Keresés
rovatok

AZ ÖRDÖG ORGONÁJA

Mikor Weingartenben megépült az Alpokon túli legnagyobb bazilika, és ehhez méltó orgonát akart felépíttetni az apátság, a munkával Joseph Gablert bízták meg, aki korábbi hangszereivel már bizonyította, hogy a térség legjelentősebb orgonaépítője. Gabler nagy ambícióval állt neki új munkájának. Szülővárosában, Ochsenhausenben már felépített egy hatalmas hangszert az ottani apátsági templom számára, és híre ment, hogy a mester meghökkentő hangzások kifundálására képes. A valósághoz megtévesztésig hasonlító pacsirtahangot, kakukkszót utánoznak sípsorai, és még igazi csengettyűjátékokat is beépít hangszereibe. Gabler 1737-ben, pontosan 37 évesen írta alá a szerződést a weingarteni apátsággal, és azt ígérte, hogy a munka pár év alatt elkészül. De ambíciói egyre nagyobbak lettek, és végül többszöri szerződésmódosítás után csak 1750-ben, 13 évvel az első szerződés aláírása után készült el a monumentális hangszer.

Mi lehetett az oka ennek a hosszú késlekedésnek? Ha csak a templom hajójából rátekintünk a hangszerre, arra gyanakszunk, hogy ilyen monstrum felépítéséhez nemhogy 13, hanem 113 év sem lenne elég. A rokokó építészet jegyeit mutató orgonaház a magasban lévő karzaton elvarázsolt mesebeli kastélyként lebeg a szemlélő előtt, mintha a templom ablakai valójában e kastély ablakai lennének. Azt várjuk, hogy kitekintsen rajtuk hatalmas parókájával az úrnő, és betessékeljen bennünket a válogatott földi gyönyörök palotájába. A túlvilág képzete nagyon rafinált módon jelenik meg előttünk: mintha az evilági élvezetek maguk adnák a belépőjegyet a túlvilág még ismeretlen gyönyöreibe. A hangszer kiismerhetetlen, ágas-bogas szerkezete, csigavonalakkal és kagylódíszekkel ékes bonyolult formái elbűvölnek, valósággal elvarázsolnak bennünket, szédült érzékeinket megcsalják, lebegni kezdünk – és a hangszer még csak meg sem szólalt…

Gabler tisztában volt vele, hogy a hatalmas bazilika számára egészen különleges hangszert kell építenie. A legnagyobb nehézsége az volt, hogy a bazilika nyugati falának ablakait nem takarhatta el a hangszerrel, így kénytelen volt olyan bonyolult szerkezetet építenie, amely az ablakokat körbeveszi. Úgy gondolkodott, ahogy egy lakberendező tenné, ha például könyvespolcokkal kellene egy sokablakos szobát beépítenie. Másrészt Gabler kihasználta a legapróbb teret is, amely alkalmas volt számára. Így alkotta meg például az orgona tetején található madárkalitkára emlékeztető kis egységet, amelyet Kronwerknek, koronaműnek nevezett el. A gazdagon megépített szokásos sípsorok mellől nem hiányozhattak a meghökkentő hangeffektusokat megszólaltató eszközök sem: a francia nevű rossignol, azaz csalogány nevű sípsor, melyben a sípok egy vízzel teli edényben állnak, és így adják ki a madárfüttyre emlékeztető hangokat. Hasonlóan érdekes a folyamatosan kistercet megszólaltató kakukk-regiszter, vagy a szőlőfürtök alakjában megalkotott harangjáték, mely az apátság helységnevére, Weingartenre azaz „Borkertre” utal. A „La force”, vagyis az „Erő” nevű regiszter nem más, mint a pedál legalsó C hangját lenyomva megszólaló 49 basszus síp, mely a mennydörgés erejével hangzik fel.

Azonban Gabler energiáját a leghosszasabban az emberi hangot utánzó sípsor foglalta le. A vox humana hangszín – mely gyakran alkalmazott regiszter volt a német és a francia orgonákban egyaránt – névleg valóban az emberi hangot utánozza, de Gabler elégedetlen volt a korábbi mesterek eredményeivel, melyek nagyon ritkán tudják igazán jól utánozni az emberi hangot. Fáradságot nem ismerve kutatta a vox humana hangszín titkát, még a gégefő szerkezetét is alaposan tanulmányozta. A tizenhárom évnyi munka valódi gyümölcsét ebben a sípsorban látta. Azt beszélték, hogy amikor végre sor került a hangszer ünnepélyes felavatására, és megszólalt a vox humana, a szerzetesek ijedtükben kiszaladtak a bazilikából, mert azt gondolták, erre csak az Ördög lehet képes. Így született meg az Ördög orgonájának legendája, mely így szól:

„Gabler már évek óta dolgozott az emberi hang utánzásán, kipróbált mindenféle fa- és fémfajtát, de minden buzgalma ellenére sem érte el a kívánt eredményt. Egy éjjel az Ördög meglátogatta, és azt súgta neki, hogy segít, amennyiben a lelkét odaadja neki. Egy viharos éjszaka Gabler a kolostorból a völgy felé indult, és éjfélkor vadászruhában jelent meg neki az Ördög, aki azt mondta, hogy ha a vérével aláírja a szerződést, akkor olyan fémet ad a kezébe, melyet a sípsor ónjához öntve elnyeri a valaha hallott legtökéletesebb emberi hangot. Gabler vérét adta a szerződéshez, majd másnap az ördögi fémet beleöntötte az ónba, megmunkálta, és mire elkészült, csodálatosan felhangzott vox humana. De jaj! A sípsor a szent dallamok helyett világi vágyakról énekelt; a szerzetesek odahagyták cellájukat, és belemerültek a világi örömökbe. Az apát felháborodásában kérdőre vonta Gablert, és ő bevallotta sötét tettét. A szerzetesrend elöljárói arra jutottak, hogy az orgonaépítőt az ördögi sípokkal együtt máglyán kell elégetni, de mielőtt erre sor kerülne, a mesternek kötelessége, hogy mennyei hangú sípokat tegyen az ördögiek helyére. Az új sípsor megalkotása azonban a mesternek olyannyira tökéletesre sikerült, hogy az apát megkegyelmezett neki.”

A történetet a sípok vélt száma is alátámasztotta: úgy tartották, a hangszernek 66 hangszíne és 6666 sípja van, de a valóság megcáfolja a legendát, mert a hangszínek száma valójában 63, a sípoké pedig 6890. A jámbor történet csodás példamese a zene isteni és ördögi hatalmáról. Mert hiszen, „aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni”. A Gabler-legendában, ami nem más, mint egy kései Faust-történet, az ördögi paktum ára a halál, és a mester is kis híján az életével fizet megszállottságáért. Mindezek dacára a legenda jól végződik, és a mesternek sikerül megvalósítania a mennyei tisztaságú emberi hangot. Lássuk, hogy valóban sikerült-e:

γιορτή – így mondják a görögök, hogy ünnepnap

Hogy telt a karantén?

Két hónapja bezárkóztam, csak a postaládáig mentem le hetente egyszer. Online  próbálunk a Kariatidák kórussal, görög filmeket nézek, meg angol nyelvűeket, felirattal, hogy egy kicsit beinduljon az angolom is. Hetente kétszer, háromszor megnézem az unokákat viberen, beszélek hozzájuk görögül.

Mire próbáltok a kórussal?

November 10-én lesz egy makedón estünk, Görögország makedón zenei hagyományait elevenítjük fel a  San Marco utcai művelődési házban.

Hogy néz ki egy online-kóruspróba?

Zoom-bejelentkezéssel: mindenki lenémítja a mikrofonját, én eléneklem kétszer, háromszor, lelassítva a hajlításokat, az összes cirádát, aztán még ötször, tízszer, és akkor szólítom egyenként a tagokat. Olyan, mint a felelés. Ugyan görögök vagyunk, de itt nőttünk fel Európában és nem ivódott belénk az a frazírozás, amiben van, hogy hét hang is van. Azt az asszonyok nem hallják ki. Elénekelem hangról hangara, marha lassan. Minden csütörtökön hattól nyolcig próbálunk. Ahogy lefeleltek, úgy engedem ki őket, szoktam mondani: mehettek haza.

Mért épp a San Marcoban lesz a Kariatidákkal az est? Annyi görög van Óbudán?

Sokan élnek a lakótelepen. Amikor 1965-ben szétszórtak minket a dohánygyári kolóniából , a szüleimmel egy óbudai lakást kaptunk. Itt kezdődött egyébként az én “pályafutásom” is. Beköltöztünk egy vadonatúj szövetkezeti lakásba a rakparti  Árpád fejedelem  u. 68-ba, egy másfél szobás lakásba. A Margitszigeti Víztoronnyal szemben volt az erkélyünk, előttünk a Goli pálya, minden vasárnap délelőtt focimeccsekkel, a Goliba jártam kézilabdázni. Akkor voltam hatodikos, a Fényes Adolf  iskolába végeztem az általánost. Nagyon jó kis osztály voltunk, a mai napig minden évben találkozunk a Mókusban. Tanítás után lejártunk a Duna-parti lépcsőkre, csókolózni. Harangozó Terinek volt egy slágere akkoriban: “a Duna-parti lépcsők az igazi hazánk…” A  fiúk felmentek az Árpád híd alsó pillérére, onnan ugráltak be a Dunába, ilyen kis merészek voltak…Volt köztünk egy lány, Szilvási Zsuzsa, aki ott lakott szinte közvetlen a Duna-parton,  a kertjük egész a felső rakpartig ért. Ott volt egy szaletli, ahol fölállította a lemezjátszóját és tanulás helyett Beatles-t hallgattunk, ordítottuk a számokat kamu angollal. Ezek a kis házak akkor még megvoltak az út mentén, valahol a Szépvölgyi út és az Árpád híd között. Általános  után még két évig ott laktunk, aztán elköltöztünk az V. kerületi Kálmán Imre utcába, egy nagypolgárias  lakásba, de jöttek utánam oda is az osztálytársaim, buliztunk, mikor a szüleim kinn voltak a telken…

 A következő iskolád a konzi volt az általános után?

Nem, utána férfiszabó iparitanuló lettem. Már általánosban is próbálkoztam az énekléssel, de akkor még nem engedtek fel a színpadra a zenészek. Volt a Fényes Adolf utcai művházban egy zenekar, addig-addig fűztem az agyukat, hogy egyszer megengedték, hogy a koncertjükön elénekeljem a “Hol jár az eszem”  című dalt a Zalatnaitól. Utána  járhattam próbákra, 16 éves koromtól már énekeltem velük. Az első angol szám az  “Oh, Darling” volt a Beatles- től, amivel óriási sikerem volt. Csak úgy járhattam el otthonról fellépni, hogy a bátyáim kísérgettek, Elkezdtünk haknizni, munkás kultúrházakba jártunk, ahol marha nagy tömeg verődött  össze. Mikor már nem voltak hajlandóak elkísérni, és én mégis elmentem, jól kikaptam az apámtól.

Nem szerette apád, hogy énekelsz?

Annyira nem, hogy az 1982-es Táncdal Fesztiválon látott először énekelni, a televízióból, hosszú évek múlva. Soha nem engedett énekelni. Kezdetben nagy Sziriusz meg Mini rajongó voltam, ott ismerkedtem meg a férjemmel, az első gyerekem apjával, és már Szilveszter fiam is megvolt, mikor 1973-ban felvettek a jazzkonziba. Eredetileg a férjem, Antal Szilveszter akart jelentkezni, ő már akkor szaxofonozott meg fuvolázott, ott volt a jelentkezési lap az asztalon heteken át, én meg egyszer csak fogtam, kitöltöttem és visszaküldtem – a magam nevében. Épp GYES-en voltam…Visszaírtak, hogy miből kell készülni, egy sprirtuálét kellett vinni és egy bluest, én Mahalia Jacksontól vittem a Jericho-t, és Aretha Franklintól egy bluest. Nem ismertem a kottát, a számokat is egy bakelit lemezről tanultam meg.

Végül hogy jutottál be a konziba?

