukkanó vizeket és egy lőpormalmot üzemeltetett a területen. A felhagyott malom mellett fekvő tó lett a későbbi fürdő első „medencéje”, hiszen szívesen jártak ide fürdeni az emberek. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, majd egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szépen kialakított közpark volt 1896-tól, amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem,  botanikus kertként 1967-ig működött. A fürdőt 1964-ben újjáépítették, infrastruktúráját fejlesztették. 2000-ben ismét átépítették és korszerűsítették a strandot, ahol ma 3 medence – gyermek, élmény és úszó – működik, emellett csúszda, nyakzuhany, pezsgőztető kényezteti az idelátogatókat. 

A fentebb szereplő strandok széles körben ismertek, de voltak Óbudán olyan fürdők, uszodák a korábbi évtizedekben, amelyek jelentős szerepet játszottak a fővárosi fürdőéletben, mégis ma már alig ismerik nevüket, történetüket.

Kezdjük a sort Óbuda elfelejtett strandjai közül a békásmegyeri Attila Strandfürdővel. Az egykori fürdő vizét az Attila-forrás (más néven Bründl-forrás, patak) biztosította, amelyet az 1910-es évek elején gyűjtöttek medencébe. Igaz, kezdetben mosásra használták az amúgy 23 0C-os vizet, de 1920-ban a Zurmühl család igazi fürdővé alakította. Az egykori Békásmegyer felső HÉV állomással (már megszűnt állomás, a mai állomástól északra működött, Budakalász határában) szemben, egy sík tisztáson állt a két medencés fürdő, amelyhez 40 kabint is építettek. A II. világháborúig csinosították és fejlesztették a fürdőt, de az ostrom idején súlyos károkat szenvedett. A medencéket még rövid ideig használták a mindenre elszánt helyi fürdőzők, aztán az Óbuda MGTSZ kezelésébe került a terület, amely melegházas virágtermesztésre hasznosította.

Innen nem messze, a Római-parton várta vendégeit az ország akkori legnagyobb, 125 méter hosszú medencéjével büszkélkedő Hungária Strandfürdő és Weekendtelep. Erre a strandra leginkább a Rómain lakó lokálpatrióták emlékeznek, pedig igen komoly múlttal rendelkezik. A hajdani fürdő a Nimród utcával szemben, a későbbi Béke Csónaktelepen állt, két bejárata a Nánási út és a Duna-part felől nyílt.  Története 1919-ben kezdődött, amikor az akkor még üresen álló parcellára, egy ideiglenesen kiásott „medencébe” vezették a Római Strandtól a vizet. Ezt követően több vállalkozó próbálkozott egy modernebb strandfürdő felépítésével és sikeres működtetésével, de mind kudarcba fulladt, a várt haszon elmaradt. Aztán 1932-ben a Tisztviselők Strandfürdő Csónakház és Weekendtelep Szövetkezete lett a tulajdonos, amely sikeresen átépítette, fejlesztette a komplexumot, ami hamar a fővárosiak egyik kedvelt kikapcsolódási és fürdőző helye lett. A hosszú, fakorláttal körbevett, meszelt falú betonmedence mellett homokos part és egy emeletes kabinsor volt. Az árnyékot adó zöld környezetet fásítással és füvesítéssel igyekeztek megoldani. A strandhoz zenés vendéglő és nyolc kis pirostetős víkendház tartozott, amely a kényelmet biztosította. A fürdő 1940-ben Wittmann József tulajdonába került, aki Szent István Strandfürdőnek keresztelte át a helyet, amely a II. világháborúban jelentős sérüléseket szenvedett, és az 1945. évi januári árvíz is pusztította. A létesítményt 1950-re építették újjá, államosítva nyitotta meg kapuit Béke Strand néven. A régi-új fürdőt többször átalakították, éttermét és a víkendszobák számát bővítették. A fürdeni vágyók további kényelmét szolgálta, hogy egy ideig szinte a strand bejáratánál volt a 34-es busz végállomása. Azonban ez sem mentette meg a fürdőt, látogatottsága visszaesett, így végleg bezárt. A hatalmas medencét betemették, a területet hasznosították.

Közvetlenül a Duna-parton is működtek szabadvízi strandok a két világháború közötti időszakban a Rómain. Ezek közül a leghíresebb az 1921-től működő Duna Strand volt, amelynek kiépítése Haluskay Sándor főmérnöknek köszönhető.

Ez a mai Szent János utca és Losonc utca közötti partszakaszon várta a nyíltvízi strandolás szerelmeseit. A strand két részből állt: egy vékony parti sávból, amelyhez a Dunában kijelölt (elválasztott) vizes rész tartozott, valamint a parti sétány túloldalán kialakított homokfürdőből. A háborút követően a Római-parton működő nyíltvízi strandok – illetve a fürdési lehetőség – még egy ideig megmaradtak, de 1973-tól hivatalosan tilos lett a Duna budapesti szakaszán a folyóban fürdeni. 

A Pók utca felé sétálva juthatunk el a következő megszűnt strandig, amely a mai Platán Liget Lakókert helyén állt. Az Aquincum Strandfürdőnek is egy egykori tó volt a közvetlen elődje, amely a XVIII. század óta ott működő vízimalomhoz tartozott. A malomnak több tulajdonosa volt – legismertebb az Illés és a Klingelmeyer család –, akik a Rómafürdő területéről erre folyó pataknak (Malom patak) a vizét használták az őrléshez. A felhagyott malom melletti kis tóhoz sokan jártak hűsölni és fürdeni, amely később üzleti vállalkozás lett. A strandfürdőt hivatalosan 1933-ban nyitották meg, amely mesés, parkosított zöld környezetben, egy 100 méteres úszómedencével kényeztette vendégeit (akár 1700 embert is képes volt egyidőben kiszolgálni). A látogatottságára jellemző, hogy nyaranta külön buszjárat közlekedett az Aquincum HÉV-állomás és a fürdő között. A világégést követően – ez a hely is megrongálódott – a fürdőt újjáépítették és a Belügyminisztérium saját pihenőhelye lett (BM, majd Nánási Strand), amelyet csak a minisztérium dolgozói látogathattak. A rendszerváltozás idején bezárták a szebb napokat látott fürdőt, és véglegesen felszámolták, területét értékesítették, beépítették.

A szabadvízi fürdőzés sajátos helyszínei voltak az ún. Duna-uszodák, amelyek a XVIII. század végétől egészen a II. világháborúig sorakoztak a folyó fővárosi szakaszán. Az első pesti Duna-uszoda valamikor az 1780-as években kezdte meg működését az Egyetem tér közelében. A XVIII. század során több ilyen komplexum működött a Dunán, viszont kezdetben kizárólag a katonaság számára, úszóiskolaként. Az első civil Duna-uszodák is az úszni tanulókat várták, csak a XX. század elején váltak a strandolás, fürdőzés helyszíneivé. Ezek a kis tetszetős, faszerkezetű építmények természetesen csak időszakosan működtek, a nyári szezonban. Sokan látogatták ezeket az uszodákat, bár a víz minősége és hőfoka korántsem volt ideális, illetve a stégek tisztasága, valamint a mellékhelyiségek higiéniája is problémát okozott. Óbudán két Duna-uszoda működött a két világháború között. Az egyik a Nagyszombat utcánál állt és ingyenes volt a látogatók számára. Viszonylag egyszerűbb uszoda volt, amelyet tutajokból és gerendákból építettek a vízpartra. Leginkább szegényebb emberek jártak ide. A másik uszoda a Szépvölgyi útnál, a Sajka utcánál állt az 1920-as évek első felétől. Nem túl fantáziadúsan, ezt a helyet is Duna Strandfürdőnek hívták, ámde egy rendkívül impozáns, tornyos, emeletes faszerkezetű építményt kell elképzelnünk. Az uszodához tartozó partszakaszt homokkal töltötték fel, amely igazi strandhangulatot biztosított. Természetesen itt is működött étterem. 1925-ben egy újabb medencével, a parton kialakított uszodával bővítette a létesítményt az akkori tulajdonos, bizonyos Csonka László. A Miskolczy László tervei alapján megépített keskeny uszoda medencéje 50×16 méteres volt, az Újlaki Vízművek kondenzvizével töltötték fel, de azt vissza kellett hűteni az eredetileg 38 0C-os hőmérsékletről. Az eltérő mélységű medencében sportversenyeket is rendeztek, ezért ide lelátókat is építettek, ahonnan akár kétezren is szurkolhattak. A világháború és az államosítás ezt a fürdőt is eltüntette.

Mikor volt utoljára strandon vagy uszodában?

Amióta a pandémia van, azóta nem voltam úszni egészen a múlt hétig. Akkor a Lukácsba mentem. Azért oda, mert közel van hozzánk. Csak lesétálok, bemegyek a medencébe, aztán a feleségem, Ági néha értem jön. Korábban Csillaghegyre jártam, de az elég messze volt. Viszont nagyon erősen kötődöm hozzá. Ha elmegyek néha Csillaghegyre, kemény szemrehányásokat kapok, hogy miért nem járok gyakrabban oda.

Mi fogta meg a helyben?

Olyan baráti társaság jött össze, amilyet ritkán tapasztal az ember. Ha újra meg akarnám teremteni, akkor sem sikerülne. Emlékszem, a medence partján mindig nagy beszélgetések folytak. A szaunában pedig megváltottuk a világot. Ahogy anno Karinthy és Kosztolányi a kávéházban beszélgetett, mi az uszodában. Meg voltak különleges alkalmak is. 

Melyik volt emlékezetes?

A hatvanadik születésnapom, amikor Aba-Novák Vilmos unokája, Kováts Kristóf összehívott hatvan embert Csillaghegyről, de úgy, hogy az autókat, amikkel jöttek, a mellékutcákban parkolták le, hogy nekem ne tűnjön fel a meglepetés. És akkor egyszer csak felhívott, hogy nincs-e kedvem odaszaladni. Mire mondtam, hogy de, épp itt vagyok.

Amikor beléptem, hatvan ember fogadott és énekelt Wolf Péter zeneszerző vezényletével, aki írt számomra egy dalt, melynek aztán a bekeretezett kottáját átnyújtotta nekem.

És mit szeretett magában a strandban?

A legnagyobb medencét. Nyaranta, amikor ment le a nap, én mindig abba az irányba úsztam, hogy az arcom barna legyen. Amúgy ezt a medencét nem lehet fűteni, csak a nap melegíti fel. Ezért ha két nap esik, akkor kihűl. De mi akkor is úsztunk benne mint a bolondóra. 

Mi tetszett még a strandban?

Az új Árpád Fürdő, mert az olyan, akár egy olimpiai stílusú versenyuszoda. 

Mikor jár úszni?

Volt, hogy már kora reggel kimentem Csillaghegyre. Emlékszem, beparkoltam, fogtam a táskámat, és mentem is a bejárathoz. Az üzemeltetők már ott voltak, és mondták nekem: Tamás, csak hétkor nyitunk. Kiderült ugyanis, hogy még csak hat óra van. Én viszont bekéredzkedtem, és körbesétáltam az egész helyet Ürömig.

