Araszolok befelé Csobánkáról Budapestre, át Óbudán, a Szentendrei úton. A két sávot egy darabon árkádsor választja el, azt mindig megbámulom. Aquincum romjai mellett haladok, pontosabban szólva a régi romok helyén felépített ún. „műtárgyak” mellett. 

Itt futott egykor az Aquaduct, Pannonia provincia legfontosabb vízvezetéke. Ötven méteres árkádsor idézi az emlékét. Az oszlopok tövét elvadult aljnövényzet, dudva, muhar altatja és fedi be. Gázoltunk benne a barátaimmal, közöttük e lap csodálatos fotográfusával, pár évvel ezelőtt, párhuzamosan a gépesített forgalommal. Úgy éreztem magam, mint aki egy másik valóságban gázol. 

Az egyik árkádszelvényben matracot találtunk, az árkádsor tetején futó vízvezeték pereme valamennyire megvédte az esőtől, mellette talán egy szék, üres akasztó egy szögön, törött borotválkozó tükör. Komplett szoba-összkomfort, ami azonos a saját teraszával. Aki itt lakik, tökéletes helyen van, hazaérkezett, kívül téren és időn. Jelenleg nem tartózkodik az otthonában. Szeretném azt hinni, hogy halhatatlan. Ha ezt kibírta, ezt a szén-monoxid-koncentrációt, nem járhatok messze az igazságtól. Legyen egy tetszőleges nemzetiségű rabszolga, aki mindent túlél.
Ókori-migráns–számkive-tetthaj-léktala-nember. 

Amikor úgynevezett nemzetiségekről beszélünk, a fogalom csak az uralkodó konszenzushoz képest értelmezhető, tulajdonképpen egyfajta hatalmi diskurzus része, mely szerint itt a Kárpát-medencében mi vagyunk itthon, mindenki másnak coki, vagy másik nyelvjátékban: maradjanak szépen a nemzetiségi seggükön, és élvezzék a hagyományos magyar vendégszeretetet. Szivecskék, szmájlikák, ölelmények. Bármi legyen is a népszámláláskor alkalmazott definíciója, Magyarországon nem szoktunk beszélni magyar nemzetiségűekről. Minek is beszélnénk.  Nemzetisége végső elemzésben csak egy gyüttmentnek lehet. Nem beszélünk arról, hogy egykor, a régi szép és/vagy ronda időkben mi is gyüttünk-mentünk. Nem beszélünk arról, ki volt itt előbb. Az avarok? A kelták? Tegyük a szívünkre a kezünket. Ha egy párhuzamos univerzumban a Kárpát-medencét uraló többségi kelták megszámlálnák a Kelta Köztársaság alattvalóit, magyarnak vallanánk magunkat?  Vagy éppen ellenkezőleg, kikérnénk magunknak, ha lemagyaroznának? De kik ennek a „mi” szócskával jelölt halmaznak az elemei? (Ami például engem illet, anyám egész konkrétan „kún” volt, és többek között kazahok, lengyelek, szlovákok, németek, horvátok vére kavarog az ereimben, ehhez képest magamat titkos zsidónak képzelve lamentáltam végig a teljes gyerekkorom. Erre varrjál gombot.)  Persze, ha úgy vesszük, maguk a kelták is migránsok voltak, mondjuk Vértesszöllőssy Samuhoz képest, akit meg talán az ufók előztek meg, de az emberszabásúak mindenképpen. Isten tudja. Bár feltételezni lehet, hogy nem kifejezetten evolucionista. Hacsak nem ő teremtette az evolúciót is. 

Anyánk csodálatos nyelve szerint, amikor az ember megszületik, világra jön. Nem Magyarországra, Izlandra vagy Kongóra. Megszületik, aztán jönnek mindenféle kedvező vagy kedvezőtlen események, létezhetetlen a seggén maradnia, elkezd ide-oda mászkálni a Földön. Könnyen volna állítható, hogy demagóg vagyok, esetleg, hogy nem tudok rendesen magyarul, hogy a világ szó ebben az esetben a fényt jelenti,  nem pedig a Föld nevű bolygót, és az összes cugehőrt, ami körülveszi. Csak, fájdalom, az a helyzet, hogy idekint mindannyian továbbra is láthatóan a sötétben tapogatózunk.

Szerbek és svábok.  Horvátok, románok, ruszinok. Örmények, görögök és lengyelek. Ukránok, cigányok. „Sokan vannak, mint Óbudán a zsidógyerek.” Ez állítólag közismert fordulat volt egykoron, elkoptatott hasonlat. Ezen a ponton talán érdemes emlékeztetni magunkat az óbudai Téglagyárra. Nem tudok róluk semmit. Szavakba kapaszkodom. Nekem a világra szavakon át vezet az út. 

Avagy vedd példának a kicsiny fűszálat. Mondjuk azt a szót, hogy „bolgárkertész”.

Pár éve kisebb ünnepséget rendeztek a felismerhetetlenre újított békásmegyeri piacon. Emlékművet avattak, a vegyesboltjának közvetlen közelében. Az ünnepséget lekéstük, illetve a végére értünk oda, kislányok táncoltak bolgár népviseletben. A bolgárkertészek emlékműve valójában ivókút – egyébként. Még nem láttam belőle senkit inni. Ki venné magának a bátorságot.

„A magyarországi bolgár közösség őrzi és ápolja hagyományait, emlékezik gyökereire, nagyon jóleső érzés ezt látni, megtapasztalni – mondta Christo Polendakov, a Bolgár Köztársaság budapesti nagykövete ünnepi beszédében. – Mi, bolgárok úgy tartjuk, amikor lehajolunk a kúthoz, hogy vizet igyunk, nemcsak a szomjunkat oltjuk, hanem fejet is hajtunk, képletesen is. Itt, ennél az ivókútnál a bolgárkertészek emléke előtt tiszteleghetünk.”

De kik azok a bolgárkertészek? 

Tizennyolc éves koromig nem találkoztam eleven bolgárral, csak a „bolgár” szóval, illetve többnyire a Bulgária szóból derivált, iszonyatos „bulgár” alakváltozattal. A rendíthetetlen, jóhiszemű, gyanútlan és bumfordi tahóság, amivel a magyar lakosság túlnyomó része ejtette ki ezt a szót, elrémített. Bármennyire is harcoltam ellene, ezt  a tévesztést szándékosnak véltem, vagy engedékeny pillanataimban is minimum a kollektív tudatalatti elszólásának,  mintha büntetnénk vele a bolgárokat, akiknek, ezek szerint, nyilván lehet valami felejthetetlenre sikeredett ősbűnük. A kollektív bűn fogalmától viszont ösztönösen undorodtam, mit tehetne arról egy bolgár, hogy éppen bolgárnak született, ráadásul éppen Magyarországra. Ezért a magam részéről elhatárolódtam, és hisztérikus pedánssággal ügyelve a nyelvhelyességre, túlságig kerekített „o”-val mondtam ki a szót. Mégis, a „bulgár” szó zsigerig hatolt, ellenállhatatlanul, mint az idegméreg, bárhogy igyekeztem, idegenkednem kellett a bolgároktól, ahogy titkos zsidóként gyakorlatilag mindenkitől, nem mintha ez mentségemül szolgálhatna bármire.

Az idegen szép, irkálták fel pár éve naiv humanisták Budapest-szerte, mindenféle falakra. Vagy ronda, teszi hozzá a kevésbé naiv én. Esetleg semmilyen. Nem ilyen egyszerűre van kitalálva ugyanis az élet.

Az első eleven bolgár, akivel találkozhattam, történetesen tényleg szép volt. 1975 nyarán találkoztam vele, egész pontosan július 12-én, a Budai Ifjúsági Parkban, a Silesian Blues Band koncertjén.  Sweet little sixteen, csodálatos nevetés, kissé szabálytalan fogsor, a lengyel jazzrockra hullámzó teste menyétre, vagy inkább hermelinre emlékeztetett. Volt nála egy fél üveg bor, úgy nyújtotta oda, mintha egyenesen nekem hozta volna a forró és titokzatos Zuglóból. Még nem tudtam, hogy bolgár, pontosabban nem „egészen az”, de a bemutatkozáskor egy közismert és nagyon gyakori, történelmi súllyal nehezített bolgár vezetéknevet használt. Azt sem tudtam még, hogy balettiskolába jár, bele abba a káprázatos, lélekölő fegyelembe, amelyet csak egy valószínűtlenül mocskos ablakon át figyelhettem meg a Kazinczy utcában, pár nappal a megismerkedésünk után, bolyongó árnyakat láttam az üveg mögött, meg kellett elégednem a puszta gondolattal, hogy egy táncosnő a csajom. Pluszba rá még „népitáncos” is! Ahogy Rejtő Jenő mondaná, csak a kákán is csomót keresők akadhatnának fenn azon, hogy a bolgár lány magyarul „népitáncolt” a KISZ Központi Művészegyüttesének Stúdió nevű csoportjában.

A bolgárkertészek, hát, az már egy másik eset. Elsőre ugyanis bogárkertésznek értettem a szót, mert ebben a frazeológiai kötöttségben a magyar lakosság érthetetlen okból a helyesen ejtett változatot alkalmazta, nem „bulgárkertészeknek” nevezte őket, ahogy logikus volna. Zdenek Miler nyomán cuki, pufók szarvasbogárkának képzeltem a borgárkertészt, egyfolytában a mezőn sürgölődik, nyilván maga is kertésznadrágban, mint a Kisvakond. Bolgárkertészek, te barom. Ellel. Idehozták, magyaroknak, a földi paradicsomot, száz évvel ezelőtt. Tiszteld őket, az emléküket, hajts fejet, ahogyan azt fentebb Christo Poledankov javasolta, ha mégis, minden nehézséggel dacolva, a török, esetleg arab férfi által kormányzott vegyesbolt előtt az emlékkút vizéből iszol a békásmegyeri piacon.

Két évvel később utaztam először és eddig utoljára Bulgáriába. Amikor megérkeztünk Várnába, az első dolgom az volt, hogy egy zöldségest keressek, megajándékozzam magam végre az autentikus bolgárkertészet valamelyik büszkeségével. De egyet sem találtam. Várnában se zöldséget, se gyümölcsöt nem lehetett kapni, egyáltalán. A bolgár közértben három dologtalan hentes támasztotta makulátlan fehér köpenyében a makulátlan fehér csempét, felettük csak úgy ragyogtak a falból kiálló, nyilvánvalóan szűz húskampók. A boltban egyetlen ún. árucikk volt kapható, igaz, abból körülbelül negyven köbméternyi, dísztelen egyendobozokba csomagolva, konkrétan a lokum nevű, tébolyítóan rossz ízű édesség, Kábé mintha háromszor háromszor három centis kockákba préselnél százezer mézcukorba mártott lepkét. Később kiderült, ezért a borzalomért nem a bolgárok felelősek, valójában török származású. Hazafelé aztán pár órát késett miattam a vonat, lerugdostak ugyanis róla a román határőrök Ruszénél, de ez már egy másik nemzetiségi történet, és egyébként is többször elmeséltem.

A lányom és a fiam a pomázi német nemzetiségi iskolába járt, és mindketten táncoltak az Opanke nevű szerb hagyományőrző tánccsoportban. (Pomáz, hát az már majdnem Óbuda, nem?) Van is egy felvétel a lányomról, aki szerb kendőbe kötött tetejétől opankéba burkolt talpáig virtigli nemzetiséginek maszkírozva nyilatkozik a Magyar Televíziónak. Vele esett meg az a fantasztikus dolog, hogy egy csodálatosan fényes napon, amikor a pomáziak a nemzetiségeiket ünnepelték, délelőtt népi németként egy német nyelvű gyermekszínház üdvöskéje volt, majd este már szerbként a csoport névadójául szolgáló bocskorban ropta a szerb táncot. Végül is Némethnek hívják, az egyik nagymamáját meg Dianovicsnak. 

Állunk az egyik opankés táncoslány papájával, a pomázi szerb önkormányzat elnökével a német iskola udvarán.  Eléggé bírom, csupaszív, nagydarab szerb, együtt isszuk a forró pálinkát, esszük a csevapot a szerb karácsonyt ünnepelve. Elröhögünk ezen-azon, ha a lányaink révén összefutunk a szerb táncházban. Vagy itt, a német iskolában. Történetesen 1997 október 30-a van, a Jugoszlávia–Magyarország meccs másnapja, a jugók gyakorlatilag kibeleztek minket és nyárson megsütöttek, konkrétan 7-1-re. Témának pazar lesz, már messziről kiabálom, ez azért tegnap nagyon durva volt. Hát igen, válaszolja fanyar mosollyal,  nem győzhetünk mindig.

Vannak meghatározó élményeid Óbudáról? 

Amikor Pestre jöttem egyetemre, egy barátom eladott nekem egy dudát, és az Óbudai Zeneiskolába mentem, hogy megtanuljak rajta játszani. 4-5 évet töltöttem el itt, mindig a Galagonya kocsmában iszogattunk, beszélgettünk. Sokszor játszottam a Kobuci Kertben és az óbudai adventi vásárban is.

Mi az első zenei élményed gyerekkorodból? Mikor lépett be az életedbe a zene?Viszonylag későn. Zenét persze hallgattunk – hét évvel idősebb a bátyám, így a gyerekkorom Müller Péter Sziámival, az A.E. Bizottsággal és a Kispál és a Borzzal kezdődött. Illetve volt a The Pogues nevű ír punkegyüttes, őket is sokat hallgattuk. Igazából teljesen véletlen volt, hogy a zene felé fordultam. Az ikertestvéremet és engem nyolc évfolyamos gimnáziumba vettek fel, akkor még nem is gondoltunk arra, hogy zenével foglalkozzunk. Beiratkozás alatt épp egy nyári táborban voltunk, és anyukám meg a nagyobbik bátyám mentek el helyettünk. Megkérdezték őket, hogy az ikrek milyen szakkörökre akarnak járni, és mindenhova beírattak minket – furulyára is. Persze, amikor ezt megtudtuk, kapásból azt mondtuk, biztos, hogy nem, de aztán mégis elmentünk. Később a testvérem áttért a gitárra meg a pengetős hangszerekre, én meg elkezdtem harmonikázni. Ekkor egyébként még grafikus szerettem volna lenni. Volt otthon mindenféle hangszer: furulya, gitár, mandolin, ezeken kezdtünk el játszani az ikertestvéremmel, úgy, ahogy a Kalákánál láttuk: mindenki játszik mindenen. Végül is én egyre inkább a harmonika felé fordultam. A középiskolában úgy nézett ki, hogy zenét akarok tanulni a továbbiakban, de mivel gombos harmonikán játszom, az pedig nem volt az akadémián, megbeszéltük a tanárommal, hogy elmegyek tanulni mást, és majd ha változik a helyzet, akkor felvételizek az akadémiára. Ez a más a magyar nyelv és irodalom lett, ami mellé felvettem az összehasonlító irodalomtudomány szakot, szóval egy ideig úgy nézett ki, hogy irodalmár leszek. Közben a harmonikatanárom meghalt, és ez az út elvágódott, viszont mindenféle zenekarokban játszottam Ágoston Bélával, időnként Ferenczi Gyuriéknak voltam vendége, illetve saját zenekaraim is voltak.

Amikor végeztem az egyetemen, akkor döntöttem úgy, hogy a munka mellett zenélek. Most már lassan 10 éve csak zenélésből élek. 

Nagyon sokféle hangszeren játszottál, miért épp a harmonika mellett döntöttél? 

Nem tudom pontosan. Az előbb említett The Pogues együttesben ugyan használtak harmonikát, nyilván billentyűset, de nem emiatt választottam ezt. Az, hogy én gombos harmonikán játszom, az azért lett, mert a tatabányai zenetanárom Oroszországból származott, és ő mondta, hogy legyen gombos harmonika. Erre azt mondtuk, ha az oroszoknak jó az, akkor nekem is jó lesz. Igazából nem volt kötődésem ehhez a hangszerhez, de jó választás volt. Nem keresem az okát, hogy miért így lett. 

Irodalmat tanultál – ez befolyásolja a zenei nyelvedet?

Nagyon is. Az egyetemen azt tanultuk meg, hogy a kultúra bármely szeletéről tudjunk beszélni, gondolkodni, tanulmányt vagy kritikát írni. Ennek a hatását inkább mint zeneszerző érzem, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolkodom a zenéről, a kultúra bármelyik szeletéről, ahogy a posztmodern is gondolkodik a nyelvről: szegmenseire bontom és újra felépítem. A zenének – ami ugye ritmusból, harmóniákból, dallamból áll – van vertikális meg horizontális felépítése, bármelyik részét ki tudom cserélni másra. Ez a gondolkodás olyan, mint ahogy Gaudí felépítette a Sagrada Famíliát. Az is egy viszonylag egyszerű egyhajós templom egy toronnyal, de Gaudi több hajót tesz egymás mellé és több tornyot, és minden toronynak és hajónak minden része más díszítést kap. Ebből egy olyan nagy egész alakul ki, hogy ha elindulok a templomban, folyamatosan, organikusan változik; nagyon sokféle, mégis koherens, mert az egésznek a szerkezete egy tiszta és világos dolog. Ugyanezt csinálom a zenével: amit én írok és játszom, azt francia-balkán-klezmer-tangónak hívom. Ezekből a kultúrákból táplálkozom, és azzal játszom, hogy a motívumaikat egymás mellé teszem.

A Balkán páratlan ritmusait összeteszem a francia sanzon harmóniamenetével, a zsidó skálákat és a tangó díszítési technikáit használom.

Ezeket állandóan keverem, és ezáltal egy olyan zenét igyekszem komponálni és játszani, ami túllép azon a hangszerelési gesztuson, hogy veszek egy népdalt és másmilyen kíséretet teszek alá, mint amilyen hagyományosan hozzátartozik, majd ráírom a címkét, hogy ez világzene. Itt érintetlen marad a zene és az a gondolat, ami mögötte van. Nehezebb út tényleg darabjaira bontani a zenét, és újraépíteni úgy, hogy sejtenként lesz másmilyen. Így például a zsidó zene nem jelenik meg nálam teljességében, de minden pillanata zsidós. Olyan egész, amiből, ha kihúzok valamit, összedől a vár. Mindez a kultúrák találkozásáról is szól – érdekel a határok lebontása, hogy hogyan tudnak a kultúrák organikusan kapcsolódni egymáshoz úgy, hogy mégis felismerhetők maradnak a jegyeik. 

És hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a jegyek? 

Harmonikásként az ember nem tudja megkerülni ezeket a zenéket. A klezmer, a tangó és a sanzon a harmonika igazán hangszerré válásának az időszaka – a tízes évektől a negyvenes évekig. Minden nemzet máshogy nyúlt ehhez a hangszerhez. Önmagában a klasszikus tangó, sanzon és klezmer is keveredéseket mutat, de mégis mindegyiknek vannak jellegzetességei. Én viszont kifejezetten nem szeretnék rezervátum-zenét játszani. Nagyon kedvelem például a gipsy swinget, de nem akarok olyat játszani és írni, ami úgy csinál, mintha a ‘30-as évek zenéje lenne, mert egész egyszerűen nem ott élünk – azóta rengeteg dolog történt a kultúrában és a történelemben is. Eltávolodtunk attól, amit csak a swing tudott. Én igyekszem úgy kortárs zenét csinálni, hogy közben utalok ezekre a stílusokra. Az érdekel, hogy most mi közöm nekem a zenéhez – nagyon szeretem Carlos Gardelt, de anakronisztikus lenne, ha belépne ebbe a kávézóba és búgó hangon énekelne – ez már nem mai. 

A Covid alatt hirtelen megugrott a követőid száma az erkélykoncertjeidnek köszönhetően. Azóta több fellépésre hívnak? 

Igen. Nehéz a zenész szakmában “elterjedni” szervezők között, kilépni a saját körünkből – a világ olyan, mint a Facebook, mindenki abban a buborékban mozog, amit ismer, ezek zárt kapcsolatok, és nem könnyű ezekből kitörni. Az erkélykoncertek ebben segítettek – 290 követője volt az oldalamnak, amikor az első volt, most 7200 fölött van. Játszottam nemrég Sepsiszentgyörgyön a Tabakó Fesztiválon, és odajött utána egy hölgy, aki Bukarestből utazott oda csak azért, hogy meghallgasson engem. Korábban nagyon sok szervező azt mondta nekem, hogy amit csinálok, az „budapesti értelmiségi zene”: akik az Amélie csodálatos életét nézték, meg a Gotan Projectet hallgatták, azok szeretik, de ez nagyon rétegdolog. Az erkélykoncerteknél derült ki, hogy ez nem feltétlen van így: falvakban, nagyvárosokban és külföldön, fiatalok és idősebbek is hallgatták és osztották a zenémet, kiderült, hogy nagyon széles réteget meg tud fogni. Mondtam az előbb, hogy kortárs próbálok lenni – vannak ebben a zenében viszonylag absztrakt elemek ahhoz képest, amit egy somorjai nyugdíjas amúgy meghallgat, de kiderült, hogy ő is be tudja fogadni, mert érti azt a zenei nyelvet, amit csinálok, mert tudja valamihez kötni. Fontos még, hogy én nem tudok és nem akarok szórakoztató zenét játszani, azt szeretném, hogy amikor játszom, az embereknek változzon meg az élete – mint amikor egy jó filmet lát az ember, ami nyomot hagy.

Ez nem mindig vidámság, nem is feltétlenül szomorúság, csak valami érzelem, szenvedély, olykor fájdalom.

Ez persze nagy vállalás, de szerintem a művészetnek az a lényege, hogy a valóságra hasson. Ezt ma sok művész elfelejti, sok zenész azért zenél, mert zenész, és szerintem nagyon fontos, hogy azért zenéljünk, hogy a létezés legyen másmilyen. Nem tehetem meg, hogy félig játszom. Persze vannak fáradt, nehéz pillanatok, ilyenkor ez nem feltétlenül megy könnyen.

A ¡Nosnach felállásban Kertész Endre csellózik, te pedig harmonikázol. Nem szokványos felállás. Hogyan tud ez a két hangszer működni, amikor az az érzése van az embernek, hogy egyébként egyenrangúak? 

Abszolút igazad van, meg is fejtetted a lényeget, mert a harmonika meg a cselló pont ugyanabban a hangterjedelemben mozog. Éppen ezért akartam nagyon csellóval játszani. Endrével volt egy zenekar- kezdeményünk, ami nem jött össze, de aztán elhívtak a Sickratman Intimkártettbe vendégként játszani, én meg hívtam az Endrét ebbe a duóba – ő nagyon jó csellista, remekül improvizál és nyitott arra a zenére, ami engem érdekel. A csellóval tudunk úgy játszani, hogy egyenrangúak legyünk – mindig váltogatjuk, hogy ki kíséri a másikat és ki szólózik. A ¡Nosnach is, és a többi zenekarom is olyan, hogy akivel zenélek, az pótolhatatlan és helyettesíthetetlen, mert szeretek emberekre hangszerelni. Van egy triónk Endrével és Bartek Zsolttal, a Ma:rosh, ami még izgalmasabb, mert a basszusklarinét szintén ugyanabban a hangterjedelemben mozog, mint a cselló. Nem tudod megkülönböztetni, hogy pontosan mi szól épp. Nagyon szép hangszereléseket lehet így létrehozni.

Az, hogy Endre pótolhatatlan melletted, vagy bárki, akivel zenélsz, azért is van, mert gyakran improvizáltok, nem? 

Az is benne van, mert viszonylag kevesen rendelkeznek Magyarországon olyan zenei technikai kvalitásokkal, amivel ezt meg lehet csinálni, a másik pedig a személyiség – hogy olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik érdekesek számomra. Nem mindig könnyű velük, de érdekesek, izgalmasan játszanak. Van, aki irgalmatlan jó zenész, de nem érzem, hogy kellene vele játszanom. Olyan ez, mint a szerelem: kémia, biológia.

Egy másik kiváló csellistával, Márkos Alberttel pedig a Lefkovicsék gyászolnak című film zenéiben játszol, és koncertezni is szoktatok.

Így van, Berci teljesen más csellista, mint Endre. Imádok vele is játszani, olyankor én is teljesen más vagyok. Eleve sokféle igyekszem lenni – de úgy sokféle, hogy kialakítottam az évek során egy olyan hangzásvilágot, ami Móser Ádám. A Lefkovicsék gyászolnak zeneszerzője és csellistája Berci, Jávorka Ádám brácsázik, én harmonikázom. Nekem nagy öröm volt, hogy bár a vége főcímnél ott a nevem, de a moziban sem az emberek, se a vetítő nem várja meg ezt általában, viszont találkoztam egy távoli ismerősömmel, aki megkérdezte, hogy „te Ádám, nem te játszol a Lefkovicsékban?” Azt mondta, felismerte, ahogy zenélek. Egy alkalmazott zenében, ahol a Berci írta a zenét, felismerhető vagyok én mint Móser Ádám – ennek nagyon örültem. Akár Bercivel, Endrével, Miquèu Montanaroval, Kovács Mártonnal vagy Radnay Csilla színésznővel játszom, picit más vagyok én is és a közöttünk lévő kapcsolat is. Ez nagyon izgalmas zenei feladat, és természetesen jön abból, ahogy én a kultúráról vagy a zenéről gondolkodom. 

A zsidó kultúra, ami a filmnek is egy fontos szegmense, hogyan kapcsolódik hozzád? 

Az első találkozásom a zsidó zenével Bob Cohen volt és a Di Naye Kapelye a kilencvenes években. A Duna TV népzenei műsorában láttam, a testvéremmel fel is vettük VHS kazettára, mert hihetetlen jó klezmer zenét játszottak. Én akkor már harmonikáztam és ezt meg akartam tanulni. Akkor még nem volt internet, nem lehetett csak úgy kottát letölteni, szóval elkezdtünk klezmert vadászni. A Budapest Klezmer Band volt akkor egyedül elérhető Magyarországon, amelynek CD-je is volt, azt megvettük. Feljöttünk a szüleinkkel Budapestre a Rózsavölgyi Zeneműboltba, hogy van-e klezmer kotta – hát nem volt. Nagyon nehézkesen ment, nyomozgattunk, de később könnyebb lett, amikor már lett internet, akkor szép lassan egyre több klezmert kezdtem játszani. Például Ágoston Bélával, ő is nagyon szereti ezt a fajta zenét.

Fokozatosan kiderült, hogy ez egy olyan zenei anyanyelv nekem, ami megkerülhetetlen a játékomban.

Aztán nyilván jött a sanzon is meg a tangó is – ez olyan, hogy bedobják a harmonikást Közép-Európa mosógépébe, és akkor dobálódik – ezt is akarok játszani, meg azt is. Ha mindent meg akar tanulni, 6-7 életet kellene leélni – mit csinál ilyenkor a harmonikás? Ír olyat, amiben minden benne van. Így kezdtem el én is zeneszerzővé válni. 

Olyan alkotónak tűnsz, aki folyamatosan valami új anyagon dolgozik és töri a fejét – számíthatunk valamire mostanában? 

Folyamatosan vannak terveim. Mindig saját zenével koncertezem, de nagyon sokan mondták nekem, hogy játsszak már klezmert, vagy Astor Piazzollát, mert akkor még ide is meg oda is el tudnának hívni, de direkt nem akartam, mert onnantól kezdve elhívhatnának helyettem mást is. Így, hogy Móser Ádám Móser Ádámot játszik, nem tudnak mást hívni. Egy kedves szervező barátom is mondta, hogy játsszak Piazzollát, úgyhogy végül beadtam a derekam. Aki Astor Piazzollát játszik, az letölt vagy szerez kottákat és elkezdi megtanulni őket, majd koncertezik. És még akár improvizál is. Én meg kitaláltam, hogy akkor a kottát elkezdem visszabontani, pici elemekre, minden számnak addig az alapjáig, amíg a szám az, ami. Majd elkezdem újra felépíteni, ahogy a saját szerzeményeimet szoktam. Szerintem Piazzolla boldog lenne, hogy ezt csinálom a zenéjével, mert ő mindenkivel ezt csinálta. Most ezt keresem, hogy hogyan tudom őt feldolgozni úgy, hogy Piazzolla legyen, de igazából Móser Ádám. Így már nem lesz helyettesíthető. Ugyanez történik a klezmerrel is majd, amikor Radnay Csillával, a Vígszínház színésznőjével duóban játszunk. Klezmert játszunk, ahogy azt az emberek ismerik, de úgy dolgozzuk fel, ahogy nem szokták – akár dallamokat változtatunk meg. Egyedi, személyes hangot próbálunk megütni, ami nagyon mai, nagyon modern, sok improvizációval, semmi nincs kőbe vésve és az egész organikus.

Mióta foglalkozol közösségi irodákkal?

2009-ben kezdtem el egy startupban dolgozni, igazából azóta folyamatosan ebben a világban ügyködöm. Rögtön az indulásnál a Krisztina körúton összehoztunk egy pici coworking irodát: megkaptuk egy klasszikus, régi irodaház szuterénjét, amivel nem tudtak mit kezdeni, mi pedig kísérletezni kezdtünk ezen az éppen indulóban lévő piacon. Akkoriban csak egy-két coworking iroda működött Budapesten, egész Kelet-Európában se sokkal több. A startup csapatok termékei is, munkái is nagyon a digitális térhez kötődnek, a közösségi irodák offline, tényleges térben való működése ezt kompenzálja. És nekem, aki ezt a pici közösségi irodát szerveztem, megadta azt az élményt, mintha kiterjesztett saját csapatommal dolgoznék. Közben bele kellett tanulni az épület-fenntartásba is, és napi szinten problémákat oldottam meg, amiről kiderült, hogy nagyon megy nekem. Így vált a közösségi iroda a fő ügyemmé.

Hogyan lettél egy bolgár csapat magyarországi vezetője?

2014-ban kezdtük szervezni a Central European Startup Awards-ot Budapesten, az addigi legnagyobb szabású régiós startup versenyt és rendezvényt. A szervezés úgy működött, hogy minden országból volt egy partnerszervezetünk, amely segített az adott ország startupjainak és nekünk, főszervezőknek is. A bolgár ABLE (Association of the Bulgarian Leaders and Entrepreneurs) csapatával különösen jó viszonyba kerültem, és annyira tetszett a munkájuk, hogy arra gondoltunk, a következő évben legyen Szófiában a verseny nagydöntője. És így ismertem meg a Puzl csapatát: az ABLE a szófiai Puzl coworkingben bérelt tárgyalótermet, és amikor pár napot közösen dolgoztunk Szófiában a verseny előkészítésén, akkor minket is az ott bérelt tárgyalóba hívtak. Egy hatalmas gyárkapun kellett belépni egy grandiózus üzemi csarnokba, és ahogy bejutottunk, tátva maradt a szám: ilyen nagyságú, ilyen minőségű közösségi irodát életemben nem láttam. Rögtön tudtam, hogy ilyet akarok Budapesten működtetni, hogy rám talált a nagy történetem.

Vagyis Szófiában maradtál, hogy álmaid munkahelyén dolgozz?

Akkor még nem, mert nyakig benne voltam a startup versenyek szervezésében, de a Puzl csapatával hamar megismerkedtünk, kiderült, hogy mennyire azonos hullámhosszon vagyunk, hasonlókat gondolunk a szakmáról, a fejlődési lehetőségekről. Érdekes, hogy amikor fiatalon azon gondolkodtam, hogy hol tudnám elképzelni magam külföldön, akkor Berlin és Szófia között vacilláltam. Magyarországon, ha külföldre, akkor mindenki nyugatra vágyik, de én balkáni lány vagyok, kelet felé is nézek. Akkor nem lett semmi a külföldi történetekből, beszippantottak az itthoni munkák. Viszont 2019-ben elkezdődött a bolgár kaland a Puzl csapatában, az első évben Szófiában dolgoztam, alaposan megismertem a működésüket.     

  Mi volt a tapasztalatod, mi a Puzl erőssége?

A Puzl Várnában indult szoftverfejlesztő cégként, és amikor léptéket váltott, Szófiában keresett magának – és hogy költséghatékony legyen, hasonszőrű cégeknek – egy nagyobb irodát. És kiderült, hogy ez nem csak komolyabb, hanem érdekesebb biznisz is. A szoftverfejlesztő láb is megmaradt, a saját menedzsment programját például maga a Puzl készíti most is, nagyban megkönnyítve ezzel a cég adminisztrációját és működtetését. 

Thibaut Taittingernek, a vezetőnek erős víziója van, mit szeretne elérni a közösségi irodákkal. És van az évek folyamán felgyűlt ingatlanüzemeltetési tudás, amire alapozódik a közösségépítési és a hoteliparból hozott üzemeltetési szemlélet együttes működtetése. Ami azonnal kiderült, az a döntéshozók bátorsága: kevés cég mer belevágni egy olyan ingatlanüzletbe, amelyben egy évtizedek óta üresen álló indusztriális épület teljesen új funkciót kap. Ami még nagyon lényeges, a Puzl-ben olyan fiatal és lelkes csapat jött össze, amelynek fontos a minőségi munka, és olyan elszánással dolgozunk, mintha nem csak alkalmazottak lennénk, hanem miénk lenne a cég. Páran a munkatársak közül jelentkeztünk is befektetőként.

Ha már a profit felmerült, adódik a kérdés: megéri a Lajos utcai befektetés? A Covid óta azt látjuk, hogy az irodai ingatlanok piaca – finoman fogalmazva – nem a sikertörténetektől hangos…

A covid alatt és után a coworking iroda iránti kereslet alaposan megnövekedett, de az új irodisták már nem a régi típusú felhasználókból kerülnek ki: a digitális nomádok ideiglenes kikötőjeként működő coworking korszaka lezárult, jelenleg a klasszikus irodák közönsége keresi a rugalmasabb megoldásokat a home office és a munkahely, az egyéni munkaállomás és a közösségi terek közötti átmenetek problémájára – és nálunk, a közösségi irodákban találja meg. Kezdő cégek alapproblémája a munkahely méretének, szerkezetének kitalálása, az utóbbi években ők is közösségi irodákban landolnak. Röviden, az irodapiac általános válságát a közösségi irodáknál felfutásként éljük meg, befektetőként is: a megtérülési ráta is kedvezőbb, mint a klasszikus irodaházaknál.

Ami konkrétan a Lajos utcát illeti, természetesen a befektetés előtt felmértük a nehézségeket, kockázatokat, és ezekkel együtt gondoltuk nyereségesnek a fejlesztést. Az építkezés harmadik fázisa előtt kell még építési engedélyt kérni, mert új tűzlépcsőt és lifteket telepítünk. Az előző években a tervezési és a bürokratikus köröket egyszerre tudtuk futni. Az épület nem védett műemlék, miközben jellegében nagyon is az, ami a legszerencsésebb kombináció ingatlanfejlesztőként: nem kell további akadályokkal megküzdeni, de a tervezésnél és építésnél támaszkodni lehet az ipari épületek tradícióira.

Mi az elképzelésetek, hol fogtok öt év múlva tartani? Hogyan fogtok Óbudára, Budapestre, az IT szektorra hatni?

Öt év múlva meghatározó szereplői leszünk az IT szektornak. Nem csupán közösségi irodaként, sokkal inkább IT hubként képzeljük el magunkat. A startupokon és az őket fejlesztő programokon, inkubátorokon kívül nagyobb IT cégek is fognak itt működni, és a szektor jogi-gazdasági-kommunikációs környezetét megteremtő kisebb vállalkozások is helyet kapnak. Közel 800 ember fog itt dolgozni az átépítések, fejlesztések végeztével, és nem csak IT kockák, hanem ügyvédek, könyvelők, marketingesek és közösségfejlesztő szakemberek is. A méretből és a portfólió szélességéből adódik, hogy meghatározók leszünk a magyar IT szektorban. 

Amikor kiválasztottuk a budapesti helyünket, az fontos szempont volt, hogy a centrumhoz lehetőleg közel, mégis indusztriális környezetben legyünk. És aztán kiderült, hogy Óbuda nem csak az üresen álló gyárak miatt érdekes, hanem azért is, mert színes és érdekes elegye az ipari, zöld és lakóövezeteknek, ráadásul az IT-szektor dolgozói, a célközönségünk szép számban lakik itt. Az már most látszik, hogy a közvetlen környék szolgáltató szektorának, annak vállalkozásainak lesz egy erős felfutása az általunk generált forgalom miatt: fodrászok, vendéglátósok, kisboltok számára komoly előrelépési lehetőséget jelentünk majd. A szomszédainkkal, a Goldberger épületegyüttesben működő cégekkel, intézményekkel sorra vesszük fel a kapcsolatot, bekapcsolódtunk már a Goldberger Design District munkájába is, de a Textilmúzeummal már konkrét együttműködéseket is tervezünk. Érdemes külön kiemelni a kerületi egyetemeket, velük is keressük a kapcsolatot. A kérdésre válaszolva: öt év múlva szinte biztosan kölcsönös előnyökkel bíró közös programjaink lesznek az amúgy is startupokban erős Óbudai Egyetemmel és a vállalkozásfejlesztésre nagy hangsúlyt fektető IBS-sel.

Ki a beruházó, és mi a cég rövid története? Hol és milyen profillal működnek jelenleg?

T.T.: Az óbudai Goldberger-fejlesztés mögött a Puzl CowOrKing fejlesztői csapata áll, amely 2015-ben alakult, és azt tekintik küldetésüknek, hogy inspiráló és produktív környezet létrehozásával segítsék az IT szektorban dolgozó szakemberek és csapatok fejlődését Kelet-Közép-Európában. A nemzetközi hátterű vállalkozás az első telephelyét Bulgária fővárosában, Szófiában hozta létre néhány évvel ezelőtt, és annak sikere ösztönözte a fejlesztőt arra, hogy Kelet-, és Közép-Európa több nagyvárosára kiterjessze hálózatát, egyfajta HUB létrehozásához biztosítson műszaki és közösségi infrastruktúrát. A szervezet kifejezetten az IT-szektorban működő vállalkozásokat célozza meg létesítményeivel, a közösségi irodatereiket magas hozzáadott értéket előállító angyal- és kockázati tőke (venture capital) befektetők, start-upok és nagyobb nemzetközi (IT) vállalkozások egyaránt igénybe tudják venni. A cég középtávú bővülési tervei között szerepel, hogy nemcsak Budapesten, hanem például Bukarestben, Bécsben, Prágában, vagy éppen Athénban hozzon létre további helyszíneket, ezáltal építse a Puzl CowOrKing létesítményekben megtelepedő IT-közösségét, valamint ezen közösségek regionális szintű összekötése.

Melyek a cég bővülésének, fejlődésének mozgatórugói? Mi motiválja önöket, hogy új helyszínen fejlesszenek? És milyen hatással van a post-covid időszak a coworking piacra?

T.T.: A fejlődés mozgatórugóinak megértéséhez szükséges tisztázni azt, hogy a fejlesztő üzleti modelljének sikerét a „CowOrKing” létesítményhasználók eredményei és a munkakörnyezetnek a vállalkozások növekedésére gyakorolt ​​hatása határozza meg. A társaság nem irodaterek, hanem ökoszisztéma és egyfajta tudáshálózat fejlesztésén dolgozik, ami a létesítmények kialakításában is kézzelfogható.

D.G.: A Lajos utcai létesítmény sem úgy épül fel, mint egy hagyományos, belvárosi utcafronti üzlethelyiségben kialakított, szűk közösségi iroda. A felhagyott textilgyárban kivitelezés alatt lévő ingatlant inspiráló közösségi környezetként kezelik, és ennek megfelelően tervezték meg. Olyan tereket hoznak létre, amelyek elősegítik az ott dolgozók hatékonyságát, a cégek közötti együttműködést és a kreativitást.

T.T.: A Belső-Óbudán létrejövő coworking létesítményre stabilan megvan az igény egy Budapest méretű nagyvárosban. A sokoldalúan hasznosítható munkaállomás- és irodatér-kínálatnak, közösségi irodatereknek, amelyeket a Goldbergerben létrejövő helyszín kínál majd, jelenleg kevéssé van versenytársa a fővárosban. Budapesten esetében is azt tapasztalják, amit Kelet-Közép-Európa számos más nagyvárosában, hogy számos – még a fejlődés korai szakaszában lévő – kisebb kapacitású coworking létesítmény működik, amelyek nem képesek lefedni teljes mértékben a szolgáltatások iránt jelentkező bővülő igényt.

T.ZS.: Az új coworking a 100 főnél több munkavállalóval rendelkező cégeknek is kínál majd irodákat. Az kulcs a rugalmasságban van. A coworking már nem csak a kis cégek és szabadúszok sajátja, hanem a nagyobb cégek is keresik és igénylik azt a fajta rugalmasságot és a közösség nyújtotta előnyöket, amelyeket egy klasszikus irodaházban nem kapnak meg, annak működési sajátossága és üzleti modellje miatt.

T.T.: A Post-Covid időszak tovább erősítette az igényt a közösségi típusú létesítmények iránt, hiszen a közösségi élmény hiányzott a Covid időszakban. A kis és nagy vállalkozások számára is vonzó alternatívát kínál majd az új coworking a változatos és rugalmas irodatér- és munkaállomás-kínálatával, közösségi tereivel.

Miért éppen Magyarország, miért éppen Budapest és legfőképpen miért éppen Óbuda mellett döntöttek a helyszínválasztás során? Álltak-e személyes motivációk a döntés hátterében, vagy tisztán üzleti alapon határoztak így?

T.T.: A helyszínválasztásnál az a meghatározó szempont, hogy a céltelepülés egy dinamikus, sokszínű, inspiráló környezetet biztosító nagyváros legyen. Budapest és azon belül Óbuda-Békásmegyer  kiváló helyszín. Csak a budapesti fejlesztés esetében mintegy kétszáz potenciális helyszín közül választották ki az óbudai Goldberger területét. Személyes motivációk egyáltalán nem játszottak szerepet a telephelyválasztásban.

Melyek voltak az ingatlanválasztás főbb szempontjai?

T.T.: Az elsődleges szempont az ingatlan kiválasztásánál a barnamezős fekvés, azaz az alulhasznosított ipari környezet volt, amelyek közül kifejezetten nehéz volt találni olyan adottságú ingatlant, amely nem a külvárosban, hanem a belváros közelében fekszik, és nem nagyüzemi, gyáripari beépítés jellemzi, hanem a manufakturális jelleg, ezáltal a kisebb terek dominálnak benne.

D.G.: Az elhagyatott Lajos utcai gyárépület egyedülálló abból a szempontból, hogy belvárosi fekvésű, kiváló közlekedési kapcsolatokkal rendelkezik, és lakóterületek, szolgáltatások közelében van, de maga a tömb, amiben fekszik, gazdasági hasznosítás alatt áll. Az ingatlan alkalmas arra, hogy a működéshez szükséges valamennyi funkciót befogadja, és hogy a fejlesztés újraértelmezze a korábbi ipari épületek hasznosítását a 21. századi kívánalmaknak megfelelően.

Régi gyárépület versus új irodatér: milyen előnyei és hátrányai vannak egy régi gyárépület átépítésének? A régi textilgyári épületnek vannak sajátosságai.  Voltak-e izgalmas és váratlan meglepetések az építészeti tervezés, előkészítés során? 

D.G.: A revitalizálás tekintetében – a modern irodaházakkal szemben – a régi, hagyományos gyárépület számos előnyös tulajdonsággal rendelkezik, amelyeket maximálisan felhasználnak a kialakítás során. A Lajos utcai főépület szintenként mintegy 1000 m2 alapterületű, egyben lévő, rugalmasan és változatosan osztható, magas belmagasságú, tágas belső terei vannak, emellett az utcai és az udvari homlokzat óriási ablakfelületei, valamint az épület stabil szerkezete mind előny a fejlesztéskor. Nem beszélve arról, hogy a modern irodaházakkal szemben az ipari műemlék épület megőrzendő – sőt hangsúlyosan ki is emelt – építészeti elemei, falazatai, látványos tartószerkezetei képesek sugározni magukból azt az esztétikai megjelenést, amely az alapját adja az inspiráló és kreatív munkakörnyezetnek. Az egykori gyárépület belső terei, az udvari létesítmények szabadon, kreatívan, az igényekhez mérten alakíthatók ki, szemben a hagyományos irodaházak szűkebb, monoton és uniformizált munkahelyi környezetével.

T.Zs.: A felhagyott textilgyár épületének kedvező építészeti adottságai teremtik meg azt a lehetőséget, hogy ez a jelenleg a piacon lévő, Budapest más részein működő, hagyományos coworking irodáktól eltérő arculattal rendelkező tér minőségibb, vonzóbb alternatívát nyújtson. Folyamatosan vizsgálják nemcsak Budapesten, hanem Európa más városában is a kínálatot, és kijelenthető, hogy az óbudai új helyszín színvonalában képes lesz felvenni a versenyt a nemzetközi versenytársakkal, kialakítása illeszkedik a legmodernebb trendekhez.

D.G.: Az építész elmondása szerint egy ilyen régi gyárépület mindig tartogat váratlan meglepetéseket, de kifejezetten szeretik az építészeti kihívásokat. Például a rendezvényépületet belülről új szerkezettel és födémekkel erősítik meg, mintha egy új épületet hoznának létre az épületen belül. Elmondása szerint ez egy nagyon összetett műszaki feladat lesz, de nekik a hely (genius loci) történetének tiszteletben tartása a legfontosabb.

Egyedi építészeti adottsága az utcai főépületnek, hogy mind a négy szintje (földszint és három emelet) más födémszerkezettel és eltérő belmagassággal rendelkezik, amit laikusként elsőre hátránynak gondolnánk, de ezt is pozitívumként emeli ki, hiszen ezáltal is garantálható a belső terek változatossága. Az épület szerkezeti átalakításának kihívásokkal teli és bonyolult folyamatai között említhető meg a hosszadalmas jóváhagyási folyamat, ami lassította a műszaki előkészítést és késleltette a megvalósítást.

Az átépítés során marad valami a textilgyár történeti jellegéből a színvilág, szimbólumok, falak szintjén?

D.G.: Az előzmények fényében nem meglepő, hogy az építészeti kialakítás során arra törekszenek, hogy a korabeli gyárépület lehető legtöbb elemét megőrizzék. Az épületegyüttes szerkezetileg jó állapotban van, mindössze egy udvari, kisebb épületrész elbontását tervezik, de ezt is elsősorban az ingatlanegyüttes zöldítésének érdekében teszik.

A meglévő szerkezetek, falazatok adják az új dizájn meghatározó elemeit mind anyagukban, mind színvilágukban. A fejlesztő kifejezetten törekszik az indusztriális megjelenésre a kortárs építészet és a belsőépítészet eszközeinek alkalmazásával. A belső kialakításban keveredik a régi és az új, így a megmaradó téglafalazatokat, födémszerkezeteket modern belső látszóbeton szerkezetek egészítik ki. A fejlesztő a közösségi és irodaterek tagolását szinteltolásokkal, galériázással oldja meg. A színvilágot és az arculatot tekintve a fejlesztő az attraktív posztindusztriális megjelenésre összpontosít. Az új irodatér anyagában a látszóbeton, a fém, a fa, az üveg és a tégla harmonikus együttélése valósul meg. Megőrzik az utcai homlokzatot, a hatalmas ablakportálokat, ezeket az adottságokat is a létesítmény előnyére igyekszik felhasználni a fejlesztő. Az épületkomplexum egyes szintjei egyedi tematikát kapnak, ami nem csak az építészeti megjelenésben, de például a színekben is megjelenik majd.

D.G.: Természetesen a kialakítás során hangsúlyos szerepet kapnak a környezeti, fenntarthatósági és energiahatékonysági szempontok. Kifejezetten ügyelnek a minél alacsonyabb károsanyag- kibocsátásra, a költséghatékony hűtés-fűtésre, az energiatakarékos és intelligens világításra, zöldfalak kialakítására.

Pontosan milyen fő funkciókat, szolgáltatásokat hoznak létre az épületrészben? Mitől lesz más, vonzó, inspiráló a munkakörnyezet?

T.T.: A teljes ingatlanegyüttes fejlesztése több ütemben valósul meg. Az első ütem, amely jelenleg kivitelezés alatt áll, és az utcai főépület első emeletének átalakítását tartalmazza, még 2024-ben elkészül, amely mintegy 200 informatikus és IT-szakember számára biztosít majd ultramodern és minőségi közösségi munkafeltételeket. Ez a fázis magában foglal majd többek között egyéni és csoportos munkaasztalokat, 6-25 férőhelyes szeparált, privát irodatereket, 7 tárgyalót, számos úgynevezett munkafülkét, teljesen felszerelt konyhát, ultraerős internetet. 

T.Zs.: Folyamatban van már ezenfelül a földszinti épületrészben a belső, fedett parkolóhelyek kialakítása, a további ütemekben pedig az utcai főépület földszintjének kialakítása (pl. étterem, kávézó, bár, kiszolgáló helyiségek), majd a második és harmadik emelet átépítése. Továbbá az udvari épületekben, részben annak helyén tágas közösségi terek és egy egyedi, rendkívül magas belmagasságú rendezvénytér valósul meg. Az épületkomplexum a teljes átépítést követően több mint 800 főnek nyújt coworking munkafeltételeket, közösségi tereket. A létesítmény nemcsak munkahelyként, hanem eseménytérként jön létre, amely rendszeresen képes befogadni majd társadalmi, üzleti és más közösségi eseményeket.

Milyen időtávra tervez a Puzl? Milyenek a trendek Európában, felfutó vagy lecsengő piacról van-e szó? A többi irodatípushoz képest a közösségi iroda piaca miként alakul?

T.T.: A csapat – amely a fejlesztő és működtető is egyben – egyértelműen hosszú távra tervez. A teljes kialakítás időigénye is még további éveket vesz igénybe. Azt látják, és hosszú távon abban reménykednek, hogy az általuk létrehozott időtálló, kreatív és közösségcentrikus munkatérre a jövőben legalább a jelenlegi vagy növekvő kereslet lesz. Fontos az üzleti szempont, de a fejlesztő elmondása szerint a legfontosabb a társadalmi-gazdasági hozzáadott érték, hogy az ex-Goldbergerben működő cégek gazdaságilag sikeresek legyenek és az új coworking létesítmény hozzájáruljon az IT és start-up ágazat helyi és nemzetközi hálózatának építéséhez, javítsa a vállalatok közötti együttműködést, ezzel támogassa a kreativitást és az innovációt. A fejlesztő úgy látja, hogy a coworking szektor már jó ideje kifejlődött, de a kelet-közép-európai térségben mind mennyiségében, mind minőségében vannak elmaradások, ami biztosítja a növekedési potenciált.

T.T.: Az óbudai létesítmény pedig ezen a piacon belül hiánypótló lesz azáltal, hogy teret tud biztosítani mind az egyszemélyes, mind a nagyobb, az 50 fős, vagy akár az 100+ fős vállalkozások számára, legyen az hazai mikrovállalkozás, vagy egy már befutott nemzetközi szinten ismert cég. Ebben a tekintetben is a diverzitásra, a vállalkozások és az általuk hordozott tudás mixének kialakítására törekszenek.

Hogyan változtatta meg a coworking irodák helyzetét a Covid, illetve a Covid utáni világ? Például az egyéni munkaterületek és közösségi terek megoszlása miként viszonyul egymáshoz? Hogyan lehet a folyton változó igényeket kiszolgálni?

T.T.: A Covid meglehetősen negatív hatással volt a közösségi életre a személyes találkozások extrém korlátozásával, ami hatott a munkahelyekre, ezen belül a coworkingre is.

T.Zs.: A Covidnak nem volt kifejezetten pozitív hatása a munkahelyekre, mégis evolúció ment végbe, ahol mainstreammé vált a hibrid munkavégzés és a rugalmas munkakörnyezet, ami a klasszikus iroda piacnak kevésbé, de a coworking piacának nagyon is kedvezett.

T.T.: Célcsoportjukat, az IT-szektort korábban is jobban jellemezte a home office, vagy a kisebb coworking létesítmények igénybevétele a többi gazdasági ágazathoz képest, de a közösségi lét iránti igény, a közösségi együtt-dolgozás élménye és hozadéka kedvezően hatott a coworking piacra. A fejlesztő véleménye szerint van igény nagyobb létesítményekre, ahol többféle cég, változatos munkaterekben, modern és minőségi munkakörülmények között, helyben megtalálja a kiegészítő közösségi és üzleti szolgáltatásokat, hozzáfér közösségi terekhez, mindezt belvárosi körülmények között, közel a lakóterületekhez. Ezeket az igényeket multifunkciós létesítményekkel, változatos kialakítással és jó lokalizációval tudja kiszolgálni a fejlesztő az építészet, a belsőépítészet és a közösségi szolgáltatásfejlesztés eszközeivel.

Terveik között szerepel-e helyi együttműködések kialakítása?

T.Zs.: A csapat egyértelműen nyitott és keresi az együttműködést az ex-Goldberger szomszédságában és azon kívül is. A kölcsönös laza partneri kapcsolatoknál lényegesen komolyabb együttműködéseket terveznek a tulajdonos szomszédokkal, a kerületi üzleti és egyetemi élettel, illetve a helyi vállalkozásokkal.

Éles Lóránt szobrászati praxisát a kezdetek óta installatív megoldásokkal ötvözi, akár a több, apró elemből létrejövő szoboregyüttes, akár nagyobb méretű munkáinak épített jellege, speciális megvilágítása által. Jellemzően kerüli a megszokott szobor-szituációkat: több műve falra akasztva, lógatva vagy a padlón, posztamens nélkül elhelyezve érvényesül. A művek olykor egészen filozofikus tartalmi rétege mellett Éles fontos szerepet szán plasztikái aprólékos megvalósításának, amelyben a kortárs szobrászművészetben egyre inkább háttérbe szoruló technikai tudás játszik fontos szerepet. No. 010. című műve kelthetné az ipari kimunkálás és az előre gyártott elemekből való építkezés benyomását is, Éles azonban minden egyes elemét, az utolsó csavarig saját maga tervezte meg és készítette el. A vállalkozás akár heroikusnak is nevezhető, de tekintsünk rá inkább művészi hitvallásként, amelyben az alkotó a szobrászati alkotómunka újfajta technikai lehetőségei és az eliparosodott világ előregyártott tárgyai között egy olyan szobrot tervez meg, amelynek minden eleme a lassú tervezésről és kivitelezésről árulkodik. A No. 010. ezen túl a már említett indusztriális és organikus motívumoknak nem az egymás mellett ábrázolását, hanem közös nyelvvé dolgozását hordozza magában. A csövek kristály szerkezetre emlékeztető formavilága visszatérő elem Éles művészetében. A szervetlen természet motívumai stilizált formák képében törnek elő, akárcsak a No. V. című szobor bazaltorgonákra, vagy a Hidden landscape című mű domborzati térképre emlékeztető kidolgozása. A csövek belsejében hatszögű fémpálcák illeszkednek egymáshoz, csak metszetük látszik felülnézetből, mintha egy kristályszerkezet felnagyított képét látnánk. A No. 010. esetében ez a látvány azonban rejtett, csak közelről tárul fel. A csövek kimenetei úgy vannak pozicionálva, hogy egy átlagos magasságú felnőtt sem felülről, sem alulról nem lát beléjük, csak ha a szobor alján lévő tükörbe tekint, amely megmutatja a nézők számára a csövekben rejtőző „mikrovilágot”: nem közvetlenül, hanem egy lencsén keresztül, akárcsak a mikroszkóp esetében. Ez a plusz réteg azonban csak akkor tárul fel, ha a néző időt szán a szobor aprólékos körbejárására, megfigyelésére.

Éles munkáinál meghatározó a lépték variálása. A No. 010. című szobron is alkalmazott, csőbe rejtett apró elemek visszatérő motívumai művészetének. A burjánzó, stilizált, organikus rendszereket megidéző (vagy épp valóban természetes) szegmensek által az ipari héj belsejében megbújó világ nem csupán a szobrok organikus és indusztriális formaképzése közötti egyensúlyt hivatott fenntartani.

A csövek belsejében megnyíló mikrovilágok közelebb hívják a befogadót, rávesznek egy intim kapcsolat létrehozására, amely a szobortest aprólékos, közeli átkutatását kívánja meg.

A csövek belsejének fürkészése ellentmondásos érzéseket kelt: rejtekének felfedezése az ember alapvetően kíváncsi természetére építve elkerülhetetlenül vonzza a befogadót, mely hívásnak aligha tud nemet mondani. A csövek mélye titkokat rejt, és ismeretlensége okán ijesztőnek hat. Éles ezt a kiinduló érzelmet több szobrában is tovább fokozza a csövekben rejlő anyagok kimondottan bizarr hatásával. No. 002. című nyitottabb, tartályszerű szobra belsejében lévő sűrű olajra vagy szurokszerű anyagra emlékeztető fényes, fekete, folyékonynak tűnő matéria egyszerre ingerli érintésre a befogadót és tölti el viszolygással. Hasonlóan zsigeri benyomást keltenek a No.IX. Yatsude és a No. 009. művek, amelyek apró kagylólerakódást imitálva és a szaglást is bevonó, precízen elhelyezett szenes fával operálnak. A művek már-már élő organizmusra, szervezetre hasonlítanak. A burjánzó csövek és a tartályok szervszerű  és szervezetszerű kialakítása, valamint ötvözése organikus elemekkel a művek sejtelmes, megragadhatatlan hatását erősítik, míg ez az analógia kevésbé direkt módon, bújtatottan bomlik ki, így sokáig a tudatalatti gyanakvó regiszterében rejtezik felismerése.

A csövekben elhelyezett elemeknél lényeges, hogy minél tovább enigmatikusak maradjanak a kutakodó néző számára: Éles akár „talált” alapanyagokat helyez el a szobrok belső tereiben, akár saját maga által megformált elemeket, mindkét esetben elbizonytalanítja a nézőt annak eredete és mibenléte felől, megtartva a sejtszerűen burjánzó, ismeretlen anyag fenyegető voltát.

A nézőnek a szobrok által ingerelt voyeur magatartása így a leskelődés élményének kifeszített izgalmi állapotával társul.

A KOL-LABOR ’24 (Godot Labor, 2024. 09. 20. – 10. 03.) című csoportos tárlaton bemutatott három új szoborból kettő a korábbiakkal látszólag ellentétes megoldással él: Éles itt a közelengedés helyett az elzárásból fakadó feszültséget választotta. A csövek belsejében ugyanúgy felsejlik egy furcsa anyag, de a néző és a szobor közé egy üvegvitrin ékelődik. Elsőként a No. XI. című, 2022-ben készült művénél alkalmazta ezt a megoldást, amely a mostani két művel, a Machine Skeleton és a New Fossil cíművel megegyezően, nem csupán az elzárás feszültségét használja ki, hanem a műtárgyiságra is reflektál. Éles előszeretettel  él azzal, hogy szobrai használati tárgyak álcáját vegyék fel. A plasztikák műalkotás mivoltának felismeréséhez a kiállítótéri környezet adta kontextus és a közelebbi szemrevételezés szükséges. A 2023-ban megrendezett Erekkel eleven a ház című kiállításán ugyanezt a kérdést Éles anyagválasztásának újszerűségén keresztül is felvetette: öt csőplasztikáját a Zsolnay kerámia gyárában készítette el, eozinmáz alkalmazásával. A törékeny anyagok használata, illetve az aprólékos részletek beemelése kontrasztot képez a megidézett indusztriális tárgyak keménységével és robosztusságával. Éles nem napjaink high-tech, preciziós, letisztult vizualitását idézi meg, hanem a poros üzemekben és gyárakban vagy talált elemekből, elfekvő darabokból dolgozó iparosság világát, egyúttal emberléptékűvé teszi ezt a világot.

Az elhasználódottságnak ehhez az érzetéhez kapcsolódik Éles művészetének fiktív időbeli játéka, amelyben szobrait egy-egy talált tárgy, jövőbeli lelet előrealkotásaként képzeli el. Tételezzük fel tehát, hogy a napjainkban hitványnak tartott, csupán funkcionális szerepet betöltő használati eszközeinket több évszázad vagy akár évezred múltán kutatók megtalálják, és éppoly rajongással övezik, akárcsak napjaink régészei és történészei az ókori ember leghétköznapibb tárgyainak leleteit. Vajon hogyan hat egy ilyen megnemesítő tekintet ezekre a tárgyakra? Meg tudjuk-e előlegezni ezt a tekintetet ma? Ez az időbeli összekevertség köszön vissza a leletszerűen bemutatott műveken, mint a kerámiából készült The White Bone I., II. és a Lelet, amelyek csontok vagy épp rég elfelejtett, földből kiásott és feltárt csőrendszerek világát idézik, hasonlóan a vitrinnel installált újabb művekhez, amelyeknél Éles már egy kiemelten különleges, megőrzésre és kutatásra méltónak ítélt maradványként tárja művét a befogadó elé. Más szempontból közelít ugyanakkor az időbeliség kérdéséhez a három darabból álló Halcsapda című műegyüttes, amelynél három különböző idősíkot jelenít meg az alkotó, ugyanakkor nem konkretizálja, hogy melyik műtárgy melyik idősíkot képviseli. Az alkotásokon végigvonuló halsereg története személyes narratívába helyezhető, a szituációk sorrendje éppúgy szubjektív, mint maguk a szituációk.

A különböző plasztikák az elveszett és elfeledett dolgok tárházaként jelennek meg, a szobrokon visszatérő mélytengeri hangulat is innen ered.

A tartályszerű szobormotívumok által minduntalan megidézett vízalattjárók sejtelmes világa, a csövekben lerakódott anyagok, valamint a jellemző rozsdás, zöldes és kékes árnyalatú felületek mind ezt a vizualitást idézik meg, ahogy a pislákoló, szolid fényekkel megvilágított, üveg vitrinbe zárt szobrok félhomálya is. Ebből fakad a művek egyszerre horrorisztikus és idegen, egyszerre drámai romantikája. Éles művészetének dark hangulata ugyanakkor sohasem csap át üres horrorba vagy hatásvadász ízléstelenségbe, hanem a megkomponált játékosságon keresztül tartja ébren szobrainak bizarr és ismeretlen, titokzatossága által vonzó mivoltát befogadóik számára.

Honnan a vad?

A császárkor óta évente több alkalommal megrendezett amfiteátrumi játékok (ludusok) során kitettek magukért a szervezők. Csupán a Colosseum („leánykori nevén” Amphitheatrum Flavium) 450 éves működési időszakában több százezer állat vesztette életét. A különleges fajok: oroszlánok, párducok, vízilovak, orrszarvúk, krokodilok főként Afrikából érkeztek. Keletről vagy Afrikából szerezték be az elefántokat, amelyek már a Kr.e. 3. századi diadalmenetekben is szerephez jutottak.

Az első állatviadalt (venatio) a Kr. e. 2. század első felében rendezték, de a vadászatok igazán nagyszabású eseménnyé a köztársaságkor végétől váltak. Pompeius színházának felavatásakor (Kr. e. 55) 20 elefánt, 600 oroszlán, 410 leopárd és jó pár majom is életét vesztette, de kuriózumként hiúzt és orrszarvút is felvonultattak. Caesar 400 oroszlán mellett bikákat, zsiráfokat és elefántokat szerepeltetett az arénában (Kr. e. 46). Augustus Kr. u. 26-ban száz napon át tartó állatviadalokat tartott, amelyek során állítólag 35000 állat vesztette életét. Caligula 400 medve és 300 afrikai vadállat életével játszott, Nero pedig egyetlen nap leforgása alatt 400 medvét és 300 oroszlánt mészároltatott le. A Colosseum felavatásakor (Kr. u. 80) 9000 állatot öltek meg. Antoninus Pius császár Kr. u. 149-ben elefántok, hiénák, oroszlánok, tigrisek, orrszarvúk, krokodilok és vízilovak feláldozásával rendezett játékokat. Olykor bölények, sőt óriáskígyók, fókák is a porondon találták magukat.

A tömeges állatsereglet befogásával és szállításával rengeteg ember és több vadásztársaság foglalkozott birodalomszerte. Az állatviadalok előtt a szervező vagy ügyintéző feladata volt kalkulációt készíteni a szükséges állatmennyiségről és ennek költségeiről. Ezt követően léptek kapcsolatba a provinciák kormányzóival, akik felmérették, hogy a körzetükben rendelkezésre áll-e elegendő vad a rendelés teljesítéséhez. Ezután helyi vadászokból, később inkább a vadállatok befogására szakosodott katonai alakulatokból álló felderítőket küldtek a területre. A különféle vadakat gyakran veremcsapda vagy hálós befogás módszerével, olykor völgyekbe szorítással kapták el. Állatmutatványok számára időnként kölyköket is elragadtak az őket védelmező anyjuktól.

A ketrecbe zárt állatokat ökrös szekerekkel szállították a vidéki városok gyűjtőhelyeire vagy a célállomásig. Katonák feladata volt, hogy vivariumokban, azaz az istállókat magába foglaló elkerített területen gondozzák a vadakat, míg a megrendelőhöz jutottak. A kikötői berakodás nem ment mindig gördülékenyen. A mély víztől viszolygó elefántokat volt talán a legnehezebb a fedélzetre terelni. A Földközi-tengeren erre a célra kifejlesztett gályaszerű teherhajóval szállították a vadakat, ahol a befogott állatok és eleségük együtt utaztak. Az egyes fajokat nemcsak az állatküzdelmek tizedelték meg, hanem az akár több hétig tartó szállítás is. Ostiából nagy kordékkal vagy speciális hajókkal (codiciariae) vitték tovább az állatokat Rómába. Az elefántok valószínűleg gyalog tették meg a hosszú utat. Rómába érkezve az állatokat ketrecekbe (vivaria) helyezték a Mars-mezőn, a császári paloták kertjeiben vagy a városon kívül létesített úgynevezett állatseregletekben, vadasparkokban. Innen szállították őket a viadalok előtti éjszakán a Colosseum sötét, halálszagú ketreceibe.

A vadállatok egy szörnyű gyakorlat részeseivé is váltak. Mivel élelmezésük drága volt, halálra ítélt embereket löktek oda nekik koncként. A vadállatok elé vetés (damnatio ad bestias) a játékok déli műsorszámává vált, ennek keretében az „emberi mivoltukból kivetkőzött”, meztelenül oszlophoz kötözött bűnözőket élve marcangolták szét a vadak. A Kr. u. 1. századtól kezdve ez a sors várt a nyakasabb keresztényekre is – „Christianos ad leonem!” –, bár a mártírakták tanúsága szerint a vadak gyakran megkímélték az igazakat.

Az állatviadalok mellett lassanként elterjedt az állatok megszelídítése és betanítása is, ami kegyesebb módja volt az emberek szórakoztatásának.

Pannoniában, így az aquincumi amfiteátrumokban is a mérsékelt égövi fauna állatai vettek részt a küzdelmekben. A környező erdőkben honos őstulok, bölény, muflon,  különböző szarvasfélék (jávorszarvas, gímszarvas, dámvad, őz), medve, farkas, róka, hiúz, borz, hód, nyúl, kisragadozók, vadmadarak (sasok, keselyűfélék, túzok, baglyok, darvak, kócsagok, pelikánok) szinte mindegyikére találni archaeozoológiai bizonyítékot különféle régészeti lelőhelyek leletei közt. A Kárpát-medencei vadak egy részét nemcsak a hazai amfiteátrumokba, hanem Itáliába is szállították. Több pannoniai, illetve aquincumi domborművön is megjelenik az oroszlán és a párduc alakja, miközben elefánt, orrszarvú vagy krokodil soha. Ugyanakkor régészeti állattani adatok ezidáig nem támasztották alá nagymacskák vagy más egzotikus fajok részvételét az aquincumi venatiókon.

„Ha nincs ló, jó a szamár is”

A vadbefogások következtében alaposan megcsappant a fajok egyedszáma. A birodalom 3. századi krízise ellenére a venatiók száma nem csökkent, ám a költségesebb és túlvadászott, az életterükről a gabonaföldek, olíva- és szőlőültetvények miatt kiszorított ragadozófajok helyett egyre inkább növényevőket kezdtek szerepeltetni. I. Gordianus az egyik általa rendezett játék alkalmával például 200 szarvast, 30 vadlovat, 100 vadjuhot, 10 jávorszarvast, 100 bikát, 300 struccot, 30 vadszamarat, 150 medvét, 200 zergét küldött az arénába. A korábbi egzotikus ragadozók helyett mindinkább meg kellett barátkozni a medvék szerepeltetésével.

Az amfiteátrumokban zajló küzdelmek leáldozásának egyik oka – a gazdasági hanyatlás mellett – a keresztény eszmék elterjedése volt. Ennek első megnyilvánulása 325-ben Constantinus császár rendeletében volt tetten érhető, amelyben betiltotta a gladiátorok további kiképzését, és inkább bányákba küldte a korábban gladiátor-sorsra ítélt rabokat. Ez a rendelet elindította azt a folyamatot, amelyben a véres viadalok visszaszorultak. Rómában például a 4. század második felétől kezdett alábbhagyni a kereszténység által megérintettek körében a lelkesedés a gladiátorküzdelmek iránt. A vadállatok gyilkolása, a színházi előadások és a kocsihajtás azonban még tovább fennmaradhatott. Az egyik utolsó állatviadalra 519-ben Theoderik gót király uralkodása idején került sor. Miután Konstantinápoly vette át Róma szerepét a Birodalomban, a vadállathajszák és a venatiók még műsoron maradtak, de lassan maguktól kikoptak a szórakoztatóiparból. Addig azonban a venatiók vadszereplőinek befogása katasztrofális következménnyel járt az állatpopulációkra nézve. Bizonyos területeken több faj teljesen kipusztult. Így tűntek el a 4. századra az elefántok Észak-Afrikából, az oroszlánok pedig Líbia területéről. Annak ténye, hogy az adott térségekben ennyire elharapózott az őshonos vadfajok befogása, összefüggésben áll a szóban forgó területek mezőgazdasági művelés alá vonásával (Észak-Afrika kiemelt fontosságú gabonatermő vidéknek számított), és a kártevőnek tekintett vadak visszaszorításával.

Aquincum két amfiteátruma

A hajdani Aquincum területén két, tojásdad alakú földamfiteátrum romjaival találkozhatunk. A Birodalom nyugati felén található az amfiteátrumok többsége, keleten jóval kevesebb létesült, és ezek általában földbe mélyítettek és kisebb méretűek voltak, akárcsak e két óbudai. 

A Kr. u. 2. század középső harmadában épült polgárvárosi amfiteátrum a kisebb méretű: nézőtere 3320 m2, és 6–7000 ember befogadására lehetett képes. Külső falát 46 sugárirányú, rendszertelenül elhelyezett támfal és -pillér erősítette. Az ülősorok a külső falgyűrű és a pódiumfal közé töltött földlejtőn nyugodtak. A gladiátorok a nyugati kapun vonultak be. A főkapuk oldalfalait több szobor díszítette, erről négy, falba vágott üreg tanúskodik. A „Halál istennőjének kapuja” (porta Libitinae) az aréna északi oldalán nyílt, Nemezis, a Végzet istennőjének szentélye pedig a nyugati főkapunál. A porond döngölt agyagpadlóját kavicsos homok fedte, ahogy a katonavárosi amfiteátrumét is. A tetőfedő téglák maradványai alapján arra lehet következtetni, hogy a tűző nap ellen tetővel védték a nézőteret. A katonavárosi amfiteátrumban ezt valószínűleg napvitorlával oldották meg.

Az amfiteátrum Torma Károly által 1879–82-ben vezetett feltárásának archaeozoológiai leletei között a háziállat-maradványok mellett őzek, farkasok, vadkanok és talán bölények csontjai fordultak elő. Előbbiek egyrészt a venatiókon szereplő ragadozók táplálékául szolgálhattak, másrészt a felsőbb rétegekben kimutatható, későbbi régészeti korok hagyatékai. A legtöbb állatcsont kívül, az amfiteátrum falai mellől, illetve az aréna területéről került elő.

A Nagyszombat utcai amfiteátrum az aquincumi katonaváros déli peremére épült. Területén a Kr. u. 2. század középső harmadától 375 körülig folytak küzdelmek. Arénájának mérete a Colosseumét is felülmúlja, és azt is érdemes megemlíteni, hogy 6530 m2-nyi alapterületével és 13000 fős befogadóképességével a birodalom legnagyobb amfiteátruma volt az Alpoktól északra.

Az 1. század végén a mai Óbuda területén formálódni kezdő bodegaváros első viadalait még a főtéren rendezhették, majd a későbbi fa amfiteátrumot Antoninus Pius (Kr. u. 138–161) uralkodása idején építették át kővé. A kőből emelt körszínház belső falgyűrűje (podium) eredetileg 3–4 méter magas lehetett, hogy védje a nézőket a felugráló vadállatok ellen, míg a külső, záró körfal a becslések szerint 12–13 méter magasságba nyúlt. A 4. század végén az amfiteátrum bejáratait befalazták, ami által jól védhető erődítménnyé alakították át. Ennek megfelelően a népvándorlás korában is erődként hasznosították. A 17–18. században börtönként, vesztőhelyként, a 19. században pedig a romokra és az azokat elfedő dombra építkezve lakóhelyül használták.

Csontleletek hiányában csak az építmény szerkezete alapján lehet információt nyerni az állatküzdelmekről. Megmaradt a két – az amfiteátrum egymással szemben lévő ívén elhelyezkedő – állatketrec kőfala és kapunyílása. Ezek alapján az állatokat vélhetően a mai Szőlő utca illetve Pacsirtamező utca felőli nyugati és keleti kapukon hajtották be, míg a többi szereplő az északi illetve déli kapun érkezett, amely főkapukat erős kapuszárnyakkal zárhattak le a vadak miatt. Az amfiteátrum belső fala mentén öt cella (spoliarium) helyezkedett el. Az északi kapu tövében lévő szolgálhatott arra, hogy az emberi és állati tetemeket ideiglenesen elhelyezzék, majd a viadalokat követően az északi főkapun át elszállítsák. A másik négy cella közül az egyik Nemezis szentélyéül, a többi pedig a rendezőség, a szolgák és egyéb emberek várakozó-helyiségeként, valamint raktárként szolgált. 

Lássuk a medvét!

A katonavárosi amfiteátrum romjai közül a 20. század első felében előkerült állatmaradványokról nem maradt fenn információ. A katonai amfiteátrumtól délre, a hajdani katonaváros kevéssé beépített területén azonban a 2000. környéki feltárások alkalmával medvecsontok is napvilágot láttak a háziállatok, valamint további nagyvadak (őstulok, gímszarvas, őz) maradványai mellett. A csontanyag szeméttelep-jellegű volt, emiatt is kerülhettek ide a medvemaradványok. A karcsont egy fiatal egyedé volt, a többi maradvány még legalább két másik kifejlett medvéhez tartozott. Egy jobb oldali karcsont vágásnyomos töredéke ismert még az egykori Óbudai Szeszgyár területéről. E maradvány is valószínűleg a római korból származik, és tulajdonosa kapcsolatban állhatott a katonavárosi amfiteátrumban zajló állatviadalokkal. A mély vágásnyomok akár a küzdelem során is keletkezhettek a védekezni próbáló medve karján, de a sekélyebb vágásnyomok alapján az is elképzelhető, hogy az amfiteátrumi játékokat követő húsosztás során, daraboláskor sérült a karcsont felszíne. A szeszgyári medvelelet ugyan csak feltételesen köthető a venatiókhoz, az amfiteátrum déli szomszédságában előkerült medve és nagyvadmaradványok viszont bizonyosan az amfiteátrumban zajló küzdelmek lenyomatai. Tudniillik, a bikák és medvék küzdelme birodalomszerte igen gyakori és kedvelt látványosság volt, és e két faj példányaihoz Pannonia területén is viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni.

Hogyan épül fel a tárlat? 

A Kiscelli múzeum aktuális kiállításának középpontjában a világítás történetének az az időszaka áll, amikor lángokkal világítottak. Törekedtünk arra, hogy a szélesebb társadalmi összefüggéseket is bemutassuk, és azt, hogy a fény használatának milyen hatása volt a városi társadalom fejlődésére. Hogyan alakult ki a modern városnak az a sajátossága, hogy az épített életterek egyre inkább fényárban úsznak. Végigkísérhetjük, hogyan világosodott ki a város, hogyan vette birtokba egyre jobban a városi társadalom az éjszakát. Előfeltételezésünk az, hogy a 18. század végét megelőző korszakokban a városi társadalom lassabb, zárkózottabb életformát élt, a természetes fényekhez, a nappal és éjszaka váltakozásához jobban igazodó ciklikusságban élte mindennapjait. A vallásos társadalom alkonyatkor többnyire nyugovóra tért, az egyházi erkölccsel összhangban.

A kiállítás indításával érzékeltetik, hogy időben is hosszú folyamatról van szó, mire eljutunk a 20.század fordulójáig.

A  tárlat a bemutatótermekhez vezető folyosón kezdődik, ahol egy régészetre összpontosító szekció látható.  Azt hangsúlyozzuk, hogy vannak ókori, középkori előzmények. Érdemes egészen az elejére sétálni, hiszen a Budapesti Történeti Múzeum tagintézményeinek, az Aquincumi Múzeum és a Vármúzeum munkatársainak jóvoltából még a római korból, a középkorból származó mécseseket, gyertyatartókat is bemutatunk.

Nagyon fontos hangsúlyozni, ezt jeleztük a kiállítás címében is, hogy a világításhoz mesterségek is kötődtek, sőt, az évszázadok során iparágak alakultak ki, amelyek a lámpagyártásra specializálódtak.

Nagyon izgalmas a tűzcsiholás története is, ezt a kiállításban sajnos nem tudtuk teljesen kidomborítani, de megmutatunk a 900-as években készült tűzcsiholót és egy kis kovát is, amelyek hosszú évszázadokon keresztül a tűz illetve a láng gyújtásának  uralkodó eszközei voltak.

A „világ” gyakran előfordul az irodalmi szóhasználatban is.

Erre utaltunk a címadásban, a szó a 19. század nagy részében fényt is jelentett, úgy gondoltuk, hogy szép összefüggést mutat a világvárossá válás folyamatával. A gyertyahasználat nagyon nagy múltra tekint vissza, a faggyú mint állati zsiradékból nyert anyag meghatározhatatlan ideje szolgálja a világítást, a viasz kicsit későbbi. Nagyjából a 15. századra datálható, hogy az egyházi körein túl kezdett a nép közt is terjedni. 

A 18. század gyertyás eszközeit főként az ötvösművészet remekeivel mutatjuk be. Gyertyatartókról beszélünk, egyrészt a bútorra állíthatókról, másrészt a hordozhatókról, ezeket főként név szerint ismert céhes mesterek készítették. A kézművességre összpontosítunk  a kiállításon látható metszetes ábrázolásokkal, fémiparosok, rézművesek, bronzöntők, ötvösök, kovácsok munkáit mutatjuk be. Láthatók olyan leleményes megoldások is, amelyek a láng fényét terelték.  Érdekes kihívás volt a gyertya fogyása, a gyertya magasságát szabályozó sín arra szolgált, hogy a fényt mindig szinten tudta tartani, ami például írásnál hasznos volt.

Már volt szó a faggyúgyertyáról, ami az 1840-es évekig volt uralkodó, azt követően kezdett terjedni egy új találmány, a sztearin, ami a gyertyagyártás újabb alapanyagává vált.

Nagyon sok tárgyat bemutatnak. Fontos, hogy közel hozzák a nézőhöz őket? 

Érdemes elmerülni a részletekben. Izgalmas kiállítás nézési technika, ahogy az ember nagyon közelről szemléli a tárgyakat. Ugyanakkor, ha a városokra nagyobb perspektívából tekintünk, ha a tárgyakat összefüggéseikben látjuk, akkor a 18. század utolsó harmadától érzékelhető, hogy különösen a pesti oldal elindult a nagyvárossá válás útján. Kezdődött a falak lebontásával, a népesség növekedésével. Az éjszaka kezdett felértékelődni, megjelentek olyan szórakozási formák, amelyek az éjszaka birtokbavételéhez tartoztak, elterjedt a kávézás, a színházba járás, és ezek mind társultak a mesterséges fény használatával. Az egész történet mögött ott van az órahasználat, az óramű alapú időbeosztás elterjedése, ami a fény használatával együtt megszülte a modern városi életritmust, ami már kevésbé igazodott a természetes fényhez. Schmidt Károly egyik metszetén látható, hogy a Színház  – a mai Vörösmarty – téren egykor álló Pesti Városi Német Színház már ki van világítva falikaros repceolaj-lámpákkal. Telihold van, az emberek sétálnak a téren, az éjszaka elkezdett érdekessé válni.   A gyertyás világító eszközöknek a bálokban is fontos szerepük volt, ahol elképesztő mennyiségű gyertyát használtak fel.

Ezeknek a gyertyáknak olyan hőtermelése volt, hogy állítólag be sem kellett fűteni télen a tánctermekben.

Egyre fontosabb szerep jutott a világításnak az utcákon, ami nyilván összefüggésben volt a közbiztonsággal.  

Pesten és Budán hosszú ideig repceolaj-lámpásokkal világítottak, de voltak kevésbé jól világított területek is, amelyeket aztán a sajtó pellengérre állított. A rossz közbiztonságot, akkori kifejezéssel közbátorságot a hiányzó világítással hozták összefüggésbe. Olvasható egy cikk az ezzel foglalkozó kiállítási egységben, amely szerint az épülő Nemzeti Múzeum mögött, ha lenne világítás, sokkal jobb lenne a környék biztonsága.

Az utca képéhez tartozott a lámpagyújtogató, akit szintén megénekeltek irodalmi alkotásokban, például Kosztolányi Dezső vagy Reményik Sándor.

A lámpagyújtogató alakja a különböző szerencsekívánatokban, újévi üdvözlőlapokon, egyéb nyomtatványokon és fotókon jelenik meg a kiállításban. Lámpagyújtók az 1960-as évekig láthatók voltak a pesti utcákon. Feladatuk volt a lámpák felgyújtása, eloltása, karbantartása, tisztítása, tehát volt munkájuk elég. 

Érdemes szólni a gázvilágítás előzményeiről, ugyanis a reformkor folyamán komoly tervezés zajlott Pesten, hogyan valósítsák meg a gázvilágítást az utcákon és tereken. Ez az a vívmány, amely a század második felében megváltoztatta a városok életritmusát, kitágította a térhasználatot, átalakította az éjszakát.  Ez a városokat behálózó eszköz gázfejlesztőn, csőrendszeren és gázégőkön alapult. A pesti városvezetés az 1830-as évektől a kedvező nyugati tapasztalatokat is figyelembe véve vette fontolóra, hogy gázlámpákat kellene alkalmazni. Van egy nagyon szép emlék, a Fővárosi Levéltárban található térkép Zimmermann József aláírásával.  Ő volt a képviselője annak a vállalatnak, amellyel komoly tárgyalásokat folytatott a város a 19. század második felében. Ezen a térkép-reprodukción a régi Pest és a Lipótváros látható, erre és a főutakra összepontosított a vállalkozó a világítás megvalósításában.

Érdekesség, hogy a térképen pontokkal jelölték a lámpák elhelyezését, és a vörös pont a teljes éjszaka alatt világító lángot jelöli, a zölddel jelölt a „féléjjeles” lámpa.

A holdfénynek az 1890-es évekig nagy szerepe volt a közvilágításban, erős holdfény idején sok lámpát eloltottak. Látható egy jól ismert felnagyított metszet, amivel a holdfény erejét szerettük volna megjeleníteni. 

Szóba került már, hogy nagyon sok tárgyat mutatnak be, amihez a kutatónak is másfajta kötődése van. Van, amit kiemelne?

A 19. század második felében sok az elágazás, tematikus blokkokban próbáltunk minél több tárgyat  bemutatni intézményünk gyűjteményéből, festményektől kezdve használati tárgyakon át épületelemekig.

Látható a kiállításon Batthyány Lajos utazólámpája, ez egy hordozható gyertyás sárgaréz lámpás, tárca formájúvá össze lehet hajtogatni, közepén gyönyörű zöld színű öntött hutaüveg lencse van.  

Két olyan festmény látható a tárlaton, amelyek sűrítik a világítás fővárosi történetében lezajló fejlődést. Kelety Gábornak a mai Horváth Mihály teret megörökítő képe egyszerre mutatja be a naplementét, a városi utcai világítást, az épületeken belüli fényeket, a kocsilámpákat, sőt még kuriózumként az órák világítását is. A Szent József-templom óráit már az 1890-es évektől elkezdték kivilágítani elektromossággal. 

A másik nagyméretű alkotáson egy Szervita téri pillanatképet láthatunk, ezen a képen is nagy szerepe van a mesterséges fényeknek, például megjelennek rajta a kirakatokat kívülről világító lámpák.

Van egy kiállított vascső is, ehhez személyes kötődése van, ha jól tudom. 

A múzeumi gyűjtésnek megvan az a szépsége, hogy egészen váratlan időpontokban és helyszíneken is belebotolhat az ember érdekességekbe. Ez a tárgy is ilyen, egy belvárosi séta során egy útfelújításnál szembesültem azzal, hogy vascsöveket helyeznek ki egy árok szélére, és a helyszínen mondták a munkások, hogy gázcsövek lehetnek. Azért gondoltam, hogy mutassuk be, mert ezek hálózták be a városokat.  

1856-ban nyílt meg a józsefvárosi széngázgyár, amit a trieszti Osztrák Általános Légszesz Társulat  működtetett. 1856 karácsonyától gyulladtak ki az első gázlámpák, amelyek ebből a gyárból származó széngázzal működtek, 1866-ban Budán is nyílt egy fiókgázgyár, és egyre nőtt a fogyasztás. Egymás után épültek a gázgyárak, aztán jött a döntés, hogy egy központi gázgyárat kell építeni, ami Óbudán valósult meg. A gáz használata veszélyeket is rejtett, ezt mutatja az egyik kiállított litográfia, ami a Váci úti ún. Muráty-ház felrobbanását örökítette meg, ezt a kiáramló széngáz okozta. 

Szépek a kiállított lámpák, tükrözik a korabeli dizájn jellemzőit.

Mindenképpen utalni akartunk arra, hogy a városfejlődés során az épülethez a lámpák önálló, egyedi tervezése is hozzátartozott, mint például a Feszl alkotta Vigadónál, amely gyönyörű bronzműves lámpákat kapott, vagy az Operaház építése, amely épület szintén szép lámpákat igényelt.

A tárlat kezdő és záró akkordjaként egyaránt megtekinthető az a folyosói kiállítási egység, amivel a ma is városszerte látható világítóeszközökre szerettük volna felhívni a figyelmet. A fotósorozattal megörökített lámpák mellett nap mint nap elhaladunk, azonban ezek figyelemre méltók, hiszen akár eredeti, akár rekonstruált formában, de felidézik a világvárosi fényhasználat 19. századi eszköztárát.

A közelmúltban egy rendőrtiszt könyvet írt arról, hogy József Attila nem öngyilkos lett, hanem baleset érte. Ön közelről ismerte a költőt, mit gondol erről?

Nincs az egésznek semmi értelme. Egy közeli ismerősöm ugyanebben a betegségben szenvedett, így tudom, hogy milyen. A paranoid skizofrénia tünetei közé tartozik, hogy az ember az életet olyan tűrhetetlennek tartja, hogy öngyilkos akar lenni. Az ismerősöm háromszor próbálta meg, nem sikerült neki. Következésképpen semmi okunk nincs kételkedni benne, hogy így történt. Annak idején is ezt mondta mindenki. Mi a másik lehetőség? Hogy véletlenül átment a vasúti sínen tolató vonat előtt. Ugyan kérem! Szerencsétlen ember volt egy baja miatt, amiről nem beszélünk. Impotens volt, és szerelmes lett minden nőbe, akit csak megismert. Egyik a másik mellett. Szerencsétlen volt, kétségbeesett és sikertelen. Minden kétséget kizáró orvosi megállapítás volt, hogy paranoid skizofréniában szenvedett, a halotti bizonyítványában is ez állt. 1937 nyarán meglátogattuk a Siesta szanatóriumban. Se a húgát, se Ignotust, se engem nem ismert meg. Nem volt magánál, de időnként magához tért, és megismert mindenkit. Ami csodálatos, hogy teljes őrülten is olyan verseket tudott írni, mint amikor normális volt még. Ez nagyszerű, ez nem volt senkinél, még Hölderlinnél sem.

Petőfiről is „derültek ki” érdekességek a rendszerváltás után…

Ez is egy marhaság. Volt ez már a múlt század nyolcvanas éveiben is, illetve a múlt század előtti században, mert már a XXI.-ben vagyunk. Kiderült, hogy nem vittek ki magyarokat az oroszok. Kezdjük ezzel. Tábornokokat se, akik szerették volna, mert az oroszok élni hagytak minden foglyot. Miért pont Petőfit vitték volna ki, akiről ők nem is tudták, hogy kicsoda? Elmebaj az egész. Ha mégis kivitték volna, miért nem jött haza, ha nem tudott, miért nem írt? Olyan nincs, hogy egy magyar költőt elvisznek, évekig ott él, és oroszul ír. Ez egy elmebaj, nem érdemes az időt vesztegetni rá.

Weöres Sándorral milyen kapcsolatban állt, találkozott-e még vele 89-es hazaköltözése után?

Nem, nem láttam már. Ismertük egymást, és soha egy pillanatig sem volt rossz véleményünk egymásról, de nem voltunk barátságban. Annak idején együtt dolgoztunk a Független szemle című lapnál úgy, hogy ő vidékről küldte a verseit, én pedig a párizsi, bécsi egyetemről. Nagyon szerettem a verseit. Vele nem lehetett érintkezni, mert például 56-ban, amikor két hétig együtt voltunk Visegrádon, már reggel is tök részeg volt. És így is tudott írni, nem zavarodott össze, és nem rövidítette meg az életét az ivás, mint például szegény Petriét. Nem is tudom, hogy Petri miért ivott, hogy mi volt a bánata, de valami baja lehetett. Sajnálom őt. Nem voltam ott a temetésén, a temetőben valami le volt zárva, és én nem tudok pár száz méternél többet gyalogolni. Mulatságos módon egy nő most írt nekem, hogy Petri azt ajánlotta, ha bármi bajom van, forduljak hozzá. Az ő verseit is szerettem, de most, amikor újra olvastam, gyengébbeknek tűntek, mint régen, nem tudom, miért. Ahogy Weöreséi például jobbnak tűnnek, Pilinszkynél meg az van, hogy az élete első felének a versei sokkal jobbak, mint az utolsóé, ahol furcsa módon nem nagyon érdekes már. Pedig igazán nagyon szerettem őt, ő is engem. Amikor Torontóban volt, két napon át ültünk együtt, és beszélgettünk. Azt hittem, hogy küldött nekem egy verset, amikor az Irodalmi Újság szerkesztője voltam. Nem közöltem, mert féltem, ha erre más is rájön, baja lesz belőle otthon. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy nem ő volt, de az is lehet, hogy elfelejtette. Nem tudom, a vers, azt hiszem, elveszett.

Hány vers veszhetett el?

Amiről tudom, hogy elveszett, például az a néhány vers, amit New Yorkban írtam és a Harc című újság utolsó számának harmadik oldalán jelent meg. Hét szonett Károlyi Mihály, Kéri Pál, Vámbéry Rusztem, Fényes László, Bölöni György, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond emlékére. Meg kell, hogy legyen a könyvtárban. Bölöniről az van, hogy ő a bolsevik alispán. „Eszméje mellett néma-tisztán / strázsál a baljós ég alatt”. Ő volt a legfurcsább, mert Jászi és Vámbéry bevették azon nyolc ember közé, akiknek az Egyesült Államokba történő meghívását kérték Roosevelt elnöktől, s aki meg is hívott bennünket. Kéri Palit, Fényes Lászlót, Bölöni Györgyöt, engem és még Havas Bandit is, aki inkább nem ment, mert az USA egy kapitalista ország. Bölöni is megkapta a meghívót, s tudja mit felelt? Egy országból, ahová a kommunisták szövetségesei, a németek jönnek, nincs okom elmenekülni. Ez manapság teljesen érthetetlen, akkoriban általános kommunista viselkedés volt. Rengeteg magyar kommunista maradt azért Franciaországban, mert azt hitték, hogy a németek ezt komolyan veszik. Forgács Antal nem nagyon jó, de nem is rossz költő volt, aki Párizsban élt, mert Sallai vagy Fürst az ő útlevelével jött haza. Fiatal volt, egy előkelő párizsi szállodában lakott, nem olyan nyomorult helyen, mint mi, hiszen Moszkva fizette őt a tettéért. Fölmentem hozzá, amikor a németek elől menekültünk, mondtam, hogy jöjjön velünk. Azt mondta, meneküljek, ő marad, mert a szövetségeseik jönnek. Ott lőtték agyon a németek a szálloda udvarán. Őrültek voltak, hittek egy ideológiában, aminek soha semmi köze nem volt a valóhoz. Amit Sztálin írt az 52-ben megjelent könyvében például, hogy a világ nyelvei lassanként integrálódnak, és mindenki oroszul fog beszélni. A svéd varégok, akik Kijevet alapították, szerinte szlávok voltak. Szkíták nem léteztek, szittyák nem voltak, és az őket a II. században Bulgária felé kergető nép is szláv volt, mondja a grúz származású, orosz nacionalista, aki kommunista. Se füle, se farka az egésznek!

A Pokolbeli víg napjaimban aquincumi emlékekről is szó esik.

Nagyon rég, gyermekkoromban jártam először Aquincumban. A főút mellett állt az amfiteátrum. Később aztán télen jártam arra egy nővel, akit sajnos feleségül vettem. Ott feküdtünk a hóban, úgy, hogy lassan besüllyedtünk, mert akkoriban még nem számított különlegességnek, ha méter magas hó borította a várost. Ma elképzelhetetlen. Régen már novemberben leesett az első hó, most jó, ha január végén. Teljesen megváltozott a klíma. Úgy hallottam, nemcsak Keszthelyen vagy Tihanyban, hanem már Budapesten is lehet fügefát ültetni, ami korábban elképzelhetetlen volt.

A magyar költészetben minden bizonnyal elsőként irányította rá a figyelmet a környezetszennyezés okozta végveszélyre…

Miközben az emberek az újságokból, de mindenekelőtt a rádióból és a televízióból sokkal többet megtudnak ma a világról, mint régen, a centrális jelentőségű dolgokat, a vészt, ami súlyos árnyat vető felhőként kúszik a fejünk fölé, nem veszik tudomásul. Ebbe még az államelnököket és miniszterelnököket is belefoglalnám Kínától Ausztráliáig, akik azért nem tesznek semmit, mert nem tudnak ellenszert. Mit csináljon egy magyar miniszterelnök, aki látja, hogy a Duna és a folyók vize egyre mocskosabb, s hogy ennek katasztrofális következménye lesz a mezőgazdaságra? S ha a mezőgazdaság tönkremegy, mi lesz az országgal? De ha valamit próbálna tenni, akkor is sikertelen volna. Tehát inkább nem beszél róla. És ez valamennyi ország vezetőjére érvényes. Olyan helyzet előtt állunk, amilyen előtt még sose állt a világ, tudniillik, ha így megy tovább, akkor tönkremegyünk, és minél gazdagabbak leszünk, annál közelebb a pusztulás. Ez a katasztrofális helyzet, amit az emberek többsége nem tud, de aki érzi, igyekszik elnyomni magában, és nem vesz róla tudomást, hogy az unokáira valószínűleg kínhalál vár.

Ez azért talán még ma is a legpesszimistább forgatókönyv…

Nincs olyasmi, amiben reménykedni tudjak. Leírtam egyszer egy újságban, hogy ha valaki rájönne arra, hogy hogyan kell a világon segíteni, és valami olyat mondana, ami nyilvánvalóan elfogadható, akkor én szaladnék oda. Sajnos nincs, és ma még nem is képzelhető el ilyen, de persze nem kizárt, hogy idővel mégis lesz megoldás. A világ soha nem volt ilyen helyzetben. Olyan veszély fenyeget, ami ellen senki nem tud tenni. Ha valami baj volt, esetleg kipusztítottak egy nemzetet, mondjuk a pogány poroszok nem akartak megtérni, tehát kipusztították őket. Az, hogy az egész emberiséget a végveszély fenyegeti, a természet pusztulása, ez még sohasem volt. A Szaharában folyók voltak, kiszáradtak, az emberek máshová költöztek. De az elől, ami jön, nincs már hová elmenni. Az, hogy más bolygóra költözünk, egy őrület. A naprendszerben nincs hely, a Merkúron túl meleg van, a Vénuszon még melegebb, a Marson mínusz 100 fok, a többi köd. A legközelebbi nap, a Proxima centauri, szóval a Kentaur egyik csillaga 4,5 fényévre van, ami azt jelenti, hogy 4-szer 1013 km-re. Ha olyan gyorsan tudnánk repülni, mint a fény, akkor is 4,5 év kellene hozzá, hogy odaérjünk. De 300.000 kilométert egy másodperc alatt az anyag nem bír ki, mert szétizzik, elég. Lehetséges, hogy majd csinálnak sugárból összetett hajót, tegyük fel, hogy az elmegy, és kilenc év alatt odamegy és visszajön. El kellene majd szállítani addigra 15 milliárd embert. Hogyan? És a levegőt, vizet? Lehet, hogy van egy bolygó, ami olyan meleg, mint a miénk, de nincs levegője. Teljes őrület az egész, amit csinálnak. Ahogy az is, hogy a Marson van-e víz, vagy sem. Na és ha van? Azt mi nem fogjuk használni. Nem oldható meg a dolog sajnos, ez a nagy baj, ezért vagyok pesszimista, de különben azért jókedvem van. Én magam nem szomorkodom, és nem bánkódom, mert tudom, hogy mindennek vége van valamikor. Jön majd egy nagy pusztulás. Egy acélhidat százezer év alatt elvisz a szél, por lesz belőle. A márvány ötezer évet kibírt valahogyan, talán kibírna még ötezret. De százezret, kétszázezret nem. Szóval minden elpusztul, sivatag lesz, a Himalájából dombok lesznek, és pár millió év múlva megjelenik az első moszat, aztán jönnek növények, állatok, egyfajta emberiség is talán, amelyik olyan lesz, mint mi, vagy egész más. Semmit se tudni. Talán megint lesz egyféle kultúra, mert az embereknek korán eszükbe jut, hogy érdemes valamit csinálni. Barlangrajzokat láttam Franciaországban, azt mondják, ötvenezer évesek. Nem tudom, mert az időszámítás a radiokarbon módszerrel is nagyon bizonytalan. Szóval egy bikát láttam lerajzolva két vonallal, és remek volt. Az emberekben benne van az az ösztön, hogy próbáljanak valami szépet, rendkívülit alkotni. Talán benne lesz a következőkben is, és csinálják majd, amíg föl nem találják az atombombát, vagy egy 200 kilométeres kőszikla neki nem repül a Földnek, és tönkre nem teszi az atmoszférát úgy, hogy nem nőnek növények 15 évig, és mindenki éhen hal. Valami baj jön megint csak, és aztán újra kezdődik abban a pár milliárd évben, ami még hátra van. A baj az, hogy sok szép fog elpusztulni, ez elszomorít engem, de így megy ez itt a Földön. Nem vették tudomásul, örök életről beszélnek. Az örök élet hogy örök? A hathetes csecsemő, aki hathetes korában halt meg, feltámad mint hathetes csecsemő? Azon kívül mi van az étkezéssel? Ha a testünk föltámad, a test nem élhet meg másként, mint hogyha eszik. A mennyország egy óriási vendéglő, ahol sok milliárd embert szolgálnak ki? Hogy a fenébe? És a pokol örök tüze? Sajnos nem lehet elfogadni, pedig boldogan fogadnám el, hogy ha valahogyan az ember nem tudná, hogy ez csak egy nagyon szép legenda, semmi több.

Egy pillanatra térjünk még vissza Aquincumba, hiszen a műveiben is többször fölbukkan. A Magyarország című verssorozatban a 23. számú az Aquincumi uszoda címet viseli. Érdekelne, mi ennek az eredete?

Aquincumban láthatók egy római kori fürdő romjai, innen a vers alapötlete, amit aztán javarészt a képzeletemmel keltettem életre. Az egész múltunk, úgy, ahogy van, megfejthetetlen, bizonytalan, senki sem fog rá fényt deríteni. Azt akartam elmondani, hogy a mieink a honfoglalást követően háromszáz-egynéhány évvel később elküldték Julianus barátot, hogy a magyarok őshazáját megkeresse, hírt hozzon felőle. Teljesen különbözünk a spanyoloktól, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy a vizigótok és az alemannok honnan jöttek, mikor és hogyan. A németeket sem érdekli, hogy a germánok pontosabban honnét és mikor jöttek. Olaszország egy része egy ideig osztrogót állam volt úgy, hogy az olaszban furcsa módon egyetlen osztrogót szó nem maradt fenn. De hogy hogyan és mint olvadtak be, az az olaszokat nem érdekli. Mi vagyunk az egyetlen nemzet, amely Észak-Ázsiában akar tényeket konstatálni, ami lehetetlen, hiszen történelmi emlékek, írások nem maradtak fenn, mert nem is voltak. Ahelyett, hogy mondjuk megpróbálnánk kideríteni, mi is zajlott a XIX. vagy a XX. században, olyan ködképek után kapkodunk, amelyekkel kapcsolatban lehetetlen végső elhatározásra jutni. Ezt akartam megírni, egy kicsit azonban félresikerült, mert nem lehet a versből mindezt tisztán megtudni, csak annyit, hogy minden bizonytalan. Ahogy a germán törzsek között is vannak, amelyekről nem tudjuk, hogy germánok voltak-e, vagy sem. Állítólag az egyetlen kép, amelyen a magyarok le vannak festve, egy Velence melletti sziget templomában látható. Már nem emlékszem pontosan, hol, de láttam. A magyarok úgy néznek ki rajta, mint a kínaiak vagy a mongolok. Azok voltak? Nem tudom. A nyelv tekintetében ugyanez a baj. Az „egy” nemhogy nem finnugor, de még csak nem is urál-altaji szó. Kizárt, hogy finnugor eredetű legyen egy nép, amelynek az „egy” szava nem az. Otthon érzem magam a törökök közt, akik ugyanolyan szintaxissal beszélnek, mint mi, de teljesen más szavakat használnak. És ezen vitáznak a mi tudósaink leginkább, azon, amit nem létezik, hogy bárki meg tudjon valaha fejteni!

Óbudáról és legendás alkotókról beszélgetve nem feledkezhetünk meg Krúdy Gyuláról sem…

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor az egyik idősebb barátom azt mondta, hogy el tud vinni engem Krúdy Gyulához. Ott lakott a Bajcsy-Zsilinszky, akkor Vilmos császár úton, este hétkor fölkelt, elment a New York Kávéházba, ahol vacsorát rendelt magának, azaz gulyást vagy pörköltet kockatésztával. Kinn, a kávéház előtt várták a barátai és a konflis. Vagy felült a kocsira, ami nagyon ritkán volt, vagy elment a Tabánba, a Mélypincébe. Én is ott vártam velük, talán hatan, heten lehettünk. Akkoriban nem volt más a Tabánban, csak házak és sár, hiszen az utcák nem voltak még kikövezve. Ma elképzelhetetlen. A Mélypince elnevezés onnan van, hogy a pince alatt volt még egy helyiség. Bekísértük a kocsmároshoz, én is ott ültem nagy büszkén. Krúdy nem törődött azzal, hogy ki megy vele, csak azzal, hogy meg ne szólaljon. Nem szabadott beszélgetni se politikáról, se irodalomról, csak a nőkről. Ez volt a téma mindig. Nagy botrány volt otthon, hogy egész éjjel nem mentem haza.

Egy ilyen egyéniségről, mint Krúdy, bizonyosan sok történet keringett akkoriban is. Esetleg a barátjától, aki tagja volt Krúdy asztaltársaságának, hallott-e ezekből?

Hogyne! Egyszer megtörtént, hogy lejöttek, és az Erzsébet hídnál álltak. Intett a kocsisnak, fölszállt. A kocsis hátrafordult: „Hova megyünk, Gyula úr?” Gyula úrnak kellett szólítani furcsa módon, mintha pincér lett volna. Azt felelte a kocsisnak, Székesfehérvárra. A kocsi megfordult, hogy a rakparton a Fehérvárra vezető Horthy Miklós, illetőleg Bartók Béla útra hajtson, és elvitte. Ez olyan volt, mintha ma beszállnék egy taxiba, és azt mondanám, Lisszabonba megyek. Roppantul érdekelt mindenkit, amikor négy vagy öt nap múlva visszajött, hogy hol volt, de őt nem lehetett megkérdezni, hogy hol tetszett lenni, Gyula úr? Nem lehetett személyes kérdést intézni hozzá, jóllehet rendszerint a legintimebb dolgokat is elmesélte. Végül azt mondta: „Ne törjétek a fejeteket, hol voltam, Szentkirályszabadján voltam! Szentkirályszabadján voltam, mert egy remek pörköltet ettem ott 1907-ben – ez valamikor a húszas-harmincas évek fordulóján lehetett –, azt mentem még egyszer megkóstolni.”

Óbudai lakóháza falán emléktábla hirdeti, hogy ez volt életének utolsó földi hajléka.

A ház nagy pincéjében magam is jártam. Le kellett menni, volt ott egy óriási alagút. Később, amikor hazajöttem, sokszor üldögéltünk ott jó barátokkal, akik mind meghaltak már azóta. Egész csomó fiatal és idősebb író volt ottan. Tábori, a fiatal újságíró, aki a kommunista ifjúsági napilap szerkesztője volt, maga is nagy kommunista, csak aztán rájött az igazságra. Nagyon rendes fiú volt, 1954-ben, fiatal házasként nálunk lakott az egyik szobában.

Íróként is kedvelte Krúdyt?

Krúdy remek volt a maga módján, az öregek nagyon szerették, én túlságosan romantikusnak tartottam az írásmódját, hozzám nem állt közel a publicisztikája sem. A maga korában a furcsaságok és a különcségek közismertek voltak Krúdyról; amit elmondtam, akkoriban mindenki tudta. Manapság mit tudunk Esterházyról vagy Konrádról? Semmit. Karinthyról mindenki tudta, hol lehet megkeresni, mit csinál, hogy viccelődik. Krúdy halálát megelőzően az Állatkerttel szemben álló, Kéményseprő nevű ivóba járt. A Szeretetkórház főorvosa kezelte, akit később amerikai emigrációban láttam viszont. A fiával nagyon jóban voltam, de már nem emlékszem rájuk igazán. Ingyen kezelte benn a kórházban, csak az volt a föltétel, hogy nem szabad kimennie. Éjjel azonban mindig kiszökött a Kéményseprőbe. Az orvos nem tudott erről, és egy reggel ott találta részegen a virágágyak között fekve, ami után nem volt hajlandó tovább kezelni. Pár nap múlva meghalt. Írt még egy gyönyörű cikket, a legutolsók egyikét. A Magyar utcában volt egy híres kupleráj, ahol a tulajdonosnő egy művelt prostituált volt, és akiről elmesélte, hogy milyen derekas módon tartott el egy írót. Azzal zárta a történetet, hogy eltartott egy magyar írót, úgy hívták, hogy, kettőspont, és utána a cikk szerzőjének aláírása ugyebár, Krúdy Gyula…

Beszélgetésünk végén egy kötet dedikálásakor, miután a nevemet leírta, rám nézett:
Tudja, a neve miatt kaptam az első és egyben az utolsó intőt életemben: egy t, két ll, írtam én…

Feltűnt, hogy milyen szép rend van itt a műteremben. Fontos neked ez a fajta rend ahhoz, hogy dolgozni tudj?

Nagyon fontos, éppen azért, mert eredendően rendetlen vagyok. A napirendem is rendetlen, a cuccaimat is széthagyom, elhagyom, elfelejtek dolgokat, és mindenhonnan elkések. Ezért elengedhetetlen, hogy itt rend legyen. Mindig szorítanak a határidők, a költségkeretek, az erőforrások korlátozott hozzáférései, párhuzamosan dolgozom több feladaton, de ahhoz, hogy a műveim a lehető legjobban sikerüljenek, bármekkora erőfeszítésembe is kerül, muszáj rendet tartanom. Nem lehet úgy elkezdeni egy festményt, hogy körülöttem óriási kupleráj van. Százhúsz tubus drága festékem van, ha nincsenek szépen sorba rakva, akkor koszolódnak, tönkremennek, elvész a kupakjuk, beszáradnak.

Persze, amint belemerülök a munkába, mintha egy bomba robbant volna fel körülöttem.

Vigyázni kell a dolgokra. De a képeiden is rend van, kompozíciós rend. Ez tudatosnak, átgondoltnak tűnik – így is értem a rendet. 

Nagyon tudatos az összes munkám. Szerintem téved az, aki azt gondolja, hogy az ösztönösség és a tudatosság egymással szembeállítható. Ezek egymásra merőlegesek. Olyan, mint egy ember személyisége, melyik számít inkább: a vele született adottságok vagy a szocializáció? Olyan, mintha megkérdeznéd, hogy egy focipályának melyik a fontosabb tulajdonsága: a szélessége vagy a hosszúsága?

Nem is gondoltam, hogy szemben állnak, de szembeötlő a tudatosság és fegyelmezettség, ami körülvesz.  Ezek a legújabb képeid, amiket a falon látok?

Igen. Ez egy teljesen új sorozat, szeptemberben önálló kiállításom nyílik belőle az acb Galériában. 

Mesélj egy kicsit erről a sorozatról!

Ez az új, figurális sorozat az elmúlt két év gondolkodásának, kísérletezésének az eredménye. Az utóbbi időben leginkább a konceptuális munkáimat állítottam ki, emellett vittem egy absztrakt festészeti, illetve egy dadaista projektet is. Mindeközben a műterem zárt ajtói mögött kísérleteztem ezzel a portrésorozattal. Az a vágyam, hogy megfessem a barátaimat, szeretteimet és a környezetemben élő embereket, a budapesti értelmiségi miliő művészeit, közéleti személyiségeket és bárkit, aki fontos nekem valamiért. Az elmúlt két évben többféleképpen nekifutottam a portréknak, számos festmény megmaradt kísérleti fázisban, talán soha nem fognak napvilágot látni, mert nem elég érettek. Most léptem erre az útra, keresem, hogyan fessem meg ezeket az embereket.

Egyelőre egy narratív környezetbe, egy történetbe helyeztem őket, és itt kezdődik a koncepció része, ami egyébként összefüggésben áll az összes többi témával, amivel mostanában foglalkozom. Ezek figurális, mondhatnám realista hagyományokra épülő festmények. Realista az emberábrázolás, visszafogott a színhasználat, a kompozícióban is a hagyományos elvek fedezhetők fel.

A narratíva az, ami még egy réteget képez rajtuk, mintha egy filmjelenetet látnánk.

Ez a független színház hatása: régóta tagja vagyok a Balogh Rodrigó és Illés Márton vezette színházi közösségnek. Szakmai vezetőink a karaktereket játszó színészek testére szabva alkotnak történeteket, a jelenetekben felfedezhető a játszók életének egy-egy aspektusa. Ily módon szeretném én is megfesteni az ismerőseimet. Itt van például a Horváth Ernőt ábrázoló képem. Ő egy nyíregyházi srác, aki Debrecenben, az orvosi egyetemen fog diplomázni, én viszont robotszerelőként, sci-fi környezetben ábrázoltam, ettől lett egy pop art éle is a képnek.

Ezek a festmények ironizálnak, mégis komoly témákról szólnak – technológiai szorongás, elmagányosodás –, és kellemes kelet-európai pesszimizmussal vannak megfestve.

Egy szomorú humorral a mélyén…

Igen, van egyrészt ez a kelet-európaiság, másrészt az, ahogyan a sci-fi és a szocio keveredik. A sci-fi utópiákat, disztópiákat mutat be, de mindenképpen grandiózusan, az én sci-fim viszont lehúzza a témát a hétköznapok szintjére, azt látjuk, hogy se rosszabb, se jobb nem lesz az életünk. Lehet, hogy ötven év múlva humanoid robotokat kell majd szerelnie az orvos barátomnak, de Budapest nagy részén az épületek ugyanolyan lerobbantak lesznek. 

A képeimen szereplő emberek kommunikálnak a nézővel, a szemünkbe néznek, ezzel is jelezve, hogy nem jelentéktelen figurák, hanem valakik. Korábban is festettem már figurálisat – a diplomamunkám is egy három részből álló önarcképsorozat, majd következett egy apámékat ábrázoló sorozat –, de úgy érzem, most jobban megy, mint valaha.

Bő egy évet töltöttél Máltán, az ott festett portréid mintha arra szolgáltak volna, hogy jobban megértsd, hol vagy. Aztán visszajöttél, és most megfested a kelet-európai portrékat. Ez is egyfajta értelmezése a közegnek, amiben vagy. Mit gondolsz erről?