A felvételin Vukán ült a zongoránál, kérdezte , hogy hol a kotta, én meg, hogy: nincs. Akkor hogy akar énekelni, kérdezte. De azért elkezdte játszani a Jerikót – amit én, valamiért, tangóban tanultam meg. Végül  meglett a közös nevező, elénekeltem mindkét dalt. Menet közben Gonda János, a jazztanszék alapítója, aki szintén benn volt, kirohant a teremből és behívott még három tanárt, köztük a Szakcsit, hogy ezt hallgassátok meg…! Felvettek.

Osztálytársaim voltak a Dés Laci, Gőz László, Bontovics Kati, Postási Juli,  Solti Janika és Baló István dobosok, Becze Gábor bőgős. Csodás időszak volt, Baló egyszer kitalált egy  formációt, amiben ének, bőgő és dob volt. John Coltrain-t improvizáltunk, én azt “utánoztam”, amit a Coltrain játszott szaxofonon.

Az első táncdalfesztivál volt a kiugrás?

Nem, az 1979-es “Tessék választani”  című műsor, ami a Magyar Rádió  tánczenei bemutató versenye volt, a ‘60-as, 7’0-es, ’80-as években. Ott énekeltem el a “Vasárnap” című dalt, amit az öreg rádiós, Bolba Lajos apósa, Neményi Tamás írt, ami annyira volt görög, hogy egy szó görögül volt benne, a “jorti”. Ünnepet jelent.

De azért te végig szirtakiztad a színpadot míg énekelted, láttam a youtube-on…

Pedig majdnem csárdásra volt írva, mert  így könnyebben megragadt a magyar fülekben, mintha egy páratlan ritmusú balkáni zene lett volna. Nagyon népszerű lett a dal, a kívánságműsoroktól kezdve a “Vasárnap délelőtt” c. Vitray televíziós műsorig mindenhol játszották. Nem volt olyan nap, hogy ne hallottam volna valahonnan kiszűrődni, ha mentem az utcán. Egész Magyarország ezt hallgatta – ez az egyetlen számom volt, ami bejött. Egyszámos énekesnő vagyok…

Miközben, az ORI szervezésében bejártad az országot számos sztárzenekar és előadó backround énekeseként, vokalistájaként, többek közt a Neotonnal. Velük lemezt is csináltatok.

A Neotonnal egy  nagylemezt vettünk fel, a Pago-Pago-t “fújtuk fel” a Csepregivel, egyébként is csak egy nyáron át dolgoztam velük, utána kiléptem a zenekarból.

Aminek, majdnem súlyos következménye lett.

De nem lett mégse. A zenekar és Erdős Péter el akarták vetetni tőlem az ORI engedélyemet, de az ORI nem ment bele.

Az éjszakában is sokat énekeltél később…

Igen, szilveszteri műsorokon például. Volt, hogy egy éjszaka tizennégy helyen léptem fel, mozikban  és színházakban. Órára -percre oda kellett érni és nem szabadott többet csinálni a színpadon, mint ami elő volt írva.

Nem volt csúszás…

Nem lehetett, jött az utánam következő fellépő. ’83 áprilisában szálltam ki a Neotonból, 84-ben  megszületett a második fiam, Picard Iraklisz, és egészen másmilyen élet következett. Akkor anyámmal laktunk együtt, aki nagyon sokat segített nekem. Igényeltem egy lakást, és a kispesti lakótelepen kaptam egy vadiújat: mi voltunk a házban az első lakók. Ekkor kezdtem az éjszakában dolgozni. Még a terhességem előtt felkértek az  Amire a világ táncolt című TV-s  produkcióra. Benne volt még Bontovics Kati, Cserháti, három nagyon jó énekes fiú, Winand Gabi, Mátrai Gábor, Zaretzky Miklós és a  Deák Tamás Big Band.  Deák Tamás találta ki az egészet, trombitás volt, és a big bandet vezette. Az  Amire a világ táncol műsorban a ’20-as évektől a ’60-as évekig tartó időszak amerikai slágereit adtuk elő. A próbák a Rátonyi-villában kezdődtek, ott énekeltük össze a szólamokat, a hangszeresek máshol próbáltak, és aztán jöttek a képfelvételek.

A ’20-as, ’30-as éveknél még slank voltam, az ’50-es éveknél viszont megszültem. Édesanyám  vigyázott a babára, amíg én rohantam a televízióba a forgatásokra. Utána  a Lido belvárosi kávéházban énekeltem, ami egy éjszakai mulató volt. Így egész nap otthon tudtam lenni a gyerekkel, anyám közben meghalt, ami a legnagyobb csapás volt az életemben

Hogy tudtad megoldani egyedül az életed?

Este 10-kor, miután a gyereket letettem, beültem a Trabantba,  lenyomtam a műsort, éjjel egykor értem haza, vagy később, attól függően, hogy még menni kellett-e a Tavasz bárba is, de volt, hogy utána még a Víg matrózban is lenyomtunk egy műsort. A gyerekek aludtak, a nagyobbik fiam akkor már 13 éves volt, ő vigyázott a kicsire.

Mikor a kicsi elkezdett bölcsibe járni, a filmgyári és televíziós felkérésre reklámot is vállaltam, Rusznák Iván zenész barátom csinálta a zenéket.  Rengeteg reklámban énekeltem. Esténként,  gyerekfürdetés közben a TV-ben szinte minden második reklámban én szóltam.

Például mikben?

 Sauma samponMert ez műanyagRichtofit sportkrém, Klauzál téri áruházOFOTÉRT, á-u-á Malév a légi jó barát…Plusz jövedelem volt, napközben is kerestem egy kis pénzt. Lementek ezek az évek is, öt évet lehúztam az éjszakában, mikor elegem lett belőle. 365 napot végig kellett dolgozni, nem mehettem el a városból, vagy ha el is mentem, este otthon kellett lennem, mert fellépés volt. Egyszer kiküldött az ORI Lausanne-ba egy magyar zenekarhoz, de csak ott derült ki, hogy egy kurvatanyán volt a szállásom, és a munkakörömbe beletartozott volna a konzumnői szerepkör is – úgyhogy onnan is eljöttem.

Hogy kerültél a görög zenével kapcsolatba?

1990-ben megkerestek a Zeus zenekarból, Fulidisz Jorgosz basszusozott ott, aki ismert a jazz vonalról. Vokálozni hívtak stúdiófelvételre, meg a “Pireusz gyermekei” című világslágert szólóban felénekelni. Annyira jól sikerült, hogy velük folytattam, nem is vállaltam semmi popzenei dolgot, mert elhatároztam, hogy most csak ezt csinálom, a görögöt akartam képviselni. Akkor még kevés görög dalt ismertem. A rembetiko műfaj 9/8- os ritmusú számai nehezen mentek annak, aki négynegyedhez, meg háromnegyedhez szokott. Addig nem hallgattam görög zenét, nem jártam táncházba, csak gyerekkoromból emlékeztem arra, amit  anyukám énekelt …

Miután az Fiatal Művészek Klubja épületének az alsó szintjén beindította egy görög a „Made inn”,  nevű klubbot,  minden vasárnap ott játszottunk a Zeus zenekarral.

’95-ben kimentem Görögországba hét hónapra a Zeus zenekarral, egy hajóra, ami Iraklion és Santorini között járt. Mikor hazajöttem és a gyerekeimmel beültünk a Trabantba, úgy éreztem, amíg ezek ketten ott vannak mögöttem, a világ végéig is elmehetnék. És akkor leállt a Trabant, a gyerekek hátulról tolták, tök jó éjszakai jelenet volt…

A harmadik kerületet széltében-hosszában végigzenélted. Éltél Békáson is, és, a járvány előtt – és remélhetőleg hamarosan újra – a görög  Gyradikoban  énekelsz, Pünkösdfürdőn, csütörtökönként.

’96-ban költöztünk Kispestről Békásmegyerre, a Hadriánus utcába, hogy a kisebbik fiam a Csillaghegyen élő apjához közel legyen. 2003-ig éltünk ott, utána jöttem ide, a Kresz Gézába, a 13. kerületbe. Békásra ugyan kijöttek a tanítványok, mikor ’96-tól elkezdtem hangképzést tanítani, de igazából túl messze voltam a várostól, hogy kialakítsam  a klientúrát.

Végül, bár beköltöztünk a belvárosba, mégsem a lakásban, hanem a Bem rakparton tartottam az órákat, a Mini klub fölötti művházban, ami valaha  Andrássy Katinka  lakása volt, benne  egy bazi nagy zongorával, amin még Liszt Ferenc is játszott. Két termet béreltünk a kollégámmal, Zoltán Lászlóval, én hangképzést tartottam az egyikben, ő karaokét tanított. Ültem ott a zongoránál, és kiláttam az ablakon a Dunára. Két év után onnan is eljöttünk, és végül a Bakáts téri iskolában béreltünk két termet, ott folytattuk az énekiskolát.

Azóta csak a görögöt nyomom, 2002-ben megválasztottak a hatodik kerületben görög önkormányzati képviselőnek, alelnökként  17 évig voltam ott, kulturális műsorokat csináltunk, és kb. ugyanabban az időben alakult meg a Kariatidák kórusa, aminek azóta vagyok a vezetője. A kórustagok görögök, vagy görög feleségek. Minden csütörtökön összegyűlünk a Baross utcai egyesületben, a Syllogoszban. Ebben a helyiségben próbálnak a magyarországi görögök tánckarai is, és mi is itt gyakorlunk.

Most is képviselő vagy, ha jól tudom…

Igen, a 13.kerületben vagyok görög önkormányzati képviselő, tavaly volt két ifjúsági táborunk Krétán, ahol ottani dalokat tanítottam a „gyerekeknek”, akik közt 15-től 30 éves korig voltak résztvevők. Tavaly négyszer repültem Görögországba, Krétára táboroztatni, és egyszer Athénba, ahol az Athéni Hadtörténeti Múzeumban egy magyarországi kiállítás megnyitóján énekeltem.

Ez a kiállítás, amit a Fővárosi Görög Önkormányzat rendezett – ahol nyolc éven keresztül szintén képviselő voltam -, arról az időszakról szólt, 1949-ben, mikor az első menekült  gyerekcsoport megérkezett Görögországból  Magyarországra. Többek közt arról is, hogy milyen odaadással ápolták őket a magyarok… A gyerekek után érkeztek a partizánok  – köztük az én szüleim is. Nemrégiben megjelentettünk egy könyvet is erről az időszakról „KÖSZÖNJÜK MAGYARORSZÁG” címmel.

Te is így érkeztél?

Én nem Görögországban születtem, hanem Csehszlovákiában, egy Elba parti városban, aminek az a neve, hogy Usti Nad Orlici, az NDK- Csehszlovák határnál. Onnan ’53-ban hozott anyukám ide Magyarországban. 1955-ben egyesült a család, mert addig a fiúk, a két bátyám, akik Görögországban születtek, Lengyelországban voltak táborban. Őket anyukám már 48-ban „leadta”.

Hova?

Akiknek a szülei, mint az enyémek is mindketten, ellenállók voltak, partizánok, azoknak a gyerekeiket  kimenekítették a szocialista országokba.

Mikor indul be a zenei élet számodra? A helyek már lassan kinyitnak.

A tervek szerint augusztus 30-án a Nemzetiségi Fesztivál fellépünk a XIII. kerületben, aztán szeptember 12-én Szentendrén a Barlangban játszunk, szeptember 19-én Győrben egy görög tavernában… De előbb nem hiszem, hogy kibújnak az emberek…

Te sem bújtál ki még?

De, néhány napja kibújtam, egészen idáig betartottam a karantént, nem akartam a gyerekeim terhére lenni azzal, hogy esetleg bekerüljek a kórházba és aggódniuk kelljen. Nem annyira a haláltól félek, hanem inkább ettől tartottam.

A napokban elmentem a kozmetikus barátnőmhöz, itt lakik a kerületben, a Vígszínház mellett, van a lakásban egy kis bárpult, boroztunk, pálinkáztunk, beugrottunk a nagybőgőbe….!