Egy órát sétáltam, aztán végre úsztam. Nagyon jó levegő volt. Nem is tudom, hogy tudok nélküle meglenni. 

Mikor volt először Csillaghegyen?

Még gyerekkoromban. A szüleimmel oda mentünk nyaralás helyett. A Csillaghegy a balcsizást pótolta. És én nagyon élveztem. Aztán, mikor elkezdett fájni a csípőm úgy harminc felett, akkor mondták az orvosok, hogy úsznom kell. Így elkezdtem járni. Az úszás pedig tényleg jót tett.

Milyen más fürdőket látogatott?

Pünkösdfürdőre szoktunk átmenni, amikor Csillaghegyen sátrat bontottak. Az is hihetetlen hely, tele van rózsával, meg van szauna is. Nyáron sok gyerek töltötte ott az életét. És Óbudán még ott van a Római Fürdő. Budapestnek nincs is még egy kerülete, ahol három strand van. 

Beszéljünk a szakmájáról, hisz Csillaghegyet még fotózta is. Erre hogyan került sor?

Csillaghegyen egyszer valaki megkért, hogy örökítsem meg az uszodát, mert szerettek volna a helynek emléket állítani. Én meg szívesen mondtam igent, még a hegyoldalra is felmásztam, hogy minden oldalról befotózzam a teret.

Például a lépcsőket, amik bár el voltak használva, de őrizték azt a hihetetlen kedvességet, amivel egy ilyen uszodát megépítettek. Régi szobrokat is láttam.

Amiket – mint kiderült – a stranddal szemben lakó Gyepes Lajos úszóedző, kertész édesapja készített. Szóval a hely Gellért fürdő színvonalú. 

Mi lett a képekkel?

A strandon készült egy hatalmas tábla, amin rajta van nyolc-tíz képem, és a nevem is szerepel rajta. Nagyon büszke vagyok rá. 

Más óbudai strandot is fotózott?

Amikor a Római Fürdőt felújították, egyszer kaptam egy ingyen bérletet, ami egy évre szólt. Amikor aztán lejárt, felajánlották nekem, hogy ha végigfotózom a Fürdőigazgatósághoz tartozó összes strandot, akkor meghosszabbítják a bérletet. És hát, így tettem. Amikor Csepelen jártam, a munka után még úsztam is egyet. Az egy csoda hely.

Ön azonban inkább az énekesekről, zenészekről készült portréiról, lemezborítóiról ismert. Miben más a portréfotózás?

Ha a fotográfus egy személyt fényképez, akkor mindig fontos a kommunikáció. Én például, ha a másikat ismerem, akkor megpróbálom kihozni a legjobb arcát. De volt, hogy a műtermembe bejött Illés Melinda énekesnő, akit abban a pillanatban ismertem meg, és mégis remek lemezborítót készítettem róla. Ez azért lehetett, mert rögtön rá tudok hangolódni a másikra. Egy kicsit beleszeret az ember abba, akit, vagy amit lefotóz.

Nagyon ritka, hogy nincs meg az a lelki híd, ami összeköti a fotóst és az alanyát. Ez amúgy is egy intim dolog, elvégre a kamera elé áll az alany, és megmutatja magát.

Sőt, együtt kell működnie a fotóssal. A Zorán-lemezborítók is azért sikerültek olyan jól, mert Zorán nagyon együtt akart működni. 

Mi volt az az élmény, amit máig emleget?

Amikor Koltai Lajos látogatott el a műtermembe, hogy lefotózzam. Nem mondom, egy kicsit izgultam, próbaképeket is készítettem a találkozó előtt, mégiscsak Oscar-díjas operatőrről van szó, akiről egy világítást is elneveztek, ami a „lajosing” (lajosozás). Őt egy címlapra kellett lefotóznom. Meg is beszéltük az időpontot, ő eljött a műtermembe, és amikor meglátta a beállított lámpát, egy aprót bólintott, hogy minden rendben lesz. A portré pedig nagyon jól sikerült. Össze is barátkoztunk. A legutóbbi kiállításomra a Várnegyed Galériában, ő is eljött, én pedig nagy szeretettel megajándékoztam az egyik kiállított képemmel. Azt mondta nekem, hogy a legjobb portrét én készítettem róla.

TOP 5:

Augusztus 26, Péntek – 19:00 FELLINI Virage de Piaf @ Fellini
A szeptember felé közeledve a Fellini egy olyan koncerttel készült, ami igazán hű a Fellini szellemiségéhez. A Virage de Piaf trió nem csak nevében hangzik franciásan, de egyik kedvenc nyelvünkön is teremtik meg a nyár végéhez passzoló swing, bossanova és sanzon dallamokat.

Augusztus 27, Szombat – 15:00 KASSÁK MÚZEUM Csodálatos történet?! Finisszázs hétvége (AUG. 27., 15:00 – AUG. 28., 17:00)
A finisszázs hétvége során rengeteg színvonalas tárlatvezetésen vehetünk részt a a nők társadalmi szereplehetőségeit és a nemek közötti munkamegosztás kérdésén át az avantgárd művészet képvers-kollázsaiig, megismerkedhetünk a századfordulós tömegtüntetések koreográfiájával és sok más érdekesnél érdekesebb témával és alkotással.

Augusztus 27, Szombat – 16:00 ESERNYŐS Ivan & Parazol acoustic duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
Vitáris Iván és Balla Máté játssza el első magyar nyelvű lemezének, a Budai Popnak a dalait. A lemezen hallható számok akusztikus formában születtek.
A zenekar dalszerző párosa, Balla Máté és Vitáris Iván, most visszanyúlnak a gyökerekhez és ilyen formában fogják megmutatni őket, az album elejétől a végéig.

Augusztus 27, Szombat – 20:00 ESERNYŐS Supernem // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
A Supernem 2002-ben alakult magyar pop-rock együttes. Még ebben az évben megjelent első kislemezük és videoklipjük K-k-kétszer címmel, majd 2003 májusában első nagylemezük is, Hangosabban! címmel.
Napjainkig hat nagylemezt adtak ki, több dalukból is országszerte ismert sláger lett.

Augusztus 30, Kedd – 20:00 KOBUCI The Mojo // KOBUCI
A Mojo különleges színfoltja a hazai blues-gyökerű zenét játszó zenekaroknak. Saját szerzeményeikben és feldolgozásaikban keveredik a pop, a beat és a tradicionális blues dallamainak világa. Hangzásukban jellegzetes a három szólamú éneklés, de szívesen kísérleteznek különleges hangszerekkel is, pl. cigar box, harmonetta, diddley bow. 11 éves fennállásunk alatt 6 nagylemezt jelentettek meg, rendszeresen koncerteznek külföldön is.

Heti Bontás:

Augusztus 26, Péntek:
18:00 ESERNYŐS Los Orangutanes // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
19:00 FELLINI Virage de Piaf @ Fellini
20:00 ESERNYŐS Firkin // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 27, Szombat:
8:00 RÓMAI Nyárzáró, lángosozó, kamra feltöltő piacozás a Rómain!
10:00 BUDAPEST GARDEN Strandröplabda Bajnokság a Budapest Gardenben
11:00 DANUBIA Danubia Örömkoncert – TE! Feszt
15:00 KASSÁK MÚZEUM Csodálatos történet?! Finisszázs hétvége (AUG. 27., 15:00 – AUG. 28., 17:00)
16:00 ESERNYŐS Ivan & Parazol acoustic duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
18:00 ESERNYŐS Ripoff Raskolnikov Duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
18:00 DANUBIA Világverők – a Danubia Ütőegyüttes és a Széchenyi Produkció világkörüli tánc-fiestája
20:00 ESERNYŐS Supernem // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 28, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 ESERNYŐS GranCanada // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
17:00 ESERNYŐS Frenk // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
19:00 ESERNYŐS Lóci Játszik // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 29, Hétfő:
14:00 SVÁBHEGYI CSILLAGVIZSGÁLÓ Vissza a Holdra! ARTEMIS I. küldetés ÉLŐ közvetítése a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakértőivel
15:45 ART+CINEMA 9. Skandináv Filmfesztivál
20:00 KOBUCI Magashegyi Underground – Új időpont! – Kobuci Kert, Budapest
20:00 BEM MOZI Casino

Augusztus 30, Kedd:
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
19:00 BUDAPEST GARDEN Orosz Gyuri: Hova-hova? – ÖNÁLLÓ EST – BUDAPEST
20:00 KOBUCI The Mojo // KOBUCI

Augusztus 31, Szerda:
19:00 KOBUCI colorStar // Kobuci Kert, Budapest
22:00 KOBUCI DJ Palotai // KOBUCI
23:59 BUDAPEST GALÉRIA Hollow ft. MŰTŐ } { Paracosmic Camp

Szeptember 1, Csütörtök:
18:00 BUDAPEST PARK Дeva + Ohnody + Flanger Kids – Budapest Park
19:00 KOBUCI KOBUCI Táncház // Fanfara Complexa // Erdőfű és Barátai
20:15 BEM MOZI Andrej Tarkovszkij: Sztalker

Hogyan jött létre a műhely?

Panni: Ferinek ebben az épületben volt már egy első emeleti műhelye. Én pedig el akartam jönni a korábbi műhelyemtől, hallottam Feriről az Interkerámban, és csatlakoztam hozzá. Ő pont akkor költözött le ebbe a helyiségbe, ami azelőtt tűzoltószertár volt. Mindenféle falak voltak még itt, azt gondoltam, soha nem lesz ebből semmi. Ez körülbelül négy éve márciusban történt, ennek dacára júliusban már elkezdtük a foglalkozásokat. Ősztől pedig lesz egy új helyem a Graphisoft Parkban.

Hogyan kezdtetek el kerámiázni?

Feri: Olyan 26-28 éves lehettem, amikor kutyasétáltatás közben megláttam egy Kerámiapark nevezetű helyet. Megkérdeztem, lehet-e oda járni, és beleszerettem. Akkor indult egy tanfolyam, ahol elkezdtem gyúrni az agyagot.

Gyerekkoromtól fogva megvolt bennem a vágy, hogy valamit csináljak a kezemmel, alkossak valamit. Igazából ez a hivatásom, pedig szerszámgéplakatosnak tanultam, de azt egy percig nem csináltam.

Panni: Mindig is éreztem a vágyat a kerámiázás irányába. Időnként vettem hobbiboltban egy kis agyagot, amiből tömör szobrot csináltam, amit aztán nem lehetett kiégetni. Nyelv szakot végeztem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem volt munkám, gondoltam, megtanulok korongozni. Beiratkoztam egy helyre, ahol volt korong és kemence. Magamtól elkezdtem tanulgatni, ami nem ment könnyen. Elejétől fogva nagy szenvedély volt.