Abszolút így van. Kimentem Máltára 2022 januárjában, akkoriban fejeztem be a VIII. kerület épületeit, tereit ábrázoló sorozatomat, amivel egy hatéves időszakot zártam le.

A VIII. kerületi képeken tudatosan nem szerepeltek emberek – el akartam kerülni a szociopornót –, többet mondtak a csendes terek.

Máltán leginkább absztrakt képeket festettem, de a főbérlőimről, egy kedves idős házaspárról készítettem egy páros portrét. Majd lefestettem azt a három magyar embert, akik sokat támogattak engem a pályám elején, és azt gondoltam, hogy ezen a ponton a tiszteletemet nyilvánítom ki ezzel. Ezeket a portrékat nekik ajándékoztam, és ha a gondviselés úgy akarja, akkor sok évtized múlva remélhetőleg többet érnek, jó gyűjteménybe kerülnek, és megőrződik az emlékezetük, mint művészetpártoló mecénásoké.

Mit adott neked Málta? Mire ébresztett rá, milyen felismeréseket hozott?

Arra volt jó, hogy eltávolodjak egy picit Magyarországtól. Málta nem az a hely, ahol eltölteném az egész életemet, de érdekes mediterrán világ, kicsit Nyugat-Európa Balkánja. Elképesztő történelemmel, elképesztő hangulattal bíró hely, gyönyörű, de megtalálható a „kellemes proliság” is. Szeretem az ilyen helyeket, ahogy a VIII. kerületet és Észak-Magyarországot is, nekem nincs sok keresnivalóm egy szofisztikált helyen. Bár ott is lenne dolog, csak ott nem az épületeket, hanem a szellemi leromlottságot kellene helyreállítani.

A Képzőművészeti Egyetemen hamar rátaláltál az utadra?

Egyáltalán nem volt magától értetődő, merre megyek, milyen művészettel fogok foglalkozni. Mostanában számos olyan dolgot csináltam, amit az egyetemi éveimben kifejezetten elutasítottam. 

Radák Eszter nagyon jó mesterem volt, nem evidenciákat tanított, hanem arra ösztönzött, ismerjem fel a lehetőségeket. Nem arról beszélgettünk, hogy merre menjek, hanem arról, hogy milyen utakat lehet bejárni. 

Egyetlenegy elvárás volt, hogy fessek, dolgozzak. Nem a mester tanított egy rendszert, hanem a diák csinált valamit, és a mester korrigálta.

Tudnék mondani sok negatívumot az egyetemről, de én ezt a szabad és mégis támogató viszonyrendszert viszem tovább magammal. Azt hiszem, az járt a legjobban, aki lebontotta magában a gátlásokat. 

A művészpályát nem nehézségek, hanem kalandok mentén élem meg. Már a legelejétől világosan látszott, milyen nehéz lesz. 110 százalékkal kell pörögni, meg kell tanulni elviselni a kudarcokat, meg kell tanulni megbarátkozni a gondolattal, hogy egy csomó minden nem fog sikerülni. Ehhez nem elég a szorgalom, ehhez megszállottság kell. 

A motivációd nyilván sok elemből áll össze. Van benne roma értelmiségi attitűd is? 

Nem csinálnék roma emlékművet, ha nem lenne, de nem a népemért dolgozom. Senki sem hatalmazott fel, hogy a népemért dolgozzak. 

Az értelmiségben – legyen az magyar vagy roma – érzékelhető generációs különbségek sok mindenre megadják a választ. Hangsúlyozom: nem szembenállásról beszélek, hanem különbségekről. 

Harminc évvel ezelőtt polgárjogi harcosokról beszéltünk, nemzetközi szinten Martin Luther Kingek és Mahatma Gandhik szavára figyeltek, hazai szinten pedig Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Daróczi Ágnes harcolt polgárjogokért. Manapság aktivisták vannak.

Harminc évvel ezelőtt, ha egy közösség akart valamit, akkor elöl mentek a vezetők, vitték a zászlót, irányelveket adtak, a közösség tagjai pedig felnéztek rájuk, és követték őket. Ahogy én látom, ma ezek a közösségek inkább mellérendelő kapcsolatokra építenek. Ha valaki vezet is egy projektet, akkor sem vezetőként tekintünk rá, hanem ő az, aki többet dolgozik, jobban rálát az összefüggésekre, ezért hozza ő a döntéseket. Mentalitásról beszélek, nem konkrét működési módokról.

A művészetben két alapvető motiváció van, az egyik a megszállottság: valaki szeret festeni, szeret ecsettel festéket kenni a vászonra, imádja, ahogy csurog, folyik, keveredik a sok szín.  A másik motiváció a közléskényszer: gondolsz valamit a világról, vagy van egy jó történeted, egy jó vicced, amit el akarsz mondani. Harminc éve még simán kijelentette egy művész, hogy ő tanít a művészetével, ma már inkább azt mondja, részt veszek egy diskurzusban. 

Mesélj egy kicsit az óbudai roma holokauszt emlékműről! Hogyan kezdtél el dolgozni, mit szeretnél vele kifejezni? 

Mesélnék az előzményeiről, mert ez az emlékmű- projekt nem a levegőben lóg, hanem az elmúlt három év munkáihoz kapcsolódik, beleillik a konceptuális munkáim sorozatába.

Az OFF Biennálén 2021-ben bemutatott „Cigányművész szorongása”, 2023-ban, a Bura Galériában a „Darabok” című kiállításom, majd a Ludwig Múzeum csoportos kiállításán a „Művészet szorongásos rendszere” című sorozatom a közvetlen előzménye a Csíkszereda parkban megvalósuló Roma Holokauszt Emlékműnek. 

Ezekben a munkákban az a közös, hogy valójában mindegyik egy felkérésre vagy pályázatra adott saját válaszom, és tulajdonképpen mindegyik beilleszthető egyfajta aktivizmusba. A 2021-es OFF Biennálé előtt nem foglalkoztam a roma identitásommal a képzőművészetben, az ő felkérésükre készült „Cigányművész szorongása” kezdetben csak egy szöveg volt, amiben leírtam, mi a probléma a helyzettel. Majd készítettem egy installációt, egy téglafalat feliratokkal a Tavaszmező utcában, a régi roma parlament helyén.  

Éppen Máltán voltam, amikor megkerestek a „Háromezer számozott darab” című film forgalmazói – amely filmben egyébként nagyon jó barátaim játsszák a szerepeket –, hogy a filmbemutatóra szeretnék elkérni ezt a falat. Csakhogy azt a falat addigra lerombolták, elhordták a darabjait, ezért annak a parafrázisát csináltam meg húsz kisebb, téglafalat ábrázoló festményből, ugyanolyan feliratokkal a téglákon, mint az eredeti fal esetében.

Örülök, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, mert a karrierem, vagy akár a gyarló művészegóm felől nézve egy köztéri emlékmű nagyon komoly névjegy egy fővárosban. Viszont ezzel egyenértékűnek érzem a felelősséget is, ezt nem szabad akárhogyan megcsinálni. Megfigyelve az elmúlt évek emlékmű-botrányait, tanulmányozva a körülöttük felcsapó ízlésbeli vitákat, az lebegett a szemem előtt, hogy ennek a feladatnak nem lehet nagyképűen nekifutni. Ráadásul a holokauszt – amely mára a sorstragédiák archetípusává vált – olyan érzékeny téma, amely fokozott felelősséggel jár.

Elfogadták az emlékmű-koncepciómat, két vezető motívummal. Az egyik egy három betontáblából álló absztrakt kompozíció, ami egymásnak dőlő dominókat szimbolizál. Ez a transzgenerációs traumákra, azok súlyára utal. Kicsit ki is lép az emlékmű a holokauszt kereteiből, olyan nagy közösségi traumákat idéz, amelyek mindenkit érintenek, és sokunkat súlyosan megnyomorítanak.

Ezen gondolatmenet mentén valóban mindenki súlyos terheket cipel, hiszen sem az elkövető, sem az áldozat leszármazottjának nem jó lenni.

Itt van egy fontos pont, lényeges eleme az emlékműnek: szemben állva az emlékművel, az álló dominón – ami a jelenleg élő generációt szimbolizálja – egy nagy tükör lesz.  

Tehát az emlékmű előtt állva először saját magunkkal kell szembenéznünk.

A tükör sokféle jelentéssel bír. Egyfelől egy passzív gép, ami mindig működik, ha akarjuk, ha nem, másfelől aktivizál, mert az előtte lévő világ mozgását visszatükrözi – így kerül bele a passzív kő emlékműbe a mozgás. Ez az aktivitás a jelenbe hoz, illetve megfordítja az irányokat. Visszafelé, a múlt irányába nézünk, de a jövő felé megyünk. 

A harmadik jelentésrétege a tükörnek a hitelesség kérdésköre: magunkba nézni, felelősséget vállalni, illetve szembenézni valamivel.

Az emlékmű másik motívuma egy téglafal részlete feliratokkal, ami utal a téglagyárra, és mint motívum visszaköszön a korábbi munkáimról. A feliratok kérdése a legnehezebb ügy a számomra: mik legyenek, és hogyan jelenjenek meg pontosan. A holokauszt-emlékműveknek zsidó részről az a hagyománya, hogy neveket írnak rájuk. Ám a cigányokat úgy pusztították el, hogy még a nevüket sem jegyezték fel. Nem tudjuk, hogy pontosan hány áldozat volt, ahogyan sokukról azt sem, kik voltak ők.

Mióta óbudai, Tanár úr?

Feleségem, Hámori Ildikó, ős-óbudai, és először én költöztem 1985-ben abba a házba, amelyben ő született a Rómaifürdőn. Azóta vagyok szerelmes Óbudába, de a vonzalom jóval korábban kezdődött. Már gimnazista koromban kijártam Pünkösdfürdőre, ott volt a Fővárosnak csónakháza, abban apámnak egy csónakja, ezzel jártunk ki evezni Konrád Gyurival. Mindig nagy Duna-bolond voltam, imádtam egész életemben – amikor a belvárosban laktam, a Bérkocsis utca egyik gangos házának ötödik emeletén, az egyik szobából folyton kikönyököltem az ablakon, mert odáig eljött a Duna illata. A Dunát nem adnám semmiért. 

Mindig is többgenerációs életet terveztek? 

Korántsem, ezt az élet hozta. Bár, amikor kiköltöztem, azt a házat egy nagy család lakta – papa, mama, csak hát sorban meghaltak. A későbbi váltás a több generációs lét felé a mi esetünkben a lányom ötlete volt. Amikor az Emőd utcai házban egyedül maradtunk, átköltöztünk egy sokkal kisebb házba, Budakalászra. Egy idő után azonban nehézkessé vált a ki-beutazás a városba a forgalom miatt, közben mi öregedtünk és felsejlett, mi lesz, ha nem tudunk már vezetni, felvetődött a váltás gondolata, ekkor dobta be az ötletet Dóri: költözzünk össze – persze külön lakásban élünk mind, de mégis együtt, bármikor számíthatunk egymásra.

Valójában csak azért kérdeztem, mert egyrészt kiveszőben van ez az életforma, másrészt az alkotói lét megkívánja a szeparáltságot és a jó értelemben vett magányt.  

Bevallom, beleszerettem Csillaghegybe. Imádok itt sétálni, szinte egyedül vagyok az utcán. Csillaghegynek megvan az a varázsa, hogy rengetegféle a fa, mindegyik más, megannyi változat, annyira különbözőek az utcák és mégis hangulatosak, remek a levegő, közel a Duna – nagyon jól érzem magam.

Az alkotói magányt csak pár órára igénylem naponta, ezt megadja a séta is, és bár öreg vagyok, még mindig úszom, és úszás közben is gondolkodom.

Annak idején Fülöp Zoltán díszlettervező barátom és munkatársam mindig azt mondta: „Te, a díszletet megrajzolni a semmi. Az a munka, amíg az ember kitalálja, hogy mit rajzol.” 

Az óbudai operanegyed, ahol egymás mellett lakott a Domahidy család, Házy Erzsébet, Melis György, Pitti Katalin, ma is legenda. Összejártak? 

Melis jó barátom volt és többször jártam nála. Ha meghívott minket, nagyszerű vidéki készítményeket, isteni házi kolbászt tálalt fel. Nagyon ízlett nekem, élvezettel ettem, Melis nézett és – isteni humora volt – megszólalt: talán inkább ruháználak!

Ilyen estékre átment hozzá a szomszédság is és összegyűlt egy operai kör? 

Nem tudom, én mindegyikkel külön-külön jártam össze. Voltam Házy Erzsinél is, és még valaki lakott ott, a nagy koreográfus, Roboz Ági, miután hazajött Hollandiából. Kilencvennégy évet élt, abból hét-nyolcat azon a környéken.

Két lakásban, három házban laktam életem során, de most érzem először, hogy ez az otthonom. 

Ebben a tekintetben is szerencsésnek mondhatom magam, ahány lakásban éltem, mindegyikben jól éreztem magam. De talán ebben a legjobban, ha belegondolok. Éltem a Bérkocsis utcában (főiskola), aztán Nagy Imrétől kaptam egy lakást a Villányi úton (operettszínházi korszak) – erről írtam az önéletrajzomban –, vissza a Bérkocsisba, aztán a Bimbó úton laktam, ott született a fiam (Petőfi Színház), Kolosi-tér, Duna-part (televíziós évek), Római-part, Budakalász, ezek voltak az operai évek, tanári, rendezői élet – és ez már a nyugdíjas, családi lét, tíz éve itt. 

Rendezői munkássága során melyik volt az az opera vagy egyéb műfajú mű, ami leginkább az otthonról vagy a hazatalálásról szól?

A Háry. A Háry-filmem. A végén Háry és Örzse arra a nagy kodályi zenére jönnek haza… Tóth Janó volt az operatőr és gyönyörűen dolgozta fel ezeket a képsorokat, isteni fotók mutatják, ahogy futnak hazafelé. 

Nem feltételeztem, hogy gondolkodás nélkül fog válaszolni, Tanár úr.

Ez erről szól… „Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt!” Majland az Milánó. Ezzel kezdődik és ezzel végződik a darab. 

Rengeteget utazott életében Tanár úr. A hazatérés mint motívum, személyesen mennyire fontos? 

Két hobbim van: az úszás és az utazás. A világlátáshoz azonban hozzátartozik a hazatérés – ha nagyon szofisztikáltan fogalmaznék, azt mondanám, azért utazom, hogy hazatérjek.

Mit gondol a hazai kulturális élet Budapest-központúságáról? Változott vagy átrajzolódott a kép az elmúlt évtizedekben? 

A Horthy-rendszerben volt egy Sebestyén nevű miskolci színigazgató, akiről az a fáma, hogy alig mutattak be valamit Pesten, szinte azonnal bemutatta ugyanazt. Semmi eredetit, azaz arra az időszakra a korábbi nagyhírű vidéki színpadok korszaka után már teljesen Budapest-centrikus volt a kép. Később, a szocializmusban ez már majdnem fordítva volt. Nem volt televízió, nem volt internet, nem voltak celebek, nyilvános politikai ügyek, így a színház a dolgok középpontjában volt. Ebből kifolyólag mindenki tudta Budapesten, hogy mi történt Győrben, Miskolcon vagy Szegeden. Ma fogalmuk sincs az embereknek, de még a színháziaknak is alig. Kevés köztük a kapcsolat.

Ennek egyetlen pozitívuma van: hogy a vidéki emberek egyre inkább a sajátjuknak érzik a színházat és a vidéki színpadok már kevésbé átjáróházak mint korábban, és sokan kinövik magukat egy város nagy kedvencévé.

Hogy csak egy példát említsek, ilyen volt az én kedves növendékem, Király Levente, aki Szeged saját színésze volt. Vagy Csankó Zoli Győrben, aki Győr városának volt saját színművésze. A városoknak mára egyre inkább megvannak saját művészei, hovatovább saját társulata, ami óriási tényező. Ami viszont rémes és nevetséges – és nem hiszem, hogy azért találom így, mert kiöregedtem –, manapság előfordulhat, hogy Budapesten bemutatnak egy darabot és egy hónapban összesen két-háromszor kerül színre. Ehhez képest nagy dolog, hogy vidéken még vannak sorozatok. Ami nagy hiány számomra az utóbbi években, hogy egyetlen opera létezik Magyarországon, a budapesti. Korábban a nagy kőszínházakban saját operatársulat volt. Akkor látnám jó helyzetben a budapesti Operát, ha ma Miskolcon, Debrecenben, Szegeden és Győrben önálló operatársulat működne. Akkor tudniillik nem lenne a budapesti Operának az a kötelezettsége – ami bár megvan, de nem tartja be –, hogy jóformán az összes klasszikust műsoron kell tartania. Megoszlanának a karakterek, más színház lenne az ország különféle pontjain. Persze erre áldozni kellene. Egy operaház vidéken nagyon sokba kerülne. Erre szoktam én azt mondani, hogy egy társulat éves fenntartása igen drága. Pont annyiba kerül, mint egy darab tank. Meggondolás kérdése, hogy melyik az értékesebb.

Ha már értéknél tartunk, szerintem óriási kulturális túlkínálat van Budapesten.

Egyszerűen hihetetlen, nem is tartom reálisnak. Tavaly per hecc összeszámoltam, hány cím forog egy hónapban, azaz hány különböző színházi előadás fut novemberben, amire el lehet menni a városban. Mit gondol, mennyi?

Ha nagyot akarok mondani, azt felelem: százötven biztos.

Négyszáz fölött! Négyszázkettő vagy -négy, pontosan nem emlékszem. Ebben persze benne van minden kis társulat is, de tény, hogy ennyi darab kerül színre, amit meg lehet nézni egy hónapban. Ugyanakkor őrült hiány van klasszikus kínálat terén, sokkal kevesebb a Molière, Shakespeare-feldolgozás, nem látni Schillert, tehát egyszerűen eltűntek a nagy, időtálló klasszikusok a kínálatból, amiken generációk nevelődtek fel. 

Teret nyert a bulvár és a modern? 

A színház folyton hol aktuális akar lenni, hol érdekes, hol bulvár, csak épp azt nem képviseli, hogy Shakespeare-nél aktuálisabb és bulvárabb nincsen. Abban kéne megtalálni a rációt. A színészek egyszerűen megtanulnák általa, hogy beszélni tudni kell – erre a Molière-ek is tökéletesen alkalmasak –, hogy váltani tudni kell, hogy hány arcot kell tudni felmutatni, szóval ezer dolog volna ezekben a klasszikusokban a szakma számára is, de ugyanígy gyakorolhatnák a kapcsolattartást a közönséggel.

Kiindulva az előbb tárgyalt televíziós, internetes tartalomdömpingből, a közönségről szerintem azt gondolják, nem érti az értékesebb vagy szellemi téren fajsúlyosabb tartalmat. Valahogy le van értékelve a néző.

Igen, a másik oldalon viszont amit kínálnak – bár egyre kevésbé, mert anyagilag nem bírják –, a filoszoknak való túl intellektuális, túl bonyolult előadások, amikről valaha azt mondták, az érett közönségnek játsszák… Mint mindenben, ebben is a ló két oldala látszik: a két L. Az egyik a „lábszag”, ami a legprimitívebb vonalat képviseli, a másik a „lilák”, akik csak a legbonyolultabb álintellektuális spekulációkat keresik. A kettő között akad természetesen produktum, de kevés… Nem vagyok már igazán illetékes, de olvasom az ÉS-ben a kritikákat, és egyre másra adnak hírt olyan színházakról, amelyekről fogalmam sincs.

Nekem a színház még mindig az a bizonyos kőszínház, máshova már nem jutottam el – Pintér Béla volt a széle, úgy látszik. 

Ő például tele van olyan irodalmi áthallásokkal, zenei utalásokkal, amikhez tényleg kell felkészültség, plusz őrült jó humorérzék. Akkor ő lila? 

Igen, ez ellentmondásos. Amit csinál, annak a nyolcvan százalékától el vagyok ragadtatva! A húsz… például ha recitativókat énekelnek, nekem már sok. A nyolcvan-húsz nagy dolog egyébként, az abszurdjait, az aktuálisait imádom.

Azt mondta az imént valamire, hogy „öreg vagyok”. Nemrég hallgattam egy adást, amelyben arról beszélgettek, mekkora probléma manapság a társadalomban, hogy az embereket egy ponton túl az életkoruk miatt diszkriminálják – elvesztik például a szakmai rangjukat.

Ez a kapitalizmus velejárója, és bizonyos szakmáké is. Egy balett-táncos már harminc-negyven évesen öreg. Rómában voltam, amikor XXIII. János pápa meghalt. Olvastam az újságban, kik a papabilék – azaz, akikből pápa lehet. A legvalószínűbbnek a későbbi VI. Pált jósolták, de kiemelték, egyetlen baj van vele. Túl fiatal… Ekkor volt hatvanhat éves. Minden relatív. Imádtam evezni. De volt egy pont, amikor úgy döntöttem, már nem megy úgy. És kiszálltam a csónakból. Ugyanígy én döntök arról is, hogy mindenütt csak addig maradok, amíg nem unnak.

Azt hiszem, azért, mert tényleg több a mű, mint a szerző. Önmagamhoz képest annyi mindent írtam bele, számomra annyira rétegzett a szöveg, hogy ha beszélni próbálok róla, az felér egy kudarccal. Szoktam interjút adni, szívesen beszélgetek, de a Karolina kertje esetében kevés vagyok – inkább csak közelítgetek a szöveghez. Érdekes, hogy akik távolabb vannak tőle, milyen szépen átlátják, átfogó képet tudnak alkotni róla, én pedig elnémulok. 

Egy több évszázadot átfogó családregényről beszélünk. A műfajban született munkák általában alsó hangon is 500-700 oldalasak, de sokszor akár több kötetes, grandiózus művek. Te mindössze 160 oldalon megoldottad.   

Hosszban ez ráadásul egyéni rekordom, az előző regényem, a Történetek az eszkimóháborúból ennél is rövidebb. Azt nem tudom, mennyire „oldottam meg”. Nagyon sűrű a szöveg, kis túlzással egy mondatra több mondatnyi „terhet” raktam. Számomra az írásnak, a prózaírásnak is lírai tétje van, minden mondat kitágulhat egy kis világgá. A regény fejezetei sok éven keresztül, önálló novellákként jelentek meg folyóiratokban, lehet, hogy ilyen kisebb egységekben őrizték meg ezt a lírai középpontot. Amúgy nem volt célom családregényt írni, a monarchiában élő családok jó részének ehhez hasonló lehetett a családtörténete, csak mindez elfelejtődött. A mi családunkban is kihulltak ezek a történetek, Willax Karolina az egyetlen biztos pont, noha róla sem tudtunk semmit. De nekem írás közben nagyon fontossá vált. Az különös tapasztalat volt, hogy egy – apai ágon – kifejezetten töredékes emlékezetű család esetében hogyan tud felrobbanni, kitágulni a történelem, hogyan lehet gyakorlatilag visszakapni több mint száz évet, a fellelt tényeknek és a fiktív kiegészítéseknek, lírai gondolkozásnak köszönhetően. A könyvben az Arcanum adatbázisára is építve, vendégszövegeket, régi híradásokat is felhasználok, persze a legtöbbet itt-ott átírtam, ezzel teremtettem meg az ironikus távolságtartást, és engedtem szabadjára a képzeletemet.

A megteremtett családtörténet inkább fejlődésregény, amit öröm volt írni, egyre nagyobb kíváncsisággal figyeltem, mi lesz belőle. 

Amint mondod, ha nem is rendhagyók ennek a családnak az életeseményei, azért bővelkednek fordulatokban, a kiinduló személy, a címadó Karolina élete minden, csak nem tucatsztori.

Willax (vagy Villax) Karolina az üknagyanyám, akiről néhány anyakönyvi adatot leszámítva mindent én találtam ki. Nem tudjuk, mit gondolt a világról, hogyan élt, kivel találkozott. De azt például igen, hogy számos gyereke született, miközben a gyerekek apja ismeretlen volt, minden anyakönyvi kivonatban az áll Karolináról, hogy „hajadon”. Ráadásul a gyerekeket aztán örökbe fogadta a gyermektelen (és a Wirthek névadójává előlépő) Wirth Ferenc, akinek a felesége, Janka, Karolina nővére volt. Egy érdekes, gazdag mintázatú családról beszélünk: Karolina apja először 1848-ban volt Pápa polgármestere, a nagybátyja, Ferdinánd zirci apát volt. Hogy fogadhatták Karolina törvénytelen gyerekeit? Semmi nem őrzi ennek az emlékét, kivéve most már ezt a könyvet. 

A másik fontos nőalak, Charlotte – ő már a jelenbéli W. Imre tulajdonképpen szintén „titkos”, nagy szerelme volt. Még a neve is hasonlít Karolináéhoz.

Ők a két női főalak a regényben, akik egymásra rímelnek a több mint százéves történetben. Charlotte az ismeretlen, a vágyakozás, az elérhetetlenség határterületén bolyongás, W. Imre barátjának a párja, egy szerelmi háromszögbe zárva. Karolina az elbeszélő reményei szerint vonzó, okos, öntörvényű nő volt a 19. század második felében, a szabadság lehetősége, míg Charlotte a szabadság illúziója is a nyolcvanas években W. Imre számára.

És akkor meg is érkeztünk Óbudára. 

Noha évtizedek óta Pomázon lakom, óbudai is maradtam, annál inkább, mert még egy-két évig elmondhatom, hogy több évet éltem Óbudán, mint máshol. És persze a gyermekkorra és a kamaszévekre épül annyi minden: a ragaszkodás, az érzelmi kötelékek. Nem álmodni szoktam Óbudával, hanem létezik az emlékezetemben egy eleven térkép arról a helyről, ahol gyerek voltam, ahol felnőttem, és ami a valóságban már nincsen – a gyerekkorom legfontosabb helyszíneit lebontották.

A Folyamőr utcáról van szó, ami a könyvben is előkelő helyet kap, csakúgy, mint a Raktár utca. 

A Folyamőr utca 10. Egy U alakú, több lakásos épület, amit még az 1860-as években kezdtek el építeni anyai ági felmenőim, középen kerttel, hátul istállókkal. Itt ment el a régi Szentendrei út, amíg nem épült ki a mostani. Én mindössze kilenc éves koromig éltem ebben az elvarázsolt birodalomban, 1973-ban lebontották. Nagy nehezen, nem volt könnyű megbontani a vastag falakat.

Ezt végigkövettem személyesen is, 9-10 éves gyerekként iskola után visszajártam, néztem, hogy tűnik el a házunk.

A most 82 éves édesanyám nemrég lerajzolta az egykori épület alaprajzát, mi hol volt, ki lakott a lakásokban és kiderült, hogy elég pontosan emlékszem rá. Arra is emlékszem, amint megjelentek a környéken az ószeresek, mi mindent szedtek össze a padlásokról, pincékből… A bontásra váró lakók tisztában voltak vele, hogy az új, lakótelepi lakásokba nem tudják a holmijuk töredékét sem átvinni. A hátsó kertünkben egyébként mindenféle érméket (római, Mária Terézia-korabeli) találtam gyerekként, gyűjtöttem is őket szépen egy mappában, és persze régész, vagy térképész akartam lenni. 

Építészeti, statikai oka volt az elbontásnak? 

Épült az óbudai lakótelep. Szürreális, hogy az 1919-es kommün idején nem államosították az otthonunkat, azzal az indokkal, hogy a felmenőim „két kezükkel” építették, majd bővítették az épületet. Az ötvenes években ez már nem számított. Érdekesség, hogy a harmincas években rövid ideig Montessori-óvoda működött az egyik lakásban. A hetvenes évek elején aztán cserébe egy tízemeletes lakótelepi lakásban kaptunk három szobát, egyikben a nagyszüleim laktak, másikban a szüleim, a harmadikban a húgom, meg én. A macskánk két napig bírta az új helyen, aztán megszökött. Ettől a személyes veszteségtől eltekintve is nagyon más volt a városrész, a rakpart helyén ösvény vezetett a Dunához, a K-híd aljában fürödtünk, a Hajógyári-szigeten pedig „dzsungel” volt, nyulakkal.

Akkor vegyük az irányt most a Raktár utca felé!

A Raktár utca nekem két dolog: az egyik a Raktár utcai általános iskola, ahová negyedik osztályig jártam, és ahol most az AKG működik. Egy időben anyai dédapám volt az iskolaigazgató. A másik a Raktár utcai tízemeletes panel (odaköltözésünkkor még Névtelen utca). Itt hosszú éveket alapvetően a ház előtti „dühöngőben” töltöttem, fociztunk. Ötödiktől már a Vihar utcai iskolába jártam, középiskolába pedig a mai Szentlélek térre, a Martos Flóra Gimnáziumba (ma Óbudai Gimnázium). Aztán friss házasként is maradtunk Óbudán, egy tetőtéri lakásba költöztünk a Pacsirtamező (akkor még Korvin Ottó) utcába.

Esténként szerettem a környéken sétálni, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre szegődtek képzeletbeli útitársaimnak.

Az elköltözésünk kevésbé szép történet: a kilencvenes évek közepén, szilveszterkor betörtek hozzánk, sok mindent nem találtak, de elvitték az érmegyűjteményemet… A betörő pár évvel később meghalt egy fegyveres összetűzésben, és akkor derült ki, hogy nem csak halállistája volt, hanem a betöréseiről is pontos feljegyzései: az egyetlen óbudai cím a mi tetőterünk volt. Ezután költöztünk az akkor még sokkal kevésbé beépült Pomázra, hogy az asztmás kisebbik fiunk jó levegőn legyen. 

„A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem” – ez a talányos alcíme, mottója a Karolina kertjének, amelyben az egyes kifejezések a szövegben is vissza-visszaköszönnek. Felfedhetjük e rejtélyes felsorolás jelentését? 

A kispróza-sorozat, amin alapul a könyv, ezen a néven futott, és itt ismét utalok arra, miért is ódzkodom attól, hogy értelmezni próbáljam (miközben mégis csak azt teszem). Mindig úgy érzem, hogy ha teszek egy kijelentést, azzal leverek egy cölöpöt, ami magához köti, lehatárolja a további értelmezés lehetőségét, az eredeti szöveg tágasságát. De ha már: ha megpróbálunk kimondani valamit, kátyúba kerülünk. Próbáljuk szépen eladni az életünket, aztán mindnyájan ott találjuk magunkat, ott cuppogunk a vaddisznódagonyában. Amiből megint megpróbálunk kikecmeregni, kiásni magunkat, így jön létre az omladék. Talán a szerelem az egyedüli, ami felemel, visz a magasba, amivel boldogan menekülhetünk el, még ha csak egy kis időre is.

A tizenkilencedik századtól Óbudán a piaci versenyben megmaradt kékfestő műhelyek (Goldberger, Spitzer, Finály) nagyüzemekké váltak. Az 1835 óta működő Óbudai Hajógyár országos jelentőségű ipari egységgé fejlődött, emellett sorra nyíltak a kisebb műhelyek és üzemek, amelyek a helyi igények kielégítését szolgálták. 

Ez a fajta kettőség – nagyobb gyárak mellett működő kisebb üzemek és műhelyek – hosszú ideig, egészen a 20. század végéig megmaradt. Az Óbudai Anziksz korábbi számaiban több írás foglalkozott a nagyobb, ismertebb óbudai gyárakkal, illetve összefoglaló jelleggel az egyes ipari szektorokkal. Most pár olyan üzemről és műhelyről lesz szó, amelyek kevésbé ismertek, de bizonyítékul szolgálnak az egykori óbudai ipar sokszínűségére.

Az 1867. évi kiegyezést követően látványos fejlődés figyelhető meg a hazai iparban. Ezt leginkább az új vállalkozásokat ösztönző, különböző ipartörvények tették lehetővé, valamint a szintén kormányzati szinten biztosított anyagi források és keretek.

A rendelkezések közül kiemelkedik az 1870. évi LI. és az 1881. évi XLIV. törvénycikk, amelyek leginkább ezekről a kedvezményekről szólnak, elsősorban a hazánkban eddig nem létező iparágaknak biztosított adómentességről. Az új ipari vállalkozások robbanásszerű elindulását a millenniumi ünnepségek is generálták, a vállalkozók bíztak termékeik sikerében.

Az Óbudán működő iparosok is kihasználták ezeket a lehetőségeket, és büszkén nevezték át kisebb üzemeiket, műhelyeiket gyárnak. A gyár meghatározására több rendelkezés született a korszakban, azonban ezeket sokféle módon értelmezték. Figyelembe vették a munkáslétszámot, a termelés módját, a termeléshez használt eszközöket és az előállított termékek értékesítési rendszerét. A két világháború közötti időszakban gyárnak számított minden olyan üzem, ahol gépekkel dolgoztak, a termékeket raktárra gyártották, viszonteladóknak szállítottak, és a tulajdonos vagy vállalkozó elkülönült a munkásoktól. A létszám tekintetében iparáganként változhatott a meghatározás, hiszen egy pár fős vállalat is meg tudott felelni a felsorolt feltételeknek. Ezzel szemben az üzem meghatározásánál (kis-, közép- és nagyüzem) kizárólag az állandóan foglalkoztatott munkások számát tekintették mérvadónak.

A kisebb óbudai üzemek és gyárak telephelyei a városrészre jellemző földszintes, udvaros házakban voltak, de Belső-Óbuda bérházainak pincéjében is számos üzem működött.

A településen viszonylag alacsony volt a bérleti díj a főváros más kerületeihez képest, ezért Óbuda vonzó helynek számított az ipart vállalók körében. Ha egy vállalkozás beindult, és nagyobb helyre volt szüksége, könnyedén talált ilyet Óbudán.

Az Első Magyar Asztalos Szerszámgyárat Kéky Imre alapította 1890-ben. A gyár eredetileg a II. kerületi Vitéz utcában működött, de a jobb feltételek és az üzembővítés miatt Óbudára, a Vöröskereszt utcába költözött. Azon kevés hazai gyárak egyike volt, amelyek ipari módszerrel gyártottak gyalukat, gyalupadokat és asztalos szerszámokat. Egy korabeli (1897-es) reklámban így szerepelt a gyár: „Kitüntetve 25 kiállításon, úgy bel-, mint külföldön. Készít mindennemű asztalos és ácsszerszámokat, ú. m.: gyalupad, gyaluk és csavarszorítók, úgyszintén gyalukat rajz vagy minta szerint jótállás mellet. Nagy raktárak az összes szerszámokból. Megrendelések azonnal eszközöltetnek.” A leírások szerint 1928-ban még működött a gyár, de ekkor már Nagy és Kéky néven jegyezték.

Itt a jeges!

Az óbudai jéggyártás a 19. század végéig nyúlik vissza. Kezdetben a befagyott Duna jegét termelték ki és raktározták a megfelelően kialakított hűtőkben, aztán innen értékesítették. Az egyik ilyen jéggyár Goldinger Mártoné volt a Szentlélek téren, ahonnan főleg a nagyszámú helyi vendéglátóhelyet látta el jéggel. Ő maga a Fő tér 6. sz. alatt működő Központi Kávéházat üzemeltette. Nem messze Goldinger gyárától működött – egyes források szerint 1874-től – Finály Zsigmond jégüzeme, a Miklós utca 29. szám alatt (a Finály család főleg a textiliparban volt jelen Óbudán). A főváros lakosságának jég iránti igénye jelentősen megnövekedett, hiszen egyre több háztartásban volt jégszekrény. Felismerve ezt a lehetőséget, Finály egy jóval nagyobb üzem építésébe kezdett a helyi iparos, Röck István bádogosmester segítségével, és 1899-ben a Szentendrei úton – a területe leginkább a Búvár utcában volt – megnyitotta gyárát. Ezt a gyárat vette meg Reis Pál és Hajós Manó 1911-ben. A Reisz és Hajós-féle Óbudai Jéggyár egy hatalmas, 20×30 méteres épületben működött, ahol óriási kádakban (jégfejlesztőben) tartották a vizet, amelyet ammónia gázzal fagyasztottak le. 1924. szeptember 26-án súlyos baleset történt az üzemben, amikor felrobbant egy ammóniás kompresszor. Kilenc munkást súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállítottak a Szent Margit Kórházba, akik közül többen belehaltak szörnyű sérüléseikbe. A II. világháborút követően államosították a gyárat, de a termelés folyamatos volt. 1958-ban bővítették a raktárkapacitást, és már 20 vagonra való mennyiséget tudtak tárolni. A gyár sorsát az óbudai építkezések és szanálások pecsételték meg. A gyár kapacitása ekkor már nagyon csekély volt, végül 1971-ben bezárták, épületeit lebontották.

Nemcsak az óbudai piac működött a Tavasz utcában, hanem boltok, vendéglők, cukrászda és kisebb üzemek is. Ilyen volt az 1888-ban alapított Magdalin Vegyészeti Gyár, amelynek Weiss Lipót volt a tulajdonosa. A cégvezető Laufer Jenő volt, aki ügyes üzletpolitikát folytatott, és rendkívül széles árukínálatot alakított ki. A Magdalin Gyár legfontosabb termékei voltak: a keményítő és melléktermékei (pl. csiriz), mindennemű mosóporok és mosószerek, tisztítóanyagok, kályhapaszta, cipőpaszta, parkettapaszta, padlófényesítő, bőrfeketítő, különleges vegyi anyagok bőr- és textilkikészítéshez. A gyárban saját laboratórium működött, ahol különösen veszélyes anyagokkal dolgoztak, mint például a bőrfestéshez nélkülözhetetlen H-savval. Nem véletlen, hogy a vállalat nagy beszállítója volt az akkor még működő óbudai bőrgyáraknak. A gyár 1926-ban a Bécsi út – Farkastorki út sarkán álló ipartelepre költözött. Weisz Lipót szerényen és nagy odaadással vezette a céget, szerették a beosztottjai. Azonban a II. világháború kitörése, majd a zsidótörvények miatt távoznia kellett a gyárból, ahol nem állt le a termelés, új vezető irányítása alatt még 1944 novemberében is zajlott a munka. Weisz túlélte a megpróbáltatásokat, de 75 évesen, 1946-ban elhunyt. 1948-ban ezt a gyárat is elérte az államosítás folyamata, amely a vállalathoz tartozó két lakóingatlant (Bécsi út és Szőlő utca) is érintette. Végül leállt a termelés, 1950-ben pedig a céget beolvasztották az újpesti Ipari Segédanyag Gyárba.

Szinte teljesen a feledés homályába veszett az óbudai bőripar, pedig a két világháború között jelentős szerepet játszott a hazai piacon.

Egykori jelenlétét a Tímár utca neve őrzi. Az óbudai bőrüzemek és gyárak lényegében a Lajos utcában vagy a közvetlenül annak környékén működtek. A bőrrel történő munkához sok vízre és kedvező széljárásra volt szükség – bűzzel járó folyamat volt, erre a célra a Lajos utca tökéletesnek bizonyult. A legjelentősebb óbudai bőrgyárak – Lenz, Abeles, Raditz, Politzer, Zentner – kiváló minőségű talp- és felsőbőröket készítettek a feldolgozóipar számára. Részben ilyen üzem volt a Kulcsár utcában (a mai Serfőző utca Duna felőli része) működő Kesztyűvarró telep, amely 1894-től működött az 1920-as évek végéig. 

A Lajos utcában működött a századforduló és 1909 között az 1869-ben alapított Singer Henrik-féle Magyar Csiszolókorong Gyár Rt., amelynek fő profilja a csiszolókorongok mellett az üvegpapír-, csiszolópor- és csiszolóvászon-gyártás volt. Ekkor már dr. Tatay Adolf és felesége volt a cégtulajdonos, akik nagyon sokat tettek a vállalkozás fejlesztéséért, főleg a gépesítés területén. Gyártmányaik nemcsak a hazai iparvállalatok körében terjedtek rohamosan, hanem külföldön is előszeretettel vásárolták a cég kiváló termékeit. Bővíteni kellett a gyárat, amely 1909–1925. között a Bécsi út 170–172. szám alatti ipartelepen működött bezárásáig.

Mérlegek 

A kisipar speciális egységei voltak az óbudai mérleggyárak, amelyek szintén a 20. század első felében voltak jelen a városrészben. Kollár Imre gyára a Miklós utcában, Töpper Lajos üzeme a Föld utcában, Zwarg Józsefé a Szépvölgyi úton működött. A leghíresebb Zier Károly Első Magyar Vegyi Mérleggyára volt, amelyet 1901-ben alapított. Különleges, analízis és precíziós mérlegeket gyártott a cég, amelyekre nagy volt kereslet. Zier 1914-ben átadta a tulajdonjogot Benyó Emilnek, aki tovább vitte a céget, amely az 1920-as évek elején elköltözött Óbudáról. 

A Budapesti Facsavar-, Vas- és Fémneműgyárat 1907-ben alapították. Haláláig, 1937-ig Gomperz Benedek volt a főrészvényese és vezetője. A gyár a Szentendrei út–Petur utca–Emőd utca–Anikó utca által határolt területen működött, a Rómaifürdőn. Ugyan kiváló modern gépeken, de rossz körülmények között dolgoztak a munkások. A helyzet csak a II. világháborút követően javult. A gyárat 1948-ban államosították, de egészen 1959-ig megőrizte önállóságát, amikor az összevonások során a Csavaripari Vállalathoz került mint annak 3. számú Facsavargyára. Az 1970-es évek közepétől átépítették a Szentendrei út külső szakaszát, emiatt a Csavargyár területe is csökkent, pár épületet lebontottak. Ebben a korszakban már csak alig százan dolgoztak a szebb napokat látott gyárban, amely teljesen elavult, majd 1977-ben bezárták, a termelést a modernebb dombóvári gyáregység vette át.

A Statisztikai Kiadó Vállalat és Nyomda 1979-ben költözött a belvárosból Kaszásdűlőre, a Kaszás utca 35. szám alá. A mai Huszti úton működő vállalatot 1951-ben alapították és a Központi Statisztikai Hivatalhoz tartozott. Fő feladata évkönyvek, zsebkönyvek, adatgyűjtemények készítése volt, de számos más nyomdai munkát is végzett. A modern nyomdában sok fiatal dolgozott, ami a rugalmas munkaidőnek és a kiváló munkakörnyezetnek volt köszönhető. A rendszerváltozást követően a vállalat elköltözött Óbudáról, egykori épületeit 1993-tól eladásra kínálták. Végül nagyrészt lebontották, helyére egy német diszkontlánc áruháza épült.

Gyár a végállomás helyén

A Vörösvári út – Bécsi út sarkán található villamos-végállomás helyén állt és működött a Budapesti Bútorszövet és Szőnyeggyár. A gyárat 1927-ben nyitotta meg Pártos Gyula, akinek Újpesten már volt egy hasonló üzeme. A kezdeti nehézségek után, az 1930-as évek közepétől lendült fel igazán a termelés. A cseh szőnyegimport gyakorlatilag megszűnt, ennek is köszönhette a gyár, hogy sikeres lett. Gazdag termékválasztéka volt: függöny, bútorszövet, damasztszövet, ágy- és asztalterítő, plüss és mokett átvetők (ágyterítők), szövet- és méteráru, szőnyeg. A II. világháborúban megsérült a gyárépület, de az államosításig még működött a gyár. Az államosítást követően, az iparvállalatok összevonásának időszakában a nagyobb, vidéki szőnyeggyárak mellett (pl. Sopron) nem tudott versenyképes maradni, és megszűnt. A felhagyott gyár épületét a szanálások idején lebontották.

A Duna-part a 19. század közepétől vonzotta a sportevezősöket, akiknek egyik bázisa a folyó hosszú óbudai szakasza lett. Nem csoda, hogy idővel híres csónaképítő mesterek üzemei működtek Óbudán és a Római-parton. A csónaképítő műhelyek fénykora a két világháború közötti időszakra esett, de az azt követő – már pártállami – évtizedekben is működött pár közülük. A Csillaghegyi Csónaképítő Kisipari Termelő Szövetkezet 1947-ben alakult meg, telephelye a Valéria utca 5-7. sz. alatt volt.

Az 1950-es évek második felétől a csónaképítés mellett főleg nemes és rusztikus bútorok és más faipari termékek gyártásával foglalkoztak.

Keresett termékeket gyártottak a hazai és a külföldi piacra. Tulajdonukba került az egykori Csillaghegyi Polgári Kör Bajáki Elemér u. 5-7. szám alatti ingatlanának nagyobb része, ahol csónaktárolót, illetve pár lakást alakítottak ki. Ezt az ingatlant 1966-ig használhatták. A cég végül 2003-ban jelentett csődöt, és szűnt meg. Innen nem messze, a Nagyvárad utcában is működött egy csónaképítő műhely, amely 1962-ben költözött ide a Lajos utcából. Ennek az üzemnek a története 1926-ban kezdődött, amikor a később világhírű csónaképítő mester, Dóka Mátyás létrehozta. A vállalkozás eredeti neve Regata volt és a Lajos utcában működött. Dóka mindent tudott a csónaképítésről, sorra kerültek ki műhelyéből a csodálatos cédrusfa testű alkotások. A háborút követően ezt az üzemet is államosították, innentől a Magyar Testnevelési és Sporthivatal égisze alá tartozott. Dóka Mátyás – ugyan nem tulajdonosként – de a cégnél maradhatott, és felügyelete alatt újabb és újabb hajók készültek az üzemben, amely közben áttért a préselt műanyag használatára. A híres mester 1967-ben nyugdíjba ment, nevéhez legalább ezer hajó köthető. 1971-ben hunyt el. Az üzemet Jagosics István vette át – korábban Dóka vezető munkatársa volt –, de a gyártás fokozatosan csökkent, majd az 1980-as évek közepén megszűnt.

A Gelléri-gyár

Az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésével meginduló lassú polgárosodás és az ennél gyorsabb iparosodás, valamint az új vállalkozások megjelenése komoly hatással volt a társadalomra. Egyre nagyobb igény volt a különböző széfekre, páncél- vagy pénzszekrényekre. Az ügyes kezű lakatosmesterek közül sokan gondolták úgy, hogy a nagy kereslet miatt ezzel kezdenek foglalkozni. Ilyen mester volt Gelléri József is, Gelléri Andor Endre író édesapja. A szigorú férj és apa kiváló lakatosmester volt, aki remek technikai újításokat alkalmazott pénzszekrényein (többet be is nyújtott a Szabadalmi Hivatalnak). Azonban a kitűnő munkásembernek rossz üzleti érzéke volt, és ez komoly nehézségeket okozott a családnak. Eredeti műhelye a Garay utcában volt, ahol a család is lakott. A vállalkozás fejlesztése miatt összefogott egy szomszédos lakatosmesterrel, Schuller Edével, akivel 1906-tól vezették közös műhelyüket. Számos szakmai sikert értek el, műhelyük közben többször költözött (Dob utca, Rákos utca), és büszkén gyárnak nevezték. 

Az I. világháború kirobbanása nehéz helyzetbe hozta a gyárat, amely 1915-ben csődbe ment. A Gelléri család Óbudára költözött, ahol a Tímár utca 24. szám alatt a családfő megnyitotta pinceműhelyét. Azonban a háborút követő infláció, majd gazdasági válság miatt a lakatosműhely ismét bezárt, a család albérlőnek adta ki, hogy valamilyen haszna legyen belőle. Gelléri Józsefet megviselte a sikertelenség, több szívrohama volt, és 1938-ban elhunyt. Halála után özvegye még a saját nevére íratta a céget, de a nem sokkal később bevezetett zsidótörvények miatt le kellett mondania róla. A holokauszt borzalmait túlélő özvegy, illetve Gelléri Andor Endre felesége és gyermekei egy ideig a Tímár utcai aprócska ingatlanban húzták meg magukat. 

Óbuda gazdag ipari múltja még sok érdekességet rejt, amelyek felfedezésére kiváló alkalmat biztosítanak az Óbudai Múzeum tematikus városi sétái.

Strabón, az ókori világ leghíresebb geográfusa tudósít arról, hogy Augustus korában a majdani Pannonia területéről származó kereskedők rabszolgákat, vágóállatokat és bőröket értékesítettek az itáliai Aquileia piacán. Kínálatukat a saliunca nevű gyógynövény egészítette ki, amelyet Scribonius Largus receptkönyve (Kr. u. 1. század) egy fájdalomcsillapító szer hatóanyagaként tárgyal. (A növényből egyébként drog is előállítható, de a rómaiak erről a hatásmechanizmusról állítólag nem tudtak.)  

A szegényes szortiment mögül akaratlanul is kiviláglik, hogy a későbbi Pannonia nem rendelkezett olyan ásványkincsekkel, mint a britanniai ón, a noricumi vas vagy a daciai arany, amelyekért a rómaiak akár ölni is képesek lettek volna. Ugyanez a megállapítás a késő vaskori lakosság kézműipari termékeire is érvényes. Érthető hát, ha a térségbe nagyobb létszámban elsőként benyomuló római csoportok, a hadsereg különböző alakulatai az iparcikkek terén teljes önellátásra rendezkedtek be.

Peacetime army – a római hadsereg másik arca

Békeidőben, amikor a professzionális római hadsereg erőit nem kötötték le harcászati feladatok, az ipari produkció a katonaság fő tevékenységének számított. A rajnai és dunai tartományokban, ahová a kőépítkezés szokása csak a római hódítás következtében gyűrűzött be, a sereg kis túlzással egyet jelentett az építőiparral. Egyetlen civil építési vállalkozó sem rendelkezett ugyanis olyan képzett, fegyelmezett, összeszokott és különösen akkora létszámú szakembergárdával, mint a katonai építőalakulatok. 

A Traianus-oszlop egy katonai építőalakulatot ábrázoló jelenete Pietro Santi Bartoli világsikerű metszetsorozatából (1672).
Giovanni Giacomo de Rossi: Colonna Traiana Eretta Dal Senato, E Popolo Romano All’Imperatore Traiano… [A szenátus és a római nép által Traianus császárnak állított Traianus-oszlop… ] című művének 14. táblája. (Róma 1751)
(Fotó: royalacademy.org.uk)

A hadsereg gazdasági szerepvállalása azonban nem merült ki az építőipar dominálásában. P. Taruttienus Paternus, Marcus Aurelius jogi tanácsadója és hadvezére gyűjtötte csokorba mindazokat a szakirányú képesítéseket, amelyek az egyes legionariusokat mentesítették az egyszerű bakákra kirótt, alantas munkák (például a latrinatisztítás) elvégzése alól. Az immunisok listáján a magasan képzett szakemberek (mérnökök, doktorok, állatorvosok, geodéták) mellett számos iparág képviselői – kovácsok, rézművesek, üvegmunkások, bognárok, téglavetők, trombita-, kürt- és íjkészítők, ólomművesek, kőfaragók – is helyet kaptak. A segédmunkaerőt az alantas tevékenységeket is elvégezni kénytelen közkatonák biztosították. 

A katonai műhelyek (fabricae) egy része a táborban kapott helyet, ahol a hadsereg egyébként „külsősöket”: civil szakembereket és rabszolga státuszú munkaerőt is foglalkoztatott. A nagyobb térigényű és összetett infrastruktúrát igénylő mesterségek telephelyei a tábortól távolabb létesültek. A fazekastelepek például ott kezdték meg működésüket, ahol egyszerre állt rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű agyag, a kemencék fűtéséhez szükséges fa, valamint természetes eredetű vagy mesterséges kialakítású víznyerőhely. Aquincumban ez a konstelláció a Kiscelli-fennsík előterében, a mai Bécsi út – Kiscelli utca – Zápor utca – Föld utca – Vályog utca által határolt területen belül valósult meg. Ugyanebben a zónában működtek a legio téglavető- és mécskészítőműhelyei, de üveggyártásra is van régészeti bizonyíték.

Bizonyos iparágak képviselői – téglavetők, kőfaragók – piacra is termeltek, de általában elmondható, hogy a hadsereg rászorult a civil műhelyek bedolgozó munkájára. Így volt ez már az állandó táborok kialakulása előtti időkben is, amikor a vándorló seregeket kísérő tömeggel sodródó iparosok katonai megrendelésekből éltek. A helyzet a későbbiekben sem változott, az állandó táborok körül kialakuló katonavárosok és -falvak műhelyei számottevő mértékben a hadsereg igényeit elégítették ki. Az állandó katonai és a bedolgozó polgári műhelyek mellett nem szabad megfeledkezni a vándorló mesterek alkalmi tevékenységéről sem, amelynek szerepét a kutatás elsősorban a lovas katonaság dísz- és tornapáncéljai kapcsán hangsúlyozza.

Meglepőnek tűnhet, hogy a katonai műhelyek önellátáson alapuló, archaikus struktúráját csak a Kr. u. 300 körüli évektől kezdve váltja fel az állami gyárak termelése. Legalábbis ami a fegyverzet előállítását illeti. 

A rajnai és dunai tartományok fegyvergyárai a korábbi katonai szakműhelyekből fejlődtek ki. Az új üzemekben azonban az eredeti szemlélettől eltérően már specializált, egy-egy kincstári termék előállítására irányuló munka folyt. Ennek megfelelően léteztek íj-, nyílhegy-, kard-, lándzsa-, pajzs-, páncél-, hajítógép- és nyereggyárak. A Notitia Dignitatum című polgári és katonai hivatali jegyzék (Kr. u. 5. század) egy Aquincumban üzemelő pajzsgyárról (fabrica scutaria) is beszámol. 

A magister officiorum (’hivatalok főnöke’) által felügyelt állami fegyvergyárak (fabricae) termékeinek illusztrációja az ugyancsak az ő irányítása alá tartozó palotaőrség (scholae palatinae) pajzsaival a Notitia Dignitatum című kézikönyvben. Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 141r. Bázel, 1436. Bodleian Libraries, Oxford.
(Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford) 

A pajzsgyárat a régészeti kutatás még nem azonosította, de mindenképpen Óbudán, a kései erőd közelében érdemes keresni. E tekintetben talán nem érdektelen, hogy hét évvel ezelőtt a Szeszgyár területén egy rendkívül masszív, támpilléres falazatú épületrészlet látott napvilágot, amely létesítése helyszínén minden korábbi építményt roncsolt. Az is okkal feltételezhető, hogy az addigra felhagyott városrész épületállományának falait azért bontották vissza a kései császárkorban, hogy az így nyert kőanyagból felépülhessen az impozáns 4. századi létesítmény. Bár magából az építményből alig néhány méternyi szakasz vált ismertté, kialakítása olyan igényességet mutat, amely Aquincum minden korszakában kifejezetten a katonai objektumok sajátja volt.  

„Ványolókat s baglyot énekelek, nem fegyvert s vitézt”
Civil iparosok Aquincumban

A katonasággal, a városi arisztokráciával és az újgazdag felszabadított rabszolgákkal (liberti) ellentétben a civil iparosok nem tartoztak a társadalom karakteres feliratállító csoportjai közé. Ez a magyarázata annak, hogy Pannonia területéről csupán néhány szakma – ványoló, suszter, kőfaragó, kőműves, szobafestő-mázoló, takács, ötvös, kádár – feliratos említése ismert.

A kőfeliratokban bővelkedő Aquincumból egyáltalán nem ismert olyan kőemlék, amelyet egy vagy több mesterember egyéni kezdeményezésre, saját költségén állított volna. E témakörben csak az azonos foglalkozású iparosokat tömörítő szakmai egyesületek, illetve az azok elöljárói vagy patrónusai megrendelésére készült feliratok említhetők. Ezek zömét – a collegiumok önsegélyező jellegéből adódóan – az elhunyt tagtársak számára készített sírkövek teszik ki, a más műfajú feliratok (fogadalmi oltárkő, építési/adományozási felirat) ritkaságszámba mennek. 

Aquincumban, ahogy a birodalom számos más városában, a tűzrendészeti feladatokat is ellátó collegium fabrum et centonariorum számított a legtekintélyesebb, foglalkozási alapon szerveződött egyesületnek – már ha akadt egyáltalán másik. A Kr. u. 160-as években a centonariusok (’posztósok’) és a különféle mestereket (kovács, kőfaragó, ács, asztalos stb.) tömörítő faberek (’szakik’) jó dolgukban szétváltak, és a továbbiakban külön collegiumot üzemeltettek. 

C. Caereius Sabinus, a legio II Adiutrix veteranusának sírsztéléje, amelyet még az egységes collegium fabrum et centonariorum állított számára. Édesvízi mészkő, Kr. u. 2. század közepe. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. A collegium fabrum et centonariorum soraiba olykor a legio II Adiutrix veteranusai is felvételt nyertek. Minthogy a hadastyánok egyesülete (collegium veteranorum) valószínűsíthetően már a pre-municipális időszakban is létezett, okkal feltételezhető, hogy a centonariusokhoz és faberekhez húzó veteránok már a legióban is mesteremberként szolgáltak.
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

„Pacatus, az edénygyáros”

Ha a kőemlékek nem is kényeztetik el a kutatást a hajdani kisiparra vonatkozó információkkal, a márkajelzéssel felérő névbélyegek és a munkaeszközök felületébe karcolt graffitók számos aquincumi mester emlékét őrizték meg, elsősorban fazekasokét. Közülük kétségkívül Pacatus örvendett a legnagyobb hírnévnek.

Kétarcú pohár Aquincum-polgárváros nyugati temetőjéből. Kerámia, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter)

A kétarcú pohár az aquincumi fazekas géniusz vitathatatlan megnyilvánulása: a birodalom más tájairól még hasonló sem ismert. A talpán álló, borral teli ivóedény oldalából egy fiatal satyros nem túl megnyerő arcképe domborodik ki. A kiürített és szájával lefelé fordított poháron viszont Papposilénos, Dionysos iszákos nevelőjének portréja veszi át az ifjú satyros helyét. Ő ugyanis aligha tűrte a teli borospoharat.

Ahogy Pannonia mezőgazdasági szektorából a késő császárkorig hiányzott a nagybirtokon folyó termelés és az ahhoz kapcsolódó társadalmi rétegek, úgy a 4. századot megelőző iparból is hiányoztak a nagyüzemek és az azokban dolgozók. Az ipari termelést döntően kisvállalkozások biztosították, amelyek munkaerőigénye ritkán feszítette szét a családi kereteket. Nagyobb létszámmal talán csak a fazekastelepek működtek, de a foglalkoztatottak száma ott sem lehetett túlságosan magas. Az aquincumi Pacatus ezen a helyzeten próbált meg változtatni, amikor nagyüzemi léptékű termelésbe fogott. A mai Gázgyár területén terpeszkedő vállalkozása Pannoniában elsőként és egyetlenként gyártotta (és nem csak utánozni próbálta) a modern kifejezéssel terra sigillatának nevezett római luxuskerámiát. Bár a birodalomszerte jól ismert, sztenderd edényformákat megfelelő agyag hiányában csak az import árunál gyengébb minőségben tudta előállítani, mégis sikeresen támasztott versenyt a galliai behozatallal szemben. A reliefdíszes kerámiaedények előállításához szükséges formatáljai Mursában (Eszék) is napvilágot láttak, ahol feltételezhetően fiókvállalata üzemelt. Pacatus gyára a markomann-szarmata háborúk (Kr. u. 166–175, 178–180) idején elpusztult, és már nem épült újjá. Helyét idővel a polgárváros keleti temetője foglalta el.  

Műhely az egész világ

A felirattan az egykori mesterségek bőségére és az aquincumi műhelyek világára nézve keveset árul el. Az erősen hiányos képet a régészeti kutatások eredményei azonban szerencsésen kiegészítik.

Az egykori műhelyek régészeti azonosítása általában nem könnyű feladat. Egy teljes műhely feltárása a benne megőrződött berendezésekkel (kemencék, kádak, gödrök, préslapok stb.) ritka fogásnak számít. Az esetek többségében csak (elrejtett) szerszámok és egyéb munkaeszközök, félkész termékek, műhelyhulladék vagy gyártási selejt árulkodik arról, hogy a gyakran alapfalig visszabontott épületek hajdanában ipari produkció helyszínéül (is) szolgáltak. 

A nehézségek ellenére az elmúlt évszázadok régészeti kutatási során a polgári lakosság több műhelye is ismertté vált. A katonaváros területén, az óbudai Szél utcában egy Kr. u. 3. században élt ácsmester teljes szerszámkészlete látott napvilágot. A Vörösvári úti villamos remíz területén feltárt három fazekaskemence, illetve a délebbre húzódó „Malom” (Jazz Loft Lakópark) telkén talált, égetési selejtedényeket tartalmazó szemetes gödrök a hadseregtől független, helyi kerámiaművesség hagyatékához tartoznak a Kr. u. 3. század első feléből. Egészen természetes, hogy kenyérsütő kemencék a város több pontjáról is ismertek. 

A polgárváros szerszámleletei között megtalálhatók a vasművesség, a kőfaragó és tímár mesterség csalhatatlan bizonyítékai. A macellum területén a többgenerációs Maximinus-fazekasház gyártotta mécseseit, asztali edényeit és dörzstálait. A város déli sávjában összeolvadt edények és olvadékok őrzik a hajdani üvegkészítő műhelyek emlékét. A bronzművesek ténykedését a település különböző pontjain öntőtégely, olvasztókemence és fémhulladék igazolja. E tekintetben érdemes megjegyezni, hogy a 4. századtól fokozódó ellátási nehézségek következtében megnő a javítóműhelyek jelentősége. Újraöntés mellett üstfoltozó tevékenység is kimutatható.

Az égetési selejtet a bosszús fazekas hulladékgödörbe szórja. Valójában időkapszulába zárja, bár erről fogalma sincs. A grafikát a Vörösvári úti „Malom” telkén feltárt, égetési selejtedényeket tartalmazó gödrök ihlették. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Németh Ádám)

A régészetileg igazolható kisipari tevékenységekhez tartozó műhelyek minden jel szerint a lakóépületek forgalmas utcafrontján kaptak helyet. Szép példája ennek a polgárváros kelet-nyugati főutcája (decumanus maximus) mentén szakszerűen feltárt enyvfőző-műhely, amely az épület korábbi periódusaiban fémműves tevékenységnek adott otthont. Ugyanígy az észak-déli főút (cardo maximus) nyugati oldalán futó boltsor (tabernae) esetében is feltételezhető, hogy a Szentendrei út alá nyúló, még feltáratlan traktusaik műhely- és lakórészt is rejtenek. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kisműhelyek és boltok lakóépületekben kaptak helyet, hiszen ezek zömmel családi vállalkozások voltak. Ugyanígy abban sincs semmi furcsaság, hogy a városközpontban is zajlott termelő- és értékesítő tevékenység, adott esetben kellemetlen szaghatásokkal, mint amivel az enyvfőzés is járt. A városi lakosság számottevő hányada ugyanis kisiparból és kiskereskedelemből élt. Bár a korábbi kutatás igyekezett a katona- és polgárvárosban kézművesnegyedeket elkülöníteni, úgy tűnik, hogy az ipari produkció – változó intenzitással – mindkét település teljes területét jellemezte.

A nyitóképen: Az aquincumi legiotábor látványrajza kelet felől nézve. A tábor nyugati kapuja (porta decumana) nagyjából a Vörösvári úti McDonald’s telke alatt húzódik, a műhelyek (fabricae) pedig a Szőlő utca-Vihar utca vonalától keletre sorakoztak.
(Grafika: © Carole Raddato –commons.wikimedia.org)

„A szocializmus mozgalmi vonala most kétségtelenül völgybe hajlott. A támadókból védekezők lettek. Ebben a szakaszban tehát önkéntelenül is mód adódik a komoly kultúrmunka elvégzésére. A munkást, nemcsak mint dolgozó lényt, hanem mint társadalmi egyedet, mint életre született és életre érdemes embert is számba kell venni. Ki kell nyitnunk ezeket a lelkeket, hogy megismertethessük őket önmagukkal és a világgal, amiben emberhez illő módon élni érdemes. De a valóban emberhez méltó élet értelmét csak a kulturált ember képes fölfogni s csak ő tud hozzá ragaszkodni, ha kell, nehéz harcok árán is” – írta Kassák Lajos 1935-ben a Nyugatban.

Kassák, az érsekújvári egyházi gimnázium tanulója tizenkét évesen döntést hozott életéről: otthagyta az iskolát és lakatosinasnak állt. Mestervizsgája után szülővárosából Győrben, majd Budapesten keresett munkát. Bekapcsolódott a Magyarországon fénykorát élő, az egyre inkább forradalmasodó munkásmozgalom önképző kisközösségeibe. Erre az időszakra így emlékezett vissza: „A régibb időkben, 1905–1914 között a különböző szakszervezeteknek szerepe a munkásság kulturális nevelésében igen nagy jelentőségű volt. A polgári sanzon, érzelgős könnyű műfaj nem csurgott be. Minden nagyobb szakszervezetnek – én akkor gépépítők szakosztályának voltam a tagja, ami később beolvadt a Gömb utcai Vasas szakszervezetbe – színpada volt, darabokat játszottak rajta, szavaltak, táncesték voltak, klubélet folyt, amit mi nem neveztünk klubéletnek, csak szakszervezeti életnek. Más helyeken munkásotthonnak nevezték ugyanezt az intézményt a szakszervezeten belül. Pl. Újpesten a munkásotthon a tízes években mondhatnám nagyszerű volt. Tudományos előadásokat hallgattak a munkások, műkedvelő gárda volt, zenekar, dalárda. Esténként a munkásotthonban valóban klubélet folyt. A tagok minden este ott beszélték meg a szakszervezeti dolgokat, családi ügyeiket. Kisebb arányú volt a mai kultúrházaknál, az agitáció nem volt széles körű, de vonzó ereje komoly eredményeket ért el.

Mindenféle kérdésről, darwinizmusról, kereszténységről, társadalmi mozgalmakról akkori tudósok tartottak előadásokat. Ezenkívül ott folytak le a szakszervezeti gyűlések, ott dominóztak, ott sakkoztak.

A szakszervezetben inni, oda részegen bemenni nem lehetett. Kártyázni nem volt szabad. Szóval nagyon intenzív kulturális élet folyt. Fiatal munkás voltam, 20–21 éves, és Tolsztojt, Balzacot, Hugo Victort olvastam. Minden ponyva ki volt tiltva a helyiségben. Az egyesület keretein belül nem zárt szociáldemokrata élet volt, mert a legszélsőségesebb gondolkodásúak egészen az anarchistákig jelen lehettek. A munkásetika fegyelme tartotta fenn a rendet. A viták szabadon folytak. A Galilei-kör tagjai részt vettek ezeken az előadásokon. Később Madzsar [József], Szabó Ervin is. Én ekkortájt ismerkedtem meg Szabó Ervinnel, feljártam hozzá a könyvtárba, és a szocializmusról beszélgettünk. Egészen más élet volt az! Az erjedésnek és fejlődésnek őszinte, odaadó érzésével jött be a munkás a munkásszervezetbe és vett részt a mozgalomban. Ideális állapot volt, annyiban, hogy teljes hittel csinálták, amit csináltak. Kizárták az otthonokból és szakszervezetekből azokat, akik sztrájktörők lettek, vagy sztrájktörőket segítettek. A kulturális mozgalom is erős, egészséges volt. Amikor én most ebben az érában képviselő voltam, bemutatkozó beszédemben – ennek kb. 13 éve – éppen erről beszéltem. Összehasonlítottam a könyvtárakat a munkásmozgalom kezdeti korszakának a könyvtáraival, amelynek anyagát sokkal jobbnak tartottam a közvetlen felszabadulás után felállított könyvtárakéval. Beszédemben kitértem arra, milyen fontos, hogy a munkásság a szocialista vagy a szocialista irányzatú művészet alkotásaival megismerkedjék.”

Az önformálás éveinek egyéni és politikai történései – mindenekelőtt a forradalmak megélése és a bécsi emigrációs tapasztalatok – stratégiaváltásra késztették: a szocializmus megvalósíthatóságát a mozgalmi akciók szervezése helyett a fiatalok (ön)képzéséhez kapcsolta. Emigrációjából hazatérve a munkásfiatalokat és a diákokat vonzó közösséget hozott létre, a Munka-kört.  Művelődni, tettben, alkotásban kiteljesedni vágyó fiatalok – főként diákok és (szak)munkások – szerveződtek körré körülötte. A lázadó, kétkezi munkásból értelmiségivé váló Kassákot művelődni vágyó munkásfiatalok és az avíttnak érzett kispolgári, polgári környezetüket elhagyó – zömükben zsidó származású –, világmegváltásra és alkotóvá válásra készülő diákok keresték meg, s lettek rövidebb-hosszabb ideig hívei. Az útjukat kereső tizenéves és a húszas éveik elején járó fiúk és lányok Kassákban, a „beérkezett” lázadóban találtak példaképre, mesterre.

A tanácsért, útmutatásért hozzá fordulók korábbi énjére, útkeresésére emlékeztették Kassákot. Azt az időszakot idézték fel benne, amikor a tapasztaltabbak, az újat nyújtani tudók őt segítették.

Emellett a folyóirata, a Munka szerkesztéséhez szüksége volt nyelveket tudó, a világban jól tájékozódó fiatalokra. Írásaik, fordításaik közlésével nem csupán világlátását tükröző lapot jelentethetett meg, hanem a benne publikálók érvényesüléséhez is hozzájárult. Az írói ambíciókkal nem rendelkező körtagok pedig a Munka terjesztésében, előfizetők gyűjtésében voltak segítségére.

A fiatalok közösségi létének kiteljesedésében, szellemi gyarapodásukban és testi jóérzésükben látta Kassák egy jobb, igazságosabb világ megteremtésének feltételét. Az ezzel az élet-ethosszal összefüggésbe hozható, a Munka-kör előtti időkben született Fiatal munkás című verse. Részlet belőle: „…A hidak alánk hevernek. / Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, / s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk / s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája / és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. / Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. / De mi hiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. […] Indulni akarunk a magas töltésen. / Lent eszelősen összemosakodtak a partok. / De mi ismerjük a célt. / Hitek máglyáznak. / Máglyák énekelnek. / Cél! Cél! / Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. / / Ó, megtalált fiatal testvérem.”

A 91 című költeménye a Munka-kör fiataljainak megjelenítése, az együttmunkálkodás örömének versbe foglalása: „Fiatal munkásokkal barátkozom ők az én múltam és / övék az én jövőm / szeretem őket és ők is szeretnek engem / kaszával kalapáccsal és az ólombetűk millióival / dolgozunk azon hogy minél előbb betakarhassuk szomorúságunk / fekete vermeit…”

A Munka-kör megszűnése kódolva volt: egyrészt a benne lévők eltérő érdeklődése és nagy száma miatt, másrészt a hazai és nemzetközi viszonyok változása folytán. A telep című regényében Kassák mintha már a Munka-kör szétesését ábrázolná: „az emberek tele vannak vágyakkal és kétségekkel, s ezek a vágyak és kétségek időnként összekeverednek, s ilyenkor történik meg, hogy a jó barátok neheztelő képpel elválnak egymástól, a dolgozó társak egymásra fogják a kalapácsot, és azok, akik egyazon könyvekből egyazon szöveget olvasták el, különböző értelmet merítenek belőlük. […] széthúztak ott, ahol össze kellett volna tartaniuk, s ott, ahol igenelniük kellett volna, mindig akadtak olyanok, akik tagadóan rázták a fejüket és fölálltak és oktalanul szónokolni kezdtek, mint az eszelősök.” 

A Munka-körbeli lét érzékeltetésére néhány körtag emlékeiből idézek. „Érettségiző lány voltam – emlékezett vissza Verzsényi Margit –, amikor a munkásmozgalommal kapcsolatot tartó fiatalok tanácsolták, menjünk el [Kassákékhoz] […] én ott szellemileg nagyon sokat kaptam, fölébresztették bennem az irodalom, a jó irodalom iránti tiszteletet és szeretetet. Ott családias volt a hangulat, például a kirándulásokon ’kolkajákat’ rendeztünk. Egy sziget volt a Horthy-rendszerben, ahol a fiatalokat megóvták az elkallódástól, attól, hogy behódoljanak az ellenforradalomnak. Kassák egyénisége nyomot hagyott művészeken és munkásfiatalokon egyaránt. Akik közülük túlélték a világháborút, mindnyájan ’vitték valamire’; alkotó és vezető személyiségei lettek társadalmunknak.” Lengyel Lajos 1927 őszén fiatal nyomdászként egy alföldi kisvárosból került a fővárosba, ahol munkanéküliként továbbképző tanfolyamra iratkozott. Szakszervezeti tag lett. A következő évben társaival Nyomdász Szavalókórust alakítottak. Kassákkal a Simplon kávéházban ismerkedett meg, ahová barátai, szaktársai is jártak, és akikkel lakást is közösen béreltek. „Alkalmat a beszélgetésre – idézi fel emlékeit Lengyel – a mi művészi kezdeményezéseink adták. […] Nagy szobánk volt s abban egy nagyon praktikus asztal, amelynél mindnyájan elfértünk, s ezen izgalmas dolgokat műveltünk. A kávéházban a pincérektől megkaptuk a külföldi képes folyóiratokat, magazinokat, s képanyagukból fotómontázsokat készítettünk. Este, amikor 10-12 óra körül hazamentünk a lakásunkra, a gyűjtött anyagot kiraktuk magunk elé, és hangtalanul elkezdődött az alkotómunka. […] Műveinket aztán elvittük Kassákhoz, aki elmondta a saját véleményét. Kasi kérlelhetetlen vitapartner volt; roppant kemény, és ha nehezen akarták megérteni, akkor indulatos is, de ez sohasem volt bántó. […] Külön színfoltja volt a vele való beszélgetéseknek a körúti séta […] végig a körúton [a Blaha Lujza tértől a Nyugati pályaudvarig, majd a Bulcsú utcai lakásáig – S. É. ] Kassák körül hullámzottak az emberek. Az egyik már befejezte a maga vitáját, s a másik vette át a beszéd fonalát.” A kör működését így elevenítette fel az emlékező: „A Munka-kör nem élt szigorú szervezeti keretekben. A lapnak meg kellett neveznie egy felelős kiadót, hogy eleget tegyünk az előírásoknak. Így lettem felelős kiadó. A kört érintő jelentős kérdésekben nyolc-tíz tag összeült és kialakította a közös állásfoglalást, melyet szükség esetén a lapban is közzétettünk. […] Kassák mindig hangsúlyozta, hogy a Munka-kör nem frakció a munkásmozgalmon belül, hanem egy kultúrmozgalom, amelyik egy irodalmi lap köré tömörülve fejti ki tevékenységét. Tagjai emellett dolgoztak a párt- és szakszervezeti csoportokban, az MTE-ben [Munkás Testedző Egylet], a Természetbarátoknál és másutt.” Haár István emlékei következnek: „Amikor bekerültem a Munka-körbe, én voltam ott a legfiatalabb. Kassák felfigyelt rám, és sürgette, hogy minél előbb kapcsolódjak be a kör munkájába […] Az üzemben válaszút előtt álltam, mert művezetőnek akartak megtenni, s Kassáktól kértem tanácsot. Azt mondta; én már ismerem magát, vállalja el; lesznek nehézségei, de le fogja győzni őket. Az volt a véleménye, hogy az életben csak úgy érhetünk el eredményt, ha elsősorban saját szakmánkban válunk mesterré […] Egy alkalommal Kassák megszólított; készüljek fel egy előadás tartására arról, hogyan oldom meg a szexuális életemet. Én nem ellenkeztem, hanem kértem pár hét haladékot, és megtartottam az előadást. Tetszett a hallgatóságnak…”. „Újpesti fiú voltam – emlékezik Gönci (Frühof) Sándor –, s családi hagyományból eredően is a Munkásotthon állandó látogatója lettem. Itt találkoztam össze Haár Ferenccel a húszas évek végén. Amikor megtudta, hogy szerelmese vagyok a fényképezésnek, mondta, hogy van egy csoport a városban, amelyik fotó-kört szervezett. Így mentem el a Munka-körbe.”

Befejezésként Kassák naplójából idézek, amely 1955-ben, életének legsötétebb időszakában keletkezett: „Ismertem azelőtt is robotban agyonhajszolt, gazdaságilag kiuzsorázott munkásokat, közülük való vagyok, közöttük éltem, és szerettem őket, és hittem, hogy egyszer magukra eszmélnek, felemelik az öklüket, és összetörik a hamis kőtáblákat, s íme ugyanezeket a testvéreimet ma csak szánni tudom. Lesz-e majd egyszer erejük hozzá, hogy zsarnokaikat lerázzák magukról? Lesz-e még egyszer az egymást megbecsülő emberi közösség fészke az ország, vagy talán minden jó remény hiába?”

Tudomásom szerint az egyetlen pomázi születésű labdarúgó vagy, aki a felnőtt magyar labdarúgó-válogatottságig vitte. Az egész család pomázi kötődésű?

Csak édesanyám vonala, mert édesapám Cecéről származott, de hogy miként találkoztak, nem tudom, sohasem kérdeztük. Apám a cecei paprikatermesztésen túl a vasútnál is dolgozott, talpfákat ütöttek le csákánnyal a sínek alátámasztására, és talán Pomáz környékén is előfordulhattak. Négyen voltunk testvérek, két bátyám, a nővérem és jómagam. Szerény körülmények között, vályogházban laktunk, hatan egy szobában, nem messze a pomázi focipályától. A szüleim több, pályához közeli, a téesztől használatra megkapott földet is műveltek (amiket később elvettek tőlük…), mi pedig segítettünk nekik. Ha tehettem, akkor a bátyáimmal és a többi pomázi gyerekkel egész nap rúgtuk a bőrt a sporttelepen, szóval nem volt nehéz szem előtt lenni ahhoz, hogy idővel leigazoljanak a csapatba. A felvetésedhez annyit még szeretnék hozzátenni, hogy a 2000-es évek elejének húszszoros válogatott védője, Juhár Tamás bár nem Pomázon született, de ő is innen indulva vitte el a nemzeti tizenegyig.

Testvéreidtől is kaptál ösztönzést a játékhoz?

Az idősebbiktől mindenképpen, ő a harmadosztályú Nagybátonyba igazolt, majd az NB I-es Ózdra, ahová 13-14 évesen követtem, no nem azért, hogy ott játsszak, hanem hogy kitanuljam az esztergályos mesterséget, aztán visszakerültem Pomázra, az úttörő csapatba. Az iskolabajnokságban a pomázi füvesen akkor még jobbszélsőt játszva a Mahart játékosa szerelni akart, de megcsúszott a libaszaron, pont rá a támaszkodó lábamra, amit kettétört. A kettős lábszártörés miatt majd két évet ki kellett hagynom, és járnom a János kórházba, hogy csigákkal a sarkamat húzatva fokozatosan a helyére tegyék. De eközben sem hagytam el magam, amíg nem focizhattam, súlyzókkal erősítettem a felső testemet, aminek később nagy hasznát vettem, így testben és lélekben egyaránt megerősödve kerültem vissza az ifjúsági együttesbe, majd hamarosan a felnőttbe, ekkor már centert játszva. Mindkettővel megnyertük a megye II-es bajnokságot, én lettem a gólkirály, összesen százharminc találattal, 16 évesen. Abból a csapatból egyébként rajtam kívül még ketten vitték el az NB I-ig (Egervári Sándor – Honvéd, SzEOL, MTK és Mikula Gábor – Diósgyőr).

Innen a szomszédvár harmadosztályú együttese, a szentendrei katonacsapat, a Kossuth KFSE következett. Hogyan kerültél hozzájuk? Amúgy is menned kellett volna katonának?

Mivel közeledtem a 18. életévemhez, előbb-utóbb igen, de én mindenképpen a Kossuthnak szerettem volna megmutatni magam, hogy érdemes vagyok arra, hogy leigazoljanak. Az Aranycsapat jobbszélsője, Budai II. László volt akkor az edzőjük. Lekötöttünk velük egy edzőmeccset, amin 4-2-re győztünk, ráadásul két gólt is lőttem, meggyőztem őket. 1969-ben szoros mezőnyben ugyan, de megnyerhettük volna az NB II-t, az NB I/B-hez viszont nem állt rendelkezésre kellő anyagi fedezet, így végül harmadik helyen végeztünk, én lettem a házi gólkirály. Felfigyelt rám a Honvéd, és annak ellenére, hogy a bátyám miatt az MTK-nak szurkoltam, őket választottam, mert ezzel maradhattam a honvédség kötelékein belül, ahol a sport századhoz tartoztam, ami nagy könnyebbséget jelentett. A második évben már nem nagyon kellett megjelenni a laktanyában, adtak civil ruhát, én öltönyt és cipőt kértem, előbbit megkaptam, utóbbit valaki lenyúlta, mielőtt eljutott volna hozzám…

Néhány év alatt öt osztályt léptél előre, a megye II-es Pomáztól az NB I-es Budapesti Honvédig. Hogy sikerült a bemutatkozás? A Honvédnél is centerként számítottak rád?

Kezdetben igen, csak kapkodtam a fejemet, amikor az 1970 tavaszi, félszezonos bajnokság első, dunaújvárosi meccsén betettek negyedik centernek a válogatott Kocsis Lajos, illetve Szurgent Lajos és Pusztai László mellé, úgy, hogy akkor éppen Kozma Mihály és a még aktív Tichy Lajos nem is játszottak. Kikaptunk 2-1-re. A kezdőcsapatba csak a május végi, Ferencváros elleni visszavágón kerültem vissza, amit két góllal háláltam meg a 3-0-ra megnyert mérkőzésen. Aztán az edzőnk, Preiner Kálmán bácsi centerből elkezdett hátravinni szűrőnek, amiben az irgalmatlan fizikumom játszott szerepet, végig tudtam robotolni a kilencven percet megállás nélkül, hamarosan el is neveztek „négytüdejűnek”. Komora Imre 1972-es visszavonulásával én vettem át a posztját, ám előtte, előző évben még elszenvedtem életem második komolyabb sérülését. Előbb Barcelonában, egy barátságos tornán kifordult a térdem, majd amikor már tértem volna vissza belőle, egy edzésen porc- és keresztszalag-szakadást szenvedtem, szűk egy évet ki kellett hagynom.

A válogatottba mikor és hogyan kerültél be először? Számítottál rá, hogy behívnak?

1975 tavaszán, egy franciák elleni barátságos meccsen, Párizsban, ahol 2-0-ra kikaptunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért, mert akkor már igen jól ment a Honvédban, a népstadionbeli kettős rangadókon rendre magas osztályzatokat kaptam a Népsporttól. Az sem jelentett hátrányt, hogy Kutas Pista, az MLSZ akkori elnöke protezsált, mondván, az ilyen típusú labdarúgók kellenek a válogatottba. ’75-ben jöttek még a sajnos sikertelenül megvívott Eb-selejtezők, amelyeken főként csereként jutottam szóhoz. A négyes csoportunkban Wales bizonyult jobbnak (csak tőlük kaptunk ki, kétszer is…), azonban szép emlék, hogy a Luxemburg elleni 8-1-en lőttem a két válogatottban elért gólom közül az egyiket.

Ezzel szemben 1977-ben, tizenkét év szünet után a magyar csapat kijutott a ’78-as világbajnokságra.

Nem volt könnyű feladat, de megoldottuk. Csak hárman szerepeltünk egy selejtező csoportban a szovjetekkel és a görögökkel. Athénban 1-1-gyel kezdtünk, ám a második meccsen, a teltházas Népstadionban 2-1-re megvertük a Szovjetuniót. Sokak véleménye szerint a 39 válogatott fellépésem közül itt játszottam a legjobban. Tény, hogy mindent felvonultattam az eszköztáramból, és minden össze is jött: kötény, esernyő, lerohanás. A lefújás után a Telesporttól Knézy Jenő engem interjúzott. Nagy meccset nyertünk meg, így még az is belefért, hogy két hétre rá Tbilisziben 2-0-ra kikapjunk, mert közben a szovjeteket 1-0-ra legyőzték a görögök, így már „csak” őket kellett vernünk itthon, és ezt 3-0-val meg is tettük. De a vb-részvételhez szükségeltetett még egy sikeres interkontinentális pótselejtező Bolíviával. Ősszel az odavágón 6-0-ra győztünk a megint csak zsúfolásig telt Népstadionban, ahol a szünet előtt nem sokkal én szereztem az ötödik találatot, vagyis válogatott pályafutásom másik gólját, amolyan tőrdöfést okozva a bolíviaiaknak. Védekező középpályásként mindig nagy örömöt szerzett a gólszerzés, de ez különösen. A decemberi visszavágón La Pazban, 3600 méteren azt hitte az ellenfél, majd 10-0-ra győznek ellenünk, azonban ott is nyertünk 2-3-ra, és kijutottunk Argentínába.

Ahol aztán a halálcsoportban három vereséggel búcsúztatok a csoportkört követően. Min múlott volna a sikeresebb szereplés?

Jól mondod, halálcsoportba kerültünk, hiszen a házigazda, későbbi világbajnok Argentínával, a kétszeres győztes Olaszországgal, illetve Franciaországgal alkottunk egy négyest. Igaz, hogy az argentinoknak megvolt a hátszelük, és ellenük egy nemzetközileg rutintalan bíró vezette a nyitómeccsünket, Törőcsik és Nyilasi kiállítása pedig mind pszichésen, mind játékerőben meggyengítette az együttest, de a rossz szereplés okát én mégis elsősorban a hibás felkészülésben és a vb alatti, nem megfelelő körülményeinkben látom. Erős csapatokkal vívandó edzőmeccsek helyett elutaztunk a bajorországi Herzogenaurachba három hétre edzőtáborozni, amit sok mindennek lehet(ett) nevezni, csak intenzívnek nem, úgy kellett a szövetségi kapitánynál, Baróti Lajos bácsinál reklamálnunk futásért. A franciaországi Landersheimben edzőmeccset játszottunk Tunéziával műfüvön, amire nem rendelkeztünk rendes cipővel, és egy szabadrúgásnál Várady Béla combizomszakadást szenvedett. Ezek után a vb-ről lemaradó, bizonyítási vágytól fűtött Angliával mérkőztünk meg a Wembleyben, ahol simán kikaptunk 4-1-re. Így mentünk ki Argentínába, valamint a vb kijutásért járó prémiumunk nélkül, amit folyamatosan ígérgettek nekünk, végül csak a hazautazás után kaptuk meg. Kint amatőr állapotok fogadtak bennünket. Európai csoportellenfeleink közül akadtak, akiket egy város melletti kempingben szállásoltak el, ahová a feleségeiket, barátnőiket is magukkal vihették, nekünk ezzel szemben belvárosi emeletes ház jutott, ahol egész éjjel szólt a zene, az utolsó napokra meg a lift is elromlott, úgyhogy gyalogolhattunk az ötödik és a földszint között. Az argentin meccs után Mar del Platában az edzőpályánk egy libalegelőhöz hasonlított, a kapukról hiányzott a háló… Szomorú, hogy mindez így alakult, és hogy nem kaptunk kellő megbecsülést, mert csapatként jó közösséget alkottunk, mindenki kijött mindenkivel, nekem a szobatársam például mindig Nyilasi Tibi volt, nem valamelyik honvédos klubtárs.

Milyenek voltak az akkori általános viszonyok Argentínában?

Mivel előtte a válogatottal már játszottam párszor Közép- és Dél-Amerikában, különösebben nem lepett meg, ami fogadott bennünket. A peroni rendszer bukása után a közállapotok kevésbé voltak stabilak, sokkal inkább feszültek, minket, játékosokat például külön testőr követett, akár csak ha vécére mentünk. Összességében viszont nem lehetett panasz, a szurkolók részéről sem, a regnáló katonai junta a vb idejére kiadta, hogy ha egy külföldit akár csak egy pesoval is megkárosítanak, akkor azt az üzletet végleg bezáratják.

A honvédos időszakból mire emlékszel vissza a legszívesebben?

Papíron a legnagyobb sikerünk az 1980-as bajnoki cím, azt megelőzően három ezüstöt már szereztünk (1972, 1975, 1978), ahogy a Magyar Népköztársaság Kupában (1973) és a Közép-európai Kupában (1975, 1978) is ezüstökig jutottunk. Nekem személyesen a legnagyobb elismerés az év magyar labdarúgója cím 1977-ben. Szép emlékként él bennem a Facchettivel, Mazzolával felálló Internazionale milánói legyőzése, majd az itthoni döntetlen (UEFA-kupa 1976/77), illetve a Fiorentina feletti 2-0-ás hazai győzelem (Közép-európai Kupa 1974/75). A tavalyi Európa Konferencia Liga meccsen a riporter tévesen állította, hogy a Fradi lehet az első magyar csapat, amely kupameccsen legyőzi a Fiorentinát, hiszen a Honvéd majd fél évszázaddal korábban már megtette ezt. A legszívesebben ugyanakkor a népstadionbeli kettős rangadókra, továbbá az 1978/79-es UEFA-kupa menetelésünkre, azon belül is az Ajax elleni hazai 4-1-re és továbbjutásunkra emlékezem. Arra is büszke vagyok, hogy nemcsak a nemzetközi kupameccseken nem „égtünk meg”, hanem a barátságos, meghívásos tornákon is rendre jól szerepeltünk. 1977-ben például egy ilyenen vertük meg az elődöntőben – rendes játékidőben 2-2-es döntetlent követő 11-esekkel – a Real Madridot Mallorcán, majd a döntőben az uruguayi Peñarolt 2-0-ra. Ezek után a Real menedzsere elém tett egy 300.000 dollárt tartalmazó bőröndöt (akkoriban egy új Mercedes ára 8.000-9.000 dollár körül mozgott), hogy odaadja, ha aláírok hozzájuk.

Ami egyet jelentett volna a disszidálással…

És én ezt nem voltam hajlandó bevállalni, mert itt kellett volna hagynom a hazámat úgy, hogy soha többé nem játszhatok a magyar válogatottban, egy évet ki kell hagyjak a nemzetközi eltiltás miatt, a szüleim pedig belehalnak a fájdalomba, amit az elvesztésem okoz nekik. Következő évben az Ajax is kérte, hogy maradjak kint a meccsünk után, de ott sem álltam kötélnek. Édesanyám mindig egy rózsafüzérrel a nyakamban engedett el külföldre, hogy vigyázzon rám, ám vissza is kellett hoznom neki. Végül 1982-ben legálisan szerződhettem volna ki a belgiumi Royal FC Antwerphez 180.000 dollárért (ekkoriban már 13.000-14.000 dollár volt egy új Mercedes). A szerződés életbe lépéséhez annyi kellett, hogy bajnokin pályára lépjek. Egy héttel előtte azonban még egy edzőmeccsen vettem részt a tartalékcsapattal Brüsszelben, és védekező középpályásként két gólt lőttem, ám a 91. percben eltörték a térdemet, amivel buktam a szerződést, és hazaküldtek. Ezzel elvesztettem azt a 8.000-8.000 dollár foglalót is, amit a jövőmre gondolva, két autómosó létesítésébe fektettem. A mai napig emlékszem rá: három darab tízforintossal működött volna. A pályám csúcsán voltam, de 1979-től már folyamatos sérülések hátráltattak, így öt térd- és egy Achilles-műtéttel a hátam mögött a befejezés mellett döntöttem. Összesen tíz térdműtéten estem át, mindkettőben protézis van.

Nem lenne meglepő, ha maradt volna benned hiányérzet…

A sérülések miatt lehetne, meg azért is, hogy a vb után az argentinok szövetségi kapitánya, Menotti behívott az általa irányított világválogatottba, New Yorkba, ahol a helyi Cosmos együtteséből visszavonuló brazil legenda, Pelé búcsúmeccsén játszhattam volna, ám a pártvezetés nem engedett elutazni. A meghívót mind a mai napig őrzöm, küldtek vele két repülőjegyet, négy napi szállást a Hiltonba, továbbá 2.000 dollár tiszteletdíjat. Utóbbit egy szociális otthonnak ajánlottam fel, és akkori klubedzőmet, Tichy Lajost kértem fel, hogy kísérjen el az útra, de ő sem tudta elintézni a befolyásával, hogy kiengedjenek. Talán a küldött pénz nagysága volt az ok, hogy szocialista ember nem kereshet ennyit, ez azóta sem derült ki. Mégis azt mondom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, vallásos emberként elfogadtam a sorsomat, a szegénységből így is elég magasra eljutottam. A visszavonulásom után a Honvéd papíron két évig munkahelyet biztosított, addig kőművesek mellett dolgozva igyekeztem kitanulni az építőipari szakmát. Belekezdtem az autófényezésbe, illetve 1984-ben segítséggel nekivágtam a Vendéglátóipari Főiskolának, így később kocsmát üzemeltethettem. Éjjel kocsma, nappal építkezés, egyik sem tett jót a lábaimnak. Elvégeztem az edzőképzőt is: 2001-ben a „B”, 2002-ben az „A” tanfolyamot. Utána, 2007-ig harmad- és negyedosztályú felnőtt csapatoknál voltam edző Pest megyében: Pomázon, a szomszédos Pilisvörösváron és Budakalászon, valamint Turán és Örkényben. Juthattam volna feljebb is, ám ahhoz már jól kell tudni feküdni bizonyos helyeken, és én nem ilyen típus vagyok. Én a munkában hiszek, amit aktuális csapatom játékosaitól is elvárok. Csak munkával lehet fejlődést elérni.

 Jól tudom, hogy a fiad is focizik?

Igen, a 18 éves Olivér fiam a Budakalász ifjúsági csapatában játszik, ahol én vagyok az edző. Úgy látom, hogy tehetséges, de hozzám hasonlóan későn érő típus. Szeretném minél tovább követni és segíteni a pályáját, ezért a koromra való tekintettel próbálok nagyon vigyázni magamra. Remélem, a Jóisten is segít benne!

Kassák Lajos meddig tekintette magát munkásnak? Úgy tűnik, hogy idegesítette, ha olyanok írtak a gyárakról, munkásokról, akik maguk nem azok és nem is voltak azok. Vagy csak a romanticizálással nem volt kibékülve?

Bagdi Sára: Kassák 1904 és 1907 között, mindössze 21 éves koráig dolgozott ipari munkásként Budapesten. Önéletrajzi regényében az Egy ember életében már ezeket az éveket is úgy narrálja, mint amelyek során ugyan képzettség és munkabírás tekintetében a képzett munkásosztály tagja, de már több figyelmet szentel az írásnak. A szakértelem meghatározó jellemzője marad Kassák karakterének egészen a regényfolyam végéig. Amikor saját, fiatalkori munkásöntudatát elemzi, akkor is ezt a szempontot emeli ki: „Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit.”

Annak ellenére, hogy Kassák komoly elköteleződéssel tanulta ki a szakmát, és képzett lakatosként viszonylag jó jövedelmet tudott magának biztosítani, az érdeklődése az irodalmi pálya felé terelte.

1907 után, miután sztrájkszervezés miatt a többedik gyárból bocsátották el, már nem vállalt ipari munkát, viszont az a háztartás, amely a következő, több mint három évtizedben az erőforrásokat biztosította Kassák kulturális vállalkozásaihoz, többek között A Tett és a Ma című folyóiratok kiadásához, úgy szerveződött, ahogy az alacsony bevétellel rendelkező munkásháztartások általában. Vagyis annak ellenére, hogy Kassák formális szerkesztőségi munkája megnövelte a távolságot közte és a szervezett munkásosztály között, a Kassák-háztartás tagjainak életszínvonala és mindennapi munkaszervezése továbbra is közelebb állt a városi munkásság osztálytapasztalatához. Ezért nincs okunk feltételezni, hogy Kassák ne érezte volna magát a munkásosztály tagjának, annak ellenére is, hogy a Tanácsköztársaság bukása utáni években gyakran kritizálta a szociáldemokrata politikát azért, mert szerinte a párt elhanyagolta a mozgalomban elvégzendő kultúrmunkát.

Nincs pontos válaszom arra, hogy Kassák miként érzett azokkal kapcsolatban, akik személyes tapasztalat hiányában próbáltak írni a budapesti munkásokról vagy a mozgalomról. Annyi bizonyos, hogy amikor az 1910-es években Kassák a nemzetközi avantgárd felé fordult, a munkásmozgalmi múltja segített abban, hogy megőrizze a kapcsolatot szociáldemokrata sajtóval és a párt kulturális szervezeteivel. Tehát függetlenül attól, hogy személyesen mit gondolt arról, hogy ki és miként reprezentálja a kortárs irodalomban a mozgalmat, saját magát igyekezett olyan kompetens szerzőként bemutatni, aki pontosan tisztában van az ipari munka és mozgalmi szervezkedés praktikus vonatkozásaival.

A munkáskultúra (ki)alakítása tekinthető-e élete fő küldetésének? Vagy ez csak egy adott időszakban volt fontos? 

Dobó Gábor: Kassák írói pályájának első évtizedeiben olyan kettősség figyelhető meg, amely valójában ellentmondott saját művészeti programjának. Egyrészt iskolateremtőként, mozgalomszervezőként a politikai, mozgalmi világgal érintkező területen építette az avantgárd közeget. Ez a tevékenysége bizonyos pontokon és időszakokban valóban közel állt a munkáskultúrához. Az irodalmi-művészeti élet új centrumát akarta megképezni aktuális lapja, így A Tett, a Ma, a Dokumentum, a Munka, illetve a kisebbek, így a 2×2 és a 365 körül. Ezeket a kiadványokat magától értetődő módon a társadalmi cselekvés fórumainak tekintette, és olyan alcímeket adott nekik, mint „aktivista folyóirat” vagy „művészeti és társadalmi beszámoló”. Volt gyári munkásként, egykori szakszervezeti aktivistaként és szocialistaként Kassák számára a munkásosztály mint közeg, és – Kassák forradalmi időszakában – mint a forradalom alanya kiemelt jelentőséggel bírt. Ugyanakkor avantgárd lapjaiban inkább „új emberről” és „új kultúráról” beszélt, tehát az avantgárd hatókörét tágabban képzelte el a munkáskultúránál.

A munkáskultúra és avantgárd ötvözésére a Munka című folyóiratában és a kapcsolódó körben tett jelentős kísérletet 1928-tól.

A Munka-kör a Szociáldemokrata Párt heterogén kulturális hátországában működött, amely párttal egyébként folyamatosan vitában is állt. És ekkoriban kezdte el írni munkás nevelési-nevelődési regényeit olyan címekkel, mint Angyalföld.

Másrészt, és ez kevésbé hangsúlyos a róla szóló szakirodalomban, Kassák a már létező irodalmi centrumban is be akart futni mint sikeres író és költő. Abban az irodalmi világban próbált elismerést szerezni, amelyet saját lapjaiban le akart váltani, és ez – a szociológia nyelvén megfogalmazva – az „autonóm pólus” volt, tehát az elvileg pusztán az irodalom szabályrendszere szerint működő közeg, vagyis a Nyugat. Amely kiadvány a lehető legmesszebb állt a munkáskultúrától. Ez ellentmondás, hiszen miért akarnék legitimációt a Nyugattól, ha a saját lapjaimban szerkesztői cikkeket írok arról, hogy a Nyugat halott. Mégis, Kassák az Egy ember élete című önéletrajzával lett híres író, amely először a Nyugatban jelent folytatásokban 1924-től, és ez már sokadik Nyugat-beli publikációja volt. Az Egy ember élete úgy indul, hogy Kassák leszögezi: nem szépirodalmat ír, hanem dokumentumot tesz közzé. Tehát megpróbálta kivonni magát a nyugatos szabályrendszer alól, ami nem sikerült, többek között azért, mert ez a formula maga is szépirodalmi fogás, az önéletrajzok évszázados toposza. A Nyugat körüli kritikusok a legnagyobb elismeréssel adóztak a műnek. Természetesen szépirodalomnak tekintették, méghozzá kitűnőnek, és szembe állították Kassák avantgárd verseivel, amelyeket rossz költészetnek tartottak. Ugyanakkor a könyv majd Kassák Munka-körében, de egyébként a szociáldemokrata ifjúság tágabb közegében is egyfajta kötelező olvasmánnyá vált. Mindenesetre az irodalmi frontvonalak nem voltak úgy beállva, mint ahogy csak Kassák programszövegeit olvasva tűnhetne. Az Egy ember élete egyaránt sikeres volt mint „magas” irodalom és mint szocialista nevelődésregény. 

Miközben Kassák magát szocialista emberként határozta meg, a munkásmozgalommal és különösen a pártokkal nem volt felhőtlen a viszonya. A másik oldalról: a baloldali kultúrpolitika mit tudott kezdeni Kassákkal? Milyen korszakai voltak Kassák és a baloldal kapcsolatának?

Dobó Gábor: A kérdésre nehéz röviden, mégis korrekten válaszolni, hiszen Kassák baloldali pártokhoz való viszonya lefedi a huszadik század legnagyobb részét, onnantól kezdve, hogy a századfordulón a külső Váci úti gyárakban sztrájkokat szervezett odáig, hogy halála előtt két évvel, 1965-ben Kossuth-díjat kapott az állampárttól. Ezalatt Kassák az anarchoszindikalizmustól a kommunizmusok különböző felfogásán át a szociáldemokráciáig a baloldal számos területét bejárta, ugyanakkor ez soha nem párosult opportunizmussal, sőt. Külön megnéztem az archívumunkban, és több horgászegyesületi tagkönyve volt, mint párttagkönyve. Előbbi tevékenységet tekinthetjük a kivonulás metaforájának, amit legalább az 1930-as évektől művelt, de legismeretesebb módon a sztálinizmus időszakában. Kassák pártokhoz való viszonya konfliktusos volt, bár általánosságban ezeket a szervezeteket szükségesnek tartotta a szocialista küzdelmekben, és a Szociáldemokrata Pártnak tagja is volt a két háború között, a koalíciós időszakban pedig rövid ideig országgyűlési képviselő is lett. Ugyanakkor a művészetet mindvégig autonóm területnek tekintette. Nem abban az értelemben, mint a Nyugat, hiszen Kassák a művészetnek tág értelemben vett politikai szerepet szánt.

Avantgárd időszakában valahogy úgy gondolt költészetére, mint ami képes újrahuzalozni az emberek gondolkodását, kimozgatni kognitív sémáit, ami szerinte elengedhetetlen volt az új társadalom megteremtéséhez.

Mondanom sem kell, hogy ez a gondolkodás nagyon távol állt a baloldali pártok művészetképétől, amely ennél sokkal konzervatívabb és pragmatikusabb volt.

Esszencia vagy zacc: a független értelmiségi pozíciót sikeresen kiharcoltnak vagy a félreállítása következményeként élte meg?

Sasvári Edit: Kassák megalkuvások nélküli értelmiségi pozíciója semmiképpen nem valamiféle deficitből vagy sértettségből formálódott, de köze van a hatalomhoz való viszonyhoz úgy általában. És persze kivételes, mai gondolkodásunkhoz is sok érvényes támpontot adó személyiségéhez. Nem tartozott egyetlen establishmenthez sem, így őt valójában nem lehetett félreállítani. Ha kötődött valahová, azok egyértelműen a baloldali rendszerek voltak, amelyekkel kritikai viszonyban állt, s amelyek inkább negligálták, mint integrálták őt. Amikor 1960-ban nem engedték ki párizsi kiállítására, abban sok más mellett az is szerepet játszott, hogy Kádár János és Aczél György, akik még a két világháború közötti időszakból ismerték Kassákot, ilyen szánalmasan kicsinyes módon törlesztettek az akkor hetvenhárom éves idős embernek. A szemükben Kassák az a fajta szuverén ősforradalmár volt, akit sem lenyelni, sem kiköpni nem voltak képesek. Halála előtt két évvel Kossuth-díjjal jutalmazták, de idős korában többek között azzal büntették, hogy megakadályozták absztrakt munkáinak reprezentatív bemutatását. Jóval a halála után is számos ellenzője akadt emlékmúzeuma megnyitásának, a pártvezezetésen belül többen is követelték előbb a „Kassák-vita” lefolytatását. Voltak rövid életű szerepei a baloldalon 1919-ben vagy a koalíciós években, de aktivitását szinte a kezdetektől a különállás markáns pozíciója jellemezte, ami nem aratott osztatlan sikert ezeknél a politikai erőknél, amelyeknek bizonyos történelmi helyzetekben az egységre volt szüksége. Kassák magatartásának volt egy vonzása, közösségteremtő ereje főleg a diktatúrákban, ami az 1910-es évektől radikális hangú folyóirataiban, a magyarországi avantgárd mozgalom létrehozásában vagy a két világháború között a fiatal értelmiségieket, művészeket és munkás fiatalokat tömörítő munkakör megszervezésében nyilvánult meg.

Többször beszéltünk a munkánk során arról, hogy milyen tanulságos lenne újragondolni a magyarországi baloldal történetét az ő szemszögéből és kivételes pozíciójából.

Ehhez talán publicisztikai írásai adnák a leghasznosabb szempontokat.

Az óbudai lakása a hatvanas években értelmiségi találkozóhelyként is funkcionált. Hogyan tudta elérni Kassák azt, hogy ennyire különböző gondolkodású emberek elfogadják őt szellemi társnak?

Sasvári Edit: Sokak szemében nyilván a már említett, kompromisszumokat nem tűrő magatartása, szuverén egyénisége lehetett vonzó, amihez természetes sokoldalúság és a kortárs kérdésekre nyitott gondolkodás is társult. Művészként ő is a sokoldalúságot képviselte, író, költő, képzőművész, lapszerkesztő, mozgalomszervező volt, akinek a munkássága az autonóm művész hagyományos, 19. századi mintáival szemben nem a magányos alkotás jegyében, hanem a közösségteremtés különböző alakzataiban fejlődött. Ez egy szokatlanul újszerű gondolkodás és példa volt az 1960-as évek fiatal generációjának a szemében, akik Kassákot katedra nélküli mesterüknek tekintették, és akik hasonló mintákkal nem találkozhattak tanulmányaik során vagy a korabeli hivatalos művészet intézményeiben. Másrészt annak a fajta szuverén gondolkodásnak az ereje, amit Kassák képvisel, politikai oldalaktól, ideológiáktól függetlenül szólítja meg az embert és e tekintetben Kassák nem megosztó személyiség. Rajongóinak táborai nem e vonalak mentén formálódnak, ami szintén mutatja személyiségének és művészetének különleges hatását és erejét.

Érsekújváron született, onnan indult hosszú vándorútjára tizenévesen. Volt kötődése a szlovák kultúrához? Volt felvidéki identitása?

Sasvári Edit: Ez nagyon jó, de sajnos kevéssé kutatott kérdés. Múzeumi munkánkban az elejétől hangsúlyozni kívántuk, hogy Kassák felvidéki, szlovák-magyar családból származott, és nem lehet őt kizárólag a magyar kultúra részére kisajátítani. Kassák nagyon fiatalon elhagyta szülőföldjét és Budapestre költözött, de szlovák akcentusát például, ami sokszor gúny tárgya is volt, megőrizte élete végéig. Érdemes lenne tehát mélyebben is foglalkozni ezzel a kérdéssel, hiszen Kassák kettős identitása is nagy szerepet játszhat abban, amivé vált és ahogyan gondolkodott. Nagyon jóban vagyunk az érsekújvári Kassák Múzeummal, és azokkal a szlovákiai kortárs művészekkel, akik munkáikkal reflektálnak Kassák művészetére. Ahogyan a múzeum korábbi vezetője, mi is fontosnak tartjuk tovább építeni ezeket a kapcsolatokat. További előrelépés és új fejlemény ezen az úton, hogy egy félig szlovák, félig magyar származású rendező, Dér Asia és kollégái nemrégiben dokumentumfilmet készítettek Kassákról, amiben nagy szerepet kapnak ennek a kettős identitásnak a történeti és kortárs szempontjai (Dér Asia az Óbudai Anziksz 2023/téli számában mesélt erről a filmről – a szerk.).

Részlet Kassák Lajos Angyalföld című regényéből:

Gyapjas, szürke felhőkben úszott a füst. Vastagon és tömören tódult ki a kémények torkán, aztán belékapaszkodott a szél, megtépázta s mint a köddel, bevonta vele a tájat. Voltak órák, amikor alig lehetett átlátni ezen a füsttakarón, az ember nem tudhatta, milyen színe van az égnek, s vajon egy puskagolyó keresztülvinne-e a sűrűségen? Ezek az órák a munka megindulásának az órái. A műhelyek és gyárak kapui már becsukódtak, s szinte egyszerre zengenek, sikoltanak, zuhognak, visítanak, zakatolnak, berregnek, kattognak, döngenek és nyikorognak föl a különféle szerszámok százai és ezrei. A közeli házak alapjukban megremegnek a gőzkalapácsok zuhogására, a síneken itt kint vadul nekiiramodnak a villamosok, az ablaktáblák reszketnek a félelmükben, valamelyik udvaron centiméter vastagságú pléhtáblákat egyengetnek, s a kemény lemezek, mintha csontjukat tördelné valami kegyetlen kéz, süketítően beleordítanak a levegőbe.

A fatelepen sikoltanak a körfűrészek, a villamosok szakadatlanul csöngetnek, tompa egyhangúsággal búgnak az esztergapadok. A motorok gyorsabban pufognak ki a háztetők fölött, mint a katonák fegyverei a gyakorlótereken, s lent a pinceműhelyekben fáradhatatlanul reszelnek a legények, ócska fúrókat erőszakolnak be a nyikorgó fába, a kovácsok cifráznak az üllőkön, a smirglikövek beleharapnak az acél- és vasdarabokba, szikrák csillagoznak. Szinte kibírhatatlan meleg van ezekben az odúkban, látni, amint a dolgok megszületnek az akaratos szerszámok alatt, és érezni a megpörkölődött emberhús keserű szagát.

Hol van most a költő, aki a munkát dicsérő himnuszokat énekli, aki úgy beszél a piszkosan kibuggyant verejtékről, mint más negyedben a tiszta gyöngyökről szokás beszélni, aki úgy énekel a munkás kérges és rabszolga-tenyeréről, mint ahogyan a föllázadt akaratról és a győzelembe induló fegyverekről kellene énekelni? Hol van könnyező maszkjai mögött a költő, aki vak és érzéketlen az emberi megaláztatások iránt, s aki úgy beszél magáról, mint aki a szívét adja oda külön-külön minden embernek, aki úgy beszél, mintha csak a dolgozó milliókért élne, és hallgat arról, hogy egy egész életen át csak belőlük akar megélni?!

Akik a munka szentségét dicsérik, s akik a munka megépítendő templomáról álmodoznak, azok nem laknak ezen a vidéken. Az öntudatlan erő és a föl nem ébredt akarat vergődik itt mintegy láncrakötötten. Ember a vasban, ember a pénzeskasszák alatt, ember a termelésben.

Ó, mondom én is, a munka az emberi élet fundamentuma, de mégis nem a munkát dicsérem, hanem az embert, aki le akarja azt győzni. Én tudom, hogy mi az télen a vonatok nyitott fékein posztolni, lent a hajófenéken etetni a kazánokat órákon és esztendőkön át, túrni a földet a bányákban, megnyomorodni az alagutak robbantása közben, megvakulni a foszfortól és foncsortól, megsüketülni a kalapácsok zengésétől, megsántulni a mosóteknők mellett és általában lelketlen gyávaságba esni és durva állattá zülleni a szakadatlan munkától. Én ismerem a munkásokat és szeretem őket, mert ők szültek engem, ők ringatták a bölcsőmet és ők neveltek föl egy fejjel magasabbra az ő életüknél. Ők is szeretnek engem, és én tartozom nekik azzal, hogy segítsem őket arra az útra, amin én megyek, s amelyik a világosság földjére vezet. Én nem énekelek arról, ami piszkos és embertelen rajtuk, nem dicsérem az ő igába törött testüket, tudom, hogy ők erősek, s ha egyszer kiegyenesítik a derekukat, új rend veszi kezdetét ezen a földön. S nekem, aki az ő rokonuk vagyok, az a kötelességem, hogy segítsem kiegyenesíteni a derekukat.

Tíz óra van, és az álom foszlányai is kiszálltak már az emberekből. Vagy százan vannak itt együtt az eldugott öntőműhelyben. Párázik alattuk a megégett föld, a falak izzadnak a hőségtől s az emberek, öregek és fiatalok, egészen meztelenül dolgoznak a kazánok körül. Emeletes tégelyekből fehéren csurog ki a megolvadt vas, az emberek rudakra emelt edényekkel állnak a csatornák előtt, a vas belecsurog az edényekbe, s az emberek tovább cipelik a meggörnyedt vállaikon. Teleöntik vele a gödröket, amiket már előttük földbe ástak a társaik. Néha fölnyögnek, és néha kiáltások hallatszanak valahonnan, s ezek a kiáltások fölborzolják a kényszerűség egyhangúságát. A szemek ijedten kitágulnak s aztán belezökkennek az örökös egyhangúságba, amiből egy pillanatra kilökte őket a halál rémülete. A levegő fullasztóan nehéz és sűrű, hogy meg lehetne benne kapaszkodni.

Honnan jön az érdeklődésed a kozmetika, a szépségipar iránt?