If you are lonely, press play

Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. A playt. Vagyis tegyél be valami zenét. Ezt énekli éppen Damon Albarn, a Blur énekese, aki nem csak a Blur énekese, hanem szólóelőadó is – ez a dal éppen az egyetlen szólólemezéről, a csodás, személyes, lebilincselő, intim, megkapó Everyday Robotsról szól -, de, aki nem tudná, ő álmodta meg Jamie Hewlett képregényrajzolóval a Gorillaz képregényzenekart is, készített lemezeket afrikai zenészekkel is, írt operákat, az egyiket Erzsébet királynő udvari tudósáról, John Dee-ről, a másikat, úgy látszik ez a majom-tematika beakadt nála, Monkey: Journey to the West címmel, meg zenélt a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel is Rocket Juice to the Moon néven (Flea meg amúgy zenél egy másik olyan angol fejjel is, akivel sosem gondoltam volna, hogy fog: Thom Yorke-kal, a Radiohead frontemberével). Elképesztő fazon, nem is tudom, van-e valaki a kortárs popzenében, vagy volt-e egyáltalán valaki valaha a könnyűzene történetében, aki ennyi felé lett volna nyitott, ennyi mindennel foglalkozott volna, ennyi mindenben tudott volna érvényesett alkotni és ennyi alkotói szerepben tudott volna érvényesen szerepelni. Na jó, de most nem egy zenész életrajzát akarom felmondani. Rendben, de akkor miről beszélek, ha Damon Albarnról beszélek? És miről, amikor azt mondom, hogy if you are lonely, press play? És egyáltalán miért fontos a zene? Miért több, mint valami, ami csak úgy szól és tetszik vagy nem tetszik, mond valamit vagy nem mond semmit vagy éppen el sem várod, hogy mondjon valamit?

Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. Vagy ha nem vagy magányos. Vagy ha szerelmes vagy. Vagy ha nem vagy az. Vagy ha hánynál mindentől. Ha egy ismerős vagy egy ismeretlen város utcáin sétálsz, fülhallgatóval a fejeden. Amikor egy ismerős történetben sétálsz, vagy ha egy ismeretlenben, az életed ismerős vagy ismeretlen főutcáin, sikátoraiban és zsákutcáiban. Vagy ha egyszerűen csak azt akarod, hogy legyen valami, amibe belebújsz, mint egy buborékba. Amíg szét nem pattan. Vagy, ha csak kell valami, de kurvára kell, ami fog és elvisz innen. Mert egyáltalán nem érdekel, ami van. De akkor is, ha éppen valami olyat akarsz társnak magad mellé, ami pontosan elmondja, ami itt és most van, ami veled, vagy nem csak veled, hanem veled és valaki mással, veled és valakikkel másokkal, veled és körülötted. Can I get any closer? Ezt is énekli Damon Albarn ugyanabban a számban. Juthatok-e közelebb?

Azok a dalok vagy számok, amik a legfontosabbak (meg hát persze azok, akik ezeket megírják és előadják, sőt, számos esetben még azok is, akik kitalálják, hogy ezek a zenék hogyan szólaljanak meg), olyan közel jutnak, mint szinte semmi más. Nem is csak az, hogy a zene egésze, vagy hogy a szöveg és benne a refrén, az idéznivaló sorok, hanem hogy egy hangszín, egy ritmus, egy zenei fordulat, egy szó, egy semmiségnek tűnő apróság, egy semminek látszó valami, egy kóbor szintihangzás, egy elbaszott gitárszóló, tudjátok, mint amit Kurt Cobain játszik a Nirvana MTV Unpluggedon hallható David Bowie-feldolgozásban, a Man Who Sold The Worldben. Ezek mind tízből tízes érzéki fegyverek, olyanok, mintha legalábbis egy titkos projekt keretében fejlesztették volna ki valami hiperbiztonságos, föld alatti laboratóriumrendszerben, ilyen kis izék, amik egyfelől lemásznak sejtszintig, beépülnek a DNS-be, szavak nélkül beszélnek hozzánk, hangok a fejünkben, bőr alá ültetett mikrocsipként irányítják a zsigereinket, mint valami elbaszott disztópiában, miközben, másfelől, keretbe is foglalják azt, amik vagyunk. Életünk filmzenéi. Forgatókönyvek. Kisfilmek. Egész estés, szélesvásznú mozik. Grandiózus eposzok. Kisköltségvetésű, ócska trash movie-k, érzelmes, érzelgős habcsók-mozgóképek, horrorok, sci-fik, rajzfilmek, társadalmi körképek, lassan körsvenkelő végtelenített, fekete-fehér tarrbélák, csiricsáré, beállt timburtonök, szerelmi drámák, happy endek, mindenek és semmiségek.

A kamera felemelkedik a főhős arcáról, végigpásztázza a környéket, fölkúszik a házak fölé, aztán még feljebb emelkedik, már a város fölött van. Végefőcím. Írta, rendezte, gyártásvezető, if you are lonely, press play.

KASZTRÁLTAK – EGY ELFELEDETT HANG NYOMÁBAN

Bárhol is hallgasson az ember operamuzsikát, minden előadás egyik legizgalmasabb pontja, mikor az énekesnő vagy énekes egy-egy áriában mindinkább megközelíti a mitikussá vált hangot, a magas C-t, és mikor eléri, az egyet jelent a zenei extázis legmagasabb fokával. A magas C lett minden idők leglegendásabb hangja: tenorok és szopránok képességeinek non plus ultrája, érte a közönség más, nem annyira sikerült hangokat is megbocsát, de ha az nem sikerül, akkor oda az addigi siker. Bizony, az éneklés akadályverseny, mondhatni gátfutás, és a legendás hang a legmagasabb gát. Aki megugorja, célt ér.

A magas hang mániája egyidős magával az énekléssel: még a középkori himnuszéneklésben, a korai többszólamúság rögtönzött szólamaiban is megtalálhatók a szédületes magasságú hangok. Mintha az énekesek mindig is Ikaroszok lettek volna, akik nem tudják magukat visszafogni, és egyre közelebb merészkednek a Naphoz, és ők is, mint Ikarosz, remélik, túlélik a magasság mámorát.

Az éneklés történetének legkülönösebb hangfaja éppen ennek a mámornak a jegyében született, és ha lehet mondani, nem ismert se Istent, se embert, hogy célját elérje. De ez a hang olyan volt, amelyet a leendő énekesek nem saját jószántukból hoztak létre – legalábbis részben –, hanem erre specializálódott énekmesterek hosszú fáradságos munkával préselték ki neveltjeikből. E hosszadalmas művészi munkának volt azonban egy előfeltétele: a kasztrálás. Mai fejünkkel belegondolni is rémisztő, hogy a magas hang iránti vágy megvalósulása voltaképpen egy csonkításnak az eredménye.

Valamikor a 16. század közepén jött divatba, elsősorban a vatikáni Sixtus-kápolna kórusában, hogy a kisfiúk által énekelt alt és szoprán hangfekvést megőrizzék. Az erre kialakult eljárás már évszázadok óta ismert volt, de a késő-reneszánsz, kora-barokk zenéjében a magas hangok iránti fokozódó rajongás életre keltette azt az igényt, hogy a kisfiúk angyalian magas hangjai ne váljanak az idő martalékává, sőt, a kis énekesek tovább képezhetők legyenek, így a virtuóz éneklés előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. Másfelől az egyházi kórusokban nem énekelhettek nők, így az nem is volt kérdés, hogy a magas szólamokat csak fiúk énekelhetik, de az életkor előrehaladtával a legszebb hangú énekes gyerekeket meg lehetett menteni a zene számára. Mindössze egy „apró” beavatkozásra volt szükség…

A herék eltávolítása nyomán létrejövő hormonális változások természetesen ismeretlenek voltak ebben az időben, de azt mindenki tudta, hogy a mutálás során a fiúhang elmélyül, és elveszti a magas regiszterekben csengő fényét. Ez akkoriban később következett be, mint ma, általában 17-18 éves korban. A kamasz Haydnt 18 évesen rakták ki a bécsi Stephansdom kórusából mutálása miatt, és ezt követően majdnem éhen veszett. Az időben elvégzett kasztrálással, rendszerint a tizedik életév tájékán, a mutálás nem indul meg, a gyermeki hang megőrződik, és a komoly, kíméletlen képzésnek köszönhetően képességei megnőnek, átütő erejűvé válik.

Ennek persze ára volt, de a tehetséges kisfiúk szülei egy szebb jövő reményében nem kételkedtek abban, hogy ez az ár kifizetődő lesz. Az opera műfajának gyors népszűrévé válása során elsősorban Itáliában gombamódra szaporodtak az újabb és újabb operaházak, amelyek folyamatosan újabb és újabb énekeset kerestek. Így a kasztrált énekeseket közel 250 évig övező rajongás szép számban rávette e szép hangú csemeték szüleit, hogy érdemes belevágni a vállalkozásba: fiuk a mai értelemben vett szupersztár is lehet. Egy feljegyzés szerint a 18. század közepén csak Itáliában közel négyezer (!) fiút kasztráltak évente, és legtöbbjükből természetesen nem lett szupersztár…

A szülőknek elsősorban a családi jövőről kellett lemondaniuk, de a népes olasz családokban olyan rettenetes csapást nem okozott, ha az egyik fiú véglegesen feláldozta férfiasságát a muzsika oltárán. A fiúkat azonban természetesen nem kérdezték meg, hogy akarnak-e ilyen áron világhírű énekesek lenni. Az esetek legnagyobb részében a család valamilyen fedősztorival állt elő a későbbiekben kérdezősködő fiatalembernek: valamilyen baleset érte, leesett a lóról vagy a létráról, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, vagy különböző betegségekkel hozakodtak elő. A fiatal kamaszfiú pedig csak annyit tudott rendszerint, hogy az ő egyedüli jövője az éneklés, ebbe kell minden energiáját beleölnie. Családja nem lesz, házasodnia nem lehet (ezt a korabeli törvények szigorúan tiltották), ráadásul testi megjelenésében is különös volt, hiszen szőrzete nem nőtt, beszédhangja viszonylag magas és gyenge volt (bár a beszédhangot annyira nem érintette a kasztrálás, mint az énekhangot), egyszóval megjelenésében erősen nőies benyomást keltett. A nemi hovatartozás egyik legnagyobb drámája volt kasztráltnak lenni.

Azonban, ha eddig a jéghegy alját láttuk, érdemes a csúcsát is szemügyre venni. Mert szupersztár kasztrált énekesek valóban léteztek. Az olasz operaházakban egy-egy nagy sikert arató ária eléneklése utána a közönség rendszerint e felkiáltással jutalmazta a kasztrált énekest: „Viva il coltello!”, azaz, éljen a kés! A legnevezetesebb kasztrált énekes Carlo Broschi, művésznevén Farinelli volt, aki utazó virtuózként bejárta a világot, Európa majd minden jelentős operaházában fellépett, hatalmas vagyonra tett szert, visszavonulása után a spanyol király magánénekese lett, és a súlyos melankóliában szenvedő uralkodót minden este ugyanazzal a négy ária eléneklésével kúrálta. Idős korában egy Bologna melletti birtokra vonult vissza és fejedelmi pompában élt. Hozzá hasonló énekest talán, ha tízet-húszat tudnánk felsorolni a 18. századból. Mintha ma valamennyi zongorázni tanuló gyereknek azt sugallanánk, hogy ő lesz a 21. század Richtere, Rubinsteinje, Horowitza vagy Glenn Gouldja. S hány valóban tehetséges zongorista csodagyerek szaladgál a világban?

A 19. században leáldozott a kasztrált énekesek csillaga. Mozart írt ugyan egy-egy operát, amelyben kasztrált énekes szerepel, de a hangfajt gyűlölte. Rossini az egyik utolsó zeneszerző, aki még nagyon komoly kasztrált szerepeket írt. A hangfaj közel kétszáz év alatt teljesen a feledés homályába került. A nagy kasztrált énekesek helyét átvették a tenorok és a szopránok. Noha az operában énekesnők mindig is felléptek, és a kasztrált énekesekhez hasonlóan ők is nagy csillagok voltak. Hiszen innen a név is: prima donna, akinek a kasztrált férfi énekes párja nem más volt, mint a prim’uomo. Első nő és első férfi. Csak ez utóbbi férfi mivoltában volt némi kétely.