Most is úgy érzem, mintha a kerámia házastárs lenne, akivel már jól megszoktuk egymást – előfordul, hogy néha szivat egy kicsit, néha meg én őt.

De mi benne a szivatás?

Panni: A fizikával való folyamatos küzdelem. Erről sokat beszélgetünk Ferivel. A fizikának általában igaza lesz, kivéve, amikor csoda történik, akkor nem. Sose lehet tudni, teljesen biztos nagyon ritkán van. Megfolyik a máz, megreped az agyag. Ez egy elengedős szakma. Már akkor elronthatod, amikor megcsinálod, vagy megrepedhet száradás közben, de eltörheted tisztításkor, ha nem töröd el, akkor megrepedhet első égetéskor, ha ez sem, akkor összetöri az, aki kiveszi a kemencéből. Viszont, ha mindez nem következik be, akkor nagyon lehet neki örülni. Sok mindenen át kell menni egy tárgynak, hogy legyen belőle valami. 

Feri: Igen, mert a kerámia akármennyire is fizika, valahogy a fizikán felül áll. Kiszámolhatjuk grammra pontosan, ugyanúgy csinálhatjuk minden alkalommal, mégis az égetésnél a közeg, az atmoszféra, az egymáshoz való viszonyuk borít mindent, és amiről addig azt gondoltad, hogy nagyon jól tudod és hátradőlhetsz, hát nem, mert mindig történhet valami. Az első széria hiába sikerül jól, a másodiknál már nem érted, mi történik.

Ez egy kicsit hasonlít a főzésre.

Feri: Igen, ha szereted megenni, amit főzöl, akkor nincs gond, de ha vannak igényeid…

Panni: Vagy, ha megrendelésre készül…

Feri: Vagy, ha más akarja megenni a főztödet, másnak akarod csinálni, akkor nem mindegy. Én amúgy elfogadó vagyok. Inkább a rakuzást csinálom, mert az egy szabad, intenzív, gyors és spontán technológia. Ha esetleg nem tudod megfejteni ennek a titkát, lelkét, fizikáját, akkor hagyjuk, hogy a dolog magától alakuljon.

Panni: Legyen, amit ő akar. Néha az eredmény váratlanul sokkal jobb lesz, mint amire számítottál.

Feri: Miután nincs elvárás, nincs kudarc sem.

Panni: Az az érdekes, hogy amikor a tanulók az elején csinálnak valamit, a kerámia istene elhúzza az orruk előtt a mézesmadzagot.

Az első mindig nagyon szépen sikerül. Ez a beetető fázis, aztán, amikor a lelkedet megszerezte, akkor már azt csinál veled, amit akar.

Nézegettem a kerámiáitokat: nagyon különbözőek. Hatással vagytok egymásra?

Panni: Szerintem nem befolyásoljuk egymást. Feri teljesen más dolgokat csinál, a spontán rakutechnikát használja, mázazással dolgozik. Én nagyon szeretek festeni is, nem a mázazásban tudok kiteljesedni. Szerintem minden keramikusnak egy idő után le kell tennie a voksát valamilyen technológia mellett, amiben otthon van. Nekem az akvarellszerű festés az. Néha csinálunk együtt dolgokat, például Feri nagyobb tárgyakat megkorongoz, én pedig megfestem.

Mit szerettek jobban a kerámiázásban, a folyamatot vagy az eredményt, az elkészült tárgyat?

Panni: Egyértelműen a folyamatot.

Feri: A folyamatot: sok mindent előhoz az emberből, amíg eljut a tárgyig. Azért is nem váltam manufaktúrává, mert én szeretem az egész folyamatot egyedül végigcsinálni az elejétől a végéig, a tervezést is beleértve, ami nálam csak fejben történik.

Mit éreztek olyankor, amikor összetörik valami?

Panni: Örülök, hogy végre összetört. Ez az én hozzáállásom ehhez. De jó! Összetört, lehet jobbat csinálni! Végre nem foglalja a helyet, és nem fogja a port.

Feri: Régebben nagyon gyűjtögetős voltam, és nagyon kötődtem első darabos tárgyakhoz. Rossz érzés volt, ha eltörött valami, mert valaki nagy energiát tett egyszer abba, hogy az elkészüljön. De ez változott.

Panni: Más tárgyával kapcsolatban én sem örülök, de a sajátom nullára fáj. Még ki is szoktam dobni őket, ha már eleget léteztek ebben a világban.

Annyira a folyamatot tartom lényegesnek, hogy a kész tárgy iránt már nem érzek szinte semmit. A tüzet akkor érzem, amikor csinálom.

Feri: Sajnos ezt tudom tanúsítani.

Emlékeztek arra, a szüleitek hogyan álltak ehhez, mi történt, ha otthon összetörtetek valamit?

Panni: Az anyukám elég lazán állt ehhez. Összesöpörtük és ennyi. Ha valami 450 éves műtárgy tört volna össze, akkor annak biztos nem örült volna – mondjuk ilyen nem volt otthon, úgyhogy nem is lehetett összetörni. Az értékesebb darabok vitrinben voltak, védve.

Feri: Nálunk is hasonlóan lehetett. Az ünnepi étkészlet máshol volt, de ha abból tört össze valami, az sem volt tragédia. Én viszont egy időben háklis voltam erre, de valószínűleg ez onnan jött, hogy tudat alatt hozzátettem, hogy ez több mint egy tárgy, és volt hozzá egyfajta ragaszkodásom. De már lazábban veszem: ha összetört, csinálok másikat.

Hogyan kötődtök Óbudához?

Panni: Én nem itt születtem, de úgy 5 éve itt lakom. Kiskoromban is laktunk itt egy ideig. A Feri déli.

Feri: Panni sokat szokott viccelődni ezen, hogy még értem a nyelvet. Mert én annyira délről, Budatétény-Nagytétényből származom. Most Budakalászon lakom, majdnem három éve. A műhely már régebb óta itt van. Nagyon megtetszett az itteni hangulat. Lokálpatriótaként járok vissza Téténybe, és itt is annak érzem magam. Óbudáról sokat olvastam, és az olvasmányok által kialakult vele kapcsolatban egy romantikus hangulatom. Sokat sétálunk a Gázgyár környékén és a Krúdy-negyedben is.

Panni: Én is nagyon sokat sétálok, igazán megszerettem ezt az ipari romantikát.

Feri: Illetve Óbudának van egy kisvárosi hangulata.

Panni: Mióta itt van ez a műhely, én szinte el sem hagyom a kerületet. Annyira szeretjük ezt a műhelyt, szokták is mondani, hogy milyen otthonos, barátságos hangulata van.

Feri: Mindig vannak itt furcsa tárgyak, mindig zsúfoltak vagyunk, és mindig változik a műhely hangulata.

Panni: Én nagyon szeretem, hogy négyszögletű az asztalunk és az óráinkon a tanulók tudnak beszélgetni egymással. Egy ilyen négyszögletű asztal nagyon közösségteremtő.

Mit lehet nálatok tanulni?

Panni: Ezek szabad foglalkozások. Feri hétfőn, én pedig kedden és pénteken tartok órát. Ez kifejezetten egy felnőtt műhely. Igazából, aki idejön, az azt csinál, amit szeretne. Kitalálják, mit szeretnének, én pedig segítek, annyira, amennyire igényük van rá. Nálam nincs tanterv. Az alapvető vágyam ezzel a műhellyel az volt, hogy az emberek munka után idejöjjenek pihenni és szabadon alkossanak.

Feri: Panni szabadabban dolgozik együtt a tanulókkal.

Én adok különböző kapaszkodókat, van egy tematika, amit elmondok, de aztán vagy csináljuk vagy nem.

Panni azt is szokta csinálni, ha kevesen vannak és van ideje, hogy ő is dolgozik valami saját darabon az órán, és így is tanulhatnak tőle, hogy látják, hogyan csinálja. Én szigorúbb vagyok, időnként számon is kérem a tanultakat.

Kik járnak hozzátok?

Panni: Hozzám főleg húszas, harmincas, negyvenes lányok, anyukák  és nem anyukák. Nagyon megkedvelték egymást. Úgy szeretem, amikor pakolom be a kemencét, és itt trécselnek egymással, és nem nekem kell megteremteni a jó hangulatot. Nagyon kedves mindenki.

Ki a kerámiát szereti, rossz ember nem lehet?

Feri: Az azért nem biztos, de akik hozzánk jönnek, és itt is maradnak, azok valahogy olyan emberek, akik meg akarják egymást ismerni, tolerálják a tökéletlenséget, és mindannyian el akarnak merülni a kerámiázásban, megpihenni az alkotásban és egymás társaságában.

Célkitűzései szerint a Katalizátor-díj a pályakezdők beindítása mellett leginkább a már ismert művészeknek szeretne új lendületet adni. Fajgerné Dudás Andrea „Háziasszony katalizátora” címet viselő anyagát 162 pályamű közül választotta ki a zsűri – információm szerint egyöntetűen és kétség nélkül. A zsűri elnöke a nemzetközi színtéren is jól ismert Sebastian Baden, aki 2016 óta a mannheimi Műcsarnok kurátora és 2022 júliusától a frankfurti Schirn Kunsthalle kijelölt vezetője; de a magyar névsor is impozáns: German Kinga művészettörténész, a MOME docense, Laczkovich Borbála művészettörténész, a Godot Kortárs Művészeti Intézet vezetője, Lobenwein Norbert gyűjtő, fesztiválszervező és Nemes Csaba képzőművész, a Pécsi Tudomány Egyetem docense. 

Fajgerné Dudás Andrea 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen, Drozdik Orsolya osztályában. Mestere hatása tetten érhető a munkáiban, gondolok itt a női nézőpontból alkotásra, a performansz használatra, a feminista konceptuális művészet gondolatiságára és a női test ügyeivel való foglalkozásra. Fajgerné nem naiv festő tehát, amire az asszonynév hallatán asszociálhatna a kortárs képzőművészetben járatlan befogadó, hanem nagyon is tudatos nőművész.

Már a nevében is benne van az identitása. Fajgerné mindent felvállal, a testét, a nevét, a szakmáját, és identitásának minden elemét komolyan veszi.