Fitoterapeuta végzettségem van, de sokáig nem dolgoztam a szakmában. Ezt az üzletet ketten csináljuk a legjobb barátnőmmel, Nagy Leia Tímeával. Nagyon sok nőben megváltozik valami, amikor otthon van a kisgyerekekkel. Bennem is így született meg az elhatározás, hogy nem akarok már a rendezvény-iparban dolgozni. Feltámadt a gyógynövények iránti szenvedélyem, és elkezdtem komolyabban is foglalkozni a krémek formulázásával. Annak idején itt, a Selmeci utcában kezdtük ezt a vállalkozást, ahol most a Herbarista kávézó van. Ezelőtt egy kis manufaktúránk volt itt, ahol kis mennyiségeket gyártottunk, és elkezdték megszeretni a környékbeliek. Hetente egyszer, szerdánként nyílt napot tartottunk, ilyenkor bejöttek hozzánk a vásárlók beszélgetni, próbálgatni a termékeket, kaptak egy kávét, sütit és kialakult egy családias közeg. Már messziről lehetett érezni a gyógynövény-illatot. Aztán kinőttük ezt a helyet, és létrehozunk egy labort Csillaghegyen, ahol most már kizárólagosan a gyártás folyik. Egy ideig elhagyatott volt a Selmeci utcai üzlethelyiség, de az ingatlan tulajdonosa és a vásárlóink is hiányolták a családias légkört, ezért azt találtuk ki, hogy nyitunk egy kávézót, ami egyben bolt, hátul van egy kis kozmetika és a nyugalom szigete.

Sokféle dologgal foglalkoztok, de mi az alap?

A gyógynövény az első. A gyógynövények, a kozmetikai hatóanyagok és a különböző kozmetikai vitaminok kombinálásával szinergikus hatást tudunk elérni. Ebből két termékcsaládot is létrehoztunk, egyet a 35 év feletti hölgyeknek, egy másikat a fiatalabbaknak. 

Mesélj kérlek a társadról!

A társam Nagy Leia Tímea belsőépítész, építészmérnök. Azt szoktuk mondani, hogy ami a tégelyen kívül van az ő, ami pedig belül, az én vagyok. Ő a designért, a márka arculatáért felel, ő tervezte a címkéket. Ő találta ki a lendületes, fiatalos és letisztult vonalat és azt, hogy a természet sokszínűsége és változékonysága is életre keljen a csomagolással.  Mi barátnőkként kezdtük. A „jóakaróktól” sokszor megkaptuk, hogy nők, pláne barátnők, ha vállalkoznak, annak nem lesz jó vége. De köztünk ez teljesen jól működik. Minden szempontból jól kiegészítjük egymást. Szerintem egy vállalkozásba mindig kell egy társ, mert olyan nincs, hogy valaki mindig tudja hozni a formáját. Amikor valamelyikünk kicsit lefittyen, akkor a másik segít és fölhúzza. 50–50 százalékban vagyunk tulajdonosok, szinte semmilyen súrlódás nincs köztünk, mindig mindent meg tudunk beszélni, mindent addig rágunk, amíg egyetértésre nem jutunk valahogy.

Honnan ismeritek egymást?

Együtt ejtőernyőztünk. Még amikor a rendezvényes szférában dolgoztam, akkor ismerkedtünk meg egy munka kapcsán. Tudtam róla, hogy ejtőernyőzik, és innen jött az ötlet, hogy egy másik barátnőmet a születésnapjára meglepem egy tandemugrással. Így kezdődött a barátságunk. Annyira megtetszett ez az ejtőernyős világ, hogy pár évig együtt ugrottunk. Rájöttünk, hogy jól tudunk együtt gondolkodni, bizonyos szinten hasonló a gondolkodásmódunk, bizonyos szinten meg eltérő, de ez jó, mert kiegészítjük egymást. Nagyjából egyszerre éreztük azt, hogy valami mást akarunk csinálni, és úgy gondoltuk, hogy beletesszük a kreativitásunkat valamibe, ami a sajátunk. Nem hittük el, hogy ne tudnánk jól működtetni egy vállalkozást, csak akkor még nem tudtuk, hogy milyet. Közben nekem megszülettek a gyerekeim, és a családomnak készítettem gyógykrémeket. Akkor mondta Timi, hogy ebből fogunk üzletet csinálni. Pikk-pakk megszerzett minden engedélyt, megnyitottuk ezt a helyet. Egyszercsak szólt, hogy a webáruházunk is működik már. Utólag úgy tűnhet, hogy átgondolatlanul indultunk, mert nem csináltunk  üzleti tervet sem – addigra elegünk volt minden Excel-táblázatból. Ehelyett úgy indult, mint egy szerelemprojekt, tele női energiával. Ez egy darabig jól is működött így, aztán persze eljött az a pont, amikor elő kellett venni a tollat és a papírt, és számolni kellett. Most vagyunk abban a növekedési fázisban, hogy már nem csak babusgatjuk a cégünket, hanem már irányt kell adni neki.

Mit jelent a márkátok, a PHI?

A PHI nem más, mint a Φ, a görög nagy fí. Az aranymetszési arány, amivel a szépség leírható. Az aranymetszés sokszor megtalálható a természetben, a csigaházak vonulatában, a falevelek rajzolatában. Az emberi arcon, ha ez az arány megtalálható, akkor azt szépnek látjuk, de az építészetben és a művészetben is használják. Azért választottuk ezt a nevet, mert a tudományt és a természetet, az innovatív, tudományosan alátámasztott hatóanyagokat és a népi gyógyászatban használt gyógynövényeket arányosítjuk.

Hogyan sajátítottad el azokat az ismereteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tudományos szinten hozz létre kozmetikumokat?

Lépésről lépésre haladtunk. A nagypapám vegyészmérnök volt, ő hozta a kémiai oldalt, én pedig a gyógynövényest. Ez egy annyira összetett szakma, amit ebben a formában nem lehet tanulni sehol. Kozmetikai vegyész képzés Magyarországon egyáltalán nincsen, legközelebb Angliában vagy Ausztráliában van erre lehetőség. A biomérnök kollégánk, aki most a formulákat készíti és a gyártásért is felelős, épp a harmadik diplomáját szerzi meg távoktatásban az ausztrál képzésen. Morzsákból lehet összeszedni ezt a tudást, ezért van az, hogy a csapatunkat úgy állítottuk össze, hogy van egy fitoterapeutánk, egy természetgyógyász, én épp végzős vagyok a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem gyógy- és fűszernövény specializációján. Úgyhogy a gyógynövényes háttértudást én adom. De szükség van biomérnökre, gyógyszerészre, vegyészmérnökre, aki ért a kémiai részéhez is: ő Szujó Nóra.  A kozmetikusokkal együtt egy öt-hat fős csapat dolgozik azon, hogy az adott formula azon túl, hogy hatásos legyen, még hozzáadott élményt is adjon. Mert nemcsak bőrt ápolunk, hanem sokszor lelkeket is simogatunk. A gyógynövényeknek nem csak fizikai hatásaik vannak, az anyagok, illatok tudat alatt is hatnak.

Milyen anyagokat használtok?

Dolgozunk víz- és zsíroldékony anyagokkal. Az egyik halmaz a hidegen sajtolt, préselt magolajok: meggymagolaj, csipkeolaj, homoktövisolaj. Ezeket magyar termelőktől szerezzük be. 

A beszerzést hogy kell elképzelni, elautóztok az Őrségbe, és bekopogtok házakba?

Már megvannak a beszállítóink, de az elején pontosan így csináltuk. Mentünk az Őrségbe, és akkor még nagyon kis fiolákban vettük az olajokat. Most már literszám vásárolunk. Ezek a magolajok megőrzik a zamatukat azáltal, hogy préselik és nem hőkezelik, nem finomítják őket. Minden olyan esszenciális zsírsav megmarad benne, ami hőkezelés során tönkremenne, és hordozzák a növény tulajdonságait. Egy szőlőmagolaj majdhogynem fekete, szurokszínű és erős cefre illata van. A csipkemagolaj minden évben más, függ attól is, mennyire volt napsütéses a nyár, egyik évben tűzpiros, mint a vér, máskor pedig halovány. A természet változékonyságától függnek az alapanyagok, ami a termékben is megmutatkozik. Hiába ugyanaz a formula, a receptúra, a gyártási technológia, mégis mindig kicsit más egyénisége lesz a natúrkozmetikumoknak, mert minden évben más a termés, akár a bornál.

Hogyan kerülnek a növényből a hatóanyagok a tégelyekbe?

A növény kivonatolásának nagyon sok technológiája van. Például használjuk a zöldkávé-olaj zsírban oldható kivonatát. Van olyan, amikor oldószer segítségével, olajjal, vagy alkohollal vonjuk ki a hatóanyagot. Vannak olyan kivonó eljárások, mint például a szuperkritikus extraktumok, amelyek úgy működnek, hogy nem használnak oldószereket, hanem az oldószer szerepét a szén-dioxid játssza: nagy nyomás alá helyezik a gázt a növénnyel együtt, és amikor a szén-dioxid cseppfolyós állapotú lesz, kivonja a növény hatóanyagait. Amikor a nyomás alól lekerül a szén-dioxid, akkor újra gáz halmazállapotúvá válik, tehát eltűnik a növényi kivonatból minden, ami nem oda való és a tiszta növényi kivonatunk marad, amelyben nincsenek maradványszerek. Ez egy nagyon tiszta eljárás, nagyon koncentrált kivonatot eredményez.  Van egy kávés családunk, abban a kávénak többféle kivonatát használjuk: a préselt olaját, a CO2 kivonatát és a glicerines kivonatát is, így minden módon kivonható hatóanyagot megkapunk, a vízben és a zsírban oldódókat egyaránt, több oldalról megtámogatva a terméket.  A zsíros olajok mellett illóolajokat is használunk. Noha én az illóolajok szerelmese vagyok, okosan kell használnunk őket, mert nagyon koncentrált anyagok, ezért egyre több embernél válthatnak ki allergiás reakciót, így arckrémekbe szinte már sohasem teszünk, de testápolókban, tusfürdőkben bátrabban lehet használni. Az illóolajok mellékterméke a hidrolátum, azaz az aromavíz. Ugyanazon eljárás során a vízoldékony anyagok koncentrálódnak, így ez egy sokkal gyengédebb alternatívát kínál az aromaterápiára. Illetve vannak a kozmetikai vitaminok, mint a niacinamid, a C-vitamin különböző származékai, az E és a B vitamin több fajtája, a pantenol, ami a B5 provitamin, melyek mind különböző bőrállapotokra jók.   

Mit gondolsz arról az elméletről, hogy azokat az őshonos növényeket kell fogyasztanunk és használnunk, amelyek ott teremnek, ahol élünk vagy ahonnan származunk?

Ez egy szép gondolat, de a gyógynövények világa nagyon izgalmas, és én ennél sokkal kíváncsibb és kísérletezőbb vagyok, ezért is járunk sokat külföldi szakkiállításokra, különben nem találkoztam volna olyan hatóanyagokkal, mint a glikoin vagy az ektoin. Arra viszont figyelünk, hogy amit lehet, itthonról szerezzünk be. Nagyon szeretem a hazai gyógynövényeket, de néha becsempészünk valami extrább csemegét. Különlegesebb növényeket pedig külföldről hozunk be. Van például egy acmella nevű növény, amit már a biofogászatban is használnak fogorvosok, ugyanis elzsibbasztja az idegeket. A kozmetológiában pedig úgy hat, hogy a mimikai ráncok mozgatóidegeit ideiglenesen elzsibbasztja, így egy rapid, kisimult külsőt ad. A hatás nem tart örökké, de észrevehető, szokták növényi botoxnak is nevezni. Használunk egy sivatagi rózsát, ami olyannak tűnik, mintha már elszáradt volna, és nem lenne benne élet. Hónapokig ebben az állapotban vegetál, és ha egy kis víz éri, kivirágzik. Van benne egy olyan hatóanyag, a glikoin, ami miatt ez történik, ami olyan szinten tudja hasznosítani a vizet és regenerálni a növény szöveteit, amit a kozmetológiában is nagyon jól tudunk hasznosítani. Hosszú hidratált állapotot tudunk fenntartani vele. Használunk egy olyan sejtvédő molekulát, amit biotechnilógia útján egy stressztűrő baktériumból vontak ki, ami olyan helyeken is megél, ahol egyébként nem is gondolnánk, szélsőséges körülmények között, ahol nincs is más élet, sós tavakban vagy az Antarktiszon. Ez az ektoin hatóanyagnak köszönhető, ezt is használják a gyógyászatban például orrspray-kben, mert nagy hatékonysággal védi a nyálkahártyát a kiszáradástól, jótékony hatással van a bőrre is, nagyon finom védőréteget képez, ami szinte láthatatlan, a különböző külső környezeti hatásokat redukálja, mellette pedig fenntartja a bőr belső hidratáltságát és regenerálja azt. Egy érzékeny, sérült vagy allergiára hajlamos bőrnek ez csodaszer. De dolgozunk klasszikus gyógynövényekkel, mint a levendula, erdei mályva, körömvirág, csipkebogyó, damaszkuszi rózsa, narancsvirág és néha különlegesekkel. Vannak olyan hordozó anyagok: a shea vaj, a kakaóvaj vagy az argánolaj, amit nem tudunk itthonról beszerezni, ezek is messziről jönnek. 

Melyek a vállalkozásotok legnagyobb nehézségei mostanában?

Most egy hirtelen fejlődésben vagyunk, amiről nem is gondolná az ember, hogy tud nehézség is lenni. Kapacitást kell bővítenünk, de azt vettük észre, hogy a gyártó-felszereléseknél van egy fehér folt. Például olyan keverőgép van, amivel tíz liter krémet tudok gyártani, és olyan, amivel 100-200 vagy 500 litert. Pont azt az időszakot nehéz áthidalni, amikor kicsiből válsz nagyobbá. A piacot a kis manufaktúrákra és nagyipari termelésre optimalizálják. A kis manufaktúrából mi már lépnénk, de ott még nem tartunk, hogy egy ötvenmilliós keverőgépet megvegyünk. Az is egy nagy ugrás volt, hogy bekerültünk egy drogéria-áruházláncba, de sokszor nehéz lépést tartani a tempóval. Előfordul olyan is, hogy például az aszályos nyár miatt bizonyos növényből kevesebb terem, és a nagyobb cégek felvásárolják előlünk az alapanyagot, nekünk már nem jut.

Milyen módon kötődtök Óbudához?

Én óbudai vagyok, és van négy gyerekem. Nekem fontos volt, hogy könnyen mozgatható legyek, hogy viszonylag gyorsan hazaérjek, vagy az oviba, iskolába érjek, ha menni kell. Ezért mindenképp itt kerestünk helyet. Akkor Timi alkalmazkodott, Pátyról járt ide. Most ő van otthon pici babával, ezért most én alkalmazkodom hozzá.  

Az augusztusi koncerten kívül van kötődésed Óbudához?

Több ponton is kapcsolódom Óbudához, egyrészt a kezdeti szakaszban a San Marco utcában egy kis padlástéri szobában a hangmérnökünknél kezdtük meg a For Her album stúdiófelvételeit, ez a mai napig szép emlék. Sokszor játszottam ebben a városrészben, a Krúdy-szalonban Vecsei H. Miklós hívására Grecsó Krisztiánnal, illetve Szabó T. Annával, Lackfi Jánossal és Berecz Andrással is léptünk fel együtt, emellett nekem is volt kötetbemutatóm itt. Különleges emlékek a kobucis koncertek is, szeretek ott zenélni. A legmeghatározóbb viszont az egyetem: a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán öt évet jártam az itteni campusra. 

A pszichológiai tanulmányaid hatással vannak a Platon-dalszövegekre?

Mindenképpen hatással vannak, akár a képzés alatt szerzett élményeim, megtapasztalásaim, önismereti utam, de szóhasználatban, kifejezésekben is néha visszaköszön. Ugyanakkor nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy valaki ezekről a témákról írjon dalokat. 

A Platon Karataev előző lemezén, a Partért kiáltón visszatérő elem volt a víz. A következő albumotok címe Napkötöző, így magáért beszél, hogy itt mi lesz ez az elem. Ez tudatos, esetleg egy nagyobb koncepció része?

Nem volt tudatos, ahogy a Partért kiáltónál is a lemez végén láttuk, hogy kirajzolódik ez az ív, úgy a Napkötözőnél is már nyakig voltunk a kreatív szakaszban, amikor észrevettem azt a mintázatot, hogy most mennyire a Nap köré szerveződnek a dalok. Ezután természetesen izgalmas lehet, hogy a víz és a tűz után a másik két elem szimbolikáján keresztül is feltegyünk kérdéseket, de nem akarom ezt ennyire projektszerűen csinálni. Nem zárom ki, hogy így alakul és lesz egy lemez, ami a földről, vagyis az emberről, és egy, ami a levegőről, vagyis a formákon és fogalmakon túli világról szól, de ezeknek meg kell találniuk a maguk útját. 

Korábbi interjúkban beszéltetek már róla, hogy egyre inkább a nagy, egyetemes kérdések léptek a zenekar fókuszába. Már a Partért kiáltónál is az volt az ember érzése, hogy egy teljességre törekvő anyagot hallgat, ehhez képest az ősszel megjelenő új albumotoknál mire számíthatunk? 

Mind zeneileg, mind szövegileg  pszichedelikusabb lemez lesz, mint az előző, és még többet merít majd a misztika hagyományából. Nem távolodunk el nagyon a Partért kiáltótól, de szerintem érezhető lesz az, hogy bevettünk egy újabb kanyart. 

Szerb Antal azt írta Tolsztoj Háború és békéjéről, hogy „minden benne van, az emberi élet teljes gazdagsága” – kicsit mintha ti is efelé tartanátok. Egyébként is a Háború és béke egyik mellékszereplője után neveztétek el a zenekart – miért?

Platon Karataevnek az egyszerűsége és őszintesége fogott meg, mi is erre törekszünk a dalainkban. Nem könnyű olyan zenekar-nevet kitalálni, ami időtálló, egyelőre azonban úgy gondolom, hogy ez a név kiállja ezt a próbát, sőt, egyre inkább idomul hozzánk – vagy mi hozzá. Az irodalomból történő merítés és az, amit a regénybeli karakter képvisel, egyre inkább azonosítható azzal, amit mi is keresünk a zenénkben. „Olyan vagyok, mint a kavics, olyan legyek, mint a kalács” – így imádkozik minden este Platon Karataev. Ez akár egy életprogramnak is elég lehet.

Az utóbbi időben egészen összeművészeti produkcióvá kezdett válni, amit a zenekarral csináltok, gondolok itt a Magyar Zene Házában látható és hallható Hangdóm vetítésekre, vagy a Partért kiáltó című lemezetekhez kiadott dalszövegkönyvre. Mely művészeti ágak vannak leginkább hatással rád a szövegírásnál?

A szövegeknél természetesen az irodalomból merítek a legtöbbet, valamint a különböző hagyományok írásaiból. De inkább arra törekszem, hogy a hétköznapokban minél inkább megszűrjem, hogy mi megy be az elmémbe, mert ez fogja meghatározni a kimenetet is. Legyen az fizikai környezet, ami körülvesz, emberek, akikkel találkozom, könyvek, filmek, zenék – egyszóval bármi. Ez zsiilipelődik át rajtam, majd lesz belőle végül valami. A kezdetektől fogva szerettük volna, ha ki tudnánk lépni a hagyományos zenekari keretrendszerből, és minél több olyan kreatív projektet meg tudnánk valósítani, amire nem feltétlenül gondolna az ember, ha egy gitárcentrikus együttesről beszél. Ezek a dolgok – akár a Hangdóm, a kötet, vagy egy klip – sokszor ugyanakkora örömöt tudnak szerezni az alkotási folyamatokban, mint egy dal megírása. 

A Platon-szövegek sohasem voltak tipikusak szerkezeti felépítésüket tekintve, a legutóbb megjelent számotok, a Napkötöző viszont egyenesen egy katartikus utazás, kötöttségek, refrén és verze nélkül. Hogyan születik meg egy ilyen összetett dal? 

Ez sem tudatos döntés, de én is látom, hogy egyre ritkábban vannak a hagyományosabb értelemben véve strukturálva a dalaink. Ez is része a kreatív folyamatnak, és sokszor számunkra is izgalmas, mert van, hogy bár tudjuk, hogy honnan indul egy dal, de fogalmunk sincs róla, hogy hová érkezik majd meg. A Napkötöző első fele ebben a tekintetben viszonylag egyenes út volt, mert megálmodtam a szövegét és a dallamát, és innen adta magát, hogy egy, a gregorián hagyomány előtt tisztelgő kórussal induljunk, lineárisan építkezve. Azt is éreztük, hogy robbannia kell a második felének, ide pedig két ötletünk is volt – végül pedig egybefésültük ezeket. 

Mit érdemes tudni a másik produkciódról Konkoi-jal, akivel júliusban az Esernyősbe jöttök?

Ez egy monoton, repetitív, áramló műsor, Grócz Bence barátom zenéje teremti meg az atmoszférát, amire én mondok szövegeket – ide is főleg a misztikus felhangú sorokat válogattam össze. Nagyon szeretem ezeket a fellépéseket, egyrészt mert Bencével nagyon jó az összhang és jól levesszük, hogy mit szeretne a másik, másrészt pedig ez eddig talán a leginkább szövegcentrikus produkció, aminek része vagyok, és mindig is innen közelítettem meg a dalszerzést.

Milyen szövegekre számíthatunk? Lesznek benne Platon Karataev-szövegek, vagy valami teljesen másra kell gondolni? 

Lesznek benne Platon-szövegek is, de kicsit bemozdítva, akár más narratíva szerint csoportosítva, illetve lesznek még kiadatlan sorok is. A fő hívószó a misztika volt, ebből indultam ki, inkább egyfajta szertartásos jelleget szerettem volna ennek az előadásnak, mantra-szerű sorokkal. Ha valamelyik hallgató csak egy mondatba, vagy szóba bele tud kapaszkodni és magával tudja vinni, már az is nagy dolog. Nekem, de talán Bence nevében is mondhatom, hogy nekünk pedig minden egyes alkalom hatalmas élmény, akár csak próbálunk, akár éppen előadjuk.

Nemrég volt a Budapest Parkban Дeva-val közös koncertetek, ahol sok új dal elhangzott az ősszel megjelenő Napkötöző lemezről. Hogyan éreztétek magatokat ilyen nagy színpadon, egy ilyen bensőséges, személyes hangvételű anyaggal?

Ez volt a harmadik koncertünk a Budapest Parkban, és úgy érzem, hogy egyre otthonosabban mozgunk már ekkora színpadokon is. Jó ideje a felszínen teljesen leválasztom magam a közönségről, így a belső megélés a legtöbb koncerten szinte ugyanaz, függetlenül attól, hogy éppen 40, vagy 4000 ember van ott. Úgy látom, hogy a lépték és a mérték egyre kevésbé mozdít be dolgokat az életemben, a minőség, például egy hely szakralitása viszont annál inkább.

A zenekarral léptetek már fel különleges helyszíneken is, mint például a Győri zsinagógában vagy a Fiumei Úti Sírkertben. Melyik fellépésetek volt az, amelyikhez a helyszín a legtöbbet hozzátett, és olyan hangulata lett a koncertnek, ami nem lehetséges egy klubban, fesztiválon?

Igen, ezek valóban különleges élmények voltak és valahol erre is utaltam az előbb. A természet, amelyet önmagában szent térnek tartok, vagy az ember által épített szakrális terek mindig különleges oldalát mutathatják meg a daloknak. A Fiumei Úti Sírkert, a Győri zsinagóga, a fóti Szeplőtelen fogantatás templom, vagy Torockón a hegy lábánál a Double Rise fesztiválon, a La Boum az öreg tölgy alatt – ezek mind különleges alkalmak voltak, de kiváltságos helyzetben vagyok, mert még sok mindent most nem is soroltam fel, és tényleg hihetetlen, hogy hova elvihettük már a dalainkat. 

Tavaly a Vágtázó Halottkémek (amely zenekar szintén kötődik Óbudához egykori gitárosa, Molnár Lujó révén) egyik dalát is feldolgoztátok. Mesélsz egy kicsit róla, hogy hogyan jött létre ez a projekt, és milyen kapcsolat van a két zenekar között?

A zenekarunk másik énekes-dalszerzője, Czakó-Kuraly Sebestyén a VHK alapító tagjának, gitárosának, Czakó Sándornak a fia, így van egy direkt kapcsolódás is. Mi már koncerteken is játszottuk a feldolgozást, és elkezdtük a stúdiófelvételeket is, amikor Varga Balázstól meghallottuk, hogy készül egy VHK-feldolgozáslemez, szóval nagy öröm, hogy végül oda is befogadták a mi anyagunkat. Amúgy egy ideje már beszéltünk róla Sebővel, hogy egyszer jó lenne hozzányúlni egy Vágtázó Halottkémek-dalhoz, és ő küldte át nem sokkal később, hogy összetette ezt a két dalt és mennyire jól működik így. A felvételen az outro-ban pedig Czakó Sándor egy korai demójának dallamát is felhasználhattuk, ami hatalmas megtiszteltetés. Koncerten a mai napig játsszuk ezt a dalt és még mindig az egyik kedvenc pillanatom az adott fellépésen.

A Platon Karataev zenekaron kívül milyen projektekben dolgozol most, hol találkozhat veled a közönség a közeljövőben? 

Vecsei H. Miklós József Attila-estjével szoktam fellépni, nagyon hálás vagyok Hasinak ezért, mert hatalmas megtapasztalás nekem mindegyik alkalom, amikor játsszuk a darabot, mindig van egy pillanat, vagy egy sor, amit viszek utána magammal. A fentebb is említett Konkoi-os projekt mellett pedig Hasival és Takács Dorina Дeva-val kezdtünk el dolgozni egy anyagon, amely még csak belülről repeszti a tojáshéjat, de talán a szakrális koncertszínház kifejezéssel írható körül legjobban. Az eddigiek alapján elmondhatatlanul lelkes vagyok, remélem jövőre ilyenkor már látható, hallható is lesz valami ebből!

Hogyhogy biciklivel érkeztél az interjúra?

Most költöztünk be Budapestre, többek között azért, hogy ne kelljen autóba ülve napi három órát eltölteni, ahová lehet, biciklivel megyek. Meg jó az idő is, van két biciklim, egy elektromos meg egy sima, hatsebességes, valami forgatás után vettem 20 rugóért, kellékbicikli volt, amúgy egész sokat ér, néztem, 100 fölött van használtan is az ára. Büszke is vagyok rá, ritkán szoktam olcsón venni jó dolgokat.

Életmódban amúgy ott vagy, ahol mondjuk öt éve gondoltad?

Szerintem, miután az ember negyvenvalahány elmúlik, a következő nagy életeseménye az lesz, amikor beüt valami krach. Ilyenkor jön az, hogy kiderül, hogy daganatod van, hogy szívbajod van, meg mindenfélék, amik már az öregkorral jöhetnek. Ez jó esetben húsz év múlva lesz, ha pechem van, akkor jövőre. Ezt nem lehet tudni. De nincs olyan látványos hanyatlás: 45 és 57 között inkább szépen lassan jönnek a dolgok, itt fáj, ott fáj, a szemed… Ezekkel megtanul élni az ember, vagy legalább megtanulja kezelni. De erőnléti problémáim nincsenek. Szerintem a hangom se nagyon kopott, sőt, tudatosabban használom, mint régebben, ezért többet is bírok. Ezt a turnét is bírtam, pedig két óra tíz perc a műsor, és azért a Kispál-számok elég nehezek, meg sokfélék. És bár iszonyúan köhögtem sokszor, ennek ellenére sem rekedtem be, nem ment el a hangom, ami régebben, mondjuk a kilencvenes években simán megtörténhetett volna. Szóval, ilyen értelemben még nem érzem azt, amit sok pályatársamnál már látok, hogy „Na, azt már nem tudja elénekelni, na, az már tök szarul szól, enerváltan játsszák.” A Kispál és a Borznak jót is tett, hogy leálltunk, és ahogyan újrakezdtük, az is egy jó dolog. Még a tavalyi évhez képest is fejlődtünk, haladtunk, meg tart valamerre zeneileg is a dolog, úgy érzem.

A Kispálnál azért volt egy közel tizenéves szünet, ami nyilván más kontextusba teszi a dolgokat…

Egy zenekarnak, amelyik folyamatosan működik, nincs meg a lehetősége a hátralépésre, amikor az emberekben leülepednek egy kicsit a dolgok, és elkezdik máshogy látni magukat, elkezdik máshogy látni a másikat, elkezdenek megbocsájtóbbak lenni, és valahogy el tudják engedni azokat a feszültségeket, amelyeken szerintem – hiába beszélik ki – nagyon sokszor még az értelmes emberek sem tudnak túllépni. Régen azt hittem, hogy ha valamit megbeszélünk, akkor az nyílegyenes út a megoldás felé. Ma már tudom, hogy az csak az első lépés. És agyban hiába oldasz meg dolgokat, azokat a szíveddel kell rendbe hozni. Belül kell érezni, hogy ez most rendben van.

Ez így általánosságban szerintem a férfi barátságoknál is igaz…

Az 50. születésnapi bulim volt, valami borbárban ünnepeltük méltóságteljesen, ahol berúgtunk nehéz, drága vörösboroktól és Tóth Tibi, az első menedzserünk mondta, amikor panaszkodtam neki valamire, mert nyilván kell valamire panaszkodni 50 évesen, hogy „András, ha az embernek ötvenévesen még vannak barátai, akkor valamit rosszul csinált.” És egyébként, ha azt nézzük, hogy mi a barátság, abban az értelemben, ahogy az embernek gyermekkorában, vagy fiatal felnőttkorában vannak barátai, akkor nekem tényleg nincs már sok barátom, egyszerűen, mert fizikailag nincsenek velem. Gondolatban igen, de Svédországban vannak, meg Franciaországban vannak, meg itt vannak, meg ott vannak, és persze levelezünk, meg amikor itt járnak Magyarországon, vagy én arra járok, akkor találkozunk. És azért jó, hogy a fejemben ott vannak, meg én is ott vagyok talán az ő fejükben, de az nem az a váll, amin az ember sírdogál naponta. Arra jó, hogy az ember lemérje, hogy épp hol tart, meg a másik hol tart, hiszen párhuzamosan futjuk be az időben a teret, és így azt érzed, hogy nem vagy egyedül. Apám, aki most 85 éves, hetvenvalahány volt, amikor meghalt a legjobb barátja, egy 81 éves bácsi, akivel borozgattak, meg néha lejártak Harkányba fürdeni, és apám akkor tört össze először úgy igazán. Meg amikor a kutyája meghalt, egy idős kutya, akit megsiratott, aztán ezt a bácsit is, pedig nem egy sírós ember, de akkor azt mondta, hogy az a legrosszabb, ha az, akivel együtt mozogsz, elmegy, és tök egyedül maradsz. Még a legközelebbi ismerőseik is, akikkel néha még összejárnak, azok is húsz évvel fiatalabbak, mint ők. És az utcában már mindenki meghalt, akikkel együtt voltak nyugdíjasok, meg együtt telt az életük. Tök szar lehet, hogy a végére így egyedül maradsz az időben.

Hogy látod most a Kispál és a Borz visszatérését? 

Úgy, hogy lett lemez, meg most ezek a koncertek, ez nagyon jó döntésnek tűnik. Most van először úgy menedzsmentünk, hogy azt látjuk, hogy transzparensen és értünk dolgozik. A technikai crew-ban is elképesztően aranyos mindenki, nagyon jó a hangulat a zenekarban, méghozzá úgy, hogy nem az van, hogy elmegyünk és óriásikat bulizunk… Nyugat-Európában volt, hogy elmentünk egy-két nap sörözni, de még ott se nagyon. Azért már nem vagyunk olyan fiatalok, tudjuk, hogy holnap munka van, és mindenki óvatos. Úgyhogy hajnali háromkor hazamegyünk; vannak bátrabbak, de azok aztán másnap jajonganak. Szóval a zenekarban még mindig tart ez a fajta szeretetteljes hangulat, aminek köszönhetően a meglévő konfliktusainkat pillanatok alatt szublimálni lehet: eltűnnek, megoldódnak, kibeszéljük. Ez nagy jutalomjáték nekem, és szerintem a többieknek is. Nem számítottam rá, hogy még összejöhet.

És alkotói közösségként is áll a lábán? Mert kívülről úgy tűnik, mintha ez egy szervesen élő történet lenne, és nem a világ legjobb Kispál és a Borz tribute zenekara… 

Magunkat dicsérni, az mindig büdös, de mi is ezt érezzük. A tavalyi évhez képest annyit újítottunk, hogy az akkor párhuzamosan futó hagyományos vagy ahogy én hívom: „páncélos” Kispál és a Borz-felállást, ezt az öttagú, két gitáros, billentyűs-dolgot, meg a Huni és Bence-féle (G.Szabó Hunor és Babcsán Bence – a szerk.), lazább, improvizatívabb cuccot, a Kispál és a Lovasit összeraktuk egy tömbbe, és szerintem ez fényesen bejött. Huni itt amúgy kevesebbet dobol, inkább basszusgitározik, gitározik, meg vokálozik. És személyében találtunk végre egy basszusgitárost, aki jól vagy jobban basszusgitározik bizonyos számokat, mint én. Karakteresen más, de mégis abszolút illik a zenekarba, és így én is tudok végre egy pár számban gitározni. 

Azt jól látom, hogy idén a klubkoncertek dominálnak?

Igen, ez volt az eredeti elképzelés. Azt gondoltam, hogy idén nem csinálunk semmit, csak klubozunk, és utána a második félévben foglalkozom a Kiscsillaggal meg a saját dolgaimmal. Ehhez képest tavaly év végén megkeresett bennünket az MVM, ami azért nyilván kihívás. Elmegyek majdnem minden MVM-koncertre, és nagyon nehéz akusztikailag. Mondjuk a Depeche Mode-ot is megnéztem, az nagyon jó volt, tehát meg lehet csinálni, csak háromszor annyi cuccal, meg harminc év tapasztalattal. Úgyhogy már most dolgozunk rajta, hogy jól szóljon, remélem, a legjobban az ott fellépő eddigi magyar produkciók közül, és kijönnek ennek a mostani felállásnak az erényei.

Szerzőként mennyiben más ma a helyzeted, mint régen? Nagyobb kifutási lehetőség van? Kispál, Kiscsillag, ha olyan, esetleg odaadhatod a Budapest Bárnak, vagy megcsinálhatod szólóban…

Igen, ez kényelmes helyzet. Bár hozzá kell tenni, amikor anno a Bandi a hegyről idején (A Bandi a hegyről Lovasi András szólólemezének címe – a szerk.) írtam egy albumnyi anyagot, és a többiek simán lepattintottak, hogy „ez nem jó”, az zavart. Úgyhogy dafkéból megcsináltam egyedül, de valójában kényszerhelyzet volt. Most nem kapkodok, gyűlnek, amiket írok, és szépen megvárom, amíg megtalálják a helyüket. Már nincs az a kényszerem, hogy „Hú, de jó lenne, ha valaki ezt most azonnal hallaná.” Párszor a szólókoncertjeimen játszom őket tesztüzemmódban. Ma este is egyedül játszom, és egyébként ez a másik nagy truváj, hogy ez egy egészen más élmény, nem gondoltam soha, hogy ilyen lesz. Egyrészt, hogy egyáltalán merek ilyet csinálni, másrészt, hogy úgy érzem, ez nekem megy. Relatíve sokan jönnek ezekre a koncertekre, ilyen értelemben a Kispál után a második legsikeresebb projektem, hogy egyedül játszom. Sokan úgy csinálják, hogy feljátszanak sávokat, és magukra játszanak, de én direkt nem használok semmit, csak szigorúan egy szál gitár, ének. Semmilyen olyan dolog, amitől „páncélosabb” meg profibb; amivel valaki egy zenekart imitál egyedül, nekem nem érdekes. Szerintem az tévedés. Ami érdekessé teszi, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzet. Lehet ez egy szál zongora is, meg egy szál ének is, de ez egy magányos helyzet, amivel akár nagyot is lehet bukni. És ez az izgi benne.

És komfortosan vagy már vele? 

Abszolút. Ebben is a Covid volt a katalizátor, akkor csináltam először ilyet a saját kertemben, viszonylag védett körülmények között, elkötelezett rajongóknak. De nem az a jó hely erre. Nem szeretek vendéglátóhelyeken fellépni, ez kifejezetten pódium-dolog. Csönd, koncentráció. Például a Kobuciban úgy volt, hogy lesz egy zenekaros buli, de sokaknak nem jó az időpont, és rábeszéltek, hogy egyedül csináljam meg. Hát, nagyon tartok tőle, mert ott óhatatlanul tábortűzi slágereket kell játszani. Ennyi embernek már nem lehet azt mondani, hogy „Figyeljetek, van egy új számom, eljátszom.” Pedig ebben a műsorban talán 2-3 olyan dal van, ami ismert, a többi tök ismeretlen, vagy kevéssé ismert. Engem nem is érdekel az, hogy eljátsszam a Húsrágó hídverőt, vagy a nem tudom én mit, egy szál gitárral. Arra van a zenekar. Visszatérve, ez nekem egy nagy visszaigazolás, hogy önálló előadó vagyok. Tehát nem az van, hogy van egy zenekar, és akkor én ott játszom, hanem egy szál gitárral kimegyek, és az működik, jó esetben. Sokkal erősebb koncentrációt igényel, sokkal jobban tudnom kell, hogy mit akarok, sokkal inkább akarni kell valamit elmondani, nincsenek azok az automatizmusok, hogy „Tegnap is ez a sorrend volt, játsszuk, jó lesz!” Mert nem lesz jó, nem így működik. Ott kell lenni.

Volt kellemetlen élményed?

Még nálam a kertben, amikor csak tanultam ezt a nyelvet, illetve máshol is, de mindig azt szűrtem le belőle, hogy akkor rossz egy koncert, ha nem vagyok ott. Ha rutinból akarom abszolválni. Az embereknek nem kell tudni, de legalább az én fejemben kell valamiféle logikai rendszernek lennie, hogy ez a szám azért jön ezután, mert. Tehát nem az van, hogy most játszunk egy gyors számot, utána egy lassút, mert az élettanilag is jót tesz, hanem tartalmilag a gondolatnak folytatódnia kell a következő dalban. És ha ez jól sikerül, akkor az nagyon jó érzés. Olyan, mint amikor csinálsz egy fontos, nagy, jó koncertet. És nem kell hozzá fontos, nagy koncertet csinálni, kis koncerten is megkapom ezt.

Az nyilvánvalóan magyar sajátosság, hogy van négy prominens produkciód…

Van is mindenhol egyfajta nyomás, hogy elmész valahova, mondjuk a Müpába, vagy a Zene Házába, exkluzívabb helyekre, és azt mondják, hogy „Valami olyat hozz ide, ami még nem volt sehol.” Miközben valójában azok a produkciók a jók, amelyek mennek egy bizonyos szériában. A színházban is azt tartják, hogy a premier nem jó, hanem az ötödik előadásra áll össze az előadás. Számtalanszor átéltük a Müpában annak idején, amikor még elég sokat játszottunk ott, hogy lement a koncert, és azt mondtuk, hogy „Jó, akkor most kéne megcsinálni, mert az már jó lenne, és lehet, hogy a harmadik még jobb lenne.” De nem tudunk szériákat futni, egyszerűen nincs rá fogadó közeg. Tehát mindenki azt akarja, hogy egyszeri, egyedi és megismételhetetlen dolgot éljenek át a nézők, pont azért, merthogy a tizenhatodik ugyanolyan Lovasi-koncertre valószínűleg nincs kereslet a piacon. Túl kicsi hozzá a piac.

De lehet, hogy ez a fajta kényszer kreatív inputot is teremt?

Igen, ezek menekülőutak, nyúlcsapások, és van egy olyan pozitív hozadékuk, hogy „próbáljuk, ilyet még nem csináltam”. Ugyanakkor meg ez eredményez egyfajta szétszórtságot. Az én fejemben most is van durván 120 dal, amit kapásból le kellene tudnom játszani. Az sok. Ebben a korban főleg. És mindig olyan dolgoknál blokkolok le, amelyekre azt hiszem, hogy „Hát azt meg se nézem, az megy.” Aztán alig győzöm kimozogni valahogy. Nyilván régen ez nem volt, mert nem volt ennyi minden a fejemben, már ennyiféle műsor. Meg fiatalabb is voltam.

Mesélj a Teremőrről!

Ez a munkacíme az új anyagomnak, és tulajdonképpen az előétele a valamikori főételnek. Hogy végül milyen formában valósul meg, még én sem látom. Egy „kísérleti adás” volt a Magyar Zene Házában, de koránt sincs kész. A Kispállal ment párhuzamosan, és az a meló, amit beleraktunk, egyszerűen nem volt elég. Lett valamilyen, a zenei része többé-kevésbé megvalósult, mivel arrafelé menekültünk már a végén, de azzal a koncepcióval, ami az én fejemben volt látványban és produkcióként, nem volt időnk foglalkozni. Meg a hely se volt rá igazán alkalmas. Az utolsó szóló esteket úgy csináltam meg, hogy a műsor legnagyobb részében szinte csak szerelmes dalok vannak. Mégpedig azért, mert egy kollégám felhívta rá a figyelmemet, hogy én vagyok az a magyar szerző, aki viszonylag sok dalt írt, és ebben kirívóan kevés szerelmes dal szerepel. És mondtam, hogy „Na, akkor csak azért is!”, úgyhogy lett egy ilyen „Valentin-napi műsor”. És van ez a Teremőr műsor, amiben a lényeg maga az, amiről a Teremőr című dal szól: én ott vagyok teremőr, ahol anyám van a képen, apám meg a keret. Egyre inkább foglalkoztat az, hogy mi az, ami elől az ember nem tud elmenekülni, mert determinálja, amibe születik. Akár a szűkebb hazája, akár a családja. És hogy ebből mi következik, hogy mi vár ránk a következőkben, vagy ha nem is ránk, de a gyerekeinkre. Az egy baromi fura érzés, hogy pontosan tudjuk, hogy a világból, amiben felnőttünk, amit megismertünk, abból nagyon látványosan lesz éppen most valami egész más, ez benne van a levegőben, ezt mindenki érzi, a mostani generációk ennek a tudatában lesznek felnőttek. Sőt azt is tudjuk, hogy mit kellene csinálni, hogy a kultúránk alapjai, a normáink vagy akár csak a puszta életünk ne legyen veszélyben a következő évtizedekben, de nem csináljuk, csak nézzük bénán, ahogy megy a most ismert civilizáció a végkifejlet felé. És nem tudod ellátni az utánad jövőket munícióval erre. Valamennyit tudsz rajtuk segíteni, hogy hogyan fogadják ezeket a kihívásokat, de valószínűleg nincs semmilyen kondicionáló edzés, ami felkészítheti őket.

Halottak fekszenek mellükön virágcsokorral 1956-ban a Tisza Kálmán, illetőleg Köztársaság téren. Az angol fordítás azonban azt mondja, hogy lisztes csomag fekszik a szívükön. Az illető fordító, akitől a minap kaptam ezt meg, tizenöt éve Angliában él, és azt képzeli, hogy tud angolul. A baj az, hogy magyar költő, akármit is csinál, nem tud angol verset írni. Ugyanúgy lehetetlen, hogy egy francia költő magyar verset írjon, vagy hogy egy magyar költő francia verset. A magyar költő persze tud franciául, tehát tud franciából fordítani, a francia költő viszont nem tud magyarul, tehát nem tud magyarból fordítani, és ezen nem lehet segíteni. Kevés az esély rá, hogy a magyar irodalmat valaha is népszerűsíteni tudjuk, mondjuk maga az irodalom vagy az esztétika nem is érdemli meg, de a költészet megérdemelné, mert több jó költőnk van, mint akármelyik más nemzetnek. Tizenötöt-tizenhatot egyből föl tudok sorolni, hogyha kérdezi. Minden héten kapok legalább egy fordítást, javarészt Kanadából, az Egyesült Államokból, de teljesen használhatatlanok. A költők közül a legjobb, akit ismerek, a nemrégiben elhunyt Robin Skelton, a kanadai írószövetség vezetője is fordított magyar verseket. De magyarul van kétmilliárd rím, angolul van húszezer. Nem lehet elvárni, hogy rímeket csináljon, azon kívül tartsa a versmértéket, vagy legyen bármi, ami a prózától megkülönbözteti a szöveget. Lassanként ott tartunk, hogy úgy írnak verset, mint Kr. u. 350 körül. Rím még nem volt, ritmus sem, szóval nincs benne semmi, ami verssé teszi. Ott vannak ezek a tojás, kör, templom alakú irományok; se füle, se farka az egésznek. A mai verseknek nincs közük a költeményekhez, szóval az történik majd, ami megtörtént már jó korszakokban is… Deák Ferencet megkérdezték, ki az élő legnagyobb költő, s ő azt felelte, Tóth Kálmán. Arany János élt. És Deák nem volt buta ember. Tanárom, Szigethy Lajos doktor, nagyon derék ember volt, szeretett is. A XX. század elején, 1924-28 körül két embert tartott jó költőnek: Varga Gyulát és Kozma Andort. És Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy Attila? Van egy tradíció, ami nem érvényes, ez a nagy helyzet verselésben.

A fenti példák is több évtizedet öleltek át. Ennek alapján félve kérdezem, nem számíthatunk semmi javulásra ezen a téren?

Hogy mi lesz, arról én nem merek szólni, mert teljesen átalakul a világ képe. A fordulat, amit a XX. század hozott, jelentősebb, mint akármelyik korábbi változás volt, talán Róma bukásán kívül. Az nagy esemény volt, és roppant következményekkel járt, de ezúttal technikailag is óriási a változás. Az irodalom problémáiról szintén nem beszélnek, hogy amíg a rádió az irodalomnak semmi bajt nem okozott, addig a televízió rendkívül lecsökkenti az olvasók számát, és azonkívül egy könnyed, idiotikus atmoszférába viszi őket. Emlékszem, hogy Vizinczey Pistánál jártam Kanadában, akinek az unokája, egy talán 12 éves fiú feküdt a földön és a televíziót nézte, amelyben az a történet volt elmondva, hogy vak kígyók a házak alá másznak, az embereket megeszik és a házakat romba döntik, amíg egy árokhoz nem érnek, ahol elpusztulnak. Pista azt mondta, menj ki fiam játszani, olvassál, csak ezt a hülyeséget ne bámuld! Miért nem olvasol? Azt válaszolta a gyerek, hogy a könyvet lapozni kell. Az óriási munka, ugye, az oldalakat forgatni? És a tévé nem terheli az emlékezetet. Érdekes módon viszont a mozifilmen vagy színházban látott jó jelenetek nagyon sokáig elkísérik az embert.

Életrajzi regényeiben jól követhető, hogy semmiféle ideológiai áramlat mellé nem állt oda, mindig a legelemibb humanista értékekhez kötötte magát, akkor is, ha ez kifejezetten veszélyes volt. De a példája mintha azt igazolná, hogy hosszabb távon ez az elköteleződés sokkal inkább segít átvészelni az őrült időket, mint a szélkakas-mentalitás…

Lehet, mert kezdettől fogva úgy volt, hogy elismertem egy kormány felsőbbségét, hogy hatalma van, de nem fölöttem. Akkor sem, amikor Rooseveltnél voltam, sőt föl is esküdtem rá, mert kellett a hadseregben, de nem tekintettem őt uramnak, parancsolómnak. Az amerikaiak sem. Nem arra esküdtünk föl, hogy őt tekintjük a legfőbb úrnak, hanem hogy nem leszünk hűtlenek a hadsereghez, nem állunk át az ellenséghez. Értelmes eskü volt, nem olyan zöldség, mint itthon, hogy Nagybányai Vitéz Horthy Miklós Őfőméltóságára. Én próbáltam magamról vagy a világról írni. Nagyon nehéz kérdés persze, mert én magyarnak érzem, mindig is annak éreztem magamat. Amikor fölajánlották az amerikai állampolgárságot, visszautasítottam. Akkor, amikor ott szégyen volt magyarnak lenni! Mert amikor nem volt szégyen, akkor mindenki viselte. És még egy. Számomra a legfurcsább az, hogy a legtöbben természetesnek tartják, hogy ha a kormány változik, ők is megváltoznak. Egy kivételt láttam életemben. Egy esztéta, aki 1956. október 27-28. táján, amikor váratlanul úgy tűnt, hogy a forradalom győzött, megjelent az Írószövetség házában, ami a maihoz közel, de a Fasorban volt még, három házzal odébb. Mindenki fölállt és elítélte Rákosit. Ránéztünk, ő fölállt, és azt mondta, tíz éve szolgálja Rákosit, nem tudja megtagadni. Megtapsoltuk. Végre egy, aki kiállt, igaz, hogy egy utálatos rendszer és egy gazember mellé, de legalább valami tisztesség volt benne.

Vajon mi lett vele később?

Egyszer újra láttam egy jó barátom, Szathmáry Lajos híres chicagói vendéglőjében. Szathmáry úgy került ki az USA-ba, hogy egy Berlin előtt tovább menekülő nyilascsapat századosaként megadta magát az amerikaiaknak. Másnap eltűnt a fogolytáborból, harmadnap pedig amerikai egyenruhában jelent meg. Amerikai kém volt a náci brigádban! Volt egy 40.000 kötetes könyvtára is külön épületben, s az étterem fölött volt egy nagy lakása, ahol híresebb magyarokat látott vendégül úgy, hogy reggel följött a pincér, és megkérdezte, mit parancsolnak? Rendes reggelit, vagy szalonkát sütve? Meghívta látogatóba ezt az embert is. Ott ültünk az étterem és a konyha közötti kis helyiségben Szathmáryval és japán feleségével együtt. Amikor Szathmáry említette a nevemet, ő azt felelte, az egy büdös fasiszta. Szathmáry fölkelt, azt kérdve, mit olvastál tőle? Azt mondta, ő ugyan semmit. Felhozta a Püski által kiadott 1980-as verseskönyvemet, letette, és arra kérte, olvassa el. Megtette, és utána bocsánatot kért tőlem. Forgattak rólam egy filmet 1987-ben Dubrovnikban, azzal, hogy az archívumnak csináljuk, mert nincs rá esély, hogy bemutassák belátható időn belül. Két óra alatt kész is voltunk vele. Kimentünk a hegyre, és verset olvastam a víz fölött, titkárom nagy ijedségére: ugyanis engedély nélkül voltunk „Tito Jugoszláviájában”, engedély nélkül kapcsolták be a készüléküket! Eltették, mint dokumentumfilmet a jövőnek, ez az ember azonban megnézte és levetíttette. Ez volt az első film, ami Recskről szólt, és nyíltan beszéltem róla. Semmi reményem nem volt rá, hogy Magyarországon nyilvánosan bemutatják, ő intézte el. Szóval bizonyos szempontból nem volt tisztességtelen ember.

1996-ban Budapest díszpolgára címet kapott. Olyan arcait is ismerte Budapestnek, amit már csak nagyon kevesen. Mennyire kopírozódnak át a hajdani városképek egy-egy mai sétába?

Nem könnyű ez, tudniillik az történt, hogy a forgalom darabokra szaggatta a várost. Például a körút másik oldalára elég ritkán kerülök át. Régebben egy volt a város, bármelyik utcán át lehetett menni bárhol. Amikor elmentem, volt két-három forgalmi lámpa, egy az Oktogonnál, a Nemzeti Színház előtt, a Rákóczi út és a körút sarkán, a harmadik nem is jut eszembe, hol. Amikor visszajöttem, egy volt, a körút és a Rákóczi út sarkán. Azért is emlékszem erre, mert különös dolog történt ott. Kéthly Annus elküldött vidékre, hogy próbáljam az embereket meggyőzni, ne a komcsikra szavazzanak gyávaságból. A Szociáldemokrata Párt irodája a Csokonai utcában volt, így a kocsim a sarkon várt rám. Miután kiszálltam, visszanéztem, és azt láttam, hogy egy szakállas, pajeszos zsidó ember verte a sofőrömet, amire ő elszaladt. Nem védekezett, pedig hatalmas, erős ember volt. Mi lehetett itt? Amikor visszajöttem Kéthly Annustól, kérdem, mi baja volt ennek az embernek veled? Azt mondja, elvettem a szőnyegeit. Hogyhogy? Nyilas voltam, mentünk csoportosan a zsidókhoz, és elszedtük, eladtuk az értékeiket. És most mi vagy? Szociáldemokrata. És mi leszel? Kommunista leszek, hát világos. És ez így ment. Wesselényi Miklós barátommal a Stefánia út felől érkezve néztük az 1946-os májusi felvonulást. Akkor még nem volt ott a Sztálin-szobor. Mondom, mennyi kommunista és szociáldemokrata párttag van. Azt mondja, tudom, sokan vannak, ez például – mutatott rá egyre − a XII. kerületi nyilasvezető volt…

Gyávaság, haszonlesés, vagy csak a túlélés ösztöne hajthatta ezeket az embereket?

A magyarok nem gyávák, ritkán – 1703, 1848, 1956 –, egyszer egy évszázadban, de remekül kiállnak, és elvesztik. Az amerikaiaknál az van, nem szeretem őket, nehogy azt képzelje, hogy nagy hívük vagyok, de ők be tudták rendezni az életet úgy, hogy a 99 százalékuknak tűrhető. Ahogy a svédek, a dánok, még az angolok is berendezték. Délen meg az olaszok, akiknek a történelme sok tekintetben szerencsétlenebb, mint a miénk. Szétdarabolva, Nápolyi királyság és Toscanai nagyhercegség, pápai birtokok, modenai hercegség és Velencei Köztársaság. És részint osztrák, részint francia és spanyol lefoglalás, de nem hordják a nemzeti bánatukat a keblük fölött. Én még olyat nem hallottam, aki a saját kormányát komolyan vette volna, vagy olyan katolikust, aki a pápának való azonnali és teljes engedelmességet ne szegte volna meg, és ezért lelkiismeretfurdalása lett volna. Látszólag igen, de valójában soha nem vetették alá magukat a hatalomnak. Talán ebben van a különbség.

Mint említettem, hazatérése után több kitüntetésben részesült, ezek közül a Kossuth-díj volt talán a legrangosabb elismerés.

A Kossuth-díjat 1994. október 23-án vehettem át. Tudja, miért akkor? Az Antall-kormány nem adott, aztán a Boross-kormány sem. Mádl Ferenc kultuszminiszternek írt a kiadó, nem tudtam róla, és a kiadónak visszaírt Mádl, hogy nem ismer ilyen nevezetű embert. Érdekes az is, hogy van vers magyar tankönyvekben az összes barátomtól, Pilinszkytől és Attilától, de tőlem nincs. Még mindig, ha szabad így mondanom. Nem nagyon érdekel. Adytól sem volt vers még 1928-ban sem, halála után majd tíz évvel. A Föl-földobott kő volt talán egyedül az utolsó oldalon, de azt mondta a tanárunk, hogy ezt a szemetet átlapozzuk. Miért szemét Ady? Attila meg érthetetlennek volt bélyegezve. Hogy lehet Attilát nem érteni? Ady is teljesen világosan beszél a magyar ugarról, az istenhitről és minden egyébről.

Itt van a 90 éves költő, akit a XX. század mindkét szélsőséges ideológiájának képviselői üldöztek. Mindezek után, gondolom, különösen fájó lehet, hogy még ma sem tudnak kezet nyújtani a szemben állók…

Én ezt már annyira megszoktam! A „Spenót” volt a külföldi magyar irodalomról is szóló első könyv, amit Béládiék írtak a 80-as években, és ami már megbocsátó volt velünk, hogy ezek ugyan hűtlenek, de egész jól tudnak írni. Rólam az van, hogy 1962-ben jelent meg Pokolbéli boldog időm című keserű verseskönyvem. Ebben ugyebár még véletlenül sincs egy korrekt állítás sem, még a címét sem olvasták el! Tudja, ki volt a könyveim terjesztője 47-től 88-ig? A könyveimet, amiket hazaküldtem, amiket elkoboztak a határon, Ferihegyen vagy Hegyeshalomnál, az ávósok árulták óriási összegért. Egy mohácsi állatorvos barátomnak, aki sajnos már nem él, küldtem egy másik barátommal nyolc könyvet. Nem nyitották ki a kofferét, nem vették el. Minden Magyarországra küldött könyvem hátsó belborítójára egy karikát rajzoltam. Nyolc ilyen karikás könyvet vitt haza, lement Mohácsra, átadta őket, amire az állatorvos az asztal alatti polcról, előhúzta a 80-ban kiadott verseskönyvemet, természetesen egy karikával a hátsó borítón. Honnét szerezted, kérdi a barátom. Azt mondja, egy ávóstól vette 500 Ft-ért. Kinn 22 dollárba került, itthon lehetett volna 800 Ft-ért is árulni, de ingyen volt nekik, így odaadták olcsóbban. Csak egy helyen nem kobozták el, az a két példány megvan, amit a Széchenyi Könyvtárba küldtem. Az angol nyelvűek is, amikor hazajöttem, több könyvem – még verseskönyv is – jelent meg angolul, mint magyarul.

A barátokat említve eszembe jut, hogy az önéletírásaiban többször felbukkan Borsody Bevilaqua Béla művészettörténész-író, akit nemcsak a felmenői tesznek érdekessé…

Csodálatos figura volt! A Bevilaqua család eredetileg a Majomhoz címzett híres, nagyon régi firenzei kocsmának volt a tulajdonosa. Barbarossa Frigyes császár megállt előtte lovon, mikor hadjáraton volt, és egy pohár bort kért. A kocsmáros kihozta, Barbarossa megitta a bort, és lovaggá ütötte Bevilaquát. A család minden tagját Lorenzónak hívták, Lőrincnek. A XIII-XIV. Bevilaqua, akiről azt mondták, hogy a pult mögött végigállta a reneszánszot, Cosimo és Lorenzo de’ Medici kocsmárosa volt. Ő dobta ki Parentucellit, aki sárga övvel és hupikék csuhában jelent meg. Akkoriban mindenki úgy öltözködött, ahogy akart, de ő kidobta. Tizenöt évvel később egy egész sor kanonok jött hozzá rém furcsa öltözékben, és kérdezte, hogy mi van veletek. Mind azt felelte, ő is pápa akar lenni. Tudniillik Parentucelli lett V. Miklós pápa. 1686-ban Buda ostrománál tűzmesterként harcolt a család egyik leszármazottja, szintén Lorenzo di Bevilaqua, aki itt maradt Magyarországon. Az ő utódja volt Borsody Bevilaqua Béla, aki a magyar kávéházak történetét írta. Kinn voltam vele egyszer az óbudai sváb temetőben, ahol Bevilaqua odaállt egy koporsó mellé, és azt mondta: „Itt nyugszik a Hét választófejedelemhez címzett kocsmának a volt tulajdonosa”. Elmondta, mettől meddig vezette a fogadót, mit árultak ott, milyen volt a kocsma. Ijesztő, mi mindent tudott, soha ilyet még nem láttam! Egyszer Goda Gabi barátommal mentünk el hozzá, akinek kelései voltak. Kérdezte, hogy nem tud-e valami szert, mire azt mondta, a szer nevét nem tudja, de lerajzolt két benzolgyűrűt, kötéseket stb. Bementünk a gyógyszertárba, odaadtuk a gyógyszerésznek, aki megcsinálta, és Goda 24 óra alatt meggyógyult. Ilyeneket tudott! Emlékszem, remekül volt a nőkkel. Egyszer a budai hegyekben egy nővel feküdt egy bokor alatt, és amikor engem meglátott, fölkelt, odajött hozzám, mentünk együtt egy ideig, míg egy másik bokornál egy másik nő integetett neki, hogy Béla, gyere ide! Irgalomból egy lengyel grófnét vett feleségül, aki 39-ben Magyarországra menekült, ezért mint arisztokratát 51-ben vidékre telepítették, ahol orvos híján meghalt. Tragikus véget ért.

A Pokolbeli víg napjaimban olvashatunk arról, hogy Ön is ott volt az óbudai vámnál, amikor Károlyi Mihály és titkára megérkeztek Londonból.

Április végén jöttek meg autóbusszal, az akkori Esztergom-Visegrád-Szentendre útvonalon, és a harmadik kerület határán, Aquincum után volt a vám. Békásmegyer még külön falu volt.

Akkoriban ezen a környéken állt még a Krempel-malom, sőt vendéglő is működött benne…

Valóban. Itt, az „aquincumi korcsmában”, ahol és amiről Tóth Árpád a híres versét írta, Berda Jóskával együtt egy nagyon szép, óriási fatáblát helyeztünk el, amelybe a vers első strófáját és Tóth Árpád arcképét faragtattuk bele. Kis avatási ünnepséget tartottunk, ha jól emlékszem, 1935-36 környékén. Mikor a háborút követően, 1946-ban hazajöttem, mondtam Berdának, nézzük meg, mi van a táblával. Átsétáltunk az újpesti vasúti hídon, mert az volt az egyetlen épen maradt híd. Lementünk a kocsmába, és láttuk, hogy a tábla nincs a helyén. A kocsmáros a régi volt, megkérdeztük, hova lett. Azt felelte, nem is volt ott soha. „Ne hazudj nekem – mondom neki, mérgemben mindjárt letegeztem –, mi helyeztük itt el!” Tudja, mi volt? „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort” – eldugta, nehogy mint svábot kitelepítsék. Végül aztán megmutatta nekünk, az istállóban, a szalma közé rejtette el. Nem tudom, később mi lett vele, 1950-től annyira nem ügyeltek semmire és senkire.

Verset mindig papírra, ceruzával ír, de az önéletrajzi mű megírásában volt-e segítője, gépírója?

Nem, mindig mindent magam írtam és írok, mert megszoktam. A verset leírom gépen, ha kész van. Aztán átjavítom, de rendesen egy könyvbe van beírva, és a kéziratért eljönnek. Azt hittem, hogy nem ér semmit a kéziratom, és egyszer azt a butaságot csináltam, hogy valakinek odaajándékoztam hatvan vers kéziratát. Aztán észrevettem, hogy Balatonszárszón 150 ezer forintot adnak egy példányért, én meg odaajándékoztam majd tízmillió forintot. De rendben van, semmi baj nincs. Kedvesen jár hozzám azóta is az illető. Jól érzem magam, rengetegen jönnek hozzám és nagyon kedvesek.

Fiatalok is?

Igen. Holnap jön Lackfi, holnapután Szálinger Nagyváradról, és pénteken Szőcs. Amit tudok, megteszem. Öregekkel azért sem tudok találkozni, mert olyan öreg, mint én, sajnos már nincs is…

Folytatjuk

(A nyitókép forrása: Fortepan/Szalay Zoltán)

Az ember nagyjából olyannak képzeli a tökéletes életet, mint amilyen az övé volt – amelyben minden megadatik: kibontakoztatható tehetség, sikeres karrier, a szakmai környezet elismerése, szerető társ, otthon, család, szoros baráti kapcsolatok, utazás a műfajok között, utazás a világban. Domahidy László életútját áttekintve megállapíthatjuk: olyan művész volt, akinek minden oka megvolt a boldogságra. 

Fiával, az ifjabbik Domahidy László operaénekessel és Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettem az egykori énekesről, aki páratlanul sok basszus karakterszerepben domborított a hazai operajátszás aranykorában – az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb előadója volt. „A múlt őrzése rettentően nehéz feladat. Hiszen mi az, amit megőrizhetünk? Egy énekes vagy egy táncművész életműve nem olyan, mint egy festőé, ami kézzelfogható és későbbi korokban akár újra is értelmezhető. Ez a műfaj múlandó – egy színpadi művész elsősorban az aznap esti közönségének játszik. A poénok, mondatok, gesztusok akkor hatnak igazán” – mondja Karczag Márton. 

A krémek krémje még életében örökös tag lesz, a kevésbé szerencsések pedig – mint Domahidy László – későn kapják meg ezt a rangos kitüntetést. Neki a fia vehette át az örökös tag-címét, születésének centenáriumán. „Olyan gazdag életút volt az övé, hogy az évfordulóra készült tízrészes televíziós sorozatban adásonként negyvenöt percet tudtunk beszélgetni róla” – mondja az ifjabb Domahidy, most pedig arra vállalkozunk, hogy az Óbudai Anziksz olvasói számára megpróbáljuk felvillantani, mi mindent adott ő a hazai zenei életnek, amellett, hogy megidézzük személyiségét.

A legendás énekes Debrecenben töltötte a diákéveit, és ezt a hosszú időszakot a sport és az éneklés iránti rajongás határozta meg. Birkózott, evezett, szertornázott, emellett azonban előfordult, hogy felállt a matematikaórán és közölte, hogy most pedig elindul énekórára. Öntörvényű fiatalember volt, bár inkább céltudatos, amit akkoriban nem feltétlen néztek jó szemmel a tanárok. 

Pályája 1940-ben indult, húszévesen lett a Kolozsvári Magyar Opera társulatának tagja.

A háború, mint akkoriban minden férfinak, neki is megakasztotta a karrierjét, megjárta Oroszországot katonaként és hadifogolyként is. A viszontagságok elmúltával aztán új lendületet vett, és a budapesti Operához szerződött, ahol csodálatos társulat várta Tóth Aladár igazgatása alatt.

Domahidy László a színpadon eltöltött évei alatt énekelt főszerepeket is, méghozzá emlékezetesen, erőssége mégis abban állt, hogy tökéletes karakterformáló basszus volt. Ebben a szerepkörben abban az időben ki lehetett teljesedni, hiszen, ha az ember megkapott egy figurát, azt húsz-harminc évig énekelhette, csiszolhatta, belebújhatott és élhette – míg manapság alig párszor van alkalma egy-egy szerepet eljátszani egy énekesnek, fejtegeti Karcag Márton. „Domahidy élte ezeket a figurákat, még az olyan kicsi szerepekben is, mint például a tiszt, aki a Borisz Godunovban bemegy a kocsmába és igazoltat – meséli. – Egy villanásnyi jelenet, amit meg lehet úgy is oldani, hogy a közönség ne vegye észre, de úgy is, hogy érezze: aki oda bemegy, annak múltja van, élete van, részeg, sánta, veri a feleségét… Egy négyperces szituációba is be lehet csempészni egy figurát, és neki ehhez különleges érzéke volt.” Mindig megtalálta azt a pillanatot, azt a színt vagy gesztust, amellyel megfoghatja a közönséget, és megéreznek, megértenek valamit a zenén túl.

Ugyanakkor nemcsak a szerepre volt érzékeny, hanem a partnerre is. Ezért szerették nagyon a színpadi kollégái. 

A korszak valamennyi énekesével dolgozott, de ha legendás együttállást említ a szakma, akkor A sevillai borbély emlékezetes kettőzött szereposztását sorolják: Melis György vagy Bende Zsolt, László Margit vagy Ágai Karola főszereplésével. „1956 után Magyarországra újra lehullott a vasfüggöny, így aztán azok a csodálatos énekesek, akik abban az időben az Operában dolgoztak, tulajdonképpen beszorultak oda. Jól voltak persze tartva, mindenki a képességeinek megfelelő szerepeket kapott” – emeli ki a szakember.

A művészek legtöbbje országon belül kapta meg a lehetőséget, Domahidy László azonban páratlan megbízás kapott 1956-ban: Kína–Korea–Vietnám–Indonézia–Malajzia– Mongólia–Szovjetunió turnét bízott rá a kulturális vezetés, Járóka Sándor és zenekara kíséretében (és kíséretével) Kodály–Bartók–Liszt–Brahms-műsort vittek a Távol-Keletre.

Ennek az utazásnak volt egyik folyománya megismerkedése a világhírű hegedűművésszel, Igor Ojsztrahhal, aki később rendre kereste vele az együttműködést.  

A hazai kortárs szerzők is nagyon szerettek vele dolgozni. Farkas Ferenc a Csínom Palkóban neki írta a Tyukodi pajtást, ami tele van prózával, de Szokolay Sándor is kifejezetten vele képzelte el a Vérnász apa szerepét. Domahidy 1963-ban még Debrecen és Budapest között ingázott. A Vérnász próbafolyamatának elején, ha hazaért, ráhajította a kottát az asztalra és zsörtölődött: „Jaj, ez a Szokolay! Mennyi hang, mennyi feladat…” Aztán, ahogy telt az idő és közeledett a bemutató, váltig állította, ha ebből nem lesz világsiker, akkor semmiből.

 „Amikor Ránki György a Pomádé király új ruhája című gyerekoperát megírta, Székely Mihály volt »a basszus« – meséli az ifjabbik Domahidy László. – Ámde Székely nem szerette az efféle ziccerszerepeket, nem érezte bennük jól magát, ő Fülöp király volt, Sarastro volt és Kékszakállú, a játékosság távol állt tőle. Apukám még fiatal volt, a játéka tele színnel, úgyhogy mint második szereposztás, sokkal több előadást kapott a vezetéstől, mint Székely, aki ezt egyáltalán nem vette zokon. Kottából is két változat volt, más bejegyzésekkel, aztán végül a Domahidy névvel forrt össze ez az opera.” 

1962-ben, a szerző 80. születésnapja alkalmából felújították a Háry Jánost, és az Operaház megkérdezte Kodályt, van-e valami kívánsága az előadással kapcsolatban. Azt mondta, ha lehet, annyit kér, hogy Házy Erzsébet legyen Örzse, Radnai György énekelje Háry János szerepét és Domahidy László játssza Marci bácsit. „Apukám persze eljátszotta, hogy kelletlen, jaj, már megint azt akarja az öreg…” – meséli a fia. Akkoriban minden előadást magyarul játszottak egyébként, az olasz és német szerzők műveit is.

„Domahidy prózája kifogástalan volt – emlékeztet Karcag Márton –, ebből kifolyólag rengeteget szerepelt a rádióban, folyamatosan érkeztek hozzá a felkérések.” 

A Filharmónia mint országos hangversenyszervező cég, és a könnyed műfajban tevékenykedő Országos Rendező Iroda (ORI) is folyamatosan foglalkoztatta, mert minden műfajban járatos és hiteles volt. Nagyon szerette a népdalt, de korántsem a könnyen megoldható feladatok szintjén kezelte, ha népdallal állt ki a közönség elé. Az volt a hitvallása, hogy az ősi műfajt tisztelni kell, és hiába van az énekesnek pallérozott hangja, nem adhatja elő operai igénnyel – ez egy másik stílus, amelynek a kereteivel tisztában kell lenni. A magyarnótával kapcsolatban ugyanez volt az elve.

És, hogy újabb műfajhoz érkezzünk: rádiójátékban is otthon volt. A hatvanas években minden hétvégén közvetítette a rádió az óriási népszerűségnek örvendő gyerekműsort, a Csinn-bumm Cirkuszt, amelyben színészóriások működtek közre: Bilicsi Tivadar, Keleti László, Kiss Manyi, és mellettük Domahidy is kapott szerepet, ő volt a dörgő hangú Muszkli Miska. Kiss Manyival közös jeleneteikben mindannyiszor így kezdték a dialógust: „– Szervusz, Lacika! – Szervusz, Manyika!, és ezután kezdődött a megírt jelenet. Amikor már Óbudán élt a Domahidy család, az énekes a Kolosy téri piacon gyakorta találkozott Kiss Manyival, aki a Szépvölgyi út elején lakott. Hogyan is köszönthették volna egymást a standok között másképp… 

Gobbi Hildával hasonlóképpen remek páros voltak, avat be fia a következő anekdotába: a János Vitézt többször kitűzték a Szegedi Szabadtéri Színpad és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad programjában, és ezekre a nagy helyszínekre mindig Gobbit kérték fel a gonosz mostoha szerepére. A falu csőszével csak egy nyúlfarknyi jelenete van a darabban, de őrületet csináltak együtt ebből a pici párbeszédből. Nemcsak a János Vitéz előadásokra persze, az énekes rendszeresen vitt magával ételt-italt az öltözőbe. Gobbi rendszeresen így nyitott be hozzá: „Domahidy, kolbászszagot érzek!” Hilda, hát gyere, invitálta Domahidy, nem volt kérdés, hogy aztán együtt folytatják a falatozást.

A kolbász mellett az avas szalonna volt a gyengéje a legendás basszusnak, ebből rendszeresen szállítottak is neki a pályatársai.

Az volt a jelmondat, hogy „ne dobjuk ki, a Domának jó lesz!” Takács Paula, Házy Erzsébet, Simándy József és Moldován Stefánia gyakorta feljárt hozzájuk avas szalonnázni. 

Domahidy László a magánéletben joviális, jókedvű, enni-inni szerető személyiség volt, aki nemcsak magára figyelt, hanem komoly figyelmet fordított arra, hogy jól tartsa a környezetében lévőket is. Az ORI szervezésében rengeteget utazott különféle tájelőadásokra, és minden szereplő azért versengett, hogy azzal a kisbusszal mehessen, amelyikben Domahidy ült. Mert tudták, vele garantált a nevetés és a jó sztorik. Ha valaki először szembesült ezzel az attitűddel, megkérdezte: te nem készülsz az előadásra? Ilyenkor végtelenül egyszerűen visszakérdezett: „Hát mit kell arra készülni? Az majd jön!”

Ugyanakkor nemcsak a szűk környezete volt számára fontos, szakszervezeti vezetői pozíciót is vállalt, csak hogy széleskörű népszerűségét kamatoztathassa az átkos kulturális vezetőinek körében is. Így lett az Opera műszaki dolgozóinak szolgálati lakása… A szakszervezeti gyűlések természetesen Óbudán, az otthonában zajlottak az időszak legnagyobbjainak társaságában. 

A Domahidy család 1965-ben hagyta el Debrecent, és a III. kerületi Folyondár utcát választották lakhelyül.

Domahidyék gazdag társasági életének köszönhetően csakhamar színes operaházi kolónia népesítette be a környéket. Házy Erzsébet volt az első, aki elment megnézni az új házukat, s kisvártatva szomszédok lettek. Nem sok idő múlva Melis György tette fel a kérdést: nincs erre még egy eladó kulipintyó? Volt. Amikor már négy-öt operista élt egy rakáson, Domahidyék izgulni kezdtek, hogy fogják ezt bírni a szomszédok. Sass Sylvia tanított, Korondy György skálázott, Pitti Katalin szerepet tanult, zengett az utca, meg is kérdezték a lakókat, nem zavarja-e őket, de a világon senki nem panaszkodott. Ennek a varázslatos óbudai „opera negyednek” a létrejöttéhez valószínűleg nemcsak a vonzó környék, hanem az ő személyisége is kellett…

Természetes jelenség volt, a közönséggel is imádott kommunikálni, és ezért előszeretettel utazott. „A díjak nem jelentettek számára vágyott presztízst, úgy fogalmazott, hogy neki elég, ha elmegy Bivalybürgözdre énekelni és ott megismerik” – mesélte az ifjabb Domahidy. Az ORTT nívódíját szinkronjaiért kapta 1981-ben – ki gondolta volna, hogy a Maci Laci egyik figurája és a János vitézben az óriás alakja hoz számára elismerést. 2020-tól végül mégis a Magyar Állami Operaház örökös tagjaként gondolhatunk Domahidy Lászlóra. És ez így van jól.

Szent helyen állunk, a források szerint ugyanis ezen a területen, a dolomitos várhegyen épült fel az ország legelső temploma, ahol Szent Istvánt is megkeresztelték. A Szent Adalbertnek szentelt székesegyház 1180-ban, egy tűzvész során teljesen elpusztult, III. Béla uralkodása alatt építették újra, majd a XIV-XVI. században folyamatosan bővítették, díszítették, nem véletlenül kapta a széptemplom nevet. 1543-ban azonban a törökök elfoglalták, a szentélyt lerombolták, az épületet dzsámiként használták tovább, majd 1594-ben, a vár visszavételéért indított harc közben egy robbanásban teljesen megsemmisült az épület, csupán a mellette álló, Jagelló-korabeli Bakócz-kápolnát sikerült megmenteni (1600 darabra szétbontották, majd a tájolását megváltoztatva beépítették az új székesegyházba).

Így ma ez az egyetlen épségben fennmaradt magyar reneszánsz épület, amelyet belülről egységesen süttői „vörös márvány” (tömör mészkő) borít, csak az oltár készült carrarai, vagy luccai fehér márványból.

És bár a középkorban a Várhegyen hét templom is állt, az újkorban csak egyet emeltek, ezt a klasszicista stílusban megépült bazilikát, a száz méter magas Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházat. A ma látható épület munkálatai sem voltak zökkenőmentesek, a templom negyvenhét évig épült, ez idő alatt pedig négy építészt és négy érseket „fogyasztott el”. A bazilikát Kühler Pál, Packh János és Hild József tervei alapján Rudnay Sándor kezdte el építeni, Kopácsy József folytatta, Scitovszky János szentelte fel és Simor János fejezte be. Bár az épület 1856-ban még nem készült el teljesen, ekkor került sor az ünnepélyes felszentelésére: Liszt Ferenc Missa Solemnis műve erre az alkalomra készült és a zeneszerző személyes vezényletével hangzott el.

A II. világháborúban sok sebet szerzett az épület. Közel kilencvenöt gránát és bomba hullott rá, az oszlopcsarnok és a kupola is súlyosan megsérült, a helyreállítást követően azonban visszanyerte pompáját. 2005-ben díszkivilágítást is kapott. 

A Bazilika lélegzetelállító vizuális élményt jelent, már csak a tájolása és a méretei folytán is.

A főhomlokzat keletelt, hiszen csak így tudták kialakítani a feljárót, így a szentély nyugatra néz, ahonnan elképesztő kilátás nyílik a Dunára. De nemcsak a látvány, hanem maga az épület is magával ragadja a látogatót, szinte kitörik a nyakunk, ahogy a nyolc hatalmas, kompozitfővel ellátott oszlopra feltekintünk, de a különböző kőcímerekben és szobrokban is érdemes elveszni egy kicsit. A bazilika hátsó falán például ott szerepel a négy építtető címere, coepit, vagyis elkezdte (Rudnay Sándor), continuavit, azaz folytatta (Kopácsy József), consecravit, felszentelte (Scitovszky János) és consummavit, tehát befejezte (Simor János). Ezeket ugyanaz a bécsi mester, Johann Hutterer készítette, aki az oszlopcsarnok hátoldalán lévő fülkéket kitöltő két hatalmas kőszobrot is megalkotta. Érdekesség, hogy a nyugati homlokzaton Marco Casagrande hatalmas kőszobrai álltak, amelyek az Egyházat, Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Pétert és Pált, valamint a négy evangélistát ábrázolták, azonban ezeket óriási súlyuk miatt végül szétfűrészelve eltávolították, ma itt már csak négy dombormű, két angyal és két jelenet, valamint egy felirat látható.

Ha kívülről járjuk körbe a bazilikát, akkor még számos faragvány előtt meg lehet állni, de a belső tér felfedezésére is érdemes elég időt szánni, hiszen ott is sok minden van, ami ámulatba ejti a látogatót. 

Az én szememet elsőként a főoltárkép vonzza, Michelangelo Grigoletti velencei művész műve. Az alkotónak Tiziano Vecellio a velencei Frariban található képét, Mária mennybevitelét kellett lemásolnia, azonban itt egészen másféle arányok voltak, így a festőnek kompozíciós változtatásokat kellett végrehajtania. Mivel ez jól sikerült, jelenleg az esztergomi bazilika büszkélkedhet a világ legnagyobb, egyetlen vászonra festett oltárképével, ami 13,5×6,6 méteres nagyságával figyelemre méltó.

A bazilika méretei egészen gigásziak, ettől ridegnek, puritánnak hathat a belső tér, amire ráerősít az is, hogy Hild tervei alapján a kupola vasszerkezettel lett megépítve, mégis ezek a magasságok és tágasságok inkább azt a célt szolgálták és szolgálják, hogy az ember megérezze saját kicsinységét az isteni nagysággal szemben.

A kanti értelemben vett fenségeset lehet e térben megtapasztalni a látvány befogadhatatlansága és határtalansága folytán.

A legtöbben először a gigászi kupola alá érkezünk meg, amit kívülről huszonnégy oszlop tart, közöttük tizenkét ablakon át szűrődik be a fény. Érdekesség, hogy a kupolában korábban a csillagos ég volt megfestve, azonban 1885-86-ban Antonio Detoma reneszánsz ornamentikára cserélte a korábbi ábrázolást. A kupola alsó peremén írás olvasható latinul, reneszánsz betűkkel: „ASSUMPTA EST MARIA IN COELUM GAUDENT ANGELI”, vagyis: Mária felvétetett a mennybe, örvendeznek az angyalok. A kupola alatti, színes márvány berakásos padlózat hatalmas kör területe viszont továbbra is a csillagos égboltot ábrázolja.

Ha visszasétálunk a bejáratig, onnan jobbra nyílik az ó-egyiptomi stílusban kialakított altemplom, ami szintén kuriózumnak számít, hiszen az ország legvastagabb falszerkezete itt található: a több száz sírfülkét 17 méter vastagságú falak ölelik körbe. 

Érdemes felfelé is elindulni, és a harmadik szinten a Főszékegyegyházi Kincstárat megtekinteni, ahol nemcsak az egykori liturgikus eszközöket tekinthetjük meg, de itt őrzik a koronázási szertartásokon használt eskükeresztet is, és olyan kincsek vannak még itt, mint az Erdélyben készült Suki-kehely, Magyarország legpompásabb gótikus kelyhe, a rendkívül aprólékosan díszített Mátyás király kálváriája, ami egy 5,4 kilogrammos tiszta aranyból készült ötvösmű.

A Főszékesegyházi Kincstár fölött elhelyezkedő térsorban a Panoráma kávézó található, ahol érdemes legalább egy feketét elfogyasztani, hogy szabadon gyönyörködhessünk az elénk táruló látványban, majd innen haladhatunk tovább az Idők sodrában – a Bazilika felújítása 2018–2024 című kiállításba, ami a Bazilika építéstörténetét taglalja. Például itt lehet megtudni azt is, hogy a templom építésének utolsó fázisában, 1945. augusztus 19-én egy időkapszulát is elhelyeztek a templom legmagasabb pontján található csúcskeresztbe: ezt a rézhengert 2021-ben nyitották ki, helyére pedig egy újat tettek, amelybe az eredeti kapszulában talált irat kézzel készült másolatán túl, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékérmeit és a koronavírus járványra emlékezve szájmaszkot is helyeztek.

És, ha eddig nem sikerült lenyűgöződni, akkor a következő szinten biztosan elér minket a katarzis, hiszen a kupolakilátóból elénk táruló panoráma az egész látogatás csúcspontja. Már a feljutás is egy kaland, a szűk csigalépcsőkön tekeregve útközben is lehet élvezni a fantasztikus kilátást, a négyszáz lépcső leküzdését követően pedig totálissá válik az élmény.

Sajnos a harangtorony felújítás miatt jelenleg nem látogatható, a harangokat azonban már hallhatjuk 2024 húsvétja óta az ünnepi szentmise előtt.

Esztergomban járva érdemes útba ejteni a Keresztény Múzeumot is, amely az ország leggazdagabb egyházi gyűjteményét őrzi. Több évszázadot utazhatunk be az állandó kiállításoknak köszönhetően, hiszen nemcsak késő középkori művészetet mutatják be a tárlatok, de az intézménynek jelentős az újkori festészeti, valamint az iparművészeti és a több mint 5000 lapot számláló grafikai gyűjteménye is. A képtárban magyar, olasz, németalföldi, német és osztrák festményeket láthatunk, kvalitásukat és jelentőségüket tekintve a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagával vetélkedik ez az anyag.

A Keresztény Múzeum legkorábbi műtárgya – a gyűjtemény egyik leghíresebb és legismertebb darabja – egy 1170 körül faragott, kölni Magdolna (?) szobor, amelyet még Simor János vásárolt. A 15-16. századi táblaképek között olyan csodákat találunk, mint a garamszentbenedeki bencés apátsági templomból származó oltáregyüttes és az Úrkoporsó. A késő középkori magyarországi művészet legszebb műve is itt tekinthető meg, a selmecbányai Mária-templom főoltárához 1506-ban készült négy passiójelenet M.S. mestertől. Az olasz művek között szerepel a Fra Filippo Lippinek tulajdonított A halott Krisztus két angyallal címűmű vagy Giovanni di Paolo Szent Ansanus megkereszteli Siena népét címűtemperaképe, a 19-20. századi anyagból pedig Lotz Károly és id. Markó Károly festményei emelkednek ki.

A gyűjtemény alapját Simor János egykori esztergomi érsek magánkollekciója jelenti, amit egykoron nem a mindenkori érsekre, hanem a főszékesegyházra hagyott, azzal a szándékkal, hogy Esztergomot gazdag kulturális központtá tegye. Tudatos gyűjtő volt, aki folyton figyelte az árveréseket, műtárgyakat rendelt bizonyos művészeknél, vásárolt hagyatékokból és a külföldi útjai során, a főegyházmegye területéről pedig összegyűjtötte a használaton kívüli középkori oltártöredékeket. Felismerte, hogy a birtokában lévő kincsek és műtárgyak a köz javát szolgálják, ezért intézményesítette a gyűjteményét.

Simor János halála után a múzeum csak az I. világháborút követően gyarapodott jelentősebb mértékben. Ipolyi Arnold (1823– 1886) nagyváradi püspök végrendeletében kikötötte, hogy gyűjteménye kerüljön az esztergomi múzeumba, erre azonban csak a II. világháborút követően került sor. Ezzel nagyjából egy időben került az intézmény anyagába San Marco herceg hagyatéka, azóta pedig egyedi vásárlások és ajándékozás révén gazdagodik a gyűjtemény.

Török fürdő Óbudán? Hát az nem volt, annál is inkább, mivel a török időkben Óbuda főleg mezőgazdasági terület volt, 1598 körül pedig szinte teljesen elnéptelenedett. Újabb háború közelgett, a törökök visszahúzódtak a budai várba, a keresztény jobbágyokon kívül mások nem lakták a szóban forgó vidéket. 1564-ben meghalt Habsburg Ferdinánd császár és magyar király, két évvel később, 1566-ban Szigetvár ostrománál pedig régi ellenfele, I. Szulejmán szultán is. Utódaik, II. Miksa és II. Szelim sem gondolták elég erősnek magukat egy döntő csapáshoz, ezért az 1568-as békekötés után jött nyolc év nyugalom. Ezzel lezárult ugyan a magyarországi várháborúk kora, de amikor 1593-ban a török nagyvezír, Szinán pasa ostrommal mégis bevette a mai Horvátország területén lévő Sziszek várát, ezzel kirobbantotta a pusztító 15 éves háborút.

Ennek része volt, hogy 1595-ben Esztergom felszabadult a török alól, az egyesült császári hadak pedig 1598-ban tovább vonultak Buda elfoglalására.

A harcok közben felégették Óbuda és a környék virágzó falvait. Ezt Esztergom kapitánya,

Pálffy Miklós rendelte el és vitte véghez: a cél az volt, hogy a tervezett ostrom előtt Budát kiéheztesse  – tervszerűen elnéptelenítették környező falvakat. (Ezután – ezen a néven – már nincs említés például Gercséről sem, erről a Hidegkút és Óbuda nyugati határán volt faluról, aminek csak a temploma maradt meg a mai Csúcshegy keleti lábánál…) Pálffy az 1595-ös esztergomi ostromban is a német–osztrák–olasz–magyar koalíció kötelékében harcolt, sőt, amikor üzenetet kaptak, hogy a budai beglerbég felmentő sereget állított össze, Óbuda és Vörösvár mellett egy kisebb csatában Pálffy huszárjai és Nádasdy Ferenc, a „Fekete bég” lovasai szétkergették a törököket. Októberben a császári had Óbudán vert tábort.

De ugorjunk vissza Esztergomba és a török uralom első évtizedeibe! A városban a török uralom 130 évig tartott, méghozzá két részletben. Először 1543-ban foglalták el, és a több mint negyven év alatt az Oszmán Birodalom végvárává, az esztergomi szandzsák központjává tették. Ekkor több minaret, dzsámi és törökfürdő épült, főleg a vízivárosi részben. Talán még találhattak itt Vitéz János Galeotto és Bonfini által megénekelt reneszánsz fürdőházaiból, de működött itt egy különleges vízemelőgép is, a környék gazdag volt termálforrásokban. A törökök Esztergomban fürdőkultúrájuk kiépítéséhez jó körülményeket találtak. A 130 év alatt termálvizes fürdőt is építettek. Ezek közül a legjelentősebb a Vízivárosban, a mai Katona István utca 6. és 8. számú házak helyén állt: két nagyobb, több kisebb medencével működhetett. A fürdő díszes épület lehetett, két kupolával.

Medencéjét kőlapokkal, udvarát vörösmárvány lapokkal burkolták, itt egy kőből faragott szökőkút is állt.

A medence megvan

Legalábbis a régészeti feltárások és történelmi nyomozások alapján, mert az ostromokban gazdag esztergomi történelem folyamatosan átírta az épített környezetet (is). Az 1594–95. évi ostromokban például a fürdő megrongálódott, kupolái beomlottak, később lakóházzá alakították át. Még később az épület maradványai fölé két barokk lakóház került, de a 8-as számú ház pincéjében ma is láthatók egy nyolcszögletű török fürdőmedence maradványai. A mai állás szerint ezt Szép (vagy Güzeldzse) Rüsztem, a tizenegyedik budai pasa építtette 1559 és 1563 között, de egy másik tanulmány szerint esetleg a tizenötödik, Szokollu (vagy Szokoli) Musztafa lehetett, aki Szigetvár elfoglalójának, Szokollu Mehmed pasának az unokaöccse volt. Ő volt egyben a leghosszabb ideig hivatalban lévő budai pasa – a hódoltság 145 éve alatt összesen 99 budai pasa volt – és az ő tevékenysége bizonyult a legmaradandóbbnak. 12 évig állt Buda élén, és építkezett is. Ő építtette többek között a budai Rudas és a Veli bej fürdőjét, bár végül  kegyvesztett lett, és 1578-ban megkapta a selyemzsinórt Isztambulból. Rüsztem viszont részt vett korábban  Esztergom elfoglalásában. A pasa/nagyvezír – ahogy ez akkoriban sem számított különlegességnek, sőt – meglehetősen korrupt államférfinek bizonyult. Rengeteg kenőpénzt fogadott el, de szintén a kor szokásaihoz tartozott, hogy felhalmozott vagyonából alapítványt tett: középületeket emeltetett, többek közt mecseteket, és pénzt osztott a nincstelen embereknek. Tellett a vagyonból. A halála után 815 kisebb-nagyobb földbirtokát számolták össze Ruméliától Anatóliáig. (A hódoltságban a földbirtok nem volt örökölhető, visszaszállt a szultánra – a szerk.) 

A vakufok 

Isztambul európai részén, a Hasırcılar Çarşısı nevű városrészben ő  rendelte meg a Rüsztem Pasa Mecsetet, amit a híres birodalmi építész, Mimar Sinan tervezett. A gyönyörű imaház 1561 és 1563 között készült el. A török vakufok, azaz alapítványok jóval többet is jelentenek: adományozást, jótékony szolgálatot és érvényes jogi szerződést, valamint Allah szolgálatát. A meggazdagodott birodalmi tisztviselőnek többé-kevésbé kötelezettsége volt, hogy adományozóként egy-egy alapítványon  keresztül a közösséget szolgáló épületeket hozzon létre, ami lehetett mecset, iskola, kolostor. És fürdő. Ezt tette a mi Rüsztem pasánk is, aki először Végszendrőn volt bég (azaz a déli szendrői várban), később Temesváron már pasa, majd 1559 júniusában nevezték ki budai pasává.

Rüsztem pasa és a nagy fürdőépíttető, Szokollu Musztafa is alapítványokon át tettek eleget a kötelességüknek, és építtettek dzsámikat, kolostorokat, karavánszerájokat és fürdőket.

Mindketten alapítottak fürdőt Esztergomban –  de nem teljesen tisztázott, melyikük melyiket. A Katona István utcában feltárt termálfürdő Esztergom legkomolyabb török fürdője lehetett. Ahogy már szóba került, amíg a város keresztény kézen volt, épületét feltehetően lakásként használták, de a későbbi török forrásokban, illetve az 1684-es metszeteken sem szerepel. Valószínűleg elpusztult. A török Esztergom azért nem maradt fürdő nélkül, nagy valószínűséggel ennek helyét vette át a várfalon kívül épült kisebb (később ún. Mattyasovszky-) fürdő, ami ugyanannak a forrásnak a hévizét használta fel.

Evlija Cselebi, a török világutazó 1663-ban járt a hódoltsági Esztergomban, ezt mint szegényes épületet írta le: „A Budai kapu előtt egy kis erőd van, mely, mint Kanizsa vár tömésfala, tizenöt lépés vastag tömésfalból áll. Ezen a falon belül az ároknál egy kis kupolás meleg fürdő van. Az idegenek és a szolgaféle népek ebbe a meleg fürdőbe járnak…” 

Ezt a kis fürdőt, pontosabban a vizét a 18. században a vízivárosi ferencesek előbb a posztókészítésnél használták, majd később ismét fürdő lett belőle. Közben az árok feltöltésével az épületet lényegében betemették, ezután a medencét már csak lépcsőn lehetett megközelíteni. (Később a föld nyomásától a kupola beszakadt, és az egészet földdel betöltötték.) A kis török fürdő helyreállítható maradványai ma egy utcányira az előbbitől, egy kertben – a vár alatti Pázmány Péter utca néhány házának közös kertjében – rejtőzhetnek a föld alatt.

Ezek után ki kell térnünk arra is, miért volt olyan fontos a fürdőkultúra az oszmán birodalomban. Miért építettek törökök fürdőket, és milyenek is a törökfürdők?

Fürdők mentén 

A török közfürdő lehet gőz- vagy termálfürdő. Ha nincs a közelben kiaknázható termálforrás, akkor a fürdőben a gőz a főszereplő.

Ennek a neve arabul hammám, törökül hamam. Ez a szó a forróságot jelöli: a forró gőzben lehet üldögélni, mosakodni, testápolást és masszírozást kérni.

Ha viszont természetes vízforrásra lehetett alapozni, a bekötött termálvizet több kisebb és egy központi medencébe gyűjtötték össze. Ma már ezek gyakran különböző hőfokúak is lehetnek, a természetes forrásokra épülő hév- vagy termálfürdők neve pedig ilidzsa.

Az iszlám vallás amúgy is előírja az imádkozás előtti tisztálkodást, ezt azonban a dzsámik és a mecsetek (templomok) udvarában elhelyezett csorgókutaknál oldották meg. A fürdőépítések indoka inkább a muszlim hívők közösségének szolgálata lehetett, amely vallási szempontból kegyes cselekedetnek számított, és persze fényezte az alapító hírnevét. (A fürdőalapítás mellett szólt az is, hogy a fürdőhasználat ugyan sokszor ingyenes, vagy nagyon olcsó volt, mégis bevételhez juttatta az alapítót, amelyet azután más kegyes cselekedetekre fordíthatott.)

A hammam 

A hagyományos hamamok építésének, a helyiségek sorrendjének voltak a szabályai. A gőzfürdők látogatói rögtön a bejárat után az öltözőbe értek, majd innen juthattak az átmeneti helyiségekbe, ahol a falak mentén húzódó padkákon ülve locsolhatták magukat a falikutakból kis kőmedencékbe csurgó vízzel.

A hamamok harmadik fő helyisége a forró fürdőterem, aminek közepén nem vízzel teli medence volt, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkő” – azaz a masszázs helye.

A forró fürdőterem fala mentén sorakoztak az említett kis mosdómedencék, ezekből locsolgatták a gőztől felhevült tagjaikat a vendégek. A fürdőtértől elválasztva állt a víztartály és a fűtőkemence, ahonnan a forró levegőt a padló alatti fűtőrendszerbe vezették, a nagyobb fürdőépületeknél a fürdőterem mellett kisebb kamrák is lehettek. Az ilidzsák hasonlítottak a hamámokhoz azzal a különbséggel, hogy nem volt szükségük fűtésre, a fürdőterem közepét pedig a medence foglalta el.

Az iszlám kultúra szerint egyébként a fürdők szimbolikus értelemben már-már a földi Paradicsomot is jelentették, ahol a látogatók tisztálkodás közben valamennyi érzékszervükkel a felfrissülést, az újjászületést, azaz szinte magát az isteni harmóniát is átélhették. A fürdők kupolái az égboltot szimbolizálták, a fürdőhelyiségek az évszakokat: a legmelegebb helyiség a telet, a langyos az őszt, a hideg a nyarat, a pihenőhelyiség pedig a felüdülést hozó tavaszt juttathatta a fürdőzők eszébe. Budapesten az egykori budai törökfürdőkből a régészek hat fürdő nyomait találták meg, ezek közül négy ma is üzemképes.

Pesti kitérő 

Rudas, Király, Rácz. Igen, ezeket ismeri mindenki, már a nyugati turisták is. (Sokan törökfürdőnek vélik még a Lukács háta mögött, a Tó vendéglő kertjében álló romot, pedig az csak egy törökfürdőnek szánt valahai mulatóból lett rommá, és nem tudnak arról az igaziról, ami jó tíz éve nyitott meg újra. A Rózsadomb lábánál, a Duna és a meredek hegyoldal közötti keskeny sávban, közvetlenül a Lukács és a Császár Fürdő között, a felhévizi források vidékén működik a már nem is annyira titkos törökfürdő, a Veli bej. Több mint 440 éve az akkori budai pasa, Szokollu Musztafa idején, de a hatvan szandzsák vezetője, Veli bej építtette ide, a Budáról észak felé kivezető „Országút” mellé. 300 évvel korábban itt ispotályt működtettek a IV. Béla által behívott johannita lovagok. Nagyjából a Király fürdővel épülhetett egy időben, annál viszont sokkal épebben vészelte át a következő századokat. Később – 1806-ban – a terület akkori birtokosa, Marczibányi István adta át ezt a területet az Irgalmas rendnek, hogy ők a fürdő üzemeltetéséből finanszírozhassák kórházukat – többek között itt működött az első hazai tébolyda is. 

Ha tovább haladunk a Duna mentén, vissza kell kanyarodnunk a rómaiak fürdőihez – ezek jóval közelebb álltak Óbudához. A Római Strandfürdő sem véletlenül római: Budapest egyik műemléki védettség álló fürdőjét már ők is használták, pontosabban a vizét, mivel innen indult az a vízvezeték, ami átszelve a polgárvárost, a katonai táborig és az aquincumi fürdőkig vitte a termálvizet. (A katonák, az itt állomásozó II. Segítő légió fürdőjének maradványai ma a Flórián téri Fürdőmúzeumban láthatók.)

De kapcsolódik ide még a pesti oldal is: a Dagályé. Kacskaringós történet: 1944-ben a világháború miatt amúgy félbemaradt Árpád híd tervezése/építése közben találták meg azt 41,5 °C-os termálvizet, amire aztán a fürdő települt. Ezeket a meleg vizű forrásokat már a rómaiak is használták, és valahol a Rákos-patak torkolatánál, meg a valahai Fürdő-szigeten fakadtak és fakadnak a víz alatt ma is.  A szigetet végül 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, az aquincumi légiós tábor lakói pedig azért használhatták, mert a katonai bázisokkal szemben, a Duna keleti oldalán is állítottak úgynevezett ellenerődöket.

Az itteni Transaquincum erőd valahol a mai Dagály lehet, jelezve az idők állandó változását.

Cselebi még látta

Ugorjunk újra az időben és térjünk vissza Esztergomba, ahol a török emlékeket kutatjuk. A leírások szerint a két fürdő romjait a Vízivárosban, az egykori Óvoda utcában (a mai Katona István utcában) és onnan egy saroknyira, a Pázmány Péter utcában találták meg. Felfedezőjük, kiásójuk dr. Horváth István volt – akkoriban a szintén közeli Balassa Bálint Múzeum igazgatója. A nagyobbik fürdő volt a kétkupolás, többmedencés – de ezt csak az ásatások idején készült, régi képekről tudhatjuk, mert mindkét romot visszatemették. A Katona István utcai helyén/fölött ma a Szent Erzsébet Iskola működik, a másikat pedig csinos lakóházak közös udvarán találták meg – a házak egyike egyébként Esztergom legendás polgármesteréé, dr. Etter Jenőé volt, aki 1941 és 1944 között lengyel és zsidó üldözötteket is segített. A mai Katona István utca Duna felőli sarkán állt valaha a vízivárosi várfal legdélebbi, Hévízi bástyája, ahol a  1594-es ostrom idején Balassi Bálint is halálosan megsebesült. A fürdőromok maradványai pincékbe és a föld alá szorultak, pedig eredeti méretük alapján jóval túlnyúltak a felette álló házon. Evlija Cselebi ittjártakor, 1663-ban megemlített még egy gőzfürdőt is a vízemelő szerkezet környékén, ami akkor már biztosan nem működött, mivel az utazó éppen a termálvíz kihasználatlansága miatt sajnálkozott.

Az esztergomi dzsámi  

És ha a Duna vonalát követve még északabbra sétálunk a vár alatt, ott is találunk török kori emléket. A Malom-bástya és a Veprech-torony a régi esztergomi alsó vár északi részének legszebben megmaradt történelmi épületegyüttese. Jó 400 éve ideépült az Özicseli Hadzsi Ibrahim Dzsámi.

A csonka minaretes dzsámi – eltérően a szokásos dzsámiformától – kétszintes, téglalap alaprajzú, nyeregtetős épület.

Alsó része egy várkapu, a középkori vízivárosi várfal része volt, erre épült rá a dzsámi, ami a felső utcafrontján földszintes, a Duna-parti Erzsébet park felé néző homlokzata kétszintes. Szokatlan formája miatt sokáig azt hitték, a dzsámi sem más, mint az átépíttetett Veprech-torony. Ez az elmélet azonban a 20. századi feltárások során megdőlt, mert a dzsámit – a már meglévő városfalakra – a törökök építették rá. A törökök kiűzése után a dzsámit érseki magtárként hasznosították, később, a 19-20. század fordulóján a Petz család birtoka lett. Ők lakóházzá alakították át, a szomszédos, valahai derviskolostorban pedig a Petz-gyár működött. A dzsámi 1957-ben került az akkori lakók tulajdonába, aztán később dr. Horváth István, a helyi Balassa Bálint Múzeum akkori igazgatója jelezte új tulajdonosnak, hogy lakóház helyett nagy valószínűséggel egy török dzsámi került a birtokába. 

A terület teljes feltárása és helyreállítás után találtak egy középkori kőkutat, és feltárták a minaret épen maradt alsó szakaszát is, ennek ma egy 10 méter magas darabja látható, felső részén a csigalépcső első kilenc fokával. A dzsámi azonban nemcsak szép, hanem átgondoltan megépített építmény. Építésekor külön figyeltek arra, hogy az imaterem akusztikája is megfelelő legyen: a falba helyenként a szájukkal kifelé fordított korsókat falaztak. Az épületet 2007-ben adták át, azóta múzeum és kávézó is működik benne, és mindenképpen érdemes idáig elsétálni, mert mellette áll a szintén újjáépített Veprech-torony, ami valójában a Malom-bástya és egy különleges vízemelő szerkezet együttese. A ma 3,5-4 méter magas bástya falai a tornyot védték, aminek jelentős szerepe volt a város életében. A bástya a Vízivárost és a Várhegyen magasodó felső várat összekötő erődítmény fontos pontja volt, mivel a várhegyet félkörívben, a Duna felől összekötő városfal itt kanyarodott fel a Várhegyre, másrészt az ivóvíz is erről a helyről jutott fel a hegyre.

Vitéz János kísérlete

Ennek a vízemelő szerkezetnek a védelmére építették meg a Malom-bástyát, ami az ostromoknál is kiemelt szerephez jutott. A bástya olyan jól védhető volt, hogy a későbbi ostromok során a seregeknek inkább a Víziváros déli részén – a valahai fürdők környékén – sikerült betörniük az erődrendszerbe, innen soha. Ennél a toronynál található ugyanis az a meleg vizű forrás, ami először gabonamalmot működtetett, majd az 1470-es években Vitéz János esztergomi érsekként építtette meg azt a reneszánsz vízgépet, ami már korábban, Evlija Cselebi említésekor is szóba került. Ez a különleges reneszánsz szerkezet a forrás vizének segítségével emelte fel/továbbította a Duna vizét 63 méter magasságba és látta el így ivóvízzel 210 éven keresztül, a török hódoltság végéig a várat. A vízemelő szerkezetet 2019-ben az eredetit méretében, anyagában és formájában építették újjá, amit – a forrás hiányában – ma már elektromosan és látványosságként működtetnek. 

És itt működhetett a Víziváros harmadik török fürdője, az előbbi műemlékekhez vezető Berényi Zsigmond utcában. Az itteni meleg forrás vize hajtott a 14.-15. századokban vízimalmot, majd a vár vízellátását biztosító vízemelő gépezetet. Túlfolyójához viszont fürdőmedencéket építettek, amelyek átépített formában, az érsekség tulajdonában „Prímási tükörfürdő” néven egészen 1950-ig működtek.

Esztergom fürdőéletének új központja később aztán a Hévíz-tó térségében alakult ki.

Horváth István, a Balassa Múzeum igazgatója kutatásában említi, hogy az 1840-es években nagyszabású építkezésbe kezdett itt az esztergomi főkáptalan, a mocsaras, nádas, hínáros Hévíz-tó medrét ugyanis feltöltette, egy majdnem fél kilométeres, föld alatti alagútrendszeren pedig elvezette a régi tómeder forrásainak összegyűjtött vizét – az akkor kialakított strandmedencébe. Az egykori mederben épült meg később az 1600 vörösfenyő cölöpre emelt, klasszicista stílusú Fürdő Szálló, ami az esztergomi társas élet központja is lett (és ma üresen áll). De ez már egy újabb történet – és átvezet a Prímás-szigetre, ahol a mai Aquasziget Esztergom működik.

Felhasznált irodalom

https://obudaianziksz.hu/wellness-az-okorban/

Hereditas Archaeologica Hungariae 2. Sorozatszerkesztők Benkő Elek, Jerem Erzsébet, Kovács Gyöngyi, Laszlovszky József

https://web.archive.org/web/20160305000935/http://www.esztergom.hu/wps/portal//historiak?

docid=AAMN-7K8F98

chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz2003-3-4/213-263_Sudar.pdf

A Babits házaspár 1924 és 1941 között itt töltötte a tavaszi és nyári hónapokat. Mit jelentett számukra ez a hely?

Esztergom jól reprezentálja azt, hogy a házaspár között volt valami közös idill-keresés családi, párkapcsolati szinten és a tájjal való kapcsolódásban. Ez főleg azokból az időkből való képeken látszik, amikor örökbefogadott gyermekükkel, Ildikóval harmóniában éltek. 1924. március 27-től egészen 1941-ig, Babits haláláig, amikor csak tehették és az időjárás engedte, márciustól októberig itt maradtak. Időjárási viszontagságok esetén lementek a barátaikhoz egy-két napra Esztergom városába, vagy hazamentek aktuális budapesti otthonukba, és később visszajöttek. Amikor megvették az esztergomi házat, 1924-ben, még a Reviczky utcában laktak Budapest belvárosában, a Kálvin tér és a Mikszáth Kálmán tér között. A belvárosi forróság elől ide menekültek, igényelték a kertet. A csendes pihenőnapokat vendégjárások színesítették.

Török Sophie Babits mellett volt haláláig, még ha meg is viselte a nagybeteg ápolása.

Mélyen megélt emberi történet az, ami ezekbe a falakba beleivódott. Nekünk, akik itt dolgozunk, feladatunk, hogy széles perspektívában hívjuk fel a figyelmet arra, hogy nagy művek születésének helye ez, ugyanakkor zajlott a hétköznapi élet is. Művelték a kertet, gyönyörködtek a virágokban, termelték a gyümölcsöket, építkeztek, szervezték a ház téli életét.

Hogyan lehet leírni az emlékház státuszát? 

A Babits Mihály Emlékház jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik, ez alá tagozódik be az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, amelynek része az emlékház. Civil szervezethez is tartozik, mert alapító tagja a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE). Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hozta létre olyan célból, hogy a Kárpát-medence emlékházait egy érdekszervezetbe tömörítse. Az irodalmi muzeológia alkalmazott tudomány, a PIM-ben sokat hozzátettek ennek módszertanához. Az irodalmi muzeológusok természetesen az irodalomból merítenek, az irodalmi szövegeket kell láthatóvá tenniük, írott anyagokból kell installációt készíteniük, sokszor sugalmazni az irodalmi szöveget, képpé és látvánnyá formálni azt. A Babits Mihály Emlékház szép példája ennek a munkának. Műfaját tekintve ez egy enteriőr-rekonstrukció. 

Hogyan lett emlékház a nyaralóból?

Babits Mihály 1941. augusztus 4-i halála után felesége, Babits Mihályné Tanner Ilona, művésznevén Török Sophie, viszonylag keveset jött már Esztergomba, aminek lélektani oka is volt: innen mentek rohanva Budapestre az akkori Siesta Szanatóriumba augusztus 2-án, ez a mai Kékgolyó utcai intézmény, ahol Babits  napokon belül elhunyt. Végletekig ragaszkodott Esztergomhoz, és a beszélgetőfüzetekbe be is jegyezte: „Én szívesebben maradnék Esztergomban.” Tudjuk, hogy az életműve befejezett, mert halálos betegen az éjjeli szekrényén Szophoklész Oidipusz Kolonoszban című műve feküdt, amit magyarra fordított, és az utolsó vonásokat is be tudta fejezni – a kötetet szerepeltetjük is a kiállításon erre való utalásként.

Illyés Gyula látogatta meg a kórházban Babitsot, aki már beszélni nem tudott, és csak bólintott, hogy viheted. Így került nyomdába az utolsó műve.

Tehát 1941 után bérlők lakták a helyet, akik fizették a város felé a ház adóját. Török Sophie végrendeletében meghagyta, hogy legyen írói emlékház az épületből. 1955-ben hunyt el, az államra szállt a ház. Akkor még hat évet kellett küzdeni azért, hogy itt emlékhely legyen, hála két kiváló muzeológusnak, Zolnay László régésznek és Nagy Zoltánnak, akik egyaránt szívügyüknek tekintették, valamint a Babits Kuratórium tagjainak, 1961-ben irodalmi múzeummá válhatott a ház.

Milyen nehézségek adódtak az új kiállítás megépítésekor?

Az épület 2008-ban újult meg, egészen a statikai alapoktól. 2009 májusára készült el az új, állandó kiállítás, amelynek látványtervezője Ágoston István belsőépítész. Én kurátorként működhettem közre. Újraálmodtuk a házat és az esztergomi hagyatékot. Azok a régi tárgyak, amelyek eredetileg a nyaralóban voltak, szinte mind elvesztek az évtizedek alatt. Az, hogy közvetetten mégis sikerült helyreállítani a berendezést, többek között, a Petőfi Irodalmi Múzeum tárgyi hagyatékának, szakembereinek és Török Sophie képi és írott forrásainak köszönhető. A foghíjakat a korabeli visszaemlékezések alapján terveztük meg, és támaszkodtunk az oral historyra, az elbeszélt történetre.

Például Kovács Erzsébetet is meg tudtuk interjúvolni, aki Ildikónak, a Babits-házaspár örökbefogadott gyermekének volt nevelőnője az esztergomi tartózkodások idején.

A kiállításban minden tárgynak megvan a maga története. Például kifüggesztettük a falra a Jónás könyve 1938 augusztusára elkészült autográf kéziratának első oldalát nemes másolatban, amelyen látszik a feleségnek szóló ajánló: „Kedvesemnek, aki e versek első olvasója volt, kifogyhatatlan szeretettel adja a kéziratot, mely épp e napon készült el, névnapjára 1938-ban Mihály.” A kéziratmásolatot az Országos Széchényi Könyvtártól kaptuk a ház felújításának alkalmából, 2009-ben. 

Melyek a Török Sophie által ránk hagyományozott képi és írott források?

Török Sophie a fotóin – amelyekre a rekonstrukció nagy százaléka épül –, mindent megörökített, amit csak lehetett: életképeket, hangulatokat, fontos eseményeket. A fotók származási helye nem az esztergomi múzeum, mert a múzeumtörténet okán fotók végképp nem maradtak a házban, hanem az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárának Babits-hagyatéka, a Petőfi Irodalmi Múzeum fotói, valamint a szekszárdi Babits Mihály Emlékház fotói. Innen válogattuk ki az esztergomi vonatkozású fényképeket. Az 1983-ban, a PIM gondozásában, Babits születésének centenáriumán megjelent Ikonográfia című kötet és a „Mint különös hirmondó…” című, szintén 1983-ban kiadott jubileumi tanulmánykötet vonatkozó része sokat segített a képek származási helyének azonosításában. A fotók elemzése során a háttérből kiolvastuk a tárgyi világot, a berendezést, ami véleményem szerint Török Sophie ízlését tükrözte. Kedves, vidéki hangulat lehetett itt a házban szőttesekkel, Tolna megyei dísztárgyakkal, amelyek Babitsot Szekszárdra emlékeztethették, egyszerű könyvespolcokkal, az előhegyi divatot kifejező pöttyös ruházat- és ágyneműmintákkal. A fotókon gyakorta Török Sophie-t is látjuk, mert ő maga is kísérletezett az automata fotózással, ettől még hitelesebbek a képek. Az írásbeli források alapját Török Sophie naptárai adják. Ezeket fiatal lány korától gyorsírással, majd házasságkötésüktől, 1921-től Babits halálának évéig főként folyóírással vezette. A halál kapcsán annyit írt be: „requiem”. A naptárak szövegét szövegkritikai igénnyel Papp Zoltán János irodalomtörténész dolgozta fel és rendezte sajtó alá 2010–2011-ben. Az OSZK MEK-katalógusában elérhető digitálisan, a kiállítás terében is szerepel nyomtatott formában.