A 20. század második felében jött el a kasztrált énekesek feltámadása – hála égnek nem a „kis beavatkozás” tekintetében, hanem a hangfaj iránti kíváncsiság alakjában. Mind több barokk operát adtak elő, és mindinkább foglalkoztatta az énekesektől a karmestereken át a zenetudósokat, hogy mégis, milyen lehetett ez a hang eredeti alakjában. Elkezdődött a tudományos és gyakorlati kutatás, korabeli kottakéziratoktól kezdve leírásokon át régi énekiskolákig mindent fel akartak térképezni a megszállott kutatók. Szoprán énekesnők és férfi kontraaltok szólaltatták meg a kasztrált szerepeket. Maga a hang azonban csak egy alakban áll rendelkezésünkre mindmáig. Maga a csoda, hogy az utolsó kasztrált, Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna karnagya és első énekese 1904-ben fonográf elé állt, és egy mai CD-korongra való zenei anyagot rögzített. Persze tudjuk, hogy Moreschi nem volt operaénekes és a felvétel idején már 46 éves volt, de e bejátszások mégis hátborzongatók.

Hangmérnökök és a korabeli előadóművészet szakértői a modern technika eszközeivel próbálták újjáteremteni a hangot Gérard Corbiau 1994-es filmjében, a Farinelli, a kasztrált címűben. Egy szoprán énekesnő és egy kontratenor hangját montírozták össze a film zenei anyagában. A közel egy órányi zene összesen nyolcezer (!) vágást tartalmaz. A Farinellit alakító színész, Stefano Dionisi játéka pedig a színháztörténészek munkáját dicséri: mindent megtettek azért, hogy filmvászonra varázsolják minden idők legnagyobb kasztrált énekesét.

A cikk írója a korabeli kasztrált énekkultúra titkairól és ezek mai felderítéséről szóló zenetörténeti detektívregényt írt A harmónia tébolya címmel.

A városban élek, egyedül vagyok

Óbudán találkoztunk először, 1987 tájt, ugyanabban a lakótelepi házban, a Szőlő közben, ahonnan akkor épp tíz éve a családi fészekből engem kiebrudaltak, az efféle barátaim miatt, mint te is vagy.

Egy veszprémi barátnőm lakott ott, hozzá mehettem… Én már 74-óta, tizenöt éves koromtól éltem Pesten, ágybérletben kezdtem két utcával arrébb a mostani lakásomtól, a Kapás utcában, havi háromszázért, a Lincsi néninél. Egy szoba volt, abban aludtunk mindketten.

Durva, hogy ilyen még volt a hetvenes években…

Ennél sokkal durvábbak voltak, Angyalföldön, a kert végében volt például egy sufni, oda szó szerint, váltott műszakban jártak az emberek, így cserélték az ágyat. Hazajött a reggeles, befeküdt a délutános ágyába, és így tovább. Egy döngölt padlós helyiség volt, tábori ágyakkal, amiket szét lehetett nyitni…

A munkásosztály titkos élete a jó öreg szocializmusban …

De albérlet keresés közben olyan is volt, hogy felhívtam valakit, aki azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem is kérne pénzt, csak egy-két gombot kéne felvarrni a sliccére…

 15 évesen mit kerestél te Budapesten?

Általános után még az embernek illik tanulni, de én megbuktam, és egy évet ki kellett hagynom, úgyhogy Pestre jöttem a 28-as szakmunkásképző iskolába. Látszerésznek tanultam, három év helyett négy és félév alatt sikerült elvégezni, le is érettségiztem közben egy másik iskolában, mert ez a suli csak szakmunkás bizonyítványt adott. Másodikos voltam a szakmunkásban, akkor kezdtem az érettségit is, először estin, aztán levelezőn, aztán magántanulóként… Négy-öt évbe beletelt, ott is ilyen lapos kúszásban mentem át…Nem tanultam meg tanulni.

1987-ben a Liget galériában volt „Első Füzet” címmel az első kiállításod, ahol már kirajzolódott a zenei jövő is.

Meghívtam Gasner Jánost, a Sziámi gitárosát, meg Vető Jánost is, volt egy kis zenélés két három órán át, beszálltak többen. Ott volt „Spenót”, Tóth Zoli is.

Fotó: Halas István

Aki később a Csókolom zenekarban zenésztársad lett. Ekkor már eltelt tíz év a látszerész képzés után, és, ha jól tudom épp Halas István fotóssal éltél együtt.

Igen, végül is ez a környezet fordított a fotó felé, körül voltam véve fotósokkal…

Sok helyütt említetted, hogy valójában Hajas Tibor volt rád legnagyobb hatással, akivel személyesen már nem találkozhattál.

Hajas Tibor műveit sajnos csak pár évvel a halála után láthattam először, de az igazi mellberúgás- szerű élmény volt. Utána mindent elolvastam róla, mindent megnéztem tőle, és 87-ben, mikor egy nagy életmű kiállítása volt Székesfehérváron, ott képről-képre mindent lefotóztam, annyira bele voltam bugyulódva…Ezt most is szívesen megemlítem, mert nagyon nagyra tartom őt.

Bár a Liget Galéria kiállítást több is követte az évtizedek során, a nagyközönség a Csókolom zenekar dalíró-énekeseként ismert meg.  Talán a zenerajongók nem is tudják, hogy 2012-ben a „Trónusos” című legendás fotódat kiállították a Tate Modernben, Londonban. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy számtalan világklasszis alkotó műve közt lesz a tied is?

Mikor megtudtam, hogy mi ez a hely, azért düllesztettem a mellem, nagyon büszke voltam. A Csókolomon keresztül ismertem meg a Mission Art Galéria főnökét, Kishonthy Zsoltot, sokat koncerteztünk akkoriban Miskolcon.  A Mission Art kiadott egy katalógust is, Oltai Kata írta és szerkesztette, Várnagy Tibor is írt bele. Így mentünk ki Londonba többen, mindenki a saját költségén. Várnagyék, Oltai Kata, én vittem a kisöcsémet is, Kishonthy a családját, jött egy festőházaspár, kivettünk egy lakást és egy hétig nagyon jól éreztük magunkat.

Ujj Zsuzsi: Trónusos (1986)

Ugorjunk kicsit vissza időben és térben: milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évek Óbudájáról? Voltak helyek, ahova jártatok?

Volt egy mozi a Selmeci utcában, koncertek is voltak ott akkoriban, talán életemben először ott voltam Balaton koncerten, az… Óbuda moziban. A Balaton koncertre azért emlékszem, mert a basszusgitáros „Hunyás”-t én vittem haza arról a koncertről, ott aludt a BEM utcában nálam, nem tudott hazamenni… Óbuda azért is kedves nekem, mert hosszú ideig plátói szerelemben voltam a Víg Miskával, sőt, volt egy nagyon rövid idő, míg együtt is voltunk, végigkocsmáztuk Óbudát…

Aztán volt még az Újlak Mozi, ahová később az Újlak Csoport képzőművészei beköltöztek, oda is jártunk, akkor már romos volt. De Ocztos Pistihez is feljártam egy ideig, akkor ő is óbudai lakótelepi volt, mikor a 2. Műsor zenekarban játszott, ő is képzőművész.

Most a pesti lakásodat a kisöcséd lakja, te pedig hazamentél Veszprémbe, apukáddal élsz, őt gondozod.

A Mamihoz jöttem haza hat éve, azóta tart ez a karantén nekem, de ő tavaly itthagyott bennünket, őt ápoltam. 24 órában nyomtam a végén, ami nehéz volt – de mégsem volt nehéz, mert nagyon sok szeretet áradt belőle, ha igazítottam a ruháját, odahajoltam, megpuszilt, ha fölemeltem, kapaszkodott – de az azért ölelés is volt, áradt belőle a jóság. Nagyon hiányzik. A járvány előtt még el-el mászkáltam, Pestre próbálni, meg koncertezni, meg más helyekre is, ha kellett…

Most hogy telnek a napjaid?

Kicsit ellustultam, nincs annyi teendőm, a háztartást azért ellátom, de nagyon rendetlen vagyok, magunk után állandóan rendet kell rakni…

Nem archiválod a dolgaidat? Most lenne rá idő.

Mindig gondolok rá, milyen praktikus lenne, ha az ember nem egy nagy rakás káoszt hagyna maga után, de még nem vitt rá a lélek, hogy nekilássak. De van egy kedvenc zenekarom most egyébként, a The Qualitons, tőlük egy kicsit föléledtem. Egy éve kísérem őket figyelemmel, azóta, hogy voltak Seattle-ben, egy elég menő rádió stúdióban, ahol előadták a Kex-től a Zöld Sárgát… Több számot is felvettek ott, ami nagyon nagy dolog állítólag. Mint nekem eljutni a Tate Modern-be, egy magyar zenekarnak olyan abban a rádióban koncertet adni…

A dobosuk, Boros Levente volt nálunk is „beugró” a Bardo zenekaromban, megjártuk vele Eperjest is, egy koncert erejéig…

Nagyon profik…Volt a Trafóban karácsony tájékán egy koncertjük, már nem volt jegy az esti koncertre, de csináltak egyet 5 órakor is, akkora teltház volt, úgyhogy elmentem, szereztem jegyet a délutánira, aztán valahogy az estire is bejutottam, azt is megnéztem. A Ferencvárosi Művházban is megnéztem őket, meg a Toldi moziban is.

A rajongójuk lettél?

Igen, lehet mondani. Vettem támogatói jegyet a virtuális koncertjükre is, mostanában volt a Trafóban, felvételről ment. Kicsit zavart eleinte, hogy angolul énekelnek, de annyira jók, hogy elnézem nekik.

A vírus előtt eljártam moziba, ha feljutottam Veszprémből Pestre, de most a tv-t nézem a papával, a Derricket – közben meg az egyik fülem be van dugva, angolt tanulok, teljesen kezdő szinten. Tavaly kezdtem el, egy napot se hagytam ki, okos telós applikáció, napi negyedórára állítottam be, de többet is szoktam vele foglalkozni. Nehezen megy, de inspiráló, hogy mindennap kiírja, hányadik napja csinálom, most már kétszázhatvan-valahányadiknál napnál tartok.

Fotó: Weber Kristóf

Szeretsz utazni? Tervezel majd menni valahova? Tavaly voltál a Csókolom gitárosával, Spenóttal Izraelben, ha jól emlékszem.

Oda vágyok vissza, ott ellennék egy darabig…Jeruzsálemet nagyon bírtam, bár csak három napot voltunk ott, de szívesen elüldögéltem volna egy-két hetet, anélkül, hogy csinálnék valamit. Tel-Aviv is bejött, az olyan, mint egy kis New York, szerintem – és ráadásul ott a tengerpart. Volt olyan, hogy egész nap benn voltam a vízben. A Holt Tengert is bírtam, öreg kínai mamák gurultak a víz tetején, mindenki kacagott, ott nem tudod az egyensúlyodat megtartani…

Vissza jövőbe – vagyis a múltba tekintsünk kicsit megint: annak idején a Balázs Béla Stúdióban is dolgoztál, a Fekete Doboz munkatársaként, többek közt.

A Fekete Doboz a rendszerváltás előtt még a Pasaréten volt, nem hivatalosan, a BBS-ben, hiszen szamizdat video-folyóirat volt. Elbert Márta BBS-es gyártásvezető alapította Jávor István operatőrrel, fotóssal, és Lányi András filmessel.

Én úgy kezdtem ott dolgozni, hogy munkaterápiára fogtam magam, egy szakítás után: délelőtt kisegítő ügyeletes titkárnő voltam a Fekete Dobozban, délután meg archiváltam Forgács Péternek, meg a BBS-nek, és takarítónő voltam mind a két helyen. Hétvégenként a vágó keze alá dolgoztam, meg kis amatőr filmeket másoltam át videotechnikára, scripteltem is, de volt, hogy vágnom kellett.

Szirtes András Halász Péterrel forgatott Sade márki és élete c. filmje, ahogy mesélted, igazi szakmai kihívás volt.

Nulla pénzből, egy New Yorkban vásárolt száz dolláros játék kamerával forgatta Szirtes a filmet, azzal vette fel a képet –  és SVHS-re vette a hangot. Tehát a képnek nem volt hangja. Ráadásul hangszalagra rögzítette a képet, egy jelenet max 10-15 perces lehetett, darabonként vette fel, több verziót is, nekem kellett segítenem kiválasztani, melyik a jobb változat – aztán alá kellett raknom a hangot. Meg volt külön Halász Péter hangja, de, mivel nem egyforma sebességgel ment a játékkamera meg az SVHS, állandóan utána kellett vágni, korrigálni kellett…

Izgalmas munka volt. Egyszer összefutottunk Halász Péterrel az utcán, akivel addig személyesen nem találkoztam, és azt hittem, hogy már ismerem, mert két hónapja kettesben voltam vele a stúdióban. Ráköszöntem, és nekiálltunk valahol az éjszakában beszélgetni, és én tökre meg voltam győződve, hogy nagyon jóban vagyunk. Aztán jóba is lettünk. Jó iskola volt a BBS, sokat tanultam ott.