A név nála a művészi statement része, felvállaltan hangsúlyozva a férjével való összetartozást, ugyanakkor jelezve önálló szubjektum, alkotó ember voltát. „Fontosak vagyunk egymásnak a férjemmel, és ki is tartunk egymás mellett” – nyilatkozta többször is, kiemelve, hogy a jó házasság ugyanolyan fontos számára, mint a művészete. Nem fogok elmélyedni abban a kérdésben, hogy feminista művészetet látunk-e a kiállításon, mert ez sokkal árnyaltabb és komplikáltabb kérdés ebben az esetben, és a definíciókba bonyolódás éppen a lényegtől távolítana el. Az egyértelmű, hogy a kiállítás anyagában a posztfeminizmus és kelet-európaiság egyaránt hangsúlyos, valamint annak megmutatása, milyen gyökerekből hajt ki nála az egyenjogúság felé törekvés. Fajgerné performanszaiban és munkáiban a kezdetektől folyamatában nyomon követhető, miket, kiket olvasott, és milyen tapasztalatok mentén formálódott az önazonossága, hogyan kapcsolódnak egymáshoz életének különböző, szükségszerűen elvégzendő feladatai, hogyan fonódik mégis egységes egésszé a művészként, feleségként és anyaként megélt létezés. Az mindenképpen nagyon fontos a mostani anyagban is – ahogy a korábbi, testtel foglalkozó munkáiban –, hogy nem egy férfitekintet által határozza meg önmagát, semmiképpen sem a férfielvárások mentén kidolgozott női identitás reagál egy jelenségre. Fajgerné nem ’ellenében’ vagy ’afelé’ gondolkozik, hanem egyszerűen mondja, ami van, amit olvasott, amit áteresztett magán, amit megél, műveinek ihlető forrása a saját élete. A háztartás és az anyaság témái azonban egy tágabb, nőket érintő globális társadalmi kontextusba ágyazódnak. Ugyanakkor nem radikális éllel, hanem finoman és meglehetősen pontosan fogalmazza meg, hogyan él vidéken, mondhatni földközelben egy közép-európai nő, aki anya, háziasszony, és közben elhivatott művész is. Nem titkolja a nehézségeit sem: „Mindig azt mondom, hogy jó háziasszony vagyok, de igazából nem, mert a gyerekek az elsők, és a művészeten is sokat jár az eszem.” Esetében az intim tér és a munka területe összekapcsolódik, további nehézségeket okozva és tudatosságot igényelve. Mindig sorozatokban gondolkodik, termékeny alkotó, 4-5 év anyaga előre ott van a fejében, „csak” az alkotáshoz szükséges időt és teret kell megteremtenie. „Amikor kint dolgozom a kertben, a barbizoni festőktől kezdve Goncsarováig sok előkép a fejemben van, úgy művelem a földet, hogy közben a festészetre gondolok, művészetről gondolkodom” – hangzik el a kiállításon látható videóban.

Ősanyaságát fogalmazva csodálkozott rá egy, az 50-es évek Amerikájában írt feminista könyvre, mennyire aktuálisak a benne tárgyalt kérdések napjaink Magyarországán.

Akkoriban ugyanaz volt az amerikai kormány célja, mint most a magyaré, hogy a kertvárosi anyuka szüljön 3- 4 gyereket, nevelje őket otthon, biztosítson hátországot a férfinak, és ne a karrierjén járjon az esze. Csakhogy ez az út törvényszerűen magában hordja egy későbbi életszakasz identitásválságát. Legkésőbb akkor, amikor a gyerekek kirepülnek, a legtöbb nőben felmerül a kérdés, hogy jól döntött-e, amikor lemondott annak végiggondolásáról, ki is ő igazán, és mi lenne a valódi életfeladata.

Fajgerné képzőművészeti munkássága, festményei és performanszai viszont folyamatosan azt boncolgatják, ki is ő, a megfogalmazása szerint paraszti múltból érkezett kelet-európai nő. Munkáit művészettörténeti referenciák itatják át, előszeretettel sajátítja ki és gondolja újra az általa nagyra tartott női alkotók munkáit. Legyen az a 19. század végének amerikai festőnője, Lilly Martin Spencer, akinek 12 gyereke volt, és a férje vezette a háztartást (le is festette a férjét, amint a piacon vásárolt zöldségeket cipeli haza egy kosárban), vagy Sonia Delaunay, aki a húszas évek autóit dekorálta a saját motívumaival. Utóbbinak dedikálva szerepel a kiállításon az a festett Trabant, aminek a párja otthon, a család kertjében roncsként pihenve paradicsompalánták üvegházaként szolgál és amelyikről szellemesen meg is jegyzi a művész a kiállításon látható videoperformanszában, hogy bizony nincs katalizátora. Birgit Jürgenssen osztrák képzőművész ketrecbe zárta magát mint háziasszony, az ő performansza a konyharuhák rácsaiban köszön vissza. 

A „Háziasszony Katalizátora” című kiállítás Fajgerné legfontosabb témáinak és a brandként azonosítható összművészeti tevékenységének összefoglalása, gyakorlatilag egyetlen helyspecifikus installáció, aminek a megértését nagyban megkönnyíti egy videómunka, amiből világosan megérthető a gondolati háttér. Simone de Beauvoir gondolatai jól megférnek benne a dr. Hoffmann Istvánné Háztartás-közgazdaságtan kötetéből kiragadott megállapításokkal, amely kötetet egyébként a Magyar Nők Országos Tanácsa adta ki 1982-ben. Fajgerné felolvas és kommentel, beszél a munkák keletkezéstörténetéről. A már említett üvegház-Trabant kapcsán szóba kerül a konyha és az Eat-Art. Szabó Eszter Ágnessel közös Common Jam projektjük is megidéződik, mikor Szabó Eszter Ágnes különböző városokban a szabadon lévő fákról szedte a gyümölcsöket és befőzte, Fajgerné pedig az általa termesztett zöldparadicsomból főzött lekvárt. A zöldparadicsom-lekvár azért fontos, mert éretlen, és ezt a hazai éretlen feminizmussal rokonítja, de reflektál a paradicsom, mint Édenkert jelentésre is. (A befőzéshez társul a Bűn tartósítása képsorozat.) A Common Jam Eat Art eseményein – akárcsak a hétköznapokban persze – rendszeresen használják a konyharuhát, ez a kiindulási pontja a geometrikus absztrakt festészet beszivárgásnak az eredetileg figurális stílusban alkotó művész képeire. A dokumentációs festmények absztrakcióssá váltak egy olyan hétköznapi, geometrikus mintázatú tárgy hatására, ami mélyen beleivódott  a tudatunkba.

A konyharuha rács mintája széles asszociációs mezőt hoz felszínre, benne van a börtön, a háztartás rabsága, a szabály, a rend, a ritmus, a végtelenség, a folyamatos ismétlődés.

A konyharuhákat sokáig használjuk, kifejezetten arra vannak kitalálva, hogy nyúzzuk őket, és nehezen válunk meg egy-egy darabtól. Akkor is törlünk, fogunk vele, ha már kilyukadt, megkopott, ez pedig azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy ebben a soha véget nem érő, háládatlan feladatban, mint a háztartásvezetés, mi magunk is ugyanígy elhasználódunk. Fajgerné a minden háztartásban előforduló konyharuhát hatalmas festményekké lényegíti át, festékkel felmosott óriási vásznai pedig konyharuhákként lógnak a galéria terében. A kockás konyharuhák színe leggyakrabban kék, vagy piros, de ellensúlyozandó az alantas munkát, amit végzünk vele, a festményeken, amikre átvándoroltak ezek a rongydarabok, a legnemesebb színeket használja a festő, az ultramarint és a vermilliont. Dishtowels sorozatában az absztrakt expresszionista gesztusfestészetet idézi meg, ahogy a konyharuha vagy a felmosómop mozgását viszi át a vászonra. Ebbe a sorba tartoznak a Sonia Delaunay festészetére reflektáló vasalóképek. 2017-ben egy performansz keretében, vasaló alakú ecsettel egy vasalódeszkán anyagokra rácsszerkezetet húzott/festett, melyekből aztán ruha is készült. 

A kiállítás egyik bevonó aktusaként a látogatók maguk is hozzátehetik saját élményanyagukat a láthatatlan női munkához: kihúzott ruhaszárító kötelekre bárki felcsipeszelheti saját konyharuháját.

A zömében nők által végzett láthatatlan és fizetetlen háztartási munka láthatóvá tétele az alapvető célja ennek a tárlatnak, de a háztartás kizsákmányoló természetén túl a benne rejlő kreatív potenciálra is ráirányítja a figyelmet. A papírfűzős gyerekjátékot felidéző festmény, vagy mellette a gomolygó kékség által szétfeszített rács a kilépési pontokat jelzi. Lázadás vagy játék, a gyerekek bevonásának lehetősége, ami persze egy másik, a nők által szintén jól ismert fárasztó terepre visz, a multitasking jelenségéhez. A GICA vezetője mesélte, hogy az installálásra Fajgerné rendszerint a gyerekeivel érkezett, kiterítette a játszószőnyegüket, kiosztotta a filctollakat és installálás vagy a Trabant festése közben terelgette őket, miközben tudatosan és odafigyelve hozott döntéseket a kiállítás rendezésében.

Azt is Laczkovich Borbálától hallottam, hogy az első napok egyikén hosszan, komótosan végignézte a tárlatot a kerületben lakó idősebb úr, foglalkozására nézve pszichoanalitikus, aki látogatása végén megosztotta az intézmény munkatársaival, hogy rengeteget tanult ebből a kiállításból. Fontos feladat, amit ez a tárlat bevállalt, hogy a helyére tegye, mit szeretnének a nők, miről beszélnek a láthatatlan munka kapcsán, és érdekes lenne meghallgatni, mit érzékelnek mindebből, és hogyan értékelik (alul) a láthatatlan munkát a férfiak. 

FAJGERNÉ DUDÁS ANDREA – Háziasszony katalizátora című kiállítása Óbudán, a Godot Korátrs Művészeti Intézetben ( GICA) látható augusztus végéig. A kiállítás kurátora Popovics Viktória.

TOP 5:

Augusztus 19, Péntek – 19:00 FELLINI Bold Stroke @ Fellini
Pénteken időutazásban lehet részünk a Bold Stroke duó jóvoltából, akik visszarepítenek minket a 60-as, 70-es és 80-as évek zenei világába! Az út előre láthatóan egészen a magyar alternatív színtér klasszikusaitól indul, hogy a brit indie műfajánál tett kitérőn keresztül egészen az amerikai pszichedelikus rockig jussunk el velük.

Augusztus 19, Péntek – 20:00 KOBUCI PASO // Kobuci // 08.19.
A Pannonia Allstars Ska Orchestra neve már közel két évtizede jelent egyet a hatalmas bulikkal és élő karibi tánczenével. A csapat energiája és kísérletező kedve a kezdetek óta töretlen: idén tavasszal összeálltak például a kétszeres Grammy díjas amerikai producerrel, Victor Rice-szal, hogy felvegyenek egy olyan speciális lemezt, amin a magyar népdalkincs és a jamaicai zenei lüktetés találkozik.

Augusztus 20, Szombat – 10:00 MKVMÚZEUM MKVM 56
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum születésnapi rendezvénye.
Ünnepelje az MKVMúzeummal együtt a múzeum fennállásának 56. évfordulóját!

Augusztus 24, Szerda – 16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
Egy világhírű magyar gyár és a mögötte álló tragikus sorsú család történetét ismerhetik meg tárlatvezetésünk résztvevői.
Átfogó képet nyújt a Goldberger Múzeum arról a nagyívű fejlődésről, amely során egy 18. század végén megalakuló, kis kékfestő manufaktúrából másfél évszázad alatt hazánk egyik legnagyobb textilvállalata jött létre.