Az emlékházban Török Sophie manzárdszobájában, amely egy csigalépcsőn közelíthető meg, különleges energia árad szét. Mi a titka ennek?

A ház eredetileg egyszerű, kétszobás présház volt, és úgy növekedett, mint a fecskefészek, mert építőmesterek segítségével mindig hozzáépítettek, a húszas évek második felében be is üvegezték, így keletkezett a veranda. Török Sophie szobája is hozzátoldás. Ez egy tetőszoba, a domborzati viszonyokat követi. Maga Török Sophie hívja manzárdszobának a naptárbejegyzéseiben, ebben a szobában pihent és alkotott. Egyedi atmoszférát az ad a helyiségnek, hogy eredeti berendezésből itt maradt fenn a legtöbb részlet. Ilyen a Szent Ferences téka, amelyet esztergomi barátjuk, Einczinger Ferenc bankár festett és Török Sophie rendezte be. Mezei virágokat helyeztünk rá, amely a női varázslás finomságát, sokfelé figyelését hivatott kifejezni. A Szent Ferences téka körül látható keretbe foglalt, a Nyugatos alkotókat bemutató árnyképek ugyan másolatok, de az eredeti elrendezést hűen tükrözik. A szobában látható még egy, a falra festett Basch Edit-féle Madonna-kép, amely szinte eredeti formájában megmaradt.

A gyermek Jézus szelídségét kifejezi a kezében tartott, épen maradt madár. A festmény szentté varázsolja a teret.

Eredeti a helyiségben a padlásfeljáró is. Török Sophie nagy Bartók-rajongó volt, ezért a pihenősarokban elhelyeztünk egy ládarádiót. Tudható, hogy kedvéért a korban egyedülálló módon hanglemezre vettek rádiófelvételeket. Bartóknak 1936-ban verset írt. Zenerajongása iránti tiszteletből felkérésemre a Malom Művészeti Műhelyben Rózsár Brigitta zongoraművész közreműködésével, Villányi Zsolt rendezésében összeállt egy zenei anyag, ami Török Sophie zenei vonatkozású naptárbejegyzéseiből kelt életre hangulatokat, és így az eredetiségen túl szellemi, lelki, zenei atmoszférát teremt a szobába belépő látogatók számára.

Lehet állást foglalni a szakirodalom által elemzett kérdésben, hogy írói státusza Babits mellett egy tanítványi viszony volt-e, vagy egy árnyékban töltött lét, esetleg egy kivételezett, akár meg nem érdemelt státusz?

Véleményem szerint Török Sophie a szabadvers műfajában igazán nagyot alkotott amellett, hogy a Nyugat állandó kritikusa volt, versei és prózái egyaránt említésre méltóak. Ez a szoba egyben elvonuló, alkotó tér, dolgozószoba is volt a számára. Művészi példaképe Kaffka Margit volt. A Török Sophie nevet Babits Mihály adta neki, mégpedig Kazinczy Ferenc után szabadon, utalva egy régi kor írói vezéregyéniség-státuszára, amivel magának jelölt ki szerepet és egyben feleségének is, ami nem lehetett könnyű. A két költészet egymásra hatásával és általában Török Sophie írói munkásságával behatóan Papp Zoltán János foglalkozik. Aki bővebben érdeklődik Török Sophie iránt, annak ajánlom a naptárbejegyzések-kötet bevezető tanulmánya mellett Borgos Anna önálló tanulmányait, valamint a Szilágyi Judit irodalomtörténésszel közösen összeállított Nőírók és írónők, Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című kötetét. Olvasmányos még Koháry Sarolta Flóra és Ilonka című regénye is. Sok minden megtudható a „most én vagyok hang helyetted…”, Török Sophie Babits Mihályról című, Téglás János által készített igényes válogatásból is. 

Hogyan fejezi ki a kiállítás Török Sophie írói munkásságát?

Ahogy Babitsnak is kimutatható az Esztergomhoz kapcsolódó szépirodalmi munkássága, ugyanúgy Török Sophie-nak is. Szerepeltetünk egy szinte már nonfiguratív festménymásolatot a Török Sophie-szobában, amelyet 1929-ben Einczinger Ferenc készített róla. Címe: Asszony a karosszékben. Ez utal Török Sophie 1926-os azonos című versére, amely időtálló szabadverse. Aztán mondhatnánk az Almák című, tematikailag idetartozó versét, amely egyben egy siratóének is, amit nem sokkal Babits halála után írt. Ez egy nekrológvers, amelybe belesírja a fájdalmát. Szembeállítja az értékes múltat és a sivár jelent. „Esztergomi almák mosolyogtak veled”, már nem vagy itt, de milyen jó volt a „régi boldog nyarak dús gyümölcse”, majd következik a második egység: hova tűnt el minden, elázott a ház, már nem vagy itt. „Hol van már Esztergom! napfénye megvakult, meleg derűjéből fagyott vigyorgás lett”. A lírai beszélő idegeit felemésztette a betegápolás. Ebből a vallomásból is látszik, hogy mindez egy teljes szívvel élő nő látlelete, akit áthatott a vágyakozás az esztergomi idill és a harmónia után.

Pontosan száz éve vásárolták meg Babitsék az esztergomi Előhegyen kis házukat, amelyben 1924-től, a költő haláláig a nyarakat töltötték. Minden évben húsvét körül érkeztek, és általában szeptember végig, nagyjából Szent Mihály napjáig itt éltek. A házvásárlás azonban nemcsak Babitséknál ment eseményszámba, de a sajtó, az Esztergom sőt a Pesti Napló is hírül adta, hogy „a legzengőbb szavú magyar poéta”, Dante ünnepelt fordítója házat vett a hegyen. Vagy ahogy életük felbolydulásáról Babits számol be 1924 júniusában Szilasi Vilmosnak írt levelében: „Most egy kis kulipintyót vettem egy könyvem árán, amiből Ilonka, Lili példáján lelkesülve, kertgazdaságot akar csinálni, s ezzel könnyíteni legalább nyári megélhetésünkön. Az első héten kidül egy fal, képzelheted milyen izgalom. Pénzhajsza, építtetés stb…”

Annak ellenére, hogy ezen a tavaszon Babitsék „meglehetős hercehurcák között” voltak, hiszen a bedőlt fal helyreállításához építőmestereket kellett fogadniuk és kölcsönt kellett felvenniük, már ebben az évben is élénk társasági élet zajlott a verandás házban, ahonnan az egész város, a szomszédos dombok, hegyek, sőt a határ másik oldala is a szem elé tárult. A barátok, költők, írók, szerkesztők zarándoklata pedig megindult Esztergomba, a „hegyi költőhöz”.

Az előhegyi tavaszi-nyári hónapok nyüzsgéséről, mozgalmas életéről Babits levelezése és Török Sophie tömör naptárbejegyzései tanúskodnak. Szeretettel hívtak és fogadtak mindenkit, Esztergom az első pillanattól fogva a legtermészetesebb módon vált második otthonukká. S a város is azonnal befogadta új lakóit, életre szóló ismeretségek és barátságok köttetnek az esztergomi vagy a környékbeli művészekkel, tanárokkal, a helyi értelmiség tagjaival (pl. Einczinger Ferenc, Tipary Dezső, Scheiber Hugó, Olajos István, Rosta József). A személyes kapcsolatok mellett a Balassi Bálint Irodalmi és Művészeti Társaság is tiszteletbeli tagjává választotta Babitsot 1928-ban.

A város vezetése pedig 1934 augusztusában irodalmi ünnepet szervezett Babits Mihály tiszteletére, amelyen a költő – betegsége miatt hosszabb előadást nem vállalva – a Mint különös hírmondó című versét adta elő.

Az esztergomiak közül Babitsék Einczingerékkel kerültek a legszorosabb viszonyba. Einczinger Ferenc az esztergomi Takarékpénztár tisztviselője volt, nem mellesleg festőművész, Hollósy Simon tanítványa. Kapcsolata Babitscsal a ház újjáépítéséhez igényelt kölcsönnel kezdődött, de hamarosan Babitsék barátjává, hivatalos és magánügyeinek segítőjévé vált. De festői minőségében is hozzájárult az esztergomi ház történetéhez, a ház falainak díszítései, feliratai és egy Madonna-freskó az ő közreműködésével készültek az 1920-30-as években. A barátok közül mások, Basch Edit, Simon János György is részt vettek a „munkálatokban” Babitscsal való egyeztetések alapján. A falakra a ház „szellemiségét” közvetítő, Babits választotta idézetek kerültek a költő legkedvesebb mestereitől, az egyik Arany Jánostól: „Nem úgy épült, hogy századokig álljon, csak múló tanyául, mint a fecskefészek”, a másik Horatius A fösvényhez című carmenjéből: „Non ebur, neque aureum…” („Sem elefántcsontból, sem aranyból…”). A harmadik felirat Zrínyitől származik: „Adsz nyáron nyugvást és szép csendességet”.

Sőt, a Babits-ház legismertebb jellegzetességének, az aláírás-falnak az ötletét is Einczinger, pontosabban az ő présházának aláírásgyűjteménye adta. Egy szüreti mulatságon Babitstól kértek dedikációt a falra, s e kedves szokáson felbuzdulva a költő arra kérte barátját, hogy az ő házukon is csináljon egy ilyen emlékfalat. A ház hosszú hányattatása ellenére a kor irodalmának teljes kézjegye ma is leolvasható a házfalról. A tornác falán látható Nagy Endrének, a „kabaré atyjának” két karikatúrája is, amelyek közül az egyik a korabeli irodalmi élet viszonyain élcelődve a Parnasszusra igyekvő vándort (Nagy Endrét) ábrázolja, akit Móricz Zsigmond nem enged Babits elé járulni. De szintén a tornác falára került Babits Dal az esztergomi bazilikáról című versének két sora: „kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.” 

Úgy tűnik, ez Babits első műve, amit Esztergom, az Előhegyről elé táruló látvány inspirált, a versen már megérkezésük első hónapjaiban, az építkezések és felfordulás közepette dolgozhatott, az elkészült költemény Az Est 1924. május 11-i lapszámában jelent meg. De a történelmi város, a kis ház és kertje, a panoráma ekkortól verseinek elsődleges ihletőjévé vált. A történelmi eseményeket, fordulatokat, a trianoni békeszerződést követő letargia, az ország helyzete és személyes meghurcoltatása az 1920-as évek elején versválságként, súlyos aszályként jelentkezett

Babits pályáján. 1922-ben a Régen elzengtek Sappho napjaiban „A líra meghal” bejelentés Babits költői hitvallásai sorában is mélypontként regisztrálható.

Beszédes tény, hogy Trianon után, 1920 és 1922 között Babits mindössze öt verset közölt. S bár az 1923-ban keletkezett és publikált művek már az alkotásvágy visszatértét mutatják, 1924 márciusa után Babits költészete új lendületet kapott, új motívumokkal, témákkal, képekkel gazdagodott, amelynek referenciális nyomait egyértelműen az előhegyi ház környékén találhatjuk meg. Az első Esztergomban töltött nyár inspirálta az említett mű mellett többek között a Szent király városa, az Egy fonnyadó bokorhoz, Az ezüst rózsa alatt, A sziget nem elég magas, a Free trade vagy a jól ismert Ádáz kutyám című verseket is, s az Esztergomhoz köthető alkotások az 1925-ben megjelent Sziget és tenger című kötet anyagának jelentős részét adják. Ekkortól bontakoztak ki és mélyültek el a költő olyan ismert helytoposzai, mint a sziget, a hegy, a bekerített ház vagy a tenger, melyekhez az életmű második felében hol a magány, az elszigeteltség, hol a külvilág zajától mentesítő búvóhely, menedék, hol a prófétaszerep, a szellemi magaslat pozíciójának jelentései kapcsolódnak. Mindezek kapcsán olyan versek juthatnak eszünkbe, mint a Hegyi Szeretők Idillje, A gazda bekeríti a házát, a Holt próféta a hegyen vagy a „,különös hírmondó”, „akit nagy hír kerget le hegyéről”. 1925-ben az Itt a halk és komoly beszéd ideje című interjúban Babits maga beszél a kötetcím motívumainak jelentéséről: „A »Sziget és Tenger« motívuma mind-untalan visszatér ezekben a versekben, — s ez természetes is. Boldogabb korokban az emberi sorsok habjai voltak egy nagy sorstengernek: ma úgy állunk korunkban idegenül, mint a sziget, melynek a körüle zajló tengertől csak félnivalója van. Ilyen sziget volt ez években különösen minden emberi nyugalom és boldogság. Ebben a könyvben is vannak versek lopott nyugalomról, szerelemről, primitív hegyi tanyámról Esztergomban, ahová Robinson módjára bújok el nyaranta, azzal a jó baráttal és legkedvesebb társsal, aki a feleségem, és úgy gondolom, a nyugalomnak ezek a versei úgy hathatnak, mint aki a szigeten áll és a tenger zaját hallja.”

Emellett az esztergomi ház és kert nem egyszer „szanatórium”, a gyógyulás helyszíne is az 1930-as évektől egyre többet betegeskedő költő számára. Élete végén is itt remélte fájdalmai enyhülését. Orvosai tanácsa ellenére 1941 áprilisában a kis hegyi lakba vitette magát, abban bízva, hogy a „magyar Róma” jó levegője és nyugalma elősegíti gyógyulását, hiszen a fővárosban ekkor már rendszeresek voltak a légiriadók, a légópincébe vonulás szintén kimerítette a megviselt költőt. S bár a remélt gyógyulást Esztergom jó levegője nem hozta meg, Babits fájdalmai ellenére is szívesen fogadta látogatóit és megpróbált dolgozni is. Még 1941. augusztus 2-án is azt írja beszélgető füzetébe: „Én szívesebben itt maradnék Esztergomban”. Ám ez a vágya már nem teljesülhetett, innen, kedves házából augusztus 3-án, a halála előtti napon szállították mentőautóval a Siesta Szanatóriumba, ahol a következő napon éjfél körül meghalt.

Hogy mennyire szerette Babits a várost és az Előhegyet, arról számos, a verseinél jóval közvetlenebb nyilatkozata, vallomása, vele készített interjú tanúskodik.

Már az 1920-as években is szívesen beszél Esztergomhoz fűződő kapcsolatáról, az Esztergomi riport (Magyarország, 1925. április 12.) című írásában a város kettősségét vázolja fel: a gazdag történelmi múlt, a Szent István óta sugárzó „szent” szellem mellett, a város másik dombját szemlélve, a nyomor és a szegénység tűnik elő: „a szomszéd hegy még hívebben őrzi százados formáját, s ez talán igazabb történelem: putrik és kalibák egymásrazsúfolt nyája, mintha árvíz elől menekültek volna fel oda: szorongó tömeg, a zsellérnyomor kérlelhetetlen egyformasága minden korszakon át: ez a hegy nem változott!” A kultúrvárossal, a „magyar Rómával” – a két domb helyzetéből adódóan szó szerint – szemben az ősszegénység, amit már-már romantikus módon megszépít a szemlélő tekintete: „szent és gyámoltalan”. Aki mindezt, emelkedett gondolatait szőve egy harmadik hegyről látja, ám a múlt iránti elragadtatott lelkesültségét végül lerángatja a földhöz, hogy személyes vallomását is megtehesse: „mert nem ám halott Kunststadt kell nekünk és múzeum: ez a múlttal trágyázott föld mégis csak föld marad; amibe vetni és ültetni lehet … Én nem is a várost, hanem a földet kerestem Esztergomban: azért jöttem ide a harmadik hegyre, ahonnan a multtal-ittas város csak látvány, de a föld valóság: amiből már ki is bújtak az ibolyák.” Babits lényegében 1925-ös cikkének gondolatmenetét ismétli meg 1938-as Szent István városa című írásában, amelyet a következő évben megjelentetett Keresztülkasul életemen című önéletrajzi kötetébe is beillesztett. A gondolati ív és a lényeg ugyanaz, ám a város iránti elragadtatottságát még részletesebben színezi, a múlt barokk pompáját római párhuzamokkal dúsítja, s felvezetésként gyerekkori emlékeit, Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című festményének hangulatát, a várossal való első találkozását részletezi. Ebben, az Esztergomról mondott utolsó vallomásban talán minden benne van, ami Babits és a város viszonyát jellemezheti: pátosz, elérzékenyülés, nosztalgia, s valami olyan egymáshoz ragaszkodás, amelynek kötelékét csak a költő halála lazíthatta meg, némileg: „A hidegpompájú Benczur-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitriszigetek ősvadonáig. Ahol én lakom, ott is ősvadon volt, mikor először idecsöppentem, mint egy gyarmatos a Csöndes-óceán valamely ismeretlen szigetére. Mennyi türelem, fáradság, lemondás a gyarmatos élete, míg némi kényelmet teremthet magának. Sokszor eltünődtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczur-pompát, az ősvadont és a szelíd szegénységet együtt.”

Hogyan lett Móricz Zsigmond a Színházi Élet visszatérő szereplője?

Móricz neve rögtön az indulás évében, azaz 1910-ben felbukkant a lapban: igaz, ekkor még Színházi Hétnek hívták, három év múlva lett Színházi Élet, és így működött egészen 1938-ig, mindvégig Incze Sándor főszerkesztésében. A lap élete tehát majdnem egybeesett Móricz aktív írói éveivel – azt, hogy emlegessék ott, nem tudta volna elkerülni, hiszen rendszeres színházi szerző volt, és a lap közölte a színházak műsorát, tudósított premierekről. Emellett viszont Móricz belement még minden másba is, amit a lap kért tőle, és ez már a személyes döntése lehetett: adott nekik folytatásokban regényt (A kis vereshajút), válaszolt a vicces vagy komolyabb körkérdésekre, nyilatkozott, ha megkérdezték egy premieren, beengedte őket az otthonába. És azt se felejtsük el, hogy 1926-tól egy színésznő férje volt, ilyen minőségében is érdekelte a Színházi Életet, ahol minden módon népszerűsítették, karikatúrákat rajzoltak róla, megírták, hol nyaral, fotókon mutatták meg valamilyen társasági eseményen, megírták az Intim Pista rovatban, hogy hajnalban szeret dolgozni. Lehet, hogy fárasztotta néha Móriczot a lap buzgalma – bár a naplójában nem találtam ennek nyomát, de néhány vicces körkérdésre adott válasza kissé ingerültnek tűnik, például az, amikor a „mi a véleménye a tavaszról” kérdésre azt feleli, hogy „tavasszal mindig fáj a fejem”. De alapvetően tudta, hogy a népszerűségét, ismertségét növeli ez a magas példányszámban eladott lap, amelyik ráadásul, sohasem bántotta, nem írtak meg olyan hírt róla, amelyik rossz fényben tüntette volna föl, nem közöltek róla negatív kritikát.

Kinek jutott eszébe Szép Ernőt küldeni riportra?És nem derogált ez a feladat Szépnek?

Hogy pontosan kinek lehetett az ötlete, nem tudom, de feltehetőleg Incze Sándoré, esetleg az író Harsányi Zsolté, aki szintén meghatározó figurája volt a lapnak. Szép Ernőnek ugyanúgy nem derogált semmi a lappal kapcsolatban, mint Móricznak. 1910-től jelen volt a lapban ő is, színházi és kabarészerzőként, és már 1911-ben azt írták róla, ismert figura: „Jövőre új íróember lép a magyar színházi élet kiválóságai közé. Szép Ernő, akit már régóta ismer és szeret a közönség, darabot írt a Vígszínház számára. A darab jövőre kerül színre.” A Színházi Életet – hiába volt bulvárlap is, hiába volt az egyik legismertebb rovata az Intim Pista, ahol a pesti társasági élet fontos szereplőiről, a korszak celebeiről közöltek pletykákat, nem úgy kell elképzelni, mint egy mai, hasonló újságot. Incze Sándor olyan lapot csinált, amely megszólított mindenkit, ezért tett bele értékes irodalmat is, de akár még kötésmintát is.

Amikor Móricz Kerek Ferkó című darabjának premierjéről hírt adtak, és betettek a lapba egy fotót Bajor Giziről, a főszereplőről, fehér kötött sapkában, akkor közreadták annak a sapkának a kötésmintáját is.

1933-ban hagyja hátra a Nyugatot Móricz, de ez ebben a riportban említés szintjén sem jön elő. Nem is volt annyira fontos Móricznak a Nyugat, vagy ez a téma nem fér bele a bulvármagazinba?

Szerkesztőként valóban otthagyta, de nem volt látványos szakítás ez – ha meg is lazultak a szálak, ha már nem is a Nyugat volt Móricz legfontosabb publikációs fóruma, azért a könyveiről írtak, emlegették őt a lapban rendszeresen. És az 1942-es temetésén, amikor a Nyugatnak már csak az utódlapja, a Magyar Csillag létezett (hiszen egy évvel korábban, Babits halálakor megszűnt a lap), Illyés Gyula volt az egyik búcsúztatója, a Nyugat és a Magyar Csillag szerzőgárdája nevében. És a Színházi Életnek leginkább akkor volt érdekes a Nyugat, ha valamilyen érdekes társasági esemény kapcsán emlegethették. Mint az 1914/9-es számban, amikor a Nyugat irodalmi estélyéről adnak hírt, amelyen Móricz és Szép Ernő is szerepeltek, és amire a Színházi Élet kiadóhivatalában is lehetett jegyet venni.  

Leányfalu milyen szerepet játszott Móricz életében: föld, vidék, állatok – az elképzelt paraszti élet megvalósítása vagy a pesti társasági élet kiterjesztése az üdülőtelepre?

Leányfalun 1911-ben vett telket Móricz, 1912-ben már felépült ott egy később többször is bővített ház – a telek is egyre nagyobbra nőtt, mindig hozzávásárolt, amikor csak tehette, egészen odáig, hogy elérte, hogy a telkét mind a négy oldalról utca határolja. Ez fontos volt a számára, ez a zártság, ahogy ezt fel is jegyezte a naplójába 1929. február 3-án: „Arra kellett, hogy «legyen valamim». Hogy érezzem, hogy «vagyok valaki». Ezért vettem, mert jó nagy kertet kaptam olcsón, azért vettem hozzá, hogy zárt egység legyen, mind a négy oldalon utcával.” Ugyanebben a bejegyzésben írta azt is, hogy Leányfalu az „élet élésének illúziója” volt számára: nem egyszerűen a hétvégéket és a nyarakat töltötte ott családostul, de a telekkel is kezdenie kellett valamit, azt nem tudta elképzelni, hogy csak a fű nőjön ott. Próbálkozott sok mindennel, élt ott egy kertész házaspár, volt „Móricz Zsigmond kertészet”, piacra is termeltek árut, amit kofaasszonyok vittek be Pestre, a kerttel mégis folyamatos küzdelmet folytatott.

Nemcsak az időjárás miatt, hiszen időnként elfagytak a gyümölcsfái, de amiatt is, mert ő meg leginkább írni szeretett volna Leányfalun.

És illúzió volt amiatt is, mert csak részben enyhíthette Móricz faluhiányát: ez az úri, pesti közönség nyaralóhelye volt, egy olyan társaságé, amibe Móricz nem tudott belesimulni, márcsak azért sem, mert a legjobban nyáron, hőségben szeretett regényt írni, amikor mások nyaraltak és szórakoztak. A Színházi Életben is rendszeresen voltak tudósítások az ottani nyarakról, az 1918/33-as számban Szigethy Erzsi ezzel zárta a cikkét: „Igy töltik Leányfalun a pesti művészek a nyarat, boldogok, a legbelsőbb bohéméletet élve, programm nélkül, ötletszerüen, nagyszerüen!”

A leányfalui élet bekerül valamilyen formában Móricz írásaiba?

Az a nyári meleg, amelyben ott írta számos regényét, mindenképp; remekül tudott fullasztó hőséget megmutatni. De szerette volna egy egész műben is kibontani a leányfalui kertje történetét: ez lett volna a Kertem regénye, amely már címében is az Életem regényét idézi meg, de csak hat oldalnyi kézirat készült el belőle és maradt fenn a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában. És gyűjtött ott történeteket is: Leányfalun köztudott volt, nem az a fontos Móricznak, hogy a legjobban dolgozó parasztembereket vegye föl alkalmi munkásnak, neki a legjobban mesélők voltak az érdekesebbek, ezért hamar odagyűltek a kapálni kevésbé szerető, viszont az árnyékban szívesen adomázó leányfalusiak. Persze, ennek meg is lett a következménye, Leányfalu inkább vitte a pénzt, nem hozta, és nem növényeket termett a kert, hanem irodalmat.

Hogy bírták a lányok, a három erős női öntudattal bíró Móricz lány a leányfalui életet?

Nekik meglehetősen jó dolguk volt ott, szerettek is kint lenni: a kerti munkába, amennyire én ezt a naplóból, a visszaemlékezésekből leszűrtem, kevéssé kellett bekapcsolódniuk, viszont napozhattak, fürödhettek a Dunában, lehetett játszani a lengőtekével, egy idő után kijöttek az udvarlóik is, komoly, a család köré szerveződött társasági élet folyt ott. Aztán, ahogy öntudatra ébredtek, felnőtté váltak, ritkábban jártak ki, és amikor Litkei Erzsébet, azaz Csibe lett ott a gazdaasszony, akkor pedig még ritkábban. De a lányok, aztán az unokák, dédunokák is nagyon ragaszkodtak Leányfaluhoz, az egyik Móricz-unoka a mai napig a településen él.

Van különbség a két feleség Leányfaluhoz fűződő viszonyában?

Annyiban nincs, hogy mindkettejüknek erősen hullámzó a viszonya a házhoz is, meg azokhoz a feladatokhoz is, amelyeket ez az uradalom adott. Hiszen nekik azért dolgozni is kellett ott, sokat, ha nem a saját kezükkel (de sokszor úgy is), akkor nekik kellett küzdeniük a személyzettel. Janka, az első feleség nem kedvelte az ottani színészek, színésznők társaságát – Mária, aki viszont maga is színésznő volt, sokszor látványosan unatkozott kint. Janka azt is nehezen viselte, hogy Móricz többször oda menekült előle, és feltehetőleg nagyon erősen tiltakozna, ha tudná, hogy nem látom nagyon máshogy a kerthez és házhoz való viszonyát, mint Máriáét. Móricz naplójának tanúsága szerint ugyanis Janka életének utolsó előtti napján azt jelentette ki, hogy „Úgy gyűlölöm Leányfalut, mint Simonyi Máriát.” Valahogy mégis egyformák lettek a feleségek, és nemcsak azért, mert Mária is kiszorult onnan egy idő után, hiszen Móricz élete utolsó éveiben az már Csibe világa volt. De Móricz feljegyzett olyat is, 1935. április 15-én, Leányfalun, hogy a kezdetben sokba kerülő, az első feleségétől annyira különböző színésznő-felesége mennyire hasonult mellette Jankához: „Ez nagyon érdekes: Mária éppen olyanná alakul, mint Janka volt: spórolós keresztény asszony lesz szegényke mellettem. Kihozta az ételmaradékokat is. Már lassan egész gondolkozása oly mérsékelt igényekre alakul át, amilyen illik… Kétezer pengőbe került ebben a hónapban máris az életem, de ebből őrá alig tíz pengő jutott: ami neki kell, azt ő maga kereste meg. Nagyszerű asszony lett ebből a fényes és ragyogó színésznőből.” Leányfalu nemcsak a feleségek számára, de egyébként is végig kétarcú jelenség maradt: vidám, napfényes, ragyogó paradicsom a Színházi Életben, és folyamatosan anyagi gondokat okozó, sok törődést követelő hely Móricz naplójában.

Barki Gergely 2016-tól volt a megújuló Czóbel Múzeum állandó kiállításának kurátora, de kapcsolata a művésszel jóval korábban indult. A kétezres évek elején Passuth Krisztina vezetésével nagyon komoly szakmai team dolgozott a Magyar Nemzeti Galéria Magyar vadak című 2006-os kiállításán, amely aztán nemzetközi sikereket is aratott. Ebbe a szakmai közösségbe Barki Gergely Berény Róbert kutatójaként került be, de ő kapta azt a feladatot is, hogy a magyar fauve-os festők portréiról írjon egy tanulmányt.

Ahogy elkezdte a kutatást, meglepődve tapasztalta, hogy minden látszat ellenére Czóbel életműve még korántsincs feldolgozva.

„Ahogy minél több forrást elolvasva ástam egyre mélyebbre magam az életműbe, annál több kérdésem lett, és egyre kevésbé álltak össze a korábbi puzzle-darabok egységes egésszé. Elkezdtem újra kirakni a puzzle-t, s mivel új darabokat is találtam, megpróbáltam a kronológiát felállítani. Nagyon érdekesen rajzolódott ki előttem, hogyan vált Czóbel fauve festővé. Ez is lett a címe a tanulmányomnak: „A fauve-vá válás evolúciója Czóbel Béla portréi tükrében”. Pusztán a portrékon keresztül is le lehetett vezetni ezt az evolúciót, és iszonyatosan sok minden derült ki. Egyértelművé vált, hogy Czóbel a pályája elején ott volt a nemzetközi élvonalban pár évig. 

Rengeteg új adat, izgalmas információ került elő, még mindig vannak fehér foltok és kerülnek elő újabb adalékok. Például Matisse archívumában kutatva – amely egy magánarchívum, Matisse műterme és háza Párizs külvárosában a dédunoka kezelésében – elolvastam egy csomó levelet, és az egyikben ezt találtam: „Itt járt Czóbel a nagyon bájos kislányával. Elégette a képeit.” – írta Michael Stein 1911–12 környékén Matisse-nak.

Az idők során sajnos épp ez a legerősebb, fauve-os korszaka tizedelődött meg, egy-két fotót és pár leírást ismerünk csak.

Például közös fogorvosuk volt Matisse-szal, egy Kritchevsky nevű orosz, akinek Matisse képei mellett Czóbel-festményei is voltak, de semmit nem lehet tudni arról, hogy ezekkel mi történt. Ha az információmorzsáink egyszer összeállnának, egy sokkal izgalmasabb figura rajzolódna ki, mint akit most ismerünk – meséli Barki Gergely, aki gyakorlatilag Czóbel iránti egyre növekvő érdeklődésének köszönhetően kötött ki Szentendrén.

„2012 körül jelentkeztek Szentendréről, hogy készülnek egy nagy életmű-kiállításra, ennek lettem én az egyik felelőse. Az 1925-ig tartó részt állítottam össze a MűvészetMalom régi részén. Lubickoltam benne, mert ez fantasztikus etapja az életének, izgalmas újdonságok kerültek elő, teljesen új fénytörésbe került a művész.” 

Czóbel hosszú és gazdag életet élt, 92 évesen távozott, sok korszakot megélt, nemcsak művészeti értelemben, hanem társadalmi változások mentén is. Nem kell ahhoz művésznek lenni, hogy tudjuk, egy találkozás, vagy egy politikai változás milyen erősen befolyásolhat egy életutat.

Ahogy Barki Gergely mondja, az 1925-ig tartó életszakasz, Czóbel fauve-os és expresszionista korszaka a legizgalmasabb. Élt már Párizsban, Hollandiában, sikereket aratott, megnősült, felvetődik a kérdés, miért jött haza? Barki szerint erre összetett a válasz: 

„A húszas évek közepétől Berlinben kezdett megváltozni a légkör. 1926-ban Magyarországon kihirdették az amnesztiát, a Tanácsköztársaság utáni megtorlás elől emigrált művészek közül néhányan visszajöttek. Czóbel nem emigráns volt, Párizsból menekült először Hollandiába, majd a felesége Németországban kapott állást, és Berlinben talált egy műtermet a férjének. Furcsa házasság volt, szinte sosem éltek igazán együtt, el is váltak. Czóbel introvertált karakterének már a pályája elején voltak elakadásai. Időnként zsákutcába került, nem ment a festés. 1909 után mindenkire hatott Picasso kubizmusa, de ez az irány nem érdekelte, inkább az expresszionizmus felé kacsingatott. Az 1910 és 1914 közti időszakból alig maradtak fenn művei, talán, ha három-négy kép ismert ebből az időszakból. Négy-öt év teljesen kiesett, nem tudjuk, miket festett. Szoktuk mondani, milyen nagy törést okozott a második világháború – szerintem az első még nagyobbat, amikor kitoloncolták a magyar művészeket Párizsból. Czóbel viszont a válása után, a húszas években újra Párizsban élt, ekkor kezdett ingázni Magyarország és Franciaország között. Gyakorlatilag haláláig ezt tette, még a legátkosabb rendszerben is meg tudta csinálni, teljesen kivételezett volt.”

Arra, hogy miért engedték ezt meg neki, még mindig nem ad tökéletes választ a kutatás.

Bátyja, Czóbel Ernő fordította Marx Tőkéjét magyarra, de semmilyen utalás sincs arra, hogy ő járta volna ki a festő privilegizált státuszát. Barki Gergely határozottan állítja, hogy Czóbel nem politizált, soha semmilyen pártnak nem volt a tagja, a festészeten kívül nem érdekelte semmi, talán ezért engedték külföldre menni. Mindent a vásznon akart megoldani, reggel felkelt, reggelizett, festett, ebédelt, lefeküdt egy kicsit, megint festett, aztán korán lefeküdt aludni. Ez volt az élete. Mindennap festett, mindennap rajzolt – erősíti meg Muladi Brigitta.

A szakirodalom szerint 1940-ben Modok Máriához költözött Szentendrére. Muladi Brigitta, aki nemcsak Czóbel, de Modok életművét is kutatja, tovább árnyalta a képet. Szerinte Czóbel akkoriban Párizsban volt berendezkedve, látogatóba járt Szentendrére, és Modokkal együtt ingáztak. A harmincas években Párizsban adta el a képeit, sőt a szocializmus alatt is ki tudta vinni és „keményvalutáért” értékesíteni a Szentendrén született festményeket – erősíti meg Barki is.  A háború viszont közbeszólt, itt ragadtak. Nem volt ez határozott döntés.

1936-ban egyébként Lehel Ferenc – akit még Nagybányáról ismert – hívta meg a szentendrei művésztelepre Czóbelt. Itt ismerkedett meg Modok Máriával, szerelem lett belőle. Jól megértették egymást, és a festészetükben is sok volt a közös pont. Modok Mária a válása után saját egzisztenciával, műtermes házzal rendelkezett, kézenfekvő volt, hogy a magyarországi hónapokat itt töltik.

De Czóbel meg is szerette Szentendrét, levelezéséből kiderült, sokszor alig várta, hogy Párizsból visszatérhessen a kis almáskertjükbe. 

„Mert ez a Szentendre egy mágikus hely, itt valami beszippantja az embert – meséli Muladi Brigitta, aki szintén ideköltözött, amikor elkezdett a múzeumban dolgozni. – Kirakatvárosnak tűnhet, pedig valójában nem az, minden lelki szükségletre ad valami választ. Visszatérve Czóbelre, nagyon várták őt az itt alkotó művészek, amikor híre ment, hogy ide fog költözni. Bálint Endre a Hazugságok naplójában írta: „L.F.-nek hófehér haja volt, és akit azért irigyeltem, mert a falát Czóbel Múzsa című képe díszítette. Czóbel Bélát azért irigyeltem, mert a képet ő festette, és mert sokat élt Párizsban. Mennyire várom, hogy megismerjem személyesen is”. 

Modok Máriával baráti társaságot is kapott Czóbel, sok időt töltöttek együtt Gráber Margittal, Szántó Piroskával, Vas Istvánnal. Az ő emlékirataikból ismerjük a társasági életüket, házasságuk dinamikáját. Klasszikus férfi-női szerepeket vittek, Czóbel karrierje volt a fontos – miközben Modok lopott órákban ugyan, de szintén rengeteget festett.” 

De hogyan is lett meg a múzeum? Hiszen ő volt az egyetlen élő művész, akinek múzeumot szenteltek Magyarországon. „Kiharcolta magának – foglalja össze Barki Gergely. – Nagyon szerette volna, hogy legyen egy múzeuma. Szépen átalakították számára a Templomdombon a volt iskolaépületet, és még életében megnyílt a kiállítás, többnyire a legutolsó évtizedek képeiből. A holland korszakból van még egy jelentősebb anyag, ezt a lánya adományozta a múzeumnak.”

Az idős mester személyesen felügyelte a múzeum állandó kiállításának felépítését, hosszú ideig fel sem merült, hogy hozzá lehetne nyúlni. Barki Gergely meséli, hogy korai korszakához egészen furcsán viszonyult, ingerültté is tette, ha arról kérdezték: „Mit jönnek nekem a korai korszakommal, megfestem az egészet újra, ha akarom!” Szóval a korai korszaka szinte említést sem kapott a tárlaton.  

„Aztán amikor 2015-ben Gulyás Gábor lett a Ferenczy Múzeumi Centrum vezetője, megkeresett, hogy rendbe hozná a Czóbel Múzeumot, és rendezzem újra az állandó kiállítást – folytatja Barki Gergely. – Örültem, hogy fél évszázad után felújítják az épületet, de jeleztem, hogy nem látom értelmét egy állandó kiállítás megrendezésének. Felesleges ugyanazt a kártyapaklit kevergetni, aztán időről időre máshogy kirakni – ugyanazokat a lapokat. 

Felvetettem, mi lenne, ha az állandó kiállítás helyett minden évben egy új és mégis állandó ’kiállítás-változatot’ rendeznénk, méghozzá úgy, hogy minimum 10-15 művet kölcsönkérnénk egyéb közgyűjteményből, magángyűjteményből, akár külföldről is. Az ötlet megtetszett Gábornak, belevágtunk. Újragondolt Czóbel – ez lett a cím, és lett 2.0, 3.0, 4.0 verziója is. Volt, amikor a berlini expresszionistákkal való kapcsolatára koncentráltunk. Kölcsönkértem egy német magánmúzeumból egy akvarelljét, mire azt kérdezték, miért csak az akvarellt kérem, három nagyméretű olajképet is őriznek a húszas évek elejéről.

Olyan képeket küldtek végül, amelyek a legjobb német expresszionistákkal is felveszik a versenyt, a két múzeum között pedig kialakult egy jó kapcsolat. 

Tematikák szerint folytatódott a kiállítás-sorozat, újabb és újabb, soha nem látott festmények kerültek elő. Számos olyan képet mutattunk be, ami korábban nem szerepelt Czóbel-tárlatokon, illetve ezzel párhuzamosan kiválogattam a törzsanyagból olyan képeket – elsősorban a grafikákat –, amelyek közül nagyon sok soha nem szerepelt semmilyen kiállításon.” 

Barki Gergely az ötödik kiállítására készült, amikor igazgatóváltás történt a múzeum élén. Az új igazgató, Prosek Zoltán Muladi Brigittával folytatta a munkát, aki továbbvitte a folyamatos újrarendezés elvét. Czóbel gazdag életműve lehetővé teszi, hogy újabb felfedezések születhessenek. 

Muladi Két Paletta címmel a Czóbel-Modok házaspár párhuzamosan futó életművét izgalmas művészeti párbeszéddé alakította. Azt az időszakot helyezte fókuszba, amikor Czóbel biztonságos otthonra lelt Modok mellett, de kitekintést adott a korai munkákra és Czóbel egyedül töltött, utolsó öt évére is. 

„Szerettem volna megmutatni Modok korszerűségét, és úgy érzem, ez sikerült is. Sok visszajelzést kaptam, hogy mennyire másképp látják, arca, karaktere lett. Mire idekerült Szentendrére, Czóbel már klasszicizálódott, megtalálta azt a modort, amiben festeni akart. Minden képe felismerhető: kusza vonalak, furcsa színek, egy olyan különös festői világ, ami 1940-re már teljesen kialakult. Ám az is igaz, nem tudjuk pontosan, hogy milyen volt a fiatal Czóbel, hiszen két fontos szakasz hiányzik az életműből, ezeket csak fekete-fehér fotókról, vagy elbeszélésekből tudjuk rekonstruálni. Czóbelt mindig körüllengte a pikáns függetlenség nimbusza.”  

Ezt a nimbuszt vizsgálja, vagy talán cáfolja a jelenlegi kiállítás, amely Paletták – Czóbel Béla párizsi és magyarországi kapcsolatai címen a legfontosabb szakmai és személyes kapcsolatait mutatja meg visszaemlékezések, interjúk, levélrészletek alapján.

Czóbel és a Dunakanyar viszonyáról Muladi Brigitta azt meséli, az idős mester számtalan képén örökítette meg a tájat – megszokott látvány volt, ahogy gyalogol a Szamárhegyen, vagy a 11-es út mellett, keresve, hová tehetné le az állványát. Egy ilyen elkapott pillanatfelvétel fogadja most a látogatókat a múzeumban. 

Czóbel haláláig festett, egész életét a festészetnek rendelte alá. Szomorú, hogy azért nem ismerik még szélesebb körben, mert pont az a korszaka tűnt el, amikor a világ élvonalával egy ütemben mozgott. 

Milyen helyzetben volt a múzeum, amikor átvette az irányítást?

A rendszerváltás a Skanzent is váratlanul érte, nem volt felkészülve a piaci viszonyokra. A szocialista brigádok, a szovjet, lengyel, kelet-német turisták által mesterségesen felduzzasztott, sokszor 300 ezres látogatószám nem volt valós, gyakran át sem lépték a küszöböt, csak beíratták a brigádnaplóba, hogy itt jártak. Az állami intézményrendszer átalakult, benne maradtunk ugyan a nemzeti múzeumi hálózatban, de a piaci viszonyokkal nem tudtunk igazán mit kezdeni, lezuhant a látogatottság 130-140 ezer főre. Az itt dolgozók sem hittek igazán abban, amit 1967-ben az alapításkor mondtak, hogy némi KISZ-es támogatással, néhány év alatt felépül a Skanzen. Itt volt a rengeteg bontott épület, itt voltak a tárgyak, de nem volt hozzá infrastruktúra és nem volt jövőkép. 1992-ben Dr. Füzes Endrével, a korábbi főigazgatóval és két másik kollégával elkészítettünk egy fejlesztési programot. Arról szólt, hogyan húzzuk ki magunkat az iszapból a hajunknál fogva, mint Münchausen. Azt tudtuk, hogy a döntéshozó mindig a sikerbe invesztál, vissza kellett szerezni a látogatókat, infrastrukturális fejlesztésekkel, új típusú fesztiválokkal, rendezvényekkel.

A csökkenés akkorra megállt, amikor átvettem a múzeumot, elérte, sőt a kétezres évek elejére meghaladta a 200 ezret a látogatók száma.

A Skanzen beletartozik ugyan a nemzeti múzeumi hálózatba, de a többi múzeumhoz képest mégis sajátos képződmény.

A skanzenek azért jöttek létre, hogy ne csak a vitrin és a tabló meséljen a népi életről, kultúráról, hanem összességében lássuk az egészet. Kiderült, hogy ez a múzeumi forma rengeteg emocionális elemet képes megmozdítani: „Jaj, hiszen nálunk is volt ilyen, használta a nagymamám.”  Pillanatok alatt olyan érzelmi kapcsolat jön létre a bemutatott dolgokkal, ami megismételhetetlen. 2001-ben Szentendrén volt a Szabadtéri Múzeumok Európai Szövetségének konferenciája, itt volt 120 -130 szakember negyven országból, akik arról beszéltek, hogy már nem működik a skanzenek korábbi hatásmechanizmusa.  A mostani generációnak nem jelentenek semmit a régi tárgyak, nincs érzelmi kötődésük hozzá, folyamatosan tűnik el a paraszti kultúra. Annak idején a szabadtéri múzeumokat döntően azért hozták létre, hogy a népi kultúrára figyeljenek, de ez változott, már régóta az egész társadalmi spektrummal foglalkozunk. A szolidaritás, a traumafeldolgozás, az öko, a bio, minden, ami ma a közbeszéd tárgya, megjeleníthető a skanzenban. Bővíteni kell a lehetőségeket, mert a huszadik szekrény vagy tulipános láda legyen bármilyen szép, unalmassá válik. De ha a látogató bemegy a kiállítóterekbe és azt látja, hogy az egyikben a demenciával foglalkoznak, máshol a vakokkal, a következőben történelmi traumát dolgoznak fel, aztán bezárkózik például a hidasi házba, ahol az a feladata, hogy egy óra alatt rakja össze az életéből azt a húsz kiló személyes tárgyat, amit magával vinne kitelepítéskor, az megérinti. Már nemcsak arról van szó, hogy valami szép, népi, cifra, festett, hanem az is kiderül, hogy az asszonyt megverték, a tizenkét gyerekből kettő maradt meg, ez az élet is tele volt traumákkal, nehézségekkel, mint a mai emberé. Közben viszont azt is látja, hogy mennyiféle okosságot tudtak eleink, amire ma is érdemes odafigyelni.

A hetvenes években, amikor ismertté váltak a skanzenek, inkább a bemutatáson volt a hangsúly.

Kvázi épület- és életmód-rezervátumok voltak, sőt a 80 években a magyar muzeológia átvette a német metódust, ami arról szólt, hogy majd a tárgyak mesélnek, nem kell semmi magyarázat.  Ez is egyfajta szemlélet, de a mai gyerekek szülei már nem tudják azt, hogy mi a csizmakaparó vagy a légyfogó, miért is mutassuk be önmagukban? Túl kellett lépni ezen a szemléleten.

Persze, nem felejtjük el, hogy van egy nagyon komoly réteg, amely érdeklődik a népművészet iránt, őket is ki kell szolgálni. De szerintem akkor jó egy nemzeti gyűjtemény, ha minél szélesebb a spektruma, ha a társadalom minél nagyobb szegmensét be tudom hozni a múzeumi területre.

A felmérések szerint a szentendrei látogatók közel negyven százaléka egy évben többször jön el a Skanzenba, mert talál valami izgalmasat.

A mai napig is a legnagyobb kihívás, hogyan lehet ezt a látogatói létszámot bővíteni, miközben vannak politikai, gazdasági döntések, covid, lehetne sorolni. 

Ha már szóba hozta, a politika mennyire szól bele az életükbe?

Igazából nem. Ha abban segít, hogy anyagilag támogatja például azt, hogy elhozzanak ide háromezer sérült gyereket, az fontos. És vannak ilyen gesztusok. Más kérdés, hogy milyen hatása van a politikai megosztottságnak a hétköznapokra. 

Amikor 2022-ben megnyitottuk az Erdélyt, nagyjából 140-150 emailt, sms-t kaptam, óriási siker volt, több mint kétezren itt voltak a nyitáskor.  De az üzenetek felében azt kérdezték, hogy volt bátorságom hozzá. Nem értettem. Szakmai tudományos feladatot hajtok végre, ebből a koncepcióból hiányzott az Erdély mint önálló kulturális entitás. A tudományos hitelesség alapján dolgozunk, ahol bizonyos kérdésekben nyilván más a valóság, mint amit egyesek szeretnének látni.

Három tájegységgel indultak, most tartanak a kilencediknél.

Az első két ötéves ciklusom arról szólt, hogy az elődök álmát próbáltam megvalósítani, mert korábban elfogyott a pénz, megrekedt a tájegység-építés. A Skanzen telepítési programja, tehát ennek a kilencnek a felépítése ambíciózus program, egyedülálló a világban. Senki nem mert ilyen hatalmas épülettömeggel bíró, hatalmas logisztikát igénylő, tárgyakat megóvó programot csinálni. A legnagyobb skanzenek 100-150 épülettel operálnak. Mi háromszázhatvan épület körül tartunk most nyolcvan hektáron.  Amikor vezető lettem, itt voltak muzeológus kollégáim, akik közel húsz éve várták, hogy felépüljön a Balaton-felvidék vagy a Dél-Dunántúl. Meg kellett értetnem a fenntartóval, hogy lépni kell, mert a tárgyak ott pusztulnak a depóban. Közben körvonalazódott az új struktúra, amiben megfogalmaztuk, milyen irányba megyünk tovább. A Felföldi Mezőváros, az Észak Magyarország már a megújulási folyamatokat mutatja tematikában, módszertanban, bemutatási eszközökben. De a paradigmaváltás minden tekintetben az Erdély. Ehhez persze többek között az kellett, hogy a 30, itt töltött évem alatt volt lehetőség egy hosszútávú, megalapozott, sikerekkel fémjelzett, mindig újításokat beépítő, folyamatos munkára, ami olyan vezetési biztonságot és állandóságot ad, amivel mindezt meg lehet valósítani.

Miben más az Erdély a korábbiakhoz képest?

Az Erdély első üteméről beszélünk, amiben legelső és a leginkább szembetűnő, hogy van város. Az alapkánonban a falusi parasztság és a mezővárosi kézműves polgárság életmódját mutatjuk be. Már vannak nyomok a Felföldi Mezőváros tájegységben a nagy történelmi stílusok megjelenítésére az épületekben, az enteriőrökben, de azért az még a régi metódus szerint épült. Mára a Skanzen kilépett a csak népi kategóriából, és ahogy a korszerű történeti múzeumok, a népet teljes spektrumában vizsgálja minden társadalmi szegmens tekintetében. 

A másik jelentősége az, hogy az Erdély komoly demonstrációja annak, hogy nemzeti gyűjteménnyé váltunk.  1998-ig csak a mai Magyarország területén gyűjthettünk, akkor lett ez feloldva, ami jelzi, hogy a magyar kultúrát teljes spektrumában értelmezzük.

Fontos az interpretáció módja. A korábbi enteriőrök állóképként jelentek meg, a mostaniak mozgalmasak, élet van bennük.

Főleg az élő történelem, ami most nagyon új interpretációs módszer. Nemrégen volt itt egy angol szakember, ők kezdték el ezt a beöltözős, viseletes, múzeumi teátrumot. Megnézte a miénket, és nagyságrendekkel jobbnak tartotta a sajátjuknál, mert nemcsak a ruha, a környezet, a beszéd hiteles, hanem a történet alanyai is, akik valós személyek voltak. A székelyudvarhelyi postahivatal emeleti szintjén Dávid Lajos postamester tíz perces flashmob-szerű előadásban vitatkozik a mindennapos várandós feleségével, 1915. január 15-én délután 5 óra előtt pár perccel, hogy aláírja-e az új impériumra az esküt, vagy ne. Ha aláírja, megy tovább az élet, de hitét veszti, ha nem, oda lesz minden egzisztenciája, a gyerek is, aki másnap meg is születik. Fantasztikus hatású történet, nagyon megfogja a közönséget, még a külföldieket is, annak ellenére, hogy a konkrét szöveget nem értik, csak a történet kereteit, de nagyon jók a színészek. Ez minden tablónál, minden QR-kódnál többet ér, mert személyes. Ettől kezdve mindenki pontosan érti, hogy mit jelent, amikor az embereken átnyúlik a történelem. Mikor lenne aktuálisabb ez, mint  napjainkban? Ettől válik a dolog nagyon izgalmassá, miközben közel kerül a mához, mert megváltozott az interpretáció módja és eszközkészlete.

Érintőképernyő a tisztaszobában?

A hetvenes években egy sarkos elrendezésű szoba önmagáért beszélt. Mindenki tudta, hogy ez a komód, ez a kredenc, ez a bili, ez a csizmahúzó, még az elrendezés is hasonló ahhoz, amit ismertek. Voltak még ilyen elrendezésű házak a falvakban. Ma már ilyen nincs, az egész falusi kultúra eltűnőben van, megváltozott az életmód. Viszont szeretnénk, hogy a látogató számára minden érthetővé váljék, ezért próbáljuk mai eszközökkel megmutatni, hogy milyen volt az élet annak idején, legyen az kamera, érintőképernyő vagy színielőadás mint közvetítő eszköz.

A hétfalusiaktól van egy épületünk, aminek az első szobája van berendezve eredeti bútorokkal. A konyhában van egy stilizált kocsikerék, nyilak mutatják, hogy milyen volt a munka és az ember-migráció. A hétfalusiak nagyon jól szekereztek, ezért van a kocsikerék, Nagyszebenbe jártak, most Bukarestben ők a taxisok. A harmadik szobában az AL program segítségével régi képeket mozdítunk meg. Vagy a homoródalmási háznál – a Metropolitanból hoztam az ötletet – kívül van egy kukucskálónyílás, ami pásztázza az enteriőrt, miközben jönnek elő a benne lévő tárgyak a legfontosabb információkkal. 

Hangsúlyosak a jeles napokhoz kapcsolódó bemutatók.

Azok voltak régen is. Írtam egy cikket arról, hogy mi a különbség a kelet-közép-európai és a nyugat-európai skanzenek között. Elég sok skanzent láttam a világban, nemcsak Európában, amelyek igazán attól voltak sikeresek, hogy bevonták a látogatókat a bemutatott tevékenységbe, legyen az fafaragás, vagy tojásfestés. Ez is egy paradigmaváltás, megváltozóban van a skanzen össztársadalmi szerepe. Eddig – én így definiálom – az épített tárgyi örökség elemeit próbáltuk a trezorban megőrizni, mert az  emberek, szokások, tárgyak  ugyan eltűnnek, de az épített tárgyi örökség megmarad.  Miközben ezt az átalakulást érezzük, a 21 század embere rengeteg dologban egyedül maradt, kérdései vannak, amelyekre nem kap választ, igény képződik a visszatanításra.  Jönnek a Skanzenbe a látogatók, és itt tanulnak meg csalamádét készíteni. De a kedvenc példám a Balaton-felvidéki polgármester, aki azt kérdezte, hogy nincs-e tudomásunk valami, a falujukhoz köthető népszokásról. Volt. Ötven évvel ezelőtt gyűjtöttük fel a faluból egy Úrnapi körmenet leírását, visszaküldtük és azóta működik.  A vörösiszap-katasztrófa után a mi archívumunkban meglévő házleírások alapján kezdték meg az újjáépítést. A 2001-es beregi árvíznél ugyanez történt. A hejceiek idejöttek, megnézték az ún. huszita házukat, ami náluk egy kockaház volt, de amikor elbontottuk és szétszedtük, akkor derült ki, hogy ott van benne a középkori mag. Rendbe hozták a falut, másképpen viszonyultak  múltbeli örökségükhöz.

Az a tudáskincstár, ami megvan nálunk a kiállításokban, archívumban, fotókban, eljutott arra a szintre, hogy jól lehet használni a visszatanításhoz, persze az sem mindegy, hogyan.

A divattal szemben, amit mi csak „repülőtéri népművészetnek hívunk”, ami látványos és használhatatlan tárgyakat ad el, másfajta szemléletet képviselünk. Nem azt mondjuk a ma emberének, hogy bő gatyában vagy rokolyában szaladgáljon, de az életminőség jobbításhoz hozzá tud járulni a skanzen azzal, hogy régen használatos minőségi dolgokra hívja fel a figyelmet.

Mennyire meghatározó, hogy a Dunakanyarban van a Skanzen?

A tájegységek belesimulnak a természetes környezetbe, hiszen körülöttünk – még ha be is épült már Pismány hegyoldala – a Pilis azért itt van, nagyon szép környezetben vagyunk. A mi telepítési koncepciónk szerint terepre vannak helyezve az épületek, így ugyanazt az holisztikus világot mutatják, mint a falusi parasztházak, amelyek szintén belesimulnak a völgybe vagy a domboldalba. A probléma az, hogy a Pilis és a Duna között nagyon erős szélvonat van, ennek megfelelően minden épületnek a Pilis felé eső oldalát leveri az eső, a parasztember nem építkezett volna így. A kőből és az üvegből készült épület, ahol az irodák vannak, ma már a táj része. 2004-ben az Év irodaháza címet nyerte el, modern, mégis beleillik a tájba.

Sokfele jártál a világban. Mióta laksz Óbudán?

Lassan tíz éve. A feleségem, Szinetár Dóra az Emőd utcában lakott, amikor összejöttünk, együtt éltünk, majd összeházasodtunk. Mivel a szülei már elég idősek, úgy döntöttünk, hogy mindenkinek az lenne jó, ha összeköltöznénk, és akkor mindenki eladta minden ingatlanját és a szüleivel közösen vettünk itt együtt egy házat, felújítottuk, és azóta óbudaiak vagyunk. Azért is volt teljesen egyértelmű, hogy ez fog történni, mert Dóri is tősgyökeres rómaifürdői lány, meg az anyósom – Hámori Ildikó – is, ez volt a legtermészetesebb választás. Én meg nem tiltakoztam. Egy kisvárosból jöttem, Miskolc mellől, Felsőzsolcáról, és ennek ugyanolyan hangulata van: az embernek megvan a hentese, megvan az, hogy melyik kisboltba jár. Nagyon jó, nagyon szeretem. 

Azt mondják az óbudaiak, hogy a Dunakanyar itt kezdődik Óbudán. Neked mi jut eszedbe arról, hogy Dunakanyar?

A covid vége felé – bár akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan vége – Lőrinc Gyurinak, a Szentendrei Teátrum vezetőjének eszébe jutott, hogy a legendás Dunakanyar előadást – Ruttkay Évával és Sztankay Istvánnal a főszerepekben – is Szentendrén csinálták meg, milyen jó lenne újra bemutatni a darabot ott. Ő már dolgozott a feleségemmel, és neki valahogy egyértelmű volt, hogy akkor mi ketten adjuk elő, és jött az ötlet, hogy akkor mi lenne, ha az apósom, Szinetár Miklós rendezné. Felhívta először is az apósomat, megkérdezte: megrendezné-e? Apósom először félve annyit válaszolt, hogy kérdezzük meg Dórit, hogy ő mit mond erre. Dóri ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy amíg apósom bármilyen hatalmi pozícióban volt, addig semmilyen munkát nem fogadott el tőle, mert számára a színház nem családi vállalkozás, hanem van az igazgató, aki vezeti azt, és ne vigye oda a feleségét, a lányát, mert az nem elegáns. Mostanra viszont már semmilyen pozícióban nincs, tehát most már miért ne dolgozhatnánk együtt? Így elkezdtünk próbálni. Azt hittük hogy ezt otthon, a konyhában is tudjuk próbálni. Mondanom sem kell, hogy ez nem így lett, konyhában nem lehet előadást próbálni, mert mindig van valami, amit otthon csinálni kell, és az lett a vége, hogy természetesen kimentünk a helyszínre, a Szamos cukrászdába, ahol később előadtuk, és ott próbáltunk előtte.

Milyen volt ebben a családi viszonyrendszerben próbálni? Könnyen tudtátok fogadni az instrukciókat? 

Először kicsit furcsa volt, de tulajdonképpen olyan volt, mint egy nagy otthoni beszélgetés. Mivel ismerem az apósom habitusát, Dóri meg még jobban, pontosan tudtuk, hogy itt nagy kiabálásokra nem kell számítani, szépen csendesen fogja mondani a maga okos instrukcióit, és persze mindegyikhez elmondta, hogy ezt nem kell megfogadni, ezt csak elmondom, amit megfogadsz, azt megfogadod. Természetesen két hullámvölgy azért volt benne, az egyik nekem, a másik Dórinak.

Bár elsőre nem tűnik nehéznek a szöveg, de pont azért az. Logikátlan helyeken túláradó, máshol meg éppen nagyon szűk és szikár.

Apósom személyesen ismerte Karinthyt, nagyon sok olyan mondat van benne, amit én elkezdtem poénra venni, és mondta, hogy nem, ez halálkomoly, és aztán elmondtam egy másik mondatot, arra meg mondta, ezt játszd ki poénra, de hát mondom ez egy tragikus mondat; nem, ő mindig ezzel viccelt – mondta.  Csak hát úgy könnyű, ha az ember ismeri Karinthyt. 

Idén fogjátok játszani? Mi lesz a darab sorsa?

Most egy évig nem játszottuk, mert mindenféle egyeztetési gondok voltak, Dóri nagyon sokat próbál, én kevesebbet, de nyáron például miattam nem lehetett, mert forgattam a Renitenst (bűnügyi vígjátéksorozat az egyik kereskedelmi tévén – a szerk.). Most nyáron viszont lesz, júniusban és augusztusban is, Budapesten és Szentendrén fogjuk játszani. 

A karakter mennyire áll hozzád közel?

Ez mindig nehéz kérdés, mert úgy gondolom, hogy aki nyitott a világ dolgaira, és figyel, ahhoz minden szerep közel áll. Azt szokták mondani, mindenkiben benne van a potenciális hős és a potenciális sorozatgyilkos is. Tehát a semennyire és a nagyon közel között valahol. Amit leginkább imádtam benne, hogy férfiként azt tudom mondani halál komolyan egy nőnek, hogy nem érdemellek meg, és hallom a nézőtéren, hogy a nők fején csattan a saját tenyerük, hogy atyaúristen, ez de gáz. 

Férfiak ezt komolyan gondolják?

A férfi ezt biztosan komolyan gondolja, de hát ennél közhelyesebbet és rosszabbat nem lehet elmondani egy nőnek, és minél őszintébben próbálja mondani, minél könnyesebb szemmel, annál szánalmasabb lesz a dolog. De én ezt imádom. A színházban az ilyen helyzeteket szeretem a legjobban. Egyrészt megvan a szekunder szégyenérzet, másrészt magára ismer az ember. Ilyen szempontból Karinthy darabjában nagyon jó mondatok vannak, mert az ember egyszercsak megérti az egész nyomorát. És ami a legérdekesebb számomra az egész Dunakanyarban, hogy azoknak, akik látták régebben, valahogy az van a fejükben, hogy ez egy kedves darab, a vendég és a pincérnő évődnek egymással; igen ám, de a darabnak van egy másik síkja is, egy tragikus. Röhögünk, röhögünk, de egyszer csak elkezdem mondani, hogy az egyik padtársamat 56-ban kötötték fel, és van a másik, aki felkötötte 56-ban.

Végigmegyünk a történelmen egyetlenegy monológban, és akkor hirtelen megfagy a levegő.

Itt visszamenőleg megértjük a sok felülkompenzálást, azt, hogy miért mond ki dolgokat és miért nem tud kimondani dolgokat, összeáll az egész a kép egy monológ alatt. A nőnek is van egy ilyen monológja, és kiderül, hogy két, tökéletesen kilátástalan helyzetben lévő emberről van szó. Könnyed darab, feloldódással, de azért drámai mélységgel is.

Most épp nem próbálsz, de sokat játszol. Miket tudnál kiemelni a futó darabjaid közül?

Van egy monodrámám, a Szókratész védőbeszéde, az mindig fontos, most a 80. előadás környékén járok vele. A Pinceszínházban játsszuk az Euripidész: Médeia történetét, amit azért emelek ki, mert a nézők sokszor rettegnek a görög drámáktól, hogy nem értenek belőle semmit. A mi előadásunk beavató: Karsai György, aki szerintem az országban talán a legtöbbet tud a görög drámáról, ott van velünk végig, időközönként megállítja az előadást, és elmondja, hogy az adott részről éppen mit lehet tudni. Szenteczki Zita rendezésében ketten játsszuk ezt az előadást Ágenssel, ő játssza az összes nőt, én pedig az összes férfit. Karsainak volt arról egy félmondata, hogy az Euripidészt azért nem szerették nagyon a görög drámaírók, mert mindenki azt hitte, hogy az ő munkáját akarja elvenni, hiszen a vígjátékírók vígjátékot írnak, a tragédiaírók tragédiákat, és Eurpidész volt az első, aki elkezdte ötvözni ezt a kettőt. Ha olvassuk a Médeát, megjelenik benne három férfialak, meg egy hírnök, akik válogatott kretének, ők elvileg a görög történeteknek a nagy hősei, de úgy mutatja be őket, hogy kettőig nem tudnak számolni. Kérdeztem, lehet bohóckodni? Karsai erre azt mondta: kötelező. Én imádok bohóckodni, bármennyire is azt szokták hinni rólam, hogy morózus ember vagyok. Onnantól kezdve, ami a csövön kifért, csak azt nem játszom el, amit nem szégyellek. Szerintem a Holdról is szabad szemmel lehet látni, ahogy mondjuk Kreónt játszom.

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének alelnöke lettél, mik a terveid? Milyen változásokat szeretnétek?

Először a szinkron alapszervezet alelnökének választottak meg, ami betagozódik a SZÍDOSZ-ba, aztán ott is alelnök lettem. Az alelnöki pozíció nem jár fizetéssel, de a dicsőség, ha valamit csinálok, az nem a miénk, cserébe viszont mindenki minket szid. De így 45 évesen azt érzem, elég sok mindent kaptam ettől a szakmától, és szeretnék valamit visszaadni. A többiek úgy látják, hogy elég konstruktív tudok lenni és csapatjátékosnak is jó vagyok.  Úgy látom, hogy amióta a színészek kezét valamikor a 70-es évek  közepén elengedték, azóta mint egy gyerekfalka téblábol a magyar színházi élet majdnem összes szereplője. Szakszervezetként az lehet a célunk, hogy vezessük rá a színészeket, hogy felelősséget kell vállalni a saját életükért.  Régebben egy színházi premier igazi ünnep volt, és vidékre is elutaztak Pestről, most futószalagon mennek a dolgok, és van egy biztonsági sáv, amiből nem lógnak ki az előadások.

Vagyis nem történik semmi, és így értékét vesztette színésznek lenni. Nem lehet más a cél, mint ezt az értéket valahogy visszaszerezni. 

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem lehet jobb, illetve baloldalian gondolkodni a színházról. Ez nem nehéz mostanában? 

Azok, akik rá akarnak nyomni egyfajta jobb vagy baloldali bélyeget, azok mind ki akarják sajátítani a színházat. Erre azt kellene mondani, hogy köszönjük szépen, nem kérjük. A színháznak többek között az a dolga, hogy reflektáljon a jelenre. Shakespeare-nél a Hamletben az jobboldali vagy baloldali érték, hogy azon tipródom, megöljem-e a mostohaapám? Értem én, hogy a világot szeretnénk feketének vagy fehérnek látni, de a világ egy nagy szürke massza. Nyilván vannak egyszerű dolgok: bántunk-e valakit a bőrszíne miatt? Nem, nem bántunk. Bántunk e valakit azért, mert nő, vagy adunk e kevesebb fizetést? Nem, nem bántunk és nem adunk. Vannak ilyen evidens dolgok természetesen, de ezen túl az összes olyan kérdés, ami ennél bonyolultabb, vitát kellene, hogy generáljon. És nagyon hiányolom az értelmes, észérveket felsorakoztató és ütköztető vitákat. Ehelyett beszélni sem merünk semmiről.

Hogyan lehet jól viselni a sikereket és a kudarcokat? 

A legegyszerűbb receptet tudom elmondani, akár nagy siker, akár kudarc, nekem mindig az az első gondolatom, hát ez most 3-4 napig fog tartani, aztán elmúlik. Ha a népszerűségem kicsit megugrik, akkor lesz 2-3 hónapom, amikor kitalálhatok valamit, hogy mit akarok ezzel a népszerűséggel kezdeni, mert természetesen lehet benne fürdőzni, de egyszer csak azt veszem észre, hogy ja, már nem, nem ismernek meg. Körülbelül két, két és fél hónap, amikor egy tévéműsor, sorozat vagy film után benne vagy a köztudatban. Én ezt például arra használtam, hogy megcsináltam Békásmegyeren egy olvasókört, elkezdtem embereket magam köré gyűjteni. Minden hónapban van egy találkozónk, megbeszéljük a havi olvasmányt. Először én mondtam könyveket, tartottam kiselőadást, két évig ez így működött, a harmadik évben már más is hoz témát. 

Óbudáról indultunk, térjünk vissza ide. Van kedvenc helyed a kerületben?

A Fő teret és környékét nagyon szeretem. Azért is áll közel hozzám, mert aktív kapcsolatunk volt az Óbudai Waldorffal, feleségemnek a kislánya járt oda, minden évben a Fő téren van a Szent-György nap, amit az iskola szervez, és volt olyan, amikor én írtam nekik a darabot, én rendeztem, és az nagyon izgalmas volt. Télen, ami itt van, a korcsolyapályától kezdve az összes forralt boros bodegáig az egészen csodálatos. Sokszor az a program, hogy kimegyünk, a gyerekek kapnak egy forró csokit, nézelődünk, a merészebb gyerekeim bemehetnek korcsolyázni, én biztos nem. Ha a víz halmazállapotát nézzük, maradok a folyékonynál. Szeretek úszni, vízparton lenni, a Duna-partot szintén imádom. Rendszeres program nálunk a Nánási úti piac, szombatonként mindig kimegyünk, mert ott van Tomi, aki a kolbászt árulja, Benji már mondja, megyünk hozzá kóstolóért és mindig ad neki egy karika kolbászt, és azt elnyammogja. Nagyon szeretek itt élni. 

Hogyan kezdődött, miért éppen a textil vonzott?

Családunkban hagyomány volt ez a művészeti ág, bár inkább a kézművesség felől közelítve. Édesapám családja és a szüleim is kötöttáruval dolgoztak, a nővérem herendi porcelánfestő volt, nagyon jól rajzolt. Eleinte miatta nem is mertem otthon rajzolgatni, viszont jó mozgáskészséggel rendelkeztem, néptáncoltam, ebben éltem ki a művészi kreativitásomat. Aztán a néptáncon valaki megajándékozott egy festékkészletettel, elkezdtem rajzolni, elmélyültem benne, és rájöttem, engem ez nagyon leköt.  Előkészítőre kezdtem járni Kopek Rita festőművészhez, felvételiztem az Iparművészeti Főiskola szövőszakára, amit végül nem indítottak el abban az évben, amikor felvettek, így átirányítottak a grafikusabb megközelítésű nyomottanyag-szakra. Viszont átjártam a szövésre, szakoktatóm, Szittner Andrea és művésztanárom, Penkala Éva lelkesen tanítottak, megfogta őket az érdeklődésem, gyakorlatilag mintha két szakot végeztem volna. 

Rátaláltam a távol-keleti ikat technikára, ami olyan hatású, mint a batikolás, és ahogy a fonalak mozognak, a minta határai elmosódnak és szép, festői hatás jön létre.

Beleástam magam a hagyományos technikába, mindent végigpróbáltam benne, és igyekeztem átültetni kortárs szellemiségbe. Ez a felvezetés azért lényeges, mert tulajdonképpen ezzel nyertem egy gyakornoki állást Svájcban, egy fontos textiles cégnél, az 1886-ban alapított Création Baumann Szövő- és Nyomottanyag-gyárban. Nálunk addigra megszűntek a textilgyárak, nem voltunk sehol ipari gyakorlaton, csak kézi szövőszéken tanultunk.

Pályakezdőként ezt látni nagyon rossz volt, ezért szerencsésnek éreztem magam, hogy kikerültem egy teljesen más szellemiségbe, betekinthettem egy működő iparba. A gyakornoki állás ráadásul kapukat nyitott előttem, utána öt évig barangoltam Európában, mint a régi céhlegények. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy mégis szeretnék hazajönni és a tudást, amit megszereztem, itthon továbbadni. Figyelmeztettek, hogy itthon nincs terep, de bennem az dolgozott, „nem baj, majd én megmutatom!” Hazajöttem 2003-ban, és műhelyt kerestem. Így kerültem Óbudára. Beleszerettem ebbe a 22 négyzetméteres belső udvaros kis házba, ez lett az én inspiratív alkotóterem. Óbuda nagyon békés, ez a béke szigete. Ha ide bejövök, lekapcsolom a telefont és tényleg lehet elmélyülten alkotni, igazi elvonulós hely. 

Meglett a műhelyed, hogyan folytatódott a pályád íve?

Gyárak és ipar híján kitaláltam, hogy egyedileg hímzett és applikált textíliákkal fogok foglalkozni.  Engem mindig is a lakástextil érdekelt, nem a ruhaanyag és a divat, hanem a belső térbe kerülő textíliák. Az alapanyagot megvettem külföldről és ráhímeztettem az egyedi, a megrendelő igényeire tervezett mintáimat. Akkoriban nem működtek még Budapesten designüzletek, de már kialakult egy réteg, amelynek volt erre igénye.  Belsőépítészekkel kooperáltunk, szakmai napokra jártam, kiállítottam, megismertek. Megnyertem a Kozma Lajos alkotói ösztöndíjat, aminek a három éve alatt felépítettem egy színekben, mintákban, stílusban összehangolt lakástextil-kollekciót. Ebben a közegben a jól sikerült munka kézről kézre jár, ez esetemben is szépen működött, amihez sokat segített a már említett svájci tapasztalat, illetve, hogy utána Németországban és Franciaországban együtt dolgozhattam a textil szektor legnevesebb alkotóival.

A frankfurti Heimtextilre először gyakornokként mehettem, és végigkövettem előtte azt a fél évet, amíg előkészítették a kollekciót, láttam, ahogy a tervező inspirálódik a trendekből, mintákat rajzol, megvalósul a textil, elkezdik tesztelni. A Heimtextil egyik része a gyárak és kivitelezők textil kollekciói, de ha lehet még izgalmasabb a tervezői csarnok, ahol a világ minden tájáról érkező tervezők árulják a terveiket. Először sokkoló volt, hogy a világból ennyi jó tervező gyűlt össze, de elhatároztam, hogy itt ki szeretnék állítani. A következő évben sikerült is, és nyolc évig önálló tervezői standom volt, egyedüli magyarként. Hímzett, applikált és nyomott anyag terveket kínáltam a kivitelezőknek. 

Belsőépítészekkel is sokat dolgozol a pályád kezdete óta. Hogyan működtök együtt?

Szeretek kooperálni, ráérezni arra, ki mit szeretne, ennek jó része lélektan, kapcsolódás másokkal, ez illik az egyéniségemhez és szeretem is csinálni. Amit egy belsőépítész megalkotott, ahhoz én még hozzáteszek valamit. A textil az i-re a pont, befejezi a belső teret. 

Mára átalakult a munkám, közbejött a válság is, az online világ megváltoztatta a vásárlói szokásokat, elérhetőbb a külföldi kínálat, több a design üzlet, átrendeződött minden. 

Nekem nagyon jókor jött egy lehetőség, egy munkafelkérés, amiből megszületett az üvegtextil. Az egyedi hímzett függöny, vagy a kézi tűzött gyapjúszőnyegek, a századfordulós kézműves irányzatok ihlette egyedi textíliák készítése aránytalanul megdrágult itthon. 

Az egykori óbudai Goldberger gyár átalakításánál – amikor loft irodákat létesítettek benne 2008-ban –, megkerestek mint textilművészt, hogy a recepciós pult mögé készítsek egy alkotást.

Akkoriban ismertem meg a síküveggyártás technológiáját. Azzal kísérleteztem, hogy a két üvegréteg közé textíliákat laminálok, az eljárás közben, ahogyan megváltoznak az anyagkarakterek, teljesen újszerű mintázatok jönnek létre. Ipari technológiával készül, de amit beleteszek, az teljesen kézműves, és egyedi művészi alkotás jön létre. Funkciót tölt be és a belső térhez passzol, mégis originális. Minden egyes darab kísérlet, mert rétegekkel dolgozom, színkeverések jönnek létre, különböző anyagminőségeket teszek bele, és nagyon izgalmas a végeredmény. Ez a saját innovációm, az üvegtextil. 2011-ben Londonban, a 100% Design kiállításon mutattam be először.  

Ezt a technikát láttad valakitől vagy egy az egyben te találtad ki?

Maga az üveglaminálás, amikor a két üveget összeragasztják, hogy erősebb legyen, már a századfordulón létezett, de az, hogy különféle textíliákat teszek közé, teljesen új műfajt teremtett.

A lakásextíliákkal is mindig rétegekkel dolgoztam, amikor applikációkat, hímzéseket készítettem. 

A Selyemgombolyítóban volt egy önálló kiállításod az üvegtextil-terveidből. Hogy jött létre ez a kiállítás?

Zelnik Józseftől kaptam a felkérést, hogy bemutathatom alkotásaimat az Országút Galériában. A Kivonat címet adtam kiállításomnak. Kis méretű üvegtextil mintaterveimet állítottam ki, és a monitorokon a megvalósult munkák fotóit láthatták az érdeklődők. Örültem, hogy meg tudtam mutatni az üvegtextil sokszínűségét.

Milyen volt így egyben látni a munkáidat?

Érdekes volt 15 év „termését” egyben látni. Nagy örömöt, okozott, hogy eljöttek a METU-s textil szakos hallgatóim. Próbálom lelkesíteni őket, mert sok textiles végez, és reményt kell adni nekik. Mindenkit bíztatok, menjen Erasmussal külföldre, tanuljon, próbálja ki magát, igyekezzen eladni a terveket nemzetközi platformokon.  Megint visszajött a kézművesség reneszánsza, kis műhelyek, manufaktúrák állnak össze. Pályázni kell, együttműködni, valahol el kell indulni. Hiszek abban, hogy ha a helyeden vagy, és amit csinálsz, szívvel-lélekkel teszed, az a végén összejön.  

Hol láthatók a munkáid publikus terekben? 

Néhány munkát említenék meg: az M4-es metró, a Goldberger Loft Iroda, a Thália Télikert Színház aulája, az Újpalotai Református Templom díszüvegablakai, a Maternity Szülészeti magánklinika, a Sirius Hotel homlokzata, a Jedlik Ányos Gimnázium interaktív tablói. 

A Zápor utcai műhelyed egyszerre őriz egyfajta régi óbudai hangulatot és megjelenik benne a mesés keleti világ. Honnan ez az érdeklődés? 

Meghatározó számomra a keleti életszemlélet, a buddhizmus, a jóga. Jógaoktatóként is tevékenykedem, a jóga egyben tart, és ad egy olyan tartást, ami segít a káoszban is összerakni magad. A tudatosság, a figyelem segít, hogy az utadon maradj.

https://www.facebook.com/obudaianziksz/videos/1059270202277401

Esszéim és előadásaim összegyűjtve az Orpheusz kiadónál jelentek meg Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve címmel, eddig három kiadásban. Az alábbi esszé korábbi változata szintén megjelent a kötetben, az Óbudai Anziksz kérésére a szöveget kissé javítottam, illetve kiegészítettem a kortárs recepcióról és Hamvas-hagyatékról alkotott véleményemmel.

Az igazság az, hogy Hamvas Béla életművének értelmezése ténylegesen és valójában csak most, ötvenhat évvel a szerző halála után, a XXI. század elején kezdődhet(ne) meg, hiszen egészen a rendszerváltásig az életmű csak töredékekben, részletekben, problémás másolatokban volt elérhető. Az elmúlt harminc évben is csak lassan, évről évre, darabonként jelentek meg a fontosabb könyvek. Ennyit arról, hogy „nem maradtak remekművek az asztalfiókban”. Dehogynem, és erre Hamvas Béla csak egy példa, jó volna a többieket is olvasni, hogy csak két fontosabb nevet és címet említsek: Weöres Sándor Elhagyott versek kötete és Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve.

Ám a Hamvas-életmű kiadása még most is problematikus. Nem csak azért, mert a kiadás nem kritikai kiadás, nem jegyzetelt és még mindig nem teljes – ami különösen a naplók és a levelek, továbbá a fiatalkori írások esetében fájó –, hanem, mert nincs időrendben, s egy kezdő Hamvas-olvasó nehezen tudja magában összerakni a hamvasi életmű ívét. Talán elsőre nincs is erre szükség. Később viszont annál inkább.

Nem igazán lehet tudni, hogy pontosan mi következik mi után. Ha csak a klasszikus, magyarul elérhető Hamvas életmű-sorozatot nézzük, sokkal inkább az egyes művek elérhetőségéről beszélhetünk, azoknak is különféle szövegváltozatairól, ami úgy tűnik, hogy inkább volt szempont, mintsem az, hogy valóban időrendben és ezáltal logikai sorrendben egy teljes élet és mű kirajzolódjék előttünk.

Így történhetett meg, hogy az életmű publikálása a méltán népszerű és sok kiadást megélt Anthologia Humanával nyitott 1991-ben; igaz, kissé megváltoztatva az eredetit, hiszen bizonyos részleteket a szerkesztők (pl. Marx) kivettek, míg másokat a későbbi új kiadásokba – amelyeket Hamvas nem rakott bele – beleraktak. Kemény Katalin ezt így indokolta meg:

„Az Anthologia humana első kiadása 1946-ban jelent meg, ezt további két változatlan kiadás követte. Amint Hamvas Béla hátrahagyott jegyzetei tanúsítják, a negyedik kiadást lényegesen bővíteni kívánta, ugyanakkor bizonyos fejezeteket törölni, másokat cserélni szándékozott. Ezért az új kiadásba felvettünk néhány olyan szemelvényt is, amit Hamvas Béla a negyedik kiadás számára készített elő. A kihagyásokban, cserékben, változtatásokban és bővítésekben ugyancsak vázlatának irányítását követtük.”

Az Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége eredetileg is három egymást követő kiadásban jelent meg, Hamvas legfontosabb éveiben, életének delén, amikor benne állt a magyar szellemi élet fősodrában, de megelőzte (és természetesen követte) nagyon sok minden. Ha viszont valaki az életműkiadást sorrendben olvassa, tehát az első kötet után a másodikat veszi a kezébe, s ebből messzemenő következtetéseket kíván levonni az életműre, pályára vonatkozólag, akkor az nagyon nagy bajba kerül.

A második kötetben ugyanis rögtön a három utolsó kisregényhez érkezik, a Szilveszter (1957), a Bizonyos tekintetben (1960-1961), és az Ugyanis (1966-1967), amelyeket Hamvas utolsó évtizedében írt, s amelyeknek az esszék között talán csak az ugyanebben az időszakban (1964-ben) íródott Öt meg nem tartott előadás a művészetről című fundamentális nagyesszé lehetne a társa, amely azonban az életműkiadás huszonhatodik kötetében jelent csak meg, 2014-ben.

Sorra lehetne venni a köteteket és az anomáliákat, de most nem ezt teszem. A lényeg, hogy az egész életműkiadás bár fontos, nélkülözhetetlen és hiánypótló, mégis kusza, öntörvényű és elhibázott. Még akkor is, ha a kiadás elején olyan, gondolom, hogy alapvetően jó szándékú emberek bábáskodtak az életmű felett, mint Hamvas özvegye, Kemény Katalin, vagy jogutódja, Dúl Antal. Valószínűnek tartom, hogy nem látták ennek a kiadásnak a végét, s nem is lehettek biztosak benne, hogy végig tudják vinni. Illetve nem filológiai szempontokat érvényesítettek, tekintve, hogy Dúl Antal teológus és Hamvas-tanítvány, Kemény Katalin pedig író és Hamvas özvegye volt, vagyis nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy érthető módon elfogultak voltak. Így aztán azt tarthatták szem előtt, hogy mihamarabb elérhetővé tegyék a szerintük legfontosabb és nélkülözhetetlen műveket a kiadatlan életműből, továbbá, hogy lehetőleg népszerűek legyenek a kiadások. Hiszen az Anthologia Humana akárhányadik kiadása méltán közkedvelt, míg mondjuk a Művészeti írások – bármennyire fontosak és jók – csak szűkebb olvasóközönséget vonzanak. Bár ma már a Hamvas-reneszánszon jócskán túl vagyunk, s Hamvas-divat lett, arra senki sem számított, ami végül ténylegesen történt, hogy egészen egyszerűen, bármilyen profánul is hangzik, de így van: jó üzlet lett Hamvas.

A művek publikálása kezdetén talán fontosabbak voltak a korábban említett szempontok annál, mint az életműkiadás időrendje, vagy filológiailag pontos közlése – hiszen Dúl Antal maga mondta nekem egy interjúban, még 2010-ben –, a Naplók kiadása kapcsán, hogy:

„Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat.”

(„Lehet koncentráltan élni” – Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Irodalmi Jelen. 2010. szeptember 14.)

De ez csak apróság, s lehetne akár azt is mondani, hogy csak a Naplókban tetten érhető, elszigetelt jelenség, csakhogy nem az. A Magyar Hüperión és az Öt géniusz is  jelentős változtatásokkal jelent meg az eredeti gépiratokhoz képest. Az már külön vizsgálat tárgya kell majd legyen, hogy mi minden változott a különböző kiadások során. Felmerül továbbá a Hamvas-szövegkiadás kapcsán is az a kérdés, hogy mit tekintünk „eredeti” gépiratnak, tekintve, hogy Hamvas írásai gyakran mások által legépelt másolatokban maradtak fenn, illetve a szerző maga sem törekedett véglegesített szövegekre, hiszen 1948-tól haláláig nem volt lehetősége könyveit kiadni. Külön vita tárgya lehetne Hamvas helyesírása, hiszen előfordul, hogy akár egyetlen nevet többféleképpen ír le, vagy a háború előtti helyesírást használja, ráadásul az írógéppel írott szövegek sok esetben nem tisztázott, kiadásra előkészített írások. Ráadásul bizonyos esetekben jogos lehetett Dúl Antal és Kemény Katalin javítása, míg más esetekben kimondottan értelemzavaró, ugyanez igaz az újabb kiadásokra, amelyeket már Palkovics Tibor és Várhegyi Miklós neve fémjelez. Előbbi vette át Dúl Antaltól a jogutód szerepét. Palkovics és Várhegyi szintén filozófusok, nem filológusok, elkötelezett hívei a Hamvas-életmű tradíció felőli értelmezésének, ami a szövegkiadások hitelességét illetően ismét aggályosnak mondható, különösen, hogy az elmúlt években már az ő szerkesztésükben jelent meg az egykori Unicornis kötet Unicornus* címmel, vagy a Karnevál* Karneval címen. Mivel egyik sem kritikai igényű kiadás, így ezek a címmódosulások még akkor is nehezen indokolhatóak, ha valamelyik Hamvas-gépiratban valóban így szerepelnek, hiszen gondolom, a Karnevált Hamvas Béla írta, nem Hamvas Bela*. De ez a kisebbik gond az új kiadásokkal és a hagyaték gondozóival, a nagyobb probléma, hogy Hamvas-kapcsán tett nyilatkozataikban (lásd pl.: Miért kell újra kiadni Hamvas Béla életművét? – Palkovics Tiborral, a Hamvas hagyaték kezelőjévek beszélget Katona Zsuzsa.– https://youtu.be/KkCC6OOjuDM?si=DxnyNgVZmX7HhcRQ – 2024 március 14. ) az összes előző kiadást elvetik, kijelentik, hogy Hamvas életművét senki sem ismerhette meg, nyilvános szerepléseik során Dúl Antalról és Kemény Katalinról lesújtó véleménnyel vannak, és maguknak vindikálják a Hamvas-értelmezés kizárólagos és egyetlen helyes jogát. Nem csak számomra visszatetsző szereptévesztés ez, különösen, hogy az általuk szerkesztett új kiadások is jelentős kívánnivalókat hagynak maguk után, s továbbra sem felelnek meg annak az elvárásnak, hogy az életművet egyben, időrendben, a különböző szövegváltoztatások teljes tükrében, sőt akár kortárs kontextusában lássuk.

Az utóbbi időben kevés olyan kísérlet volt, ami valóban rendet kívánt rakni az élet és életmű körüli kuszaságban, s nem úgy, hogy csak Hamvas írásainak egyik vagy másik oldalát preferálta volna. Az egyik – amiről recenziót is írtam megjelenésekor – A valóságban felébredni kötet lett volna, ha nem lennének benne olyan hibák, mint például rögtön az elején a Három nap a Dunántúlon – ami Hamvas egyébként első nyomtatásban megjelent írása volt, és itt Három nap a Dunánál*-nak írják –, szóval, ha mindezen apró fiaskóktól eltekintünk, akkor ez a kötet legalább megpróbált valami időrendiséget vinni az életműbe és összekötni azt az életrajzzal, úgy közölve korábban közölt és közöletlen szövegrészleteket, hogy megmutatta azok egymásra épülését.

Mert ez lenne a lényege az életmű időrendjének.

Meglátjuk belőle, hogy mi miből következett, melyek voltak a kitérők, s mely elsőre mellékesnek tűnő kitérőknek lett később jelentőségük. Aki csak benyomást szeretne szerezni Hamvasról, vagy egészen egyszerűen jó esszéket, regényeket szeretne olvasni, annak mindegy, hogy milyen sorrendben olvassa az életművet. Aki azonban a teljes történetre akar rálátást, annak valamilyen sorrendet ki kell alakítania. Még akkor is, ha Kemény Katalin ezzel szemben azt mondja, hogy

„(…) aki művei alapján tárgyiasított életrajzot akar formálni, éppúgy nem közelíti meg a művével egy testet alkotó lényét, mint aki életrajza alapján értelmezné művét.”

S bár ezt a kijelentést mindvégig figyelembe kell vennünk, mi mégis miért ne követhetnénk ugyanazt a sorrendet, mint ahogy maga a szerző írta meg műveit?

Miért kellene nekem elfogadnom a későbbi szerkesztők, mint fentebb bizonyítottam, sokszor irreleváns és teljesen esetleges vonalvezetését?

Egyébként éppen az életmű időrendjében igen nagy segítségünkre lehet a Hamvas Béla Alapítvány honlapja, amit a jelenlegi szerkesztők gondoznak, ahol teljes és részletes bibliográfiát találhatunk (Már törölték. Megj. szerz. – 2024 február 5.) Ez a későbbi kiadásokat illetően némi reménykedéssel töltött el egy rövid ideig. Ezek alapján például újraszámoztam a saját Hamvas-könyveinket és beillesztettem a hiányzó tanulmányokat, hogy egyben és időrendben láthassam az életművet.

Félreértés ne essék, nagyon nagyra becsülöm mindazt a munkát, amit az elmúlt két évtizedben Hamvas életműve körül végeztek többen, mégis azt mondom, hogy ez bizonyos helyeken következetlen, kapkodó és hibás volt, s hogy hamarosan – az életmű publikálásának végeztével, a szerző halálának hatvanéves távlatából – az egészet újra kellene gondolni, méghozzá elölről, lehetőleg kritikai és filológiai alapokra helyezve a szerkesztést. De ez csak egy szerény javaslat. Nem politikai, nem filozófiai, nem személyes, nem irodalmi, s végképp nem üzleti szempontból, hanem igenis, még egyszer mondom: kritikai és különösen filológiai szempontból, ahogy Arany vagy Babits életművét is kiadták. Ahogyan Platón dialógusai elérhetőek, s ahogy sok más életművet az utókor (még a magyar is) végül nehezen, de csak kiadott. Addig, amíg ez nem történik meg, mindenkinek magának kell összeraknia az általában töredékes képet a XX. század egyik legfontosabb, magyar nyelven alkotó szerzőjéről, és így a saját képek ellentmondásosságából, esetlegességéből és személyességéből kifolyólag folyamatos félreértéseknek, azokból fakadó sértődéseknek, és meg-nem értésnek lehetünk tanúi.

2.

Csakhogy van itt még valami. Hamvas Béla életműve annyi arcot mutat, ahány olvasója van, mégis meg kell találnunk e tízezer arcban az azonost, a közöst, és ez elsősorban az alapfogalmak mentén lehetséges. Filozófia, irodalom, történelem, sőt költészet csupán szavak arra, amivel itt szembetaláljuk magunkat, hiszen nem lehet nem látni azt, hogy élet és életmű ebben az esetben egy és ugyanaz volt, ahogy Kemény Katalin is figyelmeztetett erre. Hamvas nem csak leírta, hogy „a verseket nem írjuk, hanem éljük”, hanem valóban át is élte.

Hamvas Béla mindazt, amit leírt, átszűrte saját lényén.

Azon kevés emberek közé tartozott, akik komolyan vették mindazt, amit a Védákban, Buddhánál vagy Jézus tanításában találtak, sőt, ő magára nézve kötelezőnek ismerte el ezt a tudást. Nem egyszerűen „irodalmi szöveggel” van tehát dolgunk, amikor például az életmű egyik csúcspontját, a Scientia Sacrát olvassuk, hanem a hagyomány hamvasi kristályosításával, a tanítás egy ember életén átszűrt és megtisztított alapművével. Tudom jól, hogy ha ilyeneket leírok, akkor máris nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, s túlzónak tűnhet nekik mindez, míg mások azt mondják, hogy ez közhely s természetes. De nem azért írom le ezeket, mert bosszantóvá vagy vonzóvá szeretném ezt az írást tenni bárkinek is, hanem mert éppen ezek azok az alapvető okok, amelyekből az következik, hogy élet és életmű elválaszthatatlan.

Lehet olvasni és kiragadni Hamvas életművéből bármit össze-vissza, s az lehet jó és szép és inspiráló, de valójában az egész élet és életmű összetettségéből, egységéből és lényegéből az fakad, hogy időrendben, egymásra épülve, pontosan kellene látnunk az egészet.

Csak akkor lehetne azt mondani, hogy tudjuk, ki volt és mit írt Hamvas Béla, ha egyrészt végigolvashattuk volna az egész életművet az elejétől a végéig, lehetőleg időrendben (nem egyszer és nem felületesen, végképp nem saját eszméink és téveszméink igazolásaként), illetve, ha mindehhez hozzá tudnánk rendelni az életrajz vonatkozó passzusait, ha tehát mindig tudnánk például, hogy a művek megírásának idejében Hamvas mennyi idős volt, mivel foglalkozott, hol élt és hogyan, kikkel és miről levelezett, esetleg mit írt naplójába.

Ma ilyen ember nincs, és a közeljövőben – látva a Hamvas-hagyaték körül kialakult szektás kuszaságot – nem is lesz.

Ötvenhat évvel Hamvas Béla halála után elmondhatjuk, hogy valójában senki sem ismeri teljesen sem Hamvas Béla életét, sem életművét, hiszen e kettő egy. Én sem. Igazán méltó ez a Karnevál szerzőjéhez, s egyszerre tragikus és komikus, ha úgy tetszik humormisztikus.

Éppen ezért teljes és tiszta képet arról, hogy egészen pontosan ki volt Hamvas Béla és milyen életművet hagyott maga után, senki sem alkothat. Nemcsak azért, mert ahogyan már elmondtam, az életmű kiadása kissé problematikus, hanem azért is, mert Hamvasnak több műve még mindig nincs kiadva, vagy egészen egyszerűen elveszett. A fiatalkori detektívtörténetek, az adriai utazások leírása, például Nin városáról szóló esszéje, vagy később a Fügefahimnusz, a Tíz meg nem tartott előadás, a Tündérország, A pokol költői – mind-mind elérhetetlen, nincs kiadva, lappang vagy elveszett. De végérvényesen elveszett a háború alatt a Szent János éjszakája című kisregény, hogy csak néhányat említsek a hamvasi életmű láthatatlan történetéből.

Ha tehát elkezdjük kritizálni Hamvast és mindazt, amit írt és amit később jelentett, akkor világosan látnunk kell, hogy mi itt, ahogy a kortársak, sőt a teljes utókor is, csak töredékeket láthatunk meg az egészből.

Ezt tudatosítani kell és fel kell vállalni.

Az általam bárhol megrajzolt Hamvas-kép is csak töredékes értelmezési kísérlet és közeledés lehetett.

Még Kemény Katalin – aki pedig alighanem a legjobb ismerője volt Hamvas életének és életművének – sem volt mentes az érthető elfogultságtól, hiszen ami előnye az egyben a hátránya is volt, mégpedig az, hogy Hamvas Béla felesége volt – bármilyen is volt a viszonyuk utolsó közös éveikben – egyszerre volt áldás és átok az életműre nézvést. Arról egyébként, hogy Hamvasnak milyen viszonya volt a nőkkel, feleségével, hogy erről mi mindent össze lehet olvasni, külön kellett írnom, hiszen az emberek nagy része gyakran összekeveri az indiszkréciót és az életrajzot, de ez megint messzire vezetne mostani témánktól.

Most Hamvas-recepciójával foglalkozom, s éppen ezért mutattam fel az életmű megközelíthetőségének problematikus mivoltát, amiből pedig az fakad, hogy minden kritika, amit Hamvassal szemben (vagy mellett) megfogalmazunk, esetleges, s csak remélhetjük, hogy helytálló, de kategorikusan nem jelenthetjük ki, hogy igaz. Tévedhetek – sőt, valószínűleg tévedek is – Hamvas értékelését illetően, egyetlen mentségem, hogy mindez személyes értékelés, amelynek nem több és nem kevesebb célja van, mint hogy megálljak önmagam előtt, s ne próbáljam megúszni annak felelősségét, hogy volt itt egy megvalósított ember is, nem csak kiemelkedő és nagyszerű és hatalmas írók és költők, és főleg nem a számtalan huncut. Éppen ezért írtam esszéket, s nincs nagyobb becsvágyam vele, mint hogy elmondjam, hogy miért tartom a XX. század egyik legfontosabb alkotójának Hamvas Bélát, s hogy mindazokról az alapvetésekről is értekezzek, amelyeket valójában ő hozott be a gondolkozásunkba.

Erre mondja ő – kissé talán szerénytelenül, vagy mondjuk inkább úgy, hogy „hüperióni kedéllyel” – a Magyar Hüperiónban, hogy ő hozta az isteneket erre a földre.

És tényleg. Gondoljunk csak az említett Magyar Hüperiónra vagy a Scientia Sacrára. Egyik sem „csak” irodalom.

Mert bár nagyon fontos szerző a korban Várkonyi Nándor és Szabó Lajos, valószínűleg kultúrtörténetileg megkerülhetetlen Lukács György, s az irodalomtörténet jegyezni fogja Németh László és Szentkuthy Miklós nevét, amíg csak lesz magyar irodalomoktatás az egyetemeken, addig a XX. századból Márai Sándor, Weöres Sándor és Pilinszky János mellett csak Hamvas Béla fog megmaradni úgy, mint aki az irodalmon túl a szellem történetébe szőtte bele gondolatait. Tegyük hozzá gyorsan, hogy ez elég személyes és szigorú értékítélet, s helyességének megvitatására csak száz év múltán térhetnénk vissza. Ha azonban kicsit szélesebb horizontra nyitunk, akkor látnunk kell, hogy az angol J. C. Powys, a francia nyelven alkotó Henri Michaux, vagy az indiai, de főleg angolul író Aurobindo szellemi síkon és életművükben, kijelentéseikben közelebb állnak Hamvas Bélához, mint saját magyar kortársai közül bárki.

Ezt különösen abból értjük meg, ha megvizsgáljuk, milyen kritikák merültek fel Hamvassal szemben Németh László, Szentkuthy Miklós és Lukács György, vagyis a kortársai részéről. Mindezt ismertettem korábban könyvemben.

A kérdés már csak az, hogy milyen az én Hamvas-kritikám?

3.

 „Hogyan olvassunk Hamvast?”– ez volt az egyik leggyakoribb és legkülönösebb kérdés, amit Hamvas-kapcsán a legfurcsább helyzetekben nekem szegeztek. Mintha én tudnám, hogy mások hogyan olvassák!

Csak azt tudom, hogy én hogyan olvastam.

Az Arkhai esszéit szinte kamaszként, a szatírákat fiatalemberként, a Scientia sacrát és a Karnevált felnőttként. A Babérligetkönyvet egyszer kóbor fiúként, másszor atyai érzésektől áthatva, de mindkét alkalommal tengeren, árnyékban, lelkesen vagy lassan és tűnődve. Félbe-félbehagyva, elengedve és az elengedés által megértve.

Irodalmi gourmand vagyok, és Hamvas írásai olyanok, mintha egyszerre hozzáférnénk az irodalom éléskamrájához és fűszer-különlegességeihez. Amennyire kinevette az ősi spájz-ösztönt, a hosszú télre való felkészülést, a gyűjtögetés és elrakás ösztönét, annyira volt írásaiban ő maga is „spájzoló”, gyűjtögető, elrakó, vagy még inkább elmentő és átmentő, különösen pedig rosszabb korokra készülő.

Sokszor, amikor Hamvas Béla írásait olvasom, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy most pontosan ugyanazt értem, mint amikor késő ősszel, kifáradva, átázva, egy végigcsavargott nap után beléptem nagyszüleim éléskamrájába. Csodálatos kuszaságban, de felcímkézve a lekvár, a szörp, fürtökben pirospaprika és fokhagyma, illatosan a kolbászok, sonkák és szalonna, nagy bödönben zsír, demizsonban bor, ládákban és befőttes üvegekben gyümölcs és zöldség, többféle paszta. Innen válogattam – sósat és édeset –, ha éhes voltam, mindösszesen egyetlen kikötés volt, hogy amit megnyitottam azt meg is kellett ennem. Hamvas Béla írásai éppen ilyenek voltak számomra, s mint egy kifáradt kölyök nagyszülei kamrájában, felfedező és csodálkozó otthonossággal válogattam köztük. A különbség talán csak annyi, hogy míg egy befőttet egyszer lehet megenni, addig az ő írásait többször is el lehet, sőt el is érdemes olvasni. Sőt, megkockáztatom, el kell olvasni.

Hogy miért?

Mert mást mond a kamasznak, felnőttnek és az öregnek ugyanaz a szöveg, éppen úgy, ahogy másképpen értékeljük a szilvalekvárt gyerekként és felnőttként. Könnyen lehet, hogy még olyan korszakunk is van, hogy egyáltalán nem értékeljük, nem kívánjuk, nem szeretjük a szilvalekvárt. Erről nem a szilvalekvár tehet, még csak nem is feltétlenül mi. Nem is értjük olyankor, mit lehet azon a szilvalekváron annyira szeretni?

Hamvassal is sokan vannak így. De azoknak, akik azt hiszik, hogy Hamvas túl sok, sokszor Böhme vagy Nietzsche elviselhetetlen lenne. Szóval a szilvalekvárt nem szabad erőltetni.

 „Az ember komolysága lemérhető azzal, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani.”

Ha valakinek el lehet mondani, hogy Hamvas Béla miről beszélt, és még ha nem is ért egyet, de elfogadja, ahogy azt például Németh László tette, az már valami. Ha valaki pedig beépíti és tovább gondolja: az már érdem.

Meghaladni?

Mostanában sokaktól hallottam olyanokat, hogy valaki régen szerette Hamvas írásait, de Hamvas ezt és azt nem látta, nem tudta, ebben és abban tévedett, úgyhogy hiába is szerette régen, most már „meghaladta”. Meghaladta Hamvast. Mert nem volt eléggé ilyen vagy olyan. Ilyenkor mindig elmosolyodok és eszembe jut, hogy Hamvas mit mondott Nietzsche kapcsán a Hexakümionban:

„Volt valaki, aki az emberiséget elvezette olyan világba, amelyről azelőtt sejtelme sem volt, azt se tudta, hol van, és van-e egyáltalán. E világba özönölve azonban kis idő múlva lekicsinyléssel kezdik mondogatni, hogy az illető ezt a hegyet se látta, azt az erdőt se jelölte meg. Érdemeket faragnak abból, hogy ők voltak azok, akik a részleteket feltárták és elnevezték. Amerigók, akik arra pályáznak, hogy a helyet róluk nevezzék el, miután a földrészt Kolumbusz fölfedezte.”

Talán nem ártana, ha külön tudnánk kezelni magát a hamvasi életet és művet, még a recepciótól és filológiától is, de főleg és leginkább mindattól, ami halála óta az elmúlt ötvenhat évben rárakódott mások által.

Mert míg sokaknak Hamvas Béla és művei valóban reveláció értékű olvasmányélmény volt, s akadtak, akik valóban sokat hozzáadtak megértéséhez, addig néhányaknak csak ürügy, önigazolás, apropó szektára, politikai tőke, s hasonlók.

Máskor, kevésbé szigorú pillanataimban arra gondolok – visszatérve a spájz-allegóriához –, hogy Hamvas az általa teremtett spájzban a szilvalekvár. Csak kevesen találják a sok Véda, Evangélium, szúfi és Buddha és más mozaikok és mítoszok mellett, melyeket mind-mind beépített műveibe. Pedig ott van. Még olyan is van, hogy előre szól, úgy fog írni mint más és nem jelzi:

„…megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy műveiből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”

Az esetek többségében azonban máskor sem tesz különbséget, hogy éppen kitől és mit vesz át, még akkor sem, ha valóban nagyon sok helyütt, igenis jelzi, hogy ezt ki mondta és hol. Powyst éppen annyira másolja, mint Jasperst, a szútrák stílusát legalább annyira elsajátítja, mint édesapja, Hamvas József holisztikus világirodalom szemléletét. Egyedisége éppen abban rejlik, hogy miközben másol, azalatt továbbgondol és újat teremt, jellegzetes Hamvas-szövegek születnek, amelyeket amennyire könnyű parodizálni, olyan nehéz (és felesleges) utánozni.

Ha valaki a kortárs szerzők közül igazán elgondolkodtató és elméletileg megalapozott recepciót kíván olvasni Hamvas Béláról, annak ajánlom Losoncz Márk írását, amiben azt írja:

„Hamvas nagyon is korának gyermeke, hogy megannyi szállal kötődik a tizenkilencedik század második s a huszadik század első felének szellemi légkörének bizonyos aspektusaihoz. Ám ennek egyoldalú hangsúlyozásával szem elől tévesztenénk Hamvas kétségtelen korszerűtlenségét, illetve azt, hogy gondolkodásának számos rétege korábbi történelmi korokból származik: a reneszánszból. Először is, amit analógiás logikaként magasztal, kifogástalanul megfelel annak, amit Michel Foucault A szavak és a dolgokban a reneszánsz episztéméjeként mutat be. Ebben a világlátásban nem a reprezentációk vagy az emberi végesség jellegzetességei jelentik a vezérfonalat, hanem a kozmoszt benépesítő hasonlósági formák. 

(…) 

Szó sincs tehát arról, hogy Hamvas igenlené az általában vett reneszánszt: csupán bizonyos vetületeiből táplálkozhat, mindenekelőtt azokból, amelyekből egy alternatív modernitás lehetősége rajzolódik ki. Azé, amelynek számára a szellemi beavatottság élménye elsődleges marad.”

És az 1948 utáni Hamvas-pozícióról:

„Hamvasnál talán még tisztábban nyilvánult meg a kívülállás attitűdje, mint az alkotók többségénél, hiszen kitaszítottsága teljes volt, s nem törekedett megalkuvásra. (…) A kivonulás kényszere idővel szült szükséget.”

(Losoncz Márk: „Hagyományul a beavatatlan” – Hamvas Béla újraolvasása. Híd 2018/3.)

Losoncz Márk idézett tanulmányában nagyon jól rávilágít Hamvas másféle modernségére és poétikává váló kívülállósságára, amit szerintem jellemző módon szokott az utókor totálisan félreérteni, s ezáltal Hamvas jellegzetes helyzetét a magyar műveltségben eltúlozni vagy éppen lekicsinyelni, tehát meg nem érteni. 

Végül még egy apróság. Hamvas Béla azt állította, hogy létezik a „Hagyomány”, az emberiség közös „ős-tudása”. Azt állította, hogy Jézus, Buddha, Lao Ce, Hérakleitosz végső soron ugyanarról beszéltek, s ő sem tett mást, minthogy ismét és ismét erről írt. Lehet azt mondani, hogy ez egyfajta szinkretizmus, sőt azt is, hogy téveszme, mánia, őrület. Lehet azt mondani, hogy az emberiség alapvetően széteső, értelmetlen massza, nincs közös tudás, nincs metafizikai tapasztalat, nincs kiút a pácból, a káoszból. De Hamvas mást gondolt erről. Legalább olyan nagy hiba ezt a gondolatot elutasítani, nem megfontolni, mint vakon hinni benne. Ahogyan A bor filozófiájában írja:

„Nem elég tudni, meg kell valósítani.”

Végül azonban, hogy miben tévedett és miben volt igaza, az részletkérdés ahhoz képest, hogy mekkora munkát végzett el.

Visszatérve a spájzba, azon kevesek azonban, akik mégis megtalálják az elrejtett szilvalekvárt: néha túl édesnek, túl sűrűnek, túl töménynek érzik azt. Ez azonban már inkább ízlés és az ízlelő érettségének dolga, amibe nagy kár lenne beleveszni.

Az viszont, hogy az ember, ha éhes, akkor egyen: már a józan ész szava.

Mi itt mind ki vagyunk éhezve a szellem gyümölcseire, még akkor is, ha ezt gyarlóságból, lustaságból, hazugságból, tévedésből nem vagyunk hajlandók észrevenni. Hamvas írásaiban pedig a szellem gyümölcseit kínálja az éhezőknek. A józan ész diktálja azt, hogy ha már végre itt van, elérhetjük, hozzáférünk, akkor – akár ízlik, akár nem, akár ezt gondoljuk, akár amazt róla – egészen egyszerűen olvassunk Hamvast és olvassunk ne csak Hamvast is.

A magyar kultúrában nagy paradigmaváltás zajlott le a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején. 

Míg a magyar underground kezdetei 1979-hez kötődnek (1) és a hetvenes évekre tehető az irodalmi generációváltás – a Péterek nemzedékének (Esterházy, Hajnóczy, Nádas és Lengyel) megjelenése is –, a képzőművészetben az 1980-as év a fordulópont.  Ennek ellenére az Európai Iskolának köszönhetően búvópatakként mindig is jelen volt a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja által támogatott képcsarnoki festészet mellett egy, a kortárs európai trendekkel kompatibilisebb képzőművészeti hagyomány is Magyarországon, ám a sok egyedi kitörési kísérlet mozgalommá, iskolává csak a kádári szigor enyhülésével tudott válni. 

Előbb a Molnár Sándor nevéhez köthető Zuglói kör jelent meg a hivatalos irányzattól teljesen eltérő művekkel, majd az Új szenzibilitás mozgalma, amely irányzat alkotói 1981-ben a Fészek Galériában csoportosan mutatkoztak be az Új szenzibilitás I. kiállításon. El Kazovszkij, Keserü Ilona, Mazzag István, Nádler István, Pinczehelyi Sándor, Tandori Dezső, Birkás Ákos, Mulasics László, Bak Imre, Fehér László, Klimó Károly, Szirtes János és társaik kifejezetten Kassák, Vajda és Korniss, valamint az Európai Iskola modernista tradícióját vállalták. (2)

A Zuglói Kör és az Új Szenzibilitás mellett a korszak képzőművészetében a nagy paradigmaváltás harmadik felvonása a Vajda Lajos Stúdió megjelenése volt. 

FeLugossy László és efZámbó István köre neodadaista, neo-pop-art, posztmodern és hiperrealista, valamint abszurd stílusjegyekkel ruházta fel a happeningeket és akciókat, továbbá a hagyományos műfajokat, s bár névadójuk Vajda Lajos, jócskán felhasználták Erdély Miklósék tapasztalatait is.  

Ugyanakkor a vajdások közül többen a zenei undergroundnak is meghatározó személyiségei lettek, megteremtve a műfajok sajátos szintézisét, egyben tovább építve a szentendrei művészeti hagyományt is, amelyet már addig is számtalan alkotó alakított a névadó Vajdától Bálint Endrén át Szántó Piroskáig.

A másik fontos színtér Újvidék, ahol ebben az időben tűnt fel Szombathy Bálint, akinek sajátos, a szerbiai és a magyarországi avantgarde között létrejövő pályája a hetvenes években indult. (3)

A Vajda Lajos Stúdió története a hatvanas évek közepén kezdődött Kecskeméten, ahol az akkor középiskolás, eredetileg szentendrei efZámbó István nyomdásznak tanult, emellett az Aranyhomok szálloda teraszán egy zenekarban játszott. A városban ismerkedett meg feLugossy Lászlóval, akivel 1966-ban – illegális – klubot nyitottak Purgatórium néven. Az összesen pár napig üzemelő hely egy kiállítással nyílt. Ennek megnyitóján hangzott el először az első Edwinista kiáltvány, amelyben – többek között – a következő kitételek szerepelnek: „Higgyünk a hitünkben! Temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát! Biztosítsunk helyet képzeletünk végtelen lehetőségeinek! Vegyünk birtokba minden felületet, hogy növeljük új világunk alapterületét! Kutassuk a megfoghatatlan dolgok szerkezetét!”