Mustra

TOP 5

1. Május 1-jén 16 órától személyesen Lackfi János mesél a gyerekeknek, és a képernyőhöz rögzült felnőtteknek. A világ legrövidebb meséiben állítólag nemcsak királylányok, meg hajóskapitányok a főszereplők, hanem a gömbhal, a rántotthús és a fészkes nyavalya is kiemelt feladathoz jut – ez utóbbi biztos csak az esti mese után lesz.

2. Május 2-án 19.30 órától Brahms – Ravel – Strauss online ismétlés az Óbudai Danubia Zenekar FB oldalán. Az épp csak 35 éves dél-koreai születésű Dong Hyek Lim zongoraművész tizenkét éves korában hívta fel magára a figyelmet a moszkvai ifjúsági Chopin-verseny második díjával, azóta töretlenül ível felfelé karrierje. Ravel G-dúr zongoraversenyében alkalma lesz megmutatni, miért ünneplik világszerte ennyire. A koncertet Brahms II. szimfóniája nyitja, amely – ahhoz képest, hogy a zeneszerző kedvence volt a sajátjai közül –, a legritkábban játszott darabja a műfajban. A koncertet Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével zárul, amely az elképesztően sikeres, a zeneszerzőt szó szerint sztárrá avató, azonos című opera zenéjéből készült.

Ravel | G-dúr zongoraverseny
Strauss | Rózsalovag-szvit
Brahms | II. szimfónia
Közreműködik | Dong Hyek Lim – zongora
Vezényel | Hámori Máté

3. Május 4-én 20.30 órától Magyariné szeretője című könyv felolvasását folytatják a szerzők  Győrei Zsoltés Schlachtovszky Csaba. Az írókat hallgatva végre kipattanhatunk a napi rutinból, ülhetünk sárkányháton, járhatunk salétrommezőn, csaphatunk leideni palackkal mennykövet, ámulhatunk széklábbal hadonászó főbírón, tűzvészen és kínvallatáson a méltán nagyhírű Emmuska szerzőinek ördögrománjában. Aki pedig nem bír meglenni a szerzők nélkül a következő felolvasásig, de nem akar a könyvben nélkülük továbbhaladni se, az böngéssze Óbudai Anzikszot, itt rábukkanhat Győrei Zsolt írásaira

4. Bár Nick Cave júniusi budapesti koncertje későbbre tolódott, ne bánkódjunk, mert egyrészt jövő májusban bepótoljuk, másrészt elindult a 24 órás Bad Seed TeeVee, ahol videókat, interjúkat, élő adásokat láthatunk, ha véletlenül nem kapcsolunk arrébb Laura Marling élő Instagramos bejelentkezésére.

5. Ha a felsorolt programok ellenére sem bírjuk már az otthonlétet, és úgy érezzük, muszáj szippantani egyet a tavaszi virág illatú levegőből, ellátogathatunk az ELTE Füvészkertjébe. A koronavírus járvány miatt a Füvészkert eddig zárva volt, de április 27. hétfőtől előzetes regisztrációval újra látogatható. Az előzetes regisztrációt a facebook eseményben tehetjük meg. A Kertbe naponta nyitvatartási időben max. 400 fő léphet be.

+1. A Nemzeti Filmintézet nyolc évtized húsz felejthetetlen magyar vígjátékát teszi ingyen elérhetővé online  10 napon át a Magyar Film Napja alkalmából. Május 10-ig elérhető lesz többek között a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, A tanú, a Roncsfilm és a Csinibaba. A klasszikus magyar vígjátékok mától, azaz április 30-tól május 10-ig a magyarfilmnapja.hu oldalról érhetők el.

 

NAPI BONTÁS

ÁPRILIS 30.

15:00 Cirkusz Plusz – Csütörtöki ÉLŐ közvetítések a Fővárosi Nagycirkuszból

18:50 Tom Hardy csatlakozott a BBC gyerekcsatornájához, április 27-május 1-ig ő olvassa az esti meséket

21:00 Élmény: Otthon // Pillangó (16+) Vörösmarty Színház

22:00 Nora Jones élőben a FB oldalán

23:00 Radiohead Archive YouTube

 

MÁJUS 1.

16:00   Tóth Krisztina a karanténban! Beszélgetőtársa Nyáry Krisztián Líra Könyv FB oldalán

16:00   A világ legrövidebb meséi – Lackfi János esti meséje gyerekeknek és felnőtteknek.

18:00   “Gyere velem” a palóc Grand Canyonba! Tárnai Csaba online túravezetése Top-tura.hu-n

19:30   Zeneakadémia Koncertközvetítés 250 éve született Ludwig van Beethoven
Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével a Zeneakadémia szervezésében 

19:45   Stravinsky-maraton – Tavaszi áldozat (Le Sacre du printemps) Müpa Home

A MÜPA és a Budapesti Fesztiválzenekar szervezésében

MÁJUS 2.

18:00   Archív felvételek a New Orleans Jazz Festről WWOZ Jazz Festing In Place

19:00   DJ a szőlőben Virtuál vol. 2. Online buli a Homola Pincészet borteraszán

19:30   Brahms – Ravel – Strauss – online ismétlés Óbudai Danubia Zenekar 

20:00   Winterreise Mundruczó Kornél / Proton Theatre / Óbudai Danubia Zenekar TAKE A SEAT! – online Trafó-estek Az előadás május 3-án 19:59-ig érhető el.

20:55   Szent Efrém Férfikar: Wings című hangversenye az M5 műsorá

 

MÁJUS 3.

01:30   Verdi: Luisa Miller – New York-i Metropolitan Opera  23 órán keresztül elérhető

11:00   Misi mókus kalandjai – Vaskakas Bábszínház

19:30   250 éve született Ludwig van Beethoven II Zeneakadémia Koncertközvetítés

Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara közreműködésével, a Zeneakadémia szervezésében

18:00   A hetedik lépcsőfok – Nagyváradi Szigligeti Színház

19:00   Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája – Kolozsvári Állami Magyar Színház

 

MÁJUS 4

 

01:30   Borogyin: Igor herceg – New York-i Metropolitan Opera  23 órán keresztül elérhető

19:00   Don Quixote – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

20:30   Győrei ZsoltSchlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője – a szerzők felolvasásában

20:50   MüpArt: Mario Biondi – M5 

 

MÁJUS 5.

13:00   Webinárium: Könyvtári tájékoztatás videochat segítségével – Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum

19:00   Laura Marling live Instagram

19:00   Zsiványtanya – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

20:30   Szabó Magda: Az ajtó debreceni Csokonai Színház – M5 

21:00   Sobor Antal-Román Károly: Perelj, Uram! – székesfehérvári Vörösmarty Színház 48 órán keresztül elérhető

 

MÁJUS 6.

10:00   Furka Pista és a sárkány – Nagyváradi Szigligeti Színház

20:00   Dubicz online borkurzus Dunai Detti mutatja be a borászatot és vezeti be az érdeklődőket a borkészítés és borkóstolás rejtelmeibe

19:30   Madaras Gergely és a Budapesti Filharmónia Társaság a Zeneakadémia honlapján, facebook és youtube csatornáján.

 

MÁJUS 7.

10:30   LIVE – Lollipop Zenebölcsi Interaktív foglalkozás tipegőknek és kicsit nagyobbaknak

19:00   Stabat Mater a Szegedi Kortárs Balett előadásában – Nemzeti Táncszínház

21:00   Molière: A fösvény – a székesfehérvári Vörösmarty Színházból 48 órán keresztül elérhető

 

ÓBUDA-ON

Az elmaradt KOBUCI kert nyitó koncert helyett kaptuk ezt a videót –a Besh o droM, csakazértis megnyitotta a szezont!

A KISCELLI MÚZEUM tárgyakat gyűjt a koronavírus-járványhoz kapcsolódóan.
Milyen tudás marad meg a jövő generációi számára arról, hogy mit jelentett Budapest lakói számára a koronavírus okozta válság?

ÓBUDAI MÚZEUM virtuális tárlatvezetés tart az érdeklődőknek.

Az AQUINCUMI MÚZEUMBAN virtuális túrán vehetnek részt az érdeklődők.

Kassák Múzeum programja: Pályaválasztás Kassák Lajossal I.

A rövid interjúk során olyan kérdéseket tettek fel a fiatal művészeknek, amelyeket szívesen megkérdeznénk Kassák Lajostól is, hiszen az ő művészi pályáját is kétségek, radikális váltások, folyamatos útkeresés és önképzés jellemezték.

Óbudai Polaris Csillagvizsgáló FB oldalán:  A Shapley – Curtis-vita Horváth István virtuális előadása. Kulin György (virtuális) Csillagászati Szabadegyetem

 

MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból kezdeményezéshez. Az alábbi linken elérhetők online tartalmaik, ahol új blogbejegyzéseket, érdekességeket tesznek közzé a következő hetekben, de lehet böngészni műtárgyaik, kiadványaik között is, barangolni lehet virtuális kiállításokban, oktatási segédanyagaik (kisfilmek és játékok) pedig a pedagógusok és a diákok számára nyújthatnak segítséget a digitális oktatás során.

Az ÓBUDAI TÁRSASKÖR FB oldalán  májusban is folytatódik a Társasköri Kultúrkarantén, zenékkel, videókkal, cikkekkel készülnek az elmaradt programokhoz kapcsolódva.

Az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR Online énekóra – A zene, az kell! új projektjével az online énekoktatás ügyét szeretné segíteni. Rövid videókban magyarázzák el karmesterük, Hámori Máté vezetésével a klasszikus zene alapjait, a karmester szerepétől a népdalok fontosságán át egészen a számítógépes játék zenéket inspiráló nagy klasszikus művek bemutatásáig.

A Budapesti Fesztiválzenekar Karantén estjeit rendszeresen, élőben közvetítik FB oldalukon az óbudai próbahelyükről bejelentkezve.

Mint amikor Michelangelo a Dávidot faragta

Fotó: Ducsai Szabolcs

Sokféle zenei projektben vettél, veszel részt a jazztől a ska/reggae-ig, ezek nyilván mind-mind a zenei ízlésed és érdeklődésed egy-egy területét, igényét fedik le. Milyen elképzelés hívta életre a Subtones-t?

Megpróbálok ötvözetet készíteni mindabból, amit szeretek. Nagyon sokféle zene érdekel, és még több félében dolgozom, a szimfonikus zenekartól a DJ-vel live act-ezésig. Szerettem volna megtalálni azt a kiindulási pontot, amiről azt mondhatom: na, ilyet csinálok én, ha nem szól bele senki. Amikor ezt megtaláltam, onnan lehetett tovább kalandozni mindenfelé.

És ha már a számos projektednél tartunk: hogy fér bele ennyi minden az életedbe? Most nem is csak arra gondolok, hogy a naptáradba – hanem hogy a fejedbe, a kreativitásodba? Hogyan hatnak ezek a területek egymásra? Egyáltalán hatnak egymásra?

Amikor alkalmazott zenészként dolgozom, akkor mindig az adott projektbe kell „szerelmesnek lenni”. Ez arra nevel, hogy akár olyan dolgokban is magamra találjak, ami amúgy élből nem érdekel, vagy akár taszít. De a zenehallgatásom is teljesen rapszodikus, sokszor az egész telefonomat shuffle üzemmódra állítom, ami véletlenszerűen dobálja a zenéket és úgy járok-kelek. Amint jobban elmerülök valamiben, azonnal viszketni kezd az agyam másik oldala. És minél többet dolgozom, annál többet jár az agyam. De ez egy létező képlet, amikor például Michelangelo a Dávidot faragta, közben rajzolt, verseket írt, annyira lendületben volt.

Hogyan készült el a most megjelent Subtones-album? Mesélj egy kicsit az alkotói folyamatról! Kifejezetten bő csapattal hoztátok össze az albumot, hogyan sikerült az embereket és a kreatív folyamatokat összefognod?