Augusztus 24, Szerda – 19:30 KOBUCI Magidom // Felső Tízezer | KOBUCI
Még a nyár vége előtt, augusztus 24-én két lendületes könnyűzenei formáció találkozásának lehetünk szem- és fültanúi a KOBUCI Kertben.
A sodró gitárzenéjéről, nagyívű refrénjeiről és szeretetteljesen cinikus szövegeiről ismert Felső Tízezer 2015 óta létezik, azóta pedig már négy lemezük jelent meg.
A Magidom alternatív popzenei laboratóriumában az „állandó változás” jegyében szinte minden lehetséges: csillagászati magasságok, mikroszkopikus mélységek, viharos bendzsó-futamok, angyali vokálszólamok, életközeli szövegek, akár Radnóti vagy éppen Varró Dani.

Heti Bontás:

Augusztus 19, Péntek:
19:00 FELLINI Bold Stroke @ Fellini
19:00 VÁROSMAJORI SZABADTÉRI SZÍNPAD Middlemist Red 10 – Jubileumi koncert a Városmajori Szabadtéri Színpadon
20:00 KOBUCI PASO // Kobuci // 08.19.

Augusztus 20, Szombat:
8:00 RÓMAI Augusztus 20-i kosárfeltöltő piacozás a Rómain, finom ebéddel!
10:00 MKVMÚZEUM MKVM 56
16:00 MKVMÚZEUM Spelter Henrik – Magyarország első aranykoszorús cukrászmestere
19:00 KOBUCI Pink Floyd és U2 Tribute Est // KOBUCI
22:00 KOBUCI KOBUCI Házibuli

Augusztus 21, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 NEMZETI GALÉRIA Tárlatvezetés | Monet, Gauguin, Pissarro a Nemzeti Galériában
19:00 BEM MOZI A keresztapa / The Godfather – 50 éves jubileum
20:00 KOBUCI John Lee Hooker Tribute Night by Little G Weevil Band // KOBUCI

Augusztus 22, Hétfő:
17:00 PAVILON MiniMonday #4 w/ Larjoe
17:00 ÚJPESTI KULTURÁLIS KÖZPONT Kiállításmegnyitó
20:00 KOBUCI Pedrofon & Cadillac 2000 Elvis koncert KOBUCI

Augusztus 23, Kedd:
9:00 ÓBUDAI MÚZEUM Játék, mese, kaland az Óbudai Múzeumban – Múzeumi délelőtt gyerekeknek
19:00 BUDAPEST GARDEN Stand Up FACTORY Humortechnikum – BUDAPEST GARDEN
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
20:00 KOBUCI (Blue)Stone & Friends ft. Hobo, Ferenczi György

Augusztus 24, Szerda:
16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
19:00 GÓLYA Azta zenekar táncház // Gólya
19:30 KOBUCI Magidom // Felső Tízezer | KOBUCI
20:00 MIXÁT UDVAR Slapstick?, vendég: Towpe @Mixát Stage

Augusztus 25, Csütörtök:
16:00 SZÉPMŰVÉSZETI Kurátori tárlatvezetés I Henri Matisse – A gondolatok színe
20:00 KOBUCI ANIMA SOUND SYSTEM @ KOBUCI
22:00 KOBUCI DJ Infragandhi // KOBUCI

Az utazás, a tenger és a testedzés egyik legismertebb rajongója Erzsébet királyné volt, akinek viselkedését, magány és szabadság iránti vágyát – különösen a bécsi udvarban – még sokan különcnek és az uralkodói szereppel nem összeegyeztethetőnek tartották. A magyarok körében azonban rendkívül népszerű volt a királyné, ami bizonyára hozzájárult a távoli tájak iránti érdeklődés növekedéséhez is.

A korszak viselkedési és öltözködési szokásai meglehetősen merevek voltak, különösen a nőket illetően. Testüket fűző szorította össze, és kizárólag ebben illett nyilvánosan mutatkozni.

Az alsótestet évszázadok óta hosszú szoknya takarta, amit alsószoknyák sokasága és acél abroncsokkal merevített krinolin, majd turnűr is szélesített, így az ember szinte eltűnt a ruha alatt.

Az ezekhez a ruhákhoz szokott nők számára elképzelhetetlennek tűnt nyilvánosan levetkőzni, alsóneműre hasonlító fürdőruhát felvenni, erre jelentett megoldást a fürdeni vágyók számára a kerekes fürdőkabin, amiben betolták őket a vízbe, onnan pedig csak akkor léptek ki, mikor már a kíváncsi szemektől távolabbra kerültek és a víz is kellően mély volt. A parton pelerinszerű köpenyekbe burkolóztak.

A nők fürdőöltözete kb. 1870-től általában sötétebb színű pamutvászonból készült. Hosszú, vagy legalább lábszárközépig érő nadrágból és hozzá való, hosszú ujjú, térd alá érő ingből állt. Ezt övvel fogták össze, így mégis hasonlított kissé a szoknyára. A ruha alatt gyakran viseltek fűzőt még ilyenkor is. A 19. század végéig ez az öltözék volt jellemző, hiszen a divat jellege sem változott jelentősen: a fűzővel kialakított darázsderék hangsúlyozása volt az ideál, a szoknya pedig mindvégig takarta a lábat, földig ért. A férfiak mindeközben rövid ujjú inget és térd alá érő nadrágot viseltek úszáshoz, szintén vászonból. Ezek a ruhadarabok a korabeli alsóneműkhöz hasonlítottak, de azok fehér színével ellentétben inkább sötét szövetekből készültek.

A szecesszió új, karcsúbb nőideáljának, az életmód változásának és az emancipációnak együttesen köszönhető, hogy a 20. század elejére változások indultak meg, amelyek az első világháború előtti évekre váltak igazán szembetűnővé. A női munkavállalás mellett az utazási lehetőségek javulása: a vonat, sőt az autó elterjedése és a sportok népszerűsége is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nők öltözködése is meginduljon a kényelem és praktikum útján. Nappalra és utazáshoz kosztümöt, nyáron szoknya-blúz együttest viseltek, és bár az estélyi ruhák extravaganciája még sokáig megmaradt, a test szabad mozgását az is egyre kevésbé korlátozta.

Az 1900-as évtized második felétől fokozatosan eltűnt a halcsontos fűző, a 10-es években ezt a folyamatot gyorsította, hogy a divatos ruha derékvonala mell alá emelkedett, így a derekat „jótékonyan” takarták a ruha redői.  

A 20. század elejére a fürdéshez viselt, korábban nehéz, vastagabb szövetből készült ruha is fokozatosan rövidült, ekkor már „csak” térdig ért, rövid ujjú felsőrésszel, kis gallérral, de ehhez is gyakran vettek fürdőcipőt és sapkát, esetleg harisnyát is. Az egyrészesek a 20. század elején jelentek meg, részben az újkori olimpiák sportolóinak köszönhetően, akik testhezálló trikóban gyorsabban tudtak úszni. A rugalmas kötött anyag hamar felváltotta a vizesen kellemetlenül testre tapadó vásznat, ez azonban még szemérmetlenebbül mutatta meg a nők testét, így még a versenyúszó, Annette Kellermann is botrányt keltett benne, hiszen a testhezálló “mini-overall” lényegében nem különbözött a férfiak úszódresszeitől. Az újkori olimpiákon hivatalosan 1912-től lett versenyszám a női úszás. Ekkoriban a strandokon a mára már klasszikussá vált matróz stílus volt kedvelt, színekben pedig a sötétkék, fekete és fehér, esetleg piros csíkokkal, szegélyekkel. A Kiscelli Múzeum textilgyűjteményének legrégebbi, 1910-es évekből származó fürdőruhája ezt a korszakot reprezentálja: fehér-piros csíkos vászonból készült, piros szegélyekkel, széles, kihajtott gallérral. A szabadidős tevékenységekhez – köztük a vízparti tartózkodáshoz és a fürdéshez – a városinál sokkal lazább, kényelmesebb öltözködést tettek lehetővé a szokások. Ennek is köszönhető, hogy Gabrielle Chanel az I. világháború alatt nagy számban az elegáns óceánparti nyaralóhelyen, Deauville-ban tartózkodó hölgyek körében lett népszerű a matrózoktól és a férfi fehérneműktől „kölcsönvett”  kényelmes, laza, rugalmas gyapjú dzsörzéből készített kosztümjeivel.

 A praktikumot az I. világháború kényszerítette ki véglegesen, ekkor már visszavonhatatlanul megváltozott mind a nők szerepe és helyzete, mind a divat. A háború után a modern, divatos nő önállóbb, fiatalosabb, karcsúbb lett. A szórakozás és mozgás kedvelt formái voltak a különböző sportok, amelyek széles körben elterjedtek. A rövid haj, a mozgásszabadságot biztosító kényelmes viselet általánossá vált, szabadidőhöz és sporthoz pedig hamarosan a nadrág is bekerült a nők ruhatárába. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ekkorra a vasút mellé már a repülés is felsorakozott, egyáltalán nem meglepő, hogy a húszas években minden korábbinál nagyobb divat lett a nyaralás és a fürdés. A Harper’s Bazar (később Bazaar) 1867-től jelent meg, alapítója William Randolph Hearst, főszerkesztője a 20. század első felében Carmel Snow volt. A lap már a 19. század utolsó harmadától jelentős divatközvetítővé lépett elő, a 20. században pedig a Vogue-gal együtt a legkedveltebb életmód-magazinok egyike volt. Cecil Beaton, George Hoyningen-Huene, Man Ray és más művészek fényképei szerepeltek ezekben a lapokban, ábrázolva az öltözék mellett a modern életet és nőideált is. A sportos, „természetes” nő egyik első fényképésze Toni Frissell, maga is a New York-i elit tagja volt, aki fürdő-, tenisz- vagy síruhás nőket ábrázoló képeinek jó részét a szabadban, mozgás közben és életszerű helyzetben készítette.

A fehér bőr már sokkal inkább a sötét gyárakban rossz körülmények között dolgozó munkásokra volt jellemző, a barnaság pedig azt jelentette, hogy az illető valamelyik elegáns üdülőhelyen járt.

Ekkor már nem idegenkedtek a különösen vizesen erősen testre tapadó, szoros fürdőruháktól sem. A híres színésznőkről például gyakran jelent meg strandon készült „street” fotó. A bátrabbak – általában fekete – gyapjúból kötött, rugalmas „fürdőtrikót”, a továbbra is kissé szégyellősebbek vagy illedelmesebbek a többet takaró, kis szoknyarésszel is kiegészített és inkább vászonból vagy műselyemből készült bővebb, kevésbé testhezálló „fürdőkosztümöt” viseltek. Ezek színe általában fekete vagy sötétkék volt, díszítésként vagy paszpólként jelentek meg rajtuk a fehér csíkok. A korszak fürdőruhadivatjára nagy hatással volt Jean Cocteau 1924-ben bemutatott darabja, az elegáns, szórakozni vágyó párizsi fiatalokat a tengerpartra szállító éjszakai expresszvonatról szóló Le train bleu. Az orosz balett-társulat előadásának koreográfusa, Szergej Gyagilev a csíkos, kötött overálokból, fürdőruhákból és sportos öltözékekből álló jelmezek tervezője pedig Gabrielle (Coco) Chanel volt, aki maga is rendkívül kedvelte a Côte d’Azur-t, és néhány év múlva villát is építetett ott, amit La Pausa-nak nevezett el.