Mivel a nyomdásznak tanuló efZámbó a szöveget tíz példányban kinyomtatta, a rendőrség elvitte az akkor 17 éves középiskolást, mivel ez „veszélyes” tettnek számított. A rendőrségen leíratták vele, hogy mit ért „edwinizmus” alatt, ezután további fél évig vegzálták, elterjesztve, hogy a klub tagjai homoszexuálisok és kábítószeres italokat fogyasztanak. (4) Mivel a klubot bezáratták, efZámbóék egy padlásszobába költöztek, immár Nalaja Klub néven. Hogy miféle felforgatásról volt szó, arra efZámbó így emlékezik: „arról beszélgettünk, hogy ha van egy lyuk, ami lenyeli önmagát, és megalkotja sajátmaga szünetét, akkor az most van vagy nincs. (…) más meg hülyének nézett minket, hogy miért ezzel foglalkozunk”. (5)

Ugyanebben az évben, miután E/4 zenekarként felléptek a kiskunhalasi pol-beat-fesztiválon – efZámbó mellett feLugossy és Provaznik Géza, valamint Papes László volt az együttes tagja – október 6-án „csavargó-lét tisztaságú” kiállítás nyílt a szentendrei Templomtéren az ő, valamint a csatlakozó amatőr művészek munkáiból, akik a hivatalos utat megkerülve egyszerűen kitették képeiket az utcára. Ez volt az első szabadtéri kiállítás, amelyet egy év múlva, 1969-ben követett az I. Szentendrei Amatőr Képzőművészeti Tábor, majd a második szabadtéri tárlat – immár ötven résztvevővel.

Az első edwinista kiáltványt számtalan hasonló szöveg és akció követte, például a nekrofilista manifesztum, amelyben többek között kijelentik, hogy „készítsünk irgalomgépet a mosakodó halott nők számára”, „izgassuk fel a halottakat” és „csiklandozzuk halálra a halálra ítélteket”, majd a VI. Fledwinista manifesztum, amelyben leszögezik: „Az egyéniség fél egészség”, „vágjunk lyukat az égre, és ugorjunk ki rajta”, „Legyünk vakok, hogy lássunk” és „Támasszuk fel az élőket”.

Ebben az időben keletkezett az a kézzel írt művészkönyv is, amely az Üzenet a XXI. századból címet viseli, és amelyben efZámbó István segítséget kér az Emlékmű a háborúnak a békéért című nagyméretű szobrának elkészítéséhez: „Kérem, hogy minden eddig gyártott állami és magántulajdonban lévő fegyvert, harci eszközt és lőszert (beleértve a békés célokra alkalmazott repülőgépeket, anyahajókat, ágyúkat, aknavetőket, géppuskákat és apróbb fegyvernek számító tárgyakat stb.) szíveskedjék f. hó 18-ig szentendrei műtermembe szállítani, ahol is a szobrot 1970. január 3-án befejezni és átadni szeretném a köznek”

Időközben efZámbó és Provaznik Kelet-Németországba költöztek, ahol gyárban vállaltak munkát, mivel egy akkor hatályos törvény szerint, aki valamely testvéri, szocialista országban dolgozik, az mentesül a katonáskodás alól. A németországi évek alatt efZámbó az itthon tartózkodó feLugossyval művészeti levelezést folytatott (mail art) (6): míg ő a Vércipó című „egyszemélyes égi hetilap” példányait küldte feLugossynak, ő 1970-től a Vércipó pacni példányaival válaszolt – a két lap oldalait 1970. márciusában illesztették össze a Patkány nevű kocsmában.

Azon a nyáron még megszervezték a második edwinista tábort Szentendrén, a botrány azonban csak ősszel tört ki, amikor Nalaja Happening – Egy elme zárt osztályra vonulása címmel efZámbó Istvánék akciót rendeztek a Fő téren abból az alkalomból, hogy feLugossy Lászlót – aki nem élt a kelet-németországi gyári munka lehetőségével – elvitték katonának. A happening következménye, amelyben komoly peranyag keletkezett arról, hogy az egyik résztvevő nőn testszínű bugyi volt-e a kiszaggatott farmer alatt avagy meztelen fenékre húzta fel a nadrágot, ezzel közbotrányt okozva, a magyar jogtörténet egyik legabszurdabb pere lett, amelynek ideje alatt efZámbó István hónapokat töltött elmegyógyintézetben.

A korabeli sajtó mindent megtett, hogy a résztvevőket elmebetegnek állítsa be.

Az akcióról tudósító Szitnyai Jenő a Pesti Hírlapban a következőket írta 1971. január 17-én:

„A nalaja játék a következőképpen zajlott. Zámbó értelmetlen mondatokat kiáltozott, amire hasonló értelmetlenséggel kellett válaszolni. ‘Ki mint veti ágyát, maga esik bele’ – harsogta Próféta. ‘Zöldség’ – adta meg valaki a frappáns feleletet. A helyesen válaszolók között egy bőröndből jutalmakat osztottak ki. Rossz rádiócsövet, képkeretet, pléh kanalat, sezlonlábat”. A tudósító – társaihoz hasonlóan – sajnálkozva, ironizálva, gúnyolódva folytatja, végkövetkeztetése pedig az, hogy efZámbó István elmebeteg, a szentendrei művészek akciója pedig egy elmebeteg agy torzszüleménye, nem művészet.

A cikk valószínűleg már a lejárató koncepció részeként született meg, hiszen maga az akció fél évvel korábban, 1970. július 26-án zajlott le – és a feltételezésekkel ellentétben nemhogy politikai tartalma nem volt, de semmilyen tartalma sem: a meghívóban az szerepelt, hogy „nalaja happening” lesz, a műsor a „nézőtől és a szereplőktől függ. Biztosított program nincs”.

Az üres jel fogalmával Erdély Miklósnál találkozhattunk először a magyar kultúrában. A biztosított program nélküli happeninget a résztvevők művészeti akcióként, a nézők egy része szintén művészi akcióként, mások balhéként, megint mások politikai felhangokkal telített akcióként, míg a rendőrök botrányként érzékelték.

A perben az ügyeletes rendőr, akinek közbelépése miatt a happeningből egyáltalán büntetőügy lett, a következő vallomást tette: „Nekem a postás szólt, hogy szakállas személyek a színpadon felolvasást tartanak és filmeznek”. (7)

A vallomás egyetlen mondatban tárja fel a Kádár-kor skizofréniáját: az „ügy” gyanút keltő főbb elemei ugyanis a következők: a szakáll, a felolvasás és a filmezés.

Az „amit nem értünk, az ellenséges tevékenység” elvének hatása azonban nemcsak a hatalom kontra művészek viszonyban jelentkezett. Hanem a művészek és a közönség viszonyában is, azt a hamis látszatot keletkeztetve, hogy ami a hatalomnak nem tetszik, az szükségszerűen rendszerellenes és szükségszerűen lényeges művészeti tett – hogy ily módon az ellenállás gesztusa maga töltődött fel művészeti tartalommal, az viszont abból a szempontból problémás, hogy azok az akciók és művek, amelyeknek semmi más mondanivalójuk, kiindulópontjuk és létokuk nem volt, mint az aktuális rendszerrel való szembeszegülés, 1989 után már nem értelmezhetők az eredeti kontextus ismerete nélkül.

A későbbi vajdások nalaja happeningje természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott – eredetileg, mint említettük, nemhogy politikai felhang, de cél sem volt mögötte azon kívül, hogy megemlékezzenek egy „elme zárt osztályra vonulásáról”.

Végül efZámbó István került zárt osztályra, akit skizofréniával diagnosztizáltak, miközben a happening miatti büntetőügy zajlott. Arra a kérdésre, hogy miért nem hajlandó reálisan látni a világot, és miért él álomvilágban, a következőt válaszolta: „Én az álmokat tartom reálisnak”. (8)

A happening egyébként kisebb nemzetközi bonyodalmat is okozott, amikor ugyanis az este már otthon tartózkodó efZámbónál házkutatást tartottak, az egypéldányos – és természetesen gyanús – művészkönyvén és a már megint előbukkanó edwinista kiáltványon kívül megtalálták nála azt a vendégkönyvet is, amelyben az előző szabadtéri kiállítás nemzetközi résztvevőinek neve és címe volt – így kénytelenek voltak egyenként lenyomozni a négyszáz magyar, lengyel és német résztvevőt.

Hat hónap után, amelyet efZámbó részben vizsgálati fogságban, részben az elme-megfigyelőben töltött – ahol már híre volt, amikor bevitték, a bent tartottak pedig arról suttogtak, hogy a szentendrei művészek elfoglalták a rendőrőrsöt – „akarategységben elkövetett garázdaság” miatt ítélték el a társaságot, a vizsgálat ideje alatt három hónapot a Gyorskocsi utcai fogdában, hármat az elme-megfigyelőben leülő efZámbót pedig végre kiengedték és kiadták szüleinek házi ápolásra.

A kihallgatások és a per, mint említettük, bővelkednek szürreális elemekben: az edwinizmus mibenlétéről újra és újra faggatózó rendőröknek efZámbó ekkor adta az azóta elhíresült definíciót, amely szerint „olyan zászló, amelyet olyan szél lobogtat, amely nem fúj”, míg az eljárás lényegi része volt az a bizonyító eljárás, amelyben azt vizsgálták, hogy egy farmer alá vett testszínű bugyi hány méterről különböztethető meg a kilátszó, bugyi nélküli bőrtől, továbbá valóban rondán beszélt-e az akció során néhány résztvevő.

A „szentendreiekkel” a Kafkát és Ionescot is idéző per és a negatív sajtókampány ellenére sem bírtak: 1972-ben ismét két kiállítást rendeztek, majd megszületett a megállapodás arról, hogy tevékenységüket hivatalos formában folytatják, és 1973-ban megalakult a Vajda Lajos Stúdió (VLS). Taggá az válhatott, aki akart, efZámbón és feLugossyn kívül az alapítók között – mások mellett – Terebessy László, Tóth Dezső, Zádor Péter, Matyófalvi Gábor, Holdas György, Hegedűs György, Hegedűs László, Aknay János, Agócs Attila, Wahorn András, Csorba Simon, Bereznai Péter, Csajka Gábor Cyprián, Bernáthy Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor és Szirtes János szerepelt.

A szentendrei öregek azonnal befogadták őket: Deim Pál és Szántó Piroska is kiállított velük, Barcsay Jenő pedig rendszeresen lejárt a kiállításaikra.

A stúdió létrejöttének időpontja azért is érdekes, mert a viszonylagos lazulás után épp 1972-ben fogadtak el párthatározatot a kulturális élet szigorításáról.

A helyiség, amelyben a stúdió helyet kapott és amelyben máig működik, egy szentendrei, barokk kori pince a Péter Pál utcában. A különféle engedélyek és az alapításhoz szükséges papírok beszerzésében végül az egyik önkormányzati képviselő is segített – mindenesetre a stúdió alakulásának körülményei sokat elárulnak arról a taktikáról, amellyel a veszélyes, nem tetsző vagy gyanús dolgokat tanácsi és minisztériumi szinten kezelték: amit nem sikerült szétzilálni vagy megsemmisíteni, azt becsatornázták valamilyen módon a rendszerbe, azaz ellenőrizhetővé próbálták tenni, a vajdások pedig, akik kezdettől jelezték, hogy hajlandók elfogadni a játékszabályokat, csupán annyit kértek, hogy a tanács által javasolt rajzszakköri forma helyett stúdióként alakulhassanak meg. Ezt engedélyezték nekik, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár módszertani csoportjának felügyelete alatt.

A VLS létrejötte ily módon legalább annyira volt köszönhető a tagok szándékának, mint – a tágabb kontextust tekintve – a kornak: a hetvenes évek elejére nyilvánvaló lett, hogy az alternatív – részben generációs – kultúra valahol meg fogja találni azt a kitörési pontot, amelyben a különféle, szétszórt klubok és egyedi akciók után végre koncentráltan megmutathatja magát, efZámbó és feLugossy, valamint a körülöttük pillanatok alatt kialakuló szellemi tér pedig mágnesként funkcionált.

Amint a hatalom ezer dilettáns és központi akarattól vezérelt kísérlete, hogy a fiatalokat összefogja, szükségszerűen kudarcot vallott – említhetjük itt a KISZ-rendezvények langyos unalmát, vagy a spontán fesztiválosodó építőtáborokat –, a hiteles szellemi hagyományra építő, az abszurdot és a dadaizmust mint létmódot felmutató szentendreieknek minden erőfeszítés nélkül sikerült megteremteniük a Kádár-kor egyik legfontosabb szellemi pólusát. Hogy ebben hány százalékban van benne az, hogy az abszurd és a dada szükségszerűen szemben áll a hatalommal, az, hogy a szentendrei tárlatok és a stúdió működése szabad volt egy agyonszervezett, bürokratikus korban – hiszen efZámbóék az Erdély Miklós-i elvet követték: minden művészet és mindenki művész –, mennyire volt benne annak a szellemi háttérnek a hitelessége, amelyre a VLS építkezett, mennyire volt benne efZámbó és feLugossy, valamint társaik személyes hitelessége, később pedig mennyit lendített a szentendrei kör vonzerején a Bizottság zenekar, amely egészen más, közérthetőbb eszközökkel mutatta fel a lét abszurd élményét, azt nehéz kibogozni.

A népszerűség kulcsa az volt, hogy minek látszott a VLS-jelenség kívülről – a szabadság köre, a hatalommal szembeni demonstráció, művészi kísérlet, az élet mint művészet projekt kerete –, az azonban, hogy a létrehozók szándéka mi volt valójában, nehezen definiálható.

A stúdió „célkitűzéseiről” maguk az alapítók sem mondanak többet, mint hogy „a Vajda Lajos Stúdió egy laza életforma, egy konvencióellenes magatartás, és egy sajátosan nonkonformista világszemlélet elegyeként határozható meg” (9). Az előbbi kijelentés efZámbó Istvántól származik, aki a következő mondatban úgy jellemzi a stúdiót, „mint egy olyan felhőt, amelynek nem lehet meghatározni a széleit”.

A „szentendreiség” ugyanakkor nemcsak művészeti magatartás, stílus, mód – avantgárd, dada, fluxus, happening etc. –, de olyan komplex társadalmi magatartásforma is, amely a hippikultúrától a beatkultúrán át számtalan elemet integrál, és Novotny Tihamér szavával egyben „szubéletformát” is jelent: a Vajda Lajos Stúdió és köre a hetvenes évektől tudatosan élte a művészetet és tette művészetté az életet. A személyes élettér és a művészet tere összemosódott, az otthonból, ugyanúgy, mint a város bizonyos pontjaiból, kiállítótér lett – híresek voltak az efZámbó-féle házibulik, feLugossy dojo-otthona mellett pedig ott volt Lois Viktor egofarmja –, vagyis azt, amit Erdély, Szentjóby és Hajas elkezdett, efZámbóék totálissá tették, ráadásul a szentendreiséghez magánmitológia is tartozott az edwinizmustól a Nalaján át az elhíresült zászlós tételmondatig.

De mi az az edwinizmus, amelynek jegyében a VLS alapítói megkezdték a működést, és amely után annyira érdeklődtek a rendőrök?

Edwin (E/4) a Vajda Lajos Stúdió négyszárnyú, kozmikus idegen lénye, a „lelkiűrhajózás” szimbóluma. efZámbó István több interjúban elmesélte, hogy tizenöt éves volt, amikor egy éjjeli vihar szentendrei verandájukra sodort egy rovart. Nem ismerte fel, hogy egy lótetűt lát, a lény pedig lenyűgözte. Egyik ismerőse az Edwin (Szent Edwin) nevet adományozta az ismeretlen, „űrből érkező” állatnak, amely később több vajdás megmozdulásban visszatért: az 1972-es, még a stúdió alakulása előtti kiállítás, amelyen a szentendrei művészek mutatkoztak be a Metro Klubban, az IDEGn nevet viselte, a lény nevéből főleg efZámbónak köszönhetően pedig szellemi alapállás született, az edwinizmus, amelynek képviselői többek között azt vallják, hogy „életünk végtelen kirándulás önmagunkban”. (10)

Az edwinisták a XX. század megváltói, amatőr Krisztusok, „félhivatalos próféták”, „égi segédmunkások”, akik tanulmányaikat az „Álomi Reményfűző Intézetnél” végezték. Az irányzat alapítói – Ze-fir négyszárnyú lelkiűrhajós effektuális efZámbó István és Vugyoár Lelkiűrhajós flugomániás Edwin, arra vetemült gyönyörű Flug, vagyis fenomenális feLugossy László – másként is megpróbálták körvonalazni ezt az alapállást.

A következőképpen: „Az edwinista olyan lottószelvényen játszik, amelyen a nyerés eshetősége abszolút kizárva.” „Az edwinisták belső érzéseik szerint munkanélküliek”.

Az edwinizmus mellett a másik kulcsfogalom a nalajázás, amely értelmetlennek tűnő, a nyelvi automatizmuson alapuló szövegelést jelent – a kifejezés állítólag Rejtő Jenőtől ered –, a  műfajban feLugossy, Wahorn és efZámbó szövegei is maradandók (lásd a Bizottság zenekar szövegeit).

Noha a VLS szellemiségében, a tagok megnyilatkozásaiban, az akciókban, magukban a műalkotásokban számtalan dadaista és ezáltal gyermetegnek vagy „primitívnek” tűnő elem van, efZámbóék szándékosan esetleges megnyilvánulásainak szellemi alapvetésében az akció látványosságának, non-konformitásának szándékán túl ugyanúgy ott van Kant, Schopenhauer, Nietzsche és Hamvas Béla szelleme, mint Erdély Miklós munkáiban – a nem egyszer szándékosan kiürített jel, szándékosan vagy szándéktalanul polgárpukkasztóvá tett akció pedig képességtől, műveltségtől és hajlandóságtól függően dekódolható különféle szinteken a szimpla „balhétól” a komplex művészeti-emberi megnyilvánulásig.

efZámbó több helyütt említi Matei Calinescu regényét, a Zacharias Lichter életét, mint amely hatalmas hatással volt rá: a román szerző könyve először 1971-ben jelent meg magyarul Szilágyi Domokos fordításában a Kalligram Kiadónál. Calinescunál valóban több olyan elem fellelhető, amely a vajdás szellemiségben is visszatér: az élet maga művészi tett, a modern kor művésze a bohóc, a tudatos bohóc a döbbenet mélysége felé törekszik, a művészet maga a szabadság, a hatalom szükségszerűen ostoba, az „ostobaság birodalma”, a modern kor eszköze pedig az irónia. (11)

A Vajda Lajos Stúdió ugyanakkor nem tekinthető egységes arculatúnak – ami részben önmeghatározásából is következik –, hiszen a Tóth István-féle fotórealizmus mellett a klasszikus installációkon át (Bukta Imre) a dadaista performanszokig (efZámbó, feLugossy, Wahorn) a szobrászat határműfajaiig (Lois) a Bernáthy-féle grafikáig, a Vető János–Méhes Lóránt (Vető– Zuzu) kísérletekig, az Aknay-féle táblaképekig mindent képes volt integrálni, azaz valóban olyan felhőként működik a mai napig, amelynek „nincs széle”.

Gyanítható, hogy voltaképpeni definiálatlansága az, ami miatt a rendszerváltás után is érvényes is maradt – vajdásnak lenni máig a leginkább attitűdöt jelent, amely az újabb és újabb generációk önmeghatározása által folyamatosan változik, mégis azonos azzal, ami 1973-ban volt.

1. Ekkor mutatkozott be a Kulich Gyula téri pszichiátria udvarán az URH és a Balaton
2. Bohár András: Lehetséges jelentéstartományok a 80-as évek képzőművészetében. In: A modern posztjai, szerk. Keserü Katalin, Budapest 1994.
3. Egyik legkorábbi akciója a Zászlókutatási akció volt, amelyben hibás jugoszláv zászlókról készített sorozatot bizarr tárgyak társaságában, egyebek mellett döglött hallal. A munkákat csak húsz év múlva lehetett legálisan bemutatni
4. Lásd A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972-2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér. 13. oldal
5. uo.
6. A mail art (postai művészet, küldeményművészet) vagy correspondence art (levelezés-művészet, kapcsolatművészet) a 60-as évektől terjedt el, a postai hálózatot, valamint a postai kellékeket (levél, boríték, képeslap, bélyeg, gumipecsét) használja, célja művészi üzenetek küldése. A mail art kezdetének Ray Johnson New York-i fluxusművész az 50-es években elkezdett, kapcsolatokra épített intenzív levelezését tekintik. A mail art elnevezés J. M. Poinsot 1971-ben megjelent Mail art–Communication–A Distance–Concept c. könyve után terjed el. Gyakoriak a folytatásos munkák, ahol a résztvevők a hozzájuk érkezett küldeményt átalakítva küldik tovább. A küldemények leggyakoribb műfajai a képeslap, a boríték, a bélyeg (művészbélyeg, artistamp) és a bélyegző (művészpecsét, Rubber Stamp Art), mely utóbbiak a mail art egy-egy önálló alműfaját is képviselik. A magyarországi kapcsolatművészet előzménye Kassák Lajos nemzetközi aktivista levelezése és Moholy-Nagy László képeslapjai. A fontosabb magyar küldeményművészeti projektek között szerepel Tót Endre üres üzenetek levelezőlap-projektje (1961); Beke László négy mail art hírlevele, a World-Famous World-Archives felhívása (1972–1973), az első mail art szervezésű kiállítások 1973-ban, a Balatonboglári Kápolnatárlatok, a Tükör–Mirror–Spiegel–Miroir Beke László szervezésében és Szövegek/Texts (az első nemzetközi vizuális, kísérleti költészeti kiállítás Magyarországon), Maurer Dóra szervezésében. A 80-as években Galántai György Artpool archívumának szervezésében a World Art Post nemzetközi művészbélyeg kiállítás (1982), vagy a Ray Johnsonnal való kapcsolatra épülő Buda-Ray University (Budai Fénysugár Egyetem) projekt (1982–1994), Swierkiewicz Róbert Xertox projektjei, Lengyel András Felhőmúzeuma. Mail Art körökben ismertebb magyar nevek még: Perneczky Géza, Szombathy Bálint, Fenyvesi Tóth Árpád és Tóth Gábor. Magyarországon jelentős mail art és művészbélyeg gyűjtemény található az Artpool Művészetkutató Központban. (Artportal.hu)
7. A vallomást Bedecs Éva idézi a Magyar Ifjúság 1971/9 számában közölt cikkében.
8. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002. Jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Katalógus, Szentendre, 2002, szerk: Novotny Tihamér, 16. oldal.
9. A modern posztjai 45.
10. A modern posztjai 55.
11. Novotny, A modern posztja

Hogyan kezdtél el méhészkedni?

Úgy öt évvel ezelőtt találkoztam Misi bácsival, az öreg méhésszel, és elképzeltem, hogy ha most elkezdek méhészkedni, akkor olyan húsz év múlva talán már egész jól fogok érteni hozzá. Másrészt meg íróként, költőként fontosnak tartottam, hogy beszéljek az ökológiai krízisről és a beporzókról magukról. Ebben semmi érdekes nincsen, ez a normális. Nem kell mindenkinek méhészkednie, nem kell költőnek vagy írónak lennie, de az én személyes alkotói pályámnak szerves része, vagyis fontos, hogy elmélet és gyakorlat, elképzelés és megvalósítás összeforrjon.

A másik oka annak, hogy belevágtam a méhészkedésbe pedig az, hogy sokat foglalkoztam Hamvas Bélával.

Hamvas több helyen is ír a „méhesről”. Az egyik ilyen szöveghely Az öt géniuszban van, ahol a dél-nyugati géniuszhoz és konkrétan Berzsenyi Dánielhez köti. Berzsenyinek is volt méhes háza, amiről egy fotó is fennmaradt. Ez egy egyszerű méhesház volt, ami mindössze két vályogfalból és egy tetőből állt a méhkasok fölött. A kereteken való méhészkedés csak a 19. században terjedt el, előtte kasokban tartották a méheket. A másik hely pedig a Summa philosophiae normalis című dialógus az Unicornus kötetben. Ez tulajdonképpen egy képzelt beszélgetés a méhesben mester és tanítvány között, amelyben a méhest idealizált helyként írja le, ahol lassan, aranylón folyik az idő. Ezt az tudja igazán megérteni, aki volt már méhek között, és van érzékenysége a természetre. 

A méh és ember kapcsolata változott az idők folyamán?

Földünk egykor izzó tűzgolyó volt, aztán megjelent az élet. Az evolúció hosszú folyamatában nagyjából 80-100 millió évvel ezelőtt kialakultak a beporzó rovarok.  Akkor még a dinók is itt voltak. Az ember sokkal később jelent meg a bolygón. Teljesen máshogy nézett ki a flóra meg a fauna. A méhek „rávették” a növényeket, hogy hozzanak virágokat. Ugyanis a rovar általi beporzás előnyösebb, mint a szél általi vagy az önbeporzás.

Tulajdonképpen az emberen kívül a méh az egyetlen faj, amelyik meg tudta változtatni a bolygó arculatát.

Mit szeretsz a legjobban méhekben?

Az az igazság, hogy sokkal jobb fejek, mint az emberek. Másrészt a méhek nagyon szép teremtmények, azt szoktam mondani, hogy a jóisten jókedvében teremtette őket. Mindenükkel gyógyítanak, életet adnak mindennel, amit csinálnak, beporoznak, táplál és gyógyít a virágpor, a méz, a propolisz. Az emberre is jó hatással vannak jelenlétükkel, rezgésükkel, illatukkal, élelmükkel.  Ellentétben az emberiséggel, ami nem csak önmagát pusztítja el, hanem a bolygót is, a méhek amellett tették le a voksukat, hogy „megmaradjon az élet” – ahogy Pierre Rabhi is mondta. 

Szerinted mit tanulhatunk a méhektől?

Végtelenül sok mindent. Most csak egyetlen dolgot kiemelve: egy méhészetben a méhész törekszik arra, hogy a családjai egyforma erősségűek legyenek. Ha az egyik család gyengélkedik, akkor a másik családból lehet mézet, virágport, vagy akár „népet” hozzátenni,  vagy éppen, ha túl gyors ütemben szaporodnak, akkor lehet akár elvenni és más családokba áttenni, ezt hívjuk „kiegyenlítésnek”. Így a méhesben nagyjából mindig egyenlően gazdag és erős családok vannak, s kevésbé fordulhat az elő, hogy például a nehezebben induló, szegényebb családok összeomlanak, vagy a gyengébbeket kirabolják az erősebbek.

Mostanában tehát azt ismertem fel – kissé elvonatkoztatva –, hogy a méhektől azt is meg lehetne tanulni, hogy nem jó, ha egy közösségben túl nagy aránytalanságok vannak, kevés gazdag és sok szegény, túl sok gyenge és néhány erős. Az a jó, ha a legtöbben hasonlóan gazdagok és erősek, vagyis az erős középosztály nélkülözhetetlen az egészséges társadalomban.

Bibó István az 1989 előtti ellenzéki mozgalmak, majd a rendszerváltás közös hivatkozási pontja volt. Személye és a nevéhez fűződő gondolatok részei lettek a magyar politikai gondolkodásnak, a közbeszédben fel-felbukkanó toposzokká szilárdultak. Írásai mellett Bibó életútja, politikai tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás során különböző ideológiai irányzatok követői tudtak azonosulni vele. A második világháború előtt a népi írók által alapított, a demokratikus átalakulást sürgető és a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben kiálló, antifasiszta Márciusi Front köréhez tartozott. A háború után a népi-baloldali Nemzeti Parasztpártban politizált. Tagja volt Nagy Imre 1956-os kormányának, amelyből egyedül tartózkodott az Országházban november 4-én, amikor megindulnak a szovjet tankok, hogy leverjék a forradalmat.

Letartóztatták 1957-ben, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, majd az 1963-as általános amnesztiával szabadult.

Bibó politikai gondolkodását áthatja a társadalomtörténeti szemszög. Abból indult ki, hogy a jelenkori politikai lehetőségeket úgy lehet felmérni, hogy a történetileg kialakult társadalmi állapotokat próbáljuk megérteni. 

A magyar és egyben kelet-közép-európai út azonban alapvetően úttévesztés, eltérés a társadalomfejlődés nyugat-európai főáramától. Ennyiben fontos számára a „hol tévesztettünk utat?” kérdés megválaszolása. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művében bemutatja, hogy Nyugat-Európában a 18. század végére létrejöttek azok a keretek, amelyek biztosították a jogegyenlőségen és a nacionalizmuson keresztül a nemzeti közösség kialakulását, valamint a polgári fejlődést, szerinte azonban Közép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is – a több nemzetiségű Habsburg és az oszmán birodalom miatt bizonytalanok maradtak a nemzeti keretek. A birodalmi függés alól felszabaduló nemzetek a birodalmi, dinasztikus keretekkel szemben a néphez mint megkülönböztető identitáshoz nyúltak. A népi identitás, alap kialakításának egyik eszköze pedig a nyelvi nacionalizmus volt. Az állami keretek bizonytalansága miatt Bibó szerint ugyanakkor állandósult az egzisztenciális félelem a nemzeti közösségekben. Bibó arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia és a nacionalizmus ellentmondásához vezet nemcsak a nemzeti szuverenitás, hanem a nemzeti, kulturális, etnikai identitás elvesztésétől való állandó félelem is. Magyarországon például a nem demokratikus, soknemzetiségű Habsburg-birodalom összeomlása a történelmi Magyarország felbomlásához vezetett.

Bibó a nyugat- és észak-európai államokról mint „kész”, „érett” demokráciákról beszél, ugyanakkor érdeklődése fókuszában, a népi mozgalomnak megfelelően, a kelet-közép-európai köztes régió áll. Ennek a történeti, földrajzi övezetnek szerinte különös jelentősége van az egész európai, sőt, globális történelem szempontjából, amennyiben Csehország, Lengyelország és Magyarország helyzete adott lehetőséget Németországnak a második világháború megkezdésére Bibó értelmezése alapján. 

A három kelet-közép-európai ország kapcsán ugyanis kifejti: olyan történeti területeket örököltek, amelyekhez érzelmileg ragaszkodtak, ugyanakkor nemzetiségileg nem voltak egységesek.

Lengyelország felosztása, a magyar szabadságharc 1849-es leverése és Csehszlovákia 1938–39-es felbomlása az említett nemzetekben mély csalódást okozott a nyugati elitekkel szemben, kialakította a cserbenhagyás keserű tapasztalatát. Tegyük hozzá, manapság erősebbek a nyugatellenesség kapcsán Lengyelországban és Magyarországon is a 20. századi tapasztalatok, így a nyugati szövetségesek passzivitása, amikor a náci Németországgal szemben nem segítették meg Lengyelországot, valamint esetünkben a trianoni országvesztés.

A sajátos kelet-közép-európai társadalomfejlődés azonban Bibó szerint nem vezet valamiféle történelmi determinizmushoz, nem törvényszerű, hogy az általa taglalt körülmények ellenére ne lehessen konszolidálni a régiót. Nem ért egyet ugyanis azokkal a véleményekkel, hogy Kelet-Közép-Európát olyan politikai kultúra jellemzi, amely alapvető akadálya lenne a nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésnek. Véleménye szerint sem a tulajdonviszonyoknak, sem a régióban felbukkanó zavaros filozófiáknak nincs ebben a tekintetben meghatározó szerepük. Kiemeli ugyanakkor a már említett bizonytalanságot a nemzeti keretek tekintetében, valamint az abból eredő egzisztenciális félelmet a közösségért. A félelem azonban nem segít a demokratikus fejlődésben, hiszen ahogy Bibó fogalmaz, „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”.  A legfontosabb körülmény így Bibó szerint tehát az, hogy a régióban nem esik egybe az egyén és a közösség felszabadulása.

A közösség szabadságának féltése ezáltal elvezet az egyén szabadságának korlátozásához, azaz kialakul az antidemokratikus nacionalizmus, amely egy olyan közösségért várja el az egyén tenni akarását, önfeláldozását, amely nem biztosítja elemi szabadságjogait, kibontakozásának lehetőségeit. Ebben a politikai környezetben jelennek meg a hamis realisták, olyan politikusok, akik a demokratikus szabadságjogok korlátozását a közösség fennmaradásának szükségességével magyarázzák. A konszolidáció lehetősége azonban Kelet-Közép Európában is lehetséges, elsősorban az államhatárok nemzeti határokhoz való igazításával. Jugoszlávia véres felbomlása az 1990-es években, az orosz agresszió Ukrajnával szemben 2022-ben ugyanakkor azt mutatja, hogy korántsem konszolidálódott a régió az államhatárok tekintetében a második világháború után. Kelet-Közép-Európa illiberális rezsimjeinek valósága pedig arról árulkodik, hogy az antidemokratikus nacionalizmus sem tűnt el.

A demokrata nem fél a Bibó Istvántól a legtöbbször, és ahogyan a fenti bekezdésben is olvasható, pontatlanul idézett gondolat.

Általában úgy értelmezik, hogy a demokrata ember nem fél a diktatúrától, noha Bibónál ennek lényege, hogy a demokrata nem ül fel a politikai polarizációt erősítő félelmeknek. A félelem mint a hibás politikai cselekvés okozója ugyanis a központi gondolata Bibó másik gyakran idézett művének, A magyar demokrácia válsága című politikai esszének. Úgy látta, hogy a háború utáni Magyarországon kialakult válság oka, hogy kölcsönös a félelem a politikai szereplőkben, valamint a közvéleményben. Ebben az időszakban a háború utáni választáson győztes Kisgazdapárt szovjet nyomásra koalícióban kormányzott a kommunistákkal. A kommunista hatalomátvétel előtti esszében Bibó még úgy ítélte meg, hogy csak egy kisebbség kíván proletárdiktatúrát bevezetni Magyarországon, ahogy egy kisebbség szeretné visszahozni a háború előtti elit hatalmát. Mindennek ellenére a kölcsönös félelem képes erősíteni az egyik és a másik tábort, ami pedig tovább fokozhatja a félelmeket, így eszkalálva ezzel a magyar demokrácia válságát. A politikai polarizáció ugyanakkor akadályozza Magyarország demokratikus kibontakozását. Bibó szerint a polarizáció ellen úgy lehetett volna küzdeni, ha a kisgazdák és a kommunisták is visszafogták volna radikális szárnyukat. Bibó okfejtésének hiányossága ugyanakkor az volt, hogy nem mérte fel, hogy a kommunisták részéről a polarizációt nem a kölcsönös félelem táplálta, hanem a hatalomátvétel, a demokratikus intézményrendszer felszámolása, a sztálinista diktatúra kiépítése és az ország kiszolgáltatása a Szovjetuniónak.

Bibó István számos politikai írása egy adott politikai helyzethez kapcsolódik, azonban meglátásai, koncepciói általánosíthatók.  Így annak belátása, hogyan gyengíti a szakpolitikai hatékonyságot a politikai polarizáció, hogyan állíthatják szembe egymással a „hamis realista” politikusok az egyéni szabadságjogokat és a nemzetállami függetlenséget, hogyan szigetelődnek el a társadalmi nyilvánosság töredezettségével a „túlfeszült lényeglátók”, valamint milyen történelmi fejlemények befolyásolják a magyar nemzet-karakterológiát, vagy most már bevettebb szóhasználattal a politikai kultúrát. Bibó elsősorban a demokrácia iránti elkötelezettsége, valamint 1956-os szerepvállalása miatt válhatott olyan történelmi alakká és politikai gondolkodóvá, aki közös pont volt az ellenzéki mozgalmak számára. 

Az 1980-ban elkészült Bibó-emlékkönyv a kortárs ellenzéki magyar értelmiség később különböző hagyományok mentén politizáló tagjait fogta össze. A szamizdatban megjelent kötet szerkesztői, szerzői között volt Bence György, Csoóri Sándor, Csurka István, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Kis János. 1985-ben felvette a nevét az ELTE jogász szakkollégiuma, a Bibó István Szakkollégium. Mint ismert, utóbbiban alakult meg a Fidesz mint politikai párt, aminek politikai gondolatai érvényességénél minden bizonnyal nagyobb szerepe van abban, hogy Bibó megítélése talán még a mai polarizált közéletben sem különösképpen vitatott.

A nyitóképen: Bibó István sírja (2014-es állapot)
Forrás: Wikimedia Commons/Fekist

Mármint, hogy alapvetően a képzőművészet, az irodalom vagy a film felé tájékozódó alkotók egyszer csak rájönnek, hogy a könnyűzene sokkal alkalmasabb arra, hogy egyfelől a kor hangján, másfelől az itt és most, az azonnali akció és az azonnali hatás ígéretével mutassák meg a gondolataikat, és ebbe a műfajba csatornázzák művészi kifejezésre vonatkozó igényeiket. 

Festőnek és szobrásznak készült például az amerikai Don Van Vliet, a Captain Beefheart alapítója, pontosabban színpadi nevén Captain Beefheart maga, aki egyébként nemcsak ilyen módon, hanem másképp is előkerülhet, ha a Bizottságot mint olyat bogozzuk ki. Captain Beefheart is dzsesszes, rhythm and blues-os, pszichedelikus-dadaista, improvizatív izében utazott, csak úgy, mint Wahorn Andrásék. És tulajdonképpen logikus is, hogy a punknak is utat mutató, a hatvanas évek második felében startoló amerikai zenész-alkotó legjobb magyar tanítványai éppen a punk és az újhullám idején, a hazai artpunk egyik első fecskéjeként léptek a színre. 

De jöhetnék Nick Cave-vel is, aki a Melbourne-i képzőművészeti iskola kiugrott diákjaként lett rockzenész – ha a rockzenész kifejezés egyáltalán pontosan kifejezi azt, ami Nick Cave valójában; szerintem egyébként nem, de ezt most nem nyitom meg –, és eszünkbe juthat Leonard Cohen, aki előbb volt költő, mint dalszerző-énekes, és valójában akkor is valahogyan költő maradt, amikor dalszerző-énekes lett. De esetleg említhetjük Jim Morrisont, aki filmes hallgató volt a Los Angeles-i UCLA egyetemen, mielőtt az ugyancsak ott tanuló Ray Manzarek billentyűssel megalakították a Doorst, amelynek a dalaiban nagyon is ott van Morrison képszerű és narratív látásmódja. David Bowie-ról is feltételezhetjük, hogy ha nem a popzene születésének idején fiatal, akkor valamelyik társművészet alkotójaként ismerhette volna meg a világ.

Azt szeretném ezzel mondani, hogy az a szabad és nem egyirányú pálya, ami a társművészetek és az ötvenes-hatvanas évek után új és fiatal művészeti ágnak számító rockzene között volt (és van), már az 1980-as évek elején sem számított újdonságnak. Tehát nem meglepő, hogy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körül mozgolódó képzőművészek úgy döntöttek, ahogy.

Mégis hungarikum a Bizottság, akkor is, ha a már említett Captain Beefheart mellett eszünkbe juthat róla Frank Zappa, a sötét és dekadens Velvet Underground, vagy a free jazz több jól ismert alkotó-előadója is. És persze előkép a cseh avantgarde és politikai underground emblematikus zenekara, a Plastic People Of The Universe is. Vagy éppen a talán egyetlen hazai előzmény, a Kex együttes. Mégpedig azért, mert hiába a kimutatható hatások és az ismerős mechanizmus, a Bizottság úgy ahogy van, csak itt, ebben az országban, és csak ott, a Dunakanyarban, Szentendrén és környékén, csak abban az aktuális mikroklímában, és csak ebben a formában, csak ebben a milarepaverzióban születhetett meg. 

A Bizottság az a Bizottság. Mind egyéniségek, mondhatnánk a Brian életét parafrazeálva, egyben hozzátéve, hogy ez esetben tessék az angol film vonatkozó mondatának ironikus rétegét kicsit komolyabban venni, mert a Bizottság esetében tényleg elképesztő leosztást produkált az élet: Wahorn, feLugossy, Zámbó, Kokó művésznő, Szulovszky Dzsoni („a Dunakanyar legjobb gitárosa”), kezdetben Bernáth(y) Sándor, néha Waszlavik Gazember, végül, de nem utolsó sorban, a dobos, Bán Mária. Talán nem is meglepő, hogy öt évig tudott ez így működni, szükségszerű, hogy ennyi erős figurát, ennyi akaratot aztán sokfelé dobált az élet.

A Bizottság története – talán nem meglepő módon – tele van kisebb és nagyobb szürreáliákkal a zenén, a kompozíciókon és magán a jelenségen is túl. 

Kezdve azzal, ahogy bemutatkoznak az 1980-as Fekete Bárányok koncerten. A megjelenő csöves közönség nem értette, hogy ez micsoda, és ennek hangot is adtak. Wahornék tényleg úgy néztek ki, mint az ufók a Beatrice és a P. Mobil mellett. És úgy is hangzottak. 1981-ben a tatai zenésztalálkozón a kor befutott könnyűzenészei, többek közt Bródy János elhatárolódtak tőlük, kijelentve, ezek az emberek nem tartoznak a magyar zenész szakmához. Nem is tartoztak. Nem is akartak odatartozni.

Aztán abban is volt egy jó nagy csavar, ahogy – mint valami igazi dadaista akció – besétáltak az egy darab, állami, pártirányítás alatt álló Hanglemezgyárba, hogy hallották, a cég várja a feltörekvő zenekarok jelentkezését, íme, itt vannak ők. És lett is lemezük. A Kalandra fel!, hihetetlen, de megjelent. Részben azért, hogy a pártállami zeneirányítás demonstrálja, itt bizony ilyen zenekarok nagylemezei is megjelenhetnek, másfelől azért, mert a Bizottság zenéje sohasem szólt úgy a konkrét politikáról, vagy olyan módon a közérzetről, mint más hazai underground zenekarok lemezei. Még úgy sem, mint az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport. Legfeljebb egy-egy dal, mondjuk a Békásmegyer, ami le is maradt az idén negyvenedik születésnapját ünneplő lemezről: „Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.”

„Behozott a Bizottság egy demokazettát, ami egészében véve rendkívül izgalmas: tehetséges művészek kísérlete, amely jelen esetben nagyon szerencsésnek tűnik. A műfaj lehetőségeinek tágítását érzem benne, ezért nemsokára felvesszük az első nagylemezük anyagát” – nyilatkozta Szőnyei Tamásnak 1982. őszén Wilpert Imre, az MHV könnyűzenei szerkesztőségének vezetője. Az album egyébként siker lett, elment belőle pár tízezer példány, talán több is elment volna, ha van rá akarat.

Arra viszont lett akarat, hogy legyen egy következő Bizottság-album is.

Ez lett az 1984-es Jégkrémbalett (amin már nem Bán Mária dobol, hanem Dorozsmai Béla, és zenél rajta Waszlavik Gazember László is).

Ahogyan feLugossyék bemutatkozó nagylemeze sem volt megszokott debütáló anyag – nem stúdiófelvétel volt, hanem egy koncertet rögzítettek Gödöllőn –, úgy a Jégkrémbalett sem hagyományos sorlemez. Hanem valamiféle filmzene-album, amely a Balázs Béla Stúdió égisze alatt elkészített azonos című ötven perces film – forgatókönyv: feLugossy–Wahorn, rendező: Wahorn – zenéjét tartalmazza. A Jégkrémbalett természetesen nem konvencionális értelemben vett játékfilm, hanem a Bizottság világának filmszalagra rögzített változata, szürreális mozgóképes tudatfolyam, ahogy efZámbó István egy televíziós interjúban mondja, „videóklip vagy filmklip a mi akkori életünkről, mozgásunkról, tehát elsősorban a zenéről szól, azokról a számokról, amiket abban az időben játszottunk”, vagy ahogy feLugossy László mondja, „dokumentáció a zenekarról”.

Ha jól gondolom, talán a Kalandra fel! az emblematikusabb Bizottság-lemez, ám a Jégrémbalett sem marad el mellette. Emlékezetes számok, emlékezetes szövegekkel. „Olyan a szemed, mint egy kispárna”, énekli efZámbó a Baad Schandau című szerzeményben, közvetlenül az Amikor pedig kígyókkal… feLugossy-féle pszichedelikus őrjöngése után. „És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg.”, ez pedig már a Fekete krém. 

De addigra már lement a már emlegetett Milarepaverzió, amiről a szerző, Laca 2017-ben ezt mesélte a hvg.hu-nak: „Kedvelem ezt a számot. Nem hinném, hogy érdemes szövegelemzésbe bonyolódni. Milarepa egy buddhista szerzetes volt, aki elvonult a világtól, és csak a meditációnak élt. Tanítások szólnak arról: az a helyes út, ha elérjük, hogy teljesen kívül állunk az anyagi világból, és csak a szellemi világnak élünk. Olvastam erről, álmodoztam róla, hogy így kéne nekem is élni. Persze a mi kultúránkból ez nem teljesen jön, lemásolni nem érdemes. Esetleg valami verzióját megcsinálni? És akkor jöttek, jöttek a szavak, majd próbáltuk mindezt áttenni zenére”. Aztán pedig jön az, hogy „benne voltam drágám a Playboyban, a lábam között egy kis téboly van”, valamint, hogy „velem már nem történik semmi drágám, mert nekem már ez a szerepem”, továbbá, hogy „a jóízlés drágám az nevetséges, a botrány a botrány az egészséges”.

Negyven éves idén a Jégkrémbalett, „van még idő, nincs még a világnak vége”, és egyébként is, a legfontosabb műveknek nincs időbeni aspektusa, ma ugyanúgy jelentenek valamit, mint múlt héten, vagy 1984-ben. Ugyanazt jelentik, másképp. „Minden ugyanaz, másképpen.” Egyébként pedig, ha az Újzenekart, az egykori Ricsárdgírt, vagy a Rühös Foxit halljuk, amúgy is eszünkbe juthat, hogy annak, amit a Bizottság csinált, van folytatása. 

(A nyitóképen: A. E. Bizottság együttes, ef Zámbó István, Wahorn András, feLugossy László, Kukta „Kokó” Erzsébet, Szulovszky „Joni” István.)

A festő 1908-ban született Zalaegerszegen, emancipált zsidó családban. Mivel apját a munkája Belgrádba szólította, a fiatal Vajda szerb iskolába járt. Mélyen megérintette az ortodox egyházi kultúra. (Csakúgy, mint a nála jóval fiatalabb, 1926-ban született Ország Lilit. Kettejük, valamint Uitz Béla vonzódása az ikonokhoz külön tanulmány tárgya lehetne.)

Vajda hamar, 1927-ben elvesztette édesanyját, és 17 évesen tüdőbajjal diagnosztizálták, ami a korban gyógyíthatatlan betegség volt.

Viszonylag korán bekerült az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajziskolájába, majd húszévesen a Képzőművészeti Főiskolán Csók István tanítványa lett. Csók szabadon hagyta a növendékeit, modern felfogásának is köszönhető, hogy megalakulhatott a Vadak csoportja a hallgatókból. A résztvevők magukat konstruktivistának és szocialistának mondták, erős kapcsolatuk volt Kassák Munka-körével, ám a horthysta kultúrpolitika ezt nem tűrhette – Csókot és Vaszary Jánost kirúgták, csakúgy, mint a hallgatóikat. Vajda és Korniss is az eltávolítottak közt volt, de a később világhírűvé váló Kepes György festő-fotográfust is kidobták.

Vajda hova máshova ment volna, mint Párizsba – azonban a francia főváros, másokkal, például Czóbellel vagy Farkas Istvánnal ellentétben, hogy úgy mondjuk, neki nem jött be.

Alkalmi munkákból élt, elsősorban a szovjet film montázstechnikája érdekelte, kortársaihoz hasonlóan szívesen látogatta a Trocadero Múzeumot és az archaikus törzsi művészetet tanulmányozta. Sajnos akkori munkái közül nem maradt meg szinte semmi.

Hazatérésekor a család csalódottan fogadta.

Ekkor lépett be a képbe a főiskoláról ismert Korniss Dezső, aki Szentendrére hívta Vajdát.

Az úgynevezett Szentendrei programban a két festő a bartóki modellt kívánta felhasználni, ám nemcsak a zeneszerző motívumgyűjtése inspirálta őket, hanem Fülep Lajos és Babits Mihály elméleti írásai is. (1)

Bár a festészettörténetbe Szentendrei programként került be a projekt, annak központja Szigetmonostor volt, ahol 1935-ben kezdtek gyűjteni. 

Nemcsak azt deklarálták, hogy „ugyanazt” akarják csinálni, mint Bartók és Kodály a zenében, de ugyanúgy, ahogy a két zeneszerző, ők sem álltak meg a magyar motívumoknál, a szerb és egyéb nemzetiségi formákat is rögzítették. Míg azonban Bartókék kizárólag a népzenei anyaggal foglalkoztak, Vajdáék beemelték a gyűjtött motívumok közé például a barokk oromdíszeket, azaz nem folklorista indíttatásból közelítettek.

A koncepciójuk része volt, hogy sajátos közép-kelet-európai művészetet akarnak létrehozni a két nagy kultúrcentrum, Párizs és az orosz szcéna közt. 

Idézzük fel itt az Európai Iskola 1945-ös alapító okiratát és az abban körvonalazott célt! „A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat- és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – írják Vajda egykori festő barátai nem sokkal később. 

A Szentendrei program

A Szentendrei program végül két, gyökerénél szétágazó festői életmű alapja lett: míg Korniss elsősorban a népi motívumok formavilágát használta fel, Vajda szétbontotta és újra konstruálta a motívumot – majd elhagyta azt.

Általában is más volt Korniss és Vajda lelki alkata – utóbbi inkább Bálint Endréhez állt közel – , de festészetük is nagyon különböző tempóban érte el a kiteljesedést. 

Korniss még a motívumgyűjtésnél tartott, amikor Vajda 1935-36-ban már elhagyta azt, a képein megjelent a vonal mint szervezőelv, miközben igyekezett a dolgok mélystruktúráját megmutatni, vagy ahogy ő fogalmazott: „a dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani” (2)

Mindemögött bizonyára ott volt az is, hogy Vajda – talán nem túlzás – legműveltebb, teoretikusi értelemben is igen felkészült festő volt. Oroszul, franciául, németül, szerbül, magyarul is olvasott. Vajda Júlia visszaemlékezései szerint Heideggert, Spenglert, Ortegát, Bergyajevet egyaránt ismerte. 

Nem véletlen, hogy feljegyzései szerint nem igazán jött ki jól a festők nagy részével, inkább Tábor Béla filozófussal és Szabó Lajossal barátkozott. 

Bergyajev jegyében

A többi – egyértelműen balos – festő baráttal, például Szántó Piroskával, Bálint Endrével szemben, minden bizonnyal olvasottsága miatt is, távol tartotta magát a direkt politikai mozgalmaktól is, a modern világ ellen pedig többször kirohant, ami valószínűleg Bergyajev hatása nála, de erre még visszatérünk. Vajda modernség-ellenességével kapcsolatban Petőcz György pedig joggal jegyzi meg, hogy a harmincas évekre amúgy is jellemző volt a kultúrkritikai pesszimizmus (3)

Vajda azonban nem állt meg itt: erősen foglalkoztatta – már a párizsi évek óta – az orosz avantgarde is. Liszickij és Malevics szövegeit másolta, előbbinek azt a traktátusát, amelyben a szerző a vizuálisan elképzelhetetlenről, az ábrázolás határáról ír.

Szintén Párizs óta érdeklődött a törzsi vagy primitív művészetek iránt is – valószínűsíthető, hogy ismerte Hevesy Iván 1929-es kötetét a primitív művészetről és a francia Cahiers d’Art folyóiratot.

Vajda, akinek mindössze 33 év adatott, szellemi és festői értelemben is korán elérte a teljességet. 

Addigra azok a bizonyos motívumok, amelyekről szó esett, új jelentéssel telnek meg nála, maga az ikon mint műfaj, a feszület, a sírkő a festő univerzumában saját szimbólummá érik. 

A képek mérete is megváltozik, élete utolsó éveiben egyre nagyobb munkákat készít (ez az a korszak, amelyet párhuzamba szoktak állítani Jackson Pollock munkásságával). 

Az Ikonok 

Vajda, ahogy említettük, még gyerekkorában került be a szerb ortodox kultúra bűvkörébe, majd Szentendrén újra találkozott mindazzal, amit gyerekkorában megismert. 

Boros Lili revelatív erejű tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy kettejük viszonyrendszerét megfejtse. (4)

Ahogy írja, a Vajda által sokat olvasott és követett Bergyajev Kelet-Nyugat szembenállásban gondolkodott, a Nyugat hanyatlását vizionálta, célként pedig a kettő szintézisét határozta meg. 

Mindez, ahogy írtuk már magában a Szentendrei programban is benne volt. 

Vajda magát olyan nyugati szülöttnek tartotta, aki erősen tendál a kelet felé, míg az erdélyi Besztercén született Kornisst olyan keleti emberként írta le, aki a nyugat felé fordul. 

A bergyajevi vízió alapján a nagy egyesülésben a kétfajta embernek is össze kellett volna találnia.

Itt eszünkbe juthat Szabó Lajos és Tábor Béla barátja, Hamvas Béla Karnevál című létregénye is, amelyben az író alakmása, Bormester Mihály a regény közepén két alakká bomlik, egy orosz irányba hadifogolyként elinduló főhősre és egy, a nyugati paradigma foglyaként élő másikra, a két alak pedig csak akkor egyesül újra, amikor magasabb tudatszintre lépnek.

Bergyajev szerint – akit Hamvas is jól ismert és interpretált – egy új középkor előtt állunk, és a világot csak egy vallási megújulás mentheti meg. Vajda vélhetően magyarul olvasta az orosz szerző művét. 

Nem is elsősorban a vallási megújulás vagy a keleti és a nyugati paradigma vágyott-vélt összetalálása fogta meg, inkább a lefordíthatatlan „szobornoszty”. Valamiféle lélekközösséget, a Krisztusban hívők közösségét, egységét jelent. Vajdánál ez mint az újkor ipari kapitalizmusával, individualista, atomisztikus társadalmával szemben álló „falusi”, tradicionális világ jelenik meg, amelynek értékeit veszélyben látja – innen táplálkozik modernizmus-ellenessége is. 

Ezen a ponton vethető fel, hogy vajon miért épp a traumatizált magyar zsidó festők – Vajda és Ország Lili – fordultak az ortodox lelkiség, illetve annak az ikonokban manifesztálódó bensőségessége felé. 

Noha biztosan nem állítható, hogy ez áll a háttérben, szemmel látható, hogy az Ország Lilit köztudottan foglalkoztató zsidó misztika és a Vajdát Bergyajeven, illetve a szerb egyházon át behúzó, a hasonló misztikus tapasztalatoktól nem idegenkedő ortodox kereszténység attitűdjében meglehetősen hasonló. 

A pravoszláv miszticizmus alapja az átistenülés, a theoszia, ebben a koordináta-rendszerben a művész feladata pedig az, hogy közreműködjék az ember divinációjában, miközben az istenit emberivé formálja.

Boros Lili joggal veti fel, hogy Vajda ikonos képeit, így az Ikonos önarcképet is ennek tudatában érdemes vizsgálni. Az istenember portréján a harmadik arc Krisztus Emmanuelé. Erre utal az is, hogy a képbe benyúló kéz valószínűleg egy másik, földi személyé, aki a misztérium megvalósulására mutat – és a Péter–Pál- ikonok Krisztusra mutató kezét idézi, figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a kéz nem jobb, hanem bal kéz.

Vajda egyéb motívumai, ahogy említettük, fokozatosan eltűnnek, átadják helyüket az amorf formáknak, vonalrajzoknak. 

Ahogy Várkonyi György írja tanulmányában, Vajda voltaképp rokontalanként fejezte be pályáját Szentendrén: Czóbellel nem volt jó viszonyban, Barcsayval sem igazán. Inkább az OMIKE-körbeli barátai, Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Endre és Szántó Piroska álltak hozzá közel emberileg – festőként az egyetlen igazi rokona talán tényleg Bálint volt. 

Hogy mindaz, ami Vajdánál jelent meg először a magyar festészetben, hogyan és milyen formában élt tovább a háború után, már egy másik történet: az Európai Iskoláé. 

(1) Lsd. Rockenbauer Zoltán: Bartók Béla hatása a modern magyar képzőművészetre a XX. század elején. In. Vajda Lajos. Világok közt. szerk. Petőcz György és Szabó Noémi. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018.  A továbbiakban: Vajda Lajos. 

(2) Vajda Lajos, 100. oldal. 

(3) Vajda Lajos, 173. oldal 

(4) Boros Lili: Vajda és Bergyajev. In. Vajda Lajos

A regény egyik meghatározó, a békebeli harmóniát megjelenítő helyszíne Szentendre. Mennyire valós ez a Szentendre-kép, egyáltalán a személyes élményeid mennyire kötnek ehhez a kisvároshoz?

Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk Szentendrére, igaz, ennek a gyakoriságnak a valós okát akkor még nem tudtam. A könyv és a valóság között sok átfedés van, vannak valós életrajzi vonatkozásai, de fontos leszögezni, hogy a regényben megjelenő életesemények, a felsejlő helyszínek a regénybeli főhős életének állomásai és eseményei. Persze még a legszárazabb tudományos esszében is ott van a szerző személyisége. Az író nem talál ki semmit, minden a valóságból születik. Édes Anna cselédkönyve ott van az íróasztal-fiókjában, írja Kosztolányi. Én is az életből – emlékekből, beszélgetésekből, „talált kéziratból” – dolgoztam és kutatómunkát is végeztem. Fel kellett fedeznem a második világháború előtti Szentendrét is. A Szamárhegy, Lichtenstein Simi vaskereskedés-vegyesboltja létező valóság, ahogyan a regény egyik mellékszereplőjének, Rosenzweig Salamonnak (Radó Sándor) a tragédiája is valós. Az ő neve is szerepel a szentendrei zsidó áldozatok egyik emléktábláján. De hogy egy szépirodalmi mű végeredményben sikerültnek tekinthető-e, azt már nem befolyásolja, hogy egyébként mennyi benne a valóság, mennyi a fikció, vagy mennyire jelennek meg hitelesen benne a helyszínek. Az olvasó szempontjából mindegy, hogy a Sorstalanság Köves Gyurija mennyire egyezik Kertész Imrével, vagy az Iskola a határon mennyi valódi Ottlikot tartalmaz.    

Akkor máshonnan közelítve: milyen volt a te gyerekkori, fiatalkori Szentendre-képed? 

Nagyon kevés dolog maradt meg belőle, és az akkori, ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji Szentendrének sem volt sok köze a mai turistacentrumhoz. Akvarelleket festegettünk apámmal, a templomdombon, itt-ott. Érdekes módon, a szűk utcában lévő legendás lángosos mintha örök időktől ott lenne, kötelező program volt akkor is, most is. Meg a fagyizás is. Aztán a Görög kancsó étterem is felrémlik, mint régi idők tanúja.

Szentendre a hatvanas években nyaranta nekem leginkább a Dunát jelentette, rengeteget strandoltunk, úsztunk, egyszer-egyszer akár Leányfalutól le egészen Szentendre határáig is.

A Pap-szigeten túl volt egy vadregényes part menti út, vízbe lógó fákkal, természetes Dunaparttal. Utoljára valamikor a nyolcvanas évek végén járhattam arra, az a rész addigra már teljesen beépült. És hát, ugye, többek között Szentendrén kezdte bontogatni szárnyát Magyarországon a kapitalizmus, a „maszekok” világa, mint például az elsők között magánkézben üzemelő Nosztalgia étterem és a hozzátartozó bolt. De gyerekkoromban Szentendre még csak a HÉV-vel hamar elérhető vidéki kisváros volt, ahová Budapestről percek alatt ki lehetett szaladni.   

A Kérdezd meg tőle című regényben is hangsúlyos elem, hogy a város eltérő hátterű, egymással mégis évszázados harmóniában élő népességcsoportok lakóhelye volt, ahol „a kólót járó szerb lányok táncát együtt élvezik szerbek, svábok, tótok és magyarok”. A könyv legfundamentálisabb dilemmái az identitáskeresés, önmeghatározás, a csoporthoz tartozás kérdései köré csoportosulnak. Lehet valamilyen titka a békés együttélésnek?

A békés együttélésnek nincsen eredendő titka, az emberek tudnak és szeretnek együtt, vagy legalábbis békében egymás mellett élni. A gyűlölködés kívülről jön, ha van, akinek kapóra jön, hogy megoszthat, viszályt kelthet. A legtöbb vegyes lakosú településen az sem világos, ki jött előbb, ki később, ki is valójában a többség, ki a kisebbség. Óbudán a svábok szinte őslakosok, Pesten két évszázada többen beszéltek németül, mint magyarul. A regénybeli főhős kisgyerekként zsidó családban, magyar és zsidó identitással él, miközben félig orosz és pravoszláv, vagy tán egészen az, a zsidó nagypapát viszont öregemberként visszaemlékezve egyszer svábnak mondja, abból nincs baj. A regény alapvető kérdése nem is az identitás és az egyes identitásokhoz kötődő eltérő sorsok, hanem egyenesen az identitásnélküliség problémája. 

A főhős ráadásul különleges helyzetbe kerül: hivatalos papírokkal oroszként, pravoszlávként csatlakozhatna az SS-hez, míg az egyébként önként választott zsidó személyiséggel munkaszolgálatos lesz, így kerül hadifogságba a Kárpátokon túl.     

És a történelem kiszámíthatatlan vargabetűi miatt végül is így jár jól, így éli túl a háborút, majd a hadifogságot. Életveszélyes helyzetekből kerül ki mindig szerencsésen. Az identitás tényleges leképeződéseit, fizikai formáit – vallási és iskolai élmények, cserkészet, leventeképzés, katonai sorozás, anyakönyvi kivonatok, keresztlevelek – végül is újra meg újra felülírják a pillanatnyi döntések. 

A regény címe, a Kérdezd meg tőle is arra utal, hogy a főhős az őt az életéről faggató, már-már vallató fiának a visszaemlékezéseket megszakító párbeszédekben sokszor ingerült, elterelő, kibúvó válaszokat ad. Nem akar, vagy talán nem is tud válaszokat adni, máskor esetleg nem is tartja fontosnak, hogy egy-egy rejtélyes ügyben tiszta vizet öntsön a pohárba. Miért zárkózik el ilyen mereven a feltárástól, a mélyre merüléstől az élete utolsó pillanatáig? 

Annak alapján, amit az identitáskényszerrel a huszadik század művelt, nem is meglepő, hogy szabadulni akar ettől a tehertől. Az egész huszadik század erről szólt: ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, kikkel tartasz. Jó lenne remélni, hogy ma, a huszonegyedik században már nem magától értetődő ez, hogy nem muszáj feltétlenül válaszolni az identitást firtató kérdésekre. Az elhárító válasz – „Kérdezd meg tőle!” – mindenesetre nem valamiféle bölcsesség, hanem menekülés egy megoldhatatlan probléma elől.

A főhőst az önként választott zsidó identitása mellett egyfajta dacos hazaszeretet is áthatja. A németek ellen szeretne harcolni, és ezt romantikusan a szovjetekhez való átszökéssel reméli megvalósítani, de az őt munkaszolgálatra küldő magyarokra, a hazájára nem haragszik, lélekben legalábbis mindig lojális hozzá. Miért ilyen problematikus és önellentmondásos a hazaszeretet intézménye? 

Vannak feloldhatatlan helyzetek. A főhősnek orosz tudata, és – bár szinte minden eszközzel lehetetlenné teszik – magyar tudata is van, a vér szerinti szülei ugyanakkor valószínűleg mindketten oroszok. A vélhetően nem vér szerinti apja viszont zsidó, benne pedig, mikor éppen zsidónak érzi magát, még a Palesztinába való kivándorlás is felmerül egy ponton, amit aztán elvet. De hát az ilyen identitások konstruált dolgok, a dilemmák mesterségesek. Ha valaki nem keveredik ilyen katyvaszba, ráadásul éppen a huszadik század életre-halálra menő identitáskényszerei idején, akkor ez a dilemma nincs.

Érezhetjük magunkat budapestinek, és lehet közben Kárpát-medencei, sőt európai identitásunk is, ez nem lehet élet-halál kérdés.

A háború, majd a fogság összesen négy éve után érkezik haza, Budapestre, amelyet a viszontagságos évek alatt számtalanszor elképzel magának, és valahogy mindig úgy képzeli, hogy Pesten az élet változatlan, mondhatni zavartalan, mert nem tudja és nem is akarja elképzelni a háború sújtotta fővárost. Mikor hazaér, addigra már tényleg normalizálódik az élet, a taxiból sárga villamosokat, kávézókban ülő embereket lát. Miközben megrázó, hogy az újraindult városból végérvényesen hiányoznak az odaveszett rokonok, barátok, ismerősök.

A hazaérkező hadifoglyok már nem a füstölgő romok közé érkeznek meg. Közben itt új világ lett, de a várost, ha lebombázták is, változatlanul Budapestnek hívják. Így szokott ez lenni. Az egyik pillanatban színházban ülünk, aztán lebombázzák az épületet, majd vége lesz a bombázásnak, és másnap reggel újranyit a sarki kávéház. Ahogy – túl ezen – a fontos történetek, a sorsminták is ismétlődnek: erről szólnak a nagy mítoszok, a fél világirodalom, és ez hatja át a könyvembeli három generáció egymáshoz való viszonyát is.

Ha nem is példa nélküli, de nem magától értetődő, hogy egy szerző hetvenéves korában jelentkezik először regénnyel. Mi hívta elő belőled ezt a családregényt?

Negyvenévesen ezt a könyvet nem tudtam volna megírni. A regényembeli kérdések így vagy úgy, de végigkísérték az egész életemet, nem hagytak békén, a történet „eredetije” pedig akkor javában tartott még. Vagyis a nyilvánvaló személyes vonatkozások miatt volt szükségem ekkora rálátásra. Amikor aztán végül nekiültem, először párbeszédes formát terveztem, csak aztán döntöttem, egy „talált kézirat” apropóján, az énregény és az elbeszélő forma mellett, amit meg-megszakít egy-egy rövid beszélgetésrészlet. Ehhez jött aztán jó sok kutatómunka: igyekeztem összeszedni, amit csak lehetett, a régi Szentendréről és a pesti mozikról, a cserkészetről és az asztaltáncoltatásról, a munkaszolgálatról és az ukrán frontról, az orosz hadifogolytáborok világáról, különös tekintettel a Wehrmacht-foglyok életére, el egészen a szovjet mesterlövész lányokig és az 1947-es moszkvai metróhálózatig. Hogy sikerült-e így most végül is feltennem minden kérdésemet, és megtalálnom rájuk a jó válaszokat, azt persze csak remélni tudom. De jó érzés, hogy annyi évtizednyi irodalom- és könyvcsinálás után regényt tudtam írni ebből. Ha úgy tetszik, megnyugodtam.

Lehajolt, kézbe vette a cipőfűzőt, automatikusan két hurkot formázott, átbújtatta és szorosra húzta őket, pont ahogy az anyjától tanulta, nem értette, miért gyártanak kétszer olyan hosszú cipőfűzőt, mint kellene, vagy körbe kell tekerni a bokát, vagy dupla csomót kötni, de a vége akkor is lifeg – gondolta, felegyenesedett, néhány fej- és törzskörzést végzett, a fülhallgatót a fülébe dugta, rákeresett a kedvenc setlistjére, becsukta a lakásajtót, lekocogott a lépcsőn, át a kerten, a sövénnyel szegélyzett járdán,  ki a kapun, a Margitsziget felé vette az irányt, az Árpád fejedelem útján a sétálók és a babakocsit toló kismamák mellett, a biciklisekkel versenyre kelve, már nem gondolt a cipőfűzőkre, rég elfelejtette a problémát, a nőt is, aki néhány hete elhagyta, szó nélkül összecsomagolt és elment, csak átadta magát a zene ütemének, ügyelve a helyes légzésre, a beton és üveg házfalak mentén, a virágzó akácok és a felüljáró alatt, ahol a rend éber őrei a gyorshajtókra és a felüljárón kerékpárral közlekedőkre vadásztak, ugyan nem értette miért, de ami szabály az szabály, ha a KRESZ írja elő, akkor is, miközben a zene tempót váltott megszaporázta a lépteit a Zsinagóga felé, már a máltai játszótérnél járt, ahonnan egy család indult haza, papa, mama, gyerekek, egy kétéves forma fiú kis piros műanyag motoron, a kisebbik kenguruban az anyja hasán, aki elmélyülten mobilozott, talán épp azt tárgyalta, mi legyen a vacsora, nem hallotta, amikor melléjük ért, elnyomta Billie Eilish rekedtes hangja, ahogy kántálta a Bad Guyt, rossz nőt választott, nem illettek össze, de most már mindegy, a folyót és az eget kémlelte, a híd megosztó szürkeségét, a rajta zötyögő villamost, elmosolyodott, eszébe jutott a villamoskocsiban összezsúfolódott, izzadságszagú, ideges és mindig rohanó tömeg, persze ő is rohan, de ez egészen más, ez sport – gondolta, talán jobb is így, nincs ami visszatartsa, még a végén elfogadja a külföldi állásajánlatot, nézte a hídpillér alól kiforduló, szirénázó mentőautót és a lábánál a villanást, a kis piros motort, amit a fiú páros lábbal hajtott, gyorsabban a zene üteménél, a járda biciklik számára felfestett részén, nyílegyenesen a híd felé, visítva és kacagva, az apja mögötte messze lemaradva, nem törődve semmivel, csak nevetett és hajtotta magát, aztán irányt váltott, derékszögben elfordította a kormányt, elütik, hasított bele és görcsbe rándult a gyomra, a fiú leugratott a járdáról a tonnás kocsiszörnyek közé, átvágott a külső sávon, a belsőt elválasztó szaggatott vonalon, az apja üvöltve utána vetette magát, a mentőautó kerekei csikorogtak, a füstölgő gumik fekete felkiáltójeleket festettek az aszfaltra és csúsztak tovább, a szélvédőn át látta a sofőr arcára kiülő döbbenetet, a kormányt görcsösen szorongató kezet, az apa izzó tekintetét, hallotta az ordítást, az égett gumiszag megcsapta az orrát, a kocsi előre billent, mintha a hátsó kerekek el akartak volna szakadni a földtől, de lendületét vesztve visszadöccent az aszfaltra, néhány centiméterre a gyerektől megállt, pont amikor az apa a hóna alatt megragadta és a járdára rántotta a fiát, a kis piros motor pörögve a levegőbe emelkedett, az út túloldalán landolt, kettőt pattant, egy szembe jövő teherautó maga alá gyűrte, szerencsés srác – gondolta, fel sem fogta mi történt, talán az anyja sem, aki kezében a telefonnal földbe gyökerezett lábbal állt, az apa a fűben ülve vizsgálta a fiút, magához húzta és megsimogatta az arcát, a teherautó-sofőr  a lehúzott ablakon át bemutatott, idegen nyelven ordított és dudált,  a mentőautó vezetője remegő kézzel egyesbe tette a kocsit, az apa felé nézett, és elharapott egy kitörni készülő káromkodást, Madonna a Music című számban monotonon kérlelte a DJ-t hogy tegyen fel végre valamit, amire táncolni lehet, csípőre tett kézzel, görnyedten állt, érezte, ahogy szíve a torkában dobog, sípolva áramlott tüdejébe a levegő, mire felegyenesedett már csak a Dunát látta, csodálkozott, hiányolta a megszokott szürke színt, azt mondják, ha nincs felhő, az ég kékje tükröződik a hullámokon, amit egy rozsdás uszály hasított ketté, pont úgy, mint a teherautó kereke a motort, a lejátszó számot váltott, Killers üvöltött a fülébe, ő pedig tovább futott, hogy befejezze az edzést, az üres lakásba hazaérve felhívja a főnökét és felmondjon.

ÓBUDA (BUDA), A FEJEDELMI KÖZPONT

A honfoglaláskori fejedelmi székhely, Óbuda – kezdetben „Buda” néven – Kurszán kende (kündü), majd Árpád fejedelem központja volt, egyben a máig vitatott „fejedelmi temetkezőhely”, ahogyan Anonymus, a nagy tudású óbudai prépost írja. Itt épült fel Szent István idejében Fehéregyháza, a középkori magyar királyság talán legjelentősebb zarándokhelye, itt alapította Orseolo Péter a 11. században a káptalani várost és a Szent Péter-bazilikát. Átmeneti szünet (Esztergom) után IV.  Béla itt építette fel az 1230-as években a királyi várat, innen keltezte okleveleit, itt töltötte rendszeresen a húsvét előtti nagyböjtöt, és itt értesült a tatárok betöréséről. A tatárjárás után elkezdődött a Várhegyen a budai vár építése, de királyi szálláshely funkcióját továbbra is betöltötte Óbuda. 1261-ből származik az első okleveles adatunk, amelyben Vetus Budát, Óbudát említenek. 1343-ban Nagy Lajos király özvegy édesanyjának, Piast Erzsébet királynénak adományozta a várat és a városrészt, javadalmaival együtt. Ettől kezdve 1526-ig Óbuda a „Királynék városa, „Civitas reginalis”.                                                                                                                                                                                               

ESZTERGOM – AZ ELSŐ KIRÁLYI SZÉKHELY

Már a honfoglaló magyarság fejedelmi törzse elfoglalta ezt a nagyon korán kialakult kereskedelmi helyszínt, ettől fogva kezdett kiépülni a királyi központ a Várhegyen. Géza fejedelem szálláshelyéül választotta. Itt született a fia, Vajk, aki később a keresztségben az István nevet kapta. Itt született meg a keresztény állam gondolata és itt kezdődött el megvalósítása. Ki tudja, mi járhatott Géza fejedelem fejében?

Melyek lehettek a rejtett gondolatai, amikor azt mondta, hogy elég gazdag ahhoz, hogy két istennek is áldozzon?

Talán arra gondolt, amit Szabó Magda felvet Az a szép fényes nap című drámájában… Itt születtek később István király gyermekei, sajnos közülük többen itt is haltak meg. Itt nevelkedett a tragikus sorsú Imre herceg is.Azonban a vár nemcsak István király, de az egyházszervezés során az érsek székhelyévé is vált. Szent Adalbert tiszteletére már 1010 körül elkezdték építeni az első székesegyházat, amelyet az évszázadok során többször is átépítettek. Boldog pillanatok és nehéz percek helyszíne volt Esztergom. A város a 12. század végéig betöltötte a királyi székhely szerepét. II. Géza 1147-ben itt fogadta a keresztes hadakkal a Szentföldre tartó III. Konrád német császárt. Pár évtizeddel később, 1189-ben III. Béla viszont az Óbudai királyi kúriában látta vendégül I. (Barbarossa) Frigyes császárt, az akkori keresztes hadak vezetőjét. Frigyes császár ezután Esztergomon is átvonult. 1189-ben Imre király átengedte a várat az érseknek, s megkezdődött Esztergom érseki várossá alakulása.Viszontagságos évek, évszázadok következtek Esztergomra, de közben voltak azért ragyogó pillanatok is: például a régi királyi rezidencia átalakítása reneszánsz érseki palotává, amelyet Vitéz János kezdett el, majd Estei Hippolit, az özvegy Beatrix királyné és Bakócz Tamás – akit még a pápaság „szelleme” is megérintett –  folytatott.

EGY KÜLÖNÖS KIRÁLYI HÁZASSÁG

Az Esztergomban történt híres és érdekes események közül most egy bizarr, izgalmas történetet szeretnénk kiemelni, amely Mátyás király özvegyéhez, Beatrix királynéhoz kapcsolódik. Mátyás halála után sokan versengtek a magyar trónért (Corvin János, Habsburg Miksa, a későbbi császár, Jagelló Ulászló cseh király és öccse János Albert herceg) és mellettük Beatrixnak is a királyi hatalomra fájt a foga. Az 1490. év június hónapjában lezajlott királyválasztó országgyűlésen Ulászló lett a befutó, viszont a tényleges hatalom elnyerésének feltételeként feleségül kellett vennie az özvegy királynét. A megkoronázott új király erre esküt is tett, de bizalmasai előtt ismert volt, hogy a köztudottan meddő királynét csak kényszerből akarta elvenni, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy később ez a frigy felbontható legyen. A főúri rendek és Bakócz Tamás püspök ebben partnerének is bizonyultak. Bakócz rávette a királynét, hogy titokban tartsák meg az esküvőt, néhány tanú előtt, Beatrix esztergomi házában. Az eseményen még a királyné vendégei sem vehettek részt.

A püspök előre eltervezett formai hibákat is vétett a szertartás során, hogy erre később, a házasság felbontási kérelménél hivatkozni lehessen.

Ulászló pedig az esküvő után azonnal eltávozott, így nem került sor a házasság „elhálására” sem. Ulászló a későbbiekben is gondosan kerülte a „feleségével” való találkozást, viszont annak vagyonát igénybe vette ellenfeleinek legyőzéséhez. Az 1492-es országgyűlés is Ulászló válását támogatta azzal, hogy az uralkodónak olyan feleségre van szüksége, aki a trónutódlást biztosítani tudja trónörökösök világra hozatalával. Beatrix már nem irányítója, csupán elszenvedője lett a további, tíz éven át tartó eseményeknek. VI. Sándor pápa kezdetben a királyné pártján állt, de – mivel Ulászlót mindenképpen meg akarta nyerni egy török elleni szövetséghez – később, 1500 áprilisában érvénytelenné nyilvánította Beatrix és Ulászló házasságát. Viszont időközben Ulászló kiszemelt aráját megszerezte magának Miksa császár. Ulászló 1502-ben Candale-i Annát vette végül feleségül. Beatrix 1500 novemberében megszégyenülten hagyta el Magyarországot, és visszaköltözött Nápolyba. 1508-ban bekövetkezett haláláig próbálta még visszaszerezni a hozományát, de ez nem sikerült neki. Házasságának botrányos története közszájon forgott a korabeli Európában.    

Mohács után már nem az építés-szépítés, hanem az erődítési munkák váltak elsődlegessé Esztergomban. Váltakozva került török, majd magyar kézre a város. Újkori történetében az 1930-as évek óta egészen napjainkig tart az esztergomi palota főnixmadárként való feltámadása. Az ásatások, feltárások, rekonstrukciós munkák során napjainkra kívül-belül megújult a vár. Az idelátogató turisták a termeket végigjárva mintegy időutazáson ismerhetik meg a palota évszázadainak történetét.

VISEGRÁD, A DUNAKANYAR ÉKKÖVE ÉS LEGENDÁI

Béla király kezdte el a tatárjárás után a fellegvár építését, mivel a Sibrik-dombon álló egykori ispáni vár nem volt alkalmas erődítmény kialakítására. Az építkezéshez az „alaptőkét” a királyné, Laszkarisz Mária hozománya, ékszerei biztosították. A hegytetőn álló fellegvár és a Duna-parti alsóvár épületkomplexumát a hegyoldalban végighúzódó fallal kötötték össze. Az alsó vár ekkor még lényegében egy lakótoronyból állt, ezt nevezték el később „Salamon-toronynak” Pedig a boldogtalan emlékezetű, levitézlett királyt nem itt őrizték, hiszen az ő korában ez a torony még nem is létezett, hanem a régi római castrum helyén épült ispáni várban. Ennek az volt az előzménye, hogy a koronás királyt, Salamont a mogyoródi csatában (1074) Géza és László hercegek legyőzték. Ezután I. Géza, majd I. (Szent) László került a trónra, bár Salamon csak később mondott le királyi tisztéről. 1082-ben egy László király ellen tervezett merénylet miatt elfogták Salamont, és Visegrádon börtönözték be a már említett ispáni várban. Az egyik legenda szerint az őröknek éjszaka is figyelniük kellett a foglyot, ezért töklámpásokkal világították meg a börtönül szolgáló tornyot. Egy másik legenda szerint maga Salamon gyújtott gyertyákat töklámpásokban az ablakában, hogy jelezze, még életben van. Így aztán a környékbeliek és a Dunán hajózók is láthatták, hogy milyen fényesen világítanak, ragyognak, csillognak Salamon tökei!

A tatárjárás után királyi székhelyként még alapvetően az óbudai vár szolgált, hiszen a budai és a visegrádi vár építése is éppen csak elkezdődött.  A visegrádi várrendszer IV. Béla kori kiépítése az 1240-es évek elejétől az 1260-as évekig tartott. Később Anjou Károly Róbert trónért való küzdelmei során II. Vencel cseh király foglalta el 1304-ben a várat trónkövetelő fia számára. Pár év múlva Károly Róbertnek sikerült visszaszereznie, de átmenetileg átadta Csák Máténak. 1317-ben aztán végleg a király kezébe kerül a vár, és elkezdődött annak királyi központtá való kiépítése. 1323-ban Károly Róbert Temesvárról Visegrádra helyezte át udvartartását, ahol több helyszínen is zajlott az udvari élet: a fellegvár palotaszárnyában (ahol egyúttal a koronát is őrizték), az alsó vár lakótornyában és a királyi udvarházban. Itt támadt rá a királyi családra Zách Felicián 1330-ban. A véres merényletben csak Piast Erzsébet királyné, Károly Róbert ifjú felesége sérült meg súlyosan: jobb kezének 4 ujját levágta Felicián. A királyné ekkor 25 éves volt, csoda, hogy egyáltalán túlélte ezt a támadást. Ilyen csonka kézzel élte le hosszú életét – 75 évesen halt meg.

A király szörnyű bosszút állt; a Zách-család szinte minden tagját kivégezték, és elkobozták birtokaikat. 

Az Anjou-uralkodók már Visegrádot és Budát tekintették székhelyüknek. Visegrádon kezdetben csak egy egyszerű udvarházban lakott Károly Róbert király és családja. Ennek a kúriának a feltárása során 2023-ban találtak a régészek egy díszes, 14. századi, aranyozott ezüst ruhakapcsot, amely talán éppen Piast Erzsébet királyné ruháját díszítette! 

Károly Róbert idejében csak pár lakóház épült fel a királyi udvarházon kívül és egy lovagi tornapálya. Erzsébet királynénak külön lakrésze volt.1335-ben, a Visegrádi királytalálkozó alkalmával többször is összegyűlhetett „Visegrád kandi népe” – ahogyan Arany János írja le érzékletesen a Toldiban –, hogy megnézze a párviadalokat, amelyekben sokszor maga a király is részt vett. A találkozóra a magyar uralkodó meghívta Luxemburgi János cseh királyt, Nagy Kázmér lengyel királyt (aki mellesleg a sógora volt) és a német lovagrend nagymesterét. Szoros szövetséget és kereskedelmi együttműködést hoztak létre ezen jeles esemény alkalmával. Thuróczy János krónikája így ír erről: „…Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.” Az eseményeken részt vett a Szent György Lovagrend is, amelyet – mint első világi alapítású lovagrendet – maga Károly Róbert alapított, 1326-ban. A Visegrádi királytalálkozó emlékére rendezik meg már több mint 30 éve a Visegrádi Palotajátékokat, amelyeknek szervezője és főszereplője a rendet felújító visegrádi Szent György Lovagrend. Erzsébet királyné pedig csodálatosan helytállt a nagy jelentőségű találkozón mint háziasszony, hiszen a vendégseregnek napi több ezer darab kenyeret és 180 hordó bort kellett kiosztania, pontosabban kiosztatnia. Eközben még arra is maradt ideje, hogy fiának jövőbeli lengyel trónutódlásán fáradozzon.  

Nagy Lajos király apja halála után fenntartotta a budai és a visegrádi székhelyet, és így folytatta a paloták építkezéseit is. Valószínűleg édesanyjának, az özvegy Erzsébet királynénak is kialakítottak egy lakosztályt az új palotában, amelynek felső udvarán állt a pompás, vörösmárvány „oroszlános kút”.1370-ben Visegrádon fogadta Nagy Lajos a lengyel rendek küldötteit, akik Visegrádon ajánlották fel a magyar király számára a lengyel koronát. Az Anjou-korszak tulajdonképpen Visegrád első fénykora volt.

Luxemburgi Zsigmond is építkezett Visegrádon, de a palota következő jelentős fénykorát Mátyás király idejében élte. Trónra kerülésekor a palota már hosszú ideje elhagyatottan állt. A király – Itáliából érkezett feleségével közösen – a reneszánsz művészet csodálatos alkotásaival díszítette nemcsak budai, hanem visegrádi palotáját is. A csodálatosan berendezett, aranymenyezetes termek, a Corvin János ihlette Herkules-kút (Giovanni Dalmata alkotása, amelyből a nagy ünnepségeken fehér- és vörösbor csörgedezett), az oroszlános kút, a reneszánsz bábos korlátokkal díszített loggiák, a fürdőkamra és a királyi kertek, a Dunára néző pompás panoráma, mind-mind biztosították azt, hogy a királyi pár és vendégei csodálatosan érezzék magukat nyári rezidenciájukban. De gondoltak a hűvösebb napokra is, hiszen remekmívű cserépkályhák álltak a királyi termekben, így Corvin János lakosztályában is. A palota egyik leglátványosabb eleme volt a Duna felé néző oldalon a hatalmas zárt erkély, amelyet az uralkodói címerekkel díszítettek és a bajvívó térre nézett. Oláh Miklós, a kortárs, de Antonio Bonfini – Mátyás történetírója – is érzékletes leírásban tárja elénk a visegrádi palota szépségeit.

Mátyás utódai, II. Ulászló és II. Lajos is gyakran tartózkodtak Visegrádon, Ulászló 1510 körül a ferences kolostort is felújíttatta.

Sajnos a mohácsi csatavesztés után a törökök többször is megtámadták, és 1544-ben végleg a törökök kezére került. Ezzel megkezdődött a palota végleges pusztulása. A 18-19. században a romos palota köveit építkezésekhez elhordták.

A palota maradványait Schulek János 1934-től kezdte el feltárni. Munkáját később neves szakemberek folytatták. Napjainkban is folynak a feltárások, és még mindig kerülnek elő leletek. 2024 májusában egy visegrádi teniszpálya alatt a középkori ferences kolostor templomának Buzás Gergely vezette feltárása során közel félezer éves, vélhetően a 15-16. század fordulóján készült márványoltár töredékeire bukkantak. Két kerub figurával díszített szobortartó konzol került elő: fantasztikus szépségű, szenzációs leletek! A vizsgálatok során megállapították, hogy Benedetto da Maiano, a firenzei quattrocento szobrászművészének alkotásai láttak itt napvilágot. A leletek a Luxemburgi Zsigmond által alapított ferences kolostor templomának bedőlt kriptaboltozata alól kerültek elő, és feltehetően királyi megrendelésre készültek. Buzás Gergely megállapítása szerint ilyen jó állapotban fennmaradt és ilyen kvalitásos itáliai reneszánsz műalkotás eddig még nem került elő Magyarországon.

2021-ben indult el a „Visegrád reneszánsza” fejlesztési program. A projekt célja az értékmentés, a múlt emlékeinek feltárása. Ennek során Visegrád építészeti és kultúrtörténeti emlékeit állítják helyre, rekonstruálják a Mátyás korabeli palotaegyüttest. Ha az elmúlt évek és különösen 2024 régészeti feltárásainak szenzációs leleteire gondolunk, joggal feltételezhetjük, hogy az elkövetkezendő idők is tartogatnak még hasonlókat. A visegrádi palotaegyüttes csodái a mai napig kifogyhatatlanok.

„Helyi érdekü, vagyis oly vasutak, melyeknek főczélja, hogy az illető vidék forgalmi és közgazdasági igényeinek megfeleljenek, a jelen törvényben foglalt feltételek alatt és kedvezmények mellett, a ministerium által engedélyezhetők.” Így kezdődik a helyi érdekű vasutakról szóló 1880. évi XXXI. törvénycikk, amely a következő években valóságos vasútépítési lázat robbantott ki Magyarországon.  Mindez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a törvény tele volt tőkebefektetésre ösztönző elemekkel – állami hozzájárulás, kevésbé szigorú szabályok, olcsó vasúti építőanyagok biztosítása, helyi közmunka stb. –, ezért akinek lehetősége volt rá, nekiállt vasutat építeni.

A végállomás: Filatorigát

A jelentős haszonnal kecsegtető üzletről a budapesti lóvasutat üzemeltető cég, a Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) sem akart lemaradni. Már 1882-ben arról döntöttek, hogy érdekeltté teszik magukat a helyiérdekű vasutak építésében, és három-négy évvel később már a soroksári, a cinkotai és a szentendrei vonalak megépítésének engedélyeztetése is a birtokukban volt; az Óbuda és Szentendre között közlekedő, helyi érdekű vasút 1886-ban kapott zöld utat.

A BKVT úgy tervezte, hogy a vasút az óbudai Fő térről indul, és Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével érkezik Szentendrére.

Csakhogy az illetékes hatóságok hallani sem akartak arról, hogy  Óbuda „szívét” vasútállomással rondítsák el, illetve a közlekedésbiztonságot is veszélyben látták, ha a teherforgalommal is számoló HÉV-et a városba viszik. Ezért olyan döntés született, hogy az épülő vasút budapesti végállomását csak a Filatorigátnál lehet megépíteni, ami viszont akkoriban megközelíthetetlen volt közösségi közlekedési eszközzel. A BKVT ezért kénytelen volt valamiféle csatlakozást létesíteni a Fő tér és Filatorigát között. A kézenfekvő megoldás a Fő térig közlekedő lóvasút meghosszabbítása lett volna, ám a terepviszonyok ezt nem tették lehetővé. Ezért a helyiérdekűnél jóval szerényebb kapacitású vasutat építettek, amely arra volt hivatott, hogy a HÉV utasait elszállítsa a Fő térre, a lóvasúti csatlakozáshoz, vagy fordítva. De mivel e vasutat is külön engedélyeztetni kellett, a rövidke vonalat – amelynek Óbuda–Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut volt a neve – nem tudták a HÉV átadásához igazítani. Így amikor 1888. augusztus 17-én megindult a Filatorigát–Szentendre közötti több mint tizenhat kilométeres vonalon a forgalom 1888. augusztus 17-én, a Szentendrére utazó és a Budapestre érkező utasoknak több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasúti végállomásig. Mindez eltartott egy darabig, ugyanis a Fő téri vasút építése csak az 1888. szeptember 21-i engedélyeztetés után kezdődött, és decemberre lett kész. Az Óbuda–Filatori gáti Gőzmozdonyú Közúti Vasut 1888. december 12-én közlekedett először, és hamar népszerűvé vált. A sikerre való tekintettel a BKVT szerette volna pályáját meghosszabbítani a Lánchíd budai hídfőjéig, és kiváltani vele a lóvasutat, erre azonban már nem kaptak engedélyt. A főváros kínosan ügyelt arra, hogy a gőzös járművek nagy ívben elkerüljék Budapest belvárosát.

Négy szűk esztendő

Az 1888-as szentendrei HÉV-nek kevesebb állomása volt, mint a mostaninak. Filatorigátnál az állomásépület mellett mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült, Szentendrén csak áruraktár, a két végállomáson kívül csak Pomázon és Budakalászon működött állomás, az ekkor még önálló településnek számító Békásmegyeren megállóhely volt.

A vonatok nem álltak meg sem a Római-fürdőnél, sem Csillaghegyen – nem volt miért, akkoriban termőföld vagy pusztaság volt arrafelé.

„A nagy városokban, hol az idő sokkal inkább pénz, mint a vidéken, a közlekedési eszközök hiánya tette szükségessé régebben a sok emeletű házakat, a padláslakásokat, minőket a régi Páris, s a pincelakásokat, minőket Budapest mutat föl. Mindenki, ki szerét tehette, régebben a központban vagy ahoz lehetőleg közel akart lakni, mert az olcsó közlekedés hiánya visszariasztotta a város távolabbi részeitől” – ezzel az eszmefuttatással köszöntötte a HÉV megindítását 1888. augusztus 17-én a Pesti Hírlap szerzője, s nem túlzás kijelenteni, hogy ezzel „meglátta a távoli jövőt”, hiszen a HÉV megjelenésének hatására kezdődtek Külső-Óbudán a parcellázások, de végeredményben a HÉV közelségét vették figyelembe több mint nyolcvan évvel később, a békásmegyeri lakótelepek megépítésekor is.

Ám a kezdetekkor e csodás vízió aligha vigasztalta a BKVT illetékeseit, akik már 1889-ben kiszervezték a HÉV üzemeltetését egy új leányvállalatba, Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Részvénytársaságba (BHÉV). A szentendrei vonal veszteséges volt, a BHÉV viszont inkább előre próbált menekülni, ami azt jelentette, hogy előmunkálati engedélyt kért a Pomázról kiágazó Csobánka–Pilisszentkereszt–Pilisszentlélek–Dorog–Esztergom vonal kiépítésére, amit 1890. április 29-én meg is kapott. A hír hallatán nemcsak a környékbeli bányák és erdők tulajdonosai gondolhattak a megkönnyített szállítás okozta jelentős haszonra, de az akkoriban inkább gyerekcipőben, mint turistabakancsban szervezett kirándulók is. „Ha a tervezet a minisztérium által jóváhagyatik, ez esetben csak rövid idő kérdése marad, hogy a fővárosi közönség üdülni vágyó részének a Pilis vidéke, e páratlan Eldorádó megnyittassék”  – írta a Turisták Lapja 1891-ben, ám egy évvel később a BHÉV előtt egy sokkal olcsóbb bővítési lehetőség körvonalazódott, nem beszélve arról, hogy ez hamar megtérülő haszonnal is kecsegtetett – ellentétben az esztergomi szárnyvonallal, ami eleinte csak vitte volna a pénzt.

Egyik vasút, másik vasút

A projekt lényege az volt, hogy a MÁV az óbudai teherszállítását úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Margit híd és a Filatorigát között a Duna-parton. E vonal megteremtette annak az elvi lehetőségét, hogy a szentendrei HÉV-nek ne Filatorigát legyen a végállomása. De a gyakorlati lehetőség is kézenfekvő volt: a MÁV-nak ugyanis a Duna-parti pályáról valahogy el kellett juttatni a tehervonatokat a Margit hídtól a Déli pályudvarig – ahogy akkor nevezték, a Délivasútig, ez pedig csak a BKVT lóvasúti pályáján, a Margit körúton volt lehetséges. Ezért 1892-ben a MÁV és a BHÉV a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet, melynek lényege a közös pályahasználat volt, amit szaknyelven péage-nak neveznek – a francia vám, úthasználati díj nyomán. A MÁV tehát vasúti pályát épített a Margit híd budai hídfőjétől az óbudai Leipziger szeszgyárig, a BHÉV pedig összekötő vágányt a filatorigáti végállomásig. A MÁV hivatalosan Duna-jobbparti Gőzmozdonyú Körvasútnak nevezte el a Délitől Óbudáig tartó vonalát, amit 1892. április 7-én adtak át a forgalomnak, míg a filatorigáti csatlakozás 1893. szeptember 24-re készült el.  A BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy téri (ma Bem József tér) új végállomását. Ekkor az Óbudai Hajógyárnál (vagyis a mostani Árpád hídnál) is létesített egy megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a  MÁV rendezte be körvasúti központját. A Filatorigát–Óbuda, Fő tér között közlekedő gőzöst 1896-ban szüntették meg.

A pár év alatt lezajlott fejlesztések mind a BHÉV, mind a MÁV számára alapvető fontosságúak voltak, és teljesen megváltoztatták Óbuda közlekedését.

Villamos és busz

Ennek ellenére a századfordulón is csak harmincnyolc százalékos volt a szentendrei HÉV férőhely-kihasználtsága, ami nem vezetett szükségszerűen például a csobánkai-esztergomi vonal tervének elvetéséhez, és más fejlesztéseket sem tett lehetővé, de az 1900-as évek derekán a BHÉV vezetése is felismerte, hogy muszáj fejlesztenie. Ezért készítették el a vonal villamosítási tervét, amit egyéb jelentős munkálatok előztek meg: a tízes évek elején az addigi egyvágányos pályát kétvágányosra bővítették, és két új állomás is létesült: Rómaifürdő és Csillaghegy. A villamosítással 1914 tavaszán végeztek. Az első villamos-vonat május 12-én indult a Pálffy térről Szentendrére. Ugyanekkor a BHÉV – felismerve az áruszállításban rejlő lehetőségeket – tizenkét ipari vágányt is létesített az óbudai üzemekhez.

A szentendrei HÉV a következő tizenöt évben jelentősebb változások nélkül vált egyre népszerűbbé. A pomázi elágazás lassan lekerült napirendről, miként a másik bővítési terv is, amely Szentendrétől Leányfalun át Visegrádig hosszabbította volna meg a HÉV vasútvonalát. A köztes megoldást az autóbusz jelentette: a BHÉV hét 22 férőhelyes MÁVAG-Mercedes Benz buszt vásárolt, illetve egy 35 férőhelyest, az első járat 1928. június 25-én indult a Szentendréről Leányfalu, Tahitótfalu és Dunabogdány érintésével Visegrádra. 

A húszas évek végén a budai körvasút is a BHÉV kezelésébe került a MÁV-tól, emiatt a személyforgalom zavartalanabbá vált, és a teherszállítás is új lendületet kapott. Ennek jegyében létesítettek 1929 őszén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között új összekötő vágányt, sőt november 1-jétől személyvonatok is indultak az óbudai vasútállomásról Szentendrére.

Gyorsabb finálé

A fejlesztések ellenére azonban a szentendrei HÉV-et nem zárták a szívükbe az utasok. Különösen 1934-től kezdve, miután a BHÉV a fővárosi közösségi közlekedést vállalat, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSZKRT) tulajdonába került. A kritika tárgya leginkább az volt, hogy a BSZKRT tarifái csak Budapest határain belül voltak érvényesek a HÉV-re, ami azt jelentette, hogy például egy csillaghegyi utasnak (az állomás épülete Békásmegyer területén volt) sokkal többet kellett fizetnie annál, mint aki a Rómainál szállt fel. A HÉV-ellenes hangulatot tükrözi, hogy 1936-ban, miután a csillaghegyi állomásnál a HÉV-szerelvény egy teherautóval ütközött, majd a strandon elterjedt a szerencsétlenség híre, a vendégek – a Friss Újság tudósítása szerint – „fürdőruhában rohantak a katasztrófa színhelyére és hangos tüntetést rendeztek a HÉV ellen”. 

Pedig 1935-ben a sebesvonati rendszert is bevezették, ami azt jelentette, hogy a jelzett vonatok Békásmegyerig csak a Császárfürdőnél és a Hajógyárnál álltak meg, és ez öt perces menetidő-csökkenést eredményezett. Egy év múlva tovább gyorsíthattak, mivel a hatóságok megszüntették a századforduló óta érvényes sebességkorlátozást. Ezután a vonatok belterületen 25 helyett 40 km/h, külterületen 40 helyett 50 km/h sebességgel haladhattak. De a menetidő 1937-ben tovább csökkent azt követően is, hogy a belső végállomást a Pálffy térről áthelyezték az ekkor átalakított Margit híd budai hídfőjének északi oldalához; ez a végállomás az 1970-es évek elejéig működött – szünetekkel.

1944.november 4-én a Margit híd elpusztult, a környéke megközelíthetetlenné vált, de Budapest ostroma után a hajógyárnál, az épülő Árpád hídnál is hasonló volt a helyzet. Ezért 1945. február 20-án, a háború után induló első szentendrei HÉV-et ugyanúgy gőzös vontatta, és ugyanúgy a Filatorigáttól indult, mint a kezdet kezdetén, a Margit hídtól csak egy évvel később indulhatott vonat. A Filatorigátról induló gőzös egyúttal szimbolikusnak is tekinthető, ezzel ugyanis egy teljesen új fejezet kezdődött a szentendrei HÉV történetében – a profitorientált vasúttársaság rövid időn belül szocialista nagyüzemmé változott. 1948-ban, még a BSZKRT ünnepelhette meg az 1888-as rajt hatvanadik évfordulóját, ám egy év múlva a társaságot megszüntették, a HÉV-ek üzemeltetése pedig a Fővárosi Helyiérdekű Vasút nevű új vállalat feladata lett – leginkább az osztályharc  és a proletárdiktatúra jegyében.

A társadalom- és gazdaságtudományból ismert centrum-periféria modell a térbeli egyenlőtlenségek viszonyrendszerét képezi le. E modell axiomatikus igazsága, hogy centrum és periféria nem létezhet egymás nélkül. 

Északkelet-Pannónia centrumává a municipium rang elnyerését követően (Kr. u. 120-as/130-as évek) az aquincumi polgárváros vált. A korábbi közigazgatási egység, a civitas Eraviscorum területe a municipium joghatósága alá került. Az ager Aquincensis (’Aquincum földje’) nagyjából a mai Pest vármegye Dunától nyugatra eső részét és Fejér vármegye területét foglalta magába.

 „Aquincum földjének” minden apró falvacskája nyomott valamennyit a latban, de a katonai táborral megerősített vagy kifejezetten a hadsereg megjelenésével kialakuló határmenti települések mindig is hangsúlyosabb szerepet játszottak. Az utóbbi, inkább félperifériának számító térséghez tartozott Szentendre előzménytelepülése, Ulcisia is.

Ulcisia, Aquincum hátsó kertje 

Az ager Aquincensis északi határvonala Szentendre (Ulcisia) és Dunabogdány (Cirpi) között futott a mai Vác irányába. Ulcisia eredeti nevét egyetlen forrás, a 3. században szerkesztett Itinerarium Antonini című útikalauz őrizte meg az utókor számára. Az Ulcisia elnevezés – a latinizált kelta Aquincum (’Bővizű’) névalakhoz hasonlóan – a helyi (ez esetben illír-pannon) lakosság nyelvéből vezethető le, és körülbelül annyit tesz: ’Farkaslak’. A tartományközpont és a mindössze VIII mérföld (11,84 km) távolságra fekvő Ulcisia élete számos szállal fűződött egymáshoz.

’Aquincum földje’ (ager Aquincensis), Kr. u. 120-as/130-as évek–Kr. u. 214. (Térkép: Kolozsvári Krisztián)

„… ez a táj s ez az élet olyan latinos!”

Ulcisia létrejötte elsősorban a helyszín stratégiai szerepének köszönhető. Már a 2. század első felében tábort vert itt egy segédcsapat, az egyébként római polgárokból toborzott cohors I Thracum, amelyet a bevett szokásoknak megfelelően nagyszámú civil – családtagok, kézművesek, kereskedők, a szolgáltató-szektor legkülönfélébb képviselői, kalandorok és általában véve mindenféle gazember – kísért. Ugyanakkor a kellemes földrajzi környezet, a mediterrán hangulatú dombvidék kezdettől fogva mágnesként vonzotta a vagyonosabb aquincumiakat is. Egyesek a város nyüzsgését végérvényesen lecserélték a vidéki élet nyugalmára, mások viszont nem kényszerültek választásra: mindkét településen fenntartottak egy-egy rezidenciát. 

A véglegesen kiköltözők között elsősorban az aquincumi legio II Adiutrix veteránjai tűnnek fel. Ők részben ulcisiai születésűek lehettek, akik leszerelésüket követően – és a hosszú katonai szolgálat alatt némiképpen megtollasodva – beköltöztek a tábor melletti faluba, vagy még valószínűbb módon birtokot vásároltak a környéken. Ilyen hazatérő obsitos lehetett M. Atius Rufus, akinek a felesége, Mira helyi születésű, kelta lány (Eravisca) volt. 

Az újonnan betelepülők számát növelték a külhoni – dalmata, galata, germaniai – származású hadastyánok, akik szolgálatuk leteltével nem kívántak visszatérni szülőföldjükre, ugyanakkor az aquincumi katonavárosban, hajdani bajtársaik körében sem volt maradásuk.  

A veteranusok vitathatatlanul az ulcisiai társadalom felső rétegéhez tartoztak, a crème de la crème azonban az aquincumi arisztokrácia tagjaiból állt. Két városi tanácsos (decuriones), L. Atticius Atticinus és C. Atticius Verecundus egy feliratos architráv-töredék tanúsága szerint nemcsak a dolgos hétköznapok nyűgét próbálta lerázni magáról Ulcisiában, hanem a helyi közösségért is fáradozott, amikor Mercurius, a profittermelés istensége számára templomot emelt. Aelius Ingenuus, az aquincumi önkormányzat egy másik képviselője vidéki birtoka magántemetőjében helyeztette örök nyugalomra kisfiát, a kevéssel 10. születésnapja előtt elhalálozott Aelius Lupust. Családjával együtt ugyancsak Ulcisiában temetkezett a vagyonos felszabadított rabszolga, T. Flavius Felicio, a császárkultuszt ápoló aquincumi egyesület megbecsült tagja (Augustalis).

„Félre falu, itt a város!”

A faluról Aquincumba költözők mozgása a feliratok alapján alig követhető, pedig kétségkívül ez volt a dinamikusabb irány. A tanulás, a munkalehetőségek komolyabb felhozatala magától értetődően vonzotta a falusi fiatalságot. A társadalmi felemelkedést biztosító legionarius-pálya ugyancsak jelentős elszívóhatást gyakorolt a római polgárjoggal rendelkező vidékiekre. A legismertebb ulcisiai csapat, a cohors milliaria nova Surorum – az „ezer feketebőrű szír íjász” (Áprily Lajos) – elvezénylését követően a helyőrségi feladatokat átmenetileg az aquincumi legio egy zászlóalja látta el, így a 3. század derekán a reklám kifejezetten házhoz ment. 

Az aquincumi vallási vagy szakmai egyesületek (collegium) tagságához tartozó ulcisiai lakosok rendszeres időközönként feljártak a tartományközpontba, hogy részt vegyenek a gyűléseken, a lakomával egybekötött kultikus aktusokon, felvonulásokon és mindennemű egyleti megmozduláson. Ugyanakkor a falun élők vonzalmát a város kényelmi berendezései és a politikai vezetés által finanszírozott szolgáltatások – különösen a  gladiátorjátékok és állathajszák – is fellobbantották. A színjátszás helyszíneit régészeti kutatás még nem azonosította – az amfiteátrumokkal ellentétben –, a színházi élet lüktetését azonban egy súgó (monitor) által állított, mára elveszett oltárkő bizonyítja. Ennek felirata a ’csepűrágók egyesületének’ (collegium scaenicorum) védőistenségét tüntette fel megadományozottként. 

„Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” A pannoniai színjátszás fontos emléke: Leburna mimus-színész humoros sírköve. Márvány, Kr. u. 3–4. század. Siscia (ma: Sisak, Horvátország). Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest. (Fotó: © Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Ortolf Harl)

Az Itálián kívül szegényesen dokumentált mimus-műfaj (a kabaré és stand-up őse) a kevésbé művelt nézőközönség szórakoztatását tűzte ki célul. A mimusban tág teret kapott az altesti humor verbális utalásokkal és nagyon is valódi szellentésekkel. Ugyanakkor az európai színjátszásban a mimus-színpadokon tűntek fel az első maszk nélkül játszó színészek és – ami addig, majd ezt követően egészen a 16. századig elképzelhetetlen volt – színésznők. Leburna, a körülbelül 100 évesen (végül is ki számolja?) elhalálozott komikus még az Alvilágból is visszadobott egy utolsó utáni poent: „Számtalanszor meghaltam, de így még soha.” Csodálatos abgang.

A centrum és a periféria között élénk gazdasági kapcsolat állt fenn. A vidék gondoskodott a tartományközpont élelmezéséről, Aquincum üzemei pedig jó minőségű iparcikkel látták el Ulcisiát és a territorium többi települését. A központ hatása különösen a kőfaragás terén szembeötlő. Bár Ulcisiában is zajlott kőfaragó-tevékenység, a jobb minőségű termékek kivétel nélkül az aquincumi műhelyek stílusjegyeit hordozzák. 

A tartományközpont szolgált a távolsági kereskedelem cikkeinek elosztó piacaként is. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum területén feltárt roppant méretű villaépületben talált trieri igés edénykészlet (egy 4 literes borvegyítő edény három pohárral) a központ közvetítésével jutott el Augusta Treverorum (Trier) valamely fazekasműhelyéből Ulcisia környékére.

Minden úgy működött tehát, ahogy annak a centrum és periféria közötti szimbiózisban történnie kellett.

Trieri igés borvegyítőedény a szentendrei Skanzen területén feltárt római villából. Kerámia barbotindíszítéssel, Kr. u. 3. század. Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre. (Fotó: commons.wikimedia.org) A keverőedényen olvasható „ige”: NON AMAT ME CVPIDVS (’nem szeret engem a színborért hevülő’).

Embernek Farkasa: Lupus, a költő

Az aquincumi–ulcisiai kapcsolatok arca – ha szükség volna ilyenre – kétségkívül Lupus, a 3. századi költő lehetne. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága által 1990-ben kiadott Írók, költők Szentendrén című kötet névsorában – Laukó Zoltán és Mándy Stefánia között – ott is virít az antik poéta neve, ékes bizonyságául annak, hogy a Pest vármegyei városka már keblére is ölelte a porladó dalnokot. 

Lupus (’farkas’) neve 1938-ban vált ismertté, amikor az aquincumi katonavárostól délre, a mai Daru utcában egy verses szarkofág került napvilágra. Bár a sírversek szerzői nem szokták alkotásaikat szignózni, a Pannóniában kifejezetten magas színvonalúnak számító, csiszolt hexameterekből szőtt Daru utcai poéma sorainak kezdőbetűi mégis feltárják az alkotó nevét: LVPVS FECIT (’Lupus készítette’). Nem mellékes körülmény, hogy a szarkofág tulajdonosa, a 20 éves korában elhunyt Aelius Apollonius történetesen az Ulcisiában állomásozó szír íjászoknál töltötte aktív katonai szolgálatát. Így amikor 1958-ban Szentendrén is előkerült ugyanennek az akrosztichonnak egy töredéke – sajnálatos módon a hozzátartozó sírfelirat nélkül –, többen magától értetődőnek tekintették, hogy Lupus Ulcisiában élt és alkotott. A két sírvers közül azonban az aquincumi a (szinte) hibátlan változat, az ulcisiai verzióban érzékelhető elírások és értelmi torzulások sokszori átvételre, esetlegesen emlékezetből történő előhívásra utalnak. Valószínűbb ezért, hogy a vers – és maga a szerző is – Aquincumból indult hódító útjára.  

Aelius Apollonius szarkofágja a Daru utcából. Édesvízi mészkő, Kr. u. 3. század. Aquincumi Múzeum, Budapest. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

Lubrica quassa levis fragilis bona vel mala fallax

vita data est homini non certo limite cretae

per varios casus tenuato stamine pendes 

vivito mortalis dum dant tibi tempora Parcae 

seu te rura tenent urbes seu castra vel aequor

flores ama Veneris Cereris bona munera carpe 

et Nysyi larga et pinguia dona Minervae

candidam vitam cole iustissima mente serenus

iam puer et iuvenis iam vir et fessus ab annis 

talis eris tumulo superumque oblitus honores.

Lupus a latin irodalomtörténetben talán nem haladta meg a „középszerű originál” (Csokonai) státuszát, mégis szárnyára vette a hírnév. Az 1940-es évek elején egy hányatott sorsú sírkőtöredék került a jeruzsálemi Palesztin Régészeti Múzeum (ma: Rockefeller Régészeti Múzeum) gyűjteményébe Raphiából (Rafah), az egykori Iudaea (Syria Palaestina) provincia egyiptomi határvidékéről. A rossz állapotú, idegen stílusban kifaragott és ráadásul latin nyelvű felirattal ellátott sírkő minimális érdeklődést sem váltott ki a múzeum akkori kutatóiból. A raktárban porosodó töredékre csak az ezredfordulót követően figyelt fel egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek ámuló szemei előtt a Daru utcai sírvers harmadpéldánya bontakozott ki. (Érdemes megjegyezni, hogy a birodalomból egyetlen hasonló hosszúságú római sírversnek sem dokumentált még háromszori előfordulása.) Az elhunyt adatait tartalmazó rész ebben az esetben is szinte teljes egészében elveszett, így nem állapítható meg, hogy kinek köszönhető a Duna-vidéki szepulkrális művészet (sírművészet – a szerk.) e slágertermékének váratlan felbukkanása a világ végén. Annyi azonban kijelenthető, hogy a mai Gáza-övezet területén latin nyelvű feliratokat csak a hadsereg állított. A sírkő stílusa pedig az alsó-pannóniai (aquincumi), vagy esetleg az annak hatása alatt formálódó felső-daciai kőfaragásból vezethető le.   

Bárkinek az emlékét is őrzi a rafahi sírkő, annyi bizonyos, hogy előrelátó ember volt: a Duna-vidékről történő elvezénylésekor sírköve dizájnja mellett a sírfelirata mellé szánt Lupus-verset is magával vitte. És hányan tehették meg ugyanezt a szélrózsa minden irányába indulók közül?

Stíluskritikai alapon nem sikerült még további Lupus-alkotásokat azonosítani. Az életmű hiánya leginkább Jékely Zoltán szívét facsarta össze, aki édesapja, Áprily Lajos – a „Római őrvonalon” versciklus szerzője – révén génjeiben hordozta a római kor iránti csodálatot. Jékely hézagpótlónak szánt „Lupus, aquincumi költő verseiből I-II.” című sorozatainak szikrázóan pontos disztichonjai a korszellemnek és az olvasói igényeknek megfelelően magyar nyelven íródtak, mégsem nélkülözik az antik hangulatot és humort. Jékely Oroszlánok Aquincumban című színművével ennél is továbbment: színpadon keltette életre a költőt, igaz, a történeti Lupus koránál valamelyest későbbi időszakba helyezve a dráma cselekményét. Farkas Ferenc zeneszerző pedig – a névrokonság okán – az eredeti sírverset dolgozta fel vegyeskari művé Lupus fecit címmel.