Amikor zenét írok, azt szeretem, ha nincs ott senki, vagy lehetőleg alszik mindenki, vagy leginkább egy másik kontinensen van. Ha minden kész, akkor előjövök: tádámm! Ehhez képest most úgy ment, hogy félkész demókat csináltam, aztán áthívtam Flórát és Verát (Kiss Flórát és Jónás Verát – róluk később – a szerk.), és nálam lógtunk. Közben hallgattunk egy csomó zenét, beszélgettünk. Egy kis idő múlva elkezdtünk molyolni, és közösen írtuk a dalokat. Könnyűnek tűnik mindez így leírva, de nekem ez fényévekre van a komfortzónámtól. Verának mondjuk látszólag nagyon könnyen ment mindez, félelmetes tempóban és minőségben tud alkotni egyik pillanatról a másikra, akár az ajtón beesve. Flórával ilyen szempontból talán jobban hasonlítunk, ő is elvonulósabb típus.

Ami a Fenyvesi Marcit illeti, a 25 éves Anima-lemezre vettünk föl anyagot két éve nála, és bár tudtam, hogy milyen rendkívüli zenész, nem ismertem mint hangmérnököt. Első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy rá van szükségünk, az ő bátorságára, meg nem torpanására. Szerencsés vagyok, mert elmondhatom magamról, hogy az ország legjobb hangmérnökeivel dolgozhatok, szinte hétről hétre, mégis egy percig sem volt kérdés, hogy Marcival akarok lemezt csinálni. Minden dalról milliméterre pontos előkép volt a fejemben, de ezt nem mondtam el a többieknek. Felvettük a zenét, az improvizációkat, mindent, aztán össze-vissza vagdostam otthon, mint egy kubista festményt, elküldtem Marcinak, és ő a saját szájíze szerint keverte meg. Sokszor homlokegyenest más lett az eredmény, mint amit elképzeltem, de hiszek benne, hogy így lett jobb.

Két énekesnő, a már említett Kiss Flóra és Jónás Vera énekel a lemezen. Miért éppen rájuk esett a választásod?

Verával évek óta együtt dolgozunk, minden percét imádom. Őserő és végtelen tehetség, azt hiszem ez a két dolog, ami egyből beugrik, ha hallgatom. Hogy ennyire tehetséges szeretnék lenni én is. Flórával a Modern Art Orchestra tagjaként ismerkedtem meg, és lehengerlő volt az érzékenysége, a precizitása. Teljesen különböző habitusú énekesek, de nagyon jól működnek együtt, emberileg és állatilag is (nevet).

Általában is érdekel, hogy milyen zenei hatások érnek mostanában, de arra különösen kíváncsi vagyok, hogy mik azok a zenei impressziók, amik a Subtones világára hatással voltak.

Tudatosan próbáltam visszaásni a gyökereimhez, nagyjából definiálni magamat, amikor ezeket a dalokat csináltuk, persze azzal a tudattal, hogy mire a többieken átmegy az anyag, úgyis tök más lesz, mint amit elképzeltem. Márpedig ezek nem akárkik; Benkő Dávid, Csízi László, Csókás Zsolt, Fonay Tibor és Szarvas Dávid alkotják a bandát a lányok mellett, csupa creme de la creme zenész.

A Doors abszolút alap zenehallgatási élményem körülbelül 6-7 éves koromból, a mai napig imádom. A kilencvenes évekből a bristoli vonal hagyott bennem mélynyomót, később Sting, Amy Winehouse, Roy Hargrove dolgai jöttek. Manapság leginkább Robert Glasper és holdudvara csigáz föl, azonkívül Ambrose Akinmusire-t, Nubyan Twistet, Hiatus Kaiyote-t, Tal Winkelfeldet hallgatok legszívesebben. Rengeteg jazzt is hallgatok, mostanában főleg régieket, a nagyokat. Trombitások közül Louis Smith, Dizzy Reece, Avishai Cohen pörgött az utóbbi időben, de úgy nem indulok el otthonról, hogy nincs a zsebemben Freddie Hubbard és Miles Davis. A popzenének csak az 50%-a zene, a másik fele pop. Ez zenészként sokszor iszonyú lehangoló tud lenni, ugyanakkor hatalmas lehetőség-tárház is: ha van ötven százalékom, amivel azt csinálok, amit akarok, nem kell feltétlenül seggriszálásra elverni. De ennek a világnak inkább a hangszínei izgatnak.

És ha már itt tartunk, milyen egyéb kulturális teljesítmények értek utol mostanság? Jöhet bármi: film, sorozat, színház, képzőművészet és így tovább.

Eszembejutási sorrendben: Farkas István Kihűlt világa az MNG-ben, Euphoria, nyilván már csak Rév Marci miatt is, szerettem a Platonovot a Katonában, és persze imádtam a Jokert. Dinyés Dani operabeavatóit kötelezővé kéne tenni mindenkinek. Nagyon szerettem a poket zsebkönyveket, amíg a városban szaladgáltam, és volt értelme, hogy elfér a zsebemben. Mostanában verseket olvasok, Dsida Jenőt és Nagy Lászlót főleg. Sztravinszkij Tűzmadárjából a szvit verziót másolom, ha van rá energiám, a másolás nagyon jó módszer arra, hogy átszűrjek valamit az agyamon.

A jól ismert okok miatt most megállt a világ: hogy töltöd a karanténhétköznapokat?

Négyen vagyunk otthon, a feleségemmel és két kisfiammal, kvázi privát ovit-bölcsit tartunk. A gyereknevelésen kívül nem sok mindenre marad idő vagy energia, de legalább együtt tudunk lenni. Próbálunk nem egymás agyára menni, több-kevesebb sikerrel. Az operámat nem most fogom megírni, de például soha nem sportoltam annyit, mint mostanában.

Persze egy napon a karanténnak is vége lesz. Min töröd a fejed, vannak új projektterveid a láthatáron? 

Nagyon sok tervem van, a Subtonesszal is tovább akarok menni, és zeneszerzőként is szeretnék sokat fejlődni, sokkal többet zongorázni, és nagyon sokat koncertezni. Hogy aztán ebből mi valósul meg, és jövő ilyenkor vidám kiflikönyökű pék leszek-e, azt nem lehet tudni.

„VALAMIT ÚGYIS KEZDENI KELL AZZAL, HOGY Ő NINCS”

Egymás után olvasva a Javított kiadást és a Hasnyálmirigynaplót hátborzongató hasonlóság fedezhető fel bennük. Tulajdonképpen mindkettő saját halált ír le. A Javított kiadás azt dokumentálja, ahogy az apja ügynökjelentéseit olvasva Esterházyban megsemmisül valamiféle addig biz­​tosnak vélt tudás, olyan bizonyosság, amire az élete, személyiségének egy része épült. A Hasnyál­mi­rigy­naplóban még egyszer nekivágott egy végzetes feladatnak, igaz, másképpen, fizikai, biológiai módon. Rettenetes és őszinte, szörnyűséges és végtelenül szabad írások, amiket olvasva gyakran gondoltam arra, hogy rendben, ő így dolgozza fel, de milyen lehet egy barátnak ezt mellette, vele átélni. Hogyan lehet ilyesmit kezelni?

Mind a kétszer úgy tudtam meg, hogy felhívott engem. A Javított kiadás miatt 2002-ben telefonált. Szombathely közelében, egy panzióban ért utol, szép május volt, sütött a nap, ebédeltem a teraszon. Jött a telefon, és elmondta, hogy Laci, nekem meg fog jelenni egy könyvem. Addigra már tudtam, hogy valamin titokban dolgozik.

Két éve, 2000-ben jelent meg a Harmonia Caelestis, amit az apjának dedikált. A könyv egyik fele csupa metaforikus apa-mese, a másik része meg az Esterházy család története, amiben az apa szintén főszereplő.

Ő nem az az ember volt, aki, mivel éppen megírta a nagyregényét, amin kilenc évig dolgozott, végre egy kis lélegzetet vesz, tart egy hónap jól megérdemelt szünetet, vagy akár egy fél évet, és addig nem csinál semmit. Nem. Minden munkája után rögtön másnap belekezdett a következőbe. Ez egy kicsit félelmetes is volt számomra. Hozzá képest mindig úgy éreztem, hogy henyélek, szétszórt vagyok, pazarolom az időmet. Mi nagyon sok mindent megbeszéltünk egymással, ezért volt furcsa, hogy akkor semmit se mondott. Kérdeztem, mi van, Péter, min melózol? Mindig hárított – „nem tudom, még most alakul” –, szóval elkente.

„Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.

Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.” (Javított kiadás)

A másik gyanús dolog az volt, hogy állandóan a városban mászkált, holott máskor lehetőleg ki se tette a lábát otthonról. Ült a dolgozószobájában és dolgozott. Most meg gyakran járt a városba, és ha találkoztunk, mindig nála volt az aktatáskája. Kérdeztem, mi van, Péter? – Hát, a könyvtárban voltam – válaszolta. Már tudjuk, hogy ilyenkor az apja ügynökmappáit olvasta. Nem csináltatott fénymásolatot, inkább jegyzetelt, hogy minél kevesebb kézen forduljanak meg az iratok. Akkor persze még nem tudtam, mi történik, de valami furcsa volt körülötte. Arra nagyon emlékszem, hogy amikor egyszer náluk vacsoráztunk, kifejezetten furcsa, az ő színvonalához képest szinte gyerekes, naiv kérdéseket tett fel. Olyanokat, hogy a gyerek felelős-e az apjáért, mondjuk Bauer Tamás vagy Pető Iván felelősséggel tartozik-e azért, hogy az apja ávós volt?  –  Péter, hogy kérdezhetsz ilyen blődséget?

Hogy lehet egy gyerek felelős az apja tetteiért? Legfeljebb az apa lehet felelős a gyerekéért, hogy milyen emberré válik – válaszoltam értetlenkedve. Egyre gyanúsabb volt a dolog.

Pontosan érződött, hogy eszi magát, gyötrődik valamin, de nem akarja elmondani, valamiért magában tartja. Egyedül Gittát avatta be ebbe a szörnyű titokba. És akkor csörgött a telefonom azon a szép tavaszi napon, és közölte, hogy meg fog jelenni egy regény, amiben megírja, hogy az apja besúgó volt. Azt hittem, hogy eldobom a telefont. Először arra gondoltam, hogy hülyéskedik, de ez túl rossz vicc lett volna, szóval hitetlenkedtem és káromkodtam. Amikor tizenhárom évvel később felhívott, hogy hasnyálmirigyrákja van, akkor is elkezdtem káromkodni. Mert ez fölfoghatatlan, és nem lehet rá jól reagálni. Nincsen ennek iskolája. Egyik esetben sem volt jobb reakcióm. Az apja esetében is tudtam, hogy ez számára borzalmas tapasztalás. Egyszer rákérdeztem, és el is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem tudott földolgozni, és már nem is fog.

Fotó: Dés László archívuma

Ez is benne lehetett abban, hogy megbetegedett?

Dolgozott benne, rombolta. Ezt már sose tudjuk meg. Én rendkívüli módon tiszteltem azért, hogy megírta a Javított kiadást. Ma is azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne ez az ország, amilyen ember Péter volt, aki ilyenkor sem sumákol, nem keni el, hanem elkezdi feldolgozni ezt a finoman szólva nem várt csomagot, nekilát gondolkodni, kezd vele valamit, és ezt meg is írja nekünk, mintegy önterápiaként, és hogy okuljunk, tanuljunk belőle.

Hogy ismerjük meg jobban magunkat és az országot, amiben élünk, mert akkor sokkal jobb lenne itt létezni. Ezért is nagyon tisztelem. Itt alapvetően emberi nagyságról van szó, nem tudok jobb szót.

Ami viszont a második esetben történt, az elmondhatatlan. Azt nem lehet kezelni. Nem lehet kezelni, mert világos volt, hogy visszafordíthatatlan, és már csak rövid ideig tart. Meg fog halni. Ő is tudta. Mindenki tudta. A jó tanácsokkal tele volt a padlás. Tudom, hogy nagyon idegesítette, amikor segíteni akartak, mert ilyenkor mindenkinek van egy jó ötlete, természetgyógyászati, orvosi, lelki, miegymás. Én is olvastam mindenféle hülyeséget, például, hogy a brie sajt segít. Mondtam neki, hogy egyen sokat belőle. Drukkoltam, hogy tudjon dolgozni, mert ez az egy, ami az életminőségét szinte ugyanazon a szinten tartotta, mint amikor egészséges volt. Éltette, hogy tudott írni a betegségéről, és lesz belőle egy regény. A befejezés természetesen a halál volt.