A harmincas években mindenki sportolt és fogyókúrázott, megteremtve ezzel a fürdőruhák további „zsugorodásának” feltételeit. Egyre változatosabbak és izgalmasabbak lettek a darabok: kivágott hátrésszel, vagy a mai tankinihez hasonló, rafinált módon pántokkal összekapcsolt felső- és alsórésszel, és immár elasztikus műszálas anyagokból is készülhettek. A fejlesztésekben az amerikai Jantzen cég járt élen, és ugyanitt jelent meg 1928-ban a kétrészes, melynek alsórésze még szigorúan takarta a combhajlatot és a köldököt, és gyakran tartozott hozzá kis lapszoknya is. A parton lenge, bő hosszú nadrágos strandpizsama és stílusos napszemüvegek, nagy kalapok is öltöztették a nőket. A férfiak ekkor már nem pántos overált, hanem egyre többen rövid sortot, fürdőnadrágot viseltek.

A városokban is egyre több strandfürdő épült. Budapesten a Gellért az elegáns úri világ, például az első számú divatirányító, Hatvany Lili bárónő törzshelye volt, a Palatinus pedig a középosztály körében volt népszerű. A nagyvilági dámákat, híres színésznőket így mindenki közelről is megcsodálhatta – vagy kritizálhatta. A napozás népszerűségéhez hozzájárult, hogy a vegyipar fejlődésének köszönhetően egyre jobb minőségű naptejeket forgalmaztak. A korszak estélyi ruhái – főképp hátul – nagyon mély kivágással készültek, ezért nem volt mindegy, hogyan sül le az ember. Ennek érdekében a strandokon – általában az épület tetőteraszán – külön napozó részeket alakítottak ki, ahol akár ruha nélkül is lehetett barnulni.

A leghíresebb francia divattervezők – Jean Patou, Jeanne Lanvin, Elsa Schiaparelli – évente új fürdő- és strandruha-kollekcióval rukkoltak elő, amelyeket a legfelkapottabb nyaralóhelyeken, főleg a Cote d’Azur strandjain mutattak be, ahol nyaranta Európa és Amerika milliomosai találkoztak. Ezeket a különböző országokból Párizsba érkező divatcégek képviselői forgalmazták, így Budapesten is ismertek voltak a francia nevek. Schiaparelli híres, meghökkentő stílusa a strandon is érvényesült:

„Schiaparelli egyik legszebb strandtoalettje bő fekete jersey-nadrágból és egy kis ecrü színű fekete mintás, kézzel szövött vászonkabátból áll, amely alatt királykék selyemből készült a fürdőtrikó.”

A vízparti sétákon, a szállodák teraszain egy speciális öltözéket, a könnyű anyagból készített bő nadrágból, pántos felsőrészből és lenge kabátból álló strandpizsamát hordták. Angelo, az ismert pesti fotós és divatrajzoló 1931-ben erről úgy emlékezett, hogy már előző évben, azaz 1930-ban bemutatta azt Worth és Patou, és amit – leszámítva a „konzervatív angolokat” – már akkor nagy siker övezett. Tudósítása szerint a francia Riviérán annyira divatba jött, hogy „a revü után három nappal az egész francia szabóipar lázasan csinálta a strandpizsamákat – és az illusztrált divatlapok oldalokon közölték az új divatot.” A cikket közlő Színházi Élet divatrovatának címlapján ekkor egy nadrágos, barettet viselő manöken szerepelt Angelo fotóján, aki írását is számos más, általa készített képpel is illusztrálta. Egy másik cikk is bemutatja a párizsi divattervező által készített összeállításokat: „A pizsamák Worthnál kétféle típusúak, vagy teljesen férfiasak, fehér flanellnadrággal, kétsorgombos kék flanellkabáttal, főleg jachtoláshoz, vagy túlságosan nőiesek, virágos crepe de Chineből, vagy mintázatlan, két-háromféle színű crepe de Chine-ből összeállítva.” 1934-ben már rövid sortot ajánlott, hozzá való nagy kockás vízhatlan anyagból készült, szétnyíló szoknyával. Hogy Worth – és a többi párizsi luxus divatcég – vevőkörét elsősorban a tengerparton mulató felső tízezer alkotta, arra abból is következtethetünk, hogy (másutt) beszámolt a divatrovat arról, hogy „a párizsi divatbemutatókkal egyidejűleg Worth teljes kollekciót és mannequin-sereget küldött Monte Carloba, ahol az Ambassadeur-étteremben a Riviéra hölgyközönsége számára is bemutatta a modelleket.” Worthnak egyébként a Côte d’Azur-ön, Cannes-ban, az Atlanti-óceán partján pedig Biarritzban volt fióküzlete, és ez volt jellemző minden felkapott párizsi haute couture divatszalon esetében. 

Elsa Schiaparelli azonban még tovább ment a strandpizsamák terén. 1931-ben azt írta róla a Színházi Élet: „A pizsama mint estélyi ruha természetesen a Riviérán is feltűnt. A legszebbet Madame Schiaparelli viselte, természetesen saját kreációját. A bő szoknyaszerű nadrág élénk narancsszínű crépe de Chine-ből készült, a boleró pedig vastag aranylaméból. A toaletthez nagy karneolgyöngyökböl összeállított láncot és finoman vésett karneol-gyűrűt viselt Madame Schiaparelli.” Az idézet jól mutatja, hogy mind Chanel, mind Schiaparelli divatirányító tudott lenni megjelenésével a párizsi társaságban. A divattervezőt Párizsban eszerint művészként fogadták el, míg ugyenekkor Pesten a szabó iparos-mesterember volt, tehát társadalmilag továbbra is alacsonyabban állt vevőinél még akkor is, ha sikerült vagyont szereznie.

A második világháború utáni sokkot még ki sem pihente a világ, amikor újabb „atomrobbanásra” került sor, ezúttal fürdőruha-fronton. Párizsban 1946. július 5-én – néhány nappal a Bikini-szigeteki kísérleti atomrobbantás után – mutatta be Jacques Heim divattervező L’Atome névre keresztelt parányi, köldököt megmutató alsóval rendelkező kétrészesét – arra gondolva, hogy ennél kisebb már nem lehet egy fürdőruha. Tévedett. Két hét múlva, július 18-án Louis Réard alig 30×30 cm anyag és kétoldalt néhány zsinór vékonyságú pánt felhasználásával készítette el az igazi „bikinit”, mely világhírűvé vált. Igaz, a felvételére akkor csupán a Casino de Paris táncosnője vállalkozott egy fénykép erejéig, és időbe telt, míg szélesebb körben elfogadottá vált. Később, a hatvanas években tűntek fel ismét hasonlóan merész darabok, de ott már a felsőrész is hiányzott.

Az ötvenes évek nőies domborulataihoz, a „született feleség” ideáljához ugyanis nem illettek a frivol darabok. Ismét divatba jött viszont az egyrészes fürdőruha, hegyes, párnázott mellrésszel, de gyakran vállpánt nélkül, amit a rég elfeledett merevítések és egy új anyag, a lastex tettek lehetővé – mindezt Christian Dior divatos New Look-jának elegáns stílusában. A kihívó kétrészeseket, amik a testből egyre kevesebbet takartak, a lázadó fiatalok hordták. Ezt a stílust olyan szépségek is népszerűsítették, mint Marilyn Monroe, vagy Brigitte Bardot a St. Tropez-i strandon az „És Isten megteremté a nőt” című filmben. Mindeközben Magyarországon a „nyugati” divat megbélyegzése és az anyaghiány nehezítette az új vonalakkal való lépéstartást.

A balatonparti üdülőkben többnyire átalakított vagy otthon készített darabokban, konzervatív egyrészesben jelentek meg, akik beutalóval eljutottak nyaralni.

A hatvanas évek divatja a fiatalságot emelte középpontba, így a fürdőruhák terén is az ő ízlésük vált dominánssá: a szexi kétrészes. A csípőre szabott, apró alsók és a melltartók az új, könnyen száradó, színes, mintás műszálas anyagokból készültek. De volt, akinek már a kétrészes is sok volt: Rudi Gernreich tervező ekkor alkotta meg a monokinit, a felsőrész nélküli fürdőruhát, ami csupán egy alsóból és két hosszú vállpántból állt. A hippik pedig még tovább mentek, és ebben is a szabadságot hirdették, így a meztelenség, a nudizmus sem volt már elképzelhetetlen. Bár széles körben egyik sem terjedt el, a fürdőruhák egyre kisebbek lettek a hetvenes évekre – ekkor született a miniszoknya mintájára elnevezett mini-bikini, amit ekkor már tényleg csak néhány pánt tartott a helyén. Új anyagokat, mint a lycrát, vagy áttetsző, sőt fényáteresztő anyagokat, hálókat is kifejlesztettek, amiket előszeretettel használtak a napozás szerelmesei. A természetesség és a folklór-divat jegyében sokan készítettek saját kezűleg fürdőruhát: a horgolt, kötött, egyedileg díszített darabok voltak a legmenőbbek.

A nyolcvanas években továbbra is hódító, kétrészes fürdőruhák csak az aerobikórán tökéletesített testen mutattak jól. Az alsórész egészen magasra szabott, így oldalt és hátul is meglehetősen keskeny volt, a felső pedig csupán egy vállpánt nélküli, elöl a két mell közt összehúzott, melltartónak sem nevezhető „szalag”. Mindez lehetőleg feltűnő – fekete, pink, piros, sárga, türkiz vagy arany – színekben, rugalmas és kissé fényes lastexből készült. A kilencvenes évekre terjedt el a tanga, mely már hátul sem takart, és még kevesebbeknek volt előnyös, de annál többen hordták. Kétségtelen előnye volt viszont, hogy a napozásnál alig maradt zavaró fehér csík a bőrön, főleg ha felülre sem vettek semmit.

Miért választottad Óbudát lakhelyedül?

Sokáig tősgyökeres belvárosi voltam. A Benczúr utcában nőttem fel, majd a Balzac utcába költöztem. Az akkori feleségem javaslata volt, hogy zöldövezetben lakjunk, így vezetett az utam az óbudai hegyvidékére. Jó dolog a belváros, de már nem mennék el innen, hiszen amikor az Árpád hídon jövök haza és meglátom az óbudai hegyeket, már jó kedvem lesz. Ha 27. éve élek a Testvérhegyen, akkor már óbudainak nevezhetem magam?