Így övezi a halhatatlanság babérkoszorúja a halandóság poétájának homlokát.

Jékely Zoltán: Oroszlánok Aquincumban (1964/1965). Az Aquincumi Múzeum színpadán tartott nyári előadások (2015) színlapja. © Papp Luca

A dráma sokáig elveszettnek hitt kéziratából az utolsó másolat Szentendrén lappangott (hol másutt?). Ennek előkerülése tette lehetővé az 1982. évi ősbemutatót a Gyulai Várszínházban. Az Iglódi István által rendezett darabban Lupus karakterét Őze Lajos formálta meg.

„A falak ereje …”

Ulcisia kései története az aquincumi katonaváros agóniájával szinkronban zajlott. A Kr. u. 270. évi barbár betörést követően a határmenti településeken a hadsereg tartotta fenn a szervezett élet kereteit. Az aquincumi polgárváros ennek megfelelően a 4. századra megszűnt létezni, a településre a csendes és hosszadalmas enyészet várt. A katonaváros és az ulcisiai tábor körül kialakult falu is elnéptelenedett. A maradványlakosság mindkét településről a nagyobb biztonságot nyújtó táborokba költözött, a felhagyott civil telepeket pedig temetkezési célra kezdte hasznosítani.

A Costantinus-korban aztán Aquincumban vadonatúj, korszerű erőd épült, az ulcisiai tábort pedig a modern harcászati követelményeknek megfelelően átépítették. Utóbbi neve egyúttal Ulcisiáról Castra Constantiára változott. A Valentinianus-kori átfogó erődépítési koncepciónak megfelelően a hadvezetés megerősítette a Solva (Esztergom) és Aquincum közötti határszakaszt, benne Castra Constantiát, illetve a mai Szentendre területén fekvő két Constantinus-kori erősséget: a Hunka-dombit és a Dera-patak torkolatánál létesült kikötőerődöt is. A falak ereje azonban már ekkor sem a kövekben rejlett. A kora császárkor óta tapintható demográfiai problémák a 4. századra annyira elmélyültek, hogy a birodalom nem volt képes kellő számú fegyverest kiállítani. A katonai manpower hiánya miatt a határvédelem 5. század eleji átalakításakor számos kiserődöt feladtak, ami a létesítmények elpusztítását is jelentette. Castra Constantia működése a Kr. u. 5. század első évtizedeiben szűnt meg, az aquincumi kései erőd ellenben a nehézségek dacára is örökéletűnek tűnt. A népvándorlás korában folyamatosan lakott maradt, bár eredeti neve apránként a teljes feledés homályába merült. Az évszázadok során összekeveredő, vegyes etnikumú lakosság azonban még a honfoglaló magyarok érkezését is megérte.    

Valeria tartomány katonai parancsnoka (dux Valeriae ripensis) alá tartozó táborok a Notitia Dignitatum… című polgári és katonai hivatali jegyzékben. (Kr. u. 5. század). Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 159r. Bodleian Libraries, Oxford. Castra Constantia erődje a 4. sor első helyén, narancsszínben pompázik. (Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford)  

Szántó Piroska festőművész élete és munkássága több szálon kötődik a Dunakanyarhoz. A harmincas évek második felétől képzőművész barátaival sok időt töltöttek Szentendrén, leginkább Vajda Lajos személyének és művészetének bűvkörében. Szántó 1937-ben ment először Szentendrére, „festeni, egész nyárra”. Hamarosan élénk társasági élet és komoly alkotómunka bontakozott ki Vajda, majd később Korniss Dezső és Bálint Endre környezetében. Nagyrészt ebből a bohém, de a művészetet és a művészi alkotómunkát igen komolyan vevő társaságból alakult meg 1945-ben az Európai Iskola. Szántó tagja volt az illegális kommunista mozgalomnak, a „Széll Jenő és társai” ellen indított politikai perben 1933-ban vád alá helyezték, minek következtében kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról, ahol Szőnyi István és Vaszary János növendékeként tanult. Ekkortájt lett tagja a Szocialista Képzőművész Csoportnak is. 1934-ben már szerepelt első kiállításukon, és visszaemlékezései szerint 1939-től vett részt rendszeresen a csoport munkájában. Szántó távolabb helyezkedett el a csoportban kívánatos proletár tematikától; valamiféle expresszionista természet szimbolikával kísérletezett. 

Ebben az időszakban keletkezett Szántó Piroska Kofahajó címen elhíresült festménye, amely több szempontból is figyelemreméltó munka. A kép egy akkoriban szokásos gyakorlatot örökített meg: a Dunakanyar falvaiból Budapestre hajózó, az otthon termelt zöldséget és gyümölcsöt a budapesti piacokra szállító kofák által használt éjszakai járatokat nevezte a köznyelv kofahajónak. (Kofahajók persze más szakaszokon, így például Kalocsa és Budapest között is jártak.) A jelenség mindig is kedvelt újságírói téma volt, a sajtó (egyrészt a tárgy színessége, szociális egzotikuma miatt, másrészt a nagyvárosi élelmiszerellátás problémáit firtatandó) egészen a hatvanas évek elejéig, mikor is e gyakorlat végleg eltűnt a mindennapokból, szívesen foglalkozott a kofahajókkal. Érdekes látni, hogy az újságírók a témához nem egységes módon viszonyultak, az ellátás problémáit és a horribilis vásárcsarnoki árakat előtérbe helyezők a kofahajót (őket idézve) a „drágaság kohójának” tartották, arról cikkezve, hogy a kosaraikon trécselő asszonyok a hosszú hajóút során egyeznek meg abban, hogy aznap mennyivel verik majd fel az árakat. Az efféle riportokban a „kofa” szó szemantikájában mindig is benne rejlő (piaci) gátlástalanság került előtérbe, összekapcsolódva a kofahajót megrohamozó viszonteladók ugyancsak ellenszenvesre formált képével. 

A sajtó által felkapott másik szólamnak a társadalmi egzotikumot tekinthetjük. A tudósítások előszeretettel fókuszáltak a fedélzeten összebújva alvó asszonyok képére; az alábbi leírást akár a Szántó Piroska festményét meghatározó jelenet leírásaként is olvashatjuk: „A fedélzet egy tipikus tömeglakáshoz hasonlít. A padlón egymáshoz zsúfolva, elnyúltan fekszenek a svábok és a sváb asszonyok. A hajó csöndes himbálása mély álomba ringatja őket. Van, aki nincs hozzászokva a deszkapriccshez, ezek egy-egy sarokba húzódva csoportosan ülve alszanak. Asszonyok egymás ölébe hajtott fővel, magukra húzott szoknyával gubbasztanak, egy másik helyen pedig három pócsmegyeri kofa összedugja a fejét és úgy szunyókál”. A kofahajós riportok népszerű, a nyári uborkaszezonban szinte kötelezően szállítandó penzumfeladatok voltak, az összebújva, kupacban alvó parasztok, az izmos hajóslegények, a rakodást irányító hajóparancsnokok, a mogorva rendőrök, a vidáman tereferélő sváb lányok, a sürgölődés és az ingerült veszekedések egyaránt hálás témát adtak a sajtónak.

A baráti társaság, melyhez Szántó Piroska tartozott, gyakran közlekedett Budapest és Szentendre között a kofahajóval, így a festőnek bőven volt alkalma megfigyelni a kendőikbe burkolt, kimerült parasztasszonyokat. Azt se feledjük, Szántó és művészbarátai többségükben igen szegények voltak, számított, hogy a kofahajón 80 fillérbe, az úribb járatokon egy pengőbe, első osztályon pedig egy pengő húszba került a jegy. Olyan témát talált a kofahajóban, ami egyrészt lehetőséget nyújtott a neki megfelelő emberábrázolásra (melytől egyébként mindig is idegenkedett), másrészt megfelelt a szocialista művészcsoportban elvárt, az alávetett osztályok világa felé forduló társadalomkritikai érdeklődésnek. A csoport proletkultos szárnya ugyanis gyanakvással figyelte azokat, akik valamiféle (akárcsak óvatos) absztrakt törekvést képviseltek. A kép, noha parasztokat ábrázolt, radikálisan tagadta mind a Horthy-korszakban, mind később, a Rákosi-érában kívánatos, a romantika obligát kellékeit mozgósító parasztábrázolási konvenciókat. „Lehetséges, hogy fáradtak a megoldott kendős alvó parasztasszonyok, és nem tündökölve ölelik a kévét, vagy egészségtől kicsattanó arccal szedik a markot?” – utalt az ideologikus ábrázolási normák és a kofahajón megpillantott pőre valóság közötti ellentétre Szántó Piroska.                              

Szántó festményét a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) az 1942. évi csoportos tárlaton is bemutatta. A Kofahajó fogadtatásának elborzasztó része a hangulatkeltő, az antiszemita heccsajtó jól bevált fogásain alapuló beszámoló, mely a szélsőjobboldali Egyedül vagyunk lapjain jelent meg. Az L. J. monogrammal jegyzett irományról szívesen állítanánk, hogy érdektelen, de valójában nem az. Részben az antiszemita megbélyegzési technika miatt (így a szerző gondosan kiemelte, majd külön listába szedte a Magyar Zsidó Lexikonban is szereplő ismertebb művészeket), másrészt a művészeti modernizmus újításai felett gúnyolódó, szellemesnek hitt, valójában végtelenül ostoba frázisainak köszönhetően. Az avantgárd festmények „torzításait” és „képtelenségeit” gúnyos röhej tárgyává tevő karikatúrák, jelzők, megjegyzések mindig is kedvelt eszközei voltak a modern művészet, különösen az avantgárd törekvések elleni heccelődésnek, a nyilas sajtótól kezdve a sztálinista kritika formalizmus-ellenes kirohanásaiig. Szántó festménye (illusztráció formájában) e környezetben tűnik fel, a „bolsevizmus előfutárja, az intellektuális nihilizmus, a lelki anarchia” elleni harc keretében. Miként Palló Imre, a Nyilaskeresztes Front parlamenti képviselője fogalmazott: „nem nevezhetők magyar művészetnek az olyan képek és alkotások, mint például Szántó Piroska képe, amelyen jobbra-balra dűlő primitív alvó alakok vannak egymás hegyén-hátán – az ember azt hiszi, az apostolokat ábrázolja az Olajfák hegyén – és alá van írva, hogy »Kofahajó«.” Szántó Piroska visszaemlékezései pontatlanul, de a közhangulatot jól érzékeltetve idézik fel ezt: „A rendőrség harmadnapra bezárja, a nyilas sajtó üvöltve vért és elfajzott művészetet hörög, az én Kofahajó című képem miatt még parlamenti interpelláció is elhangzik, a fene se tudja, miért idegesíti Rajniss urat négy, kosarára boruló, egymás hegyén-hátán alvó asszony; festeni még alig tudok, az igaz, de a kompozícióhoz már értek, csak attól félek, hogy nem a művészeti szempont az, amit kifogásolnak és felháborítónak tekintenek”. 

A Kofahajó megítélése később (értelemszerűen) már jóval pozitívabb. A mai kritika értékeli a festmény groteszk fogalmazásmódját, a Kádár-korszak marxista művészettörténet-írása pedig értékelte a benne rejlő haladó törekvéseket. Egyrészt: „Az élmények erőteljes, groteszk, mégis emberközeli ábrázolását mutatja a KUT 1942-es kiállításán szereplő Szántó Piroska: Kofahajó című munkája. A szokatlan téma és képforma egyes kritikusok megbotránkozását vonta maga után. Még a parlamentben is interpelláltak ellene”. Másrészt: „Annál meglepőbb a művész korai periódusának festmény főművén, a nagyméretű Kofahajó című vásznon jelentkező, jóval nyersebb, szókimondóbb, dübörgő festői hang. A képkivágás, a rálátás megválasztása és a fahasábokként egymásra dobált embertestek – álomba tompultságukban is fenyegető dinamizmust sugárzó – élő hekatombájának konstruktív szerkezetessége ritka művészi érettségről, összetéveszthetetlenül egyéni látásmódról és merész témaválasztási telitalálatról tanúskodik. Szántó Piroska ezzel az egyetlen képével valósággal berobbant a harmincas évek hazai szocialista művészetének élvonalába”.

Visszatekintve láthatjuk, hogy Szántó igen korán szembesült azzal a problémával, mely egész karrierjét végigkísérte, és talán be is árnyékolta. Ez a besorolhatatlanság kérdése. Valahogy mindig két szék közé, a pad alá esett. Hiszen a Kofahajó komor expresszionizmusát, egy másik esztétikai perspektívából közelítve, felfoghatjuk akár kritikai realizmusnak is, a proletkultos normák felől viszont formalistának látszott, a nyilas sajtó pedig elfajzottnak minősítette. Szántó akkori stílusa és látásmódja, táj- és természetkultusza a Szocialista Képzőművész Csoport ortodox többsége szemében nem örvendett népszerűségnek: „A szabályos proletkultos témák – volt ilyenfajta, nem is követelmény vagy elvárás, hanem természetes törekvés – csak egy ideig elégítettek ki. […] De mégis a Csoporthoz tartozom, s a Csoport is elismeri, ha néha fejcsóválva is, hogy »ilyesmi is kifejezheti a haladó gondolkodást«”. Szántó tehetségének sajátszerűségei olyan irányt jelöltek ki számára, mely nem illeszkedett se a Szocialista Képzőművész Csoport direkt és ideologikus realizmusigényéhez, se az izmusok törekvéseihez, de később, az ötvenes években, a szocreál dogmatikus elvárásaihoz sem.

 (1) Szántó Piroska: Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 47-66.

(2) Lásd erre: Szántó Piroska, „Emlékeim a Szocialista Képzőművészek Csoportjáról”, in Aradi Nóra (szerk): „Szabadság és a Nép”. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának dokumentumai (Budapest: Corvina, 1981), 465-467. 

(3) [n. n.]: A vásárcsarnoki harcztérről. Az Újság, 1917. július 18. Az árdrágítás kérdése persze azért is került itt a középpontba, mert az első világháború előidézte gazdasági nehézségek idejében vagyunk.  

(4) 1921.e.: Éjszakai utazás a kofahajón. Az Újság, 1921. július 15.  

(5) Lásd: Szántó Piroska, Bálám szamara és a többiek (Budapest: Szépirodalmi, 1997), 53.  

(6) Szántó Piroska, Akt, 52. Szántó a Vasas-székházbeli „Szabadság és Nép” kiállítás betiltásához köti az Egyedül vagyunk cikkét, ami valójában a KUT egyik bemutatkozása ürügyén jelent meg.   

 (7) L. J.: „Elkésett kiállítás Pesten az elfajzott művészetekről. Zsidók, marxisták felvonulása a KUT kiállításán 1942-ben”, Egyedül Vagyunk, 1942 (24), 5-6. Ugyanezen 13. oldalán a kiállítás egyes darabjairól készült karikatúrákat közöltek.

(8) Lásd: Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon (Budapest: a Magyar Zsidó Lexikon kiadása, 1929). 

(9) Lásd (a cikkből válogatva): „elfajzás”, „parfőmös bomlás”, „halandzsa”, „intellektuális nihilizmus”, „idegbeteg képzelődés”, sőt, „neokonglomerált kaleidoszkopizmus” (stb.).

(10) Idézi: Kopócsy Anna: Képzőművészek Új Társasága 1924-1950 (Budapest: Corvina, 2015), 148. 

(11) Az interpellációt azonban nem Rajniss Ferenc, hanem Palló Imre nyilaskeresztes képviselő nyújtotta be (ugyanaz egyébként, mint aki 1943-ban Szerb Antal Magyar irodalomtörténetének betiltását is követelte). 

(12) Szántó Piroska, Akt (Budapest: Európa, 2022), 52. 

(13) Kopócsy Anna: Azonosság vagy másság? Néhány gondolat a KUT kiállításain szereplő nőművészek lehetőségeiről. In: Merítés a KUT-ból XV. Feminális kiállítás. Haas Galéria, Budapest, 2011, 1-4, 4. 

(14) Kontha Sándor (szerk.): Magyar művészet, 1919-1945. 1. kötet (Budapest: Akadémiai, 1985), 563.

(15) Egyébként Szántó képéről a cikk nem mondott semmit, „csak” elrettentő illusztrációként szerepelt.

„A régi európai eszmény romokban hever. Eddig európai alatt a nyugat-európai eszményt értettük, ám az új Európa csak Nyugat és Kelet-Európa szintéziséből épülhet fel” – áll az Európai Iskola, a magyar szellemtörténet kiemelkedően fontos, de mindössze három évig működő műhelyének alapító okiratában, amelyet 1945. október 13-án szignált mások mellett Kállai Ernő, Pán Imre, Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás és Anna Margit.

A 20. század meghatározó és megkerülhetetlen szellemi köréről van szó, ám az Európai Iskola – festők, írók, teoretikusok társulása – korántsem a semmiből jött létre. Bár 1945 valóban cezúra volt politikai és kulturális értelemben is, a szellemi mozgások kezdete sohasem egy adott dátumhoz köthető. Az Európai Iskola létrejöttének voltak előzményei – tágabb, nemzetközi és hazai kontextusban is.

Ami a nemzetközi hátteret illeti: ahogy a szentendrei MűvészetMalomban látható, az Európai Iskolát bemutató kiállításhoz készült katalógusban Pataki Gábor fogalmaz (1), a kor művészeti fővárosa egyértelműen Párizs volt. Nem véletlenül figyelt a magyar művészközösség is elsősorban a francia fővárosra – ráadásul az iskola teoretikusai közül Mezei Árpád és Pán Imre is erős francia kapcsolatokkal bírt, rajtuk kívül Beöthy István és Csáky József  nevét kell megemlíteni, mint akik erősen dolgoztak a francia-magyar kapcsolat megteremtésén. Martyn Ferenc, aki 1926-40-ig szintén Párizsban élt, szintén francia kapcsolatokkal bírt. A csoport festőinek szoros volt a viszonyuk a szürrealista mozgalomból kivált CoBrA tagjaival is, annak ellenére is, hogy a Copenhagen-Brussels-Amsterdam tengelyre utaló – és így a perifériát a művészeti életbe beemelő, a centrumot áthelyező – egyesület abban az évben jött létre, amikor az Európai Iskola megszűnt, 1948-ban. (2) (Nem lehet szó nélkül hagyni Pánnak a disszidálása utáni francia éveit sem, de ez már egy másik eszmefuttatás tárgya lehetne.)

Fontos, hogy a magyarok nemcsak a francia főváros, de Közép-Európa felé is nyitottak, így a román, és elsősorban a cseh szürrealistákkal is felvették a kapcsolatot, a cseh Skupina Re 1947-ben ki is állított Magyarországon. 

Ha az Európai Iskola hazai szellemi hátországáról akarunk szólni néhány szót, érdemes a háború előttről kezdeni. 

Ugyanis már ekkor körvonalazódott a magyar szellemi életben két meghatározó paradigma. Leegyszerűsítve: a tradicionalista, amely Kerényi Károly és Hamvas Béla Sziget-köréhez, vidéken a pécsi Várkonyi Nándorhoz, később Weöres Sándorhoz köthető, és az adott korszak politikai koordináta-rendszerében elhelyezhetetlen. (3) Illetve a progresszív-modernista, politikailag hangsúlyosan balos irány, utóbbi Kassák Lajos körében artikulálódott. 

A kezdetben demokratikusnak látszó fordulat, 1945 után újrainduló szellemi életben mondhatni szükségszerű volt e két szellemi mozgalom találkozása az Európai Iskolán belül – magyar sajátosság, hogy mindez pedig egy olyan szellemi műhelyben történt, amelyre ma elsősorban képzőművészeti iskolaként gondolunk, noha komoly teoretikusi-írói háttér is állt mögötte. 

Itt jegyezzük meg, hogy a túlzás nélkül művészettörténeti jelentőségűnek nevezhető szentendrei kiállítás, amelynek apropóján ezen sorok íródnak, katalógusának tanulmányszerzői – talán épp ezen adósság törlesztésének vágyától hajtva – elsősorban az Európai Iskola nemzetközi kontextusát és szellemi háttéráramlatait tárták fel, kevesebb figyelmet fordítva a festészettörténeti revelációra. 

Ez bizonyos szempontból érthető: az Európai Iskola jóval több volt festészeti műhelynél. 

Komplett teoretikusi-szellemtudományi műhely is volt, Kassáktól Hamvasig ér azok sora, akik ott álltak mögötte. 

Az úgynevezett csütörtöki beszélgetéseken, amelyek házigazdája a Haris közben a Tábor Béla–Mándy Stefánia házaspár volt, és amelyeken részt vett  Kemény Katalin és Hamvas Béla, valamint Szabó Lajos, gyakorlatilag a huszadik századi magyar kultúra öndefiníciója történt meg.

A csütörtöki beszélgetések vitaindító előadását Szabó Lajos tartotta, aki azt mondta: a cél egy szellemi munkaközösség létrehozása a „teizmus és az ateizmus erőinek kereszteződésében” (4)

A csütörtöki beszélgetések nem festészeti műhely létrehozásának céljával indultak – Mándy Stefánia visszaemlékezése szerint egyszer Mezei Árpád, Gegesi Kis Pál és Kállai Ernő eljött néhány művésszel, ekkor írták alá az alapító okiratot.

Az elnevezésben az iskola szó valószínűleg az École de Paris-ra utal, amely abban az időben a legfontosabb festészeti műhely volt a világon.  

Ugyanakkor – veti fel Horváth Ágnes tanulmányában – a hamvasi és kassáki szellemiségen túl megtalálható ennek az iskolának a szellemi hátterében mindaz is, ami a negyvenes évekre forrott ki a magyar festészetben: Vajda és Korniss szentendrei tapasztalatai, a Bálint Endre és Vajda Júlia-féle Rottenbiller utcai művészközösség szellemi apportja, korábbról pedig az OMIKE körül csoportosuló magyar zsidó festők hagyatéka. (5)

Havasréti József a szintén a kiállításhoz kapcsolódó katalógusba írt tanulmányában a fent is vázolt szellemi „hátország” leírásában a következő kulcsszavakat adja meg: avantgárd, az archaikus-mitologikus kultúrák iránti erős érdeklődés, a pszichoanalízis mint kulturális modell – „ásatás”, amely a lélek mélyrétegeit tárja fel –, illetve a dialogikus gondolkodásra való hajlam; maga a csütörtöki beszélgetések alapvetése, műfaja is ezt takarja. Havasréti szerint a tagok közös törekvése volt az is, hogy valamilyen módon reflektáljanak a vészkorszakra, feldolgozzák azt.

Nem elhanyagolható a csoportnak az Újhold folyóirattal való erős szellemi rokonsága és kapcsolatrendszere sem.  

Mindezt a szellemi-teoretikus háttérről mondhatjuk el – ám konkrétan, festészettörténeti értelemben is tarka a kép, hogy stílszerűek legyünk. Az Európai Iskolát alapító művészek közül volt, aki szürrealista, volt, aki absztrakt irányból érkezett, az addigra elhunyt, ám a műhelyben hagyatékával hangsúlyosan jelen lévő Vajda Lajos – Korniss Dezsővel együtt – pedig a bartóki modellnek a festészetbe való beemelésével kísérletezett, azaz a népinek és a modernnek az ötvözésével. Ezen kívül az Európai Iskolásoknál kimutatható a fauve, a kubizmus és az expresszionizmus hatása is.

Míg a sokszínűség békésen megfért a szellemi hátországban, a festők társulását szinte a kezdettől szétfeszítették a különbségek, ezért a Kállai Ernő vezette Elvont művészek csoportja már 1946-ban kilépett az Európai Iskolából.

Az alapítókhoz és a csoporthoz később csatlakozók nevéhez összesen harmincnyolc kiállítás kötődött három év alatt. Az Elvont Művészek Magyarországi Csoportja két kiállítást csinált; fontos, hogy az Európai Iskolát az elvontak kedvéért olyan nevek hagyták ott, mint Martyn Ferenc és Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér és a Kairóban született és Buenos Airesben elhunyt Makarius Sameer. 

Ahogy a fentiekből is kitűnik, elég nehéz pontosan körülhatárolni az Európai Iskolának mind a tagnévsorát (a jelentős tagok közül néhányan később léptek be, mások vagy ugyanazok hamar távoztak is), mind a stílusát (az avantgárdtól a szürrealistáig). 

A leginkább talán attitűdként, értékválasztásként tekinthetünk rá – és a korból adódóan olyan csoportosulásként, amely kényszerűen került szembe a bornírt kommunista kultúrpolitikával, ellehetetlenülésének oka pedig elsősorban a politikai nyomás és a cenzúra, a szocialista realizmus erőltetése az 1948 utáni diktatúra részéről.

A kommunista frazeológiában minduntalan visszatérő vád az iskola művészeivel szemben, hogy „polgári”, sőt „kispolgári” alkotók (az absztrakt művészet „kispolgári lázadás”), de megjelenik az a vád is, hogy mindez a „weimari művészettel rokon”, az alkotók pedig Picasso követői. Az Európai Iskolásoknak súlyos támadásokat kellett elszenvedniük Bernáth Auréltól is, aki a Szinyei Társaság elnökeként az egész absztraktot elítélte, míg Lukács György a Hamvas-Kemény házaspárnak ment neki. (6)  

Többen felvetik, hogy mi lett volna, ha a kommunista diktatúra nem teszi tönkre, nem hallgattatja el a magyar festészettörténet e meghatározó iskoláját. 

Nos, a mi lett volna, mint tudjuk, nem vizsgálható, ám a mi lett, igen. 

Az Európai Iskola festői nemcsak a francia-magyar és a közép-európai-magyar hidakat teremtették meg, de praktikus értelemben a legnagyobb paradigmaváltást hajtották végre a magyar festészet történetében, megtették annak az útnak a maradékát, amelyen Vajda Lajos indult el, aki gyakorlatilag megnyitotta a magyar festészet előtt az absztrakt útját. A népi motívumok következetes felhasználást a modern festészetben végül a Vajdával együtt induló Korniss tudta megvalósítani. 

(Ide, a forrásvidékhez kívánkozik még Ámos Imre neve, akit a holokauszt során pusztítottak el, és akinek expresszív-sötét koloritja, vagy legalábbis annak egy része talán Bálint Endrénél él tovább.)

Szót ejtettünk róla, hogy az Európai Iskola festőinek egy része próbálta a pszichoanalízis módszereit is felhasználni: az ember mint Minótaurusz, az emberben élő állat jelenik meg nem egy alkotónál. 

Árvai Mária úgy véli, a Martinszky János munkáin megjelenő busók, Korniss ördögei, Anna Margit bábui és Rozsda Endre éberálom-képei is vizsgálhatók a maszk, az álarc felől. (7) Utóbbi mint az átváltozás eszköze artikulálódik a második világégést túlélő művészeknél. 

Érdemes itt felvetni, hogy a maszk, az álarc mint az általános értelemben vett ember – „az” ember – átlényegülésének és egyben „vademberi” ösztöneinek eszköze már jóval az Európai Iskola előtt jelen volt a  Párizsi Iskola művészeinek eszköztárában. Közismert Picasso, Modigliani és társaik vonzódása a Trocadero Múzeum Európán kívüli anyagához, így az afrikai maszkokhoz is. Talán inkább a maszk funkcióváltása érdekes a háború utáni, az ostromot és a vészkorszakot átélt magyar művészeknél: Martinszky János busófigurái az emberben élő álarcos gonoszt, Anna Margit bábui a kiszolgáltatott embert jelenítik meg.

Bár az Európai Iskola története valóban elválaszthatatlan a politikatörténettől – mint ahogy a diktatúrákban mindig szétszálazhatatlan a mű és a politikum viszonya, hiszen a diktatúra semmilyen emberi, egyéni szabadságot nem tűr meg, az emberi szabadság viszont alapfeltétele bármilyen valódi mű létrehozásának – a csoportról szólva nem igazán érdemes megelégedni azzal, hogy a korabeli magyar politika kontextusában, de még azzal sem, hogy a nemzetközi kapcsolatrendszer felől definiáljuk ezt a festészettörténeti fejezetet.

Bizonyos olvasatban izgalmasabbnak tűnik a belülről, a repedések felőli megközelítés: mindaz, ami – a szocreált erőltető kultúrpolitikán kívül – mintegy centrifugális erőként szétrobbantotta az Európai Iskolát, leképezi a huszadik század első felének magyar művészetét és előre jelzi azokat az irányokat, amelyekbe az őket követő nemzedék elindult. A teljesség igénye nélkül: Ország Lili az Európai Iskolás Bálint Endre tanítványaként, az emigránsok közül Rozsda Endre a csoport tagjaként, Hantai Simon és Reigl Judit fél generációval fiatalabbakként – ám ugyanúgy a francia hagyományba visszagyökerezve indult el attól az alaptól, amit az alapítók megteremtettek. 

Az Európai Iskolából már jóval a 48-as politikai váltás előtt kivált az Elvont Művészek Csoportja, amelynek tagjai az alapítás utáni évben, 1946-ban hagyták el a társaságot. Előbbi – ahogy azt Passuth Krisztina is megfogalmazza a tanulmányában – voltaképp centrum és vezető nélkül működött, míg az elvontak egyértelműen Kállai Ernő köré csoportosultak. Kiválásuk egy kiállításnak köszönhető, amelyet szerettek volna önállóan megrendezni, ám némi vita után inkább testületileg távoztak. Az elvontak körét erősítette Fekete-Nagy Béla, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Lossonczy Tamás, Marosán Gyula, Martyn Ferenc, Vajda Júlia, Zemplényi Magda és Makarius Sameer. 

Túlzás nélkül állítható hát, hogy a valódi nagyágyúk távoztak Kállaival. Utóbbi korán eltávolodott az előző korszak meghatározó, egyszemélyes kultúrcentrumától, Kassák Lajostól. Az ellentétnek – írja Passuth – stiláris aspektusai is voltak. A Kassáknál is meghatározó konstruktivizmus 1946-tól fontos irányzata volt a magyar avantgárdnak, amely az elvontaknál, főleg a grafikai munkákon jelent meg a többiek által képviselt szürrealizmussal szemben.

Ugyanakkor az Európai Iskola „dekoratív” iránya szembe került a kassáki képfelfogással. 

Az Európai Iskola sokszínűségével szemben az elvontak művészete sokkal áttekinthetőbb volt, a teoretikusi háttér pedig Kállainak köszönhetően egyértelműen körvonalazódott. Kállai, aki szintén Kassák bécsi Ma-körében szocializálódott, alapvetően a konstruktív művészetet támogatta a szürrealizmussal szemben, ráadásul sikerült elérnie, hogy a festők számára fontos legyen a véleménye.

Ahogy Lossonczy fogalmazott: „Mindannyian Kállainak festettünk” (8)

Az egyre kibírhatatlanabb, egyre bornírtabb légkörben Kállainak ráadásul arra is volt ereje, hogy tartsa a lelket a művészekben.

Kállai és Kassák ellentéte azonban nem a háború után kezdődött. Hanem 1938-ban, amikor a Tamás Galériában, a két háború közti művészet progresszív kiállítóhelyén a párizsi magyar művészek tárlatának kapcsán Kassák visszautasította az avantgárdot, míg Kállai, aki a „jelképező művészet” kifejezéssel próbálta elfogadhatóvá tenni az irányzatot, támogatta azt. Mindeközben a Párizsban létrejött Abstraction-Créationnak olyan tagjai voltak, mint a Tamás Galériában szintén kiállító Beöthy Istvan, Tihanyi Lajos, Réth Alfréd és Moholy-Nagy László, valamint Martyn Ferenc – vagyis az absztrakció mint festészeti irányzat korántsem a háború után jelent meg a magyar művészetben. 

Viszont vállalása az Európai Iskola progresszívebb művészeinél szükségszerűen egy éven belül kiváláshoz vezetett a csoportból. 

Ha így, a magyar absztrakt története felől vizsgáljuk az Európai Iskola történetét, kijelenthető, hogy a különféle franciás orientáltságú modern, európai művészeket összefogó Európai Iskola csupán egy állomás azon az úton, amely valahol a nyolcak párizsi tanulóéveivel kezdődik, az Abstraction-Créationban tag magyarokkal folytatódik, az Elvont Művészek Csoportjának kialakulásával-kiválásával elérkezik egy jelentős állomásához, majd a francia hagyományhoz immár emigránsként visszatérő Reigllel, Rozsdával és Hantaival éri el eddigi csúcspontját. 

És hogy mi ebben a revelatív? 

Ahogy Kállai fogalmaz: ez a fajta festészet a „tárgyi ábrázolástól független” – ez az ábrázolásmód eddig pedig nem volt jelen a magyar festészetben. (9)

Kállai Martynt nevezi az első magyar absztrakt festőnek – vagy ahogy Hamvas Béla fogalmaz Az Európai Iskola kiállítása című esszéjében, ő az, aki „megközelítette azt a pontot, ahol az organikus és a geometrikus formák azonossá válnak”. (10)

Vagyis: az Európai Iskolától és azon belül az Elvont Művészek Csoportjától számolható a magyar festészettörténet azon fejezete, amelyben a kép már mint teljesen önálló entitás jelenik meg, nem a valóság leképezése, hanem annak szuverén darabja – hogy ez mekkora ugrást jelent művésznek és befogadónak, a világról való gondolkodásban, egy másik esszé tárgya lehetne.

Hamvas pontosan fogalmaz, amikor Martynon kívül Lossonczyt és Kornisst is említve azt írja: a döntő fordulat megtörtént: már nem a művészet naiv a természethez képest, hanem az érzéki tapasztalat világa szűk és kezdetleges a művészethez képest. (11)

Az a politikai kurzus, amely a fenti gondolati-festői szabadságot magukénak valló művészek közül szilenciumra ítélte az itthon maradottakat és emigrációba kényszerítette a későbbi legnagyobbakat, véget ért, remélhetőleg örökre. 

Sokat mondó és önmagáért beszélő tény azonban, hogy ennek a hagyatéknak, az Európai Iskolának a felmérése és elhelyezése a magyar szellemtörténetben csak mostanra, a művészettörténeti jelentőségű szentendrei kiállítással és a hozzá kapcsolódó műhelymunkával valósulhatott meg teljes mértékben – ezt, hogy teljes mértékben, fontos hangsúlyozni, hiszen a katalógus tanulmányainak szerzői közül nem egy évtizedek óta kutatja a témát.  

A festészettörténeti-szellemtörténeti hangsúlyok természetes módon rendeződnek újra egy-egy kor felülvizsgálatakor, kanonizálódásakor. 

A mostani állás szerint valószínű, hogy az Európai Iskola a huszadik század első felének legjelentősebb szellemi műhelye volt Magyarországon.

(1) Pataki Gábor. Az Európai Iskola – Európában. In. Európai Iskola. Veszélyes csillagzat alatt. 1945-1948. Ferenczy Múzeumi Centrum 2024. (A továbbiakban: Katalógus)

(2) A későbbi csoportalapítók közül a francia Jacques Douchet-t és a holland Corneille-t Eppinger Weisz Margit, egy gazdag textilgyáros felesége Magyarországra is hívta, Pesten és Szentendrén dolgozhattak neki köszönhetően

(3) Noha a felszínes nézőpontból adná magát, hogy a „tradícióhoz” való kötődést politikai értelemben konzervatív beállítódásként azonosítsuk, ez hatalmas tévedés. Elég talán Hamvas azon, az életművön átvonuló esszéire utalni, amelyekben az író a tradícióban élő ember kívánatos szellemi alapállását a középben határozza meg, hangsúlyosan nem politikai értelemben. Amennyi politikai értelmezési kerete, tere a középnek ebben a kontextusban egyáltalán nyílhat, az a következőképp határozható meg: egyenlő távolságra minden világi jelenségtől, a lét/univerzum origójában lenni

(4) Az előadást Horváth Ágnes idézi. Horváth Ágnes: Az Európai Iskola szellemi hátországa. In.  Katalógus.

(5) Az OMIKE az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, amelynek égisze alatt és segítségével számtalan magyar zsidó festő dolgozhatott a két háború között

(6) A Hamvas-Lukács-vitáról lásd Hamvas: Levelek. Medio, Budapest, 2011

(7) Árvai Mária: Folklór és pszichoanalízis. In. Katalógus

(8) Idézi: Passuth Krisztina: Európai Iskola és elvont művészek. 164. oldal. In. Katalógus

(9) Idézi: Passuth Krisztina: Európai Iskola és elvont művészek. 166. oldal. In. Katalógus

(10) Hamvas Béla: Művészeti Írások I. Medio, Budapest,  167. oldal 2014

(11) uo. 168. oldal

Amikor gyerekkoromban nagyapám a hegy gyomrában élő sárkányokról mesélt, tudtam, hogy minden szava igaz. Harminc éven át szolgálta a kegyetlen fenevadakat, hogy a nagyanyám biztonságban nevelhesse a gyermekeiket, és a családnak legyen mit ennie. Később apám is felment a Tűz hegyére szerencsét próbálni, de a szörnyetegek nem voltak kegyesek hozzá. Kétéves múltam, amikor a kráterből kivezető ösvény alól lángok törtek elő, és a leomló kőtörmelék maga alá temette apámat.

Nagyapám hallgatag ember volt, amikor délben hazatért a hegyről, kicserepesedett szájjal, sebhelyes bőrén az állandó, szúrós sárkányszaggal, néma kődarabként nyúlt el a kunyhó mélyén. Napnyugta előtt ébredt, és csendesen készülődött a munkába. Ilyenkor, ha jókedvében volt, mesélt a rá váró küzdelemről, a sárkányok szokásairól és a mindent elemésztő gonosz, zöld tóról, amelyből evilági lény elevenen nem szabadulhat.

Szabadnapján elővette a bicskáját, és a zsebében titokban hazahozott sárkánykövekkel bíbelődött. Istenfejeket, csúf lényeket, gekkókat faragott ki a sárga kőből. Időnként egy-egy darabot nekünk ajándékozott, a többit – hiába néztük sóvárogva – magával vitte. Nagyanyánk szerint a turisták jó pénzt, akár két dollárt is fizetnek egy-egy darabért.

Apám halála után nagyapámra maradtunk mindannyian, anyám, a nővéreim és az újszülött öcsém. Rajongó tisztelettel néztük nagyapát, akinek, ha felegyenesedett, széles válla, acélos izmai a Kawah Ijen meredélyeit is eltakarták. Az arcát borító hegek, a karját és hátát átszelő égésnyomok valódi hőssé tették őt a szemünkben. Akkoriban már állandóan köhögött, mintha tüdeje mélyéről is a kráter vad fenevadai akarnának előtörni. 

Tizenhat éves voltam, amikor először vitt magával. Késő délután értünk a mérőállomásra, ahol a cukorgyár inspektora megvetően végigmért, majd ingerült mozdulattal intett: menjek a pokolba. Nagyapám közelebb lépett, halkan magyarázott neki.

– Te tudod, Hartomo – vont végül vállat az inspektor –, nekem mindegy. Csak szólok, hogy túl fiatal még, nem fogja bírni.

– Megígérted, hogy övé lesz a hely – mondta a nagyapám. 

A könyörgő, alázatos hangtól, amit életemben először hallottam tőle, görcsbe rándult a gyomrom, és éreztem, hogy hideg verejtéktől nyirkosodik a tarkóm. Persze tisztában voltam már sok mindennel, tudtam, hogy a mérőállomás tisztjei élet-halál urai a hegyen, hiszen ők mázsálják a kráterből odaszállított ként, hogy aztán délelőtt, a második forduló után a bányászok sebhelyes markába számolják a fizetséget. Az azonban sehogy sem fért a fejembe, hogy a sárkányokat megzabolázó, acélos izmú nagyapám előtt miért nem hunyászkodik meg ez a vékonydongájú alkalmazott, aki újra végigmért, vállat rándított, majd szó nélkül hátat fordított mindkettőnknek.

Napnyugtakor indultunk a hegyre, amikor enyhült a délutáni forróság. A meredek, három kilométeres úton szó nélkül toltuk fel a talicskákat. Nekem is jutott egy ütött-kopott darab, mivel szomszédunk, az öreg Sulaiman, aki huszonkét éve szolgálja a sárkányokat, ágynak esett két nappal előtte, munka után. Fuldokló köhögése nem csillapodott éjszaka sem, miközben a nagyapám és a többiek a bányában tették a dolgukat. Reggelre az öreg Sulaiman véreset hányt, és az egész faluban körbejárt a hír, hogy a lelke hamarosan elhagyja a test börtönét. Hosszú élete volt, negyvenhárom éves is elmúlt már. A bányászok közül egyedül a nagyapám volt idősebb nála, ötven évével igazi matuzsálemnek számított.

Egyenletes tempóban haladtunk felfelé, nem beszélgettünk, nem nézelődtünk, nem pihentünk. Éreztem, ahogy a talicska nyele dörzsöli a markom, akárhogy igazgattam is a tenyerem, sehogy sem esett kényelmes fogás rajta. Az út néhol egészen összeszűkült, a keskeny sziklaperemen éppen csak el tudtunk lavírozni egymás után.

Az alsóbb szakaszon, a vulkán derekáig a jól ismert őserdő borítja a meredek hegyoldalt, de feljebb ritkul a dzsungel, és a tüskés cserje közül egyre gyakrabban bukkan elő az Ijen vörösesszürke sziklateste. Az ösvény szinte végig a keleti oldalon húzódik, így felfelé árnyékban vezetett az utunk, csak a kráter pereméhez érve pillantottuk meg a lebukó napot. A sárkányok lehelete azonban már jóval előtte megcsapta az orrunk; a nagyapám bőréből áradó szúrós kénszag az egyik kanyarban olyan erővel tört ránk, hogy könnybe lábadt a szemem. A turisták rendszerint itt veszik fel először a gázmaszkot, amit az alsó pihenőben bérelnek a helyi vállalkozóktól.

A fennsík kopáran áll, néhány üszkös fadarab mutatja csak, hogy időnként még itt fent, a sárkányok földjén is megered az élet. A kráter peremétől kanyargós ösvény vezet le a mélybe, ezt használjuk mi is, és a gázmaszkos turisták, akik drága fényképezőgépekkel érkeznek, és úgy járkálnak köztünk, mintha egzotikus állatok volnánk. Fotózzák a repedésekből feltörő lángokat, a kénlepárlót, ahol az olvadt sárkányokádék sárga kővé szilárdul, borzadozva figyelik, amint csákányainkkal szállítható méretűvé aprítjuk a követ, majd kosarainkat vállunkra véve elindulunk felfelé a meredek sziklaösvényen.

– Ne pakold úgy tele! – fogta meg karomat a nagyapám, de én nem hallgattam rá. Bizonyítani akartam, ma már nem is tudom, kinek. Neki, az inspektornak vagy a rég halott apámnak? Arra emlékszem, hogy a harmadik lépés után már tudtam, hogy nagyapának igaza volt, és nem lett volna szabad az utolsó követ is kosárba tennem, de nem akartam megállni. A tüdőm égett, bőröm a kráterben töltött órák alatt olyan pikkelyessé vált, mint a sárkányok bőre, inaim és izmaim lüktetve feszültek a kosár súlya alatt. Észleltem, hogy kamerák irányulnak rám és szánakozó arcú turisták figyelik, ahogy imbolygó, mégis eltökélt léptekkel haladok felfelé, ahol a talicskákat hagytuk. 

– Nem szabad megállni! – mormoltam magamban, mert éreztem, hogy ha megszűnik a folyamatos mozgás, többé nem lesz erőm újra lendületbe hozni a végtagjaimat.

Két óra múlva értünk le a gyűjtőállomásra, ahol lemérték a kosaram tartalmát. Hetven kiló, jóval gyengébb az átlagnál, de elsőre állítólag nem is olyan rossz. Az inspektor mogorván végigmért, majd közölte, hogy másnap is mehetek. Nagyapám még egyet fordult, ő csak pirkadatkor fog hazatérni, engem azonban elhagyott az erőm, támolyogva tértem vissza a faluba. Azt hittem, a kimerültségtől azonnal álomba merülök, de sajgó izmaim, fájdalmasan lüktető tüdőm és égő szemeim hajnalig nem hagytak elszenderedni. 

Másnap megtörten ébredtem, mégis különös elszántságot éreztem. A sárkányok visszahívnak, és én megmutatom, hogy olyan erős leszek, mint nagyapám. A szomszédunk, Ramelan, aki egy teherhajón húzott le két évet, és megtanult angolul, azt állítja, hogy ma már csak az ostobák állnak a sárkányok szolgálatába.

– A bestiák elszívják az erőd, kiégetik a beled és megperzselik a lelked – magyarázta. – Mindenki meghal, aki őket szolgálja. Tanulj meg angolul, és legyél kísérő!

A Kawah Ijen sok turistát vonz, és az utóbbi évek balesetei miatt a hatóságok elrendelték, hogy a külföldiek csak kísérővel mehetnek fel a hegyre. Ramelan volt az első, aki csoportokat vállalt. Szerzett pár gázmaszkot, amit bérbe ad, aztán a talicskával lavírozó bányászok mellett feltereli az embereket a hegyre, tört angolsággal magyaráz nekik, mutogatja a kénbányában dolgozó földijeit, és egyetlen este többet keres, mint a nagyapám egész héten.

– Ramelan áruló. Pénzért mutogatja a sárkányok birodalmát. Ne beszélgess vele! – mondta nagyapa, és én megfogadtam a tanácsát. 

Három éve vettem át nagyapám helyét a bányában. Vállaim megedződtek, combom, karom acélosan izmos. Tartásom görnyedt, de a csontjaimba ivódott állandó fájdalmat már észre sem veszem. A fogaimról az első év után kezdett leoldódni a zománc, de ha szerencsém van, még nyolc-tíz évig használhatom a fogsorom. Jól keresek, napi két fordulóval, körönként nyolcvanöt-kilencven kiló kénkővel számolva napi tizenkét-tizenhárom dollár is összejön. Tavaly az öcsém is munkába állt, így már csak anyámat, nagyanyámat és az egyik nővéremet kell eltartanom. Szeretnék hamarosan én is megnősülni, húsz éves leszek, már bőven benne vagyok a korban. 

Állítólag jól vág az eszem, talán sikerül annyit megtanulnom angolul, hogy én is átállhassak a vezetők közé. Gázmaszkra gyűjtök, amit naponta bérbe adhatok a turistáknak, tanulom a szükséges kifejezéseket, hogy meg tudjam magam értetni velük. Ramelan fia, Prama a barátom. Két éve ő is a turista bizniszből él, naponta tanít nekem egy-egy új szót. Azt mondja, ha így haladok, egy év múlva elég lesz a tudásom, hogy letegyem a csákányt. Anyám haragszik és félt. „A sárkányok bosszút állnak az árulókon” – mondja. De én még pirkadat után is, amikor a második fordulóval araszolok felfelé az ösvényen, angol szavakat mormolok magamban. Ma két új mondatot tanultam, amit addig fogok ismételni, amíg teljesül az álmom. „Fuck the dragons. I don’t wanna die.”

A nevem Atmajaya, az Élet dicsősége.

Hogyan, mikor kerültél Óbudára?

Amikor hatéves lettem, egy kis mérnök-lakótelep épült a Kiscelli-kastély fölött. Előtte Zuglóban laktunk, szemben a Filmgyárral. Augusztus végén költöztünk ide, és szeptember 1-jén első osztályba mentem. Anyukám, aki pedagógus volt, nem gondolta túl a beiratkozást: amikor megérkeztünk, megkérdezte, hogy melyik a legjobb iskola a környéken, mondták neki, hogy a Kolosy téren az Újlaki. Bement, hogy szeretné beíratni Juditkát, mire mondták neki, hogy „Ne vicceljen már! Nincsen hely, tessék szépen menni a körzetes iskolába.” Így lettem Kiscellis. És onnantól kezdve egészen a nyolcadikig minden nap szépen legyalogoltunk a hegyről, aztán tanítás végén visszagyalogoltunk. Nem is tudom, hány éves voltam, amikor először mentem villamossal. Mert nem volt rá szükség.

Milyen volt akkoriban Óbuda?

Ahol az angol iskola van most, a kastély mögött, ott volt a világ legjobb szánkópályája. Minden ősszel társadalmi munkában összeálltak az apukák, Feri bácsi előhozta a kis traktort, lekaszáltuk a derékig érő gazt, egészen a kastélyig, mondjuk száz méter szélességben, a gyerekek gereblyéztek, aztán amikor leesett az első hó, megtelt a hegy. És anyámnak nem is volt gondja, mi pont a fölötte lévő házban laktunk, csak kinézett a konyhaablakon és látta, mit csinálunk. Akkoriban még nagy havak voltak, minden délután kint voltunk. Csodálatos volt itt felnőni, nagyon szerettem.

Jártunk sokat kirándulni, van is egy olyan, tenyérnyi méretű kövünk a Mátyás-hegy tetejéről, amibe egy hatalmas nagy kagyló van belekövülve.

Nem a lenyomata, maga a kagyló. És amikor ezt megtaláltuk ott, egy családi kiránduláson, akkor megértettük, hogy hogyan működött ez az egész Pannon-tenger, hogy ezek a kövek tényleg víz alatt voltak. Úgyhogy a hegy még a földrajzzal kapcsolatos alapismereteimnek is egy tök fontos kiindulópontja volt.

Kalandok, izgalmak voltak?

Mivelhogy a szépapám a Kiscelli-kastélyban volt katonai parancsnok, meg voltam róla győződve, hogy a Kiscelli-kastély a mi családi örökségünk. Harmadik körül ezt el is magyaráztam az osztálytársaimnak, akik némi kétkedéssel fogadták ezt. De engem nem lehetett kizökkenteni, kérdeztem tőlük, hogy „Tudjátok-e, hogy milyen föld alatti labirintusrendszer húzódik a kastély alatt? Mert én ismerem a bejáratot.” Aztán hozzátettem, hogy „Akinek van bátorsága, el lehet velem jönni, ma éjszaka bemegyünk a labirintuson át a kastélyba.” De persze senki nem mert eljönni velem egy ilyen útra…

És Te ott voltál?

Dehogy voltam, hát nem engedtek volna ki éjszaka! De a végére azért kicsit elhittem, hogy a kastély örököse vagyok, úgyhogy a mai napig egyfajta tulajdonosi szemlélettel tekintek rá. Viszont ebben az időben rendszeresen megjelentek a Kiscelli parkban különböző szatír-jellegű férfiak, akik letolt gatyával ácsorogtak, és nézelődtek. Kovács Melindával, a barátnőmmel, egy idő után már olyan sok szatírt láttunk, hogy teljesen immunisak lettünk, és társalogtunk róluk: „Szerintem ez az volt, akit a múltkor az anyukám is látott, amikor tolta a babakocsiban a kistesómat, mert ennek is bajusza volt.” Mire a barátnőm: „De nem volt bajusza! Menjünk vissza megnézni!” És visszamentünk ellenőrizni, hogy volt-e bajusza, de hál’ istennek a fickó addigra már nem volt ott.

Milyen voltál tininek?

Vad. Korábban nagyon burokban tartott gyerek voltam, akiről gondoskodtak a szülei, rendezett volt a családi életünk, nem voltak hatalmas nagy drámák, minden nyarat a Balatonon töltöttünk. Tényleg egy nagyon védett közeg volt, és amikor gimibe felvettek a Karinthyba, ami Pestlőrincen van, hirtelen elkezdtem átutazni a városon, metró meg Kőbánya-Kispest…

Ráadásul két-tannyelvű suli volt, és a nulladik év után, amikor jól megtanultunk angolul, kaptam egy féléves ösztöndíjat, kikerültem New Yorkba.

Ott jártam iskolába, és azután, hogy a brooklyni fiatalokkal bandáztam, többször átutaztam egyedül Harlemen metróval. Hazajöttem, és azt mondja az apám, hogy legyek itthon este tízre, és majd ő megmondja, hogy mit csinálhatok, és mit nem – ez értelmezhetetlen volt. Mint ahogy abból az egykori cserediák-programból mindenkinél iszonyú nagy konfliktusok voltak: egyszerűen már nem ott tartottunk, ahol a szüleink tudni szerettek volna minket. Én is nagyon hamar eljutottam oda, hogy ha nem hagyják, hogy meghozzam az önálló döntéseimet, akkor majd azt fogják hinni, hogy az van, amit ők akarnak, én meg csinálom titokban, amit nem engednek. És elindult egy spirál: ők megtiltják, én hazudok, kiszököm, szóval, nagyon hamar elfajult a helyzet.

Voltak valamilyen terveid a jövődre nézve?

Alapvetően világutazó és kalandor akartam lenni, közben meg arra vágytam, hogy sok gyerekem legyen majd, és azt azért úgy nagyjából összeraktam fejben, hogy ez a világutazó kalandor/sok gyerek, nem egy liga, tehát valószínűleg így nem fogom tudni csinálni. Az egyetemi tanulmányok terén nem voltam túl motivált, úgy voltam vele, hogy angol szakra úgyis felvesznek, aztán majd lesz valami. Közben a magyar faktos tanárom, aki látott bennem tehetséget, elkezdett győzködni, hogy jelentkezzem magyar szakra is, én meg úgy voltam, hogy dehogy jelentkezem, eddig sem tanultam sokat, most sem fogok. De ahogy a gimnazisták mindig heccelik egymást, amikor éppen le kellett adni a jelentkezési lapokat, az egyik osztálytársam, aki tudta, hogy Rózsa néni mekkora energiát tett abba, hogy engem észhez térítsen, odajött, ránézett a lapomra, amire csak az angol szak volt beírva, és azt mondta, „Na, mi van, Berg, nem merted beírni a magyart?” De ezt úgy, hogy már mentünk le a titkárságra leadni a jelentkezési lapot, mire szikrázó tekintettel kikaptam a kezéből a tollat, „De, be merem írni!”, azzal odabiggyesztettem az aljára, hogy „magyar szak”. Hát így lettem angol-magyar szakos végül az egyetemen. 

Mit írsz most?

Amióta ősszel elvállaltuk a HUBBY Magyar Gyerekkönyv Fórum elnökségét, a gazdasági szakember és könyvkiadó barátnőmmel, Epresi Adrienn-nel együtt, azon munkálkodunk, hogy hogyan lehet nagyobb presztízsűvé tenni az Év Gyerekkönyve Díjat, hogyan tudnánk pénzt szerezni az anyagilag totálisan ellehetetlenedett szervezetnek, hogyan tudnánk jó olvasós projektet csinálni, kivel lehetne együttműködni… Annyi ilyen típusú feladat van, hogy nem volt időm írni, és ez mostanra elkezdett nagyon-nagyon frusztrálni.

Ráadásul tavaly tettem egy olyan ígéretet, hogy a könyvhétig megírom az Alma és a Drifter folytatását, aminek a kozmológia, az űrkutatás meg a kvantumfizika lesz a középpontjában.

De már most látom, hogy ezt a határidőt nem tudom tartani. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a HUBBY-elnökség, amit vállaltunk,  nagyon fontos feladat, bizonyos értelemben, ha küldetésnek talán nem is nevezném, de valami olyan társadalmi vállalás, ami tényleg arról szól, hogy valaki, aki ezt már megengedheti magának, valamit visszaad a szakmának.

Rengeteg dolog kapcsolódik az írásaidhoz: társasjátékok, színházi előadások, stb. Ezekre mennyire van rálátásod?

Semmi sem készül a hozzájárulásom, felülbírálatom vagy részvételem nélkül, de azért mindennek megvan a maga mértéke. A közelmúltban két színdarab is műsorra került, mindkettőnél sokat beszélgettem a rendezővel meg a dramaturggal, de nem én írtam a szöveget, mint anno a Magyar Színházban az első Rumininél, ahol viszont igen. De a végső áldást én adtam arra, hogy a jelen formájában mehet színpadra. Idén is készül sok minden, kilátásban van Lengemesék előadás is, lesz egy Maszat-bemutató, lehet, hogy a Cinemon Rajzfilmstúdióval is elindítunk egy új projektet. Tulajdonképpen egy egész estés rajzfilm és két különböző sorozat lehetősége is lebeg előttünk, így talán forgatókönyvet is fogok majd írni. Nagyrészt az időmtől, meg az energiáimtól függ majd.

Ott a HUBBY, ott az írói éned, azért csak van magánéleted is. Ez elég soknak tűnik…

Abszolút. És nem szeretek businessmanager lenni. Folyamatosan túlvállalom magam, és iszonyú energiáim mennek el efféle dolgokra, gondolkoztam is már, hogy talán nemet kellene mondani az ikszedik társasjátékra, mert anélkül nem engedem ki, hogy foglalkoznék vele, viszont elveszi az időt az írástól. Miközben, amikor van egy jó ötlet, egy jó projekt, akkor azt az ember nem szívesen fojtja meg, csak azért, mert nincs ideje rá. Egy kicsit abban is hiszek, hogy ami születni akar, az hadd szülessen meg, csak most már tényleg azt érzem, ha kettő lenne belőlem, akkor se biztos, hogy a végére érnék ezeknek. És egyébként volt már olyan, pont társasjátéknál, hogy részt vettem a kezdő ötletelésben, beszélgettem a társasjáték készítőjével, megnéztem az alapötletet meg a vizuális koncepciót, egyeztettem az illusztrátorral, és annyira jó irányba mutatott minden, hogy elengedtem, és nem figyeltem, milyen a végeredmény – ami igazából nem lett jó. Akkor kimondottan kínosan éreztem magam, és megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok többé.

Annak nincs is realitása, hogy valaki ezeket átvegye tőled?

Sok mindent ki lehet adni egy asszisztensnek, de mondjuk a szövegek ellenőrzését nem szívesen. Ha születik egy szöveg, mondjuk egy társasjátékban azzal kapcsolatban, hogy a játék keretein belül mit csinál Vilkó vagy Rumini, akkor szeretem én ellenőrizni. Tulajdonképpen ennél még egyszerűbb, ha én írom meg azt a rövid szöveget, hiszen a személyem a garancia arra, hogy minden tökéletesen passzol az adott szereplő világába.

Az utóbbi években rengeteget utaztál. Hogy kaptál rá?

Mindig nagyon szerettem utazni, csak a tanulmányok mellett nem volt pénzem rá. Az első gyerekem az egyetem alatt született, hirtelen jött egy hosszú korszak, amikor anyuka voltam. Utána született még három kisebb tesó is. 2017 volt az az év, amikor egyrészt a gyerekek már akkorák voltak, hogy egy hétnél akár hosszabb időre is otthon tudtam őket hagyni az apukájukkal, mert nem sínylették meg.

Másrészt nagyjából a 2010-es évek közepe felé lettem íróként annyira ismert, hogy elkezdtek a külföldön élő magyarok meghívni a saját gyerekeikhez mesélni.

És akkor hirtelen lehetőségem lett elutazni a luxemburgi magyarokhoz, meg a göteborgi magyarokhoz, meg a cambridge-i magyarokhoz, meg a bostoni magyarokhoz… Viszont a 81 könyvemmel kapcsolatos írói jelenlét, az új könyvek kitalálása, a már említett marketing, az összes merchandise termék kézben tartása, plusz a magánéletem, a gyerekek, satöbbi, elképesztő energiát visz el, ezért muszáj, hogy kikapcsoljak. Így találtam rá erre a műfajra: elutazom több hétre egy olyan helyre, ahol tényleg nem ér el senki. Amióta 15 éves koromban New Yorkban egy dél-amerikai bevándorló családnál laktam, azóta vágytam arra a kontinensre. Végül 2018-ban jutottam el először, ez volt Ecuador, aztán jött Peru, Kolumbia, Guatemala, nemrég voltam munkaügyben Mexikóban, de már van annyi rutinom, hogy kinn maradtam egy pár napig még utazgatni. És már megvannak a tervek, hogy a következő években hova szeretnék még. 

Szóval, csak utolért a „kalandorság”…

A tavalyi Guatemala-túrán az első hét végén egy dzsungelbeli barlangban jártunk, ahol víz van, tehát úszni kellett, időnként vízesésen felmászni, a lezúduló vízzel együtt valami lyukba beugrani, és mindezt egy darab indián vezetővel, egy jéghideg vizű barlangban, egy szem bikiniben, gyertyával. Szóval, én ebbe a barlangba, mint jó kalandor, bementem, és sikerült úgy kifordítani a térdemet, hogy utána több mint fél év volt, mire helyrejött. De egyrészt, a barlangból ki kellett úsznom ezzel a kifacsarodott térddel, másrészt ott voltunk a dzsungel közepén, és még két hétig tartott a túra. Tehát én még a tikali piramisokat is befáslizva, be-fájdalomcsillapítózva másztam meg, a férjemre támaszkodva, úgy, hogy a csomagomat a többiek hozták. Aztán hazajöttünk, és a János Kórházban közölték, hogy el van törve a térdem, ami egyébként nem volt igaz, de valóban olyan állapotban volt, hogy még ez is felmerült. Na, nekem ez az egész barlang ügy egy nagyon emblematikus történet. Egyrészt a saját félelmeim leküzdése miatt is: amikor a sötét barlangban beugrasz a vízesés aljába, a 15 fokos vízbe, mert az indián vezető azt mondja, hogy ott lesz egy lyuk, és nem lesz baj, az engem komoly félelmekkel tölt el, amiknek a leküzdése nagyon fontos számomra. Merthogy mindenki azt gondolja, hogy milyen bátor vagyok, pedig igazából nem bátor vagyok, csak le szoktam küzdeni a félelmeimet, amelyekből számos van. És ez egy szintlépés volt. A másik kérdés pedig az, hogy meddig mehetek el az idióta szintlépéseimmel úgy, hogy közben otthon várnak a gyerekeim, és ebben a barlangban akár komolyabb bajom is történhetett volna. És nyilván nem a megfelelő következtetést vontam le, hiszen most jöttem haza Venezuelából, egy minden eddiginél emberpróbálóbb kalandtúráról, ahova eleve egy csípősérüléssel utaztam…

Miben különbözik a Budapest100 a többi hasonló építészeti fesztiváltól? 

Barbara: A Budapest100 azért különleges, mert a lakókat is bevonja, és nem pusztán az épített értékek megmutatása a célja, az csak eszköz a közösségek bevonására. A program fókuszában nem kizárólag műemléki védelem alatt álló házak, hanem bármilyen épített környezeti elem áll, amely az adott év témájához kapcsolódik. Számunkra az az izgalmas, hogy ezek mögött milyen emberi történetek rejlenek. A módszertan egyszerű: a nyitott felhívásra jelentkező önkéntesek segítségével felkeressük a házakat, és meghívjuk őket, hogy a Budapest100 májusi hétvégéjén legyenek nyitva a nagyközönség számára, és az önkéntesek és lakók által szervezett különféle programok valósuljanak meg. A közösségi programokkal, az épített környezet megismerésével és a történetek megosztásával a városi izolációt próbáljuk meg oldani, és egyben a tudatosabb városhasználatot is erősíteni. A hazai nyitott házas programok között a legtöbben a Kulturális Örökség Napjaival találkozhatnak, amely ismert középületeket mutat be professzionális vezetett sétákkal, ehhez hasonló a nemzetközi Open House Network is.

A Budapest100 fókuszában a közösségépítés áll, olyan találkozások generálása szomszédok, akár vadidegenek között, akik egy ház kapcsán beszélgetni tudnak.

A Budapest100 egyszerű, de hatékony módszertanát az elmúlt években sikerrel adaptáltuk több helyszínen: az olaszországi Forlìban, a spanyolországi Plasenciában, Varasdon, Gyergyószentmiklóson, az őrmezői lakótelepen, vagy Balatonalmádiban. Utóbbit tavaly a KÉK TÁJTÉKA projektjének részeként, a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 program keretében valósítottuk meg.

2011 és 2015 között az aktuális év százéves házaival foglalkoztatok, majd tematikus évek következtek, például a Nagykörút, a rakpart, a 150 éves Budapestre fókuszálva. Hogyan alakult ez?

Bíborka: Érdemes visszaugrani a kezdetekre. Az OSA Archívum a Goldberger-házban működik, az Arany János utcában, az épület 2011-ben volt százéves, és Tamási Miklós kezdeményezte, hogy ezt meg kellene ünnepelni a KÉK szakmai segítségével. Más százéves, budapesti épületek bevonásával akkor megvalósult ez a születésnap, ami annyira jól sikerült, hogy folytatták éveken át. 2016-ban az első világháború egy olyan időszakához ért el a százéves visszaemlékezés, amikor nem épült elegendő ház a program megvalósításához. Ekkor alakult először úgy, hogy tematikus éveket szervezett a Budapest100.

Barbara: Aktuális témákat keresünk. A Nagykörutat sem véletlenül választottuk 2016-ban. Akkor nagy kérdés volt, hogy legyen-e bicikliút. Azóta van. A rakpart óriási funkcióváltáson ment át az elmúlt 150 évben, erre is kíváncsiak voltunk.

Most a hetvenes éveket vizsgáljátok, az ötvenéves házakat. Panelnosztalgiára lehet számítani?

Bíborka: Tény, hogy sok lakótelep van a házlistán, rengeteg panelépület. A hetvenes évek középpontba állításával meg tudjuk vizsgálni, hogyan beszélünk róluk, hogyan viszonyulunk hozzájuk, kontrasztba állíthatjuk azokkal az épületekkel, amelyek szintén a hetvenes években épültek, de nem házgyárak lakótelepi épületei. A tavalyi és az idei év kontrasztjából látszik, hogy a 150 éves házak lakóit –  ezek az épületek a belvárosra koncentrálódtak – , sokkal nehezebb volt megszólítani, mert nincsenek ott: külföldi lakók, albérlők tartózkodnak a hajdan volt bérlakásokban, igazán régi lakókból sajnos egyre kevesebb van. Idén lehetőség lesz a tervezőkkel, az első beköltöző lakókkal kapcsolatot teremteni, megvizsgálni, hogy az elmúlt ötven évben a koncepciók hogyan értek be, megvalósultak-e.

Barbara: Sok diskurzus folyik a háború utáni építészetről, amiből lehet tudni: egy ellentmondásos időszak, történelmi stigma van rajta, sokan csúnyának és értéktelennek, pusztán egy traumatikus korszak fizikai lenyomatainak tartják a szocializmusban épült házakat. Pedig a ’60–70–80-as évek a késő modern innovatív, izgalmas építészeti gondolatokkal teli időszaka volt, sokfajta lakásformával. A gazdasági környezet és a hatalmi struktúra következtében a megvalósulás hagyott kívánnivalót maga után, de ezt nem lehet egyszerűen a tervezőknek felróni. A korszak épületei sok esetben párhuzamot mutatnak a vasfüggönyön túli társaikkal, sőt kezdetben még a panel is részben nyugatról jött: egyszerre indult el a dán és a szovjet technológián alapuló házgyár, és a hatalmon múlott, hogy végül utóbbit kellett továbbvinni. A szűk lehetőségek között az építészek a két világháború közötti modernista gondolatokat igyekeztek alkalmazni, a minőségi lakhatás volt a cél, hogy kis területen belül minden rendelkezésre álljon a kényelmes élethez.

Bíborka: Ezek a gondolatok jól illeszkednek a később kialakult, de ma is aktuális 15 perces város koncepciójához, ahol rövid sétatávolságon belül elérhetők a mindennapi élethez kapcsolódó helyszínek és szolgáltatások.

Elképesztő tempóban épültek fel a panelházak, és közben volt arra törekvés, hogy a környezet, ami kialakul bennük és közöttük – beltéren és kültéren – élhető legyen.

Barbara: Mi arra is kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik a házakkal és környezetükkel mostanában: hogyan változtatja meg a látványukat a panelprogram színes szigetelése, vagy épp hogyan alakul a benne lakók élete. A közterek sivárnak tűnnek a régi fotókon – mára megnőttek a fák, élhető környezetet biztosítva. Az évtizedek alatt megújultak a játszóterek, vagy például      létrehoztak kutyafuttatókat.

Hogyan alakult idén a házlista kialakítása?

Barbara: Kovács Dániel, Branczik Márta és Hartmann Gergely hosszú ideje foglalkoznak                a késő modern építészet kutatásával, így az ő listáik alapján indultunk el, és hoztuk létre a miénket, sok olyan épülettel és lakóteleppel is kiegészítve, amelyek a Budapest100 közösségi fókuszát erősítik. Dani a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársa, három évvel ezelőtt a velencei építészeti biennálén ő volt a magyar pavilon kurátora, ahol az Othernity nevű projektben is modern épületekkel foglalkoztak. Márta a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában dolgozik, ő volt a kurátora az óbudai kísérleti lakótelepről szóló kiállításnak (Korszerű lakás, az óbudai kísérlet, 1960), Gergőnek pedig a győri modern épületek, a GyőriTerv nevű tervezővállalat munkássága a szakterülete. Rajtuk kívül Balla Regina építészt vontuk be a kutató önkéntesek koordinálásába, a kutatások vezetésébe: ő az 1954 után épült nagy budapesti lakótelepek történetével és urbanisztikai vonatkozásával, fejlesztési lehetőségeivel foglalkozott a doktorijában.

Bíborka: Egyébként a lehetőség, hogy „csatlakozz a Budapest100 csapatához”, mindig nyitva áll a honlap felületén – nem szoktunk elutasítók lenni a házlistán nem szereplő magán- és középületekkel, igyekszünk közös pontot találni. Idén ez különösen igaz a korszak feldolgozatlansága miatt, mert nem is volt esélyünk minden címet felgyűjteni.

Hogyan alakul egy adott év munkafolyamata a Ti részetekről?

Bíborka: Néhány hónapon keresztül a Budapest100 csapatával dolgozunk, ami 10–12 fő. Szeptemberben kezdődik a háttérmunka, amikor előkészítési folyamatok zajlanak a csapattal. Az első nagy nyilvánosság elé lépés december elején történik: bejelentjük az az évi témát, majd elkezdődik az önkéntesek jelentkezése több feladatkörre: fotós, kutató, programszervező, sétavezető. Az önkénteseket és a lakókat segítjük abban, hogy májusra közösen meg tudják szervezni a programokat, és összeálljon egy városi fesztivál, amikor együtt tudjuk ünnepelni az aktuális tematikához kapcsolódó épületeket.

Hogyan alakul az önkéntesek toborzása és képzése?

Barbara: Évente 150–200 önkéntesünk van, sokan többszöri alkalommal is visszatérnek hozzánk. Eleinte szájról szájra terjedt a csatlakozás lehetősége, most már nyílt felhívással élünk. Több éves folyamattal érleltük ki a mostani önkénteseket érintő mentorálási programunkat, de folyamatosan alakítunk rajta az igényeknek megfelelően, például kérdőív segítségével.

Bíborka: Minden feladatkörre szervezünk tematikus workshopokat. A fotósok portfóliót bővíthetnek, a kutatók egy teljes kutatói folyamatot végigvihetnek, sokan ekkor járnak először levéltárban, írnak hosszabb összefüggő épülettörténeti szöveget.

Mi mentorként kísérjük végig a folyamatot. Azt reméljük, az önkéntesek plusz tudással és élménnyel lesznek többek, amit később is használnak.

Barbara: Tudatosan alakítjuk tehát a folyamatot, programszervezési, kommunikációs tippeket adunk. Sok olyan visszajelzést kapunk, hogy tudást, közösségi érzést jelent a programban részt venni, hogy egy csapat részének érzik magukat az önkénteseink. Ez egy szívesség- közösség, amiben az az együttműködés alapja, hogy mindenki beleteszi, amit önként, örömmel fel tud ajánlani a közös cél érdekében. Egy szomszédsági közösség kialakításában is tud segítség lenni a Budapest100. Arra buzdítjuk az önkénteseket, hogy olyan programot hozzanak létre, amit meg tudnak valósítani a saját erőforrásaikból.

Ez a lakókra és a vendégművészekre is vonatkozik?

Barbara: Tisztán kommunikáljuk, hogy nem tudunk fizetni a vendégművészeknek, itt is a közösség építése a cél: meg lehet hívni a barátaidat zenélni, a lényeg, hogy közös, örömteli felajánlás legyen, senkitől sem várjuk el, hogy ingyen dolgozzon. Az önkéntesség az egy önkéntes felajánlás, ami nem jár anyagi ellenszolgáltatással, van viszont közösségépítő hatása. A lakók közül pedig sokan személyes programokkal készülnek: valaki bemutatja a gyufásdoboz-gyűjteményét, az operaénekes áriát énekel – bármi lehetséges, amit a helyiek őszintén meg tudnak mutatni.

Térjünk rá az óbudai vonatkozásokra. A hetvenes évek nagy lakótelep-építkezési időszaka miatt a harmadik kerület sok tétellel szerepel a 2024-es házlistán. De például a százéves gázgyári lakótelep már 2013-ban felkerült a programpontjaitok közé.

Barbara: Az 1910-es évek elején jócskán volt építkezés Óbudán is, ahogy terjedt a város. Amikor tavaly úgy döntöttünk a városegyesítés kapcsán, hogy a 150 éves házakat szeretnénk meghívni, a házlista összeállításakor, a kutatások során az derült ki, ami nem meglepő, hogy majdnem kizárólag pesti épületeink voltak, és csupán hat budai, Óbudán egyáltalán nem találtunk 1873–74-ban emelt vagy jelentősen átalakított épületet. Furcsán is éreztük magunkat, hogy Buda és Óbuda kihagyásával ünnepeljük meg a városegyesítést. Közben azt is gondoltuk, hogy ez erős edukációs eszköz arra, hogy rámutassunk: mennyire egyenlőtlenül fejlődött a város. A dualizmus időszakában Budán és Óbudán kevesebbet építkeztek, mert ezek a városrészek eddigre már „beteltek”, illetve később épültek be.

Mi a helyzet a hetvenes évekkel?

Barbara: Az óbudai városközpontban az épületek 43 százalékát tervezték szanálni a lakótelep-építkezés miatt a hatvanas évektől. Az óbudai szanálás ellentmondásos történet. Ezzel egy fontos történelmi városrészt is eltüntettek úgy, hogy az új telep nagyon sokaknak kínált modern, komfortos lakhatást. Óbuda történelmében ez a nagy változás a mai napig kihat arra, kik élnek ott. Hányan vannak, akik a korábbi épületekben is ott laktak és ma is, a lakótelepi házakban? Mi van azokkal, akik olyan házban laknak, amit nem bontottak le? Megvannak-e a régi közösség maradványai vagy már csak a közös emlékezés működik? A ’70-es években rengeteg, az óbudaihoz hasonló, megkérdőjelezhető városfejlesztési döntés született. Nem azért szeretnénk bemutatni a lakótelepeket, mert mi az építésüket egy megkérdőjelezhetetlenül értékes dolognak tartjuk, hanem mert a városi örökségünk részei, belakják őket városi közösségek, amelyek akár több százezer főből állnak saját belső közösséget alkotva, amelynek tagjai hozzájárulnak a város egészének alakulásához.

Bíborka: A folyamat sok esetben úgy nézett ki, hogy akiknek lebontották a házát, azoknak felajánlották, hogy a régimódi házaik helyett költözzenek ki, majd a lakótelepen kaptak lakást, ezzel megvolt a lehetőségük a modern lakhatásra. Ez az új körülmény alkalmazkodási képességet igényelt rengeteg új helyzethez: van olyan visszaemlékezés, hogy valaki tüzet rakott a beépített tűzhelyen. A városszövet is megváltozott. De nem lett volna hosszú távon fenntartható a régi állapot.

Barbara: A lakótelep-építésnek a hetvenes években nem csak házak estek áldozatul; a Flórián téren a római katonai tábor kapuját robbantották fel. Az az építkezés rengeteg rombolással járt a felszínen és a felszín alatt is a komoly alapozás miatt. Látszik a korszakban készült fotókról is, hogy a lebontott óbudai lakóházak közül sok eléggé romosnak számított, és közegészségügyi szempontból sem voltak korszerűek, de kétségtelen, hogy nagyon sok érték és élhető ház is odaveszett. Óbudán a lakótelep-építkezés a kísérleti lakóteleppel indult a hatvanas években. Ezek a házak nem panel technológiával épültek, legendásak a szuper elosztású lakásai, luxusméretű erkélyei. A hatvanas évek izgalmas szemléletét tükrözik, ami nem tudott tovább élni a cél miatt, hogy minél több lakás készüljön el minél gyorsabban.

Százezres nagyságrendben nem lehetett téglából építkezni, a panel pedig gyorsan készült és kisebb területen több ember számára biztosította az új életvitelt.

A mellett, hogy a Budapest100 lebonyolítása során a folyamat a fontos, dokumentáljátok-e maradandó formában a kutatási eredményeket?

Barbara, Bíborka: A program eredményeként a honlapunkon a házakról fotódokumentáció és házadatlap jön létre a kutatások eredményeivel, ami egy hagyományos építészeti áttekintésen túl épülettörténeti adalékokkal egészül ki. Tehát a mellett, hogy a házak alap információit, az építés évét, az építtető, a tervező nevét, a ház történetét dokumentálják az önkéntesek az összes      megnyitott ház kapcsán, kutatóinkat arra biztatjuk, hogy a néhai lakók emlékeit is göngyölítsék fel, és beszélgessenek a jelenlegi lakókkal, gyűjtsenek történeteket, mert egy ház atmoszféráját ez adja vissza. Ezek az anyagok egy térképes adatbázisban kereshetők, amelyen kirajzolódik, hogy Budapesten az egyes tematikák szerint hogyan rendeződnek el bizonyos házak.
Úgy gondoljuk, hogy egy régi ház nem történeti emlék, hanem velünk él – ez egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért a Kortárs Építészeti Központ foglalkozik egy sokszor történeti témákat érintő projekttel.

Gimnazista volt, amikor a pesti utcákon kitört a forradalom. Hogyan jutott el ennek a híre Óbudára?

Óbuda, mint a többi külkerület, kisváros volt még 1956-ban. Október 24-én, a forradalom másnapján, megjelentem az iskola előtt megírt, kész leckékkel, és nem értettem, hogy miért nincs tanítás. Semmiről nem tudtunk. Azok az osztálytársaim is ott lődörögtek, akik tudták, és kiröhögtek, hogy te nem tudod? Mit? Hát forradalom van! Mondom, ne hülyéskedj! A bátyád szavalt a Petőfi-szobornál. Micsoda? Harcok voltak a Rádió, meg a Parlament környékén. És akkor az egyik osztálytársam elzúgott mellettem a Bécsi úton egy nyitott teherautón, nemzeti színű zászlót lengetve. Mondom, hát itt tényleg van valami. Ez nem lehet, átlépett rajtam a történelem, elment mellettem, én kimaradtam mindenből! Valami rémlett, mert mesélték a szüleim, hogy egy bácsi, aki éjjel dolgozott, hajnalban jött haza, és mondta, hogy lövöldözések voltak Pesten, benn a városban. A szüleim persze rettenetesen fogtak, és mindenféléket kellett hazudnom, hogy hová megyek, de azért egyszer belógtam, hogy megnézzem a bátyámékat, akik a Petőfi téren laktak. Ez október 27–28-án lehetett, akkor már sétáltak az emberek az utcán, de azért még mindig volt itt-ott puskaropogás. Természetesen nagy fájdalom volt november 4-e.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, végső soron szerencse volt, hogy Óbudán érte ez a történelmi fordulat.

Utólag visszagondolva, ha 23-án este találkozom a bátyámmal, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk. Anyai ágon borzalmas erős volt bennünk ez az érzés, ez a pátosz nélküli, megalapozott hazafiság. A nagyapánk, aki malomtulajdonos volt, és osztrák-magyar nyelvterületen élt, nagyon kirakta a magyarságát, és néha olyanokat mondott, hogy azt mondták a csendőrök, na Göndöcs bácsi, akkor most egy napra kicsit bevisszük! A többi ember miatt nem hagyhatták, úgyhogy a nagyapám néha benn volt a sityin, bár a csendőrök is haverok voltak, de muszáj volt bevinni, mert a mondandójának magva nagyon is komoly volt. Egy április 4-i ünnepélyen föl kellett olvasnom a Vígszínházi csata címet viselő, nem tudom én, milyen írónak a könyvéből. Arról szólt, hogy a szovjet csapatok hősiesen harcoltak a Vígszínház környékén, csak éppen én azt is tudom, hogy szétlőtték, láttam róla képeket. Nem öltöztem ünneplőbe, és az utolsó mondatnál, hogy: „És akkor felszabadultunk!”, becsuktam a könyvet, és kívülről, séróból mondtam, olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt. Másnap behívtak az igazgatói irodába, és a kezembe nyomtak egy körlevelet, amiben az állt, hogy Sinkovits Lászlót – akkor még a családi nevemen hívtak – igazgatói megrovásban részesítem, mert hazánk felszabadulásának 12. évfordulóján nem tanulta meg a szerepét – szemét volt, mert nem kellett megtanulnom, csak fel kellett olvasnom –, és az alkalomhoz nem illő öltözékben jelent meg. És ezt végig kellett vinnem, minden osztályban nekem kellett felolvasni. Jóval később tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy az ő édesapja akkor olyan pozícióban volt, hogy beleszólhatott még emberek sorsába, és ő mentett meg attól, hogy az ország összes középiskolájából kizárjanak. Ezért!

Mindez hozzátartozik az én Óbuda-történetemhez, hogy nem vettem részt a forradalomban, mert messze laktunk, és ezzel próbáltam demonstrálni.

Meséljen egy kicsit arról, milyen volt az árpádosok élete az iskolaidő után?

Hazamentünk, gyorsan megcsináltuk a leckét, és vagy foci a grundon, vagy télen szánkózás a hegyoldalban. Micsoda ródlipályák voltak, nem volt még beépítve az óbudai hegyoldal! Volt a „kis halál”, ami a Bécsi útról ment fel, és volt a „nagy halál”, ami fent volt a Margit kórház mellett. Ott volt is nekem egyszer egy ilyen „nagy halálom”. Utáltam a vas szánkót, de egy osztálytársam rávett, menjek vele. Nem szerettem elöl ülni, mégis ott ültem. Hatalmasat estünk, egyből mentünk a Margit kórházba. A Kerék vendéglővel szembeni telek, ahol most a Kandó kollégiuma van, akkoriban teljesen üres volt. A ’20-as, ’30-as években egy régi temető volt ott, aminek az egyik gyönyörű barokkos kapuja még hosszú ideig állt a hegyoldalban. Az alatt lehetett felmenni a kis kápolnához, a Kálváriára. Akkoriban ott, a hegyoldalban, a bokrok között lehetett cikcakkban lejönni. Időfutamokat rendeztünk, egyik osztálytársunk elhozta a tornatanár papájának stopperóráját. Este, elemlámpával, fentről indultunk, el-eltűnve a bokrok között. És akkor még a Bécsi úton nem volt forgalom, de a gyerekeimet már fel kellett hordanom a Hármashatár-hegy tetejére szánkózni.

Úgy tudom, a sport később is jelentős szerepet játszott az életében.

Valóban, és ehhez a Margitsziget is hozzájárult, ami valamikor a III. kerülethez tartozott, s foglalkoztam is a történetével. Életünk egyik fontos helyszíne volt, főleg főiskolás korom után, amikor feljöttem Budapestre. Harminc évig jártam a Margitszigetre, a művész sportkörbe teniszezni. Ott volt a sportuszoda szomszédságában, s az ember nem tudta úgy lehúzni a tornacipőjét, hogy közben két világnagyságot, olimpiai legendát ne lásson, különböző korosztályokból. Ott jártak, ott jöttek-mentek, húzták fel a gatyájukat, akik már harminc évvel azelőtt olimpiai bajnokok voltak, most meg edzők. Hatalmas varázsa volt a Margitszigetnek! Volt egy remek kis oda-vissza járat, ami a Tímár utca végén indult. Később megszüntették, pedig még a háború után meg a ’70-es években is működött.

Egy korábbi beszélgetésben Helyey László mesélte (az Óbudai Anziksz olvasói a 2022. őszi számában olvashattak erről, H.A.), hogy gyakran jártak együtt III. kerületi TTVE-meccsekre.

Mi nagyon jóban vagyunk Lacival, csak az élet néha elver egymás mellől minket. Tényleg így volt, mi hoztuk fel a III. kerületet. Szegény Gelley Kornél ott lakott a közelben, még edzésre is lejárt. Egyszer eltörött a lába, mert mezítláb rúgott tizenegyeseket. Nagyon meghitt hangulata volt, és Kornélnál mindig volt egy kis vörösbor eldugva, egy kis palackban, csak mint afféle hangulati elem.

Lenn álltunk a kerítésnél, lehetőleg az ellenfél kispadja mögött, és nyomtuk a hülyébbnél hülyébb szövegeket, de csak diszkréten.

Végvári Tamás is lejárt, meg Vajdai Vili is. Kornél kezdett először hívogatni minket, és felhoztuk a csapatot, ahogy később a Budakalászt is felhoztam a másodosztályba. Ugyanazokat az érzéseket, reminiszcenciákat lehetett itt is megélni. A TTVE megszűnt valamiért, keresem és nincs, nem tudtam kinyomozni a történetet.

Az Árpád Gimnáziumból később sokan meghatározó egyéniségei lettek a magyar színjátszásnak. Voltak-e ennek előjelei a gimnáziumi években?

Alapítottunk színjátszó kört, odajárt Kőmíves Sanyi kollégám; az ő testvére, Kőmíves Bori, aki a rádió színészegyeztetője lett; Götz Béla, aki az újlaki templom fölött lakott, a Madách Színház díszlettervezője, Götz Anna színésznő papája. A Fiúk, lányok, kutyákat adtuk elő, emlékszem, de már akkor megtapasztaltam az eltiltást, mert az említett április 4-ei botrányom miatt az igazgató nem engedte bemutatni. Szó szerint emigrációba vonultunk, a Kőmíves család elintézte, hogy a Zsigmond téri iskolában eljátszhassuk a darabot, majd rehabilitáltak bennünket, és bemutathattuk végül az Árpád Gimnáziumban is.

Sokszor felmerül, vajon mi magyarázza, hogy Krúdy Gyuláról éppen szeretett Óbudáján nincs elnevezve utca.

Nem akarok senkit kritizálni, ne vegye magára se a mostani polgármester, se visszamenőleg az összes tanácselnök, de mindig tapasztaltam Óbudán az értelmiség megbecsülése terén egy kis visszahúzódást, méltánytalanságot. És ez alól a fivéremet és magamat se vonom ki. Nem kérek számon semmit a kerülettől, voltak apró kéréseink, ami nem került volna többe, mint egy aktát odébb tenni, amikor újból meghonosodtam Óbudán. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, mert nem szeretnék személy szerint senkit megbántani, nincs bennem semmi indulat, csak egy ilyen mollos szomorúság, hogy igen, van ebben valami, bizony hogy van! Nemcsak erről az egy utcáról van szó, hanem egy kicsit mindig azt éreztem, minthogyha teher lenne a mindenkori vezetésen, hogy ilyen nagy történelmi múltja van a kerületnek. Mintha azt mondanák, hogy sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tudunk kérem szépen eleget tenni ennek, mert ez egy óriási feladat. Ez több jelből, több elhanyagolt dologból is kiderült – nem csak a művészetben.

Gelléri Andor Endrét is megemlíthetjük itt talán. (Az interjú készítésének idején még nem létezett, de a közelmúltban Gelléri Andor Endre kapott egy utcát Óbudán – a szerk.)

Tizenvalahány évig a Beszterce utca 28-ban laktunk, tehát a Gelléri Andor Endréék házával szemben. Lányát, Ágnest a rádióból ismertem. Nagyon szerettem, egy időben sokat dolgoztunk együtt, de már rég nem találkoztam vele. Azt a világot, amit Gelléri megírt, kevésbé ismertem, csak a szomszédoktól, az osztálytársaim szülein keresztül, akik Óbudának az úgymond munkás közegében dolgoztak. Rápendülök én mindenre, ami érdekes meg szép, meg gyönyörűen van megírva.

Engedje meg, hogy még egy szomorú jelenségről megkérdezzem. Máig felejthetetlen, amikor a Flórián téri aluljáró múzeumi tábláit röviddel az átadást követően tönkretették…

Majdnem elsírtam magam! Valami elképesztő, máig nem értem. Van ilyen a világon, de én ezt Európában nem tapasztaltam. A lengyelek az óvárost, ami Varsóban a földdel volt egyenlő, régi dokumentumok alapján újjáépítették. Ki vannak téve a poszterek, hogy hogyan nézett ki a bombázás után, de azon egy lengyel fiatal egy karcolást sem ejtene!

Igenis pubertás ország vagyunk még mindig sok mindenben: a kutyatartásban, az autóvezetésben, a szexualitásban, a hozzáállásban pubertás az ország nagy része.

Ez olyan, mint az oktatás: mindegy, hogy a tanár mit végzett, hogy egyébként hogy rajzol, milyen erényei vannak, mennyit kerékpározott le egyben, s hogy ezért fel lehet rá nézni… Nem, mindez nagyon becsülendő, de azért lehessen rá felnézni, mert felkelti a diákjai érdeklődését valamilyen irányban!

A sok szép gyermekkori emlék ellenére egyszer csak eljött az a pillanat, amikor elköltözött Óbudáról.

Óbudáról azért jöttünk el, mert elvesztette mindazt, ami miatt szerettük. Nagyon vonzódtunk az idősebb emberekhez. Balatoni kis nyaralónkat is azért hagytuk el, mert az idősek elmentek, és nem jöttek olyan fiatalabbak, akik érdekesek lettek volna. A rákosista ’50-es évek vasárnapjain Mécs Lászlót, a papköltőt mentünk hallgatni az óbudai templomba, és vállaltuk ennek az ódiumát. Nem rejtekutakon mentünk, hanem nyíltan. Óbudán az utcán fiatal párok sétáltak gyerekkocsit tolva, öregek egymásba karolva; az emberek köszöntek egymásnak, miközben a vasárnapi ebéd illata úszott a levegőben. Utána történt, ami történt, a lakosság kicserélődött. Egy ideig még volt valami romantikája számunkra, mert a babakocsit toló házaspárok „Csókolom, Gabi néni!”-t köszöntek a feleségemnek, aki tanította őket. Ez duplán visszajött, mert Andrea lányom vezeti az Eurocenter felső részén található Aerobic stúdiót, és kik járnak hozzá? A feleségem tanítványainak a gyerekei. És üzennek, hogy csókoljuk a Gabi nénit. Ezek gyönyörű szép dolgok!

Jelenleg Budakalászon él…

Ötvenéves korában az ember már nehezen költözik, mégsem volt megrázkódtatás, mert körbenézek, és látom az összes hegyet. Fiatal koromban mindet bejártam, egy részét most is, de csak ősszel, mert rettenetes kullancsveszély van, félek tőle. Itt a Duna, a fiamnak saját építésű kílbótja van, úgyhogy ugyanúgy megy szépen tovább az élet.

Sokfelé kereste a hajdanvolt Óbudát, és azt mesélte, a közelmúltban megrázó élményben volt része, amikor egyszer csak úgy érezte, rátalált…

Valóban egyszerre volt felkavaró és lesújtó ez az élmény! Tavasszal a soproni színházban vendégszerepeltem, s egyik szabad napomon átsétáltam az Ikva patakon, majd a Balfi úton jobbra fordultam. Egy vendéglőt kerestem, amit aztán meg is találtam. Azt hittem, rosszul vagyok: az 1. számtól a 121. számig a maga teljes valójában a hajdani Óbudán voltam, de ezer százalékig! Mikor megértettem, hogy nem a tudatom csalt meg, valami mérhetetlen fájdalom és düh fogott el. Hogy soha nem derül már ki, hogy valóban szükséges volt-e elbontani egész Óbudát! Mert ugyanolyan házakat láttam ott állagóvás, felújítás alatt, és vigyáztak rá. Nem tudok már bedőlni a hazugságoknak, ilyet egész egyszerűen nem lehet csinálni!

Az óbudai kiskocsmák fontos részét képezik a kerület legendáriumának, talán személyes emlékei is lehetnek még ezekről.

Az óbudai kiskocsmákat ’48-ban mind államosították. Némelyik tulajdonos meg tudta tartani magának, ilyen volt a Kenyeres utcában a Hickmann Hörpintő, amiből ma valami francia kocsmát csináltak. Az volt a törzshelyünk. Amikor a vörös salakot lebetonozták, tudtam, hogy vége. A vörös salakot azért tudom pontosan, mert édesapámnak, amikor kerthelyiségben dolgozott, magas szárú cipőt kellett felvennie. Felcsapott hátul a salak, és állandóan tisztítani kellett a nadrágját, főleg, hogyha eső után visszatértek a vendégek. A Kerék vendéglőt Pintér vendéglőnek hívtuk, mert Pintér volt a tulajdonos neve, de hívtuk Rücskösnek is, mert kívülről rücskös a borítása. Régen ez egy tipikus vasárnapi kisvendéglő volt Óbudán, olajos padlóval, vörösréz borítású söntéssel. Át lehetett menni egy kis terembe, ami olyan volt, mint egy szoba. Ezt kérem vissza állandóan Magyarországon, aminek hagyománya van, s amit Sopron környékén meg is találtam, tehát biztos nem lehetetlen. Kollégáimmal egyszer bementem Saint-Étienne-ben egy vendéglőbe, felmentünk az emeletre, ahol volt két szoba. Majdhogynem vártam, hogy leül a tulajdonos a zongorához játszani, és körbejár a leveses tál vadidegen emberek között, minthogyha egy polgári családnál lennénk. Olyan képek voltak a falon, mint egy privát házban. Ilyesmi volt annak idején a Kerék vendéglő. Be lehetett menni kis mellékszobákba, ahol vagy biliárdoztak, vagy kártyáztak, de inkább kártyáztak, mert mindig csöndes duruzsolás szűrődött ki, és dőlt a szivarfüst. Szüleim üvegkancsóval küldtek le sörért, mikor édesanyám azt mondta, hogy öt perc múlva merem a levest. Alig értem fel a pultot. Első alkalommal, mikor lementem, apám azt mondta, hogy mondd meg a csapos bácsinak, hogy a hanzlit ne tegye bele. A hanzli a csapolásnál a tálcában összefolyt sör, amit, ha valaki nem figyelt, a kevésbé böcsületes csapos hozzálöttyintette. A csapos el volt ájulva, hogy kisfiam, te ezt honnan tudod. „Az apukám mondta, aki szintén vendéglős, úgy tessék vigyázni!” – mondtam én. Otthon elmeséltem, nagyon megdicsértek, és mindig engem küldtek. Érdekes, abba nem ittam bele, mint a már említett miseborba. A bátyámról van egy történet, hogy amikor még megvolt a vendéglőnk Kispesten, volt kerthelyisége is. Kétéves kisfiú volt akkoriban, és néha a vendégek küldték, hogy hozzon egy fröccsöt. Egyszer azt látták, hogy beleivott a fröccsbe, s jött tovább. Kérdezték, hogy miért ittál bele? Mert van ott két lépcső, le kellett mennem, és attól féltem, hogy kilötyög, válaszolta ő ártatlan tekintettel.

Ez egy családi anekdota, amit, ha a fivéremmel fröccsöztünk, mindig felemlegettünk, hogy most bezzeg nem félünk, hogy kilötyög!

Érdekes, hogy Óbudának hosszú ideje nincs állandó színháza. Színművészként és óbudaiként gondolom, hogy erről Ön is gondolkodott már…

Amikor a ’70-es évek közepén teljesen mellőztek, volt egy tervem, hogy rendszeresen rendezzünk előadásokat az Óbudai Művelődési Házban. Tartott ott előadásokat a József Attila Színház is, amikor tatarozták, és mi is próbáltunk ott egyszer. Nagyon sokan a tradicionális színházakba járnak, és nincsenek olyan színházi hagyományai a kerületnek, hogy különösebben igényelné. Most egy kicsit karakternélkülinek érzem. Nem nagyon merek nyilatkozni, mert tíz év óta nem fordulok ott meg, nem megyek ottani emberek közé, de azt hiszem, ugyanazon gondokkal küzd, mint minden olyan kerület – Újpest, Kispest –, ahová berakták, és sajnos nemcsak szó szerint, de az emberek gondolkodásába is berakták ezeket a betontömböket, és kialakult az emberekben az egymással szembeni közönyösség. Valami oknál fogva pár évvel ezelőtt a békásmegyeri lakótelep egyik épületébe kellett mennem, és komolyan mondom, féltem a liftben. Nem voltam soha a New York-i Harlemben, de olyan érzésem volt. Ugyanakkor a Vörösvári úton a cikcakk házban lakik Szokolay Ottó kollégám, a fiam keresztapja, s ott rendezettek a körülmények, teljesen tiszta, másfajta réteg is lakik ott. Régen úgy épültek a városrészek, lásd Wekerle-telep vagy Valéria-telep, hogy minden társadalmi réteg megtalálta a maga helyét. Nem megkülönböztetés ez, nincs ebben semmi káros indulat vagy nézet, hanem afelé kellene közelíteni, hogy nem mindenkit egy kalap alá vonni, mert ez hazugság, hanem hogy minden embernek lehetősége legyen az igényeit megtalálnia.

Mit gondol, milyen lesz Óbuda száz év múlva?

Óbudával kapcsolatban sok kérdőjel van bennem. Mi lesz a lakótelepek sorsa? Az épületek sorsa? Mit lehet ezzel csinálni? Ezeknek az állaga romlik, s ez nagyon sok embert érint, miközben hirdetik és vásárolják. Nem vagyok építész, nem tudom, hogy ledőlnek vagy egészségileg lesznek lakhatatlanok. És nem egy vagy két épület, hanem Óbuda városrészei! Ezért nem nagyon tudok Óbuda sorsán álmodozni. Azt remélhetjük csak, hogy szerencsésen fejlődik majd az ország, hogy a vezetés, a gazdasági helyzet stabilizálódik. De miközben fullad a Hármashatár-hegy, fullad a Mátyás-hegy, mélységesen fel vagyok háborodva. Nem akarok senkit megbántani, de olyan helyen építkeznek, hogy lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy nem korrupció van mögötte. És nem csak a máról beszélek, de az elmúlt 10-20 évről. Óbuda bontásával kapcsolatban pedig saját történeteim vannak névre szólóan, de ez nem publikus. Itt van például a Római-part. Szoktam arrafelé futni, átmegyek a csónakházakhoz. Lenn voltam a múltkor, mert megkedveltem a pétanque nevű francia golyójátékot. Olvastam az újságban, hogy a Béke csónakház után kettővel van egy Pétanque-klub, megkerestem őket, faxon elküldték a játékszabályokat, és felhívtak, hogy hol szerezhető be. Nagy öröm, amikor azt látom, hogy a kerület elhalt végtagjain megmozdul egy kisujj, és buli van, tüzet raknak, megy a verseny, gyerekek, felnőttek és öregek játszanak együtt, míg halkan fortyog a bogrács…

Ha Melis György életpályáján, személyiségén gondolkodunk, a gazdag tényanyag mellett végül megjelenik a paradoxon fogalma. Mintha mindig valami ellentétbe botlanánk, mindig más húzódna a dolgok mögött, mint amit az ember előrevetített vagy sejtett volna róla, de hát maga az életút is messze túlmutat a fantázián… 

Az eldugott tanyavidéken született hetedik fiú útra kel, és tehetsége által még az országhatáron is jóval tovább jut: a milánói Scalában ő interpretálja először Bartók örökbecsű operájának A kékszakállú herceg várának címszerepét. Ki hitte volna? A szlovák anyanyelvű fiú lesz az egyetlen Kazinczy-díjas operaénekes… Gondolnánk? És azt, hogy Melis, a köztiszteletben álló, közszeretetnek örvendő személy valójában magányos farkas volt? 

2023-ban nyílt a Magyar Állami Operaházban a Melis100 című időszaki kiállítás egy nagy korszak meghatározó alakjának tiszteletére, születésének századik évfordulóján.

A Kossuth-díjas, háromszoros Liszt-díjas művészről, az Operaház örökös tagjáról Karczag Mártonnal, az Operaház Emléktárának vezetőjével beszélgettem.

Amikor a fotókkal gazdagon illusztrált tárlat készült, Melis lassan húsz éve nincs már színpadon. Felmerül a kérdés, hogy vajon mond-e még valamit, hivatkozási pont-e még ez a név például a mai harmincas generációnak.

 „Érdekes kérdés” – mondja Karczag Márton.  “A 2000-es évek elejéig Melis György még javában játszott, miközben kortársai közül már mindenki más „kihalt” körülötte. Addigra Ilosfalvy Róbert, Déry Gabriella, Komlóssy Erzsébet, László Margit lassan eltűnt a színpadról, ő maradt. Döbbenetes utolsó előadásokat őriz az operai emlékezet, amikor a nála 30-40 évvel fiatalabbakkal még mindig ő jött be mint Tiborc. Amikor a gyerekek, akik eljöttek a kötelező Bánk bán-előadásokra szenvedni és morajlással töltötték meg a nézőteret, a Tiborc-jeleneteknél egyszeriben elhallgattak. Kijött egy bácsi, akinek a hangja már nyilván nem az a hang volt, ami évtizedekkel korábban, sőt gyakorlatilag csak elmondta a megfelelő hangmagasságban a szöveget – a nagy énekes gesztusai azonban nem változtak, s míg semmi különlegeset nem csinált, totálisan rabul ejtett mindenkit. A titka teljességgel megfejthetetlen.”

A lehető legegyszerűbb körülmények között kezdte az életet: egy szarvasi parasztcsaládba született, a Csipkár-sorról származik, s miután az iskolában tanult csak meg magyarul, mert ötéves koráig csak szlovákul szólalt meg odahaza, a legszebben beszélő, egyetlen Kazinczy-díjas operaénekesünk vált belőle. Egy lelkész figyelt fel zenei affinitására a szarvasi Újtemplom kórusában – így folytathatott magasabb fokú tanulmányokat –, Budapesten azonban a Műegyetemen kezdte meg a felsőfokú képzést és csak azután felvételizett a Zeneakadémiára. Származása akkoriban príma káderlapot jelentett számára, így az egykori tanyasi gyerek akadály nélkül bekerülhetett az intézménybe. Nem kérdés persze, hogy a tehetsége volt az igazi kredit: kivételes muzikalitás párosult a gyönyörű hanggal, és gond nélkül jutott be az Operába is, ahol szerencsés módon a Tóth Aladár-féle művészgárda, valamint egy kifinomult és hozzáértő szakmai közeg várta ösztöndíjasként. Akkoriban a fiatalokra kiemelt figyelmet fordítottak, vigyáztak rájuk, kiegyenlítetten kapták a terhelést és mégis nagyon sokat énekeltek.

Melis György kisvártatva biztos pontja lett a bariton szerepkörnek, négy évtizedes pályája során pedig közel hetven szerepet énekelt.

Händeltől Verdin át Bartókig hitelesen alakította megannyi szerző operakaraktereit, még az alkatától távol álló figurákat is. Énekesi kvalitása mellett humora és érzékenysége tette alkalmassá a legkülönfélébb szerepek interpretálására. 

„Vissza kell utalnom erre a misztikumra: teljes titok volt a személyisége – mondja Karczag Márton –, és valószínűleg magának a művészetének is ez a titok volt a nyitja. Tökéletesen ösztönös művész volt, jó kottista, jó zenész, ráadásul jó társulati tag, aki a büfében is részt vett a közösségi életben, nem volt elzárkózó, mégsem lehetett róla tudni semmit. Sztorizgatni igen, a kollégákkal időzni igen, de megnyílni soha – mintha ezen az elven működött volna. Magányos farkas volt valójában, és nem tudni, volt-e mögötte mélyebb tartalom vagy csak az ösztön és a figurák, amelyekben élt, akik mögé egy teljes életet tudott elrejteni.”

„Az is rejtély maradt, hogy igényelte-e a műveltséget, nyelveket nem nagyon beszélt, de külföldön sokszor megfordult. Világkarriert, bár esélye lett volna rá, bizonyára azért nem futott be, mert nem is akart. Az 1960-as évekre a személye idehaza intézménnyé vált” – fogalmaz Karczag Márton. Hiába énekelték a szerepkörét mások is – például Bende Zsolt és Radnai György –, a Melis-jelenség egyedi volt, amire lehetett építeni. Ezért merték például odaadni Nabuccót egy „Figaro-hangú” művésznek. Tudták, hogy Melis megoldja és izgalmas Nabucco lesz. De A sevillai borbély Figaróját ugyanezzel az egyediséggel hozta, Almaviva grófjából (Figaro házassága) pedig a sokszáz éves arisztokrata család természetes nemessége áradt. 

„Egy szerepet általában néhány érzelemből épít fel az ember – fejtegeti Márton –, a kérdés, hogy tudod-e közvetíteni. Melis azonban nemcsak azért volt ennek a mestere, mert Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, a műfaj két rendező-ikonja megtanította őt kosztümöt viselni, hanem mert ezek az emberek átgyúrták őt a szerepekre. Pontosan tudták, hogy gyúrható, látták, hogy minden megvan benne, ami az operaszínpadra kell, dolgoztak vele és Melis nem állt ellen. Ebben az időszakban komoly műhelymunka zajlott az Operában, és ebben a műhelyben szenvedéllyel csiszolták még a legapróbb részleteket is. Nem beszélve arról, hogy az énekesek teljesen más attitűddel léteztek ebben a közegben. Az a generáció egészen más élményvilágból tudott meríteni, mint a mai, ha a Bohéméletben azt mondták, fázunk, akkor tudták, miről beszélnek. Ők még fáztak az életük során. Melisnél ezekre az alapokra épültek az egyéb kvalitások, például, hogy nagyon tudott a szavakkal játszani. A végeredményből fakadóan pedig rettentően lehetett őt szeretni a színpadon. Megnyerő személyiség volt, akit nem lehetett nem észrevenni. Imádni lehetett, a negatív szerepeiben pedig gyűlölni.”

A kollektív operai emlékezet szerint Melis György sokat tett a megbecsüléséért. Felkészülés és előadás tekintetében maximalista volt.

Olyan nem volt, hogy az első próbára készületlenül érkezzen, az sem fordulhatott elő, hogy ne makulátlanul énekeljen, hogy bármelyik próbán ne tudjon mindent.

A színházért élt, a magánélet számára tökéletesen másodlagos volt. Az ő generációja még évi 80 előadást prezentált a színházban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hetente két-három alkalommal énekelt, de nem ugyanazt, mint ahogyan manapság összeáll a műsorrend, hanem különféléket, egy-két naponta mást. Ez azt jelenti, hogy az agyában az a 60-70 féle főszerep hibátlanul előhívható állapotban volt mindig, ami a beugrásra is alkalmassá tette. Bármelyik nap előállhatott egy váratlan fordulat, betegség, berekedés – ha valaki lemondta az esti előadást, akkor Melis ugrott. Nem volt még mobiltelefon, olykor vonalas sem, a beugróért küldtek egy taxit és vitték a színházba. 

Elgondolkodtató és bizonyára reális feltevés, hogy Melis összes alakítása közül, akik még rendelkeznek személyes élményekkel róla, sokan mást és mást mondanának emlékezetesnek. Egyszerre volt hiteles Don Pasquale, Posa márki és Jago, Don Giovanni és Falstaff. Kékszakállú hercege újabb misztikum…

„Elképesztően érdekes, hogy valaki lírai baritonként megcsinálja a Kékszakállút, hogy Székely Mihály és Faragó András emblematikus, férfias interpretációja után Melissel érkezik egy sokkal puhább, titokzatosabb, megfoghatatlanabb, sértettebb bartóki figura. Ne felejtsük el, hogy a Kékszakállú akkoriban „nemzeti valuta” volt, nemcsak a művel turnézott rengeteget az Operaház társulata, de a szerepeket éneklő művészek ettől függetlenül is utaztak” – fejti ki Karczag Márton. A Székely Mihály–Palánkay Klára páros vitte nemzetközi porondra a zenedrámát, de Melis György idejében még mindig kuriózum volt, így 1971-től legalább húsz éven át maga is bejárhatta a fél világot a szereppel. Juditjai Szőnyi Olga, Kasza Katalin és Mészöly Katalin voltak.

Számtalanszor lépett színpadra Olaszországban, Angliában, Amerikában, Kanadában, Brazíliában és Ausztráliában. Külföldre látogatóba járt, otthona tulajdonképpen az Opera volt, Szarvast elhagyta, nyugalmat pedig Óbudán talált. Fákkal körülölelt Mátyás-hegyi házában öregedett meg, és ez az öregség talán megelégedettségben telt. Már pályája delelőjén számos díjjal jutalmazták: 1962-ben Kossuth-díjat kapott, a Liszt Ferenc-díjat három alkalommal is odaítélték neki, 1959-ben érdemes, majd 1967-ben kiváló művész lett, 1989-től a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Óbuda-Békásmegyer díszpolgárai közé is beválasztották, 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Csillagos Középkeresztjét. Ő maga a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesek elismerésére alapította saját díját, a Melis György-emlékplakettet 1988-ban.

Siker és magány… Hogy meglelte-e ebben a teljességet a korszakos bariton? Nem tudjuk.

(A nyitóképen a Magyar Rádió 1-es stúdiója, középen Melis György és Házy Erzsébet operaénekesek – 1964.)

Az Óbudai Társaskörben

„1978. október 21-én, a Krúdy centenárium évében monstre Krúdy-emléknapot és kiállítást tartottak a Petőfi Irodalmi Múzeum és az Óbudai Könyvbarát Kör együttműködésében. Előadóként népszerű és fiatal színészek, Bencze Ilona, Agárdy Gábor és Benedek Miklós léptek fel” – olvasható Benedek Miklós első jegyzett óbudai Kiskorona utcai fellépéséről, Varga Luca átfogó, a Frankel Leó Művelődési Ház időszakot felidéző tanulmányában. A Társaskör archívumából kiderül, hogy számos fellépés követte ezt: 1988. október 15-én a Magyar Rádió Karinthy Színpada nyilvános felvételén működött közre, majd közel  egy évtized múlva, 1996. november 22-én A szecesszió az irodalomban és a zenében című előadáson, amely egy kétnapos programsorozat része volt. 2007-ben egy egyszemélyes pódiumelőadáson láthatta a közönség, a beszédes A Benedek címmel, ami ismét a Magyar Rádió Karinthy Színpadának jóvoltából került Óbudára, és ez is Kaposy Miklós szerkesztésében-rendezésében, ahogyan 1988-ban is. „A mindig elegáns, szarkasztikus humorú művésztől ezen az esten sok érdekes részletet tudhatunk meg a színészmesterség műhelytitkairól, a film- és tévéforgatásokról, külföldi vendégjátékokról és a budapesti éjszakában tett gyakori kirándulásairól” – szólt a címlap összefoglalója. Az újabb évtized már két színházi estét hozott közreműködésével a Kiskorona utcai árnyas udvarra. 2018 nyarán Szabó Máté rendezésében egy kortárs brit darab férfi főszerepét játszotta Ullmann Mónika mellett (Simon Stephens: Heisenberg, az Orlai Produkciós Iroda előadása), majd 2019 nyarán Fesztbaum Béla állított össze egy a régi pesti kabarét megidéző estet Café Mennyország címmel, amelyben Benedek Miklós is színpadra lépett. Ezekről az estekről, előadásokról az Óbudai Társaskör saját archívumában az előadások színlapjait, a kritikák, a visszhang újságkivágatait őrzi, mozgóképes felvételeket sajnos nem.  

Café Mennyország

Azért, hogy mégis autentikus képet kapjunk, Fesztbaum Béla színművész, ennek az estnek szerkesztő-rendezője és egyben szereplője segített felidézni a Café Mennyország keletkezését, természetét és Benedek Miklós jelenlétét 2019 nyárestjein. Harsányi Mária, a Társaskör akkori igazgatója kérte fel egy kabaréest megrendezésére. A kabarétréfákból, dalokból, párjelenetekből álló műsorban a fellépők több szerepet játszottak: Benedek Miklós, Pápai Erika, Kerekes József és Fesztbaum Béla alkotta az alkalmi társulatot. A Vígszínházban, ahol Benedek soha nem volt társulati tag, de amelynek stílusához és játékhagyományához zsigerileg vonzódott, ők ketten Fesztbaum Bélával akkor már tíz éve játszották együtt Molnár Ferenc Játék a kastélybanja híres szerzőpárosát, Turait és Gált. A játékstílusról, színpadi tempóról, dikcióról és poentírozásról ugyanazt gondolták.

Örömjátékként vettek részt a Marton László rendezte sikeres előadásban, amely jó ízléssel adja vissza a molnári szellemiséget, és amely százhetven előadást ért meg eddig.