Erről így ír a Javított kiadásban: „Az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs.” Bármilyen súlyos témáról legyen szó, akár az apjáról, akár a saját betegségéről, amikor elkezd írni, a szörnyű téma feladattá, „csinálássá” válik, amit már tud szeretni.

Feladattá és alkotássá. Műalkotás lesz belőle. A Hasnyálmirigynapló valóban napló, az ő fizikai, érzelmi és szellemi érzékeléseinek naplószerű leírása. Milyen állapotban van éppen, és hogyan változik minden napról napra, mit gondol az életéről, a betegségről, bármiről. De miután leírja, majd ki is adják, meg lehet venni, az már könyv, műalkotás, regény.

Egy-egy könyve után gyakran mondták neki, hogy ez nem is regény, hanem a te életed. Nem, nem – tiltakozott ilyenkor, az életem az életem, a regény, az regény.

Tulajdonképpen a legutolsó fellépése, közszereplése, a Vörösmarty téri könyvhét megnyitója volt a lezárás. Másnap kórházba ment, akkor már nem írt többet. Nem tudott. A megnyitó előtti két napon viszont még írta a szövegét. Mindig dolgozott, gyakorlatilag a haláláig. Mint a színész, aki a színpadon hal meg.

Azt mondta több helyen is, hogy most is beszélget vele, hogy benne van az életében. Ez jó vagy rossz?

Ez az igazodási pont. Azt gondolom végig, hogy ha ezt Péterrel megbeszélném, hogyan reagálna, vagy ebben a helyzetben mit csinálna. Így kell elképzelni. Igazodási pont volt, nemcsak nekem, nagyon sok írónak, művésznek és minden olvasó embernek, tanárnak, diáknak.

Szilasi László, kiváló író egy interjúban arról beszélvén, milyen dilemmái voltak a Térey-díjjal kapcsolatban, az elején azt mondta: „Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes”.

Ilyen hatással van ma is. A kérdésre válaszolva, ez nem rossz, hanem jó. Valamit úgyis kezdeni kell azzal, hogy ő nincs. Akkor inkább legyen így, mint sehogy. Azóta, ha írókkal lépünk fel – Péter nélkül már csak hárman vannak a Szó és zene estünkből, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál és persze mi hárman, zenészek –, mindig olvasunk fel tőle is.

Ahol lehet, beszélek róla. Ilyen lett volna az április 14-i születésnapi Esterházy-estem is a Társaskörben, ha nem marad el a járvány miatt. Valami, ami az emlékét életben tartja.

Az is tudatos szándékom, különösen ebben a közegben, amiben most vagyunk, egy szellemileg folyamatosan leépülő, tudatosan leépített, nagyon agresszív, ellenséges közegben, ahol Péter az egyik mumus és az egyik kipécézett, mocskolt művész – elképesztő különben –, hogy őrizzük meg a józan eszünket, beszéljünk róla és a műveiről, legyen velünk. Itt van Az olvasó országa, ami egy, a Péter halála után megjelent publicisztikai írásaiból válogatott könyv, hátborzongatóan érvényes. Minden egyes írása – ez egy jó vastag kötet – tökéletesen működik ma is, minden szava lényegbe vág, és milyen jól van az egész megírva! Szellemesen, higgadtan, nagyvonalúan, ugyanakkor metszően pontosan. Tehát röviden a jó vagy rosszra a válaszom az, hogy nekem jó. Nekem erre szükségem van. Nekem ez jó, mert így kezdek valamit ezzel a helyzettel, amiben én vagyok, ő meg nincs. Van egy bon mot-ja Péternek, ami pont ide illik: „Mi a különbség az édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben apám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”

Fotó: Dés László archívuma

Nekem mindig olyan érzésem támad, amikor Esterházyt olvasok, hogy a pontosság, a szöveg érdekében nem riad vissza semmitől, az Istenből is tréfát csinál, de közben dől belőle a szeretet. Rosszindulat, bántás vagy kegyetlenség nem található az írásaiban.

Mindig volt egy kedves, ugyanakkor kicsit szarkasztikus mosoly a szemében, állandóan ott volt. Közben meg olyan érdeklődően és őszinte kíváncsisággal tudott nézni emberekre (miközben baromira vigyázott az idejére, amit nem szeretett pazarolni,  és azt sem szerette, ha közelről rajongva szeretik, távolról, azt igen), hogy mindenki úgy érezte, hogy rá kíváncsi Péter.

Valahogy mindenkit megfogott. Ezt nevezik személyiségnek. Varázslatos egyéniség és személyiség volt, aki mindenkit lehengerelt, aki találkozott vele.

Azt is, aki nem személyesen találkozott vele, őket a magatartásával, a hatalmas tehetségével és tudásával nyűgözte le. Pétert azok nem szeretik, akik vagy egyáltalán nem olvasnak, még publicisztikákat sem, és ezért nekik teljesen mindegy, vagy egész egyszerűen ideológiai, politikai, vagy nem is tudom, milyen szempontok szerint osztályoznak művészeket. Más nincs. Őt szakmai alapon támadni, vagy megkérdőjelezni a tudását, képességeit, az írásai színvonalát egyszerűen ostobaság. Az emberségét kétségbe vonni aljasság.

Annak idején a Trio Stendhal formáció révén ismerkedtek meg egymással, amelyet 1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt alapítottak. Esterházy kezdetben lelkes közönség volt, aztán a Hrabal könyve 1991-es bemutatójára felkérte zenélni, onnan datálja a barátságukat. Valójában hogyan lesz két emberből, művészből, akik tisztelve, becsülve a másik tevékenységét, de egész más területen alkotnak, egyszer csak barát?

Baromi egyszerű. Szerintem az ilyesminek mindig egyszerű oka van: nagyon jól éreztük magunkat együtt. És persze becsültük egymást. Péternek nem kellett attól félnie, hogy én majd macerálom, rászállok, kihasználom, vagy akár csak használom. Mert őt sokan próbálták használni vagy kihasználni. Nem kellett tőlem tartania.

Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, sokat dolgoztunk, nem voltunk olyan gyakran együtt, de ha igen, az mindig jó volt. Szerettük egymást.

Szeretsz egy írót, egy festőt vagy bármilyen művészt távolról, a művei alapján, mert tehetséges és sziporkázó, aztán kiderül róla, hogy nehéz, netán kellemetlen ember. Ismerünk ilyet a művészettörténetből nem egyet. Sok történet szól arról, hogy József Attila kibírhatatlan volt, vagy hogy Petőfi mindenkit lebarmolt, állandóan kötözködött, még a legjobb barátaival is. Nem mindig jelenti az emberi és művészi nagyság azt, hogy amúgy jó ember, vagy ha jó is, elviselhető is. Péterrel jó volt lenni. Életes ember volt, imádott kajálni, szeretett dumálni, kvaterkázni, mindenre kíváncsi volt, szerette a jó borokat, a jó éttermeket, a jó társaságot, általában az életet. Ilyen emberrel jó együtt lenni. Neki nem kellett velem állandóan a zenéről beszélnie, és nekem sem kellett állandóan az irodalomról vagy a műveiről okoskodnom. Ez egy emberi kapcsolat volt, történetesen egy író és egy zenész között. Az volt a lényege, hogy jól éreztük együtt magunkat. Sokat utaztunk együtt, nem csak dolgozva, mert rengeteg alkalommal léptünk fel közösen itt-ott vidéken, külföldön, de nagyon szerettünk együtt nyaralni, telelni, családostul is. Jó volt, ilyen egyszerű.

Egy erdélyi származású ismerősöm, aki annak idején egy ottani turnéjuk szervezője volt, mesélte, hogy Marosvásárhelyen, ahol nem fértek el a nézők a teremben, Esterházy a színpadra invitálta azokat, akiknek előtte már nem jutott hely. Említett még csillogó szemű színművészetis lányokat, de ezt a szálat nem részletezte.

Csillogó szemű lányok, asszonyok mindig voltak.

Van még egy emléke arról, amikor Csíkszeredáról Sepsiszentgyörgyre menet Esterházy éjféltájt felsóhajtott a kocsiban, hogy most úgy inna egy pálinkát. Miklósnak történetesen volt egy kocsmáros barátja arrafelé, akit felhívott, hogy azonnal nyisson ki, mert olyan vendégeket visz hozzá, hogy megőrül. Az illető fel is kelt az ágyból, kinyitotta a bárját, és hajnalig tartott az este.

Igen, a Hadnagy Miklós. Ez egy székelyföldi kis turnén történt. Felléptünk Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredán. Valahol még meg is van a plakátja ennek a turnénak. Pestről repültünk Vásárhelyre, első este ott léptünk fel, és onnan kocsival mentünk tovább.

Elkirándultunk Brassóba is, ahol mínusz 20 fok volt. Az egyik kávéháztól rohantunk a másikig, olyan marha hideg volt. Az a túra örök emlék marad.

Az ÉS-ben megjelent rá emlékező cikkemben (Élet és Irodalom, 2016 július 22.) idézek is egy sepsiszentgyörgyi történetet.

„Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elöl, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. (…) Nagy fekete kabátjában, széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj, Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni.”

Az is jellemző rá, hogy vele kapcsolatban minden át van szőve humorral. A tragédia is. Többször voltam a közös estjükön, utoljára az Óbudai Társaskörben. Hol hahotázva nevetett a közönség, hol megdöbbent, néha könnyezett.

Ezért is volt jó vele együtt lenni, mert a mindennapi életben is ez ment állandóan. Például amikor heten utaztunk fellépni, három zenész és a négy író egy kisbusszal, mint egy turnézó zenekar – nem elégszer, mert sok helyre nem mehettünk, mivel nem mertek minket meghívni a megfélemlített intézményvezetők, megfenyegették őket, hogy ki lesznek rúgva. Soha nem bocsátom meg ennek a rendszernek, hogy megakadályozta ezekkel a nagy írókkal és nagyszerű emberekkel a fellépéseinket, büntetve ezzel sokezer embert, akik kíváncsiak lettek volna ránk. Azok az utak szenzációsak voltak. Van erről egy rövid felvétel a fiamnál, ő vette fel telefonon, ahogy a kisbuszban megy az adok-kapok. Parti Nagy nem ment a szomszédba egy poénért, Spirónak is morbid, gyilkos humora van, Závada is egy szellemes pasi, és Péternek se kellet sokat gondolkozni egy jó riposzton.

Ha ők négyen beindultak, azt nem lehetett kibírni. Forogtak az agykerekek, és mindenki megpukkadt a röhögéstől. Felejthetetlen volt! Ezt egyébként többen megírták közülük.

Többek között Spiró is, rá is nagyhatással voltak ezek a közös utazások, pedig ő nem egy turnézós alkat, de ezt mindenki nagyon szerette. Úgy örülök, hogy sikerült azért egy pár helyre eljutnunk.

Egy késői interjúban, akkor már eléggé vékony és áttetsző volt, a kamera előtt csodálkozott el azon, hogy neki a szavak milyen fontosak. Tulajdonképpen akkor válik valami valóságossá a számára, amikor szavakká, mondatokká alakul. Hozzátette, hogy ez azért aggasztó egy kicsit. Ezzel szemben a zene az egyetlen olyan párbeszéd, ami szavak nélkül is működik. Itt látszólag lehetne egy érdekes ellentét a zenész és az író között.

Éppen ez volt a játék lényege, hogy hogyan vagyok képes folytatni az ő szövegét. Tehát amikor megállapodás szerint innentől idáig elkezdett olvasni a Hrabal könyvéből, akkor én tudtam, hogy jön a végén a pont, és ezt a sztorit kell valahogy folytatnom, ellentételeznem, vagy reagálnom rá, ehhez kell valamit hozzátennem zenében, ami nem mindig egyszerű. A legnehezebb az ironikus, humoros szövegekre reagálni. Drámát, bánatot, tragikumot, izgalmat sokkal könnyebb megfogalmazni zenében, mint az iróniát. De megtanultam az évek alatt. Az estjeinken többnyire történeket olvasott fel, amiknek van eleje, közepe, vége. Vagy nincs, de akkor az valamiért nagyon erős érzelmileg, valamit nagyon kifejez. És nekem akkor ezt zenében kellett tudnom folytatni. A közönség minden egyes alkalommal, kivétel nélkül ráérzett, hogy ennek a köztünk lévő játéknak van értelme, van íve, formája.