Hát persze. Mennyire vagy benne az óbudai mindennapokban?

Benne vagyok. Nem olyan előadóművésznek tartom magam, aki csak zenél és kiszolgálják, hanem aktív ember vagyok. Jövök-megyek, intézem az ügyeimet, vásárolok, sportolok, itt élek Óbudán. Szenvedélyesen kerékpározom a környéken, rendszeresen bebarangolom a hegyvidéket. Balázs Fecóval nagyon jó barátságban voltunk. Szinte minden nap áttekertem Fecóhoz itt, a Testvérhegyen, és becsöngettem hozzá egy kávéra.

Mit jelentett az ismert szülők, Zsoldos Imre és Sárosi Katalin gyermekének lenni?

Ilyenkor azt várná az olvasó válaszul, hogy mennyire nehéz volt nekem a híres szülők árnyékában felnevelkednem és elérnem valamit a hazai zenei életben, de ez nincs így. Ahol talán nehézséget jelentett, az a tanulmányaim.

A Zeneakadémiára jártam és nagyon ügyeltem arra, hogy még véletlenül se mondják azt: „Biztos azért van itt ez a Zsoldos Gábor, mert a szülei benyomták a Zeneakadémiára.” Éppen ezért minden zenei tárgyból színjeles voltam.

Evidens volt a zenei pálya?

Más fel sem merült, mert az anyatejjel szívtam magamba a zenét. Anyukám énekelt, apukám trombitaművészként van „nyilvántartva”, de hegedült és furulyán is játszott. Egy nagyon különleges hangszeren is zenélt, az éneklő fűrészen, amit megörököltem tőle és most én játszom rajta. A szüleimnek köszönhetően elképesztő zenei élet folyt a lakásban. Zenei fellegvár volt a Benczúr utcai lakás, ahol megfordult többek között Seress Rezső, Nádas Gábor, Kabos László, a Záray-Vámosi házaspár, Németh Lehel. Hát mi lettem volna? Gépészmérnök? Szóba se jött más, mint a zene.

Hogyan lettél dobos?

Már 6 éves koromtól elkezdtem zongorázni. Szerettem és jól is ment, de valahogy a pop-rock zene elvarázsolt és megtetszett a dob. Tényleg azért lettem dobos, mert azt szerettem. Olyan dobos vagyok, aki nemcsak dobolni tud, hanem megtanultam a „zenét” is, hiszen majdnem húsz évig zongoráztam. A zongoratudás, a harmóniák ismerete a zenélésben a legfontosabb. 14 évesen a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, népszerűbb nevén a Konzervatóriumba dobszakra jelentkeztem, pedig a felvételi előtt csak félévvel döntöttem el, hogy dobolni szeretnék. Előtte sosem volt dobverő a kezemben, de simán felvettek. Pontosítanom kell: a konziban és a Zeneakadémián is ütőhangszeresnek tanultam, tehát nem dobosnak. Bár jártam rövidebb ideig egy-két tanárhoz tanulni, de a klasszikus ütőhangszerek mellett saját magamtól tanultam meg dobfelszerelésen játszani, mivel akkor még nem volt intézményesítve a könnyűzenei oktatás.

Nem volt még jazz oktatás a konziban, és nem volt még a Kőbányai Zenei Stúdió. Klasszikusokon tanultam, Beethovenen és Mozarton, otthon pedig a dobfelszerelést nyűttem.

Hogyan kerültél be 21 évesen az akkor a csúcson levő Hungária együttesbe?

Másodéves voltam a Zeneakadémián, és az évfolyamtársaimmal gyakran beültünk az akkori Erzsébet Sörözőbe. Egy ilyen alkalommal, amikor zenéről is beszélgettünk, a szomszéd asztaltól átszólt egy férfi és megkérdezte, hogy van-e közöttünk dobos? Mondtam, hogy bár a Zeneakadémiára járok, azért tudok dobolni is. Bemutatkozott, hogy ő a Dolly férje és mondta, hogy a Hungária együttes éppen dobost keres. Hallottam ugyan Dollyról, de nem igazán követtem a Hungáriát. Inkább a rockot és funkyt szerettem, nem voltam nagy rock and roll rajongó. A hazai zenekarok közül az LGT szerettem, de nem lehetett nem ismerni a Hungáriát. Így kerültem Fenyő Miklós elé próbafelvételre. Akkor még az volt a kommunikáció, hogy Szikora Robi eltörte a kezét és a gyógyulásáig csak helyettesíteni kell őt. Persze nem ez volt az igazság, hanem az, hogy kilépett a zenekarból, mert felkérést kapott, hogy dalokat írjon Szűcs Judit lemezére, amit Fenyő Miklós nem tolerált. Ez volt a szakításuk oka. Ekkor jöttem én a képbe. Nem voltam és nem vagyok frontember típus, csak ritkán énekeltem, ezért nem pótolhattam egy személyben Szikora Róbertet. Szikora egy igazi fazon volt, aki olyan slágereket énekelt, mint a Csaó Marina vagy a Micsoda buli. Ezt az oldalát Flipper Öcsivel pótolták, aki rajongó volt, jól énekelt, öltözött, táncolt is például a Limbó Hintó televíziós felvételén. Szikora olyan tehetség volt, hogy csak ketten tudtuk őt pótolni. A Hungária ekkor lett hét tagú. Így kerültem a Zeneakadémiáról és az Erzsébet Sörözőből Magyarország akkor legnépszerűbb együttesébe.

Hogy indult a Hungária tagságod?

Amint bekerültem a Hungáriába, feljátszottuk az Aréna című albumot, ami – a megrendelések alapján – már a megjelenés előtt aranylemez lett. Az aranylemez akkor százezer eladott példányt jelentett. Az első Hungária fellépésem szilveszterkor a Blaha Lujza téren, egy hatalmas utcabál keretében volt százezer ember előtt. Zeneakadémia, Erzsébet Söröző, Fenyő Miklós lakása, lemezfelvétel, aranylemez és százezer ember. Ennyi mindent éltem át 21 évesen pár hónap alatt. Fel sem tudtam fogni, hogy igazán mi is történik velem.

Hogyan fért össze a Zeneakadémiával a Hungária?

Nekem sikerült befejeznem a Zeneakadémiát, ellentétben Presser Gáborral, akit választás elé állítottak: Beethoven vagy Omega? Ő az Omegát választotta. Én három évig voltam „kettős ügynök”, ami lehetetlen küldetésnek tűnt a vidéki fellépések miatt. Hiába volt késő esti koncertünk mondjuk Nyíregyházán, nekem másnap reggel nyolckor meg kellett jelennem a Zeneakadémián. 

Észrevették a Főiskolán, hogy te a Hungáriában dobolsz?

Igen, de nem azért, mert romlott volna a tanulmányi eredményem, hanem akkoriban a csapból is a Hungária folyt. Országosan nézett zenei tévéműsorokban szerepeltünk. Ilyen volt az Egymillió fontos hangjegy, a Pulzus és a Zenebutik. Az utóbbi műsor pedig végképp lebuktatott, hiszen abban vegyesen volt a klasszikus és a könnyűzene. A tanáraim azonnal felismertek, de annyira jók voltak a tanulmányi eredményeim, hogy nem tudtak eltiltani.

Ebben nem volt gyakorlatuk, hiszen az akadémiai tanulók közül addig Presseren és rajtam kívül senki sem játszott popzenekarban, egyébként azóta sem.

Azt is meg tudtam oldani, hogy Nyugat-Berlinben fel tudjak lépni a Hungáriával. Minden egyes kiutazás előtt engedélyt kellett kérnem a tanulmányi osztályon, amin simán elbukhattam volna, mert ha csak egyszer ezt nem adják meg, akkor másik dobos után kellett volna néznie a Hungáriának.

Ide tartozik egy vicces történet. Fenyő Miklós és a Hungária imidzse megkövetelte azt, hogy a tagok a zenei stílusnak megfelelő ruhát viseljenek. Jampi cipőben, kockás zakóban kellett járnunk az utcán, hiszen a ruhánkat nem jelmeznek kellett tekintenünk, hanem egy életérzés megnyilvánulásának. Amikor beléptem a Hungáriába, Fenyő elvitt Budapest akkori egyetlen bizományi áruházába, a Gólya Áruházba és csomó „új” ruhát vetetett velem, hiszen nekem hétköznapi ruháim voltak. A Zeneakadémiáról mindennap Fenyő Miklóshoz mentem próbálni. Az iskolatáskám mellett volt egy nylon zacskó, amiben a teljes jampi cuccomat vittem. Amikor odaértem Miki házához, megnyomtam a kapucsengőt, bementem a lépcsőházba, és amíg felértem a lassú lifttel a harmadik emeltre, teljesen átöltöztem. Ugyanezt megtettem visszafelé is. Eleinte nem buktam le, de egyszer egy próba után a Fenyő kiment az erkélyre és meglátott, majd felkiáltott a többiek felé: „Nem hisztek a szemeteknek, nézzétek, ez a hülye Dedy átöltözött!” Ettől kezdve két Zsoldos volt, az egyik a normális ruhás zeneakadémista Gábor, a másik a Hungáriás jampi Dedy. 

Hogy ragadt rád a Dedy név?

A Hungáriában mindenkinek volt művészneve. Volt Dili Dolly, Szaxi Maxi, Tétova Nova, Szikla Sziszi, Flipper Öcsi. Ezért lettem Dedy és már annak is örülhettem, hogy megtarthattam a nevem felét, mint Zsoldos Dedy és nem lettem mondjuk Dagi Dedy, vagy valami hasonló. A Dedy név így leírva egyébként nem jelent semmi. Viszont egy valaki nem „adta” a nevét. Fenyő Miklós mindig Fenyő Miklós maradt.

Hogyan viszonyultak a szüleid ahhoz, hogy beléptél a Hungáriába?

Amikor bekerültem a Hungáriába, drága apukám megkereste a Fenyő Miklóst és azt mondta neki: „Nézd Miki, nem bánom, játsszon a fiam nálad, de a Zeneakadémia az első. Csak akkor mehet veletek fellépni, ha nincs vizsgája az Akadémián.” Nem azt mondta, hogy „örülök, hogy a fiam a Hungáriában játszhat”, hanem „nem bánja” és egyben feltételeket is szabott.  Fenyő ezt nem is értette, ilyen megközelítéssel eddig még nem találkozott. Számára ez szürreális kérés volt, azt gondolhatta: nehogy már csak akkor legyen Hungária koncert, amikor Dedy éppen nem vizsgázik. Végül ebből nem volt gond, mert mindig megoldottam.

Hozzá kell tenni, hogy a Miki a mai napig tiszteli a szüleimet. Apukám szakmai tudását, anyukámnak pedig a személyiségét, előadóművészetét. Csodálattal nézett rá, szinte szerelmes volt belé fiatal korában.

Szüleid támogatták a popzenei pályádat?