Tudták egymásról, hogy azonos az érdeklődési körük. Sokat jelentett így a rendezőnek, hogy Benedek Miklós elfogadta a felkérést, és hagyta magát instruálni. „Betegségének jelei már mutatkoztak, de csodálatosan bepróbálta a jeleneteket, és tudott menni a szabadtéri, zenekaros feladatokkal. Az előadás emblematikus pontja volt, amikor Miklós egy Gábor Andor-monológot mondott el a síelésről, a téli sportokról, ami valójában saját életéről és művészetéről szólt önvallomásként, hogy vajon képes-e a nagy távot megugrani. Majd elénekelte Az ember egy léha című számot, amely érvényesen és szépen szólt a társaskör kertjében, és amit a közönség vastapssal és szeretettel fogadott.” Habár szó volt róla, hogy 2020 nyarán újra előveszik a Café Mennyországot, a Covid-járvány és a Benedek Miklós életében bekövetkezett tragédia miatt ez elmaradt. 2021 nyarán a Terézvárosi Nyáron adtak elő egy harmincperces keresztmetszetet a műsorból. Megkockáztatható az a kijelentés, hogy ebben a műfajban, amit annyira szeretett és amiben ennyire szerették, ekkor lépett fel utoljára.

Budapest Orfeum

A műfaji közelség miatt talán kihagyhatatlan, hogy e legendás előadás szóba kerüljön e kaleidoszkópszerű mozaikban. A Budapest Orfeum. 1907–1945 – egy korszak dalok, versek, jelenetek tükrében Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László trio-performansza 1979 és 1990 között háromszáznál többször futott. Kuplék, dalok, újsághírek, kabarétréfák hangzottak el előadássá szerkesztve. A XX. század első felének kataklizmákkal teli magyar történelmét villantották fel megrendítő erővel, és egy árnyalattal komorabb színt rajzoltak fel annál, mint amire az orfeum szó hallatán gondolnánk.  Az előadás létrejöttében Orosz István zongoristának is vitathatatlan érdeme van, aki korán bekövetkezett haláláig zenészként volt része az előadásnak. A színházi hangulatot ugyanis élő zenével teremtették meg. Az egy estére készült, sokéves előtanulmányon alapuló, Benedek Miklós kezdeményezésére összeállított előadás (1979. december 19. Fészek Klub) egy évtizedig levehetetlen volt a Nemzeti Színház, majd a Katona József Színház műsoráról. Feszes tempója, egybeforrottsága, a letűnt polgári színjátszás és kabaréhagyomány átütő jellege kivételesen nagyot szólt a nyolcvanas években. Több felvétel készült róla, amely ma is könnyen hozzáférhető, kiadták hanglemezen is.

Akik ma nézik meg vagy hallgatják meg, a szikrázó tehetséget érzékelik, a dallamokat ugyanúgy nem tudják a fülükből kitörölni, a színészegyéniségek magukkal ragadják őket.

A színészeket újra és újra megkérdezték, hogy mondják el, mi a titok. Nem tudtak rá igazán válaszolni. Viszont azok, akik élőben látták, nem tudnak kitérni a magnetikus hatás elől. Sándor L. István átfogó, a műsort elemeire bontó, a kritikai hagyományt feldolgozó több mint harminc oldalas színháztörténeti tanulmányt írt az előadásról.  Ferencz Győző Szép kis társadalom címmel írt 2019-es emlékezése a litera.hu-n, vagy Szigethy Gábor esszéje a Kortárs 2015 márciusi számban átélhetően adja át a primer nézői élményeket.

Karakterrajz

Benedek Miklós magáénak érezte a pesti kabaré világát, édesapja, Benedek Tibor e műfaj kimagasló tudású színésze volt, akit rajongásig szeretett, és akire mindig hasonlítani is akart. Öngyilkosságát soha nem tudta feldolgozni. Művelte és tanította is két színészosztályának a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a műfaj sajátosságait. Kimagasló intelligenciája, egyedi stílusa, drámai ereje korszakos színésszé tette, amit tudott a közönség és ő maga is. Ez magától értetődő volt. Ő tényleg azok közé a színművészek közé tartozik, akit anélkül is be tud azonosítani egy magyar néző, hogy akár csak egyszer is látta volna színpadon.  

A nagy színészdíjakat mind megkapta, a Kossuth-díj után tagja lett a Halhatatlanok Társulatának is (Szinetár Miklós, volt osztályfőnöke adta át a díjat). Majd 2023 szeptemberében a 2000 óta létező különleges társaság, a Nemzet Színészei maguk közé választották. A feltételeknek Benedek Miklós maradéktalanul megfelelt.

Interjú-beszélgetések: az utolsó nagy szerep

Az elmúlt években a külső körülmények miatt nem tudott már annyit színpadra lépni, mint amennyit szeretett volna, de például Aldo Nicolaj Hárman a padon című előadásában a 6SZÍN-ben Göttinger Pál rendezésében, vagy Spiró György Az imposztorjának Bogusławskijaként, a nagy színészegyéniségként a József Attila Színházban (rendezte: Bagó Bertalan) új szereptanulásokkal is fellépett. A Játék a kastélyban Turaijaként is látható volt a Vígszínházban.  S habár ritkábban tudott színpadra lépni, az utolsó pillanatig kapcsolatban maradt a közönséggel, számos kétszemélyes beszélgetőműsor vendége volt. Őszintén beszélt pályájáról és magánéletéről is, de végig megtartotta a távolságot e két világ között. Ezekből a beszélgetésekből kirajzolódott a szakma iránti elkötelezettsége, színházi ízlése, humora, zárkózott személyisége, intellektusa, a legélénkebben emlékeiben megmaradt színházi és tévéjáték-szerepei és szakmai sérelmei is. A Katona József Színházban töltött idejéből a Székely Gábor rendezte Füst Milán-darab, a Catullus sokszor szóba került. A Szacsvay Lászlóhoz fűződő, életre szóló barátságról mindig meleg szavakkal mesélt. Még Csernus Imre műsorába is elment. Többször szóba került az a készülő könyv is, amelybe Albert fia kezdeményezésére vágott bele.

Vajda Katalin készítette vele a beszélgetéseket és az ezekből megszülető memoárt, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelenik meg.

A címe egy elegáns gesztus, amely Benedek Miklós védjegyévé vált – és mint rá jellemző színészi tulajdonság ellen nagyon is tiltakozott. A könyv címe: Maradok Tisztelettel, Benedek Miklós. 

(A nyitóképen: Benedek Miklós színművész az Egyetem Színpadon, 1972. Forrás – Fortepan/Kádas Tibor)

Hogyan lett Óbuda a lakóhelyed?

Úgy éreztem, hogy a belváros nem komfortos számomra és arra vágytam, hogy olyan természet vegyen körül, amely megnyugtat és kikapcsol. Ezt az élményt Csillaghegyen találtam meg. Itt van a Duna-part, a csodálatos Mocsáros dűlő, amely budapesti szinten egyedülálló, és közel a Pilis. A fiamat a Dunán tanítottam meg kavicsot kacsáztatni. Mezítláb mászkálunk a parton, és esszük a hekket. A nyár nekünk itthon is nyaralás.

Óbuda mindenre alkalmas úgy, hogy közben minden fontos dolog közel van.

A gyermekkoromban sok időt töltöttem vidéken, valószínűleg ezért erős a kötődésem a természethez.

Mióta vagy óbudai?

Már vagy harminc éve. Próbálkoztam más hellyel is, például laktam egy kis ideig a Várban, de hiányzott a Duna-part, és azt éreztem, hogy vissza kell térnünk Óbudára, mert ott van a helyünk.

Kisgyermek korod óta a színészi pályán vagy. Milyen volt gyermekként ez a világ?

Valószínűleg az volt az oka annak, hogy beleszerettem a színészi szakmába, hogy korán belekerültem. A filmes világot gyerekként nagyon másnak láttam, de az emlékeimnek biztos, hogy nincs sok közük az akkori valósághoz, ezért nem is tudok erről hitelesen beszélni. Körülöttem mindenki nagyon kedves és magas volt. Kaptam filmbeli apukát és anyukát, akik nagyon komolyan vették a szerepüket. A filmezés és a színház olyan volt nekem, mint egy játszótér, ahol szerepjátékot játszunk, csak nem Pistikével játszottam, hanem nagyszerű színészekkel, akiknek csodálatos volt az alázatuk és a türelmük. Eközben megszerettem ezt a világot.

A tánc sokáig szerves része volt az életednek. Mi volt az inspirációd?

A mozgásigényem volt az inspirációm és a nagymamám, aki táncpedagógus volt. Nem gondoltam át különösebben, egyszerűen szerettem táncolni és jelentkeztem az Állami Balettintézetbe. Fel is vettek és csodálatos négy évet töltöttem ott.

A diploma után Novák Ferenc szerződtetett, ami nagyszerű időszak volt. Sokat utaztunk, bejártuk a világot.

Nagyon sokat köszönhetek a táncnak, az egy boldog időszak volt. Közben jelentkeztem a Színművészetire és felvettek.

Mi volt az oka a váltásnak? Vagy ez nem is volt igazi váltás?

Úgy gondolom, hogy a két előadói terület kiegészíti egymást. Novák Ferenc komplex összművészeti előadásokat csinált, amelyekben egyenrangú szerepet töltött be a tánc, az ének és a próza. Úgy éreztem, hogy szükségem van a jogosítványra ahhoz, hogy megszólalhassak a színpadon, még akkor is, ha már gyerekkorom óta csinálom. Szükségem volt a szakmai megerősítésre.

Korán szültél. A gyermekvállalás mennyiben befolyásolta a munkádat?

Nagyon, mivel fontos volt számomra az, hogy valós időt töltsek a gyermekemmel. Ha van komoly színészi feladatom, akkor azon folyamatosan jár az agyam, és kevés koncentráció marad a gyerekre, ezért azt gondolom, hogy döntenem kellett abban, hogy mi a fontos és mennyi feladatot vállaljak. Sok jó munkám volt, de ami kimaradt, azért nem kár, annak úgy kellett alakulnia, mert nem hiányzott az életemből. 

17 évig voltál a József Attila Színház tagja. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

A József Attila Színházban nagyon jó emberekkel találkozhattam, jól éreztem magam. Megtaláltak a jó feladatok és a szerepek. Tolerálták azt is, ha mennem kellett a gyerekért iskolába. Kölcsönös alkalmazkodás és jó együttműködés volt, de egy idő után szükségem volt új impulzusokra, arra, hogy új kollégákkal, rendezőkkel dolgozhassak. Ezért pár évig szabadúszó voltam, majd a Miskolci Nemzeti Színházba szerződtem.

Főleg vidéki színházakban játszottál egy hosszabb időszakban. Miért alakult így?

Egyrészt azért, mert arra törekedtem, hogy teljes mértékben az adott feladatra tudjak koncentrálni. Budapesten ez nehezebb. Délelőtt próba, utána rohanás a szinkronba vagy filmezni, aztán este előadás. Sokkal jobban megoszlik a figyelem. Vidéken a színész elsősorban az aktuális színházi feladattal foglalkozik. Másrészt arra vágytam, hogy megismerjek új kollégákat, akikkel csak úgy lehet találkozni, ha én megyek oda, mert fővároscentrikus ez a szakma is.

Sok helyen játszottam, és minden város, színházépület más-más közeget adott, amit jó volt megélni.

Jelenleg leginkább az Orlai-produkcióiban láthatunk.

Igen, ugyanakkor továbbra is szabadúszó vagyok. Orlai Tibornál azonban valóban újra megtaláltam azt a közeget, ahol barátokkal dolgozhatok és kötetlenül tudunk kommunikálni. Egy próbafolyamat nem csak abból áll, hogy merről kell bejönni a színpadra és merre kell kimenni. Igyekszünk minél mélyebben kibontani a szerepeket és közben olyan beszélgetések alakulnak ki, amelyek csak biztonságos közegben történhetnek meg. Ez bizalmi dolog. Úgy érzem, hogy barátokkal vagyok körülvéve. Jó úgy dolgozni, hogy az alkotó munka folyamatában az ember szabadon mondhat bármit. Nemcsak Orlai Tibinél, hanem a Loupe Színházi Társulásnál, a Rózsavölgyi Szalonban és az Art-Színtéren is ezt tudom megélni. Mostanában a kevés szereplős darabok találnak meg, amelyek nagyon intim történetek, és az nem megy mindenkivel. Értem ezt a próbafolyamatra és arra is, ahogy megszületik egy-egy fontos pillanat. Ezekben az előadásokban közel vannak a nézők, minden rezdülést érzékelnek, majdnem úgy, mintha filmet néznének. 

A Loupe Színházi Társulás is hasonló közeg?

Igen. Mindentől független az a kis társulat, amelyet Horváth János vezet. A Marczibányi Téri Művelődési Központ a befogadó helyünk. Örültem, amikor János megkeresett, mivel már láttam az Árvák című előadásukat, ami nagyon tetszett. Kényes társadalmi kérdéseket dolgoznak fel, amelyek foglalkoztatják a nézőket és minket. A Becsapódás című előadásban játszom velük, amely az improvizációink alapján jött létre.

Említenünk kell a szintén óbudai kötődésű Benedek Miklóst, aki nemrég hunyt el. Az Óbudai Társaskörben is játszottátok Miklóssal a kétszemélyes Heisenberg című darabot.

Annyira közeli az élmény, hogy nem tudok még arról beszélni, hogyan emlékszem rá. Csak úgy tudok rágondolni, hogy ő még van. Benedek Miklós nagyon régen része az életemnek. Tanított a Színművészetin, rendezett, az első főszerepemet tőle kaptam a Black Comedy-ben. A legutóbbi közös előadásunk, a kétszemélyes darabunk, a Heisenberg volt.

Mi alapján döntesz egy-egy szerep elfogadásáról? Mi a motivációd?

Azért lettem szabadúszó, hogy szabadon tudjak dönteni arról, hogy melyik szerepet vállalom el. Egy-egy hívó szó, partner, rendező vagy a karakter adja a motivációt. Úgy tudok adni és energiát felszabadítani, ha én is kapok. Ennek egyensúlyban kell lennie. Az is érdekel, hogy miért rám gondol az alkotó, amikor egy adott szereppel megkeres.

Az mindig jó tükör, mivel így megtudom, hogy miközben valamit közvetítek magamról, mit is látnak rólam a külső szemlélők. Ettől egy kicsit közelebb kerülök magamhoz.

Önismereti folyamat?

Igen, ami egyre fontosabb a számomra. Tudnom kell, hogy mire van szükségem és mi tesz engem boldoggá.

Főleg jelenkori történetekben szerepelsz. Milyen a viszonyulásod a kortárs darabokhoz?

Nagyon szeretem, mert jó foglalkozni az emberek aktuális problémáival, mivel azonnal magukénak érzik. Több néző akár sorsközösséget is érezhet egy-egy karakterrel vagy helyzettel. Ide tartozik az is, hogy a COVID mindenki életében fordulópont volt, bennem is sok változás történt. Fontos a színház társadalmi szerepe, de én szeretem azt is, amikor elrepítjük a nézőket a mindennapi gondoktól egy-egy történettel. Az a jó, ha mind a két cél jelen van a színpadon. Jó, ha nevetnek a nézők, teljesen kikapcsolnak.

A Belvárosi Színházban nemrég bemutatott Kerékgyártó István-darab, a kortárs Skorpió is ebbe a kategóriába tartozik?

Igen. Ez alapvetően Mészáros Máté jutalomjátéka, de nekünk, a többi szereplőnek is nagy a felelősségünk abban, hogy a kevesebb színpadi jelenléttel hogyan támasztjuk alá, segítjük az előadást. Először dolgoztam Máté Gáborral, a Skorpió rendezőjével, ami különleges élmény volt számomra. A darab témája is olyasmi, ami sokakat foglalkoztat. Hol tartok az adott életszakaszomban? Mi tettem eddig? Mi a dolgom még? Hogyan viszonyuljak a koromhoz? Mindez a sajátosan magyar kelet-közép-európai közegben történik.

Népszerű tévésorozatokban is szerepeltél, szerepelsz. Hogyan kezeled? Szereted?

Minden korban meg kell találni azt a formát, ami a leginkább eléri az embereket. Most a sorozatok töltik be azt a szerepet, ami régen a szinte naponta látható tévéjátékoké volt. Napjainkban ez a lehetőség adatik a színészeknek. Casting alapján kapjuk meg a munkát, de ha sokáig miénk egy szerep, azt folyamatosan alakítjuk. Hatunk egymásra. Szeretem a forgatások hangulatát, és azt, hogy egy-egy ilyen hosszú hónapokig tartó munka alatt a stáb igazi csapattá válik.

A zenés, táncos szerepekkel mostanában hogy állsz?

Most kevesebb van, de fel-felbukkan az életemben az ének és a tánc, mint ahogyan most az Irodai patkányok című előadásban is, amit nagyon szeretek.

Akkor jó az ének és tánc jelenléte a színpadon, ha azok szerves részei az előadásnak és nem erőltetetten vannak jelen.

Hogy érzed magad? Elégedett vagy?

Igen. Ugye ezért nem kell szégyellnem magam?

Dehogyis.

Igyekszem tenni a dolgokért, de nem görcsölök rá semmire. Nem agyalok azon, hogy mit kellene még eljátszanom. Szeretem, ha meglátják bennem a szerepet, a karaktert. Annyira kiszámíthatatlan a szakmánk, hogy teljesen felesleges a bakancslista. A nyitottság viszont nagyon fontos dolog.

Jársz mások előadásaira, figyeled a kollégákat?

Persze, de nem tudok elfogulatlan lenni, mint a nézők. Ha egy barátom van a színpadon, akkor nagyon drukkolok neki és jónak látom.

Óbudának szerinted hiányzik egy kőszínház?

Igen, nagyon. Van itt Óbudán egy elhagyatott mozi, amely kapcsán sokszor gondolok arra, hogy az is lehetne egy kis állandó kőszínház, ahol kamaradarabok és beszélgetős programok lehetnének, ahova a környékről boldogan járnának emberek és nem kellene beutazniuk a belvárosba.

Követed Óbuda kulturális életét?

Szeretem és követem Óbuda kulturális életét, gyakran játszom én is a kerületben. Jó látni az ismerős arcokat a nézőtéren. Járok a nyári koncertekre, amelyekből szerencsére van bőven. Óbudán mindig vannak csodálatos kezdeményezések az együttlétre, amire van is igényük az itteni embereknek. Tavasztól megtelik a Rómain a kertmozi. Személy szerint nagyon szeretem a nyári hétvégéken a délelőtti jazz-zenés reggeliket a Felliniben, ahol nem csak a gasztronómiáról szól az együttlét. Lehet együtt szilveszterezni a Duna-parton a nagy tűz mellett és lehet együtt meccset nézni. Óbudán van közösségi szellem, összetartás, úgy, mint egy faluban, ahol nyáron nyugodtan mászkálhatunk rövidnadrágban és strandpapucsban. Otthonos.

Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok. Ez a címe annak a nagyszabású és rendkívül látványos kiállításnak, amellyel születésének 150. évfordulóján emlékeznek meg Lajtáról a Kiscelli Múzeumban. Ráadásul Lajta Béla és szülővárosa, Budapest is 150 éve születtek 2023-ban. A novemberi városegyesítést Lajta egyébként tíz hónappal megelőzte, még Pesten született. Lajta Béla munkássága hidat képez a századvég lechneri szecessziójától az első világháború utáni art decohoz és modernizmushoz – de ezzel csupán stíluskategóriákra csupaszítom le a munkásságát. Éppen a Kiscelli Múzeum kiállítása mutatja meg a sokszínűségét, ahogy néhány fontos fővárosi Lajta-épület keletkezése és alakulásai mellett az életmű forrásait, főbb csomópontjait is megtekinthetjük, de még gazdagabb képet kaphatunk a tervek, fotók mellett a kétszáznál több rajzból, műtárgyból és a számos kortárs képanimációból és videóból. (Lajta egyébként szinte mindent gyűjtött: népművészeti tárgyakat, kerámiákat és kerámia-töredékeket és persze építészeti és nem építészeti fotókat Marokkótól Rómáig, Londontól Isztambulig.) 

Lajta Béla egyszerre volt a múlt század fordulójának és a világvárosi rangba belenövő Budapestnek az építésze.

Két évtizedes pályája a folyamatos változások és újítások pályája volt, amiben a népművészeti motívumokat éppúgy felhasználta, mint a modernbe forduló európai építészet aktuális eredményeit.

Jelentőségét a kortársak hamar felismerték, mára a magyar építészeti kánon részévé vált, de hivatalos elismerése sokáig elmaradt, műveit pedig a szakmai elismerés ellenére nem becsülték meg méltó módon, nem tartották karban. A kiállításon az is kiderül, hogy van példa a méltó átváltozásra éppúgy, mint a méltatlan pusztulásra, a lassú enyészetre éppúgy, mint az értő megújításra. 

Egy rövid életű építész

Lajta Bélának alig húsz aktív év jutott. Miután elméje fokozatosan megbomlott, 47 esztendősen halt meg Bécsben. Henrik fivére már 1919 őszén kénytelen volt saját gyámsága alá helyeztetni, majd egy évvel később, 1920 októberében Lajta meghalt. Ebben az 17 évben ő jelentette a kapcsot a szecesszió és a nemzeti építészet között, de megelőlegezte a jövőt is: már a Bauhaus betörése előtt két évtizeddel is annak szellemében volt modern. Ami ma is láthatóan megmaradt utána, az alig több mint tíz budapesti épület, több mint 30 síremlék a pesti zsidó temetőkben és egy – azóta jócskán átalakított – tűzoltólaktanya a vajdasági Zentán. Az utcán sétáló persze nem tudja, hogy ezeket a házakat ki tervezte, mégis érzi, hogy emlékezetesek; vagyis a kiállításon éri néhány meglepetés a nézőt. Én például sokáig azt hittem, épületei a valódi koruknál jóval későbbiek, a harmincas évek monumentális „birodalmi” stílusának hatása alatt születtek. 

De Lajta egyszerre ismerte és használta a korabeli finn építészet vidéki romantikáját és a bécsi Adolf Loos historikus girlandoktól megtisztított, monumentális tömegalakítását.

Sallangtalanra tisztított, modern külső – olykor lapos tetővel –, ami húsz évvel korábban megelőlegezi a Bauhaus forradalmát, ugyanakkor az egyszerű homlokzatokat mindig népi ihletésű díszítősávok tagolják. A Vakok Intézete még a szecesszió jegyében készült, de a gyors egymásutánban elkészült Parisiana Mulató (ma Új Színház) homlokzatán a színes, díszes figurák mellett megjelenik a geometria. A Vas utcai iskola monumentális téglaburkolatát kősávokba foglalt népművészeti elemek tagolják, a Rózsavölgyi-házon mindez Zsolnay-féle pirogránitba foglalva csillog.

Lajta Béla, akit eredetileg Leitersdorfernek hívtak (testvéreivel 1908-ban magyarosítottak) 1873. január 23-án született. Építész diplomáját 1895-ben szerezte meg a Műegyetemen. Ahogy akkoriban szokásos volt, fiatalon beutazta Nyugat-és Dél-Európát, de eljutott Hollandia és Marokkó városaiba is. Bejárta az akkori Magyarországot, ekkor szeretett bele a népi díszítő motívumokba, amelyeket később nagy szorgalommal és invencióval használt fel. Pályájának első szakasza a szecesszió jegyében, Lechner Ödön bűvöletében és tanítványként telik, aztán egyre karakteresebb saját stílusát finomítva végül túljut ezen, és a hazai modernizmus sajátos előfutárává válik. Nemcsak nagy hatású homlokzatokat volt képes formálni, de új alaprajzi szerkesztési elveket is használt. A Pesti Chevra Kadisa az Amerikai úton létesült Szeretetháza (ma Országos Idegtudományi Intézet) kívülről erődszerűnek hat. Lajta belül mégis kellően világos termekkel, széles folyosókkal teremtett tágasságot. A szintén zuglói Vakok Tanintézetének épülete ugyan kissé komor, de tele kedves apróságokkal: a kerítés ornamentikájába például Arany János, Tompa és Kiss József ismert strófáit foglalta a tervező a vakok számára letapogatható pontírással. (Ma ez a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Általános Iskola és Diákotthon.) 

Ugyan a monumentalitásra való állandó törekvése miatt sok csalódás érte a különböző középület pályázatokon – nem az ő terve nyert a lipótvárosi, de a budai zsinagóga megépítésekor és a Kossuth mauzóleum, a Fővárosi Könyvtár vagy a Nemzeti Színház pályázatán sem –, két év leforgása alatt mégis szinte párhuzamosan épült fel három emlékezetes épülete.

A Parisiana 

A mai Paulay Ede (korábban Két Szerecsen) utca foghíjtelkére épült az egzotikus Parisiana mulató épülete a pártázatot díszítő, jellegzetes kerub szobrokkal – ez Maróti Géza szobrászművésszel közös alkotás – és a szimmetrikusan letisztult szürke márvány homlokzattal.

Lajta abban az időben még bőkezűen bánt a díszítő részletekkel és a nemes anyagokkal, művészete később szikárabb, de feszesebb lett.

A kiállítás egyik különleges darabja a Parisiana mulató homlokzati makettje. De a kiállítási tárgyak között szerepelnek a Szervita téri Rózsavölgyi-ház eredeti kerámiadíszei is, Lajta tervezte bútorok az Amerikai úti Szeretetház egykori szolgálati lakásából vagy éppen a Vas utcai iskola restaurált ólomüveg díszei.

A Vas utcai Felső-kereskedelmi Iskola 

A józsefvárosi Palotanegyedben, a Vas utcában áll egy 111 éves műemlék iskolaépület. Ez ma a Széchenyi István  Kereskedelmi Technikum. Amikor gimnazista koromban először láttam, német, birodalmi épületnek tűnt komor már-már középkori várra emlékeztető óriástömbjével. Pedig nagyjából 1908-ig kell visszamenni: Bárczy István polgármester nagy iskolaépítő programjának első ciklusában kapott megbízást a 35 éves Lajta, hogy a VIII. kerületi, szűk Vas utcába négyemeletes iskolapalotát tervezzen. A tömb tégla tömegével és heroikus arányaival szinte szétfeszíti a szűk utcát, ezért Lajta egy olyan L alaprajzú épületet tervezett, aminek homlokzata a széleken lévő két lépcsőházi tömbhöz képest hátra van húzva, hogy több fény jusson az alsó szintek termeibe, belül pedig a tantermek az iskolaudvar felé néznek. (Lajta akkor még nem tudta, hogy ez lesz az egyetlen megvalósult fővárosi és állami megbízása.) A négy szinten felfutó tégla sávok erős függőleges hangsúlyt adnak ki, a homlokzat egy része egyesek szerint talán a német Peter Behrens (egészen pontosan az 1909–1911 között épült berlini Kismotorgyár) hatását mutatja. De a tervező a korai modernizmus mellett népi díszítőmotívumokat használ – itt például a stilizált virág és galamb motívumokat –, míg a korlátokon és a könyvtár bejáratával szemben baglyok utalnak az iskolai funkcióra, hasonlóan a 20. századi mozdony, léghajó szimbólumokhoz. A földszinti aulából nyílik a tornaterem- díszterem, amihez hasonló nem sok létezik. A türkiz Zsolnay-csempék egyébként mindenhol praktikusan le vannak kerekítve, hogy ne okozzanak sérülést, és tisztítani is könnyebb legyen. (Egy emléktábla szerint 1912-ben ebből a tornateremből indult el a magyar kosárlabda-sport is.) A tanári szobák és az igazgatói bútorai máig használatban vannak, úgy, mint a szekrények és a ferde síkú olvasóasztalok a könyvtárban, ami a legfelső szintre került egy hatalmas, klimatizált üvegtetővel. Az iskola egykori tanára, Szerb Antal állítólag itt írta délutánonként A világirodalom történetét.

Az iskola igazi összművészeti alkotás. A lámpatestektől a kilincseken, a liften, a ruhatárakon át Lajta tervezett meg mindent a legapróbb részletekig. A bejárat fa ajtószárnyait kívülről például alumínium fedi, ami ma már nem nagy szám, de 1910 körül a legmodernebb technikának számított. És persze ez is egyedi díszekkel. Mert Lajta egyben – ahogy a kiállítás megnyitó beszédében Csuhai István fogalmazott – igazi vizionárius tervező is volt, megvalósult terveinél sokkal több csak a tervezőpapíron maradt fenn, így a nemzeti színház terve, könyvtára, zsinagógája.

A Rákóczi úti lakóház

Ha a Vas utcából kifordulunk a Rákóczi útra, a szemközti házsorban újra egy jellegzetes Lajta-házat találhatunk. A Síp és a Kazinczy utcai szakaszt jobbról is, balról is egy-egy markáns téglaépület keretezi – utóbbi Lajta Béla lakóháza, amit a Kazinczy utcai sarokra és az Erzsébetvárosi Bank megrendelésére tervezett. Itt is látható minden, amitől Lajta utolérhetetlenül hatásos volt: téglahomlokzat, nagy üvegfelületek, lapostető; és ahogy képes volt itt is építészeti ritmussá formálni a díszítményeket. A sarokház homlokzatán a tetőt népművészeti ihletésű terrakotta betétek koronázzák és futnak végig az ablakok között, a Rákóczi úti homlokzat oszlopai pedig mintha azt az illúziót adnák, hogy az egész lábakon áll. (A bank és az első világháború után aztán 1927-ben a Gázművek költözött ide, az egykori gyönyörű, a fiatal Kozma Lajos által tervezett pénztárcsarnokból bemutatóterem terem lett. Ma egy Vasedény üzemel a földszinten.) 

A Rózsavölgyi 

A leghíresebb Lajta-ház alighanem a Szervita téren áll, ez a rokonainak tervezett Rózsavölgyi-ház.

A ház szomszédai is szecessziós épületek, mégis kiemelkedik közülük – Lajta eltekintett a helyi szabályozástól és egy visszahúzott felső emelettel magasabbra építtette.

A Rózsavölgyi nevét a híres földszinti zeneműboltról kapta – itt is nyugalmat árasztó, horizontális a tagolás, amit a fehér kerámiával burkolt homlokzaton stilizáltan népművészeti motívumsávok ellensúlyoznak/emelnek ki. 

Népszínház utca 

Az utca egyik kimagasló, ötemeletes bérháza a Víg utca és a Népszínház utca saroktelkén áll. A New York kávéházat üzemeltető Harsányi fivérek 1911-ben rendelték meg sógoruktól a terveit. A sógor pedig nem volt más, mint Lajta Béla. A Víg utcai szárny belső oldalán Róth Miksa-féle üveg homlokfal épült, ennek köszönhetően a lépcsőház különösen világos és a ház is díszesebb lett volna, ha nem jön a világháború. Így viszont az új formára és a funkcionalitásra jobban koncentráló hazai modern egyik első háza lett 1912-re. Akkor még menő környék volt ez, sorban épültek az utcában a szecessziós bérházak, és Lajta is büszke volt rá, mivel évekre itt rendezte be tervezőirodáját – ahol egy Kozma Lajos nevű fiatal kollégát is alkalmazott.

Zsidó temetők 

Ha egy képzeletbeli Lajta-sétát szerveznénk Budapesten, a legkülönösebb irány kivezetne a Belvárosból. A zsidó származású Lajta Béla ugyanis 1903 után a Pesti Chevra Kadisa (az ortodoxok Szent Egylete, ami temetkezési és jótékonysági feladatokat lát el a zsidó közösségben) temetőkért felelős műszaki tanácsosa volt, és itt is segítették a családi kapcsolatok. Tágabb családjától és Budapest zsidó polgáraitól pedig megbízásokat kapott, így nemcsak temetői épületeket, de számos különleges síremléket is tervezett.

A Salgótarjáni úti sírkertben ő tervezte a ma is álló kapuépületet és a valaha keletiesen szép, ma romos állapotban lévő szertartási épületet.

Ez a középkori várakat idézi, de volt benne gondnoki lakás, mögötte pedig a szertartási épület. A Lajta-kavalkádban egyesült a szentföldi és európai építészet, a kovácsoltvas kapu egyértelműen modern hatású, de a megmunkálatlan kövekkel borított ravatalozó mintha a jeruzsálemi Siratófalra is reflektálna. Mára ennek csak az oldalfalai állnak, a gömbtetős kupola a hetvenes évek végén beomlott. A monumentalitás Lajta terveinek egyik legfontosabb építészeti jellemzője: ritmust formált a díszítményből, egyedit a hagyományból. A Salgótarjáni úti zsidó temető 1874-ben nyílt meg az akkor új, Fiumei úti sírkert szomszédságában, és 1892-ig ez volt Pest egyetlen működő izraelita temetője, amelynek viszonylag kis területe a századfordulóra meg is telt. 

Mauzóleumok, mauzóleum-romok, síremlékek, kő fejfák…. és mindez a természet által részben visszafoglalva: a kavarodásban a zsidó szimbólumok és a magyar népi motívumkincs elemei együtt szerepelnek. A temető azért is különlegesség, mert olyan, mint egy korzárvány abból a néhány fényes évtizedből, amikorra az ország gazdasági és kulturális felfutása, így a hazai zsidóság asszimilációjának legintenzívebb időszaka is tehető. Fontos, hogy ez akkor még érintetlen földterület volt, mivel zsidó temető csak olyan helyen hozható létre, ahol előtte nem temettek a földbe más vallású halottat, és kőfallal körbekeríthetőnek kell lennie. Az emberábrázolás is tiltott, így Lajta síremlékei monumentális építményszobrok, a zsidó temetőművészet különlegességei, mivel alkotójuk folyamatosan kísérletezett, szinte műről műre új formai megoldásokat keresett a családi mauzóleumok tervezésekor. Lajta Béla a Kozmai utcai zsidó temetőben is hasonló, temető tanácsosi szerepet látott el: a két helyen majdnem ötven kisebb-nagyobb síremléket alkotott. Az ő sírja is itt áll, volt tanítványa és munkatársa, Kozma Lajos építész tervezte. Ez már nem sikerült annyira díszesre: Kozma Lajos síremléke egy klasszicista oszlopra emlékeztet rajta címerrel, felül egy urnával.

(A kiállítás április 28-ig volt látogatható.) 

A két művészt természetesen nem hozta zavarba a tömeg –  mintegy háromszázan szorongtak a Till Ottó Teremben –, hiszen mindketten léptek már fel százezres közönség előtt is. Bár pályájuk kezdetén erről nem is álmodtak. Sőt, amikor az Illés elkezdett saját, magyar nyelvű számokat játszani, szemben az akkor divatos angolszász zenei átiratokkal, félő volt, hogy belebuknak. Még Laux József, az Omega egyik kulcsembere is azt mondta Szörényinek: ez marhaság. (Az Omega is külföldi együttesek dalainak feldolgozásával lett népszerű, első magyar nyelvű számukat 1967-ben adták ki.) Mindenesetre a fiatal Presser Gábort éppen ez vonzotta, amikor lement az akkori underground legismertebb szórakozóhelyére, a Bosch Klubba. (Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának kultúrotthona, ami az angyalföldi Balzac utca 5-7-ben működött, és a hatvanas évek első felében számított igazán jelentősnek). „Nagy Illés-rajongó voltam. Imádtam a magyar számaikat. Az volt bennem, hogy élőben akarom őket hallani, mert azt éreztem, itt most valami olyan dolog történik, ami a fiatalokat igazán megszólíthatja. És valóban, ebből nőtte ki magát később az a bizonyos beatkorszak.

Semmi nem lenne ma ugyanolyan a könnyűzenében, ha Szörényi és Bródy nem kerülnek össze, és ezek a dalok nem születnek meg.”

Néhány évvel később pedig már magyarul szólt a rádióból az Omega nagy slágere, S. Nagy István szövegével, Presser Gábor zenéjével, az Azt mondta az anyukám. Szörényi Levente pedig azt mondta magában, amikor meghallotta: Jaj de jó! Megjött a második fecske! Szörényi később több alkalommal elment az Omega koncertjeire, járt a Műszaki Egyetem Kinizsi utcai klubjában és a főváros zenei életének meghatározó helyszínén, az „E” Épületben. „Akkor mondtam neki, hogy szerintem sokkal több van benne annál, minthogy az Omega zongoristája legyen, és hogy csinálnia kellene egy saját zenekart” – emlékszik vissza.

Úgy vélik, hogy bár bizonyos helyzetekben bátrak voltak, Szörényi szerint mégsem feltétlen bátorságra volt szükségük, hanem arra a hitre, hogy valami olyasmit tesznek, ami változást hozhat a magyar zenében, hogy van egy mozgalmuk: a beatmozgalom, „amit persze az elvtársak kikérték maguknak, mert mozgalmuk csak nekik lehet”. A hatalom természetesen időről időre próbálta őket ellehetetleníteni. 

Mindkettőjükben élénken él a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat vezető emberének, Erdős Péternek az alakja, akit csak a Kádár-korszak „popcézárjaként” szokás emlegetni. „Sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor ő felügyelte az egész szakmát” – meséli Presser. „Állandó mosolyszünet volt közöttünk, évekig nem beszéltünk. Egy alkalommal, amikor épp szóba állt velem, behívott, kitett az asztalra egy hangfelvevőt, amivel rögzítette a beszélgetésünket, és tett egy ajánlatot az LGT-vel kapcsolatban. Mondtam, hogy ebben nem tudok egyedül dönteni, egyeztetnem kell a többiekkel. Nagyon pipa voltam azért a magnóért, és amikor újra találkoztunk, magammal vittem a saját szuper kis Sharp magnómat, és én is kiraktam az asztalra.

Ez nem bátorság volt, inkább egy fricska. Még ma is tudok röhögni rajta.”

„Nekem nem volt ilyen bensőséges viszonyom vele” – veszi át a szót kuncogva Szörényi Levente. „Ha valamit nem akart támogatni, akkor rendkívül egyszerűen válaszolt. Volt egy dalom, a Hidd el, ez Ő, az Utazás című első szólólemezemen. Erdős berendelt, és azt mondta nekem: az utolsó versszakot le kell vágni a felvételről. Kérdeztem, hogy miért? Erre ő: Na ne! Mire én: Kérlek, mondd el, hogy miért? Na ne! Volt a felelet. Amire nem akart válaszolni, azt így intézte el.” (Végül a szám nem került fel az albumra, később, 2001-ben a Fonográf együttes Használat előtt felrázandó című, ritkaságokat és rádiófelvételeket tartalmazó korongján jelent meg.)

Mesélnek embert próbáló helyzetekről, kiszolgáltatottságról. Presser felidézi egy lengyelországi fellépésüket, amikor egy 15 ezer fős stadionban kellett volna játszaniuk, de a napokig tartó esőzés miatt a pálya használhatatlanná vált, viszont a jegyeket már értékesítették, ezért a szervezők úgy döntöttek, hogy egy 2 ezres sportcsarnokban egymás után ötször nyomják le a koncertet. Választási lehetőségük nem volt. Szörényi egy kelet-magyarországi turnét említ, amikor a Fonográffal fél nap alatt három faluban léptek fel. A technikai cuccokat elfelezték, és míg az első helyen játszottak, a roadok a cucc másik felét átvitték a következő helyszínre, beépítettek, az érkező zenekar azonnal kezdhetett, az első helyszínről pedig a harmadik faluba vitték tovább az eszközöket. 

„Ahogy mi éltünk, az ocsmány Barkas mikrobuszokkal, amilyen szállodákban laktunk…” – így Presser.

„Vagy hazajöttünk Nyíregyházáról, mert az olcsóbb volt” – teszi hozzá Szörényi, amihez egy sztorit is elmesél: „Jöttünk haza hajnalban Nyíregyházáról, amikor a sofőr váratlanul megállt a Budapest táblánál. Baj van? Nincs. Akkor miért nem megyünk? Mindjárt, csak egy picit nekem is muszáj pihenni… Utólag tudtuk meg, hogy az ORI (Országos Rendező Iroda) napidíjas szerződésben volt a sofőrökkel, és így ő kétnapi napidíjat számíthatott fel.”

Aztán a beszélgetés más mederbe terelődik, szóba kerülnek a színházi zenék, a színházhoz való kötődések. Kiderül, hogy Presser Gábor már 15 évesen színházazott Verebes Istvánnal, ahol nemcsak az előadás zenei kísérője volt, hanem egy jelenet erejéig színpadra is lépett.  

„Bemutattuk Sartre Temetetlen holtak című darabját, volt benne egy börtönőr-szerep. A börtönajtó a takarás előtt állt, rajta kis, elhúzható ablak, azon kellett beordítanom: Te vagy Sorbier? Felmentem, elmondtam a szöveget és visszaültem a zongorához.” Mint mondja, nagyon sokat tanult Verebestől, élvezte, hogy színházat csinálnak. Készítettek egy kabarét is, amihez ő zenésítette meg a verseket és tanította be a többieknek. Ez volt a zeneszerzői debütálása. Így aztán, amikor sok-sok évvel később, már az LGT-s időkben, megkereste őt a Vígszínházból Marton László azzal az ötlettel, hogy írjon nekik egy zenés darabot, természetes volt számára a színházi közeg. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hályogkovács módjára kezdtem el dolgozni a Képzelt riporton, de az az igazság, hogy ez valójában nem is zenés darab, sokkal inkább egy színdarab dalokkal.”

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Szörényi Levente, akinek első színházi felkérése Ivánka Csabától érkezett, Sarkadi Imre befejezetlen drámáját, a Kőműves Kelement szerette volna zenés színpadra átdolgozni. „Ott is ugyanerről volt szó: egy prózai darab, amibe a megfelelő dramaturgiai pontokon kellett beszúrni egy-egy dalt.” A sikeren felbátorodva határozták el Bródy Jánossal, hogy belevágnak az István, a király című rockopera megírásába. Szörényi megemlíti egy találkozásukat Nemeskürty Istvánnal, aki akkoriban a Budapest Filmstúdió vezetője volt. Mint meséli, az ötletre csak így reagált a nagytudású professzor:

Szent István dalra fakad? Hát ez abszolút képtelenség. Ez zseniális lehet!

Majd egy ötvenezer forintos szerződést kínált, hozzátéve, hogy az akkor már Kossuth-díjas Petrovics Emil sem kap ennél többet egy opera megírásáért. 1983-at írunk ekkor.  

Az est végéhez közeledve családi történeteket elevenítenek fel. Szó esik egy fontos kulcsról, amit Szörényi Levente bekeretezve tart otthonában, rajta egy szalag, azon egy felirat a nagymama aláírásával „vén, barna kulcs”. Ez annak a bizonyos svábhegyi villának a kulcsa, ahol nagyszülei éltek 1944 előtt, de amit ő már csak kívülről láthatott. „Gyerekként jártunk többször azon a környéken” – emlékezik – „jó lejtős utcák voltak, ott szánkóztunk a bátyámmal. Nem értettük, hogy a muter miért megy oda mindig egy kertajtóhoz, és csak ácsorog előtte. A fater mindig úgy indított minket az iskolába, hogy aztán ne dumálj nekik semmiről! Már a Szentháromság téren játszottunk az egyetemi kollégiumban, amikor elárulták nekünk, hogy a nagypapa abban az épületben dolgozott mint pénzügyi államtitkár.” 

Presser Gábor egészen más közegben nevelkedett. Édesapja a Klauzál téren volt piacos, kisgyerekként rendszeresen segített neki. Az ott szerzett élmények akkora hatással voltak rá, hogy „egész életemben piac bolond maradtam, és bárhol jártam a világban, próbáltam eljutni a helyi piacra. Sajnálom, hogy itthon szép lassan eltűnnek, mert igazi közösségi pontokat jelentettek. Egy piac mindig a környék központja volt” – mondja.

Szörényi is árnyalja ezt a dolgot, egyrészt azzal a geggel, hogy ezek szerint a jó zenészek a piacok mellett laktak, mert hogy ők a Lehel piac szomszédságában éltek, másrészt édesanyját idézi.„Azt mondja a muter: lementem a piacra és a kofásommal megbeszéltem, hogy tegyen félre ezt vagy azt. A kofásom! Hát ilyen világ volt.” 

És hogy mivel tölti az idejét mostanában a két Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas művész?

Szörényi Levente már nem zenél. Gitárját betette a szekrénybe, úgy döntött, hogy nagyobb lélegzetvételű műveket sem ír többé. Viszont szenvedélyesen hallgatja a klasszikusokat, imádja a szimfonikus zenét. Szabadidejét családjával, kisunokájával tölti, no meg jó borok társaságában, ugyanis szenvedélyes borász. 

Presser Gábor túl a Pinokkió vígszínházi bemutatóján és két teltházas Aréna-koncerten, most három anyagon dolgozik egyszerre. Az egyik egy instrumentális lemez, aminek, ha elkészül, Zenék képzelt filmekhez lesz a címe. A másik egy megzenésített verseket bemutató album. Parti Nagy Lajos verseire írt muzsikát még 2011-ben, melyek a Rutinglitang CD-kötetben jelentek meg, és bár a CD extra hosszú lett, még így is sok olyan vers maradt, ami nem fért bele az anyagba. Ezekből készül a mostani válogatás. A harmadik pedig egy olyan gyűjtemény, ami az utóbbi években született dalokat tartalmazza.

Februárban két nagyobb urbanisztikai konferencián is előadtál Európában, Bolognában és Párizsban. Bolognában a posztpandémiás helyzetről volt szó, ami világszerte megmozgatta a városban gondolkodókat.

Olaszország kapta a legnagyobb pénzt az EU-tól a Helyreállítási Alapból, mert az első hullám alapján osztották a pénzt, és ott tört ki a pandémia 2020-ban. 2026 őszéig kell elkölteni az Alapból kapott támogatást. Hogyha valamelyik ország ezt nem költi el értelmesen, akkor nem kapja meg a pénzt, vagy vissza kell fizetnie. Magyarországon abból vannak a problémák, hogy ezt a pénzt az EU a kikötött feltételek teljesítéséig visszatartja, Olaszországban viszont arról folyik a diskurzus, hogyan használják fel. Ellentétben más országokkal, különösen Magyarországgal, Olaszországban a kezdetektől azt mondták, hogy ha a helyreállítás terhei és problémái jelentős részben a városokra, az önkormányzatokra testálódnak, akkor legyen a pénzek egy része közvetlenül az övék.

Sok társadalomtudósnak, és így városkutatónak voltak elképzelései arról, hogy a pandémia gyökeresen átalakítja majd a fenntarthatóságról alkotott nézeteinket, a városokat és úgy általában az emberi viszonyokat is. Hogy látod, hogyan alakította át a járvány a városokat? 

A pandémia következményeivel kapcsolatban nagyon sokféle feltételezés volt. Még a legelején megjelent az a hipotézis, hogy ez tulajdonképpen a városok végét jelenti. Mert a városok lényege a népsűrűség, az emberek több szintes házakban élnek, és a pandémia elején az volt a feltételezés, hogy a járvány úgy terjed, hogy a sűrűn lakott városrészeket jobban sújtja, és meg is indult egyfajta kivándorlás a városokból. Magyarországon is érzékelhető volt, akinek volt víkendháza, vidéki rokonai, az fogta magát, és kiment. Felerősödött a Los Angeles-i szociológusok hangja, hogy na, most végre bebizonyítjuk, hogy jobbak vagyunk New Yorknál. Meg is születtek a cikkek arról, hogy a New York-i, vertikális életnek most vége van, és a szétterült, horizontális Los Angeles ideje jött el.

Aztán egyre inkább kiderült, hogy a pandémia terjedését nem a laksűrűség, hanem a túlzsúfoltság segíti elő.

Lehet sűrűn jól lakni és lehet sűrűn rosszul is lakni, és ahol sokan laknak egy lakásban és nagyon kicsik a lakások, az probléma, de, ha egyébként egészségesen sűrű egy város, az nem annyira az. Ahogy enyhült a pandémia, az emberek visszatértek, a városok nem néptelenedtek el. Volt egy másik várakozás, hogy az emberek visszatalálnak a természethez, elkezdték a házuk előtti kiskertet élvezni. De aminek igazán maradandó hatása van, az a home office.  A járvány első évében nagyon sokan dolgoztak otthonról, valósággá vált, hogy a munkák harmadát lehet otthonról is végezni. Amikor a pandémia lecsengett, a vállalatoknak nagyon nehéz volt visszacsalogatni az embereket, beépültek a hibrid megoldások, pár nap otthonról, pár nap a munkahelyen. 

És hogyan hat ez a városokra? 

Erősen. Megváltoztatja a város közlekedését, a munkahelyek eloszlását, a szolgáltató szektort. Azok a cégek, amelyek a városközpontban voltak, rájöttek, hogy nem érdemes fenntartaniuk a drága irodájukat. Amerikai városokban lehet látni, hogy a belvárosi office towerek bajban vannak, az őket kiszolgáló kávézókkal, éttermekkel együtt. Külvárosokban, szuburbán településeken, állomások környékén coworking helyek nyíltak, amelyekben persze nem vagy otthon, de nem is kell bemenned a nagyvárosba. Színesebbé vált, hogy az emberek honnan, milyen formában, kikkel dolgoznak együtt. És ez nem múlt el a járvány után, ez a változás velünk maradt. Enyhült a reggeli csúcsforgalom, így a közösségi közlekedés is jobban meg tud tud birkózni a feladatával. A közösségi közlekedés hatalmas bajban volt a járvány alatt, kellett működtetni a közlekedést, de nem voltak hozzá utasok, most áramolnak vissza.
A home office másik oldalán, tehát a lakásokban is bekövetkezett valamilyen változás?

A nagyvárosokból vidékre áramlás, amit prognosztizáltak, nem következett be, mert amikor a városi középosztálybeli család hirtelen elköltözött falura, kiderült, hogy ott nincs elég erős wifi, nincsen takarítónő, nincs, aki vigyáz a gyerekre, nem tudnak mindenmentes élelmet vásárolni. És utána vagy teljesen hozzászoknak ahhoz az élethez, ami ott lehetséges, vagy pedig visszajönnek – nagyrészt visszajöttek.

Egyébként fontos lenne a járványkezelés tanulságait levonni, mert fel kellene  készülni a következő járványokra, amelyek szinte biztosan bekövetkeznek.

Hatékonyan működött-e az olyan védekezés, amely – és a legtöbb országban így történt – a kormányzati központba vonta össze a feladatokat? Ott álltak a miniszterelnökök és mellettük az egészségügyi tanácsadók, de nem álltak mellettük a polgármesterek, akik igazából tudták azt, hogy mi folyik a végeken és hogyan kell megszervezni a dolgokat. Ebből a szempontból is érdekes, hogy rögtön a pandémia elején egyes pesti kerületek olyan önkéntes hálózatokat szerveztek, amelyek a kerületben élő egyedülállókhoz, tényleg bajba kerültekhez juttattak el segítséget.

Párizsban a fenntartható sűrűségről szólt a konferencia.  

Párizs lakossága hivatalosan 2 millió, de mindenki tudja, hogy Párizs igazából 7-8 milliós város. A kormány, a város, meg a régió együttműködésében másfél évtizede azon dolgoznak, hogy létrehozzák Grand Paris-t, tehát Nagy-Párizst, 2014-ben létre is jött egy kormányzati szint a 7 milliós térségre. Ami még fontosabb, hogy elkezdték a közösségi közlekedés kiterjesztését: 200 kilométer új metróvonal épült, rengeteg állomással, olyan vonal is épül, ami a Párizs határain kívüli részeket köti össze körgyűrű-szerűen. Sokat vitatkoznak azon, hogy ha az egyébként családi házas területre – ez jellemzi a Párizs környéki elővárosokat – beépül egy metróállomás, azt hogyan kellene csinálni. A tradicionális modell szerint ahol metróállomás van, oda jön egy lakótelep, mert a metró környékére laksűrűséget kell vinni. A francia várostervezői hagyomány az, hogy a szakértők megmondják felülről, hogy is kell ezt csinálni, de mostanra eljutottak oda, hogy belátták, itt ez így nem mehet, mert elképesztő lakossági ellenállás van akkor, hogyha egy elég sűrű családi házas beépített területen hirtelen megjelenik egy teljesen másfajta beépítés.

A kertvárosi rész a tervezőknek éppen azt jelenti, hogy nem eléggé sűrűn lakott hely.
A kihívás az, hogy vannak-e nemzetközi példák, hogy hogyan lehet besűríteni a már létező településeket. Ez nemcsak Párizs, hanem minden város szempontjából fontos, hogy a lakók ne kényszerüljenek költözni, hanem a térségen belül is megtalálhassák a lakhatási lehetőségeket. Százan gyűltünk össze a konferencián, de csak öt-hat külföldit hívtak meg. Előadásomhoz releváns külföldi példákat gyűjtöttem. Érdekes, hogy a legjobb példák Izraelben találhatók; mivel küszködnek azzal, hogy növekszik a lakosság, de nincs elég terület, ezért a meglévő városrészeket kell besűríteni. Az alapterület, amit a lakások elfoglalnak a városi szövetben, nem változik, de egy nagyon kifinomult szabályozás, amit kialakítanak, lehetővé teszi, hogy a házak két-három emelettel nagyobbá váljanak, esetleg egy-két sarkon ki is türemkedjenek. A lakók a lakásukat felújítva kapják vissza, esetleg egy szobával többet.

A fejlesztőnek nemcsak az épület teljes felújítását kell elvégeznie, hanem az önkormányzat felé is kell fizetnie, hogy az iskola, a parkolás, az egyéb közösségi szolgáltatások is bővülhessenek.

Kulcskérdés az, hogy akad-e fejlesztő, aki nyereséggel tudja megvalósítani a projektet azzal, hogy eladja a plusz lakásokat. Az is szabályozva van, hogy az eredeti lakók hány százalékának kell hozzájárulni ahhoz, hogy beindulhasson az épület bővítése.

Tudnak az ilyen példák az erősen túlszabályozott Budapesten bármilyen tanulsággal szolgálni?

Tudnak. A városrehabilitációnak fontos új eleme lehetne a helyspecifikus újraszabályozás. Budapesten sikeres városi rehabilitációs példát alig tudok mondani, talán a középső Ferencváros, Tompa utca környéki, az 1990-es évek elején megvalósított felújításokat lehet ilyennek nevezni. A tömeges lakásprivatizáció után ennek a lehetőségei megszűntek, mindegyik ház társasház lett. Az, hogy összehozzál egy blokkban lévő, mondjuk 15 társasházat, és megbeszéld velük, hogy a kis udvaraikat összenyitjuk, adunk pénzt, és mindenki felújítja a házát, hát ez szinte esélytelen. A mai körülmények között egy izraeli típusú szabályozás segíthetne Budapesten, ha bizonyos határok mellett lehetne növelni a sűrűséget, akkor egy vagy két emeletet ráépítve, kicsit csökkentve a parkolási előírásokat, több ház is megújulhatna. Fontos a parkolási szabályozás, Bécsben például szintén kell parkolókat létesíteni új lakásokhoz, de vannak olyan helyek, ahol sokkal kisebb a norma. Ha Budapest ezt át tudná gondolni és be tudná vezetni, a kerületek és a főváros együtt tudnának működni, akkor biztos lenne újra városrehabilitáció, mert megérné. 

1992 óta a harmadik kerületben laksz. Mit tartasz városfejlesztési szempontból Óbudán a legnagyobb kihívásnak? 

Óbudában azt szeretem – és most az Anziksz borítójának belső oldalát nézem –, hogy elképesztően sok, saját identitással rendelkező részből áll. Csillaghegyen lakom, de majdnem mindegyik részt bejártam már. Nagyon szeretek bringázni, geoláda (kincskeresést és ismeretterjesztést kombináló játék névadó kelléke – a szerk.) gyűjtő is vagyok, ez is hozzásegít a településrészek megismeréséhez. A kerület elhelyezkedéséből adódóan a Dunakanyar és Budapest közötti átmenő forgalom az egyik legnagyobb probléma. Kapcsolódó kérdés, hogy a szentendrei HÉV-en lehet-e valamit javítani. Aki békási vagy csillaghegyi, az nagyon jól tudja, ha jön a HÉV, akkor lezárják a sorompót, és vagy 15 percig nem tudsz átmenni. Láttam Dublinban olyan példát, hogy jön egy helyi vonat, egyébként a tengerparton jár, előtte-utána sorompó, de amikor bent áll a megállóban, akkor nyitva áll. Amikor elindul a vonat, jelzést ad, csak akkor csukódik le a sorompó. És ez önmagában csökkenti a dugó kialakulását.

Klasszikus eset, hogy ha valaki kiköltözik Békásmegyerről Budakalászra vagy Szentendrére, mert panaszkodik, hogy mekkora az átmenő forgalom, majd pedig ő jár be kocsival naponta dolgozni, azokat bosszantva, akik az ő régi lakásában élnek.

Ez Budapest és az agglomeráció közötti kérdés, sajnálom, hogy a 2019-es választás után nem tudtak leülni az ellenzéki vezetésű főváros, kerületek, agglomerációs települések, hogy megbeszéljék a közös kérdéseket. Értem, hogy az önkormányzatok el van foglalva a saját bajaikkal, a kormány nagyon sok pénzt elvett az önkormányzatoktól, kár, hogy arra még nem jöttek rá, fölösleges is várni, hogy visszakapják, inkább álljanak össze, beszéljenek a közös dolgairól. Nagy szükség lenne egy főváros-agglomeráció vízióra, jövőképre. A másik kérdés a lakótelepek ügye, hatalmas a békásmegyeri lakótelep, a belső közterületein nagyon sok mindent lehetne javítani. A lakótelepeket mindig úgy építették, hogy volt egy autómentes rész, a belső sétány, ami az évtizedek múltával lepusztult. Aztán volt a köztér-program, és pár ilyen sétány megújult, de ennél sokkal többet lehetne a lakótelepek belsejével csinálni. Ami még ennél is húsbavágóbb, az az energiatakarékos épületfelújítás, ami elindult a 2000-es években, és akkor erre EU-s pénz is került, a magyar paneles állománynak közel a fele megújult. 2013-ban irányt váltott a kormány, a közintézmények felújítása lett a prioritás, így leállt a panelprogram.

Mintha a fenntartható sűrűség problémájára vagy a 15 perces város kihívására is egész jó választ tud adni a lakótelep. Úgy tűnik, finomodott  a városkutatás lakótelepekhez való viszonya.
Az 1993-as szörnyű békásmegyeri gázrobbanásnál a házzal annyi történt, hogy a homlokzati panel kiesett. Egy régi építésű belvárosi ház egy ilyen robbanástól összeomlott volna. Ez is azt mutatja, hogy azok a jóslatok, amelyek arról szóltak, hogy a lakótelepek, lakótelepi házak csak 30-40-50 évig bírják, nem bizonyultak igaznak. Statikailag egy ilyen ház feltehetően száz évig is állni fog. Az kétségtelen, hogy van avulás, minden házat időnként rendbe kell hozni, az adott kor színvonalára kell feljavítani. Erre is vannak példák külföldön, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Nekem a német panelfelújítási program jut ilyenkor eszembe, amikor a német újraegyesítés után a németek először megvizsgálták azt, hogy lebontsák-e a panelházakat. Kelet-Berlin jelentős része panelház, hamar belátták, hogy a bontás nem reális opció. Akkor viszont tízéves felújítási programot dolgoztak ki, ami olyan szervezetten ment, hogy a lakásokból ki se kellett költözni, és mégis lezajlott egy intenzív korszerűsítés. Elképesztő dolgokat lehet elérni akkor, amikor a közakarat összeáll: a magasabb minőségű lakások mellett a panelházak is megújultak és a lakótelep is gazdagodott új szolgáltatásokkal, mozival, uszodával, piaccal. Nincsen benne a közgondolkodásban, hogy itt csodákat lehetne elérni, ha a kormány és az önkormányzatok a lakótelepek fejlesztéséről közösen gondolkodnának. Igazából nem nagy programokról beszélünk, kis ösztönzőket kell beindítani, amitől a piac, a közösségek és a lakók hozzárakva a saját eszközeiket, megújítanák a lakótelepeket.     

Hogy látod, mennyire alkalmas a harmadik kerület zöld zónája – Mocsárosdűlő, Hegyvidék, Óbudai Sziget, Római – a Budapest tüdeje, rekreációs térsége funkcióra?

Nagyon. Sok város örülne, ha ilyen adottságú helye lenne, mint a Római. A 2010-es évek közepén szembesültem azzal, hogy az akkori fővárosi és kerületi vezetésnek az az elképzelése, hogy a part mentén kell az árvizek ellen védekezni mobilgáttal. Akkor 70 hektár felszabadul, és lakóterületként lehet vele számolni. A valóságban a Római part, ez a 200 méter széles és 3,2 kilométer hosszú térség sohasem volt lakóterület, mindig árterület volt. A Nánási út–Királyok útja vonaláig néhány évente kiönt a Duna, és igazából ennek az útnak a mentén kell az árvízvédelmet megoldani, az árterület pedig azt jelenti, hogy ha kiönt a víz, akkor utána fertőtlenítenek, meg takarítanak. Esetenként egy-egy üdülő megpróbál saját maga védekezni, körbeveszi magát betonfallal.  Utána néhány évig megint nem lesz árvíz.

A fővárosi koncepció olyan mértékben a Római fő értékének az elherdálását jelentette, hogy beálltam a mobilgát ellen tiltakozó civilek mögé, és sikerült egy civil-szakértő együttműködést kialakítani.

Persze, ilyenkor mindig felmerül az a probléma, hogy ha van egy civil csapat, amelynek nagyon kevés pénze van, vannak a szakértők, akik hajlandók ingyen dolgozni, mert akarják, hogy a dolog előre menjen, arra azonban már nincs ereje egy ilyen csapatnak, hogy egy ellentervet is részletesen kidolgozzon. Ehelyett leleményesnek kellett lenni: pár ezer forintból sikerült felépíteni egy mobilgát-elemet habszivacsból, és meg tudták mutatni a civilek az arra járó embereknek, hogy milyen lenne a mobilgát, aminek meg kellene védenie 55 000 ember lakóhelyét. Ilyen és ehhez hasonló akciókkal lehetett bemutatni a partmenti védekezés ésszerűtlenségét. A mobilgát végül szerencsére elbukott, és a 2019-es választások után elindult a közösségi tervezési folyamat. Ez azonban nagyon döcögősen halad, érthetetlen módon már sok éve folyik, látható eredmény nélkül.

Érdekes kérdés a Mocsáros, amit a fővárosi vezetés zöld és élhetőségi szempontok alapján megvédett, kivette a beépíthető területek közül. Itt tudják megmutatni, milyen egy tisztán zöld fejlesztés. A Hajógyári-sziget is egy külön történet. Ott gyakorlatilag van két fél sziget, egy zöld és egy ipari, és a kettő között nulla átjárás. Amikor a déli rész elképesztő fejlesztési terveiről a kormány hajlandó lemondani, akkor lehet talán majd újra egy szigetről beszélni. 

A Hajógyárról az jut eszembe, hogy minden városkutató arról szokott beszélni, hogy Budapest rejtett potenciálja a rozsdaövezetekben van.  Óbudán számos régi gyár van, mégse látom azt a nagyon erős beruházó lobbit, vagy bárkit, aki azon kezdene gondolkodni, hogy mit is kellene kezdeni a kiüresedett épületekkel, területekkel.

Budapest laksűrűsége elég alacsony, ha a város egészét nézed. Miután nincsen demográfiai vagy migrációs nyomás a városon – Budapest lakosságszáma 1, 7 millió körül stagnál, szemben Bécsével, amely már megint 2 millió felett van –, éppen azért problémás az olyan térségek fejlesztése, amelyeknek az előfeltétele a kármentesítés, tehát már az első lakás építése előtt elképesztő mennyiségű pénzt kell belenyomni. Ez alól a Rákosrendező a kivétel, amit a kormány elővett, és nagyon ellentmondásos módon külföldi finanszírozású giga-fejlesztést akar végrehajtani a fővárosi és kerületi beleszólás teljes kizárásával. Egyébként egy EU-s irányelv szerint kerülni kell új (zöldmezős) területek beépítését – ezt az irányelvet Magyarországon is komolyan kellene venni, nemcsak a fővárosnak, hanem az agglomerációnak is, ahol rengeteg területet átminősítettek lakóterületté. Ahhoz, hogy a barnamezők pozícióba kerüljenek, olyan szakpolitika kellene, amelyik megakadályozza a zöldmezős építkezést, a már átminősített zöldmezőket visszaminősíti, vagy legalább megpróbálja, és emellett az üresen álló lakásállomány problémáját is kezeli, egyrészt az üresen álló lakások megadóztatásával, másrészt olyan ösztönzőkkel, hogy az emberek a második-harmadik lakásukat visszavezessék a lakáspiacra. Ha mindezek megvannak, akkor jöhetne a rozsdaövezetek ügye. Azt is el tudom képzelni, hogy átmeneti hasznosításokban lehetne gondolkodni. Egy igazán jó példa van Budapesten a rozsdaövezeti fejlesztésre, és az pont Óbudán van: a Graphisoft Park. Ehhez kellett egy eltökélt fejlesztő, Bojár Gábor, akinek annak idején a fővárostól sikerült egy megállapodást kieszközölnie, a kármentesítést megoldották és a Gázgyár területén létrehozott egy világszínvonalú irodafejlesztést, ami nem attól lett jó, hogy milyen sok emeletes, hanem a teljes mértékben emberléptékű irodaházaktól és az igényesen kialakított környezettől. Igaz, ami a Graphisofton túl van, az továbbra is szennyezett. Még azt sem sikerült elérni, hogy a Hamvas Béla sétányt össze lehessen kötni a Római-parttal, legalább egy kerékpárúttal, mert nagyon szennyezett területen kellene áthaladni. Szennyezett területre nyilván se lakást, se irodaházat nem szabad építeni, de addig, amíg ez megoldódik, el lehetne gondolkodni, hogy átmenetileg egy kerékpárutat átvezessenek. Külföldön nagyon sok példa van arra, hogy átmeneti rendelkezésekkel, átmeneti hasznosításokkal a szennyezett ipari területeket bekapcsolják a város vérkeringésébe, ezáltal felértékelődnek, ami azután az eredeti probléma megoldásához is elvezethet.

A Kék Pelikan története a rendszerváltás előtt kezdődik, majd a kora kétezres években ér véget. Mit jelent neked ez a korszak?

Nagyon bírtam azokat az éveket. A kilencvenes évek  reményteli időszak volt. Akkor mindenki belevágott valamibe: legyen az vállalkozás, alapítvány, filmfesztivál vagy kocsma. Felpezsdült az élet. 1996-ban kerültem Budapestre, előtte Győrbe jártam gimnáziumba. És érezni lehetett, hogy nagyon beindult az élet, de közben szabályozatlan volt minden, ezért csomóan próbáltak mindenféle irányba mocorogni, a dolgokat okosba vagy a szürke zónában megoldani. A vonatjegy-hamisítás is ilyen volt. Akkoriban mindenki kereste a lehetőségeket és próbálkozott.

A film zeneszerzője, Tövisházi Ambrus fogalmazta meg ezt a legpontosabban: „A kilencvenes évek egy színes mocsár volt.”

Miért pont ezt a sztorit akarta filmre vinni?

Ennek sok oka van. Egyrészt én is utaztam ilyen jeggyel ’97-ben Párizsba és Berlinbe. Akkor voltam huszonéves, és az egyetemen elterjedt a híre, hogy van ilyen lehetőség. Egyik évfolyamtársam mondta, hogy a nyáron utazik nyugatra, mire kérdeztem tőle, hogy mégis hogyan? És akkor elmesélte, hogy van ez a jegy, mindenki ezt használja. Szóval volt ez a lehetőség, amit ha nem próbálsz ki, akkor holnap már nem fogsz. Élnem kellett vele, ezért vettem ilyen jegyet, de azt nem tudtam, hogyan készül. Illetve el kezdett érdekelni, hogy hogyan mertem megcsinálni. Ma már villamosra sem merek felszállni jegy nélkül. De akkor természetes volt hamisított jegyet venni, mert sokan csinálták. Más lehetőséged meg nem volt, hogy utazz. A világútlevél ott volt a zsebünkben, csak éppen pénzünk nem volt rá, hogy utazzunk. Ez a lehetőség viszont adott volt, és úgy tűnt, hogy biztonságos. Idővel aztán érdekelni kezdett, hogy történt a jegyhamisítás, és hogyan tudott több mint egy évtizedig működni – volt itt egy kiskapu, ami nyitva maradt hosszú ideig. Ezeket a kérdéseket akartam magamnak megválaszolni, de mindezt úgy, hogy bemutatom azt a társadalmi-politikai közeget, amelyben mindez megtörtént Magyarországon. Erről a témáról pedig azért is jó filmet készíteni, mert velünk él, csomóan tudnak róla, csak a múlt homályába vész. De onnantól kezdve, hogy filmet csináltunk belőle, a történetet rögzítettük az utókornak. Ha húsz év múlva megnézzük a Kék Pelikant, lehet, hogy az animáció öregedni fog, de a tartalma aktuális marad, mivel dokumentumfilm, és ami elhangzik benne, az valós és forrásértékű. Ha valaki erről a korszakról hiteles képet akar kapni, akkor azt nem egy játékfilmtől, hanem ettől a filmtől kapja meg, hisz az ebben elhangzott mondatok valódi emberek valódi sztorijai.

Mi a film műfaja?

Történelmi filmnek gondolom, csak nem a klasszikus értelemben, hiszen ahogy mondtam, az akkor élő emberek történetein keresztül ismerjük meg a korabeli világot. A Kék Pelikan az első magyar egészestés animációs dokumentumfilm,  vagyis tartalmi szempontból dokumentumfilm, ami animálva van. Ez egy hibrid, kevert műfajú alkotás. Másrészt arról érdemes filmet készíteni, aminek az alkotó is részese volt, amiről személyes tapasztalata van, hiszen akkor tudja azt igazán visszaadni. És mivel én használtam ezeket a vonatjegyeket, ezért könnyű volt belehelyezkednem a témába, és megcsinálnom ezt a filmet, mert rólam is szól. Voltak kérdéseim, amelyekre választ akartam kapni. Illetve el akartam mondani, hogy az a generáció hogyan utazott. És hogy mennyire vágyott arra, hogy végre mehessen nyugatra. A hamisított jeggyel pedig erre volt lehetőség.

Csak el kellett menni Hegyeshalomig, ahol meg kellett várni a nemzetközi vonatot, majd arra felszállni.

Azért kellett így csinálni, mert a magyar kalauz kiszúrta volna, hogy csalás van a dologban. Mondjuk a vonatjegy ára nem valós.

Milyen lépésekben készült el a film?

2014-ben interjúkat készítettünk, első körben a jegyhamisítókkal, majd olyan személyekkel, akik anno vásároltak hamisított jegyeket. Aztán megkerestük a MÁV-ot, és beszélgettünk az egykori alkalmazottakkal is, így született egy hatalmas hanganyag, amiből összevágtam a film hangját. Ezután storyboardot rajzoltunk, vagyis képes forgatókönyvet, majd ennek a képkockáit összevágtuk az interjúkkal, amiből megszületett a film hangos animatik verziója. Ez még fekete-fehér volt, a figurák kevésbé mozogtak, de filmként lehetett már nézni. Ezt többször levetítettük más-más közönségnek, majd a véleményük alapján alakítottunk rajta, vagyis vágtunk belőle, más részeket pedig átírtunk. Egy év múlva aztán összeállt az anyag, és elkezdtük az animációs gyártást, ami két és fél évig tartott. Közben elkészültek a színes, festett hátterek és a figuratervek, majd az animáció, végül összeraktuk a hátteret az animált karakterekkel. 

A film a kilencvenes évek hangulatát és tárgyi kultúráját is megidézi. Mennyit kellett ehhez kutatni?

Kellett hozzá, de szerencsére voltam azokban a lakásokban, pályaudvarokon és utcákon, ahol a film játszódik. Illetve a Tilos az Á nevű szórakozóhelyen, de a ’88-tól ’94-ig működő Fekete Lyukban nem, ezért Bánkuti András és Urbán Tamás fotóriporterek helyszínen készített képei alapján inspirálódtam. Így sikerült visszaadni a filmben, hogy milyen lehetett a Fekete Lyuk küzdőtere és mosdója. A filmben szereplő tárgyakat pedig egyszerű volt megrajzolni, de azért volt, aminek utána kellett nézni. A húgomnak például volt tamagocsija, de olyan régen vettem a kezembe, hogy rá kellett keresnem, hogyan is néz ki, milyenek a színei. Másrészt a stábtagok is ráhangolódtak erre a világra, legyen az egy animátor, kifestő vagy kompozitőr, így a beszélgetések alatt csomó tárgy szóba került, mint a tízfilléres, a patkó pénztárca, a vetkőző nős toll, a Tetris vagy a Nokia 3210-es. Szóval mindenki hozzátett a filmhez, valaki a konkrét tárgyakat is elhozta nekünk.

Animációt gyártani pedig lassú folyamat, így ha valaki bedobott egy ötletet, akkor azt bele tudtuk rajzolni vagy festeni a filmbe.

Ezzel szemben egy élőszereplős filmhez utólag már nem tudsz hozzányúlni. A Kék Pelikanban vannak Super 8-as kamerával felvett élőszereplős snittek is, amelyek olyan hatást keltenek, mintha azokat a nyolcvanas években rögzítettük volna. Ezeken a felvételeken a ’90-es évek emblematikus tárgyai láthatók, mint a Panasonic üzenetrögzítős, mikrokazettás telefon. Egy csomó cuccot a Vaterán és a Jófogáson vásároltunk a filmhez. Van egy nagy dobozunk tele kellékekkel. 

Mely alkotók és alkotások voltak hatással a film vizuális világára?

Nagyon sok. A Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmre tett utalás például azért került bele, mert 2020-ban, amikor az animatikot rajzoltam, elhunyt Jiří Menzel. Akkor újranéztem ezt a filmjét, és rájöttem, hogy mennyire szeretem. De több filmes idézet is azért került bele, mert a személyes kedvencem, mint Jeles Andrástól A kis Valentino. Illetve más művészeti alkotásokra is utalok, mint Edward Hopper 1942-es Éjszakai sólymok (Nighthawks) című festményére, amely egy bárt ábrázol külső nézetből. Van benne még Petri György vers idézet is: „Aki bármiben is hisz: az hülye”. A vége főcímben pedig látni számos filmcímekkel ellátott VHS-kazettát, az egyiken Zolnay Pál Fotográfia című dokumentarista játékfilmje olvasható, ami szerintem a Budapesti Iskola egyik alapműve. Illetve utalok Csaplár Vilmos Pénzt, de sokat! című művére, amely a rendszerváltásról szóló, nagyon izgalmas, dokumentarista regény. A Kék Pelikanban elhangzó magyar slágerek pedig pont akkor csendülnek fel, amelyik évben az adott jelenet játszódik: a Bonanza Banzaitól az Induljon a banzáj! ’89-ben, a Kispál és a Borztól a Forradalmár ’91-ben, a Sexepiltől az Eroding Europe ’92-ben, a Hiperkarmától a Lidocain pedig 2001-ben. A film készítése közben amúgy a kilencvenes évek sok zenéjét hallgattam, sok filmjét néztem és olvastam a regényeit is, szóval csomó új dolgot tudtam meg én is, annak ellenére, hogy ebben a korszakban éltem.

A Kék Pelikan című egész estés animációs film írója és rendezője Csáki László, producere Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós. Az operatőr Horváth Árpád, a vágó Szabó Dániel, a zeneszerző Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós. A film április 4-től látható a hazai mozikban.

A Kassák volt az első projekt, amiben öten együtt játszottatok, azonban azóta kijöttetek a Tandori- és Sziveri-anyaggal is, vagyis ez egy sikeres felállásnak tűnik. Hogyan alakult ki ez a csapat?

Harcsa Veronika: Az egész történet két szálról indult. Egyrészt még 2011-ben készítettem egy verslemezt XX. századi magyar költők verseiből. Abban az alkotó folyamatban Kassák volt számomra a legnagyobb meglepetés, mellbevágott a művészete. Azon a lemezen csak egy Kassák-vers szerepelt, de nagyon szerettem volna tovább foglalkozni vele. Viszont azt is éreztem, hogy ezt nem lehet egy hagyományos értelemben vett jazzquartettel megcsinálni; annyira más a  versek jellege, hogy úgy éreztem, ehhez zeneileg is más közeget kell keresnem. Ebben az időszakban jártam Brüsszelben egy mesterképzésre, ahol volt szabadimprovizáció-óra, ami nagyon átformálta a zenéről való gondolkodásomat.

A zenei folyamatok annyira lecsupaszítva, tisztán jelennek meg a szabad improvizációban, mint számomra sehol máshol.

Nagyon szerettem nemcsak az elméleti részét, hanem aktívan benne is lenni ezekben a folyamatokban, és azt éreztem, hogy ez az avantgárdban gyökerező közeg az, ami zeneileg nagyon hasonló dolgot fogalmaz meg, mint amit Kassák szabadverseiben, illetve a képzőművészetében is érzek. Két embert kerestem meg első körben: Bercit, akivel már korábban dolgoztam együtt, illetve Pándi Balázst. Mindkettejükről azt gondoltam, Kassák sokat jelenthet nekik. Aztán Balázs mondta  Benkő Robi nevét, így először négyen rögzítettük a lemezt, de hiányérzetünk volt, amikor visszahallgattuk az anyagot. Azt éreztük, hogy a versek nincsenek kellően középpontban, tisztább teret kellene, hogy kapjanak. Berci felvetette, hogy van egy régi kollégája és barátja Keszég László, aki színművészként és színházi rendezőként ismert, és bár nem lett hivatásos zenész, de nagybőgőzött, és van aktív élménye nagyon hasonló zenei szituációkból. Ő mint zenében otthonosan mozgó színművész jött ebbe a projektbe, és nem énekli, hanem mondja a verseket, olyan zeneiséggel, ami ehhez a projekthez kellett.

Hogyan indultatok el a versek megzenésítése útján? 

H.V: Az, ahogy felvettük a Kassák-lemezt, kísérleti metódus volt. Az motoszkált bennem, hogy amikor először testet ölt a dal, amikor eljátsszuk, amit addig csak fejben képzeltünk el, az mágikus pillanat. Utána annyira sokszor próbáljuk, hogy tökéletes legyen, hogy mire stúdióba megyünk, ez a mágia elvész. Gondoltam, ez úgyis egy kísérleti lemez, próbáljuk meg ezt a mágiát a felvételen rögzíteni. Ezért azt a szokatlan megoldást választottuk, hogy egyáltalán nem próbáltunk a felvétel előtt, hanem megbeszéltük, hogy a nyár folyamán mindenki olvas Kassákot, választ verseket, amelyekkel szívesen dolgozna, és hoz hozzá ötleteket. A nyár végén bementünk a stúdióba, megnyomtuk a piros gombot, és gyakorlatilag minden fel lett véve. Kerültek fel a lemezre olyan pillanatok, amelyek tényleg ott először álltak össze. Persze végül nem mindegyik dal esetében a legelső játszást rögzítettük.

Miért ennyire fontos számotokra a költészet mint műfaj?

H.V: Többnyire angolul írok saját dalokat, és a jazznek egyébként is alapvetően az angol az anyanyelve. Azonban emellett fontos volt számomra, hogy a magyar nyelvhez is tudjak kapcsolódni, ennek lett az eszköze a pályámon belül a versek feldolgozása. 

Márkos Albert: Van egy másik zenekarom, a W.H. (Shakespeare-szonettek megzenésítve, tagjai még Sena Dagadu, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor), az sokkal korábban indult, 2006-ban. Dolgozom színházban, és alkalmazott zenét is írok filmekhez. Amikor mi Veronikáékkal vagy Senáékkal csinálunk zenét, az teljesen más, mint egy nagy, színházi produkció. Ott nagyon sok igénynek, elvárásnak kell megfelelni.

Mindig kerestem, és ezzel megtaláltam a módját, hogy úgy foglalkozzam szövegekkel, ahogy színházban vagy filmben nem tudok. Sokkal kevesebb a kompromisszum, mint amikor nagy produkcióban dolgozunk. 

H.V: Erről még sosem beszélgettünk eddig, de tényleg mind a kettőnknek van egy konkrét indítéka, hogy miért más, ahogy ebben a projektben nyúlunk szövegekhez, mint ahogy másik projektben tesszük.

Könnyűzenei hagyományainkból kiindulva nem Kassák jut először eszembe a versfeldolgozások kapcsán. Mi vonzott a verseiben? 

H.V: Alapvetően szabadversei vannak, nincs egyenlő sorhossz, nincs visszatérő ritmika, nincs rím a sorvégeken. Ezek mind „megkönnyítenék” a megzenésítést, de valahogy pont ez volt izgalmas benne, hogy Kassák annyira öntörvényű, megalkuvást nem ismerő. Éreztem rajta mindig is, hogy nagyon megosztó személyiség, és egyébként teljes joggal az. Számos olyan életrajzi részletet lehet felhozni vele kapcsolatban, ami nem teszi őt szent emberré. A szövegeiben mégis van egy nagyon erős szociális érzékenység, empátia az emberek iránt, ami számomra megint csak izgalmassá tette őt. Zeneileg meg épp emiatt volt csodálatos kihívás: hogy lehet egy olyan költőt megzenésíteni, aki nem rak szokványos, zeneinek mondható elemeket a verseibe? Lackfi János mondta nekem Kassákról, hogy nem fogsz benne találni jambusokat meg daktilusokat, ennek ellenére biztos, hogy nem véletlenek a szóválasztások, a kemény és lágy mássalhangzók, a rövid és hosszú szavak, hogy melyik sort hogyan töri meg. Amikor mi szabadon zenélünk, abban sincs visszatérő elem, ostinato, idiomatikus dallam – de nem random hangok. 

Miben különböznek a Kassák- és a Tandori/Sziveri-anyagok Veronika Lámpafény lemezétől (XX. századi magyar költők versei), vagy Berci Szöveg és Zene sorozatától (kortárs improvizatív verses estek), amit a Nyitott Műhelyben láthatunk? 

H.V: Hú, ég és föld. A Tandori/Sziveri- versekhez ugyanezzel a szabadsággal nyúltunk. Azt azért el kell mondani, hogy a Kassák-anyagon többnyire ketten voltunk szerzők Bercivel, a Tandori/Sziverinek pedig sokkal tisztábban Berci a zeneszerzője. A Kassák kollektív alkotás volt. A Lámpafény, az én megzenésítéseim gyökeresen más zenei világ. Ott pont az időmértékes versek vannak többségben, egy sanzonos, jazzes anyag, konzervatívabb megzenésített versek.

M.A: A Szöveg és Zene sorozat egyik ismérve, hogy Samuel Beckett szellemében történik. Az a cél, hogy a szöveg és a zene együtt tudjon valamit mutatni, de nem úgy, mint egy zeneműben, egy operában, egy dalban – mást keresünk benne, de nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit. A másik ismérve, hogy ott sohasem próbálunk semmit, a szöveget az írók, költők mondják, nem tapasztalt színészek, énekesek. Nekik nincs színpadi rutinjuk – persze valamennyi kialakulhat az évek során, hiszen vannak felolvasóestjeik, de azok nem koncerthelyzetek. Nagyon érdekes, hogy valaki, aki ír egy szöveget, és nincs színészi vénája, hogyan tudja azt elmondani. Amikor ezeket az esteket csináljuk, arra törekszünk, hogy az írókat kimozdítsuk a komfortzónájukból, hogy ne úgy mondják a szöveget, ahogy különben mondanák egy felolvasóesten, hanem valahogy tudjanak reagálni a zenére, amit improvizálunk. Ez teljesen más attitűd, azt hiszem.

Eleve más a cél. Nem az, hogy képességeink és szándékaink szerint a lehető legjobban adjuk elő a  szöveget zenével. Nem keressük ezt. Kísérletezünk. Ha nem sikerül, nem baj. 

H.V: Ez, amit most mondtál, tökéletes válasz arra, hogy miért te voltál az első, akit felhívtam a Kassák-lemezzel. A kísérletezés iránti szenvedély, az alkotáson és a zenén belül, a pillanat megragadása izgatott engem is, és tudtam, hogy ez a Bercinek a vérében van. 

Ez egy sok szempontból improvizációra épülő anyag. Mennyiben más az élő koncertélmény a felvett lemezhez képest? 

M.A: Általánosságban erre nagyon nehéz válaszolni – nem is tudok. Kiválasztottunk egy szöveget, gondolkodtunk a stúdióban, hogy akkor ez hogyan jelenjen meg. Az egyikünk azt mondta, próbáljunk non-idiomatikusan improvizálni – úgy, hogy ne legyenek benne felismerhető stiláris jegyei semmilyen zenei kornak. Ilyenkor mit játszik az ember? Zajokat, nem dallamokat, kerüli a ritmusképleteket és ostinatokat. Nagyon kellett figyelnünk egymásra, egymásból táplálkozva kellett, hogy szülessen egy pókháló. Az a pókháló sohasem lesz egyforma, viszont a mai napig tudjuk, hogyan idézzük fel a pókhálót, amit ott, akkor csináltunk. Aztán van olyan improvizáció, ahol azt beszéltük meg, mindenki nagyon hangosan, erőteljesen, mintha perlekedne, veszekedne, mondja a magáét a hangszerén szimultán. Mint amikor úgy veszekszik több ember, hogy mindenki a saját érveit mondja, de nem hallgatja a másikat. Ezt is kipróbáltuk, és nagyon jó lett – úgyhogy ez egy intenzív zenei „pumpa” lett, aminek a tetejére aztán rá lehetett mondani szöveget. A mai napig elővesszük ezt az attitűdöt, hogy mindenki fújja a magáét, az mindegy, hogy mit. Az energia, ami benne van, az a lényeg. Ilyenkor ezek összeállnak, és annak ellenére, hogy nem figyelünk egymásra, mivel együtt csináljuk, mégis egy olyan összképet ad, amit mi külön-külön nem hallunk ott a színpadon, de a közönség igen. 

H.V: Az improvizációk koncepciókra épülnek ebben az anyagban, ami azt jelenti, hogy a hangok teljesen mások lesznek minden alkalommal, ugyanakkor a koncepció marad, emiatt egyszerre felismerhető, de teljesen más is lesz. 

Ezt az előadást a közönség lassan kilenc éve láthatja-hallhatja különböző helyszíneken, ami viszonylag sok, főleg olyan anyag esetében, ami kifejezetten nem a mainstreambe tartozik. Mi lehet az oka annak, hogy még mindig nem kopott ki a KASSÁK?

H.V: Meglepődtem rajta, hogy milyen utóélete lett az előadásnak. Pusztán művészi kíváncsiságból bementünk a stúdióba és foglalkoztunk ezekkel a versekkel, többen hoztunk megzenésítési ötleteket, nagyon sok szabadság volt az egész felvételen. Nem is sajtóztuk ezt, nem adtunk egy darab interjút sem akkor, amikor megjelent a lemez, egyszerűen csak beengedtük az óceánba ezt a palackot, és az volt az érzésem, hogy az évek során, fű alatt egyre többen kezdtek el tudni az anyagról, és nem kallódott el.

Jó volt látni, hogy ha van egy ötlet, ami sok emberrel rezonál, azt nem kell feltétlenül marketingelni, hanem megtalálja a saját közönségét, és ezzel az előadással ez történt. Nincs sok ilyen projekt. 

M.A: Azt gondolom, beképzeltség nélkül, hogy önazonosak vagyunk, erős és meggyőző, amit csinálunk a színpadon. Emiatt nem is lesz populáris soha, de vannak olyan emberek – nem tömegek –, akiket ez érdekel. 

H.V: Biztos az is segített, hogy készítettünk aztán folytatást (Tandori/Sziveri), ez adhatott egy megerősítést ennek a projektnek, hogy létezik a mai napig.

Érzékelhető számotokra, hogy „érettebb lett” az előadás a kezdetek óta? Másképp játsszátok most?

M.A: Az első nagy változás az volt, amiről beszéltünk is már, hogy felvettük a lemezt úgy, hogy mi mondjuk a szövegeket, de rájöttünk, hogy úgy nem jó. Akkor hívtuk Keszég Lacit. Aztán persze változik a dolog, mivel nem kötött a formája. Persze, a Kassák-anyagban van olyan vers is, aminek kötött szerkezete van, s ezt nagyjából mindig ugyanúgy játsszuk, de mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy bojkottálja a kompozíciót. Ennyi év alatt mi is változunk, az előadás is. Másképp szólal meg a szöveg, mást hallunk ki belőle, más a habitusunk. 

Ez nyilván nem egy olyan koncertélmény, ami könnyen adja magát, mégis, vagy épp ezért, fontosnak tartom, hogy nyissanak az emberek a hasonló előadások felé. Ha valaki bizonytalan, tudnátok neki egy kis biztatást adni, hogy miért jöjjön el az Esernyősbe az április 24-i koncertre?

M.A: Ha nagyképűen kellene válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez minket nem érdekel. De persze ez ki tud nyitni kapukat és perspektívákat. Ha kinyílik a füled, akkor azt a popszámot, amit négy éve hallottál, máshogy hallgatod, igényesebb leszel és talán meghallasz, megérzel benne olyan dolgokat, amikre nem is figyeltél oda eddig, mert tágult a zenei érzékenységed. 

Terveztek még ilyen, akár konkrét költőhöz kapcsolódó anyagot ebben a felállásban?

M.A: Beszéltünk már róla, de nem tudom, lesz-e ilyen. Mindannyian sokat olvasunk, szóval elképzelhető. 

Veronika, nemrég bejelentetted, hogy gyermeket vársz. Mit gondolsz, hogyan fog alakulni a karriered, számítasz változásokra, ha majd visszatérsz a színpadra? 

H.V: Biztos, hogy lesznek változások, mert nagyon sok időt szeretnék a születendő gyermekemmel tölteni. Most rengeteg projekt van az életemben, valószínűleg priorizálnom kell majd, hogy mi az, ami igazán én vagyok és leszek a jövőben. Persze ilyen szempontból nagyon jó helyzetben vagyunk, mert olyan felkéréseink szoktak lenni, például ez a Kassák-koncert is, ahol a helyén van a produkció, és a közönséggel való kapcsolatot szolgálják az események. De azért azt hiszem, lesz ennek egy tisztító hatása az életemben. Az első gyermekemet várom most, de mindenkitől azt hallom, hogy ez egy akkora új élmény, annyira más szerep, ami nagyon sokat hozzá tud tenni az ember személyiségéhez. Mivel belülről építkezem, bízom benne, hogy a zenémhez is hozzá tud majd tenni. Az eddigi életem is olyan színes volt, annyi szerep megfért benne, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy be fogom tudni építeni újra a koncertezést az életembe úgy, hogy amellett a családi élet is megfelelő teret kap. 

Berci, milyen projektek vannak kilátásban a közeljövőben nálad, miken dolgozol épp, hol találkozhatunk veled?  

M.A: Február 22-én jelent meg mozikban a Lefkovicsék gyászolnak, aminek a zenéjét én szereztem. Emellett Dino Buzzati olasz szerző egyik novellájából írtam egy kamaraoperát, ennek most volt a bemutatója. Ez nagyon nagy munka volt, még nyalogatom a sebeimet, de közben már gondolkodom rajta, mi legyen a következő opera.

A középkori Óbuda 13. századi királyi központ után a 14. századtól királynéi központ lett. 1343-ban ajándékozta az óbudai várat és a hozzá tartozó városrészt özvegy édesanyjának, Piast Erzsébetnek Nagy Lajos király. Ettől kezdve nevezték Óbudát a Királynék városának (Civitas Reginalis). Erzsébet királynénak kedvelt tartózkodási helye lett Óbuda. A fia mellett mintegy társuralkodói szerepet betöltő királyné templomokat és kolostort alapított itt, és átépíttette a 13. század első felében IV. Béla király által épített királyi várat. A királyné nagyon kedvelte a klarisszákat, óbudai kolostorukat, amelyhez Szűz Máriának szentelt, csodálatos, háromhajós templom tartozott, 1334-ben alapította.

A kolostor nemcsak a magyarországi klarisszák központja, hanem a korabeli főúri leánynevelés helyszíne is volt. 

A klarisszák rendjének alapítója, Chiara di Favarone gazdag, Assisiben élő család leánya volt. Az ugyanebben a városban élő Giovanni di Bernardone (a későbbi Szent Ferenc) prédikációinak és az Evangéliumokat követő magatartásának hatására lett Krisztus jegyese. Szent Ferencet francia származású édesanyja nevezte el Francescónak, vagyis „Kis Franciának”. Édesapja Assisi leggazdagabb posztókereskedője volt. Klára 27 évvel élte túl Ferencet, 1253-ban halt meg, s  akárcsak Ferencet, két évvel halála után már őt is szentté avatták. Ránk maradt végrendelete, apáca társai számára készített regulája és számos levele. Egy érdekesség: számos egyéb titulusa mellett a tévé védőszentjévé is megválasztották, mivel amikor betegágyából már nem tudott felkelni, isteni kegyelemként maga előtt láthatta a templomban zajló éjféli misét karácsonykor!

A klarisszák rendje – hasonlóan a „kisebb testvérek”, azaz a ferencesek rendjéhez –, nagyon korán és gyorsan elterjedt Európában. Magyarországra már a 13. század első felében megérkeztek. A kolostorok tekintélyét emelte, hogy sok főrangú, sőt a királyi családhoz tartozó hölgy is belépett a rendbe. Erzsébet királyné édesanyja, Kaliszi Hedvig (egyébként IV. Béla király unokája!) maga is egy lengyel kolostor lakója lett, férje, I. Ulászló halála után. Erzsébet királyné viszont nem vonult kolostorba férje, Károly Róbert halála után, hanem – mint azt korábban említettük – szinte társuralkodói szerepet töltött be fia, Nagy Lajos király mellett. Abban, hogy a klarisszákat olyan nagy mértékben támogatta, nyilván szerepet játszottak a családi „hagyományok” is, hiszen édesanyján kívül nagymamája (Jolánta, IV. Béla leánya) és több nagynénje is apácafátylat öltött. Feltehetően ezek az előzmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a királyné engedélyt kapott XII. Benedek pápától, hogy az általa alapított klarissza kolostorba – kiválasztott kísérőivel – beléphessen és ott napközben tartózkodhasson.

Erzsébet királyné birtokadományokkal, az óbudai királynéi városrész piactere környékén álló házakkal, a kikötő vámjának beszedési jogával és művészi kvalitású egyházi felszerelési tárgyakkal is támogatta a klarisszákat.

Ezeket az adományokat az oklevelek leírásaiból ismerjük, de szerencsére két olyan tárgy is túlélte a viharos évszázadokat, amelyek a királyné személyéhez kapcsolhatók. Az egyik egy csodálatos, aranyozott ezüst, zománc díszítéses házioltár, amely kalandos úton jutott el a New York-i Metropolitan Múzeumba, ahol ma is látható. A másik tárgy egy gótikus szobor, amely Szűz Máriát ábrázolja a kisded Jézussal. Fából készült a 14. század második felében. Eredetileg arany, ezüst, zöld és kék lazúr festéssel díszítették és az évszázadok során többször is átalakították. Ez a szobor szintén kalandos utat járt be, de szerencsére ma is Magyarországon található, a piliscsabai – a 18. század első felében a klarisszák által építtetett – katolikus templomban. A kutatások szerint a szobrot Piast Erzsébet királyné adományozta a klarisszáknak. A legutóbbi – 1979–81-es – restaurálás is megállapította, hogy az eredeti alkotás egy trónoló Madonnát ábrázolt, s így valószínűleg az apácák templomának főoltárán helyezték el.

Az 1526-os török támadás elől az apácák Pozsonyba menekültek és vitték magukkal kolostoruk kincseit és Erzsébet királyné hamvait is. A pozsonyi kolostor leltárában a Madonna-szobor is szerepel. 1714-ben a visszatérő klarisszák nem tudták elfoglalni romos óbudai kolostorukat. Zichy Péter földesúr pedig nem támogatta az esetleges újjáépítést. Ezért az apácák a budai Várban telepedtek le, ott építették fel rendházukat és kolostorukat (a mai Úri u. 49. sz. telken). 1782-ben II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, a klarisszák rendjét is. Értékes kegytárgyaik nagy részét (így a házioltárt is) elárverezték. Szerencsére a templom berendezési tárgyainak többségét: padokat, oltárokat, szószéket és a szobrok között a Madonnát is sikerült átmenekíteni piliscsabai birtokukon levő templomukba. A feloszlatás után készült, fennmaradt leírásban említik a Szűz Mária-szobrot és annak kilenc, arannyal átszőtt díszes ruháját is. A szobor hátoldalán lévő feliratok és az 1979-es restaurálást végző Bodorné Szent-Gály Erzsébet szerint az eredetileg trónon ülő Madonnát először 1725-ben alakították át álló és öltöztethető szoborrá. A kutatások és az ugyanebből a korszakból származó fennmaradt Szűz Mária-szobrok arra is utalnak, hogy eredetileg egy szoptató Madonnát ábrázoltak (ahogyan például Erzsébet királyné házioltárán is), és ezt az ábrázolási módot illetlennek találhatta a barokk kor szellemisége.

A szobor aranyozott festését, lazúrozott kék-ezüst szinezését az 1725-ös átalakításkor egyszínű fehérre lefestették. 1785-ben újabb átalakítására került sor. A legutolsó restauráláskor (1979–81) a megtalált eredeti, 14. századi festéknyomok alapján készítette el a restaurátor, Bodorné Szent-Gály Erzsébet a ma is látható festés-rekonstrukciót. Ezek alapján a Madonna ruhája zöldeskék lazúrral fedett ezüst színű, arany palástja belül kékre festett. Fején fehér, nyakán arany színű fátyol. Eredetileg koronát is viselt, és jobb kezében jogart tartott, de ezek ma már nincsenek meg. Az 1979-es restauráláskor megtalálták a korona arany abroncsának maradványait. A kis Jézus bal kezében országalmát tart, ágyékkötője arany színű. Érdekesség, hogy az átfestések során Szűz Mária és a kis Jézus arcán és kezein az eredeti festés megmaradt!  A Madonna-szobor szokatlan kéztartását és sajátságosan oldalra forduló mozdulatát a szoborral foglalkozó kutatások az 1725-ös barokk átalakítás következményének tartják (pl. Radocsay Dénes, Marosi Ernő)  Amikor Nagy Lajost 1370-ben lengyel királlyá koronázták, maga helyett édesanyját, Piast Erzsébet királynét küldte régensként Krakkóba. Itt őriznek két faszobrot, amelyek közül az egyik a trónon ülő Szűz Máriát ábrázolja. A feltételezések szerint ezeket a szobrokat Erzsébet királyné adományozta az ottani klarisszáknak.

Joggal vethetjük fel, hogy a királyné több hasonló szobrot is vásárolhatott vagy készíttethetett, és talán ezek egyike volt az óbudai klarisszáknak ajándékozott Madonna-szobor.

Ilyen típusú Szűz Mária- szobor több is ismert Cseh- és Lengyelországból is. A széles látókörű, művelt királyné pedig követte korának aktuális művészeti áramlatait építkezéseiben és a szakrális tárgyak megvásárlásában.Erzsébet királyné, amellett, hogy erős akaratú társuralkodóként részt vett fia mellett a 14. századi politikai életben, szerető édesanya is volt. Sok tragédia érte hosszú életében: két elsőszülött fiának elvesztése, a Zách Felicián-féle merénylet, amelyben elveszítette – 25 évesen – jobb kezének négy ujját, tizennyolc éves Endre fiának nápolyi meggyilkolása, férjének, Károly Róbertnek a halála. A tragédiák nem törték meg, de vallásossága még jobban elmélyült, és még nagyobb szeretettel övezhette Lajos és István fiait és valószínűleg unokáit, Máriát és Hedviget is. Szeretete végrendeletéből is kiderül, amelyben anyai gondossággal hagyja Lajos fiára óvó-védő talizmánjait. A királyné mély anyai és vallásos érzéseinek megnyilvánulásait fejezhetik ki az általa vásárolt és a klarisszáknak ajándékozott szoptató és trónoló Szűz Mária-szobrok és -kegytárgyak is.

Nagy örömünkre szolgál, hogy ez a csodálatos műalkotás ez év április 26-tól szeptember végéig, kölcsönzés keretében az Óbudai Múzeum állandó kiállításának középkori részében lesz látható!

Ha Óbudára látogatsz, merre vezet utad? Van-e valamilyen különleges hangulat, ami kapcsolódik ehhez a városrészhez?

Természetesen kitüntetett alkalmakkor a Kéhli Vendéglő a bázis. A Vendéglátóipari Múzeum pedig az egyik kedvencem, ahová a külföldi látogatóimat is szívesen elviszem. 

Látsz valamilyen különbséget pesti és óbudai zsidó környezet között?

Óbuda a zsidóság magyarországi története, ennek szellemisége okán más, mint Pest. Ehhez erősen társul a Goldberger-mítosz és az ipari valóság. A városrombolás miatt megmaradt nagyon kicsi óbudai miliő keveset mutat az egykori ortodox zsidó életről. A nagy zsinagóga persze jelképes épület, de „egyedül” van.

Mit gondolsz arról, hogy a budapesti zsidóságnak Óbuda a bölcsője? Érezhető, látható ez még?

Ez tény. A 3. századtól találhatóak már zsidó emlékek, hiszen a Bar Kohba-lázadás leverése után a római légióba beléphettek zsidók is, és szintén zsidó kereskedők kísérték olykor Pannóniág a sereget. Ennek nyomai ma Aquincumban is láthatók. A legismertebb a menórával díszített, egyébként egy korábbi, görög feliratú sírkő.

Óbudán vezettél sétát is. Talán itt jobban megjelenik, láthatóbb Budapest zsidó arca? 

Nem jobban, hanem másként. A sétákat mindig a textilmúzeumban kezdjük, nekem ez, a kékfestők öröksége adja meg Óbuda zsidó arcának jellegét. Innen haladunk az időben vissza a római korig, majd egy nagy kanyarral újra a XIX. századba, a Goldbergerek nemzeti és ipartörténeti szerepéhez jutunk. A séta végén – ha éppen nincs valamilyen zsidó ünnep – általában Ambrus Klára fogad minket a zsinagógában, s magával ragadó történelmi tárlatvezetést tart óbuda zsidó múltjáról.

Mi a véleményed az óbudai zsidó világ újraélesztéséről/újraéledéséről?

Erről nincs külön véleményem, inkább az egész magyarországi zsidó reneszánszról érdemes beszélni. Vidéken is sok helyen elkezdődött valami. Sopronban például középiskolás diákok kezdték kutatni a holokausztban elpusztított családokat, akkor velük egykorú diáktársaik emlékét. Az ország több pontján – legutóbb például Kővágóörsön – civilek fognak össze, hogy megmentsék a pusztulástól és újra élesszék a zsinagógát, ifjúsági szervezetek jöttek létre és – elsősorban kulturális tevékenységek révén – keresik a zsidó identitásukat. Egyelőre a vallásosság, a halachikus élet távol áll tőlük, de azt is mondhatjuk, úton vannak…!

Az Óbudán (is) erősen élő Krúdy-nosztalgiának látod kapcsolódását az óbudai zsidó világhoz?  El tudod magad képzelni Krúdy ivócimborájaként?

Krúdy állítólag a halála előtti este még rendelt egy üveg bort a Kéhliből. Talán meg sem itta mind?  Le lehet ülni képzeletben az asztala mellé, és művei ismeretében szintén képzeletben beszélgethetünk vele. Ha Krúdy, akkor minden elképzelhető.

Rózsa Péter: Óbuda a nagy közösség
(Fejezet a Budapest zsidó arca című könyvből)

Amikor Jákov Flesch a szállítmány nagyobb részét már lepakolta Zsámbékon gróf Zichy Péter palotájában, a fűszerek, olívaolaj, cukor, citrom és mandula kisebb, megmaradt részével elindult Óbudára, ahol nemrégen épült meg a gróf feleségének egykori villája helyén az új kastély. 1750-et írunk, és Jákov ahányszor csak megállt kétlovas kocsijával Óbudán, nem tudhatta, milyen közel is került őseihez, a római birodalomban szolgáló egykori zsidókhoz, mert nem láthatott a frissen rakott falak vakolata mögé. Ha röntgen szemei lettek volna, bizony ráakad néhány menórát ábrázoló sírkőre, vagy olyanra, amire egy-egy héber nevet véstek. A kastély építésekor ugyanis felhasználtak sok régi sírkövet, amit az aquincumi római katonai temető helyén találtak. Jákov Flesch így persze nem tudhatta azt sem, hogy ez a Kárpát-medence legrégebb óta fennálló, multikulturális városa, ahol az ókortól kezdve sokak mellett mindig is éltek zsidók, amikor éppen valamelyik uralkodó el nem űzte őket – igaz, mindig vissza is jöttek. A Zichy család grófi birtokain például megtelepedhettek, serfőzdét, bor- és kávékimérést, kereskedéseket működtethettek. Miután a török kiűzését követően városokban tilos volt lakniuk, általában a földesúri birtokokon telepedhettek le, és mivel kiterjedt kereskedelmet folytattak, e birtokok terményeit be tudták kapcsolni a nemzetközi áruforgalomba is. Ez jó volt a zsidóknak és a birtokosoknak egyaránt. Jákov a XVIII. század e szerencsés időszakában volt a Zichyek legfontosabb kereskedelmi partnere.

Ha most a Fő téren állunk, és a kastélyt keressük, azt innen nem fogjuk meglátni, mert nem az utcafronton van, hanem egy szerény épületsor közepén található kapun belépve, a park túloldalán pillanthatjuk meg a főhomlokzatot. Sajnos az oldalszárnyakat már elbontották, de a barokk főbejárat felújítva pompázik. Az építtető gróf halála után a felesége, Bercsényi Zsuzsanna kötötte meg azt a szerződést a zsidókkal, ami a közösség önrendelkezési jogait tartalmazta, s ami lehetővé tette, hogy egyre több zsidó telepedjen le Óbudán. Itt kezdődik a virágkor, ami 1857. május 7-én valóságos virágesővel teljesedik be. Hogy ennek emlékeit láthassuk is, kicsit vissza kell sétálnunk a belváros felé, a római katonai amfiteátrum irányába, a Lajos utcába, ahol a Goldberger Textilipari Gyűjtemény található. A következő eseményről is találunk ott dokumentumokat.

1857. május 7-én és a megelőző napokban óriási nyüzsgés, forgatag volt a Budai-Goldberger Textilgyár összes helyiségében, udvarán és az épület előtti téren. Maga Ferenc József császár királyi őfelsége és felesége fogadását készítették elő. Mert jött. Igen, ide a zsidó iparos gyárához kívánt ellátogatni, és ez több volt, mint a kor legmagasabb technikai színvonalán működő ipari létesítmény, a  kékfestő- és textilgyártás high-tech-je előtti tisztelgés. E látogatás maga volt a történelmi kegy és megbocsátás szimbóluma. Miért is?  Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonáinak ugyanis többek között a Goldberger cég gyártotta az egyenruhákat. A vereség után a gyár ezért a bűnéért feketelistára került, nagy összegű hadisarcot kellett fizetniük, és termékeik jelentős részét be kellett szolgáltatniuk. Nagyon nehéz időszak következett, mert a gyár tulajdonosa, Goldberger Sámuel meghalt, és feleségének kellett ismét talpra állítania a céget. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan visszakapták a nagykereskedelmi jogot, és ezzel kezdődött meg a Goldbergerek nemzetközi sikersorozata is. A császári látogatással Ferenc József azt kívánta kifejezni, hogy megbocsátott, és a szabadságharc idején tanúsított magatartás miatt már nincs harag. A Család 1867-ben, a kiegyezés évében megkapta a nemesi címet.

 A XVIII. század elején még kis kékfestő műhelyként induló, és egészen a vészkorszakig tartó történetében a Goldberger gyár nemcsak különleges textiltermékeivel vált világhírűvé, hanem a folyamatos műszaki innovációnak köszönhetően is. Az egymást követő nemzedékek szorgosan építették és korszerűsítették a gyárat, az utolsó igazgató, Budai-Goldberger Leó világszínvonalú technológiát épített ki, a gyár termékeit számos országban értékesítette, lényegében a csepeli Weiss Manfréd művekkel együtt Magyarország ipari fellegvárának számított.  A harmadik világhírű gyár a Richter Gedeon gyógyszergyára volt. Mind Budai-Goldberger Leót, mind Richter Gedeont a fasiszták ölték meg, a Weiss család pedig hatalmas gyárairól kényszerűen lemondott, cserébe életben hagyta őket a náci rezsim, és külföldre menekülhetett. A Goldberger gyárak és a Weiss Manfréd Vasművek elenyésztek a szocializmus végére, a Richter azonban megmaradt, s ma is az ország egyik legjelentősebb tőzsdei cége.

A Textilmúzeumtól alig kell néhány lépést tennünk, s máris ott vagyunk az Óbudai Zsinagógánál. Ez Budapest legrégebbi, ma is működő imaháza. Klasszicista remekmű, később kiegészült szecessziós részletekkel. Egy korabeli utazó, Franz Schams szerint a királyság egyik legszebb épülete volt. Az óbudai zsidóság fénykorát jelképezi, hiszen amikor a korábbi szegényes imaház helyén, 1821-ben elkészült, közel 5000-es lélekszámú zsidó közösség élt itt. Rabbijuk, Münz Mózes akkor már harminc éve állt a hitközség élén, s még további tíz évig maradt is ott. Nagyon izgalmas korszak ez a közép-kelet európai zsidóság számára, hiszen egyre több, sokszor egymással nagy vitában álló közösség alakult meg. A rabbinikus ortodoxia, a különböző reformirányzatok és a szintén Magyarországon ekkor megjelenő haszidizmus élt egymás mellett. Münz Mózes saját közösségét szigorúsággal vezette, állítólag még az is előfordult, hogy vallási vétkekért testi fenyítést alkalmazott. Mégis, rabbisága alatt vált az óbudai az ország vezető zsidó közösségévé. 

Az épület bejárta szokásos történelmi útját; a holokausztban elpusztult több mint 3000 óbudai zsidó után egy ideig az oldalszárny egyik helyiségében tartották meg az imákat, de hamar feloszlatták az önálló hitközséget és az országos egyesületbe olvasztották. A zsinagóga ezután raktárként, majd jó ideig a Magyar Televízió egyik stúdiójaként üzemelt. Szerencsére nem szabdalták át a belső tereket, és az épület is nagyjából épségben maradt, így amikor 2010 tavaszán az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség bérleti szerződést kötött a Magyar Televízióval és birtokba vette a zsinagógát, megkezdődött a teljes körű helyreállítás. Egyébként Óbudán, innen távolabb működik a magyar származású Milton Friedman Nobel-emlékdíjas közgazdászról elnevezett egyetem, amit szintén ez a hitközség alapított. 

A Lajos utca korabeli neve Zsidó utca volt, nem véletlenül, mert itt működött a zsidó kulturális és szellemi élet legjava. Itt épült fel Buda egyetlen kőszínháza, a Kisfaludy Színház, egészen pontosan a Lajos u. 111. szám alatt, sajnos a II. világháborúban annyira megsérült, hogy le kellett bontani. Számos kávéház, étterem és kaszinó volt a környéken, és a pezsgő, éppen polgárosodó nagyváros művészei – lakjanak akár a pesti oldalon –, szívesen jártak Óbudára, ahol megtalálhatóak voltak a kávéházak, kávémérések.  Az 1912. évi címtár szerint 12 óbudai kávéház várta vendégeit. Az ismertebbek: a Duna (Laktanya utca), a Szalon (Zsigmond tér), a Kristály (Zsigmond utca), a Tucker (Mókus utca), a Rosenfeld (Lajos utca), a Mauer (Tavasz utca), a Redlich (Vöröskereszt utca) és az Eger (Fő tér) voltak. A leghíresebb azonban kétségkívül a Bródy Kávéház volt. 

1831-ben nyitotta meg Bródy Imre első kávémérését, majd sok helyre költözött a több mint száz éves története során, de a legutolsó épületét még ma is megtaláljuk. Ehhez kissé el kell sétálnunk északi irányba, és a Lajos utca vonalában távolabb találjuk meg, ahol ma az Óbudai Társaskör működik. Koncertek, irodalmi estek és társasági rendezvények helye, de valamikor legendás vendégsereg járt ide mulatni. A kor jeles színészei közül törzsvendégnek számított Csortos Gyula, Rátkay Márton, Fedák Sári, Somlay Artúr, Fejes Teri is. Az írók közül gyakran járt oda Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Hegedűs Gyula és persze Krúdy Gyula, akinek később egyik törzshelye lett a Bródy Kávéház, ahol éjszaka is volt meleg étel, zene és táncmulatság.

A Társaskörrel szemközti oldalon találjuk a Vendéglátóipari Múzeumot. Nem véletlen, hogy itt kapott helyet, hiszen – csak nézzünk körbe a lakótelep és az Árpád híd közé szorított, csöppnyi utcán, ami még őrzi a XIX–XX. század fordulójának kisvárosi, polgári hangulatát –, ilyen volt az a világ. Gránitköves útburkolattal, alacsony házakkal, kocsmákkal, mulatókkal, szatócsboltokkal, kóser hentesekkel, amikor az itt élők zöme már ipari munkásként élt, vagy éppen újságírásból kereste a kenyerét, vagy kereskedett, vagy valamit termelt.  A zsidók szombatot fogadtak, a keresztények misére jártak, a zsidó és a katolikus iskola pedig egymás melletti épületben működött. Jól elvoltak, bár így maradt volna!