Engem feldob, amit ő olvas, az egész estét inspirálja ez a játékos szöveg-zene, zene-szöveg reakció. A végén mindig kialakult egy nagyforma.

Mindig bíztunk benne, hogy ez létrejön, megtörténik, és a közönség is ráérzett erre. Számomra is óriási dolog, életem egyik legfontosabb zenei sikere, amikor mosolyognak, nevetnek a játékomon ezeken az esteken. Amikor valamilyen drámai történés volt, akkor a csöndért voltam hálás, a feszültségért, amit teremtettünk. Később Parti Nagy Lajossal csináltunk egy Fülkefor sorozatot ugyanilyen alapon, és hasonlóan büszke voltam, hogy nemcsak Lajos szövegén nevetnek, nemcsak arra reagálnak, hanem a zenémre is. Ennél nagyobb elismerés nincs.

Mennyire értette a zenét? Esterházy írásaiból kiderül, hogy járt a Zeneakadémiára kortárs szerzők miatt is, ott az örök Janis Joplin, nyilván az első Trio Stendhal koncertre  se véletlenül ment el, tehát komoly viszonya volt a zenéhez is. Amikor a közös műsor kialakult, mondott valamit arra, hogy mit kellene fújni? Hogy ide ezt vagy azt kéne?

Soha nem mondta, hogy mit szeretne, azt rám bízta. Eleinte dumáltunk erről, később már semmiféle egyeztetés nem volt. Úgy nézett ki, hogy fellépés előtt pár nappal elküldött egy e-mailt, hogy Harmónia 171-es, 182-es az első részből, aztán a második kötetből a 96. és a 250. oldal, Esti Kornél 72. oldal, és így tovább. Semmi más, csak oldalszám és tól-ig. Én ezt átnéztem, többnyire mindegyiket ismertem, de azért ellenőriztem. Ennyi volt az előkészület. És játszottam rá. Soha nem szólt bele, abszolút rám bízta. A végén mindig iszonyú kedvesen, szeretetteljesen és röviden elemezte a hallottakat, hogy ekkor és akkor mekkorákat játszottam. Én ezt szerényen nyugtáztam, és megdicsértem, hogy már megint milyen jól olvasta ezt vagy azt a szöveget. És hozzátettem, ilyen szövegekre nem nehéz jót játszani. És nem udvariaskodtunk, tényleg őszintén gondoltuk. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamiért nem sikerült jól a fellépés, ezekért kivétel nélkül a körülmények voltak okolhatók.

De ami a legmegrendítőbb, amit máig nagyon bánok, az az, hogy nem raktam el minden mailjét. Az a baj, hogy az ember mindig gépeket vált, és nem készül arra, hogy a barátja meg fog halni.

Jó fizikumú ember volt, fiatalon futballozott, sosem dohányzott, biztos voltam benne, hogy sok-sok évvel él majd túl engem, mert én dohányzom, sose sportoltam, és minden rosszat csinálok, amit csak lehet. És nem raktam el, csak az utolsó egy-két év levelezését. Amikor meghalt, akkor gyorsan kimentettem őket. Döbbenetes leveleket írt nekem, többnyire a fellépéseink után: „egyszer muszáj vagyok, lacikám, szóba hozni vagy emlékezni vagy rögzíteni azt, amit láttam az arcodon, amikor hátat fordítottál a közönségnek, annyira egy voltál a zenével, az meg a szöveggel – és az egészben annyi fájdalom volt… szóval hogy a szokásosra visszatérjünk: lehet, hogy fényes, de hogy könnyűnek nem könnyű… (idézet a Legyen úgy című dalomból) kicsit sok, amit mondok, de tök realistán gondolom: azt akarom, hogy benne legyen ez az arcod abban, amit írok. néha már eddig is benne volt, csak nem tudtam, hogy ezt általad tudom.” Ilyeneket írt. Valóságos vallomások, amiket én, úgy érzem, soha nem viszonoztam. Ez kibírhatatlan, főleg így visszamenőleg.

Kölcsönösen tisztelték egymásban a gasztronómiához fűződő kifinomult érzéket is.

Isteni volt vele! Mind a ketten élveztük, energiát, pénzt és időt feccöltünk ebbe az utazásaink során, meg itthon is. Az pedig szinte még jobban összekovácsolt minket, hogy nagyon gyakran összekevertek.

„Tegnap hirtelen, a verekedési jelenet után, fölugrottam és eljöttem. Sétáltam hazafelé. Megint összekevertek a Déssel. Szeretem, ha összekevernek vele, jó öndefiníció. Az ember, akit összekevernek Dés Lacival. – Múltkor Berlinben valaki mintegy az emlékezetében kutatva rámnéz és azt mondja: Magát ismerem… de hiszen maga… maga valaki Nádas Péter és Esterházy Péter közt. Ganz genau, biccentek elégedetten.” (Javított kiadás)

Arra a kérdésre rímel ez is, hogy mi hogyan lettünk barátok, mert ezen sokat röhögtünk, meg elkezdtük úgy érezni, mintha testvérek lennénk. Holott nekem van öt testvérem – volt –, neki három, és ettől függetlenül mégis így éreztük. Négy évvel volt idősebb nálam, gyakran mégis én játszottam a báty szerepét.

Utazások közben például teljesen rám bízta magát, beült a kocsiba mellém, hátradőlt és azt mondta: Lacikám, te vagy a főnök, mehetünk.

Valahogy úgy gondolta, hogy én majd mindig feltalálom magam. Ettől persze én meg úgy éreztem, hogy fel is kell találnom.

Nem volt gyakorlatias ember, viszont az a fajta pali, és ezt nagyon bírtam benne, aki nem is várta el, hogy mások oldjanak meg helyette mindent. Egy gyakorlatias embernek például fontos az, hogy a turnékon mindig jó szállodában alhasson, legyen a lehető legoptimálisabb a szervezés, de ő ezzel nem óhajtott foglalkozni. Szerette a térképet böngészni, és mindig ott ült mellettem, amikor még nem volt GPS, fölhajtotta a szemüvegét, böngészte az útvonalat, és mondta, hogy jobbra-balra. De ha úgy alakult, hogy vacak körülmények között voltunk, soha egy rossz szava nem volt. Nem volt hisztis, soha nem reklamált. Én ilyesmiken föl tudtam magam húzni, ő soha.

„Fölkelt a Nap (előbb, mint én). Tegnap Déssel Szombathelyen. Jó. Mindenki szereti és tiszteli a papámat. Dés szaxofonozásában van számomra valami tisztán etikai. A munka etikája? A figyelmességé? A komolyságé? Szellemi szigor. Kényelmesen ringunk az autójában, mintha hajóznánk. Hajózgatnánk. Mintha volna időnk, nyugodalmunk. Két barát a dunántúli óceánon.” (Javított kiadás)

Nagyon lehetett benne szeretni, hogy nem igénytelen volt, hanem, nem is tudom, hogy mondjam, tudomásul vette, hogy az élet ilyen. Milyen kifejezést tudok erre használni? Megértő, belátó és toleráns az élet dolgaival szemben.

Ez igaz lehet az egész életére, az irodalmi attitűdjére is, hiszen valóban sokan támadták, gyakran értelmetlenül, igazságtalanul, bután, de azt is tudomásul vette, arra is így reagált, nem esett kétségbe, nem szórt átkokat, nem tépte a haját, hanem azt mondta, ha ez ilyen, akkor ez van.

Mindezek mellett azért komoly öntudata volt. Tudta, hogy kicsoda. Viszont nem volt jó emberismerő, nagyon naiv volt ilyen szempontból. Nem ismerek embert, aki ennyi barátot veszített el a rendszerváltozás után, akit ennyi csalódás ért. Először talán akkor derült ki, hogy valami nagy baj van, amikor kilépett a Hitelből 1990-ben, a Csoóri-féle Nappali Hold cikk miatt. Akkor derült ki az is, hogy ezek a rendszerváltozás előtti barátságok és szellemi, szakmai szövetségek illúzióvá váltak, ezekben tovább hinni önbecsapás. Addig, amíg itt voltak az oroszok, volt közös ellenség, ami mindent elfedett, elmaszatolt.

Abban a pillanatban, amikor kitört a szabadság, kiderült, hogy nagyon különböző, sokszor teljesen ellentétes gondolkodási módokat, ideológiákat fedett el a rendszerváltás előtti össznépi összeborulás.

Neki soha nem tudta megbocsájtani a jobboldal azt, hogy tisztességének, eszének, okosságának, moráljának köszönhetően állandóan tolódott el egy teljesen másik irányba ahhoz képest, ahová szerintük egy grófnak tartoznia kellene. A liberalizmus irányába.

„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.” (1990. szeptember 25., Digitális Irodalmi Akadémia)

Hogyan kezelte a családja, amikor megírta a Javított kiadást?

Sokan felháborodtak azon, hogy tehet ilyet, miért kell kiteregetni a családi szennyest. Minden rokonát és barátját felhívta, elmondta, mi fog megjelenni. Ez is Péter megingathatatlan tartását jellemzi. Megírta az egészet, mert nem tudott saját meggyőződése ellen dönteni. Ezért is mérhetetlenül tiszteltem őt. Szépen keveredett benne a BLASZ 2-es focista, annak a stílusa, az arisztokratikus tartás, nagyvonalúság és a felelősen gondolkodó értelmiségi, ami azzal jár, hogy ha valamit fontosnak tart elmondani, megmutatni, akkor azt megteszi, mert meg kell tennie. Ez nagyon nagy tartást adott neki. Ennek a viccesebb oldala is eszembe jut; az írók szigligeti alkotóházában néha elrikkantotta magát ebédnél, ahol ötven-hatvan ember falatozgatott: „Gyerekek, mindenki a vendégem!” Merthogy az alkotóház eredetileg a nagybátyja kastélya volt, tőle zabrálták el 1953-ban.

2016. július 14-én halt meg, amikor éppen rendes nyaralásomat töltöttem Szigligeten, neki is ott kellett volna lennie, mint addig minden nyáron.

Az, hogy ott ért a hír, hogy nem voltam egyedül a gyászommal, segített valamennyire. Aznap este kiültünk a teraszra a nagy társasággal, akik közül mindenki jól ismerte Pétert, írók, költők, filozófusok, értelmiségiek, és hajnalig beszélgettünk róla. Történeteket meséltünk egymásnak, megpróbáltuk spontán kibeszélni magunkból a felfoghatatlan döbbenetet.

Április 14-én, barátja születésnapján lett volna egy emlékest a Társaskörben. Miről szól ez az est?

Nagyon személyes műsor, emlékekkel, zenével, felolvasásokkal. Egy barát emlékezik Péterre, sok közös élmény, fellépések, nyaralások, mindenféle érdekes helyzetek. Mesélek, zenélek, privát fotókat vetítek. Elmondok például egy közösen átélt történetet úgy, ahogy én emlékszem rá, aztán felolvasom, ő hogyan írta meg, hogy lett belőle fikció, azaz irodalom. Ilyen szempontból életveszélyes volt, nemcsak azt írta meg, amit közösen megéltünk, hanem azt is, amit elmesélt neki az ember. Mindent fölírt, folyton jegyzetelt. És persze nem kérdezte meg, hogy megírhatja-e, aki kapja marja alapon, amit látott, hallott és megtetszett neki, és persze beleillet a mondandójába, megírta.

„Ezt-azt megcsináltam, de szellemi munka alig. Átsétáltam Marciékhoz, az is valami. Rákleves. Mondja, hogy milyen indulatos a frufrum. Azért ilyet nem minden középcsatár tud mondani. Azonnal fölírtam.” (Hasnyálmirigynapló)

Tehát azért más az én Esterházy-estem, mint a többi, mert nagyon személyes. Persze közben sokat olvasok tőle – helyette –, meg zenélek is, ahogy régen. Megpróbálom nagyjából kronologikusan felépíteni az estet a barátságunk kezdetétől haláláig. Ha elmúlik ez az őrület, megcsinálom.

(Az Esterházy-idézetek forrása: PIM DIA)