Annak nem mutatták jelét, hogy támogatják, de nagyon büszkék voltak rám, amit csak utólag tudtam meg. Volt olyan, hogy például egy salgótarjáni koncerten oldalra néztem, és láttam, hogy a színpad mellett ott állt az apu és puszit dobott nekem. 

Hogyan lettél Dolly Roll-os a Hungária után?

A Hungária rendszeresen fellépett Nyugat-Berlinben. Volt egy szokásos hely, ahova az egyik hétvégére meghívást kaptunk, de Fenyő Miklós nem akarta, hogy kimenjünk, mert szerinte a következő lemez felvétele miatt nem fért bele a zenekar idejébe. Mi ezzel nem értettünk egyet. A zenekar egybehangzóan kijelentette, hogy márpedig kimegyünk Nyugat-Berlinbe, de Fenyő ennek ellenére az otthonmaradás mellett döntött. Hangsúlyozom, hogy a két fiatal újoncnak, Flipper Öcsinek és nekem nem volt sok szavunk sem a fellépéseket illetően, sem akkor, amikor az anyagiakról volt szó. Kimentünk a repülőtérre és az utolsó percig abban a hitben voltunk, hogy a Miki úgyis meg fog jelenni, de nem ez történt. A legnagyobb meglepetésünkre Miki tényleg komolyan mondta, hogy nem jön ki a reptérre, és tényleg nem utazott velünk Nyugat-Berlinbe. A repülőn a körülbelül 35 dalos repertoárt át kellett alakítanunk. Ki fog zongorázni és énekelni a Fenyő helyett? Például volt olyan dal, amit a Miki helyett a Fekete Gyula énekelt és én zongoráztam, a Flipper Öcsi pedig dobolt helyettem. Megmentettük a fellépést. Amikor visszajöttünk, akkor mindannyiunkat távirat várt Fenyő Miklóstól, amiben az állt, hogy ezzel a cselekedetünkkel kiléptünk a Hungáriából. Az a sejtésem, hogy Fenyő a csúcson akarta abbahagyni a Hungáriát és már a szóló karrierjét tervezte, tehát ürügyként használta fel azt, hogy kimentünk nélküle Nyugat-Berlinbe. Ezt több évtizedig tartó mosolyszünet követte, szó nélkül mentünk el Miki mellett, ha valahol véletlenül összefutottunk.

Hogyan alakult meg a Dolly Roll?

Amikor megkaptuk a kirúgó táviratot, azonnal hívtuk egymást. Kiderült, hogy mindenkinek ugyanaz a szöveg állt az üzenetben. Még aznap délután összejöttünk a Kékes Zoli lakásában. Egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közös zenélést és még ott helyben megalakultunk. Már csak a névről kellett döntenünk, és három nap múlva megszületett az első Dolly Roll sláger. A Pulzus című zenei műsorban Módos Péter és Dolly között a következő párbeszéd zajlott a debütáló dal kapcsán:

„A szerző neve? Dolly Roll. A szám címe? Dolly Roll. Az együttes neve? Dolly Roll. És miről szól majd a dal? Dollyról.”

Hogyan jött a Step együttes a Dolly Roll után?

A Dolly Roll zenekarral négy lemezt jelentettünk meg. Sikeresen indultunk, három-négyszázezres, sőt félmilliós eladásokat produkáltunk. Az első két lemez az olaszos stílusával telitalálat volt, de aztán a harmadik albumtól a zenekar elkezdte kiszolgálni a közönség általunk elképzelt igényét, azonban ezek a dalok Flipper Öcsi és az én zenei elképzelésünktől eltávolodtak. Jelentkezett a generációs különbség is, hiszen mi Öcsivel jóval fiatalabbak voltunk a többieknél. Öcsi örök lázadó volt, aki mindenhova vitt magával, mint a testvérét. Nem vetette meg az éjszakát, járta a klubokat, ahol összebarátkozott Kisszabó Gáborral, az Első Emelet basszusgitárosával. Megbeszélték, hogy Gábor kilép az Emeletből, és hozza magával Tereh Istvánt is, Öcsi pedig engem a Dolly Rollból és megalakítunk egy új zenekart. Csatlakozott még a Varga Miklós Bandből Fehér Attila és a Citrom együttesből Popper Péter, majd később Mester Tamás is, aki Flipper Öcsi későbbi kiválása után lépett be a zenekarba. Ez volt a Step, melynek sikere messze elmaradt az elvárásoktól. Ez ugyanis nem úgy működik, hogy összeadódnak a rajongótáborok, tehát kettő meg kettő az négy, hanem gyakran csak három. A Stepnek is volt aranylemeze, s bár nem voltak rosszak az eladások, mégis messze elmaradtak a Dolly Roll és az Első Emelet példányszámaitól. Az első lemezünk csalódást okozott a Hanglemezgyártó Vállalatnak, ezért Fenyő Miklós lett felkérve a menedzselésre.

Miki fazont váltatott velünk és gombafrizurások lettünk. Nem mertük megmondani neki, de mi nem a Beatles-re, hanem sokkal inkább a Duran Duran-ra szerettünk volna hasonlítani.

A következő Igen című lemez talán ezért sem hozta még meg a várva várt sikert. Egy évvel később Öcsi a Pop Gálán behajította a közönség közé a Beatles stílusú zakóját és bejelentette, hogy a zenekar szakított Fenyő Miklóssal. Újra „normális” emberi kinézetünk lett, és jött a harmadik lemez, a Ciao, ami a legnagyobb sikerével aranylemez lett. Ezek után Flipper Öcsi szólókarrierbe kezdett, vége lett a Step együttesnek.

Hogyan alakult ezek után a zenei karriered?

Az én ötletemmel és menedzselésemmel – Fehér Attilával és Mester Tamással együtt – kimentünk Franciaországba a Cote d Azur-re zenélni, ahol csodálatos emlékekkel teli két évet töltöttünk el. Mester Tamást és Fehér Attilát elcsábította egy világkarriert ígérő menedzser, így a helyükre Gerendás Pétert és Flipper Öcsit hívtam. Gerendás Péterrel egy életre szóló barátságot kötöttem és Franciaország után hat éven át voltam a Gerendás Péter Társaság tagja. Ezután megcsináltam a Zsoldos Együttest, amellyel rendezvényeken léptünk fel. Játszottam Gyarmati István zongoristával is. Ő a zenetörténet egyik legnagyobb haknistája volt, aki nem játszott vele, az nem is létezett.

A zeneszerzéssel hogy álltál?

Közepes mennyiségű zeneszerzői munkásságom van. Írtam például dalokat a Dolly Rollnak, a Stepnek és Kiss Gabinak. Amúgy örököse vagyok a Mondd, miért szeretsz te mást? című dalnak, mert azt az én nagybátyám, Zsoldos László írta, amely a legnagyobb trófeája a Zsoldos családnak. Ezt a dalt szinte mindenki ismeri. A mai napig sokat játsszák és számos előadó dolgozza fel. 

Hogyan alakult a családi életed?

A Hungária együttes alatt ismertem meg az első feleségemet, Kiss Gabit, aki most Berkes Gabi néven dolgozik. Született egy gyermekünk, aki már 37 éves és boldog édesanya. A második feleségemtől két gyerekem született, 30 éves a fiam és 24 éves a kislányom. Soha nem voltam az a bulizós, after party-s zenész. A magánéletem mindig elfért a zenélés mellett. Ha vége volt a koncertnek, akkor hazamentem, kezembe vettem a gyereket, megetettem, tisztába tettem, hogy tudjon pihenni az anyukájuk. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én vigyem a gyerekeimet az iskolába, és ha csak tehettem, én is mentem értük. Végül Yvette-től is elváltam, de mindhárom gyerekemmel nagyon jó a kapcsolatom. A két kisebbikkel együtt élek itt az óbudai házban. Külön lakrészünk van. Anyu mindhárom unokáját ismerte, de apukám sajnos már egyikkel sem találkozhatott.

Ő 1985-ben, az első unokája születése előtt egy héttel, autószerencsétlenségben vesztette életét. Ez az eset nagy port vert fel annak idején, apukám mellett több áldozatot is követelt a baleset.

Hogyan lettél zenetanár?

A két kisebbik gyermekem a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskolába járt, ahol kísérleti zeneoktatás szerveződött, és a dob tanszakot rám bízták. Későbbiekben, amikor a kísérleti zeneiskola hivatalossá vált, akkor a vezetés a komolyzene irányába szerette volna terelni az oktatást. A legnépszerűbb szak a dob volt, ami zavarta a zeneiskola vezetőségét. Kétszer annyian voltak nálam, mint a zongora szakon. Tekintettel arra, hogy az iskola a klasszikus irányt tűzte ki céljául, ezért olyan dobtanárt kellett választaniuk, aki klasszikus zenét tanított. Ekkor kiváltam a zeneiskolából és magán dobiskolát alapítottam, ami a mai napig is működik.

Szívesen tanítasz?

Nagyon. Szeretek a tanítványokkal dolgozni a stúdiómban. Soha, sehol nem hirdettem, hogy tanítok, szájhagyomány útján terjed a munkásságom.

Mit jelent neked a zsidó identitás? Ápolod a hagyományokat?

Apukám munkaszolgálatos volt a második világháborúban, amit túlélt. Úgy óvtak engem a szüleim ettől a témától, mint a tűztől. Nem volt hagyományőrzés, mivel szóba sem került a zsidóságunk. Összesen annyi történt, hogy apukám a Hanuka ünnepén gyertyát gyújtott, Újévkor meg adott nekem egy kis porcukros kenyeret, aminek a jelentését akkor nem is értettem. Anyukám apai ágon volt zsidó származású – a Sárosi név Sternből lett magyarosítva –, de katolikusként nevelkedett, és a karácsonyt ünnepelte. Egyszerre égett a Hanuka gyertya és világítottak az égők a karácsonyfán. A zsidó hagyományokat a két kisebbik gyerekemnek köszönhetem, akik a Lauder iskolába jártak. A gyermekeim tanulmányai által ismertem és szerettem meg, majd lettem rajongója a zsidó ünnepeknek. A fiam Rafael, Rafi, a lányom Mirjam, Mimi,  Fanni lányom kisfia Noel, bár az francia név. Nem vagyok vallásos, de a Haverim klezmerzenekarral gyakran fellépünk az ünnepek alkalmával.

Hogyan ápolod a szüleid emlékét?

Nagyon fontos számomra a szüleim emléke. Annyira, hogy írtam egy könyvet a szüleimről Különös éjszaka volt címmel, ami tavaly jelent meg, és az életem fő művének tekintem. Ha a Hungáriát, a Dolly Rollt és a Step zenekart egymás mellé teszem, akkor azok együttesen okoztak akkora örömöt, mint ennek a könyvnek a megjelenése.

A könyvet megelőzte 2019-ben egy csodálatos és nagy sikerű „Zsoldos Imre 100” emlékkoncert a Dohány utcai Zsinagógában, a Zsidó Kulturális Fesztivál egyik fő eseményeként.