Menjünk viszont át Pestre, mert szellemiségében és időrendben is ott folytatódott, majd teljesedett ki a századfordulóra a nagyvárosi, polgári életforma, amelynek igencsak erős motorja volt a budapesti zsidóság.

Forrás:
Rózsa Péter: Budapest zsidó arca,
Mazsike, 2021

Korábban is dolgoztak együtt a rijekai múzeumokkal.

Valóban készült már a Tengerészeti és Történeti Múzeummal, illetve a Városi Múzeummal közös kiállítás, ahol magát a várost, a hajóval való utazási szokásokat mutattuk be. A Rigójancsi is érinti Fiumét, kiderül, hogyan kapcsolódik a sütemény története a városhoz. Egyébként ez már egy létező kiállítás volt, közel öt évvel ezelőtt készültek a látható tablók, ezt egészítettük ki nálunk található tárgyakkal.

A kiállítást több helyen bemutatták, volt Rijekában, Zágrábban, a covid miatti szünet után pedig most újraéledt Budapesten.

A tárlat mellett megjelent egy gyermekeknek szóló kiadvány is, Anda Maric könyve, a Rigójancsi – Szerelem mint édes ihlet.  Ez a mese arról szól, hogy a szegény kisfiú Rigó Jancsinak hogyan sikerül a kor egyik legjobb zenészévé válnia, és kedvességével és egyszerűségével elnyernie a gyönyörű Klára szívét. A róla elnevezett sütemény is hozzá hasonlóan híres lesz, így kapja a „Rigójancsi” nevet, aminek eredeti receptje a könyv végén olvasható.

A Monarchia közege erőteljesen jelen van a tárlaton, és nyilván fontos is a történetben.

A kiállítás első terme egyenesen Fiumébe vezet, az úgynevezett boldog békeidőkbe, ami megközelítőleg a kiegyezéstől az I. világháborúig tart.  Egy virágzó, fejlődő kikötővárosról beszélünk, itt kötöttek ki a tengerentúlról és Ázsiából jövő hajók, amelyek vagy továbbszállították a rakományt, vagy helyben feldolgozták azt, így egyre jelentősebb lett az ipar.  Fiume ebben az időszakban legalább annyira fontos város volt Európában, mint Bécs vagy Budapest. Volt például csokoládégyára, az érkezett kakaót itt dolgozták föl, az elefánt logós dobozokkal például a kiállításon is találkozhatunk, ezek részben a múzeum tárgyai, részben magángyűjtőktől érkeztek. Amikor csődbe ment a cég, a Gerbeaud család vásárolta föl. Fiume pezsgő polgárváros volt, sok kávéházat, szállodát ismerünk ebből az időből, sajnos több elpusztult közülük. Sokan jártak ide üdülni, erős volt a gyógyturizmus, de vannak olyan adatok is, hogy sokan csak megszálltak egy-egy éjszakára, innen utaztak tovább.

A kiállítás egy szerelmi történetet mesél el. Fiume sokféleségébe pontosan belefért egy ilyen, a korban is szokatlan kapcsolat?

Egy igazi századfordulós, kozmopolita városról beszélünk. Érdekes, hogyan kapcsolódik mindehhez a cigányprímás kalandos élete. Rigó János többször is megfordult Fiumében szerelmével, Clara Warddal, kettejük kapcsolata áll a kiállítás középpontjában és az, ahogy a desszertet elnevezték.

A mai napig kedvelt süteményről beszélünk, amely szerepel a cukrászdák pultjainak állandó kínálatában és sok háziasszony receptes könyvében.

Van egy horvát recept, ami kicsit eltér a mi Rigójancsinktól. De többféle változat van, mindegyiknek a kakaós tészta az alapja, valaki csak kakaós krémet tesz bele, mások tejszínhabos jellegű fehér krémet is.

Hogyan kapta a sütemény a Rigójancsi nevet?

Sok olyan sütemény van, amely nevének származását nem ismerjük. Itt egy egészen izgalmas életút áll a név mögött, Rigó János története. Rigó János szegény pákozdi cigány családban született, egészen fiatal korában kezdett hegedülni. Zenekarban is játszott, egyre népszerűbb lett, nemcsak Budapesten. Kaposváron, Sopronban is zenélt, eljutott egészen Párizsig, ahol már saját zenekarával lépett fel. Párizsban ismert meg egy amerikai hercegnét, aki Detroitból ment Angliába tanulni, ahol nagyon fiatalon találkozott nála jóval idősebb későbbi férjével. Egy előadáson Clara Wardot annyira megfogta Jancsi hegedűjátéka, hogy egymásba szerettek, mindketten otthagyták családjukat, és 1898-ban összeházasodtak. A történet nagy port vert föl, kuriózumnak számított, a korabeli újságok állandóan róluk írtak.

Több tízezer újságcikket ismerünk, ami róluk szól: pletykák, álhírek. Tolongtak az emberek a szálloda ajtajánál, lesték a híres párt. 

Korabeli celebhistória?

Jancsi nyilatkozta egy újságcikkben, hogy neki már hegedülnie sem kellene, mert így is ismeri mindenki az újságból. Nem a hegedűtudása számít, hanem a szerelmi históriájuk.  Szerte Európában, így Fiumében is többször megfordultak, többnyire a Continental szállodában laktak. Miután elég költséges életet éltek, hamar elfogyott az a pénz, ami részben Clara vagyona volt, illetve az, amit Jancsi összehegedült, így elkezdtek közösen is fellépni. Korábban rövid ideig  Egyiptomban voltak, ahol Jancsi megtanított különböző dalokat, táncokat, Claranak, ezekkel léptek később a közönség elé Magyarországon is, aztán  Párizsban. Clara feszes, testszínű dresszben szerepelt például a Folies Bergère színpadán. Még Toulouse-Lautrecet is megihlette a produkció, a kiállításon itt van egy őket ábrázoló rajza. 

Nem ez volt a korabeli női minta. Hogyan reagált erre a társadalom?

Ez abban az időben polgárpukkasztó viselkedés volt, botrányhősnőnek is nevezték Clarát. A kapcsolat viszonylag rövid életű volt, fél évtizedig tartott a házasság, mert Clara beleszeretett egy pincérbe, és továbblépett. Jancsi később megnősült, szép karriert futott be, járt Amerikában is, egy Kis-Magyarország nevű vendéglőnek volt a prímása, nagyon kedvelték a zenéjét, egyszer játszott Roosevelt elnöknek is. Élete végén elszegényedve, magányosan halt meg Amerikában.

Kettejük kapcsolata meglehetősen viharos volt, ez Clara története volt, vagy inkább Jancsié?

Valószínűleg inkább Clararól szólt, aki nagyon különleges jelenség volt abban a korban. Hogy mennyire az „igaz” szerelemről beszélünk, azt nem tudjuk.  A korabeli cikkek középpontjában az áll, hogy a dúsgazdag hercegné otthagyta korábbi életét egy cigányprímásért, ami azért Jancsinak nem eshetett nagyon jól. Heltai Jenő még egy „verset” is írt némi gúnnyal „Hogy ingatag az asszony /Megmondta Rigoletto/ Az én megszégyenítőm / A cigány Rigó lett, Ó” .

Hogyan épül fel a kiállítás?

Arról már volt szó, hogy az első teremben Fiuméba érkezünk, láthatunk jellegzetes kiegészítőket, amivel a város utcáin sétálgathattak a hölgyek és urak, szalmakalapot, női tollaskalapot, kesztyűt, szivarokat, dohányzacskókat, illetve a kiállítótér végén találkozhatunk a megelevenedett Jancsival és Clarával, két rájuk hasonlító bábut öltöztettünk be. Látunk egy hegedűt, gyönyörűszép tokkal, ami jelképezi Jancsi életét. A tokot egy Steinway kereskedésben vásárolták, amikor Budapesten voltak, gyakran megszálltak a Hotel Réniben, ami viszonylag közel volt ehhez a hangszerkereskedéshez. Egy újságcikkből azt is tudjuk, hogy Clara egyszer egy akkor hatezer forintba került Mancini hegedűt vásárolt kedvesének.

A másik teremben lévő tablókon a korabeli újságcikkek, fényképek, képeslapok vannak, megelevenedik a város, érzékelhető az a hangulat, amiben a kor polgárai éltek, ami nemcsak Bécset és Budapestet jellemezte, de Fiumét is. Vannak közös fotók, van, ahol csak Jancsi, van ahol Clara szerepel a korban botrányosnak ítélt pózokban, utóbbi például cigarettával ül egy biciklin.

Lehet Rigójancsi-recepteket is olvasni, illetve kialakítottunk egy korabeli kávéházi installációt, ami a kor hangulatát idézi.

Nagyon sok tárgyunk van, ami kapcsolódik Fiuméhoz, a kávéházi világhoz, a süteményhez, ezek közül néhány már látható volt a 2022-es Fiume kiállításon is.

Arról még nem beszéltünk, hogy valójában miért kapta a Rigójancsi elnevezést a sütemény.

Nem tudjuk, hogy a legendás sütemény hol készült először, sok legenda veszi körül. Például az egyik ilyen, hogy a Hotel Rémiben kérte meg Clara Ward a cukrászt, hogy készítsen olyan desszertet, ami Jancsival való szerelmükre emlékezteti. Állítólag Jancsi megkóstolta a süteményt, és akkor mondta ezt a mondatot, amit fel is írtunk a falra, mert jellemzőnek tartunk, hogy  „Kóstold meg, ez olyan barna, mint az én bőröm, és olyan édes, mint a te szíved!” Persze, az is lehet, hogy Jancsi soha nem evett ilyen süteményt, mindez csak a legenda része.

Az is elképzelhető, hogy amikor egyszer Fiumében jártak, ott készíttették el a süteményt egy szálloda cukrászdájában, lehet, hogy ezért kötődik annyira a városhoz. Azt tudjuk, hogy ebben az időben a Gerbeaud család megsütötte a süteményt Budapesten, hajnalban leszállították vonattal Fiumébe –  ott is volt cukrászdájuk és ugyanaz volt a kínálat, mint a magyar fővárosban.

Az idén nagyon korán jött tavasz, az értelmes mennyiségű csapadék és a sok napsütés a szokottnál hetekkel korábban előcsalogatta az ehető növényeket is, de persze az embernek soha semmi nem elég.  Ezért hiába lehet már február közepén friss turbolyát és medvehagymát szedni, harsogó zöld helyett ezer más színre vágyunk.

Az ehető virágok használata egy tányéron vagy pláne egy salátában egy étteremben ma már nem számít kirívó esetnek, de annyira bájos, hogy bátran átültethetjük a saját konyhánkba is.

Vannak is olyan delikátboltok, ahol a hűtőpultban az év bármelyik szakában találunk tüneményesen csomagolt, étkezésre szánt virágokat, ám ezeknek az árát még az ellenségeinek sem kívánná az ember. A tavasz viszont tombol, úgyhogy kézenfekvő, hogy egy kiadós séta közben magunk szedjük össze az egész heti tányérdíszt, ami színeket, ízeket és vidámságot hoz még a csütörtök reggeli vajas pirítósra is! 

A vendéglátásban (és reméljük, az otthoni konyhákban is) többszörösen kőbe vésett szabály, hogy amit egy tányérra rátesznek, annak ehetőnek kell lennie. Mert hiába néz ki mondjuk folyami kavicsnak egy nagyon szép folyami kavics egy halétel díszítéseként, biztosan lesz valaki, aki ráharap – onnantól kezdve pedig az étterem fizetheti a fogorvosi számlákat… Az első kör tehát: attól, hogy valami kívánatos, még nem biztos, hogy ehető! 

Szép és finom
A fűszernövények virágai mind ehetők, sőt: általában a leveleknél is különlegesebb és intenzívebb az ízük. Ezt bárki tapasztalhatta, aki hagyta már egyszer is elburjánzani a bazsalikomot a konyhaablakban, hiszen közismert, hogy a házi fűszernövények életét úgy hosszabbíthatjuk meg, ha lecsipkedjük a bimbóikat. (Meg úgy, ha rendszeresen locsoljuk őket, de ezt persze csak magamnak mantrázom.)  Ennek az oka a növények életciklusával magyarázható: először a gyökérben, majd a levélzetben, a virágzatban és végül a termésben koncentrálódnak az aroma- és hatóanyagok: ennek köszönhető, hogy például a medvehagyma bimbós korában a levelei rohamosan veszítenek az ízükből, és mire virágzás után kifejlődnek a kis bogyói, amiből végül eldobálja a magokat, a híres medvehagyma-levélnek gyakorlatilag csak fűíze marad.
A vadon termő fűszernövények virágait tehát nyugodtan szedjük le, és együk meg: ilyen, lépten-nyomon megtermő virág például a zamatos turbolya, a ligeti és mezei zsálya, a szurokfű (elegánsabb nevén oregano) vagy a kakukkfű. Utóbbi például kifejezetten szeret autópálya-rézsűkben, hatalmas párnákat alkotva tobzódni a szmogban. (Amire szintén van értelmes magyarázat: a katlanszerű elhelyezkedés még jobban megtartja azt a meleget, amit a kipufogógázok adnak, ezért a melegkedvelő kakukkfű boldogan burjánzik ott, ahonnan minden más élőlény fejvesztve menekülne.)
Az általánosan ismert gyógynövények virágai is biztosan ehetőek: finom a kamillavirág, a hársfa, a cickafark, de érdekes módon még a pettyegetett tüdőfű kétszínű virágai is mézédesek, pedig a gyógynövényként használt levelei keserűek, mint az epe. A közönséges gyújtoványfű virágai pedig nemhogy édesek, de kifejezetten sárgadinnye-ízűek.
Meglepő és kifejezetten érdekes aromájú a medvehagyma és a hagymaszagú kányazsombor virága: előbbi tényleg fokhagymaízű, méghozzá nem is kicsit, utóbbi pedig inkább a mustárra emlékeztet, egy kis hagymás beütéssel. A sóskaborbolya-bokorról pedig nemcsak a zsenge leveleit érdemes lecsipkedni, hanem a fürtös, sárga virágait is, amelyek ugyanolyan savanykásak, mint a levelek vagy a termés. (Bokrok esetében természetesen még fontosabb, hogy tanúsítsunk komoly önmérsékletet, hiszen ezek a virágok nem nőnek vissza, és nem fejlődnek később terméssé. Ezért, ha teljesen megpucolunk egy virágzó bokrot, akkor az őszi gyümölcsöket esszük le róla előre.) Ezek a növények azért külön izgalmasak, mert a virágoktól azt várná az ember, hogy a méhecskék által is rajongott nektár miatt édeskés az ízük. Nos, messze nem mindegyiknek.
Nem fűszer és nem gyógynövények, legalábbis a hagyományos értelemben véve, de a kislányok már ovis koruktól főznek belőlük – ha másképp nem, akkor a homokozóban: ilyen a százszorszép, az ibolya, a vadrózsa, a bodza, az akác. A százszorszépnek a leveleit is fel lehet használni salátának, de a virágai olyan bájosak, hogy még a zsíroskenyérből is menyegzői, de legalábbis leánybúcsúhoz illő fogást varázsol. Ibolyából csak Magyarországon 16 faj él, de illata csak egyetlenegynek van (illatos ibolya – Viola odorata), ám díszítésnek az összes többi is ugyanolyan finom és mutatós, ráadásul az ibolyavirág állaga is nagyon barátságos. Az akácvirágokat érdemes egyenként leszedegetni a fürtről, bár a mézédes rész pont a csészelevél (a zöld rész) alatt rejtezik. A bodzát pedig mindenki ismeri: szörpöt még nagyipari mennyiségben is készítenek belőle, az internet pedig roskadozik a rántott bodzavirág-receptektől. 

Szép, de nem finom
Ha tényleg csak a tányért vagy a süteményt szeretnénk feldobni virágokkal, de ismerjük a társaságot és tudjuk, hogy úgyis ott maradnak majd a tányér szélén kipiszkálva, akkor nyugodtan szedjük össze a fehérhere, vöröshere vagy a pitypang virágait: mutatósnak mutatósak, az ízük még nem is lenne rossz, de az állagukban van valami szúrós-rágós, ami miatt nem kifejezetten jó érzés rájuk harapni. Nagyobb adag salátába nyugodtan tehetjük őket, zöldturmixba vagy smoothie-kba még inkább, de teljes pompájukban, egyben hagyva sokan fintorogni fognak miattuk.
Ilyen lehet még a galagonya is, aminek egyenként leszedegetni a szirmait pokoli munka, de ha úgy szeretnénk díszítésnek is használni, ahogy gyógyteának gyűjtjük, akkor csalódást okozhat. A galagonyának ugyanis a virágos hajtásvégeit szoktuk gyűjteni, ami a leveleket, virágokat, sőt, a velük együtt törő ágvégeket is jelenti – márpedig botocskára harapni nem finom.
Ugyanezért gyanakodjunk az orgonára is: bár valóban gyönyörű színű és finom szörpöt is lehet készíteni belőle, a leszedegetett virágait pedig tortapimpelésre teremtette az ég, az íze nagyon gyakran keserű. Ennek kiszűrésére az a megoldás, ha séta közben végigkóstolgatjuk a bokrokat és a keserűeket csak vázába szedjük, nem pedig a tányérra. 

Szép, de mérgező
Vannak végül – de nyilván nem utolsó sorban – azok a virágok, amelyek gyönyörűek, illatosak, ismertek és nem gondolnánk róluk, hogy mérgezőek, pedig a fogyasztásuk csúnya dolgokat okozhat. Ilyen a lila akác, ami a fehér akác nemesített változata: a lilás-rózsaszín virágokból tehát soha ne készítsünk szörpöt. Ilyen a szarkaláb, ami csábítóan sötétlila és különleges formájúak a virágai, ám a teáját régen lapostetű elleni lemosásra használták – jobb tehát nem belegondolni, hogy mit tehet velünk belsőleg. És ilyen az egyik legkorábban virágzó bokor, a kecskerágó gömbszerű, apró, ragyogóan sárga virágzata, ami már bimbó korában kívánatosan illegeti magát és távolról hasonlít a sóskaborbolya virágára, de a kecskerágó minden része mérgez. 

A saját kezűleg begyűjtött, vadon termő és virágzó ételdíszekben az a különösen jó, hogy meglepően sokáig megőrizhetjük a frissességüket. Ha valóban tiszta helyről szedtük, akkor nem kell (és nem is tanácsos) megmosni őket, mert csak összeesnek. Egyszerűen teregessük ki őket lazán az asztalra egy fél órára, hogy a bennük lakó apró rovarok kényelmesen elhagyhassák a fedezéküket, majd béleljünk ki egy szélesebb tálat vagy dobozt benedvesített papírtörlővel, söpörjük rá a virágokat és tegyük a hűtőbe. Ha egy-két naponta óvatosan megspricceljük őket egy kis vízzel, egy hétnél tovább is ragyogni fognak!
További izgalmas, finom és gyönyörű növényekkel ismerkedhetnek az Ehető Erdő című könyvben! 

1. A Békásmegyeri pálya

Alapvetően nem a ’70-es években épült Békásmegyeri lakótelep tüntette el, hanem már az ’50-es évek elején „feledésbe merült”, miután a rajta játszó Békásmegyer gárdája 1949-ben egyesült a Csillagheggyel, és átköltözött a Márton utcába. A falu határában, az akkori HÉV-megállótól bevezető Kőbányai utca (később Munkácsy Mihály utca) mentén helyezkedett el. Normál méretű, füves játéktere volt, már amennyire egy rétből kialakított pálya talaja annak nevezhető.

2. A Márton utcai pálya

A Csillaghegyi MTE és a Külker SC otthona Csillaghegy és Békásmegyer határán. Előbbiek 1936-ban – a pálya létrehozásával egyidejűleg – költöztek ide, utóbbiak 1983 óta használták, és a Mészöly Focisuli SE is bérelte 2012-től. Füves játéktere, futópályája, fedett lelátója, labdafogó hálója és edzésre alkalmas világítása volt. A sporttelep 2020 januárja óta használaton kívül van, mert az ígért felújítási munkálatok nem kezdődtek el, de most úgy tűnik, hogy idén nyáron végre megvalósulnak, és egy vadonatúj füves centerpálya létesül a jelenlegi helyett.

3. A Márton utcai edzőpálya

A korábban földes pálya a 2000-es évek közepétől szűk egy évtizedig kihasználatlanul állt, mert az éjszaka leple alatt illetéktelenek behatoltak a sporttelepre, és tőből levágva eltulajdonították az öltöző-épülettől távolabb eső kaput. 2014-ben műfűvel borították, a kaput helyreállították és edzésre alkalmas világítást szereltek fel. A sporttelep tervezett felújítása a mostanin kívül még egy műfüves pálya építését irányozza elő.

4. Az Ürömi úti pálya

A Csillaghegyi strand területén található, sokáig a szabványméret határán helyezkedett el, műfüves, korábban füves. A ’70-es években hozták létre azzal a szándékkal, hogy az NB I-es mérkőzésekre szombaton felutazó, és a strand szállodájában megháló vidéki csapatoknak még legyen lehetőségük gyakorolni a vasárnapi bajnoki előtt, továbbá az edzőtáborozásra érkező gárdáknak is kiváló környezetet biztosított. A ’90-es évek második felében az Óbuda FC bajnoki meccseket is játszott rajta, de a Csillaghegyi MTE szintén igénybe vette, amikor a Márton utcai pályát javították. 2020-ban a környezetét átépítették, a játékteret műfüvesítették és megnagyobbították, jelenleg a Mészöly Focisuli SE bérli.

5. A Hunyadi utcai pálya (KISOK pálya)

1926-tól 1931-es egyesülésükig a KTC (Kissingtelepi Torna Club) és a Csillaghegyi FC játszott rajta (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt.) Utána az egyesített csapat (MOVE Csillaghegyi-Kissingtelepi AC = CsKAC) otthona lett. Miután a klub 1936-ban átköltözött a Márton utcába, a pálya hamarosan megszűnt. Földes-homokos talaja volt, helyén ma játszótér, óvoda és kertes családi házak találhatók.

6. A Botond utcai pálya

A Csillaghegyi Építők egykori otthona a Csillaghegyi Téglagyár területén. A földes játéktér az ’50-es években élte virágkorát BLASZ II-es meccsek sokaságával, majd a ’60-as évek elején a gyár Budai Tégla- és Cserépipari Vállalatba való integrálódása előtt felszámolták, helyén ma a Forrásliget Lakópark áll.

7. A Határ úti pálya

Rómaifürdő és Csillaghegy határán helyezkedett el, és 1950 körüli létrehozásától kezdve a Szentendrei út túloldalán elterült Szállítóberendezések Gyárának (korábbi Roessemann és Kühnemannak, későbbi Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárnak) a csapata játszott rajta – mindennapi szóhasználatban – SZÁLLBER néven. Ugyancsak földes volt, és a ’60-as évek elején szüntették meg.

8. A Külső Bécsi úti pálya (a szovjet laktanyában)

A terület a korábban itt üzemelő Demjan Téglagyárhoz tartozott, majd az ’50-es években a Budai Nagy Antalról elnevezett szovjet laktanya létesült a helyén, amelynek csapata a ’60-as évektől a rendszerváltásig használta a pályát. Jelenleg részben lakópark áll a helyén.

9. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 1.)

Az út túloldalán elterült Drasche Téglagyáré volt, amely a Testvérhegy, egyben az agyagbánya lábánál helyezkedett el. A II. világháború idején a Pomázi úti pálya helyett létesítették, és a ’60-as évek első felében még biztosan működött.

10. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 2.)

Ezt is a Drasche Téglagyár kezdte el építeni a pályájuk mellett, a mostani Kubik utca túloldalán a ’60-as évek elején, de a közeli Fonógépgyár igazgatója egyben párttitkár is volt, és sikerült elérnie a tanácsnál, hogy megszerezze a földes játéktér használati jogát csapatának. Az építését már ők fejezték be, és innentől kezdve a Fonógép gárdája játszott rajta, amíg meg nem szűntek. A ’90-es évek elejétől baseballpályaként funkcionált, majd 2014-ben az Óbudai Gepárdok (új nevén Óbuda Hockey Academy) könnyűszerkezetes jégkorongcsarnokát építették a helyére.

11. A Pomázi úti pálya

A Drasche Téglagyár régebbi, első, földes pályája volt az óbudai buszgarázs helyén a II. világháború előtt. 

12. A Gázgyári pálya

1993 áprilisában adták át az Óbudai Gázgyár területén lebontott két gáztároló tartály helyén. Az edzőpálya létrehozásával évtizedes szükségletet elégítettek ki a Gázművek labdarúgó szakosztálya felé. A szennyezett gáztisztító massza tetejére vízzáró védőréteget húztak, majd földet terítettek rá. Ez, illetve a nagy terhelés okozta, hogy az eredetileg füves pálya nagyon hamar földessé vált, hiszen esős időszakban állt rajta a víz és dagonyázni lehetett, míg száraz időben betonkeményen kopogott. Sorsát az pecsételte meg, hogy a Gázművek 2004-ben teljesen feladta óbudai gyáregységét, a terület használati joga pedig visszaszállt a fővárosi önkormányzatra, amely nem volt érdekelt a pálya további működtetésében. A terület kármentesítésével, a gáztisztító massza kitermelésének velejárójaként a játékteret felszámolták, helyén jelenleg a talajelszállítás következtében két nagy gödör tátong.

13. A Gázgyár melletti pálya

A második világháború után hozták létre az esztergomi vonalhoz déli irányból becsatlakozó vasúti sín töltése mentén a gyár és a centerpálya között, utóbbira párhuzamosan. Nem volt normál méretű játéktere, és az ’50-es években a gázgyárhoz tartozó épületeket emeltek a helyén.

14. A Záhony utcai pálya 1.

Helyhiány miatt közel sem szabvány méretű pályaként a ’60-as évek elejétől a Gázművek utánpótlásának edzéseit részben itt tartották, és olykor serdülő-mérkőzések megrendezésére is sor került rajta. A’70-es években ráépült a munkásszálló (amiből később hotel lett, jelenleg rendőrszállóként üzemel), illetve a szakosztály teniszpályái.

15. A Sujtás utcai pálya

1930-ban adták át mint a Gázművek labdarúgó és atlétikai létesítményét, amelyet sokáig (a Sujtás utca elnevezéséig) aquincumi pályaként aposztrofáltak. A füves rét feltöltésével kialakított játéktér kikopása után földes-homokossá vált, és csak az ’50-es évek legvégén kezdték füvesíteni, végül a ’60-as évek közepére lett kész. A mai napig a gázosok otthona, immáron hivatalos öregfiúk és női mérkőzések lejátszására alkalmas világítással, beépített öntözőrendszerrel és labdafogó hálóval.

16. A Záhony utcai pálya 2.

A Gázművek centerpályájának tehermentesítésére hozták létre a ’60-as évek elején, de pár szezon után (1964-ben) a Házgyár kiépítése miatt meg kellett szünteti. Talaja adott volt, hiszen a területet a Gázgyár a városi gázgyártásnál keletkező melléktermékkel, salakkal töltötte fel. 2003 óta nagyrészt az Auchan áruház parkolója található a helyén. Az 50-es-60-as években a Betonelemgyár és a Hegesztőkészülékek Gyárának gárdája bérelte.

17. A Záhony utcai pálya 3.

1966 márciusában adták át a megszűnt pálya mellett, annak pótlására. Elődjéhez hasonlóan salakos alapozást kapott, de olykor vékony földréteget szórtak rá, így aktuálisan vagy földes vagy salakos pályának minősült. 1973/74 telén a Házgyár terjeszkedése miatt a Gázműveknek ezt is fel kellett számolnia. Később villamossági szaküzlet és raktárak épültek ide, amit 2005-ben az Auchan áruház parkolója „váltott fel”.

18. A Szentendrei úti pálya

A játékteret 1933-ban az Óbudai Goldberger építette a Magyar Textilfestőgyárhoz tartozó telken, és utóbbi gárdája bérelte. A Goldberger 1942-ben új, fekete salakos pályát hozott létre közvetlen a korábbi mellett, amit 1948–1953 között használt fő bázisaként, majd áttette székhelyét a Nagyszombat utcába. A Szentendrei út túloldalán lévő Hegesztőkészülékek Gyárának együttese szintén bérelte a létesítményt. Helyére fabódék, később cégek telephelyei létesültek, jelenleg üres terület, amelyre a jövőben állítólag bolt-komplexum építését tervezik.

19. A Fehéregyházi úti pálya

Az Óbudai Fehérítő, majd 1952-től új nevén Óbudai Textilkikészítő területén, az üzem mögött helyezkedett el, és azonos nevű csapata használta az ’50-es évek végéig, továbbá egy ideig a 43. sz. Építők gárdája bérelte. 1963-ban még megvolt, de már kapuk nélkül, nem focipályaként használták.

20. A Rádl-árok menti pálya

Az eredetileg salakos borítású játékteret 1977-től 1989-es megszűnéséig a Honvéd Nógrádi SE használta, majd a III. kerületi TVE edzőpályája lett. Jelenleg is e funkciójában működik, csak a 2000-es évek második felétől már természetes gyepszőnyeggel borítva.

21. A Hévízi úti (Kalap utcai) füves pálya

Az 1900-as évek második évtizedétől az Óbudai Torna Egylethez (OTE) tartozott, annak csapata játszott rajta. 1942-ben egyesültek a III. kerülettel, amelybe pár szezon után gyakorlatilag beolvadtak. Saját pályájának megépüléséig az Újlaki FC is játszott itt, csakúgy, mint a Gázművek, amely 1946-tól kilenc egymást követő szezonon át a III. kerülettel társbérletben fogadta rajta bajnoki ellenfeleit, továbbá a szigetre költözéséig a Karhatalmi Dózsa is bérelte. Az ’50-es években még földes játékteret a ’60-as évekre füvesítették. Jelenleg is a III. kerületi TVE otthona, futópályával, beépített öntözőrendszerrel és hatszáz fős, fedett lelátóval.

22. A Hévízi úti (Kalap utcai) műfüves pálya

Bár a centerpálya melletti rész korábban is füves terület volt, csak a köztük lévő lelátó elbontásával lehetett a ’60-as évek elejére normál méretű, füves edzőpályát kialakítani rajta. Az idők során salakossá lett játékteret hivatalos mérkőzések lejátszására egy szezon erejéig alkalmatlanná tette az a mobillelátó, ami a III. kerület 1996/97-es NB I-es szezonjára lett felállítva, és hosszában majdnem végig belógott a pályára. 2008-ban műfüvesítették és bajnoki mérkőzések lejátszására alkalmas világítást kapott.

23. A Filatorigáti pálya

A jelenlegi Bogdáni úti buszvégállomás területén állt közvetlenül a második világháború utánig, amikor is a Filatorigáti széntelep létrejött a helyén. A Vadnyugat csapata játszott rajta.

24. A Vihar utcai (Szentendrei úti) pálya

Nem biztos, hogy a legszerencsésebb elnevezés, mert akkoriban a környék utcaképe még picit másképpen festett, de a Vihar utca kétségkívül érintette, és házakkal elválasztva a Szentendrei úttal is határos volt, sőt utóbbi felől nyílt a bejárata. Eredetileg Szeszgyári pályaként ismerték, mert a Szentendrei út másik oldalán létesült Első Óbudai Szeszégető és Finomítónak (később Leipziger Szeszgyár, illetve Leipziger Szesz- és Cukorgyár, majd a BUSZESZ üzeme) a használatában állt. Később az 1953-ban alapított óbudai Vörös Szikra Gyár (amely a korábbi Óbudai Dohánygyár épületébe települt a Flórián téren) gárdája játszott rajta, de nem túl sokáig, mert a ’60-as évek elején ráépült a napjainkban Laborc Általános Iskola néven működő tanintézmény.

25. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 1.

A honvédség pályája volt a sziget keleti oldalán, közvetlenül a Duna mellett. A ’60-as évek első felében bizonyosan létezett, ma területének nagy részén a Honvéd Kajak-Kenu Szakosztályának sporttelepe található.

26. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 2.

A szigeti hajógyár egykori, alapvetően füves pályája, amit kezdetben az Óbudai Széchenyi, későbbi nevén Óbudai Hajógyár használt, majd a ’80-as években a Gép- és Felvonógyár alakulata bérelt. A ’90-es évek második felében funkcióját vesztette, amikor lovaspark kezdett el működni a helyén. A kapukat eltávolították. 2009-ben ezt is megszüntették, a területet ledózerolták, azóta parlagon hever.

27. A Hajógyári- (Óbudai)-szigeti pálya 3.

A Hajógyár pálya melletti salakos játékteret a Karhatalmi Dózsa az Óbudai Hajógyárral karöltve építette 1962-ben, és közösen bérelte a tanácstól, majd a rendszerváltás után hasonló módon jutott ugyanarra a sorsra, mint füves szomszédja.

28. A Bécsi úti pálya

Leventék, illetve a gyár dolgozói építették 1943/44-ben az Újlaki téglagyár területén, és annak csapata, az Újlaki FC játszott rajta ’97-es megszűnéséig. Velük párhuzamosan a testvércsapat, az ugyanazon vállalathoz tartozó Bohn téglagyár Budai AC (BAC), majd Budai Téglagyár nevű együttese bérelte a földes pályát. Helyén 2000 decemberében Praktiker barkácsáruház nyílt.

29. A Folyondár utcai pálya

A Schmidt-kastélyhoz tartozó park területén feküdt, és a „fölötte” elhelyezkedő Bányakutató Intézet csapata játszott rajta. A ’90-es években a Vasas teniszpályái kerültek a helyére.

30. A Szépvölgyi úti pálya

A II. világháború alatt bezárt Holzspach téglagyár bányaudvarán helyezkedett el, közvetlenül a bánya bejárata előtt. A világégést követően a Salgó Téglagyár egyesülete vette birtokba, amíg 1948-ban nem egyesültek az Óbudai Pamuttal. 1952-ben a Mechanikai Mérőműszerek Gyára (MMG) települt ide, pontosabban a téglagyár és a bányaudvar helyén felhúzott új épületkomplexumba. A gyár 1998-as bezárása, majd lebontása után 2003-tól ide épült a Szépvölgyi Business Park.

31. A Nagyszombat utcai (Árpád fejedelem útjai) pálya

A korábban Határ utcai pálya néven futó létesítményt 1901-ben avatták fel, amely a III. kerületi TVE otthona lett. Az eredetileg homokos talajú pályát 1942-ben hagyták ott a kék–fehérek az OTE-val való egyesülésük következtében. Helyükre 1953-ban a szomszédos két gyár csapata, az Óbudai Pamut és az Óbudai Goldberger költözött. Előbbi 1981-ben beolvadt utóbbiba, amely 1986-os megszűnéséig játszott rajta. Ezután funkcióját vesztette: a ’90-es évek első felében a kerületi „lopós kocsik” bázisa volt, ahová a tilosban parkoló autókat szállították. 1993-ban a területet értékesítették, 1995-től görkorcsolya-, majd szabadidő-parkként működik, korábban Görzenál néven, 2019-től Budapest Gardennek hívják.

A nyitóképen: UFC pálya, Bécsi út, Gázművek bajnoki (1965)

Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai című kiállítás a roma holokauszt, a Porajmos áldozatainak állít emléket. Pontosabban a projekt nem emlékezni szeretne, hanem teremteni: fő célja szembe menni a felejtéssel, ellen-narratívákat felépíteni, hiszen csak az nem felejtődik el, amiről beszélünk. Nem elég a történelemkönyvekben leírt dátumokat és eseményeket megtanulni, mivel azok alapjában véve leegyszerűsítettek, sőt, ami még veszélyesebb, elsősorban a többségi társadalom és a túlélők későbbi nézőpontjából beszélnek.  Az iskolai történelemórák időnként unalmasakká válnak, és elidegenítőek, mert egy hivatalos és hiányos narratívát adnak tovább. Gyakran nem világos, kinek a történetét mesélik éppen, vitára, elmélkedésre, nézetek ütköztetésére, a különböző családi tapasztalatok behozására és azok összefűzésére a kollektív emlékezetben nem nagyon adnak teret.

Az emlékezés márpedig nem lehet statikus 

– vallja a DePART.  Szerintük aktivitással, oktatással, vitával és elkötelezettséggel aktív folyamattá válhat. De miért van arra szükség, hogy az emlékezetet mozgásba lendítsük? Mert ha nem szakítunk időt múltunk történeteinek újbóli elmesélésére, akkor könnyen feledésbe merülnek és megismétlődhetnek a történelem hibái – ez a DePART projektjének filozófiája.

A DePART társulat (Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization) egy olyan hanginstallációt dolgozott ki, amely az „emlékezet-őrség” gyakorlatát kínálja résztvevőinek az aktív emlékezés aktusaként. A Ha mindenki meghallaná című installáció egyszerre művészeti projekt, nyitott archívum és részvételi kutatás. Több helyszínen bemutatták már, és a jövőben is tervezik további helyszíneken új roma közösségek hangjait bekapcsolni az installációba. Helyi önkéntes résztvevők személyes „hanglevelekben” szólítják meg a Porajmos, vagy más szóval a Samudaripen helyi áldozatait.

Minden egyes önkéntesen bekapcsolódó résztvevő egy-egy elfeledett élet „emlékőrzőjévé” válik.

Az installáció nem új, az elmúlt év során, 2023-ban már kétszer is látható volt Budapesten: a STEREO10 Fesztiválon, illetve a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén a Budapest 150 programsorozat részeként. De ebben a formájában, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterében megvalósult, még nem állt fel. 

Folytatódik a közös gondolkodás, az installáció köré egy plusz kiállítást rendeztek, és roma szervezetek bevonásával gazdag kísérőprogramokat is társítottak hozzá a roma emlékezetpolitika lehetőségeiről, kerekasztal-beszélgetéseket, a Romakép Műhely szervezésében filmvetítéseket tartottak, de volt varróworkshop a Bagázzsal, feminista workshop a Romaversitas szervezésében, Roma Hősök Független Színházi Workshop, továbbá pedagógus kerekasztal a roma tanulók intergrációjáról és szegregációjáról.  Horváth Péter történésszel és Pocsai Bettina roma aktivistával pedig együtt sétálhattunk az egykori téglagyárak területén.

Mindez a töredékes múlt és a roma közösségekkel, illetve közösségekben zajló eszmecsere láthatóvá tételét szolgálja. A hogyanról és a háttérről később bővebben lesz szó, előbb ismerkedjünk meg a DePART alkotócsoport tagjaival.

A társulat

A megnevezés nem véletlen, mert a tagok, mind a négyen, a Salzburgi Mozarteum Egyetem mesterszakos hallgatói, akik az alkalmazott színház területéről, az előadóművészet felől jönnek. Ez egy kicsi, mondhatni elit mesterszak, ahol azt vizsgálják, miként lehet közösségekhez jobban kapcsolódó művészeti alkotásokat létrehozni, drámaszövegek helyett emberi történeteket színpadra vinni; hol lehetnek olyan színpadok, amelyek nem színházi térben vannak, mégis alkalmasak katarzist előidézni, illetve kik lehetnek azok a társadalom különböző rétegeiből származó szereplők, akiknek a hangját a kortárs színház eszközeivel fel kell hangosítani. Alapvetően tehát szociálisan elkötelezett művészeti produkciók létrehozására, a művészeti gyakorlat és a társadalom összekapcsolására törekszenek.

Az egyetemen való közös munka hozta össze ezt a nemzetközi, művészekből és facilitátorokból álló transzdiszciplináris kollektívát, amely a művészet, az aktivizmus és a kutatás metszéspontjain dolgozik.

Javarészt politikai tematikájú projektjeik kutatásorientált formátuma a közösségépítést, a helyi partnerek bevonását és az elfeledett árnyéktörténetek feltárását hangsúlyozza.

Roma projektjük kiinduló alapja is az egyik egyetemi feladatuk volt, ami azt a célt határozta meg, hogy a múltról alkotott képünket meghatározó domináns narratívákkal szemben egy árnyaltabb és befogadóbb szemlélettel közelítsen az emlékezethez.

A kollektíva tagjai Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT). Dominik salzburgi, koreográfus, performer, és egy salzburgi színházat vezet. Jonas is színházművész, emellett politikai aktivistaként és trénerként tevékenykedik Németországban és Ausztriában, valamint fehérorosz és ukrán művészekkel dolgozik egy közösségi színházi programban. Cat non-bináris aktivista, színházi rendező és költő. Szepes Anna pedig a közösségi színház, a színházi nevelés oldaláról jön, jelenleg a Trafóban dolgozik egy közösségi színházi műhelyben.

A hanginstalláció

Az alkotócsoport a Flaszter biennálé óbudai helyszínére, a helyi történésekre emlékezve alakította át az installációt. A projekt célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a romáknak, azoknak a magyar állampolgároknak, akiket az egykori Óbudai Téglagyár téglaszárító barakkjaiba gyűjtöttek össze, akiket innen vittek tovább a munka- és megsemmisítő táborokba, és akikről a nevükön kívül semmit sem tudunk. Auschwitzban a nyolcvanas években a föld alól került elő egy nyilvántartó könyv, benne a Magyarországról odahurcolt romák nevével. Ez az egyetlen dokumentum, ami ezeknek az embereknek az emlékét őrzi. Egy név, valamint a születési és halálozási dátum.

Ezek az adatok nem árulnak el semmit az életükről, csak a haláluk körülményeiről, és arról, hogy mindössze öt százalékuk tért vissza a táborból.

A hanginstalláció elkészítéséhez az alkotók különböző szociokulturális háttérrel rendelkező önkéntesek e-mailes jelentkezését kérték, majd a deportáltak listájáról visszaküldtek nekik egy nevet, ő lett az „emlékezetpárjuk”. Megkérték, hogy írjanak neki egy levelet, majd olvassák fel és rögzítsék. Ez ma már nem okoz gondot, mindannyiunk telefonján megtalálható egy jó minőségű diktafon is. A visszaküldött hangfáljok, a személyes megemlékező levelek hangzanak fel a földszinti kiállítótérben elhelyezett negyven fém oszlopból. Minden teremben a projektet létrehozó kollektíva szülővárosából vetítik ki a helyi internálótábort, pontosabban azt, ami a helyére került, hol lakóház, hol játszótér, hol magánbirtok vagy kertészet.

Mire jó mindez?

Egyrészt emlékmű. Még ha nem is valósul meg megfogható formában, a szellemi térben igenis emlékműként szolgál.  Rendhagyó módszerek és anyagok – mint amilyen az emlékező föld és a hangzó levelek – alkalmazásával dokumentálja és osztja meg a romák töredékes második világháborús történelmét. Ezzel korlátokat bont le, bevett narratívákat kérdőjelez meg, és hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben meghallják ezeket a történeteket. 

Az alkotócsoport a kiállítás alatt is folyamatosan bővülő archívumot a párbeszéd és a kutatás kiindulópontjaként kínálja fel a galériatér számára: hogyan lehet figyelemmel és gondoskodással helyreállítani, újra- és visszaírni a Porajmos áldozatainak elveszett és rejtve maradt történeteit? Mi az üzenete a személyes emlékezet és a kortárs roma aktivizmus mindenki számára hozzáférhető adatbázisának?

Ahogy haladtam a kiállításon, a kezdeti semleges érdektelenségből, a „jól van, értem, szomorú, láttunk már ilyet” hozzáállásból egy ponton váratlanul kibillentettek a levelek. Megérintve, megszólítva éreztem magam. Ügyesen csinálták a DePART-osok, nem hiába járnak részvételi színházas oktatásra, mert azzal a nyitottsággal húztak bele az ügyükbe, amivel megadták nekem a döntés szabadságát, a lehetőséget. Nem kényszerítettek semmire, és nem kaptam rajta őket azon, hogy vezetnének, számba rágnának igazságokat. Ez a személyesség és szabadság a legnagyobb ereje a projektnek, ahogy elém tesz egy nem létező, sőt eltörölt történetet, rám bízza, hogy megtaláljam, nekem mi közöm lehet ehhez, és megteremtsem a magam viszonyulását. 

Egy ponton nem volt kérdés, hogy nincsenek eltörölt történetek. Legyen bár az egykori téglagyár helyén ma épülettömb lakókkal, vagy park játszótérrel, mégis ott van mindaz, amiről úgy hittük, hogy elmúlt, eltűnt, megszűnt létezni. Ott vannak mindazok, akiknek a története nem szerepel az archívumokban, levéltárakban.

Mert ha elfogadnánk, hogy a történetük eltörölhető, akkor elfogadjuk azt is, hogy ezek az emberek elpusztíthatók voltak.

Azóta is érzem, hogy írnom kellene egy levelet. A HÉV-en utazva, a kutyát sétáltatva gondolkodom, mi legyen benne. A múzeumban tartottak egy levélíró workshopot, amelyen nem tudtam részt venni, de Szepes Anna, a csapat magyar tagja azt mesélte a korábbi alkalmakról, hogy sokféle reakcióval találkoztak már. Volt olyan, aki bárhogy szerette volna, egy sort sem tudott leírni mégsem – neki az üres lap lett a levele. Más csak elénekelt egy dalt, mert így tudott kapcsolódni az emléktársához, valaki leírta a saját nagymamáinak a történetét, vagy a saját életéről mesélt. 

A probléma érthető: hogyan is tudnék megszólítani valakit, akinek a történetét nemhogy ő maga, de soha senki más sem fogja tudni elmesélni, hiszen elszállították, meggyilkolták, kitörölték, semmit se tudunk róla, nincs leszármazottja, nincs egy ember, aki ismerné a sorsát. Az elfelejtett áldozatokkal ma csupán a képzeletünk segítségével létesíthetünk kapcsolatot, és akár üdvös is lehet, ha mégsem a halála körülményei szerint emlékezünk rá, hanem ünnepelve azt, aki ő lehetett. A kreativitás segítségével, a teremtés, levélírás aktusával megidézhetünk egy entitást, akár úgy is, hogy nem róla írunk, hanem neki, és így lesz belőle valaki. Ez a szabadság, amely szerint kialakíthatom a saját viszonyomat az emléktársamhoz, egyfelől a projekt része, másfelől mélyen adekvát a roma kultúrával.

Ha teszek valamit, akár csak annyit, hogy átgondolom, elképzelem és leírom valakinek a sorsát, ha beleteszem a saját munkámat, azt hiszem, az számít. Az már felelősségvállalás is.

Mindenesetre több, mintha évente egyszer fennkölt szavak kíséretében megkoszorúzunk egy emlékművet.

Elegáns megoldás, hogy az internálótáborok archív fotóit letakarták. Aki akarja, felhajthatja a borítást, megnézheti a megrázó képeket, de értjük a jelzést: nem megyünk bele a szenvedéspornóba, ami elől mindenki menekül már. Azzal, hogy a kiállítás nem a szörnyűségek bemutatására helyezi a fókuszt, valahogy hatékonyabban rávilágít a megúszás-technikáinkra, a hárításainkra. 

És a termeket járva a belső hangom egyre hangosabban mondta: oké, de mi van ma, mit tehetek még, mi ebben az én saját felelősségem?

„A mi igazi szándékunk az volt – reagálja erre Szepes Anna -, hogy folytatólagosságot teremtsünk, egy kitörölt vagy kevéssé emlékezett múlt és a jelen aktivizmusa, láthatósági és kulturális küzdelmei és kezdeményezései között. Ennek a linearitásnak a megteremtésével azt reméljük, hogy egy szolidárisabb, vagy akár radikálisabb jövő felé léphetünk.”

Ha mindenki meghallaná
A holnap ellenállásának roma archívumai

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2024.február 15. – április 7.

Kiállító művészek:

DePART Collective (Jonas Baur, Dominik Jellen, Cat Jugravu, Szepes Anna)

Produkciós menedzser: Trace Polly Müller

(de)Archiváló labor nagykövet: Pocsai Bettina

A történelmi magyar királyság soknemzetiségű ország volt, így németek már a török megszállás előtt is éltek a magyar korona alatt. Lélekszámuk a török kiűzése után, a 17. században kezdett nőni, akkor, amikor Mária Terézia betelepítési politikájának köszönhetően tömegével érkeztek a török háborúk következtében elnéptelenedett területekre, így Óbudára is. 

Bár a városba a törökök kiűzése után szinte azonnal visszatelepedett néhány református magyar család, 1738-39-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, így a Zichyek, Óbuda földesurai is érdekeltté váltak abban, hogy a német földről az ottani nehézségek miatt menekülők letelepedhessenek a városban.  

A közkeletűen „sváboknak” nevezett magyarországi németek, így az óbudai braunhaxlerek története tulajdonképpen itt kezdődik.

Hajóval jöttek 

Az első német telepesek, összesen tizenhét fő 1698-ban, főleg Baden-Württemberg, Ulm, Hessen felől érkeztek. Számtalan okuk akadt rá, hogy elhagyják szülővárosaikat, többek között a harmincéves háború és az infláció is vonzóvá tette számukra a Magyarországra költözést.

A vállalkozók több hullámban érkeztek a katolikus területekről, általában a Dunán lehajózva, Visegrádtól Bajáig letelepedve az alkalmas kikötőhelyeken, így Óbudán is. 

Noha a Magyarországra települőkről a köztudatban az él, hogy mind svábok voltak – azaz Schwabenből, Württembergből érkeztek – valójában frankok, tiroliak, alsó-ausztriaiak és stájerek is akadtak köztük, hívja fel rá a figyelmet Viszket Zoltán egy tanulmányában. 

Bár a korabeli nyilvántartásokból sok minden nem derül ki, azt tudjuk, hogy az első tizenhét német betelepülő már szerepel az 1701-es adóösszeírásban. Sőt, az óbudai Péter–Pál-templom anyakönyveiben a nevük is megőrződött: Joannes Wittmann szőlőművesen kívül a Webereket, a Grafokat és a Schlossereket is ekkor említi először óbudai forrás. (Az eredeti nevek az évszázadok során aztán nem egyszer torzulnak, változnak a bejegyzésekben, van olyan családnév, amelynek akár négy változata is ismert.)

A beköltözők nagyrészt a török hódítás után itt maradt romokat építették újjá a mai Fő tér és a Mókus utca közti területen.

Ennek köszönhető, hogy az utcanevek évszázadokig németek voltak, a magyar elnevezés nem egyszer fordítással keletkezett. A Lerchen Gasséból Pacsirta(mező) utca, a Kronen Gasséból (Kis)korona utca, a Frühling Gasséból Tavasz utca lett. Máshol átkeresztelték: a Kerék utca korábban például Drei Herzen Gasse (Három szív utca) néven szerepelt a térképeken.

Hergelaufene és tősgyökeres 

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az igazi óbudaiak a Filatorigát és a Nagyszombat utca közt laknak, aki nem, az csak afféle “hergelaufene”, azaz jött-ment. 

Egészen a tizenkilencedik századig egy-egy sváb család használt egy telket és házat. Az istálló, a gabonatároló és az ól a lakóház mellett állt, az illemhely az udvaron volt. Ez a modell sokáig megmaradt, ám a filoxéra után, amikor a sváb lakosság nagy része a szőlőművelésről kényszerűen áttért a vendéglős-szakmára, kialakítva ezzel Óbuda „vendéglátós” arculatát, más részük pedig gyárakban talált munkát, az egykori házhelyek közül sokat beépítettek, 8-10 egyszoba-konyhás lakhelyet kialakítva egy-egy telken, a gazdagabbak pedig bérházakat húztak fel a Bécsi út és a Pacsirtamező utca közti területen, megváltoztatva ezzel az addig inkább mezővárosias település arculatát.  

Hogy mikortól nevezik az itt élő svábokat braunhaxlereknek, azaz barnalábúaknak, azt nem tudni – ráadásul az sem világos, mi a név eredete: egyes magyarázatok szerint a szőlőtaposás közben a napon lesült lábszáruk, más magyarázat szerint a barna lábszárvédő miatt kapták ezt a nevet.

A városban az 1700-as évekre már 30-40 német család élt, egészen a 19. század közepéig az anyakönyvekből is egyértelműen kikövetkeztethető a származásuk, lévén őrizték német neveiket és a német földön tisztelt szentek emlékét – az óbudai svábok közt például számtalan Martinus és Barbara akadt.

Az 1848-as szabadságharc idején indul csak meg az első magyarosítási hullám, amelynek nyomai az anyakönyvekben is láthatók.

Gemini és trimini

A 17-19. században egy-egy helyi német családban átlagosan 6-7 gyerek született, közülük 3-4 érhette meg a felnőttkort. A helytörténeti kutatások szerint Óbudán a német családokban feltűnően magas volt az ikerszülések száma, nem volt ritka még a hármasiker sem. Előbbit az anyakönyvekben „gemini”, utóbbit „trimini” megjegyzéssel jelölték. Érdekes, hogy 1840-től megjelenik a magyar „kettős” kifejezés az ikrekre vonatkoztatva. A remek születési statisztikák ellenére az ikrek – főleg a hármasikrek – szinte soha nem élték túl a csecsemő korukat a kis születési súly és az orvostudomány fejletlensége miatt, így a felnőtt braunhaxler lakosságban elenyésző volt a számuk.

Ennek ellenére tudunk olyan családról, ahol egy ikerpár mindkét tagja megélte a felnőttkort: Weber Pál és György 1893-ban születtek és fel is nőttek annak rendje és módja szerint. Sorsukra később visszatérünk – mivel regénybe illik.

Annyi bizonyos, hogy 1880-ban a lakosság 65,4 százaléka volt sváb, mintegy 15 ezer fő. De mivel foglalkoztak ezek a Weberek, Schlosserek és a többiek?

Ahogy említettük, Óbuda egészen a 19-20. század fordulóján bekövetkezett filoxérajárványig szőlőtermő vidék volt, így a német területről érkező telepesek nagy része is szőlőműveléssel, borászkodással, borkiméréssel foglalkozott új hazájában, letéve ezzel a későbbi „magyar Grinzing” és a Krúdy-városként aposztrofált kockás abroszos, kadarkás, vendéglős Óbuda alapjait. Amely státus egyébiránt aztán épp a filoxéra miatt erősödött meg, igaz, a nagy szőlővész után a sváb kocsmárosok nem a saját, hanem az Alföld borait mérték ki vendéglőikben, a legtöbb helyen heti egyszer-kétszer, vagy akár mindennap meleg étellel is várva a betérőket.

A filoxérajárványig a Péterhegy, a Testvérhegy, az Aranyhegy és a Csúcshegy is be volt ültetve szőlővel,  az októberi szüreti körmenetek szokása pedig a szőlővész után is megmaradt.

A korabeli leírások szerint az útvonal a Kórház utcai piactól indult és a Solymári utca – Föld utca – Bécsi út – Újlaki templom – Lajos utca útvonalon haladt. A borszentelés napja december 27-e volt, ekkor a családfők egy-egy üveg bort vittek a misére, majd a nedűvel megszentelték a hordókat.  

Sváb és katolikus

Amint az a körmenet és a borszentelés szokásából is látható, a helyi német lakosság kizárólag katolikus volt – olyannyira, hogy járta régen egy mondás is, amely szerint „egy igazi óbudai sváb és katolikus”.

Hogy mennyire értettek ezzel egyet a Zichy-birtokra a török kiűzése után azonnal visszaköltöző és már korábban is itt élő református magyarok, az jó kérdés – annál is inkább, mivel egy idő után még templomukat is át kellett adni a Habsburg-udvar és a földesúr által is támogatott sváb katolikusoknak.

Innentől Óbuda vallási arculatát három, igen markáns felekezet határozta meg: a Péter-Pál-templomot a katolikus svábok használták, emellett hamarosan elkészült a református magyarok új temploma, a beköltöző nagy számú zsidóság miatt pedig zsinagóga is épült Óbudán. Ma is mindhárom megvan.

Ennek ellenére – a korabeli leírások alapján – a 19-20. században elsősorban a katolikus svábok ünnepei határozták meg Óbudát:

A Péter-Pál napi búcsúhoz köthető Kirschen Kiritog, cseresznyés búcsú és körmenet például olyan híres volt, hogy egy idő után Buda és Pest népe is megjelent rajta, csakúgy, mint a krumplibúcsún.

Szintén az óbudai sváb katolikus hagyományhoz kötődik a Kiscelli-dombi Mária-zarándoklatok szokása.  (A sváb ünnepekről előző lapszámunkban olvashattak: Horváth Péter: Hagyomány és ünnep a régi Óbudán,  Óbudai Anziksz 2023/tél.) 

Az évtizedek alatt Óbuda német lakossága lassan, de biztosan nőtt. A legtöbb családban sok gyerek született, noha magas volt a gyermekhalandóság is. A későbbi adatokkal, amelyek szerint Óbudán sok a tébécés, összevág, hogy a halál oka a legtöbbször tüdőbaj volt. 

Említettük, hogy a sváb családokban aránytalanul sok ikerterhesség következett be. Gálosfai Jenőné helytörténeti monográfiájában beszámol a Weber családról, ahol húsz év alatt tizenöt gyerek született, köztük az említett ikerpár. Az anya, Thaler Mária 1852-ben jött világra, sok gyermeke közül nyolc érte meg a felnőttkort, köztük az ikrek. Egyikük az első világháborúban esett el a fronton, a másik, mivel mozgásszervi problémája miatt nem lehetett katona már az első világégésben sem, megélte a második világháborút, sőt túl is élte. Az ostrom végnapjaiban véletlen találat érte, így mindkét fiú a háború áldozata lett, igaz, pár évtized különbséggel, és két különböző háborúé…  

Lázadás, kolera, árvizek 

Az óbudai sváb közösséget a történelem során számtalan trauma érte. A két világháborút túlélőket a negyvenes években telepítették ki, a hazájukat elsősorban a békásmegyeri közösség tagjai vesztették el, amire még visszatérünk.  

Azonban korábban is akadtak konfliktusok és tragédiák. Először az adók emelkedése ellen lázadt fel a lakosság 1772-ben, amikor az úgynevezett Óbudai zenebona során Ferbert Ferenc uradalmi tanácsossal kerültek összetűzésbe a helyi német lakosok. A lázadás vezetőjét megbüntették. (Erről lásd külön cikkünket: Horváth Péter: Lázadás Zichy Péter földesúr ellen.)

Az 1838-as jeges árról már többször szó esett e lapban – ez volt az az árvíz, amelyben Óbuda nagy része megsemmisült. 

A tizenkilencedik században amúgy sem jártak jó idők az akkor már javarészt sváb-zsidó Óbudára, nem sokkal korábban, 1831-ben kolerajárvány söpört végig a városon. Bár július 12-én lezárták a várost, már késő volt, augusztusban naponta 100-200 ember betegedett meg és nem egyszer 10-12 óra alatt bele is halt a fertőzésbe.

Az 1838-asnál kevésbé ismert az 1876-os árvíz története, amelyre a korábbi tapasztalatok tükrében már felkészült a lakosság. A pékek előre dolgoztak, a lakók megerősítették a házakat, ivóvizet tartalékoltak, így viszonylag kis károkkal megúszták a Duna áradását. 

Az árvízhez kapcsolódik a fent már említett sváb krumplibúcsú legendája: a helyi történet szerint a hegyvidéken élő németek libazsírral és krumplival kínálták a hozzájuk menekülőket, évente erre a gesztusra emlékeznek télen.  

Békásmegyer és a kitelepítés

Egy idő után a közeli Békásmegyer, vagy német nevén Krottendorf is benépesült. Az itt lévő középkori település a 17. században semmisült meg. 1727-ben „kietlen helyként” említik, amely a Zichyek birtokában van. 

A területre 1740 körül költöztek be újra, mégpedig sváb telepesek. A történet rekonstruálását azonban megnehezíti, hogy a várostörténet kezdetéről szóló iratok egy tűzvészben megsemmisültek. Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század közepéről származó adat szerint a 834 fős lakosság száz százaléka vallotta magát németnek, ám a magyarosodás hamarosan elindult, és 1930-ban már csak 26,9 százalék volt az arányuk Békásmegyeren.

A lakosság főleg gyümölcstermesztésből és iparos munkákból élt, a nők nem egyszer vállaltak munkát a csillaghegyi és az újpesti textilgyárakban. 

Ahogy említettük, az óbudai és a békásmegyeri svábok történetének legszomorúbb fejezete a második világháború után következett be. 

1945 decemberében kormányrendelet született a németek kitelepítéséről. Ez azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámláláson németnek vallották magukat. Nagy Imre belügyminiszterként hozott 1946-os rendelete ugyan mentesített egyeseket, ám Óbuda, főleg Békásmegyer német lakosságát ezekben az években elűzték hazájából. A kitelepítettek mindössze egy húszkilós csomagot vihettek magukkal. Az első csoportot 1946. február 28-án, a második csoportot március 5-én indították útnak. Békásmegyerről 575 családot, 2440 főt telepítették ki Németországba. 

Kocsmák mentén 

Óbuda a tizenkilencedik-huszadik században a leginkább sváb kisvendéglőiről volt ismert, ez az a bizonyos „Krúdy-város”, amely a mai napig nosztalgikusan él a köztudatban. Az egykori sváb vendéglők története jól feldolgozott. Számtalan olyan vendéglős-kocsmáros dinasztiáról tudunk, amely sokáig meghatározta Óbuda arculatát. A Thalerek a mai Hídfő utcában üzemeltettek vendéglőt. A Gittinger-kocsma unikum volt abból a szempontból, hogy nő vezette, özvegy Gittinger Károlyné, aki egyben az itt működő spór-egylet (a törzsvendégek által létrehozott takarék-egylet) vezetője is volt. A Weberekről már szó esett, ők a Hídfő utca 16. szám alatt üzemeltettek vendéglőt. A ház ma is megvan. Tipikus óbudai épület, középen kocsibehajtóval. A lakóépület balra, a kocsma jobbra nyílt, a vendégkört főleg a hajógyári munkások alkották. 1952-ben államosították. Egy másik Weber, Weber József a Szentendrei úton, a Rómaifürdő és Csúcshegy közt nyitott vendéglőt, míg Weber Ferenc kifőzdéje a Kórház utca 42-ben, az 1920-ban épült piac mellett volt – érdekesség, hogy felesége a javarészt a piacon árusító bolgárkertészekből álló közönségre való tekintettel megtanult bolgár ételeket készíteni, míg a tulajdonosról feljegyezték, hogy „tudott szlávul”. Nagy vendéglős család volt a Schlosser, 1883–1952-ig huszonhárom Schlossernek volt vendéglője Óbudán. A „híres” Schlosser a Bécsi úton működött az 1951-es államosításig, majd 1991-ben visszakapta az üzlethelyiséget a család. A kocsmárosok közt ismert volt még Heilige (Szent) Flesser, akinek a (régi) Szentendrei út 52-ben volt vendéglője. Szenteskedő hírében állt, így a vendégek gyakran provokáltak trágársággal járó verekedést, veszekedést. Ilyenkor a kocsmáros – anélkül, hogy fizettek volna – kidobta őket.

Felhasznált irodalom 

Óbuda története. Főszerk. Népessy Noémi. Budapest, 2020. 

Gálosfai Jenőné: Német földről gyalogszerrel, tutajjal/Zu Wasser und zu Lande – aus Deutschland. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, VIII. évf. 1. szám. Budapest, 2003     

Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, XII. évfolyam 1. szám. Budapest, 2007 

Szülőfalunk, Békásmegyer. Szerk. Wittinger László. Budapest, 1997.

Hidvégi Handl Iván: Svábok és zsidók Óbudán a 20. század első felében. Kairosz kiadó, Budapest, 2014.

Az oszmán török hódítás hosszú, csaknem kétszáz évig tartó ideje alatt az ország számos területe és települése részben vagy teljesen elnéptelenedett. Ez arra ösztönözte a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-udvart, hogy betelepítések útján pótolja az elmenekült vagy elpusztult lakosságot. A 18. század elejétől zajló betelepítések szervezetten működtek, de spontán is zajlottak. A szervezett betelepítések – kormányzati vagy földesúri akarattal – egyik egyértelmű célja az volt, hogy az új betelepülők főleg németajkúak és római katolikus vallásúak legyenek. Emellett a gazdasági érdekek voltak a legfontosabbak, amelyek szerint a lehető legrövidebb idő alatt újjáépülő települések és uradalmak anyagilag prosperálóvá váljanak.

Óbuda a török hódoltság idején csak rövid periódusokra vált néptelenné, az elmenekült lakosság mindig visszatért. Buda visszafoglalását (1686) követően – megvárva Fehérvár felszabadítását –, 1688-ban negyven, korábban a harcok elől elmenekült óbudai család költözött vissza a településre. Ezek a családok mind magyarok és protestáns vallásúak voltak.

Ők kezdték meg a romos város feltámasztását, a tönkretett mezőgazdasági területek újjáélesztését.

Nyilvánvaló, hogy ez a csekély létszámú magyar lakosság kevésnek bizonyult a település sikeres újjáépítéséhez, a gazdaság beindításához, s ez a tény az új földesurak előtt is ismert volt.

Az oszmán török hódoltság korában Óbuda, illetve a hozzátartozó uradalom a komáromi királyi váruradalom részét képezte, tehát a Királyi Kamara (Kincstár) tulajdonában volt. A további harcokhoz a Habsburg-udvarnak jelentős bevételekre és hűséges alattvalókra volt szüksége, ezért több, a Kamara kezelésében álló birtokot eladott vagy elzálogosított. Ezt a lehetőséget használta ki id. Zichy István kamaraelnök, aki fényes katonai karrierje mellett jelentősen növelte birtokait, illetve egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. Ennek köszönhetően grófi címet kapott. I. Lipót király 1659-ben kelt adománylevelének értelmében id. Zichy István megvásárolta, így a család tulajdonába került az elzálogosított komáromi váruradalom és annak tartozéka, az óbudai uradalom. Az udvar és az új földesúr között kötött kontraktusnak megfelelően az egykori koronabirtok magánföldesúri tulajdonba került.

Ez a korszak legnagyobb mértékű adományozása volt, emiatt későbbi vádaskodások és tulajdoni harcok elindítójává vált.

Az óbudai uradalom tizenkét településből állt – Óbuda mellett hozzátartozott Békásmegyer, Szentendre, Zsámbék, Budakeszi, Budaörs, Bogdán (Dunabogdány), Perbál, Szántó (Pilisszántó), Monostor (Szigetmonostor), Tótfalú (Tahitótfalu), Tök, Bolgárfalu, Csík, Szentpéter, Kissing, Tah, Torda és Várad –, amelyeknek egy része teljesen elnéptelenedett. A törökök kiűzését követően a Budai Kamara Felügyelőség kétségbe vonta a Zichyek földesuraságát Óbuda és az uradalom többi települése felett, a királyi adománylevelet formai hiányosságok miatt nem tartotta érvényesnek. Azonban a nagy befolyású Haditanács a korábban komoly hadisikereket felmutató Zichy István mellé állt, és egy időre elcsitultak a birtokviták. A betelepítések ügyében a Zichyek pártolták a németajkú katolikus családok prioritását, de más népcsoportok is egyre nagyobb számban érkeztek.

Óbudára kezdetben kizárólag délnémet – leginkább sváb és bajor – területekről jöttek telepesek, akik egy jobb élet reményében költöztek a településre. Eredeti lakóhelyükön túlnépesedés volt, valamint folyamatos háborúk dúltak, mindemellett jelentősen súlyosbodott a földesúri kizsákmányolás. Az első német telepescsoport – tizenhét nőtlen fiatalember – 1698-ban érkezett Óbudára. Őket több hullámban követték telepesek német területekről, akiknek először meg kellett váltaniuk szabadságukat, majd szerződést kötöttek az új földesúrral. Ennek értelmében az Óbudára költözők házhelyet és csekély méretű földet, továbbá három év adómentességet kaptak, sőt a szőlőműveléssel foglalkozóknak öt év adómentesség járt. A földesúr és a jobbágyok közötti kontraktus más számos kötelezettséget is tartalmazott. Ezek a szerződések nemcsak az újonnan betelepítettekre, hanem a korábbi magyar lakosságra is érvényesek voltak, és lejártuk után mindig meg kellett azokat újítani. Idővel jellemzővé vált – akár az uradalmon belül is – a jelentős népességmozgás, elköltözés és beköltözés.

A migrációs folyamat eredményeként Óbuda egyre inkább német településsé vált, a bíró és városi tanács (12 esküdt) többsége német volt.

Az első német bíró Thomas Hientzmann volt, aki 1702-től töltötte be a tisztséget. Óbudán – a többi uradalomhoz tartozó településtől eltérően – évtizedeken át német volt a bíró és az esküdtek között is csak pár magyart találunk. Ezt a rendszert csak jóval később szabályozták.

Óbuda újjáépítése és a szőlőföldek újra művelése viszonylag gyorsan zajlott, amiben óriási szerepe volt a frissen betelepült németajkú családoknak. A régi, magyar lakosság hamar háttérbe szorult és jelentős részük el is költözött. A protestáns vallásúakra is hatással volt a nagyarányú katolikus német lakosság befolyása, hiszen a Zichy család őket támogatta. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a német jobbágyokkal más területen kivételeztek volna. Az Óbudán és az uradalom más településein élő népesség életét – származásától függetlenül – alapjaiban határozta meg a jobbágyi szolgáltatások mértéke és módja, amely hatással volt a vagyoni helyzetre és tagolódásra, a gazdálkodásra. A Zichy család maximálisan ki akarta használni az uradalom gazdasági lehetőségeit, ezért keményen megadóztatta jobbágyait és jelentős robotszolgáltatásokat szabtak meg. A jobbágyi terhek mértékét sok minden befolyásolta – a lakosság összetétele, gazdálkodási szint, árutermelés fejlettsége, a jobbágyok jogi helyzete és teherbírása, valamint ellenállási lehetőségei –, mindez a Zichyek óbudai földesurasága alatt, 1659–1766 között többször változott. A különböző földesúri terheket rögzítő és adott időnként megújított szerződések nem voltak egységesek az egész uradalomban, sőt a magyar és a német lakosságra vonatkozóan sem. Településenként és nemzetiségenként, illetve foglalkozási áganként is más szerződés volt érvényben.

A földesúri terhek mértéke és a jobbágyság egyre romló helyzete Zichy Péter földesurasága idején jutott arra pontra, hogy lázadás tört ki. 

A birtokszerző id. Zichy István unokája, Zichy Péter gróf 1701 és 1726 között állt az uradalom élén. Rossz híre még édesapja, ifj. Zichy István idején elterjedt, és amikor átvette a hatalmat, a hír be is igazolódott. Ugyan elődeihez hasonlóan voltak katonai érdemei, és idővel számos méltóságot viselt, erőszakos természete mellett rendszeresen túlköltekezett (halálakor adósságai meghaladták a 300 ezer forintot, de a pontos összeget nem ismerjük). Minden, az uradalmat érintő intézkedése folyamatos adósságai törlesztésére és kifizetésére irányult. Felgyorsította a betelepítéseket, ami a földparcellák elaprózódásával járt, miközben jelentősen és rendszeresen emelte a kisebb telkekkel rendelkezők adóit és robotszolgáltatásait. Megnövelte a saját kezelésű földesúri földek területét, és három napra emelte az ott végzendő robotot. Engedélyt adott a Budáról és Pestről vagy a birodalom más területeiről elüldözött zsidók óbudai és zsámbéki letelepedésére, amit védelmi pénz lefizetéséhez és az országos kereskedelembe történő bekapcsoláshoz kötött. Az adósságok fejében több uradalmi birtokot elzálogosítottak. A földesúri birtokban lévő malmok, mészárszékek, kocsmák és az óbudai serfőzde haszonbérleti (árenda) díját szintén a végletekig emelte, ami újabb konfliktusokhoz vezetett. Már az 1700-as évek elején arról tájékoztatta a grófot Szenthe Miklós uradalmi jószágkormányzó, hogy az óbudaiak inkább a Vízivárosba készülnek zsellérségbe menni, mint a sajátjukon dolgozni.

A földesúri kiszipolyozás mellett a Rákóczi-szabadságharc is ebben a korszakban zajlott, ami 1704–1707 között többször okozott pusztítást az uradalomban.

Zichy Péter a szabadságharc idején Nyugat-Magyarországra tette át székhelyét, és több panaszos levelet írt az uralkodónak, hogy a „szörnyű zendülés” miatt milyen hatalmas károk érték. Azonban a ránk maradt összeírásokból világosan kiderül, hogy ezek a károk korántsem voltak olyan mértékűek, mint amilyennek a földesúr beállította.

A kamarának is kapóra jött a Zichy-jobbágyok elégedetlensége, főleg, hogy azok többsége már német volt. A pattanásig feszült állapotokat kihasználva nem nyíltan indított támadást a földesúr ellen, hanem az óbudai jobbágyokat használta fel célja eléréséhez. A már többségi óbudai német lakosság, 1714. január 1-én hivatalos beadványt küldött az udvarnak, amelyben a település középkori jogállásának visszaadását kérték. A beadványt hivatalosan a városi tanács jegyezte, amelynek élén Thomas Hientzmann állt, aki 1714– 1715 között volt második alkalommal óbudai bíró (már 1703– 1704 között is bíró volt). Az iratban II. Ulászló király kétszáz évvel korábban, 1514-ben kiadott egyik dekrétumára hivatkoztak, amelyben Óbudát az elidegeníthetetlen koronabirtokok közé sorolta. Az óbudai kommuna így akart megszabadulni a Zichy család, konkrétan Zichy Péter zsarnoksága alól. Az óbudaiak petíciójának értelmezése és a döntéshozatal hosszú ideig elhúzódott. A kulcskérdés a település középkori jogállása volt, amiről a német telepesek csak felszínes információval rendelkezhettek. Az óbudai jobbágyok felbujtásában közvetve a pesti várkapitány és a pesti városi tanács jogtanácsosa is részt vett, akik szintén betelepült németek voltak, és csak felsőbb körökből értesülhettek Óbuda középkori jogállásáról.

Közel nyolc évig tartó pereskedés és harc kezdődött az óbudai jobbágyok és Zichy Péter között, amely változó eredményeket hozott. A jobbágyok oldalán az Udvari Kamara állt, amely mindenképpen vissza akarta szerezni az értékes uradalmat, ám ehhez számos jogi procedúrán kellett megvédeni érdekeiket. 1714 nyarán a beadványt továbbították a Pozsonyban működő Magyar Kamarának, ahol több mint egy év elteltével született jogi szakvélemény, amely az óbudaiaknak adott igazat. A vélekedés szerint II. Ulászló és Habsburg Albert király rendelkezései szerint Óbuda elidegeníthetetlen koronabirtok, amelyet vissza kell szerezni, de addig is a földesúrnak abba kell hagyni a helyi jobbágyok háborgatását. Ez komoly figyelmeztetés volt Zichy Péternek, aki Bécsben és Pozsonyban is mindent megtett érdekei és a családi birtokok megvédéséért. Közben nem feledkezett meg az óbudaiakról sem, akiket tiszttartója útján tovább fenyegetett. A Magyar Kamara 1715 végén lehetőséget adott a grófnak, hogy kifejthesse véleményét a beadvánnyal kapcsolatban. Ezzel élt is, és teljesen alaptalannak tartotta az általa megvetett óbudaiak kérelmét. A Magyar Kamara 1716 szeptemberében adta tovább a kérvényt a bécsi Udvari Kamarához. Ez óriási fordulat volt a korábbi döntéshez képest. Az új szakvélemény – ezt is ugyanaz a jogtanácsos, Majthényi János készítette, mint az előzőt – szerint Zichy Péternek van igaza, mert az óbudai német lakosság nem helyben született (idegen), így semmilyen módon nem formálhatnak jogot a település régi jogállásának visszaállítására. A betelepült jobbágyok a Zichyek földesurasága alá tartoznak, amit szerződésben is rögzítettek, elfogadtak.

A pálfordulást az okozhatta, hogy a gróf tudomást szerzett a Kamara szerepéről az óbudai mozgalomban.

Ezt kihasználva Zichy Péter újra megemelte az adókat és kötelezettségeket, amire válaszul az óbudaiak újabb beadványt intéztek az udvarhoz, amelyet Thomas Hientzmann és Johannes Frei vittek Bécsbe. Az uralkodó, Habsburg III. Károly 1717 elején erélyesen felszólította Zichy Pétert, hogy a kialakult helyzet rendezéséig fejezze be az óbudaiak sanyargatását. Azonban a grófot ez már nem nagyon riasztotta el a további zaklatásoktól, sőt, a lázadók általa vélt négy vezetőjét – Orbán Péter csizmadiát, Andreas Weirer ácsot, Simon Elsant és Franz Richter kőművest – lefogatta, és a zsámbéki uradalmi központ börtönébe záratta. A két valódi vezető, a korábbi óbudai bíró, Thomas Hientzmann és Johannes Frei továbbra is szabadok maradtak, mert Pozsonyban és Bécsben intézték a beadvány ügyeit. Az óbudaiak újra tiltakozó iratot küldtek az uralkodóhoz a letartóztatások miatt, amely hatására a király újfent felszólította Zichy Pétert a zaklatások befejezésére és rabok szabadon engedésére. Végül a raboknak sikerült megszökniük – valószínűleg a zsámbéki tiszttartó tudtával – és elmenekülniük.

Végül az ügy a nádori bíróság elé került, ahol 1717 nyarán, a Pálffy Miklós vezette testület elutasította az óbudai lakosság beadványát. Ez a döntés nem igazán tetszett az Udvari Kamarának, amely továbbra sem tett le a birtok megszerzéséről. Ennek az egyik módja egy birtokcsere lett volna. Erre Zichy Pétert is figyelmeztették bécsi ismerősei, de a gróf semmilyen módon nem akart lemondani a borkereskedelem miatt jelentős bevételt adó óbudai uradalomról. A helyzet odáig fajult, hogy a gróf még a szüret elkezdését is megtiltotta az óbudaiaknak, nehogy a bevételeikből tovább tudják intézni kérésük támogatását a hivatalos szerveknél. Ismét az udvarnak kellett intézkednie az ügyben, hogy a szüret minden bonyodalom nélkül megtörténjen. Az év végére megszületett az új szerződés Zichy Péter és az óbudai jobbágyok között, amelynek érvényében már nem egy összegben kellett az évi adót befizetniük, hanem házanként tizenöt forintot. A további pontokban megszüntették a kötelező robotot, engedélyezték az egész évben nyitva tartó községi kocsmák működését a megmaradt urasági kocsmák mellett, rögzítették, hogy az óbudai serfőzde csak helyben árulhatta sörét. Az új kontraktus utolsó pontja szerint az óbudaiak elfogadják a Zichy család örökletes földesuraságát, és többet nem lázadnak fel ellenük.

A szerződés – a korábbiakhoz képest mindenképp – kedvező volt az óbudaiaknak, ennek ellenére a harc még nem ért véget, sem a jobbágyok, sem az udvar részéről. Ennek egyik oka Zichy Péter bosszúja volt.

A haragos gróf 1718 nyarán lefoglaltatta a mozgalom vezetője, a távollévő Thomas Hientzmann minden vagyonát. A korábbi bíró bepanaszolta Zichy Pétert méltánytalan tettéért, főleg az óbudaiak ügyét eddig is támogató királyné állt ki mellette. Az Udvari Kamara szintén megkapta a panaszlevelet, de érdemben már nem foglalkoztak vele. Thomas Hientzmann és fivére, Mathias elköltözött az uradalomból, ami a mozgalom végét is jelentette. Ezt követően a gróf többször akart változtatni az 1717-ben kötött szerződésen, hogy az számára kedvezőbb legyen, de ez végül nem sikerült neki. A bosszúszomjas földesúr keményen be akarta hajtani az óbudaiakon a beadványuk miatt keletkezett adósságaikat, amelyet nehezen, de teljesíteniük kellett. Az udvar még évekig foglalkozott az uradalom ügyével. A procedúra végül csak 1722 elején zárult le, és elismerték a Zichyek jogait.

Az 1720-as évektől Óbudán jelentős fejlődés és növekedés kezdődött, aminek mozgatója a borkereskedelem volt. Az óbudaiak, pontosabban a városi tanács Zichy Péter ellen indított mozgalma, amelynek tagjai főleg németajkúak voltak, nem érte el eredeti célját, és az uradalom földesúri kézben maradt. Azonban az új szerződések alapján kijelenthető, hogy a földesúri terhek és a robot kötelezettségének ügyében jelentős sikert értek el. Az Udvari Kamara nem adta fel a küzdelmet, és végül 1766-ban az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a koronajavak közé. A sors fintora, hogy a Kamara ugyanarra hivatkozott, mint évekkel korábban a Thomas Hientzmann vezette óbudai jobbágyok.

Az Ali király vacsorája hangsúlyosan óbudai mesekönyv. Már az elején felbukkan a kiscelli domb, ott szánkózik a király a gyerekekkel. Amikor helyszínt kerestél a mesének, miért éppen Óbudára esett a választásod? Mi köt ide azon kívül, hogy az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként az elődöm voltál? 

Amikor a mese íródott, Óbudán éltünk a családommal, rengeteget kirándultunk a környéken. A Kiscelli Parkerdő azóta is az egyik kedvenc helyünk. Fel sem merült más helyszín, főleg, hogy eredetileg az Anzikszba íródott a mese.

Budapest nagyon sok kerületében éltem az elmúlt húsz évben, de Óbuda volt az, ahol igazán otthon tudtam lenni, valószínűleg a kisvárosi jellege miatt.

És persze a csodálatos emberek miatt, akikkel itt hozott össze a sors. A Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit és Tóth Éva könyvtáros barátaim segítettek beágyazódni Óbudán, és ők azok, akikkel elköltözésem óta is tartjuk a kapcsolatot. 

Könnyű itt lokálpatriótának lenni, mert Óbuda tényleg olyan, mint egy kisváros, mindenkinek megvan a saját bejáratott kofája a piacon, fodrásza, aki gördeszkára ülteti a gyereket, miközben a haját vágja, és hát a törzshelye, ami nekem a Vasmacska KávéZoo nyuszi szekciója.

Van Óbudának egy híres meseírója, Csukás István. Hogy viszonyulsz hozzá meseíróként és egykori gyerekként, olvasóként?

Csukás István meséin nőttem fel, a mai napig nagyon szeretem őket, de nem csak a meséit, a verseit is. Kisebbik fiamnak sokat olvasok, és gyakran kerülnek elő a kötetei. Sőt, a suliban most épp a Tücsök téli meséjét dolgozzák fel. A meséi örökérvényűek, pont annyit adnak ma a gyerekeknek, mint nekünk anno. Emlékszem, mennyire megrázott gyerekként, hogy kitagadták Süsüt a családból, csak azért, mert más, mint a többiek. De az is kristálytisztán él bennem, mennyire boldog voltam attól, hogy a királyfival összebarátkoztak. A Süsü népszerűségéhez persze hozzájárult a bábfilm is, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és ha Süsüre gondolok, Bodrogi Gyula hangján szólal meg a fejemben. Az illusztrációk pedig ha lehet, még magasabbra emelték a Csukás meséit, itt van például Pom-Pom, akit a zseniális Sajdik Ferenc rajzolt meg. A figurái ikonikusak, nem véletlen, hogy nemcsak mesefilm, hanem még játszótér is készült a figurák alapján.

Az Ali király történet egyszerre operál a klasszikus mesék eszközkészletével – király és királyné, beszélő kutya –, de közben meg elég kortársnak is tűnik, a király jobban hasonlít egy nagypapára, mint egy királyra, a sárkány meg épp telefonál és pizzát rendel, amikor a főhősök odaérnek. Szerinted hogyan lehet jól kortárs kontextusba  tenni a klasszikus meseelemeket? 

Szerintem nem tudnék olyan „klasszikus” mesét írni, mint például a Jancsi és Juliska, vagy épp a Piroska és a farkas. Az én lelkivilágomba egyszerűen nem fér bele ezeknek a meséknek a durvasága. A mese talán attól lesz leginkább kortárs, hogy olyan fordulatokat használ, amibe a gyerek bele tud helyezkedni, és ebből a számára kényelmes világból szárnyalhat aztán a fantáziája, mehet Lábbusszal, kvaterkázhat a Jetivel. Egy dologra figyelek – amit kihúzni sem engedtem – az a szórakoztató, meglepő szóhasználat, a nyelvi humor, és talán ez lehet még az, ami a kortárs mesét akár klasszikusokhoz közelebb viszi. 

Akkor az is a lelkivilágodnak köszönhető, hogy a figuráid közt nincs igazán félelmetes? A sárkányt például nemcsak, hogy nem ölik meg, de kifejezetten jó fej és szereti a gyerekeket. A  legvégén előtűnő Lápi Rittyó se az az igazi gonosz mesefigura.

Valószínűleg igen. Egyszerűen nem hiszek a toposzokban, kategóriákban, mint ahogy nem hiszem azt sem, hogy a kaszabolásból bármi jó kisülhet. Abban sem hiszek, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy valaki nyilvánvalóan gonosz, lásd sárkány, hiszen egyébként lásd még: Süsü. Akkor miért mondanám ezt a gyerekeknek? Abban hiszek, hogy érdemes törekedni a jóra, érdemes megismerni egymást, akár némi rizikót is vállalva ezzel, ha például az illető egy Jeti.

Időként sokkal nagyobb harc az, ha rossz beidegződések ellenére képesek vagyunk egy helyzet mögé nézni, és felülírni az előítéleteinket, mint egy arra botorkáló fejét lesuhintani.

A mesében olyan helynek tűnik a világ, ahol nincs igazán gonosz ember vagy lény, és minden megoldható. Ez jó néhány klasszikus mesénkre is áll. De a valódi világban a dolgok nehezebben oldódnak meg. Szerinted mi a mese funkciója: hogy felkészítsen az életre, vagy valami más?    

Semmiképp nem szeretnék funkciót tenni a mesébe. Vannak persze segítő mesék, amelyek helyükön kezelve nagyon fontosak, de én itt semmi mást nem szeretnék, mint szórakoztatni. Ha a gyerekek kacagnak és együtt izgulnak, örülnek a szereplőkkel, én is nagyon örülök. Annak is, ha közben a mesét olvasó felnőttek sem unják halálra magukat. Ha pedig a gyerek mégis leszűr magának belőle ezt-azt, az a bónusz.

A mesédben a gyerekeknek először  a saját félelmeikkel kell megküzdeniük, csak utána jutnak el az ellenfélhez. Tudni rólad, hogy elvégezted a Buddhista Főiskolát. Benne van ez a tapasztalat a mesében? Szándékos, hogy a valódi feladat az önlegyőzés és senki nem az, aminek látszik? A remete meg a sárkány gonosznak tűnik, de nem az, a tündér kedvesnek tűnik, de nem az. Miért?

Biztos, hogy szerepe van ebben a Buddhista Főiskolának, de inkább olyan oldalról, hogy én kezdetektől így látom a világot, és ezért kerültem egyáltalán oda, és azzal, amit ott tapasztaltam, tanultam, megerősödött bennem az irány. A 2000-es évek elején sem a buddhizmusnak, sem a jógának nem volt ekkora kultusza, mint most, az én évfolyamomban talán hatan végeztünk. Ráadásul mindez Veszprém, a szülővárosom távlatából még furábbnak tűnik. Amúgy szerintem ebben a mesében semmi küzdés nincsen, izgulnak, persze, ki ne izgulna, ha egy mogorva remetével hozza össze a balsors, de olyan nagyon nem kellett magukat legyőzni, egyszerűen megismerik a vélt ellenfelet, akiről kiderül, hogy egy szerethető figura, feloldódik a kezdeti idegenkedés. Az viszont egy percig sem kérdéses, hogy mennek tovább, hiszen, ha nem szerzik vissza a varázs-merőkanalat, akkor elmarad a karácsonyi vacsora, na az tényleg rettenet lenne. Plusz a Lápi Rittyó legyőzése sem igazi legyőzés, hiszen nem döngölték földbe, s szórtak a fejére hamut, hanem megleckéztették egy kicsit annak érdekében, hogy visszaszerezzék az ellopott tárgyat. A karácsonyi vacsorán viszont ő is ott ül békében, a többiekkel együtt.

A hősök gyakorlatilag végigmennek Óbudán, mire véget ér a történet. Látsz arra lehetőséget, hogy valamilyen szervezett gyerekprogramban megvalósuljon a meséd, vagy bejárható legyen az útvonal?

Ó nem, ez az útvonal teljesen légből kapott. Agócs Írisz, a mesekönyv illusztátora megkérdezte, mikor az előzéklapra Óbuda hegyeit festette, hogy sorrendben mennek-e a gyerekek, a valóságban is létezik egy ilyen útvonal? Fogalmam nincs –  válaszoltam, aztán persze utánanéztem, és nyilván nagyon nem. Ugyanakkor, ha a gyerekeknek lenne egy Lábbuszuk, lehet hogy a hegyek is más sorrendbe rendeződnének.

Az Ali király rajzai nagyon passzolnak a szöveghez: vagányak és érzékenyek egyszerre. Hogy találtad meg a grafikust? 

Az, hogy az első mesekönyvemhez Agócs Írisz készítette az illusztrációkat, óriási ajándék volt.

Írisszel 6783 éve vagyunk barátok, és rajongok a munkáiért is, ezért egy pillanat aggodalom sem volt bennem, hogy nem olyan lesz a könyv, mint ahogy én megálmodtam.

Egyébként még annál is szebb lett! Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem volt ezen az úton.

A mesék film és könyv által is eljuthatnak a gyerekekhez. Sokan vizionálták a könyvforma megszűnését már évtizedekkel ezelőtt is, ehhez képest a mesekönyvek sorra születnek ma is. Mi a kettő közt a különbség, és neked miért volt fontos, hogy könyvet írj és ne mondjuk filmet csinálj? 

A mesefilm soha nem veheti át a mesekönyv szerepét, az összebújós közös olvasást, azt, hogy a film a gyerek fejében forog, miközben hallgatja a mesét, vagy épp olvassa. És semmi nem múlhatja felül azt a közös időt, amit ilyenkor a gyerekkel egymásra figyelve töltünk. Az viszont biztos, hogy egy rajzfilm mérföldeket dobhat egy mesén, mint például Pom-Pomon, vagy akár Dániel András Kufli hordáján. Egyszerűen sokkal több gyerekhez eljut, mint a könyv. De ha már megnézték a mesét, gyakran felmerül az igény, hogy legyen meg könyv formájában is. Az pedig nagy kár, hogy nem értek a mesefilmkészítéshez, nagyon bírnám, ahogy Mucsi Zoltán hangján megszólal a remete. És ha már itt tartunk, a Téli Pagony Fesztiválon volt Ali király debütálása, ahol Kovács Lehel és Mórocz Adrienn, a Katona József Színház kiváló színészei a gyerekeik közreműködésével színre vitték a mesét. Az előadás fantasztikus volt, az pedig örök élmény marad, ahogy láttam a csillogó szemű gyerekeket nevetni, tapsolni a színházteremben.

A második könyv, A csodálatos nagyapó olyan történetfüzér, amelynek ugyanazok a főhősei, de Jerkó az ezermester nagypapának köszönhetően minden fejezetben külön kalandba keveredik. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka viszony a szülő-gyerek viszonytól? Mit ad egy gyereknek egy jó nagypapa vagy nagymama?

A nagyszülő-unoka viszony teljesen más perspektíva, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Saját szüleimen látom, hogy mennyire másképp fordulnak a gyerekeim felé, mint anno hozzám. Ez olyan egyszerű dolgokon is múlik, hogy mindig van idejük, szívesen benne maradnak akár több napra is egy játékban, mindent félretesznek, amíg az unoka náluk van, ezt a koncentrált figyelmet nagyon értékelik a gyerekek. Van idő arra, hogy megtörténjen a csoda.

Nemcsak az Ali királyban, de Jerkó történetében is van szokatlan elem: megannyi tájszó, sőt néha szleng is színezi a nagypapa megszólalásait. Honnan jött az ötlet, és melyik nyelvi réteg szavai ezek: „szétkummantani”, a „pampuska”, vagy az, hogy valaki „elcsullong”? 

Főként a nagyszülőktől, dunántúli falusi környezetből jöttek ezek a szavak, de például az „elcsullangott” szót Baranyában hallottam először, és annyira megtetszett, hogy napokig mondogattam utána. Jó lenne, ha nem vesznének el ezek a szavak. 

A történet végén sejthető, hogy lesz folytatás, Jerkó és a nagypapa az őszi szünetre készülnek. Lesz folytatás?

Terveim szerint lesz, hiszen nagyon sok közös kaland van még nagyapóban és Jerkóban. A nagymama is fontos szereplője a mesének, hiszen ő biztosítja a muníciót a kalandokhoz.

Egy kedves barátom azt mondta olvasva a meséket, hogy nekem lehet valami trippem az evéssel, hiszen minden fejezet végén kínálkozik valami harapnivaló.

Az Ali király karácsonyi vacsorájában pedig egyértelműen a karácsonyi kosztért megy a küzdelem. Amúgy szerintem nincs, csak apám mesterszakács. 

Ennek a könyvnek nem Agócs Írisz, hanem Török Bianka az illusztrátora.

Biankát a Pagony Kiadón keresztül ismertem meg, és szuper illusztrátornak tartom. Nagyon tetszenek a gyönyörű rajzok mellett az olyan apróságok, mint hogy  Jerkó pólója egy kockás füzetlapból lett kivágva, a megfestett képek közé olykor-olykor bejön egy valós tárgy, mint például a nagypapa kávéscsészéje, vagy a festékes bödön, az illusztrációkba pedig beépültek kisgyerekek rajzai is – a képeken is összeér a képzelet és a valóság, akárcsak a mesében. 

 Mit jelent meseírónak lenni? Miben különbözik a meseírás a széppróza-írástól? Miért a gyerekeknek kezdtél el írni és miért nem felnőtteknek? 

Nem érzem ezeket a határokat. Szerintem nincs olyan, hogy valaki meseíró, vagy széppróza-író. Szerintem olyan van, hogy író. Egy könyvtáros kollégám mondta a minap, hogy már rég felnőttek a gyerekei, de ő még mindig heti rendszerességgel olvas meséket. Az én mesémet is olvasta, aminek őszintén örülök, mert kétlem, hogy a mesék világa csak a gyerekek privilégiuma lenne.

Rengeteg mesét írtam a gyerekeimnek, de csak mostanra ért meg bennem az, hogy megmutassam a nagyközönségnek. Legalább ennyi novellám van, de hogy azt valaha közreadom-e majd: még billeg a mérleg. 

A görögök a bárbaros (’hebegő’) kifejezéssel eredetileg azon népek fiait illették, akik a tagolt, emberi beszéd – azaz a görög nyelv – adományával egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben voltak megáldva. A kezdetben ártalmatlannak számító, csupán csak a civilizációs különbségekre utaló szót a görög-perzsa háborúk (Kr. e. 5. század) által alaposan kihegyezett pánhellén öntudat töltötte meg pejoratív tartalommal. A „barbár” jelző onnantól kezdve az alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón élő, aktuálpolitikai szempontból nézve elsősorban a despotikus iga alatt nyögő ázsiai népek stigmatizálására szolgált, egyúttal a velük szemben érzett felsőbbrendűségi tudat kifejezésének verbális eszközévé vált. 

Athéni vörösalakos tányér (pinax) barbár íjász ábrázolásával Epiktétosz műhelyéből. (fotó: britishmuseum.org) Vulci (Kr. e. 520–500). British Museum, London 

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) korai fázisában az athéni városállam szkíta íjászokból (toxotai) szervezte meg saját rendőrségét, amelynek meg is lett a következménye.

A színborért hevülő, bugris szkíta rendőr nemcsak a görög ókomédia népszerű karakterévé, de az időtlen és idétlen rendőrviccek ihletőjévé is vált.

A görögség a rómaiakra is barbár népként tekintett, ám a Kr. e. 3. századtól egyre inkább kénytelen volt szembenézni a politikai realitásokkal. Amikor Róma nagyhatalmi helyzetének köszönhetően Kr. e. 228-ban meghívást kapott Korinthosztól a négy nagy pánhellén Grand Slam-torna egyikére, a helyi rendezésű isthmosi játékokra (ahol egyébként egy Plautus [’lúdtalpas’] nevű atlétája valamelyik versenyszámban el is nyerte a győzelmi mandulafenyő-koszorút), hivatalosan is megszabadult a „nem-görögség” bélyegétől. 

John Leech: Flamininus restoring Liberty to Greece at the Isthmian Games [Flamininus helyreállítja Görögország szabadságát az isthmosi játékokon.] Fametszet G. A. à Beckett: The Comic History of Rome [Róma vicces története] című művéhez (London 1851) (fotó: commons.wikimedia.org)

Az isthmosi játékok leghíresebb római szereplője kétségkívül a 2. makedón háború (Kr. e. 200–197) idején és azt követően is ideiglenesen Hellaszban állomásozó, felszabadító csapatok parancsnoka, T. Quinctius Flamininus volt. Flamininus, miután lerázta a görögség nyakából a makedón rabigát, a Kr. e. 196. évi Isthmián – fényes ceremónián – jelentette be Hellasz helyreállított szabadságát. Kár, hogy a görögök a szabadság fogalmát abszolút-, a rómaiak pedig helyiértéken kezelték: utóbbiak csupán a felszabadított rabszolgáknak kijáró, korlátozott mozgásteret értették alatta.

Miután Görögország és az egész hellenisztikus világ apránként római uralom alá került, már tanácsosabbnak is tűnt nem beszélni a hódítókkal kapcsolatos gondolatokról.

Felesleges is lett volna, a rómaiak ezt szavak nélkül is tudták: kulturális kisebbrendűségi érzés által felhorzsolt lelkük a korabeli görög társadalom lenézésével, városaik és szentélyeik kifosztásával és a műkincsek ipari léptékű kiszippantásával lelt hűsítő balzsamra.   

Se velük, se nélkülük – Róma és a barbárok bizarr viszonya

A rómaiak átvették a görögöktől a barbarus fogalmat, amelyet azonban ők már a lakott világ, az oikumené értékesebb részét magába foglaló Római Birodalom közigazgatási határain túl élő népekre alkalmaztak. (Halk megjegyzés: birodalmi területen is maradtak olyan – akár évszázadokon keresztül továbbélő – vaskori populációk, amelyeket az antik kultúra egyetlen vívmánya sem érintett meg, de hát ők elmaradottságukban is a „mi kutyánk kölykei” voltak.) A közigazgatási határon kívül élő és a birodalmi normáktól minden tekintetben eltérő népcsoportok földjét a 3. századtól bizonyíthatóan is Barbaricumnak nevezték. Az oikumené felosztása Római Birodalomra és Barbaricumra akár jól elrendezett világnak is tűnhetne, csakhogy a két fél hosszabb távon nem tudott békében megférni egymással, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb létbiztonságra és kedvezőbb megélhetési lehetőségekre ácsingozó barbárokon múlott. 

A Birodalom működése szempontjából mindig is nagy jelentőséggel bírt a belső migráció. A katonai csapatok ide-oda tologatása jelentős számú civil (családtagok, szolgák, vállalkozók, kalandorok) vándorlását is maga után vonta. Hasonló mozgásokat idéztek elő az újabbnál újabb kereskedelmi lehetőségek csakúgy, mint a lokális konjunkturális viszonyok, amelyek mágnesként vonzották a szabad munkaerőt a Birodalom egyik részéből a másikba, hála a tartományi határok nyitottságának (Egyiptomot leszámítva). A római társadalom azonban a császárkor kezdetére már komoly demográfiai problémákkal küzdött, különösen a Birodalom nyugati felén. Ezért a határtartományok helytartói afféle önjelölt humánerőforrás-menedzserként olykor be-betörtek a Barbaricumba, és erőszakkal akár teljes törzseket is áttelepítettek, hogy a Birodalom ritkábban lakott területein legyen elég munkás kéz, és ily módon adófizető lakos.

Giovanni Battista Piranesi: Via Appia, Sepolcro della famiglia Plauzia in Ponte Lugano [Via Appia, a Plautius család síremléke a Lucano-híd mellett]. Rézmetszet, 1756. (fotó: commons.wikimedia.org)

Ti. Plautius Silvanus Aelianus sírfelirata (a kép bal oldalán) sok egyéb mellett arról is beszámol, hogy a jeles férfiú Moesia helytartójaként (Kr. u. 61–66) több mint 100.000 embert telepített át adófizető lakosnak az Al-Dunától délre fekvő tartományba családostul, fejedelmestül, királyostul. Eljárása nem példa nélküli. Kortársa, L. Tampius Flavianus ugyanezt pannoniai helytartóként tette meg.

A szervezett birodalmi betelepítések legtöbbje mögött leplezetlen gazdasági érdek húzódott meg. Róma azonban csak ideig-óráig tudta kézben tartani saját betelepítési politikáját.

Marcus Aurelius markomann (166–175, 178–180) háborúit követően a kezdeményezés fokozatosan átcsúszott a recepciót kikényszeríteni kívánó barbár népek kezébe. A Birodalom fokozatosan defenzívába kényszerült, és egy idő után már csak futott az események után. 

Nem véletlen, hogy a csatajelenetes szarkofágok a markomann háborúk korában jöttek divatba, és gyártásuk a 3. század nagy birodalmi krízisének időszakában is folytatódott. A „Nagy” Ludovisi szarkofágon ábrázolt római-barbár csatajelenet beazonosítása nem lehetséges, egyes vélemények szerint azonban Traianus Decius (249–251), illetve fia és társcsászára, Herennius Etruscus (251) gótok elleni, Abrittus mocsarában megvívott ütközetét ábrázolja (251. június 1).

A csata rossz véget ért, mindkét császár elesett. Decius és Herennius Etruscus lett ily módon Róma két első császára, aki külső ellenséggel folytatott csatában hullott porba.

Amikor a barbárok már a spájzban voltak

A barbárokat régészetileg kimutatni nem könnyű feladat. A Pannoniában felbukkanó barbaricumi leletek kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak a tartományokba, ezért nem feltétlen bizonyítékai a migrációnak. A falusias településeken felbukkanó, a bennszülött kelták vaskori lakáskultúrájától elütő germán típusú gödörházak már komolyabb jelzésnek foghatók fel. A barbárok jelenlétét azonban legbiztosabban az emberi maradványok igazolhatják. 

Az Aquincum és Campona között fekvő gazdagréti római temetőben a helyi (etnikailag még beazonosítatlan) barbár lakosság a 4. század közepétől az 5. század elejéig együtt (de elkülönítve) temetkezett a provinciális lakossággal. A szomszédok együttélésének és közös temetkezésének a romanizált lakosság elvándorlása vetett véget. A sajátos sírtípusokat és temetkezési szokásokat alkalmazó barbár közösséget ez a kis intermezzo nem zökkentette ki, a temetkezési helyet az 5. század végéig – 6. század elejéig tovább használta. 

A gazdagréti temető barbár részlegéből ismert néhány mesterségesen torzított koponya is, ám ezeknél érdekesebbek azok az aquincumi példányok, amelyek jóval korábbiak Pannonia nagy etnikai átalakulásának időszakánál. 

Mesterségesen torzított koponya a Tolna vármegyei Mözs-Icsei-dűlő lelőhelyen feltárt 5. századi temetőből (fotó: journals.plos.org) A homlok fölötti és a függőleges varrat mögötti homorodás a torzításhoz használt bandázs helyét mutatja.

Az Aquincumban elsőként dokumentált, bandázsolással megnyújtott agykoponya-töredék a Polgárváros keleti temetőjének (Gázgyár) egy 3. századra keltezhető sírjából került elő.

A második sír, amely a helyi lakosságra jellemző 2–3. századi edény mellékleteivel akár szokványos provinciális temetkezésnek is elment volna, Csúcshegy-Harsánylejtőn került elő, és a teljes torzított koponyát vizsgálható állapotban őrizte meg. Az aquincumi leletek azért különösen érdekesek, mert a mesterséges koponyatorzítás szokása csak az 5–6. században terjedt el a Kárpát-medencében a hunokkal kulturális és egyéb kapcsolatba kerülő germán népek térhódításának következtében. A szokás váratlanul korai felbukkanása Aquincumban arról tanúskodik, hogy kelet felől érkező, koponyatorzítást alkalmazó csoportok már jóval korábban is beszivárogtak Pannoniába. Ugyanakkor a torzított koponyájú embereket is római temetőkben, római szokás szerint és római sírmellékletekkel hantolták el, ami egyértelmű utalás, hogy a késő császárkorban betelepülő, barbár csoportokkal ellentétben ezek a korai közösségek még integrálódtak a helyi társadalomba, római kulturális identitást vettek fel. Mindez persze azt is jelenti, hogy az ilyen csoportok koponyatorzításon át nem esett tagjait nem lehetséges pusztán régészeti módszerekkel kimutatni. Még szerencse, hogy ezen a ponton az antropológia és az archeogenetika segítő kezet nyújt a régészettudománynak.

A szeszgyári Agyafúrt

2022 nyarán egy különös sír került elő az Óbudai Szeszgyárban zajló feltárássorozat aktuális kampányában. A 4. századi sírgödörben egy teljesen ép férfi csontváz mellett egy másik férfi medencétől lefelé megmaradt vázcsontjai feküdtek. Az ép csontváz koponyáján egyéb sérülések mellett egy nagy kiterjedésű sebészeti trepanáció tátongott, ami már magában véve is izgalmas fejlemény.

A koponyalékelés ősi gyógyászati eljárás, amelynek legkorábbi alkalmazása a felső paleolitikum (Kr. e. 38000–18000) óta igazolt. Érdekes módon a trepanáció az antikvitásban nem számított gyakori műtétnek, annak ellenére, hogy a görög-római orvosi szakirodalom (Hippokratész, Heliodorosz, Celsus, Galénusz) részletesen taglalja, és az operáció elvégzéshez szükséges, kifinomult eszközök régészeti leletként is ismertek. A nemzetközi antropológiai kutatás a teljes görög-római időszakból még kéttucatnyi trepanált koponyát sem tart számon. Ezzel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Kárpát-medencei leletkataszter már 2007-ben 134 esetszámot tartalmazott (jelképes trepanációk nélkül), amelynek több mint 60 százaléka a 9–10. századi kontextusból származik. A szóban forgó összeírás ugyanakkor egyetlen példányt sem említ a római kori Pannonia területéről. Sok valóban nincs is, de azért néhány akad. 

2022 óta már ezek közé sorolható a szeszgyári koponya is, amelyről elmondható, hogy nem időzített műtéten, hanem sürgősségi beavatkozáson esett át.

Erre utal a trepanáció koponyavarratot is érintő helye. (Időzített műtétek esetében a varratokat gondosan kerülték.) A műtétet elszenvedő férfi az antropológiai vizsgálat alapján protonordikus-nordikus típus volt, aki embertanilag nemcsak a pannoniai lakossággal, de a Kárpát-medencei populációkkal sem áll kifejezett rokonságban. Az északi ember 180 centiméter körüli testmagasságával és fejlett izomzatával szó szerint kiemelkedett kortársai közül, kifejezetten erőteljes jelenségnek számított. Súlyos, valószínűleg harcmezőn szerzett koponyatraumáját hozzáértő (katona)orvos látta el, aki a csontszilánkok eltávolítását követően elnyújtott ovális alakúra igazította a koponyanyílás széleit. A műtét sikeréről és a szövődménymentes gyógyulásról a meginduló csontosodási folyamat híven tanúskodik. Arra vonatkozó adatot azonban nem sikerült gyűjteni, hogy a sebész miként fedte le a jelentős méretű folytonossági hiányt, mielőtt a fejbőrt visszavarrta volna. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a páciens a vázcsontjain is nyomot hagyó, erős fizikai igénybevételnek a továbbiakban is kitette magát. Végzetét egy újabb harci esemény okozta, amelynek során két halálos kimenetelű, csontvesztéssel járó koponyasérülést szenvedett el. Homloka jobb oldalába nyílvessző fúródott, koponyája bal oldalát pedig egy súlyos és egyben hegyes kézifegyver szakította be. Élt körülbelül 40 évet. A sírban talált másik férfi csontváz ugyanabba az embertani típusba tartozik, 30–35 évesen hunyt el, és a sarokcsontjain megfigyelhető gyulladásos elváltozások alapján, amelyet a sok menetelés válthatott ki, ugyancsak katonaként szolgálhatott. Felsőtestének hiánya rejtély.

A szeszgyári temetőben nyugvó, trepanált koponyájú férfi arcrekonstrukciója. (arcrekonstrukció és fotó: Kustár Ágnes) 

A két csontváz soron kívüli vizsgálatára csak a sebészi trepanáció rendkívüli volta miatt került sor. A szeszgyári temetők teljes embertani vizsgálata ugyanakkor szerepel a közeljövő tervei között, és remélhetőleg választ ad majd arra a kérdésre is, hogy a Pannonia területére betelepített barbárokra vonatkozó irodalmi forrásokban említett etnikumok sorába nem illeszkedő férfiak honnan jöttek, és mekkora közösség tagjai lehettek.

A Vasarely Múzeumban látható, a francia műgyűjtő, Bruno Fabre páratlan kollekciójából válogatott kiállítás Victor Vasarelynek a különböző médiumok közötti szabad átjárásban fogant koncepcióját állítja középpontba oly módon, hogy ezekkel a nagyon eltérő képi világú plakátokkal érzékelteti a különböző országokban, városokban rendezett változatos kiállításokat 1948 és 1989 között. Ilyen, Vasarely kiállítási plakátjait bemutató kiállítás, ami kontextualizálja a művész fél évszázados karrierjét és kiállítási „stratégiáját” –  miközben ahol lehet, megmutatja azokat a műveket is, amelyek a beidézett kiállításokon szerepeltek –, még nem volt sehol.

Talán itt sem lett volna, de üresek lettek a falak. A gyűjtemény most a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából megrendezett Victor Vasarely: The Responsive Eye (Érzékeny szem) című kiállításon, a szöuli Művészeti Központban látható április közepéig. Egyébként ez nem az első bemutatkozása Victor Vasarelynek Ázsiában, műveiből éppen 34 éve, 1990-ben már rendeztek kiállítást Dél-Koreában, a Gwacheon Kortárs Művészeti Múzeumban, de a mostani retrospektív tárlat minden eddiginél átfogóbb és reprezentatívabb anyagot mutat be a dél-koreai közönségnek.

Az óbudai múzeum V. V. Victor Vasarely. 1=2, 2=1 című kiállítása tehát az első, amelyet kifejezetten a világhírű művész plakáttervezői munkásságának szentelnek. Az ötlet sok szempontból telitalálat, egyrészt reflektál a művész 1955-ben megfogalmazott alkotói hitvallására, tehát Vasarely „Sárga kiáltványában” megfogalmazott „rekreáció, multiplikáció, expanzió” – egyszóval a sokszorosítás – esztétikai értékeinek bemutatására fókuszál, másrészt tematizálja a mai képzőművészet egyik nagyon is aktuális kérdését, a sokszorosítás, az egyediség és a másolat problémáját.

A plakátokon ráadásul egy-egy alkotói korszak jellegzetes művei szerepelnek időrendben haladva.

Ezeknek az alkotásoknak a kiindulópontjával és az eredetinek egy másik médiumban, eltérő technikával kivitelezett replikájával egyszerre találkozhat a közönség.

A művek közötti összeköttetést nem a dátumok, a méretek, vagy a kivitelezésben rejlő hasonlóságok teremtik meg, éppen ellenkezőleg – az egymás mellé helyezett képek termékeny párbeszédét felhasználhatóságuk sokrétűsége adja. Temperakép mellett kollázs, egy akár tízéves távlatban visszatérő motívum. Azon a falon, ahol a Zebra szokott lógni, most több, ezt az ikonikus képet használó kiállítási plakátot helyeztek el, többféle korszakból. A plakátok hosszú sorában több variációban is megidéződik Vasarely munkásságának három emblematikus műve, a kinetikus Zebrák, a Hódolat Malevicsnek és a Canopus.

A Fabre-féle plakátgyűjtemény így egyben nemcsak egy kuriózumokkal teli szép, kompakt kollekció, hanem a 20. század modernitásának, gondolkodásmódjának vizuális történetvonala is. Magyarázat arra, miért fordultak oly sokan az absztrakció felé, milyen szabadságot, esztétikai szépséget és milyen archaikus igazságokat találtak meg a vonalak, körök, háromszögek, négyszögek használatában. Megérthetjük, mit jelentett és miért akkor jelent meg a kinetikus művészet, az op-art és a geometrikus absztrakció oly sok ága.

A plakátok sora egy 1948-as Denis René galériás plakáttal indul. Denis René volt Vasarely galeristája, egy ideig szoros érzelmi kapcsolatot is ápoltak, szakmai karrierjük pedig évtizedekig összefonódott, s nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak. Talán, ahogy az lenni szokott egy jó barátságban, mindkét fél jól járt.

A kiállítás magyar kurátora Orosz Márton, aki maga is barátságot ápol Fabre-val, a másik kurátorral.

A gyűjtő kapcsolata a múzeummal nem újkeletű, több száz művet ajándékozott már a budapesti Vasarely Múzeumnak, amiért az intézmény hálás neki.